Magad Uram…
P
ista bácsi érezte, tudta, hogy nem maradhat fekve az ágyban, ma nem. Akárhogy is fel kell kelnie, mert dolga van. Az udvart ellepte a gaz, megnőtt a fű. Mári, a felesége, nem tudta még azt is rendben tartani. Így is volt elég tennivalója. Az állatok ellátása és az ő ápolása is. Ez így megy már hetek óta. A Doktor úr nagyon bíztatta, hogy javulni fog, ám ő nagyon is jól érezte, hogy egyre gyengébb. Mári még az árnyékszékre se engedte ki. Egy szék közepére a sógor egy gömbölyű lyukat vágott, alá meg egy vödröt tettek. Szegény Márinak még azt is cipelnie és tisztítania kellett. Nincs még egy ilyen asszony! – gondolta. Mondani nem mondta, mert szégyellte magát. A vég közeledtéről nem beszélt, de tudta, hogy itt van és neki magának dolga van, készülnie kell rá. Volt ugyan négy gyermekük, de mindegyik ment a maga útján. Elmentek dolgozni a városba, így
182
ők, két öreg, maguk végezték a kis gazdaság minden munkáját. Lassan felöltözött, kiment a pajtába a kaszáért és lassan elkezdte a munkáját, vágni a füvet, a gazt. Csak a keze járt, meg az erős akarat munkált benne, hogy legyen elég ereje és ideje elvégezni a munkáját. De a fejében történt valami, amit nem ő akart, jöttek a gondolatok. Szelíden el akarta terelni őket, hagyják őt, öregembert békén. De a gondolatok kényszerítő erővel törtek elő, és nem szánták az öregembert. Meg kellett válaszolnia, hogyan is történt, ami történt, meg tudták volna akadályozni, hogy mind elmenjen? Az egész talán úgy kezdődött, amikor a Plébános úr behívta magához és felajánlotta, hogy elküldi a lányát tanítóképzőbe, mert ilyen jófejű fiatalokra van szüksége az egyháznak. Ő pedig elutasította. Máig sem felejti el az akkori szavait: „Köszönöm, nem, Plébános úr! De a négy közül nem nevelek egy kisaszszonyt, hogy nézne az ki? Mit szólnának a többiek?” Vajon igaza volt-e? Így utólag minek találgatnia. Akkor hitt az igazá183
ban. A család maradjon együtt, csak így viheti előbbre, többre. Persze a gazdaságra gondolt. Mikor a boltos hallotta, hogy a lánya nem tanulhat tovább, mindjárt felvette mindenesnek a boltjába. Így Mariska 15 évesen elment dolgozni a vegyesboltba, pénzt keresett, de mégiscsak a faluban maradt és a családban. Mariska gyorsan tanult, ügyes volt, hamarosan tudta, hogy mi mibe kerül, miből kell újra rendelni. Az elszámolások, a kassza is mindig pontos volt.. A boltos megbízott benne. Mariska szépen keresett ezzel a munkával. De életében szomorú változást hozott, hogy Gizi barátnője, aki 4-5 évvel idősebb volt nála, férjhez ment. Elment a városba, mert a férje pedellus volt egy jó nevű városi középiskolában. A szomorúságába azért egy kis öröm is vegyült, mert Gizi jó partit csinált, szerelemből. Örült Gizi szerencséjének. Leveleztek Gizivel, a barátság megmaradt. A pedellus élvezte a tanárok bizalmát is, akik megkérték, megbízták némely ügyük intézésével, vagy éppen a segítsé184
gét kérték néha nem is iskolai ügyekben. Egy ilyen eset volt, amikor az angol tanárnő odament hozzá és megkérdezte, tudna-e ajánlani egy fiatal, egészséges, okos lányt betegápolónak, gondozónak, egy öregúr mellé. Az öregúr az egyik kedves diákjának a nagyapja. A lánynak jó helye lenne, mert a munkája főleg a gondozás és a kímélő, kóser koszt elkészítése lenne. A többi háztartási munkára vannak régi alkalmazottak. A tanárnő magára vállalta a lány betanítását, aki természetesen addig nála lakik és megtanulja azt, amit tudnia kell. A lány csak akkor mehet az öregúr mellé, ha ő megfelelőnek tartja erre a munkára. Ez attól függ, hogy milyen gyorsan tanul, tud-e alkalmazkodni. A lánynak előre meg kell mondani – hogy tudja – hogy ha nem felel meg, akkor vége a tanításnak, búcsúzniuk kell egymástól. A tanárnő ismerte Gizit, a pedellus feleségét és azt remélte, hogy egy hozzá hasonló fiatal lányt találnak az öregúr mellé. Mikor a pedellus elmondta Gizinek, hogy az angol tanárnő megkérte, hogy 185
szerezzen egy fiatal, egészséges, eszes, tanulékony, alkalmazkodni tudó, kedves lányt egy betegeskedő, idős úr mellé, Gizi azonnal Mariskára gondolt. Levelet írt Mariskának, hogy a következő vasárnap meglátogatják a férjével együtt. Ők is elmennek vele a 10 órás nagymisére és utána együtt lehetnek. Fontos megbeszélnivalójuk lesz. A találkozás össze is jött. Volt mit mesélni egymásnak. Gizinek a házasságról, Mariskának a boltoslányi munkájáról. A pedellus hagyta őket kibeszélni, de aztán átvette a szót és elmondta jövetelük célját. Mariskát meglepte, hogy őrá gondoltak, hiszen főzni sem tud igazán, kímélőt és kósert sem, még azt sem tudja, hogy mi az a kóser. A sok bíztató szó egy kicsit megnyugtatta és ha nem is mondta ki, a lelke mélyén egyre jobban tetszett neki az ötlet. Elmenni a városba, új feladat elé állni és tanulni. Főleg az újat tanulni tetszett, mert tanulni szeretett a legjobban. De az aggodalma nem múlt el, mit szólnak 186
majd otthon, az édesapja, az édesanyja és a többiek, a testvérei. Giziék látták rajta a bizonytalanságot és tudták, hogy ez leginkább az otthoniak miatt van. Meg is ígérték, hogy hazakísérik és segítenek engedélyt kérni a szülőktől. A faluban vasárnapi csend honolt, és finom illatok szálltak a levegőben, a vasárnapi ebéd ígéretes illatai. A kerítés ajtajánál csak a kutya barátságos csaholása fogadta őket. A rozsdás zsanér csikorgása jelezte jöttüket. Már az udvar közepén jártak, amikor az istállóból kilépett Pista bácsi, az édesapa. A vasárnapi ünneplője elé odakötötte kék klott kötényét, hogy megóvja ruháját a szennyeződéstől. Tartózkodó barátsággal köszöntötte a jövevényeket. Kalapja karimáját csak megbökte az ujjával. De a köténye bal sarkát jobb kézzel felemelte és jobbra betűrte a derekához. A vendéget nem illik kötényben fogadni, még azt hihetnék, hogy nem szívesen látottak – gondolta. Meg kell adni a tiszteletet. A konyhaajtóban megjelent Mári is, az édesanya, fejkendővel a fején és fehér 187
melles kötény volt a hosszú, sokráncú szoknyája előtt. A sparherden fazekakban főtt a vasárnapi ebéd csalogató illatokkal. Mosolyogva fogadta a jövevényeket és mindjárt hívta is őket ebédre. – Ahol hatnak főznek, jut ott nyolcnak is – mondta. A látogatók szívesen fogadták ugyan a meghívást, de azonnal el is utasították azzal, hogy Gizi szülei várják őket, oda kell menniük, nem bánthatják meg őket. A pedellus nem is várt tovább, rátért jövetelük céljára. Elmondta, hogy Mariskának milyen szerencsés ajánlata van, a városba mehetne dolgozni. Egy öregurat kellene gondozni, aki egyedül él, beteges és szüksége van egy megbízható segítségre. De ezt az állást megkapni nem is olyan egyszerű, ahogy így hangzik, mert Mariskának először meg kell tanulnia, miben is áll a gondozás. Az apán látszott, hogy nem tetszik neki az ajánlat. Csak állt szótlanul. Az indulata, a gondolatai nehezen formálódtak szavakká. A csend nem jót ígért. Talán jobb is volt, hogy nem szólalt meg. Az édesanya, 188
kényszeredett mosollyal az ajkán, kezeivel a kötényén babrált, ujjaival a szegélyező csipkét gyűrögette. A csendet a pedellus törte meg. Úgy érezte, hogy egy „Nem” lebeg a levegőben. Ezt a „Nem”-et pedig nem akarta válaszul hallani. Magyarázni kezdte, hogy ez az ajánlat még nem igazán végleges, mert először egy kedves tanárnőhöz kerül kitanításra. A tanárnő jólelkű, kedves asszony, Gizi meg ő is jól ismerik, mert ugyanabban az iskolában tanít, ahol ő is dolgozik. Ha Mariskát a tanárnő megfelelőnek találja, csak azután kerül az öregúr mellé. Végső érvként még azt is elmondta, hogy Mariska háromszor annyit fog keresni, mint itt a vegyesboltban. Az anya ezt hallva lassan, kérdőn az apa felé fordult. De egy szót sem szólt. Az látszott rajta, hogy ő nem ellenzi, de a döntést az apára bízza. Az édesapa is megmozdult, de még nem beszélt. A bajuszához nyúlt – a vasárnapihoz -, kicsit meg is pödörte, nem nagyon, mert arra vigyázott, hogy a nagy gonddal kidolgozott kunkoriját tönkre ne tegye. Mári tudta, hogy ez már az 189
enyhülés bizonyos jele. Jól ismerte embere minden mozdulatát. Szavak nélkül is megértették egymás minden gondolatát. Az apa végül megszólalt: - Jól van, próbálja meg, ha nem sikerül, még mindig hazajöhet! A döntését ugyan a több pénz is befolyásolta, de az is eszébe jutott, amikor a Plébános úrnak nemet mondott és nem engedte Mariskát tanítóképzőbe menni. Ez a mostani ajánlat, ez nem úri munka, nem is könnyű és jól megfizetik.. Még egy tanítónő sem keres ennyit – gondolta. – Nem állok a lány útjába – mondta. – Menjen csak. Igyekezzen, ha nem sikerül neki, majd hazajön. Végül is abban állapodtak meg, hogy két hét múlva, vasárnap, Mariska utazzon Giziékhez az iskolába. A többit meg csak bízzák rá, a pedellusra, ő majd mindent elintéz. Így tehát Mariska először a tanárnőhöz került. A család három tagú volt és egy kötekedő – persze, csak vele, Mariskával – zord háztartási alkalmazott. Lehet, hogy azt hitte, hogy Mariskát azért hozták, hogy kicseréljék őket, ha Mariska 190
majd mindent megtanul. Még a szobáját is meg kellett Mariskával osztani és ez is kényelmetlen volt. Az asszonya ugyan mondta, hogy rövidesen megint minden a régi lesz. Nem hitt neki. Nem is tanította Mariskát, mindent dugdosott előle. Annyira védte az addigi helyzetét, hogy Mariska csak állt és szinte csak lopva, leskelődve tudott megismerkedni a háztartási, a konyhai eszközökkel, a használatukkal. A tanárnő hamar észrevette ezt a feszült hangulatot és maga vette kézbe a tanítást. Erre leginkább csak délután és este került sor, mert a nap nagy részét az iskolában töltötte. Talán egy év is eltelt a tanítással. A kóser konyha megismerése több időbe került. Mit hol kell vásárolni, hogyan kell elkészíteni. Ezt mind tudnia kellett. De jól haladtak. A betegápolásban sajnos volt már tapasztalata. Látta, hogy szegény édesanyja hogyan küzdött hat kistestvére életéért. Járt a bába, a körorvos, a sógorasszonyok, a füvesasszony a teáival. Még ő is segített az ápolásban, ami csak tellett tőle. Minden hiábavaló volt. Mindenki
191
gyászolt, még a tükröt is betakarták fekete kendővel. A tanárnő lassanként úgy látta, itt az ideje és Mariskát bemutathatja az öregúr családjának. Az öregúrnak három lánya volt. Kettő férjnél, egy pedig az egyik külföldi követségen dolgozott. Volt már egy gimnáziumba járó kislány unokája is. Már az első találkozáskor úgy érezte, megkedvelték őt. Különösen az öregúr, aki, amikor fel akart állni, nem a családból kért meg valakit, hogy segítsen neki felállni, hanem őt. Ez próba volt vagy kitüntetés? Mariska kitüntetésnek tekintette. Betöltötte a 16. életévét, amikor az öregúrhoz költözött. Tudta a dolgát. A háziorvos asszisztense végezte a reggeli mosdatást és öltözködést. A további egész napi szolgálat, segítség az ő dolga volt. Ha szép idő volt, elmentek sétálni a közeli parkba, elüldögéltek csendben az árnyékban, beszélgettek is – főleg Mariska – mert az öregurat érdekelte Mariska addigi élete, a családja, a szülei, a testvérei.
192
Mikor jött a 18-as spanyol járvány, Mariska elkapta. Az öregúr nem engedte elvinni valahova kórházba, fogadott mellé egy ápolónőt és csodák-csodájára, Mariska meggyógyult. Arra nem emlékezett, hogy milyen beteg volt. Eltartott egy ideig, amíg erőre kapott, lábra tudott állni és folytatni tudta gondozói munkáját. Mikor hallotta, hogy milyen sokan haltak meg a járványban, a hála és a szeretet csordultig járta át egészét. Az életét köszönhette az öregúrnak. Az orvos szerint a saját fiatal, erős szervezete győzedelmeskedett a kóron, meg persze a gondozás. Az apa úgy gondolta, hogy ez a gyógyulás Isten akarata volt. Most már nem Mariskáért kellet imádkozni, aggódni. Elégedettséggel nézheti az otthon maradt gyerekek fejlődését, gyarapodását. Lassan nem csak kenyeret kell adni a szájukba. Küldheti őket segíteni is. – Hozd ide! – Vidd oda! A gyerekek szót fogadtak. Talán még hasznukat is látja. Sok a munka.
193
Ez a bizakodó, nyugodt, ígéretes állapot nem tartott sokáig, mert az öregúr Gizella nevű lánya, aki egy neves, keresett elmegyógyász felesége volt, szobalányt keresett, egy olyat, aki tudja fogadni a betegeket is, mert a betegek száma egyre nőtt, még külföldről is jöttek. Az öregúr Mariskát kérdezte, tudna-e ajánlani valakit. Mariska azonnal Annusra gondolt. Csinos volt, mosolygós. Próbálja meg a munkát. Jobb lesz neki itt, mint otthon teheneket fejni vagy kapálni. A próbaidő elteltével véglegesítették Annust. Az apa hiába várta, hogy a lányát visszaküldik. Most itt áll és egy dolgos kézzel kevesebb van a háznál. Ezután több segítség kell a sógoroktól, meg a komáktól. De az nem olyan egyszerű, mert azt neki vissza is kell dolgozni, viszonozni. Az apa érezte, hogy még az ö kis gazdaságát is egyre nehezebben tudja megművelni. Márira, a feleségére nem lehet még több terhet rakni. Így is már roskadozik a sok – hajnaltól vakulásig – muszáj megcsinálni munka alatt. Csak 194
le ne betegedjen! Mi lesz akkor velük?! Tudta, hogy ha a gyerekek közül kettő már elment, akkor a többi is elmegy, mert mind könnyebben akar élni. Nem is kellett sokáig várnia. Ilona is elment egy jó, de nagy családhoz szobalánynak. Volt ott még rajta kívül szakácsnő, konyhalány, nevelőnő, kertész is. Szerencséjére a szakácsnő, Juliska néni megkedvelte, a szárnyai alá vette. Megtanította arra, hogy hogyan öltözködjön, hogyan viselkedjen, a gazdák közül kit hogyan kell szólítani. Sokszor még elvitte magával a piacra vásárolni is. Igaz, hogy azután a megrakott kosarakat Ilonának kellett hazacipelnie. Egyszer egy héten kimenője volt – így mondták. Elmehetett, találkozhatott Mariskával és Annussal. Ilyenkor már majdnem „otthon” érzése volt. A várossal és a lányokkal a kapcsolatot csak a postás által hozott levelek jelentették. Az apa már nem nagyon örült a postás érkeztének. Érezte, hogy az neki semmi jót nem hoz. Igaza is lett. A lányok írták a városból, hogy egy kedves asszonynak meghalt a férje és 195
társalkodónőt keres. Erre a munkára Katica nagyon jó lenne. Ők már meg is beszélték Elza nénivel – mert így hívják -, aki várja Katicát. Az lenne Katica dolga, hogy mindig legyen Elza nénivel, kísérje el mindenhová. Nem tud egyedül meglenni. Mindig fél valamitől, de azt nem tudja megmondani, hogy mitől. Így hát Katica is elment. Elza néni felöltöztette városiasan, mintha a lánya vagy a barátnője lenne. Színházba, moziba, cukrászdába, sokszor Elza néni barátaihoz jártak. Katicának sokat kellett tanulni, nagyon igyekezett, ilyen jó dolga még soha életében nem volt. Az apa gondolatai saját életén és a gyermekei körül forogtak. Hol vannak, akikről azt hitte, majd a segítői, támaszai lesznek. Együtt gyarapítják a gazdaságot. Hol vannak?! Mintha nem is lennének. Voltak egyáltalán? Gondolatai megijesztették. Persze, hogy voltak! És vannak. Egy évben egyszer még látja őket. Aratáshoz egyik-másik hazajön segíteni. Na és disznóöléskor, akkor is jönnek. A disznó hazahozza
196
némelyiket, na de jól van ez így. Ha már másképp nem lehet. És most itt vannak ketten, öregen, egyedül Márival. Az ő egyetlen társa holtodiglan, holtomiglan. Tisztítják az udvart. Nincs senki, aki segítene nekik. De csak azért sem hagyják magukat. Mindig igazán csak egymásra számíthattak. Most is az öregember kaszálta a füvet, az öregasszony meg összegyűjtötte komótosan és mindjárt adott is belőle a nyulaknak.
Mári végre megszólalt. – Pista, most már jó kidolgoztad magad. Menj, mosakodj meg és feküdj le, mert még nagyobb bajod lesz!! Most már semmi bajom nem lehet – gondolta az öregember. Rendet csináltam, csináltunk! Tiszta lesz az udvar, 197
majd ha felravataloznak. Megnyugodva beballagott a házba, lefeküdt, elaludt, és csendben meghalt. Mindenki, aki eljött tiszteletét tenni, azt mondta: Mári – Pista mintha csak aludna, olyan nyugodt az arca.
198
