Magyar Pszichológiai Szemle, 2011, 66. 4. 695–703. DOI: 10.1556/MPSzle.66.2011.4.6.
Könyvismertetések
MICHÉLE KAIL − MAYA HICKMANN (eds): Language acquisition across linguistic and cognitive systems John Benjamins Publishing Company, Amsterdam/Philadelphia, 2010, 330 oldal
A Michéle Kail és Maya Hickmann szerkesztésében 2010-ben megjelent kötet a Language Acquisition & Language Disorders sorozat 52. darabja. Míg a sorozat kötetei általában szűkebb részterületek (mint a francia nyelv elsajátítása vagy a tárgyasság szerepe a második nyelv tanulás esetében) aktuális eredményeinek bemutatására törekszenek, a sorozat ezen darabja inkább átfogó képet nyújtva igyekszik a nyelvelsajátítás jelenlegi nagy vitákat kiváltó kérdéseit körüljárni. A szerkesztők az Előszóban kiemelik, hogy az átfogó kép megrajzolásához milyen fontosnak tartják több különböző szempont megjelenítését a könyvben. Így az egyes paradigmák bemutatása mellett azt is szeretnék hangsúlyozni, hogy a korábbi erős szembenállást felváltva (ami például a generatív nyelvészetet és a konneckcionizmust jellemezte), a mostani kevésbé radikális hozzáállás és a különböző nézetek képviselői közt folyó párbeszéd nagyban előremozdítja a kutatást. Nemcsak az elméleti keretek, hanem a különböző tudományágak megjelenítését is kiemelt céljai között említi Kail és Hickmann. Így egyaránt találkozunk változatos részterületeken kutató nyelvészek, pszichológusok és idegtudósok írásaival, akik a friss eredmények mellett a területükön használt új módszerek bemutatására is törekszenek.
A kutatási kereteken és módszereken kívül a vizsgált csoportok is nagyon változatosak. A tanulmányokban egyaránt találkozhatunk különböző korú gyerek és felnőtt beszélőkkel, egy nyelvvel foglalkozó és öszszehasonlító vizsgálatokkal, egy vagy több nyelvet beszélőkkel, valamint első és második nyelvüket elsajátítókkal. Továbbá a tipikus fejlődés nyomon követése mellett nyelvi zavarral élőkkel foglalkozó írásokat is olvashatunk. A tanulmányokat három részre osztották a szerkesztők. Az első rész az első nyelv elsajátításának általánosabb kérdéseivel és módszereivel foglalkozik (mint a „csizmahúzás” problematikája, a nyelvi zavarok hatásai vagy a különböző elméleti keretek különbségei). A második rész még mindig az első nyelv elsajátításával foglalkozik, de inkább összehasonlító vizsgálatok eredményeit mutatja be, míg a harmadik rész már a többnyelvűség és a második nyelv elsajátításának problematikájára tér rá. A kötet nyitó tanulmányában Brian MacWhinney a jelenlegi nyelvelsajátításkutatásban két legdominánsabb paradigmát, a chomskyiánus univerzális nyelvtanra építő elméletet és az emergentista irányt mutatja be. Az elméleteket nyolc fő kérdéskör (kompetencia-performancia, rekurzió, evolúció, genetika, a nyelv egyedülálló vol-
696
Könyvismertetések
ta, kritikus periódus, modularitás és a nyelvi input szegényessége) segítségével írja le és hasonlítja össze. Ezek után arra a kérdésre keresi a választ, hogy a biológiában már oly régóta népszerű emergentista hozzáállás térhódítása miért volt viszonylag lassú a nyelvészetben. A választ az olyan technikai újítások megjelenésének szükségességében találja meg, mint az idegtudomány, a nagy korpuszok kezelésének lehetősége és a modellalkotás fejlődése. Van Geert rögtön egy példával is szolgál a MacWhinney által említett modellalkotásra a nyelvet dinamikus rendszerként vizsgáló elmélet bemutatásával. A dinamikus rendszerek olyan elemeket tartalmaznak, melyek fejlődési pályája és hatásai a rendszer egyéb elemeire jól nyomon követhetőek a modellezés segítségével. Az így kapott adatok összehasonlíthatóak kísérleti eredményekkel vagy különböző szűrők módosításával újabb összefüggések tárhatók fel. Hasonlóan komplex nézetet vall Christophe, Millotte, Brusini és Cauvet a csizmahúzás problémájával kapcsolatban. Úgy látják, hogy a különböző nyelvi jelenségek elsajátításához a kisgyerekek nemcsak teljesen kifejlett nyelvtani struktúrákat hívnak segítségül, hanem egy, a tanulást segítő, de nem végleges „szintaktikai csontvázat” is, mely közléshatárok és funkciószavak felhasználásával épül fel, és a nyelvelsajátítás későbbi szakaszaiban még fejlődhet, módosulhat. Az első részt, mely a nyelvelsajátítás általánosabb problémáit járja körül Thomas nyelvfejlődési rendellenességekkel foglalkozó írása zárja. A Williams-szindrómát és a specifikus nyelvi zavart véve például, fejti ki azon nézetét, mely szerint az ilyen fejlődési rendellenességeket a nyelvelsajátítást megnehezítő korlátok tükrében kéne vizsgálni a hiányzó vagy hibásan működő alrendszerek keresése helyett. Így például a Williamsszindróma esetében a fő jellegzetesség a redundancia, míg a specifikus nyelvi zavar esetében a kompenzáció lenne. A második, az első nyelv elsajátításának különböző nyelvekben megjelenő hasonlóságait és különbségeit bemutató rész nyitó
tanulmánya az első részhez hasonlóan átfogó témával foglalkozik. Elena Lieven a nyelvelsajátítás nyelvközi összehasonlító vizsgálatairól ír, kiemelve a még nem vizsgált nyelvekkel kapcsolatos kutatások szükségességét. Bemutat olyan példákat is, ahol kevésbé jelentősnek tűnő nyelvi variációk is nagy különbségeket idéznek elő a nyelvelsajátítás folyamatában. Dressler írása tipológiai álláspontot foglal el. Morfológiai jellegzetességeket vizsgálva a korai nyelvelsajátításban, arra jut, hogy a gyermekek érzékenyek anyanyelvük ezen területen mutatott sajátosságaira, és a morfológiailag gazdagabb, produktívabb és egységesebb minták elsajátításában sokkal hatékonyabbak. Ezen tényezők alapján a nyelvek ideális morfológiai típusokhoz való közeliségük alapján történő csoportosítását javasolja. A következő két tanulmány egyaránt a régre visszanyúló és máig sok vitát kiváltó téri nyelvészeti kérdésekkel foglalkozik. Azonban míg Maya Hickmann angol és francia eredményeket összehasonlító tanulmánya inkább a nyelvek közötti különbségekre helyezi a hangsúlyt, Pléh Csaba inkább az univerzális tendenciákat tartja szem előtt. Hickmann két és tíz év közötti angol és francia gyerekek mozgást kifejező közléseit vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a különböző tipológiájú nyelvek már korai gyermekkortól meghatározzák, hogyan strukturálják a beszélők az információkat. Például az angol beszélők minden szituációban több információt közölnek explicit módon, mint francia társaik, és ez a különbség a két nyelv felépítésének különbségeiből adódik. Pléh magyar anyagon mutatja be a célok elsődlegességét és a téri nyelv univerzális alapjait. Az első vizsgálatban 3 és 6 év közötti gyerekeknél kitalált ragok elsajátítása közben találtak egyértelmű preferenciát a céllal kapcsolatos információt tartalmazó helyzetekre. A második vizsgálatban pedig Williamsszindrómás, a téri megismerésben súlyosan korlátozott személyeknél mutatták ki, hogy
Könyvismertetések az egészséges személyekhez képest limitált térinyelv-használatuk nem minőségi különbséget mutat, csupán a különböző agyi folyamatok korlátozott kapacitásából adódik. Jisa és munkatársai szintén a nyelv és gondolkodás viszonyának kérdését tárgyalják: amhári, angol, francia és magyar 5-től 11 éves gyermekek történetmesélésében vizsgálva az ágens és páciens viszonyok kifejezését. Úgy látják, hogy a pácienst kezdőpontként feltüntető konstrukciók használatában 5 éves kor körül áll be jelentős változás mind a négy vizsgált nyelvben. Kail, Costa és Faria on-line vizsgálati helyzetben grammatikalitási döntéseket várva 6 és 11 év közötti valamint felnőtt kísérleti személyektől univerzális és a spanyol vagy a portugál nyelvre inkább jellemző hatásokat is kimutattak. Mindkét nyelv esetében az összes korcsoport tagjai gyorsabban ismerték fel a mondatvégi hibákat, mivel valószínűleg addigra a mondat addigi része nyomán kialakított nyelvtani elvárások alapján tudtak dönteni. Emellett nyelvenként eltérő mintázatokat is találtak például a különböző fonológiai sajátosságoknak köszönhetően. Perdue tanulmánya már a harmadik, kétnyelvűséggel és másodiknyelv-elsajátítással foglalkozó rész felé mutat. Holland, francia és német nyelvet első és második nyelvükként tanuló gyerekeket és felnőtteket vizsgáló tanulmány a finitség elsajátítási módjait vizsgálja. Amellett, hogy ezen nyelvi jelenség pontosabb definiálására törekszik, a vizsgálatok alapján bemutat egy minden általa vizsgált csoportra érvényes általános finitségelsajátítási stratégiát is. A harmadik rész első tanulmánya a nyelvelsajátítás egy másik, nagy vitákat kiváltó témáját, a kritikus periódus kérdését vizsgálja. Meisel széles mintával dolgozik, első és második nyelvüket elsajátító beszélőket is vizsgál, nyelvhasználatukat a kétnyelvűekével összehasonlítva. A kritikus periódust különböző nyelvi képességekhez kapcsolódó szenzitív periódusok összességeként látja, és amellett érvel, hogy bizonyos nyelvtani részrendszerek a mások által vélt időpontoknál hamarabb, már 3-4 éves
697
kor környékén a szenzitív periódus végéhez érnek. A kétnyelvűséget és másodiknyelv-elsajátítást tárgyaló rész következő tanulmányában Schlyter a svéd beszélők francia nyelvi produkcióját vizsgálta kétnyelvűek és a svédet második nyelvként tanulók esetében. Többek között spontán beszéd alapján készült korpuszt használva megfigyelte, hogy a felnőtt franciát tanulók gyorsabban sajátítják el az E/3. ragozást írásban, mint szóban. Ennek oka feltehetőleg a kiejtésbeli különbségekben keresendő. Egyéb megfigyelésének magyarázatánál (például az egy- és kétnyelvű francia beszélők elsajátításbeli különbségeinél) a gyakorisági tényezők fontosságára is felhívja a figyelmet. Grainger, Midgley és Holcomb tanulmánya a szavak elsajátításával kapcsolatos bilingual interactive-activation (BIA) modellel kapcsolatos kutatásokat mutatja be. Míg a BIA az inhibíciós mechanizmusok segítségével jól modellálja a kétnyelvűek nyelvhasználatát, azonban másodiknyelv-elsajátítás esetében nehezebben alkalmazható. Grainer és munkatársai viselkedéses és elektorfiziológiai módszereket használva próbálják megtalálni azt a hiányzó láncszemet, amely a BIA-modellt és a másodiknyelv-elsajátítást összekötheti. Annette de Groot és Rosanne van den Brink írása második nyelvet tanulóknál vizsgálja a szótár bővülését. A szóasszociáció segítségével történő szótanulás rámutatott néhány olyan tényező hatására (például konkrétság, tipikalitás és formai hasonlóság), amelyeket eddig kevésbé gyakran vizsgáltak ilyen témájú kutatásokban. A fent említett hatások hosszabb távúnak bizonyultak, mivel ez egy héttel későbbi újratesztelés során is kimutathatóak voltak. A kötet utolsó két tanulmánya az agyi képalkotó eljárások használata nyomán felmerült új kérdésekkel foglalkozik. Pallier tanulmányában röviden áttekinti a terület egyik leggyakrabban kutatott részével, a különböző nyelvek használatakor aktív, egymást részben átfedő agyterületek vizsgálatával kapcsolatos eredményeket. Majd saját kutatásán keresztül bemutatja
698
Könyvismertetések
azon új irányt, mely a nyelvtanulással kapcsolatos funkcionális és anatómiai agyi tényezők hatását írja le. Bár Reiterer alapvetően neurális alapról szemléli a másodiknyelv-elsajátítás és a kétnyelvűség kérdését, a kötet záró tanulmányában ő is kiemeli a kötet szerkesztői és szerzői által gyakran hangsúlyozott interdiszciplináris együttműködés fontosságát. Saját kutatásaiban főleg az agyi képalkotó eljárások eredményeit használja fel (ezen tanulmányában például EEG-vel végzett vizsgálatairól számol be), de szem előtt tart-
ja a nyelvi és szociokulturális faktorok szerepét is. Ezen tényezők együtthatásának fényében vizsgálja például a nyelvtanulás kezdetének hatásait az eredményességre. A szerkesztők célkitűzésének megfelelően valóban átfogó és sokszínű kötettel van dolgunk, mely körüljárja a nyelvelsajátítás aktuális fő témáit, kérdéseit. A tanulmányok összefoglaló jellegükből adódóan jó betekintést nyújtanak az egyes részterületekre azok számára is, akik még nem foglalkoztak részletesebben a témával, így biztosan sokan találnak a kötetben olvasásra érdemes írást. Fazekas Judit BME mesterszakos diák
LUKÁCS LIZA: Ágytól – asztaltól… Evészavarok és párkapcsolati problémák Máshogy Humán Szolgáltató Bt., Budapest, 2010, 224 oldal
Az evészavarok fontosak, mert gyakran jelentenek problémát, és ez a gyakoriság egyre fokozódik, sokszor orvosi szövődmények is társulnak hozzájuk, amelyek időnként irreverzibilisek, sőt akár halálosak is lehetnek, továbbá az evészavar nemritkán együtt jár más pszichiátriai zavarokkal is (depreszszió, szorongásos zavarok, szenvedélybetegségek, személyiségzavarok). Ennek ellenére a betegek nagy része ellátatlan marad, mert a beteg – a betegségbelátás vagy a motiváció hiánya miatt – nem fordul szakemberhez, vagy nem ismeri fel a betegséget, vagy nem kap hatékony kezelést. A hazai állami egészségügyi ellátás keretei között alig van olyan szakrendelés, ahova az evészavaros betegek fordulhatnak. A fentiek miatt is hiánypótló Lukács Liza könyve. Bár az evészavarok témáját felkarolta a média, és a fogyókúraiparnak és a külső megjelenéssel kapcsolatos dolgoknak nagy piacuk van, az ezzel kapcsolatban megjelent kiadványok között értéktelen, haszon-
talan munkák is találhatók. A szerző könyve jól kiegészíti a Medicina Kiadó 2000-ben, A táplálkozási magatartás zavarai: az anorexia nervosa és a bulimia nervosa címmel kiadott, kötetét, Túry Ferenc Önsegítő és családsegítő kalauzát (2005),valamint az Evészavarok és testképzavarok (TÚRY, PÁSZTHY, szerk., 2008) című kötetet. Lukács Liza szakpszichológus, 15 éve foglalkozik evészavaros betegek kezelésével. Doktori fokozatát is ebben a témakörben szerezte 2007-ben, értekezésének címe: „Az evészavarok pszichopatológiai és patogenetikai háttértényezőinek vizsgálata egészségpszichológiai megközelítésben”. A szerző – ahogyan ez az előszóból kiderül – a „hétköznapi ember” számára írta művét. Ennek megfelelően a kötet nemigen tartalmaz szakkifejezéseket, megfogalmazása végig egyszerű, jól érthető, olvasmányos. A könyv szakmai lektora, Túry Ferenc professzor szerint (Semmelweis Egyetem) a kötet nem csupán az evészavarokban szenve-
Könyvismertetések dőknek, hanem a családtagoknak, az érdeklődő laikusoknak, tanároknak és segítő foglalkozású szakembereknek is hasznos lehet. Ezt a listát kiegészíthetjük az orvosokkal és a pszichológusokkal, akiknek szintén ajánlhatjuk. Bár az érdeklődő laikus is megérti a könyvben írottakat, nagyon hasznos olvasmány a pszichiátereknek, a más területen tevékenykedő orvosoknak (például háziorvos, belgyógyász, nőgyógyász) és a pszichológusoknak is. Igen messze áll a szokásos orvosi szakkönyvtől, ezért bizonyára szokatlan lesz a könyv szemlélete és nyelvezete. De éppen ez a munka egyik nagy érdeme. Nyíltan, kendőzetlen őszinteséggel és sallangmentesen ír a szerző olyan kérdésekről, amelyek általában szóba sem jönnek a rendelőben. Az evészavar bonyolult betegség, amelyek kialakulásában számos biológiai, pszichológiai és szociokulturális tényező játszik szerepet mint hajlamosító, kiváltó vagy fenntartó tényező. Ezek az egyén, a család és a társadalom/kultúra szintjén hatnak, és ugyanaz a tényező egyszerre lehet ok is, következmény is. Nincs egységes, bevált, könynyen és gyorsan ható terápia. Ilyet nem is ígér a szerző, és aki valami ilyesmit vár a könyvtől, az csalódni fog. Valójában azon szakembereknek ajánlható a munka, akik befogadók és nyitottak a hagyományosabb, test- és betegségközpontú orvoslástól különböző nézőpontokra. A könyv végigolvasása még nem garancia arra, hogy minden evészavaros beteg esetében megtaláljuk a megfelelő gyógymódot, arra viszont jó, hogy jobban megismerjük és átlássuk az evészavarok összefüggéseit, jobban megértsük a beteget, csökkentsük a frusztrációját és segítsünk neki a gyógyulásban. A könyv nemcsak az olyan, már klasszikus evészavarokkal foglalkozik, mint az anorexia nervosa és a bulimia nervosa, hanem a túlevéses zavar vagy falászavar (binge eating disorder) és elhízás kérdéseivel is, érintve az orthorexia nervosát (egészségesétel-függőséget) is. Ez utóbbiak nemcsak fiatal nőket érintenek elsősorban, hanem középkorú és idősebb személyeket is, továbbá férfiakat is
699
kb. ugyanolyan mértékben. Így egészen jelentős populációt sújt ez a problémakör. A könyv öt része közül az 1. rész a motivációról szól. Valóban ez talán a legfontosabb gyakorlati kérdés az evészavaros betegek ellátásakor, hiszen megfelelő motiváció híján kudarcra van ítélve bármilyen segítő célú beavatkozás. De ugyanitt nyerhetünk betekintést a zavar kialakulásában szerepet játszó motivációs tényezőkre is. A 2. rész az evészavarok és evési problémák spektrumát vázolja. A 3. részben a három alapvető evészavartípust mutatja be a szerző: az anorexiát, a bulimiát és a túlevéses zavart. A szerző „anyanyelve” a pszichológia. Háttérmagyarázatként pszichológiai ismereteket közöl időről időre, közérthető nyelven, bizonyos jelenségek, összefüggések megértését elősegítendő. A 4. részben a párkapcsolati vonatkozásokról olvashatunk, számos plasztikusan megírt eset illusztrálja a betegek nehézségeit, dilemmáit, életszerűen, élményszerűen. Ezek a betegtörténetek nemcsak arra alkalmasak, hogy megértsük a páciens problémáit és a betegség kialakulásának folyamatát, hanem arra is, hogy csökkenjenek a negatív előítéletek velük és nehézségeikkel kapcsolatban. Megérthetők, értékesek és szerethetők ezek a személyek az esetleírások alapján. Az 5. rész egy nagy ívű összefoglaló a pszichológiai éhség hét fajtájáról Eric Berne Szex a szerelemben című műve nyomán. Ezek: az ingeréhség, a kapcsolatéhség, az elismeréséhség, a szexuális éhség, a strukturálási éhség, a cselekvési éhség és a produktivitási éhség. Berne hatot írt le, a szerző egészítette ki ezt a hetedikkel. Berne fogalmai nem az evészavarok magyarázatára születtek, de jól alkalmazhatók erre a betegségcsoportra is. Külön értéke a könyvnek, hogy a fontosabb részek után 5–7 kérdés következik, melyeket jellegzetesen nem szoktak feltenni a pácienseknek, de ők maguk sem szoktak ezeken elgondolkozni. Pedig ha komolyan elgondolkoznának rajtuk, belátást nyerhetnének összefüggésekről, okról-okozatról; ezek a kérdések nagyon is a problémák lényegére tapintanak.
700
Könyvismertetések
A könyv sokkal többről szól, mint csak evészavarokról. Ezeket ugyanis paradigmatikus betegségeknek tartják. Az itt megismert szemlélet hatékonyan alkalmazható egyéb problémák, például a szenvedélybetegségek területén, a pszichoszomatikus vagy akár a szomatikus betegségek kezelésében is. Összegzésként azt mondhatjuk, hogy világos gondolkozású, remek tollú, komoly szakértelemmel rendelkező terapeuta ta-
pasztalatai tükröződnek a műben. Kitűnő, hiánypótló munka, amely remélhetőleg nagy siker lesz nem csupán az evészavarokban szenvedők, családtagjaik és az érdeklődő laikusok körében, hanem a pszichiáterek és más területen tevékenykedő orvosok, pszichológusok, tanárok és segítő foglalkozású szakemberek között is. A kötet a színvonalas tudományosság és az ismeretterjesztés szerencsés ötvözete. Szabó Pál
CULPEPER, J.: Impoliteness: Using language to cause offence Cambridge University Press, Cambridge, 2011, XIV + 292 oldal
A mai szociálpszichológiában és pszicholingvisztikában negyedszázada él az udvariasság erőteljesen kidolgozott elmélete. BROWN és LEVINSON (1978) felfogása az udvariasságot úgy értelmezi, mint a homlokzat fenyegető aktusokkal kapcsolatos kompromisszumot. Szeretném elérni, hogy azt csináld, amit akarok, ezért meg is teszem a felszólítást, meg nem is (Be tudnád csukni az ajtót?), hogy fenntartsam partnerem jó benyomását saját magáról. Egy nemzedék óta ez az elméleti keret áll tengernyi empirikus vizsgálat értelmezése mögött. Hiszen a homlokzat fenyegetéséből való kivonulás vagy visszakozás számos tényező (mit kérek, ki a főnök stb.) függvénye. Durvaságtípus Patronizálás Sértegetés Célzott kritika Betolakodás Kizárás Kölcsönösség megsértése
Ehhez képest az udvariatlanság rendezetlenségnek vagy durvaságnak tűnt csak. Az utóbbi évtized kutatásai azonban az udvariatlanság jelenségeit is rendszerezik, mint például BOUSFIELD és LOCHER (2008, szerk.) gyűjteményes kötete mutatja. CULPEPER (1996, 2010) számos korábbi munkája után megkísérli mind elméletileg, mind adatszerűen rendszerezni az udvariatlanság kérdéskörét. A másik céljaival és homlokzatával való nemtörődéstől annak szándékos rombolásáig számos társas és nyelvi lehetőséget mutat be, a foghegytől a sértegetésig. Falfirkák, WC-feliratok s hasonlók alapján mutatja a durvaság nyelvi és nemnyelvi formáit.
Nyelvi TE aztán mit tudsz erről? Mások háta mögött, de hallhatóan rosszat mondani csoportokról, etnikumokról Hogy nézel ki megint? Hallgatózás majd kommentár ’félre’ Harmadik személyben emlegetni jelenlévőt Kösz nem viszonzása
Nemnyelvi Kiröhögés, odaintés Leszólni, mit is csinál Pofavágás megjelenésre Nyomulás, mások terébe kukucskálás, hajnali hívás Hátat fordítás Válaszhiány
701
Könyvismertetések Ezekből a jól ismert jelenségekből elindulva, kiemelve bemutatja BROWN és LEVINSON (1978, 2008) udvariassági elméletének mintegy tükörképeként az udvariatlanság elméletét. Két fontos megszorítást tesz az udvariasság elméletéhez képest, melyeket fontos szem előtt tartanunk. Egyrészt az udvariatlanságnak vannak nyílt és rejtett formái. Lehetek udvariatlan úgy, hogy nem is tudok róla, de lehetek stratégikusan, szándékosan is undok. Ennek mintegy megfelelőjeként az udvariatlanság egyszerre
beszélői és hallgatói eljárás a társalgásban. Udvariatlanság akkor jelenik meg, ha (1) a beszélő szándékosan kommunikálja a homlokzat megtámadását, vagy (2) a hallgató úgy észleli vagy konstruálja meg a másik viselkedését, mint ami szándékosan támadja a homlokzatát, vagy (1) és (2) kombinációja (CULPEPER, 2011, 23). A szimmetriában további fontos megszorítás, hogy maga a pőrén kimondás még nem elég az udvariatlansághoz. Nem arról van szó, hogy minden direktség udvariatlan lenne. A modell valahogy így néz ki:
Pőrén (1) minősítéssel Mikrofonba Pozitív rontás: udvariatlanság (2) Orvoslással szóld le a partnert
Tedd HFA
Negatív rontás: udvariasság (3) (4) Mikrofon mellé Nyilvánítsd tehetetlennek Célozgatás, gúny Ne tedd (5) Légy finom
Nézzünk néhány példát parkolóőrök és autósok vitáiból: Pőrén: Ne ugrálj, te, Mikiegér! Pozitív rontás: a homlokzat, az Önkép megkérdőjelezése: leszólás, kizárás Ha nekem ekkora orrom volna, nem ugrálnék. Negatív rontás: a homlokzat önállósági oldalának megkérdőjelezése: leereszkedés, korlátozás. Te csak menj haza leckét írni, ahelyett hogy beleszólnál! Szarkazmus: például áludvariasság Méltóztatnál esetleg kicsit kevesebbet inni? Culpeper azt is kimutatta, hogy saját metanyelvi megítélésünk is jól követi ezeket a
keretelveket. Egyetemistákat kérdezett arról, hogy különböző helyzetekben (tanár– diák, főnök–beosztott stb.) mennyire tartanak udvariatlannak különböző formulákat. Kiderült, hogy eléggé tisztában vagyunk itt a nyelv értékével. A közvetlen udvariatlanságot (kopj le) sokkal udvariatlanabbnak tartjuk, a legkevésbé a konvencionális udvariatlanság az udvariatlan (Elmennél?), de a nem konvencionálisnál (Nem próbálnál egy kicsit takarékra állni?) ismét növekszik az udvariatlanság érzése. Culpeper könyve egyszerre elméletileg izgalmas olvasmány, ugyanakkor gazdag szintézise negatív kommunikációnk sokrétű meghatározóinak. Pléh Csaba BME
702
Könyvismertetések IRODALOM
BOUSFIELD, D., LOCHER, M., eds (2008) Impoliteness in language. Mouton, Berlin BROWN, P., LEVINSON, S. (1978/2008) Univerzáliák a nyelvhasználatban: Az udvariasság jelenségei. In SÍKLAKI I. (2008, szerk.) Szóbeli befolyásolás. II. 37–118. Typotex, Budapest CULPEPER, J. (1996) The anatomy of impoliteness. Journal of Pragmatics, 25, 349–367. CULPEPER, J. (2010) Conventionalized impoliteness formulae. Journal of Pragmatics, 42, 3232–3245.
BOYD, BRYAN: On the origin of stories. Evolution, cognition, fiction. Harvard University Press, Cambridge, MA, 2009, xiii + 540 oldal
A mai evolúciós szemléletű kulturális irodalomelmélet (ahogy az amerikaiak mondják, irodalomkritika) egyik vezető képviselőjének egyszerre provokatív, összegző és mintaadó könyve. Provokatív a könyv azért, mert világosan kiáll az evolúciós alapú irodalomértelmezés mellett. Ezzel jó ideje magára haragítja klasszikus bölcsészeti kortársait és kartársait. Összegző a könyv, mert megmutatja, hogy milyen utakon is kell hogy haladjon az evolúciós irodalomértelmezés, és hogyan lehet a funkcionális gondolkodást következetesen érvényesíteni. Végül mintaadó, mert a kezdetekhez megy vissza. Ha valami alapvetően újat mondunk az irodalmi elbeszélésről, akkor klasszikus műveket kell újraelemeznünk. Mi lehet klasszikusabb, mint az Odüsszeia. Boyd könyvének jó része az Odüsszeia igen részletes elemzése és újraértelmezése. A pszichológus ne várjon irodalompszichológiát a könyvtől. Elméleti irodalomértelmezést kapunk, olvasó, tetszési statisztikák s hasonlók nélkül, de igen elgondolkoztatóan. Boyd gondolati kerete az az ősrégi kérdés, hogy mire jó a művészet? (Nem kell Kantig visszamennünk ennek relevanciáját megértendő.) Ma vannak a fenti kérdésre radikális válaszok is: például PINKER (2002)
irodalmi körökben is sokat vitatott felfogása szerint a művészet semmire sem jó. Motivációs koktélszerű melléktermék, s (ezért szidják sokat) a modern művészet 1910-től ezt felejti el, ezért nincs hatása, mert nem tükrözi már az emberi koherenciakereső motivációs koktélokat. A párválasztó agy című kötetben Geoffrey MILLER (2006) által kifejtett koncepcióban viszont a művészet a művész férfiúi sikereinek kulcsa, arra jó, hogy a szerző imponáljon a hölgyeknek. Boyd leginkább SEBŐK Tamás (1983) játékos felfogásának követője. A művészet a gondolatokkal és készségekkel való játék, s gyakorlás révén nyeri el másodlagos rejtett funkcióját. Ezen az általános kereten belül az elbeszélő megjelenítés Boyd felfogásában három tekintetben foglal el különleges helyet: 1. Felerősíti általános motivált cselekvésértelmezési sémáinkat. 2. Motivációs elrendezéseket tanít, s 3. a fikció révén segíti a többlépéses, többlépcsős gondolattulajdonítást. Hogyan jelenik ez meg tényleges műértelmezésben? Az Odüsszeia boydi értelmezése tanulságos példa. Egyik különlegessége a hősön keresztül történő koherenciateremtés. Odüsszeusz révén kap az olvasó koherenciát az összefüggéstelennek tűnő kaland-
703
Könyvismertetések tengerben. Ezt az összefüggést pedig nem akármilyen motivációs fonal biztosítja, hanem a kötődés Odüsszeusz és Pénelopé között, az ellenállás a kalandok csábításának, illetve a kérőknek adja még a motivációs keretet. A motivációs mozzanat nemcsak a keretben érdekes. A történet két elemi emberi társas rendszer, az együttműködés és a bosszú mentális gyakorlata is. A hősök cselekvésrendje a vágy-vélekedés pszichológia és a gondolattulajdonítás gyakorlata. Gondoljunk csak a sokféle cselre, becsapásra és „magamat ismerő” önkontrollra. A szirének éneke, a báránybőrben menekülés, a szolgáló elvárt felismerése az ifjúkori seb alapján, mindezek Boyd számára a gondolattulajdonítási gyakorlás szerepét mutatják be. Boyd szerint a művészet s ezen belül az
elbeszélő irodalom, adaptív értékű. Olyan mentális játékokat enged meg, melyek a fikcióban gyakoroltatják legfontosabb emberi értelmező rendszereinket. Maga az ezeken az elveken alapuló műelemzés pedig nem redukcionista, hanem többszintű. Egyrészt egyetemes emberi vonásokat keres a művekben, például a kötődési mintákat, a párválasztás dilemmáit. A helyet és kort azért emeli be, hogy ezeknek az egyetemes mintáknak éppen az univerzalitását mutassa meg. Az egyének sorsát mint mintákat elemzi, a történet egyediségében és meglepetés értékében pedig az emberi kreativitást láttatja. Szép program, csak az a gyanús, hogy a színvonalas irodalomértelmezés eddig is ezt csinálta. Nehéz Boyd elemzéseiben megtalálni a valódi újat. Pléh Csaba BME
IRODALOM MILLER, G. (2006) A párválasztó agy. Typotex, Budapest PINKER, S. (2002) The blank slate. The modern denial of human nature. Penguin Books, New York SEBEOK, T. (1983) A művészet előzményei. Akadémiai Kiadó, Budapest
