van-e dolga az embernek? Fazekas István iskolái Akik nagyon régen ismerik a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház színész-rendezőjét, nyomon követhették előbbre lépéseit akár egyetlen előadás történetében is. A Stúdió „K” két emlékezetes Woyzeck-előadásában araszolgatott kis szerepről nagyobb szerepre. Később kis színháztól nagyobb színházig. Azt vallja, öt-hét évente muszáj környezetet váltania. Vallomása azonban nem határozott, mostani állomáshelyén inkább otthonteremtőként viselkedik: járja az iskolákat, keresi maga és fiatalabb pályatársai számára a jövő nézőit, igyekszik színházpártolóvá varázsolni a diszkón szocializálódott ifjú pedagógusokat, csillapítani az iskolaigazgatók titokzatos gyanakvását a pedagógus-színészek iránt. Mondod, azt érezted néha, hogy a könyvekkel teli szobádból hajléktalanként kémleled a világot. Közrejátszott e fura, gyermekkori élményzavar a halmozottan hátrányos helyzetű iskolások iránti érzékenységedben? Felelhetném cinikusan: azzal a diákkal foglalkozom, akihez közel engednek. Ez egyébként részben így van, tehát a felelet is csak részben lenne cinikus. Az iskolai tevékenységem bő három éve kezdődött, amikor Bodó Viktor Foteljének előadása – valamelyes meztelenség miatt – kiverte a biztosítékot a nyíregyházi nézőtéren. A skandalum okán elindult egy nagyon termékeny vita a nézők, tanárok, diákok, az iskolák és a színház között. Alapvetően arról, mi az, ami belefér, s mi az, ami nem, egy színházi előadás kereteibe. A diskurzus kapcsán ajánlkoztam: szívesen tartanék órát középiskolában arról, hogy a néző úgymond mit keres a színházban. Ezt persze másként fogalmaztam meg: kitaláltam egy az érettségi tételek mentén haladó színháztörténeti áttekintést (a görög színház, az Erzsébet-kori színház és Molière), ám igazában nem az érettségi anyagot igyekeztem belepumpálni a diákok fejébe, ez csak ürügy volt: a térformákra koncentráltam. Arra, hogy az eleinte kör alakú terekben milyen közösségi együttlét képződik. Egy roma kislány fogalmazta meg minap roppant precízen, szinte helyettem: a tévé és a színház között az a különbség, hogy a színházban mi is részt veszünk.
Mindegyre rájövök, fogalmam sincs, miképpen kellene színházat játszani, de ez nem baj, nem fontos: az alkalom szüli a módszert (vagy a tolvajt?). Jelen széptani hitvallásom szerint a színház közösségi élmény, s teljesen mindegy, azon belül milyen természetű. Az órám mindenesetre arról szól, hogy a gyerekek, a fiatalok megjelenése a színházban közös felelősség. Viszonylag hosszú időn át vittem ezeket a foglalkozásokat, eléggé népszerű lett a program. (Mások is tartottak hasonló foglalkozásokat rajtam kívül, úgynevezett rendhagyó irodalmi órákat elsősorban. Gerle Andrea, Fábián Gábor óráit említhetem, amelyen játékelemeket ismerhettek meg a gyerekek. Pregitzer Fruzsina, Petneházy Attila verses műsorokat tartott.) Azóta nem hívogattak. (De e hónapban volt három meghívásom is!!!) Nem mondanám, hogy tudom az okát; a sanda gyanúm az, hogy az iskolaigazgatók egy része úgy érzi, mi megbontunk az intézményben valamilyen rendet, ütemtervet: olyasmit, amit szigorúan tartani kell. Két iskola esetében tudomásomra jutott, hogy ilyesmiért neheztelnek a tanárok (nem a diákok), vagy tanárok közötti féltékenység volt a háttérben. Tavaly november elején tartani akartunk egy „igazgatók napját” a színházban a megye összes középiskolai vezetője számára. A kiküldött meghívóra a négyszáz intézményből ketten reagáltak. Valahol megfeneklett a dolog. Arról szerettünk volna beszélgetni, hogy miért van stratégiai fontossága az iskolák és a színház együttműködésének a társadalom egészét tekintve, de tágabban az egész európai kultúrkörhöz való kapcsolódásunk szempontjából is. A sok egyéb mellett elég, ha a ma oly erőteljesen jelentkező konfliktushelyzetek színházi körülmények között lehetséges szimulálására gondolok. Szoktam kérdezni órán a gyerekeket, mit gondolnak, vajon miért fizettek napidíjat a görögök azért, hogy minden ember eljuthasson a színházba, ne érje veszteség, napi bevételkiesés a polgárokat. Általában a gyerekekkel közösen hámozzuk ki a történetből: valószínűleg azért volt fontos
esemény a Dionüszosz-játékok, mert azokon a társadalmi együttműködés teljes modelljét leképezték a közönség számára. Nem korlátozódott a nevelés az isteneikről szóló történetekre, hiszen azok eleve a tudásuk részét alkották, hanem a történetek hogyanjára került a hangsúly, illetve az önérzékelés lehetőségére: milyen állapotot vált ki a nézőben az ábrázolt helyzetek megélése. A színházban megtanulja az ember, miként lehet együttműködni úgy, hogy az mindenkinek jó legyen. „Kommersz” Peer Gyntöt rendeztél. Az iskolák kapuinak bezáródása késztetett irányváltásra? Dehogy. Öt-hét évenként eszembe jut valami. Több-kevesebb sikerrel csitítom e szenvedélyakadályokat. Olykor egyszerűen szétmegy az általam megálmodott csapat, s ez nyomban a végét jelenti az elkezdett kalandnak. Sohasem darabokból, mindig színészekből indul ki a dolog. A Peer Gynt Horváth Lackóról jutott eszembe. Nem villámtréfa, három és fél órás előadás kerekedett belőle. Hatkor kezdtük, hogy időben hazaérhessenek a gyerekek. Diplomás felnőttnek sem sétagalopp, hát még 2-3 H-s gyerekeknek (3 H = halmozottan hátrányos helyzetű). A különböző iskola-összevonások szeszélye folytán egyszer úgy esett, hogy a normál gimnáziumi bérletbe bekerült mintegy ötven tiszaberceli szakképzős kollégista gyerek, zömükben romák. Önmagában ezzel talán nem lett volna semmi baj, de kedvezőtlenül alakultak más körülmények is. Éppen ezt az előadást rögzítette a városi tévé, ami színházi szempontból nem igazán szerencsés pillanat. Ráadásul mindjárt a harmadik percben rosszul lett az egyik fiú, akinek már a buszon hányingeres panaszai voltak, mégis beült az előadásra. Már kiszaladni sem volt ideje. Ezzel a kettős tehertétellel nagyon rosszul indult az előadás, mégis, úgy érzem, mind közül az volt a legösszefogottabb első felvonás. Lackó hihetetlenül, elképesztő módon küzdött, de a szünetben azt mondta, hagyjuk abba, ezt ő nem bírná végigjátszani. Kimentem, beszéltem a diákokkal. Nem azt kértem tőlük, hogy legyenek rendesek, hanem azt, hogy játsszunk együtt, mert az sokkal érdekesebb lesz, mint egymás ellen. Egy kísérő tanár még ez előtt kilátásba helyezett különféle retorziókat, így néma csöndben, fegyelmezetten ülték végig a hátralévő két felvonást. Lement az előadás, meg is halt ilyen módon, hiszen a színház nem arról szól, hogy mi ledaráljuk, ők meg nézik. S ahogy mentek el, meghallottam a folyosón, amint az igazgató úr magához inti a „tetteseket”. Talán emiatt szóltam, hogy nem akarok beleszólni az iskola belügyeibe, de nem tartom jónak a megoldását: büntetéssel csak elveszi a gyerekek kedvét a színháztól. Inkább hívjanak meg, tartok egy órát náluk. Ráállt. Elmentem Tiszabercelre a kollégiumba, nem tanítási időben, tehát lógásra nem kínált lehetőséget az ottlétem. Három gyerek volt benn a teremben, amikor megérkeztem. Kinn az udvaron viszont lődörögtek még vagy ötvenen, fiúk-lányok vegyesen. Aztán hirtelen, rohamszerűen bejöttek – talán balhézni akartak. De nem lett balhé. Nagyon élvezetes párbeszéd bontakozott ki. Nem én voltam „ügyes”, hanem szerencsésen alakult a csoportdinamika. Egy fiatalember provokált, minduntalan beszólt, viszont jókat mondott. Én megerősítettem. És egyszer csak ráérzett, hogy itt most nem is a hülyéskedéssel népszerű, hanem az okosságával. Váltott, és ez nagyon jó végeredményt hozott. Kiderült, aznap este jönnek a Száz év magányt megnézni a nagyszínházba, ugyanúgy beékelődve az ibrányi Móricz Zsigmond Gimnázium tanulói közé, mint a Peer Gynt alkalmával. Szóba került az előadás, kérdezték: lesznek-e csajok, lehet-e röhögni. Este eljöttek, ők ötvenen. Körülöttük ott ült még további háromszáz gyerek, mégis úgy működtek, akár egy Fradi-meccsen a B-közép. Mindenkit feldobtak, és pokoli jól ment az előadás. Szűz nézőként követték a történetet: drukkoltak, beszóltak, és a végén rockkoncertszerű ünneplést/csápolást tartottak. Féltünk az előadástól, ezért aztán különösen boldogok voltunk (bár én nem izgultam, biztonságérzetet adott a délutáni kirándulásom), a végén kirohantam utánuk jelmezben – jól tudom, hogy tilos, de a szabályokat bennem felülírja olykor egy másik parancs –, felszálltam hozzájuk a buszra, s azt
láttam, ezek a srácok ragyognak a boldogságtól. Elmeséltem e történetet egy gyerekkori barátomnak, dr. Virág Györgynek. A Kriminológiai Intézet igazgatója, az ESZTER Alapítvány spiritus rectora (nemi erőszakot elszenvedett emberek terápiájával foglalkozik, ily módon abúzus gyerekekkel is), ő mondta, hogy ez jó ötlet; rendszeressé kellene tenni, programmá fejleszteni. Ajánlotta közös barátunkat, Polgár Andrást, aki működtet egy esélyegyenlőségi civil alapítványt. Összehozott minket, s az alapítványuktól kaptunk tavaly kétmillió hatszázezer forintot arra, hogy kifejezetten szakiskolában, kifejezetten hátrányos helyzetű gyerekeket egy előkészítő óra után behozzunk előadásra, majd egy második óra után egy másik előadásra: úgy jussanak színházi élményhez, hogy a rásegítéssel elindítsuk őket a nézővé fejlődés útján. Az Amadeus volt az egyik előadás. Nagyon jól sült el: én mentem órát tartani, és mint szereplő, rögtön személyes kapcsolatot tudtam kialakítani a célcsoporttal. Salieri monológjainál – egyébként is konkrét nézőknek szoktam mondani, hiszen én hívtam a „szellemeket”, hozzájuk beszélek – megszólítottnak érezték magukat, s szinte interaktívan reagáltak. Egészen feloldódtak, a végén a Mozartot alakító Avas Attilának bekiabáltak, hogy „kurva jó csávó voltál Mócárt”, s az ilyen pillanatok egészen megindítóak. Feleségem, Antal Olga és néhány kolléga, akik a második fázisban a foglalkozásokat tartották, könnyes szemmel jöttek ki a nézőtérről, hogy ez valami egészen kivételes dolog. Fantasztikus élményben volt részük – ezt mondták.
Fazekas István és Horváth László Attila – Peer Gynt, Nyíregyháza
A következő darab a Valahol Európában volt. Elvben – már csak a témája miatt is – közelebb kellett volna állnia hozzájuk, arról nem szólva, hogy zenés. Ekkor azonban hibáztunk: nem volt szereplő az óraadók között. Tetszett ugyan a srácoknak az előadás, de kicsit csalódtak. Kérdezgették, ti miért nem játszotok? Beigazolódott, amit eredetileg gondoltam: ebben a színházi élményben kulcsfontosságú a személyes kapcsolat: ez által adhatunk többet, mint az elektronikus média. A kapcsolatmodell így teljes: a gyerek megismer egy-két színészt az órán, majd viszontlátja őket a szerepben; sokkal könnyebben kapcsolódik a közvetlen élményhez ilyen módon: még ha
negatív szerepet játszik az illető színész, akkor sem zárja ki a szívéből, mert eleven emberként előzőleg elfogadta. Nekifuthattunk másodjára is a programnak. Az alapítvány adott pénzt, de kérték, találjunk helyben támogatót: ne egy pesti szervezet haknijának érződjék az ügy, hanem lássák be a fontosságát az itteniek is. Kaptunk valamennyit Szabolcs-Szatmár megye önkormányzatától, és Szabó Ágnes személyében egy segítőt a megyei Pedagógiai Intézettől, aki a modellezést és a hatásvizsgálatot fogja elvégezni. Az első előadás A Pál utcai fiúk lesz, az előkészítő óráit én irányítom, de – okulva a tapasztalatból – velem tart Fellinger Domonkos, aki a darabban szerepel. Ha nem ér rá, helyettesíteni fogják a lányok: Losonczi Kata, Molnár Mariann, Friedrik Noémi (Áts Feri, Boka János és Geréb alakítói). A második fázis a Kőműves Kelemen lesz. Tartunk előadás-feldolgozó órákat, mert a tavalyi évnek az a tapasztalata, hogy az még további többletet jelentene a gyerekeknek: igényelték volna a találkozást a szereplőkkel az előadásokat követően. Tervezzük továbbá iskolánként húsz különösen aktív gyerek kiválasztását, akiket elhoznánk a Tizenkét dühös ember előadására, s ezt a kirándulást egybekötnénk némi barangolással is az épületben. (A program már a „jutalom”-előadásoknál tart. Eltelt egy-másfél hónap.) Ha sikeresek leszünk, és nem maradunk támogatás nélkül, akkor jövőre elkezdünk egy olyan programot, amely a kilencedik osztályosokkal indul, három évig tart, s a végén az adott iskolákban megkísérlünk kialakítani egy-egy színházbarátkört, vagy egy általunk nem vezetett, csak patronált diákszínjátszó csoportot. Ha megtanuljuk, hogyan kell eredményes pályázatokat írni, szívesen kiterjesztjük a programot más iskolákra is. Nyolc–tizenhat intézményre persze már kevés lennék egyedül. (Már be is adtunk azóta egy nagy pályázatot az NFÜ-nél, a Társadalmi Megújulás Operatív Program keretében.) Lehet szeretetféltésként megfogalmazni az iskolák bezárkózását? Személyesen kellene erről beszélgetnem a tanárokkal, az igazgatókkal. Elkerülhetetlen a tisztázás, időt fogok rá szakítani, amint tehetem. (Most nem, mert igába fogtak minket az Előadóművészeti törvénnyel. Teljesítményhajszát folytatunk a túlélésért. Kevés az, hogy szeret a közönség, szeretnek a politikusok – mennyiségi mutatóknak kell megfelelnünk.) (Részben túl vagyunk rajta.) Lekértem a szervezésről a bérlettel rendelkező iskolák listáját, és felkeresem az igazgatókat. Meg fogom kérdezni, van-e valamilyen konkrét oka annak, hogy már nem hívnak bennünket, és amennyiben nincs, akkor majd igyekszem meggyőzni őket, higgyék el, az egy tanóra, amit erre áldoznának, megtérül: nemcsak a színház profitál belőle, hanem ők is, mert elképzelhető, hogy én kedvet ébresztek ott bizonyos művek elolvasásához, rásegíthetek az irodalom iránti érdeklődés felkeltésére. Egyébként én gondosan ügyelek arra, hogy módszerekben ne térjek le arról az útról, amelyet a magyar iskolarendszer követ, annak dacára sem, hogy szereztem ismereteket a reformoktatás eredményeiről az interneten keresztül Stockholmtól New Yorkig. Tudom persze, a művésznek könnyebb elfogadtatnia magát, mint a tanárnak. Erőteljesebb a személye iránt megnyilvánuló érdeklődés, eleve hírességnek feltételezik, olyannak, akinek a szavához nem férhet kétség. Erre a helyzetre én rá is játszom, igaz, nem mindig sikerrel. Nemrégiben például volt egy órám, amelyet a negyvenharmadik percben abba kellett hagynom, mert nem tudtam kezelni a helyzetet, ahogy egy fiatalember átvette a hatalmat: nem engem negligált, hanem a társait nem engedte figyelni. A színház és az oktatás nagyon hasonló műfaj. A pedagógus azzal van hátrányban a színésszel szemben, hogy ő mindennap ugyanannak a közönségnek játszik. Nehezebben tud változatos maradni, bármennyire érdekes is az előadása anyaga. Látsz abban törvényszerűséget, hogy régi pályatársaid közül mások is, például Fodor Tamás, a gyerekek felé fordulnak manapság? Vannak ellenérvek. Vannak, akik azt mondják, ha egy előadás olyan, akkor a nézőket úgyis
megfogja, viszi: fölösleges a rádolgozás. Ez ebben a formában szerintem ma nem igaz. Mert ma az elektronikus média már a megszületendő gyermeknek is olyan mértékben van jelen a mindennapjaiban, hogy mire a kamasz a színházbefogadói pozícióig elérkeznék, addigra gyakorlatilag kialakulnak a preferenciái, a szokásai. Ha tehát nem akarjuk elveszíteni a klasszikus színháznézőinket (azt, aki a színházba a színházért jár, nem másodlagos okokból, mondjuk egy celeb kedvéért), akkor az utánpótlást ki kell termelnünk a fiatalok sorából. Ismereteim szerint ez egyébként mindig így volt. Valamilyen formában ki kellett lépjen a színház a saját bástyái közül, amióta világ a világ. Illetve, amióta beszorult a bástyái közé. Az órákon el szoktam mondani: azt, hogy ma a színház színpadra és nézőtérre tagolódik, a nem létező negyedik fal által elválasztva, kifejezett szándékkal a hatalom találta ki a klasszikus francia színház idején, hogy ne legyen annyira hatékony a színház. Akárcsak a felvonások közti szünetet. A szünet fontosságban elé került az előadásnak. A színház a befolyásosak találkozási alkalma lett. E találkozásaik közben a hölgyek elkezdtek villogni – innen a kiöltözés szokása. Korábban spontán mozgás volt a nézőtéren, a figyelemért meg kellett küzdeni. Valóságosan. Nem a mai értelemben, hogy kussol a publikum, mi játszunk, amit akarunk, és ha elég jók vagyunk, akkor átmegy valami ezen a negyedik falon, de ha nem, az sem baj. Akkor valóban meg kellett küzdeni, a szemkontaktustól kezdve a figyelemfenntartás ezernyi trükkjéig, merthogy osztottak tojást meg paradicsomot is a bejáratnál: eleven viszonyt szült, hogy a néző kifejezhette a nemtetszését. Az utcaszínháznál máig meglévő lehetőség: otthagyni, vagy elmenni mellette. És akkor visszatérve az iskolához, én úgy gondolom, hogy nincs pénz, és nem is lesz, de az egyik módja annak, hogy az ember kevesebb pénzből még mindig ne veszítse el azt, ami fontos a számára – ezt a feleségemtől tanultam meg – az, hogy össze kell kapcsolni a kevesebb pénzből összejövő dolgokat. Ha nem összevonják a színházakat, a könyvtárakat, a művelődési házakat az iskolákkal, hanem ezek elkezdenek együttműködni, lehetőleg minél sokoldalúbban és minél színesebben, akkor a kevesebb pénzből sokkal több és színesebb dolgot lehet létrehozni. Valószínűleg ez lesz a jövő útja. Kérdés, mikorra jut el a felismerés a döntéshozók tudatáig, mert jelenleg az ellenkező irányban haladunk. Az, hogy összevonni igyekeznek az intézményeket, nem jó működést eredményez, hanem gyűlöletet gerjeszt, intézményközi szegregációt és egyéb, beláthatatlan következményeket tartogat. Az iskolajárás a küldetés egyik eleme. Megelőzi azt a „tananyag” létrehozása – a darabválasztás, majd a rendezés. A Peer Gynt oktatási-nevelési céllal született, vagy legalább ennyire önmegismerési kísérlet? Találtál megfejtést a darab iránti vonzódásodra? Hogyne! Másfél éves voltam, amikor elvált anyám apámtól; apámat nagyon felületesen ismertem, s ráadásul negyvenhét évesen meg is halt. Az apahiány egyenes kapcsolat a darabhoz. A másik nyilvánvaló tényező az olvasás szenvedélye: gyermekkorom minden szabad pillanatát könyvekkel töltöttem, vittem magammal buszra-villamosra, bárhová. Három öttusaedzés után, este még olvastam zseblámpával a paplan alatt. Önkritikusan hozzáteszem, hogy az elfogyasztott könyvmennyiséggel nincs arányban a műveltségem, mert mindenevő voltam és vagyok, bármire rávetem magam, ami betű. Pozitívuma e tulajdonságomnak: a Bűn és bűnhődést előbb elolvastam, mint a Rejtő-összest. (Értettem vajon?) Gimnazistaként a Peer Gyntöt is. A harmadik, hogy a főhőshöz hasonlóan nekem is „hibám” a sok beszéd. A negyedik, hogy nőpárti hím vagyok. És szerintem a Peer Gynt mélyen nőpárti darab. Bár Ibsen nem biztos, hogy jó véleménnyel volt az asszonyokról, a mű „nőképe” egészen más. Solvejg alakja elképesztő, általa valamit üzen a mű a nőkről, amit mi férfiak nem is biztos, hogy tudomásul akarunk venni. Mit jelent igazában a hűség? Mit jelent a szeretet? Meddig lehet az elfogadásban elmenni? Ellenálltál a kísértésnek, hogy beteljesítsd álmodat, és eljátszd a címszerepet. Kívülről könnyebb önmagadra ismerned?
Az első és legnagyobb dolog, hogy méltó embert találtam a szerepre. Itt egy színész, Lackó (Horváth László Attila), huszonegy éve ugyanannál a színháznál, és még mindig van benne spiritusz. Erre néhányszori közös munka után kellett rádöbbennem. Nagyon komoly érv a szereposztáskor. Én öt-hét évente színházat váltok, néha abba is hagyom, hogy meg tudjak újulni. De hogy valaki folyamatosan dolgozik, minden évben megküldik négy-öt szereppel – egyre nagyobbakkal –, és még mindig van benne ambíció… Ez volt az egyik ok. A másik, hogy rájöttem: nagyon nagy hiba lett volna nekem eljátszanom. Nem hősalkatú színésznek való szerep: Peer antihős. Hiszen mi az ördögnek hazudozna valaki folyvást, ha az életében egyébként minden sikerül neki. A felismerés nem tőlem ered, Bergman stúdióelőadásának egy részletét láttam meg az interneten. Nekem volt már korábban is olyan képzetem, hogy ezt a darabot el lehetne játszani egy mosókonyhában is, ahol laknak, és a felvételen kiderült: az első kép Bergmannál is házbelsőben van, nem a domboldalon. Így állt össze a gondolat: egyrészt ismerek egy színészt, aki alkatilag éppen megfelel az elképzelésemnek, jól beszél, technikás (ez lényeges, mert a szerep nehéz), van egy „kicsi anyja” (Antal Olga), és adott a stúdióban játszás lehetősége (mindig stúdióba képzeltem, eredetileg akartam ugyan a változásokhoz egy kézihajtányos forgót, de azt is kiváltották a kötelekre aggatott lepedők). Léleklaboratóriumba vitt drámapedagógia? Kollégáid kedvezően fogadták az instrukcióidat, hírlik, hogy újabb megmérettetésre buzdítanak. Van kulcsod a lelkükhöz? A Gomböntőként jelen voltam mindvégig, ezért nem volt szükség csoportos megbeszélésekre sem a próbák, sem az előadások végén. Egy-egy embert megszólítottam jártomban-keltemben, és elmondtam az észrevételeimet. Magamból indulok ki: én mindig elfelejtem, amit nekem mond a rendező, ha ömlesztve hallom a többieknek szóló instrukciókkal. Jegyzetelnem kell a közös megbeszéléseken, ha nem akarok mindent elfelejteni. Nem szeretek lélekre gyúrni, inkább a helyzetet megváltoztatni, térben máshová tenni, vagy a kezébe adni valamit a színésznek. Nem vagyok olyan alkat, hogy ha valamit a színész nem akar odaadni, azt én kinyomjam belőle. Elmondom kétszer, amire gondolok. Vagy megérti másodikra, vagy kerülőutat kell választanom. Külön szeretem Lackót, aki mélyen konzervatív neveltetésű, s a neveltetése miatt voltaképpen sok szerepét képtelen lenne eljátszani. Igen ám, csakhogy él benne valami elemi kíváncsiság, ami teljesen felülírja a civil beállítódását. Ez nagyszerű. Vele más gondom volt. Nem szeret direktben kommunikálni a nézőkkel. Csak bizonyos pontokon volt hajlandó megtenni, hogy folyamatos párbeszédben legyen a nézőkkel. Mindenkinek van saját útja, azt járja. Itt fontos kompromisszumokat kötöttünk. Azt érzékelem, hogy Nyíregyházán nagyon a helyeden vagy. A korábbi főrendezőid-igazgatóid közül kik voltak, akik leginkább megtaláltak? Összetett a kérdés. Fodor Tamás alapozta meg a szakmai jövőmet. Ő, bár ellentmondásos, de nagy pedagógus. A felnőtté válás folyamatának első nyolcvan százalékában nagyon nagy segítséget jelent. A befejező húsz százalékban nem feltétlenül, mert olyan személyiség, aki egyre nehezebben viseli el az egyébként általa megkövetelt, felnőtt egyenlőséget. Az élet természetes rendje ez. Ahogyan a szülőtől elszakad a gyerek, olyan a mesterről történő leválás folyamata, beleértve ebbe akár a szembehelyezkedést, szembefordulást is. Szakadjon el, lépjen tovább, aki magára talál. Ugyanakkor Tamás nagyon nyitott, nagyon sokféle, nagyon okos ember. És ahogy öregszik, egyre jobb színész lesz. A későbbiekben, akikkel még dolgoztam… Szabó Jóskával (Ódzsa) addig volt jó, amíg csak rendezett. Petőfit játszottam nála – annyira értettük egymást, hogy szinte el sem mondta, amire gondolt, már tudtam, mit akar. Úgy érzem, a főrendezőség nem volt jó hatással az
együttműködésünkre. Tabakovval a Hétköznapi történet volt közös munkánk, és döbbenten néztem egy embert, aki olyan szinten ismeri ezt a szakmát, amilyenen én talán sohasem fogom. Lenyűgözött, ami közben hihetetlen energiákat tudott megmozgatni bennem. Nyelvi nehézségünk nem volt, mert én értettem, amit mondott, csak válaszolni nem tudtam oroszul, ő viszont angolul megértett engem. Nem kellett tolmács, ami előnyére vált a próbafolyamatnak. Ha akkor nem várjuk a gyerekünket, kimentem volna a hívására Moszkvába, „továbbképzésre”. Ki tudja, mit tanulok meg, ha akkor… De nem tehettem meg, hogy Olgát magára hagyom. Mindenképpen nagy hatással volt rám Paál Isti. Az, amit ő hatáselemzésnek nevezett, máig érvényes kategória számomra. Vele együtt gondolom – meglehet, sok barátom ellenében is –, hogy az átélés, az átérzés a magánélet része. Amikor az ember előadáson játszik, egy helyzetet él át: azt, hogy ott van. X mennyiségű emberrel egy térbe zárva: ez a szituáció az igazi szituáció, melynek törvényeit a próbafolyamat során alakítjuk ki. Hagyható ez improvizatív keretek között, vagy tehető erősen, sőt formálisan kötötté is, de a valós helyzet mindig ez. Nem igazán kedvelem tehát azokat a színészeket, akik folyamatos érzelemtermeléssel próbálnak hatni. Ők gyakran elveszítik a nézőket, miközben befelé figyelnek. Tanultam Várkonyi Gábortól, akivel filmek, tévéjátékok sorában dolgoztam együtt. Az eszét, a kulturált lényét is nagyra becsültem. Tanultam Dömölky Jánostól. Asszisztensként dolgoztam az Optimistákban, minden musztert láttam, láttam, hogyan dolgozik. És játszottam is a filmben. Nagy szerepbe ugrottam be (Dörner Gyuri helyett). Fontos része volt színházi létemnek Vándorfi László, akinek az igazgatói kinevezését nagy erőkkel támogattam egykor. Célba érkezve megváltozott a viszonyunk. Nem fordulhattam hozzá olyan közvetlen nyíltsággal, mint beosztott rendező korában. A pozíció falakat emel. Nem az emberek változnak meg, hanem a társadalmi lakókörnyezet. Holl István nagy példakép volt. Rancsó Dezső, Ilyés Robi, Varga Szilvi. Velük nagyon jó társaságot alkottunk az emlékezetes veszprémi országos bojkott idején. (Máig egy „gazdasági társaságban” vagyunk. Akkor hoztuk létre, amikor ez még nem volt kényszer. Szeretetből: megszerettük egymást, és úgy gondoltuk, hát legyen nekünk ilyen. A Kelemen László Színtársulat később alakult, csak mi nem lettünk olyan híresek, mint ők, viszont máig egy társaság vagyunk.) Vándorfi ebben a bojkottlégkörben kőkeményen bizonyítani akart. Véghezvittünk egy nagy mennyiségi robbantást. Tipikusan első évados széria volt, ha sikerül tovább vinni a lendületét, sokra hivatott vállalkozás lett volna. Nagy korszaknyitány volt a veszprémi színháztörténetben. Sajnos Laci rákapott a tömegtermelés menedzselésének ízére, és nem lehetett őt erről lebeszélni. Nagyon korszerű a színháza, csak a kor nem kedvez a színháznak – mondtam epésen, amikor már eljöttem. Szerintem az egyik legjobb menedzser-igazgató, akivel valaha találkoztam, ha nem kapcsolja össze a színházvezetést a művészetével. Mert egyébként rendezőként is jó. Olyan Pilinszky Élőképeket rendezett ott a Latinovits Stúdióban, ami után sokan könnyeztünk, azok is, akik nagyon nem szerették Lacit. Neki igazán azok a dolgok mentek, amihez más rendező hozzá sem tud szagolni. Ahol nem ez a fajta kreativitás, hanem az emberismeret és a színészvezetésnek az a része fontos, ami pedagógia, ott nem áll helyt. Nem lenne baj, ha ezt tudná magáról, de ő nem olyan alkat, akinek a tehetsége megengedi az erények hiányának tudomásulvételét. A tehetségéhez egyébként nem férhet kétség.
Avass Attila és Fazekas István – Amadeus, Nyíregyháza
Engem színháznál nem aláztak meg soha. Tenyerén hordott a sors. Az Új Színházba kerülve először kis szerepeket játszottam, de a harmadik évadban már jöttek nagyok is, és huszonhatot játszottam havonta, ami rengeteg. Tulajdonképpen ott is jól éreztem magam. De van egy visszatérő problémám: talán túl komolyan veszem magam. Ez fárasztó. Amikor az Új Színháztól eljöttem, kihagytam öt évet. Egyáltalán nem voltam színháznál. Fordítottam, szinkronizáltam, hangalámondással foglalkoztam. Nem hiányzott. Rendkívül élveztem a nyugalmat, amit az ad, hogy nem kell tehetségesnek lennem estéről estére. A szinkronhoz főleg szakmai tudás kell. De ott nem szerettem, hogy igénytelenség uralkodott el. Régen színészvetítés volt, nagy színészekkel dolgoztunk, és addig folytattuk, amíg jó nem lett. Most van olyan, hogy próba nélkül megy a szinkron. Ezt is abba kellett hagynom. Beteg lettem, mert olyan dolgokat kellett hosszan végeznem, amikhez igazából nem volt kedvem. Így jött a gerincsérv. És szétnyílt egy csigolyám, műtét, nyolc hónapig feküdtem, előtte kettőt, utána hatot. Akkor fordítgattam. Szépirodalmat is. A megrendelésre készülő fordítás sem világrengető ügy, inkább fenék kérdése. Magyarul tudok fogalmazni, hiszen magyar szakos voltam. Hívogattak színházi munkára, de mindig kitértem valahogy. Ha másként nem, akkora összeget kértem, hogy ne tudják megadni. Egyszer aztán, közös reggeli kávézásunk közben – Olgával huszonöt éve kávézunk és beszélgetünk reggelente; meggyőződésem, hogy nem lennék, aki vagyok, ha nem vele élek – azt mondtam, ha legközelebb hívnak, igent fogok mondani, mert ebből elég volt. És másnap hívott Honti Gyuri, hogy menjek Tatabányára. Pesten próbáltunk. Bíró Kriszta, Helyey Laci és „Margit kisasszony”. Azután hívott Kiss Csaba Győrbe, ott Töreky Zsuzsinak jutottam eszébe (Anger Zsolt szállt ki a Hazatérés Dániába másodszori rendezésekor – legyek én Horatio). Egy szerencsétlen baleset következtében eltörtem a lábamat a főpróbahéten, de nem azért, mert nem éreztem jól magam, hanem mert valaki egy sörrel többet ivott a kelleténél, és hibázott egyet. És felvetődött, mi lenne, ha elmennénk Nyíregyházára. Tasnádi Csaba is keresett minket, amikor először lett igazgató, de akkor még nem akaródzott színházhoz mennem. Most felhívtam: „hallom, meghosszabbítottak, szerinted állhat még ez a hívás kettőnk részére?” (Ismerte Olgát is, mert Szentendrén, az ő Teátrum-igazgatósága idején játszott ott monodrámát a hegyoldali Borozóban.) Mondta, hogy áll a meghívás. Jöjjünk, nézzünk szét. Így kerültünk Nyíregyházára. Nekem első pillantásra tetszett a hely. Amikor Veszprémbe szerződtem, még a „Hegyeshalmi-érában”, és
egyszerre érkeztünk fiatalok (Pásztor Edina, Várnagy Zoli, Várhelyi Dini, Dimanopulu Afrodité, Sashalmi Jóska és én), a levegőben ez volt: „ezek mi a (…) keresnek itt?”. Ezt a spontán vidéki reakciót itt egyáltalán nem éreztük. Elkezdtünk dolgozni. Tulajdonképpen rossz helyzetben lévő társulatba csöppentünk. Mindenki elment innen, akit a Verebes-érában nagynak gondoltak. Talán az elveszéstől való félelem vitte tovább őket, merthogy Pistának volt pouvoirja, hogy Pestről a szakmát és a szakmai sajtót folyamatosan idevonzza, és az ő távozásával ez megszűnt. A Pestre szerződők félelmének volt realitása, s a közönségen is éreztem az első másfél-két évben némi csalódottságot és gyanakvást a maradókkal szemben: „ezek biztos nem jók, ha nem kellettek Pesten”. A közönség tartózkodása önbizalomhiányt gerjesztett a társulatban. Úgy éreztük: itt nekünk dolgunk van, mert ez egy kvalitásos csapat, csak nem akarják elhinni. Remélem, egy kicsit mi is részesek vagyunk abban, hogy mostanra egy kifejezetten erős, önmagában hívő, nagyon összetartó, egymást meglehetősen szerető, a konfliktusait jól kezelő csapat állt össze. Csaba szerencsés alkatú igazgató, aki a munkájával járó stresszt folyamatosan állja. Ebben bizonyára szerepet játszik, hogy ő nem gondolja túl magát. Talán emiatt, egyáltalán nem fél a nálánál jobban jegyzett, tehetségesebbnek tartott rendezőktől sem. Mellette potens rendezők sora dolgozik, olyanok, akik a jó formájukat futva érkeznek ide; nem leeresztettek, nem parkolópályára vágynak. Ettől a rendezőforgótól a társulat mindig új és újabb impulzusokat kap. Átlépted a határidőt, amelyet a társulati környezetváltással kapcsolatban említettél. Révbe értél Nyíregyházán? Olyan a társulat, ahol – bizonyos természetes megszorításokkal – érzékelhetően a szeretet munkál, sokat megtesznek egymásért az emberek, ami azért egy színháznál – amennyiben még hiszünk a társulatos színház jövőjében – nem hátrány. A társulatos színház talán nem is annyira idejétmúlt, mint amennyire néhány éve a szakma egy része azt fennen hirdette. Hallom, Európában több helyen is próbálnak visszatérni erre a rendszerre, mert ott már érzékelik, hogy a verbuválós (casting) dolog tartósan nem életképes. Nem tud olyan nagyságrendű értéket létrehozni, mint amilyet Kantor vagy Grotowski, vagy akár az utódaik teremtettek maguk körül. Tehát úgy érzed, hogy vissza fog térni a társulatos színház iránti igény? Két dolog. Először: én bizonyos értelemben csonka családban nőttem fel. Elvileg volt nevelőapám, gyakorlatilag azonban nem: egy színész csak akkor tud apaként helytállni, ha erre jelentős energiákat fordít. (Gelley) Kornél erre nem volt alkalmas. Az édesapámnak a mienken kívül még volt négy családja, de egyiknél sem érezte otthon magát igazán, mert ő meg olyan alkatú ember volt. Olga nem az én első próbálkozásom volt. Az ő személyében megismertem valakit, akinek van családi háttere, tehát keletkezett egy nagyon közvetlen élményem arról, a valahová tartozás milyen hihetetlen erőt képes adni az embernek. Sokszor megfordul a fejemben: ha nem jövünk össze, talán nem is élnék már. A saját élni akarásom nem annyira határozott. Ugyanezen a gondolati síkon említem, hogy egy közösség milyen kreatív energiákat tud termelni – ezt a Stúdió „K”-ban éltem meg –, ha nem az egyéni ambíciók hozzák össze a közösséget, hanem valami, akár homályos és megfogalmazhatatlan, de mégis mindenkiben azonos módon létező cél, s mennyire törvényszerű a szétesés, amikor az egyéni ambíciók kezdenek előrenyomakodni. Ezek a személyes tapasztalatok. A másik irány: én magamat baloldali embernek tartom, ami közben nem vélem annak az itt létező baloldalt. Baloldali volt Bibó István. Elkezdtem olvasni, és arra kellett rájönnöm, hogy élt egy ember, aki a XX. században világérvénnyel fogalmaz meg bizonyos dolgokat, amelyek egyike az, hogy a közvetett demokrácia nem működik. Akkor jó a struktúra, ha abban az emberek közvetlenül formálják az életüket, nem bízzák nagyon távoli másokra a sorsukat. Közösségeket teremtenek.
Nem hiszem ugyanakkor, hogy közösségeket létre lehet hozni az öncél jegyében. „Hozzunk létre közösséget, hogy közösség legyünk.” Ilyen nincs. Működtek a dalárdák, mert énekelni mentek oda a tagok, de nem működtek a klubok, mert azzal a céllal alakultak, hogy klubok legyenek. Valódi közösségek az oktatásban vannak (az iskola még nagyon sokáig lesz), a másik terület pedig a különböző kulturális intézményeké, ahol csapatok jöhetnek létre. Ilyen a társulat. Én úgy veszem észre, nagyon jó az, ha egy színházba időről időre új ember érkezik, vagy időnként összeröffennek emberek egy-egy dologra, de tartósan, igazán, kreatívan akkor tud működni a színház, ha megismerik egymást, és elkezdenek egymásban gondolkodni. Ez a Stúdió „K” esetében is így volt. Jelentős plusz potenciált adott az előadásainknak, hogy mélyebben ismertük egymást, hogy nem a színházi arcunkat ismertük, hanem – az együttélés miatt – gyakorlatilag mindent. Bonyolult viszonyok voltak közöttünk, de nem volt egy másik életünk, amelyben egy másik arcunk lett volna. Egy vidéki társulat sokban hasonlít ehhez a történethez. Mert vidéken nincs mit tenni, mindenki ehhez kötődik, mindenki ugyanabban a darabban van benne, mindenki tud mindenkiről mindent. Az egyetlen arcát viszont teljes hitelességgel kell képviselnie mindenkinek. Ha az ember vendégként megy valahová, ott hozhatja úgymond a legjobb arcát. Itt egy idő után nincs hazugságra lehetőség. Szerintem ez szüli az eredményt, és az eredmény adja a megtartó erőt. Ahol az embernek sikerélménye van, ott szívesen megmarad. A harmadik tényező: ezek az ad hoc dolgok. Csapatokat létre lehet hozni – ürügy kell. Az egyik ilyen, hogy valamilyen nagyon nagy kaliberű ember köré szerveződik egy csapat. Szerintem ilyenek nem szaladgálnak most körülöttünk. A másik, hogy maga a struktúra kínál egy lehetőséget. Az ad hoc társulatok tudnak remekül működni, de megvan az elévülési/kihordási idejük. A Krétakör élt tíz évet Süsü (Schilling Árpád), Gyabi (Gyabronka József) és Eszter (Csákányi) körül. És egyszer eljött az idő, amikor azt érezte közülük valaki, hogy valami másba kellene kezdeni. Nem állítom, hogy csak társulatok legyenek, mert az úgy baromság. Az a jó, ha vannak társulatok. Főleg vidéken nagyon fontos, ahol a kis települési egységekben kulturális központokká tudnak válni. (A régió értelmezhetetlen területi/társadalmi egység.) Ha a társulati struktúrát össze tudjuk dolgozni az iskolákéval és az egyéb művelődési intézményekével, akkor – források híján szociális védőhálót ugyan semmilyen összefogással nem szőhetünk, de – kifeszíthetjük a magunk közös szellemi védőhálóját. Szerény célokkal. Például, akinek az élete szerencsétlen, annak ne az alkohol, az öngyilkosság vagy a bűnözés legyen az első, ami az eszébe jut. Erre kiválóan alkalmas a színház, iskola és művelődési ház hármasa – ez meggyőződésem. Aki színházba jár, sokkal ritkábban veri agyon a felebarátját. Én azért is tevékenykedem a színházban. Ha nagyon sarkítjuk, igazából az egésznek ez ad értelmet. AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: BALOGH TIBOR http://www.criticailapok.hu/index.php? option=com_content&view=article&id=37910&catid=23&Itemid=2
