KITEKINTŐ ELEMZÉSEK 14

KITEKINTŐ ELEMZÉSEK 14. EURÓPA HARCA A VÁLSÁG ELLEN: NEMZETÁLLAMI MEGOLDÁSOK ÉS UNIÓS KIÚTKERESÉS

Ablak a világra 2012. április 17.

Európa harca a válság ellen 2012

Kiadja a Kitek Média Kft, felelős kiadó: Frank Tamás, lapigazgató A Kitekintő nem foglal állást politikai kérdésekben, ezért a cikkekben közölt vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. Az egyes cikkekben megfogalmazott elemzések, előrejelzések a szerzők magánvéleményei, azok pontosságáért, illetve megbízhatóságáért a Kitekintő semmilyen felelősséget nem vállal. Jelen kiadvány tartalma a Kitek Média Tartalomszolgáltató Kft. ("kiadó") szellemi tulajdona. A kiadó előzetes írásos hozzájárulása nélkül tilos a kiadvány egészének vagy részeinek feldolgozása és értékesítése, természetesen számítógépének merevlemezére mentheti vagy kinyomtathatja, de ebben az esetben sem jogosult az így többszörözött részek további felhasználására, terjesztésére, adatbázisban történő tárolására, letölthetővé tételére, kereskedelmi forgalomba hozatalára. A jogosulatlan felhasználás büntető- és polgári jogi következményeket von maga után. A kiadó követelheti a jogsértés abbahagyását és kárának megtérítését. Az elemzésből értesüléseket átvenni csak az arra való hivatkozással lehet, azzal a feltétellel, hogy az átvevő nem módosítja az eredeti információt, ill. a kiadványra utaló egyértelmű hivatkozást minden közlésnél feltünteti.

A Kitek Média Tartalomszolgáltató Kft. pontos és hiteles információk közlésére törekszik, de a tájékoztatásból fakadó esetleges károkért felelősséget nem vállal.

Budapest, 2012. április 17. © Kitek Média Kft

Minden jog fenntartva

2


3


Írták Epresi Judit Gömöri Roland Győri Hajnalka Matus Dóra Márton Balázs Szabó Dóra Szeghalmi Zsolt Szirják Bianka Ugrósdy Márton

Szerkesztette Zgut Edit (rovatvezető)

Lezárva: 2012. április

4


TARTALOM Bevezető: az európai válságkezelés margójára ......................................................... 6 Tíz éves az euró ........................................................................................................................... 7 Görögország: az európai adósságválság állatorvosi lova ................................... 11 Portugália és Spanyolország kálváriája – Melyik lesz a következő dominó? ......................................................................................................................................... 17 Németország gazdasági kilátásai a válságban .......................................................... 23 Válságkezelés francia módra ............................................................................................. 27 Olaszország gazdasági zuhanórepülése ....................................................................... 36 A kelta tigris talpraállítása, avagy Dublin jövője az eurózónában ............... 44 Nagy-Britannia válságkezelése és az Európai Unió .............................................. 48 Mennyiben fenntartható az északi jóléti állammodell? ..................................... 52 Lopakodó európai szuperállam vagy a nemzetek győzelme? Intézményi változások az Európai Unióban ........................................................................................ 56 A magyar EU-elnökség és az uniós válságkezelés .................................................. 60 A Kitekintő Elemzések eddig megjelent füzetei ...................................................... 66

5


Zgut Edit

Bevezető: az európai válságkezelés margójára „Ez nem a vége. Még csak nem is a vég kezdete. De talán a kezdet vége” – hangzott a retorikai fordulat Winston Churchill brit miniszterelnök egyik 1942-ben elmondott beszédében. Az adósságválság sújtotta öreg kontinensen minden bizonnyal sokan remélik, hogy Churchill akkori megállapítása a mai recsegő-ropogó eurózónára is igaz lesz. A közös valuta tízedik születésnapján egyelőre vajmi kevés ok van az ünneplésre. Miközben a tagállamok többségére gazdasági recesszió leselkedik, az eurózóna jövője továbbra is képlékeny. Nem tudni például, hogy a csőd szélén álló Görögország tagja marad-e a valutaövezetnek, s hogy az EU mentőcsomagjaival egyáltalán képes lesz-e felszínen tartani az égei államot. Pesszimista hangok ezen felül az egész övezet felbomlására számítanak. Az sem világos, hogy szigorúbb gazdasági koordinációt és költségvetési fegyelmet előirányzó fiskális paktumot végül mely tagállamok fogják ratifikálni; Írországban például májusi népszavazás dönt majd a megállapodáshoz való csatlakozásról. A kormányközi megállapodást övező bizonytalanságok mellett azt sem kizárt, hogy a szóban forgó dokumentum hosszú távon nem lesz elegendő a közös valuta illetve az unió gazdaságának helyrerázásához, s az átmeneti időszakot talán újabb megállapodások követik majd. Egyedül az tűnik biztosnak, hogy az unió jelenlegi gazdasági-politikai válsága mindenképpen cezúrát jelent az integráció fejlődéstörténetében. Churchillnek, az Európai Egyesült Államok egyik megálmodójának szavaival élve: a kezdet végét jelentheti ez a korszak, amikor az integrációnak a túlélés és a gazdasági versenyképesség érdekében szükségképpen át kell alakulnia. Ennek megfelelően a korábban laza fiskális fegyelmet folytató tagállamoknak is szakítaniuk kell régi beidegződéseikkel. A szorosabb gazdasági koordináció ráadásul a tagállami szuverenitás részbeni feladásával jár, amely kiélezte a szupranacionális uniót és az államköziséget pártolók közti hagyományos vitát. Maguk a tagállamok ugyancsak drámai időszakon mennek keresztül; Görögországban egyre többen alszanak az utcákon, Spanyolországban a több mint 20 százalékos munkanélküliség elsősorban a fiatalokat sújtja, s a társadalmi elégedetlenség Európa déli részén olyan kétségbeesett formákat ölt, mint például az egyre gyakoribbá váló öngyilkosságok. A válságkezeléssel járó megszorító intézkedések néhol kormányváltásokban, s legfőképpen nagyfokú civil ellenállásban manifesztálódtak. A nyugat-európai tagállamok eltérő gazdaságpolitikai megoldásokkal igyekeznek orvosolni gondjaikat; a Kitekintő legújabb elemzőfüzetében ezeket a mechanizmusokat veszi sorra. Mindemellett bemutatja az eurózóna válságának kibontakozását, az ezzel párhuzamos intézményi változásokat, valamint felvázolja az integráció gazdasági-politikai jövőjét illető esetleges forgatókönyveket. 6


Matus Dóra

Tíz éves az euró A kezdeti eufóriától napjaink fragmentációjáig, avagy mi lesz a közös valuta jövője?

Vitathatatlanul nehéz körülmények között érte a közös valutát tíz éves születésnapja. Három évvel azt követően, hogy az elektronikus tranzakciókban bevezették az eurót, 2002. január 1-jén jelentek meg a mindennapi forgalomban az euróbankjegyek és az euróérmék. Bár a politikusok egy része sikersztoriként aposztrofálta az egységes fizetőeszköz bevezetését, mára sokan az euró megszűnéséről beszélnek. Az egyik legtekintélyesebb brit gazdasági elemzőház, a Centre for Economics and Business Research (CEBSR) 2012-re vonatkozó elemzésében például közölte; 99 százalék esélyt lát az euróövezet egy évtizeden belül történő teljes szétesésére. Mára gyakorlatilag három ország is elvérzett az évek óta húzódó gazdasági válságban: a portugálok és az írek korábban kénytelenek voltak nemzetközi pénzügyi segítséget kérni, a görögöket pedig mindhiába próbálja menteni Európa a csőd széléről. A görög miniszterelnök nemrég már egy harmadik mentőcsomag lehetőségét vetette fel. „Nem kizárt, hogy szükség lehet még pénzügyi támogatásra, de mindent meg fogunk tenni, hogy ez ne következzen be” - nyilatkozta Lukasz Papademosz az Il Sole 24 Ore című olasz lapnak. A kormányfő arra utalt, hogy Görögország számára a tőkepiacok vélhetően még 2015-ben sem lesznek elérhetők. A France Press francia és a Spiegel német napilap is arról írt korábban, hogy a hellén államot idáig rendre kisegítő trojka, azaz az Európai Központi Bank, a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió által kiadott jelentés szerint Athén harmadik, 50 milliárd eurós mentőcsomagra fog szorulni. Görögország 2010-ben kapta az első, 110 milliárd eurós mentőcsomagot, a második, 130 milliárdos programot márciusban hagyták jóvá. A második világháború óta a legmélyebb válsággal nézett szembe Európa és ez a válság még nem múlt el, idézte Nicolas Sarkozy francia elnök szavait ezzel összefüggésben a The Wall Street Journal című vezető gazdasági napilap. A francia elnök ezzel részben arra utalt, hogy az euróválság megoldására hozott közelmúltbeli lépések nagyrészt az időnyerést szolgálták. Az euróövezeti adósságválság terjedése ellen felhúzott és nemrégiben megemelt tűzfal elsősorban a piacok megnyugtatására szolgál azzal kapcsolatban, hogy megvan a biztonságosan hozzáférhető tőke az eladósodott nagy euróövezeti gazdaságok problémáinak kezeléséhez. Az euróövezeti pénzügyminiszterek tanácsa Koppenhágában 7


megegyezett az európai stabilitás mechanizmus (ESM) forrásainak 800 milliárd euróra emelésében. Az új megállapodás 500 milliárdot juttat az ESM-nek, amit az európai pénzügyi stabilitási eszköz (EFSF) Görögországnak, Portugáliának és Írországnak a kétoldalú megállapodások alapján. Úton egy többsebességes unió felé Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a fiskális paktum létrehozásával egy többsebességes Európa felé haladnak a tagállamok: az elitmagon kívül körvonalazódik az euróövezet gyenge láncszemeinek csoportja, valamint az euróövezeten kívüli tagállamok önálló köre, az európai integráció „másodosztályú” tagjai. Jóllehet a krízis hatására több vezető európai politikus belátta, hogy sikeres monetáris politika nem képzelhető el közös fiskális politika nélkül, a tagállamok között nincs egyetértés az integráció fejlődésének irányáról. Ennek ellenére a Commerzbank elemzőinek számításai szerint ez a kapacitás ahhoz lesz csupán elegendő, hogy az euróövezeti járvány által veszélyeztetett Olaszország és Spanyolország három évig biztonságosan a felszínen maradhasson. Egy ország megerősödése azonban nem a támogatási alap méretétől függ, hosszú távon gazdaságuk versenyképességét kell helyreállítaniuk, éppen ezért az euróválság kezelésben sokkal előremutatóbb a fiskális paktum létrehozása. A gazdasági integráció szakaszai 1. Preferenciális kereskedelmi övezet (csökkentett vámtételek az egyes országok között) 2. Szabad kereskedelmi övezet (a résztvevő országok között nincsenek belső vámok néhány vagy minden árucikk esetében) 3. Vámunió (azonos külső vámtarifák alkalmazása harmadik országok felé és közös kereskedelmi politika) 4. Közös piac (általános termékszabályozás, valamint az áruk, a tőke, a munkaerő és a szolgáltatások szabad mozgása) 5. Gazdasági és monetáris unió (egységes piac egységes valutával és monetáris politikával) 6. Teljes gazdasági integráció (az előzőek együttvéve és összehangolt fiskális politika) Az euró az elmúlt évtizedig stabil árfolyammal működött, hiányosságaira a krízis mutatott rá világosan: a monetáris unió tökéletlensége abban rejlik, hogy megalapítása széleskörű gazdasági, fiskális konvergencia nélkül történt meg, mutatott rá a The Economist című brit hetilap. A válság nyomására huszonöt uniós tagállam vezetői márciusban megkésve írták alá a költségvetési fegyelem szigorítására hivatott kormányközi szerződést, vállalva ezzel a költségvetés kiigazítására vonatkozó, alkotmányban is rögzített kötelezettséget, s ennek megszegése során az automatikus szankciókat. 8


A Spiegel című német napilap szerint az új egyezmény egyik döntő hibája, hogy a jelentős befolyással bíró Nagy-Britannia nincs a fedélzetén. Noha sokan London elszigetelődéséről beszélnek az eset kapcsán, a britek jelentős többsége támogatta David Cameron miniszterelnök vétóját az uniós pénzügyi fegyelem egységes szigorítása ellen. A The Times című konzervatív napilap közvélemény-kutatása szerint a megkérdezettek 57 százaléka helyeselte Cameron elzárkózását a megegyezéstől, és csak 14 százalékuk rosszallta a kormányfő lépését. A fiskális paktum egyik főkolomposaként fellépő francia elnök a történtekre reflektálva azonban úgy nyilatkozott; egyértelműen két Európa létezik, amióta NagyBritannia kivonta magát a harmonizációs törekvések alól. Sarkozy erről a Le Monde című francia lapnak adott interjúban beszélt, az EUobserver brüsszeli hírportál pedig arról számolt be, hogy bár az új uniós paktumtól való elzárkózás elsősorban gazdasági elszigetelődésnek tűnhet, mindezzel az integráción belüli politikai szakadék is egyre szélesedik. A kialakult feszültségek okai igen árnyaltak: •

Az egységes fizetőeszköz különböző gazdasági fejlettségű tagállamokat köt össze. Az adósságválság megoldásához elengedhetetlen a gyengébb tagállamok versenyképességének erősítése, mélyreható szerkezeti reformok meghozatala, azonban a konszolidációs intézkedések súlya meghaladja egyes tagországok és a lakosság teherbíró képességének határát.

•

Számottevőek a tagállamok közötti ellentétek a válságkezelés terheinek megosztása tekintetében is. Ez késlelteti a hatékony válságkezelési intézkedéseket, hiszen azok általában lépéskényszerben, megkésve követik az eseményeket.

•

Az egykoron elképzelt integrációs folyamat, miszerint egy stabil gazdasági uniót majd egy politikai unió teljesít be, jelenleg csupán álomnak tűnik, hiszen a tagországoknak eltérő és helyenként összeegyeztethetetlen Európa-elképzeléseik vannak.

•

Tovább bonyolítja a helyzetet a régi és az új tagállamok közötti gazdasági különbség. A csatlakozó, viszonylag elmaradott országokkal nehezen valósítható meg egységes integráció.

A gazdasági integráció előfutárai Az államok közötti gazdasági integráció nem újkeletű; a világ különböző részein eltérő célokkal alakultak gazdasági közösségek. A Franciaországot, Belgiumot, Svájcot, Olaszországot és Görögországot magába foglaló Latin Monetáris Unió vagy Éremunió 1865-től 1927-ig működött. A Skandináv Monetáris Unió Svédország, Dánia és Norvégia közreműködésével 1873-tól 1924-ig maradt fenn. A német vámunió minden példa közül az egyik legeredményesebb, amely 1834-ben a német fejedelemségek vámuniójának megalakulásával kezdődött, s eredményeként 1875ben létrejött a központi bank, a Reichsbank, valamint megszületett az egységes pénz, a Reichsmark. 9


Közgazdász-szakértők a lehetséges forgatókönyvekről A szorosabb együttműködés mégis a túlélés kulcskérdésévé, a közös valuta fennmaradásának zálogává vált. Darvas Zsolt, a brüsszeli Bruegel Intézet és a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének kutatója szerint négy forgatókönyv képzelhető el az eurózóna jövőjével kapcsolatban: az egyik, hogy a kormányzás megerősítésével és komolyabb szankciók bevezetésével erősebb koordináció jön létre az uniós tagállamok között. Szerinte jelenleg is ebbe az irányba mutatnak az intézkedések és ez a legesélyesebb alternatíva, ugyanakkor a gazdasági növekedés szerényebb lenne, mint a harmadik és negyedik alternatíva esetén. A szakértő további lehetőségként tekint arra, hogy az eurózónavégül felbomlik, s visszavezetik a nemzeti valutákat a piacra. A szétválásnak persze nagy lenne az ára, a bizonytalanság pénzpiaci káoszhoz vezetne, ráadásul erkölcsi kockázatot hordoz magában, hiszen az európai projekt máig egyik legfontosabb szimbóluma maga az euró. A harmadik opció a valós költségvetési integráció lenne, korlátozott nemzeti szuverenitással, amelyben egy központi költségvetési szervnek a jelenleginél jóval nagyobb szerep jutna. Darvas Zsolt véleménye szerint a negyedik szint az Európai Egyesült Államok, vagyis a politikai-gazdasági integráció kiteljesedése lehetne, amelyre jelenleg azonban nem sok esély látszik, legalábbis nem a mostani 27-es felállásban. A történelmi példák azt mutatják, hogy egy valutaunió sikeréhez szükség van politikai szövetségre is, de egy erős gazdaságpolitikai integrációra mindenképpen, véli Marján Attila, a Magyar Külügyi Intézet európai kutatási igazgatója. A közgazdász szerint mindez egy európai szintű pénzügyminisztériumot, európai pénzügyminisztert, közös kötvénykibocsátást, egységes pénzügyi felügyeletet, s megnövelt közös költségvetést foglal magába, hozzátéve, hogy a politikai feltételek leginkább a válság további mélyülésével teremtődhetnek meg. Marján Attila annak a véleményének adott hangot, hogy egy esetleges kudarc esetén, még az előre eldöntött eurókivezetés is komoly negatív gazdasági és pénzpiaci következményekkel járna. Szerinte egy kaotikus euró-megszűnés hosszú évekre súlyos gazdasági és társadalmi válságba sodorná Európát; a reálgazdaság és az életszínvonal zuhanna, a pénzügyi rendszer pedig gyakorlatilag állami kézi-vezérlés alatt tudna csak működni. A válság ellenére nem kizárt ugyanakkor, hogy Európa, egy sikeres görögországi válságkezeléssel és az eddig elfogadott reformok hatályba léptetésével (fiskális paktum) túlélheti a válságot. Marján mégis nagyobb esélyt lát arra, hogy mindez nem lesz elég, és Görögország tervezett kiléptetése mellett az EUnak komolyabb lépéseket kell tennie a gazdasági föderalizmus felé. Egy szorosabb európai integráció létrehozását már sokan szorgalmazták Európa geopolitikai súlyának megőrzése érdekében, a krízis pedig világossá tette, hogy a valutaközösség politikai, pénzügyi és gazdasági konszenzus hiányától is szenved. Emiatt a 17-ek társasága folyamatosan megkésve követi a piaci 10


eseményeket, amelyek egyre mélyebb válságba taszítják a rendszert. A válság egyik hozadékaként értékelhető, hogy a fiskális unió felé tereli az integrációt, és arra ösztönzi a politikusokat, hogy lépjenek át saját árnyékukon, vagyis hogy proaktívan és közösen kezeljék a valutaközösséget fenyegető válságot. A tagállamok felbecsülhetetlen politikai tőkét fektettek a közös valuta megmentésébe, ezért nem engedhetik meg maguknak, hogy az általuk kifejtett erőfeszítések feleslegessé, az európai projekt pedig kudarccá váljon, még a britek és a görögök várható távolodása ellenére sem.

Matus Dóra

Görögország: az európai adósságválság állatorvosi lova Hányszor lehet megmenteni egy tagállamot? Görögország válságával összefüggésben a piacok gyakorlatilag az első fejlett államban bekövetezett csődöt árazhatták be, amelynek részeként a magánhitelezők 50 százaléknál is nagyobb leírást nyeltek le a görög kormánnyal szemben fenntartott követeléseikre. A több éve húzódó gazdasági válság nyomán az Európai Unió (EU) vezetőinek tulajdonképpen azzal a ténnyel kellett szembe nézniük, hogy Athén mentése kapcsán eddig minden válságkezelési törekvés kudarcot vallott. A hellén államot idáig rendre kisegítő trojka, azaz az Európai Központi Bank, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az Európai Unió hitelei, illetve a görögök által végrehajtott konszolidációs intézkedések ellenére Athén nem mászott ki a gödörből, mivel ezek csupán a tűzoltásra voltak elegendőek, a talpra álláshoz az országnak ismét növekedési pályára kellene lépnie. A mélyben gyökerező problémák megértéséhez azonban tudni kell, hogy Görögország korábban is az Európai Unió beteg emberének számított. Bár a dél-európai ország csatlakozásakor még sejteni sem lehetett, hogy tagsága milyen mély nyomot hagy az európai gazdasági közösségben, részvétele kapcsán már akkor is felmerültek kételyek. Noha 1981-ben Görögország csatlakozásával tízre bővül az EU tagjainak a száma, gazdaságilag és társadalmilag is az egyik legelmaradottabb elemét alkotta a közösségnek; szabályaihoz is csak lassú ütemben tudott alkalmazkodni. A fejlettebb nyugat-európai országokhoz képest lemaradását jól mutatja, hogy a mezőgazdasági termelés jelentős részét tette ki a bruttó hazai összterméknek, emellett a piacosítás, a pénzügyi piacok és a munkaerőpiac reformja is későn kezdődött meg. Az égei államot 11


az ’50-es évektől a ’70-es évekig fokozatos fejlődés jellemezte, azonban a ’80-as évektől erős stagnálás következett. Korai eladósodásának egyik legfőbb oka, hogy az országot vezető kormányok jóléti gazdaságpolitikát vezettek be anélkül, hogy ehhez a versenyképesség adott lett volna: növelték a béreket, a nyugdíjakat és egyéb juttatásokat, ennek eredményeként a költségvetésben évről-évre egyre nagyobb lyuk tátongott, az infláció pedig egyre magasabbra kúszott. A ’90-es években ugyanakkor pálfordulás következett, az első komolyabb gazdaságstabilizációs törekvések a maastrichti feltételeknek való megfelelést és az integrációban való szorosabb részvétet célozták. A 90-es évek végére, a 2000-es évek elejére meglepően jó eredményeket mutatott fel Athén, s mint azóta kiderült, erős csúsztatásokkal, a statisztikai adatok meghamisításával sikerült belépniük az immár 17 tagot számláló elitklub résztvevői közé. A korrupciós listán azóta is vezető pozíciót betöltő tagállam tényleges modernizációjához és a megkezdett reformok gyorsabb ütemű végrehajtásához nem maradt elegendő idő a 2008-as világválság hatásaira meggyengült Görögországban. A pénzpiacokról elinduló negatív folyamatok reálgazdasági válsággá fajultak: Athén több éve nem képes a piacról finanszírozni magát, nemzetközi magánhitelezői a hellén kormánnyal szemben fennálló követeléseik több mint 50 százalékáról lemondtak, ezzel együtt is Görögország mára a világ második legeladósodottabb országává vált. Az eurózóna tagjai az IMF-fel együtt immár két mentőcsomagot is odaítéltek a hellén félsziget számára. Az első görög mentőövre 2010. március 25-én bólintottak rá az euróövezet tagállamai, a 110 milliárd eurós kölcsönből csupán 30 milliárdot finanszíroz a washingtoni székhelyű Nemzetközi Valutaalap, a többi részét az eurózóna tagállamai adják össze. Kimagasló Németország hozzájárulása, amely az egész csomag több mint 20 százalékát adja. Az első mentőöv azonban nem orvosolta a problémákat, az államadósság nem csökkent, Görögország újabb megmentésre szorult. A februári újabb mentőcsomag az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszközön keresztül 2014-ig összesen 130 milliárd eurót folyósítana a hellén államnak, tehát addig hivatott felszínen tartani a súlyosan eladósodott országot. A bizonytalanságot erősítő elemek egyébként kiemelt szerepet játszanak a görög válság elmélyítésében: itt nem csupán a makrogazdasági adatok hiteltelenségéből fakadó aggályokra kell gondolni, hanem arra a politikai hazárdjátékra, amelyet még a szakértői kormány előtt regnáló Papandreou görög miniszterelnök kezdeményezett. A hírre, miszerint népszavazást tartanak a valutaövezet tagállamai által egyébként is nehezen elfogadott második görög mentőcsomagról, az Athént addig sem kímélő tőzsde azonnali zuhanással reagált. A Le Monde francia napilap tudósítása szerint több vezető politikust, köztük Nicolas Sarkozy francia elnököt is megdöbbentette a görög bejelentés, amit irracionálisnak és veszélyesnek nevezett. 12


A határok feszegetésének azonban nemzetközi nyomásra hamar vége szakadt, amikor világossá tették a görögök számára, hogy az eurózónával kapcsolatos referendum megtartása esetén, az EU-ból is ki kellene lépniük. A tagság felbontásának lehetősége egyértelműen morális kérdéssé vált, miszerint a monetáris unió felelőtlen tagjai számára nem engedélyezhető a szabad költségvetési politika. Egyre kétségbeesettebb a görög társadalom A kölcsönöknek azonban súlyos ára van, a görög kormánynak komoly megszorításokat kell eszközölnie a mentőövért cserébe; a közalkalmazottak számának drasztikus csökkentését, a bérek befagyasztását, a nyugdíjak csökkentését, adóemelést, tömeges elbocsátásokat. A húsbavágó intézkedések heves társadalmi reakciót váltottak ki: a sztrájkok, tüntetések és összecsapások gyakorlatilag mindennapossá váltak, a megmozdulásoknak halálos áldozatai is voltak egy fővárosi gyújtogatás során. A The Guardian című brit napilap tájékoztatása szerint a görögök életszínvonala az elmúlt két évben jelentősen csökkent és a lakosság kétségbeesése sosem látott mértékben nőtt: az állástalanok száma Görögországban rekordszintet ért el, a 20 százalékos munkanélküliségi ráta nem sokkal marad el a listavezető spanyolokéhoz képest. Áprilisban végleg elharapóztak az események, amikor öngyilkos lett a parlament előtt egy 77 éves görög nyugdíjas, aki búcsúlevelében a kormányt okolta tettéért. Az eladósodott férfi emlékére több százan tüntettek és randalíroztak az athéni Szintagma téren, nem sokkal később pedig pokolgép robbant egy minisztériumi épületnél a görög főváros központjában.

Az eurózónában az államadósság GDP-hez mért aránya, % Forrás: Eurostat 2005

2006

2007

2008

2009

2010

EU 17

70.1

68.5

66.3

70.1

79.8

85.3

Belgium

92.0

88.0

84.1

89.3

95.9

96.2

Németország

68.6

68.1

65.2

66.7

74.4

83.2

Észtország

4.6

4.4

3.7

4.5

7.2

6.7

Írország

27.2

24.7

24.8

44.2

65.2

92.5

13


Görögország

100.0

106.1

107.4

113.0

129.3

144.9

Spanyolország 43.1

39.6

36.2

40.1

53.8

61.0

Franciaország

66.4

63.7

64.2

68.2

79.0

82.3

Olaszország

105.4

106.1

103.1

105.8

115.5

118.4

Ciprus

69.4

64.7

58.8

48.9

58.5

61.5

Luxemburg

6.1

6.7

6.7

13.7

14.8

19.1

Málta

69.7

64.1

62.1

62.2

67.8

69.0

Hollandia

51.8

47.4

45.3

58.5

60.8

62.9

Ausztria

64.2

62.3

60.2

63.8

69.5

71.8

Portugália

62.8

63.9

68.3

71.6

83.0

93.3

Szlovénia

26.7

26.4

23.1

21.9

35.3

38.8

Szlovákia

34.2

30.5

29.6

27.8

35.5

41.0

Finnország

41.7

39.6

35.2

33.9

43.3

48.3

A feszültség nem csupán Athénban hág a tető fokára: a németeknek minden tagországnál nagyobb terhet kell vállalnia a közös projektből, amelyet sok német állampolgár és politikus is nehezen fogad el, ráadásul a mentőakció sikere hosszú távon kérdéses. A Bild am Sonntag című német lap az Emnid közvélemény-kutató szervezet felmérésére hivatkozva közölte, a válaszadó német polgárok 62 százaléka ellenzi a görögöknek nyújtandó újabb segélyeket, s csak 33 százaléka támogatja. Közben Hans-Peter Friedrich német belügyminiszter a Der Spiegelnek nyilatkozva nyíltan vállalta abbéli nézetét, hogy Görögországnak ki kellene lépnie az euróövezetből. Ugyanakkor az osztrák Die Presse arra figyelmeztet, Angela Merkel kategorikusan kijelentette, hogy Görögországnak a valutaunióban kell maradnia. A német kancellár a BBCt-nek nyilatkozva elmondta, hogy Németország mindent meg fog tenni az eurózóna egyben tartásáért és hatalmas politikai hiba lenne hagyni, hogy az adósságválsággal küzdő Görögország elhagyja az eurózónát. Angela Merkel eközben folyamatos harcot vív a honi döntéshozók akaratával, s népszerűsége a válságkezelés időszakában jelentősen csökkent.

A Görögországot vezető új kabinet vállán sem lesz könnyebb a teher: a májusi országos választásokat követően felálló új kormánynak júniusig véglegesíteni kell a 14


középtávú pénzügyi tervet, írja a Der Spiegel. Az előrehozott választásokon a kutatások újabb nagykoalíciós kormányt ígérnek. Várhatóan a jelenlegi kormánykoalíciót adó Pánhellén Szocialista Mozgalom (PASZOK) és a konzervatív Új Demokrácia (ND) sem tudna egyedül abszolút többséget szerezni, ezért a megfigyelők újabb közös kormányzást jósolnak. (A legfrissebb közvéleménykutatások szerint egyébként jelenleg a konzervatívok vezetik a népszerűségi listát – a szerk.) Az ND elnöke, Antonisz Szamarasz és a görög szocialista párt (PASZOK) elnöke, Evangelosz Venizelosz is a kormányzás élére készül. A volt pénzügyminiszter esélyeit erősíti, hogy amióta átvette a párt vezetését a népszerűtlenné vált előző miniszterelnök Papandreutól, támogatottságuk közel öt százalékkal emelkedett. Válságkezelés másként Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász, a New York Times publicistája a görög válságkezelés módszerével összefüggésben kifejtette: ha nem lenne euró, akkor most Görögország leértékelhetné a drachmát, és az olcsóbb deviza segítségével felfutó export kihúzhatná az országot a bajból. Athén ugyanis az euróövezeti tagságból következően jelenleg nem élhet a fizetőeszköz leértékelésének eszközével. A lengyel jegybankelnök, Marek Belka ezt kiegészítve úgy véli, Görögországnak meg kellene fontolnia a párhuzamos valutarendszer bevezetését a versenyképesség helyreállítása érdekében. A szaktekintély a Financial Times Deutschlandnak úgy nyilatkozott, nem osztja azt a véleményt, hogy Görögországnak el kell hagynia az euróövezetet, de úgy látja, reménytelen a jelenleg követett válságkezelési stratégia. Szerinte belső használatra új fizetőeszközt kellene alkalmazni, így a megtakarítások euróban maradnának, de a belső kereskedelem az új fizetőeszköz révén olcsóbbá válna. A magyar származású amerikai befektető, Soros György szerint Németország eddig rosszul kezelte a görög válságot: a német Der Spiegel hetilapnak adott interjújában kifejtette, Merkel rossz irányba vezeti Európát, ugyanis a válság leküzdésének csupán az egyik lépése a takarékossági és strukturális reformok végrehajtása. Ezt követné az ösztönzési program, ugyanis pénz és növekedés híján a kritikus térségek adósságspirálba kerülnek. A két mentőcsomag képe még nem is halványult, a görög miniszterelnök pedig már egy harmadik mentőcsomag lehetőségét vetette fel. Nem kizárt, hogy szükség lehet még pénzügyi támogatásra, de mindent meg fogunk tenni, hogy ez ne következzen be - mondta Lukasz Papademosz az Il Sole 24 Ore című olasz lapnak. A miniszterelnök arra utalt, hogy Görögország számára a tőkepiacok vélhetően még 2015-ben sem lesznek elérhetők.

15


Ezzel összefüggésben Angela Merkel német kancellár a BBC Newsnight című műsorában elmondta, hogy Európában egy ideje a mechanizmus újragondolása zajlik. Néhány ország elfogadta ugyan a mentőcsomagot, de nem különösebben volt kedvére. Mégis követniük kell a valutaalap, az Európai Központi Bank és az Európai Bizottság által meghatározott feltételeket - fogalmazott. A valutacsoport és az unió talpra állásának feltételeit biztosítják a gazdasági felügyeletet rögzítő, közelmúltban megerősített EU-s szabályok, valamint a tagállamok által a költségvetési fegyelem szigorítása érdekében elfogadott új fiskális paktum is. A szigorított szabályok értelmében az euróövezeti országok vállalják, hogy államháztartásuk szerkezeti hiányát a GDP-hez képest legfeljebb 0,5 százalékon tartják. Emellett minden állam automatikus kiigazítási mechanizmus életbe léptetését helyezi kilátásba arra az esetre, ha a rájuk vonatkozó célkitűzéstől jelentősen eltérnek. Az aláíró országoknak alkotmányukban vagy más kiemelt törvényükben kell rögzíteniük a költségvetési fegyelemre vonatkozó rendelkezéseket. Újdonság, hogy a vállalások betartásának ellenőrzésében és ezek megszegése esetén a szankcionálásában a korábbinál nagyobb szerep jut az Európai Bíróság számára. Görögország több éve tartó kálváriája ellenére nincs arra forgatókönyv, hogy mi is történhet egy esetleges összeomlás után. Még nem volt példa arra, hogy egy tagállam kilépett volna az eurózónából, ezért annak veszteségeit sem lehet teljes biztonsággal felmérni, de feltételezhető, hogy mára nem roppantaná meg a közös európai valuta rendszerét. Az elmúlt két-három évnek három fontos tapasztalata van. Egyrészt a monetáris unió tagjai számára nem engedhető meg a szabad költségvetési politika. Másrészt a valutazóna vezetői nem voltak felkészülve egy ilyen méretű krízisre. A tagállamok közötti ellentétek miatt nem képesek a már egységes közösséget veszélyeztető válság kezelésére, a megkésett válaszreakciók pedig tovább mélyítik a problémákat. Továbbá az eurózónának a mentőakció erkölcsi dimenzióival is szembe kell néznie, nevezetesen, hogy egy ország éveken át költekező, felelőtlen gazdaságpolitikát folytatott, ám amikor bajba került, az EU az eredeti szabályok felpuhításával megsegítette. Kérdés, hogy a többi tagállamot mi ösztönözné takarékosságra annak tudatában, hogy úgyis bizton számíthat a többiek segítségére.

16


Szeghalmi Zsolt

Portugália és Spanyolország kálváriája – Melyik lesz a következő dominó? Portugália 2007 utáni válsága több szempontból beilleszkedik az „európai mintába”,. természetes azonban, hogy – mint a legtöbb gazdaságilag hátrányosan érintett szereplőnél – a luzitánoknál is megfigyelhetők voltak más országoktól eltérő gazdasági-pénzügyi, illetve társadalmi jelenségek. Ezek egy része még a dicsőséges „szegfűs forradalom” előtti időben gyökeredzik. 1974-ben az ötvenévnyi diktatúrát lezáró sikertörténet pozitív hatással volt a világ számos más országára: példaként tekintettek rá a demokratizálódás útjára lépni kívánó nemzetek. A sors furcsa játéka, hogy egy emberöltővel később megint Portugália lehet a hivatkozási alap. Ezúttal viszont ellenkező előjellel. Az európai uniós viszonylatban kis gazdasággal rendelkező Portugáliát mindig is a közösség perifériáján tartották számon – nem csupán földrajzi értelemben. Az ibériai ország 2012-re hálátlan szerepkörben találta magát; egyre kevésbé tűnik ugyanis lehetetlennek, hogy a lisszaboni gazdaság végül összeomlik. A „görög fiaskót” elszigetelt, egyedi kisiklásként feltüntetni kívánó európai politika számára rendkívül kellemetlen lenne, amennyiben egy második ország is csőd közeli állapotba kerülne. Lisszabon 40 év alatt követendő mintából intő példává vált Portugália komoly gazdasági fejlődésen ment keresztül a kilencvenes években. Szakértők szerint éppen ez a lendület és konjunktúra volt az, ami „megszédítette” az országot. Túlzott költekezésbe kezdtek, a források ésszerűtlen elosztása pedig gazdasági egyenlőtlenségekhez vezetett. Noha számos elemző a 2000 és 2006 közötti viszonylagos stagnálásban látja az igazi fordulópontot, az igazsághoz hozzátartozik, hogy Portugália gazdasága a 2007-ben körvonalazódó globális válság idején ismét növekedésnek indult, s a munkanélküliségi ráta ezzel párhuzamosan csökkeni kezdett. A válság betetőzése természetesen itt is recessziót eredményezett, a portugál gazdaság azonban ekkor már „önmérsékletet gyakorolt”, bankjait például az írországi példákkal ellentétben nem ragadta el az ingatlanszerzési láz. Portugália még 2010 első negyedévében is az Európai Unió élén büszkélkedhetett olyan mutatók tekintetében, mint a vállalati innováció, az oktatás fejlesztése vagy az export növekedése. Hogyan vált akkor mégis – Görögország és Írország után – a harmadik billegő európai dominóvá?

17


Túlköltekezés és politikai fordulat – a vég kezdete?

José Sócratés szocialista ügyvezető miniszterelnök 2011 áprilisában hosszú bizonygatás után, miszerint nem lesz szükség külső segítségre bejelentette, hogy országa kénytelen lesz igénybe venni a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az Európai Unió által finanszírozott mentőcsomagot az államcsőd elkerülése érdekében. Valójában két okkal magyarázható, hogy a szakértők és a piacok által már régóta valószínűsített végzet utolérte Portugáliát; ilyen például a korábban említett túlköltekezés. Sokan még visszafordíthatónak tartották volna a folyamatot, amennyiben a „portugál vaslady-ként” emlegetett Manuela Ferreira Leite (Szociális Demokratikus Párt, PSD) nyerte volna a 2009-es választásokat. A kiadásokat megalkuvást nem tűrően csökkenteni törekvő ellenzéki politikusnő azonban alulmaradt a hivatalban lévő José Sócratesszel szemben, aki így második ciklusát vívta ki. Természetesen Sócrates is a kiadáscsökkentés útját volt köteles járni, amelyben számíthatott az ellenzék nélkülözhetetlen támogatására; a szocialisták egy ideje ugyanis kisebbségben kormányoztak. 2011 márciusában aztán az ellenzék nem engedte át Socrates negyedik, bér- és egyéb juttatások, illetve nyugdíjak csökkentését célzó csomagját, amely a kisebbségi kormány bukásához és, Sócrates lemondásához vezetett. .Felmerült a kérdés, hogy a kormány a nemzetközi piacoktól kérjen segítséget vagy az Európai Unióhoz fordulva, akár feleannyi kamatteherrel hívjon le hitelt. Sócrates még ekkor is kitartott amellett, hogy „megvédi a hazát” a külföldi pénzügyi beavatkozás általi szuverenitásvesztéstől. Egészen pontosan két hétig volt tartható harcias álláspontja: április elején televíziós beszédben jelentette be népének, hogy a helyzet tovább nem tartható, ügyvezető kormánya nemzetközi pénzügyi segítséget kér az IMF-től, illetve az Uniótól. „A dolgok csak rosszabbak lesznek, ha nem cselekszünk” – mondta. Stagnáló majd csökkenő gazdasági teljesítmény – senki nem hitt Portugáliának A túlköltekezés elkerülhetetlenül a szakadék felé sodorta Portugáliát, azonban volt egy másik, mélyebben gyökeredző, alapvető probléma is: a gazdasági növekedés lassúsága. A luzitán gazdaság egy évtizede nem nőtt 0,7 százaléknál nagyobb mértékben. Nem csoda hát, ha mind a tengerentúlon, mind az öreg kontinensen értetlenkedve fogadták, amikor Carlos Costa pénzügyminiszter még 2011 januárjában is azt nyilatkozta, hogy a portugál gazdaság képes lesz önállóan talpra állni.

18


Baljós előjel, hogy a kormány saját előrejelzései szerint 2012-ben a gazdaság nemhogy nem nő majd, hanem 3,3 százalékkal csökkeni fog. Elemzők ezért a tekintetben is szkeptikusak, hogy Portugália képes lesz 2013 szeptembere után egyedül – immár az IMF és az EU pénzügyi hátszele nélkül – helytállni a nemzetközi pénzpiacokon és. Ez ugyanis az a céldátum, amikorra a mentőcsomag feltételei értelmében az országnak úgymond talpra kell állnia. A portugál társadalom rezignált beletörődése Sokat fordult a világ a portugálokkal az utóbbi pár évben. Lassan növekvő, kicsi gazdaságuk miatt Európa perifériájára szorultak, ugyanakkor szilárdan álltak a válság kezdetekor, felülmúlva több nyugati tagállamot. 2011 márciusában-áprilisában azonban egyértelmű törés következett be. A görög sorstársaik mindennapi életének egyik percről a másikra történő megváltozását figyelemmel követő portugálok tisztában voltak azzal, hogy a mentőcsomag elfogadásával minden csak nehezebb lesz. 2011 júniusában az addigi ellenzéki Szociális Demokratikus Párt megnyerte a választásokat, Pedro Passos Coelho személyében egy az IMF által diktált feltételeknek való maximális megfelelést zászlajára tűző miniszterelnöke lett az országnak. Ahogy az várható volt, az ország szigorúbbnál szigorúbb megszorító intézkedések sorával szembesült. Dupláját kellett fizetni például a szakorvosi rendelésért, már a nővér sem látott el beteget ingyen; drasztikusan drágult a tömegközlekedés, ugyanakkor ritkábbak lettek a járatok és számos utazási kedvezményt eltöröltek. Állítólag még a lisszaboni gépkocsiforgalom is érezhetően csökkent a megszorítások hatására. Az emberek megtanultak egy új szót, ami azóta szinte minden hétköznapi beszélgetésben jelen van: „trojka”. Az Európai Központ Bank, az IMF és az Európai Bizottság szakembereiből álló delegáció az, amely időről időre (általában háromhavonta) ellátogat Lisszabonba, hogy alapos vizsgálatok útján megállapítsa, a megállapodásnak megfelelően használják-e fel a portugálok a folyósított hitelkeretet, s ennek megfelelően dönti el, hogy utalható-e a következő részlet. A trojka diktál, a trojka dönt mindenről – vélik a portugálok. A diktátumokat rezignáltan tudomásul vevő portugálok kedélyállapotát hűen tükrözi az a felmérés, amely szerint a 2012-es év szavát kereső szavazáson a „trojka” szó harmadik helyen végzett – a „megszorítás” és a „remény” után. Spanyolország a következő? Spanyolország nem Portugália, hiszen nagyobb, erősebb – legalábbis lépten-nyomon ezt hallani. Túl nagy ahhoz, hogy bedőljön és túl nagy ahhoz, hogy meg lehessen menteni – „nyugtatja” magát Európa. Nyugati szomszédjával ellentétben a spanyol gazdaság valóban az unió egyik motorja. Ennek azonban egy jelentős részét Portugália működteti: a spanyol GDP nem kevesebb, mint 10 százalékát a Lisszabonnal történő kereskedelem alkotja. 19


A történelmi, földrajzi és gazdasági összefonódások pénzügyi síkon is jelen vannak: a három legnagyobb spanyol bank mind rendelkezik portugál leányvállalatokkal. Portugália gyengélkedése így automatikusan Madridra irányítja a figyelmet. A már említett dominó-effektus folytatása figyelhető meg: ahogy a portugálok figyelő szemüket Athénra vetették, úgy függnek a spanyolok most a luzitánoktól. A piac számára egy végleges portugál kudarc egyértelműen felvetné a kérdést: Spanyolország lesz a következő dominó? Spanyol-portugál összetartás, távolodás Madrid eddig azonban szerencsésnek mondhatja magát, hiszen élvezi a nemzetközi piac egyfajta bizalmát. Beszédes példa, hogy a portugál Sócrates-kormány tavaly márciusi bukását követően a spanyol kötvénykibocsátás és tőzsde nem szenvedett érzékelhető veszteséget. Európa és a nemzetközi közösség – úgy tűnik, legalább is – egyelőre eltérő mércével tekint a két ibériai országra. S noha a 2013-ra tervezett, két országot összekötő gyorsvasútvonal (AVE) megépítése a portugálok miatt hiúsult meg, szimbolikus, hogy végül mégsem lesz Madrid és Lisszabon ily módon összekapcsolva. Érthető tehát, hogy a két országnak a nemzetközi színtéren történő közös érdekartikulációját is inkább a portugál fél szorgalmazza. A korábbi elnök és miniszterelnök, Mário Soares pár hete például egy országos napilap vezércikkében hívott fel a két nemzet szorosabb együttműködésére. Emlékeztetett, hogy a két ország közti alapvető különbségek ellenére mégsem véletlen, hogy ugyanazon a napon csatlakoztak mind az EU elődjeként működő Európai Közösséghez, mind pedig a közös pénznemhez, az euróhoz. A „Bajnokok Ligájából” a válságba A hasonlóságok az aktuálpolitikai eseményekben is megmutatkoznak. Sócrateshez hasonlóan, a szintén szocialista José Luis Rodríguez Zapatero spanyol miniszterelnök is tagadta, hogy országa egyáltalán válságban lenne. 2007 nyarán csődöt jelentettek az első nagy amerikai pénzügyi vállalatok, s a spanyol ingatlanóriások ennek következményeként egymás után függesztették fel kifizetéseiket. Ekkor mondta Zapatero a későbbi események fényében azóta elhíresült futballhasonlatát, miszerint „a spanyol gazdaság a világ gazdaságainak Bajnokok Ligájában játszik, mi több, a legtöbb meccset nyeri, a legtöbb gólt rúgja, és a legkevesebbet kapja”. A „válság” szó szigorúan tabunak számított a kormányzati retorikában. Olyan terminusokat használtak az egyre nyilvánvalóbb helyzet leírására, mint a „lelassulás” vagy a „gazdasági gyengélkedés”. Aztán a 2008 elején nyilvánosságra kerülő adatok alapján kiderült, hogy az infláció elszabadult, a kőolaj ára rohamosan drágul, csökkennek a gazdasági termelés mutatói, az odaítélt hitelek száma, valamint a háztartások fogyasztási indexe. 20


Ezzel párhuzamosan üstökös szerű növekedés volt tapasztalható a munkanélküliségi rátában;. míg 2007 tavaszán Spanyolország történelmi csúccsal büszkélkedhetett (az aktív lakosság 7,95 százaléka állástalan, ez 1,76 millió embert jelent), 2011 utolsó negyedévére – messze leszakadva – Európa sereghajtójává vált. Ekkor már több mint ötmillió spanyolnak nem volt munkája, ezzel átlépték az elképzelhetetlennek tartott húsz százalékos lélektani határt (22,85 százalék) – Európa szívében. 2008 végére a spanyol gazdaság tizenöt év után először recesszióval találta magát szemben, amiből 2010 második negyedévéig nem is mászott ki. A válság gyökerei A válság kitörésének számos oka közül a legfontosabb az ingatlanipar krízise volt. A válság baljós figyelmeztető jeleivel mit sem törődve, a spanyol építőipar utolérhetetlen – és megállíthatatlan – tempóban építkezett tovább. Aztán „kipukkant az ingatlanbuborék”, elindítván azt a folyamatot, amelynek végén a fizetésképtelenné vált családok, illetve kis- és középvállalkozások száma drasztikusan megnőtt. Mind nehezebbé vált a hitelhez jutás, szemben a válság előtti időszakkal, amikor a bankok – meglehetősen felelőtlen módon – szinte osztogatták a pénzügyi kölcsönöket. A kisés középvállalkozások („PyMES”) ellehetetlenülése és a munkanélküliség növekedése közti korreláció akkor válik egyértelművé, ha tudjuk: a spanyol gazdaság sajátossága, hogy a munkahelyek 80 (!) százalékát ezek a szereplők biztosítják. Az ingatlanipar mellett a másik két húzóágazat, a turizmus és az autóipar veszteségei is a válság elmélyüléséhez vezettek. Mindez nem egyik napról a másikra következett be, de a spanyoloknak rá kellett ébredniük, hogy egyes európai országok messze felülmúlják gazdasági teljesítményét. Az első számú európai termelőhöz, Németországhoz viszonyítva a spanyol gazdaság az évezredforduló első tíz évében 36 százalékos versenyképesség-csökkenést szenvedett. Szakértők szintén kiemelik a nem megfelelő energetikai és vízügyi politikát, amelynek következtében az ország erős függőségi helyzetbe került például a kőolaj tekintetében. A vízelosztás nem adekvát megvalósítása miatt olyan vízhiányos területeknek nem adatik meg a mezőgazdasági termelés fellendítése, mint Andalúzia, Levante vagy Murcia. Ezek a területek jelentősen hozzájárulhatnának az agrikultúra fejlesztéséhez. Másik történelmi – és egyre terhesebb – egyenlőtlenség a munkavállalói érdekvédelmi szervezetek munkahelyteremtést akadályozó tevékenysége. Míg a szindikátusok a megszerzett munkavállalói jogok körülbástyázásért vagy új jogok kivívásáért harcolnak, addig a fiatalokra nem jut kellő figyelem. Megdöbbentő adat, hogy a friss diplomás – illetve tanulmányaikat korábban befejező, szakképzett – fiataloknak fele munkanélküli. Egy új generáció, a „ni-ni” (sem-sem) nemzedék tagjai ők: se nem tanulnak, se nem dolgoznak. Ezzel összefüggésben megjegyzendő, hogy a 21


spanyol oktatás színvonala hosszú ideje elmarad az európai átlagtól. Elég csak megjegyezni, hogy az angolul beszélő spanyolok száma olyan alacsony, hogy arányaiban csupán egyharmadát teszi ki a német és benelux társadalomnak. „Spanish revolution” – a „sem-sem” generáció kezdeményezése Ezek a reményvesztett fiatalok – számos civil szervezettel és munkavállalói érdekképviselettel karöltve – alkották az Európában és a világban páratlan, és éppen ezért példát statuáló polgári ellenállási mozgalom, a 15-M magvát. A név arra a 2011. május 15-i napra utal, amikor 58 spanyol városban szerveztek tömegmegmozdulásokat. A legnagyobbat a „madridi Kossuth téren”, a Puerta del Solon. A fiatalok sátra vertek a főtéren és megfogadták, hogy addig nem tágítanak, amíg követeléseik meg nem hallgattatnak. Kiáltványuk középpontjában a politika gyökeres megújítása, a politikai elit, „eltörlése” állt. Le kívántak számolni a hagyományosan kétpártrendszerű spanyol törvényhozási gyakorlattal, nagyobb állampolgári részvételt szorgalmazva. Tiltakoztak a kilakoltatások és a korrupció ellen, valamint védelmükbe vették az általános emberi jogokat, mint amilyen a munkához való jog is. A spanyol történelemben precedens nélküli kezdeményezést felszámolták, a madridi főteret megtisztították, a megmozdulás spanyol forradalom néven is ismertté vált, arra ösztönözve más nemzetek (pl. USA vagy Izrael) fiataljait, hogy kiálljanak azért, amiben hisznek. Zapatero belebukott – Rajoyt példátlan hatalommal ruházták fel Ahogy Portugáliában Sócrates, úgy Spanyolországban Zapatero kormánya sem úszhatta meg büntetlenül a válságot. A hét éve kormányzó PSOE (Spanyol Szocialista és Munkáspárt) történelmi vereséget szenvedett a 2011. novemberi előrehozott választásokon. Mariano Rajoyt és a Néppárt (PP) a spanyol demokráciában addig példátlan hatalomhoz juttatták a válságba belefáradt spanyolok. S noha a két választási vereséget követően végül harmadjára célba érő Rajoy programját sokan támadták, mondván, hogy nem meri kimondani a tervezett megszorításokat, azzal mindenki tisztában volt, hogy más út nem járható. A kormány első száz napját a napokban értékelő médiában már fel-felbukkan a tabunak számító új szó: a „beavatkozás”. Azt, hogy a 46 milliós Spanyolország olyan mentőcsomagra szorulna, mint nyugati szomszédja, egyelőre senki nem tartja reálisan elképzelhetőnek, a „mágikus” szó folyamatos pedzegetése azonban a sötét felhők gyülekezését jelzi a madridi égen. A Rajoy-kormány március utolsó napjaiban jelentette be költségvetési tervezetét, nyugtatva a népet, hogy az egyre keményebb megszorítások egyelőre nem érintik a munkanélküli segélyt, a nyugdíjakat, a közalkalmazottak bérét, továbbá az áfát sem emelik, legalábbis egyelőre. A megszorításhoz mint kényszerű eszközhöz nyúló kormányok sorsa a támogatottság gyors csökkenése. Ez történt a PP-vel is, amely a napokban keserédes, vereséggel felérő győzelmet aratott csak a klasszikusan szocialista bástyaként emlegetett andalúziai választásokon. Ezzel együtt Rajoy 22


hatalma betonszilárdságú, nem csak központi, de tartományi szinten is – a további megszorításokat követelő Angela Merkel német kancellár vezette EU nagy örömére.

Győri Hajnalka

Németország gazdasági kilátásai a válságban Merkel az európai kormányrúdnál Nem sokkal a 2008-ban Európába begyűrűző pénzügyi-gazdasági válság tényének elismerése után Angela Merkel német kancellár Nicolas Sarkozy francia elnökkel némileg megkésve az uniós válságkezelés élére állt. Miközben az unió országait sorra leminősítik a hitelintézetek és Görögország problémái továbbra sem megoldottak, a német gazdaság a krízis kibontakozása óta sikeresen küzdött meg a kisebb-nagyobb kilengésekkel. Januárban a Standard&Poor’s hitelminősítő alacsonyabb kategóriába sorolt kilenc európai uniós tagállamot, egyedül Németország legmagasabb (AAA) besorolása maradt érintetlen a 27-ek közül. Jóllehet Berlin tavaly decemberben negatív megfigyelés alá került, a Moody’s-nál és a Fitch Ratingsnél szintén tripla A-s minősítést kapott, kilátásait pedig stabilnak értékelik. A hitelminősítő sajtóközleményében Berlin felelősségét is firtatja a válság kialakulásában, hangsúlyozván, hogy a kereskedelmi egyensúlytalanság kialakulásához két fél kell, továbbá Németország volt az, amely olcsó pénzt ajánlott fel a PIIGS (Portugália, Olaszország, Írország, Görögország, Spanyolország) országoknak, hogy azok még több német autót és egyéb terméket importáljanak. Az eurózóna fővárosa: Berlin A Merkel vezette német állam az elmúlt két évben az Európát mélyen sújtó válság ellenére folyamatos fejlődési pályán volt. Mindennek ellenére a válság odáig fajult, hogy már Németország és Franciaország erejét is kikezdte A több szempontból is az unió motorjának számító német gazdaságot meglehetősen nehéz az európai kontextus figyelembe vétele nélkül elemezni, hiszen a német adófizetők finanszírozzák az Európai Pénzügyi Stabilitási Alap (ESFS), az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) segélycsomagjainak oroszlánrészét. Angela Merkel az utóbbi időben folyamatosan a gyorsan zuhanó piacok és a német közvélemény között őrlődik; utóbbi ugyanis hevesen ellenzi, hogy mások adósságáért felelősséget vállaljon. Philipp Roesler német gazdasági miniszter a félelmek eloszlatása végett 23


novemberben cáfolta azt a pletykát, miszerint az ország aranytartalékaihoz nyúlnának a válság megoldásának érdekében.

Berlin pénzügyi-gazdasági tőkéjéből politikai tőkét kovácsolt azzal, hogy a válságkezelés élére állt, így válva a valutaövezet de facto fővárosává. Németország az EU-ban egyedüliként megengedheti magának, hogy támogassa a bajba jutott országok megszorító intézkedéseit, amely végül a kereslet (és így a német export) csökkenését eredményezi. Ugyanakkor Németországnak nagyon is érdekében áll a szabadkereskedelmi övezet részese lenni, amely garantálja számára a magas keresletet az exportcikkei iránt. Merkel válságkezelésében ez a két tényező feszül egymásnak, miközben szem előtt kell tartania a közelgő általános választásokat is. A közös valuta megmentése érdekében telefonon felhívta Giorgo Napolitano olasz államfőt, hogy meggyőzze, Olaszországnak új miniszterelnökre van szüksége. A hivatalt akkor betöltő és lemondani nem kívánó Silvio Berlusconi körül dagadó botránysorozat hatalmas bizalomvesztést okozott a piacokon, és fennállt az esélye, hogy komolyan veszélybe sodorhatja az európai válságkezelési stratégiát. Idén a berlini vezetés immár a görögökkel szemben is türelmét veszteni látszik: legutóbb például azt kezdeményezték, hogy a korábbi hellén kabinet helyébe egy európai biztost nevezzenek ki (az ötletet az Európai Bizottság végül elvetette). A terv arra mindenesetre kiválóan alkalmas volt, hogy Merkel Athénra pirítson, és megnyugtassa a közvéleményt. Berlusconi és a speciális biztos kinevezésének ötlete jól példázza, hogy a válság átrendeződést hozott a tagországok egymással szembeni „be nem avatkozás” elvbe. Márciusi évértékelő beszédében Merkel a Német Ipari és Kereskedelmi Kamara (DIHK), a Német Ipari Szövetség (BDI) és a Német Munkaadók Szövetsége (BDA) előtt, Münchenben már arról szólt, hogy nem támogatják az EFSF-et felváltó Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) ötszáz milliárd eurós alaptőkéjének a megemelését, előrebocsátva azt is, hogy az eurózóna megmentésére nem fognak korlátlan mértékű védőernyőt megszavazni. (Később az unió pénzügyminiszterei ugyanakkor megegyeztek, hogy 800 milliárd euróra tőkésítik fel a védősáncot) Soros György az idei davosi Világgazdasági Fórumon arra figyelmeztetett, hogy a németek megszorítási terve feszültségeket szíthat Európában, amelyek szétforgácsolhatják a régiót, amely immáron harmadik éve küzd a válság ellen. Németország úgy viselkedik, mint egy munkafelügyelő, fiskális fegyelmet kivetve – jelentette ki a magyar származású amerikai üzletember. A Merkozy-tandem Az európai színtéren a válságkezelésben az ún. Merkozy néven emlegetett németfrancia tandem határozta meg az irányvonalat: Angela Merkel a kulcsfontosságú 24


bejelentéseknél Nicolas Sarkozy francia elnökkel az oldalán állt az újságírók elé. Utóbbi megválasztásakor már Merkel állt Németország élén és habár a kezdetekben a két politikus szinte semmilyen téren nem értett egyet, a krízis egy platformra terelte őket; a két vezető között immár egy sokkal kötetlenebb viszony áll fenn. Ezt mi sem ábrázolja jobban, mint a Vacsora egy főre (Dinner for One) címmel az egyik legnagyobb videó megosztó portálon elterjedt szatírikus videó, amely a német kancellárt magányos, egyedül élő emberként ábrázolja, aki mellett csak a csetlő-botló komornyikként ábrázolt Sarkozy maradt meg. Az újraegyesítés után a németek lakosságszáma megnőtt, s amikor tizenöt fájdalmas év után a gazdaságukat is rendbe tették, akkor gazdaságilag is elhúztak – világított rá a német vezető szerep hátterére Hajdú Márton, a brüsszeli magyar Állandó Képviselet szóvivője. Hajdú a Kitekintőnek úgy fogalmazott: most a franciák keresik az utat vissza, hogyan lehetnének egyensúlyban a németekkel, és úgy vélik, hogy ebben a tizenhetes eurózóna-körben erre nagyobb esélyük lehet. Szerinte Németország szeretné a saját maga szintjére húzni az összes államot, hogy az Európai Unió, de legalább az eurózóna versenyképes és dinamikus gazdasággal bírjon. Szakértői visszhang a német gazdaság kilátásairól 2010-ben a német kancellár 85 milliárd eurónyi megszorítást jelentett be, mintegy példát statuálva az ugyancsak pénzügyi gondokkal küzdő európai országok előtt. A pénzügyi fűnyíró olyan területeket érintett, mint a munkanélküli szülők segély és a katonai kiadások csökkentése, vagy a 15 ezer közszolgálati munkahely megszüntetése. A 250 ezer euró, illetve az 500 ezer euró felett kereső egyedülállóktól és családosoktól megvonták a családi pótlékot. Az ellenzék és a német szakszervezetek rövidlátónak és igazságtalannak nevezték a lépéseket, amiért az szerintük a szegényeket bünteti. Külföldről sem nézték jó szemmel Berlin lépését, azzal vádolva a német kormányt, hogy a megszorító intézkedéseivel derékba töri a gazdasági válságból való kilábalást. 2011-ben Németország összességében 3,8 százalékos növekedést ért el, amely csökkenés 2010-hez képest, ugyanakkor Európa gazdaságainak jelenlegi teljesítőképességeihez viszonyítva még mindig kiemelkedő (csak összehasonlításképpen: a sorban következő legnagyobb növekedést produkáló G7 ország Kanada, valamivel több, mint 2 százalékkal, illetve az Egyesült Államok körülbelül 1,7 százalékkal – érdekesség, hogy az EU-n kívüli Törökország ugyanitt 8,5 százalékot produkált). A fellendülés inkább az év elejére volt jellemző, az utolsó negyedévben már érezhetően lassulás következett be. A bővülés főként a belső kereslet növekedésének köszönhető – elsősorban pedig az autókereskedelem területén. Az export 8,2 százalékos emelkedése európai szinten ugyancsak kimagasló, ám 2010-hez képest visszaesésnek számít, és ezt a változást a világrangsorok is követték: 2011-ben az ország Kína és az USA mögött „csupán” a 25


világ harmadik legnagyobb exportőre volt, mindössze 3 milliárd dollárral maradva le a korábbi második helyről.

A szakértők egyébként meglehetősen megosztottak Németország idei gazdasági növekedésével kapcsolatban. Az Unicredit vezető közgazdásza, Andreas Rees kizárta, hogy Németország recesszióba kerülne. Az üzleti bizalmi index az elmúlt hónapokban emelkedett, ami arra utal, hogy a vállalati hangulat már túl lehet a mélypontján – tette hozzá. A mutató szerint az üzleti szektor meglehetősen pozitívan tekint a 2012es évre. Az üzleti környezetet és a következő 6 hónap kilátásait tekintve a gyáripar és az építőipar kilátásai pozitívabbak, ám a kiskereskedelem üzleti környezete romlást jósol decemberhez képest. A szolgáltató szektor szintén felívelőben van és növekvő munkaerő-igényt jelzett. Németországban alacsonyabb a munkanélküliség, mint a fellendülés éveiben (negyedik helyen van az uniós országok között). A fiatalkori munkanélküliség itt a legalacsonyabb az EU-ban, mindössze 8 százalék körül mozog. Joerg Zeuner, a VP Bank vezető közgazdásza már óvatosabban fogalmazott; szerinte még egy szűkös negyedév, és határozottan lehetségessé válik a recesszió bekövetkezte. Ez nem egy klasszikus recesszió, itt most nagy bizonytalansággal kell szembenéznünk az euróválság miatt, amely lefelé nyomja a befektetést és a kereskedelmet – jelentette ki Felix Huefner, az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) Németországgal foglalkozó közgazdásza. Szerinte az alapok jól vannak lefektetve, mindössze egy kis pénzügyi konszolidációra lenne szükség. Elismerte azt is, hogy az ország enyhe recesszióba került, amely 2011 utolsó felében fejti ki hatását, de 2012 első negyedévében is stagnálást fog okozni. A legborúsabb előrejelzést a düsseldorfi központú IMK gazdasági intézet adta ki, amely a gazdaság 0,1 százalékos zsugorodását jósolja. A Német Munkaadók Szövetsége úgy jellemezte az eurózóna adósságválságát, mint amely Damoklész kardjaként lebeg a reálgazdaság felett. Számos német cég esett áldozatául a krízisnek, többek között a világ harmadik nyomtatógyártója, a Manroland is csődöt jelentett. Az Allensback Intézet decemberben a kormány válságkezelő intézkedéseivel kapcsolatban 500 vezető politikust és üzletembert kérdezett meg, akik túlnyomó többségben helyeselték a kabinet lépéseit. A Gfk piackutató előrejelzésben jelezte, hogy a jövedelmek növekedésével az infláció is együtt fog emelkedni, valamint – ebből következően – a vásárlóerő is stagnálni fog. Ez a hullámvölgy pedig újra felszínre hozhatja a német gazdaság gyenge pontjait: a külső kereslettől való függését és a belső kereslet gyengeségét. Németország gazdasági növekedését nem lesz képes az export táplálni és az üzleti befektetések is csak akkor maradnak fenn, ha fellendül a belső kereslet – hangsúlyozza Simon Tilford, a londoni Centre for European Reform vezető közgazdásza. 26


Még a kormánypártnak áll a zászló A 2013-ban választások elé néző Németországban a felmérések szerint továbbra is a kormánykoalíciót vezető kereszténydemokrata CDU illetve a keresztényszocialista CSU párosa a legnépszerűbb. Őket követi az SPD (szociáldemokraták) és a Zöldek (Greens), akik a 2009-es választásokhoz képest jóval nagyobb szavazótáborral rendelkeznek a márciusi kutatások alapján. Nem túl rózsásak viszont a kisebb kormánypárt, az FDP, illetve a Die Linke baloldali párt kilátásai. Előbbi támogatottsága jelenleg nem éri el az öt százalékos parlamenti küszöböt sem. A törvényhozáson kívüli Német Kalózpárt viszont bizakodva tekinthet a voksolások elé, hiszen feléjük fordult az FDP-ből kiábrándult szavazók többsége. Mindezt a március 25-ei Saar-vidéki tartományi választások eredményei híven tükrözték: 35 százalékkal a CDU nyerte zsebelte be a legtöbb szavazatot. Az SPD 30 százalékot ért el, valamint bekerült a tartományi parlamentbe a Zöldek, a Die Linke és a Kalózpárt is. Ugyanakkor az FDP-re leadott voksok első alkalommal nem ütötték meg a minimális értéket, így a párt nem jutott be a törvényhozásba. A tavalyi tartományi választások során ugyanakkor hatból mindössze egynek, a Szász-Anhalt tartománynak lett kereszténydemokrata elnöke. Jól szerepeltek viszont a Zöldek és az SPD, akik összességében megerősödve kerültek ki a voksolásokból. Időközben Franciaország is választások elé néz, „Európa” pedig letenni látszik a voksát: Nicolas Sarkozy kihívója, Francois Hollande ellen nemzetközi bojkott körvonalazódik Angela Merkel vezetésével, jóllehet ezt Berlin határozottan cáfolta. Egyelőre nem tudni, hogy ki nyeri majd a közeledő francia elnökválasztást, annyi mindenesetre sejthető, hogy Hollande esetleges győzelme jelentős hatással lenne a mára többnyire olajozottan működő német-francia tandem működésére. S amennyiben törés következne be az EU irányvonalait nagyban meghatározó BerlinPárizs tengelyben, az nem csak a kétoldalú kapcsolatokat, hanem feltehetően a szorosabb gazdasági együttműködésre törekvő EU jövőjét is érintené.

Szirják Bianka

Válságkezelés francia módra Nicolas Sarkozy jelenlegi francia államfő 2007-ben a „rupture”, azaz „szakítás” jelszavával nyerte el a választók bizalmát és ezzel együtt az elnöki széket. Akkori választási kampányában a korábbi francia gazdasági modellel való szakítás 27


szükségességét hangsúlyozta, amely lassú növekedéshez és viszonylag magas munkanélküliséghez vezetett. Éppen ezért olyan reformintézkedések bevezetésére készült, mint például a közalkalmazotti szféra lefaragása, a bürokrácia csökkentése, vagy a munkaerőpiac rugalmasabbá tétele. Ám 2008 második felétől, a Lehman Brothers szeptember 15-i összeomlását követően egész Európát elérte a globális pénzügyi, majd gazdasági válság.

Ezt követte 2009 végétől az euróövezetben kibontakozó adósságválság, amely az Európai Unió közös valutáját használó franciákat is érzékenyen érintette. Sarkozy tehát elnöksége alatt egy többszintű, többdimenziós válságkezelés kényszerével találta szemben magát: a 2008-as válságból fakadó franciaországi gazdasági problémák és társadalmi feszültségek kezelése, az euróválság hatásainak kezelése, valamint az EU motorjaként működő francia-német tandem egyik tagjaként az uniós szintű válságkezelésben való fokozott szerepvállalás felelőssége. Mindeközben elérkezett a 2012-es elnökválasztások ideje is, ahol népszerűségének az elmúlt években bekövetkezett drámai zuhanását követően Sarkozy most komoly megmérettetés előtt áll legesélyesebb kihívójával, a szocialista Francois Hollande-dal szemben. A tisztánlátáshoz érdemes megvizsgálni, hogy mennyiben vetette vissza a francia gazdaságot a 2008-as válság, ez milyen társadalmi feszültségekhez és kormányzati intézkedésekhez vezetett. Például milyen hatásokkal kell szembenéznie Franciaországnak a még mindig nem csillapodó euróválság kapcsán? Milyen szerepet játszott Sarkozy az uniós válságkezelésben? Hol tart most a francia gazdaság, és a jelenleg is zajló elnökválasztási kampányban milyen szerepet kapnak a gazdaságipénzügyi kérdések? A 2008-as válság árnyékában A globális pénzügyi és gazdasági válság a francia gazdaságra is negatív hatással volt: a cégek csökkentették a termelést, leépítésekre került sor, jelentősen nőtt a munkanélküliség (2009 februárjára ez utóbbi mutató már elérte a 8,6 százalékot). Ugyanakkor Franciaország összességében kevésbé sínylette meg a válságot, mint például az Európai Unió sok más tagállama. Az Eurostat adatai szerint 2009-ben 2,7 százalékkal csökkent a GDP, míg ugyanez az adat Németországban 5,1 százalék, az Egyesült Királyságban 4,4 százalék, Olaszországban pedig 5,5 százalék volt. Mindez annak is köszönhető, hogy a franciák jóval több megtakarítással rendelkeztek, mint például az amerikaiak, és velük szemben nem vettek fel annyi visszafizethetetlen jelzáloghitelt, illetve nem voltak olyan mértékben eladósodva. Ugyanakkor nem csak az állampolgárok kockázatkerülőbbek, hanem a bankok hitelezési gyakorlatára is jóval szigorúbb szabályok vonatkoznak. 28


A háttérben fontos tényezőként kell említenünk a hagyományos francia gazdasági modell alapvető sajátosságait, amelyek bizonyos szempontból szintén ellenállóbbá tettét az országot a válsággal szemben. A francia modell lényegében az alábbi kulcsszavakkal jellemezhető: erős állami jelenlét a gazdaságban, kiterjedt állami bürokrácia, erős jóléti állam és magas szociális kiadások, magas adók, szabályozás és védelem. Ezt a modellt a válság kibontakozása előtt komoly kritikák érték, elsősorban azért, mert csökkentette Franciaország versenyképességét, illetve képtelen volt megfelelő növekedést és elegendő munkalehetőséget megteremteni.

A GDP növekedés üteme % (Forrás: Eurostat) 2008

2009

2010

2011

EU 27

0,3

-4,3

2,0

1,5

Euróövezet (17 ország)

0,4

-4,3

1,9

1,4

Franciaország

-0,1

-2,7

1,5

1,7

Németország

1,1

-5,1

3,7

3,0

Olaszország

-1,2

-5,5

1,8

0,4

Egyesült Királyság

-1,1

-4,4

2,1

0,7

Spanyolország

0,9

3,7

-0,1

0,7

Portugália

0,0

2,9

1,4

-1,6

Görögország

-0,2

-3,3

-3,5

-6,9

Írország

-3,0

-7,0

-0,4

0,7

Már a Sarkozy hatalomra kerülését megelőző időszakban is több olyan jelentés készült, ami leleplezte a rendszer hiányosságait és költségeit. Éppen ezért választási kampányában Sarkozy is a fent említett modellel való szakítást szorgalmazta, miközben a liberális laissez-faire elveket, illetve az angolszász gyakorlatot dicsérte.

29


A válság hatására azonban úgy tűnt, hogy mégiscsak a francia modell az, amiről a többieknek is példát kellene venniük. Sarkozy ki is jelentette, hogy a válság legfőbb jellegzetessége az állam visszatérése a gazdaságba, emellett pedig a Le Monde című vezető francia napilap is úgy fogalmazott, hogy a krízis előtt olyannyira kritizált francia modell most ismét előtérbe került. Gazdasági szakértők meglátása szerint viszont a francia gazdaság, illetve a francia fogyasztók talán ellenállóbbnak bizonyultak a 2008-ashoz hasonló sokkhatásokkal szemben, hosszú távon azonban a gazdaság strukturális, elsősorban a munkaerőpiacra jellemző merevség miatt kevésbé tud alkalmazkodni, amelynek következtében elhúzódóbb recesszióra kell számítani. Franciaországban az állami szerepvállalás jegyében került sor olyan válságkezelő intézkedésekre, mint például a Dexia francia-belga bankcsoport megmentése, illetve egy 360 milliárd eurós bankmentő csomag bejelentése. Ez utóbbi csomag két részből állt: egy 320 milliárd euró összegű garanciaalapból, amely a bankközi hitelezés beindítását szolgálta, illetve egy 40 milliárd eurós állami garanciavállalásból, ami a francia bankok versenyképességének a fenntartását és a tőkemegfelelési mutatók kívánatos szinten tartását célozta meg. Mindemellett Sarkozy 2008 őszén egy 26 milliárd euróra rúgó, nagyszabású gazdaságélénkítő programmal is előállt, amelynek keretében olyan szektorokra kívántak pénzt költeni, mint az infrastruktúra, a kutatás-fejlesztés, a fenntartható fejlődés, a felsőoktatás, a védelmi ipar, vagy éppen az autógyártás. A gazdasági visszaesést azonban a sikeres válságkezelő intézkedések ellenére sem sikerült teljes mértékben kivédeni. A munkanélküliség már említett növekedése jelentős félelmekhez és társadalmi feszültségekhez vezetett. Az állástalanság réme leginkább a 25 éven aluliak körében a legfenyegetőbb, akik közül sokan kerültek utcára, amikor a cégek először a rövid távú szerződéssel foglalkoztatottakat bocsátották el. A francia modell egyik sajátossága ugyanis, hogy a munkáltatókra nehezedő igen magas társadalombiztosítási terhek miatt sokszor előnyben részesítik a rövid távú, átmeneti jellegű foglalkoztatást. 2009 első hónapjaiban több tüntetésre, sztrájkra is felszólítottak a szakszervezetek, így ezek miatt is fájhatott a feje a kormányzatnak egy olyan országban, ahol virágzóbb időkben is előszeretettel vonulnak utcára az emberek érdekeik érvényesítése érdekében. Különösen az autóipar volt érintett, amely közvetlenül kb. 700 000, közvetetten pedig mintegy 2,5 millió embernek ad munkát Franciaországban. Az állam egyébként 6 milliárd euróval két autógyárat, a Renault-t, illetve a PSA Peugeot Citroën-t is kisegítette, amely intézkedéseket Brüsszelből nem néztek túl jó szemmel protekcionista jellegük miatt.

30


Munkanélküliség 2012 januárjában (%) Forrás: Eurostat 25 20 15 10 5 0 EU 27

Euró 17

Franciaország

Németország

Írország Spanyolország

Portugália Olaszország

2010-ben szintén komoly társadalmi ellenállást váltott ki a Sarkozy által keresztülvitt nyugdíjreform. A demográfiai változások, illetve a gazdasági szükségszerűségek következtében elkerülhetetlenné vált a nyugdíjkorhatár felemelése 60-ról 62 évre (ami még így is alacsonyabb a Németországban kötelező 65 évnél), ám ennek ellenére napokon keresztül rengetegen vonultak az utcára tiltakozásuknak hangot adva. Sarkozy azonban közölte; nem hagyja, hogy az országot zavargások bénítsák meg, és semmiképpen sem fog kihátrálni a nyugdíjreform mögül, mivel kötelessége, hogy a jövő generációi számára is biztosítsa a nyugdíjakhoz való hozzáférést. Sarkozy-nek emellett valószínűleg azt is meg kellett mutatnia, hogy képes keresztülvinni reformelképzeléseit, részben Franciaország hitelességének a kötvénypiacokon való megőrzése érdekében. Gondok az euróövezetben Mindeközben 2009 végétől az euróövezet több gazdasága is súlyos adósságproblémákkal szembesült, amelyek mára odáig fajultak, hogy az utóbbi időben többen már az euró végét, az unió szétesését vizionálják. A vég nélkülinek tűnő kálvária Görögország bajba kerülésével kezdődött, majd Írország és Portugália folytatta a sort. Az euró megmentése, illetve a válság tovagyűrűzésének megakadályozása érdekében számukra az IMF-fel közös mentőcsomagok kidolgozására, az eurót megerősítő uniós reformlépések megtételére volt szükség. Mivel az Európai Unió legfőbb motorja már évtizedek óta az ún. francia-német tandem, ezért Angela Merkel német kancellár mellett Sarkozy is jelentős szerepet játszott az euróválság kezelésében. Felállításra került az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (EFSF), majd az Európai Pénzügyi Stabilitási Mechanizmus (EFSM), amelyek 31


a súlyos pénzügyi gondokkal küzdő tagállamok kisegítését célzó átmeneti megoldások. 2012 januárjában egyébként megállapodás született a zóna stabilitását biztosító állandó mechanizmus (Európai Stabilitási Mechanizmus, ESM) életbe léptetéséről is, amely 2012 júliusától fogja felváltani az előbb említett eszközöket. Egyébként meglepő módon a németekkel ellentétben a franciák láthatóan kevésbé bánják, hogy többek között az ő pénzükből kell megmenteni a felelőtlenül költekező tagállamokat. Franciaországban nem volt különösebb társadalmi vita arról, hogy meg kell-e menteni a görögöket, minden politikai erő egyetértett abban, hogy mindent meg kell tenni a közös valuta felszínen tartása érdekében. Ennek egyik magyarázata az lehet, hogy Franciaország kitettsége a legnagyobb az eurózóna bajba jutott adósaival szemben: a francia bankok jelentős összegű görög, olasz és spanyol adósság halmozódott fel, így ha ezek az országok esetleg bedőlnek, akkor szükségképpen magukkal rántják a hitelezőiket, köztük Franciaországot is. Az Economist című hetilap elemzői szerint egy másik magyarázat a franciák adakozási készségére az lehet, hogy feltétlenül hisznek az erős államban, és ezáltal abban is, hogy az megfelelően költi el az általuk befizetett adókat Közben hosszas tárgyalások eredményeként a „Merkozy”-ként is emlegetett MerkelSarkozy páros vezényletével sikerült tető alá hozni az uniós fiskális paktumot, amely szigorúbb költségvetési fegyelmet ír elő a tagállamok számára, illetve szankciós mechanizmust is tartalmaz. A paktumról a 2011. december 8-9-én megtartott EU-s csúcstalálkozón állapodtak meg, majd az Egyesült Királyság és Csehország kimaradásával végül kormányközi szerződés formájában írták alá a tagállamok 2012. március 2-án. A tervek szerint a paktum 2013. január 1-jétől lép majd hatályba. Az euróválság uniós szintű kezelésével kapcsolatban egyébként több elemző is felhívta a figyelmet arra, hogy a francia-német tandemben egyre inkább Németország kezdi játszani a vezető szerepet, míg Franciaország inkább másodhegedűsként szerepel. A 2008-as válság kibontakozásakor még uniós szinten is Sarkozy volt főszerepben, ami egyrészt annak köszönhető, hogy 2008 második félévében Franciaország töltötte be az EU soros elnökségét, másrészt pedig eleinte a francia gazdaság kevésbé sínylette meg a válságot, mint a német. Az erős központi államnak, illetve a hazai keresletet fenntartó kiterjedt szociális hálónak köszönhetően a GDP visszaesése csak fele volt a német értéknek. Ez a gazdasági helyzet viszont hamarosan megfordult, mivel Németországban az export növekedése miatt 2010-ben már 3,7 százalékos GDP-növekedéssel számolhattak, míg Franciaországban ez az érték csak az 1,6 százalékot érte el.

32


Németországban most kezdtek beérni a korábbi, versenyképességet javító munkaerőpiaci intézkedések, míg Franciaországban az euróválság a költségvetés gyengeségeire derített fényt. 2010-ben a költségvetési hiány már 7,1 százalék volt a hivatalos francia statisztikai adatok (INSEE) szerint (Franciaországban egyébként immár csaknem 30 éve nem sikerült egyetlen kormányzatnak sem egyensúlyba hoznia a költségvetést). Elemzők szerint annak ellenére sem szabad „leírni” Franciaország válságkezelésben betöltött szerepét, hogy az euróválság megoldására tett, már említett lépések mindegyikénél Párizsnak kellett beadnia a derekát, s végül Merkel asszony elképzelései érvényesültek. Németországnak vélhetően továbbra is szüksége van a franciákra ahhoz, hogy akadálytalanul szülessenek meg az uniós szintű döntések.

Államadósság a GDP százalékában (Forrás: Eurostat) 2007

2008

2009

2010

EU 27

59,0

62,5

74,7

80,1


66,3

70,1

79,8

85,3

Franciaország

64,2

68,2

79,0

82,3

Németország

65,2

66,7

74,4

83,2

Olaszország

103,1

105,8

115,5

118,4

Görögország

107,4

113,0

129,3

144,9

Spanyolország

36,2

40,1

53,8

61,0

Portugália

68,3

71,6

83,0

93,3


44,4

54,8

69,6

79,9

Írország

24,8

44,2

65,2

92,5

Az euróválság kapcsán fontos még megemlíteni a Standard&Poor’s hitelminősítő intézet január 13-i döntését, amellyel megfosztotta Franciaországot korábbi AAA (a legjobb kategóriájú) besorolásától, és AA+ kategóriába helyezte. A leminősítést egyrészt az eurózóna válsága által legsúlyosabban érintett adósokkal szembeni nagyfokú kitettséggel, másrészt pedig a magas, 2011 utolsó negyedévében már a GDP 85,8 százalékára rúgó francia államadóssággal magyarázták. 33


Ez a leminősítés már az elnökválasztási kampányra is kihatott, hiszen ezt az eseményt a szocialisták igyekeztek hasznukra fordítani, míg Sarkozy védekező pozícióba kényszerült. A szocialista jelölt, Francois Hollande azt vetette Sarkozy szemére, hogy az ő hibája minden, hiszen az ő elnöki ciklusa alatt ugrott fel a költségvetési hiány a GDP 2,7 százalékáról 7,1 százalékra 2010-ben (majd ez az adat 2011-ben 5,6 százalék volt, ami azonban még így is jóval a maastrichti kritériumokban előírt 3 százalék fölött van). Sarkozy azzal védekezett, hogy a válság hatásai miatt növekedett meg a deficit, ám egy független jelentés szerint ez a növekedés csak 40 százalékban tudható be a válságnak és a válságkezelő intézkedéseknek, tizedrészben Sarkozy korábbi adócsökkentő lépései, a fennmaradó részben pedig a korábbi kormányok felelősek érte. Elnökválasztásra készülődve – gazdasági helyzetjelentés Időközben a 2012-es elnökválasztási kampány is a végéhez közeledik: a versengésben Sarkozy és Hollande egyelőre fej-fej mellett haladnak az első forduló felé. A kampány első időszakát egyértelműen a gazdasági témák dominálták, hiszen Franciaország helyzete jelen pillanatban távolról sem rózsás, és mindenképpen reformokra lenne szükség. A gazdasági növekedés üteme továbbra is lassú, a munkanélküliség aránya pedig már a 10 százalékot közelíti. Bár Sarkozy épp a napokban jelentette be, hogy hivatalos statisztikai adatok szerint sikerült a költségvetési deficitet a GDP 5,2 százalékára leszorítani (ami a 2010-es 7,1 százalékhoz képest valóban nagyon jelentős javulást jelent), az ország még egyáltalán nincs túl a nehezén. Éppen ezért mindkét jelölt programjában szerepel a költségvetés kiegyensúlyozása. Ami a fő probléma: egyik jelölt sem a kiadások csökkentésével, hanem az adók növelésével képzeli ezt el.

Költségvetési deficit a GDP százalékában (Forrás: Eurostat, OECD) 2007

2008

2009

2010

2011

EU 27

-0,9

-2,4

-6,9

-6,6

N.A.


-0,7

-2,1

-6,4

-6,1

N.A.

Franciaország

-2,7

-3,3

-7,5

-7,1

-5,2

Németország

0,2

-0,1

-3,2

-4,3

-1,2

34


Olaszország

-1,6

-2,7

-5,4

-4,6

-3,6

Spanyolország 1,9

-4,5

-11,2

-9,3

-6,2

Portugália

-3,1

-3,6

-10,1

-9,8

-5,9

Görögország

-6,5

-9,8

-15,8

-10,6

-9,0

Írország

0,1

-7,3

-14,2

-31,3

-10,3


-2,7

-5,0

-11,5

-10,3

-9,4

Hollande gyakorlatilag 20 milliárd eurónyi új kiadást javasolt, amit a nagy vagyonok, a fizetések, illetve a cégek magasabb adóiból fedezne. Emellett a szocialista jelölt visszaállítaná a nyugdíjkorhatárt 60 évre, 75 százalékos adót vetne ki a leggazdagabbakra, hadat üzenne a pénzügyi világnak, illetve megválasztása esetén újratárgyalná az oly’ nehezen tető alá hozott uniós fiskális paktumot is, mivel az véleménye szerint túl sok megszorítást tartalmaz. Ráadásul nem helyez kellő hangsúlyt a növekedésre. Sarkozy ezzel szemben a 2000-es évek elején Németországban végrehajtott sikeres munkaerő-piaci reformok példáját követné hazájában is: Franciaország versenyképességét úgy növelné, hogy rugalmasabbá tenné a munkavállalás feltételeit, illetve csökkentené a munkaadókra nehezedő társadalombiztosítási terheket, amit a hozzáadott-érték adó megemeléséből fedezne (ezt a lépést egyébként még saját pártjában is sokat ellenzik). Elemzők egyébként egyik jelölt programját sem tartják megfelelőnek, hiszen szerintük az adóemelések helyett inkább a kiadások radikális csökkentésével kellene rendbe tenni a költségvetést. A 2012 márciusában lezajlott tragikus toulouse-i merényletek következtében azonban a gazdasági témák úgy tűnik, hogy egy időre lekerültek a napirendről, átadva helyüket a sokkal populistább kérdéseknek, mint például az iszlám fundamentalizmus, a bevándorlás, illetve a biztonság. Ez viszont egyáltalán nem célravezető, hiszen sem a választóknak, sem pedig a jelölteknek nem szabadna figyelmen kívül hagyniuk az ország gazdasági problémáit. A magas költségvetési hiány, a növekvő államadósság, a magas munkanélküliség, a stagnáló export, az S&P leminősítése, a bankok tőkehiánya mind sürgős megoldást követelnének. Egyesek már attól tartanak, hogy a szükséges reformok hiányában Franciaország lehet az euróválság egy esetleges következő fejezetének főszereplője. Egyelőre nem tudni, hogy a jelöltek megválasztásuk esetén mit fognak megtartani a kampányígéreteikből és mit nem. Viszont akárki is kerül hatalomra, a választási ígérgetések ellenére kénytelen lesz kemény megszorító intézkedéseket alkalmazni, 35


hiszen a költségvetés problémáit immár nem lehet tovább elhanyagolni. Ez minden bizonnyal sokkhatásként fogja érni a felkészületlen francia társadalmat, további elégedetlenséghez és feszültségekhez vezetve, amely jelentősen megnehezítheti az új elnök dolgát. Szabó Dóra

Olaszország gazdasági zuhanórepülése Berlusconi bukása új fejezetet nyitott Rómában Olaszországnak az elmúlt négy évben nem csak a nemzetközi válságok viharában kellett helytállnia, hanem saját belpolitikai és gazdasági krízisével is meg kellett küzdenie. A 2008 tavaszán felálló negyedik Berlusconi-kormány a globális gazdasági válság kibontakozásával egy időben kezdte meg működését, amelynek hatásai Olaszországot is elérték, majd 2011-ben az euró válság súlyosbította a gazdasági problémákat. Mindeközben a kormány egyre ingatagabbá vált, és egyre kevésbé volt képes hatékonyan irányítani az országot az ellenzéki támadások miatt. Mindezen felül a kormányfő botrányai és nyilatkozatai révén a nemzetközi porondon is elvesztette hitelét. Az ország stagnáló gazdasági helyzete és az adósságállomány hatalmas mérete a nemzetközi bizalmatlansággal párosulva egy pénzügyi válságot idézett elő, amelynek kezelésére a meggyengült kormány nem volt képes, így lemondásra kényszerült. Olaszországban jelenleg technokrata kormány működik Mario Monti miniszterelnök vezetésével, amelynek feladata a válságkezelő mechanizmusok beindítása. A negyedik Berlusconi-kormány első lépései 2008. május 8-án kezdte meg működését a Popolo della Libertà (Szabadság Népe) pártból és a Lega Nord-ból (Északi Liga) álló koalíciós kormány Silvio Berlusconi kormányfő vezetésével. A negyedik Berlusconi-kormány stabil többséggel rendelkezett a parlamentben, és a társadalom körében is bizalom és nagy várakozás övezte. Az ország gazdasági helyzete nem festett túl bíztatóan, a lassú gazdasági növekedés az eurózónához való csatlakozás óta tartott, az egy főre jutó GDP szintén ebben az időszakban mindössze 0,1 százalékkal növekedett. A gazdasági stagnálás mellett a folyó fizetési mérleg passzívuma, a kis- és középvállalkozások versenyképességének fokozatos romlása és az export növekedési arányának csökkenése is rontott a helyzeten, s talán nem meglepő, hogy a fenti mutatók mellett az államadósság szintén magas volt; 103,9 a GDP százalékában mérve.

36


A kormány nagy önbizalommal vágott bele programjának megvalósításába, amelyben a gazdasági növekedés elősegítése is szerepet kapott a hét preferált terület mellett. Ezek a fejlődés fontossága, a családok támogatása, nagyobb közbiztonság és a törvények tiszteletben tartása, az ország déli területeinek újjáélesztése, a fiskális föderalizmus megvalósítása és az államháztartás rendbetétele voltak. Szó sem volt azonban strukturális reformokról vagy adóemelésről, amelyek elengedhetetlenek lettek volna a gazdaság talpra állításához. A Berlusconi-kormány tisztában volt az ország rossz gazdasági helyzetével, azonban a retorikai fogásokon túl nem tették meg azokat az intézkedéseket, amelyek segíthettek volna a helyzet megoldásában. Az első gazdasági intézkedésre 2008 júniusában került sor, amikor egy olyan törvényjavaslatot fogadott el a kormány, amely sürgős rendelkezéseket irányzott elő a gazdasági fejlődéssel kapcsolatban. A fő célkitűzések az államháztartás egyszerűsítése, versenyképesebbé tétele és stabilizációja, az adórendszer átgondolása, valamint a GDP 103,9 százalékának megfelelő szuverén államadósság csökkentése volt. A tervekkel ellentétben ez az arány folyamatosan növekedett, 2008-ban az előirányzott 102,7 százalék helyett 106,3 százalékra szökött, 2009-ben 116,1, 2010ben 119 százalék volt, majd 2011 nyarán már meghaladta a 120 százalékot. A GDP növekedése is a kormány tervei között szerepelt, azonban ezen a téren sem sikerült jelentős eredményeket elérni, főleg nem az államadósság volumenének növekedéséhez viszonyítva. A GDP reálváltozása az 0-1,9 százalékos érték körül mozogott, és ebből a tendenciából máig nem sikerült kilépnie. A válságkezelés ismert eszköze, a megszorítás 2008-ban még nem szerepelt a kormány tervei között, októberben mégis elfogadtak egy olyan oktatási reformjavaslatot, amely lényegében ezt tartalmazta. Az általános iskolákra vonatkozó törvényjavaslat ellen tüntetések és tiltakozó megmozdulások zajlottak. Az ellenzék is komolyan támadta az intézkedést; kifogásolta például, hogy a kormány előzetesen semmiféle egyeztetést nem folytatott. A politikai hangulatot ráadásul rontotta a júliusban elfogadott, úgynevezett “Lodo Alfano” törvény, amely Angelino Alfanó igazságügyi miniszterről kapta a nevét, és az állami vezetők ellen irányuló büntetőeljárások felfüggesztését irányozta elő. A törvényjavaslatot az ellenzék azonnal alkotmányellenesnek minősítette, ennek ellenére augusztusban törvényerőre emelkedett, nem kis politikai vihart kavarva. A törvény értelmében a köztársasági elnököt, a miniszterelnököt, a szenátus elnökét és a képviselőház elnökét nem lehet büntetőeljárás alá vonni, amíg pozícióját betölti, eltekintve az alkotmányban említett kivételektől. A törvényt végül 2009 októberében az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek ítélte.

37


Az oktatási reformmal kapcsolatos elégedetlenségek ellenére a kormány úgy lépett át 2009-be, hogy a társadalom támogatását maga mögött tudhatta, ráadásul a kormányfő személyével is elégedett volt a közvélemény. 2009 azonban nehéz év volt Róma számára, mert a globális gazdasági válság negatív hatásai begyűrűztek az országba. A kormány tavasszal egy válságkezelő törvényjavaslatot fogadott el, és a fiskális föderalizmus törvényjavaslatát is jóváhagyták (törvényerőre azonban soha nem emelkedett), de sem a reformokat, sem a megszorításokat, sem az adóemelést nem tartotta szükségesnek. Az ország vezetése a hangsúlyt nem a gazdasági intézkedésekre helyezte, hanem az illegális bevándorlás lefékezésére. Olaszország korlátozni akarta az Európai Unión belüli szabad mozgást, amiért rengeteg nemzetközi kritikát kapott, s romlott a nemzetközi megítélése. A 2009-es biztonsági törvényt ennek ellenére elfogadták, és ezzel bűncselekménnyé nyilvánították az illegális bevándorlást, valamint büntethetővé váltak a segítőtársak is. Berlusconi térvesztése A nemzetközi közvéleményben Olaszország neve a bevándorlás politika mellett a kormányfő szexbotrányai, és a sajtószabadság veszélyeztetése kapcsán merült fel a legtöbbször. A kormány népszerűsége a lakosság körében 2009 nyarától folyamatosan romlott, ráadásul az ellenzékkel is egyre nagyobb és gyakoribb összetűzései voltak. A belpolitikában leginkább azon intézkedések kavartak viták, amelyek az ellenzék szerint gyakorlatilag a kormányfő törvény alóli mentességét valósították meg. Az év folyamán botrányt okozott a kormánynak az a gyakorlata is, hogy a vitás kérdéseket nem titkos szavazáson döntötték el, hanem bizalmi szavazást kértek. Az ellenzék Giorgio Napolitano államfőhöz fordult annak érdekében, hogy a parlamenti viták visszanyerjék demokratikus jellegüket. Azt állították, hogy a bizalmi szavazás intézményét a kormánypárt arra használja fel, hogy ellenőrizni tudja a többségét. Bár ez a vita elcsendesült, 2010-re a kormány pozíciója egyértelműen megrendült. A 2010-es év egyértelműen a Berlusconi-kormány pozícióvesztésének éve volt. A márciusi regionális választások szintén ezt jelezték, ahol mindössze egy régióval nyert többen a kormánypárt, mint az ellenzéki demokrata párt. Ekkor azonban a kormány úgy érezte még nincs minden veszve, és áprilisban nagy átrendeződésekre került sor a kormányzatban. A parlamenti többséget azonban már ez sem tudta megmenteni, ugyanis júliusban több képviselő is kilépet a Popolo della Libertà pártból, és új pártot alapított. Bár az új tömörülés feltételes támogatásáról biztosította a kormányt, az elveszítette a többségét. Ráadásul a kormány támogatottsága is mélypontra zuhant, 30 százalék alá csökkent, a Silvio Berlusconi kormányfőbe vetett bizalom pedig a kezdeti 60 38


százalékos érték helyett 40 százalékra esett vissza. A politikai csatározások odáig fajultak, hogy Berlusconi kénytelen volt bizalmi szavazást kérni a kormány többségének igazolásához. Ezen a szavazáson még mindkét házban sikerült többséget szereznie, az ellenzéket azonban nem sikerült leszerelnie. Novemberben az ellenzéki pártok már arról egyeztettek, hogy mikor és ki nyújtsa be a bizalmatlansági indítványt a kormány ellen: ekkor úgy nézett ki, hogy a szenátusban megvan a többsége, de a képviselőházban már nincs. Végül december 14-én került sor a bizalmatlansági indítvány benyújtására és a szavazásra. Országszerte hatalmas tüntetések zajlottak a kormány ellen, zömében fiatalok vonultak az utcára, akik egyben a Gelmini-féle oktatási reform ellen is tiltakoztak, amit az egyetemekre is ki akart terjeszteni a kormány (a reformot december 23-án a tiltakozások ellenére véglegesen elfogadta a parlament). A kormány azonban megkapta a többséget, de pozícióit nem erősítette, hanem inkább tovább gyengítette az eset. Berlusconi ennek ellenére bizakodva nézett a jövőbe, mert úgy érezte alternatív többség hiányában képes megtartani vezető szerepét a parlamentben. A kormányfőnek azonban csalódnia kellett, mert nem telt bele egy év, és kormánya megbukott. Egy hajszálon függő többség A kormány pozíciójának instabilitását mutatta 2011 februárjában a fiskális föderalizmus következő lépcsőfokának végrehajtása körüli konfliktus. Az intézkedést ugyanis szavazategyenlőség miatt nem fogadta el a parlament, ezért az erre kijelölt bizottság megtagadta a végrehajtást. A kormány nehéz helyzetbe került, ugyanis koalíciós partnere, az Északi Liga már előzőleg kijelentette, hogy ha nem megy át a szavazáson az intézkedés, megvonják a bizalmat a kormánytól, ami a többség elvesztését jelentette volna. Gyors egyeztetések következtek, majd a kormány úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a bizottság határozatát, és mégis elfogadják az intézkedést. Ez a döntés nagy ellenállást váltott ki az ellenzékből, de még az államfő is felszólalt ellene, úgy döntve, hogy visszaküldi a parlamentnek szavazásra. A törvényhozás végül megszavazta a törvényjavaslatot, de rengeteg módosítást kért, s véglegesen soha nem fogadták el. Ez az esemény világosan jelezte, hogy a kormány már nem képes hatékonyan végigvinni semmilyen lényegi intézkedést. A májusi adminisztratív választások a kormány első súlyos vereségeként értékelhető, mivel csaknem minden jelentősebb városban vereséget mért rá a balközép. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a Berlusconi-kormány teljesen elveszítette a társadalmi támogatottságát és többsége is mindössze hajszálon függ a parlamentben. Ebben a politikai helyzetben érte Olaszországot az euróválság és a görög csőd veszélye, miközben Berlusconi nem csak hazai pályán, de a külföldön is egyre kevésbé vették 39


komolyan. Az államadósság mértéke ráadásul az évek alatt nem csökkent, hanem megnövekedett, ekkor már 120 százalék körül járt a GDP százalékában mérve. Égig érő államadósság 2011 májusában a görög mentőcsomag tárgyalásával egy időben a Standard & Poor's (S&P) hitelminősítő cég felhívta a figyelmet az olasz államadósság elhatalmasodott értékére, és jelezte, hogy stabilról negatívra rontja az ország szuverén adósosztályzatát. Az S&P olyan körülményekkel indokolta döntését, mint a bruttó és nettó államadósság magas mértéke, gyenge reális és nominális gazdasági növekedés kilátása, valamint, hogy jelentős politikai akadályokat látnak a növekedést elősegítő reformok beindítása előtt, illetve korlátozott elkötelezettséget látnak a kiadások csökkentésére a jelenlegi középtávú költségvetési programban. A hitelminősítő aggodalmát fejezte ki a politikai bénultsággal kapcsolatban, ami hozzájárulhat a költségvetés elcsúszásához, következésképp csökkenti Olaszország esélyét a kormányzati adósság lefaragására. Bár ekkor még a másik két hitelminősítő cég, a Moody’s és a Fitch Ratings úgy nyilatkozott, hogy nem látnak okot az aggodalomra az előző évek gazdasági teljesítésének fényében, az S&P bejelentése az utolsó lökés volt egy olyan lavina megindításához, amely a teljes nemzetközi bizalomvesztést hozta magával, még súlyosabb gazdasági helyzetet és végül a Berlusconi kormány bukását okozva. A negatív kilátásokra válaszul a kormány bejelentette, hogy előrehoznak egy megszorító csomagot, amely 2014-re stabilizálta volna az országot. Ezzel elsősorban az volt a céljuk, hogy megnyugtassák a piaci kedélyeket. Ez abból is látszik, hogy a konkrét intézkedései a megszorításoknak ténylegesen csak 2013 után kezdődtek volna, a választások után, tehát már egy új kormány vállára helyezték volna a súlyt. Azonban az intézkedés túl későn jött és nem bizonyult elég meggyőzőnek többek között a belpolitikai csatározások miatt sem, amelyek a megszorító csomag elfogadása körül alakultak. A piacok nem érezték kellően elhivatottnak az olasz kormányt, amin csak rontott, hogy június 17-én a megszorító csomag elfogadása előtt a Moody’s hitelminősítő is bejelentette, hogy felülvizsgálat alá helyezi az ország Aa2-es besorolását. A piacok nagyon hevesen reagáltak, megugrottak a 10 éves lejáratú állampapírok kamatai és zuhanni kezdtek a részvények árai a tőzsdén. A Moody’s döntésében jelentős szerepet játszott a görögök negatív példája, a mentőcsomag döcögős kidolgozása, valamint az olasz belpolitikai bizonytalanság, és az S&P döntése is. Ezek után már hiába fogadta el az olasz parlament a közel 50 millió eurós megszorító csomagot, Olaszország végleg a periféria országaihoz sorolódott. Az olasz rövid lejáratú államkötvények ekkor még 5,57 százalékon voltak, ami rekordnak számított és elég nagy aggodalomra adott okot. Ez az érték Berlusconi lemondásának idejére 40


közel 2 százalékponttal növekedett, megközelítette a 8 százalékot, és szinte naponta döntött rekordokat. A lehetőséget felismerve spekulánsok jelentek meg a tőzsdepiacokon, és nagy részben nekik köszönhető, hogy július 8-án hatalmas zuhanást produkált az olasz tőzsde. A kötvényhozamok emelkedtek, a bankrészvények árfolyamai pedig megzuhantak. Az eseménynek olyan nagy hatása volt, hogy a július 11-ei uniós rendkívüli válságtanácskozáson napirendre került az Olaszország elleni spekuláció. A hitelminősítők bejelentéseinek negatív hatásai miatt az olasz ügyészség vizsgálatot indított augusztusban, mivel a tőzsdéken indokolatlanul nagy hullámokat vetett mind a két hitelminősítőnek az országgal kapcsolatos bejelentése. A piaci bizonytalanság, az ennek kapcsán kialakult magas kötvényhozam pedig veszélybe sodorta Olaszország fizetőképességét. A harmadik nagy hitelminősítő cég, az európai Fitch Ratings július közepén úgy nyilatkozott, hogy nem lát okot az aggodalomra és nem változtat Olaszország besorolásán. Kiemelte, hogy a magas kötvényhozamok nem az olasz szuverén adós alapmutatók romlását tükrözi, hanem azt a bizalmi válságot, amely az euró övezeti adósságválságra adott európai gazdaságpolitikai válaszlépésekkel kapcsolatban uralkodott el a piacon. Annak veszélyére is felhívta a figyelmet, hogy ha a kötvényhozamok tovább emelkednek, akkor Olaszország akár egy önbeteljesítő likviditási válságba is sodródhat. Októberben azonban már a Fitch-nek is reagálnia kellett az európai eseményekre, így ő is leminősítette az országot, ám az indoklás itt nem a lassú gazdasági növekedés volt, hanem az, hogy az euró övezeti válság intenzívebbé válása nagy pénzügyi és gazdasági sokkot jelent, amely gyengíti Olaszország szuverén kockázati profilját. „Menjek vagy maradjak” – Berlusconi távozása Berlusconi körül a katasztrofális gazdasági helyzettel párhozamosan egyre fogyott a levegő, mígnem október 10-én a 2010-es költségvetéssel kapcsolatos jelentés megszavazásakor 290-290-es szavazategyenlőség lépett fel a parlamentben, jelezve a kormány támogatottságának erős megingását. Az ellenzék rögtön a kormány lemondását követelte és levelet intézett Giorgio Napolitano államfőnek. Berlusconiék bizalmi szavazást kértek október 14-én, ahol végül 15 szavazatkülönbséggel (316 szavazattal) megkapták a többséget. Ezek után Berlusconi a nemzetközi bizalmat igyekezvén helyreállítani, az Unió felől érkező nyomás hatására, többszöri felkérés után levélben tett ígéretet bizonyos reformok végrehajtására, mint a nyugdíjkorhatár megemelése, vagy a munkaerőpiacra való könnyebb kijutás lehetővé tétele. November elején a G20-ak találkozóján a kormányfő bejelentette, hogy beengedi az IMF és az Európai Központi 41


Bank szakembereit az országba, hogy ellenőrizzék a reformok végrehajtását. Ez az intézkedés nem győzte meg a piacokat, és heves kritika érte a belpolitikában is, mondván, hogy Berlusconi kiszolgáltatta az országot és csorbította szuverenitását. November 8-án ismét szavaztak a 2010-es zárszámadásról, ami közel egy hónappal azelőtt nem ment át a parlamenten, ezen a szavazáson azonban az ellenzék részt vett ugyan, hogy meglegyen a határozatképesség, de már nem szavazott, jelezték, hogy már nem lesz meg a 316 szavazat, a kormány elveszíti a többségét. A jelentést végül 308 igen szavazattal elfogadták az ellenzék részvétele nélkül, de ez már jelezte, hogy valóban nem volt meg a kormánytöbbség a képviselőházban. Ezt tetézte, hogy Umberto Bossi, az Északi Liga vezetője bejelentette, hogy kilép a kormánypárttal alkotott koalícióból, és lemondásra szólította fel a miniszterelnököt. Berlusconi körül olyan bizalmatlanság és elégedetlenség alakult ki, ami ellehetetlenítette a kormányfő további működését, ezért 2011. november 13-án lemondott posztjáról. Helyébe Mario Monti technokrata kormánya lépett, amely a második Olasz Köztársaság történetében az eddigi legkvalifikáltabb kormány. Montit a legtöbb párt támogatta, az Északi Liga azonban bejelentette, hogy ellenzékbe vonul. Annak ellenére, hogy ez a kormány nem szavazás útján kapta a megbízatását, hatalmas társadalmi támogatottságnak örvendett indulásakor, pontosan akkora, mint a Berlusconi-kormánynak indulásakor. A kormány tagjai között kizárólag technokrata szakembereket találni, amely részben az olasz politikusokat övező társadalmi elégedetlenséget és kiábrándulást tükrözi. Professzor Monti A Monti-kormány beiktatását követően azonnal munkához látott, hogy kidolgozza azokat a reformokat, amelyeket már az Európai Unió és a gazdaság helyzete is sürgetett. A megszorító csomagról decemberben szavaztak a parlamentben és fölényes többséggel el is fogadták azt. Az ’Olaszország megmentése’ névre keresztelt megszorító csomagtól mintegy 30 milliárd eurós megtakarítást várnak, melynek legjelentősebb intézkedése a nyugdíjkorhatárok megemelése volt, de számos intézkedést tartalmazott a liberalizáció terén is, vezetett be új adónemet (pl.: a luxusadót) és kiterjedt a politikusukra is. Azok az intézkedések, amelyek a nyugdíj inflációhoz való igazítását 1400 euró felett visszavonták a nyugdíjasok háromnegyedét érintették. A luxusadó a tervezettnél enyhébb formában került bevezetésre, így a vagyonadó egy formáját is létrehozták, ami az 1,2 millió euró felettivagyonnal rendelkezőket sújtja. A liberalizáció elsősorban a gyógyszerpiacot érintette, az úgynevezett „c kategóriás” gyógyszerek liberalizálásával, valamint a taxisokat, akik a reformot megelőzően állami monopólium alá tartoztak.

42


A kormány jelszava az egyenlő és igazságos áldozatok vállalása volt, ennek jegyében vonták be a politikusok juttatásait a megszorításokba, így 2012. január 1-jétől az életjáradéki rendszer megszűnt számukra. Bár a csomagot az ellenzék nem támogatta, és számos tüntetés és megmozdulás volt ellene, a társadalmi támogatottsága megmaradt a kormánynak. Mario Monti támogatott személye nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az ország nemzetközi megítélésén javítson, hitelességén erősítsen. Az Európai Unió támogatja a mostani kormányt a reformtörekvéseiben, s Monti az Amerikai Egyesült Államokban tett látogatása alkalmával Barack Obama elnök jóindulatát is magáénak tudhatta. Monti célja az ország megítélésének javításán túl a piacok bizalmának újra elnyerése és befektetők csábítása Olaszországba, amiről a Szöuli Nukleáris Biztonsági csúcstalálkozó alkalmával tett megbeszélései is tanúskodtak. A kormány következő lépése a munkaügyi reform lesz, amelyről már hónapok óta folynak a tárgyalások, azonban a szakszervezetek erősen ellenzik a reformot. A legnagyobb vita tárgyát a munkatörvénykönyv 18. cikkének módosítása kelti, amely megkönnyítené az elbocsájtásokat. A kormány szerint erre a munkaerőpiac rugalmasabbá tétele miatt van szükség, ugyanis a kis- és középvállalkozások számára nehéz terhet jelent a válságban, hogy gazdasági okokra hivatkozva nem bocsájthatják el feleslegessé vált dolgozóikat. A szakszervezetek viszont a diszkriminatív elbocsájtás megkönnyítését látják a reformban és nem hajlandóak engedni. A Monti-kormány számára ez az első komolyabb megoldandó probléma, amely egyben felveti a kérdést: milyen messzire érdemes menni a reformokkal kapcsolatban úgy, hogy közben az elérendő célok se kerüljenek veszélybe. Annak ellenére, hogy a társadalom számos tüntetésen fejezi ki nemtetszését a reformokkal kapcsolatban, a közvélemény-kutatások az év elején még arról tanúskodtak, hogy az olaszok érzik a reformok szükségességét, s még mindig a kormány mögött állnak. A megszorításokkal szembesülve azonban egyre fogy az olaszok támogatása. Kérdéses, hogy a reformok képesek lesznek-e elérni a kívánt hatásokat, illetve hogy a kormány megtarthatja-e politikai támogatottságát a népszerűtlen intézkedések közepette.

43


Matus Dóra

A kelta tigris talpraállítása, avagy Dublin jövője az eurózónában Írország kevesebb, mint egy évszázados fennállása alatt megélt már néhány súlyos gazdasági és társadalmi krízist: a világválság előtt kelta tigrisként emlegetett „zöld sziget” jó példa arra, hogy egy gazdaságilag függő helyzetben lévő, vallási ellentétekkel terhelt kis állam hogyan lesz néhány évtized alatt az Európai Unió és a gazdasági fejlődés mintapéldája. Szakértők szerint Írország továbbra is rendelkezik a gazdasági növekedést biztosító tényezőkkel, ezért az eurózóna krízisének enyhülését követően van esélye a gyors talpráállásra. Az ír gazdasági csoda kialakulásának folyamata tulajdonképpen az ötvenes években bekövetkezett gazdaságpolitikai reformoknak köszönhető. Az ír vezetés felismerte, hogy az exportképes termelés növelése a gazdasági növekedés útja, ez pedig piacnyitással, a külföldi tőke beengedésével valósulhat meg. A külföldi tőkének, és az általa megvalósított exportnövekedésnek köszönhetően a hatvanas években elindult az ír gazdaság dinamikus növekedése, amelyhez az előbbin túl az Európai Uniótól érkező támogatások is nagyban hozzájárultak. Írország 1973-ban elmaradott országként csatlakozott a közösséghez, így kezdetektől számíthatott a felzárkózást célzó forrásokra. Bár a nyolcvanas évek közepén az ország gazdasági fejlődése megfeneklett - államadóssága nőtt, a munkanélküliségi ráta majdnem 17 százalékra szökött – a végrehajtott fiskális konszolidáció sikeresnek bizonyult. Az 1987-ben végrehajtott javító intézkedések mellett az 1990-es évek elején kialakított új gazdaságfejlesztési stratégia, az úgynevezett Nemzeti Fejlesztési Terv is megalapozta az évtized kiemelkedő gazdasági teljesítményét. A GDP tíz éven át 6-8 százalékkal emelkedett, e példaértékű mutató, valamint a társadalmi jólét dinamikus fejlődése révén Írország joggal nevezhető az EU gazdasági bajnokának. A konjunktúrát azonban a 2000-es évek elejétől megtorpanás követte. A gazdasági növekedés ugyan továbbra is irigylésre méltó, annak üteme egyre csökken, és az évtized végére az amerikai, majd később európai gazdasági események hatására egészen új időszak következik. Rés a pajzson 2010-ben Írország csupán egy nemzetközi hitelcsomaggal kerülte el az összeomlást, s a gazdasági válság nyomán térdre kényszerült a szigetország. Ugyanakkor ez a csőd jelentősen különbözik az ugyanekkor jelentkező görög és portugál problémáktól: a viszonylag fegyelmezetten koordinált dublini gazdaságpolitika a krízist megelőző 44


években mesterségesen élénkítette az építőipart és az ingatlanpiacot. Ezért itt nem a felelőtlen költségvetési politikán, hanem a bankok túlzott hitelkihelyezésein és az ingatlanpiaci buborék kipukkanásán át vezetett az út az összeomlásáig. Mivel az államnak nem volt elegendő ereje a bankmentéshez, a tőkeinjekciót követően az állami büdzsé válsága következett. Az ír krízis három áldozata az Anglo Irish Bank, az Allied Irish Banks és a Bank of Ireland volt. A mentőakciókat a kormány nem sokáig tudta állami költségvetésből fedezni, mivel azon jelentős rést ütöttek az intézkedések. Az Eurostat adatai szerint 2010-ben 92,5 százalékra, s a Spiegel című német napilap tájékoztatása alapján 2011ben már 114,1 százalékra növekedett az államadósság.

Míg az ír válság anatómiája a göröghöz képest jelentős eltéréseket mutat, az amerikai krízissel összehasonlítva annál több hasonlóság fedezhető fel. Paul Krugman Nobeldíjas közgazdász ezzel összefüggésben rámutatott, hogy eltérő formában ugyan, de mindkét esetben az ingatlanpiaci buborék szétdurranása okozta a bajt. Az elismert közgazdász a New York Times című amerikai napilapban közzétett publicisztikájában úgy fogalmazott: az Egyesült Államok jórészt annak „köszönheti” a válságot, hogy a pénzügyi szektor ellenőrzésekor figyelmen kívül hagyta a kockázati tényezőket (például a fedezet nélküli hiteleket), Írország pedig túl vonzó ajánlatokat tett a külföldi vállalkozásoknak. A szigetország gondjaiért - hasonlóan az Egyesült Államokéhoz - nagyrészt az állami szabályozás és ellenőrzés gyengülése, valamint a felelőtlen banki működés volt felelős. Figyelemreméltó, hogy az ír kormányok egészen 2009-ig a maastrichti 60 százalékos szint alatt tartották az államadósságot: ez a GDP-hez viszonyítva 2007-ben mindössze 25, 2008-ban pedig 44 százalék volt, ilyen eredményt az eurózónában csupán öt ország produkált. A csődveszély elhárítására a kelta tigris 2010 novemberében 85 milliárd eurós mentőcsomagot kapott az Európai Uniótól, illetve a Nemzetközi Valutaalaptól. A BBC brit közszolgáltató tájékoztatása szerint a mentőövből 35 milliárd euró a bankszektor megsegítését szolgálja: 10 milliárdot azonnali feltőkésítésre fordítottak, 25 milliárd pedig a további banki hitelromlás elkerülését segítette. Mivel a mentőcsomag nagy áldozatot követel a politikai vezetők és a társadalom részéről, Dublin sokáig vonakodott nemzetközi segítséghez folyamodni. A pénzügyi válság által megtépázott Írország próbálja meggyőzni a befektetőket, hogy nem szorul rá európai társai segítségére, és milliárdokat fordít a stabilizálásra – írta még a mentőöv lehívása előtt a Wall Street Journal. A reformok ellenére, vagy éppen annak következtében az intézkedésekbe bukott bele a Brian Cowen vezette ír kormány, 2011 júliusában pedig bóvli kategóriába került az ország az egyik nagy nemzetközi hitelminősítőnél. A Moody's a befektetésre nem 45


ajánlott, szakmai zsargonban bóvli kategóriának nevezett szintre (Baa1) sorolta Írországot, írta a brit The Daily Telegraph című brit napilap. A leminősítés mellett a lakosság számára a válság egyik legfájóbb hozadéka, hogy az ír gazdasági csoda alapjait jelentő alacsony adók megemelése elkerülhetetlenné vált. A Financial Times szerint a „zöld szigetnek” az évtized végére egy általános adózású állammá kell válnia ahhoz, hogy be tudja foltozni a költségvetésen tátongó tetemes méretű lyukat és mind a személyi, mind pedig a vállalati adók jelentős változására van szükség ahhoz, hogy az uniós előírásoknak megfelelő államháztartási deficit elérhető legyen. Írország nem kerülhette el a szűk nadrágszíjat, s az immáron Enda Kenny vezette ír koalíciós kormánynak ambíciós terveket kell végrehajtania a 2010es mentőcsomagért cserébe.

A megszorító intézkedések többek között adóemelést, közszféra-karcsúsítást és minimálbér-csökkentést jelentettek, de a magas munkanélküliség leszorítása is határozott célként szerepelt, amely az Eurostat januári közlése szerint közel 15 százalékos a „zöld szigeten”. Noha a piac újabb mentőövet vizionál, Enda Kenny ír miniszterelnök kizárta, hogy országának szüksége lesz következő pénzügyi segítségre. Leszögezte továbbá, hogy a gazdasági növekedés akadálya jelenleg az egész eurózóna válsága, amelynek kiküszöbölésére a tavalyi év végén született európai megállapodás sem lesz önmagában elégséges. Dublinban még kérdés a szorosabb integráció Az Európai Unió új fiskális paktumáról Írországban hamarosan népszavazás lesz. A bejelentést minden párt üdvözölte, ugyanakkor míg a legnagyobb ellenzéki párt, a Fianna Fáil a szerződés elfogadása mellett kampányol, az alsóház második legnagyobb ellenzéki frakciójával bíró Sinn Féin annak elutasítására mozgósít. Kérdéses, hogy vajon a korábbi írországi EU-szerződésekről szóló népszavazásokhoz hasonlóan ismét kétszeri próbálkozás kell-e majd a megállapodás elfogadására. Mivel a paktumból való kimaradás súlyos károkat jelenthet Írország számára, a miniszterelnök többször is úgy nyilatkozott, kiemelkedően fontos megértetni az írekkel az új kormányközi szerződés jelentőségét és előnyeit. A Spiegel című német napilap összeállítása szerint továbbra is benne van a pakliban, hogy a teljes talpraálláshoz újabb pénzügyi segítségre lesz szüksége Dublinnak, amely az új európai paktumból való kimaradással jelentősen bonyolultabbá válna. A megállapodást nem ratifikáló országok ugyanis nem férhetnek hozzá az újonnan létrehozandó európai állandó mentőalaphoz, az Európai Stabilitási Mechanizmushoz (European Stability Mechanism – ESM), ily módon az ír eurózóna tagság fenntarthatósága is megkérdőjeleződhetne. 46


„Az Európai Unió új fiskális paktumáról döntő népszavazás kiváló lehetőséget jelent Írország számára, hogy kifejezze a világnak az Európába és az euró jövőjébe vetett hitét” – fogalmazott Enda Kenny ír miniszterelnök, a nagyobbik kormánypárt Fine Gael 76. pártkongresszusán tartott beszédében. Az EU nagyobb költségvetési fegyelmet biztosító pénzügyi paktumáról az írek egyébként május 31-én voksolnak. Csökken az ír szolidaritás Michael Noonan ír pénzügyminiszter a Bloomberg TV-nek korábban úgy nyilatkozott; véleménye szerint az írek többsége igennel szavaz majd a népszavazáson. Ennek dacára több nemzetközi elemző is arra emlékeztetett, hogy az írek az ország európai uniós tagsága óta kétszer is az EU-szerződések módosítása ellenében döntöttek: 2001-ben a Nizzai, míg 2008-ban a Lisszaboni Szerződést utasították el referendumon. Optimizmusra valóban nincs okuk: a szigorúbb fiskális fegyelmet előíró uniós paktumról kellene szavaznia a lakosságnak, amelynek már a hazai megszorításokkal is tele a hócipője. Annak ellenére, hogy az ír válságkezelés során - a göröggel ellentétben- az országot nem bénították rendre tiltakozó megmozdulások, a lakosság fele bojkottálta a takarékossági intézkedések részeként bevezetett legújabb háztartási adót: március végi határidőig csupán az országban bejegyzett 1,6 millió háztartás fele fizette be az illetéket, közölte az EUobserver című brüsszeli hírportál. Még népszerűtlenebbé teszi a háztartási adót, hogy a kormány máris a jóval magasabb ingatlanadó bevezetését tervezi, amelyre a mentőcsomagot odaítélő trojka ajánlásai alapján csak jövőre kell sort keríteni. Nincs könnyű helyzetben a kormány: a mutatók rövid javulását követően ismét recesszióba süllyedt a gazdaság, miután két egymást követő negyedévben is csökkent a GDP-közölte a The Irish Times és a brit The Guardian napilap. A statisztikai hivatal friss adatai szerint 0,2 százalékkal esett a GDP a negyedik negyedévben, és 1,1 százalékkal a harmadikban. A megszorítások terhét 2008 óta viseli a lakosság: 2010-ig három kiigazítási csomag indult, a javító intézkedések nagy részét a közalkalmazotti béreken, nyugdíjakon megspórolt összegek adták. 2010 novemberében kapta meg Írország a 85 milliárd eurós mentőcsomagot. Az ekkor bejelentett 15 milliárdos költségvetési kiigazítás kétharmad részben a kiadáscsökkentésből, egyharmad részben a bevételnövelésből állt össze. Az ír válság megmutatta, hogy egy sikeresen menedzselt költségvetés mellett is elengedhetetlen az európai pénzügyi felügyeleti rendszer szigorítása. A tagországok bankjai az elmúlt évtizedekben könnyen jutottak forrásokhoz, ám ezeket rosszul használták fel és a felelőtlen hitelkihelyezésekből fakadó veszélyek terheit most az egész valutacsoport, valamint esetünkben az ír lakosság viseli. 47


Az eddig csendben lezajló megszorító intézkedések a lakosság szolidáris szemléletének és az EU jelentős támogatásának köszönhető. Az elhúzódó recesszió mégis vízválasztó lehet az ország számára: az egyre nagyobb számban kivándorló írek vagy elfogadják a szükségszerű megszorító intézkedéseket és azt, hogy az eurózónához való tartozás jelentheti a garanciát a gazdasági összeomlás elkerülésére, vagy a válság miatti megszorítások követeztében ismét egy EU-s szerződés elutasításával jelzik elégedetlenségüket, ám ez a lépés Írország számára okozna igazán súlyos károkat.

Gömöri Roland

Nagy-Britannia válságkezelése és az Európai Unió Újjáéledő „fényes elszigetelődés”? A 2008-ban kirobbant gazdasági világválság erősen megtépázta Nagy-Britanniát, amely jelentős változásokat hozott a brit nagypolitikában, mind a szigetország gazdaságában és társadalmában egyaránt. Elsőként Gordon Brown munkáspárti kormánya látott hozzá a válság elleni küzdelemhez, majd 2010-ben a David Cameron vezette Konzervatív Párt került hatalomra, amely a brit politikatörténet ritka jelenségként a Liberális Demokrata Párttal. A Cameron-kormányzat pályafutásának első két évében számos problémával szembesült. Elemzésünk a brit válságkezelés eddigi folyamatát veszi sorra, különös tekintettel arra, hogy milyen hatással járhat Londonra nézve Nagy-Britannia hagyományosan különutas Európa-politikája. Gordon Brown válságkezelése Az Egyesült Államokból kiinduló gazdasági válság Gordon Brown miniszterelnöksége idején érte el Nagy-Britanniát. A munkáspárti vezetőnek kezdetben még jól is jött mindez: a korábban rendkívül alacsony népszerűségnek örvendő miniszterelnök ugyanis a krízisre adott gyors reagálásával eleinte jelentős népszerűségre tett szert; a sajtó például „Flash Gordon” (Villám Gordon – a szerk.) névvel illette. Az említett gyorsreakció részeként a munkáspárti kormány jelentős bankmentő csomag létrehozására tett lépéseket, ennek keretében több pénzintézet, például a Northern Rock, a Royal Bank of Scotland, illetve a Lloyds Group kimentésére, egyes esetekben államosítására is sor került. Emellett 2008 novemberében a Brownkormány egy gazdaságélénkítő programba is belefogott, amelynek eredményeképpen 2,5 százalékkal, 15 százalékra csökkentette az általános forgalmi adókulcsot. Mint azt a kormány pénzügyminisztere, Alistair Darling 2011-ben kiadott visszaemlékezéseiben megírta, Brown úgy számolt, hogy a válság hat hónap alatt véget ér. 48


A miniszterelnök gazdaságélénkítő intézkedései azonban jelentős bevételcsökkenést eredményeztek a brit költségvetésben, emellett várt hatásuk is elmaradt. Ugyanis 2008 utolsó negyedévében a brit GDP 1,6 százalékkal esett vissza a nemzeti statisztikai hivatal jelentése szerint, magyarán az ország hivatalosan is recesszióba zuhant. Mindezeken felül a font is gyengülésnek indult. 2009 egyáltalán nem a sikerek éve volt Gordon Brown kormánya számára. Noha a kormány nagyobb hatáskört adott a brit pénzügyi szerveknek (Bank of England, Pénzügyminisztérium, Pénzügyi Szolgáltatások Hivatala), és folytatta a bankok kimentését, a pénzintézetek éles kritikával válaszoltak, miszerint nincs szükségük új vezetésre (utalva ezzel az állami vezetés alá került bankokra), csupán átlátható szabályozásra. Emellett a munkaerőpiaci helyzet rendezése érdekében a munkáspárti kormány erőteljes lépéseket tett a külföldi munkavállalók visszaszorítására. Jelentős jogi korlátozásokat vezetett be a bevándorlók munkavállalási lehetőségeire nézve, ettől remélve a brit munkanélküliség csökkenését.Az év első fel év intézkedéseit követően szeptemberben a miniszterelnök bejelentésével bombát robbantott. Brown arról beszélt, hogy kiadáscsökkentő lépésekre van szükség az államcsőd elkerüléséhez. A nyilatkozaton a közvélemény főként azért háborodott fel, mert Gordon Brown 2009 nyara során többször is elutasította a konzervatívok megszorításokkal kapcsolatos követeléseit. A Munkáspárt népszerűségének az sem tett jót, hogy, szintén 2009 szeptemberében, a brit parlament népszavazás nélkül fogadta el és ratifikálta a Lisszaboni Szerződést, miután a kormány elutasította a konzervatívok erre vonatkozó népszavazási kezdeményezését. Ugyancsak nem indult fényesen Nagy-Britannia számára a 2010-es év, amikor az ország pénzügyi helyzete erősen megrendült. A költségvetési hiány rekordszintűre ugrott, az OECD statisztikái szerint a GDP 10,8 százalékát tette ki, az ország államadóssága is hatalmasat nőtt, a GDP 72,4 százalékára. A három nagy hitelminősítő pedig leminősítéssel fenyegette meg az eddig a legjobb, ’AAA’ besorolással rendelkező országot, amennyiben a választásokat követően az új kormány nem áll elő egy hiteles válságkezelési tervvel. 2010 egyben a brit választások éve volt. A választás előtt végzett közvéleménykutatások a Munkáspárt történelmi vereségét jósolták, ám végül ritka helyzet állt elő: egyik nagy pártnak sem sikerült parlamenti többségre szert tennie. Végül a bizonytalanságot a Konzervatív és a Liberális Demokrata Párt megegyezése oldotta fel: a két párt koalícióra lépve alakított közös kormányt. A tory-válságkezelés: megszorítás A Cameron-vezette konzervatív-liberális koalíciónak hatalomra kerülése után súlyos gazdasági helyzettel kellett szembenéznie. Ennek kezelésére nagyszabású reformokba 49


kezdett, s a csomag jelentős részét a megszorítások képezték. 2010 júniusában a brit kormány a világon egyedülálló mértékű, 25 százalékos költségcsökkentést hirdetett 2015-ig a kormányzati intézmények kiadásaira nézve. Emellett kétmilliárd font értékben különadót vetett ki a bankszektorra, amely szintén formabontónak számított; a korábbi kormányok nem mertek a City megadóztatásán gondolkodni. Megemelték továbbá az általános forgalmi adót (17,5-ről 20 százalékra), és befagyasztotta a 21 ezer font feletti közalkalmazotti béreket. Őszre körvonalazódni kezdtek a kormány gazdaságpolitikájának eredményei: 2010 második negyedévében 1,2, míg a harmadik negyedévben 0,8 százalékkal nőtt a szigetország gazdasága. Ám a kormány ősz végi döntése, amely háromszorosára emelte a tandíjak kiszabható értékét, felszította az indulatokat London és több más brit nagyváros utcáin: a diákok tüntetésein, több helyen elszabadultak az indulatok, és a hatóságokkal történő összetűzésekre is sor került. 2011 minden szempontból válságot hozott a konzervatívoknak. A gazdasági krízis folytatódott, s ennek megfelelően a válságkezelési politika is. Március 23-án George Osborne pénzügyminiszter az új költségvetés ismertetése kapcsán úgy nyilatkozott, hogy 2011 a gazdasági növekedés éve lesz. Ennek érdekében csökkentették az üzemanyagokra kivetett jövedéki adót, illetve a vállalati nyereségadót, valamint további intézkedéseket hoztak a vállalkozások támogatására. A megszorítások azonban maradtak, erre válaszul a szakszervezetek tömegtüntetést szerveztek Londonban: üzenetük szerint lassítani kellett volna a megszorításokon. Mindezek tetejében augusztus elején az IMF is jelezte: a brit gazdaság még messze van a talpra állástól. Londonban lángra lobbantak az indulatok A kormány helyzetét társadalmi válságra tetőzte; 2011 augusztusában egy rendőri intézkedés áldozatának emlékére rendezett tüntetés többnapos zavargássorozattá nőtte ki magát, amelynek helyszíne főként London volt, de a megmozdulások több közeli brit nagyvárosra is átterjedtek. Az események meglepetésként érték mind a hivatalos szerveket, mind a kormányt: három napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a brit hatóságok valamennyire úrrá legyenek a kialakult káoszon. Mindez jelzésértékű volt a Cameron-adminisztráció számára, hogy Nagy-Britanniában nem a gazdasági válság az egyetlen megoldandó probléma. A fiatalkorúak közötti magas munkanélküliséget s az ebből fakadó társadalmi elégedetlenséget láthatóan fokozta a gazdasági helyzet. A konzervatív kormánynak számolnia kell egy „elveszett nemzedék”1 problémájával, amely sürgős kezelésre szorul.

50


A konzervatívoknak ugyanebben az évben liberális koalíciós partnereikkel a bevándorlók kérdésében éleződtek ki a nézetkülönbségek. Ezt követően saját pártjukon belül történt egyfajta szakadás az Európai Unióhoz fűződő viszony kapcsán; a konzervatívok egy csoportja önállósította magát egy olyan népszavazás kiírása ügyében, amely az EU-tagságról kérdezte volna a brit választókat.

Év végén ismét a koalíción belül alakult ki nézeteltérés, ezúttal az EU fiskális paktuma kapcsán, amellyel szemben a brit miniszterelnök vétóval élt az Európai Tanács december 9-i brüsszeli csúcstalálkozóján. A kisebbik koalíciós párt vezetője ennek kapcsán fejezte ki aggodalmát, mivel attól tartott, hogy Nagy-Britannia elszigetelődik Európán belül. A „fényes elszigetelődés” Az Egyesült Királyságot méltán nevezhetjük az Európai Unió különutasának. Nem része az eurózónának, sem a schengeni egyezménynek, újabban pedig Csehországgal karöltve maradt ki az unió költségvetési fegyelmén szigorító fiskális paktumból. A David Cameron vezette konzervatív kormány hagyományosan euroszkeptikus álláspontot képvisel. Eszerint a kormány az integrációra, mint szabadkereskedelmi övezetre és gazdasági társulásra tekint, bárminemű föderatív gondolatot, illetve mélyebb integrációs törekvést élesen elutasít. 2011 júliusában a brit felsőház elfogadta azt a törvényt, miszerint népszavazásnak kell jóváhagyni minden uniós szerződés ratifikálását, amely hatásköröket von el a brit kormánytól. Ez egyfajta reakcióként értékelhető az előző kormány intézkedéseire, amikor Gordon Brown a brit állampolgárok hozzájárulása nélkül ratifikálta a Lisszaboni Szerződést. Emellett a Cameron-adminisztráció továbbra is távolságtartó az euró kérdésében. Felmerül a kérdés, hogy a fiskális paktumból történő kimaradásával a szigetországnak mennyire jöhet jól unión belüli elszigetelődés. Gazdasági szempontból vélhetően nem előnyös számára, Nagy-Britannia legfrissebb gazdasági mutatói ugyanis egyáltalán nem biztatóak, az ország legfőbb külkereskedelmi partnere pedig maga az Európai Unió. Eszerint ha a szigetország kiszorul a közös piacról, az akár jelentősen ronthatja esélyeit a válságból történő kilábalásra. Másik klasszikus stratégiai partnerével, az Egyesült Államokkal sem számolhat teljes magabiztossággal; az USA számára Nagy-Britannia részben azért értékes, mert tagja az Európai Uniónak. Nem zárható ki, hogy amennyiben a szigetország kiszorulna a döntéshozatalból és a közös piacról, úgy varázsa is csökkenne az Egyesült Államok szemében.

51


Epresi Judit

Mennyiben fenntartható az északi jóléti állammodell? Az észak-európai országokat sem kerülte el a 2008-ban kezdődő gazdasági válság, és az azt követő európai krízis, de az izlandi pénzügyi összeomlást leszámítva Dánia, Finnország, Norvégia és Svédország rugalmasan alkalmazkodtak a kialakult helyzethez. A skandináv országoknak eredményes gazdasági mutatószámokat jósolnak a következő évekre, s a kormányok továbbra is megoldást keresnek arra, hogy a skandináv jóléti modell hogyan tartható fenn hosszabb távon pénzügyi és társadalmi szempontból is. A gazdasági világválság hatásai az északi modell kihívását jelentették, különösen a globalizációs folyamat azon aspektusai miatt, amelyek a skandináv gazdaságokat csekély méretük és nyitott piacaik tekintetében befolyásolják. A „buborék kipukkanását” követően az északiak is érezhették a negatív következményeket, mert az országok (az olajban gazdag Norvégia kivételével) nagyban függnek a beruházási javak és tartós fogyasztási cikkek exportjától. Azonban a rugalmasság és biztonság, amely kulcseleme a jóléti rendszernek, eredményesnek bizonyult a rendszer fenntartására. A skandináv jóléti modell alapja: a modernizált gazdaság Az északi modellt úgy lehetne egyszerűen definiálni, mint egy gazdaságilag sikeres, jóléti, egész államot átfogó biztonsági rendszert. Ehhez kapcsolódik az erős szakszervezeti képviselet, a nemek közötti egyenlőség és egyenjogúság megvalósulása, illetve ambiciózus környezetvédelmi politika. Az országokban nagy hangsúlyt fektetnek a magas szintű szakképzésre, illetve a magas képzettséget igénylő munkahelyek, valamint érdekképviseleti lehetőségek biztosítására. A jövedelmi egyenlőtlenségek mérsékeltebben vannak jelen, s a jóléti állam igyekszik minden osztálynak védőhálót biztosítani. Az északi modell liberális olvasatában, Henrik Berggren és Lars Trägårdh történészek értelmezése szerint a kollektivista állam képe mögött megtalálható egy individualista elem is, mert a skandináv jóléti állam megszabadítja az egyéneket a különféle társadalmi függőségektől. Ebből a szemszögből nézve az északi jóléti modell inkább liberális vagy szociálliberális, mint szociáldemokrata. Annak is köszönhető, hogy az északi országok megfelelő rugalmassággal tudják kezelni a jelenlegi pénzügyi válságot, hogy a ’80-as és ’90-es években átélt mély válságok alatt megújultak és modernizálták a gazdaságaikat. Dániának annak ellenére, hogy elsőként, 1973-ban csatlakozott az Európai Unióhoz, magas inflációval és munkanélküliséggel kellett szembenéznie, Norvégiának államosítania kellett a 52


nagyobb bankokat, hogy leküzdje az ingatlanpiacon bekövetkezett válságot, Finnország a szovjet piacok összeomlása miatt került szorult helyzetbe és Svédországot sem kímélte a válság. Ugyanakkor hatékony pénzügyi szabályozással és pénzügyi felügyelettel komoly eredményeket értek el, és a jövőre is kiható tapasztalatokat szereztek. Finnország és Svédország is belátta szükségességét egy szilárd válságkezelési modellnek, amelynek a részét képezi az, hogy az állam tudjon garanciát vállalni és tőkebevonást alkalmazni a pénzügyi szervezetek vonatkozásában, amelyek kritikus helyzetben tudják a kormány kezébe adni az irányítást. Klas Eklund közgazdász, a Lundi Gazdasági Egyetem professzora arra hívja fel a figyelmet, hogy ne egy „válságmentes északi modellre” gondoljunk, hanem egy skandináv „tapasztalatra” arról, hogy hogyan kell megfelelően kezelni egy válságot. A társadalmi kohézió és a politikai átláthatóság is szerepet játszott abban, hogy következetesen véghezvitték a reformokat. A globalizáció hatásaként a tőkemobilitás miatti krízist nem kerülhették el, azonban az adóversenyben is talpon maradtak s Izland kivételével át tudták vészelni a válságot a bankok és vállalatok is. Az északi országok nagy kihívással néztek szembe az utóbbi években: Izland összeomlott a válság kipattanásakor, Finnországban a politikai erők egyensúlya teljesen megváltozott, Norvégia szörnyű terrortámadás célpontjává vált. Nem meglepő, hogy a 2011-es dán parlamenti választások ideje alatt a fő kampánykérdés a gazdasági válság kezelésének megoldása s a munkanélküliség kérdése volt, a dán EUelnökség pedig minden erejével a válságkezelésre koncentrál. A válság gazdasági és társadalmi hatásai A válság első hulláma Izlandot érintette, ahol az izlandi korona rohamos gyengülésével erősödött az unióhoz való csatlakozás gondolata. Az a tény, hogy Izlandot az IMF-től kapott kölcsön mentette meg az összeomlástól önmagában nem jelenti, hogy csődöt mondott az északi modell, hiszen a gazdaság átalakítása, talpraállítási folyamata sem vonta magával a jóléti modell felfüggesztését; folyamatosan fenntartották például a foglalkoztatási szintet. Izland úgy normalizálta a helyzetet, hogy a bankok illetve azok hitelezői megmentése helyett az állampolgárok érdekeit helyezte előtérbe, és így a közel 320 000 fős szigetország a társadalmi szerkezetének „elpusztítása” nélkül tudta leküzdeni a mély válságot. Ahogy Izland gazdasági minisztere, Árni Páll Árnason fogalmazott: „az IMF-fel való sikeres együttműködés lehetővé tette, hogy az északi jóléti modellt megőrizzék az országban s ez megmentette Izland jövőjét”. Társadalmi szempontból Norvégia megrázó traumán esett át 2011 júliusában, amikor Anders Behring Breivik szélsőséges jobboldali 77 embert ölt meg két merényletben. A szörnyű terrortámadásra összefogással reagált az ország, s a norvég miniszterelnök még több nyitottságot és demokráciát kért az állampolgároktól. Finnországban a 53


válság beköszöntekor a populista pártok kerültek előtérbe, a szavazók inkább eltávolodtak a szociáldemokratáktól és centrumpárttól; a miniszterelnök sok kompromisszumra kényszerült, amikor a kormánykoalícióról tárgyaltak. A globális gazdasági válság során a dán gazdaság szerkezeti változtatásokat eszközölt, és több új munkahelyet teremtett, mint hasonló helyzetben lévő szomszédja, Svédország. A gazdaság fellendítése és a munkahelyteremtés volt a dán voksolók prioritása parlamenti választások során. Habár a válság idején a dán munkanélküliség így is alacsonyabb volt, ám a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésének jelensége Dániát sem kerülte el. Az állampolgárok körében nőtt a munkanélküliségtől és a nehezebb életkörülményektől való félelem. A Helle ThornigSchmidt által vezetett szociáldemokrata kormánykoalíció „napi 12 perccel több munka” ötlete egy lehetséges megoldást kínál a hosszabb távú növekedés biztosítására. A globalizáció negatív hatásain túl, amely főleg a nagyvállalati modell fenntartásának nehézsége és a liberalizáció miatt kezdi ki a jóléti modellt, az elöregedő társadalom problémájával és a bevándorlók növekvő számával kell szembenéznie a skandináv országoknak. Nagy port kavart Fredrik Reinfelt svéd miniszterelnök megoldási javaslata az elöregedő társadalom problémájára, miszerint a svédek akár 75 éves korukig is dolgozhatnának, ha megfelelő szakmai átképzést biztosítana nekik az ország. A média által erősen kritizált elképzelésnek a nyugdíjkorhatár kitolásáról az az alapja, hogy Svédországban alacsony az aktív keresők száma, s az idős emberek magas aránya a társadalomban kihívást jelent az államnak. Norvégiában a bevándorlási politika felülvizsgálatára a szakértők olyan javaslatokkal álltak elő a norvég jóléti modell fenntartása érdekében, hogy a szociális védelmi modell csak az állampolgárok, s nem pedig az EU tagállamokból érkező dolgozók védelmét megfelelően szolgálja, akik rövidebb időt töltenek az országban. A konzervatív brit miniszterelnök, David Cameron nagy érdeklődést mutat a skandináv jóléti modell iránt, s ez is bizonyítja, hogy ez a skandináv „márkajegy” még mindig nemzetközi elismertségnek örvend. Brit kezdeményezésre szervezték meg a Northern Future Forum újabb találkozóját, melyre 2012 februárjában Stockholmban került sor. Az Észak-Európa jövőjével foglalkozó fórum célja az volt, hogy Dánia, Észtország, Finnország, Izland, Lettország, Litvánia, Norvégia és Nagy-Britannia és Svédország miniszterelnöke eszmecserét folytasson arról, hogy válság közepette hogyan kezeljék a kihívásokat, illetve milyen lépéseket tegyenek a hosszú távú gazdasági növekedés és a jóléti társadalmi modell fenntartása érdekében. Ambíciózus dán EU-elnökség A 2012-es dán EU-elnökség az Európai Unió történetének egyik legnagyobb kihívására szeretne megoldást találni, és a válságkezelését hatékonyan menedzselni. 54


A dánok szeretnék bebizonyítani, hogy az EU készen áll arra, hogy megtegye a válság megszüntetéséhez szükséges döntéseket. Habár a következő 7 éves periódusra szóló uniós költségvetési terv elfogadására nem a dán EU-elnökség alatt kerül sor, a dánok szeretnék előremozdítani a tárgyalásokat, amely nem lesz könnyű feladat, hiszen ez a kérdéskör mindig a leghevesebb vitákat váltja ki az unión beül. A dán elnökség nevében a Helle Thorning-Schmidt március 22-én a brüsszeli Európai Parlament előtt tartott beszédében prioritásként említette, hogy az uniónak több pénzt kellene fordítania a gazdasági növekedés biztosítására és új munkahelyek teremtésére (ehhez kapcsolódna a kutatás és fejlesztés támogatása az EU versenyképességének növelése érdekében), a környezetvédelemre, valamint a rászoruló országok támogatása. Hangsúlyozta azt is, hogy a dánok egyszerűbb eljárási szabályokat és nagyobb átláthatóságot szeretnének elérni a pénzügyek kezelésben. Dánia szociáldemokrata kormányának vezetője kiemelte, hogy a dán elnökség ebben a kérdésben is arra fog fókuszálni, hogy a problémák megvitatása során sikeres kompromisszum szülessen a tagállamok között, hiszen a közös költségvetés elfogadásakor minden ország a nemzeti érdekekeit helyezi előtérbe. Az északi országok együttműködésének politikai szerveként működő Északi Tanács soros elnöki posztját 2012-ben Norvégia tölti be, s elnökként az aktuális problémákra reflektálva legfontosabb célkitűzésként az északi jóléti állam fenntartását fogalmazták meg. A norvég elnökségi programot bemutató miniszterelnök, Jens Stoltenberg kijelentette, hogy a gazdasági világválság ugyan az északi országokat sem kerülte el, és még mindig bizonytalan, hogy mit hoz a jövő. Hozzátette ugyanakkor, hogy a szóban forgó államok együttes erővel leküzdhetik a nehézségeket, ezért arra törekednek, hogy összefogással találjanak megoldást a jóléti modell fenntartására. A nyugat liberalizációjának kezdetekor sok kritika érte az északi jóléti modellt, például kritizálták „maradisága”, kollektivista állam-képe, és hatalmas kiadásai miatt. A későbbiekben többen úgy egyszerűsítették le a kérdést, hogy „nekik könnyű, hiszen úgyis gazdagok”. A skandináv országok a bírálatokkal mindig szembehelyezkedtek, hangsúlyozván, hogy a sikeres modell létrehozása és fenntartása kemény munka eredménye, s most is készek lépéseket tenni, hogy a rendszer fenntartható maradjon. A skandináv jóléti modell lényege, hogy az államok úgy őrzik meg versenyképességüket, hogy közben állampolgáraik részére fejlődési lehetőséget és szociális jólétet biztosítanak. A globalizáció negatív hatásaként a skandináv országokat sem kerülhette el a krízis, de az eddigi eljárásuk bizonyíték arra, hogy rugalmasan tudnak alkalmazkodni a kialakult helyzethez.

55


Márton Balázs

Lopakodó európai szuperállam vagy a nemzetek győzelme? Intézményi változások az Európai Unióban Nagy kő gördülhetett az Európai Unió vezetőinek szívéről 2009. december 1-jén: hosszú kálváriája után végre életbe léphetett az uniót megreformálni hivatott Lisszaboni Szerződés. Maga a dokumentum is rögös utat járt be, a megfogalmazásától és az elbukott Alkotmányszerződés „átmentésétől” kezdve a róla rendezett első ír népszavazáson át Václav Klaus cseh államfő vonakodásáig. Ennél is hosszabb volt azonban a folyamat, amelyet a lisszaboni szerződés lezárt: az EU alapszerződéseit gyakorlatilag szinte a szervezet létrehozása óta folyamatosan toldozgatták-foldozgatták. A felülvizsgálatot már az EU-t 1993-as életbelépésével megalapító Maastrichti Szerződés is előírta, ebből született az Amsterdami Szerződés (1999), a fennmaradó kérdések és a bővítés problémáit a Nizzai Szerződés (2003) igyekezett kezelni, . A 2005-ben francia és holland népszavazáson elbukott Alkotmányszerződés - nagyrészt azért sértetlen – roncsaiból született a Lisszaboni Szerződés. Elmondható tehát, hogy az unió alapszerződését tekintve szinte folyamatos volt a változás. A 2004-es keleti „big bang-bővítés” a 2007-es román-bolgár csatlakozás, a bukott népszavazások, optoutok és nehézkesen kicsikart kompromisszumok után pedig úgy tűnhetett, végre meg lehet kicsit pihenni. Az események azonban nem hagytak időt erre. Az Amerikai Egyesült Államokban kitörő 2008-as pénzügyi-gazdasági válság hamar átgyűrűzött Európába, és idővel nagyobb hullámokat vetett, mint az Atlanti-óceán túlpartján. Az EU-ban olyan válaszreakció indult, amely miatt ismét számolni kellett a szerződésmódosítással járó sebek feltépésével, és amely számos tekintetben átrendezte az addigi erőviszonyokat. Tabuból köztéma A segítségnyújtáskor minden szem Németországra, az EU fő „pénztárnokára” szegeződött. A legnagyobb gazdaságot magáénak tudható Berlin viszont vonakodott úgy állni a számlát, hogy nem tudja, csak mások költekezését finanszírozza vele, vagy a többiek valóban vállalják a kiadások visszaszorítását – ezzel biztosítva, hogy fizetőképesek maradjanak. Éppen emiatt Angela Merkel német kancellár elsőként követelte a korábbi, gyengének bizonyult szabályok megerősítését, s egyben az uniós alapszerződés újabb módosítását. Döntő fordulatot jelentett, hogy 2010 októberében végül sikerült maga 56


mellé állítania az addig erősen vonakodó Nicolas Sarkozy francia elnököt. Ennek ellenére a Bizottság egyes tagjai, valamint többek között a luxembourgi és a belga külügyminiszter is óva intet a kérdés újbóli megnyitásától. Ennél is vészjóslóbb volt egy brit koalíciós forrás, amely szerint „ez a kormány semmiféle szerződésmódosítást nem fog elfogadni”. Merkel viszont úgy fogalmazott, „csak az, hogy a Lisszaboni Szerződést nehéz volt elfogadni, még nem jelenti, hogy ne változtathatnánk semmin a következő három évtizedben”. A kérdésben végül az uniós állam- és kormányfőkből álló Európai Tanács 2010. október 29-én végül engedett a német nyomásnak – nem utolsósorban attól félve, hogy az ideiglenesen létrehozott Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (EFSF) elleni határozatot hoz a német alkotmánybíróság. 2011 októberében az Európai Tanács pedig úgy döntött, hogy „nyugtázza” a tagállami törekvéseket a konvergencia fokozására, „ideértve a szerződéseken eszközlendő kisebb változtatások lehetőségének feltérképezését is”. Kikötötte azonban, hogy ehhez mindegyik tagállam beleegyezése kelleni fog. A lehetőségek feltérképezésével Herman Van Rompuyt, az Európai Tanács elnökét bízták meg (ld. keretes írásunkat). A javaslatokból azonban nem lett semmi: a tavaly decemberi, maratoni és emlékezetes kommunikációs káoszba fulladó ülésen végül a britek nem engedtek. David Cameron brit kormányfő számára sokadszori „arcvesztést” jelentette volna uniós ügyekben, ha újfent több hatalmat ad át Brüsszelnek, s részben a londoni City pénzügy központ érdekeit védve nem vállalta, hogy szembe menjen pártja euroszkeptikusaival. Mint az később tisztázódott, az euróövezeten kívüli országok sem mondtak egyértelmű igent, végül azonban a britek mellettcsak a csehek maradtak ki. A fiskális paktumnak egyszerre két szempontnak kellett megfelelnie. Egyrészt formailag – Cameron vétója miatt – egyszerűen csak egy kormányközi szerződés, amelyet történetesen az EU 27 tagállamából 25 ír alá. Mindez komoly jogi problémát okozott: felmerült ugyanis a kérdés, hogyan lehetne az Európai Bíróságának felhatalmazása arra, hogy egy alapvetően nem uniós szerződés alapján jogkörei legyenek a tagállamok felett. (A fiskális paktum tartalmáról lásd lenti keretes írásunkat). A francia-német tandem ezért igyekezett hangsúlyozni,, hogy a dokumentumot jövőben a közösségi joganyag részévé kell tenni. Másrészt el akarták kerülni, hogy a ratifikáció megint olyan viharos legyen, mint korábban. Erről egy külön mondat igyekezett gondoskodni, amely szerint a szerződés semmi újat nem jelent az eddigi szabályokhoz képest. Hiába: a főügyész javaslatára az ír miniszterelnök, Enda Kenny népszavazást írt ki a kérdésről, amelyet május 31én tartanak majd. Ez ugyan nem döntheti be a teljes megállapodást, de ha a szigetország nemet mondana a megállapodásra, elesne az Európai Stabilitási Mechanizmustól (az EU állandósított mentőcsomagjától), ami könnyen újabb bizonytalanságot hozhat az amúgy is törékeny egyensúlyba. 57


További kavarodást jelenthet a francia elnökválasztás. A májusi döntő forduló toronymagas esélyesének látszó szocialista Francois Hollande többször is közölte, hogy „Nem csak Franciaországért, de egész Európáért újra fogom tárgyalni a költségvetési fegyelemről szóló szerződést”. Hollande ráadásul szövetségest kapott egy uniós frakciótársa, a 2012 márciusában megválasztott Robert Fico szlovák kormányfő személyében. „Hollande úr véleménye nagyon közel áll [a SMER-éhez]. Nagyon figyelmesen követem a véleményét” – nyilatkozta Fico, akinek épp az uniós válságkezelés (az EFSF kibővítése) miatti koalíció-szakadásnak és előrehozott választásnak köszönhetően nyerte el újra a kormányfői posztot. Hollandiában pedig a kisebbségi kormány találhatja magát bajban, ha nem sikerül három százalék alá préselnie a deficitet, mert egyetlen lehetséges szövetségesük, a Munkáspárt azzal fenyegetőzik, hogy különben nem szavazza meg a fiskális paktumot. A fiskális paktum főbb pontjai •

Egy ország költségvetése egyensúlyban kell, hogy legyen, vagy többletet kell produkálnia. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a strukturális – azaz az egyszeri tételektől és a rövid távú üzleti ciklus-hatásoktól megtisztított – deficit nem lehet a GDP 0,5 százalékánál magasabb.

•

Csak azok az országok engedhetnek meg ennél is magasabbat (legfeljebb egy százalékot), amelyek államadóssága kisebb a GDP 60 százalékánál.

•

Ha a költségvetés nincs egyensúlyban, a nemzeti törvények közé felvett, automatikusan életbe lépő szabályoknak kell korrigálnia.

•

Ha egy ország adóssága túllépi GDP-je 60 százalékát, évi egytizenkettedével kell azt csökkentenie.

•

A kiegyensúlyozott költségvetésről szóló szabályt a paktum életbe lépésétől számított egy éven belül be kell vezetni a nemzeti törvények közé – lehetőleg az Alkotmányba.

•

Ha ezt nem teszi meg, az Európai Unió Bírósága eljárást indíthat ellene, és a GDP-je 0,1 százalékára büntetheti.

•

Emellett a ratifikáció és a szabályok átemelése nélkül az Európai Stabilitási Mechanizmusból sem részesülhet egy ország.

•

Az euróövezeti országok előre összehangolják nemzeti adósság-kibocsájtási politikájukat.

•

A paktum 2013. január 1-jén lép életbe, feltéve, hogy 12 euróövezeti tagállam letétbe helyezte a ratifikációját (vagy az azutáni hónap első napján, hogy a 12. ezt megtette).

58


„Európai szuperállam” van kibontakozóban? Szerződésmódosítás nélkül is számos tekintetben erősödött ugyanakkor az EU nemzetek feletti „gazdasági kormányzása”. Az Európai Bizottság 2010 júniusában fogadta el az „európai szemesztert”, amely során az év első felében a tagállamoknak be kell mutatnia a rendezett államháztartásra és az EU 2020 gazdaságélénkítési stratégia céljainak megfelelő növekedésre vonatkozó terveiket. Ezekről a Bizottság ajánlásokat készít, amelyeket ugyanakkor végső soron tagállamok vitatnak meg és fogadnak el. Emellett szintén az Európai Bizottság szerepét növelte a 2011 decemberében életbe lépett a „hatos jogszabálycsomag”. A hat jogszabálynak köszönhetően az eurózóna tagállamai a jövőben nem hagyhatják olyan egyszerűen figyelmen kívül a Bizottság figyelmeztetéseit a költségvetési vagy adósságpolitika kiigazítására, mint addig. A csomag olyan eszközrendszert adott az uniós végrehajtó testület kezébe, amellyel hatékonyabban fel tud lépni a túlzott költségvetési hiány és eladósodás, a költségvetési számok manipulációja és az egyéb makrogazdasági egyensúlytalanságok ellen. A Bizottság tehát láthatóan nagyobb jogköröket kapott, amelyekkel élni is tud; jó példa erre, hogy az EU történetében túlzottdeficit-eljárás miatt először szankcionálhatnak tagállamot, nevezetesen Magyarországot. Ugyanakkor a legtöbbször a végső döntés és különösen a kezdeményezés a tagállamok vezetőit tömörítő Európai Tanács kezében maradt. Gyakorlatilag havi szinten találkoztak, amely miatt a közelmúltban Herman Van Rompuy nyílt magyarázkodásra kényszerült, mondván, hogy a későbbiekben véget vetnek ennek. Míg a válságkezelés elején a „hatos csomagot” a Bizottság javasolta és a „rendes”, együttdöntési eljárásnak megfelelően fogadta el a Tanács és az Európai Parlament, a 2011. márciusi „Euró Plusz” Paktumot és a fiskális paktumot viszont gyakorlatilag a tagállamok alakították ki egymás között. A formálódó intézményi erőegyensúly vesztesének egyelőre az Európai Parlament (EP) tűnik. Az uniós képviselőtestület kedvező helyzetből indult azzal, hogy a Lisszaboni Szerződés kiterjesztette az együttdöntési eljárás használatát, amellyel egyre bátrabban igyekszik is élni. Ugyanakkor Strasbourgot szinte teljesen kihagyták az uniós válságkezelés kérdéseiből. Az együttdöntési eljárással elfogadott hatos csomagnál ugyan még sikerült kikényszeríteni, hogy a tagállamok elfogadják a fordított minősített többség elvét, de számos képviselőt kifejezetten irritál, hogy a nemzeti kormányok átvették az irányítást. Kérdés, hogy a mennyiben képes változtatni a helyzeten az EP új, harciasnak ismert elnöke, Martin Schulz. A szándék feltehetően megvan: beiktatási beszédében kikelt az ellen, hogy „az európai emberek képviselőit gyakorlatilag arra a szerepre kárhoztatták, hogy láttamozzák a kormányok brüsszeli hátsó szobákban kialkudott 59


megállapodásait”. „Közös célunknak kell lennie, hogy teljesen gyakoroljuk azt a hatalmat, amelyet ránk ruháztak – még ha az eredmény politikai vita is lenne” – mondta. Törekvéseihez gyakorlatilag a liberálisoktól és a zöldektől is támogatást kapott. Természetesen a válság miatt nem volt elég idő bonyolult, elhúzódó eljárásokra, a gyorsaságot viszont megsínylette az EU. Egyrészt egyre inkább többsebességessé vált (az euróövezetnek a 27-ből 17 tagállam a tagja, viszont az „Euró Plusz” paktumnak 23, a fiskális paktumnak pedig legjobb esetben 25), másrészt nőtt a szervezet „demokrácia-deficitje”. Föderalizmus vagy kormányköziség? A változások mérlege tehát kettős: egyrészt nőtt a Bizottság ellenőrző szerepe, ugyanakkor a tagállamok kezdeményező-végrehajtó szerepe is, akik kormányközi megállapodásokkal rendezik el az uniós ügyeket. Bonyolítja a helyzetet, hogy a lisszaboni szerződés amúgy is megbillentette volna az intézményi egyensúlyt – igaz, elvileg éppen a partvonalra került Parlament javára. Kérdés az is, hogy a fenyegetettség elmúltával mennyire bizonyul tartósnak a most formálódó rendszer. Andrea Merkel egy 2012. januári interjúban erős EP-ről, és egy európai kormányként működő Bizottságról beszélt. Nem kizárt ugyanakkor, hogy az irányításával elindított folyamatok éppen az ellenkező irányba vezetnek.

Ugrósdy Márton

A magyar EU-elnökség és az uniós válságkezelés A 2008-ban kitört gazdsági válság Európát sem kímélte, a korábbi évek laza könyvelési gyakorlata pedig látványosan megbosszulta magát, amikor Görögország összeomlása után az egész eurózóna veszélybe került. Bár a Lisszaboni Szerződés után az Európai Tanács soros elnökségét ellátó nemzeti kormányok szerepe sok területen jelentősen csökkent, 2011 folyamán mind a magyar, mint a lengyel diplomaták igyekeztek tető alá hozni a „hatos csomagnak” nevezett jogszabályokat, amik a szigorúbb ellenőrzés eszközével próbálták elejét venni a korábban tapasztalt tagállami fegyelmezetlenségnek. Valamire szükség lenne… Bár a 2008-as gazdasági válság az eurót eleinte kevésbé érintette, a 2009 során napvilágra került görög machinációk, illetve azt követően a déli tagállamokban sorozatosan feltárt, a költségvetési adatok kozmetikázását mutató gyakorlatok hamar 60


megrengették a közös valutába vetett hitet. Miközben Athén a folyamatos kormányválsággal küzdött, és a hellén miniszterelnököt a YouTube-on is népszerű gúnyvideókkal „küldték melegebb éghajlatra”, addig a brüsszeli döntéshozóknak arról kellett elgondolkodniuk, hogyan állítsák vissza az euróba vetett bizalmat. Mivel a tagállamok jelentős része addig meglehetősen lazán kezelte a központi előírásokat, ezért szinte magától adódott az ötlet, hogy a brüsszeli hatásköröket kell szélesíteni, és szorosabb kontrollt kell bevezetni a nemzeti kormányok pénzköltési gyakorlata felett. Korábban Brüsszel már igyekezett szorosabb pórázra fogni a fővárosokat, amikor 1997-ben bevezette, illetve 2005-ben módosította a Stabilitási és Növekedési Paktumot. Ezt akarták most kiegészíteni olyan új szabályokkal, amik nagyobb hatáskört adnak a közösségi szervek kezébe, hogy így próbálják meg önfegyelemre kényszeríteni a tagállamokat. A csomagra elsősorban azért volt szükség, hogy a befektetők bizalmát vissza tudja szerezni Brüsszel, illetve választ akartak adni azokra a kritikákra is, melyek szerint a közös monetáris politika közös fiskális politika nélkül soha nem lehet sikeres. A tagállami költségvetések nagyobb közösségi ellenőrzésével az EU egy lépést tett abba az irányba, hogy a jogos kritika okát megszüntesse, és egy árnyalattal föderálisabb modell felé mozduljon el. Színre lép a magyar elnökség A magyar elnökség már mandátuma első napjaiban egyértelművé tette, hogy kiemelt feladatként kezeli a gazdasági kormányzás ügyét. Erre az összes előadáson felhívták a figyelmet, illetve az elnökségi teljesítményt értékelő külügyminisztériumi kiadványban is első helyen szerepel az ezen a téren végzett munka. Az értékelőben azt olvashatjuk, hogy „Az elnökség kulcsfeladata a gazdaságpolitikai koordináció megerősítését célzó hatos jogszabálycsomagról folyó tárgyalások vezetése a Tanácsban, azok intézmények közötti koordinálása és lehetőség szerint első olvasatos lezárása volt.” Ezt a célt végül nem sikerült tökéletesen megvalósítani, hiszen a parlamenti szavazás végül a lengyel elnökség idejére, 2011 szeptemberére csúszott, a lényegi munkát azonban mégis a magyar elnökségi csapat végezte el. Az első gondot a magyar EU-elnökség meglehetősen rossz bemutatkozása jelentette: 2011 januárjában az egész világsajtó az Orbán-kormány által megalkotott médiatörvénytől volt hangos. Anélkül, hogy a sokszor elhamarkodott ítéletek jogosságáról értekeznénk, ki kell jelentenünk, hogy a magyar elnökség presztízsének rendkívül sokat ártott az egy hónapig tartó nemzetközi össztűz. A magyar csapat már az indulás előtt komoly hátrányba került. A teendők viszont nem várhattak, egyszerre három szinten kellett kompromisszumot létrehozni: először is az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanácsban kellett egyezségre jutni az új közösségi hatásköröket tekintve, ami a görög és a dél-európai helyzet miatt nem volt egyszerű. Sokan már itt attól tartottak, hogy a kevésbé jól 61


muzsikáló kormányok szolidaritása végül megakadályozza, hogy a brüsszeli központ kezébe valódi szankciós eszközöket adjanak. Másodsorban el kellett dönteni azt is, melyik EU-s szerv kezébe adják az igazi fegyvert, a szankciók kiszabását. Itt ismét hatásköri konfliktos alakult ki a Bizottság, a Tanács és a Parlament között, ugyanis ez utóbbi kettő szerette volna megszerezni a végső döntés jogát. A magyar elnökségnek ebben a környezetben is a mindenki által elfogadható megoldást kellett felmutatnia. Végül ott volt még az Európai Parlament, ahol a különféle pártcsaládok vették górcső alá a javaslatokat. Míg a konzervatív frakciók inkább a nagyobb költségvetési fegyelmet, illetve a nagyobb közösségi hatásköröket szerettek volna látni, addig a baloldali politikusok azzal érveltek, hogy az újabb megszorítások nem adnak jó választ az egész Európát sújtó válságra. A magyar kormány már a mandátuma elején világossá tette, hogy egy EP-barát elnökséget kíván megvalósítani (ezt támasztotta alá az is, hogy az EU-ügyekért felelős államtitkári pozíciót egy korábbi EP-képviselő kapta meg). Az egyeztetések során a magyarok igyekeztek alapos tájékoztatást adni az EP-képviselők számára, akik bár komoly vitát folytattak az ügyben, végül mégis sikerült egyezségre jutniuk. Az időrend ennek ellenére nagyon feszes volt: a hatos csomag szövegszerű javaslatát először március 15-én fogadta el a Tanács, azután kezdődhetett meg a vita az EP szakbizottságaiban. A háromoldalú intézményközi egyeztetés egy hónappal később, április 20-án indult meg, ami rendkívül intenzív időszak volt. A Parlamentben több mint kétezer módosító javaslat érkezett a jogszabály-tervezetekhez, miközben az tárgyalások során a tagállamok is több engedményt tettek. Végül a Tanács június 20-án hagyta jóvá az immár módosításokkal is megtűzdelt dokumentumot, ami így a Parlament elé kerülhetett szavazásra, azonban ekkor a közelgő nyári szünet miatt már nem tudták beilleszteni a magyar elnökség egyik legfontosabb ügyét a tárgyalási sorozatba. Miből áll a hatos csomag? A hatos csomag egy jogszabálygyűjtemény, ami komolyabb ellenőrzési és büntetési jogköröket ad a közösségi szerveknek a tagállamokkal szemben. A csomag négy eleme a Stabilitási és Növekedési Paktum szövegét egészíti ki, itt rögzítik például azt, hogy a tagállami költségvetések hiánya nem haladhatja meg a három százalékot, illetve az államadósság szintje nem emelkedhet az éves GDP 60 százaléka fölé. Ha ezeket a célokat nem sikerül teljesíteni, akkor a Bizottság túlzottdeficit-eljárást indít az adott nemzeti kormánnyal szemben (ironikus, hogy erre a hatos csomagot a legnagyobb elnökségi eredményének tekintő Magyarországgal szemben is sor került). A módosítások egy másik része az eurózóna tagjaira vonatkozik: nekik ezentúl komolyabb szankciókkal kell majd szembenézniük, ha nem tudnak megfelelni a 62


közösségi elvárásoknak. Ha például a Bizottság és a Parlament úgy találja, hogy az adott tagállam kormánya nem tesz meg mindent az államadósság csökkentésére és a hiány lefaragására, akkor a GDP 0,2 százalékára rúgó, kamatozó letétet kell elhelyeznie. Ha a gazdaságpolitika később sem vesz tudomást a figyelmeztetésekről, akkor ez a letét bírsággá változik, és onnantól kezdve már az Európai Stabilitási Mechanizmus (illetve az Európai Befektetési Bank) rendelkezhet ezekkel az összegekkel. Ezzel párhuzamosan a nemzeti statisztikai hivataloknak is át kell venniük az EU központi módszereit, ezzel a korábban tapasztalt adatmanipulálást szeretnék megszüntetni a brüsszeli döntéshozók. Elsősorban a Bizottság jogköreit erősítette meg a csomag, ugyanis a Tanáccsal ellentétben (ahol nagyobb teret kapnak a tagállami érdekek és a zárt ajtók mögötti alkuk) a vizsgálatok megindítása illetve a figyelmeztetések kezdeményezése a Bizottsághoz került, míg más esetekben a Tanács és a Bizottság együtt gyakorolja a felügyeleti jogköröket. Emellett nyilvánossá tették a bírságokkal kapcsolatos tanácsi szavazásokat (bár válsághelyzetben kivételt lehet tenni), valamint a Bizottság és a Tanács a témába vágó határozatait is. Fontos ellenőrzési jogkört kapott a Parlament is, ami a képviselők javaslatára a plenáris vitán meghallgatathatja az egyes országok pénzügyminisztereit, illetve a Bizottság és az Eurócsoport vezetőjét is. Célegyenesben Annak ellenére, hogy a tagállamok már tavasszal egyetértésre jutottak az elvi kérdésekben, a Parlamenttel még komoly csatákat kellett megvívni. A tagállamok között elsősorban Franciaország volt az, aki a legkevésbé szerette volna feláldozni szuverenitásának egy újabb darabkáját. Végül azonban a Parlament győzött, és életbe lépett a jelenlegi szabályozás. A központ megerősítését jelzi az is, hogy a tagállamok csak fordított minősített többségű szavazással akadályozhatják meg a Tanácsban a figyelmeztetések kiadását, illetve a szankciók foganatosítását. Ez azt jelenti, hogy a tagállamok minősített többségének kell úgy dönteniük a szavazás során, hogy nem támogatják az egy-egy ország ellen kezdeményezett eljárást. A rendszer automatizmusát erősíti, hogy ha a Bizottság értesítése után a Tanács tíz napon belül nem dönt az ügyben, akkor az eljárás magától a következő szakaszba lép. Ha a Tanács szavazáson mégis a figyelmeztetés elutasítása mellett dönt, akkor a döntés után meg kell jelennie a Parlament előtt, ahol nyilvánosan kell magyarázatot adnia a döntésére. A csomag elfogadását az Európai Parlamenten belüli politikai megosztottság sem segítette. Míg a konzervatív képviselők a szigor mellett törtek lándzsát (sokszor saját nemzeti kormányuk érdekeivel szemben), addig a baloldali és a liberális frakciók azért kárhoztatták a tervezetet, mert az szerintük túlságosan is a megszorításokra, és nem a növekedés ösztönzésére koncentrál. Azt azonban a politikusok is érzékelték, hogy a válság gyors lépéseket sürget, ezért sokan a frakciófegyelmet és saját 63


fenntartásaikat félretéve végül mégis a hatos csomag elfogadására szavazott a szeptember 28-i voksoláson, ami ennek ellenére is szoros eredményt hozott. A baloldali pártok végig megosztottak maradtak a kérdésben, azt viszont elérték, hogy a Bizottság ne csak a deficittel küzdő országokat vizsgálja rendszeresen, hanem azokat a tagállamokat is, ahol rendben vannak a könyvek. Az érvelés szerint ugyanis több tagállam „hasznot húz” a többiek szenvedéséből, ami legalább annyira veszélyes, mint az államadósság, vagy a költségvetési deficit. Mivel a végszavazásra már a lengyel elnökség alatt került sor, ezért a végső dicsőségben a magyar elnökség már nem sütkérezhetett, ugyanis – mint azt a lengyel elnökség honlapján is olvashatjuk – az utolsó vitás kérdéseket végül a szeptember 16-i wroclawi ECOFIN-ülésen sikerült rendezni a Tanács és a Parlament képviselői között. Ezt követte a végszavazás, majd az ECOFIN ismételt jóváhagyása októberben. Átmegy a csomag – de mi történt azóta? Annak ellenére, hogy a hatos csomag elfogadása 2011 őszén komoly eredmény volt, az új szabályok mégsem hoztak megnyugvást az európai pénzpiacokra, noha pont ez volt a legfontosabb cél, amikor 2010-ben megindult az egyeztetési folyamat. Ennek ellenére a Bizottság optimista volt, ahogy Olli Rehn is írta a The Daily Telegraph című brit napilapban: „sokkal erősebb eszközeink lesznek az olyan gazdasági hibák megelőzésére, amik a közelmúltra is árnyékot vetettek. Mostantól képesek leszünk alapos vizsgálatnak alávetni a tagállamok közpénzügyeit egy bizonyos adósságszint felett, és sokkal körültekintőbbek lehetünk, mint bármikor korábban.” Rehn méltatta az Európai Szemeszter jelentőségét is, megemlíteve, hogy „a költségvetéseknek meg kell felelniük a közösségi szabályoknak, hogy (…) a költségvetési tervezés még átláthatóbb legyen az állampolgárok és a politikusok számára is”. A hatos csomag végül 2011. december 13-án lépett hatályba. Bár a hatos csomag elfogadása komoly siker volt az abban résztvevő összes fél, így a magyar EU-elnökség számára is, az örömöt beárnyékolta az ősz legfontosabb kérdése, miszerint sikerül-e megmenteni az eurót, vagy a görögök végleg a mélybe rántják a közös valutát. Miközben a jogászok Brüsszelben a hatos csomag szövegének véglegesítésén dolgoztak, addig Angela Merkel is Nicolas Sarkozy már egy új paktumról tárgyaltak, ami újabb megszorításokkal és még nagyobb közösségi szigorral enyhítette volna az euróra nehezedő egyre nyomást. Az októberi uniós állam- és kormányfői csúcson még úgy tűnt, hogy megfeneklettek a tárgyalások, és az azt követő október 19-i Merkozy-találkozó sem hozott áttörést. Decemberre azonban megszületett a megegyezés: a válságra nem közösségi szinten, hanem kormányközi szerződés keretében fognak választ adni. Ezzel a német-francia tengely magához ragadta a kezdeményezést az euró ügyében, hiszen megállapodással ki akarták kerülni a bejáratott uniós szintű döntéshozatalt. Sarkozy még ennél is 64


tovább ment: az Unió egy Népi Mozgalom (UMP) tagjai előtt elmondott beszédében ugyanis azt javasolta, hogy szélesítsék ki az Európai Központi Bank jogköreit, illetve vezessék be az eurókötvényeket. Ez azonnal megosztotta a tagállamokat, és a britek rögtön jelezték: ilyen méretű központosításba már nem fognak belemenni. A végső döntés a Magyarországon is alaposan kitárgyalt decemberi állam- és kormányfői csúcstalálkozón született meg, ahol végül az EU tagállamainak többsége támogatta a német-francia javaslatot, azonban az uniós alapszerződés módosítására végül nem került sor. Érdekesség, hogy a megerősített gazdasági kormányzás, illetve a hatos csomag egyik első „áldozata” éppen az a Magyarország lett, aki maga is sokat tett az új jogszabályok megszületése érdekében. Most a Bizottságnak már nincsen akkora mozgástere a figyelmeztetések és a szankciók terén, mint korábban, és a befektetők is azt várják a brüsszeli vezetéstől, hogy a bizalom fenntartása érdekében példásan tartsa magát a korábban meghozott szabályokhoz. A magyar diplomaták mégis büszkék lehetnek munkájukra, hiszen egy nagyon nehéz és ellentétekkel terhelt kérdésben sikerült konszenzust kialakítaniuk a különböző közösségi szervezetek, a nemzeti kormányok, illetve az Európai Parlament képviselői között. Sajnálatos, hogy az új, szigorúbb eljárásokat éppen Magyarországon fogják tesztelni.

65


A Kitekintő Elemzések eddig megjelent füzetei

1. A 2010-es ukrán elnökválasztás (2010. január 15.) http://kitekinto.hu/downloads/ukran_elnokvalasztas_2010_kitekinto_elemzes.pdf

2. Iraki választások 2010 (2010. március 23.) http://kitekinto.hu/downloads/kitekinto_elemzes_iraki_valasztasok2010.pdf

3. Brit választások 2010 (2010. május 3.) http://kitekinto.hu/downloads/brit_valasztasok_2010_kitekinto_elemzes.pdf

4. Csehország választ 2010 (2010. május 25.) http://kitekinto.hu/downloads/kitekinto_cseh_valasztasok2010_elemzes.pdf

5. Nemzetpolitikai elemző (2010. november) http://kitekinto.hu/downloads/kitekinto_nemzetpolitikai_elemzo_2010_november .pdf

6. Az új román oktatási törvény hozadéka a magyar kisebbség számára (2011. március) http://kitekinto.hu/downloads/kitekinto_elemzes_roman_oktatasi_torveny.pdf

7. Latin-Amerika mérlegen (2011. július 27.) http://kitekinto.hu/downloads/kitekinto_elemzes_latin_amerika_merlegen_2011.p df 8. Lengyel választások 2011 (2011. október 5.) http://kitekinto.hu/downloads/kitekinto_elemzesek_lengyel_valasztasok.pdf

66


9. A Balkán 2011-ben (2012. január 3.) http://kitekinto.hu/downloads/kitekinto_elemzesek_Balkan2011.pdf 10. A feltörekvő Chile: merre tovább mintaállam? (2012. február 14.) http://kitekinto.hu/downloads/kitekinto_elemzofuzet_chile_2012.pdf

11. A gazdasági válság Közép-Európában (2012. február 23.) http://kitekinto.hu/downloads/kitekinto_elemzesek_keu_valsag.pdf 12. Oroszország elnököt választ 2012 (2012. március 2.) http://kitekinto.hu/downloads/kitekinto_elemzes_oroszorszag_valaszt_2012.pdf 13. Nagyhatalom születik Közép-Európában? Lengyelország új külpolitikája (2012. március 20.) http://kitekinto.hu/downloads/kitekinto_elemzesek_lengyelorszag_kulpolitikaja_2 012.pdf

67

KITEKINTŐ ELEMZÉSEK 14

Recommend Documents