KOLONTÁRI ATTILA
A fehérek az orosz
™£§∞ &∞4
Fiatal fehér tisztek a Krími Önkéntes HadseregbŒl, Szevasztopol, 1920. október
™£§∞ &∞4
A
z 1917 és 1922 között Oroszországban dúló polgárháború vörösök és fehérek küzdelmeként él a köztudatban. A vörös már régóta Európa-szerte a forradalom, a nemzetközi munkásmozgalom színe volt. Ezt a bolsevik tábor fokozatosan sajátította ki. IdŒvel a többi, eredetileg munkásmozgalmi irányzatot (mensevikek, eszerek, népi szocialisták), melyek átmenetileg vagy tartósan köztes pozíciót foglaltak el, sokszor nevezték „rózsaszínûnek”. De 1917 februárjában még olyan személyek is a ruhájukra tızték a vörös szalagot, mint Lavr Kornyilov tábornok, Alekszej Bruszilov vagy Kirill Vlagyimirovics nagyherceg, a lemondatott uralkodó unokatestvére, így fejezve ki szolidaritásukat az Ideiglenes Kormány iránt.
A
fehér hagyományosan a forradalomellenes erŒket szimbolizálta, a francia forradalom idején a királypártiak szimbóluma volt. Az orosz polgárháborúban azonban a bolsevikokkal szemben álló fehér csoportosulások közül korántsem mindegyik volt restaurációs jellegı. A mozgalom vezetŒinek és ideológusainak értelmezésében a fehér szín a monarchia eszméje mellett a tisztaságot, magas szintı erkölcsiséget, a hazához, az orosz nemzeti tradíciókhoz való hıséget, az önfeláldozást jelentette a züllött, kegyetlen és országrontó, idegen érdekeket képviselŒ forradalmárokkal, árulókkal szemben. A legtisztább formában ezt a felfogást Vaszilij Sulgin fogalmazta meg, aki egy idealizált monarchiát képzelt el, ahol a fehérek Grál-lovagokként küzdenek a Szent Oroszországért.
H
ogy a színskála még teljesebb legyen, ott voltak még a döntŒen paraszti vagy kozák tömegbázisú zöldek, akik egyaránt harcoltak a fehérek, a vörösök vagy éppen a külföldi csapatok ellen, de ugyanígy alkalmi szövetséget is köthettek egyik vagy másik erŒvel. Egyes anarchista mozgalmak zászlaján a fekete szín is megjelent. Az ilyen jellegı csoportosulások sokszor nem is öltöttek határozott politikai színezetet, mindössze a helyi lakosság önvédelmi képzŒdményei voltak a lakóhelyükön átvonuló, sokszor rabló, fosztogató vörös vagy fehér csapatokkal szemben. Az „Üsd a vörösöket, amíg el nem fehérednek, üsd a fehéreket, amíg el nem vörösödnek!” jelszó híven tükrözte, hogy a lakosság nem elhanyagolható részének mindkét táborból elege volt.
pol gár há bo rú ban
A
fehér tábor és az önkéntes haderő formálódásának előzményei viszszanyúlnak az 1917 februárja és októbere közötti időszakra. A kibontakozó káosz, a katasztrofális fronthelyzet, a hadsereg megállíthatatlannak tűnő bomlási folyamata elsősorban a tábornoki és tisztikarban szült elégedetlenséget. Talán ők szembesültek a legközvetlenebbül a fenyegető katasztrófával, ők voltak leginkább kitéve a lázongó katonatömegek indulatainak. Bennük fogalmazódott meg legelőször az erős kéz, a rendteremtés utáni vágy. Lavr Kornyilov tábornok, a VIII. hadsereg frissen kinevezett pa rancsnoka 1917 májusában hadseregén belül megbízható önkéntesekből, zömmel tisztekből egy külön rohamegységet hozott létre, melyet később ezreddé fejlesztettek. Az alakulat feladata a fegyelem megszilárdítása, a frontbarátkozások felszámolása, a harcokban a példamutatás volt. Az egység Kornyilov nevét vette fel, s szokták az orosz hadsereg utolsó és az Önkéntes Hadsereg első ezredének is nevezni. Jelvényében és zászlaján is fekete alapon fehér halálfejes motívum szerepelt.
A FEHÉR MOZGALOM SZÜLETÉSE Földrajzilag a fehér mozgalom az egykori cári birodalom négy, egymástól jól elkülöníthető területére terjedt ki, persze nem egy időben és nem is egyforma in-
tenzitással. Jelentőségét tekintve a két legfontosabb erőközpont Dél-Oroszország és Szibéria volt. Észak-Oroszország (Murmanszk és Arhangelszk térsége), valamint Északnyugat-Oroszország (Pétervár, Pszkov térsége, illetve a Baltikum) az előző kettőhöz képest másodlagos jelentőséggel bírt. A fehér rezsimek térben szétszórtan, időben esetenként egymást váltva léteztek az egykori cári birodalom hatalmas területén. Ezeket a formációkat jellemzően egy-egy tábornok nevével szokás összekötni. A legismertebbek közülük Lavr Kornyilov, Anton Gyenyikin, Alekszandr Kolcsak, Pjotr Vrangel, Pjotr Krasznov, Jevgenyij Miller és Nyikolaj Jugyenyics tábornokok voltak. Ideológiáját, politikai programját tekintve a fehér mozgalom lényegesen heterogénebb volt, mint a bolsevik oldal. A fehéreket döntően a bolsevik hatalom megdöntésének szándéka fűzte össze. Hogy milyen legyen a vörösök utáni Oroszország, arról megoszlottak az elképzelések. Még az államforma kérdésében sem volt egyetértés. A fehér tábor többsége és a vezető tábornokok monarchista érzelműek voltak, ennek ellenére kifejezetten óvakodtak a restauráció jelszavának zászlóra tűzésétől. Ennek több oka volt. Egyrészt az általános monarchista hangulaton túl a részletekben már eltértek a vélemények, másrészt a leendő monarcha személye is kérdéses volt. II. Miklóst felelősnek tar-
tották az országot ért szerencsétlenségért, úgy vélték, személye nem alkalmas a fehér tábor egyesítésére. Más jelöltet pedig sem a Romanov-dinasztiából, sem máshonnan nem tudtak megnevezni. A helyzet nagyban súlyosbodott, amikor 1918 júniusában Jekatyerinburgban lemészárolták a cári családot, és Permben meggyilkolták az uralkodó testvérét, Mihail Alekszandrovics nagyherceget is. (1917 márciusában II. Miklós az ő javára mondott le a maga és fia nevében a trónról, ő azonban az Alkotmányozó Gyűlés jövendő döntésétől tett függővé a főhatalom elfogadását.) Bár pontos számarányokat nehéz mondani, a monarchista táboron belül legnagyobb bázisa egy alkotmányos monarchiának volt, viszonylag kevesebben gondoltak az 1917. február előtti állapotok visszaállítására, még kisebb volt az 1905 előtti autokrata kormányzás híveinek tábora. Nyíltan köztársaságpárti politikai erő a bolsevikellenes szocialistákon kívül nemigen akadt, őket viszont nem szokás a fehér mozgalomhoz sorolni, bár számos prominens képviselőjük feltűnt a fehér tábornokok oldalán. Közülük a legismertebb talán a hírhedt eszer terrorista, Borisz Szavinkov volt. A fennálló helyzetben a Romanov-monarchia hagyományos jelszavát – „A Hitért, a Cárért, és a Hazáért!” – egyetlen politikai erő sem merte nyíltan zászlajára tűzni. Attól tartottak, hogy ez még tovább forgácsolja a fehér tábort. De más koncep-
™£§∞ & ∞4 Tüzértisztek csoportképe, Feudosszia, 1919
™£§∞ &∞4
70
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
ciót sem dolgoztak ki részletesen, megelégedtek annak deklarálásával, hogy Oroszország jövőbeli államformáját majd a bolsevikok legyőzése után maga az orosz nép fogja megállapítani. Ennek az álláspontnak a híveit taktikájuk alapján „előre nem meghatározóknak” (nyepredresenci) nevezték. Anton Gyenyikin altábornagy egy 1920. januári jekatyerinodari beszédében egyenesen kijelentette, hogy lelkiismerete alapján egyformán képes lenne egy monarchista és egy köztársasági Oroszországot is szolgálni, amennyiben az államforma széles néptömegek akaratán nyugszik. Ezzel azonban inkább az „előre meghatározók” táborát kívánta leszerelni, nem konkrét döntéshelyzetet vázolt. Az egyébként monarchista érzelmű Alekszandr Kolcsak admirális hatalomra jutásakor kijelentette: „Ha diktátornak neveznek, legyen úgy! Nem félek ettől a szótól, és nagyon jól tudom, hogy a diktatúra a legrégibb időktől fogva köztársasági intézmény volt. Ahogyan a nehéz pillanatokban a régi Rómában is diktátort nevezett ki a Szenátus…” A fehér mozgalom tehát a harcok közepette nyitva hagyta az Oroszország jövője szempontjából talán egyik legfontosabb kérdést.
OROSZORSZÁG OSZTHATATLAN A fehér ideológia etatizmusából, a birodalmi tradíciókból adódóan a mozgalom vezetőinek többsége az „egységes és
oszthatatlan Oroszország” álláspontjára helyezkedett. Dacára annak, hogy a fehér tábornoki rezsimek általában az egykori hatalmas államnak csak egy részére tudták kiterjeszteni ellenőrzésüket, a kérdésnek mégsem pusztán csak akadémikus jellege volt. 1917-től, a központi hatalom összeomlásával párhuzamosan felerősödtek a peremvidékek elszakadási törekvései, a birodalom nem orosz ajkú népeinek függetlenségi mozgalmai vagy akár egyes régiók autonómia iránti vágya az orosz állam keretein belül. A fehér mozgalom vezetőinek állást kellett foglalniuk ezekkel kapcsolatban. 1918 januárjában a Lavr Kornyilov tábornok által aláírt politikai program 14. pontja például a következőket mondta ki: „Kornyilov tábornok elismeri az orosz állam keretei között élő népek jogát a széles körű helyi autonómiára azzal a feltétellel, hogy ez az állam egységét nem veszélyezteti. Az önálló állami-nemzeti egységet alkotó Lengyelországnak, Ukrajnának és Finnországnak állami újjászületésükhöz széles körű támogatást kell kapniuk az orosz kormánytól, hogy ezzel még inkább összeforrasszuk a testvéri népek örök és megbonthatatlan szövetsé gét.” A kissé homályos megfogalmazás mögött sokkal inkább valamiféle föderatív államközösség képe rejlik, mint a teljes állami függetlenség biztosítása. Anton Gyenyikin altábornagy – Kornyilov és Alekszejev tábornokok utóda az Önkéntes Hadsereg élén – határozottan
visszautasította a különböző szeparatista, autonomista törekvéseket. Politikai programjában a kevés konkrét jelszó és célkitűzés között a bolsevizmus szétzúzása mellett a „nagy, egységes és oszthatatlan Oroszország” helyreállítása szerepelt az első helyen. A programból kivehetően mindez centralizált közigazgatást és az 1914 előtt a birodalomhoz tartozó területek megtartását jelentette. A Déloroszországi Fegyveres Erők elhelyezkedéséből, műveleti területéből adódóan Gyenyikinnek elsősorban az ukrán önállósodási törekvésekkel, illetve a saját önkormányzat megteremtésére irányuló kozák elképzelésekkel kellett megküzdenie. Mindkettőt elfogadhatatlannak tartotta, mert véleménye szerint sértették az ország területi integritását. Gyenyikin és környezete az ukrán függetlenségért küzdőket kalandoroknak, árulóknak tartotta, az ukrán nemzeti öntudatot pedig olyasvalaminek, amit Oroszország ellenségei mesterségesen szítanak. Ebben a közegben Szimon Petljura neve és az Ukrán Népköztársaság elnevezés legalább olyan szitokszavaknak számítottak, mint a Lenin, Trockij, bolsevizmus kifejezések. 1919 őszén a Déloroszországi Fegyveres Erők szabályos hadműveletet vezettek az egyébként bolsevikellenes Ukrán Népköztársaság hadserege és a vele szövetséges Galíciai Ukrán Hadsereg ellen. A Dél-oroszországi Fegyveres Erőknél még az „ukrán”, „Ukrajna” szavak használatát is igyekeztek
4∞&£∞§™ Vrangel tábornok kormányának és parancsnokainak társaságában, Szevasztopol, 1920. augusztus
4∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
71
4∞&£∞§™
Egy vagonra szerelt, nagy hatótávolságú hajóágyú
4∞&£∞§™
kerülni, helyette a „kisorosz”, „Kisoroszország” („Malorosszija”) kifejezéseket használták. Ezek szerepelnek Gyenyikinnek Kis-Oroszország lakosságához intézett kiáltványában is, melyet Kijev elfoglalása előtt közöltek a napilapok. Ebben Kijevet az orosz városok anyjának, a terület lakosságát pedig az egységes és oszthatatlan Oroszország integráns részének nevezte. Kijelentette ugyanakkor, hogy a helyi hagyományok őrzését, a kisorosz nyelv használatát a magánéletben, az alsófokú oktatásban és a közigazgatásban nem szándékozik korlátozni.
Hasonlóan feszült volt Gyenyikin viszonya Pjotr Krasznov doni kozák ata mánnal. A kettejük közötti nézeteltérés egyik oka épp a kozák szeparatizmus és lokálpatriotizmus volt, amely a kozákságnak sajátos privilégiumokat és széles körű önkormányzatisá got követelt, és amely miatt a sztanyicájáért, saját közösségéért hadba szálló kozákot lényegesen nehezebb volt mozgósítani az „egységes és oszthatatlan” orosz hazáért. Szintén az „egységes és oszthatatlan Oroszország” területi integritása melletti kiállásként értelmezhető Alekszandr
A FEHÉR MOZGALOM IDEOLÓGUSA Politikai pályafutását az 1905–1907-es forradalom idején kezdte. Jobboldali képviselŒként tagja volt a II–IV. Állami Dumának, ahol a sztolipini reformok egyik legfŒbb támogatója volt. 1911-tŒl az apja által alapított Kijevljanyin címı lap fŒszerkesztŒje lett. Antiszemita beállítottsága ellenére a Bejlisz-féle vérvádperben a vád tarthatatlansága és a vádlott felmentése mellett érvelt. Fokozatosan távolodott a monarchistáktól és közeledett a progresszív blokkhoz. 1914-ben önkéntesként jelentkezett a frontra, miután megsebesült, visszatért az országos politikába. A progresszív blokk egyik vezetŒjeként a miklósi kormányzat legelszántabb kritikusai közé tartozott. A februári forradalom kitörésekor, 1917. március 2-án Alekszandr Gucskovval együtt az Állami Duma Bizottságának küldötteként Pszkovba utazott, és aktívan közremıködött II. Miklós lemondatásában. Az Ideiglenes Kormányból azonban annak gyengesége és cselekvésképtelensége miatt hamarosan kiábrándult, írásaiban, beszédeiben egy erŒs, diktatórikus hatalom megteremtésének szükségességét hirdette. Az októberi bolsevik hatalomátvételt követŒen létrehozta és irányította az Azbuka (Ábécé) nevı titkos szervezetet. Az Azbuka egyrészt tisztek és katonák toborzásával, fegyverek, felszerelés beszerzésével foglalkozott az Önkéntes Hadsereg részére, és szervezte eljuttatásukat Dél-Oroszországba. Másrészt kiterjedt ügynökhálózata révén a fehérek legfontosabb hírszerzŒ szervezete volt,
72
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
Kolcsak magatartása, aki 1919 júniusában visszautasította Karl Mannerheim marsall azon ajánlatát, hogy Finnország függetlenségének elismerése fejében 100 főnyi haderővel vonul a bolsevik Petrográd ellen. Mint írta, nem áll módjában pillanatnyi politikai előnyük fejében engedni a „nagy és oszthatatlan Oroszország eszméjéből”. Egészen más volt a már említett Pjotr Krasznov doni atamán hozzáállása a kormányzati forma kérdéséhez. Krasznov doni atamánként lendületes „államépítő” munkába kezdett. Eltörölt minden olyan dekrétumot, rendeletet, utasítást, amely 1917. február 25. után keletkezett, és lényegében a februári forradalom előtti állapotokhoz tért vissza. Az alaptörvények erős elnöki pozícióra jellemző jogokat biztosítottak neki a Doni Kozák Körzet területén: ő volt a haderő főparancsnoka, rendkívüli állapotot, hadiállapotot hirdethetett, megillette a kegyelmezés joga, a törvények csak az ő megerősítésével léphettek életbe. Elképzelése szerint a Donnak széles körű autonómiát kell kapnia egy majdani orosz állam keretein belül. Voltak azonban tevékenységének olyan elemei is, melyek miatt ellenfelei szeparatizmussal vádolták. Egyesek szemében már az is kimerítette ennek fogalmát, hogy a Doni Kozák Körzet alaptörvényei az állami lét olyan attribútumairól is rendelkeztek, mint a zászló, a címer és a himnusz. Hivatalba lépésének napján Krasznov levelet intézett II. Vilmos császárhoz, melyben közölte, hogy a Doni Kozák Körzet nem áll háborúban Németország-
VASZILIJ VITALJEVICS SULGIN | 1878–1976 valamint futárszolgálatot látott el. A polgárháború éveiben Sulgin a Velikaja Rosszija címı újság fŒszerkesztŒjeként a fehér eszmét igyekezett tartalommal megtölteni, a mozgalom ideológiai alapjait, értékrendjét meghatározni. Vrangel krími rendszerének bukását követŒen emigrációban élt a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban, irodalmi tevékenységet folytatott. 1924–1925-ben egy földalatti monarchista szervezet révén titokban a Szovjetunióban (a fehérek szóhasználatában „Szovdepiában”) járt. Tapasztalatait a Három fŒváros (Tri sztolici) címı munkájában írta meg. Sulgin tekintélyét az emigrációban nagymértékben aláásta, amikor kiderült, hogy utazását a szovjet elhárítás szervezte, s minden lépését nyomon követték anélkül, hogy ezt Œ maga észrevette volna. 1945-ben a szovjet hatóságok Karlócán letartóztatták és szovjetellenes tevékenységért 25 év börtönbüntetésre ítélték. 1956-ban szabadult, lassan megbékélt a szovjet rendszerrel, Hruscsovnak élete végéig hálás maradt a szabadságért. Meghívottként jelen volt az SZKP XXII. kongresszusán. Hosszú, fordulatokban gazdag életútja végén pedig papírra vetette híres, sokat idézett mondatait, üzenetét az orosz emigráció még életben lévŒ tagjainak: „Mi, monarchisták, álmodoztunk az erŒs Oroszországról, a kommunisták pedig megteremtették – dicsŒség a kommunistáknak. […] A szovjethatalmat nem kell megdönteni!”
A FEHÉREK TISZTÁK, MINT DON QUIJOTE A fehérek csak a harcban ölnek. Aki leszúrja a sebesültet, agyonlövi a foglyot, elveszíti becsületét. Többé már nem fehér, hanem hóhér. A fehérek nem gyilkosok, hanem harcosok. […] A fehérek udvariasak, lovagiasak a békés lakossággal […] A fehérek kemények, mint a gyémánt, de ugyanolyan tiszták is. Szigorúak, de nem kegyetlenek. A fehér kézben lévŒ büntetŒ kard kíméletlen, de ártatlan embernek a haja szála se görbül meg. Egyetlen csepp vért sem ontanak ki feleslegesen. […] A fehéreknek Isten lakozik a szívükben […] A fehérek undorodnak a felesleges vérontástól és senkit sem gyılölnek. Ha meg kell ütközni az ellenséggel, akkor nem szidalmaz-
gal, egyúttal kérte, hogy a bolsevikok oroszországi uralmának megdöntéséig a körzetet ismerjék el független köztársaságnak. Egy későbbi levelében a bolsevikellenes harc alakulásának függvényében már doni–kaukázusi föderációról beszélt, amelybe a doni, a kubáni, a tyereki, az asztrahanyi kozák körzetek és a Kaukázus északi része tartoznának. Másrészt a német uralkodó közbenjárását kérte annak érdekében, hogy Moszkva és a doni államalakulat között békés, rendezett viszonyokat lehessen teremteni (tehát kvázi államközi kapcsolatokban gondolkodott az egykori Oroszország két területe között). Az orosz hadsereg feletti főparancsnokságot 1920 márciusában átvevő Pjotr Vrangel több szempontból is szakított tábornok elődei intranzigens álláspontjával. Véleménye szerint az „egységes és oszthatatlan Oroszország” elvéhez való
VASZILIJ SULGIN A FEHÉR MOZGALOMRÓL zák, nem habzik a szájuk a gyılölettŒl. A támadó ellenségre hideg, félelem nélküli tekintettel néznek […] és a szívét keresik […] És ha kell, hirtelen ölik meg, hogy könnyebb legyen az ellenségnek és nekik maguknak is.” Sulgin, miután a hadjáratokban maga is látta a kifosztott, felégetett falvakat, hallott lassú tızön megsütött komisszárról, tapasztalta az alakulatok erkölcsi züllését, az általa elképzelt és hirdetett ideák, valamint a gyakorlat közötti égbekiáltó ellentétet, keserıen jegyezte meg: „A fehér ügy meghalt. Majdnem szentként kezdtük az ügyet, de aztán banditák kezébe került.”
ragaszkodás leszűkítette a fehér mozgalom mozgásterét, nehezítette a potenciális szövetségesekkel való együttműködést. „Harcoltunk a bolsevikokkal, harcoltunk az ukránokkal, Grúziával, Azerbajdzsánnal, csak nem sokon múlt, hogy a kozákokkal is harcba keveredjünk, akik pedig hadseregünk felét teszik ki.” Vrangel már 1920 tavaszán a közvetítőként fellépő franciák tudomására hozta, hogy mivel egyetlen célja a bolsevikok legyőzése, hajlandó tevékenységét a lengyel és ukrán fegyveres erőkkel összehangolni. Javasolta a hadműveleti területek elhatárolását, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a végső győzelem előtt kategorikusan elzárkózik politikai, területi kérdések megvitatásától. Vrangel külügyminisztere, Pjotr Sztruve pedig Párizsban arról igyekezett meggyőzni a szövetsége se ket, hogy a jö vő Orosz orszá ga a „tényle gesen létező új poli tikai formá -
ciók” érdekközösségén alapuló széles föderáció lesz majd. Vrangel föderációs elképzeléseinek komolyságára elsősorban a kozáksággal, a krími muzulmán lakossággal és az ukránokkal kapcsolatos politikájából következtethetünk. A főparancsnok 1920 júniusában szabályos szerződést írt alá a doni, tyereki és kubáni kozákok képviselőivel. A dokumentum a kozákságnak teljes körű belső önkormányzatot biztosított, az egyes kozák területek képviselői helyet kaptak Vrangel kormányában. Mivel azonban a harcok már az említett területektől távol folytak, a megállapodásnak inkább elvi jelentősége volt. A krími lakosság hozzávetőleges becslések szerint 20-40%-át kitevő, muzulmán vallású tatár népesség helyzetével azonban a gyakorlatban is foglalkozni kellett. Vrangel a tatárokat önálló entitásnak ismerte el, amely külön szabályozást igé-
4∞&£∞§™ A vörösöktŒl zsákmányolt páncélautó
4∞&£∞§™ RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
73
A F E H É R M O Z G ALOM VEZ ET ŐI
tását az ukrán alkotmányozó gyű lés összehívásáig. A végső összeomlás előtt két héttel azonban ennek a folyamatnak már nem volt kifutási lehetősége.
TÁBORNOKI REZSIMEK
Jevgenyij Miller
Pjotr Krasznov
nyel. A tábornok rendszere sem a tatár sajtó, sem a muzulmán vallásgyakorlás elé nem gördített akadályokat. A kérdéskört több társadalmi fórumon is megvitatták (többek között az 1920 májusában tartott tatár kongresszuson), több ideiglenesnek szánt szabályozás és törvénytervezet készült. Ezek mindegyike elsősorban vallási, kulturális autonómiában, alapfokú anyanyelvi oktatásban és az ezekhez szükséges intézményi és financiális háttér megteremtésében gondolkodott. 1920 őszén úgy tűnt, felgyorsul a gyakorlati részletek kidolgozása, de a Vörös Hadsereg kibontakozó offenzívája és a katonai vereség miatt levették a napirendről a kérdést.
Szergej Markov
Ukrajna kapcsán a változást mindenekelőtt a szóhasználat (Vrangel az általa kiadott dokumentumokban a kisorosz helyett tudatosan az ukrán, Ukrajna kifejezéseket használta), illetve a bolsevikellenes ukrán felkelőknek történő fegyverszállítás jelentette. 1920 októberére a lengyel–szovjet háború lezárulásával Vrangel egyetlen potenciális szövetségese Szimon Petljura és rendszere maradt. Ekkor olyan lépésre került sor, amely korábban elképzelhetetlennek tűnt. Pjotr Mahrov tábornok, Vrangel lengyelországi képviselője Varsóban közölte ukrán kollégájával, hogy Vrangel elismeri az Ukrán Népköztársaság függetlenségét és a Petljura által vezetett kormány legitimi-
Ha a szemben álló táborokat összehasonlítjuk, akkor ez az egyik olyan terület, ahol markáns különbséget láthatunk vörösök és fehérek között. A bolsevik oldalon végig sikerült megőrizni a fegyveres erők feletti politikai kontrollt. Itt a kormánynak (Népbiztosok Tanácsa) volt hadserege, amely felett a bolsevik pártvezetés szigorú ellenőrzést gyakorolt. A napi, operatív irányítást és szervezést pedig az egyébként katonai végzettséggel nem rendelkező hadügyi és haditengerészeti népbiztos, Lev Trockij végezte. Ezzel szemben a fehér táborban, még ott is, ahol a bolsevikellenes mozgalmat politikai pártok, politikusok szervezték, az irányítás és a hatalom előbb-utóbb a katonák kezébe került. Nem csak a Kolcsaknak rendezett 1918. novemberi omszki államcsíny szolgál erre szemléletes példaként, de hasonló fordulatra került sor északon is, Murmanszk és Arhangelszk térségében. Itt kezdetben az Északi Terület Legfelsőbb Kormányzatának létrehozásában a mérsékelt szocialisták játszottak meghatározó szerepet az idős Nyikolaj Csajkovszkij vezetésével, aki a narodnyik mozgalomban kezdte pályafutását, de később meg-
™£§∞ &∞4
Géppuskásegység az északi fronton, Arhangelszk, 1919
™£§∞ &∞4
74
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
járta az eszerek és a népi szocialisták pártját is. Egy idő után a tényleges hatalom a gyenge kormány kezéből Jevgenyij Miller tábornok kezébe ment át, aki főkormányzói (generálgubernátor) titulusa mellett a térségben állomásozó hadsereg felett is rendelkezett. Helyzetét a Kolcsaktól, Oroszország legfőbb kormányzójától nyert kinevezés is erősítette. A tábornoki hatalomkoncentráció terén fontos eredmény volt, hogy a többi ellenforradalmi központ, Jugyenyics, Miller és Gyenyikin tábornokok elfogadták Kolcsak főhatalmát, alárendelték magukat neki, még ha ennek a nagy térbeli távolság és a közvetlen összeköttetés hiánya miatt szimbolikus jelentősége volt is csupán. Cserébe Kolcsak Gyenyikint a helyettesévé nevezte ki, majd bukása előtt nem sokkal a főhatalmat is ráruházta. A különböző tábornoki rezsimek egyik közös vonása volt, hogy vezetőik nagyfokú bizalmatlansággal tekintettek a polgári politikusokra, politikai pártokra. Ez részben magyarázható korábbi szocializációjukkal, a fegyveres erőktől egyébként a legtöbb államban megkövetelt apolitikussággal. De erre ráerősített 1917 tapasztalata is. A hadseregben lezajlott bomlási folyamatot, a tisztek tekintélyvesztését, majd később az ellenük elkövetett atrocitásokat, a front összeomlását, az ország destabilizálódását egyértelműen a politikai agitátorok tevékenységének és az Ideiglenes Kormány gyengekezű politikusainak tulajdonították. A politikai tevékenység a tábornokok többsége számára
A F E H É R M O Z G ALOM VEZ ET ŐI
Mihail Drozdovszkij
Nyikolaj Jugyenyics
a pártoskodással, intrikákkal, az államgépezet szétzúzásával volt egyenértékű. Fő céljukat, a bolsevikok legyőzését is elsősorban katonai jellegű feladatnak tekintették. Ennek megfelelően minden, a polgári közigazgatást, politikai berendezkedést vagy éppen a gazdasági életet érintő szabályozást ideiglenes jellegűnek tartottak. A tábornokok értelemszerűen ragaszkodtak a hatalom teljességéhez, a végső döntés jogához. Mivel azonban a katonai szférán kívül eső kérdésekhez kevésbé értettek, szükségük volt tapasztalt, a közigazgatásban, politikában jártas szakemberek segítségére. Maguk mellett rendszerint különböző tanácsadó, tanácskozó testületeket hoztak létre.
Alekszandr Dutov
Dél-Oroszországban ilyen volt például a Különleges Tanácskozás, melyben a szigorú tábornoki kontroll mellett polgári, kadet és oktobrista politikusokat is találunk. A főparancsnok nevezte ki a testület tagjait, akik döntően két politikai szervezetből, a jobboldali Oroszország Állami Egyesítésének Tanácsából és a kadetok által irányított Nemzeti Központból kerültek ki. Személy szerint a belügyekért felelős Nyikolaj Asztrovot, Gyenyikin bizalmasát, valamint a külügyek élén álló Szergej Szazonovot, a cári biro dalom egykori külügyminiszterét érdemes kiemelni. A Különleges Tanácskozás feladatai közé tartozott egyebek mellett törvényjavaslatok és rendeletek előkészí-
4∞Szlavcsev &tábornok £∞ § ™ (jobbról a harmadik) parancsnoki kara és felesége társaságában
4∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
75
Jakov Alekszandrovics SzlascsevKrimszkij ALTÁBORNAGY
A fehér mozgalom egyik legellentmondásosabb alakja volt. 1917 decemberében csatlakozott az Önkéntes Hadsereghez, harcolt a Kaukázusban, a Kubán vidékén. 1919–1920-ban a 3. hadtest parancsnokaként a perekopi földszorosnál sikerrel védelmezte a Krímet a bolsevikok támadásától. Haditettéért Vrangel parancsára nevéhez a Krimszkij (Krími) állandó jelzŒt kapcsolták. 1920 júliusában a kahovkai hídfŒnél elszenvedett kudarca miatt lemondott tisztségérŒl. Emlékirataiban Vrangel úgy ábrázolja Szlascsevet mint kiváló katonát, aki azonban 1920 augusztusára mentálisan szétesett, önpusztító életmódot folytatott és alkalmatlanná vált a rábízott feladat ellátására. 1920 novemberében, a perekopi és csongari védelmi vonalak összeomlása után Szlascsev a harc folytatását javasolta Vrangelnek, a rendelkezésre álló hajókkal a hadsereg átszállítását a Dnyeper jobb partjára, és a Krím feladását követŒen új területen akart frontot nyitni a vörösök ellen. Vrangel az elképzelést irreálisnak és az adott körülmények között megvalósíthatatlannak tartotta és elutasította. Az emigrációban Szlascsev élesen bírálta Vrangelt a Krím feladásáért, s a fŒparancsnokkal való konfliktusa miatt a tiszti becsületbíróság ítélete alapján elbocsátották a haderŒ kötelékébŒl. 1921 Œszén a szovjet hírszerzéssel folytatott tárgyalások eredményeképpen visszatért Szovjet-Oroszországba. Itt jelentette meg emlékiratait. A Vörös Hadsereg parancsnoki állományának tartott lövésztanfolyamon taktikát oktatott. 1929-ben máig tisztázatlan körülmények között gyilkosság áldozatául esett. Egy általa a polgárháború éveiben felakasztott munkás fivére gyilkolta meg, de sokan élnek a gyanúperrel, hogy halálához az NKVD-nek is köze volt.
76
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
tése, az államigazgatás helyreállítása, kapcsolattartás Oroszország más területeivel és részkormányaival az államegység és a nagyhatalmi státusz helyreállítása érdekében, valamint a szövetségesekkel való együttműködés kidolgozása. Kolcsak mellett működött egy orosz kormány (minisztertanács), és a legfőbb kormányzó rendeletei elvileg csak miniszteri ellenjegyzéssel voltak érvényesek. Ez a kormány azonban törvényhozó funkciót is betöltött. A törvények és rendeletek viszont kizárólag Kolcsak jóváhagyásával léphettek életbe. A legfontosabb miniszterekből és alkalmi meghívottakból pedig létrejött a Legfőbb Kormányzó Tanácsa. Az érdemi ügyek igazából ezen a szinten dőltek el, a tagok mögött bizonyos klikkek, érdekcsoportok álltak, ami a külső szemlélő számára a rendszernek egyfajta oligarchikus jelleget kölcsönzött. A tagok közül többen – mint például, Pjotr Vologodszkij miniszterelnök, Ivan Mihajlov pénzügyminiszter vagy Viktor Pepeljajev belügyminiszter (későbbi miniszterelnök) – részt vettek Kolcsak hatalomra segítésében. Az admirális így lekötele zettnek érezhette magát irányukban. A megoldásra váró politikai, társadalmi problémák kezelésénél a tábornoki rezsimek ugyanolyan „előre nem meghatározó” módon viselkedtek, mint az államforma kérdésében. Vagyis a megoldást határozatlan időre kitolták a bolsevikok legyőzése utáni időszakra, vagy – amennyiben a hadműveletek folytatása, a birtokolt területek igazgatása azt szükségessé tette – ideiglenes szabályokat alkottak. Erre a legjobb példa talán a földkérdés kezelése, hiszen ennek egy döntően paraszti társadalomban kiemelt jelentősége volt. A bolsevikok által a földről kiadott dekrétum, valamint az 1917-ben meginduló spontán földfoglaló mozgalmak komoly kihívást jelentettek a fehérek számára. A tábornoki rezsimek sem a földbirtokviszonyok restaurációs jellegű visszaállítását, sem a szabad rablás szentesítését nem vállalhatták fel. Gyenyikin környezetében elkészült ugyan egy kadet koncepciót tükröző és a sztolipini elgondolásokon alapuló ideiglenes tervezet, amely a nagy birtoktestek kártérítés ellenében történő kisajátítását és az így képzett földalapból a kis- és középparaszti gazdaságok megerősítését tűzte ki célul, de ezt nem sikerült átültetni a gyakorlatba. A halogatás, hezitálás a falvakon átvonuló alakulatok fosztogatásával egyetemben oda vezetett, hogy a paraszti társadalom sok helyütt ellenségként tekintett a fehérekre. Ezalól megint csak Vrangel és rendszere jelentett kivételt. A korábbi rezsimekhez képest a változás hátterében koncepcióváltás állt. Az erőviszonyok ismeretében Vrangel feladta a moszkvai hadjárat tervét. Egyrészt komolyan számolt azzal, hogy haderejével előbb-utóbb
a félszigetet is el kell hagynia, másrészt politikájának kulcsmozzanatává tette, hogy az orosz föld egy darabkáján élhető alternatíváját mutassa fel a bolsevizmusnak. A Krímet tehát egyfajta kísérleti terepnek tekintette, amely létezésével, rendezett állami, gazdasági életével vonzerőt és reménységet jelenthet az orosz nép „vörös iga alatt sínylődő” része számára. Ebből az alapállásból fogott hozzá a földreformhoz, amellyel rendszere társadalmi bázisát kívánta kiszélesíteni. A reform lényegében szentesítette a fennálló, a földfoglalás utáni tulajdonviszonyokat azzal, hogy a parasztságnak az így megszerzett földért adó formájában megváltást kellett fizetnie. A törvény a megváltási árat is pontosan meghatározta, a gyakorlati lebonyolításra földbizottságokat hozott létre az érintettek képviselőiből. A volt tulajdonosok kártalanítását az állam vállalta magára, de természetesen ennek anyagi alapját a társadalomra kivetett adóból tervezték előteremteni. A földreformrendeletet az észak-tauriai offenzíva kezdetének napján, 1920. május 25-én (június 7-én) hirdették ki, vagyis az előrenyomuló csapatok valóban a szuronyok hegyén vitték a földet a parasztságnak. A parasztok azonban részben a fehérekkel szemben korábban felgyülemlett bizalmatlanság, részben az újabb fehér uralom ideiglenességének érzete miatt mérsékelt lelkesedéssel fogadták a reformot, a gyorsan változó hatalmi viszonyok között a rendelkezésre álló rövid idő alatt ezen a téren sem sikerült áttörést elérni.
POLGÁRHÁBORÚ ÉS TERROR Az oroszországi polgárháború a harci cselekmények jellegében több szempontból is különbözött az első világháború csatáitól. Itt nem volt jellemző az állóháború, lövészárokharc, a mélységében ta golt, megerősített védelmi vonalak kiépítése. A frontok rendkívül gyorsan változtak, rövid idő alatt nagy területek cseréltek gazdát. Ebben a helyzetben felértékelődött a gyorsan mozgó alakulatok, a lovasság és a páncélvonatok jelentősége. Nehéztüzérség helyett a hadműveletek támogatására inkább géppuskásegységeket alkalmaztak. Az első időszakban a milliós tömeghadseregek helyett az összecsapásokat leginkább ad hoc szervezett, önkéntes fegyveres csapatok, gárdák, oszta gok vívták meg. Fontos közlekedési csomópontok birtokbavételével egy kisebb csapat is viszonylag nagy területeket tudott ellenőrzése alá vonni. Ennek legszemléletesebb példája, hogy 1917 utolsó és 1918 első hónapjaiban a transzszibériai vasútvonal mentén lévő hadifogolytáborok lakóiból toborzott néhány ezer internacionalista hathatós segítségével sikerült megteremteni a szovjethatalmat. Majd ugyanez a szovjet-
hatalom ugyanilyen látványosan omlott össze a csehszlovák hadtest 1918. májusi lázadása következtében, amikor a legionáriusok ellenőrzésük alá vonták a vasútvonalat. Ebben a helyzetben döntő jelentőségűnek bizonyult, hogy a bolsevikok az ország középső, relatíve legfejlettebb és legsűrűbb infrastruktúrával rendelkező területeit, ipari bázisait birtokolták. Így mindig a legkritikusabb helyzetben lévő frontszakaszra tudták átcsoportosítani az erőket. Mindez megakadályozta, hogy a több irányból támadó fehér hadseregek hadműveleti szinten összehangolják tevékenységüket. Ráadásul az 1918 tavaszán még mindössze 150-200 ezer főt számláló Vörös Hadsereg milliós tömeghadsereggé vált, a létszám 1919 végén elérte a 3 millió, 1920 őszére az 5,5 millió főt. Ettől nagyságrendekkel elmaradt a fehér hadseregek létszáma. Kolcsak 1919-es tavaszi offenzívájában például három hadsereg vett részt, az összlétszám épphogy meghaladta a százezer főt. Gyenyikin hadserege is nagyjából ugyanennyit számlált 1919 nyarán, a Moszkva elleni hadjárat megindításakor. Jugyenyics Északnyugati Hadseregének létszáma öt- és húszezer között mozgott. Amikor 1919 októberében Pétervár ellen vonult és elérte a „forradalom bölcsőjének” elővárosait, a bolsevikok háromszoros túlerőt tudtak mozgósítani ellene. Az erők elégtelensége a magyarázata annak, hogy a fehér offenzívák mindegyike kifulladt a végső cél elérése előtt, és az összeomlás után a visszavonulás sokszor fejvesztetten, rendezetlenül zajlott s a haderő felbomlásával vagy jelentős meggyengülésével járt. A polgárháború egyben brutális testvérháború is volt, ahol a szemben álló felek kölcsönösen egymás megsemmisítésére törekedtek. Részben a gyorsan változó fronthelyzettel, részben az erre alkalmas infrastruktúra hiányával magyarázható, hogy nem nagyon ejtettek foglyokat. A magukat megadókat hazazavarták (ez volt a jobbik eset), ha némi hajlandóságot mutattak az átállásra, akkor besorozták saját alakulataikba, vagy legyilkolták őket. Az atrocitásoknak, a terrornak szervezett és spontán formáival egyaránt találkozunk mindegyik oldalon. A bolsevik vezetők jelentős részének zsidó származása okán a fehér propaganda előszeretettel mosta össze a zsidóságot a vörösök diktatúrájával. Ennek következtében a fehér alakulatok, különösen az Önkéntes Hadsereg egységei vagy a kozákok számos helyen hajtottak végre véres pogromokat. Egy idő után a bosszúvágy is eszkalálta a helyzetet, a kölcsönösen elkövetett rémtettek rendszerint nem maradtak megtorlatlanul. Sok gyilkosságnak nem is pusztán az ölés volt a célja, hanem hogy az áldozat minél tovább szenvedjen: korabeli leírásokból, visszaemlékezésekből csonkítások
(végtaglevágás, szemkiszúrás), élve eltemetések, elégetések és más borzalmak egész sora bontakozik ki. Mivel sokszor hirtelen nagy területek cseréltek gazdát, az előrenyomulók hátában partizánegységek, agitátorok, a másik tábor illegalitásba vonult tagjai, elrejtett fegyverek maradtak. A fehér oldalon is létrejöttek a hírhedt Csekához hasonló intézmények, hírszerző, kémelhárító szervezetek, amelyek feladata az ellenség felkutatása és rövid úton történő megsemmisítése volt. Példaként a Gyenyikin által létrehozott Államőrséget vagy az Oszvagot (Oszvedomityelnoje Agensztvo – Tájékoztatási Ügynökség) érdemes megemlíteni, amely egyszerre foglalkozott propagandával, a lakosság hangulatának nyomon követésével, hírszerzéssel. A megtorlások mindkét oldalon tömeges jelleget öltöttek. Jó példa erre Alekszej Matkovszkij tábornoknak, Omszk városparancsnokának utasítása, aki azon falvak elöljáróinak kivégzését javasolta, amelyek „nem tették meg a megfelelő intézkedéseket a vörösök saját erőből történő megsemmisítésére”, majd hozzátette: „Különös szigorral kell likvidálni a már nem első alkalommal fellázadt falvak lakosait. Kívánatos ilyenkor a falu teljes megsemmisítése.” A repressziók kapcsán a kérdéskör magyar szakértője, Halász Iván mutat rá arra, hogy a bolsevikok az agyonlövést, a fehérek viszont rendszerint az akasztást részesítették előnyben. Paradox módon az elvileg korlátlan hatalommal rendelkező diktátorok (például Gyenyikin, Kolcsak) kettős szorításban vergődtek. Egyrészt az említett különleges testületek önállósodtak, a visszaélések, az önkény, az erőszak melegágyává vagy különböző titkos társaságok gyülekezőhelyévé váltak. Másrészt a rabló, fosztogató, fegyelmezetlen alakulatok lezüllöttek, katonai szempontból gyakran használhatatlanná váltak, illetve garázdálkodásukkal a fehér mozgalom egészét lejáratták. Pjotr Vrangel, amikor Gyenyikintől átvette a főparancsnokságot, kemény kézzel igyekezett megfékezni a katonai önkényt. Partnere volt ebben beosztottja, Alekszandr Kutyepov gyalogsági tábornok, az 1. hadtest parancsnoka. Róla az a hír járta, hogy „akár egy étterem betört üvegéért is könyörtelenül felakasztatott minden tisztet és katonát a legrégebbi önkéntes ezredekből”, korábbi érdemeikre való tekintet nélkül. Az intézkedéseknek kétségtelenül megvolt az a hozadéka, hogy 1920 telén-tavaszán a haderő felbomlás szélén álló, rendezetlenül visszaözönlő maradékát sikerült újra ütőképes alakulatokká szervezni. A lakosság sérelmeinek kivizsgálására külön katonaitörvényszéki bizottságokat hoztak létre. Eddigre azonban a vörösök és fehérek közötti küzdelemben utóbbiak behozhatatlan hátrányba kerültek, a végső bukás csak idő kérdése volt.
Alekszandr Pavlovics Kutyepov GYALOGSÁGI TÁBORNOK
1882–1930(?)
A nagy múltú preobrazsenszkojei gárdaezred utolsó parancsnoka volt, 1917 decemberében ezredét feloszlatva több tisztjével csatlakozott a fehér mozgalomhoz. Gyenyikin hadseregében hadtestparancsnokként szolgált, Vrangel 1920 szeptemberében az 1. hadsereg parancsnokává nevezte ki. Nem annyira hadvezéri erényeirŒl volt híres, mint inkább arról, hogy alárendeltjeitŒl vasfegyelmet követelt és ezt ki is tudta kényszeríteni. A Krím kiürítését követŒen a gallipoli menekülttábor és az 1. hadtest parancsnoka volt. 1922tŒl Vrangel helyettese, majd annak halála után a ROVSZ parancsnoka. A gyakorlati ügyek intézését azonban még Vrangel életében átvette. 1924-tŒl Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg közvetlen alárendeltségében szolgált. Az emigráció aktivista szárnyához tartozott. Egy titkos hálózatot kívánt létrehozni és mıködtetni, amelynek tagjai a Szovjetunióban képesek diverzáns cselekmények, merényletek végrehajtására, egyúttal kapcsolatot keresnek az ottani földalatti mozgalommal. 1924-ben Magyarországon is járt, hogy az akkor itt tartózkodó Gyenyikint megnyerje elgondolásának. Kutyepov teljesen tapasztalatlan volt a konspiráció terén, ami totális katasztrófához vezetett. Az OGPU, NKVD ügynökei minden szinten beépültek a mozgalomba, gyakorlatilag átvették annak irányítását. Mindennek Kutyepov személyes sorsára is döntŒ hatása volt. 1930 januárjában Párizsban szovjet ügynökök rabolták el, további sorsa ismeretlen. Valószínıleg az akció során életét vesztette.
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
77
F E H É R
T Á B O R N O K O K
Lavr Georgijevics Kornyilov 1870–1918
Tábornoktársa, Mihail Alekszejev, a fehér mozgalom másik alapítója úgy jellemezte, mint akinek „oroszlánszíve, de birkafeje van”. Alekszejev értékelése nagyjából egybecseng Alekszej Bruszilovéval, aki Kornyilov parancsnoka volt az elsŒ világháborúban: Kornyilov „soha nem sajnálta saját hadosztályát, minden olyan ütközetben, amelyben az alakulat részt vett, iszonyatos veszteségeket szenvedett, mégis a tisztek és a katonák szerették Œt, és hittek neki. […] Igaz, Œ saját magát sem kímélte, maga is bátor volt, és a támadásban fejvesztetten rohant elŒre.” A kozák felmenŒkkel rendelkezŒ gyalogsági tábornok valóban elsŒsorban vakmerŒségével vívta ki katonái csodálatát.
78
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
Taktikai, politikai érzék terén lényegesen gyengébb kvalitásokkal rendelkezett, és ezek hiánya késŒbbi pályafutását is befolyásolta. 1915 áprilisában megtagadta felettese, Bruszilov tábornok visszavonulási parancsát, ami hadosztályának teljes felmorzsolásához, Kornyilov sebesüléséhez és fogságba eséséhez vezetett a Duklai-hágó térségében vívott harcokban. ElŒbb Bécs közelében, majd az Esterházyak lékai várkastélyában Œrizték. Hadifogságának utolsó helyszíne a kŒszegi katonai kórház volt, ahonnan megszökött, és Románián keresztül visszatért Oroszországba. Tettével nemcsak nagymértékben megalapozta késŒbbi nimbuszát, de elkerülte a parancsmegtaga-
dásért járó hadbíróságot is, sŒt II. Miklós személyesen tızte a mellére a Szent György-érdemrend III. fokozatát. 1917-ben a februári forradalom után a pétervári katonai körzet parancsnokává nevezték ki. Új posztján elsŒ ténykedése Alekszandra Fjodorovna cárnŒ letartóztatása volt. Az Ideiglenes Kormánytól sok tábornoktársához hasonlóan a széthulló államhatalom megszilárdítását várta. Amikor ebbéli reményében csalódott, kérte áthelyezését a frontra. 1917 áp ri li sá tól a VI I I. had se reg pa rancs no ka ként azon ban a ka tonai fe gye lem olyan mér té kı bom lá sá val ta lál ko zott (nyílt frontbarátkozás, parancsmegtagadás, álláshely önkényes elhagyása), ami meggyŒzte arról, hogy rossz irányban haladnak az események. Energikus lépéseket tett a fegyelem megszilárdítására, a hadsereg harckészségének fokozására. 1917 júliusában néhány napig a délnyugati front parancsnoki tisztét töltötte be, majd legfelsŒbb fŒparancsnoknak nevezték ki. Kornyilov a rend helyreállítása érdekében elengedhetetlennek tartotta a halálbüntetés visszaállítását, a hadsereg depolitizálását, a komisszárok eltávolítását, a különbözŒ katonabizottságok feloszlatását, a tisztek tekintélyének helyreállítását, valamint a vasúthálózat militarizálását. Törekvéseit azonban nem koronázta siker, ráadásul az Ideiglenes Kormány fejével, Alekszandr Kerenszkijjel súlyos konfliktusba került. Már ekkor sokan úgy tekintettek rá, mint Oroszország leendŒ diktátorára. Kerenszkij féltékeny volt Kornyilov népszerıségére, utóbbi pedig nem rejtette véka alá véleményét, hogy csak az ostromállapot bevezetése, a szovjetek és más felelŒtlen szervezetek felszámolása mentheti meg Oroszországot az összeomlástól. 1917 augusztusában Kornyilov megkezdte a hozzá hı egységek felvonultatását Pétervár és Moszkva irányába. A Kornyilov és Kerenszkij között közvetítŒ Szavinkov szerint a miniszterelnök beleegyezett Péterváron és környékén a katonai erŒvel történŒ rendteremtésbe. A Kornyilov és Kerenszkij közötti üzenetváltásokba azonban a közvetítŒk miatt félreértések sora
keveredett. Az ingadozó miniszterelnök végül arra a következtetésre jutott, hogy Kornyilov akciója ellene és az Ideiglenes Kormány ellen irányul. Elrendelte tehát a csapatok megállítását, és utasította Kornyilovot, hogy adja át a haderŒ feletti parancsnokságot helyettesének, Lukomszkij tábornoknak. A fejlemények hatására Kornyilov elhatározta, hogy nem engedelmeskedik Kerenszkijnek. Augusztus 27-én kiadta híres, „Oroszok! Nagy hazánk haldoklik….” kezdetı kiáltványát, melyben azzal vádolta az Ideiglenes Kormányt, hogy a bolsevikok nyomására a német vezérkarral összhangban cselekszik. A Pétervárra vezényelt 3. lovashadtestet azonban megállították, parancsnoka, Alekszandr Krimov tábornok a Kerenszkijjel való találkozást követŒen öngyilkos lett, az alakulat a bolsevik agitátorok tevékenysége következtében bomlásnak indult. Kornyilovot és tábornoktársait, köztük Gyenyikint, Lukomszkijt Œrizetbe vették. Ez egyébként részben védŒŒrizet is volt, hiszen a tábornokokat Kornyilovhoz hı egységek vették körül. Mindez lehetŒvé tette, hogy a bolsevik hatalomátvételt követŒen valamennyien megszökjenek és a Don mentén hozzálássanak az Önkéntes Hadsereg és a fehér mozgalom megszervezéséhez. Az elsŒ idŒszakban a kis létszámú, gyengén felszerelt haderŒ manŒverei leginkább arra irányultak, hogy elkerülje a felmorzsolódást, és olyan területet találjon, amely bázisként szolgálhat számára. Ennek jegyében kezdŒdött Kornyilov irányításával az elsŒ kubáni vagy jeges hadjárat. Ennek során 1918 februárjában a mintegy 5000 fŒnyi haderŒt Rosztov és Novocserkasszk térségébŒl Kornyilov jórészt gyalogmenetben délre, a Kubán területére irányította, hogy elkerülje a bolsevik bekerítést. 1918 márciusában (a Gergely-naptár szerint áprilisban) az Önkéntes HaderŒ sikertelenül ostromolta Jekatyerinodart, a Kubánvidék fŒvárosát. Az ostrom során azt az épületet, ahol Kornyilov tartózkodott, tüzérségi találat érte, Kornyilov halálos sebet kapott. Az Önkéntes HaderŒt a vörös egységek szorításában Anton Gyenyikin vezette el Jekatyerinodar alól, viszsza a Don vidékére.
F E H É R Az orosz fehér mozgalom emblematikus figurája. Apját jobbágyként sorozták be katonának, és az Œrnagyi rendfokozatig jutott. Ez a fiú pályaválasztását is meghatározta. Az orosz– japán háborúban Gyenyikin hadosztályoknál, hadtesteknél teljesített törzskari szolgálatot. Az elsŒ világháborúban Bruszilov tábornok hadseregében az úgynevezett Vashadosztály parancsnoka volt. A hadosztály a Kárpátokban és a galíciai hadszíntéren dúló harcokban vett részt. 1916ban a 8. hadtest élére nevezték ki. A februári forradalmat követŒen elŒbb az Orosz Hadsereg vezérkari fŒnökének helyettese volt, majd a nyugati, késŒbb a délnyugati front parancsnoka. 1917 augusztusában támogatta tábornoktársa, Kornyilov akcióját, ezért bebörtönözték. A bolsevik hatalomátvételt követŒen megszökött a börtönbŒl, és Novocserkasszkba ment, ahol az Önkéntes Hadsereg egyik szervezŒje és Lavr Kornyilov helyettese lett. Kornyilov halálát követŒen Œ lett a haderŒ parancsnoka. Miután sikerült a doni és kubáni kozák alakulatok feletti irányítást is megszereznie, DélOroszország Fegyveres ErŒi néven újjászervezte a hadsereget. 1919ben a Don, Kubán, Észak-Kaukázus térségébŒl kiindulva jelentŒs dél-oroszországi területeket sikerült ellenŒrzés alá vonnia, köztük olyan fontos városokat, mint Odessza, Kijev, Kurszk, Harkov, Caricin (Volgográd). 1919 júliusában Gyenyikin aláírta a híres „moszkvai direktívát”, amelyben közvetlen feladatként a fŒváros elfoglalását jelölte meg. Az offenzíva azonban kudarcba fulladt. A Vörös Hadsereg ellentámadása következtében pedig az addig megszerzett területek is gyorsan elvesztek. Délen csak a Krímet sikerült megtartani. Különösen katasztrofális körülmények között zajlott az Észak-Kaukázus kiürítése Novorosszijszk kikötŒjébŒl. Az összeomlás aláásta Gyenyikin tekintélyét tábornoktársai körében. A Szevasztopolban megtartott haditanácson ezért lemondott és a haderŒ feletti parancsnokságot Pjotr Vrangelnek adta át, Œ maga pedig egy angol hadihajó fedélzetén elhagyta Oroszországot. Emigrációs éveinek egyik helyszíne Anglia és Brüsszel után Ma-
T Á B O R N O K O K
Anton Ivanovics Gyenyikin 1872–1947
gyarország volt. 1922 és 1925 között családjával Sopronban, Budapesten, majd Balatonlellén élt. Itt, Magyarországon készültek nagyszabású, ötkötetes mıvének, Az orosz zavaros idŒszak vázlatának kéziratai. Itt született meg a Hazakeresés címı, programadó írása is, amely az emigráció számára adott útmutatást, és amelyhez Gyenyikin élete végéig tartotta magát. Ebben óva intette az emigrációt attól, hogy külsŒ hatalmak oldalán szovjet-
ellenes kalandba bocsátkozzon, hogy a külföldtŒl remélje a bolsevikok uralmának megdöntését. Gyenyikin és családja 1925-ben elhagyta Magyarországot. A második világháborút Gyenyikin a németek által megszállt Franciaországban vészelte át. Bár komoly nyomás nehezedett rá, végig kategorikusan megtagadta az együttmıködést a németekkel. 1945 decemberében, mivel tartott attól, hogy a fehér mozgalom prominens képviselŒjeként
Œt is kiadhatják a szovjeteknek, feleségével az Egyesült Államokba költözött. Továbbra is élénk figyelemmel kísérte a világpolitika eseményeit, és aktív publicisztikai tevékenységet folytatott. 1946-ban memorandumban fordult a brit és az amerikai kormányhoz. Ebben egy esetleges szovjet–angolszász konfrontációval számolva felhívta a nyugatiak figyelmét, hogy a bolsevik uralom megdöntése után ne kíséreljék meg Oroszország feldarabolását. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
79
FEHÉR TÁBORNOKOK
Pjotr Nyikolajevics Vrangel 1878–1928
Az arisztokrácia szegényebb rétegéhez tartozó Vrangel elŒbb bányamérnöknek tanult. Önkéntesként harcolt az orosz–japán háborúban. Az elsŒ világháborút lovassági tisztként, századosi rangban kezdte. 1914–1915-ben II. Miklós szárnysegéde volt, majd különbözŒ kozák lovasegységeket (századot, dandárt) vezényelt a fronton. 1917 januárjában vezérŒrnaggyá léptették elŒ. A bolsevik hatalomátvételt követŒen a Krímben rövid idŒre bebörtönözték. Kiszabadulása után a németek által megszállt Kijevbe ment, majd innen Jekatyerinodarba, ahol csatlakozott az Önkéntes Hadsereghez. A Kaukázusi
80
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
Önkéntes Hadsereg parancsnokaként legnagyobb haditette Caricin elfoglalása volt 1919 júniusában. 1919 tavaszától élezŒdtek ki részben személyes, részben koncepcionális ellentétei Gyenyikinnel. Vrangel inkább az északkeleti offenzívát szorgalmazta, hogy közvetlen összeköttetést lehessen teremteni Kolcsak erŒivel. A moszkvai offenzíva idején a Kaukázusi Önkéntes Hadsereg élén Szaratov irányába nyomult elŒre. Veszteségeiért és a nehézségekért Gyenyikint és környezetét okolta, akik az önkéntes haderŒrŒl megfelelŒen gondoskodnak, az Œ hadserege viszont éhezve, lerongyolódva küzd Oroszországért.
IdŒvel Vrangel egyre inkább olyan tekintéllyé nŒtte ki magát, aki körül a Gyenyikinnel elégedetlen politikai és katonai vezetŒk csoportosultak. Az ellentétek dacára Gyenyikin 1919 novemberében a Dél-oroszországi Fegyveres ErŒk keretein belül önálló egységet képezŒ Önkéntes Hadsereg parancsnokává nevezte ki Vrangelt. Vrangel a moszkvai elŒrenyomulás utolsó idŒszakában kíméletlen Œszinteséggel írt a hadsereg bomlási folyamatáról: „A lakosság, amely az elŒrenyomuló hadsereget Œszinte lelkesedéssel fogadta, amely megszenvedte a bolsevikokat és nyugalomra vá gyott, újra a saját bŒrén tapasztalhatta a rablás, az erŒszak, az önkény minden szörnyıségét. A következmény – a front szétesése és felkelések a hátországban. […] a hadsereg mint katonai erŒ, megszınt létezni.” A konfliktus Gyenyikin és Vrangel között oda vezetett, hogy december elején Vrangelnek távoznia kellett az Önkéntes Hadsereg élérŒl, januárban pedig a hadsereg soraiból is elbocsátották. Egy csoport hívével és közeli munkatársaival ekkor elhagyta Oroszországot, és Konstantinápolyba távozott. Itt értesült arról, hogy az elszenvedett kudarcok miatt Gyenyikin lemondani készül a fŒparancsnoki posztról, és haditanácsot hívott össze az utódlás kérdésében. Az 1920. március 21–22-én megtartott haditanácson jelen lévŒ tábornokok körében igazából egyetlen név merült fel, Pjotr Vrangelé. Vrangel 42 évesen lett az Orosz Hadsereggé keresztelt maradék fegyveres erŒ fŒparancsnoka és Dél-Oroszország kormányzója. Nehéz örökséget vett át GyenyikintŒl: egy kis területre, a Krímfélszigetre visszaszorult, morális tartásában megroppant hadsereg maradékát. Az erŒviszonyok ismeretében már a kezdetektŒl számolt azzal, hogy hadseregével el kell hagynia az orosz föld ezen utolsó, még fehér kézen lévŒ darabját, úgyhogy már 1920 tavaszától tudatosan készült az evakuálás lebonyolítására. Nemcsak a „Moszkva elleni hadjárat” tervét adta fel, de a Krím megtartásában sem reménykedett. Utasítására már 1920 áprilisában megkezdték a flotta felkészítését 6070 ezer ember kimenekítésére.
A lengyel–szovjet háború következtében azonban a Krím néhány hónap haladékot kapott, még korlátozott célú és mélységı támadó hadmıveletekre is futotta a Krím-félsziget közvetlen szomszédságában, Észak-Tauria területén. A bolsevikok csak azután vontak össze jelentŒs túlerŒt a Déli Fronton Mihail Frunze parancsnoksága alatt, hogy a lengyel fronton befejezŒdtek a harci cselekmények. A Vörös Hadsereg alakulatai elŒbb a félszigetre szorították vissza Vrangel csapatait, majd rövid, de véres küzdelemben november közepén Perekop és Csongar térségében áttörték a védelmi vonalakat. Ekkor kezdŒdött meg a Krím kiürítése. Vrangel szervezŒmunkájának érdeme, hogy a korábbi hasonló esetekhez képest az akció gördülékenyen zajlott. Néhány nap alatt 126 hajó 130-145 ezer embert szállított a KrímbŒl a tengerszorosok térségébe. Az európai Oroszországban ezzel véget ért a polgárháború. Vrangel az emigrációban továbbra is igyekezett egyben tartani hadseregét, abban bízva, hogy a körülmények kedvezŒ alakulása esetén ezt az erŒt még a bolsevikok ellen vezetheti. To vábbra is a fŒhatalom letéteményesének tekintette magát, bár emigrációs berkekben ezt számosan megkérdŒjelezték és illuzórikusnak tartották, de a külországok részérŒl sem volt meg az ehhez szükséges támogatás. Vrangel törzskarával elŒbb Konstantinápolyban, majd a szerémségi Karlócán telepedett le. 1924ben létrehozta az Orosz Összkatonai Szövetséget (ROVSZ), amelyben a különbözŒ tiszti, katonai szervezeteket, kozák sztanyicákat próbálta összefogni, illetve átadta a „haderŒ feletti parancsnokságot” Nyikolaj Nyikolajevics nagyhercegnek, I. Miklós cár unokájának, a cári hadsereg egykori legfelsŒbb fŒparancsnokának. Emigrációs éveiben emlékiratain dolgozott, ezek azonban már csak halála után láttak napvilágot. Utolsó éveit Brüsszelben töltötte, visszavonult a nyilvánosságtól. 1928-ban hunyt el. Váratlan halálával kapcsolatban felmerült, hogy NKVD-ügynökké lett egykori tisztiszolgája mérgezte meg Koch-baktériummal.
FEHÉR TÁBORNOKOK Kolcsak haditengerészeti pályán indult, de katonai tevékenysége mellett mint sarkkutatót és oceanográfust is számon tartják. Részt vett az orosz–japán háborúban, Port-Arthur elestekor japán fogságba került, ahonnan 1905 nyarán térhetett haza Oroszországba. Az elsŒ világháborúban elŒbb a Balti Flottánál szolgált, majd világháborús karrierje csúcsát a fekete-tengeri orosz flotta feletti parancsnokság jelentette 1916–1917-ben. A tengernagy megkezdte dédelgetett tervének, a boszporuszi partraszállásnak az elŒ készítését. Ez részben a felsŒ hadvezetés egyes tagjainak ellenzése, részben az 1917 elején bekövetkezett események miatt elmaradt. A februári forradalmat követŒen a flottánál már egyre nehezebb volt a katonai fegyelmet fenntartani. Kolcsak megkísérelt elébe menni az eseményeknek, többször felszólalt nyilvános gyıléseken. Felszólalásaiban mindig élesen kikelt a „tudatlanság magabiztossága” ellen, ami alatt a fegyelem meglazulását, a pártoskodást, a háborúellenes, vereségpárti agitációt értette. Igyekezett meggyŒzni hallgatóságát, hogy Oroszország végveszélyben van, a bomlás miatt az ellenség elŒtt nyitva áll az út az ország belseje felé. Ha nem sikerül a hadsereg és a flotta harckészségét visszaállítani, akkor hatalmas területi veszteségekkel kell számolni, és Oroszországból csak „Moszkóvia”, egy jelentéktelen és kiszolgáltatott szárazföldi államalakulat marad. „Fekete-tengeri delegáció” néven hozzá hı tisztekbŒl, matrózokból, munkásokból bizottságot hozott létre. Ennek tagjai, köztük honvédŒ álláspontot elfoglaló eszerek és mensevikek mint antibolsevik agitátorok járták a frontokat, a Balti Flotta hajóit, Moszkvát, Pétervárt, s a harc folytatására, a végsŒ gyŒzelemig való kitartásra buzdították a katonákat. Paradox módon Kolcsak ezzel a flottánál saját bázisát gyengítette. Amikor a Balti Flotta bolsevik agitátorai megérkeztek, sikerült a hangulatot Kolcsak ellen fordítaniuk. Egy matrózbizottság oldalfegyverének átadására akarta kényszeríteni az altengernagyot, aki azonban látványos mozdulattal a tengerbe hajította kardját, majd távozott a flotta élérŒl.
Kolcsakot már 1917 nyarán mint lehetséges diktátorjelöltet emlegették, de fordulatos életútjában újabb vargabetı következett. Egy kisebb delegáció élén amerikai kezdeményezésre az Egyesült Államokba utazott. Itt értesült a bolsevik hatalomátvételrŒl és a breszt-litovszki béke megkötésérŒl. Ekkor elŒbb az angoloknak ajánlotta fel szolgála tait, majd Japánon és Kínán át Mandzsúriába, Harbinba érkezett. A kelet-kínai vasútvonal mentén egymással vetélkedŒ atamánok csapataiból azonban nem sikerült egységes és ütŒképes haderŒt szerveznie. Egy rövid japán kitérŒ után Kolcsak Szibérián keresztül visszatért Omszkba. Itt az Összoroszországi Ideiglenes Kormány, nem hivatalos nevén Ufai Direktórium hadügyminisztere lett. Alig két hétig töltötte be tisztségét, mikor az Omszk térségében állomásozó kozák alakulatok „államcsínyt szerveztek neki”. Ôrizetbe vették az ideiglenes kormány eszer és mensevik tagjait, míg a többi miniszter úgy dön tött, hogy a katonai és polgári hatalmat egyetlen kézben kell összpontosítani, aki az Oroszország legfŒbb kormányzója és az Orosz Hadsereg legfelsŒbb fŒparancsnoka címet viseli. Bár formálisan több jelölt is szóba került, valójában nem volt kérdéses Kolcsak megválasztása erre a posztra, akit egyúttal admirálissá léptettek elŒ. A hadsereghez intézett elsŒ parancsában Kolcsak három célt fogalmazott meg: a bolsevikok legyŒzését, valamint a harcképesség, a rend és a törvényesség helyreállítását. 1919 tavaszán Kolcsak hadereje nagyszabású offenzívába kezdett nyugati irányban. Egységei megközelítették Kazany, Szimbirszk és Szamara városait. A Volgához való kijutással megnyílt volna a lehetŒség egy Moszkva elleni offenzívához. A veszélyt a bolsevikok is érzékelték, ezért jelentŒs erŒket mozgósítottak Kolcsak ellen, és átvették a stratégiai kezdeményezést. 1919 nyarán megkezdŒdött Kolcsak hosszú visszavonulása. A fehérek utolsó ellentámadására a szibériai frontszakaszon Tobolszk térségében került sor 1919 szeptemberében, de nem sikerült megállítani a bolsevik elŒrenyomulást Omszk kiürítését követŒen
Alekszandr Vasziljevics Kolcsak
az Ob folyónál sem. A visszavonulást nehezítette, hogy a fehérek hátában részben eszer, részben bolsevik irányítással kiterjedt partizánmozgalom bontakozott ki. Ráadásul a csehszlovák hadtest is megtagadta az engedelmességet. Bár korábban Kolcsak fegyveres erejének fontos részét képezte, a kudarcok hatására felerŒsödött a katonákban a hazatérési szándék. A csehszlovákok ellenŒrizték ekkor a kulcsfontosságú transzszibériai vasútvonalat, és saját, kelet felé tartó szerelvényeiknek biztosítottak elsŒbbséget az orosz szállítmányokkal szemben. Maurice Janin francia tábornok utasítására a legionáriusok feltartóztatták Kolcsak Irkutszk felé tartó szerelvényét. 1920 januárjára Kolcsak kilátástalan helyzetbe került. Saját kormányának tagjai táviratban követelték, hogy mondjon le és adja át a fŒhatalmat Gyenyikinnek. Amikor a további lehetséges alternatívákat mérlegelve 500 fŒs Œrségének felajánlotta, hogy Mongólia felé vonuljanak vissza és pró-
báljanak kitartani, másnapra mindössze tízen maradtak mellette. Ekkor, más alternatívát nem látva a szövetségesek védelmére bízta magát. Janin tábornok garantálta személyes biztonságát „amennyire lehetséges”. Kolcsak vagonját a híres-hírhedt aranyszerelvényhez kapcsolták, és a cseh legionáriusok kísérték. Utóbbiak Irkutszkban a szabad továbbvonulás fejében átadták Kolcsakot a helyi eszerekbŒl és mensevikekbŒl álló Politikai Központnak. Vlagyimir Kappel egységei erre megindultak Irkutszk felé, hogy a volt legfŒbb kormányzót kiszabadítsák. Az elŒrenyomulás során azonban Kappel életét vesztette, s a város felé közeledŒ alakulatok gyors cselekvésre ösztönözték a Kolcsak Œrzését átvevŒ bolsevikokat. Néhány napos kihallgatás után, 1920. február 6-ról 7-re virradó éjszaka Alekszandr Kolcsakot miniszterelnökével, Viktor Pepeljajevvel együtt agyonlŒtték, holttestüket az Angara jege alá süllyesztették. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
81
