LVI. évfolyam 2003. október
Kisjenô 800 éves Bánsági körkép Tricentenarium Rákóczianum A Rákóczi-szabadságharc korának mûvelôdéstörténete II. Rákóczi Ferenc és Erdély
Tartalom
KÖZMÛVELÔDÉSI FOLYÓIRAT A szerkesztôség: SZABÓ ZSOLT (fôszerkesztô) GÁBOR DÉNES MURAD BETTY SÜTÔ FERENC Postacím: 400015 Cluj-Napoca P-øa Unirii Nr. 11., ap.7 C.P. 201 Tel./Fax: 00-40-264/591267 E-mail:
[email protected] Bankszámlaszám: Redacøia Mûvelôdés Trezoreria Cluj 50.09.954.99.09
Neményi József Nándor: És megfordul a szél… . . . . . . . . . . . . 3 Boér Jenô: 800 éves település . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 Böcskei László: „Léptünk e század elején szaporábbá kell váljon” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 Gaal György: A fiatalok barátja és szervezôje Kovács Nemere (1942–2003) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10 Enyedi Sarolta: Kisiratos 2003, avagy médiatábor harmadszorra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 Ladányi Emese: Torockó, egy kicsit másképp . . . . . . . . . . . . . 12 Galéria Forró Miklós: „Az illusztrációk állnak hozzám a legközelebb.” Beszélgetés Lokodi Ildikó grafikussal . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 Tricentenarium Rákóczianum. 300 éve tört ki a kuruc szabadságharc . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 Gábor Dénes: XXXI. Országos Honismereti Akadémia – Nyíregyháza . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 Csorba Csaba: Mûvelôdéstörténeti áttekintés a Rákóczi-szabadságharc koráról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 Dukrét Géza: II. Rákóczi Ferenc kapcsolata a Partiummal és Erdéllyel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 Játékszín Lászlóffy Csaba: Mily világ lészen? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 Felhívás TUDEK 2003–2004 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31
Lapszámunk támogatói: a Mûvelôdés- és Egyházügyi Minisztérium, a Mûvelôdés Egyesület, valamint:
ISSN 1221-8693
Készült a kolozsvári Garamond nyomdában
II. Rákóczi Ferenc Mányoki Ádám olajfestménye
És megfordul a szél… Tizennégyéves történelmünk csupa változás és küzdelem. A „szép, új világ”, amit oly közelinek hittünk, mintha távolodnék. Ha már egyszer új csónakba szálltunk, használnunk kell az értelmet, az észt és évezredek erkölcsi útmutatását, hogy biztonságosabban haladhassunk. Sajnos világunkban nem gyarapodott a jó, hogy elhomályosítsa a rosszat, amelyet negyven évig és újabb tizennégyet tapasztaltunk. Nem hisszük, hogy az ember lényege megváltozhat, és társadalmunk olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek a végsô boldogságot biztosíthatják az egyénnek, aki mindegyre reméli, hogy megfordul a szél, és jön, végre jön az erényes társadalom, amely nem utópia, hanem egyetemes felelôsséggel, információval, kultúrával rendelkezik, ráadásul szívélyes lesz és sokkal igazságosabb a világ. Máté evangéliumában (14,22) arról ír az apostol, hogy az Úrba vetett bizalom, az erôs hit veszélyhelyzetben, a félelemmel telített világban segít, és a nagy vihar után elül a szél, majd megfordul és a hajóban lévô utasok nehezen, de révbe jutnak. A fenti tantétel értelmezése, érvényessége, mélysége a kicsinyhitûség elleni orvosság, magyarán: lehetôség lesz kigyógyulni, esetleg teljesen felgyógyulni a hitetlenségbôl. A fenti gondolatmenet aktualitása három okból érvényes manapság is, amikor állandósult az átmenetiség, romlott a gazdasági helyzet, leértékelték a lejt 2003 augusztusában, az intézményválság és restauráció mindennapos valóság. Egyenes következménye a nacionalizmus szítása és felerôsödése. Tizennégy évvel a romániai fordulat óta nagyon keveset tudunk arról, hogy mi is történt 1989 decemberében, és az sem biztos, hogy mire számíthatunk 2004-ben, abban a választási évben, amikor három hónap kánikula, hosszú aszály, majd energiaválság kihívásaival kell szembenézni, és 2003-ban a hôség zavarai után mire is számíthatunk a mindenható piacon. A kérdések tömege, a tömegek kérdései nagyrészt megválaszolhatatlanok, tehát nem orvosolhatók rövid távon, ha a szegénység 50% körül van, és októbertôl a drágulás mély tengerében evezünk. Hibák sorát követte el a kormány az utóbbi hónapokban, de beismerésrôl szó sincs, munkahelyek ezreit veszélyeztetik, és a miniszterelnök nem szeret alkudozni. Minden racionális elemzô, aki politikai, gazdasági és társadalmi szempontok alapján akar prognózist készíteni, csak azt írhatja le: 2003 decemberétôl 2004 végéig helyzetünk, kilátásaink, esélyeink csak bonyolódni fognak, s egy pártban sem bízhatunk meg, a doktrínával is baj van, így nincs mitôl megforduljon a szél. Hiába reménykednek tehát sokan 15 éve, hogy a nem várt, csak titkon álmodott fordulattól megfordul a szél és beáll a valós, érzékelhetô, a statisztikák által alátámasztott javulás. A rendszerváltás eddigi nyertese s haszonélvezôje az a politikai elit, amely a legközelebb volt a pártnomenklatúrához, erôszakszervezetekhez, politikai rendôrséghez, külügyesekhez, mindenfajta aktivistához és élsportolóhoz. Nekik nincs miért megforduljon a szél, az uralkodó elithez tartoztak és tartoznak, a tulajdonreformot, ami csak véget ér 2004-ig, mint haszonélvezôk s a rendszer (régi és új) kiszolgálói alaposan kihasználták. Az elsô millió után, amit megszereztek (1990–1991) a privatizáció zûrzavarában mesés va-
gyonokra tettek szert, maguk között felosztották a gazdaságot, s a gazdasági konszolidáció után abszolút nyertesek lettek és maradnak. Ôk képezik a gazdaság gerincét, és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy létrejött a román oligarchia is, akik politikai ambícióikkal és a kétesen független bíróságokkal veszélyeztetik a korrupció felszámolását, az üzleti környezet megtisztulását. Könnyen megszorítják a még független médiát és manipulálják a tévéadásokat. Ezért kellene minél gyorsabban befejezni a privatizációt, és eladni a még állami kézben levô bankokat. A közembernek, aki csak privatizációs kuponokkal rendelkezik, nincs miért megforduljon a szél; a széljárás, a révbejutás esélye a román vadkapitalizmusban minimális, s ha majd nyugdíjasok lesznek, a kilátások a javulását csak a Bibliában láthatják, s az isteni gondviselésben reménykedhetnek. Magyarán nem érik meg, nem érhetik meg azt a napot, amikor megáll, majd megfordul a szél és az úgynevezett szociális piacgazdaság gyümölcsét le lehetne aratni. A korrupció, a fekete gazdaság által szentesített piacgazdaság könyörtelenül átlép felettük, és keményen lesújt rájuk, ha nincs olyan pártfogójuk, akinek kapcsolatai és társadalmi tôkéje be tudná venni ôket az új versenygazdaság érdekérvényesítô üzletébe, ahol a havi ezer euró normális javadalmazás lenne. A felszabadult tulajdon és történelmi reformok 14 éve után a szegénységbôl való kilábalás, menekülés liberális vagy szocdem doktrínával is nehezen képzelhetô el, mert a polarizáció koncentrálja a tulajdont, szó sem lehet tisztességes kapitalizmusról. Akik a nagy természeti erôforrásokat (földgáz, nyersolaj, szén) kiaknázzák vagy ellenôrzik, mind a régi-új hatalomhoz közelálló személy, a politikai hatalom után a gazdaságit, meg a bankokat is megkaparintották. A kérdések kérdése, hogyha nem fordul meg a szél iránya, ezt a mai 50 évesek hogyan érik meg, miként bírják el, ha a gyermekeik zömében külföldre távoznak, a falvak elnéptelenednek. Ha tovább csökken a politikai elit és a kormány bizalmi tôkéje – és általában romlik a bizalom egy rossz gazdasági év után a gazdaságpolitika irányítójával szemben –, akkor felvetôdik a kérdés: kik lesznek, kik lehetnek a 2004-es év potenciális nyertesei, hiszen a gazdasági növekedés mindhárom komponensével óriási bajok vannak: a lakossági fogyasztás minimum évi 5-6%-kal kellene hogy nôjön, az export legalább 10-15%-kal, amivel várhatóan nô az import, lévén a globalizáció a mindennapok valósága. Elkerülhetetlen a behozatal növekedése (élelmiszer, energia, gyógyszerek, luxuscikkek), és végül alig elképzelhetô a gazdasági teljesítmény és termelékenység növekedése 10-15%-kal, hogy versenyképesek legyünk azon a piacon, amire vágyunk, de jó esetben is csak 2007ben érkezünk a szófiai vonattal (a bolgárokkal). Egy ôsrégi kínai átok így hangzik: élj meg érdekes idôket! Állítjuk, hogy a fenti eszmefuttatás után csak arra a konklúzióra jutunk, hogy nagyon is érdekes idôk jönnek a tizennégyéves átmenet után. Meglepetések lesznek, és a fordulat, amely megállítja a szelet, nehezen lesz elviselhetô. Ha csak arra gondolunk, hogy a mai ötvenévesek és három rendszerváltás passzív tanúi valóban érdekes és veszélyes idôk elé néznek, amikor köztudottan a modernizáció kor-
3
parancs, és az európai integrációnak egyelôre nincs alternatívája. A fenyegetettség és az ígéret(ek) közötti lebegés véleményünk szerint a legnagyobb kihívás 2004-ben, amikor a reformokat be kell fejezni, az életszínvonal romlása nehezen kezelhetô a különösen kedvezôtlen 2003-as mezôgazdasági év után. A hosszú, forró nyár zavarait, ami után a folyók is kiszáradtak, nemhogy még nem ismerték be, de nem is akarják felleltározni és gyorsan kezelni. A baj sohasem jár egyedül, ez az érdekes idôk jellemzôje, az állami vállalati eladósodás fokozódott, a GDP 45-47%-a már. Romániában nap mint nap az állam költségvetési és tulajdonosi szerepe szükségképpen és folyamatosan szembe kerül egymással. Ontják a szubvenciókat, és közben visszafogják a belsô fogyasztást, a szükséges egészségügyi, kulturális és tanügyi kiadásokat. A bürokrácia fogalma itt a hierarchikus felépítéssel, a tekintélyelv dominanciájával és a múlt sok rossz beidegzôdésével társult. A szocdem kormány így 2003 szeptemberében a kemény kéz politikájával kacérkodik és fenyeget. Nálunk is, mint mindenütt a világon: a legfôbb érték az ember. A humántôke képzése elsôrendû feladat kellene hogy legyen egy gazdasági bôvülésben reménykedô és tartós gazdasági növekedésre építô román gazdaságban (hogy behozza a nagy lemaradást). Sajnos a gazdasági számításokban és prognózisokban nem emberi, hanem csupán anyagi értékek szerepelnek kiemelten. Rezsimünk többre tartja a politikai érdekeket a gazdaságinál, ezért nem zárja be a csôdös, nagy, állami egyedáruságokat, gazdaságilag ésszerûtlenül anyagi értékeket áldoz fel, gazdasági tûzoltással foglalkozik a munkásközpontokban, és így emberi értékeket vetnek tûzbe. Mi marad tehát a tennivaló? A harc a változásért, a kiállás a valós helyzet megismeréséért. Vlagyimir Bukovszkij volt orosz politikai fogoly
önéletrajzi mûve (És megfordul a szél) nemrég jelent meg, román fordításban olvastam. Jó kiindulópont lehet a gyógyulásra. A reményt, a hitet nem vesztette el 15 év börtön, internáló tábor, kényszermunka, ideggyógyintézet, tébolydai „kezelés” után sem, igényeit, vágyait, eszméit soha sem adta fel. A szovjet birodalom bukása meghozta igazát, igazolta elemzéseinek hitelességét, tudását, bátorságát. (2002-ben Máramarosszigeten is járt.) Könyvébôl három helyrôl idézünk egy-egy jellegzetes, igazán releváns gondolatot. Gondolom, és túlzás nélkül remélhetjük, használ a mentalitásváltozásban, mert a mentális tényezô ötven év ún. szocialista rendszer után biztosan sérült, szükséges a megújulás. Íme a három üzenet: egy rendszert helyesebben ítélhetünk meg börtöneirôl, mint egyéb megvalósításairól. Az ember felszabadulása soha sem jöhet kívülrôl, csak akkor szabadulhatunk fel, ha megszabadulunk attól a pszichológiától, hogy illegálisan dolgozunk, küzdünk a jóért, nem a konyhában suttogva. Az igazság és szabadság vágya át kell hogy hassa egész életünket. Amíg a törvények csak papíron léteznek, addig az erôszak gyôzedelmeskedhet, nemcsak ellened, hanem felebarátaid ellen is, így a polgári engedetlenség és az egyén felelôssége felértékelôdik a törvényesség védelmében. Vlagyimir Bukovszkij bánata és fájdalma az volt, hogy azokban a rövid idôszakokban, amíg szabadlábon volt (hónapokig), olyan keveset tett polgártársainak felvilágosítására. Mi is a kommunista rendszer lényege, természete, ill. terrorszervezeteinek módszere az egyén megtörésére és megfélemlítésére: ne merjen gondolkodni és cselekedni, hogy változtasson sorsán. Üzenete tehát egyszerû, világos és konkrét: hinni és tenni, majd megfordul a szél, és révbe jutunk. De vajon e sorok írója (és olvasója) megéri-e?
NEMÉNYI JÓZSEF NÁNDOR
800 éves település
4
Kisjenô az Arad és Nagyvárad közötti ôsrégi kereskedelmi és hadi utak mentén fekszik, a FehérKörös partján, Arad megyében. Tavaly, 2002. szeptember 27–29-e között három fontos eseményt ünnepelt: a település alapításának 800. évfordulóját (az elsô fennmaradt írásos dokumentum 1202-bôl származik), a mai római katolikus templom alapköve elhelyezésének 225. évfordulóját, valamint a hajlék védôszentjének, Szent Mihály arkangyalnak a napját, ami egyben a templombúcsú idôpontját is jelentette. Az elsô nap, 2002. szeptember 27-én az ünnepség-sorozat lelkigyakorlattal és szentmisével kezdôdött, amelyet Fülöp Béla gyergyóújfalui plébános, meghívott lelkipásztor tartott. Ezt irodalmi mûsor követte Szent Istvánról:
Igaz hitnek plántálója. Közremûködött a Körösmente Irodalmi Kör, Csanádi János tanár vezetésével. Ezután az Ifjúsági Ház Pántya Elemér kisjenôi plébános vezette szavalókórusának mûsora következett, Mihály, mennybeli nagy hadak vezére... címmel. Másnap a környékbeli ifjúsági csoportokat fogadták a kisjenôi fiatalok, Arad-Ségáról, Zimándról, Simándról, Székudvarról érkeztek a vendégek. A délelôtti órákban zarándoklatra került sor az ágyai erdôbe, László herceg kápolnájához. (A Habsburg-család nádori ágának 20 éves korában vadászszerencsétlenségben elhunyt tagja emlékére itt felépített kápolnáról van szó). Utána szalonnasütés, közös szórakozás. Délután A templom az Isten háza címmel elôadás hangzott el a plébánia udvarán fel-
Kisjenôi katolikus templom
épült Ifjúsági Házban, a templom 225. évfordulója alkalmából. Elôadó Ft. Szilvágyi Zsolt püspökségi titkár, egyházmegyei ifjúsági lelkész volt. Elôadását ifjúsági szentmise, elmélkedés, gyónás és szentségimádás követte.
Az ifjúsági központ
Harmadnap, vasárnap délelôtt ifjúsági felvonulás volt népviseletben, a kísérôzenét a gyergyóújfalui fúvószenekar szolgáltatta, Molnár Sándor karnagy vezetésével. Szintén a délelôtt folyamán került sor az erdôhegyi református testvérek köszöntésére templomunk elôtt, a fúvószenekar hathatós közremûködésével. Az ifjúság és a zenekar egészen délig vonult Kisjenô utcáin. Délután ünnepi szentmise következett a környékbeli papság részvételével. Igét hirdetett Fülöp Béla gyergyóújfalui plébános, aki kerek, tömör és sokatmondó prédikációjával hívta fel magára a figyelmet. A szentmise befejezése után a házigazda, Pántya Elemér plébános mondott köszönetet mindazoknak, akik munkával és anyagiakkal járultak hozzá a háromnapos rendezvény megszervezéséhez és sikeréhez. A felsorolás kissé hosszúra sikerült, ami azt bizonyította, hogy igen sokan voltak, akik áldoztak a nemes célra. Közülük Lengyel Csillát külön dicséret illeti, aki Mosoni János gondnok úrral együtt vállalta a munka oroszlánrészét. A plébános úr külön örömére szolgált a tény, hogy valamennyi rendezvényen nagyon sokan vettek részt. Úgyszintén az ünnepi misén is a templom zsúfolásig megtelt a helybeliekkel és a filiákból származó hívekkel, akiket aztán a plébánia udvarán vendégeltek meg. A fiatalság az Ifjúsági Házban reggelig tartó búcsúi táncmulatságon szórakozott a zimándújfalui zenekar közremûködésével. Nyugodtan állíthatjuk, a kisjenôi hívek méltó módon emlékeztek meg településük és templomuk hármas ünnepérôl. De vizsgáljuk meg az esemé-
nyeket a maguk idôrendjében. 1997-ben fordulat állt be az itteniek hit- és mûvelôdési életében. Akkor nevezték ki ugyanis Kisjenô plébánosának az Erdélyi Egyházmegyébôl ide átkerült lelkipásztort, Pántya Elemért. Hatalmas energiával érkezett és csakhamar hozzá is fogott elképzeléseinek, terveinek megvalósításához. Elsô dolga volt, hogy számba vette az itteni híveket (a fiatalokat megkülönböztetett figyelemmel), és egy ifjúsági otthon felépítésébe kezdett. 2001. szeptember 29-én álma meg is valósult. Aznap nagy ünnepség keretében adták át a kisjenôi plébánia udvarán a Tours-i Szent Mártonról elnevezett Ifjúsági Központot, vagy egyszerûen Ifjúsági Házat. Ez az intézmény az itteni katolikus ifjúság rendezvényeinek hivatott adekvát körülményeket biztosítani. A külföldi segéllyel és a Temesvári Római Katolikus Püspökség támogatásával megvalósított létesítmény valóban kulturált kereteket kínál az ide betérô fiataloknak, híveknek. Pántya Elemért, a központ vezetôjét kértem meg, hogy ismertesse az intézményt, köreit és rendezvényeit. – Az eltelt hónapok alatt ez a központ már sok érdekes és szép rendezvénynek volt a színhelye. Célunk e házzal, hogy a kisjenôi gyerekek, fiatalok és kevésbé fiatalok gyülekezeti helye legyen, ahol mindenféle találkozóra sor kerülhet: hittant, színdarabokat, szavalást tanulhatnak, emellett tea- és táncdélutánokat szervezhetnek, ahol civilizált körülmények között ismerkedhetnek, barátkozhatnak és szórakozhatnak, hisz a központ ehhez minden feltétellel rendelkezik. A földszinten
található a hittanterem, egy javítómûhely és autógarázs, valamint itt vannak a fogadószobáink a mellékhelyiségekkel együtt. Az emeleten a nagyterem, amely nagyobb szabású társas rendezvényekre alkalmas. Az épület átadásától mûködik itt az ifjúsági csoport, amely hetente péntek délutánonként 18 órai kezdettel tartja összejöveteleit. Általában a földszinti hittanteremben találkoznak. Már kialakult, hogy évente március 15-én és október 6-án tartunk itt, a nagyteremben, egy-egy megemlékezô ünnepséget. Erre minden évben más-más elôadót hívunk meg, aki az 1848–49-es eseményekrôl értekezik; 2002. március 15-re például Ujj János aradi történészt hívtuk meg. Közremûködött a kisjenôi városi irodalmi kör, amelynek tagjai Kossuth-dalokat énekeltek, míg katolikus és református fiatalok verseket szavaltak. A katolikus egyház részérôl én beszéltem, míg a reformátusok részérôl Kovács Gyula helyi református tiszteletes szólt a jelenlévôkhöz. Az épületben szokták híveink és a fiatalok megünnepelni az óesztendô éjszakáját, amikor kettôs szilveszteri mulatságot szervezünk: fent a nagyteremben a felnôttek, míg lent a hittanteremben a fiatalok mulatságára kerül sor... De szintén itt az Ifjúsági Központban szoktuk megbeszélni a különbözô rendezvényeinket, mint például a zarándokutakat, kirándulásokat és más, a fiatalokat érdeklô eseményeket. – Az ifjúsági csoporton kívül még milyen más csoportok, körök mûködnek itt, ebben a központban? – Valóban több csoport és kör
5
6
tevékenykedik itt. Ezek közül hadd említsek meg egynéhányat. Az elsô a hittanra járó tanulók csoportja, amely az I–VIII. osztályosokból áll. Ôk kedden és pénteken 12–16 óra között szokták birtokukba venni a hittantermet. Az utóbbi idôben az Erdôhegyen (a város Körösön túli része) román tagozaton tanuló magyar diákokat is beszerveztük, hogy ide jöjjenek magyar hitoktatásra. Ezeket az órákat én tartom. A második csoport az ifjúsági és felnôtt énekkar, amely a kántorunk, Molnár Márton vezetésével itt tartja az énekpróbáit. Eddig is létezett énekkar, de a templomban, szûk helyen, fent, a karzaton tartották a próbákat. A két énekkar igen jól mûködik, ifjúsági és egyházi ünnepek alkalmával lépnek fel. Szintén a kántor úr vállalta, hogy az általam beszervezett két tehetséges simándi gyereket megtanítja orgonán játszani, hogy egy-egy mise alatt legyen, aki – felváltva – az orgonán játsszon. (A többi filiában ez nem jelent gondot.) Cserkészcsapat tagjainak a kiválasztásán is fáradozunk, hisz itt túljelentkezés van. (Egy egészséges cserkészcsapat létszáma a 20 körül jár.) Ezt Boros Béla érsekrôl, városunk szülöttérôl neveznénk el. Godó jezsuita atya rokona, Godó Franciska helybeli tanárnô fogja vezetni a már megalakult csapatot. A nagyterem ad otthont a számítógépes csoportnak. Ez olyan fiataloknak nyújt lehetôséget számítógépen dolgozni, akiknek otthon erre nincs módjuk. Eddig egy számítógépünk volt, most kaptunk a napokban egy nagyobb teljesítményû gépet Aradról, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség révén (Matekovits Mihály megyei fôtanfelügyelô-helyettes és felesége, Matekovits Mária tanárnô segítségével). Ezt a csoportot az alpolgármesterünk, Matula Iosif vezeti, aki gimnáziumi tanár. Ministráns csoportunk is van, amelynek tagjai helybeliek vagy a filiákból származnak, összesen húszan: haton Székudvarról, haton Simándról és nyolcan helybeliek. Ezekkel a fiatalokkal szoktam a miséket tartani. Ministránstalálkozókra is megyek velük, idén Máriaradnán voltunk. De jártam velük kirándulni, fürödni, sôt a Hargitát is megmásztuk együtt. Még ebben az évben Magyarországra is
elviszem ôket, hisz tavaly a Kaposvár melletti Szentbalázsról 35-en, élükön a polgármesterrel, Nagybank Lajossal jártak nálunk, most rajtunk a sor, hogy visszaadjuk a látogatást. Fiataljaink, a ministránsokkal együtt, egy hétig Tusnádon nyaraltak. Nagy élmény volt számukra, hogy végigjárták Sepsiszentgyörgy nevezetességeit, ahol a legemlékezetesebb a Székely Nemzeti Múzeum meglátogatása volt. Fakultatív magyar nyelvoktatás-kör lenne a következô tevékenység neve, amelyet nemcsak itt, hanem a filiákban is tartunk. Közismert, hogy vidékünkön csak itt, Kisjenôn van magyar nyelvû oktatás, bár a környezô falvakban elég sok magyar lakik. Beindítottam szombatonként a hittanórák után azokat a fakultatív magyar órákat, amelyeken egy illetve másfél órán át írni, olvasni tanítom a gyerekeket. Simándon a 10 órai hittan után, míg Székudvaron a 12 órai hittanoktatás után. Azóta segítséget kaptam az Arad városi RMPSZ-tôl (itt is a Matekovits család közremûködése révén), akik Simándra hetente egy hivatásos magyartanárt küldenek, aki ezeket az óráknak átvette tôlem. Bibliakör is mûködik itt fiataloknak, amelyeken a Bibliát olvassuk, majd értelmezzük az olvasottakat és a bibliai történetekkel kapcsolatos kérdésekre válaszolunk. Módszerem elég egyszerû, nem szoktam minden feltett kérdésre én válaszolni, sokszor a fiatalokra hagyom, hogy megtalálják a helyes választ. Rózsafüzér Társulatunk 75 tagot számlál. Ebbôl egy gyermek, egy fiatal és három felnôtt csoport mûködik. Minden egyes csoport 15 tagból áll. Kiegészítésként még annyit szeretnék a tagokkal kapcsolatban elmondani, hogy több olyan fiatal is van, aki 3-4 körbe beiratkozott és jár is, ez nem jelent akadályt, hisz az csak jó, ha fiataljainknak szerteágazó az érdeklôdésük. – Milyen tervei, elképzelései vannak, amelyeket még ebben az évben meg szeretne valósítani itt, az Ifjúsági Központban? – Még mielôtt terveimrôl beszélnék, meg szeretném említeni az év elején, februárban itt megtartott találkozót Kányádi Sándorral. A szervezôk meghívták erre az alkalomra az iskolák tanulóit, pedagógusait, a város értelmiségét, úgy
hogy 150 ember szorongott fent a nagyteremben. A találkozó nagyon sikeres volt. Innen Kányádi Sándor Aradra, majd Temesvárra ment, de egyik helyen sem voltak annyian, mint nálunk. Ami a további terveket illeti, tavaly a város 800. évfordulójára nem sikerült kiadnunk azt a monográfiát, amelyet Kovách Géza aradi történész állított össze (még az aradi RMDSZ vezetôje, Cziszter Kálmán is a kiadás anyagi támogatói között van). A kötet megjelenését az idei búcsú háromnapos rendezvényeire szeretnénk idôzíteni, azaz szeptember 27–29-re. Szintén akkor szeretnénk az idén elhunyt Boros Béla szülôházán elhelyezni a megemlékezés márványtábláját. Az ünnepségek alatt a Kisjenôi Körösmente Irodalmi Kör szervezésében szeretnénk megtartani a Rákóczi-szabadságharc kitörésének 300. évfordulóját. A már említett háromnapos rendezvény fénypontja lenne templomunk felszentelésének 225. évfordulója. Ezek szerint idén újból ünnepelni fog a kisjenôi hívek serege. Emellett külön ki szeretném emelni az október 6-i megemlékezést, valamint a szintén októberben, pontosabban 14-re tervezett találkozót Önökkel, a Mûvelôdés szerkesztôivel, munkatársaival. Erre már most megkezdtük a szervezô munkát. Tehát szeretettel várjuk Önöket! – Tudomásom szerint Ön karitatív szervezetet is szeretne itt, Kisjenôn létesíteni. – Való igaz. Ideérkezésem óta állandóan kérem, sürgetem és követelem a plébánia melletti épületet, amely egykor az egyház tulajdona volt. Most úgy tûnik, hogy megoldódik ennek az ingatlannak a visszaszolgáltatása. Ezzel az épülettel lenne teljes az itteni tevékenységünk, ti. Caritas-székházat szeretnénk berendezni benne, mert Kisjenôn is igen sokan vannak, akik segélyre és szolgáltatásokra szorulnak. Elsô lépésként az otthoni beteggondozást indítanánk be, hisz sok az idôs, beteg ember, aki igényli. Így, amint említettem már, az itteni hitélet kiegészülne egy nagyszerû ifjúsági mozgalommal és egy sokoldalú karitatív tevékenységgel. E hármas tevékenység az az álom, amelynek a megvalósításán fáradozom.
BOÉR JENÔ
„Léptünk e század elején szaporábbá kell váljon” 2003-as esztendôben, visszatekintve a múlt évre, a tapasztalatokkal és a tanulságokkal szembesülve – egyénként és közösségként is – megismerhetjük a jövônket. A mi nemzedékünk, de a következô nemzedék jövôjét is, úgy, ahogy az Úr azt elrendelte: „Szaporodjatok és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá… és uralkodjatok az egész földön” (Gen. 1,28.) Egy évvel ezelôtt figyelmünket a Szentatya, II. János Pál pápa a Novo Millenio Ineunte apostoli levelében foglaltatott szavaira fordítottuk, amelyekben ráismertünk a keresztény ember kihívására a harmadik évezred kezdetén: „Isten Fia, aki kétezer évvel ezelôtt az ember iránti szeretetbôl megtestesült, ma is teljesíti mûvét: beható tekintetünk kell legyen ahhoz, hogy lássuk és, fôleg, nagylelkûek kell legyünk, hogy mi magunk is az ô eszközévé válhassunk… Léptünk, e század elején szaporábbá kell váljon, hogy a világ ösvényein haladhassunk…” Mély felelôsségérzettel tekintünk ma vissza arra az idôszakra, melyet magunk mögött hagytunk, életünk és tevékenységünk egy idôszakára. Alázattal és hálásan akarjuk átélni a sikerek és beteljesülések örömét, megbánva ugyanakkor azt, ami, belátásunk szerint, a mi hibánkból vezetett balsikerekhez és vereségekhez, hogy érettebbeknek érezve magunkat a múlt tapasztalata által, a jelennek szentelhessük magunkat a jövô építésében, amelyrôl tudjuk, hogy az egész emberiség fô célja volt és maradt. A modern ember új dimenziójában, amelynek új formái vannak, amelyek a harmadik évezredhez illenek, a jövôt a jelen fáradsága által kell biztosítsuk, a világ stabilitását és biztonságát megalapozzuk, a Teremtôtôl kapott eredeti szépségében. A látható igyekezetek ellenére e magasröptû és nemes eszmények ebben az évben továbbra is az elmélet körében maradtak. Csupán két év telt el az új évezredbe lépés nagy eufóriájától, amely a nagy reménységek pillanata volt, amikor sokan hitték, hogy világunk felébred a jelentôs teljesítmények kifejlesztésébôl, amely mind láthatóbban az önmegsemmisítés leghatásosabb eszköze. Világszerte ma is ugyanannak a bizonytalanságnak légköre vesz körül, gyûlölettel és rosszindulattal telítve, háborúk fenyegetnek, amelyek bármikor kirobbanhatnak. A fegyverek fenyegetésén túl, szembesülünk mindazzal, amit felelôtlen és ítélôképesség nélküli emberek eredménynek és haladásnak neveznek: az ember klónozásával, hogy prototípusokat állítsanak elô – emberhez méltatlan eljárás, ami az emberi személyiségnek és különösen Isten teremtményének megalázását jelenti. E világközegben, mely mintha egyensúlyát veszítette volna, országunk folytatta útját ebben a nehéz idôszakban, amely változásokat irányoz elô a nép életszínvonalának emeléséhez, a gazdasági-szociális keret megvalósításához, amely biztosítani hivatott az egész társadalom stabilitását és haladását. E társadalom demokratikusnak mutatkozik, az euro-atlanti szerkezetekbe akar beilleszkedni, belépni az Európai
Közösségbe. Az ország népének történelmileg jelentôs pillanatainak lehettünk tanúi, de minden kifejezett és elhangzott ígéret ellenére meg kell állapítanunk, hogy a lakosság többsége nagyon nehezen él, a túlélésért való harc pedig az a nagy csata, amely nem csak az egyént, hanem a családot, az erkölcsöt, az egyéni és közösségi értékeket is, a társadalmat általában igen nehéz próbára teszi. E viaskodásban, melyet gyakran félelmetes bizonytalanság jellemez, egyházunkat veszélyeztetik és folyton provokálják, de harcra kész és méltóságos. Egyházunk sokak számára folyamatosan az egyén önmagához való visszatérésének lehetôségét és a gyógyulás forrását jelenti, helyi szinten, a nehézségek ellenére, lassan, de biztosan folytatta emelkedô útját, visszanyerve a feladatához szükséges életerôt. A 2002. év számunkra a létezô valóság körülhatárolásának, valamint a helyi egyház számára életképes koordináták kikristályosodásának éve volt, egy állandó háttér alapján, amit úgy lehetne nevezni, hogy kitartó szolgálat vállalása a helyi közösségek javára. A felmérések ezen órájában rájöhettünk arra, hogy a püspökség által kifejtett folytonos és intenzív tevékenység, amit a valósághoz és szükségletekhez viszonyított, a Szentatya buzdításainak valóra váltásához vezetett, amelyet 1999. május 7-én romániai látogatásakor fogalmazott meg, az itteni püspökséggel való találkozása alkalmából: „A püspök a közösség biztosítója, atyai szerepe pedig az, hogy segítségére legyen a közösségnek, hogy családként fejlôdhessen, így tükrözve Isten atyaságát…” Püspökünk megértette ezt az elhivatást, az egység elôsegítését a 2002. év legfontosabb prioritásai közé sorolta. Ebben az évben kezdôdtek a kanonikus látogatások, pasztorális vizitációk. Ezekre látogatások, melyekre április–december idôszakában, 16 teljes hét leforgása alatt került sor, lehetôvé tették a plébániák és a filiák valóságának helyszínen való megismerését, a püspöknek a közösségekkel való közvetlen találkozást. E kanonikus vizitációk folyamán a püspök teljes egészében elôsegítette a hittestvérek közötti egységet, egy héten át a hívôk között tartózkodott. Ezek ôszinte nyitást jelentettek a meglátogatott hitközségek felé. A püspök atyai szerepe ezekben a hetekben fôleg a beteg- és öreglátogatásokon körvonalazódott. Statisztikailag ezen látogatások mérlege: két esperesség – a csanádi és a vingai – összesen 85 helységében, 15 plébániáján járt. E látogatások alkalmával 101 szentmise vagy ájtatosság volt 128 – katolikus és más vallású – templomban, 83 katolikus és más vallású pappal együttmûködve. A püspök 241 beteget és öreget látogatott meg saját otthonában, 151 helyi intézmény – községháza, iskola, rendôrség, nem katolikus parókia – fogadta a püspök látogatását és 47 templomi bizottságnak, ifjúsági csoportnak és egyéb egyesületnek volt alkalma találkozni a megyéspüspökkel.
7
8
A kanonikus vizitációkon a jellegzetesen pasztorális célokon kívül, az ökumenikus kezdeményezések is új lendületet kaptak, a már létezô kapcsolatokat mélyítette el a kölcsönös megismerés által. ôfsz. Nicolae, Bánát Metropolitája, ôsz. Timotei, Arad püspöke, ft. Markovics, a Szerb Ortodox Egyház vikáriusa egyetértésével Temes egyházmegye püspöke meglátogatta a román és a szerb ortodox hitközségek templomait is, ahol különösen szívélyes és testvéries fogadtatásban részesítették a hittársak és a helyi hitközségek. Egyházmegyénk hálával tartozik a román és a szerb ortodox és a görög katolikus hitközségeknek az egyetértés és barátság jeléért, amit e látogatások alkalmával kifejeztek. Az egységet segítették elô ebben az évben a különbözô zarándoklatok is, amelyek egyházmegyénkben felújított hagyományt képviselnek. Még ha a zarándokutakon részvevôk száma érezhetôen kisebb is maradt, mint az elôzô években – 12 000 körül –, sikerült a híveket a helyi jelképek köré gyûjteni, amelyek mindegyike fontos pontja az egyházmegye hitéletének – négy a temesvári székesegyházba, öt a máriaradnai bazilikába, kettô Máriacsiklovára és egy Csanádra. Az egyházmegye tevékenységének másik része imígyen található a Szentatya szavaiban: „Legyetek közel papjaitokhoz. Támogassátok ôket a szüntelen kísértések pillanataiban. Törôdjetek állandó fejlôdésükkel, határozzátok meg közösen az imádság, az elmélkedés, a pasztorációs idôszerûségének tereit.” Ezen a téren is a kezdeményezések folyamatosságáról beszélhetünk, ami az egyházmegye papjait illeti, már a hatás tudatosításához eljutva, amely a közvetlen kommunikáció és kölcsönös nyíltság jegyében jött létre, az oltár szolgáihoz illô és megfelelô keretben. Az egyháziak állandó képzése, a mai és itteni körülmények között kölcsönös megismerést feltételez, a saját tapasztalatok és élmények megosztását az imádság és a közösen celebrált szentmise légkörében. Mind világosabbá válik, hogy a klérus tagjai közötti szívélyes és ôszinte, feltétlen és testvéri kapcsolatok alapvetôen hozzájárulnak a hatásos pasztorális tevékenység kialakításához. A püspöknek a papokkal való közvetlen érintkezésével párhuzamosan, a püspöki vizitációk alkalmával az egyházmegyei központban 12 Szabbathhetet tartottunk, ahol a 83 részvevô papnak alkalma nyílt az igazi egység elmélyítésére. Az esperesi találkozók folyamatosságára is nagy súly fektettünk. A klérus állandó fejlesztésére 2002-ben háromszor rendeztünk kvinkvenális vizsgákat, amelyeken 18 lelkész sikeresen szerepelt. A Szentatya felszólítása egy másik szempontot is tartalmaz: „Különös gondot kell fordítani a világiak promoveálására, ami az egész egyháznak egyik sürgôs feladata, de különösen a kommunizmust megélt országokban. Arról van szó, hogy segíteni kell ôket, hogy sajátságos hivatottságuk tudatosodjon bennük, tehát, hogy Isten birodalmát keressék, a mulandókkal törôdve és ezeket Isten akarata szerint rendezzék.” A laikusok számára már az elôzô évben megkezdett elôkészítô tanfolyamokat tovább folytattuk. Különbözô világi kategóriák számára: katekéták, fiatalokkal foglalkozók, orgonisták, ápolók, sekrestyések, a templomi tanácsok tagjai, háztartásvezetônôk.
A lippai Hildegardis-házban 14 tanfolyamon egyházmegyénk 28 plébániájáról 143 személy vett részt. A laikusok bevonása a katekétikus tevékenységbe szervezett és ellenôrzött kereteken belül zajlott le. A három Katekétikus Központ – Temesvár, Arad, Resicabánya – rendszeresen összehívta a területükön élô világiakat, a szükségelt segítséget nyújtva a katekétikus munkába bevont több mint 60 hittantanárnak. Figyelemreméltó haladást könyveltünk el a fiatalokkal való foglalkozás terén, ahol módszeresen sikerült folytatnunk és bôvítenünk a jellegzetes tevékenységeket. A 2002. év folyamán 31 közös tevékenységre került sor, 11-re az Egyházmegyei Ifjúsági Központban, 9-re pedig vidéken, az Egyházmegyei Központ támogatásával. Ezeken a tevékenységeken kb. 2500 fiatal vett részt. Figyelemreméltó a tevékenységek sokrétûsége, magukba foglaltak elmélkedéseket, lelkigyakorlatokat, szórakoztató, mûvelôdési mûsorokat, nevelô célú programokat, táborokat. Megszerveztük az Egyházmegyei Ifjúsági Találkozót is, melyen 798 fiatal vett részt az egész egyházmegyébôl, a miseszolgák elsô találkozóján, Máriaradnán és Lippafüreden 300 ministráns lehetett ott. Egyházmegyénk 12 fiatalja volt jelen a kanadai Torontóban az Ifjúsági Világtalálkozón. Három nyelven adtuk ki a fiataloknak szánt újságot, a Laudeturt és dolgoztuk ki az évtizedek óta elsô Ifjúsági Pasztorális Tervet. Az általános statisztikai adatoknál már eleve alá kell húznunk, hogy az adatok, amik egyházmegyénk hívôi számára utalnak, nem vágnak egybe. Amíg a plébániák adatai az egész egyházmegye területén 96511 hívôre vonatkoznak, a 2002-es népszámlálás ideiglenes adatai a három megyében 141 750 római katolikus hívôrôl számolnak be, ez utóbbi szám minden okoskodás ellenére valósnak tûnik. Az utolsó statisztikák szerint 976 keresztelô volt (–222 a 2001. évhez képest, amikor –29 volt a 2000-hez viszonyítva), 2411-en haltak meg (–131; –348), 600-an kötöttek házasságot (–28), amibôl 230 tiszta katolikus (–30), 370 vegyes (+9). 1111 elsô áldozást jelentettek be (+120) és 715 bérmálást 14 helységben. 95 áttérést jegyeztek be a római katolikus hitre (–54), a római katolikus gyülekezetbôl kilépett 25 (–2), kizárólag emigrált hívek. Az egyházmegyében 72 plébániánk van, amelyekbôl 64 rezidens pap (–1) és egy plébániai gyülekezet rezidens pappal. Az egyházmegyének 98 lelkészébôl 79-en plébániákon, ketten a tanügyben tevékenykednek, 4 az egyházmegye területén kívül szolgál, 9-en nyugdíjasok, hárman a Püspöki Kúrián mûködnek és a megyéspüspök. Az év folyamán egyetlen elhalálozás történt az egyházmegyében: Harnisch József, Páter Placidus, aki 2002. január 13án hunyt el, 88 éves korában. 4 diakónusszentelés, 3 papszentelés volt, kilencet különbözô minisztériumokba vettek fel, valamint volt egy kardinálissá való kinevezés. A 2002. év folyamán 11 alkalommal helyezték át a klérus tagjait más plébániára. Az egyházmegye területén már létezô kongregációk és szerzetesrendek mellett egy új kongregáció is megtelepedett, az Irgalmas Nôvérek a kengyeltói házban. A nôvérek elsôsorban a horvát közösségekben szolgálnak. Sajnálattal kell tudomásul vennünk, hogy a Szent Kereszt Irgalmas Nôvérei, akik elsôsor-
ban az egyházmegyénk cseh közösségeiben szolgáltak, visszavonultak egyházmegyénk területérôl. Egyházmegyénk húsz teológiai hallgatót tart nyilván (–7). Ezekbôl tíz Gyulafehérváron, négy Fuldában (Németország), egy Rómában, egy Kassán végzi tanulmányait, négy hallgató pedig a pasztorációs évét tölti a fuldai egyházmegyében. A 2002. év folyamán négy hallgató megszakította tanulmányait, három diákot pedig pappá szenteltek. A 2002 szeptemberében egyetlen egy diák nyert felvételt az elsô tanévre. A felekezeti oktatás továbbra is a Római Katolikus Gerhardinum Líceumban folyik, párhuzamosan magyar és román nyelvû osztályokban. Ebbe a tanintézetbe 189 diák iratkozott be a 2002–2003. tanév elején, a félév végén 179 diák maradt. Ami a gondnoksági-szervezési tevékenységet illeti, továbbra is mûködtek a Fôesperesség Könyvelési Központjai, amelyeknek nagyrészt sikerült az alárendelt plébániák könyvelési kimutatásait és gondnoksági nyilvántartásait rendbe hozni. Itt említjük meg, hogy 2002 júniusában beindult, szakavatott személyzettel, a rendszeres és szakosított munka az Egyházmegye Levéltárában, mivel egyházmegyénk egy irattáros szolgálatának hasznát élvezi, akit a regensburgi egyházmegye bocsátott rendelkezésünkre. Egyházmegyénknek 238 klerikális és világi alkalmazottja van (+8), új alkalmazott 24, felmondott 8, 4 személyt áthelyeztünk. Két nyugdíjazás történt, az intézmény nyugdíjasainak összlétszáma 97. A 238 alkalmazottból 161 részesül az állami költségvetés hozzájárulásában… Ami az egyházmegyei vagyont illeti, különleges figyelmet szenteltünk az egyházi javak – ingatlanok, temetôk és egyebek – leltározására, az elvégzett kanonikus látogatás kedvezô alkalmat nyújtott átfogó felmérések és okmányértékû nyilvántartások elkészítésére. Erre a tevékenységre kb. 200 millió lejt költöttünk. Folytattuk fáradozásainkat az államosított javaink visszaszerzése érdekében. Egy általános leltár alkalmával több mint ezer államosított tételt azonosítottunk egyházmegyénk területén, melyek közül több mint kétszáz ingatlan, amely az 501/2002. törvény – az államosított ingatlanok visszaszolgáltatásának törvénye – alá eshet. Ezen ingatlanok helyzetének tisztázására irányuló lépéseink alkalmával ugyanazt a közönyt tapasztaltuk, nem ritkán az illetékes hatóságok rosszindulatát. A különleges események között jegyezhetjük a káptalan újraszervezését, 10 kanonok kinevezése által, akik a temesvári székesegyház keretén belül már részt vesznek a pasztorációs tevékenységben, ez lévén az ország területén az egyetlen mûködô káptalan. A 2002. advent óta felújítottuk az ünnepélyes vasárnapi vecsernyét. Különleges eseménynek számított Roos Márton püspök 60. életévének megünneplése is 2002. október 17-én, ami kellemes, örömteli alkalmat nyújtott az ünneplésre, nemcsak a klérusnak és a felszentelt személyeknek, hanem sok hívônek is. Ezen alkalommal is szeretnénk püspökünknek sok kegyelmet és áldást kívánni. Az itt bemutatottakból következtetve elmondhatjuk, hogy az eltelt évben a pasztorációs munkát fôképpen a hívek között gyakoroltuk. A püspök, lévén ô az a pásztor, aki felkerekedett, hogy megkeres-
se nyáját, hogy vállán hordozza, a papokkal és hívekkel felfedezze a hit biztonságát és az Istenbe vetett bizalom erejét. E hôsies munkával párhuzamosan az irodákban, a különbözô már létezô struktúrákban és fôképp a plébániákon folyt le az adminisztratív munka, amely úgyszintén állandó és alapos beavatkozást jelent a közösségek gondjaiba. Ez az összefogó munka szigorú fegyelmen alapul, ami lehetôvé teszi a papoknak, hogy bármikor a rájuk bízottak rendelkezésére álljanak, amikor szükség van rá és kérik. A 2002. év tapasztalatai oda vezetnek, hogy tartózkodással, sôt félelemmel tekintsünk a jövôbe. És ezt nem egyébért, mint hivatásunk magasztosságáért, ami mindünknek – püspök, lelkészek, szerzetesek, apácák és világiak – mint elhivatás mutatkozik egy új világ építésére, ebben az idôk folyamán annyira megpróbáltatott és szétmorzsolt egyházmegyében. Az eddig gyûjtött tapasztalatok viszont arra biztatnak, hogy terveink – együttes erôvel és közös akarattal – megvalósíthatóak és valóra fognak válni. Az az elhivatásunk, hogy ez új alkat – amely igyekezetünk nyomán emelkedik – építészei legyünk, a Csanádi Püspökség évezredes alapján, amelyet Szt. Gellért örökségként hagyott ránk. Ez a szempont arra ösztönöz, hogy mindazoknak, akik ebben az évben a temesvári egyházmegyét szolgálták, mélységes hálámat és köszönetemet fejezzem ki. Elsôsorban mélységesen hálásak vagyunk ôexcellenciájának Márton püspöknek kezdeményezéseiért, állhatatos és szüntelen munkájáért, példás életmódjáért és lelki életéért, a lelkészekért, valamint a szegényekkel és betegekkel szemben tanúsított gondoskodásáért, nem utolsó sorban a mindenkivel szemben tanúsított türelméért és bizalmáért. Ôszinte hála szeretett testvéreinknek a püspöki kúriától, a plébániáktól – plébánosoknak és káplánoknak –, a tanügyben dolgozóknak elkötelezettségükért és ôszinteségükért. Köszönet azoknak a személyeknek, kik életüket igyekezetünk szolgálatába állították. Köszönet a püspökség alkalmazottainak elkötelezettségükért, becsületességükért és hûségükért. Köszönet az összes világi személynek, akik az új kezdeményezésekben az idô jeleit felfedezve az Egyház szolgálatába álltak, a hit tudatos és példás éléséért, így eleven kövekké válva Krisztus Egyházának építésében. Nem utolsósorban, illik kifejeznünk hálánkat azoknak a hatóságoknak, amelyek a Szent Lélek megvilágítása nyomán jóakarattal jöttek elénk és segítségükkel támogattak minket. Hálásan gondolunk a média azon képviselôire, akik pozitív módon mutatták be a katolikus egyházi élet lüktetését, imígyen reménysugarat nyújtva azoknak, kik érdeklôdéssel figyelnek minket. Az elkövetkezô évre újból Istenre bízzuk magunkat és a Szentatya szavai által lelkesíteni hagyjuk magunkat, amiket szintén a romániai találkozáson mondott: „Úgy szerette Isten a világot, hogy neki adta egyszülött Fiát (Ján. 3,16). Ez örömhír lüktessen szavaitokban, ragyogja be orcátokat, ezt valljátok tetteitekkel.”
BÖCSKEI LÁSZLÓ
9
A fiatalok barátja és szervezôje
10
Kovács Nemere azon ritka pedagógusok egyike volt, aki nem csak diplomájával érdemelte ki ezt a címet, hanem magatartásformává, élete meghatározó elemévé tudta tenni az ifjúsággal való kapcsolattartást, az ifjúsági élet szervezését. Pedig még egy évtizedig sem volt iskolai katedrája, de a sajtón keresztül, köteteivel, a táborok és kirándulások szervezésével, a cserkészkedéssel is mindig az ifjúságot szolgálta. 1942. április 28-án született Kolozsvárt, az itteni gyermekkor, s különösen a Brassai Sámuel Középiskola meghatározó élményekkel indította az életbe. 1959ben érettségizett, amikor a Brassai Kolozsvár legjobb magyar tanintézetének számított. Részt vehetett az alapítás 400. évfordulójának 1957-es megünneplésén, a Brassai név felvételének városszerte nagy visszhangot kiváltó mozzanatain. Egy olyan brassais szellemet kapott útravalóul, amely azután mérceként lebeghetett szemei elôtt. Talán ezért is választotta a filozófia–pedagógia–történelem szakot az éppen egyesítéssel megszüntetett Bolyai Egyetem utódintézményében. 1964-ben megszerzett diplomája három szak mûvelésére is feljogosította, de valójában a pedagógia, az ifjúság nevelése lett az, amelynek jegyében tovább munkálkodott. Évtizedeken át az ifjúsági sajtóban dolgozott szerkesztôként, riporterként. A Pionír (1964–1967), Jóbarát (1967–1969), Ifjúmunkás (1969–1989) majd a Cimbora (1990–1991) voltak azok a lapok, amelyek írásain nemzedékek nevelkedtek, amelyek ma már esetleg rossz hangzású, feledésbe merülô címeik ellenére is felelôsséggel munkálkodtak a nemzetiségi szellem megtartásán, az öntudat építésén. De emellett Kovács Nemere táborokat szervezett, könyveket szerkesztett, tanulmányokat is írt. Neve Erdély-szerte fogalommá vált. Eleinte a gyermekszínjátszás, a bábjáték-irodalom gazdagítása foglalkoztatta. Két gyermekszíndarabokat felölelô kötetet állított össze a marosvásárhelyi Népi Al-
kotások Háza felkérésére: Én, te, ô... mi, ti, ôk... (Marosvásárhely, 1967), A csodaláda (Uo. 1968). Aztán saját mesejáték-kötete is megjelent: A nagyotmondó fiú (Uo. 1971). A kôleves címû darabja még egy jugoszláviai antológiába is bekerült (Buli. Újvidék, 1987). Két darabja a kolozsvári Állami Bábszínház magyar tagozatának a mûsorán szerepelt: Dolgozz, macska (1971), A csodafazék (1986). A táborszervezésekkel és a gyermekszínjátszás terén szerzett tapasztalatait két hasznos kézikönyvben összegezte: Táborozók könyve (Bukarest, 1974), Játék, szakkör, pódium (Uo. 1985). A sajtóélet részeseként nem csak azokba a lapokba írt, amelyekhez munkatársi viszony fûzte, de szinte minden romániai magyar újságban, folyóiratban jelentek meg cikkei, riportjai, sôt tanulmányai is. Elsô írását a Korunk közölte 1963-ban, s rendre az Igazság, Napsugár, Elôre, A Hét, Igaz Szó, Mûvelôdés, Brassói Lapok, Tanügyi Újság, Dolgozó Nô hasábjain tûnt fel neve. Sikerrel mûvelte a jellegzetes sajtómûfajt, a riportot. Három, 1981-ben összeállított cikkgyûjteményben (Ember és föld, Tenni és teremteni, Jelenünk jegyében) szerepel riporttal, 1987-ben pedig Mirk Lászlóval közös riportkötete jelenik meg: Riportúton az Olt mentén (Bukarest) címmel. Az irodalom közkinccsé tétele, kiadványok gondozása terén is szívesen dolgozott kiadóknak. Két, a Kriterionnál megjelent detektívtörténet-válogatás fûzôdik nevéhez: Áldozati báránycomb (1977), Éjszakai ügyelet (1980). A Dacia Könyvkiadó felkérésére a Tanulók Könyvtára sorozat keretében elôszóval ellátva sajtó alá rendezte Markovits Rodion Szibériai garnizonját (Kolozsvár, 1981). Aztán a 90-es évek elején átalakult sajtóéletünk, az örökké tevékeny Kovács Nemere kiszorult belôle, úgyhogy elôvette tanári diplomáját, s 1991-tôl az Apáczai Csere János valamint a Brassai Sámuel nevét viselô gimnáziumokban történelmi-pedagógiai tárgyakat kezdett tanítani. Emellett
Kovács Nemere (1942–2003)
az ekkoriban létesült – fôleg a diákság igényeit szolgálni kívánó Stúdium Könyvkiadónál is szerkesztôként tevékenykedett. Több mint negyven kötet, elsôsorban tankönyv, munkafüzet gondozása hárult rá. Talán diákkori emlékei s a katedraviszonyok is rövidesen a Brassaiba vonzották, ahol 1993ban elvállalta az igazgatóhelyettesi tisztséget. Fôleg a gazdaságiadminisztratív munkáért felelt s a humán jellegû tanszékeket irányította. Az itteni diákélet, önszervezôdés támogatója volt. Ehhez hozzájárult az is, hogy 1990-tól mint a Romániai Magyar Cserkészszövetség egyik alapítója, alelnöke az iskolán kívüli ifjúsági szervezkedés legjobb szakemberének számított. Eleinte még a 3as számú Apáczai Csere János cserkészcsapat vezetését is vállaira vette. Hitt a cserkészet nevelô erejében, társadalmi fontosságában. Ezt tükrözi egyik kiadványa is: Próbacserkészek könyve (Kolozsvár, 1995). Kovács Nemere tanár úr rövidesen a Brassai Gimnázium legnépszerûbb embere lett. A diákok csak Nemere bácsiként, a nagyobbak, szinte kortársuknak tekintve, Nemereként emlegették, s minden ügyes-bajos dolgukkal hozzá fordultak. Jóformán egész nap ott ült az aligazgatói irodában. Készült vallástörténeti és neveléstani óráira, szerkesztgette a rábízott könyveket, köröket tartott, a diáktanács fele közvetített. S a kollegákkal soha egy percig sem érez-
tette, hogy ôneki vezetô beosztása is van, ha úgy alakult, legfeljebb tanácsot adott a fiatalabbaknak. Kínosabb feladatként rá hárultak az iskolai javításokkal, karbantartási munkákkal járó gondok. Egy pillanatig sem tévesztette szem elôl, hogy a jövôt a múltra kell építeni: az iskola közelmúltjának kallódó dokumentumait gyûjtögette irodájában, megindította a Brassaifüzetek sorozatot, melynek elsô, 1994-es kötete az iskola történetét (Bodor Andrástól), második, 1997ben megjelent száma pedig Brassai Sámuel életrajzát (alulírott munkája) tartalmazza. Jelentôs részt vállalt az 1997-es Brassai-évforduló megszervezésében.
A 90-es években is munkatársa maradt a sajtónak, még köteteket is állított össze. Az RMDSZ megbízásából született a Milyen nemzeti kisebbségek élnek Romániában? (Sepsiszentgyörgy, 1990) címû tanulságos kis füzete. Tapasztalatait összegzi a Serdülni nehéz (Kolozsvár, 1995) és a Túrázók könyve (Kolozsvár, 1996) címmel megjelent két utolsó kötete. 1998 táján betegsége már egyre jobban akadályozta munkáját, megvált az igazgatástól, egy évig még a katedrán próbált helytállni, de be kellett látnia, hogy bármennyire is ragaszkodik a diákok közösségéhez, a veszendô test határt szab a lélek szárnyalásának.
1999-ben úgy vonult nyugdíjba, hogy ezután íróasztalát avatja katedrává. Nagy élettapasztalatát további írásokban igyekezett értékesíteni. A könyörtelen kór kevés idôt hagyott neki. Az utolsó, nehéz éveknek már csak a lehangoló hírei jutottak el néha-néha az egykori kollegákhoz, tanítványokhoz. S az, hogy minden erôfeszítésével kéziratain dolgozott. 2003. május 7-én szakadt meg élete fonala. Két nappal késôbb fogadta be ôt a Házsongárdi temetô, amelyrôl alulírott könyvét (Tört kövön és porladó kereszten) éppen ô jegyzi kiadói szerkesztôként.
GAAL GYÖRGY
Kisiratos 2003 avagy médiatábor harmadszorra 2003. augusztus 28. és szeptember 3. között került megrendezésre (immár harmadszorra) a kisiratosi médiatábor, mely ez évtôl már a neves aradi és kolozsvári újságíró, Krenner Miklós, azaz Spectator nevét viseli. A csütörtök délutánt érkezésre szánta táborvezetônk, Puskel Emese tévészerkesztô. Így akadt alkalom arra, hogy az Irkater-központot (és persze egymást) szegrôl-végre áttanulmányozzuk. (Mert vártunk mi, amire vártunk, de ilyen pazar környezet biztos meg sem fordult senki fejében!) Voltak persze olyanok is, akiknek már nem kellett egymásnak bemutatkozniuk. Ôk már régi hegedûsök a média-táborban: második alkalommal tértek vissza, s csak a tavaly óta történtekrôl adtak számot régi ismerôseiknek. Mi, kis újoncok, kik csak az idén kóstolhattunk bele az újságírás és tévézés rejtelmeibe, nagy szemekkel figyeltuk, miket mesélnek „elôdeink”, kik igencsak igyekeztek eleget tenni hivatásuknak, vagyis jól elriasztani minket az eljövendôktôl. Másnap reggel azonban mi is megtapasztalhattuk mindazt, amit meséltek: persze jóval gyengédebb formában. Akkor könnyebbültünk meg igazán, mikor az elméletet gyakorlat követte televíziózás terén, és Bartók Laci nem harapta le egyikünk fejét sem, ha
épp tévedni merészeltünk. Amíg Laci a „tévészerkesztôkkel” kínlódott, addig Zalányi Ferenc (a Duna TV operatôre) a fiúkat vezette be a kamerázás titkaiba. S hogy minden tökéletes legyen, a két elôadás végére mindkét fél kijelentette: eljött az ideje, hogy az operatôr és a mûsorvezetô összehangolja munkáját, és egy két-három perces riportot készítsen szabad témáról. Ekkor kezdôdött az igazi haddelhadd! Témakeresés, filmezések, interjúk, s ami a legvégére maradt és legnagyobb szerepet kapott: a vágás. Órarend szerint sürgöttforgott mindenki a táborban mind a kamerák, mind a vágógép körül, míg végre összeállt mindenkinek a vasárnap délelôtti, Laci által kemény kritikával elbírált anyaga. Nagyokat nevettünk mindenik riporton, ti. mindenki próbált egyediségre törekedni, s minél sikeresebbre kikerekíteni munkáját. Amíg a tábor fele riportalanyok után rohangált, a másik fele a kamerák elôtt pózolt. Egyik gyakorlat az volt, hogy három percig a kamera elôtt szabadon és a lehetô legértelmesebben kellett megszólalnunk, utána pedig újranézni, ahogy végigizzadjuk azt a végtelennek tûnô három percet. A másik gyakorlat komolyabb erôfeszítést igényelt: úgy kellett kínosabbnál kínosabb kérdésekre
válaszolnunk, hogy közben ne essünk ki szerepünkbôl: ne nézzünk az objektíven kívül sehova, ne nevessük (vagy éppen bôgjük) el magunkat, ne mozogjunk, mert minden kis szokatlan mozdulatot észrevett a tévé. Ezt is megtanultuk… Mire Laci és Ferenc elutaztak, már bátran mondhattuk magunkról, hogy már nem is félünk a lencsétôl… Hétfôtôl azonban új megpróbáltatás következett. Beszélgetés és riport Horváth Leventével, Arad város tanácsosával. Megérkezett Szabó Zsolt újságíró Kolozsvárról, ki a zsurnalisztikával próbált minket megbarátkoztatni. Ettôl a naptól nagyon fellazult a hangulat az egész táborban, a programok már nem órarend szerint folytak, mindenki saját maga végezte egyéni munkáját: cikket írt, rajzolt a Ficzába, azaz a táborújságba, ami már harmadik életévét töltötte. Aki épp nem cikket írt, tördelni ment Murad Bettyvel. A képzômûvészünknek volt a legnehezebb feladata: megtervezni a fejlécet, beszkennelni a saját készítésû grafikákat, s mellette még papírra vetni élményeit is… Kedden toppant be végül Lehôcz László is, a Temesvári Rádió szerkesztôje. Korszerû felszerelésével nekünk riportokat és híreket kellett összeállítanunk, hogy egy tíz perces adássá kerekedjék. Mit
11
A tábor részvevôi az Irkater elôtt
is mondhatnék? Ez már gyerekjátéknak bizonyult a tévézés után. Szerdára, a záróestre mindennel készen álltunk, megérkeztek a még nyomdameleg Ficzák is. Kezdôdhetett a szórakozás! A kellemesen eltöltött 40 perces kabaré után a díszvacsora következett, melyre maga a házigazda, Andó László szolgáltatta a remek bog-
rácsgulyást. Megnéztük a tábori videót, amit Sándor István filmezett. Azonban nem csak ez tartozott szórakozási módszereink közé: gondolom, meg sem kell említenem, hogy azért tábor, hogy éjszakákat átvirrasszunk egymás társaságában. Itt már megoszlottak a vélemények, mert akinek az alvás tûnt édesebbnek, nem vált
ínyére a már hagyományos fogpasztázás. Szórakozási lehetôségek közé sorolhatjuk még a péntek délutáni, Jelen-ház-beli elôadást (a Találkozás az ôs Kajánnal-t, melyen maga Bartók László szavalta el néhány kortárs magyar költô versét szívet rendítô hangsúllyal), a szombatról vasárnapra való éjszakai diszkót, a vasárnap délutáni Médiatábor Kisiratos – Prokidor meccset (melynek eredményérôl inkább nem is szólok; laposra vertek) és persze a focimeccs utáni jól kiérdemelt strandolást. Kirándulás és több strandolás is tervbe vétetett, azonban a szeptember eleji idôjárás beleszólt programunkba, ezért inkább a házban maradtunk. Egy szó, mint száz: szó el nem mondhatja, toll le nem írhatja, milyen volt ennek a tábornak a valódi hangulata. Egy azonban biztos: könnyes szemekkel búcsúztunk el egymástól abban a reményben, hogy jövôre újra találkozunk, és együtt avathatjuk be a nálunknál e téren fiatalabb leendô szakembereket a média rejtelmeibe…
ENYEDI SAROLTA
Torockó, egy kicsit másképp
12
Az emberek nagy része, mikor Torockót említi, akarva-akaratlan a Székelykôre, a kirándulásra, kikapcsolódásra, a késô éjbe nyúló kocsmázásra gondol. De mégis Torockó sokunk számára augusztus hatodika óta már mást is jelent: vitákat, megmérettetést, új tapasztalatok szerzését, elmélyülést napjaink különbözô fontosabbnál fontosabb témáiban, melyek a politikum, hatalom, nyilvánosság viszonyát tárgyalják. A II. Torockói Diáktábor – mely a Székelykô alatti falucskában zajlott augusztus 3–6. között – részvevôi, azaz a Babeš–Bolyai Tudományegyetem Közigazgatás- és Politikatudományi Karának politológia és újságíró szakos hallgatói, valamint számos jeles meghívott, bizonyára mind elmondhatják, hogy sokkal gazdagabban tér-
tek haza, mint ahogyan odamentek. Hisz mindenki gazdagodott: új ötletekkel, véleményekkel, kérdésekkel, válaszokkal. E tábor szervezôje, a kolozsvári Politeia, a Romániai Magyar Politikatudományi Egyesület volt, támogatói a Communitas, az INÚE, azaz az Induló Újságírók Egyesülete és az Illyés Közalapítvány. Az elsô nap az érkezés, elszállásolás, ismerkedés napja volt, de maradt idô tárgyalni a Nyilvánosság és hatalom viszonyáról, minek keretén belül Bodó Barna, a Politeia elnöke bemutatta az általa szerkesztett Státusdiskurzus címû kötetet, valamint Somai József a Romániai Magyar Közgazdász Társaság elnöke bemutatta a Közgazdász fórum címû lapot. Másnap a Politikum és sajtó viszonya került boncolóasztalra. Márton
Árpád RMDSZ-képviselô a Média kérdéseirôl a román törvényhozásban, Vincze Hanna Orsolya, a BBTE tanársegédje pedig a Társadalmi nyilvánosságról az abszolutista társadalmakban témakörrôl értekezett. Ezek után kerekasztal-megbeszélésre került sor, melyek keretén belül Csinta Samu – a Krónika fôszerkesztôje és Gazda Árpád helyettes fôszerkesztô, valamint Márton Árpád, az RMDSZ és az erdélyi magyar sajtó viszonyát boncolgatták. Felvetôdött a kérdés, hogy valóban ellensége-e a politikusnak az újságíró, továbbá vita folyt a cenzúráról, a köz- és magánérdekrôl. Délután Szabó Zsolt és Cseke Péter a BBTE újságírás szakának tanárai beszéltek a Pártpolitika és újságírás viszonyáról 1920–1925 között, valamint az Erdélyi Fiata-
lok és a sajtó viszonyáról, az Erdélyi sajtó és hatalom 1920–1940 közt téma keretén belül. Az esti program is nagyon gazdag volt, hisz az Erdélyi társadalom címû lapot, valamint a Kossuth Lajos üzenete címû kötetet is bemutatták. Az elsôt, a szociológiai tanulmányokat tartalmazó lapot Magyari Tivadar, a lap szerkesztôje mutatta be, aki szociológus a BBTE-en, míg a másodikat, az újságíró szakos hallgatók Kossuthról szóló alkotásaikból összeállított kiadványt Szabó Zsolt értékelte. Augusztus 5-e délelôttjén a Közszolgálati médiumok és politikum viszonyát Gáspárik Attila, az Országos Audiovizuális Tanács alelnöke elemezte. Beszélt a tévé fontosságáról az emberek életében, a tévéadók napi költségvetéseirôl, az ezeket illetô kötelességekrôl, jogokról és törvényekrôl. Az ezt követô kerekasztal-beszélgetésen Kelemen Attila, a Transindex szerkesztôje, valamint Bakk Miklós és Szász Alpár Zoltán, a BBTE politológia szakának tanárai vettek részt. Ôk Az erdélyi sajtó jobb–bal polarizációjával kapcsolatosan fogalmaztak meg eredeti gondolatokat, soroltak elô hasznos felvilágosításokat. Helyi társadalom és sajtó volt a témája a délutáni elôadássorozatnak. Meghívottak: A. Gergely András, a Magyar Tudományos Akadémia budapesti Politikatudományi Intézetének tagja, aki a Politikai hatalom nyilvánossága, avagy a nyilvánosság politikai hatalmáról tartott elôadást, majd Magyari Tivadar az Erdélyi magyar sajtó modernizációjáról és ennek a politikummal való kapcsolatáról szóló dolgozatában, az egyes jelenkori médiatörténeti tendenciákról, a médiatechnikai fejlôdésrôl, valamint a nyilvánosság változásáról, felaprózódásáról beszélt. Este Veress Emôd felelôs szerkesztô, és dr. Fábián Gyula ügyész és szerkesztôbizottsági tag, a Romániai magyar jogtudományi közlönyt mutatták be. Szerdán délelôtt Toró T. Tibor, parlamenti képviselô az RMDSZ belsô vitáiról a román sajtó tükrében beszélt, de említette a nyelvpolitikát, a konfrontációt, a korporációt, az egységi mítoszt is. Balló Áron, a Szabadság fôszerkesztôje a Kisebbségi sajtó és helyi sajtó viszonyáról tárgyalt, ennek mûködésérôl Európában, az
Újságíró és politológia szakos egyetemisták
erdélyi magyar nyilvánosságról mesélt, és felvilágosításokat hozott az Erdélyi Magyar Lapkiadók Egyesületérôl valamint az Európai Regionális és Kisebbségi Napilapok Szövetségérôl. A táborkiértékelés volt az ámenje a négynapos torockói kiruccanásnak. A szervezôk megígérték, hogy jövôben ugyanekkor, ugyanitt, még többen, még jobbak ismét találkozni fogunk. Bodó Barna örömmel mondta, hogy noha ez csupán a második tábor Torockón, egyre többen hiszik: máris kialakulóban van egy torockói szellem, amely a problémákat valós alapokon, nyílt, ôszinte és építô kritikával újragondolva képzeli el a továbblépést. Az igazat megvallva, eléggé
zöldfülûnek éreztem magam, sokszor csak bámultam és tátottam a szám, ahogy a kisgyermekek szokták, mikor felnôttek társaságába kerülnek. A különbség csak az, hogy míg a gyermek mérgelôdik és toporzékol, sír, kimegy a szobából mérgében, amiért ôneki semmit sem magyaráznak, semmit sem ért, én türelmesen ottmaradtam és végig azon igyekeztem, bárcsak valami abból az ott elhangzott értelmes mindenfélébôl rám ragadna, mert az ilyenszerû ismereteimen belül sajnos jócskán akadnak nemcsak részecskék, hanem valóságos fekete lyukak is.
LADÁNYI EMESE
Bakk Miklós, Balló Áron és Toró T. Tibor
13
Galéria
„Az illusztrációk állnak hozzám a legközelebb” Beszélgetés Lokodi Ildikó grafikussal
14
Valamikor a hetvenes évek elején, amikor a Hargita alatti városba kerültem, rövid idôn belül egy rendkívül pezsgô képzômûvészeti élettel szembesülhettem. Grafikusok, festôk, szobrászok – középkorúak és egészen fiatalok népes sora élt itt. Legtöbbjük tanárként kereste kenyerét, de jutott ideje az alkotásra is. Közös és egyéni tárlatok követték egymást havonta. Aztán a nyolcvanas években elkezdôdött a kivándorlások idôszaka. Nagyon sokan vettek vándortarisznyát a vállukra és távoztak külföldre, mert immár úgy érezték, hogy nem tudnak szabadon, szívük szerint alkotni. Hallani sem akartak megalkuvásról. Így hát a kilencvenes évekre, megfogyatkozott a soruk. De kiállításokat még láthattunk, ha jóval kevesebbszer is. Aztán érkezni kezdett egy új, fiatal nemzedék. Nagyrészt azok, akik a kilencven után alakult Nagy István Mûvészeti Szakközépiskolában érettségiztek, majd a fôvárosi, kolozsvári, avagy temesvári képzômûvészeti fôiskola végzôsei lettek. Köztük beszélgetôpartnerem is. – Hogyan is kerültél erre a pályára? – Már egészen kisgyerekként nagyon szerettem rajzolni. Egyik nagynéném is képzômûvész, így azt is mondhatnánk, hogy örökletes dolog is van a pakliban. A gyökerek különben Gyergyóalfaluba nyúlnak vissza, melyrôl köztudott, hogy sok neves, ismert képzômûvészt adott a romániai magyarságnak. Az alsó tagozatot a mûvészeti általános iskolában végeztem, majd a Márton Áron Gimnáziumban érettségiztem, hiszen akkor még nem létezett mûvészeti szakközépiskola Csíkszeredában. – S a fôiskola? – A kolozsvári Ion Andreescu Fôiskolára felvételiztem és bejutottam a grafika szakra. Ketten voltunk csíkszeredaiak, Bartis Elemérrel. – Kik voltak a tanáraid? – Horvát Bugnariu Ioan (ô fotót tanított), Miklósi Dénes (grafika) és Újvárossy László (rajz, grafika). – És miként alakult pályád a fôiskola után? – 1998-ban végeztem és hazajöttem Csíkszeredába. Letettem a szükséges vizsgákat, hogy megpályázhassam a tanári katedrát. A József Attila Általános Iskolába kerültem rajztanárnak. Jelenleg is ott tanítok. – Kiállítások? – 2001-ben vettem részt elôször közös tárlaton, ez jelentette az elsô találkozást a képzômûvészet iránt
érdeklôdôkkel, az elsô megmérettetést. A Visual Art szervezte a kiállítást. Két közös tárlatot rendeztek, az egyik az év elején, a másik év végén volt. Egyéni bemutatkozásom még nem volt, mert még nem gyûlt össze elegendô alkotás. – Melyik a kedvelt technikád? – Tussal és tintával szeretek leginkább dolgozni. Illusztrációkat készítek, ezek állnak a legközelebb hozzám. – Témakörök? – Minden, ami az irodalommal kapcsolatos, s ezen belül is a gyerekirodalommal. Több tankönyvet is illusztráltam a VII–VIII. osztályok számára, irodalomtankönyvekrôl van szó. Ezen kívül foglalkoztam díszlettervezéssel is. A gyergyószentmiklósi Figura Színház számára, két darabhoz: A helység kalapácsa és a Csipike elôadásokhoz. – Milyen terveid vannak? – Szeretnék minél több idôt szentelni az alkotásnak. Jelenleg az oktatás majd minden idômet felemészti, elsôsorban a rossz órabeosztás miatt. No, meg van egy hétesztendôs kislányom, vele is sok idôt kell töltenem. Bekapcsolódtam a Talentum Játszóház tevékenységébe is, Bakó Klára textilmûvésznôvel közösen vezetjük a programot kisgyerekek számára, hétvégeken. Mint mondottam, jó lenne többet alkotni, minél több könyvillusztrációt készíteni. Ehhez ki kell építeni a kapcsolatokat a kiadókkal is. Távlatban pedig, jó volna összehozni egy egyéni tárlatot is. – Köszönöm a beszélgetést és sok sikert!
FORRÓ MIKLÓS
15
Tricentenarium Rákóczianum 3300 éve tört ki a kuruc szabadságharc XXXI. Országos Honismereti Akadémia – Nyíregyháza Újratelepítésének 250. évfordulóját ünnepelte az idén tavasszal a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében elhelyezkedô, sajátos arculatú, Nyírség nevû tájegység gazdasági-mûvelôdési központja, Nyíregyháza. Gyümölcsözô ötletnek bizonyult, hogy a városvezetôség a kitûnôen megrendezett ünnepségsorozatra idôzítette a II. Rákóczi Ferenc szabadságharcáról és a kuruc korról való megemlékezést is. Az egyhetes tudományos és mûvelôdési ülésszakra (június 30–július 5) nemcsak a régió illusztris képviselôit hívták meg, hanem a Kárpát-medence más részeibôl is – Erdély, Felvidék, Kárpátalja, Vajdaság, Szlovénia – sokan jelen voltak/voltunk és bízvást elmondhatjuk: bôven feltöltôdtünk lelki útravalóval úgyhogy méltán skandálhatjuk Vörösmarty halhatatlan versének zárómondatát: Köszönjük élet! Áldomásidat, Ez jó mulatság, férfimunka volt!
16
* Eredendôen 222 személy kapott névreszóló meghívót, de jóval többen érkeztek június 30-ig, hétfô reggelig a Zrínyi Ilona Diákotthon barátságos vendégfogadónak bizonyult szálláshelyére. A XXXI. Országos Honismereti Akadémia ünnepélyes megnyitója a városháza dísztermében június 3-án délelôtt volt. Az aggastyánkorú örökös tiszteletbeli elnök, Kanyar József szavai után Kiss Gábor a megyei közgyûlés alelnöke szólt, aki II. Rákóczi Ferenc törekvései közül azt a tényt hangsúlyosította nyomatékosan, hogy képes volt egyszerre szolgálni a nemzeti egységtörekvéseket és a közjót. Azután Csabai Lászlóné, a város polgármestere köszöntötte a részvevôket, majd Hetényi György Mezôkovácsházáról érkezett költô szavalta el a magyar nyelv apológiájaként értékelhetô Turulmadár szárnyán címû saját költeményét. Megható epizód, szívbe markoló élmény volt a meghallgatása. Tizenegy órától R.[uttkay Kálmánné] Várkonyi Ágnes, az ELTE tanszékvezetô egyetemi tanárának magasröptû, gondolatgazdag elôadása következett A Habsburg abszolutizmus és Rákóczi állama címmel. Aznap más elôadásra nem is került sor. A Zrínyi Gimnáziumban elköltött ebéd után kiscsoportos városnézésre mentünk. Városkalauzaink kitettek magukért, sok szép, felemelô élménnyel gazdagodtunk. Másnap egytôl egyig rangos elôadások következtek, számszerint tíz. Bevallom, számomra a Csorba Csaba: Mûvelôdéstörténeti áttekintés a Rákóczi-szabadságharc koráról címû elôadás nyújtott a legtöbbet; el is kértem tôle a szöveget, s fénymásolatban ôrzöm, hogy addig is, míg nyomtatásban megjelenik, alkalmanként idézni tudjak belôle. Ugyanezt elmondhatom Molnár Sándor vajai múzeumigazgató
másnapi, Tarpa, Vásárosnamény, Vaja szerepe a szabadságharcban címû elôadásáról is. Emlékezetesek maradnak a megyejárásnak nevezett, választható három útvonalon lebonyolított kirándulások. Magam a Nyíregyháza–Máriapócs– Nyírbátor–Vaja útvonal mellett döntöttem. A máriapócsi bazilika csodaszép freskói, a római és egyben görög katolikus kegytemplom lúdbôröztetôen szép, Szûz Máriát ábrázoló kegyképe, mely a hagyomány szerint 1696. november 2–4. és december 8-a között könnyezett elôször, majd 1715-ben és 1905-ben is. De ezen kívül is sok csodás eseménnyel bizonyította, hogy a népi ének szavaival élve, a „Máriapócsi templom kegyelmek helye”. Egyúttal annak is iskolapéldája, hogy az évente 16 búcsúnak helyet biztosító kéttornyú kegytemplomban milyen harmonikus, jó viszonyban megfér egymás mellett ugyanazon szakrális helyiségekben a görög katolikus Szent Liturgia és a római katolikus Szentmise. Itt és most lehetetlen – és talán túlzás is lenne – a hatnapos rendezvénysorozat minden vonatkozására kitérni. Tény, hogy régi jó kapcsolatok mélyültek el, új, tartalmas barátságok szövôdtek. Az utolsó napi kirándulás Kárpátaljára, a Vereckei-hágón való felkapaszkodás, a hágó tetején szerényen újjáépített milleniumi emlékmûnél meghallgatott/megkönnyezett Reményik Sándor (Végvári) vers, az Eredj, ha tudsz, már csak habnak számít a tortán. Lélekben feltöltôdve, szép emlékekkel gazdagodva tértünk haza, ki-ki otthonába, hogy jövôre, a minden bizonnyal Egerben sorra kerülô XXXII. Honismereti Akadémián majd tovább folytassuk a gyümölcsözô eszmecserét.
GÁBOR DÉNES
Mûvelôdéstörténeti áttekintés a Rákóczi-szabadságharc koráról Az 1680/90-es években egész Európa Magyarországra figyelt. Röplapok, újságok, könyvek, emlékérmek egész sora ünnepelte, hogy az addig legyôzhetetlennek látszó Oszmán Birodalmat sikerült kiszorítani a Kárpát-medencébôl. A diadalmas uralkodó pózában tetszeleghetett I. Lipót császár és király, hiszen impériuma több mint 200 000 km2-rel gyarapodott. Országunk már több mint három évszázada vívta élet-halál harcát a keletrôl jött hódítókkal. A 17. század végének magyarsága mégsem köszöntötte túláradó örömmel a gyôzelmeket. Iszonyatos árat fizettünk a harcmezôn elért sikerekért. Minden olyan várnak és városnak, amelyet az oszmánok védelmeztek, széles körzete teljesen elpusztult. A körülzáró csapatok csakúgy pusztították a vidéket, mint a fölmentéssel próbálkozó moszlimok, fôleg az öncélú kegyetlenséggel dúló-rabló, gyorsan mozgó tatár hadak. Az évrôl évre magyar földön telelô több tízezres Habsburghadsereg felélt mindent, visszaélve fegyveres erejével, a törvényesen megállapított ellátmánynál lényegesen többet zsarolt ki a szerencsétlen lakosságtól, városoktól csakúgy, mint a falvaktól. Másfél évtized háborúinak mintegy 150 millió forintos terhébôl Magyarországra jutott az összegnek mintegy 40%-a. Az eredetileg papnak készülô, apró termetû, voltaképpen félénk ember, I. Lipót császár és király tudott könyörtelen, sôt kegyetlen is lenni, ha úgy érezte, hogy dinasztiája hatalmáról van szó. A felszabadított területeket, s egész Magyarországot úgy kezelte, mint meghódított tartományt, amelyet maradéktalanul be kell illeszteni a Habsburg Birodalom egységes rendszerébe. E cél érdekében az egész országot katolikussá akarta tenni, s arra törekedett, hogy a nemesség az udvar érdekeinek hûséges kiszolgálója legyen. Aki ellenszegült, arra börtön, vagyonelkobzás, sôt halál várt. Legtömörebben a Habsburg-politika hûséges kiszolgálója, a horvát eredetû Kollonich Lipót bécsújhelyi püspök, a késôbbi kalocsai, majd esztergomi bíboros-érsek fejezte ki a célt: „a királyság, vagy annak egy része
lassankint germanizáltassék és a forradalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelídíttessék természetes ura és örökös királya hûségére”. Az ellenreformáció, amely a katolikus egyházi megújulást is magába foglalta, a 17. század elsô felében még nem jelentett feltétlenül erôszakos akciókat. Pázmány Péter, az 1635-ben Nagyszombatban egyetemet alapító esztergomi érsek, noha a jezsuiták neveltje volt, egyszerre tudott jó katolikus és a protestáns erdélyi fejedelmeket támogató, a magyar érdekeket védô ember lenni. A század második felében viszont Lippay György érsek már mindenek felett a lipóti abszolutizmus hûséges kiszolgálója. A katolicizmus terjesztését szolgálta a jezsuita gimnáziumok kiépülô hálózata: Nagyszombat (1616), Pozsony, (1626), Gyôr (1627), Komárom (1633), Szatmárnémeti (1634), Sopron (1636), Székelyudvarhely (1640), Kassa (1655). A jezsuita tanrendszert jól ismerô II. Rákóczi Ferenc lesújtó bírálatot gyakorolt fölötte (1706): „Igazán siralmas dolog: miközben azt hisszük, hogy ez a Társaság a tudományokba avat be, még meg is akadályoznak ebben bennünket, akiket a sötét tudatlanság mély sírja nyelt el, úgyhogy semmit sem tudunk! ... A csiszoltabb tudományoknak más nemei – mint a földrajz, a számtan, az építészet (fôleg a katonai, mely nálunk igen szükséges), a történelem, a kronológia, az erkölcstan, a politika és jó néhány egyéb tanulmány (hogy a nemesség testgyakorlatairól ne is beszéljünk) – iskoláinkban ismeretlen tudománynevek, pedig hát másutt a legvirágzóbb országok, a legmûveltebb államok és a leghíresebb akadémiák éppen ezekkel szokták az ifjúság értelmét a haza javára – gyümölcsözôbben, mint ama semmiségekkel kimûvelni…” Nemcsak a testgyakorlást becsülte Rákóczi, hanem bujdosóként a fizikai munkát sem vetette meg. Mikes Kelelem írja egyik törökországi levelében: „Ebéd után pedig, aki látná, azt mondaná, hogy valamely mesterember, vagy fúr, vagy farag, vagy az esztergapadon dolgozik, és az ô gyönyörû szakálla sokszor tele van for-
Szabó Béla olajfestménye
gáccsal, hogy maga is neveti magát...” (Megbecsült múzeumi ereklyénk az a pompás karosszék, amely máig bizonyítja, hogy a famunkának igazi mesterévé vált vezérlô fejedelmünk.) Mikes Kelement, II. Rákóczi Ferenc belsô inasát, majd a bujdosásban fôkamarását, a kolozsvári jezsuiták neveltjét az 1710-es években francia földön látottak és tapasztaltak döbbentették rá arra, hogy milyennek is kellene lennie a magyar iskolának. 1725. június 11én, Rodostóban keltezett, „édes nénémhez” írt fiktív levelében olvashatjuk a következôket: „egy országnak a boldogsága az ifjakot való jó nevelésekbôl áll, a hadakozást, a tudományokat és a mesterségeket akkor kezdik tanulni. A boldogtalan országunkban mindenekre alkalmatossága nincsen egy ifjúnak, noha mindezekre olyan alkalmatos volna, mint akármely nemzet. Mindazonáltal úgy tetszik, hogy mégis jobban lehetne nevelni az ifjakot, ha az atyák arról jobban gondolkodnának. Noha közülök sokan tudatlanok, és egy vaknak nehéz a világtalant vezetni. De ha magok is a tanulást jobban szerették volna, a fiakot többre tanyíthatnák, mert egy jól neveltetett és oktatott ifjú a fiát is aszerént neveli. Mert ugyanis nézzük el, hogy neveltetnek nálunk az ifjak. Közönségesen legalább tíz vagy tizenegy esztendôs koráig a faluból ki nem megyen, hanem addig a falusi iskolában jár. Addig az ideig megtanul olvasni, de az olvasással csak paraszti szokást is ta-
17
18
nul. Ha iskolában nincsen, otthon egyebet nem lát, hanem minden héten hétszer az apját részegen látja, aki nem törôdik azzal, hogy a fiában valamely nemesi és keresztényi jó erkölcsöket oltson, és csak a cselédekkel való társaságban hagyja, akiktôl mindenféle rossz szokást és rossz erkölcsöt látván, eltanulván, azok benne csaknem holtig megmaradnak, s a nagy parasztságban való neveltetése miatt azt sem tudja, ha nemesember gyermeke-é? Talám meg sem tudhatná másként, hogyha csak a jobbágyok kis uroknak nem neveznék. Tizenkét vagy tizenhárom esztendôs korában valamely collégyiumban béplántálják, ahonnét huszonnégy vagy huszonöt esztendôs korában szabadul ki, olyan idejében, amelyben másutt már az olyan ifjú jó deák, jó historikus, a gyeométriát, a gyeográfiát szükségihez képest tudja, és már jó haditiszt. Nemcsak hadi dolgot, de országos dolgot is bízhatnak reája. De már vigyük haza pompával a mi huszonöt esztendôs deákunkot a collégyiumból, és nézzük meg, hogy annyi tanulás után mit tud, és hogy ha használhat-é valamit tudományával az országnak vagy magának. Legelsôben is a mi deákunk azon igyekezik, hogy cifra köntöse és paripája légyen. Egynehány könyvit és filozófiáit valamely almáriumban eltemetvén, azután faluról-falura béjárja atyafiait. Arisztotelésznek ott egynehány terminusit kipöki, de deákul már szégyenlene beszélleni, azért hogy az asszonyok tanuló deáknak ne tartsák. Az atyjafiainál mit csinál? Leghasznosabb beszélgetése a vadászatról, a lovakról vagyon. Ha asztalnál vagyon, nagy gyalázatnak tartaná, ha jól nem innék, és még deáknak is tartanák, ha magát mentegetné. Ebéd után vagy az asszony vagy a leányok házában bontja ki, amit Virgiliusból vagy Ovidiusból olvasott. De hogy az iskoláról való emlékezetet is teljességgel elfelejtse, szükségesnek gondolja lenni, hogy a szolgálók közül kettôt vagy hármat szereteinek fogadja... Mit tanult volt annyi esztendôkig? Csak a deák nyelvet. És egyebet nem tanulván, annak házánál hasznát nem sokat vészi, és a gazdaságban olyan tudatlan, mint mások. És a fizikájából annyit nem tud, mint a molnárja vagy a kovácsa, nem tudván csak annak is okát adni, hogy miért hinti meg vízzel annyiszor égô szenit. Annyi diáksága után
csak azt is a tiszttartójától kell megkérdeni, ha a szôlôje délre vagy északra fekszik-é... Nemhogy azt tudná, hogy miben áll az ország haszna, de azt sem tudja, micsoda országok szomszédi Erdélynek, hogy ha a Maros a Tiszában foly-é elsôben vagy a Dunában? Mindezekbôl látjuk, hogy a nyolc vagy kilenc esztendeig való tanulásnak se maga, se az ország hasznát nem veszi. Mert a deák nyelvnek úgy venné hasznát, ha a hadakozásról, az ország igazgatásáról és más tudományokról való könyveket olvasnának. De így a mai filozófusunk egy-két esztendô múlva olyan tudatlanná lészen, valamint a gondviselôje, és ha a tiszttartójának nem kelletnék írni, félem az írást és az olvasást is elfelejtené. Nem akarom ezekbôl azt kihozni, hogy a deák nyelv haszontalan volna, hanem csak azt mondom, hogy egy nemesembernek idôvesztés annyi esztendôkig csak azt a nyelvet tanulni, mivel amellett más egyéb hasznos tudományt is tanulhatna. Egy parasztember gyermekének még haszontalanabb, és jobb volta, mihent írni és olvasni tud, valamely mesterségeket tanulni, mivel a mesterségek és a kereskedések hajtanak hasznot egy országban. Tudom, hogy a mi országunkban egy ifjúnak más tudományt nem lehet tanulni, mert nincsenek arra való collégyiumok, mint más országokban, ahol egy huszonöt esztendôs ifjú négyvagy ötféle tudományokat tud, és egy közönséges ifjú két vagy három mesterséget. De lehetetlent nem kell kívánni szegény erdélyiektôl, nem is kívánok. De az atyák nagy számot adnak azért, hogy a fiakot nagyobb gondviseléssel nem nevelik, és a nemesi jó erkölcsre nem ingerlik még eleinte, hanem még példát adnak a részegeskedésre, a feslett és tunya életre. Ha a fiakot csak arra vennék is, hogy a deák könyveket magyarra fordítsák, úgy a tanulásokot a közönséges jóra fordítanák, mivel sokan vannak olyanok, akik arra alkalmatosak volnának. És ha csak egy könyvet is fordítana meg életében, azzal mind magának, mind másoknak használna, és látná valamely gyümölcsét annyi esztendeig való tanulásának... egy tudatlan tanácsúr olyan egy országban, mint egy üres hordó a pincében…” Nem feledkezik meg Mikes a lányok oktatásáról sem: „Mert a leányok neveltetésére úgy kell vi-
gyázni, valamint a férfiakéra. De még többet mondok, és azt mondom, hogy jól oktatni a leányokot olyan szükséges, valamint a férfiakot, és az egyike olyan hasznos az országnak, valamint a másika. Hogy lehet a? Nem igaz-é az, édes néném, hogy egy jól nevelt, jól oktatott eszes leány asszonnyá változván, a fiát mind jól tudja nevelni, oktatni és tanyítani, és aztot az ország szolgálatjára alkalmatossá tenni? Ergo, hasznára vagyon tehát az országnak, ha leányokot jól nevelik és oktattatják.” A 17. század elsô felében a nagy hírû protestáns kollégiumoknak: – a református pápai, sárospataki, debreceni, gyulafehérvári, marosvásárhelyi, váradi, kolozsvári iskoláknak, az evangélikus pozsonyi, soproni, selmecbányai, besztercebányai, körmöcbányai, késmárki, lôcsei, eperjesi, nagyszebeni, brassói – köszönhetôen virágzásnak indult a magyar mûvelôdés. Erdélyben a tizenegy tudományág ismeretkincsét összefoglaló Magyar Enciklopédiát (Utrecht, 1655) megjelentetô Apáczai Csere János, Sárospatakon a korszakalkotó jelentôségû mûveket alkotó, Európa-hírû pedagógus, Comenius (1650–1654) tekinthetô a virágkor legfôbb fáklyavivôjének. 1660-ban katasztrófához vezetett II. Rákóczi György lengyelországi kalandja. Török kézre került Várad (kollégiumának diákjai Debrecenbe menekültek), Gyulafehérvárt, a fejedelmi székhelyet kollégiumával együtt a tatárok égették föl (örökébe 1672-ben Nagyenyed lépett). A Dunántúlon Pápa kollégiumát a buzgó katolikus új földesúr, Esterházy késztette menekülésre. Az 1670-es kegyetlen megtorlást kiváltó fôúri összeesküvés után nehéz korszak vette kezdetét. A katolikus hitre visszatért fejedelmi özvegy, Báthori Zsófia elûzette a sárospataki kollégium tanárait és diákságát. 1673/74-ben protestáns lelkészek és tanítók százait idézték a pozsonyi vésztörvényszék elé. S a hitük és meggyôzôdésük miatt legkeményebben kitartókat gályarabsággal büntették. Bár Thököly kuruc hadainak sikerei kikényszerítették, hogy az 1681-es országgyûlésen hozott törvények értelmében újra visszaálljon a vallásgyakorlatnak az a szabadsága, amelyet 1606-ban a bécsi béke biztosított, de a protestáns iskolarendszer évtizedekig nem tudta kiheverni a terror okozta pusztí-
tást. 1687-ben viszont az eperjesi vértörvényszék bírósági tragikomédiája során megalázott; megkínzott, kivégzett emberek intô példája rettenthetett el sokakat attól, hogy a bécsi udvarral bármilyen formában is szembeszegüljenek. Caraffa, az „eperjesi hóhér” már 1686-ban Debrecenben is tucatnyinál több polgárt kínoztatott halálra, mert a kirótt óriási hadisarcot nem tudta kifizetni a város. Méltán mázolták egy éjszaka bécsi palotájának falára a következô szöveget: „Ex lacrimis Hungarorum” (A magyarok könnyeibôl). I. Lipót uralkodása a magyar mûvelôdés történetének egészében véve szomorú korszaka. Pedig az uralkodó a kultúra, a mûvészet, a mûvelôdés, a tudomány kedvelôje volt. Több nyelven beszélt, egyetemet alapított Innsbruckban, Olmützben és Boroszlóban, ekkor kezdôdött meg Bécs barokk kiépítése. Nagy barátja volt a zenének, fôleg az itáliai operának. Mi több, zeneszerzôként sem jelentéktelen: ránk maradt 79 egyházi és 155 világi zenemûve (ebbôl 102 tánc). Nevéhez fûzôdik az udvari színház és a híressé váló spanyol lovas iskola (lovas balett) kialakítása is (1667). Mûgyûjtôként is figyelmet érdemel. Egyes fôurak elkobzott vagyona (így Nádasdy Ferenc híres mûgyûjteménye) is a bécsi császári-királyi kincstárat gazdagította. Az uralkodó tudomány- és kultúra-pártolásának úgyszólván semmi hatása nem volt Magyarországra. Nyugat-Európához képest a magyarországi mûvelôdés-iskolázás bizony igencsak elmaradott volt. Ezt a kontrasztot legélesebben a nyugati tanulmányaik befejeztével hazatéré ifjak látták. Apáczai Csere János a kolozsvári iskolában tartott székfoglaló beszédében (1656) a következôképpen fogalmazott: „Ideje hát, hogy felébredj, te álmos, te mámoros, te hályogos szemû magyar nép! Végre, végre ébredj fel az álomkórból, leheld ki magadból Bakkhoszt, kinek folyton áldozol, oszlasd el gyógyírral szemeid homályát! Nézd, szemléld, vizsgáld, milyen forrásból ered tömérdek nyomorúságod, melynek súlya alatt görnyedsz. Drága gyermekeid, hazánk reményei már bölcsôjüktôl fogva a tudatlanság feneketlen örvényébe merülnek, és így felnôtt korukba sem látják meg soha a világosságot, sem saját javukat, sem a haza javát. Még egyszer mon-
dom hát, serkenj fel, és állíts alsó iskolákat!” Egykori diákja, a késôbb Heidelberg, Utrecht és Leiden egyetemén is megfordult Bethlen Miklós így emlékezett meg róla Önéletírásában: „Apáczait aztán nem láttam, mert az Isten ebbôl az ostoba, háládatlan magyar világból, mely ôreá méltatlan volt, kivette... én Apáczait mint atyámat, úgy tartottam, szerettem, becsültem, s emlékezetét ma is becsülöm”. A 17. században az a tény, hogy protestáns egyetem Magyarországon nem létezett, arra kényszerítette a magasabb képzettségre vágyó reformátusokat, evangélikusokat, unitáriusokat, hogy külföldi egyetemeket keressenek föl (Hollandiában, Svájcban, vagy német földön). Ez azt jelentette, hogy a protestáns papságunk és a kollégiumaink tanárai jól megismerhették a nyugat-európai tudomány legújabb eredményeit, s az egész ottani életmódot. Az új nyugati eszmék hívei közül többen ellentétbe kerültek az erdélyi vagy felvidéki protestáns egyházi ill. iskolai vezetéssel, mint Apáczai Csere János, vagy még inkább a tragikus sorsú nyomdász-könyvkiadó: Misztótfalusi Kis Miklós. Az Európa-hírû kitûnô szakember 1693-ban hazatérve mintegy 90 igényes könyvet (Pápai Páriz, Balassi Bálint, Rimay János, Comenius mûveit, Haller János Hármas históriáját stb.) adott ki. Új Bibliája a támadások kereszttüzébe került. Szégyenletes vesszôfutása testben-lélekben megtörte, s 1702-ben meghalt. A külföldi iskolákra ki nem jutott ifjak között is akadtak jócskán olyanok, akik mûvelt, széles látókörû embereknek számítottak. Az 1660-as évektôl kezdôdô mozgalmas történelmi idôszak sokakat késztetett arra, hogy naplót vezessenek, följegyzéseket készítsenek a körülöttük zajló eseményekrôl, sôt krónika írására is vállalkoztak, többen, mint a megelôzô évszázadban. Esterházy Pál herceg, 1681-tôl az 1663/64-es háború históriáját írta le Mars Hungaricusában, ahogyan ô megélte. A késôbbi idôszakból naplója maradt fönn. Az 1663/64-es háború krónikása volt gróf Kéry János pálos szerzetes, késôbb püspök, valamint Auer Johann Ferdinand pozsonyi nemes polgár, aki török fogságának történetét örökítette meg. Erdély tragédiája tette történetíróvá Szalárdi Jánost, aki Bethlen és a Rákócziak fejedelemségé-
nek históriáját vetette papírra 1662-ig. A Bethlen család több történetírót is felmutathat: Bethlen Jánost (históriája az 1629–73 közötti éveket tekinti át), Bethlen Farkast (az 1526–1609 közötti Erdély krónikása), Bethlen Eleket, Bethlen Miklóst, aki 1710-ben fejezte be terjedelmes Önéletírását. Gróf Rhédey László, a fejedelem Rhédey Ferenc testvére naplót vezetett a 17. század közepén (meghalt 1663-ban). A tatár rabságból szabaduló, s fejedelemmé tett Apafi Mihály is vezetett naplót, csakúgy, mint a fia, II. Apafi Mihály. Különleges történeti értéket képviselnek Thököly Imre naplójának (1676–1694) fennmaradt töredékei. Thököly környezetének több embere is vezetett naplót ill. készített följegyzéseket, így isztambuli követei és mások. A polgárok közül a debreceni Bartha Boldizsár fôbíró a városával kapcsolatos, 1564–1656 között történt eseményeket foglalta össze. Kállai Fényes István városi jegyzô Debrecen 1675-ös megszállásáról írt verses krónikát. Az 1680–1685 közötti eseményekrôl egy évkönyv, a Debreceni Diárium tudósít (szerzôje ismeretlen). A hegyaljai városok historikusa Tarcal városának nemes jegyzôje, Babocsay Izsák, aki az 1670–1700 között történteken jegyezte föl. (Fata Tarczaliensia) A szász Georg Kraus Strassburgban és Padovában tanult. Segesvár jegyzôjeként írta meg az 1608–1665 közötti idôszak erdélyi krónikáját német nyelven. A Rákóczi-szabadságharc kora politikai, katonai, gazdasági eseményeinek és mûvelôdéstörténetének páratlan forrása II. Rákóczi Ferenc fejedelem két, eredetileg francia nyelven írott, egymást kiegészítô mûve: a Vallomások és az Emlékiratok. Rákóczi, csehországi jezsuita kollégiumi, majd prágai egyetemi évei után tett itáliai útján szerzett alapos mûveltséget. A kortárs magyar fôurak közül magasan kiemelkedik írói munkássága, amelynek voltaképpen nincs elôzménye a családjában. Hiszen a Rákóczinak hírnevét és vagyonát megalapozó Rákóczi Zsigmond elsôsorban katona volt (bár elévülhetetlen érdemeket szerzett a Vizsolyi Biblia kinyomtatásában). I. Rákóczi György is a mûvelôdés, az iskolák buzgó támogatója, de elsôsorban olvasó (legkedveltebb olvasmánya a Biblia). Levelein kívül egyetlen jelentôsebb írásmûve na-
19
20
gyobbik fiához intézett intelme. II. Rákóczi György és fia, I. Rákóczi Ferenc nem gyarapították irodalmunkat. A mûvelôdés és a pataki iskola lelkes támogatója volt viszont II. György korán elhunyt öccse, Zsigmond. Rákóczi buzgó katolikus, egyszersmind vallásilag toleráns, nyitott egyéniség. Különleges ritkaság, hogy iskoláztatásának legkorábbi periódusáról is maradt fönn emlékünk, ábécés könyve, korai íráspróbáival (megjelent hasonmás kiadásban, 1891). Vallomásaiban fontosnak tartotta följegyezni, hogy bécsújhelyi fogságában (1701) eleinte sem könyvet, sem írószert nem kapott: „kezdetben ugyanis nem engedtek meg semmiféle szellemi elfoglaltságot, egyetlen könyv olvasását sem, és még kevésbé volt lehetôség írásra. Felüdülés helyett legyeket fogdostam, pókhálókba vetettem ôket, és csodáltam a pókok igyekezetét, ahogyan elfogták és körülfonták a legyeket.” Késôbb „lehetôséget kaptam rá, hogy könyveket, papírt, tintát, matematikai eszközöket és festékeket tartsak magamnál, és ettôl kezdve a nap óráit folytonos gyakorlatokra osztottam föl. A reggeli imádság idejét világi könyvek olvasása követte, ezután rajz- és festékgyakorlat következett, melytôl visszatértem a te Szûz Anyád tiszteletére írt imádságoskönyv fölolvasásához... Az étkezést a századossal folytatott társalgás követte, ezt délutáni alvás, mely után folytattam a reggeli olvasás és a festés gyakorlását egészen a gyóntatóval való beszélgetés órájáig...” Rákóczi az Emlékiratokban a szabadságharc idôszakának magyarországi állapotait mélyrehatóan elemezte: „Az ország rendjei közt elsô a klérus. De sóhajtozni kell azon, hogy Szent István és más királyok jámbor szándékait milyen rosszul teljesítik az osztrák uralom ideje óta. A káptalanok teljesen felhagytak az ifjúság oktatásával, különösen mióta a jezsuiták viselnek erre gondot. Ezt a körülményt nagyon ügyesen használta fel a bécsi udvari tanács. A magyar jezsuiták mindig ausztriai fônökeiknek engedelmeskedtek, s ezért az ifjúságnak mindenekelôtt nagy gyûlöletet sugároztak Kálvin és Luther követôi ellen. Ennél fogva ezeket az elfogult és vakbuzgó elvekkel telített fiatalembereket a papi rend számára választották ki, és a jezsuiták közt tartották vissza
azokat, akik tanulmányaikban kitûntek... A klérus legjobb része azt hitte, hogy az ortodox vallás megôrzése az osztrák uralomtól függ, s ez ellen fegyvert fogni annyi, mint a katolikusok romlására törni, és ipso facto egyházi átok alá kerülni. Ennél fogva a háború elején saját plébánosaink és papjaink annyira menekültek elôlem, hogy sokáig lelkipásztor nélkül voltam, mert az eretnekek cinkosának és mintegy kiközösítettnek tekintettek mindaddig, amíg Olaszi városát hatalmamba nem kerítettem, és a váradi káptalan prépostját néhány szerzetessel együtt táboromba nem hozták… A harmadik rend, azaz a nemesség és az egész katonaság nagy tiszteletet, engedelmességet és szeretetet tanúsított irántam, és csak az volt a sérelme, hogy a nagyok és a tábornokok szabadosságait nem büntetem meg szigorúan, rögtön az elsô, gyakran meggondolatlanul és kellô bizonyítékok nélkül emelt panaszokra... A nemesség nevelését elhanyagolták. Alig tanulta meg a nemesember a jezsuitáknál a latin nyelvet és alig fejezte be iskolai tanulmányait, megházasodott és gazdálkodott, vagy az ügyvédi hivatást választotta... Ennek a rendnek legnagyobb része Luther vagy Kálvin felekezetéhez tartozott, és nem látogatta a jezsuiták kollégiumait, mert a gyûlölet a jezsuiták ellen egyre növekedett dühös vakbuzgóságuk miatt. Ezt a fiatalságot aztán nem fogadták fel a törvényszéki elnökök, akik többnyire a jezsuiták kreatúrái voltak, és így e fiatalok nevelése még jobban elhanyagolódott, és durvább erkölcsökre szoktak. A jószágára, családi tûzhelyeihez és az otthoni tétlenségbe visszavonult nemesség iszákos lett, és több gondot fordított gyerekeinek szaporítására, mint nevelésére. Sokan gyerekeiket a nemességhez méltatlan kereskedelemre vagy iparra adták. Még szerencse, ha a tehetségesebbekbôl ügyvédeket és ügyészeket csinálhattak. Ez a sok jogász aztán a nagyok közt pöröket szított, amelyek megtöltötték a bírák és ügyvédek erszényét... Az ügyvédek és bírák, akik maguk erjesztették és szították ezeket a viszályokat, igyekeztek a feleket csellel és ügyességgel kibékülésre és barátságos egyezkedésekre bírni, hogy mindkét féltôl hasznot húzzanak. De ha az idôk folyamán a felek egyike megsértette valamelyik ügyvédet, akkor
életre keltették a kétértelmûen fogalmazott szerzôdésekkel elfojtott pöröket. E fogások sorozatával a törvényszéki elnökök nagy vagyonokat gyûjtöttek, készpénzen megvásárolták az uraktól kastélyaikat, s így az elsô tisztségekig, a legfôbb rangokig és bárói méltóságig emelkedtek. Ha ezt vizsgáljuk, bár kevés szóval adtuk elô, senki sem csodálkozik majd azon, hogy a magyarok életmódja nem nagyon csiszolt, és nem veti meg ôket azért, mert a nemesség között a tudományban és a hadmûvészetben járatlanság uralkodik... Az ország negyedik rendje, azaz a királyi városok is, hasonló tanúbizonyságai voltak az osztrák uralomnak. Szegénységük, a polgárok kis száma, az iparban való járatlanság és a kézmûvesség hiánya megmutatta, hogy az ország árvaságra jutott, és hogy az árvák javait mostohaszülôk élik fel. A polgárok hûsége és szeretete elégséges volt, de szegénységük csak szerény segítséget jelentett nekem...” A nemesség pallérozását Rákóczi azzal igyekezett elôsegíteni, hogy 1707 áprilisában Kolozsvárott megalapította a Nemes Ifjak Társaságát, amely mintegy tisztképzô iskolaként mûködött. Tagjai a fejedelmi udvar belsô testôrségi szolgálatát is ellátták. A szabadságharc idôszakában ismét hadszíntér lett az ország, amely a mûvelôdés fejlôdésének nem kedvezett. Különösen brutálisan tette tönkre, dúlta föl a királyi hadsereg az egyes nagy múltú protestáns iskolákat: a nagyenyedi, a marosvásárhelyi, a kolozsvári, a debreceni kollégiumot. A fiatal Bél Mátyás és tanártársai Besztercebányán Rákóczi lelkes hívei lettek (1708). Emiatt Heister tábornok Bélt csaknem kivégeztette. Rákóczi toleranciájának köszönhetô viszont, hogy már 1703 szeptemberében visszaállították a jezsuiták által 1687-ben megszüntetett sárospataki fôiskolát. II. Rákóczi Ferenc támogatta az egyes iskolákat, mint intézményeket csakúgy, mint az ott tanulókat. Egyik legfontosabb célnak a jelentôs számú mûvelt magyar értelmiség kinevelését tartotta. A harcokban elesett híveinek gyermekeit pártfogásába vette, gondoskodott taníttatásukról: a katolikusok Kassán, a reformátusok Sárospatakon tanulhattak ingyenes alapítványi helyeken vagy önköltségen. Így
például Patakon biztosította az 1697-es hegyaljai felkelés egyik vezetôjének, Tokay Ferenc azonos nevû árva fiának taníttatását, szállás- és étkezési költségeit, hogy a haza jövendôbeli „szolgálattyára alkalmatosabb legyen”(1707-tôl). 1708-ban például Árva Inczédi Krisztina „kis tanuló fiacskája” érdemelte ki Sárospatakon a fejedelem jóindulatát. II. Rákóczi Ferenc minden eszközzel igyekezett elôsegíteni a magyar diákok külföldi tanulását is. A dokumentumok azt bizonyítják, hogy a szabadságharc idôszakában a külföldre menô diákok száma emelkedett. A hollandiai Franekerben például 1703–1711 között 42 magyar diák tanult. A fejedelem támogatásával és útlevelével jutott el Hollandiába Simándi István sárospataki tanár, a kísérleti fizika úttörôje, aki csaknem félszáz fizikai szemléltetôeszközzel tért vissza. Rákóczi érdeklôdését anynyira fölkeltették ezek, hogy 1709 júniusának végén, a Hernádnémetiben tartott hadi szemle után egy délután a pataki kollégiumban, majd másnap délután a várban tanulmányozta az értékes gyûjteményt. A mostoha körülmények közepette is születtek jeles eredmények. 1705–1710 között Ráday Pál, majd 1710-ben Bercsényi Miklós kancelláriája szerkesztésében megjelent a Lôcsén nyomtatott elsô (latin nyelvû) magyar hírlap, Mercurius Hungaricus, majd Mercurius Veridicus ex Hungaria (Magyarországi Igazmondó Hírnök) címmel. A száz példányban kiadott periodika célja a külföld hiteles tájékoztatása volt a magyar eseményekrôl, ellensúlyozandó a tendenciózus Habsburg propagandát. 1708-ban Lôcsén megjelent Pápai Páriz Ferenc korszakos jelentôségû latin–magyar és magyar–latin szótára, függelékében Csécsi János pataki professzor nyelvtani tanulmányával. Tolvaj Ferenc Arithmetikáját 1707-ben megküldte II. Rákóczi Ferencnek is. Mûve oly sikeres volt, hogy a szabadságharc végéig hét kiadást ért meg! Igazi népkönyv, amelyet szerzôje ilyen versikével ajánl az olvasóinak: Számvetésre / S mesterségre / Magadat ki elszántad / Jövel ide / Mint napfényre, / Nem kell ide vezetô. / Szép módokkal, / Regulákkal / Elôtted utat nyit ô. A szabadságharc idôszaka nem kedvezett a könyvtáraknak, a könyvgyûjtésnek. Nagyhírû kollé-
giumok könyvtárai szenvedtek érzékeny veszteségeket, töredékükre olvadtak. Egyetlen nagy könyvgyûjtemény maradt meg szerencsésen, a nagyszombati egyetemé. A könyvgyûjtôk közül nem tudjuk, hogy a Pápai Páriz Ferencet és késôbb Bél Mátyást is támogató Ráday Pálnak mennyire nyílt lehetôsége könyvesházát gyarapítani, amely oly nagyhírû lett a béke évtizedeiben. A szabadságharc idôszakában is születtek krónikák, naplószerû följegyzések. Ilyen volt Károlyi Sándor naplója (töredékei maradtak meg), Ráday Pál, Rákóczi kancelláriavezetôjének naplója (1677– 1720) különösen érdekes és fontos. Fönnmaradt Rákóczi fôudvarmesterének, Ottlyk Györgynek Önéletrajza is (1663–1711). Illyés István püspök, Rákóczi szenátora kronologikus feljegyzéseket készített (1650–1711). Egy másik szenátor, a zempléni Szirmay András Önéletrajzot írt (1656–1706). Szepesy Pál borsodi alispánnak 1706-tól vezetett rövid följegyzései maradtak ránk. A szécsényi és az ónodi országgyûlésrôl több napló is megmaradt. A helyi följegyzések közül említést érdemel Balla Gergely nagy-kôrösi krónikája, A sárospataki Csécsi János krónikája, a debreceni városi jegyzôkönyv följegyzései, egy selmecbányai német bányamester, egy kassai polgár naplója, egy lôcsei krónika, több szepességi városi ill. családi krónika, egy soproni német és egy magyar krónika; s egy német napló. Az erdélyi krónika- és naplóirodalom különösen gazdag. A Habsburg-párti Cserei Mihály Históriája (1661–1712) a legrészletesebb. Jelentôs Rákóczi hívének, Czegei Vass Györgynek a naplója (1659– 1705), az unitárius köznemes Szaniszló Zsigmond tordai alispán naplója (1682–1711), Bethlen Miklós már említett Önéletírása, báró Wesselényi István fôispán részletes naplója. Megemlíthetô Teleki Mihály gróf naplója (1690–1711), Dániel István latin nyelvû önéletrajza, Apor Péter önéletrajzi emlékezése, egy kolozsvári bíró meg egy asztalosmester naplója, egy nagyszebeni polgár, két szász lelkész stb. naplója. Figyelmet érdemelnek II. Rákóczi Ferencnek a Vallomásokban írt gondolatai a történetírásról. Hangsúlyozza, hogy ô nem történelmet ír vagy magyaráz, nem ítélkezik, hanem a lelkiismeretérôl ad számot. Szerinte: „Beszéljenek ezek-
rôl a világi krónikák, melyek az uralkodók egyikének és másikának sok és hôsies tettét, bátorságuknak sok példáját mondhatják majd el. Csak e krónikák szokása, hogy még a bûnöket is az erény színében tüntetik föl, s a bûnöket elrejtvén, egyéb körülményeket pedig mellôzvén a jelentéktelen tetteket a végsôkig magasztalják, az ellenség dicsô tetteit pedig lebecsülik. Sírni való a fejedelmek hiúsága, akik a tetteikrôl szóló, megrendelt irományokban gyönyörködnek, s úgy vélik, ez az iromány teszi ôket naggyá az utókor emlékezetében. Nem gondolnak azzal, hogy bármely fejedelemnek lehet saját költôje és krónikása, s ezek közül bármelyik megénekelheti saját fejedelmét, és dicséreteiben hôsként magasztalhatja. E bértollnokok által rajzolt képek eltérése az idôk folyamán oly nagy kétségeket szül, hogy többnyire még a legigazabb tetteket is kétségbe vonják, s a kétségeseket tartják igaznak. Természetszerûen jut ez a sors a hívságok hajhászóinak és az igaz erénytôl eltévelyedetteknek. A szent fejedelmek emlékezete mindig elevenen él, és örök dicsôítéssel ünneplik, a világi erények színe megfakul a korral, s e ragyogástól megfosztva elôtûnnek a bûnök...” Külön mûfajt képeznek a verses krónikák, pl. Tolvay Ferencé, vagy Dálnoki Veres Gerzsoné, vagy ismeretlen szerzôké. Egy, az 1703–1705 közötti eseményeket elbeszélô 42 versszakot számláló költemény így kezdôdik: Magyarország, Erdély, hallj új hírt, / Melyet régen, hogy az tokos bírt! / Már ideje, hogy felserkenj, / Puskát, kardot, rozsdától fenj, / Dobszóra ülj lóra. A vers, mint propagandaeszköz fontos szerepet játszott mind a kuruc, mind a labanc oldalon. A szabadságharc kezdetén íródott buzdító versben többek között a következôket olvashatjuk: Ébredj fel, magyar Márs, / Régi vitézi társ, / Bellona szeretôje! / Vérszomjúzó Pallas, / Mintegy erôs Atlas, / Nevek felemelôje, / Árpád nemzetinek / S Attila vérinek / Ki voltál segítôje! / Rákóczi Ferenccel, / Bercsényi Miklóssal / Fordulj ellenségedre! / Hazádnak romlásán, / Ennyi pusztulásán / Gerjedj az vitézségre! / Skander bégnek kardját, / Sándor diadalmát / Szolgáltasd segítségre! 1706 ôszén keletkezett a Szegénylegények éneke, amelybôl a
21
jól ismert strófákat idézzük: Szegénylegénynek olcsó a bére: / Három rossz forint szegénynek vére, / Azt sem költheti el, szegény, végtére, / Melyért méreg, / Kínzó féreg / Forr a szívére. / Igen kedveltük a kurucságot, / Oly igen kaptuk, mint egy újságot, / Nyerünk, gondoltuk, oly szabadságot: Oltalmazzuk / S szabadítjuk / Szegény hazánkot. Az ország pusztulásán kesereg, békéért könyörög a Boldogságos Szûz Máriáról való ének, amelybôl a két utolsó versszakot idézzük: Ó Mária, szent asszonyunk, / Halljad kiáltásunk, / Tekintsd meg pusztulásunk, / Hazánkban nagy romlásunk, / Légy erôs oltalmunk, légy erôs oltalmunk! // Ó Mária nagy szépsége, / Szüzek ékessége, / Már a kereszténységet / Vezesd egyességre, / Kévánt békeségre, kévánt békességre! A kuruc költészet két gyöngyszeme Rákóczi Bús éneke ill. a Magyar Ének vagy Rákóczi-mars. Ezekbôl az elsô versszakokat idézzük: Gyôzhetetlen én kôszálom, / Védelmezôm és kôvárom, / A ke-
resztfán drága árom, / Oltalmamat tôled várom. Jaj, régi szép magyar nép, / Az ellenség téged miképp / Szaggat és tép! / Mire jutott állapotod / Romlandó cserép? // Valál olyan szép, / Magyar nép! / De a sasnak körme között / Fonnyadsz mint az lép, / Szegény magyar nép! / Megrontattál mint cserép, / Jaj, hát szegény magyar nemzet / Jóra mikor lép? II. Rákóczi Ferenc mûvészetkedvelô, a mûvészetekhez értô ember is volt, s a háború közepette sem hanyagolta el ezt a területet. Legismertebb az a tény, hogy udvari festôjének szerzôdtette 1707ben Mányoki Ádámot (a Nógrád megyei Szokolya szülötte), aki 1709-ig dolgozott Magyarországon. Ebben az idôszakban, majd 1712-ben megfestette olajban Rákóczi arcképét. Szintén Mányoki mûve Ráday Pálnak és feleségének arcképe is. Valószínû, hogy a kitûnô festô más kuruc elôkelôkrôl is készített képeket, azonban ezek elpusztultak vagy kallódnak valahol. A fejedelem Mányokit azzal is megbízta, hogy metszetet készít-
sen róla. Az azonban csak két és fél hónappal a szatmári béke után készült el, 1711 júniusában, ezért propaganda szempontból (erre szánta volna Rákóczi) már aktualitását vesztette. Végül a megrendelô tudta nélkül, hibás felirattal bocsátották közre. A svéd származású Daniel Warou pénz- és éremvésnököt Körmöcbányáról szintén szolgálatába fogadta a fejedelem. Szép kivitelû arany- és ezüstpénzek, egész sor emlékérem s fejedelmi pecsétek sorozata került ki a kitûnô mûvész keze alól. Valamennyi a magyarországi iparmûvészet igazi remekmûve. A szabadságharc korának egyedülálló mûvészeti alkotása az a diadalkapu, amelyet 1705 októberében készíttettek a kolozsvári jezsuiták, a fejedelem bevonulására (ezzel akarták megnyerni jóindulatát). Az ünnepélyes bevonulás azonban a kurucok zsibói veresége miatt elmaradt.
CSORBA CSABA
II. Rákóczi Ferenc kapcsolata a Partiummal és Erdéllyel
22
II. Rákóczi Ferenc, mint a magyar szabadságharc jelképe, bár a Felvidéken, Borsiban született, ôsei révén szorosan kapcsolódott Erdélyhez. Olyan ôsök leszármazottja, akik Habsburg-ellenességükrôl voltak ismeretesek. Ükapja, Rákóczi Zsigmond, a hatalmas családi birtok megalapítója, Bocskai István függetlenségi harcához csatlakozott, aki Erdély kormányzójává nevezte ki ôt. Bocskai halála után az erdélyi rendek megválasztották Erdély fejedelmévé. Fia I. Rákóczi György, majd unokája II. Rákóczi György a fejedelmi székben védték Erdély függetlenségét. I. Rákóczi Ferencet még apja, II. Rákóczi György életében fejedelemmé választják, de egy napot sem uralkodott. Részt vett viszont a Wesselényi-féle Habsburg-ellenes felkelésben, mint Zrínyi Péter horvát bán veje, kinek lánya Zrínyi Ilona, a felesége volt. Ilyen ôsök után már érthetô II. Rákóczi Ferenc elkötelezettsége a nemzet szabadságáért való küzdelemben. A Rákóczi-szabadságharcot több nemesi és paraszti megmozdulás elôzte meg. Így az 1670–1680-as években a Thököly Imre vezette Habsburg-ellenes felkelés. E felkelés résztvevôit, függetlenül attól, hogy nemesekrôl vagy közrendûekrôl van szó, már kurucoknak nevezték. A kuruc mozgalom szorosan kapcsolódik Erdélyhez, fôleg a Partiumhoz. A 17. század végén Erdély lakosságának többségét a jobbágyok alkották. De jelentôs volt a szabadparasztság és a hozzájuk közel álló kisnemesség és a kialakuló városi polgárság száma is. I. Lipót császár rendelke-
zései alapján sokszorosan nôtt az adófizetés, a porció, közben 1/3-ra csökkent az állatállomány. Ezek mellett pusztított a pestisjárvány. Ez törvényszerûen vezetett a jobbágyszökésekhez, a szegénylegények számának gyarapodásához. Nyílt ellenállások alakultak ki fôleg a hegyvidékeken, Máramaros, Beszterce környékén és a Székelyföldön, s kezd kiterjedni Erdély nagy részére. Az 1697-es hegyaljai felkelést rövid idô alatt leverték, de hatására a közeli vármegyékben – Ugocsa, Szatmár, Bihar, Máramaros, Belsô-Szolnok és Kôvár vidékén – hasonló felkelés van kibontakozóban. Az Érmellék, a Berettyó mente, a Sárrét ekkor már évtizedek óta az elbocsátott végvári katonák bujdosásának helyszíne. De itt a Partiumban szervezkedtek a Wesselényi-féle összeesküvésben kompromittált földesurak, birtokuktól megfosztott köznemesek, üldözött protestánsok. A kurucok 1673-ban hol Biharon, hol Biharpüspökiben tanácskoztak. 1674-ben Csatárban Wesselényi Pált választották vezérükké. 1680-ban Thököly Imrét választják fôvezérré. Megdöbbenést váltott ki a kurucok körében, hogy 1685-ben a törökök elfogták Thökölyt a bécsi udvarral való békekötés reményében. Tisztjeinek java része császári szolgálatba állt. Így Petneházy Dávid lovas ezereskapitány is, aki már 1686ban kurucaival együtt észtvett Caraffa osztrák generális seregével Szentjobb várának felmentésében, de ott volt Buda felszabadító ostrománál is.
A karlócai béke, 1699-ben úgy zárta le a másfél évtizedes török–osztrák háborút, hogy Magyarország és Erdély a Habsburg-birodalom kötelékébe került. „Sine nobis, de nobis – nélkülünk döntöttek rólunk” – fogalmazta meg II. Rákóczi Ferenc. A bécsi haditanács határozatot hozott több magyar ezred felosztásáról, a végvári katonaság elbocsátásáról. Mindkét országrészt megfosztották saját hadseregétôl, önrendelkezésétôl, a szabad vallásgyakorlástól, az anyanyelvi mûvelôdés jogától. Mindezen elôzmények hatására nemcsak a köznép körében, hanem az erdélyi kis- és középnemesek soraiban is növekszik az elégedetlenség, erôsödik az ellenállási mozgalom. Így 1703 tavaszán a tiszaháti és hegyaljai lázongás vezetôi felkeresik a Brezánban tartózkodó II. Rákóczi Ferencet, hogy álljon a felkelés élére. Elfogadja, és a május 6-i brezáni kiáltványban felszólítja Magyarország minden „nemes és nemtelen” lakosát, fogjon fegyvert édes hazája szabadsága mellett. Esze Tamást kinevezi ezereskapitánynak és piros selyem zászlókat küld a kurucoknak Cum Deo pro patria et libertate (Istennel a hazáért és szabadságért) felirattal. 1703. június 16-án Rákóczi hazai földre lép, hogy megkezdje a szabadságharc szervezését, vezetését. Az elbocsátott tisztek között volt a balmazújvárosi Szûcs János, aki már 1677-ben kapcsolatba került Thökölyvel és azt a feladatot kapta, hogy gyûjtse össze az Érmelléken és a Sárréten bujdosó végváriakat. Késôbb együtt harcolt Petneházyval a törököktôl megszállott részek felszabadításáért. Amint értesült, hogy Rákóczi hazatért és a szabadságharc élére állt, több társával elébe ment. Rákóczi egy ezred élére állította Szûcs Jánost és „azzal a feladattal bízta meg, hogy ezredével, a Diószeg környékén szervezett csapatával akadályozza meg az aradi várban levô császári zsoldban álló rácok egyesülését a váradi várban levô császáriakkal”. A diószegi Bóné András, lovas ezereskapítány is felkészülten várta a szabadságharc kitörésének pillanatát. Hozzá is eljuttattak egy példányt a brezáni kiáltványból. Gödény Pál gyalogos ezereskapítány is kapcsolatban állt Esze Tamásékkal. Így nem csoda, amint a Tiszahát népe fegyvert ragadott, az Érmelléken is robbant a szikra. Hasonló sereg alakult ki a Szilágyságban is, Kaszás Pál ezereskapitány vezetésével. 1703. július 19-én Rákóczi több ezres paraszthaddal Vásárosnaménynál átkel a Tiszán és pátenst intéz a vármegyékhez, amelyben csatlakozásra hívja fel a nemességet. 1703. július 19-én a Bóné András és Gödény Pál toborozta kurucok megtámadták Johann Franz Kronfeld gróf császári tábornagy diószegi kastélyát. Megölték a jószágigazgatót és az ott tartózkodó német ôrséget. A korabeli híradások szerint 3000 gyalogos és 4000 lovas tartózkodott ekkor Diószeg térségében. Bár soknak tûnik ez a szám, de nem sok, ha figyelembe vesszük, hogy itt voltak a komoly katonai tapasztalatokkal rendelkezô, a császári sereget is megjárt tisztek, menekült szegénylegények, elbocsátott végváriak, szabadságukban megnyirbált hajdúk. Válaszként a váradi vár parancsnoka két rác ezredet küldött Tököli János és Kis Balázs vezetésével, valamint Böck ôrnagy császári seregét, Bóné kurucai ellen. Július 26-án Pocsaj térségében a kuruc sereg véres vereséget szenvedett. Rákóczi a vereség megtorlására augusztus 6-án hadat indít a rácok lakóhelye,
Váradolaszi ellen és a várost leromboltatja. Irgalom nélkül lekaszabolták a mintegy hétezer rácot. Elesett hírhedt vezérük, Kiss András is. A Körös túlsó partján levô váradi vár német ôrsége nem avatkozott bele a csatába. Ôk a várat védték, hisz Várad Erdély kapuja volt. A kurucok nem tudták bevenni a várat, de ettôl kezdve ostromzár alá fogták, amely 1710-ig tartott, azt is csak a pestis oldotta fel. Az ostromzárat biztosító kurucok hol Diószegen, hol Félegyházán, esetenként Püspökiben és Biharon tartózkodtak. Diószegen tartózkodott a blokád élelmezési biztosa, Baranyi Miklós is. 1703. augusztus 9-én Rákóczi Székelyhídról intézett kiáltványt a rácokhoz, csatlakozásra szólítva fel ôket. A melléállóknak önkormányzatot és személyi szabadságot ígért. De mindhiába. Augusztus 14-én beveszi Nagybányát. Ekkor esik el a legendás Pintye Grigor, az erdélyi román népi mozgalom egyik vezetôje. Augusztus 28-án Rákóczi kibocsátja vetési (Szatmár vm) pátensét, amelyben elrendeli „minden úrbéri és közterhek alól mentesülnek azok a jobbágyok, akik fegyverre keltek a szabadság védelmére”. Külön kiáltványt küldött Erdélybe a vármegyékhez, a székelyekhez és szászokhoz, sôt elôször fordult elô a történelemben, hogy egy magyar államférfi az „oláh nemzetet” is csatlakozásra szólítja fel. A felszólításnak meg is volt az eredménye. Erdélyre is átterjedt a szabadságharc, a románok is nagy számban csatlakoznak. 1703. augusztus végén Tököli János kétezer fônyi ráccal Aradról Váradra kísérte Franz Fels-Colona tábornokot, az új várparancsnokot. Visszafelé menet a Fekete-Körös mentén, Bélfenyér közelében Szûcs János és Bóné András ezredes lesbôl megtámadták és szétverték a rác sereget. Szeptember 7-én Rákóczi a Szatmár megyei Domahidán bocsátja ki a kuruc hadsereg elsô katonai szabályzatát, az Edictum Militarét. Tábori rendôrséget hoztak létre és szigorúan büntették a falvakon élôsködô szökött katonákat, kóborlókat. Szeptember 19-én az erdélyi kuruc sereg Brádnál (Zaránd vm) legyôzi a Száva Mihály báró Zaránd megyei fôispán vezette megyei hadakat. November 10-én Orosz Pál és Bóné András kurucai Bonchidánál (Doboka vm) szétszórják a székely hadakat és a segítségükre sietô kolozsvári német ôrséget. A székelyek fôkapitánya, Thoroczkay István fogságba esik, majd Rákóczi mellé áll. Ezzel megindul az erdélyi nemesség átállása a kurucok oldalára. A Partiumban az elsô nagyobb csapást 1704 januárjában szenvedte el a kuruc sereg. Január 7-én hajnalban Tököli rácai lerohanták a bihari templom mellé épített sáncban táborozó kurucokat és kegyetlen öldöklést végeztek, a várost felgyújtották. Ma emléktábla ôrzi a kuruc vitézek emlékét: „Itt nyugosznak / Az 1704 évi jan. 7-én való éjjeli ütközetben / Jármy Ferenc / kuruc kapitánnyal együtt dicsôen elesett / kuruc vitézek / Hazáért és szabadságért vérzett hôsök emlékére / Állíttatta Bihar község közössége az Úr 1908-ik évében”. Alatta egy méreteiben kisebb tábla áll: „Jármy Ferenc / kuruc kapitány / és mártírhalált halt / kuruc vitézek emlékére / Kegyelettel emelte / a M. Kir. 120. utász és a 203/3. és 4. század tisztikara / 1940. október hó”. 1704. január 17-én Bóné András Belényes térségében szétverte a váradi várba katonákat kísérô ráco-
23
24
kat, zászlókat, ágyúkat zsákmányolva tôlük. Ám a zsibói csata után a rácok megszállták egy idôre Belényest. A kisváros nyugati részén található a Halomalja nevû térség. A hagyomány szerint azoknak a rácoknak a holttestei kerültek ide, akik megszállták a várost, ám a váradi kurucokkal egyesülve a belényesiek lemészárolták ôket. 1704. március 14-én a fölkelt székelyek barcasági kiáltványa fegyverbe szólítja Erdély népeit a császári uralom ellen. Április 7-én Thoroczkay István tábornok és Orlay Miklós brigadéros elfoglalja Gyulafehérvárát. De a hadiszerencse forgandó. Április 13-án a Rákóczi mellé állt székelyek vereséget szenvednek Ludwig Ferdinand Graven császári ezredes csapataitól Feketehalomnál, Brassó mellett. 1704. július 7-én Gyulafehérváron összeül az erdélyi országgyûlés. Július 8-án a magyar, székely és szász rendek Rákóczit egyhangúlag Erdély fejedelmévé választják. Ez fontos mozzanat volt, mert ezáltal hivatalos fejedelmi rangot nyerve nagyobb súllyal folytathatta diplomáciai tevékenységét az európai udvaroknál, s elsôsorban ellensúlyt jelentett a császári hatalommal szemben. A megszervezett kuruc hadsereg élelmezési és fegyverzeti ellátásáról a Rákóczi által kinevezett Hadi Élelmezési Bizottság gondoskodott. Hónapra beosztották a vármegyékre, szász székekre, városokra és kincstári birtokokra a szükséges élelem és abrak mennyiségét. Pl. 1705. október végétôl Nagybánya és Felsôbánya közösen 4–5000 és utóbb 6000 kenyeret volt köteles elôbb a nagykárolyi, utóbb a zsibói tábor ellátására Kôvárba küldeni. A kuruc sereg ütôképességének fokozása érdekében igen fontos volt a fegyverzet mennyiségi és minôségi javítása. A pillanatnyi szükségletek kielégítése végett már 1703 ôszétôl megszervezik a lôszergyártást Nagybányán, Besztercén, ahol a francia mintára az elsô szuronyok is elkészültek. Torockón kardokat, puskacsöveket és golyókat készítettek. A gazdasági élet megmentésére és a hadikiadások fedezésére a fejedelem ezüst és rézpénzt veretett, melyet a nép Pro libertate feliratáról libertásoknak nevezett. Rákóczi megállapodott és védlevelet adott Nagybánya szabad királyi városának a pénzverés érdekében. A zsibói vereség után a pénzverde Munkácsra költözik. 1705 ôszén Rákóczi fejedelemsége és a szécsényi országgyûlés vezérlô fejedelemsége, ami a két ország konföderációjának létrejöttét is jelentette, komolyan veszélyeztette a császári udvar hatalmi érdekeit. Ezért Herbeville tábornagyot, a magyarországi csapatok fôparancsnokát küldik Erdélybe, a Szebenbe szorult Rabutin megsegítésére. Úticél a Szilágyságon keresztül Erdélybe jutni. Zsibó felé vonulva Diószegen táborozik, miközben élelemmel látja el Várad védôit. Innen november 3-án indult Székelyhídon és Margittán át Zsibóra. Rákóczi stratégiai elgondolása alapján, hogy Erdélybe csak a meszesi szoroson lehet bejutni, a Meszes hegység melletti Egregy patak völgyébe vezényli a kb. 23 000 emberbôl álló hadát. A szoros Karikáig húzódik, ahol elzárási munkálatokat végeztek sáncokkal, levágott fákból készült torlaszokkal. A másik szoros ettôl nem messze Zsibónál található, melyet kevésbé tudtak megerôsíteni. Valaki elárulta, hogy a szoros erôsen el van sáncolva, s hogy a zsibói erôdítés sokkal gyengébb. Így a kuruc sereg november 11-én vereséget
szenvedett a zsibói szorosban Herbeville császári hadaitól. A császáriak a gyôzelem után birtokukba vették Erdélyt. Rákóczi Szamosújvárra vonult vissza. A zsibói csata fordulópontot jelentett a szabadságharc történetében. A kuruc hadsereg szétesésével, s Erdély nagy részének császári uralom alá kerülésével megszûnt a radikális erôk törekvéseinek széles népi bázisa. November 15-én a fejedelem kiáltványban tájékoztatja Magyarország és Erdély népét a zsibói vesztes csatáról és szilárd elhatározását, hogy a harcot folytatja. 1706. március 8-án az erdélyi országgyûlés a Máramaros megyei Huszton kimondja Erdély csatlakozását a magyarországi konföderációhoz. 1707. február 10-én Pekry Lôrinc tábornagy és Esze Tamás ezereskapitány Magyarországról jött ezredei Székelykocsárdnál meglepik és megverik a Tige ezredes vezette császári csapatokat. A császári csapatok Szebenbe húzódnak. 1707. április 5-én az erdélyi országgyûlés Marosvásárhelyen beiktatja fejedelmi székébe II. Rákóczi Ferencet. Egy hónapot tölt Erdélyben, akkor látta ezt a szép földet elôször és utoljára. Itt csatlakozott udvarához apródként a késôbbi hûséges társa a bujdosásban, a 17 éves Mikes Kelemen. 1707. július 5-én Károlyi Sándor tábornagy eredménytelenül ostromolja Arad várát. Október 3-án Rabutin tábornagy a császári sereggel érkezik Aradra. Ezt követôen a császári csapatok birtokukba kerítik Erdélyt. 1708. február 22-én Rákóczi kiáltványban tudatja Erdély rendjeivel, hogy Károlyi Sándor tábornagyot kinevezte az Erdélyben harcoló hadak fôparancsnokává és jelentôs katonai erôvel Erdélybe indította. A tábornagy július 7-én megkísérli Kolozsvár visszavételét, de eredménytelenül. Augusztus 24-én beveszi Szászsebest, de különösebb eredményeket nem ér el. 1708. augusztus 8-án a kuruc sereg a fejedelem parancsnokainak, a hadvezetésnek az ügyetlensége, a csapatok fegyelmezetlensége következtében súlyos vereséget szenvedett Trencsénynél. Soha még vereség ennél szégyenletesebb és szánalmasabb nem volt – emlékszik Rákóczi. 1709. október 26-án I. József a Részeket (a Partiumot) rendeletileg ismét Erdélyhez tartozó területté nyilvánította. A szabadságharc utolsó éve már semmi jót nem hozott. Tovább élezôdtek a belsô társadalmi ellentétek, súlyosbodtak a gazdasági gondok, pestisjárvány tört ki. 1711 februárjában Rákóczi Lengyelországba megy azzal a reménnyel, hogy a cártól segítséget kap. Indulása elôtt teljhatalmat adott Károlyi Sándornak, aki már március 14-én titokban hûséget esküdött a császárnak. Károlyi a fejedelem tiltakozása ellenére Szatmárra összehívja a csonka kuruc országgyûlést, amely elfogadja Pálffy János császári hadvezérrel aláírt békeszerzôdést, 1711. április 30án. Másnap a maradék, tizenkétezres kuruc sereg letette a zászlókat a nagymajtényi síkon, s fegyvereikkel elvonultak. Károlyi úgy cselekedett, ahogy az adott helyzetben ésszerû volt. Elérte azt, hogy a részvevôk, akik felesküdtek a királyra, büntetlenséget élvezhettek, vagyonukat megtarthatták. Ma Kismajtény mellett egy emlékmû ôrzi a szomorú esemény helyét.
DUKRÉT GÉZA
Játékszín
Lászlóffy Csaba
MILY VILÁG LÉSZEN? A szerzô II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcról írt, egész estét betöltô drámáját 1977-ben csak a rádió sugározta. Alábbi, kéziratban maradt rövidített, egyfelvonásos változata a Magyar Írószövetség és a Honvédelmi Minisztérum 1998-as pályázatán díjat nyert.
Személyek II. RÁKÓCZI FERENC, a szabadságharc vezetôje, Erdély választott fejedelme
GEORGE STEPNEY, bécsi angol követ, békeközvetítô
CHARLOTTE-AMALIE hercegnô, Rákóczi felesége
KÁROLYI SÁNDOR báró, kuruc tábornok
BERCSÉNYI MIKLÓS gróf, a kuruc seregek fôgenerálisa
FORGÁCH SIMON báró, kuruc tábornok
VAN HAMEL BRUYNINX, bécsi holland követ, békeközvetítô I. Kép A fejedelem rezidenciája. Újvár. 1706 júniusa. A belsô szín sárgás fénykörében néhány fontosabb díszletjelzés: az asztalon és a székeken kívül esetleg színes szônyegek; pergamenbe kötött könyvek; a falon Rákóczi-címer, fegyverek, térképek; Pro patria el libertate feliratú piros-fehér sávos kuruc zászló. Az asztalon tekercsek, ezüst gyertyatartók, tálak, kancsó, kupák. Vagy ezek esetleg külön: a feljegyzésekben szereplô különleges tálalón, melynek „ékessége egy sor tokaji borospalack és néhány nagy metszett kristályserleg”. Rákóczi vörös bársonyszékében ül, levelet ír s pecsétel. Az elôtérben a holland Bruyninx és az angol Stepney – a mediátor urak – narrátorokként ôk kezdik. BRUYNINX Virradat elôtt kelô ember. Leveleket ír, hadiparancsokat... Mire megjön a reggel, már kurírok nyargalnak pecsétes utasításaival. STEPNEY Rövid pihenés gyanánt megnézi a lovak korai járatását. BRUYNINX Azután – ebben az órában – következnek az audienciák. Hosszasan tárgyal a hadi s pénzügyekrôl, a mezei munkáról... STEPNEY Ma azonban különleges deputációkat lát vendégül. Negyedórával ezelôtt nyújtották be hozzá kérelmeiket az erdélyi konföderáció küldöttei. A rendeké, melyek – csaknem két esztendeje már – fejedelmükké választották Gyulafehérvárott. BRUYNINX (Stepneyhez) Emlékeztetni szeretném önt. (Levelet keres elô, hivatalos hangnemben olvassa.) Johann Wenzel Wratislaw gróf, cseh kancellár, mint a Nagyszombatban felújított béketárgyalások megbízottja – Sir George Stepneyhez, a Brit Királynô Ôfelsége követéhez: »A birodalom új császára, Ôfelsége I. József nem egyezhet bele az erdélyi követek ily elnevezésébe. Elismerni ôket a Konföderáció, azaz az
PRÉNYINÉ FIATAL TALPAS Erdélyi rendek képviselôinek annyit jelentene, mint elismerni Rákóczi fejedelemmé választását. Ezért hát Önöknek is meghagyatik, hogy tartanák magukat velük szemben szigorúan az erdélyi elégedetlenek megbízottjai megjelöléshez...Vienna. Június 4. 1706.«“ STEPNEY Igen-igen, csakhogy arról sem szabad megfeledkezni, amit a Miskolcon tartott magyar szenátusi ülés I. Lipót császár halála után kimondott: hogy a béke feltételének tartja Erdély függetlenségét, valamint az 1687-es törvények, vagyis a Habsburgház örökös királyságának feladását. Az udvar mindez ideig nem adott határozott választ. (Megindul az elôtér elsötétített része felé.) Charlotte-Amalie hercegnô, Rákóczi felesége viharzik be a színre. Beteges, gyenge idegzetû nô, kísérteteket lát – látomásaiban megpillantotta azt a szobát is, amelyikben késôbb meghalt. Rákóczi felugrik székébôl, esetlenül tárja szét két karját, várván, hogy felesége a mellére boruljon. A hercegnô azonban halk sikolyt hallatva fejéhez kap, majd a tálalóhoz libegve bort tölt magának egy kristályserlegbe, s mohón felhajtja. BRUYNINX (a belsô szín felé pillant; Stepney utolsó szavaira, folytatólagosan) Vajon mennyit sejt az udvar álláspontjáról a fejedelem felesége, akit éppen a cseh kancellártól kísértetve engedtek el látogatóba férjéhez, egyesek szerint a kiegyezés reményében, mások hite szerint: titkos cselszövések érdekében?!... (Tûnôdve indul meg s távozik Stepney után.) CHARLOTTE-AMALIE HERCEGNÔ (kényeskedô hangon, Rákóczihoz) Oh, ez a tûrhetetlen migrén! Álmomból is felzavart... Még szerencse, mert szörnyût álmodtam. Térdig sárba süppedve vonszoltam magam (ujjai végigfutnak Rákóczi halántékén) kétszeresen álomhercegem véres palástjába kapaszkodva. (Ajka undort fejez ki; kényeskedve.) Azon a barbár földön.
25
26
RÁKÓCZI (elmosolyodik) Charlotte hercegnôm folyton-folyvást Erdéllyel rémítgeti magát?! (Át akarja karolni feleségét, de a hercegnô ellebben a közelébôl, majd váratlanul szembefordulva vele, számonkérôn.) CHARLOTTE-AMALIE Tudni akarja, hogy miért neveztem kétszeresen álomhercegnek?!... Mert öt éve már csak álmaimban létezik. (Elérzékenyülve könnyezni kezd.) Amióta segítettem megszöktetni a bécsújhelyi tömlöcbôl, azóta nem volt reám kíváncsi! Hát a gyermekeire?!... (Rákóczi tehetetlen mozdulatot tesz, majd gyöngéden érinti meg az asszony haját. A hercegnô felfedve tenyerébe temetett arcát, dacosan veti föl fejét.) Várjon, ne öleljen, még nem mondtam végig! Azért is álomherceg, mert szakadék fölött táncol egy sóárus vagy épp egy útonálló keze által kifeszített egy szál madzagán a hiú reménykedésnek. Bécsben hányszor hallottam délibáblovagnak csúfolni a magyar urakat! RÁKÓCZI (elhúzódik tôle, kesernyés gúnnyal) És most ôsi kiváltságokat és címeket birtokoló férjérôl kell ugyanazt hallania! Egy Princeps Franciscus Secundus Rakócziról, nemde?! CHARLOTTE-AMALIE (heves büszkeséggel) Aki Munkács és Makovica hercege, Sárospatak, Tokaj, Nagysáros, Zboró, Regéc, Ecsed, Somlyó, Lednice, Szerencs, Ónod ésatöbbi örökös ura! Emlékezzék rá: hónapokig tartó nászutunk során sem tudtuk bejárni örökölt jószágait!... Mit akar hát még?! RÁKÓCZI (feláll, a meggyôzôdés halk méltóságával) Erdély választott fejedelme vagyok. Nem Princeps Franciscusként emlegetnek ott, hanem II Rákóczi Ferenc gyanánt. CHARLOTTE-AMALIE (gonoszul felkacag) Mit képzel, meddig fog tudni még szembeszállni egy uralkodóval?!... Wratislaw gróf útközben bizalmasan közölte velem, hogy a császár sohasem fogja tûrni Rákóczi herceg Erdélyben való megmaradását, semmi szín alatt sem mond le leggazdagabb birtokáról. (Rákóczi közben bort tölt magának, ajkához emeli a kupát, mielôtt inna, szólni akar. A hercegnô hirtelen görcsösen ragadja meg a kupát tartó kezet.) Kérem, hallgasson végig! De elôbb töltsön még... folyton szomjas vagyok. (Kikapja férje kezébôl a kupát, és fenékig üríti.) Az ifjú József – ne ítélkezzék róla elhamarkodottan s elfogultan – más mint az az agyalágyult Lipót volt. Mindenekelôtt: rokonszenvvel viseltetik a Rákócziak iránt. RÁKÓCZI (sétálni kezd, mint aki hagyja magát meggyôzni) Ó, ennek tüntetôleg számtalan jelét adta... Ô maga ajánlotta fel, hogy kegyeskedik hozzám engedni, látogatóba, fogva tartott feleségemet... CHARLOTTE-AMALIE (kacér ragyogással) S lám, itt vagyok! (Könnyed, elegáns mozdulattal veti magát a veres bársonyszékbe.) A vadászaton oldalvást ültem a lovon, mégis érzem ülés közben a csontjaimat. Szerencsére ez a bársonyszék (megcirógatja a karfáját) végtelenül kényelmes. (Ujjongva.) Különben a tegnapi nap csodálatos volt. Mit szól kísérôim társalgásához (hatásos akar lenni) és parádés vadászvirtusához? RÁKÓCZI A való virtus rühelli a ceremóniát. CHARLOTTE-AMALIE Ah, mily nyersen fogalmaz! Vagy talán akképpen is érez, amióta fejest ugrott ebbe a valamikor csak aljanéptôl exerceált sok, irtóztató durvaságba?!... Csak el ne merüljön a mértéktelen szenvedélyek mocsarába! (Felugrik ültébôl; behízelgô hangon a férfihoz bújva – újabb kísérlet) Akárcsak a Rimmelfort utcai palotánkban, melyet nôvére, Aspremont grófné bocsátott nagylelkûen rendelke-
zésünkre titokban kötött házasságunk után!... (Valóságos áhítattal.) Ó, Bécs! RÁKÓCZI (kijózanító hangon) Ó, Bécs. Ahol egybekelésünk elsô napjaiban Lipót császár szobafogságra ítélt, amiért az ô tudtán kívül mertünk egymásba szeretni. CHARLOTTTE-AMALIE (könnyed legyintéssel) De utána!... A gondtalan mulatozások, az erdei séták, a délutáni vendégeskedés... és esténként a színházban eltöltött meghitt órák!... (Rákóczi kibontakozva a nôi karok ölelésébôl, megkönnyebbülten veszi kézbe a lúdtollat. A hercegnô lágy, nosztalgikus hangjából kétségbeesett erôlködés lesz.) Egész éjszakákat végigkártyázott, s hercegnôk, grófnôk szívét hódította meg egycsapásra szellemes, élcelôdô szóáradatával!... RÁKÓCZI Húszéves koromnak el nem követett bûneit is szánom-bánom. CHARLOTTE-AMALIE (közel megy hozzá) Térjen meg hozzánk. Örvendezô rokonsága, bécsi barátai és hódolói körébe, s az én ölelô karjaimba! (Átöleli a merev férfifejet.) RÁKÓCZI (fölnéz; pillanatnyi csend után nemet int fejével) Lehetetlent kíván tôlem, kedves Charlotte. CHARLOTTE-AMALIE (elengedi férje nyakát, s mint akinek csak most villan eszébe, erôltetett könnyedséggel) Még nem ismeri József császár nagylelkûségét. Az nem sokat mond, hogy én itt vagyok, hisz két fiunk ezalatt Bécsben ôriztetik. De ahhoz mit szól, hogy konkrét ajánlatott tett: Erdély ellenében kész tüstént olyan német fejedelemséget adni nekünk, mely a birodalmi gyûlésen való szavazatra is feljogosítja mindeddig csak hercegnek titulált férjemet! (Látva, hogy Rákóczi csendes kétkedéssel mosolyog.) Nem hiszi?... Ezt nemcsak Wratislaw gróf útján ígérte (levelet vesz elô), e nekem címzett levélben is olvasható a példa nélkül való ajánlat... Jobban mondva: az ajánlatok. (Férje kezébe adja a levelet. Rákóczi lassan bontja ki, de a hercegnô a férfi karjába kapaszkodva, türelmetlenül, hangosan kezdi olvasni.) „Elôször: felajánljuk a lichtenbergi ôrgrófságot Felsô-Pfalzban, amely a bajor választófejedelem számûzésével megürült...” RÁKÓCZI Nem mondom, ízléses ajánlat. CHARLOTTE-AMALIE (tovább olvassa) „Másodszor...az Ouderprach uradalmat, csehországi birtokaink legtekintélyesebb részét...” (Izgatottan.) Wratislaw gróf mint cseh kancellár valósággal irigykedve említette e második ajánlatot!... De ha ez nem felelne meg valamilyen okból kifolyólag (belepillant a levélbe), ura lehet a burgaui ôrgrófságnak! (Keze megérinti a fejedelmi szék bársonyát, erôltetett kedélyességgel.) E veres bársonyszék is méltó magasságban tündökölhet legalább. Hosszabb csend; a hercegnô várakozással tekint férjére. RÁKÓCZI (feláll, séta közben távolodva feleségétôl) Megengedem, hogy a császár mindezen ajánlatai teljesen egyeznének házam és személyem érdekeivel. Csakhogy én sohasem tekintettem követendô célnak családom minden áron való emelését. A háborút egyedül hazám szabadságáért kezdtem el, mert születésem ide köt. S ezen kapocs most még szorosabbá lett háládatosságom által, amellyel mindazoknak tartozom, kik földjük kormányzásának gyeplôit kezembe adták... CHARLOTTE-AMALIE (megbántottan) Úgy?! Szóval a családja nem számít! A felesége, egy hehssen-rheinfelsi hercegnô, akivel szemben valamikor arra kötelezte magát, hogy (mint a bemagolt leckét mondja) udvarommal együtt úriasan eltart s életem
fogytáig minden évben kétezer tallért biztosít részemre?! (Fenyegetôen.) Udvarom, tudva levô, harminc szolgából és húsz lóból áll. Csak az abrak többe kerül, mint ennek a sok körülöttünk lebzselô rongyosnak a moslékra valója!... RÁKÓCZI (kimért udvariassággal) Ami módunkban áll, továbbra is megtesszük a hercegnô szolgáinak és lovainak abrakolása érdekében. De ugye kegyeskedik megérteni, hogy az említett rongyosok is élôlények, s ha gyomruk kevésbé kényes is, mint a hercegi hintóba fogott lovaké, lelkük már kész finnyásan félretolni a szolganépség elé tett maradékot. CHARLOTTE-AMALIE (elképedve roskad le a székbe) Nem értem!... E hirtelen változás! Ez már nem az én szabadon szárnyaló álomhercegem... RÁKÓCZI Valóban nem, Charlotte. Nagyon is földközelben lehet csak megérteni az Esze Tamások igazságát. CHARLOTTE-AMALIE Az egyik félelmetes fosztogató?! Láttam a gúnyrajzát egy bécsi falragaszon. RÁKÓCZI Most én kérem, hogy ne szakítson félbe. (Fel-alá járkálva.) Szakadék szélén álltam valóban. Tudja, mikor vettem észre? Midôn felemlegetett nászutunkat tettük. Ugyanaz fogadott Nagysároson, Regécen, Sárospatakon, Tarcalon, Hernádnémetiben, a bihari Pocsajban, Székelyhidon és Diószegen, a gömöri Serkén – és sorolhatnám még – valamennyi jószágomon. Jobbágyaink, a súlyos katonai terhektôl és beszállásolásoktól nyomorítva, annyira lerongyolódtak, hogy sokan közülük földönfutásra adták fejüket. S a hon maradt nép, mely fogadásomra egybegyûlt, elijedve csodálkozék azon, hogy ura, Nagyságos Rákóczi Ferenc szinte egészen elfelejtette anyanyelvét, s idegen köntösben ámítja magát... (Bort tölt, iszik.) Azzal az épp tíz esztendôvel ezelôtti lelkiismeret-furdalással kezdôdött el minden... (Iróniával.) A hercegnô most futtában megpillant egy ezüstösen csillogó hajszálat, s elbámul a „hirtelen változáson”... (Kis szünet.) Hiszékenyen tán azt képzelte: egy esztelenül költekezô, bohóckodó udvaroncra fog itt találni?! CHARLOTTE-AMALIE (lopva, fagyos tekintettel nézte férjét. Most új játékba kezd: feláll, s mint akit meghipnotizáltak, egy pontra meredve, lassan közeledik a falhoz, megérinti ujjaival) Ó, egek!... (Erôtlen sikoly, majd hátrálva, maga elé tartja remegô kezét. Nem lehet tudni, rendkívüli színészi teljesítményt nyújt, vagy valóban lát is valamit beteges képzeletével.) Ferenc!... RÁKÓCZI Reszket, Charlotte?! CHARLOTTE-AMALIE Rettenetes! (Férjéhez menekül, elébe áll, mintha testével, remegô karjával akarná megóvni valamitôl. Felsikolt.) Meg fogják gyilkolni!... (Görcsösen megragadja a férfi csuklóját.) RÁKÓCZI Mi történik magával, Charlotte... már megint?!... CHARLOTTE-AMALIE (erôszakkal húzni kezdi férjét a kijárat felé) Jöjjön! Látom!...Az arcát is magam elôtt látom annak, akit felbéreltek... (Hisztérikus csuklással zokogva.) Hogy meggyilkolják az én hercegemet!... RÁKÓCZI (mint aki már ismeri ezeket a jeleneteket) Jöjjön, Charlotte, igyék egy korty...vizet. Csengetek, hogy hozzanak be vizet. CHARLOTTE-AMALIE Nem, nincs már idô! (Rángatni kezdi a hatalmas termetû férfit.) Menekülni kell! Német- vagy Morvaország felé. Gyorsan! RÁKÓCZI (Kiszabadítja kezét az asszonyéból, fáradt mosollyal) Morvaország! Oda aztán jó helyre men-
nénk. Hallom, mennyire divatosak a látomások. Egy protestáns lelkész... (töprengve) valami Drabiculus, csodálatos égi jelenések alapján belelátott a jövôbe... (Elneveti magát.) CHARLOTTE-AMALIE Tudtam. Mindig kinevette a megérzéseimet! S azon is csak nevetett, amit láttam! S ami csaknem mindig beteljesedett!... RÁKÓCZI (udvariassággal palástolva hitetlenségét) De Charlotte kedves, egy európai hírnevû látnoknak mégsem vonhatom kétségbe a jóslatait! Drabiculus már korábban megjövendölte az ausztriai ház bukását és a Rákócziak dicsôségét. Ehhez mit szól?! CHARLOTTE-AMALIE (indulatában kegyetlenül) Azt, hogy meg is fizetett vakmerôségéért! Az eperjesi törvényszék elôbb két kezét, majd fejét vágatta le. RÁKÓCZI Errôl nem volt tudomásom. CHARLOTTE-AMALIE Közönséges sarlatán volt. Hírhedt kuruzslással akarta magát híressé tenni... (Imára kulcsolt két kezét magasba emeli.) De engem... engem égi látomás figyelmeztetett. Rajtam keresztül üzen. Fenyíteni készül azt, ki – velem egy hiten – hûséget esküdött nekem!... Az ellenkezés egy Rákóczi fejébe kerülhet... RÁKÓCZI (leül; csend, a lúdtollal játszik. Felnéz: a diplomácia hivatalos hangján – ahogy a követekkel szokott tárgyalni – teszi fel a kérdést. A színész érzetesse: most jött tisztába egészen azzal, hogy felesége konkrét megbízatást vállalt a mesterkedéseivel.) S az a fej a helyén marad, ha Erdély függetlenségét feladva, elfogadja a császár valamelyik ajánlatát? A hercegnô megáll, farkasszemet néz férjével, majd bólint. RÁKÓCZI (tekercset vesz elô, nyugodtan) Sajnos, nemcsak az égi jelek, de még az ilyen nagyon is konkrét, földi fenyegetések sem változtatják meg elhatározásomat. (Kibontja a tekercset, s az asszony elé teszi.) CHARLOTTE-AMALIE (óvatosan veszi kézbe, majd félhangosan olvasni kezdi) „Ha kegyelmetek ottan valami módot találhatnának abban, hogy Rákóczit fogva kaphatnák: igen nagy hírt, szép nevet szerezhetne az által; Ôfelségénél is gráciát kaphatna...” RÁKÓCZI Eddig tart az ön megbízatása. Innen már: a „látomás”... (Az asszony feje felett hangosan olvassa.) „Ha nem, vannak ottan olyan szegénylegények, akik pénzért megcselekednék a szükségeset: nagyobb ígérettel is hitegethetné ôket a felkelés fejének elnémítása, azaz biztos munka esetében...” A nô az asztalra ejti a tekercset, elfordul. RÁKÓCZI Gyûjtöm. A hetedik példány. (Gúnyosan.) Ezt is a magyar korona ôre küldte egy árulóval, akinek közöttünk, a szegénylegények közt, nem akadt társa. CHATLOTTE-AMALIE (felkapja fejét) Engem is vádolni akar?! RÁKÓCZI (nemet int fejével; kimért udvariassággal) Tisztelnem kell a hercegnôben gyermekeim anyját... És sajnálom, hogy társtalanul kell innen visszatérnie. Gondolom, még ma. CHARLOTTE-AMALIE (megadóan bólint, majd száraz hangon) Üzen-e valamit... a császárnak? RÁKÓCZI A nagylelkû ifjú Józsefnek?!... Legfeljebb annyit, hogy tudomásul vettük és megértettük (kétes hangsúllyal) „atyai gondoskodását”: AMORE et TIMORE! Az elfajzottaknak ígért színes szerelmével és az igaz haza fiainak méregtôl, kínzástól és halál által származtatott megfélemlítésével tétette fejére koronánkat. CHARLOTTE-AMALIE (elhaló hangon) Épp ezért,
27
miben reménykedik még, Ferenc? Ez az új... már a második császár... És vajon, lesz-e nála kegyesebb? RÁKÓCZI A második?!... Császári kegyek között lehet válogatni. (Inkább csak magának.) A nép viszont, amelyet szolgálnunk kell, egyszer s mindenkorra kiválasztatott. A hercegnô megindul, Rákóczi a közönséggel szembe nézve áll. (Sötétség.) II. Kép Az elôzô hely, pár hónappal késôbb. A belsô szín fénykörében Rákóczi ül; két felfele fordított tenyerében – mint mérlegserpenyôkben – egyensúlyoztatja kardját, Bercsényit hallgatva, aki fel-alá járva és bele-belepillantva a maga elé tartott tekercsbe, projektumokat terjeszt elô a hadak nevében. Jelen van még két kuruc tábornok: Károlyi Sándor báró és Forgách Simon gróf. A két mediátor csak késôbb jelenik meg.
28
BERCSÉNYI Amely nemes a maga jobbágy emberét visszahívná a táborból, maga kényszeríttessék fegyvert fogni... (Rákóczi helyeslôen bólint.) Akik a háború kezdetén fegyvert fogtak, de meggazdagodván zsákmánylásaikból, haza tértek, s ott gazdálkodnak, s a lopottból (innen kezdve mind sûrûbben pislant Károlyi felé) kényökre élnek, azokat a megkárosodottak elszámoltatás útján perbe idézhessék; s ha ki közülök vissza nem akarná adni, amit erôszak által tett magáévá, küldessék ide, a táborhelyre. KÁROLYI (aranygombos, vastag aranylánccal összekapcsolt mentében, sarkantyús csizmában; kezében kócsagtollas fekete kucsmája. Nem vette észre Rákóczi újabb bólintását, félbeszakítja Bercsényit.) Így is vonakodik a nemesség, szállingóznak odaátra a labanchoz. Kegyelmed minden nap kifundál valamit, csak éppen azt nem nézi: kinek a hasznára! RÁKÓCZI Nem szeretném, ha méltóságotok megint összeakaszkodnának. Egy félreértésbôl minek újuljon ki a személyeskedés. Bercsényi gróf úr nem a maga szavát mondja, hanem azét a projektumét, mely a hadak által terjesztetik elém. KÁROLYI (csípôsen) S hadainknak ki volna a fôgenerálisa?! FORGÁCH (karba tett kézzel, fölényes mosollyal a falon függô fegyverekre bámulva) Ki más. A legképzettebb és legpéldásabb fegyelmet tartó fôrangú katona! Bercsényi gróf! BERCSÉNYI (sértik, hát epésen vág vissza) Tudom, nem nekem kell elszámolnom a zsibói csatavesztéssel! Gyanús fegyelmet tartott kegyelmed fönt a „kakasülôn”, csak szegény talpasok véreztek el Forgách generális úr curikkolásra kiképzett lovasságára várva, gyanútlanul!... FORGÁCH Nemcsak Zsibó, azóta tán egész Erdély a Rabutin kezén volna az én reguláris seregeim nélkül! Melyeknek felállítását egy évvel ezelôtt még (megvetôen) a generalissimus ôméltósága hírbôl ellenezte. KÁROLYI (nem annyira békítôleg, mint inkább a fejedelemnek akarván ravaszul kedvében járni) Ne kisebbítsék kegyelmetek egymás érdemeit, de ne is tulajdonítsák azokat egymagukénak. (Forgáchhoz.) Különösen a fejedelmi seregek egzisztenciáját ne, megfeledkezvén arról, hogy mindannyian semmik vagyunk (alázatos fôvel Rákóczi felé) legkegyelmesebb urunk nélkül.
RÁKÓCZI (elgondolkodva nézi Károlyit, majd kardját hüvelyébe eresztve) Az imént... mintha valamivel elégedetlenebb hangot ütött volna meg kegyelmed. KÁROLYI (kucsmájának díszét igazgatja; majd habozva) Miként hitessem el nagyságoddal, hogy nem a magam java felôl gondolkodom?! BERCSÉNYI (megjött az étvágya az ôszinteséghez) Hát az nem fog könnyen menni... A seregébôl a fejedelmi fôtáborba átkérezkedett közvitézek mindenike ugyanazt jegyzé meg: hogy Károlyi báró ôméltóságának még a csatamezôn is a tehenek s lovak harácsolásán jár az esze, s ha valami isten gusztusa ellen valót cselekszik, azzal mentegeti magát somolyogva, hogy: „Szent Péter se gyôz mindent szégyenleni!” KÁROLYI (felpaprikázva) Nem is! De azt volt alkalma megelégelni, hogy kegyelmed egy nemes ember szavánál elôbbre helyezi egy akárki pór ócsárlását!... (Rákóczi felé fordulva.) Nemesi nemzet vagyunk, úgy tudom. Ez még a fejedelmek figyelmét sem kerülheti el. RÁKÓCZI (gúnyosan fordul vele szembe) Úgy!... Nemesi nemzet, ki megvédi a reá testált földet?!... Vagy legalább kiváltságait képes visszaszerezni, miket elôfordult már, hogy a legenyhébb fenyítésre – fogát szíva bár, de – „kölcsönadott” az udvarnak?! (Keze a levelek közt válogat, egyet kiemel a csomóból.) Az a nemesség, mely méltóságoddal és velem együtt nemrég esküdött fel a Konföderációra, arra, hogy mindenét közzé teszi a hazával, az ma zömében, Toldalagi János erdélyi nemes úr szavaival élve, így érez: (belepillant a levélbe): „Mi, lelkem sógorkám, csak szuszogunk s fülelünk; soha nem tudjuk, hány órakor van is...” (A gúnyos hang szenvedélybe csap át.) Látván, hogy minden szép és rendes igazsággal, mód- és rendtartással semmire sem mehettem azoknál, valakik gyáván elszakadtak a Konföderációtól... vagy akik értékeikkel s javaikkal azt nem segítvén, titkon szakadnak el tôle – hozzájuk magamat hitesnek nem tartom, úgy bánok velük, mint hitetlenekkel, hazám s vérem árulóival! (Kifulladva, komoran fejezi be.) Midôn mind én, mind mások nemcsak javaink, de életünk elhagyására is készek vagyunk... FORGÁCH Jól tudja nagyságod, hogy szívünk és lelkiismeretünk vezérelt önként zászlója alá. Ország nevét s jogait visszaszerezni. RÁKÓCZI Már akit önként! FORGÁCH Az úri és fôrendek képviseltetnek általunk a táborban s az egész hadvezetésben. RÁKÓCZI Ámde alkalmasint ismerve fôrendjeink értékét a hátországban is, fôként visszatekintve a múltba, tudjuk azt is, hogy a szegénység elfajzott állapotját elôbb okozzák a Bécsben pipiskedô urakat kiszolgáló vármegyei tisztek, mintsem a munka és az adó terhei. KÁROLYI Mi készséggel konfirmáltunk minden rezolúciót, amit a hadiállapotok nyilván megkívántak. Így a nagyságod által kibocsátott vetési pátenst, mely a katonának szegôdött jobbágyokat mentesíté a földesuruk szolgálata alól... RÁKÓCZI (határozott hangon) Mentesíti ma is! KÁROLYI Ám nem hiszem, hogy jól értettem volna Bercsényi fôgenerális úr levelének tartalmát, amely egyenesen... egyenesen megrökönyödtetett. BERCSÉNYI (gúnyos vigyorral) Úgy látom, szó szerint megértette méltóságod. „Aki föltámad s fegyvert fog, minden adózások, terhek alól a földesurak hatalmából örökösen felszabadíttatik és szabadsággal megajándékoztatik.
KÁROLYI (szökve lép egyet a fejedelem felé) Nem, ez lehetetlen, nagyságos fejedelem! RÁKÓCZI Ez újabb pátens is – mert annak szántuk – úgyszintén jól megfontoltatott. A nemesség napról napra nyeri vissza hatalmát a jobbágyok fölött. Elveri kedvüket a harctól, csak a saját hasznára ügyelvén megint. FORGÁCH Nagyságodat csupán az egyik fél felôl informálják. KÁROLYI A szûkölködésbôl jobbágynak, úrnak egyformán kijut. A kuruc pénznek már annyi értéke sincs, hogy asszonyunk belôle odahaza bár egy marék sót vegyen vele. BERCSÉNYI Ha már épp kegyelmed, Károlyi báró nyilvánítá ki, hogy kuruc pénzen tengôdik mindenki, úgy hát nem értem, melyik volna az a másik fél, aki felôl szólván az ellenkezôjével hitegethetnôk fejedelmünket? (Forgách gróf felé is.) Tán csak nem odaátra, a labancokra gondolnak méltóságotok?... Ha nem, hát egy félhez tartozók vagyunk mind. Vele együtt, ki híven tájékoztatta nagyságos urunkat épp arról a vidékrôl, ahol most a méltóságos báró úr táboroztat. KÁROLYI Fogadni mernék, Esze Tamás volt! RÁKÓCZI Eltalálta kegyelmed. Talán kíváncsi is az üzenetére, hisz mindannyiunknak szól. (Kézbe veszi, hangosan olvassa.) „Ha nagyságok nem a hadat, hanem a jobbágyot szorítják, s a fejedelem az ily nagy kárt meg nem orvosolja, nemsokára megszámlálhatjuk hadainkat, s aszerint várhatjuk majd szabadulásunkat...” KÁROLYI Paraszti rendbôl felkapaszkodott embertôl arculütés meghallgatni ily gôgös, fenyegetô szavakat. RÁKÓCZI Már az országgyûlésen hallottam több fôhadnagyunktól, kiknek seregei nagyobb részt jobbágyokból állnak. A szabadság megnyeréséért bíztatván fogtanak azok fegyvert, de most mind az úri rendektôl, mind közemberektôl ijesztetnek, hogy csak hiába: mert mihelyt a harc alászállt, újból csak jobbágyok lesznek!... Mely beszéd elhamvasztotta sokaknak szívét, és ellankasztotta karjukat. FORGÁCH Kevés számú s kétes rangú tisztek lehettek azok, kegyelmes uram, mivel hitemre, lelkemre mondom: a többség egész más miatt vala nagy zendüléssel még a napokban. Alig akartak felesküdni a Konföderációra! RÁKÓCZI No csak, újat hallok Forgách gróf úrtól. FORGÁCH Úgy mondták: egyáltalán meg nem esküsznek addig, míg ôket, „az vitézlô rendeket” csak szolgáknak ösmerik el. Éppen így hangoztatá ezt maga Szalay Pál fôhadbiztos: „Mi az, a vitézlô rend, a nemzet csak szolgálni parancsoltatik?!” RÁKÓCZI (elgondolkodva, lehajtott fôvel járkál) A fejedelem is szolga. Szolgálja szerencsére nemcsak a nemesi nemzetet. BERCSÉNYI (a fénykörön kívülrôl, nagy hangon) Megjöttek már a hollandus meg az anglus mediátor urak. Úgy járnak már ide nagyságodhoz, mint egy baráti házhoz. BRUYNINX (lép be társával a játéktér fénykörébe) Búcsúzni jöttünk a nagyságos fejedelemtôl. Szomorú tapasztalatokkal terhelt búcsú ez. STEPNEY Szabad országból jött embernek fáj látni a leigázás e középkori mûvét. BRUYNINX (az ôket fogadó Bercsényinek) Tudja, mit mondott nekem a süket Tchis báró, császári ezredes?... (Utánozva.) „Nem ismerek Ôfelsége József csá-
szárhoz hû katolikust, aki ne kívánná Magyarországnak és Erdélynek tûzzel-vassal való leigázását!” BERCSÉNYI (tréfásan) Nem tudom, kinek a bôrében jobb ma lenni: egy protestáns bécsi követében, vagy (magára mutat) egy toleranciát és földi szabadságot hirdetô katolikus lázadóéban?!... (Nevetve tessékeli ôket elôre.) Parancsoljanak beljebb. A fejedelem várja kegyelmeteket! BRUYNINX (közben felel Bercsényinek) Ezek szerint már itt is nyílt titok, hogy a bécsi udvarnak sikerült egy külön bullát kieszközölnie a felkelés katolikus vezéreinek kitagadására... RÁKÓCZI (felállva fogadja a békeközvetítôket) Mivelhogy neveltetésemnél, gyarló szenvedélyeimnél, rendiségem rangjánál súlyosabbnak bizonyult a féltés hazám iránt, most egy pápát ültetnek az ellenkezô serpenyôbe – mert hitemhez, szerencsére, nem nyúlhatnak! (Károlyi és Forgách a mediátorok érkezésekor meghajolnak s távoznak. Rákóczi, maró gúnnyal, Forgách után szólva.) Jaj, csak meg ne hallja hûséges tábornokom, Forgách gróf úr ôméltósága, aki szerint a fejedelem nem jó pápista, mert mikor templomba megy, ahelyett, hogy áhítattal imádkozna a szentképek elôtt, kritizálgatja azokat, hogy miképpen vannak megfestve. (Forgách zavartan visszafordul, s miközben a mediátorok arcán mosoly fut át, feszes tartásban távozik.) STEPNEY (szünet után) Ha nem venné nagyságod célzásnak, útközben már hallottuk hírét egyikmásik tábornokának. Közvitézek beszélték, igaz (keresi a megfelelô szavakat)... hogy a fejedelem úgy küszködik ország-szekerén, mint ki össze nem szokott lovakat fogatott be. Az egyik erre húz, a másik arra, ha netalán a szélrôl fogott harmadik miatt a szekér farolni kezd, ki mondja meg, mi lesz!... RÁKÓCZI Ennél jobb hírt vártam méltóságotoktól. STEPNEY (zavart hallgatás után) Habár a régi megbízatással, de több mint rokonszenvvel jöttünk. Féltésünket hoztuk el egyenesen. BRUYNINX Félre ne értsen Nagyságod, hogyha visszatérünk a franciákra... de Bercsényi gróf ôméltósága bevallotta: azóta is csak a szép szavak... STEPNEY És némi pénz. BRUYNINX Így hát félôs, hogy ezen szirén éneklése még e hányatott ország halálára lészen. STEPNEY Hiú reménynek bizonyult Ôfelsége XIV. Lajostól elvárni, hogy Nagyságoddal mint független fejedelemmel nyílt szövetségre lépjen, s ne alkudozzék a császárral, valameddig a magyar nemzet el nem nyeri igazságát és törvényeit. A francia király mindig sejtette, hogy Ôszentsége a pápa rossz néven venne egy ilyen szövetséget. Az említett bulla most aztán végképp... RÁKÓCZI (feszült csend után) Tehát ezúttal mint barátaim szeretnének meggyôzni arról, hogy kössek békét az udvar feltételei szerint?!... STEPNEY Hogy óhajthatnák ezt. BRUYNINX Legfeljebb egy univerzális békességben bízva.... RÁKÓCZI (keserûen nevet fel) Nem tévesztendô össze az univerzális humanitással!... (Séta közben kardja az asztalhoz ütôdik, leoldja derekáról. Fontolgatva a szavakat.) Elhihetik, ma erôsen fontolóra vettem – no, nem egy univerzális – csupán egy kis helyi érdekû békét. Még ha összébb is kellene zsugorodnunk érette vagy száz mérföldnyivel. Békében úgyis szabadon lehet majd vándorolni. (Megáll.) A népeket nem a határok zavarják – csak a korlátok!... BERCSÉNYI (értetlenül hallgatja fejedelmét) Pokol-
29
30
ba a traktával! (A mediátorok felé, figyelmeztetésként.) Az, ki tüzet akar oltani, nem kell annak belelépnie azért, hogy széthányja, mert magát is megégetheti, s nagyobb tüzet gerjeszt... (Szembefordul Rákóczival.) Hol volt tavaly ilyenkor az ármádiánk, midôn Nagyszombatban kezdetét vette a végehosszanincs alkudozás?!... Tán hagyjuk benn kovártélyban Rabutint Erdélyben?!... (Az asztalra tenyerelve, nyomatékkal.) Nincs ügyünknek egyéb argumentuma, csak Isten, s a fegyver. Háború kell nekünk, hogy annak a habja, ha nem élve, holtan vessen ki a partra... (Észreveszi, hogy mindhárman megkövülten nézik, leereszkedik egy székbe, s kissé megcsendesülve maga elé morog.) Ha nem Senecával bizonyítok, már csak Jóbbal vigasztalhatom magam. Az utolsó mondat közben siet be lobbal Károlyi, nyomában egy nemes asszonnyal. Özvegy Prényi Istvánné alázatosan hajol meg Rákóczi elôtt. KÁROLYI (nem törôdve azzal, hogy a mediátorok hallják) Csak amiatt tértem meg ez védtelen nemes asszonnyal, hogy hallja nagyságod, kiket vesz szárnyai alá; s tudjuk meg mi is, ezután hogy s mint lesz... (Az asszonyhoz.) No, lépjen közelebb s beszéljen bátran, hiszen II. Rákóczi Ferenc (nem tudni, gúny-e vagy ravaszság) jóságos színe elôtt áll! RÁKÓCZI (a közelebb merészkedô özvegyasszonyhoz) Hogy hívják? PRÉNYINÉ Özvegy Prényi Istvánné vagyok... (Szipogni kezd) A háború során özvegyültem meg. RÁKÓCZI Mi a panasza? PRÉNYINÉ (Károlyira néz, ki egy fejmozdulattal bíztatja; mint betanult szöveget mondja) Régi nemzetségünk és kiváltságainknak magunk jobbágyai általi megbántódását protestáljuk. A mi nevezetes famíliánknak ura mai napig (elbizonytalanodva) ...illetve az elmúlt tavaszig, kegyelmes Urunk mellett való szolgálatával bizonyítá hûségét, melyet jobbágyai indulatjával egybevetvén, Nagyságod bölcsen megítélheti: melyik kötött fel Ura parancsolatja szerint országunk szabadítása végett fegyvert, melyik pediglen csak az nemesi rend ellen való bosszúból és a maga érdekében?.... RÁKÓCZI A jobbágyok, ezt tanúsíthatom, nem parancsolatra tették, s habár kardjuk nem volt, kaszát egyenesítettek sebtiben. (Kezével int az asszonynak, hogy folytassa.) PRÉNYINÉ (sebes panaszáradattal egy szuszra) Úgy hiszem, nem azt tartja nagyságod parancsolatja, hogy az mely jobbágy kuruccá lészen, földesurát maga örökségébôl hajtsa ki, erdeitôl eltiltsa, vámot, dézsmát, régi szent királyok adományait földesurától elvegye, hanem azt, hogy aki fegyvert fog, urát ne szolgálja, melyre mi ôket nem is kényszerítjük, de ôk magok közül némelyik kötelességüket hozzánk örömest megmutató szolgáinkat is öléssel fenyegeti, magunkat pedig személyünkre illetlen becstelenségekkel, adta s teremtette mondásokkal, minden szemérem s irtózás nélkül szüntelen illet. RÁKÓCZI De ha a maguk sorsában nem akadályoztatnak, valami oknak kell lennie, hogy enynyire zabosak?! A kastély cselédségét mért fenyegetik? PRÉNYINÉ (habozva) Egy-egy tartozás fejében elhajtott malac vagy baromfi miatt...amit most visszakövetelnek. (Felcsattanva.) Egyre-másra hús kell nekik. Eddig beérték földi mogyoróval... KÁROLYI Meg máléval. (Érvet farag belôle. A fejedelemhez.) S a várakban a lesoványodott hadi nép éjszaka széltiben lopja, marcangolja a maradék mar-
hát, mert pénzen már nem vehet!... A komisszárius sem gyôzi védeni böjtös rendjét a mészárszékeknek. BERCSÉNYI (aki közben dühösen fordított hátat az elfogult szóáradatnak, most sarkon fordulva, Rákóczihoz) Ha már így áll a vásár, hadd szólítsam be én is egyik talpasomat, ki most tért meg hazulról: Károlyi báró máléhoz szokott jobbágyai közül! (A fejedelem beleegyezô bólintása után kisiet.) KÁROLYI (egész közel lép Rákóczi asztalához, bizalmas hangon) Mily világ lészen?!... (Eszébe jut az aszszony.) Menjen most, szusszanjon meg. Én majd kivárom a választ. RÁKÓCZI (a meditátorokhoz) Megbocsátják e váratlan szélfúvást. Ez országot legalább kétfelôl fenyegette mindig a vihar. Hogyha nem kívülrôl, hát belülrôl... Utódaink, meglehet, csupa kacagányos deli kuruchôst fognak majd maguk elé képzelni: ha lesz idejük visszakacsintgatni, s nem folytatják maguk is a sok balfogást, marakodást, szerencsétlenséget. STEPNEY (tapintatosan) Éppen engedélyt akartunk kérni az eltávozásra... RÁKÓCZI Tehát befejeztetett jó szándékú küldetésük?! BRUYNINX Amit mi nyújthattunk... szinte semmi. Ha csak a hollandok sorsa meg nem ihlet másokat is: a végsô összefogás esélye. RÁKÓCZI (bólint) Ez nagyon ismerôsen hangzik. (Kivár.) Én viszont valamilyen új argumentummal is szolgálhatnék – kérem, maradjanak még egy percet... Az esetleges kívülálló hatalmak számára is tanulságos lehet, hogy hadviselésünk egyik célja a szegény nép nyomorúságának megváltása. Kíváncsi volnék, mit szólnak hozzá? KÁROLYI (kap az alkalmon) Mily világ lészen ebbôl!... Egész falvak zászlót bontanak, de csak mert pénzük nem lévén; zsibongásba fogtak a hiányzó só miatt is, és sok rossz szó közt hallogatni kezdék, hogy csak meg kéne ölni a földesurakat! (Várja a hatást; a mediátorok tartózkodóan hallgatnak.) Az elméket csendesíteni nem lehet, pedig kívánnám. Úgy látom, nem boldogulhatok hon már az magaméból: hát még ha holtom történnék: mások maguk adósságait fizetik majd az enyémbôl! Én költök, futok, fáradozok... RÁKÓCZI (megelégelve) Jól van, Báró úr. (Bercsényi jön, Fiatal talpas kíséretében. Rákóczi Károlyihoz.) Kôvárvidék lakosainak panaszaiból a fejedelmi tanács úgy értesült, hogy méltóságod (csípôsen) „békebeli” hagyományok szerint túladóztatja ôket. BERCSÉNYI Mintha a számból vették volna ki a szót. (Maga elé tolja a legényt.) Nos, beszélj! FIATAL TALPAS (meghajolva a fogadására elôlépô fejedelem elôtt) Öt falu instanciáját hoztam magammal. Csak a mi falunkból annyian vonultak hadba, hogy alig maradt az öregebbjébôl odahaza öt-hat ember. Rajtunk pedig, ha csak megtérülünk otthon, szintén annyi a földesúr megszabta szolgálat, mint mikor a faluban éldegéltünk, még annál is terhesebb. Azelôtt egy hétbe egyszer az ökrös ember egy taliga fát vitt parancsra, most annyi sem elég. Az osztrákok is kijövén ránk, elprédáltanak sokunkat, s mi tagadás, a kuruc hadak is szaporán rajtunk forognak. Az élve megmaradottak a maradék javakkal az erdôre költöztek. De ott is zsákmányt s prédát vett rajtunk... tán még az Isten is... (Nyel egy nagyot; fél térdre ereszkedve.) Ha Nagyságod nem könnyít a sorsunkon – másként a falu pusztán marad. RÁKÓCZI ( körüljárja a legényt; töprengve) Öt falu, úgy említéd...
FIATAL TALPAS (gyûlölettel pillant Károlyira, szinte kiabálja) S még négyszer öt falu! RÁKÓCZI Hallhatta, báró úr!... (A mediátorokra pillantva.) A magyar nemesség súlyosan betegnek ítéltetik. KÁROLYI Úgy?! A nemesség!... Hát aki csak úgy szerzett, s nem is keveset? RÁKÓCZI (mérlegeli Károlyi érvét) Sôt: életet is kockáztatott... Persze, rangja szerint. A szegénylegényeknek csak meghalni volt joguk, a prémes mentéjû uraknak pedig küldeni is haza a zsákmányt... Azért szakadtunk ketté mindig, mert ez örökké így volt. KÁROLYI (szépítve igyekszik kivágni magát szorultságából) Megkövetem nagyságodat, én sohasem filozofáltam, s ezután sem fogok. De kockáztatni: igen! BERCSÉNYI Mikor kinek az oldalán! KÁROLYI (meghajtva fejét a fejedelem elôtt, bûnbánást színlelve) Nagyságodnak az irántam való megromlott hitét továbbra is szolgálva... vezeklésképpen. (Távozni készül.) RÁKÓCZI Ne az én hitemet szolgálja, hanem a haza szabadságáét. A saját hitével. KÁROLYI Azt tesszük mindannyian... BRUYNINX (elôször szól közbe) De hogyan?!... (Károlyi megtorpan egy percre.) Miért nem vágják le mentéjükrôl a sok arany- és ezüstgombot, láncot, s veretik pénzzé, hogy a katonák ne koplaljanak?! Lám, Hollandia ólomgombos kabátokban vívta ki szabadságát! Károlyi dühös pillantással siet el. BERCSÉNYI (bizalmatlanul néz utána) Ha pápista nem volna, sûrû, bûnbánó gyónásait foganatosnak tartanám, de, et hoc multum – ez a legtöbb, mi tôle telik – betartani szokása nem volt eddig.
STEPNEY (közel lép Rákóczihoz) Ha a körülmények úgy hoznák, nem fél nagyságod egy esetleges...? (Habozik, hogyan mondja ki.) RÁKÓCZI (tekintetük találkozik; csend után) Árulástól? STEPNEY A kifejezés talán túl erôs... RÁKÓCZI (ellép az angol mellôl) Nálunk a levegô is erôs... (kinéz az ablakon; megint az álmodozás hitével) és tiszta. Kevésbé vagyunk pallérozottak, mint az elôkelô illatú Nyugat, de szerencsénkre ködös, fondorlatos megoldásokkal sem igen „büszkélkedhetünk”. Több nyílt keblû vagy áldozatot tartunk számon, mint halhatatlan nevû árulót. (Vállánál fogva talpra segíti a megilletôdötten fél térdén felejtkezett kurucot.) Igaz-e?!... FIATAL TALPAS (félig-meddig értve a nagy szavakat) Kásásan vagy férgesen, de csak megmutatkozik a nyaspolya íze!... RÁKÓCZI (elmosolyodik, majd kardját felcsatoló keze egy pillanatra megáll) S ha még éretlen? Sötétség, ezúttal hosszabb ideig. Kevésbé dinamikus, nem annyira a dokumentum-színezetet felerôsítô rendezés esetében ez alatt a Mit búsulsz, kenyeres... kezdetû szegénylegény-ének erôsödô, majd halkuló dallama hallatszik; halkan a szövegbôl is ennyi: Hova két szemünk lát, elbujdosunk ketten... Nyargalászik rajtam az tetvek serege, Mert szurkos az ingöm, nincs kifejérítve! Kurva már az anyja! mint élhetek, élek, Kivetem hasamat az szép verôfénynek... (Függöny)
FELHÍVÁS A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tisztelettel meghívja a társintézmények érdeklôdô diákjait és szaktanárait a 2003. november 21–23. között rendezendô
Tudományos Diákkörök II. Erdélyi Konferenciájára (TUDEK 2003). A konferencia munkálatai a következô hat szekcióban zajlanak: Biológia, Fizika–Kémia, Földrajz–Geológia–Környezetvédelem, Humán- és Társadalomtudományok, Magyar nyelv és néprajz, Matematika–Informatika. Minden dolgozat meg kell feleljen a következô általános feltételeknek: legfeljebb két szerzôje lehet; egy szekcióban egy diák vagy szerzôpáros csak egy dolgozatot mutathat be; nem szerepelhet olyan dolgozat, amelyet már bemutattak egy korábbi TUDOK vagy TUDEK konferencián; a bemutatásra szánt dolgozat feleljen meg a korszerû tudományos követelményeknek; megközelítési módjában és megírásában legyen eredeti (tartalmazzon egyéni megfigyeléseket, esetenként kísérleteket, felméréseket stb. illetve ezek értelmezését). A dolgozat elôadása A szerzôk maximum 10 perces kiselôadásban mutatják be munkájukat. Az elôadáshoz demonstrációs eszközöket (diavetítô, írásvetítô, számítógép, videó stb.) is használhatnak. A dolgozat beküldése. A formai követelmények a következôk: a dolgozat terjedelme nem haladhatja meg a hat A4es oldalt (a különbözô mellékletek és függelékek ebbe nem számítanak bele); a használt betûtípus: Times New Roman, betûméret: 12 pont, normál sorköztávolság; a dolgozaton fel kell tüntetni a szerzôk, a középiskola és a felkészítô szaktanár(ok) nevét. A jelentkezési lapot és a kivonatot levélben és e-mail-en 2003. október 31-ig kell beküldeni. A dolgozatot postán kell elküldeni legkésôbb 2003. november 7-ig (a postabélyegzô dátuma). A TUDEK célja az erdélyi magyar középiskolák szaktanárai és speciális érdeklôdésû diákjai közötti kapcsolatteremtés, a további együttmûködés megalapozása, a szaktantárgyakra alapozott, de az egyéni kibontakozás lehetôségét magába foglaló nemes versengés megteremtése. A konferencia nyertesei indulhatnak a Tudományos Diákkörök IV. Országos Konferenciáján (TUDOK 2004), amelyre 2004. március 31–április 1. között kerül sor a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumban. A konferencián részt vehet bármely romániai magyar középiskolás diák (beleértve a 2002–2003-as tanévben érettségizett tanulókat is). További információk a http://www.bethlengabor.ro vagy http://www.tudek.home.ro honlapokon valamint a
[email protected] e-mail címen kaphatók. A Mûvelôdés hagyományaihoz híven a sikeres dolgozatokból közöl a Mûhely rovatban, kiadványaiból különdíjakat ajánl fel.
A MÛVELÔDÉS megrendelhetô minden postahivatalnál. Sorszámunk a sajtókatalógusban: 4067. A KÖNYVESHÁZ sorszáma: 7055. Elôfizetôknek negyedévre 18000 lej, egy szám ára 6000 lej. Magyarországon elôfizethetô a Könyvtárellátó útján (1391 Bp., Váci út 19. p.f. 204), a Magyar Napló szerkesztôségében (1062 Bp. VI. Bajza utca 18) és a Custos–Zöld Könyvesboltban (II. Margit krt. 6). Megvásárolható, illetve elôjegyezhetô a MÛVELÔDÉS és a KÖNYVESHÁZ az alábbi helységekben: KOLOZSVÁR: a szerkesztôségben (utánvéttel régi számok is); elôfizethetô az Apex lapterjesztônél; RODIPET; Röser Antikvárium; SZAMOSÚJVÁR: Téka Alapítvány; TORDA: RMDSZ, Vásárhelyi Géza Könyvtár; ARAD: Tulipán Kft.; BESZTERCE: RMDSZ; MICSKE: Hodgyai Edit; NAGYSZALONTA: Arany János Mûvelôdési Egyesület; BRASSÓ: Áprily Lajos Gimnázium (Pásztori Klára); FOGARAS: unitárius parókia; KÔHALOM: református parókia; NÉGYFALU: Köpe Ilona; GYULAFEHÉRVÁR: Gróf Majláth Gusztáv Károly Gimnázium; NAGYENYED: Bethlen Gábor Gimnázium; CSÍKSZEREDA: Márton Áron Gimnázium; CORVINA Könyvesház; CSÍKSZENTDOMOKOS: általános iskola; CSÍKSZENTMÁRTON: Bajkó István; GYERGYÓSZENTMIKLÓS: Ambrus András; SZÉKELYUDVARHELY: Benedek Elek Tanítóképzô Fôiskola; SZÉKELYKERESZTÚR: múzeum; PISKI: református parókia; SEPSISZENTGYÖRGY: BOJTÁR Kft; Csikós Júlia; H-Press; Mikes Kelemen Közmûvelôdési Egyesület; BARÓT: Váncza Gabriella; KÉZDIVÁSÁRHELY: Bod Péter Tanítóképzô;
KOVÁSZNA: Kôrösi Csoma Sándor Gimnázium és városi könyvtár; UZON: Ambrus László; RESICA: református parókia; MÁRAMAROSSZIGET: Hollósy Simon Mûvelôdési Egyesület; NAGYBÁNYA: Teleki Magyar Ház; SZAMOSARDÓ: Vicsai János; MAROSVÁSÁRHELY: RMDSZ; Vártemplom parókiája; Fazakas Károly lapterjesztô (Panseluøelor nr. 4/3); DICSÔSZENTMÁRTON: Sipos Domokos Mûvelôdési Egyesület; GERNYESZEG: általános iskola; LUDAS: Székely Réka; NYÁRÁDSZEREDA: Molnár Elvira; SÁROMBERKE: IKE; SZOVÁTA: Szabó Gizella; SZATMÁRNÉMETI: Baraprest Kft; Papp Piroska; NAGYSZEBEN: RMDSZ; MEDGYES: református parókia; ZILAH: gimnázium; Kovács Kuruc János; KRASZNA: Hajas Matild; SZILÁGYCSEH: Tövishát Egyesület; SZILÁGYSOMLYÓ: Báthory Alapítvány; ZSIBÓ: Mátyus Éva; TEMESVÁR: Boér Jenô; LUGOS: Fülöp Lídia; BUKAREST: Bukaresti Petôfi Mûvelôdési Társaság.
Lapszámunk szerzôi: Csorba Csaba, mûvelôdéstörténész – Budapest * Forró Miklós, közíró * Lokodi Ildikó, grafikus – Csíkszereda * Enyedi Sarolta, diák * Gaal György, mûvelôdéstörténész * Ladányi Emese, egy. hallgató * Lászlóffy Csaba, író, költô * Neményi József Nándor, közgazdász, államtitkár – Kolozsvár * Dukrét Géza, helytörténész – Nagyvárad * Szabó Béla, festômûvész – Sopron * Boér Jenô, fôszerkesztô * Böcskei László, lelkész, püspöki helynök – Temesvár
