Kishegyi Nóra: „ de tudom, hogy van szeretet!” Mivel sem az én szüleim, sem férjem szülei nem álltak olyan jól anyagilag, hogy támogatni tudtak volna új otthonunk megteremtésében, esküvőnk után vidékre kötöztünk egy szolgálati lakásba. Gondoltuk, néhány év után valamennyit összegyűjtünk és a „szociálpolitikai támogatás” segítségével vissza tudunk költözni Budapestre vagy környékére, ugyanis szüleim, barátaink itt éltek. Mivel nem sikerült kellő összeget összegyűjteni, így maradtunk továbbra is vidéken. Közben sóvárogva néztük kortársainkat, akiknek sorra születtek újabb és újabb gyerekeik, nekünk meg sehogy sem akart egyetlen egy sem megszületni, pedig mi is sok gyereket szerettünk volna. Aztán nyolc év várakozás és ima után született egy kislányunk, s én boldog voltam, mert gondoltam, végre most már jön a többi is, így mégiscsak „nagy család” leszünk. Az Úr azonban másképp gondolta. Két év múlva még egy lányunk született, aztán több nem. Idővel elfogadtam a helyzetet – az Úr tudja miért adott csak két gyereket – és nagyon örültem, hogy legalább kettő van, és nem kell egykét nevelgetnünk.
1
Huszonnégy év vidéki élet után kezdtünk már reményt veszteni, hogy lakásgondunk valaha megoldódik: egyetlen „öreg néni” sem akarta ránk hagyni a lakását! Aztán az Úr megmelegítette irányunkban egy nagynéni szívét, aki megvett egy Budapesthez közeli településen egy házat, amiben végül otthonra találtunk. Saját kezűleg szépítgettük, újítottuk fel. Még el sem készült teljesen az otthonunk, amikor igen nehéz helyzet elé állított minket az Isten. Bátyám tizenhat évesen, nővérem kisfia tizenegy évesen meghalt nyirokmirigy rákban, nálam negyvenkilenc évesen diagnosztizálták ugyanezt a rosszindulatú betegséget. Mivel ez októberben kezdődött és a daganat hirtelen növekedett, azt hittem, nem érem meg a karácsonyt sem. Ez volt életem legmélyebb pontja. Egyetlen reményem volt, hogy mindez október 8-án derült ki. Tudtam, a Szűzanya nem hagy el és ha kell, felneveli az akkor tizenhárom és tizenöt éves lányainkat. Most már látom, mennyire szükségem volt rá – mint Szt. Pálnak – a magas lóról leesni, hogy hitem és életem új irányt vegyen. Eddig azt hittem, jó keresztény vagyok, imádkozom, misére járok, tizedet adok, mint a farizeusok. Most már látom, csak egyetlen dolog számít, menynyire szeretem az Istent és azokat, akiket rám bízott. Ezután újabb feladatot kaptunk: kisebbik lányunk bejelentette, missziós szerzetesnek készül. Beletelt vagy kéthárom nap, mire el tudtam fogadni, hogy ezentúl egy kezemen meg tudom majd számolni, hányszor látom egy évben. Látom, hogy boldog, így könnyebb a fizikai 2
együttlét hiányát az imában és szentmisében való együttléttel helyettesíteni. Most egy újabb elfogadás előtt állunk: idősebb lányunk is bejelentette, hogy szerzetes lesz. Van még néhány hónap, amit együtt töltünk, aztán ő is útra kel. Mi pedig maradunk kettesben, mint házasságunk elején. Most újra el kell tudnom fogadni, hogy csak két gyerekünk született. Viszont már nemcsak reményem van, hanem biztosan tudom, hogy Isten megadja kellő időben a kegyelmét, hogy el tudjam engedni mindazt, amihez az életemben oly nagyon ragaszkodtam. „Most még vannak könnyeim, elsötétüléseim, félelmeim, éhségem és szomjúságom, de tudom, hogy van szeretet, amely természete szerint örökké való, amely mindig újra letörli könnyeimet, derűt hoz elboruló lelkemnek, ételt és italt ad. Ugyanaz az isteni szeretet az én életem már most, mint a halál után az üdvözülteké. Csak én még úton vagyok. Mindig új és új vigaszra van szükségem, mert ez a földi élet újabb és újabb megpróbáltatásokra vezet. Mindig újra szomjazom és éhezem Isten után, mert még nemcsak Belőle élek, hanem megkísértenek ennek a világnak múlandó javai.” (Barsi Balázs) Budapest, 2010. április
3
