Kockázatok és mellékhatások Ménesi Gábor beszélgetése Békés Pállal "Mi vagyunk az első tiszta nemzedék ebben az országban, értitek, a legelső. mi még alig éltünk, mikor utoljára vér folyt Magyarországon, nem emlékszünk semmire, és nem tapasztaltunk a bőrünkön semmit, ilyen előnynyel itt még nem indulhatott senki, mi vagyunk az első tiszta lap." Így fogalmaz Horog, aki első regénye, a Darvak egyik szereplője. A nemzedéki fejlődésregényként is olvasható opus az 1956 táján született fiatalok életét állítja középpontba, akik a Kádár-rendszerben váltak felnőtté. Hogyan látja ma visszatekintve nemzedéke helyzetét és szerepét, életformáját a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek állóvizében, szürke világában? Nem igazán akartam nemzedéki regényt írni. Egyszerűen ezt a világot, közeget, korosztályt ismertem, erről volt mit mesélnem. Benne ültem a kor "lábvizében" nyakig - ha szabad ezzel a képzavarral élnem -, és persze igyekeztem kiemelni a fejem és körülnézni, vagy legalább valamivel meszszebb látni - már amennyire tudtam. Aki '56-ban született, az különös szerencséjének köszönhetően kimaradt a magyar vérzivatarokból. Mire általános iskolába kerültem, már a megtorlások is véget értek, amnesztiát kaptak az ötvenhatosok, és kezdetét vette a lényegében mindmáig tartó hosszú békekorszak. Akárhányféle színezetű kritikával, megvetéssel írnak, beszélnek a Kádár-korról, az, hogy hosszú évekig, évtizedekig béke volt - és van összehasonlíthatatlan előny eleink hányattatásaihoz képest. Az ilyesmit általában utóbb szokás felismerni és értékelni. Nyomott évtizedek voltak, és persze arra késztették az embert, hogy mindenféle kitörési stratégiákkal kísérletezzen - ezek jó része ma már nevetségesnek tűnik, de akkor élet-halál kérdésnek látszott. Most a kötelező kűr az alig árnyalt kritika, ha erről az időszakról esik szó. Nyilván lesz majd idő, amikor aranykorként emlegetik. Ez természetes - így szokott változni a korszakok megítélése az időben, ez a menetrend. Műveiben gyakran kerül középpontba a történelem, pontosabban az az ember, akinek életét folyamatosan a történelem határozza meg és alakítja. Legutóbbi, Semmi baj című kötetének indító novellájában arról olvashatunk, hogy 1956 novemberében egy hét hónapos csecsemő majdnem meghal, mert leesik a pelenkázóról, mialatt anyja kinéz az utcára, hogy meggyőződjön, lőnek-e odakint. Ez a kisgyermek minden bizonnyal maga a szerző lehetett, akinek élete részévé váltak azok az események, amelyek lejátszódtak akkor. Persze rólam szól a mese. 1956 valóban kiindulópont, személyesen nekem mindenképpen, és egy más szinten az országnak is, amely folyamatosan birkózik azzal az évvel. Véletlenszerű, hogy épp akkor születtem, az viszont nem, hogy úgy látom, tudom, olvasom, nincsen a
történelemtől független egyéni lét, ez ragad magával Tolsztojtól Günter Grassig és Kertész Imrétől Spiró Györgyig minden emlékezetes olvasmányomban. Ami pedig konkrétan a Biztos című novellát illeti: gyakran próbáltam felidézni a történteket, és persze nem tudtam, hiszen hét hónapos korából nincsenek az embernek határozott, megragadható emlékei. (Hacsak nem hipnózisban, hiszen ilyenkor a születést megelőző élmények is felszínre kerülnek.) Viszont ott lebegett körülöttem a családi legendárium; a mások által elbeszélt események és a saját emléknyomok összevegyültek - soha többé nem fogom tudni eldönteni, mi az, amire valóban emlékszem, és mi az, amiről hallottam. A kötet számomra nagyon fontos két írásában a holokauszt traumájával néz szembe a következő nemzedék képviselőjeként. A Sor című szövegben az édesanya túléli a koncentrációs tábort, míg a Geller azt meséli el, hogyan élte túl az apa azt, hogy a nyilasok a Dunába akarták lőni. Ezek valóságos történések, és minden ízükben személyesek. A holokauszt másodgenerációjaként nekem is meg kell küzdeni a történtekkel és az ebből következő összes tehertétellel. Például azzal, hogy az ember mit és mennyire képes, illetve akar megőrizni, megörökíteni és továbbadni abból, ami közvetlenül nem ővele, de a szüleivel történt, és így természetesen meghatározza az életét. Novelláit legtöbbször egy olyan tematika, koncepció mentén szervezi kötetté, amely erős koherenciát teremt az írások között, novellaciklust létrehozva ezáltal. A Semmi baj régebbi és újabb novellákat egyaránt tartalmaz, és a választott koncepció több ponton is szükségessé tette a szövegek korrekcióját, átdolgozását. Melyek voltak a válogatást és a kötet összeállítását meghatározó legfontosabb szempontok? Engem is meglepett, hogy korábbi írásaimat rostálva egyszerre csak kibontakoztak egy önéletrajz-féleség körvonalai. És attól kezdődően, hogy felderengtek ezek a körvonalak, az izgatott, miként kaphatna az anyag érvényes formát. Egy novellákból összeálló, laza szövésű regény formáját. Sok olyan novellám, amit szerettem és jónak is tartok, kimaradt ebből a kötetből - kivetette magából a formálódó szerkezet. Másutt pedig hiányok, rések támadtak és szinte követelték, hogy írjak egy-egy új történetet. Az önéletrajz persze nem az én színrelépésemmel kezdődik, mint ahogyan meggyőződésem szerint az ember sem a születésével. Mindannyiunk minden moccanásában ott vannak a megelőző generációk, akár követjük, akár megtagadjuk őket. Az imént említett két rövid történet, a Sor és a Geller a Bélyeggyűjtemény című kötetből került át, melynek szövegei eredetileg az Élet és Irodalomban láttak napvilágot, majd egy részük 1999-ben,
kötet formájában is megjelent. Ennek előszavában a következőt írja: "Ez az a 100 híres regény, amit valaha meg akartam írni. Ám a körülmények változása, a terjedelmes művek iránti egyre csökkenő érdeklődés (az enyémet is beleértve), valamint időm szűkössége megváltoztatta elképzeléseimet. Egyetlen nekirugaszkodással mondtam le nagyratörő terveimről egy szürke, szivacsos délutánon." Vagyis minden bizonnyal az a felismerés hívta életre a bélyeg hátára is sűríthető rövid történeteket, hogy korunk nem a nagyregények kora, csupán a tömörítvényeké. Így is lehetett volna. De mégsem egészen így volt. Akkoriban ugyanis elkapott egy súlyos betegség, és egy ideig úgy látszott, hogy nincs tovább. A betegség azóta megszelídült. De ha az ember ilyen helyzetbe kerül, hirtelen átértékelődnek a dolgok, és más fényben tűnik fel, mi a fontos, és mi nem. Emberek, kapcsolatok és persze tervek, ambíciók, történetek kerülnek egészen más megvilágításba. Másként láttam azt is, mire van időm, és mire nincs. Rengeteg terv foglalkoztatott, és szinte magától kínálkozott ez a tömör, "kondenzált forma", amelynek segítségével legalább jelezni tudtam, mi mindent írtam volna meg. Nem hiszem, hogy mindig az írói tudatosság határozza meg, mikor mi kerül sorra. Sokkal inkább a véletlenek meg az élet olykor brutális kanyarai. A szövegek előképeként először természetesen Örkény egypercesei juthatnak az olvasó eszébe. Örkény mellett egy-egy írást szentel Mándy Ivánnak és Kardos G. Györgynek. Miért fontosak ők az ön számára? A rövidtörténeteknek sok előzménye van, és számomra a nyilvánvaló Örkény-rokonságon túl fontos Hemingway is, akinek tömör és kőkemény Vignettái erősen hatottak rám. Ami pedig Örkényt, Mándyt és Kardos G.-t illeti, ők szólnak hozzám a legbensőségesebben - eltérő okokból, más-más hangfekvésben. Örkény erősen, Mándy többékevésbé jelen van a mai irodalmi köztudatban is, Kardos G. sokkal kevésbé, pedig biztos vagyok benne, hogy amit írt, maradandó, és a kíméletlen őszinteség, a humánum és a szelíd humor olyan vegyüléke, aminek nemigen van manapság utóképe. Talán követhetetlen a példa, nem tudom. A rövid történeteket felsorakoztató kötet megjelenése után néhány évvel később mégis egy nagyregény születik, A bűntárs, amely a nemzedéki fejlődésregény sajátosságait a krimi elemeivel keveri, s amely számos ponton állítható párhuzamba a Darvakkal. Annyi minden érdekel - a krimi is. A bűn mint téma mindig is kísértette az irodalmat - meg engem is. De hát nincs ebben semmi különös, Dosztojevszkijtől Nabokovig bűn az élet és az irodalom. És hát igen, tulajdonképpen anélkül hogy észrevettem volna, bizonyos értelemben
visszakanyarodtam az első könyvemhez - mintha az érdekelt volna, mi történt azokkal, akiket akkor, '79-ben, a Darvak megjelenésének idején "tiszta nemzedékként" aposztrofáltam, vagyis énvelem-mivelünk. Ez a visszatérés nem kiszámított, és nem tudatos volt - mások hívták fel rá a figyelmemet a könyv megjelenésekor. A regényt eredetileg folytatásokban közölte a Mozgó Világ, A képíró címmel. Az első változat főhőse még Liktor Vince, ám a későbbi szöveg középpontjába a tanúvallomását fogalmazó, s közben a múltba visszatekintő elbeszélő kerül, aki a bevezetőben az előzmények feltárásának fontosságára hivatkozik, hangsúlyozva, hogy csak így válhatnak láthatóvá "a részletek, melyekben a lényeg rejtőzik". Miért találta szükségesnek ezt a változtatást? A folytatásos regény ötlete a Mozgó Világ szerkesztőségéé volt, én pedig megköszöntem a megtisztelő felkérést - talán nem is fogtam fel, mekkora fába vágom a fejszémet. Havonta leadni egy terjedelmes részt, úgy, hogy a következő fejezeteknek csak a vázlata van meg?! Amikor befejeztem, szembesültem azzal, hogy a szereplők elkezdtek önállósulni, és kiszabadultak az ellenőrzésem alól. Ha nem is másról szólt a regény, mint amit elterveztem, de a történet előrehaladtával máshová kerültek a hangsúlyok. Az eredetileg súlytalanabbnak szánt elbeszélő-narrátor, aki vizsgálati fogságban írja vallomását - magát a regényt -, egyre fontosabb lett, és az ő dilemmája került a középpontba, meg a közös vétek: mindannyian bűnösök, bűntársak vagyunk a regényben szereplő nő halálában. Így azután amikor a regény kötetben is megjelent, levontam a következtetést, és megváltoztattam a címet. Akkor először találkoztam azzal, ami addig csak ködös szólam volt a számomra, hogy a regényhősök önálló életet élnek, és ha úgy alakul az író fejére nőnek. Csikágó című kötetének novelláit elsősorban a közös helyszín, Budapest VII. kerületének a Keleti pályaudvarhoz közeli vidéke tartja össze, miközben persze erősítik a novellafüzér koherenciáját a többször felbukkanó figurák és motívumok. Ezáltal egy sajátos műfajt alkotott, a gangregényt. A novellák rendkívül pontos képet adnak arról a világról, amelyet ön belülről ismer, hiszen ott töltötte gyermekkorát. Milyen élményeket és indíttatást adott a felnevelő közeg? A genius loci, a hely szelleme mindig hatott rám. A Csikágó szülőföldem - mindig is kísértett: azok a tájak, ahol az ember felnő, örökre nyomot hagynak bennünk. Egyszóval a könyv valahol mélyen megvolt mindig is, és kikívánkozott belőlem. Sokan olvasták persze úgy, hogy mennyire ad realisztikus, hű képet a Külső-Erzsébetvárosról, és eszerint szerették vagy kritizálták. Ezek azonban szociológiai szempontok, és számomra sokkal fontosabb, hogy sikerült-e a regényvilágot érvényes emberi viszonyokkal átlelkesíteni, sikerült-e megteremteni a gangregényben a gangvilág mitológiáját.
Írásait követve láthatjuk, hogy az utazás szerepe számos helyen válik meghatározóvá. A bűntárs olvasója például három földrészt járhat be hősével, az És very, very a dobot a rózsaszín plüsselefánt egy kelet-közép-európai értelmiségi amerikai élményeiről tudósít, míg az Érzékeny útazások Közép-Európán át lényegében Lawrence Sterne Sentimental Journey című regényének parafrázisa. Miért lett ennyire fontos az ön számára a picaro életforma? Miért választotta mintaként az említett művet? Talán azért, mert a személyes életemben is meg az olvasmányaimban is a folyamatos mozgásélmény volt a legvonzóbb. A vágy, hogy megnézzem, meghódítsam, felzabáljam a világot. Egy bezárt, szűk közegben éltünk, ahol mindenki kereste az egyéni megváltást, a személyre szabott kiutat - nekem minden energiám arra fordítódott, hogy kitágítsam a számomra adott tenyérnyi helyet, elszabaduljak innen, ahogyan és amennyit csak lehet - utazzak, lássam mindazt, amit a határok meg a bornírt rendelkezések elzártak előlem. És ugyanekkor, ezzel talán valamilyen laza kapcsolatban, az irodalom pikareszktradíciója foglalkoztatott, az utazóregény. Széles skálán, a Don Quijotétól Kerouacig. És ezen belül kitüntetett helyen volt a XVIII. század fényes angol irodalma - hiszen angol szakos voltam. Így jött a képbe Lawrence Sterne, akinek Érzékeny útazásait először Kazinczy magyarította, és akinek írásai még abban is szerepet játszottak, hogy miért nem ragadott magával a posztmodern. Ha már a posztmodernt említi, valóban szembetűnő, hogy - habár pályakezdése csaknem egybeesett az ún. prózafordulat folyamataival, a Péterek nemzedékének jelentkezésével - közömbös maradt a posztmodern történései iránt, és továbbra is a hagyományos történetmondás és prózaforma működtetését preferálta. Mi volt ennek az oka? Említettem, hogy mennyire hatott rám a XVIII. század, a fény századának angol irodalma, egyebek közt Fielding, Sterne. Mindazt, amit a prózafordulat idején egészen újnak és sosem voltnak láttatott a kritika és a rajongás, azt én szorgos diákként éppen elolvastam a könyvtárban két és fél évszázada írott regények bevett technikájaként. Fielding Tom Jonesában éppen azt olvastam, a szerző ironikusan felhívja a figyelmet, hogy hány klasszikus idézetet rejtett el művében idézőjel nélkül, és közben azt hallom, hogy a vendégszöveg "vadonatúj találmány", és "új dimenziókkal gazdagítja a prózát". Lawrence Sterne Tristram Shandyjének grafikai megoldásaiból vizsgáztam, és közben azt hallom, hogy a kortárs magyar prózában alkalmazott grafikai játékok forradalmiak. Én is eljátszottam ilyesféle eszközökkel - éppen az imént említett Érzékeny utazások a példa rá - de saját késztetéseim végső soron mást diktáltak. Úgy éreztem, és így érzem ma is, hogy az ember történetekben képezi le és éli át saját létét, a történet ragadja el,
abban otthonos - számomra ez a tradíció a követendő út, nem a szövegirodalom. Ugyanakkor talán éppen ezzel magyarázható, hogy kötetei megjelenését hosszú időn keresztül igen visszafogott kritikai visszhang fogadta. Igen. Idővel magam is szembesültem vele, hogy a prózafordulat átrendezte az irodalmi kánont, és mivel éppen a szövegirodalom, a posztmodern erővonalai mentén szabták újra a kánont, én kimaradtam belőle. Egy darabig bánkódtam - hiszen ennek elég sok következménye van -, azután tudomásul vettem. Érettségi után, egyetemi tanulmányai előtt, 1974-1975-ben a Magyar Rádió és Televízió Tömegkommunikációs Kutatóközpontjának kérdezőbiztosa volt. Munkája során folyamatosan járta az országot. Minden bizonnyal ez is hozzájárult ahhoz, hogy az utazás, a csavargás szinte életelemévé vált. Milyen tapasztalatokra tett szert ez idő alatt? A kérdezőbiztosi munkakör akkoriban azt jelentette, hogy naponta három-négy lakcímre be kellett kopognom és kifaggatni az ott lakó családot általános rádiózási-tévézési szokásairól, néha meg szociológiai kérdőívekkel erőszakoskodtam. Fel-alá vonatoztam az országban, szállodákban aludtam, és el sem tudtam képzelni az életet úgy, hogy megálljak. Jártam mindenütt, a Rózsadombtól az Ózd melletti barlanglakásokig, a komlói bányászlakóteleptől az alföldi csőszkunyhóig. Volt, ahol pálinkával fogadtak, másutt sodrófával, volt, ahol kutyát uszítottak rám, máshol meg első látásra hozzám akarták adni a házigazda lányát. Az egyetem alatt nem tanultam annyit, mint ebben az egy évben. Abban az időszakban kezdett el írni is. Igen. Egy málladozó miskolci szállodában írtam az első novellámat. 1976 óta rendszeresen publikál, és első könyve, még egyetemistaként, 1979-ben jelenik meg a Szépirodalmi Kiadónál. Meglepően fiatal ekkor, különösen ha figyelembe vesszük azt is, hogy az akkoriban induló írók és költők harmincéves koruk előtt nemigen jutottak önálló kötethez. Ráadásul ön azonnal egy regénnyel állt elő, ami ugyancsak szokatlannak mondható. Hogyan tekint vissza pályakezdésének időszakára és a Darvak megjelenésének körülményeire? Hogyan került kapcsolatba az irodalom különböző meghatározó csatornáival? Kiknek mutatta meg első írásait? Valamikor a hetvenes évek vége felé születhetett valamilyen kultúrpolitikai döntés, aminek talán az volt a lényege, hogy a fiatalok márpedig legyenek fiatalok. Ezt abból gondolom, hogy a hetvenes évek
végén - szemben az addigi gyakorlattal - egyszerre jelent meg néhány valóban fiatal író. Többek között Márton László, Nagy András, Sebeők János. Meg én is. Ezek a szerzők akkoriban huszonegy-két-három évesek voltak. Amikor megjelent a könyvem, hihetetlenül boldog voltam persze és csak később derengett föl, hogy az indulás talán valóban túl korai, és lehetnek még hátulütői. Lettek is, amiket azután kezelni kellett, és kell máig. Akkoriban a bölcsészkar lapja, a Jelenlét kínálkozott egy kezdő írónak, ott próbálkoztam én is, ott jelentek meg az első novelláim - Kulin Ferenc volt a felelős szerkesztő. Azután az ő javaslatára vittem írást a Mozgó Világnak, nem szépprózát, hanem útinaplót. Próbálkoztam másutt is. Mindenütt. Amikor elkészült négy-öt novellám, mindegyiket postáztam valahová - gyakorlatilag az összes szóba jöhető irodalmi lapnak. Legtöbbször rutinszerű nemleges választ kaptam, de néha rutinszerű bátorítást is: "küldjön más írást". Akkor azután postáztam az innen visszautasítottat oda, az onnan visszaküldöttet meg ide. És lassanként "fennakadtam a rostán", a szívós kezdő egy-egy írása megjelent. Volt, ahol szinte rögtön - az azóta megszűnt Új Tükörben. Ott jelent meg az első novellám. A Budapest-Soltvadkert személyvonaton olvastam, majd felrobbantam a boldogságtól, és azt hittem, mindjárt kisiklik a szerelvény. Másutt meg sokadszori nekifutásra: a Kortársban, az Új Írásban és a Jelenkorban. Mindez nagyjából párhuzamosan történt az első kötet, a Darvak lassúdad elfogadásával. A regénykéziratot egyben, készen az akkor már idős Török Sándor olvasta, akit még gyerekkoromból ismertem. A Szépirodalmi Könyvkiadónál Márványi Judit lett a szerkesztőm - nem is sejtettem, mekkora szerencsém van. Ma már tudom, milyen kincs az olyan éles szemű, érzékeny, hozzáértő szerkesztő, mint ő. Amíg a kiadó meg nem szűnt, minden soromat ő látta először. És persze néhány közeli barát, családtag, nem feltétlenül irodalmárok. De olyan írótárs, akinek igazán adtam a szavára, aki afféle mester lehetett volna, ha vállalkozott volna ilyen pozícióra, csak később adódott: Kardos G. a Darvakat egyébként szinte rögtön lefordították németre az NDK-ban. Már megvolt a borító meg a fülszöveg, el is küldték, de a kiadó igazgatója csak akkor, közvetlenül a kiadás előtt olvasta a könyvet, és csípőből betiltotta, szétdobatta a szedést. Ami a magyar tűréshatáron belül maradt, az az NDK-ban, úgy látszik, elfogadhatatlan volt. A rendszerváltás után kerestem a kéziratot, de azt mondták, nem találják, vegyem úgy, hogy rádőlt a berlini fal. Néhány éve azután meglett mégis, egy régi, írógép-másolópapíron készült sokadik példány gyakorlatilag olvashatatlan, igazi egypéldányos könyvritkaság. Eddig novelláról és regényről beszéltünk, de emellett számos területen is kipróbálta magát. Találkozhatunk a nevével műfordítóként, de írt hangjátékokat, drámákat, meséket is. A felkéréseken túl mi késztette az állandó kísérletezésre? Kialakult-e valamiféle belső fontossági sorrend a különböző műfajok között? Ma már sejtem, hogy legotthonosabban az epikában érzem magam.
De mindennek megvan a maga vonzereje - a színháznak a csapatos lét, a közös játék, aminek az íróasztal mellett azért gyakran érzem a hiányát. A műfordítás pedig - ha olyan szerzővel találkozom - kis híján az írással egyenértékű izgalom. Hosszú évekkel ezelőtt én fordítottam magyarra Nabokov Lolitáját, és az élmény kitart máig - nincs mélyebb ismeretség íróval, mint amikor fordítjuk, és nincs semmi, amivel többet lehetne tanulni, mint a fordításból. Most készülök arra, hogy magyarítsam Nabokov utolsó regényét - az már biztos, hogy szép nyaram lesz. A vers azonban hiányzik a műfajai közül. Mi ennek az oka? Mit tegyünk, nem vagyok lírai alkat. De verset azért írtam. Egyet. Meg is jelent, a metróban egy plakáton, a Versmetró program részeként. Az a címe, hogy Helyzetdal a Csikágóból. Azt hiszem, ez a néhány soros játék adta a lökést a gangregényhez. Meseregényei (A kétbalkezes varázsló, Doktor Minorka Vidor nagy napja, A Félőlény, A Bölcs Hiánypótló) igen népszerűek lettek. Miért, milyen hatásra került ilyen szoros kapcsolatba a gyermekirodalommal? Az úgynevezett gyerekirodalmat mindig egyenrangúnak tekintettem az úgynevezett felnőttirodalommal. Az első meseregényemet Janikovszky Éva biztatására írtam, de ő is azért terelt ebbe az irányba, mert - mint mondta - úgy érezte, azok közé tartozom, akik nem felejtették el a gyerekkorukat. Mert ez a legfontosabb. Hogy a többség elfelejti, és aki valahogy megőrzi magában, véletlenül-e vagy sem, nem tudom, annak van esélye arra, hogy megszólítsa a gyerekeket. És van itt még valami: hihetetlenül élvezem. Úgy vélem, az elmúlt években a Harry Potter-könyvek sikere újra a figyelem középpontjába helyezte a sokáig háttérbe szoruló gyermekirodalmat. Talán ezzel is összefügg, hogy hazánkban egyre több kortárs író kísérletezik meseírással. Hasonló fellendülést tapasztalhatunk, mint azokban az években, amikor - persze egészen más okból - mesék írásához fordult - mások mellett - Szabó Magda, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Pilinszky János, Kormos István. Hogyan látja a gyermekirodalom mai helyzetét? Igen, az utóbbi időben több és jobb új gyerekkönyv születik, mint a megelőző évtizedben. És ehhez kétségkívül hozzájárul Harry Potter, mert nemcsak az olvasók, hanem - más értelemben - az írók közt is divatot teremtett. Itt volt az ideje. Bár a különféle statisztikák ellentmondásosak és hullámoznak, az bizonyos, hogy az emberek mind kevesebbet olvasnak. Így hát alapvető kulturális, ezen belül irodalmi érdek, sőt ezen messze túl: igazi közérdek, hogy a gyerekek az analfabetizálódó világban is megmaradjanak olvasó embereknek. Ugyan ki fogja elolvasni a rafinált magasirodalmi opusokat, ha nem ők,
néhány év múlva? Ehhez pedig olyan könyv kell, ami megragadja, magához láncolja őket, már most. Szerencsére több író is felismerte, hogy gyerekeknek írni egyebek közt közvetlen önérdek is. Ha egy olvasó gyerek most megjegyez egy nevet, van rá esély, hogy felnőttként ugyanazon szerző felnőtteknek szóló művét is kézbe veszi. Több mint húsz éve szabadúszóként tevékenykedik. Korán megtapasztalta tehát, különböző körülmények között, hogyan tud megállni egy író a saját lábán. Milyen életformát és munkamódszert tett szükségessé mindez? A szabadság éppolyan mámorító, mint amilyen dermesztő - csupa kockázat és mellékhatás. Sokakat csak most sokkol, hogy idős korukban egyedül önmagukra számíthatnak, én meg évtizedek óta tudom. Annak mindenesetre örülök, hogy csak egyetlen főnököm van: én magam. Csakhogy az örömöm mégsem felhőtlen - elég kellemetlen főnök vagyok, gyakran odamondogatok az egyetlen beosztottamnak, az meg beszól nekem. Hát "így vagyok egymással".
