KÍNA-STRATÉGIA: FOLYAMATOSSÁG ÉS VÁLTOZÁS *

35

KÍNA-STRATÉGIA: FOLYAMATOSSÁG ÉS VÁLTOZÁS* Inotai András, Juhász Ottó, Tálas Barna (MTA Világgazdasági Kutatóintézet)

Bevezető megjegyzések A Kína-stratégiai kutatások második évének munkaterve több cél elérését fogalmazta meg. (a) A továbbra is meghatározó helyzetfelmérő és értékelő, a magyar kormányzat számára felhasználható ajánlásokat megfogalmazó tanulmánykészítés mellett, (b) fokozott figyelem irányult a magyarországi kutató bázis erősítésére, nem utolsósorban érdeklődő fiatalok bevonásával, (c) megindult a kelet-közép- és délkelet-európai térségben Kína-kutatással foglalkozó intézmények és szakemberek feltérképezése, hogy 2009-re létrejöhessen egy regionális kapcsolati háló, (d) megteremtődtek a Kína-stratégia projekt folyamatos kommunikációjának technikai feltételei (honlap, megjelent a 2006–2007. évi kutatási eredményeket tartalmazó kötet, több tanulmány került publikálásra itthon és – egyes esetekben angol nyelven – külföldön is). Jelen beszámoló a stratégiai kutatások második évében (2007–2008) készített „policy-oriented” kutatások eredményeit foglalja össze. A kutatási területeket a következő szempontok alapján választottuk ki: • a 2006–2007-es időszakban megkezdett kutatás szerves folytatásaként, hiszen világos volt, hogy • minden lényeges területet nem lehet egy év alatt lefedni, • az időközben megjelenő új prioritások (globális, kínai, esetenként magyar fejlemények) beemelésével a kutatási programba, • a korábban készített anyagok szükséges továbbfejlesztésének igényével, • néhány esetben pedig azon tapasztalatok és újabb igények megjelenése alapján, amelyeket a 2006–2007-es első periódusban készített munkák készítésének folyamatában, valamint a tanulmányokhoz kötődő kiterjedt szakmai viták során szereztünk. * Az MTA – MEH Kína-projekt 2007/2008-as ütemében készült tanulmányok összefoglalója. A zárótanulmánynak nem feladata a szuverén kutatói nézetek homogenizálása, a nem egybehangzó következtetések szintetizálása, elhallgatása vagy minősítése.

36

Inotai András, Juhász Ottó, Tálas Barna

A fentiek figyelembe vételével öt nagy témacsoportot határoztunk meg, minden esetben megjelölve az adott témacsoport koordinátorát is: 1. Kína belső helyzetének alakulása és kilátásai (Juhász Ottó) 2. Kína nemzetközi kapcsolatai (Hernádi András) 3. Kína és az Európai Unió kapcsolatai (Balázs Péter) 4. A magyar–kínai kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének lehetőségei (Tálas Barna) 5. Kína növekvő szerepe a világgazdasági folyamatokban (Inotai András) A jelenlegi összefoglaló tanulmány alapvetően követi az induláskor kijelölt struktúrát. Ugyanakkor különböző okok miatt néhány szerkezeti változást időközben végre kellett hajtanunk. Egyrészt a 3. témakört Balázs Péter a Central European University (CEU) keretében dolgoztatta, ill. dolgozta fel. E munkáról különálló összefoglalót készít, amely nem része a jelen beszámolónak. Ezzel szemben a Kína belső helyzetével foglalkozó tanulmányok sorából – mind szakmai fontosságánál és terjedelménél fogva – kiemeltük Tálas Barnának a Kína társadalmi-gazdasági fejlődésének távlatait (2030-ig) elemző anyagát, amelyet az itt következő összefoglalóban is külön fejezetként szerepeltetünk. A kutató közösségen belüli munkamegosztás részben a fenti tényezővel összefüggő változtatása indokolta, hogy a 4. témakörben szereplő magyar–kínai kétoldalú kapcsolatok összefoglalójának elkészítésére Rácz Lajost kértük fel. Ennek eredményeként az alanti struktúrában készült el a 2007–2008. évi munkák egyes nagy fejezeteinek összefoglalója: I. A kínai belső helyzet alakulása, kilátások (Juhász Ottó) II. Kína társadalmi-gazdasági fejlődésének távlatai 2030-ig (Tálas Barna) III. Kína nemzetközi kapcsolatai (Hernádi András) IV. A magyar–kínai kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének lehetőségei (Rácz Lajos) V. Kína növekvő szerepe a világgazdasági folyamatokban (Inotai András) A fenti öt témában 29 tanulmány készült el (ez nem tartalmazza a Balázs Péter által koordinált Kína–EU témakört), amely mögött több esetben szerzőpáros, ill. munkacsoport összehangolt tevékenysége áll (a részletes összeállítást a jelen összefoglaló mellékleteként csatoljuk.) Összesen közvetlenül (szerzőként) mintegy 40, a háttérben azonban további tucatnyi munkatárs segítette az elmúlt évi munkánkat. Örvendetes, hogy érezhetően megnőtt az érdeklődés Kína iránt a fiatal korosztályban (nagyrészt kutató intézetek új munkatársai, PhD hallgatók és végzős egyetemi hallgatók). Reméljük, hogy a Kína-stratégia projekt számára a következő években újabb fiatalokat tudunk megnyerni, és ezzel – három évtizedes hiátust követően – ismét kialakul és hosszabb időszakra stabilizálódik a Kína-kutatások szellemi háttere Magyarországon. A 2007–2008. évi kutatási összefoglalót a fenti részösszefoglalók alapján Inotai András, Juhász Ottó és Tálas Barna (II. fejezet) írta. A munka során arra törekedtünk, hogy – a rendelkezésre álló terjedelmi korlátokra, valamint a kutatások „policyoriented”-jellegére tekintettel – a legmesszebbmenőkig építsünk az egyes tanulmányok szerzőinek, továbbá a részösszefoglalók készítőinek legfontosabb megállapításaira. Az esetleges tévedésekért, hangsúlyváltásokért vagy fontosnak tartott gondolatok elhagyásáért kizárólag a végső összefoglaló készítői a felelősek.

Kína-stratégia: folyamatosság és változás

37

Az öt részösszefoglaló könyvben való megjelentetéséről előrehaladott megbeszélések folynak az Akadémiai Kiadóval. Ugyanakkor a 29 háttértanulmány nagy részének eredeti vagy változtatott formában történő kiadása is napirenden van (esetleg több tematikus kötetben, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének gondozásában). I. A KÍNAI BELSŐ HELYZET ALAKULÁSA, KILÁTÁSOK 1. Folyamatosság és új hangsúlyok Kína fejlesztési és nemzetközi stratégiájában a/ Folyamatosság és változás a fejlesztési stratégiában Kínának már nincs módja letérni arról az útról, melyen 1978 decemberében indult el. A stratégiai cél továbbra is: globális hatalommá válni, a lakosságnak „általános szerény jólétet” (quanmian xiaokang) teremteni. Az út: az ország teljes modernizációja. Ez Kína felemelkedésének valószínűleg utolsó történelmi esélye, s ilyen értelemben kényszerpálya jelleggel is bír. Kényszerítő korparancs: „lépést tartani az idővel” (yushi jujin). A stratégiai cél elérésének időtartamát továbbra is több generációra prognosztizálják, hangsúlyozva, hogy Kína „a sajátosan kínai színezetű szocializmus” (Zhonguo tese shehuizhuyi) építésének kezdeti szakaszában van, amely „akár száz évig is eltarthat”. Alapvető távlati cél „a haza békés egyesítése”, mely ma már a tajvani kérdés kezelését jelenti. Ezeket nevezik együttesen „a kínai nemzet hatalmas reneszánszának” (zhonghua minzu weida fuxing). A nemzeti felemelkedés, a „gazdag ország, elégedett nép” (fuguo anmin) kétezer esztendős vágyának megvalósítása bírja a lakosság túlnyomó többségének támogatását, kohéziós erőt jelent, erősíti a vezetés legitimációját. A modernizáció két alapvető eszköze változatlanul a reform és a nyitás. A stratégia megvalósításában folytatódik a hangsúlyok eltolódása, a belső és a külső feltételek alakulásával összhangban. A belső kihívások okán fokozottabb mértékben előtérbe kerül a stabilitás igénye. b/ Belső kihívások Kínát elsődlegesen a belső kihívások teszik „törékennyé”. A főbb részcélok a KKP 2007-es októberi XVII. kongresszusa szerint: „a harmonikus társadalom” (hexie shehui) megteremtése; „a jó és gyors” (youhao youkuai) gazdasági fejlődés, ahol a hangsúly a „jó” jelzőre került; az önerejű (endogén) innovációs képességek megszerzése. A minőség fokozottabb előtérbe helyezését mutatja az is, hogy ma már nem a GDP, hanem az egy főre jutó GDP megnégyszerezése a cél 2020-ig (2000-hez képest). A XVII. kongresszuson már az aktuális viszonyok ismertetésekor kritikus helyzetelemzést adtak: „1.) a gazdasági erő nőtt, de a termelőerők színvonala alacsony, gyenge a saját erőből származó innováció, erősek a strukturális ellentmondások, a növekedés még alapvetően extenzív jellegű; 2.) kialakult a piacgazdaság, de a mechanizmus működésében zavarok vannak, a reformok előtt még akadályok tornyosulnak; 3.) a lakosság életkörülményei nagyjából elérték a szerény jólétet, ugyanakkor óriásiak a jövedelmi különbségek, még sok a szegény és a nyomorgó; 4.) kialakult az összehangolt fejlő-

38


dés, de a mezőgazdaság alapjai gyengék; 5.) fokozódott a társadalom életereje, ugyanakkor mély változások mentek végbe a társadalom érdekviszonyaiban; 6) szélesedik a nyitási politika, de a nemzetközi konkurenciaharc is élesedik, és még soká tart az a nyomás, mely a fejlett országok gazdasági és műszaki fölényéből adódik, szaporodnak az előre látható és az előre nem látható kockázatok.” A belső feszültségek röviden az alábbiakban összegezhetők: magas a reformok veszteseinek száma (munkanélküliség, falu-elhagyási kényszer stb.). A GDP magas növekedési üteme túlfűtöttséget jelez. Nő a falu és város, valamint a régiók közötti relatív szakadék. Szélesedik a jövedelmi, vagyoni szakadék. Újratermelődik a munkanélküliség, főleg a fölösleges agrárnépesség tömeges városokba áramlása okán. Évtizedekig vontatottan haladt a biztosítási rendszerek kiépítése. Eddig késlekedett a mezőgazdaság modernizációja, mely a kisparcellás családi termelés helyett földkoncentrációt igényel. A mezőgazdaságban változatlanul nagy a munkaerő-felesleg, nem növekszik kielégítő mértékben a gabonatermelés. A hústermelés egyenesen csökkent. Súlyosbodik az észak-kínai vízhiány és sivatagosodás, az energia- és nyersanyaghiány; a környezetszennyezés (utóbbi kérdéssel a projekt következő üteme foglalkozik). Folytatódnak a tiltakozó megmozdulások a városokban és a falvakban. A látens nemzeti és vallási feszültség a Tibeti és a Hszuncsiangi Ujgur Autonóm Területen erőszakos cselekményekbe torkollott. A tibeti megmozdulásokat a kormányzat – némi bizonytalankodás után – letörte, a nagyobb ujguriai megmozdulásokat megelőzte, s ezzel elhárította az állam területi integritását veszélyeztető kísérleteket. A tibeti megmozdulások elemi erővel hozták felszínre a tibeti emigráció megosztottságát, amely két törésvonal jelentős egybeesése miatt különösen mély. Az emigrációban megerősödött az ifjabb generációk radikális mozgalma. A Tibetan Youth Congress független Tibetet követel. Példátlan nyíltsággal bírálták a Dalai Láma erőszakmentes megnyilvánulásait és a Tibeti Autonóm Terület Kínán belüli autonóm státuszának elfogadását. A Láma viszont kijelentette, hogy tibetiek részéről erőszakhoz folyamodni kész öngyilkosság, és ő akár le is mondhat világi hatalmáról A helyzetet bonyolította a tibeti probléma és az olimpia összekapcsolása, mely kontraproduktívnak bizonyult. A Dalai Láma nemzetközi súlya, tárgyalási pozíciója a pekingi központi kormányzattal szemben is gyengült, az olimpia bojkottjára irányuló külföldi kezdeményezések megsértették kínaiak százmillióinak nemzeti érzékenységét. Fennmaradt a terrorista veszély. A 90-es évek óta tudunk ujguriai terrorizmusról. Ebben összefonódnak a szélsőséges iszlamista, a nemzeti (ujgur) és a szeparatista (kelet-turkesztáni) elemek. Az országot súlyos természeti csapások érték: a 2007–2008-as kegyetlenül kemény tél, a 2008. májusi szecsuáni földrengés, majd a dél-kínai árvizek okoztak súlyos emberi és anyagi veszteségeket. 2007-ben Kínára rátört az infláció, mely 2008 első félévében is folytatódik. A fogyasztói áremelkedés 2008 februárjában 8,7%, májusában 7,7%, volt, s ez megnehezíti a 4,8%-os éves kormányzati cél elérését, miközben tovább rontja a szegény rétegek megélhetési körülményeit. Kína növekvő forrásokat fordít hadereje jelentős elmaradottságának enyhítésére, modernizálására.


39

c/ Realizmus, stabilitásigény A kínai vezetés felismerte a belső feszültségek súlyosságát, az értékrend zavarait. A miniszterelnök 2008. márciusi sajtóértekezletén megnevezte azt a négy problémát, mely őt leginkább foglalkoztatja: „1.) Megőrizni a kínai gazdaság folytatódó kiegyensúlyozott, stabil fejlődését, egyidejűleg hatékonyan megfékezni az inflációt.” „2.) Új áttörésre van szükség a gazdasági és politikai mechanizmus reformjában. Ehhez fel kell szabadítanunk a gondolkodást.” A gondolkodás felszabadításának jelenlegi hangsúlyozása egy „új áttörés” kapcsán azt jelzi, hogy ideológiailag is kihívást jelentő, új minőséget eredményező intézkedések váltak szükségessé. „3.) Elő kell mozdítani a társadalmi igazságosságot.” „4.) Fokozni kell a szocialista szellemi civilizáció építését.” Az új kínai politikai narratíva egyik kulcsszava: a harmónia, „a harmonikus szocialista társadalom építése”. Erre utalnak más hívószavak is: „együtt gazdagodás” (gongtong fuyu), „az ember az alapvető tényező” (yiren weiben), a „tiszta kormányzás”, (lianzheng) „a korrupció ellen” (fanfubai). A médiában a korábbiaknál gyakrabban kapnak hangot a köznép napi gondjai. d/ Politikai reformok? Politikai reformon Kínában hivatalosan az adott rendszer mechanizmusának működőképesebbé tételét értik. A politikai rendszer kereteit a XVII. pártkongresszus kijelölte: 1.) a párt vezető szerepe, 2.) a népi gyűlések rendszere (az Országos Népi Gyűlés: a parlament, tartományi szinten az adott tartomány/autonóm terület népi gyűlése a legfőbb képviseleti szerv és így tovább), 3.) a KKP vezette többpárti együttműködés és politikai konzultációk rendszere, 4.) a nemzeti kisebbségek területi autonómiája, 5.) az alapszintek önkormányzatisága (utóbbi a legalsó szintű vezetők több jelöltes választását jelenti). E kereten belül is bőven van még mozgástér. Az egyik lehetőség az ún. demokratikus pártok és a párton kívüli személyiségek fokozottabb bevonása a politikai döntéshozatalba. Az ilyen konzultációk országos fóruma a Kínai Népi Politikai Tanácskozó Testület. A másik elmozdulási lehetőség az önkormányzatiság felsőbb szintekre (megyékre, városi kerületekre) történő kiterjesztése. Az emberjogi körülményeket is lehet tovább javítani az adott rendszerben. Példa erre a városokba áramlott, a munkáltatóknak kiszolgáltatott, akár több százmilliónyi falusi/volt falusi jogbiztonságának javítása a munkaszerződések törvényi szabályozásával 2007 júniusában. e/ Új helyzet a Taivan-szorosban 2008 első hónapjai félfordulatot hoztak a Tajvani-szoros két partja közötti viszonyban. A felek visszatértek a tizenhat évvel ezelőtt keservesen meghatározott startvonalra: az ún. „92-es konszenzushoz” (jiuer gongshi).

40


E konszenzus az 1992. október-novemberi tárgyalásokon szóban jött létre. A tárgyaló fél mindkét részről egy-egy nem-kormányzatinak feltüntetett szervezet volt, azonban mindkét küldöttség kormányzati instrukciókat követett. A két fél véleménye abban megegyezett, hogy a Tajvani-szoros két partja tartja magát az egy Kína elvhez. A konszenzus feloldhatatlan ellentmondása az egy Kína interpretációja. Pekingi értelmezés szerint Kína a Kínai Népköztársaságot, az 1992-es és a jelenlegi tajpeji értelmezés szerint a Kínai Köztársaságot képviseli. A politikai értelmezés kérdését – az egyéb területeken történő előrehaladás érdekében – most félre kellett tenni. A félfordulatot az tette lehetővé, hogy 2008. május 20-án beiktatták hivatalába a tajvani adminisztráció új elnökét, a Kuomintang (Guomindang) jelöltjét, az egy Kína elv mellett elkötelezett Ma Ying-jeou-t (magyar helyesírással: Ma Jing-csiu) s ezzel a feszültség legfőbb oka, a tajvani államiság megteremtésére irányuló korábbi törekvés megszűnt. Peking a tajvani választások után kialakult új helyzetre konstruktívan, rugalmasan reagált. Hu Csin-tao pártfőtitkár 2008. április 29-én új, tizenhat írásjegyből álló meghatározását adta a pekingi Tajvan-politikának: „Kölcsönös bizalomépítés, a viták félretétele, az összekötő tényezők keresése és az eltérő nézetek fenntartása, a win-win [együttműködés] együttes kialakítása”. A tajvani adminisztráció új elnöke 2008. május 20-i beiktatási beszédében a Hu által megfogalmazott formuláról kijelentette: „Ezek a szempontok a mi elképzeléseinkkel nagyjából egybeesnek”. Az új elnök beszédében hangsúlyozta a békés szorosközi kapcsolatokat. A gazdasági indíték nyilvánvaló. Tajvan részesülni akar a kínai növekedés nyújtotta előnyökből. Napirendre került a kontinens és a sziget alkotta közös piac létrehozása. A két part viszonyában nagy súllyal esik latba az identitáskérdés. A tajvani identitás korántsem zárja ki a „kínai” han (más kínai szóval zhonghua) identitást. Ugyanakkor gyengíti a kialakuló bizalmat a fegyveres erők kérdése. Tajvan nehezményezi a felé irányított kínai rakétákat, s Tajvanon is újra kell gondolni a katonai doktrína kontinenssel kapcsolatos elemeit. Napirenden van egy békemegállapodás megtárgyalása. Gazdasági, kulturális, tudományos, turisztikai és egyéb területeken már most lendületes az előrehaladás. Politikai szinten, különösen az egyesítés kérdésében belátható ideig nem várható ilyen fejlemény. Ezért tekinthető a szoros két partja közötti viszonyban kialakult új helyzet félfordulatnak. Egy érzékeny politikai kérdés azonban máris napirendre került s nem zárható ki a megegyezés esélye. Ez: Tajvan nemzetközi mozgástere. Hu pártfőtitkár szólt arról, hogy megtárgyalható Tajvannak a nemzetközi életben való részvétele, „mindenek előtt a WHO munkájában való részvétel”. A Tajvani-szoros két partja közötti viszony kulcseleme az Egyesült Államok magatartása. Az USA a status quo fenntartásában érdekelt. Ezt óhajtja a tajvaniak többsége is. A Kínai Népköztársaság számára tizenhat év feszültsége után ez szintén elfogadható állapot. Közben a felek az idő malmainak őrlésére számítanak. f/ Folyamatosság és módosulás a külkapcsolati stratégiában Miután a nyitásnak nincs ésszerű alternatívája, a modernizációs stratégia megvalósítása Kína számára nyugodt nemzetközi körülményeket igényel. A kínai diplomácia fő fel-


41

adata ennek biztosítása. Kína a win-win típusú kooperativitást, a békét és fejlődést állítja külpolitikai stratégiájának középpontjába. Összefoglalóan ezt nevezik Kínában „harmonikus világnak” (hexie shijie). Ugyanakkor Kína továbbra is küzd a bekerítettségi percepcióval (vö. indiai-USA kapcsolatok alakulása), az erősödő energia- és nyersanyagfüggéssel, a szállítási útvonalak bizonytalanságaival (pl. a Malakka-szorosban). A 2007-es pártkongresszus az alábbi sorrendben jelölte meg a nemzetközi tevékenység fő irányait: fejlett országok, szomszédok, fejlődők, multilaterális szervezetek, pártközi kapcsolatok. Újabban felerősödött Kína nemzetközi kulturális offenzívája. A rövid idő alatt létrehozott több mint kétszáz Konfuciusz Intézet is mutatja a soft power jelentőségének felismerését, mely eddig a kínai külkapcsolatok mostohán kezelt területe volt. g/ Kína és a globalizáció Kína a globalizációt realitásnak tekinti, és annak befolyásos szereplője kíván lenni. A 2007. októberi pártkongresszus beszámolója szerint „A reform és a nyitás olyan fontos, kulcsjelentőségű választás, mely meghatározza korunk Kínájának sorsát.” A pártkongresszusi beszámoló megállapítja: „Kína jövője és sorsa egyre szorosabban kapcsolódik össze a világ jövőjével és sorsával.” Nem is várható változás Kína kooperatív készségében. „Támogatjuk azokat az erőfeszítéseket, amelyek a nemzetközi kereskedelemi és pénzügyi rendszer tökéletesítésére irányulnak, előmozdítjuk a kereskedelem liberalizációját, könnyítéseit… Kína nem fogja saját terheit másokra áthárítani.” A globalizációs folyamat kínai megítélése az utóbbi időben kritikusabbá vált. Korábban inkább esély-oldalát helyezték előtérbe. Újabban azt hangsúlyozzák, hogy „súlyosbodik a globális gazdaság egyensúlyvesztése, lassul a növekedés, a nemzetközi verseny egyre élesebb… Nem szabad lebecsülni némely nemzetközi politikai tényezőnek a világgazdaság tendenciáira gyakorolt hatását. Lehetséges, hogy mindez kedvezőtlenül hat nemzetgazdaságunk fejlődésére.” h/ Ideológiai pragmatizmus, eklekticizmus A KKP ideológiai vonala a „marxizmus sinizálása”, amely a sajátosan kínai színezetű szocializmus „akár száz évig tartó” átmeneti időszakának kérdéseire hivatott elméleti választ adni. A sinizált marxizmus a mindenkori vezetés elméleti válaszainak összessége a mindenkori intézkedések magyarázatára. E pragmatikus alapállás lehetővé teszi a rugalmas reagálást az új kihívásokra és a hangsúlyok olyan áthelyezését, mely – a kínai hagyomány szerint – a folyamatosság benyomását fenntartva vezet be változtatásokat. Míg Mao Ce-tungnál az osztályharc állt a középpontban, addig Teng Hsziao-pingnél a gazdaság modernizálása, Csiang Ce-minnél a társadalmi struktúrában és a tulajdoni struktúrában lezajlott változások elismerése. A vezetés jelenlegi, negyedik generációja (Hu Csin-tao és kollegái) a tudományos megalapozottságot helyezi előtérbe. A kopernikuszi fordulatot az jelentette, hogy Teng Hsziao-ping – szakítva az osztályharcelmélettel – a gazdasági fejlődést tette a párt vezéreszméjévé, mely „a Mao Ce-tung-i eszmék továbbfejlesztését” jelentette.

42


A vezetés harmadik generációjának központi eszmei gondolatát, „a hármas képviselet fontos eszméjét” (sange daibiao zhongyao sixian) Csiang Ce-min előző főtitkár fogalmazta meg. Eszerint „…pártunknak következetesen képviselnie kell az élenjáró kínai termelőerők fejlesztésének követelményeit, az élenjáró kínai kultúra előrehaladásának irányát és a legszélesebb kínai néptömegek alapvető érdekeit”. A jelenlegi vezetés ideológiai tétele: „a tudományosan megalapozott fejlesztés szemlélete” (kexue fazhanguan). Az elmélet a hármas képviselet elmélete szerves folytatásának tekinthető, azonban tartalmaz hangsúlybeli különbségeket is. Az embert központba helyező fejlődés a három képviselet modern termelőerők képviseletét tartalmazó első pontjával, az átfogó fejlődés pedig Teng és Csiang politikájával, az ország keleti, tengerparti és nyugati, belső területei közötti egyenlőtlen fejlődést támogató programmal szemben megfogalmazott finom kritikaként is felfogható. A jelek arra vallanak, hogy a hármas képviselet elve a stratégia szerves eleme maradt. Előzetes véleményként ez annyival egészíthető ki, hogy a pártépítésben ennek az elvnek az alkalmazása valószínűleg lefékeződött, a vezetés láthatóan arra törekszik, hogy megőrizze a párt élcsapat jellegét. A KKP taglétszáma valamivel több mint 73 millió, ezen belül becslések szerint az egyéni vállalkozók száma kb. öt-hatszázezerre tehető. A kongresszuson hangsúlyozták, hogy minél több párton kívüli káder kerüljön vezető pozícióba. Az irány tehát maradt, csak kissé eltérítve és az ütem is mérséklődött. A pragmatizmus mellett eklekticizmus is tapasztalható. Külön figyelmet érdemel az említett tételek együttes említése a régi „négy alapelvvel”. Ezek: „ragaszkodás a szocialista úthoz, ragaszkodás a népi demokratikus diktatúrához, ragaszkodás a Kínai Kommunista Párt vezetéséhez, ragaszkodás a marxizmus-leninizmushoz, Mao Ce-tung eszméihez”. Az eszmei főirányt azonban a szervezeti szabályzatnak az a megállapítása mutatja, miszerint: „… küzdeni kell minden hibás ’bal’ és jobboldali tendencia ellen… a hangsúly azonban a ’baloldali’ tendencia megakadályozásán van.” Jellemző, hogy ma már köztulajdon (gongyouzhi) elsődlegességéről és nem az állami tulajdon (guoyouzhi) elsődlegességéről van szó. Cél továbbá a „nem-köztulajdonú” gazdaság (feigongyouzhi jingji) fejlesztése is. Különös súlya lesz a privatizációhoz való viszonynak. Ennek egyik eklatáns példája a földpiac szükségességének, a földkoncentrációnak az említése a XVII. pártkongreszszuson: „a mezőgazdasági művelés vállalásával kapcsolatos gazdálkodási jogok forgalmának piaca.” E megállapítás mögött éles belső gazdasági viták húzódnak meg, melyek az ideológiai és az értékszférát, a politikai rendszer kereteit is érinthetik. A jelenlegi ideológia eléggé pragmatikus ahhoz, hogy az új válaszokat megtalálja. Ugyanakkor kellően eklektikus is ahhoz, hogy féken tartsa a reform minőségi változásokat jelentő lépéseivel szembeni ellenállást. i/ Új tradicionalizmus előjelei Valószínűleg in statu nascendi tanúi vagyunk egy új kínai tradicionalizmusnak. A harmónia több ezerzéves kategória. A „szerény jólét” is kb. 2000 éves fogalom. Figyelmet érdemel olyan mitikus alakoknak a továbbélő, hivatalos kultusza, mint a Sárga Császár (másik elterjedt nevén: az Isteni Földműves), akit a kínai nemzet ősének tekintenek. A közös han-kínai identitástudat része, hogy „mindnyájan a Sárga Császár ivadékai


43

vagyunk”. Rajta kívül a kínai régmúlt más legendás alakjainak is van kultusza. A politikai szövegekben is egyre gyakrabban idézik a klasszikusokat. A tradíciók felkarolása éles ellentétben áll a Mao Ce-tung-i „kulturális forradalom” tradíció- és Konfuciusz-ellenességével. A több ezer éves kínai civilizációs öntudat erősödése nemzeti kohéziós erőt jelent nem csak a kontinensen, hanem a kontinens és Tajvan kapcsolataiban, a világon élő összes kínai viszonylatában is. A jelenség egyúttal reakciónak tekinthető a globalizációs kihívásra. 2. Egyes társadalmi, etnikai, vallási feszültségek és a korrupció kezelése a/ Alapvetés A párt kormányzóképességének javításáról szóló 2004-es KB-határozat tanúsítja azt a felismerést, hogy a párt vezető szerepe nem természetes, és ha a párt nem tesz semmit annak megőrzése érdekében, nem marad fenn. A határozat a belső társadalmi és gazdasági folyamatok tanulmányozása mellett többek között a Szovjetunió felbomlásából és a kelet-közép-európai szocialista rendszerek bukásából leszűrt tanulságokra épít. A változások azonban horizontális érdekképviseletek és demokratikus kontrollt gyakorló intézmények nélkül zajlanak, és nincs lehetőség a nyilvános és intézményes érdekérvényesítésre. Kínában a feszültségek kezelésének alapelve, hogy a hatalom elnéző az elégedetlenség veszélyes méreteket nem öltő megnyilvánulásaival szemben, de minden eszközzel fellép a társadalom széles körét érintő, szervezett jelenségek ellen, amelyek tömegmozgalommá válva potenciális veszélyforrást jelenthetnek. A „közrendet megzavaró” nyilvános tiltakozó akciók száma a hivatalos adatok szerint 1993 és 2005 között megtízszereződött (8700-ról 87 000-re nőtt). 2006-ban és 2007-ben hivatalos adatokat nem hoztak nyilvánosságra, de a hatóságok szerint a harmóniastratégiának köszönhetően a tiltakozó akciók száma 2006-ban, 1993 óta először, az előző évhez képest csökkent. A növekvő elégedetlenségre a párt- és állami vezetés kettős stratégia alkalmazásával válaszol. Egyrészt elismeri a problémák jogosságát és ezzel együtt a tiltakozások legitimitását, másrészt megerősíti az ellenőrzés és elnyomás eszközeit. A tiltakozások fő célpontjai a helyi kormányzatok. A lakosság döntő többségének bizalmát élvező központi vezetés egyrészt a konfliktust még kezelhető keretek között tartja, másrészt a jó központi politika–rossz helyi végrehajtás konfliktust saját hatalmának legitimálására tudja felhasználni. Az állampártnak nincs politikai alternatívája, és mindent megtesz azért, hogy ne is lehessen. b/ A KKP ideológiai és szervezeti reformja A jelenlegi vezetés a hangsúlyt a szocialista harmonikus társadalom felépítésére helyezte át. A harmonikus társadalom ismertetőjegye a demokrácia, a jogállamiság, az igazságosság, az őszinteség, a megbízhatóság, a szeretet, a rend és biztonság, ember és természet harmóniája. A harmonikus társadalom politikájának alapja a stabilitás, a kormány és az emberek közötti bizalom.

44


A kormányzóképesség javításának egyik fő eleme a párton belüli demokratizálás. A párt úgy véli, hogy először a párton belüli demokráciát kell kiteljesíteni, az egész nép demokratikus jogokkal történő felruházása csak azután következhet. Ez a felfogás abból a tételből indul ki, hogy a lakosság még nem kész a demokráciára, ezért a demokratikus reformokat fokozatosan lehet csak bevezetni. c/ A KKP stratégiái a társadalmi feszültségek csökkentésére ca. Az igazságszolgáltatási rendszer reformja A jogrend Kínában a párt ellenőrzése alatt áll. A pártnak joga van beavatkozni az ügymenetbe, sőt, az ítélethozatalt is befolyásolhatja. A független, pontosan szabályozott törvényi keretek között működő igazságszolgáltatás azonban a piacgazdaság elengedhetetlen része. A nemzetközi szervezetekhez történő csatlakozás szintén kötelezettségeket ró a kínai igazságszolgáltatásra. 2005 óta halálos ítélet csak a Legfelsőbb Bíróság hozzájárulásával hozható. A sajtó figyelemmel kíséri a bírósági ügyeket, és kritikus hangon ír a tárgyalóteremben történtekről. cb. A belbiztonsági stratégia A rendszer súlyos büntetést helyez kilátásba azok számára, akik szervezett keretek közé akarják terelni az elégedetlenséget. Az új biztonsági stratégia ugyanakkor igyekszik megakadályozni a túlzott és fölösleges erőszak alkalmazását. A tömegbe lövetés csak erőszakos cselekmények vagy súlyos nemzetbiztonsági kockázat esetén megengedett, de kizárólag a felsőbb hatóságok engedélyével. Még a vízágyú és a gumibot használatára is engedélyt kell kérni a felsőbb irányítástól. A belbiztonsági politika jelszava a „három óvatosság”: óvatosság a rendőrség bevetésekor, fegyverhasználat esetén és kényszerítő taktika alkalmazásakor. Egyre nagyobb szerepet kap a megelőzés. Ehhez elengedhetetlen a belső hírszerzés megerősítése, a belső információáramlás ellenőrzése. cc. Az információ kontrollja és a propaganda Az országon belüli tájékoztatást, valamint a Kínába bejutó és onnan kijutó információk ellenőrzését és engedélyezését az erre kijelölt hatóságok ellenőrzik. A legnagyobb internetes keresőprogramok és szoftvercégek vállalják a tartalomszűrő technológiák átadását a piaci jelenlétért és profitért cserében. A teljes tartalomszűrés azonban megvalósíthatatlan. A sajtó egyre gyorsabban és hatékonyabban reagál a vészhelyzetekre. Kivételt csak az „államtitkok” képeznek. Mindennapos jelenség a hivatalostól eltérő hangok elfojtása, a lapbezárás, az internet cenzúrája, a másként gondolkodók bebörtönzése. A média ellenőrzésének eszközei és módszerei az öncenzúrát erősítik. Ugyanakkor a hírközlés piacosodása és az új információs technológiák elterjedése előbb-utóbb ellehetetleníti a teljes információkontrollt. Ma már a kiadók is a piac szabályai szerint dolgoznak, és mindent megtesznek a nézők/hallgatók/ olvasók megnyerése, a reklámbevételek növelése, a nyereség maximalizálása érdekében.


45

cd. A korrupció elleni harc A korrupció következtében az államháztartást érő közvetlen veszteség elérheti a GDP 3 százalékát, ami több mint az egy év alatt az oktatásra költött pénzek összege. A korrupción ért tisztviselők felelősségre vonása és elítélése (Kínában gazdasági bűncselekményekért is járhat halálbüntetés) az elrettentés egyik fő, de nem kellően hatékony eszköze. A leleplezett párttagok (évi 130-190 000 ember) 80 százaléka megússza szóbeli figyelmeztetéssel, ötödüket zárták ki a pártból, és csak 6 százalékuk ellen indult büntetőjogi eljárás, amelyek fele felfüggesztett büntetéssel ér véget. A korrupciós ügyek kárvallottjai olykor a színfalak mögötti hatalmi versengés áldozatai. A KKP KB 2008-tól 2012-ig tartó korrupcióellenes programot fogadott el. A kormány az ENSZ Antikorrupciós Egyezményében foglaltaknak megfelelően az elmúlt években erősítette a nemzetközi korrupció elleni fellépést, és javította a nemzetközi együttműködést a bűncselekménnyel gyanúsított emberek által külföldre juttatni kívánt pénzek visszaszerzése érdekében. ce. A nemzetiségi konfliktusok kezelése Kínában 55 nemzeti kisebbséget tartanak számon. Arányuk 9,44%, összlétszámuk meghaladja a 120 millió főt. A nemzeti kisebbségek Kína területének kb. kétharmadán élnek. A nemzetiségek által lakott területek geopolitikai és gazdasági szempontból egyaránt fontosak. Kína ügyel arra, hogy a nemzetiségi kérdés ne váljék robbanást előidéző tényezővé, ezért velük szemben pozitív diszkriminációt is alkalmaz. A leggyakrabban említett példa, hogy a nemzetiségekre nem vonatkoznak a kínai családtervezési politika szabályai. Bizonyos intézmények, különösen oktatási intézmények esetében a nemzetiségi mivolt sokszor előnyt jelent. A rendszer alapja a nemzeti kisebbségek korlátozott autonómiája. Jelenleg a két, etnikailag leghomogénebb terület Tibet és Xinjiang (Ujguria). Ezek esetében merülhet fel egyáltalán az elszakadás kérdése. Mindkét „kérdés” felhasználható a Kína elleni külső nyomásgyakorlásra. Az etnikai konfliktusok kezelésében az állam biztonságát veszélyeztető nemzeti(ségi) mozgalmakra adott pekingi válasz a mozgalmak kriminalizálása, terroristának és szeparatistának bélyegzése és a velük való kíméletlen leszámolás, de fontos szerepet tölt be a hazafias propagandára építő nemzetpolitika és a regionális különbségek csökkentésére irányuló gazdaságpolitika is. Valószínűtlen, hogy a közeli jövőben a soknemzetiségű állam szétessen. Az autonóm területek vezetésének jogköre többek között az alábbiakra terjed ki: a kínai törvényeket nem sértő, helyi érvényű rendelkezéseket hozhatnak; ha a központi rendelkezéseket nem tartják a helyi adottságoknak megfelelőnek, a központi kormány engedélyével leállíthatják azok alkalmazását; a központi tervekkel összhangban szabadon irányíthatják saját gazdaságukat, pénzügyeiket, oktatás-, tudomány-, kultúr- és egészségpolitikájukat; a közbiztonság javítása érdekében – központi jóváhagyással – biztonsági erőket szervezhetnek. A regionális különbségek csökkentése érdekében meghirdetett területfejlesztési programok nemzet- és nemzetiségi politikai vonatkozásai legalább olyan fontosak, mint a gazdaságpolitikai megfontolások. A nemzetiségi területek felzárkózásának esé-

46


lyeit növeli, hogy e területeken található Kína természeti erőforrásainak nagy része, továbbá a föld és a munkaerő olcsóbb, mint a fejlettebb keleti részen. cf. A vallási konfliktusok kezelése A jelenleg érvényben lévő alkotmány öt vallást említ: a buddhizmust, a taoizmust, az iszlámot, valamint a katolikus és protestáns kereszténységet, és a vallások legitim képviselőiként ezek ún. hazafias, autonóm szervezeteit nevezi meg. Az öt legnagyobb vallás követői a vallásos lakosság több mint kétharmadát teszik ki. Újjáéled a hagyományos kínai hitvilág. A leggyorsabban a kereszténység népszerűsége nő. Mintegy 40 millió ember lehet keresztény. Az ateista KKP nem folytat ideológiai harcot a vallás ellen. A vallás jelenléte és erősödése azonban legitimációs kihívás a rendszer számára. A hatóságok figyelme ezért elsősorban a külföldi kapcsolatokkal is rendelkező tibeti buddhistákra, az iszlám követőire és a keresztényekre terjed ki. A hatalom a vallásos hit korlátozott szabadságát biztosítja a lakosság számára, a vallás gyakorlását pedig törvényi és rendeleti korlátok közé szorítja. „A vallási szervezetek és a vallási ügyek nem állhatnak külföldi befolyás alatt”. A vallással kapcsolatos ügyek felügyelete és irányítása, a törvények betartatása az államtanács alá tartozó Állami Vallásügyi Hivatal feladata. A regisztráció elmulasztása egyenlő az illegalitással. Kriminalizálták azokat a gyülekezeteket, templomokat, kolostorokat és mecseteket, amelyek megtagadták a bejelentést, vagy amelyektől megtagadták a regisztrációt. A tibeti fiatalok hivatalosan 18 éves koruk után, az állami hatóságok engedélyének birtokában léphetnek szerzetbe, feltéve, ha az adott kolostorban a szerzetesek száma nem haladja meg az állam által ésszerűnek tartott mértéket. A szerzetesek számára kötelezően előírt tanfolyamok része a Dalai Láma tevékenységének leleplezése, a kínai hatóságok által kiválasztott Pancsen Láma támogatása és annak propagálása, hogy Tibet Kína elszakíthatatlan része. Az élő buddhák reinkarnációjához állami hozzájárulás szükséges. A hszincsiangi ujgur népesség egy szűk része, vallási hagyományaiból és a belső- és dél-ázsiai fundamentalista szervezetek közelségéből kifolyólag hajlandóságot mutat erőszakos, sokszor terrorista-jellegű akciókra. A XIX. század eleje óta a keresztény misszionáriusok jelenléte összefonódott az ország területi egységét és szuverenitását megsértő imperialista nagyhatalmak tevékenységével. A KNK megalakulását követően a keresztény egyházak a politika célpontjaivá váltak. A külföldi misszionáriusokat imperialista ügynököknek bélyegezték és kiutasították az országból. A katolikus egyház kínai helyzetét alapjában meghatározó ellentmondás a Vatikánhoz való viszony. A Vatikánt Kína külállamnak tekinti. A feszültséget tovább növeli, hogy a Vatikán az egyetlen európai állam, amely diplomáciai kapcsolatot tart fenn Tajvannal. Mindezekkel együtt a KNK és a Vatikán egyaránt törekszik a kapcsolatok normalizálására. A színfalak mögött rendszeresek az egyeztetések. A protestáns egyház mentes a Vatikán-szindrómától. A hivatalos és nem-hivatalos protestáns hívők számát különböző becslések 20–30 millió közé teszik. A hongkongi


47

protestáns felekezetek négyötöde folytat evangelizáló, oktató vagy szociális tevékenységet a szárazföldön. 3. Az emberi jogok kérdése A KNK-ban részletes emberi jogi törvény- vagy szabálygyűjtemény nincs. A helyzetet elsősorban az alaptörvényből, a KNK-ban rendszeresen publikált, ún. Fehérkönyvekből, részint pedig egyéb rendeletek, tervezetek, törvények, intézkedések stb. összességéből lehet vizsgálni. Támpontot jelent, hogy a fontosabb nemzetközi szereplők is rendszeresen elemzik a kínai emberi jogi helyzetet. Különféle, emberi jogokkal foglalkozó NGO-k szintén publikálják értékeléseiket, ezek sajnos sokszor prekoncepciókat kívánnak alátámasztani. a/ Az állampolgári/emberi jogok kérdésének kínai megközelítése Az állampolgári jogokról alkotott kínai elképzelések így összegezhetők: az állampolgári jogok összessége a népesség azon jogának garantálása, hogy alapvető létfeltételeit, azaz lakhatását, ruházkodását, élelmezését stb. kielégíthesse. Az emberi jogok kérdése, a problematika nemzetközi vetülete ellenére, az országok szuverenitása alá esik, ezért valamely ország emberi jogi gyakorlatáról nem szabad annak történelme figyelmen kívül hagyásával ítélkezni, nem lehet azt elbírálni egy előre felállított modell, vagy másik országban vagy régióban tapasztalható viszonyok alapján. Az emberi jogok milyensége a vizsgált társadalom gazdasági-fejlettségi viszonyaiból vezethető le, ahol az alapvető létfeltételek hiányoznak, ott azok pótlása élvez elsőbbséget az egyéb jogok kiteljesítése előtt. b/ Az állampolgári/emberi jogok a KNK alkotmányában A ma is érvényes alkotmányt 1982-ben fogadták el és négyszer módosították. A 2004. évi módosításokkal az alkotmány deklarálta: „az állampolgárok törvényes magántulajdona sérthetetlen”, valamint azt, hogy „az állam tiszteletben tartja és védi az emberi jogokat”. c/ Egyéb emberjogi problémák ca. Halálbüntetés Jelenleg 68 fajta bűncselekmény esetén szabható ki, 5 tényállás esetében pedig kizárólag erre van lehetőség. Kína többször jelezte, hogy a halálbüntetés eltörlését végső célnak tekinti. Az LB halálos ítéletekre vonatkozó felülvizsgálati jogának visszavétele óta az alsóbb szinteken meghozott halálos ítéletek 15%-át utasították el. A végrehajtott halálos ítéletek számát Kína államtitokként kezeli. cb. Az RTL (re-education through labor, munkával történő átnevelés) rendszere Hivatalosan 1957 óta létezik, amelynek értelmében a rendőrség, lényegében bírói határozat nélkül is, legfeljebb 4 éves időtartalomra nevelőközpontba, azaz táborba küldheti

48


kisebb bűntények elkövetőit. A rendszer elvileg a börtönök túlzsúfoltságán akart enyhíteni, de, jellegéből fakadóan, számos ellenőrizhetetlen önkényességre, túlkapásra adott alkalmat. Mértékadó források kb. 300 táborról és kb. 300 000 elítéltről beszélnek. cc. A választási rendszer A Kínában rendezett választások a nyugati értékrendszer szerint nem szabadok, nem demokratikusak, nem versengők. Az erre vonatkozó kérdéseket és kritikákat Kína általában azzal hárítja el, hogy az ország hagyományainak és valós helyzetének a nyugati típusú választási mechanizmus nem felel meg. Kína biztosítja állampolgárai számára az aktív és passzív választójogot, azonban tesz néhány korlátozást. Ezek közül a legfontosabb, hogy a választás csak a kerületekre nem tagolódó városokban, a városi jogú kerületekben, megyékben, autonóm megyékben, járásokban, nemzetiségi járásokban és kisvárosokban közvetlen, a fölött közvetett, azaz a közvetlenül választott népi gyűlések küldenek delegáltakat a felsőbb és a legfelső népi gyűlésekbe. A jelöltek névsorát a helyi választási bizottságok hagyják jóvá. A másik korlátozás, hogy a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg, a nemzetiségek, a nők, a hazatért kínaiak rögzített helyekkel rendelkeznek a legfeljebb 3 000 tagú Országos Népi Gyűlésben. Ugyancsak kínai sajátosság, hogy a törvény rendelkezése limitálja a jelöltek számát. Többes jelöltállítási kötelezettség tehát van, de korlátozott. 4. Regionális különbségek, urbanizáció és vidékpolitika a/ Regionális különbségek A WTO-csatlakozás súlyosbítja a globalizáció hatását a máris növekvő regionális különbségek terén. A kínai régiók esetében korlátozott a konvergencia lehetősége. A tényezőáramlást tekintve a belső munkaerő-áramlást a központi kormányzat ellenőrzi. Így akarja segíteni egyes területek iparosodását, másfelől így próbálja megakadályozni a faluról városba történő tömeges migrációt. A regressziós adatok szerint a mezőgazdasági és a part menti hatás kiszűrése után nincs jele a feltétel nélküli konvergenciának. Semmi sem utal arra, hogy e hatások kiszűrése után a kezdetben szegényebb tartományok gyorsabb ütemben fejlődnének, mint a gazdagabbak. A Kína területét két nagy egységre, part menti és belső területekre osztó jövedelemvizsgálat tovább árnyalja ezt a tapasztalatot. A part menti és a belső régiók közötti szakadék 1990-től egyre nagyobb mértékben szélesedik. b/ Urbanizáció és vidékpolitika 1961-ben bevezették az úgynevezett hukou-rendszert (lakosssági regisztrációs rendszert), amelynek keretében a háztartásoktól megkövetelték, hogy szülőföldjükön regisztráltassák magukat. Kétfajta hukou-t adtak ki: mezőgazdaságit és nem-mezőgazdaságit, ami megfelelt a vidéki és városi igazolványnak. Egészen a 90-es évek közepéig a városi létet a hukou-rendszer és a danwei kiváltságai határozták meg. Utóbbiak a városi


49

vállalatokat, hivatalokat, intézményeket érintik. A danwei funkciói kiterjedtek az élelmiszerellátásra, az egészségügyi szolgáltatások nyújtására, nyugdíj- és más járulékok kifizetésére, ingyenes alap- és középfokú oktatás nyújtására, valamint olcsó lakások biztosítására is. A városok lakói olyan kiváltságokat élveztek, amelyek a falusiak számára elérhetetlenek maradtak. A kínai reformfolyamat egyik első lépése a mezőgazdaság intézményi átalakítása volt. Bérbe adták a családoknak a közös földterület egyes részeit. A másik lépés a mezőgazdasági piacok felszabadítása volt. Az agrárreform növelte a hatékonyságot, ám az egy főre jutó termelés nem nőtt, ami a jövedelmek stagnálását vonta maga után. A gyors átalakulás következtében a falusi közösségek újraelosztó szerepe gyakorlatilag megszűnt, ami oda vezetett, hogy a korábbi szerény szociális juttatásokat is a parasztoknak maguknak kellett finanszírozniuk. A hatékonyságnövekedés következtében jelentős mennyiségű munkaerő szabadult fel a szűken vett mezőgazdasági munka végzése alól, ami lehetőséget nyújtott arra, hogy más, jövedelmezőbb tevékenységbe fogjanak. A falusi közösségek sorra hozták létre vállalataikat (Township and Village Enterprises – TVEs, FV-k). A reformok kezdetétől fogva egészen a 90-es évek közepéig az FV-k jelentették a gyors kínai gazdasági növekedés legfőbb hajtóerejét. Az ezredfordulóra az összes kínai export közel fele származott e vállalatoktól. Ahogy a kínai reformfolyamat szélesedett, úgy lett egyre nehezebb az FV-k helyzete. A külföldi vállalatok olyan minőségű termékekkel kezdték ellátni a városokat, melyekkel az FV-k nem tudtak versenyezni. A Falusi Vállalatok többsége magánvállalattá vált. A falusi közösségek kollektív vállalataiból tehát a XXI. század elejére a kínai kapitalizmus alapegységének tekinthető magánszereplők jöttek létre. A danwei fennmaradásával a szociális juttatások rendszere nem tűnt el azonnal, de a juttatásokért egyre gyakrabban kell fizetni, sőt, sok helyütt társadalombiztosítási járulékot is levonnak tőlük. A danwei szerepe azonban más területeken is egyre szűkül. Az ezredfordulóra megindult a városi lakások privatizációja. 2005-re a városi lakások több mint 80 százaléka került magántulajdonba, miután a lakók – igen kedvező áron – megvásárolhatták azokat vállalatuktól. A 90-es évektől számos mód nyílt a falusiak számára, hogy városi hukout szerezzenek. Legkönnyebben a kisvárosokban lehetett letelepedni. Nagyobb városokban a lehetőségek jóval korlátozottabbak voltak. Sokkal egyszerűbb egy falusi ember számára, hogy formális városi hukou nélkül telepedjen le. A városi „vendégmunkások” helyzete a közelmúltig nagyon nehéz volt, másodrendű állampolgároknak tekintették őket, akiket megtűrnek a városokban, anélkül azonban, hogy a városi élet előnyeiből részesülhetnének. A reformfolyamat elindulása óta a fejlődés eredményei igen egyenlőtlenül oszlanak meg mind regionális tekintetben, mind a vidék és a város viszonylatában. A falusi életszínvonal csak lassan emelkedik. A kínai alkotmány úgy rendelkezik, hogy bizonyos esetekben a vidéki közösségi földtulajdon átmehet állami kézbe. Az egyik legfontosabb destabilizáló tényezőt az állami kisajátítások veszélye jelenti. Fő bizonytalansági forrás a kompenzáció, melynek alapja nem a földterület piaci értéke, hanem a föld termőképessége. Ha egy piaci szempontból értékes földterület felkelti a helyi vezetés érdeklődését, nem piaci áron sajátítja ki, hanem mezőgazdasági értéke alapján. Ez a korrupció melegágya.

50


Az elmúlt több mint fél évszázad során Kína alapvetően vidéki jellegű országból városias jellegűvé vált. 2007-re az urbanizáció mértéke elérte a 44,9 százalékot. Becslések szerint 2020-ra 60 százalékra növekszik a városlakók aránya. 5. Kína tudományos és technológiai politikája A kínai gazdaságpolitika régóta felismerte, hogy fenntarthatósági szempontból a helyi innovációs potenciál gyakorol döntő befolyást a nemzetközi versenyképesség alakulására. A kilencvenes évektől exponenciálisan növekvő kínai külkereskedelem exportszerkezete átrendeződött, egyre jobban hasonlít a fejlett országokéra. Dinamikusan nőtt a gépexport volumene és részaránya. Kínára egyre kevésbé illik az „olcsó munkaerővel működő összeszerelő üzem” közhelye. A helyi innovációs potenciál erősödését tükröző mutatók értéke a kilencvenes évek végétől kezdett gyorsan növekedni. 2000 óta Kína a második legnagyobb K+F-ráfordító ország az Egyesült Államok mögött. A vállalati kutatások részarányának növekedése azonban részben kreatív könyvelésre visszavezethető statisztikai látszat. 1998 óta több mint ezer állami kutatóintézetet vállalattá minősítettek át, vagy/és vállalatokba/egyetemekbe olvasztottak bele. Input oldalon erősödött Kína technológiaszerző befektetési tevékenysége, ami részben külföldi csúcstechnológiai cégek felvásárlását jelenti, részben pedig külföldi kutatóintézetek alapítását.Amásik fontos momentum, hogy Kína bilaterális K+F-keretegyezményeket írt alá gyakorlatilag az összes fejlett országgal. Az Uniós keretprogramokban EU-n kívüli intézmények is részt vesznek. Információtechnológiai kutatásokban például az izraeli központok mellett a kínai kutatóintézetek a legintenzívebb külsős résztvevők. Ami az output-indikátorokat illeti, a beadott szabadalmi kérelmek száma 2005-ben 433 volt. 2006-ban a Kínában beadott összes szabadalom 60%-a származott külföldiektől. Az eddigi K+F ráfordítások zöme a K+F-infrastruktúra fejlesztését szolgálta. Az óriási beruházásokhoz képest az „immateriális javak”, vagyis a tudásállomány nem bővült olyan mértékben, mint amit az inputmutatók sugallnak. Ugyanakkor figyelembe kell vennünk az alkalmazott K+F-stratégia késleltetési hatását. Az újonnan épített központokban a tudásállomány most kezd akkumulálódni, az immateriális/materiális arány a közeljövőben várhatóan gyors növekedésnek indul. Gyenge pont, hogy az innováció világszerte megfigyelhető területi koncentrációja Kínában az átlagosnál is erőteljesebb, és az ebből adódó dualitást nehezebb lesz leküzdeni, mint a gazdasági tevékenység intenzitásának és eredménymutatóinak dualitását. A kutatási ráfordítások főként az állami tulajdonú cégek igen széles körében nőttek. Ígéretes fejlemény a csúcstechnológiai alapú kínai spin-off és egyéb vállalkozások számának növekedése, ami a tudományos parkok és üzleti inkubátorprogramokba irányult jelentős beruházások első eredményének tekinthető. A meghirdetett reformprogram célja kiválósági központok létrehozása volt. Ma az ötven legnagyobb intézmény kapja a teljes finanszírozás kétharmadát. A helyi innovációs potenciál erősítése érdekében, olyan új ösztönzőket hoztak létre, mint a kis- és középvállalatokat támogató alapot; csúcstechnológiai alapú inkubátorokat és kockázati tőke társaságokat.


51

2006-ban elfogadták a tudomány- és technológiafejlesztés 2020-ig tartó stratégiai tervét. Kijelölték a technológiai prioritásokat, meghatározták a szakpolitikai eszközöket és ösztönzőket. Bevezettek egy, az eddigieknél kevésbé hagyományos ösztönzőt: a központi és helyi kormányzatok alapítsanak további kockázati tőketársaságokat és támogassák/részfinanszírozzák tevékenységüket. A kínai cégek és kutatóközpontok innovációs potenciálját erősítő új közbeszerzési politika elvileg szakítást jelent az eddigi gyakorlattal, amennyiben a közbeszerzések közvetlen fejlesztési megbízásokat adnak. Az állami kutatóintézetek tevékenységét a jövőben rendszeresen értékelik, és koordinálni próbálják a katonai és a civil kutatásokat a katonai szféra eredményeinek erőteljesebb „átgyűrűzése” érdekében. Kína aktív szerepet kíván vállalni a nemzetközi és hazai műszaki szabványok meghatározásában. A nemzetközitől eltérő nemzeti szabályozás kiváló nem-vámjellegű kereskedelmi akadályként funkcionálhat. Ugyanakkor az aktív szabványpolitika remek eszköznek bizonyult a külföldi befektetők helyi K+F-tevékenységének ösztönzésére. Emellett a külföldi cégeknek meg kell osztaniuk szigorúan titkos terméktechnológiájukat több tucat kínai céggel. Az USA-tól való függetlenedés jegyében Kína úgy döntött: az európai Galileoprojektet támogatja. Kína hozzájárul a projekthez, ugyanakkor az is bejelentette, ha nem részesül a partnerség műszaki és üzleti előnyeiből, saját, konkurens navigációs rendszert készít, felfejlesztve már létező regionális rendszerét. Az innováció – más gazdasági területekhez hasonlóan – továbbra is a felülről lefelé irányuló döntéshozatal tárgya, a kínai fejlesztő állam legújabb sikertörténete. II. KÍNA TÁRSADALMI-GAZDASÁGI FEJLŐDÉSÉNEK TÁVLATAI 2030-IG A világ legnagyobb népességű országában az elmúlt három évtizedben végbement gyors ütemű gazdasági fejlődés és műszaki modernizáció láttán az utóbbi években egyre többen adtak hangot azon véleményüknek, hogy a XXI. század „Kína évszázada” lesz, vagyis az egy évszázaddal korábban még „Ázsia betegének” tekintett Kína a világ társadalmi-gazdasági fejlődését és az emberiség sorsát erősen befolyásoló vagy éppen meghatározó hatalommá válik. A XXI. századnak jelenleg még az első évtizedén sem jutottunk túl, s ezért nincs értelme arról filozofálni, hogy ez az évszázad „kié” lesz. A tudomány és a technológia jelenlegi állása és fejlődési üteme mellett az előrelátás és a jövőkutatás távlatai még inkább korlátozottak, a legtöbb területen alig érik el a két évtizedes időhatárt. Ezért az összefoglaló ezen részében Kína társadalmi-gazdasági fejlődésének távlataival részletesebben 2020-ig, kissé előbbre tekintve, de szükségképpen vázlatosabban pedig, 2030-ig célszerű foglalkozni. Ennek alapján meggyőződéssel állítható, hogy az igazi nagy – és jelenleg szinte megoldhatatlannak látszó – nehézségek és problémák valójában az ezt követő évtizedekben várnak majd Kínára és az egész emberiségre. Kína akkor – India után – már csak a második legnépesebb ország lesz, s a világ más országaihoz és uniós tömörüléseihez hasonlóan, krónikus élelmiszer-, energia-, munkaerő-, nyersanyag-, termőföld- és vízhiánnyal, továbbá egyre súlyosabb környezeti problémákkal és egy elöregedett társadalom nyomasztó gondjaival lesz kénytelen évről évre megküzdeni.

52


1. A kínai társadalmi-gazdasági fejlődés legutóbbi három évtizedének fő tendenciái és tanulságai Az elmúlt három évtized kínai társadalmi-gazdasági fejlődés tényadatait áttekintve és elemezve, mindenekelőtt a gazdasági növekedés rendkívül gyors és tartósan magas üteme a szembetűnő. A modern korban nincs még egy olyan ország – nem is beszélve az adott ország különleges méreteiről –, amely három évtized átlagában képes lett volna évi csaknem 10%-os hazai össztermék (GDP) növekedést felmutatni. Ez az egyedülállóan magas növekedési ütem egy tudatosan kidolgozott modernizációs stratégia és az ennek végrehajtását elősegítő, központilag irányított gazdaságpolitika eredménye, amely az ország iparosítását és egy exportorientált, nemzetközileg is versenyképes kínai ipar kiépítését tekintette elsőrendű feladatnak. Ezt azonban Kínában – a gazdaság duális szerkezete miatt – csak hihetetlenül nagy élő- és holtmunka ráfordításokkal, a megtakarítási és a beruházási ráta állandó növelése mellett, s ebből következően az egyéb ágazatok termelése és a lakossági fogyasztás kárára lehetett megvalósítani. Ez a modernizációs fejlődés történetéből jól ismert, ipar által vezérelt extenzív gazdasági növekedés klasszikus modellje, olyan kínai vagy tágabb értelemben kelet-ázsiai sajátosságokkal, mint például a lakosság – a korábbi általános szegénység által is motivált – tradicionálisan magas megtakarítási hajlama, továbbá rendkívüli munkabírása és tűrőképessége. Ez a modell – amelynek működése egy idő után a gazdaság túlfűtöttségének negatív jelenségeivel (csökkenő hatékonyság, az élő- és holtmunka pazarlása, infláció vagy éppen defláció stb.) párosul – az ezredforduló után egyre inkább alkalmazhatatlanná vált és módosításra szorult, amit a reformközgazdászok cikkei és elemzései nyomán 2005-re a kínai gazdasági és politikai vezetők is felismertek. Ekkor kezdtek beszélni „a gazdasági fejlődés módjának átalakításáról” és „a termelési szerkezet megjavításáról”. Ami a növekedés dinamikáját, azaz a GDP növekedési ütemének évenkénti változásait illeti, az 1980 és 2002 között – többször is – nagyobb ingadozást mutatott, 3,8 (1990) és 14,2 (1992) százalék között, s ezen belül a mélypontok az 1989-90-es és az 1997-98-as évekre. Az előbbinél főként belső okok (pl. az 1989-es belpolitikai válság), az utóbbinál pedig külső okok (pl. a délkelet-ázsiai pénzügyi válság) játszottak közre. 2003 és 2007 között a növekedés a korábbinál már lényegesen stabilabb és kiegyensúlyozottabb képet mutatott, az évi ütem öt éven át minden évben kétszámjegyű volt, 10 és 11,9 százalék között. A népesség átlagos évi növekedési üteme jelentősen lelassult, az 1981–1985 közötti 1,41%-ról a 2001–2005 közötti 0,62%-ra. Ez a szigorú kínai „családtervezési” (születésszabályozási) politika eredménye, ami rövid távon hozzájárult a gazdaság gyors növekedéséhez, de hosszabb távon a népesség egyre nagyobb mértékű elöregedéséhez vezet. A népességen belül a falusi népesség 1995-ig még nőtt, 1996-tól viszont már évről évre, egyre nagyobb mértékben csökkent, ami elsősorban az urbanizáció és a városi munkalehetőségek gyorsabb növekedésnek a következménye. A foglalkoztatottak számának átlagos évi növekedési üteme 1981–1985 között országos méretekben 2,3-szorosan, 1986–1990 között pedig, 3,5-szörösen haladta meg a népesség átlagos évi növekedési ütemét. Ezt követően azonban lelassult a növekedési ütem, és az elmúlt 15 évben éves átlagban alig haladta meg az 1%-ot.


53

Az előállított GDP átlagos évi növekedés ütemét tekintve, a három fő termelési ágazat: a kitermelő (primer), a feldolgozó (szekunder) és a szolgáltató (tercier) ágazat nagy eltéréseket mutat, mindenekelőtt az azokban felhasznált élőmunka technikai felszereltségében, s ebből fakadóan az annak termelékenységében meglévő óriási különbségek következtében. Egészében véve az előállított GDP volumene a XX. század utolsó két évtizedében – az eredetileg tervezett „megnégyszerezés” helyett – több mint hat és félszeresére nőtt, a 2001–2007 közötti hét évben pedig, a 2000. évre elért volumen is csaknem megkétszereződött. Az egy főre eső GDP volumene – a népességnövekedés egyre csökkenő üteme arányában – némileg lassabban nőtt, de 2007-re elért volumen még így is közel nyolcszorosa az 1980. évinek. A felhasznált GDP átlagos évi növekedési üteme nagyjából megfelelt az előállított GDP-ének. Ezen belül a végső fogyasztásra és tőkeképződésre fordított rész dinamikája évenként, sőt ötévenként is – hol párhuzamosan, hol váltakozva – elég nagy eltéréseket mutatott. Az egy foglalkoztatott által előállított GDP összeg átlagos évi növekedési üteme az 1991–1995 közötti öt évben volt a legmagasabb (több mint 11%), mindenekelőtt az iparban végbement, éves átlagban 13,4%-os termelékenységnövekedés révén, ami elsősorban az ebben az időszakban bekövetkezett nagyobb arányú technológiai transzfernek volt a következménye. A fogyasztói árak átlagos évi növekedési üteme az 1986–1995 közötti tíz évben volt a legmagasabb (10,5 és 12,9 százalékos ötéves átlag). Ezt követően azonban az inflációt sikerült visszaszorítani, és néhány éves deflációs pénzügyi politikával hosszabb időn át alacsony szinten tartani. Csupán 2007 első felétől tapasztalható ismét a fogyasztói árak 7–8 százalékos emelkedése, ami azonban alapvetően az élelmiszerek és nyersanyagok világpiaci áraiban a közelmúltban bekövetkezett robbanás begyűrűző hatásának tudható be. Az egy főre eső reáljövedelmek átlagos évi növekedési üteme az elmúlt 27 évben általában számottevően elmaradt a GDP növekedési ütemétől, miközben a reáljövedelmek emelkedése lényegesen gyorsabb volt a városi és mezővárosi családoknál, a falusi családok egy főre eső reáljövedelmeinek növekedéséhez képest. E tekintetben csak az 1981–1985 közötti ötéves időszak jelentett kivételt, amikor a falusi reformok révén a parasztcsaládok jutottak nagyobb jövedelemhez. A felsőfokú oktatásban és posztgraduális képzésben részt vevők száma viszonylag gyorsan nőtt, akik közül egyre többen külföldi tanintézetekben szereztek diplomát vagy tudományos fokozatot. Az elmúlt 15 évben a költségvetésből kutatásra és fejlesztésre (K+F) fordított kiadások a GDP növekedési ütemét kétszeresen meghaladó ütemben nőttek. Az 1970-es évek végén felvázolt modernizációs stratégia és az ezt követően folytatott az exportvezérelt fejlesztési politika eredményeként az elmúlt három évtizedben mélyreható változások mentek végbe a kínai társadalom és nemzetgazdaság szerkezetében. Az eddigi szerkezeti változások tényadataiból az alábbi fontos következtetések és tanulságok vonhatók le: (a) Az urbanizálódás, továbbá a városok és mezővárosok közigazgatási területének kiszélesítése következtében a városi lakosság aránya az össznépességen belül az

54

(b)

(c)

(d)

(e)

(f)


1980. évi, kevesebb, mint 20%-ról 2005-re 43%-ra nőtt. Ugyanezen idő alatt – a születési rátának 22‰-ről 12‰-re való csökkenése miatt – lényegesen megváltozott a népesség korösszetétele. A 65 éven felüliek részaránya csaknem megkétszereződött, az 1980. évi kevesebb, mint 5%-ról csaknem 10%-ra. A foglalkoztatottakon belül a falusi foglalkoztatottak aránya 25 év alatt 75%-ról 64%-ra csökkent, miközben a városi foglalkoztatottaké 25%-ról 36%-ra emelkedett. Még nagyobb mértékű változás következett be a primer ágazatokban foglalkoztatottak aránya tekintetében, ami az 1980. évi 68,7%-ról 2005-re 44,8%-ra csökkent. Ezalatt a szekunder ágazatokban foglalkoztatottak részaránya 18%-ról 24%-ra, a tercier ágazatokban foglalkoztatottaké pedig, 13%-ról több mint 31%-ra nőtt. A modernizálódó kínai gazdaság jelentős szerkezeti változásai legátfogóbban és legszembetűnőbben az előállított GDP fő termelőágazatok szerinti megoszlásán mérhetők le. A primer ágazatok, azaz a tágabb értelemben vett mezőgazdaság részaránya 1980-ban még több mint 30% volt. Ez az arány 2005-re több mint felére, 12,5%-ra, 2007-re pedig, 11,6%-ra csökkent. Ezalatt a szekunder ágazatok részesedése mindössze 3 százalékponttal nőtt, az 1980. évi 45,9%-ról 48,9%-ra 2006-ra, de ez az arány 2007-ben 48,3%-ra módosult. A tercier ágazatok részaránya 25 év alatt csaknem kétszeresére nőtt, az 1980. évi 21,6%-ról 41,5%-ra 2002-re, az ezt követő években pedig, 40% körüli szinten stabilizálódott. Az előbbinél lényegesebb és többet mondó változás következett be a vizsgált időszakban az egy foglalkoztatottra eső GDP összeg fő termelőágazatok szerinti megoszlása tekintetében, ami tulajdonképpen a teljes termelékenységi tényező (total factor productivity – röviden: TFP) ágazatonkénti különbségeit érzékelteti az országos átlaghoz képest. Míg az egy foglalkoztatott által átlagosan előállított GDPvolumen a szekunder és a tercier ágazatokban 1980-ban még csak 3,1-szeresen, illetve közel 4-szeresen haladta meg a primer ágazatokban megtermelt volument, ez a különbség 2005-re 7,1-szeresére, illetve 4,5-szörösére nőtt. Jelentős változások mentek végbe az elmúlt negyedszázadban a hazai össztermék felhasználási oldalán is, a végső fogyasztásra, tőkeképződésre, valamint nettó exportra és szolgáltatásra fordított rész arányainak tekintetében. A végső fogyasztásra fordított rész aránya az 1980. évi 65,5%-ról 2005-re 51,8%-ra csökkent, miközben a tőkeképződésre fordított részé 34,8%-ról 42,7%-ra nőtt. A nettó exportra és szolgáltatásokra felhasznált rész aránya 1980-ban és 1985-ben még negatív előjellel szerepelt. 1990-ben ez a részarány már 2,6% volt, ami – az ezt követő másfél évtizedben bekövetkezett átmeneti csökkenés, majd stagnálás után – 2005-ben 5,5, 2006-ban 7,6, 2007-ben pedig 9 százalékra nőtt. Az állóalap-növelő beruházások szerkezetében bekövetkezett változások a tulajdonviszonyok, a források, valamint a költségek szempontjából értékelhetők. Az állami tulajdonú szektorba irányuló beruházások részarányának jelentős csökkenése tapasztalható, az 1980. évi 82%-ról a 2005. évi 33,4%-ra. A kollektív tulajdonú szektorban történt beruházások részaránya 1995-ig nőtt (5%-ról 16,4%-ra), ezt követően azonban csökkenni kezdett, s 2005-ben 13,5% volt. Ugyanezt az arányt érték el 2005-re az egyéni szektorban végrehajtott beruházások is. A legnagyobb növekedés az egyéb tulajdonformák részesedési arányánál következett be, amiről azonban a kínai statisztikák csak 1990-től számolnak be. Ezek a zömmel kínai és külföldi


55

tőkés magántulajdont jelentő „egyéb” tulajdonformák igen vegyes és időről-időre tartalmukban is változó képet mutatnak (ezért elkülönítésük csak aprólékos adatgyűjtéssel és elmélyült elemzéssel lenne megoldható). Ezek együttes részaránya az állóalap-növelő beruházások teljes – folyóáras – összegén belül az 1990. évi 16,4%-ról 2005-re 37,5%-ra nőtt. (g) A lakosság fogyasztási szerkezetében végbement változások leginkább tükröző Engel-koefficiens az elmúlt 25 évben csökkenő tendenciát mutatott, a városi családoknál gyorsabb, a falusi családoknál viszont lassúbb ütemben. Az előbbieknél ez a mutató az 1980. évi 56,9%-ról 2005-re 36,7%-ra csökkent, az utóbbiaknál pedig, 61,8%-ról 45,5%-ra, aminek következtében a kezdeti 4,9 százalékpontos különbség a vizsgált időszak végére 8,8 százalékpontra nőtt. 2. Az ezredforduló utáni hét év alatt kialakult kiinduló helyzet részletesebb felmérése (a) A demográfiai mutatók tekintetében a természetes szaporodási rátája tovább csökkent, 2007-ben már csak 5,17 ezreléket ért el, ami a kínai népesség további gyors elöregedését vetíti előre. Amennyiben az elkövetkező két évben nem változtatnak jelentősebben az eddigi, továbbra is szigorú születésszabályozási politikán, 2010-re a természetes szaporodási ráta további 0,3–0,4 ezrelékkel, azaz 4,80 ezrelékre csökkenhet. (b) Részben a demográfiai helyzet alakulása, részben a kevésbé hatékony, energia- és nyersanyagpazarló, környezetszennyező üzemek bezárása következtében az utóbbi években a foglalkoztatottak száma évenként már csak 5–6 millió fővel nőtt. Ennek ellensúlyozására 2008-tól évente legkevesebb 10 millió fővel akarják a foglalkoztatottak számát növelni, mely ily módon 2010-re elérheti a 800 millió főt. A primer ágazatokban foglalkoztatottak száma tovább csökken, s 2010-ben aligha haladja majd meg a 300 millió főt (37,5%). Saját számítások szerint 2010-ben a szekunder ágazatokban 210 millió (26,25%), a tercier ágazatokban pedig 290 millió (36,25%) foglalkoztatott fog dolgozni a 800 millióból. (c) Az elmúlt hét évben a mezőgazdasági termelés nem volt képes lépést tartani a kínai lakosság és a feldolgozóipar növekvő élelmiszer-, továbbá nyers- és alapanyagigényeivel, aminek következtében Kína a mezőgazdasági termékek egész sora tekintetében a korábbi nettó exportőrből nettó importőrré vált. Ez nemcsak a kedvezőtlen természeti feltételek következménye volt, hanem hozzájárult az urbanizációval és a közlekedési infrastruktúra kiépítésével együtt járó földigénybevétel és a mezőgazdasági termelés fejlesztésére fordított beruházások viszonylag alacsony rátája is. A gabonafélék évi termelési mennyisége 1990 óta 430 millió (2003) és 512 millió tonna (1998) között mozgott. 18 év alatt 500 millió tonnát meghaladó terméseredményt Kína csak négy évben (1996, 1998, 1999 és 2007) tudott felmutatni. Ezért a 2010-re vonatkozó 505 millió tonnás előrejelzés mérsékelten optimistának tekinthető. Hasonló a helyzet a népélelmezés szempontjából ugyancsak fontos olajtartalmú növények és az ipari növények, sőt – az utóbbi években – a halászat, a hústermelés és a zöldségtermesztés területén is. (d) Az ipari termelés mennyisége tekintetében Kína az elmúlt hét évben vezető ipari hatalommá vált, különösen a nyers- és alapanyaggyártás, az építőanyag-gyártás,

56


valamint a közszükségleti cikkek gyártása területén. Egyesek ezt úgy fogalmazzák meg, hogy a XXI. sz. elejére Kína a „világ műhelye” lett, mivel ma már több mint 100 ipari termék esetében az első helyet foglalja el a világtermelésben. 2007-ben Kínában 2500 millió tonna (mt) kőszenet bányásztak ki, 1360 mt cementet és csaknem 570 mt hengereltacélt állítottak elő. A villamosenergia-termelés tekintetében – ami a 2000. évi 1356 milliárd kWó-ról 2007-re 3278 milliárd kWó-ra nőtt – Kína a második helyen szerepel a világranglistán az USA mögött. A nyersolaj- és földgáztermelés tekintetében azonban sokkal rosszabb a helyzet, az előbbinél Kína csak a 6., az utóbbinál pedig a 15. helyet foglalja el, s ezért mindkét energiahordozóból a jövőben is egyre nagyobb volumenű importra fog szorulni. Jelentős előrelépés történt ugyanakkor a gépgyártás és az elektronikai ipar szinte valamennyi területén, beleértve az igen magas tudományos felkészültséget igénylő csúcsiparágakat (pl. távközlés, űrkutatás) is. (e) Kimagasló eredményeket mutatott fel Kína a vizsgált időszakban az építőipar és az infrastruktúra fejlesztése terén, amit – többek között – a 2008. évi pekingi olimpiára és a 2010. évi sanghaji világkiállításra való felkészülése, valamint az országos méretű autópálya- és gyorsvasúthálózat kiépítésében eddig elért sikerei is igazolnak. Elképesztő gyorsasággal és méretekben épült ki az utóbbi években az internet-, valamint a mobil és vezetékes telefonhálózat. Milyen következtetések vonhatók le a kínai gazdaság 2000 utáni teljesítőképességének növekedésére vonatkozóan a rendelkezésre álló értékmutatókból? A GDP volumene 2000 és 2007 között a korábbi időszakoknál egyenletesebben növekedett, miközben a növekedés üteme nem csökkent, hanem inkább emelkedett. Ennek eredményeként Kína gazdasága 2007-re hivatalos árfolyamon számolva – az USA, Japán és Németország után – a világ negyedik legnagyobb teljesítményt nyújtó nemzetgazdaságává vált, vásárlóerő-paritáson számolva pedig már a második. Az ily módon számított 2700, illetve 5000 dollár körüli egy főre eső GDP összeggel Kína 2007-ben a világ országai között természetesen továbbra is csak a középmezőnyben foglalhatott helyet. Külön bekezdést érdemel az egy főre jutó GDP szóródása az országos átlag körül 2000 és 2005 között, országrészenként és tartományi jogú közigazgatási egységenként. Míg korábban Kína tradicionális ipari régiói – Északkelet-Kína (a korábbi Mandzsúria), Észak-Kína (Beijing és Tianjin) és Kelet-Kína (Shanghai) – voltak a legfejlettebbek, 2005-re ez a sorrend lényegesen megváltozott. Kelet-Kína került az első helyre, Észak-Kína – az előbbitől nem sokkal lemaradva – a másodikra, Északkelet-Kína pedig a harmadik helyre csúszott vissza. A legszembetűnőbb átrendeződés – nem véletlenül – 2002 után következett be, amikor a kínai vezetés egyrészt kihasználta a WTO tagság nyújtotta előnyöket exportja dinamizálására, másrészt viszont megkezdte a belső és nyugati országrészek gyorsabb fejlesztésére irányuló politikát. A fejlettségbeli szintkülönbségek tényleges nagysága a tartományi jogú közigazgatási egységek egy főre eső GDP folyóáras összegeinek az országos átlag körüli szóródásán mérhető le legérzékletesebben. Míg ez a különbség 2000 előtti évtized elején (1991) a legfejlettebb Guangdong tartomány és a legelmaradottabb Guizhou tartomány között több mint háromszoros (161% és 51%) volt, 2002-ben a legfejlettebbé vált Zhejiang és


57

a továbbra is legszegényebb Guizhou között már 5,3-szorosára (206% és 39%), 2005-ben pedig 5,5-szörösére (197% és 36%) nőtt. A GDP-n kívüli értékmutatók tekintetében – a növekedés ütemén és a szerkezeti változásokon túlmenően – elsősorban az olyan, a mindenkori GDP összeghez viszonyított arányok a figyelemreméltóak és sokatmondóak, amelyek a kínai nemzetgazdaság alapvető egyensúlyi viszonyait tükrözik. Így például az államháztartási mérleg folyóáras alakulásából kitűnik, hogy miközben a költségvetési kiadásoknak a GDP teljes összegéhez viszonyított részaránya 2000 és 2007 között Kínában 16%-ról 20%-ra nőtt, a mérleghiány egyetlen évben sem haladta meg a 2,6%-ot. Sőt, a 2003 és 2006 között 1%-ra csökkent hiányt 2007-ben 0,7%-os többlet váltotta fel. Nem kevésbé érdekes, hogy mialatt az állam által beszedett adók folyóáras összege hét év alatt csaknem négyszeresére nőtt, ezeknek a GDP-hez viszonyított aránya viszont a 2000. évi kevesebb mint 13%-ról 2007-re csak alig több mint 20%-ra emelkedett. A fenti adatok azt mutatják, hogy a jövedelemcentralizáció mértéke a kínai nemzetgazdaságban jelenleg még rendkívül alacsony, s éppen ezért az elkövetkező években és évtizedekben annak fokozatos növekedésével kell számolnunk. Az állóalap-növelő beruházások folyóáras összege az elmúlt hét évben közel 4,2-szeresére nőtt, miközben a GDP-hez viszonyított aránya a 2000. évi 33,2%-ról 55%-ra emelkedett. Ez utóbbi arány már Kína esetében is túl magasnak tekinthető. Még akkor is, ha tudatában vagyunk annak, hogy az utóbbi években ennek több mint 70%-át a gazdálkodó egységek saját forrásaikból s csak 20%-át bankhitelekből, s nagyjából egyenlő – mintegy 5–5%-os arányban költségvetési forrásokból, illetve külföldi befektetők pénzéből finanszírozzák. Ez a gazdaság túlfűtöttségének a jele, amit az is mutat, hogy a pénzellátás terén a tágabb értelemben vett pénzmennyiségnek (M2) az adott év folyóáras GDP összegéhez viszonyított aránya a 2000. évi 135,7%-ról 2006-ra 167,8%-ra emelkedett, és csak a 2007-ben bevezetett monetáris intézkedések hatására csökkent némileg, 161,5%-ra. Még ez utóbbi is nemzetközi összehasonlításban példa nélkül magas mutató, ezért az elkövetkező években ennek további mérséklésére lesz szükség. Nyugtalanítónak mondható az utóbbi hét évben a kiskereskedelmi eladások folyóáras értékösszegének alakulása is. Ez a 2000. évi 3910,5 milliárd yuanról 2007-re 8921 milliárd yuanra emelkedett, azaz kevesebb, mint 2,3-szososára nőtt. Ennek megfelelően az adott év folyóáras GDP összegéhez viszonyított aránya a kiinduló év 39,4%-ról 2005-re 33,4%-ra esett vissza, s a következő két évben 36% körül ingadozott. Ez arra mutat, hogy a beruházási kedv túlzott megnövekedése kedvezőtlenül hatott a lakosság fogyasztására, ami számos területen a növekedő kereslet kínálati oldalról való ki nem elégítéséhez vezetett. A falusi és városi háztartások egy főre eső tiszta jövedelme évenkénti alakulásának összehasonlításából az derül ki, hogy míg ezek az összegek – folyó áron – 2000 és 2006 között a falusi családoknál 2253 yuanról 3587 yuanra, azaz hat év alatt nominálisan is csak 60%-kal emelkedtek, a városi családoknál ugyanezen idő alatt 6280 yuanról 11 760 yuanra, vagyis 87%-kal. Ennek nyomán a falusi és városi jövedelemkülönbség a 2000. évi 1 : 2,8-ról 2006-ra 1 : 3,4-re nőtt. A divergáló tendencián 2007-ben változtattak a kormány intézkedései, amelyek hatására ez a különbség egy év alatt 1 : 2,75-re csökkent, 4140, illetve 13 786 yuan egy főre eső falusi és városi tiszta jövedelem mellett.

58


A külkereskedelmi forgalom folyóáras értéke az elmúlt hét évben közel 4,6-szorosára nőtt, ezen belül az export csaknem 4,9-szeresére, az import pedig több mint 4,2-szeresére. A nagyobb arányú növekedés mindkét esetben 2003-tól következett be, vagyis egy évvel azután, hogy a KNK teljes jogú tagja lett a Világkereskedelmi Szervezetnek (WTO). Ettől kezdve évente már 100 milliárd dollár feletti nagyságrendben emelkedett mind az export, mind pedig az import értéke, melyek 2007-ben már 1218, illetve 956 milliárd dollárt tett ki, 262 milliárd dolláros aktívum mellett. Ezzel Kína a múlt évben – az USA és Németország után – a világ harmadik legnagyobb volumenű külkereskedelmi forgalmat bonyolító országává vált, ez évben pedig már a második lesz, megelőzve Németországot is. A nemzetgazdaság és különösen a külkereskedelem növekedéséhez képest a Kína által felhasznált külföldi tőke az elmúlt hét évben csak kismértékben nőtt. Az adott évben felhasznált külföldi tőke nagyságrendje 2000 és 2005 között lényegében stagnált, azaz évi 60 milliárd dolláros összeg körül ingadozott. Csupán az elmúlt két évben emelkedett ismét 10–10 milliárddal, aminek következtében 2007-ben ez az összeg már közel 83 milliárd dollár tett ki. Ezen belül a közvetlen külföldi befektetések (FDI) értékösszege hét év alatt 41 milliárd dollárról 75 milliárd dollárra nőtt, vagyis éves átlagban 9%-kal. Ezek jelentős része azonban ma már nem igazi külföldi befektetés, hanem külkereskedelmi joggal felruházott hazai vállalatok „off shore” cégek közvetítésével végbemenő befektetései. Az ország devizatartalékai az utóbbi öt évben, s különösen 2007-ben nyugtalanító mértékben megnőttek. Ez a tartalék – ami 2007 végén még kevesebb, mint 1530 milliárd dollár volt – 2008 első félévének végére már közel 1800 milliárd dollárra emelkedett, azaz hat hónap alatt csaknem 270 milliárd dollárral nőtt. Ezzel a hatalmas összeggel Kína első helyen áll a világon (az utána következő Japán „csak” 1000 milliárd dollár devizatartalékkal rendelkezik). Ez a növekedés azonban már nemcsak az exporttöbbletből származott, hanem szerepet játszott benne a külföldi pénzügyi befektető társaságok által az Egyesült Államokból Kínába átirányított „forró pénz” is. E tartalékok túlnyomó része USA-dollárkövetelésekből áll, jelentős részük pedig az amerikai kormány által kibocsátott államkötvények formájában testesül meg. Ily módon a KNK és az USA kormányai pénzügyileg egyre nagyobb mértékben kölcsönösen függő helyzetbe kerültek egymással. 3. Prognózis az elkövetkező két évtizedre Bármely ország társadalmának fejlődésére és gazdaságának növekedésére vonatkozó hosszabb távú prognózis nem számolhat rendkívüli események következtében előálló belső (endogén) és külső (exogén) tényezőkkel. Ilyenek például a különösen súlyos természeti katasztrófák (árvizek, földrengések, járványok), forradalmak, lázadások, népfelkelések és polgárháborúk, külső agresszió vagy nemzetközi érdekütközések következtében előálló fegyveres konfliktusok és nagyobb méretű háborúk, világméretű gazdasági és pénzügyi válság stb. A prognóziskészítésnél ezért abból a feltételezésből lehet kiindulni, hogy – a jelenlegi kínai vezetés alapvető politikai célkitűzéseivel összhangban – Kínának sikerülnie fog az alábbi belső és külső feltételeket biztosítania. Egyfelől, a harmonikus társadalom fokozatos kiépítésére és a népjólét szakadatlan eme-


59

lésére irányuló törekvése nyomán, az országon belül hosszú távon is fenn tudja tartani a közrendet; másfelől, a békés együttélés öt alapelvére támaszkodó külpolitikával, képes lesz biztosítani a kínai nép társadalmi, gazdasági és kulturális felemelkedéséhez szükséges békés nemzetközi környezetet és a valamennyi fél számára kölcsönösen előnyös nemzetközi együttműködés feltételeit. Az elmúlt két-két és fél évtizedben a kínai vezetés társadalom- és gazdaságfejlesztési stratégiája alapvetően nem változott. Továbbra is az a cél, hogy Kínát XXI. század közepére modern állammá, a világ egyik élenjáró hatalmává, az egy főre eső GDP volumenét tekintve pedig közepesen fejlett országgá fejlesszék. Az elmúlt évtizedek egészében véve sikeres és eredményes gazdaságpolitikája ellenére azonban az utóbbi években már számos probléma és kedvezőtlen jelenség merült fel a fejlődés során, amely egyre inkább nyugtalanítja a kínai közgazdászokat és az ország gazdasági és politikai vezetőit. Ezek közül az egyik a gazdasági növekedés eddigi extenzív módja, amelynek következtében az évi 10% körüli, kiemelkedően magas növekedési ütemet túlzottan nagy élő és holt munka ráfordításokkal, a megtakarítási és beruházási ráta állandó emelésével, pazarló anyag- és energiafelhasználással érték el, miközben az ország egyes területein a természeti környezet egyre nagyobb mértékű károkat szenvedett. A másik, az exportvezérelt fejlesztési politika egyoldalú és túlzott hangsúlyozása, amely még inkább kiélezte a kínai gazdaság duális szerkezetéből fakadó ellentmondásokat, valamint a korábban is meglévő nagy jövedelmi különbségeket az ország különböző régiói és a társadalom különböző rétegei között. Ennek következtében exportra termelő enklávék alakultak ki az egyes tengerparti tartományokban és városokban, az ország külkereskedelmi mérlegében pedig ésszerűtlen méretű aktívumok keletkeztek. Mindezek a jelenségek azt eredményezték, hogy a kínai gazdasági vezetés az elkövetkező években és évtizedekben új hangsúlyokat kíván érvényre juttatni eddigi gazdaságpolitikában, anélkül azonban, hogy közben feladná, vagy lényegesen megváltoztatná „a reform és a nyitás” politikájának alapvető célkitűzéseit és bevált módszereit. A fő cél jelenleg: a kiegyensúlyozott, fenntartható és harmonikus fejlődés feltételeinek fokozatos megteremtése. Ennek érdekében a gazdaságos exportra való termelés megőrzése mellett, a gazdasági növekedésben nagyobb szerepet kívánnak adni a belső fogyasztásra orientált minőségi termelésnek, a természeti erőforrások és a munkaerő hatékonyabb felhasználásának. Más szóval: a gazdasági növekedés extenzív módjának fokozatos visszaszorításával növelni kívánják az intenzív növekedés módszereit. E tekintetben kulcsfontosságúnak tartják a munkaerő, s általában az emberi tényező minőségének javítását, az oktatási intézmények és a posztgraduális képzés fejlesztését, az élethossziglan tartó tanulás szervezeti és tárgyi feltételeinek fokozatos megteremtését. Ezzel egy-két évtizeden belül el kívánják érni, hogy Kínában létrejöjjenek a tudás alapú gazdaság és a korszerű informatikai társadalom alapvető feltételei. A városi és falusi lakosság életszínvonalában meglévő hatalmas különbségek csökkentése érdekében a következő években nagyobb súlyt helyeznek majd a mezőgazdaság és általában a vidék gyorsabb ütemű fejlesztésére, ami egyébként a lakosság élelmiszerellátása szempontjából is kulcsfontosságú kérdés. Egy ekkora népességű ország nem rendezkedhet be tartós és egyre növekvő nettó élelmiszerimportra, márcsak azért sem, mivel az felboríthatná az élelmiszer-világpiac amúgy is igen törékeny egyensúlyát.

60


Kína esetében az egyik legnehezebb kérdés a gazdasági növekedés optimális ütemének megtalálása. A kínai vezetés már évek óta a GDP évi 8%-os ütemének elérésére törekszik, de a legutóbbi öt évben ez egyszer sem sikerült. A szokatlanul magas növekedési ütem fennmaradása mindenekelőtt a nyomasztó munkaerő-túlkínálat következménye, mivel Kínában alapvető társadalompolitikai követelmény, hogy lehetőleg minél több munkaképes embernek biztosítsanak munkával megszerezhető jövedelmet a megélhetéshez, akkor is, ha az általa végzett munka nemzetgazdasági szempontból igen alacsony hatékonyságú. 2008-ra például a kormány tervében – 10 millió új városi munkahely létesítése mellett – 8 millió új mezőgazdaságon kívüli, vidéki munkahely biztosítása is szerepel, a mezőgazdasági termelésben feleslegessé vált parasztok számára. Ez olyan erős társadalmi nyomás, amelynek a kínai gazdasági vezetés hosszabb távon is ki lesz téve. A múlt évtől kezdődően, a kínai gazdasági vezetésnek – a belföldi kereslet gyors növekedése miatt – tíz év eltelte után ismét számolnia kell az inflációs nyomás erősödésével. Ennek leküzdése érdekében a kormánynak a korábbinál sokkal szigorúbb fiskális és monetáris pénzügyi politikát kell folytatnia, miközben ellent kell állnia a kínai nemzeti valuta, a yuan nagyarányú felértékelésére irányuló külföldi – elsősorban amerikai – követeléseknek is. (Az elmúlt két évben a yuant egyébként 17%-kal értékelték fel a dollárhoz képest.) A jelenlegi kínai vezetés – nem utolsó sorban az olimpia megrendezése, de a különböző klimatikus anomáliák és természeti csapások miatt is – egyre határozottabb intézkedéseket hozott és hoz a környezetvédelem érdekében, azaz más szóval: egyre „környezettudatosabbá” válik. 4. Néhány záró gondolat és megválaszol(hat)atlan kérdés (a) Arra a kérdésre, hogy „Megőrizhető-e, illetve teljesen helyreállítható-e Kína egysége?”, a tömör válasz: igen, amennyiben a kínai vezetésnek sikerül továbbfejlesztenie a már három évtizede megkezdett reform és nyitási politikát, megvalósítania az egyre körültekintőbben és tudományos alapossággal kidolgozott társadalom- és gazdaságfejlesztési stratégiáját. Ennek a vezetésnek az elkövetkező évtizedekben is irdatlan nehézségekkel kell majd megküzdenie, de az optimizmusra az ad alapot, hogy ez a vezetés tisztában van a nehézségekkel, és képes hatalmas anyagi és szellemi erőket mozgósítani és óriási gazdasági és pénzügyi erőforrásokat igénybe venni ezek lépésről lépésre történő leküzdéséhez. A tekintélyelvű hatalomgyakorlás Kínában évezredes tradíciókkal, pozitív és negatív történelmi tapasztalatokkal rendelkezik, s ezekből a jövőre nézve is számos fontos tanulságot lehet levonni és hasznosítani. Ezek közül az egyik legfontosabb úgy fogalmazható meg, hogy Kína csak erős központi hatalom megléte esetén volt képes felvirágozni és nemzetközi tekintélyre szert tenni. A másik ilyen – ma is érvényes – tanulság, hogy ha egy ország politikai vezetése évtizedeken át képes a lakosság túlnyomó többségének megélhetési viszonyain javítani, akkor nem kell félnie az elszigetelt helyi zavargásoktól. Jelenleg nincs és a – belátható időn belül – jövőben sem lesz Kínában olyan szervezett politikai erő, nemzetiségi vagy társadalmi csoportosulás, amely a fennálló rendszert erőszakkal meg tudná dönteni. A sokak által gyakran emlegetett „tajvani kérdés” pedig Kína gazdasági erősödése nyomán idővel magától megoldódik. Ezért az igazi ve-

61

Kína-stratégia: folyamatosság és változás KÍNA TÁRSADALMI-GAZDASÁGI FEJLŐDÉSÉNEK LEGJELLEMZŐBB MUTATÓI 2010 ÉS 2030 KÖZÖTT Megnevezés Mértékegység 1. A népesség száma – év végén millió fő Ebből: falusi népesség % városi és mezővárosi népesség % 65 éven felüli népesség % 2. A foglalkoztatottak száma m. fő Ebből: primer ágazatokban % szekunder ágazatokban % tercier ágazatokban % 3. A GDP összege milliárd yuan Dollárra átszámítva (1 USD = 5,80 RMB) mrd. dollár 4. Egy főre eső GDP összeg yuan Dollárra átszámítva (1 USD = 5,80 RMB) dollár 5. A felhasznált GDP összege mrd. yuan Ebből: végső fogyasztásra % tőkeképződésre % nettó exportra és szolgáltatásokra % 6. Egy foglalkoztatottra eső GDP – átlagosan yuan Ezen belül: a primer ágazatokban yuan a szekunder ágazatokban yuan a tercier ágazatokban yuan 7. Az államháztartási bevételek a GDP %-ában % 8. Az államháztartás hiánya a GDP %-ában % 9. A beszedett adók összege a GDP %-ában % 10. A állóalap-növelő beruházások összege mrd. yuan – az adott év GDP összegének %-ában % 11. A kiskereskedelmi eladások összege mrd. yuan – az adott év GDP összegének %-ában % 12. Az egy főre eső reáljövedelmek alakulása – a városi és mezővárosi körzetekben yuan – a falusi körzetekben yuan – az utóbbi az előbbihez viszonyítva 1:? 13. A külkereskedelmi forgalom – összesen mrd. USD Ebből: export mrd. USD import mrd. USD egyenleg mrd. USD 14. Külföldi cégek kínai befektetései mrd. USD 15. Kínai cégek külföldi befektetései mrd. USD 16. Devizabevétel nemzetközi turizmusból mrd. USD 17. Devizatartalék mrd. USD 18. Felsőfokú tanintézetekben tanulók száma m. fő 19. Posztgraduális képzésben résztvevők száma m. fő 20. A K+F kiadások részesedése a GDP-ből %

2010 1340 50,7 49,3 11,2 800 37,5 26,3 36,2 28 290 4 848 21 112 3 640 29 150 55,0 38,0 7,0 33 363 9167 65 000 41 000 25,0 1,4 22,2 14 500 50,0 9 660 33,3

2020 1400 40,0 60,0 15,7 900 22,2 33,3 44,5 59 000 10 172 42 143 7 266 60 300 62,0 28,0 10,0 65 556 18 000 86 333 73 750 35,0 2,3 33,1 20 500 34,7 23 600 40,0

2030 1475 30,5 69,5 16,9 1000 15,0 35,0 50,0 90 000 15 517 61 224 10 556 92 000 65,0 25,0 10,0 90 000 30 000 90 000 90 000 42,0 2,4 40,0 24 000 26,7 40 000 44,4

15 400 4 800 1 : 3,2 3 200 1 700 1 500 +200 100 100 60 2 000 25 1,6 1,8

28 000 9 000 1 : 3,1 10 000 5 200 4 800 +400 200 200 200 1 400 50 3,6 2,8

40 000 14 000 1 : 2,8 20 000 10 500 9 500 +1 000 320 400 360 1 000 80 7,2 4,5

Megjegyzés: A táblázatban szereplő yuan értékösszegek kiszámítása 2005. évi változatlan árakon történt. Dollárra való átszámításukat a 2007. évi hivatalos (1 USD = 7,0 RMB) és a 2005. évi vásárlóerőparitásos (1 USD = 3,8 RMB) árfolyam közötti, ún. köztes árfolyamon végeztem el, ami – feltételezésem szerint – 2010-ben már a hivatalos árfolyam lesz.

62


szélyt Kína jövőjére nézve, egyelőre nem a belső társadalmi ellentétek kiéleződése, vagy a tajvani „függetlenség” kikiáltása esetén kialakuló „polgárháborús” helyzet, hanem a természeti környezet további rombolása jelenti, amelynek megfékezéséhez és megállításához – a világ számos országához hasonlóan – a jövőben Kínának is ma még szinte felmérhetetlenül nagy költségekkel járó erőfeszítéseket kell majd tennie, egyidejűleg szigorú rendeletekkel korlátozva az állampolgárok szabadságjogait is. (b) Arra a kérdésre, hogy „Lesz-e Kínában demokrácia? Ha igen, mikor és milyen?” ugyancsak tömören az mondható, hogy formálisan ma is van, és évtizedek elteltével ez tartalmilag is gazdagodik. De olyan demokrácia, amilyent a „nyugati demokráciák” politikusai és emberjogi aktivistái kérnek számon Kínától, nem lesz. Ezért enyhén szólva naivitás azt feltételezni, hogy Kína társadalmi-gazdasági fejlődése és a lakosság igényeinek növekedése nyomán – előbb vagy utóbb – az ország politikai rendszerében is mélyreható változások fognak bekövetkezni, mindenekelőtt az állampolgárok demokratikus szabadságjogainak a kiszélesedése és az „emberi jogok” fokozottabb tiszteletben tartása irányában. Ezt az alternatívát – mint elméleti lehetőséget – természetesen nem lehet kizárni, már csak azért sem, mert a fenti két követelményből a második, azaz az egyének vállalkozási szabadsága az utóbbi években már jelentős mértékben megvalósult Kínában, sőt – a magántulajdon pozitív társadalmi szerepének nemcsak az alkotmányban, de még a KKP szervezeti szabályában is történt rögzítésével – törvényileg is megengedetté vált és politikai tekintetben is biztosítva lett. A „szabad véleménynyilvánítás” és különösen az „emberi jogok” kérdésében azonban merőben más a helyzet. Mindkét esetben történelmileg meghatározott felfogásbeli különbségekről van szó, amelyek ráadásul nem csak Kínára jellemzők, hanem az egész kelet- és délkelet-ázsiai térségre, sőt, bizonyos értelemben még a dél- és közép-ázsiai térségre és a Közel- és Közép-Kelet mohamedán országaira is. De az sem véletlen, hogy az ugyancsak tekintélyelvre épülő „szocialista” hatalomgyakorlási mód – egy-két kivétellel – kizárólag csak azokban az országokban és társadalmakban tudott belső erőkre támaszkodva gyökeret ereszteni és évtizedekig fennmaradni, amelyek a feudalizmusból épphogy csak elindultak a kapitalista fejlődés útján, és ahol a kapitalista kizsákmányolás feudális, félfeudális, illetve gyarmati és félgyarmati kizsákmányolással párosult. Éppen ezért ezekben az országokban a „rendszerváltás” nem demokratikus rendet, hanem inkább káoszt teremtett. (c) Arra a kérdésre, hogy „Milyen lesz a globalizáció további erősödésének hatása Kínára és a kínai emberekre?” még az előbbieknél is nehezebb és kockázatosabb válaszolni. Egészében véve, a globalizáció egyre erősödő folyamatának Kína eddig inkább haszonélvezője, mintsem vesztese volt, főleg gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi vonatkozásban, továbbá különösen a világméretű tudományos és technológiai fejlődés legújabb eredményinek megismerése és elsajátítása terén. Az igazi kérdés az, hogy a globalizáció és világháló révén Kínában is szükségképpen terjedő, a kínaiakétól mindeddig túlnyomórészt idegen eszmék, erkölcsi normák, magatartás- és viselkedésformák megváltoztathatják-e a kínai emberek tradicionális gondolkodásmódját, erkölcsi normáit és szokásait, s ha igen, mennyire? E tekintetben az eddigi tapasztalatok inkább aggodalomra, mintsem derűlátásra adnak okot. Megállapítható, hogy a piacgazdálkodásra való áttérés nyomán a pénzszerzés vala-


63

mennyi formája, ha nem is megengedetté, de eltűrtté vált, a csalás, a lopás, a megvesztegetés és a sikkasztás kirívóan nagy. A globalizáció „áldásai” kapcsán Kína és India társadalmi-gazdasági fejlődésének és modernizációjának felgyorsulására, az ott élő emberek bizonyos – és számukat tekintve nem lebecsülendő – rétegei életszínvonalának látványos emelkedésére hivatkozni, valójában a piramisjátékokhoz hasonlítható csalás és szemfényvesztés. Ez a fejlődés ugyanis a gazdasági növekedés eddigi modelljének átalakítása, a társadalmi-gazdasági fejlődésről kialakult felfogásunk gyökeres megváltoztatása, vagyis egy totális paradigmaváltás nélkül környezeti katasztrófához vezetne, mégpedig nemcsak a két említett országban, hanem globális mértekben is. (d) Arra kérdésre, hogy „Modellértékűvé válhat-e a jövőben a kínai társadalmi-gazdasági fejlődés?” könnyen lehetne azt az egyszerű választ adni, hogy az majd a kínai fejlődés eredményeitől függ. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Kína társadalmi-gazdasági fejlődésének eredményessége ugyanis a jelenlegi világhelyzetben nemcsak Kínától, a kínai vezetés hozzáértésétől és a kínai nép erőfeszítéseitől, hanem a világ fejlődését eddig leginkább befolyásoló nagyhatalmak és hatalmi tömörülések magatartásától is függ. E tekintetben a jelenlegi elsőszámú világhatalom: az Egyesült Államok kormányának jövőbeni magatartása esik a legnagyobb súllyal a latba. Ez nem jelenti azt, hogy a többi – egyelőre inkább csak regionális vagy gazdasági-pénzügyi nagyhatalomnak nevezhető – hatalmak magatartásának a jelentőségét alábecsülném. Az erő- és érdekviszonyok jövőbeni átrendeződése kapcsán, új nemzetközi konstellációban ez utóbbiak akár meghatározókká is válhatnak Kína további fejlődése és külpolitikája szempontjából. Egyelőre azonban – a világgazdaságban betöltött vezető szerepe révén – mindenekelőtt az Egyesült Államok gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi politikája az, amely a legnagyobb hatással van a világ többi részének fejlődésére, beleértve a regionális hatalomból rövidesen világhatalommá váló Kínát is. Kína társadalmi-gazdasági fejlődése és modernizációs útja legfeljebb az olyan nagynépességű, feltörekvő volt gyarmati-félgyarmati országok és társadalmak számára lehet bizonyos értelemben példa értékű, mint India, Banglades, Indonézia, Irán, Pakisztán és – hogy ne csak ázsiai országokat említsünk – Afrikában Nigéria, Latin-Amerikában pedig Brazília és Mexikó. De okulhat a kínai fejlődésből Oroszország is. III. KÍNA NEMZETKÖZI KAPCSOLATAI Az elmúlt években Kína egyre fontosabb, esetenként meghatározó szereplője lett a nemzetközi közösségnek. Ez éppúgy vonatkozik a kétoldalú kapcsolatokra, mint növekvő szerepére a nemzetközi szervezetekben, még inkább azonban a nemzetközi viták tárgyalások útján történő rendezésében. Különösen dinamikusan fejlődtek azonban a kínai gazdasági kapcsolatok, amelyeknek egyre nagyobb hatása van a világpolitikai és regionális fejlődésre. Kína külkapcsolatainak meghatározó elve a multipolaritás, vagyis egy többpólusú, a mainál kiegyensúlyozottabb világrend létrejötte és stabilitása. Ebben nyilvánvalóan jelentős szerep jut Kínának is, nemcsak ellentételezve az USA által az elmúlt két évtized-

64


ben dominált egy pólusosságot, hanem stratégiai és taktikai szövetségeket kötve más hatalmakkal, amelyek ugyancsak érdekeltek az amerikai dominancia csökkentésében. Hangsúlyozandó, hogy a multipolaritás nem jelenti a multilateralitás automatikus támogatását, amit a világpolitika több más szereplője (mindenekelőtt az Európai Unió) szorgalmaz. Az utóbbi ugyanis világos játékszabályok elfogadására épít, amelyek nagy részét éppen az USA és az EU intézményesítette az elmúlt évtizedekben, akár a bilaterális kapcsolatrendszer kiépítésében, akár nemzetközi intézmények működésének keretfeltételeként. Kína – számos oknál fogva -nem a mások által kialakított, mások értékrendjét tükröző nemzetközi játékszabályokban érdekelt elsősorban (pl. emberi jogok), hanem a világpolitika – egyre inkább kínai prioritásoknak (is) engedelmeskedő – több pólusúvá tételében. Az ország földrajzi helyzeténél és nemzetközi befolyásánál fogva nemcsak bilaterális, de regionális hálózatok kialakításában is érdekelt. Ilyen mindenekelőtt a távol-keleti (északkelet- és kelet-ázsiai) térség, amelynek stabilitásához Kínán kívül több más nagyhatalomnak is jelentős vagy meghatározó stratégiai érdekei fűződnek (USA, Oroszország, Japán). De ide sorolható a Sanghai-i Együttműködés is, amely KözépÁzsia jövőjével foglalkozik, és amelyben Oroszország és Kína, mint alapító tagok nem nélkülözhetik az USA vagy India, továbbá Irán érdekeinek figyelembe vételét (miközben bilaterális kapcsolatuknak is ez az egyik fő és ellentmondásoktól közel sem mentes területe). Valójában azonban az első látásra kétoldalú kapcsolatok is hatással vannak több más ország mozgásterére. Ezért, ahogy az elmúlt időszak kutatásai erre felhívták a figyelmet, a stratégiai projekt következő fázisában kiemelten szükséges kezelni a három- és többoldalú viszonyrendszereket, amelyeknek Kína az egyik tagja (pl. USAOroszország-Kína, USA-Oroszország-India-Kína, USA-Japán-Kína, de ide sorolható az USA-EU-Kína háromszög is). Ezeknek a háromszögeknek vagy négyszögeknek meghatározó befolyása van az ázsiai biztonságra egy olyan időszakban, amikor a térség több nagyhatalmának globális befolyása erősödik (pl. Kína és India), Oroszország érdekei a korábbiaknál egyértelműbben fogalmazódnak meg, az Egyesült Államok esetleg újrafogalmazza stratégiai érdekeit, továbbá – és nem utolsósorban – a globális veszélyeket is rejtegető konfliktusgócok éppen e térségben szaporodnak (a „hagyományosnak” tekinthető közel-keleti arab–izraeli szembenállás mellett a nemzetközi terrorizmus, Pakisztán tényleges és Irán potenciális nukleáris arzenálja, az iszlám terjeszkedése, országhatárokat nem ismerő vagy azokon túlnyúló etnikai konfliktusok). (Az ázsiai biztonság kérdéseivel egy időközben már elkészült, de a projekt 2008–2009. évi tervébe illeszkedő tanulmány foglalkozik. Németh Iván: Stratégiai szövetségi rendszerek Ázsiában: Előzmények és perspektívák.) 1. Kína és az Egyesült Államok kapcsolatainak néhány jellemzője A kétoldalú kapcsolatoknak a hetvenes évek első harmadában bekövetkezett normalizálódását csak a legutóbbi évtizedben követte minőségi változás. Egyrészt Kína nyíltan hirdeti, hogy ellensúlyozandó az USA világgazdasági és világpolitikai dominanciája, és megváltoztatandó a jelenlegi egypólusú világrend. Másrészt az USA a legutóbbi években kezdett stratégiai keretekben foglalkozni a következő évtizedek „kínai kihívásával”. Amerikai körökben erősödik az a felismerés, hogy középtávon az amerikai politi-


65

kai-gazdasági szerepnek egyetlen igazi kihívója lehet, mégpedig Kína. A gazdaság területén máris számos konkrét példa támasztja alá e feltevés helyességét, a politikai változások időtávja azonban ennél hosszabb, nem is beszélve arról az időszakról, amikor Kína esetleg kifejezett katonai fenyegetést jelentene az USA számára. Még az is valószínűtlen, hogy Kína akárcsak regionális konfliktusok esetén nyílt konfrontációt vállalna az USA-val, miközben természetesen törekszik ázsiai szerepének erősítésére (az USA pedig annak megtartására). Kína számára előtérben áll a gazdaság fejlesztése, a globális gazdasági folyamatokba való aktív bekapcsolódás, egyfajta partneri viszony kialakítása. Amerikai részről is az együttműködésre helyeződik a hangsúlyt, mégpedig úgy, hogy közben az USA vezető szerepe ne csorbuljon. Különös élességgel vetődik fel ez a kérdés az ázsiai kontinensen, hiszen közel sem mindegy az USA számára, hogyan befolyásolja Kína növekvő szerepe az ázsiai erőviszonyokat (miközben Kínának sem mindegy, hogyan viszonyul ehhez a fejlődéshez az USA). Jelenleg a kétoldalú kapcsolatok feszültségei nagyrészt a gazdasági szférához köthetők. Mindenekelőtt a külkereskedelem nagymértékű kiegyensúlyozatlansága vet fel problémákat, hiszen az amerikai kereskedelmi deficit egyharmada a kínai viszonylatban mutatható ki.1 Kína ötször annyit exportál az USA-ba, mint amennyit onnan importál. Nem kevésbé lényeges, hogy alapvetően változott a kínai export szerkezete, amenynyiben egyre nagyobb szerepet kapnak benne a magasan feldolgozott, technológiailag igényes(ebb) termékek. Ellentétben az európai vállalatok kínai tevékenységével, az amerikaiak döntően nem reexportra, hanem a kínai belső piacra termelnek. A konfliktusok jórészt a „sajátos” kínai piacvédelemhez köthetők (külföldi tőke szelektív engedélyezése, közbeszerzési eljárások átláthatatlansága, regionális eltérések a szabályozásban, állami vállalatok piacbefolyásoló szerepe, a szociális és környezetvédelmi normák hiánya vagy alacsony szintje, stb.). Másrészt komoly feszültségeket gerjeszt a szellemi tulajdonjogok védtelensége, pontosabban az amerikai vállalatok szellemi tulajdonának (technológiájának) tömeges és ellenérték nélküli elsajátítása. Ennek nemcsak pénzügyi vonzata van, hanem hosszabb távon biztonságpolitikai összetevője is, hiszen a modern technológiák, különösen ha kettős felhasználású berendezésekben jelennek meg, amelyeket hadiipari célokra is fel lehet használni, komoly biztonsági kockázatot jelenthetnek az USA számára. Hosszabb ideje megfigyelhető az amerikai nyomás a kínai valuta felértékelésére (erre valójában 2005 után, igaz mérsékelt formában, és több ütemben, de már sor került). Ugyanakkor a pénzügyi kapcsolatokban már erőteljes a kölcsönös függőség, hiszen az amerikai adósság jelentős része kínai valutatartalékokban ölt testet. Végül a hatalmas valutatartalékok által táplálható kínai tőkeexporttal kapcsolatban fogalmazódnak meg amerikai (és európai) ellenérzések és konkrét ellenintézkedések. Ugyanis mindenekelőtt a szuverén állami alapban megjelenő dollármilliárdok esetleges amerikai befektetése mögött az amerikai kormányzat nemcsak gazdasági, hanem rövidebb vagy hosszabb távú kínai politikai érdekeket is gyanít. 1 Nem foglalkozhatunk az összefoglalóban a nemzetközi pénzügyi válság esetleges következményeivel a kétoldalú kapcsolatokra, miután ez kívül esik a stratégiai kutatás 2007–2008. évi időtervén. Ezen túlmenően pedig a mai helyzet legfeljebb spekulációkra és hipotézisekre ad lehetőséget, amelyeket azonban a 2008–2009. évi kutatási programban minden bizonnyal célszerű lesz elemezni (természetesen az eddigi kutatásokra építve).

66


2. Kapcsolatok Oroszországgal és Indiával A Tienanmen-téri eseményekre adott amerikai (és nyugat-európai) válasz jó alkalmat teremtett a szovjet/orosz–kínai kapcsolatok normalizálására. Az USA befolyásának részbeni ellentételezésére Oroszország hármas szövetséget kezdeményezett (India bevonásával). Ennek eredményeként 2000 októberében Indiával, majd 2001 júliusában Kínával is aláírásra került az Oroszország „stratégiai partneri viszonyát” rögzítő szerződés. Kína ettől azt remélte, hogy Amerikát meg lehet nyerni a terrorizmus elleni nemzetközi együttműködésnek, hiszen mind Oroszország, mind Kína – márcsak területi integritásuk miatt is – érdekelt egy ilyen kapcsolat kiépítésében. Cserében Kína arra számított, hogy az USA elnézőbb lesz a „kínai szocializmus” iránt (nem utolsósorban emberjogi kérdésekben). Miután ez a számítás az USA kemény és változatlan magatartása miatt nem vált be, újabb orosz–kínai kezdeményezések indultak, részben bilaterális, részben pedig multilaterális keretekben (hat tanácskozást megélő „tudományos párbeszéd”, a 2006. évi szentpétervári G-8 mellékágaként létrejött háromoldalú csúcstalálkozó). A háromoldalú együttműködés egyik gyenge pontja az intézményesített szervezeti mechanizmus hiánya. Ennél lényegesebb azonban India magatartásának változása, amelyet mi sem jelez jobban, minthogy India – hosszú évek lebegtetése után – éppen a napokban írta alá a nukleáris együttműködésről szóló kétoldalú egyezményt Washingtonnal.2 Ezzel India és Kína korábban is folytatott fegyverkezési versenyének akár új szakasza is kezdődhet. 3. Változások Japán Kína-politikájában Miközben Kína Japánt mindmáig az USA csatlósának, nem pedig önálló mozgástérrel rendelkező politikai tényezőnek tekinti, Kína növekvő politikai és gazdasági szerepe számottevő átértékelést indított el Japán Kína-politikájában. A 2006-ig folytatott „ideológiai ellentámadás” (talán mint a Kínától való jövőbeli függőséggel szembeni egyfajta preventív lépés) kudarcot vallott (lásd a japán háborús bűnösök kezelése, az amerikai-japán katonai szövetség átértelmezése, beavatkozás a tajvani kérdésbe, területi igény bejelentések néhány szigetre, oktatási anyagok átírása). 2007 óta kezdenek megjelenni a feszültség oldására utaló jelek, amelyek sorában kiemelkedik, hogy Japán rendkívül visszafogottan válaszolt a tibeti eseményekre, nem fenyegetőzött a pekingi olimpia bojkottjával, és példamutató segítséget nyújtott a kínai földrengés kárainak enyhítésében. 4. Kína és a kelet- és délkelet-ázsiai térség Kína már hosszabb ideje egyenrangú, sőt nem egyszer meghatározó tagja annak a hatoldalú tárgyalássorozatnak, amely a koreai feszültség enyhítésén, mindenekelőtt pedig Észak-Korea denuklearizálásán fáradozik. Az utóbbi hónapokban jelentős mértékben javult Kína és Tajvan kapcsolata (lásd erről az I. fejezetet). Ebben politikai tényezők 2 Lásd ennek előzményeihez Németh Iván már rendelkezésre álló, de a 2008–2009. évi kutatási tervben szereplő tanulmányát.


67

mellett fontos súlya van annak, hogy a gyorsan növekvő kínai gazdaság egyre jelentősebb partnere lehet Tajvannak. Egyes adatok szerint Tajvan már ma is a legjelentősebb külföldi befektető a KNK-ban, még ha a tőke nem is közvetlenül, hanem Hongkongon keresztül érkezik. Folyamatosan javulnak és mélyülnek Kína kapcsolatai az 1997-től különleges adminisztratív területként funkcionáló Hongkonggal, amit jelez a 2003-ban aláírt „Szorosabb Gazdasági Partneri Megállapodás”. Végül lényeges előrelépés történt Kína és az ASEAN közti kapcsolatokban, amenynyiben 2010-re előirányozták a szabadkereskedelmi övezet megvalósítását. Ezzel Kína átvette a regionális integrációban a kezdeményező szerepet Japántól (más kérdés, hogy a kitűzött célokat meg lehet-e valósítani). E mögött politikai érdekek mellett számottevő gazdasági megfontolások is meghúzódnak. Közöttük említhető a térség növekvő fontossága a kínai export számára, a kínai tőkekivitel regionális jelenlétének erősítése (összhangban a térségben releváns gazdasági befolyással rendelkező kínai közösségekkel való együttműködéssel), továbbá a Bengáli-öböl, ezen belül pedig Mianmar felértékelődése Kína számára. Ebben kulcsszerepet kap az energiához való hozzájutás feltételeinek javítása, mind a Mianmarban számon tartott tetemes földgázkészletek kiaknázása, mind pedig az afrikai és közel-keleti olajszállítmányok útvonalának lerövidítése (a Mianmarból Kínába vezető csővezetéken keresztül). 5. Kína és a Közel-Kelet, különös tekintettel a Shanghaji Együttműködési Szervezetre Míg a 90-es években úgy tűnt, hogy Közép-Ázsia az USA és Oroszország közti növekvő verseny helyszíne lesz, addig ma már egyre valószínűbb, hogy nem mellőzhető Kína egyre növekvő befolyása a térségben. Peking alapvető törekvése, hogy saját ázsiaicsendes-óceáni érdekszférájához csatolja a térséget: egyrészt megpróbálja ellenőrzése alá vonni a Hszincsiang-Afganisztán-Tádzsikisztán-Kirgizisztán négyszögben bonyolódó fegyver- és drogkereskedelmet, másrészt erősítse gazdasági-kulturális befolyását a térségben. Emellett Közép-Ázsia nemcsak határövezete Kínának, annak kétségtelen biztonságpolitikai tényezőivel együtt (fegyver- és drogkereskedelem, terrorizmus, etnikai feszültségek, iszlám), hanem kiemelten fontos tranzitrégió is a Közép- és KözelKelet felé, egészen Törökországig (és Európáig). Az alternatív szállítási útvonalak kifejlesztése vagy újra nyitása, amelyek a ma meghatározó tengeri szállítás egy részét kiválthatják, több szempontból is kínai stratégiai érdekeken nyugszanak.3 Ilyen a nemzetközi és regionális kereskedelem földrajzi diverzifikációja, az ellátási biztonság erősítése, a kínai export további fokozása Európa felé, nem utolsósorban pedig a régióban való kínai jelenlét kiépítése (nemcsak gazdasági, de etnikai és biztonságpolitikai okok alapján is). A regionális kooperációban meghatározó szerepet játszik a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SESz), amely a térség biztonságának garantálása érdekében jött létre azu3 Ilyen a tradicionális selyemút (Peking – Urumqi – Hszincsiang – Os – Andijon – Szamarkand – Buhara – Teherán – Tabriz – Ankara – Isztambul), az orosz–kahaz útvonal (Hszincsiang után Astana, Jekatyerinburg, Kazany, Moszkva), továbbá a transzszibériai vasút (Peking – Ulanbator – Irkutszk – Novoszibirszk – Omszk – Jekatyerinburg – Kazanz – Moszkva). Valamennyi érinti a magyar–kínai gazdasági kapcsolatok szállítási keretfeltételeit.

68


tán, hogy korábbi belső közigazgatási határok a Szovjetúnió felbomlását követően államhatárokká váltak (ezeket 1991 után az utódállamok és Kína között rendezni kellett). Kína számára két további biztonsági kérdés értékelődött fel a SESz keretében. Egyrészt a belső-kínai területeken jelentős muszlim kisebbségek élnek, akik lélekszámát legalább 20 millióra becsülik (ebből 10 millió a kínai muszlim – hui –, 8,5 millió a muszlim ujgur – wuiwu’er –, több mint 1 millió a kazah, és számos további kisebb nemzetiség muszlim vallással). Hosszabb távon ez Kína számára nemcsak etnikai kérdés, hanem a területi integritást is esetleg veszélyeztető konfliktusforrás (Hszincsiang-ban megfigyelhető „függetlenségi” mozgalmak). Másrészt Kína hosszabb távon biztonságos energiaellátása említendő, hiszen e térség tetemes olaj-, mindenekelőtt pedig földgázkészletekkel rendelkezik. Máris több szerződést kötött a kínai olajvállalat, és kitermelési jogokat is vásárolt, miközben kedvező feltételek mellett építi ki a csővezetékes hálózatot. Tőkebősége és olcsó(bb) üzleti ajánlatai alapján hajlandó kockázatosabb vállalkozásokba is belefogni, ha már a „legnagyobb tortákról” a kilencvenes években lekésett. Kína energiaéhsége és az ennek csillapítására megkötött szerződések és beruházások érinthetik a Nabucco-projektbe elvileg pumpálandó gáz mennyiségét és földrajzi eredetét is. Ellentétben a Nabucco jelenleg ködös környezetével, Kínának érvényes kitermelési (koncessziós) és szállítási szerződése van Türkmenisztánnal, és jóval olcsóbb a vezeték építési költsége. (Más kérdés, hogy Kína a Nabucco megvalósítási tervében szereplő ár felét adja csak a türkmén gázért.) Végül nem biztonsági kérdés, de mindenképpen kínai stratégiai érdek, hogy a közép-ázsiai együttműködés jelentős bővítési lehetőségeket kínáljon a kínai termékek piacra jutásának, nem utolsósorban pedig a kínai tőke fokozott megjelenésének. 6. Kína kapcsolatai a fekete-afrikai országokkal A korábbi évtizedekben a kínai-afrikai kapcsolatokat a világgazdaság perifériájára szorult országok közös érdekei és (szerény) potenciális lehetőségei mozgatták. A legutóbbi években azonban Kína már a világtermelés egyik központja, amelynek érdekei Afrika irányában is jelentősen módosultak. Ennek jegyében alapította meg Peking 2000-ben a Kína-Afrika Együttműködési Fórumot (CACF). Ennek fő célja a kereskedelmi kapcsolatok dinamizálása, mindenekelőtt az Afrikában elérhető nyersanyagok és energiahordozók hosszabb távra biztosítható importja, továbbá egyre inkább kínai áruk kivitele formájában. Mindehhez tetemes kínai tőkeexport járul, ami együtt jár a kínai munkaerő exportjával is (projektekhez kötötten). Kína kedvező fogadtatása mögött nem nehéz felfedezni a(z Afrikában) gyarmattartó múlt hiányát, a politikai és a gazdasági kérdések világos szétválasztását (be nem avatkozás az afrikai országok belpolitikájába, emberjogi kérdésekbe). Kína elengedte az afrikai országok adósságát, miközben kedvezményes hitelekkel és beruházásokkal vesz részt a kontinens égető infrastrukturális problémáinak enyhítésében (nem utolsósorban az afrikai nyersanyagok Kínába szállítását megkönnyítő projektekben). 1999 és 2006 között a kétoldalú kereskedelem több mint 20-szorosára (2 mrd.-ról 45 mrd. dollárra nőtt), miközben Kína a kontinens harmadik legnagyobb kereskedelmi partnerévé vált (az EU és az USA mögött). 2006-ban már az afrikai kivitel 16 (a fekete-afrikainak 19) százaléka irányult Kínába. A kínai stratégia hosszú távú jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy érzékenyen reagál az afrikai


69

fejlesztési prioritásokra, és nem törekszik rövid távú gazdasági haszonra. Ezt jelzi, hogy – szinte minden más térséggel szemben – a kínai-afrikai kereskedelemben afrikai többlet mutatkozik. A kínai stratégiát tudatos partnerválasztás jellemzi, amennyiben néhány afrikai országra összpontosít (beleértve Dél-Afrikát is). Közvetlen tőkebefektetései még szerények (2,6 mrd. Dollár, vagyis az összes kínai külföldi befektetés 3,5%-a), annál jelentősebb azonban a kínai állami vállalatok – és egyre inkább magáncégek – szerepe számos afrikai projekt megvalósításában. E tevékenység általában kínai munkaerő mozgásával is jár (jelenleg mintegy 80 000 kínai dolgozik a kontinensen, nem számítva a gyorsan szaporodó magánvállalkozókat). 7. Kapcsolatok a közép-kelet-európai országokkal Jelenleg a kapcsolatokat a gazdaság túlsúlya jellemzi. Ezen belül Kína valamennyi térségbeli országgal tetemes többletet könyvel el (a kínai export a megfelelő import többszörösét teszi ki). Magyarország 2007-ben – EU-statisztikák alapján – a térség legnagyobb exportőre és importőre volt, megelőzve a négyszeres lélekszámú Lengyelországot. Az egyes közép-kelet-európai országok eltérően ítélik meg a Kína-kapcsolatokat, akár mennyiségi, akár minőségi szempontból. Néhányan próbálkoztak önálló Kína-, ill. Ázsia-stratégia megalkotásával, mások a kínai kapcsolatokat igyekeztek beépíteni az EU–Kína keretekbe. Néhány ország, miközben fejleszti gazdasági kapcsolatait, komoly aggodalmakat fogalmaz meg politikai téren (pl. Csehország). Hasonlóképpen eltérő az egyes országokban élő kínaiak számaránya (Romániában állítólag 100 000) és társadalmi megítélése is. Egészében jellemző azonban, hogy a kínai termékek valamennyi térségbeli ország vállalatai számára egyre nagyobb konkurenciát jelentenek, immár nemcsak az árak (költségek), de a minőség vonatkozásában is. Eltérően az EU fejlettebb tagjaitól, térségünk országainak vállalatai gyakorlatilag nincsenek jelen a kínai piacon közvetlen beruházásokkal. Hasonlóképpen gyenge a kínai tőke jelenléte térségünkben, még ha bizonyos kínai vállalkozások akár hiánypótló szerepet is betöltenek (olcsó áruk kiskereskedelme, vendéglátóipar). Több régióbeli ország is pályázik arra, hogy a kínai vállalatok számára regionális logisztikai (termelési-szolgáltatási) központot ajánljon fel és működtessen. E vonatkozásban Magyarország jó induló helyzetben van, de nem versenytársak nélkül (részletesebben lásd a következő fejezetet). IV. A MAGYAR–KÍNAI KÉTOLDALÚ KAPCSOLATOK FEJLESZTÉSÉNEK LEHETŐSÉGEI A rendszerváltás utáni második évtized vége felé a magyar stratégiában az északatlanti védelmi közösségben és az Európai Unióban a sikeres teljes jogú tagság megalapozása mellett egyenrangú feladatként jelenik meg a globális környezet változásaihoz való igazodás kényszere és igénye. Ebben a környezetben az egyik meghatározó játékos Kína. A stratégiai kutatás megindítása 2006-ban, majd folytatása 2007-ben (és 2008-ban)

70


azt jelzi, hogy a magyar kormányzat felismerte a kínai kapcsolatok kiemelt fejlesztésének szükségességét. Ebben a keretben születtek az összefoglaló mellékletében feltüntetett tanulmányok. 1. A magyar–kínai kétoldalú kapcsolatok feltételrendszere, serkentő és gátló tényezői A kínai kapcsolat több európai ország számára „húzóágazat”, amely jelentős hatást gyakorol a beruházásokra, a foglalkoztatásra, a külkereskedelemre, a termelési szerkezetre és a nemzetközi versenyképességre. Az igazodást kikényszerítő külső hatásokra Magyarországnak nem védekezéssel, elzárkózással vagy késlekedéssel, hanem átfogó és aktív kapcsolatfejlesztéssel kell reagálnia. Kína európai jelenlétének erősítésére törekszik (az utóbbi években az EU-27 külső importjában megkérdőjelezhetetlenül az első helyre került). Ehhez a kelet-közép-európai térséget, Magyarországot is beleértve, „csatolási felületnek” (interface, hagyományos szóval „ugródeszkának” vagy „hídnak”) tekinti. A kutatás egyik fő célja azon feltételek és adottságok vizsgálata, amelyek alapján Magyarország betöltheti a regionális központ szerepét, ami természetesen számos pozitív hatást érlel részben a kárpát-medencei és délkelet-európai kapcsolatrendszerünkre éppúgy, mint az EU-ban elfoglalt helyünkre és mozgásterünkre. Kedvező kiinduló helyzetünk több tényezőre épül: – a korábbi évtizedek intenzív csereprogramjaiban részt vettek pozitív emlékeket őriznek Magyarországról, – a rendszerváltás után térségünk többi államánál korábban kezdtük meg a kínai kapcsolatok új alapokra helyezését, – a hazánkban letelepedett kínai csoportok az anyaországgal fenntartott kapcsolati háló keretében megőrizték vagy felkeltették a kínai üzleti szektor és a közvélemény érdeklődését Magyarország iránt. A fentiekhez járul, hogy a nálunk meggyökeresedett nemzetközi vállalatok globális tevékenységébe bekapcsolódva újabb lehetőségek adódnak a magyar–kínai gazdasági kapcsolatok fejlesztésére (Kínába irányuló kivitelünk és onnan származó behozatalunk nem csekély részét ma is transznacionális vállalatok bonyolítják). Hasonlóképpen jelentős kapcsolatfejlesztési lehetőséget kínál az a tény, hogy az Európai Innovációs és Technológiai Intézet Budapesten kerül kialakításra. Ugyanakkor a reális alapokon nyugvó stratégiának figyelembe kell vennie, hogy – más bilaterális kapcsolatokhoz képest a kínai viszonylat fejlesztése a szabályozó intézkedéseken túlmenő, aktív állami beavatkozást, támogatást igényel, – a feltáruló üzleti lehetőségek volumene messze meghaladja a magyar kis- és középvállalati szektor kockázatvállalási és pénzügyi-befektetési lehetőségeit, – közlekedési-logisztikai infrastruktúránk jelenlegi fejlettségi szintje csak korlátozottan alkalmas a regionális hídszerep betöltésére, – a kínai tőke magyar fejlesztési prioritásokat (is) szolgáló bevonásához állami garanciavállalás szükséges, – a magyarországi kínai közösség megerősítése, minőségi összetételének kedvező alakítása átlátható és megbízható migrációs stratégiát követel meg,


71

– végül pedig nem kevés hazai feladat adódik a hosszú távú Kína-stratégia politikai és társadalmi elfogadtatásához szükséges feltételek kialakítása terén (vagyis a ma tapasztalható meglehetősen általános bizalmatlanság a kínaiakkal, de a kínai tőkével szemben is). 2. Lehetőségek, kockázatok és kihívások a megvizsgált szektorok szerinti bontásban a/ A magyar–kínai kétoldalú kapcsolatok lehetőségei az agráriumban Miközben Kína számos agrártermékből a világ legnagyobb termelője, súlyos termelési és ellátási problémákkal is küzd. Az első körbe a megművelhető terület szűkössége, továbbá az esetenként immár égető vízhiány tartozik. A második a gyors jövedelemnövekedés következménye, amennyiben a belső termelés – sem mennyiségben, még kevésbé pedig minőségben – nem tud lépést tartani a robbanásszerűen változó igényekkel. A következő évtized(ek)ben mindkét vonatkozásban a jelenlegi szűk keresztmetszetének fennmaradásával, esetenként további erősödésével számolunk. Ezzel az alaphelyzettel szemben a magyar–kínai kétoldalú agrárkereskedelmet folyamatosan növekvő kínai többlet (vagyis magyar deficit) jellemzi. A magyar agrárkivitel egyetlen domináns és stabil tétele a toll és pehely (!). Mellette a legutóbbi években jelent meg új termékként a bor és a vetőmag. Az export erősítése és áruszerkezetének változtatása mellett számos együttműködési lehetőség kínálkozik a „közvetett kivitelre”, vagyis a magyar agrártechnológiai ismeretek továbbadására (szárazságtűrő növényfajták elterjesztése, vetőmagexporthoz kapcsolódó termelési eljárások, élelmiszer-biztonság, állattenyésztési technológiák, szőlőfeldolgozás és bortermelés, közös értékesítés stb.). Az együttműködés tartósságához és fenntartható növekedéséhez nélkülözhetetlen a hosszú távú érdekeken nyugvó agrárdiplomácia aktivizálása. b/ Logisztikai lehetőségek Magyarország a kínai áruk számára a délkelet-európai kikötőkön keresztül Nyugat-Európa kapuja. Emellett 2008 januárjában beindult a rendszeres közvetlen vasúti teherszállítás is Kína és Nyugat-Európa között. Fejlesztési stádiumban van ugyanakkor a Ferihegyi repülőtér többek között kínai áruk és turisták számára is nélkülözhetetlen bővítése. A Magyarországra érkező – és a régió egészében legnagyobb volumenű – kínai import mintegy háromnegyede közvetlenül vagy magyarországi termelésbe beépítve reexportra kerül – döntően az EU más tagállamai felé. A magyar logisztikai bázissal kapcsolatos kínai igények egyrészt puritánok, másrészt azonban nem felelnek meg a magyar érdekeknek. Ugyanis a közlekedési infrastruktúrán kívül szinte mindent saját erőből szeretnének fejleszteni. Érdekeltek abban, hogy az autópályákhoz közel minél nagyobb területet kapjanak raktározási és termelési célra (akár 100 hektáros nagyságrendben), de az adott területen kínai munkaerővel szeretnék megvalósítani a szükséges beruházásokat, valamint a logisztikai bázisok üzemeltetését.

72


Ahhoz, hogy Magyarország regionális logisztikai bázissá váljon, néhány alapvető hátrányt kell leküzdenünk. Ilyenek: – az aszimmetrikus autópálya-hálózat csak néhány térséget tesz alkalmassá kínai logisztikai bázisok fogadására, – fejlesztésre szorul a hazai szállítmányozói kapacitás, mivel a maival aligha lehetne kielégíteni egy-egy kínai bázis esetenként napi 200 kamionos igényét, – bővítésre szorul a záhonyi átrakó körzet (a jelenlegi 400-500 darabos konténerátrakó kapacitás elégtelen, főleg, ha versenyben akarunk maradni a szlovákokkal, akik a tervek szerint Pozsonyig kívánják kiépíteni a széles nyomtávú vasutat, hogy átrakodás nélkül lehessen továbbítani kínai árukat Nyugat-Európába vízi úton). Az egyik legnehezebben megoldható problémának a magyar szellemi háttér hiányossága tűnik. Nemcsak arról van szó, hogy hiányoznak a kínaiul beszélő potenciális partnerek. Még csak nem is arról, hogy a tárgyalóképes emberek sem szakmailag, sem üzletileg nem látják át a logisztikai bázisok fejlesztésének követelményeit, valamint a kínai vállalatok betelepülésével járó beruházások hatását. Jóval nehezebb áttörni a „korlátolt mentalitást”, ami részben még mindig a nyugati beruházók preferálásával, részben pedig a kínaiakkal szemben kifejezett averzióval, elutasítással jellemezhető. Az utóbbi nemcsak a tárgyalók vagy a potenciális döntéshozók jelentős része esetében figyelhető meg, hanem az esetleges fogadó régió társadalmának elutasító magatartásában is tetten érhető. c/ Magyarország mint regionális központ Kína számára Hangsúlyozandó, hogy – a kedvező kiindulási feltételek mellett is – a regionális központszerep nem építhető ki „önerőből”, ehhez a térség többi országával való szoros együttműködésen keresztül vezethet az út. Ez éppúgy magában foglalja a Magyarországra érkező és évről-évre növekvő kínai árutömeg megfelelő részének továbbítását a szomszédos országokba (és ezzel a magyar export bővítését), mint a tengerrel rendelkező szomszédos országokban a tengeri szállításba és a kikötőfejlesztésbe való tevékeny magyar bekapcsolódást. Régóta napirenden van Budapest mint regionális pénzügyi központ megerősítése. Az ilyen irányú fejlesztés a jelenlegi globális pénzügyi válság és várható következményeinek figyelembe vételével új hangsúlyt, sőt stratégiailag is új szempontokat kaphat. Regionális kooperációt tételez fel a kínai turizmus fejlesztése is, ha meg akarjuk tartani, ill. szerezni a térségbeli kiemelt turisztikai célországszerepet. (Előrejelzések szerint 2020-ra mintegy 100 millió kínai turistával számol a nemzetközi idegenforgalom.) d/ Együttműködési lehetőségek a magyar tudásexportban, kutatás-fejlesztésben és oktatásban Összhangban a globális trendekkel és a magyar adottságokkal, a következő időszakban kitörési pont lehet a „tudásértékesítés”, az oktatási és kutatási szolgáltatások, valamint technológiák exportja. Az emberi tényezőbe való beruházás a kínai modernizáció első számú prioritása, ami a gyakorlatban rendkívüli nyitottsággal párosul. Kína nemcsak a technológia közvetlen importjában érdekelt, hanem a legszélesebb nemzetközi együtt-


73

működésbe való aktív bekapcsolódásban is, beleértve a kínaiak külföldi K+Fbefektetéseit is. Ennek jegyében létesítettek tudományos parkokat Szingapúrban, az USA-ban, Moszkvában, Manchesterben, Cambridge-ben, de a szomszédos Bécsben is. Ezért a magyar Kína-stratégiának a tudásáramlás terén kétirányú utcában célszerű gondolkodnia. Nemcsak a közvetlen magyar tudás- és technológiaexport erősítendő, hanem a kínaiak bevonása magyarországi „tudásgyárakba” is. Ez éppúgy jelenti a kínaiak részvételét a magyarországi kutatási-oktatási intézmények tevékenységében (nagyrészt hallgatóként, esetenként azonban előadóként, tudásközvetítőként is), mint az üzletigazdasági szférában. Az utóbbi nemcsak a kínai vállalatok magyarországi, hanem EUszintű tevékenységére is hatást gyakorolhat, amennyiben az EU-ba termelő-exportáló kínai nagyvállalatok némelyike Magyarországon hozza létre európai tudásközpontját. Kiemelten célszerű foglalkozni azzal a lehetőséggel, amit a magyar „kiválósági központok” vonzereje jelenthet kínai szakemberek számára. Emellett az Európai Innovációs és Technológiai Intézet budapesti székhelyéből is adódhatnak újabb együttműködési lehetőségek. Más szinten, de kommunikációs és gyakorlati szempontból egyaránt előnyünk lehet, hogy az európai országok közül elsőként Magyarországon nyílt meg két tannyelvű, magyar–kínai általános iskola (2004-ben). e/ Migrációs és vízumpolitika Magyarország Schengen-tagságát követően Schengen-tagságunk olyan pillanatban jelent újabb feladatokat, amikor a magyarországi kínaiak földrajzi összetételében a legutóbbi években bekövetkezett változások egy minőségileg új szakasz kezdetét jelzik. Miközben a sikeres kínai vállalkozók egyre inkább regionális keretekben gondolkodnak és tevékenykednek, a magyarországi „kínai piacokon” növekszik a Fujian és Zheijang tartományokból érkezett, alacsony iskolai végzettségű, kevés tőkével rendelkező migránsok száma. Ahhoz, hogy megtarthassuk a számunkra fontos kínai vállalkozókat (és vállalatokat), biztosítani kell, hogy tevékenyégüket legális státuszban, hosszabb távon is kiszámítható körülmények között végezhessék. Ehhez nélkülözhetetlen a kínai migránsok társadalmi integrációja, részben az üzleti szférával való kapcsolatokban (ez nagyrészt adott, ill. kötelező érvényű), részben azonban a társadalom szélesebb köreivel is (ebben az oktatási rendszernek kiemelkedő szerepe van). Újkeletű probléma, hogy a Magyarországon felnőtt kínai fiatalok nagy része felső(bb) fokú tanulmányait nem itthon kívánja folytatni, és utána – magasan képzett munkaerőként – nem a magyar munkaerőpiacba kíván bekapcsolódni. Több ok miatt is szükség lenne szakmailag megalapozott és koherens migrációs politikára, de ennek politikai és társadalmi feltételeit tudatos felkészüléssel lehet csak megteremteni. V. KÍNA NÖVEKVŐ SZEREPE A VILÁGGAZDASÁGI FOLYAMATOKBAN 1. Bevezető megjegyzések Ellentétben a szokásos magyar gyakorlattal, amely azt vizsgálja, hogyan hatnak a világgazdasági folyamatok a magyar gazdaságra, Kína esetében fordított megközelítést alkalmaztunk. Nem azt néztük meg, hogyan hat a globális környezet Kínára, hanem azt,

74


hogyan és milyen mértékben befolyásolja a kínai gazdasági fejlődés néhány kulcsterülete a világgazdaságot. Végsősoron olyan országról van szó, amelynek területe kétszerese az EU-énak, lakossága pedig 2,6-szerese. Kína hatása a világgazdaság alakulására két síkon és egymással párhuzamosan jelentkezik. Az egyik a növekedéssel, a kereskedelemmel, a tőkeáramlással, a globális nyersanyag- és energiakereslettel, egyre inkább azonban a monetáris politikával is kapcsolatos. A másik és egyre fontosabb elem, hogy a növekvő gazdasági szerepből növekvő kínai gazdaságpolitikai és döntéshozatali felelősség is származtatható. Ezt a szerepvállalást pedig immár nemcsak a vezető gazdasági hatalmak követelik (természetesen saját érdekeiket előtérbe helyezve), hanem szaporodó jelek mutatnak arra, hogy a kínai vezetés is tudatában van ennek a kihívásnak. E – nemzetközileg koordinált – szerepvállalást a kibontakozott pénzügyi válság és a nyomában minden bizonnyal megjelenő recesszió a korábbiaknál is sürgetőbbé teheti. A kínai gazdaság a három évtizeddel ezelőtti nyitás pillanatában a világ GDP-jének 0.5%-át adta. Ez 2008-ra mintegy 7%-ra nőtt, amivel Kína a világ harmadik legnagyobb gazdasági hatalmává fejlődött (az USA és Japán mögött, éppen 2007–2008-ban megelőzve Németországot). Vásárlóerő-paritáson számolva azonban már évek óta második (a világtermelés több mint 15%-ával), és egyes előrejelzések szerint akár egy évtizeden belül megelőzheti az USA-t is. Természetesen jóval szerényebb a kínai gazdaság teljesítőképessége, ha az egy főre jutó jövedelmeket hasonlítjuk össze. De a ma még 2000 USD körüli érték (ami egyhatoda a magyarnak) harminc évvel ezelőtt ennek tizede sem volt, 2030-ra pedig elérheti azt a szintet, ami 1990-ben Nyugat-Európát jellemezte. Más országokhoz hasonlóan, Kínában is egyenlőtlen a jövedelmek (és ezek növekedésének) megoszlása. A hatalmas népességen belül azonban közel sem elhanyagolható, hogy a következő években legalább 150 milliós olyan fogyasztói réteg jön létre, amely jövedelmi helyzetét és egyre inkább fogyasztási szokásait tekintve sem mutat lényegi különbségeket az észak-amerikai vagy nyugat-európai „középosztállyal” összehasonlítva. A kínai növekedés évtizedek óta exportorientált. Az ország világkereskedelmi súlya a nyolcvanas évek közepén mért 1%-ról 2007-re 8% fölé nőtt (a szolgáltatás-kereskedelem nélkül). Ezzel a világ második legnagyobb exportőrévé vált és akár már 2008-ban megelőzheti a „világbajnok” Németországot (ez részben az euró és a yüan árfolyamának is függvénye). A kivitel immár évtizedes visszatekintésben évi 25-30%-kal bővül, ami 3-4-szerese a világkereskedelem bővülési ütemének, és 2-5-3-szorosa a kínai GDP növekedésének. Ez a stratégia (és annak sikere) példátlan a nagy népességgel és nem kevésbé nagy belső piaccal rendelkező gazdaságok esetében. Egyes számítások szerint a kivitel már meghaladja a GDP 50%-át, szemben a kifejezetten exportorientált német gazdaságban kimutatott mintegy 35%-kal. A legutóbbi hónapokban széles nemzetközi vita bontakozott ki azzal kapcsolatban, hogy valójában mekkora is a kínai gazdaság teljesítménye (néhány nemzetközi intézmény ezt akár 40%-kal is alacsonyabbra becsüli), mennyire exportorientált a kínai fejlődés, és valójában milyen gazdaságfejlesztési modellt alkalmaz Kína. Az elsőnek nem kis szerepe lehet abban, mennyire befolyásolja a kínai növekedés a világgazdaság növekedési ütemét. Emellett arra is hivatkozik, hogy a gyors növekedés akár a GDP 6-8 százalékának megfelelő környezeti károsodást okoz, vagyis a nettó növekedés valójában jóval kisebb (ilyen alapon azonban a nyugat-európai vagy észak-amerikai növeke-


75

dés hosszú évtizedeken keresztül negatív számokkal lenne leírható). A második azzal érvel, hogy az exportorientált „modell” tetemes importvonzatot termel, ezért nettó hatása jóval csekélyebb. Ezzel szemben az az igazság, hogy a kínai GDP gyors felfutását nemcsak az export erőteljes emelkedése, hanem a beruházások igen magas szintje (GDP 40%-a) is magyarázza. Végül a legutóbbi adatok szerint érezhetően növekszik a lakossági fogyasztás is. Ha a kínai gazdaság kevésbé exportfüggő és nagyobb mértékben támaszkodik a belső keresletre, úgy alkalmas lehet a világméretekben fenyegető recesszió mérséklésére, hiszen húzó hatást gyakorol számos ország kivitelére. Ami pedig a növekedési modellt illeti: az amerikai és európai elemzések és előrejelzések alapvető hibája, hogy csak saját fejlődési modellben tudnak gondolkodni, miközben képtelenek a magyarázatot a sajátos kínai gyökerekben keresni és megtalálni. Kína olyan stratégiát választott, amely a – fejlődéssel együtt járó – intézményi instabilitás körülményei között a reál tőkebefektetések kockázatát alacsonyan tartja, biztosítva a tartósan magas növekedési ütemet. Ez a „modell” sokkal közelebb van az osztrák-evolucionista iskola elméletéhez, mint bármely neoklasszikus vagy neoliberális megközelítéshez. A gazdasági stratégia alakításában jóval nagyobb a szerepe a történelmi tapasztalatoknak, a pragmatizmusnak és a fokozatosságnak (beleértve a „harmonikus fejlődés” követelményeit), mintsem a bármely – éppen aktuális – gazdasági ideológia melletti elkötelezettségnek. A makrogazdasági fejlődés jelzőszámai sok elemző számára mindmáig elfednek egy alapvető növekedési tényezőt. Ez pedig az, hogy egyre meghatározóbb szerep jut Kínában a kis- és középvállalati körnek. Ez természetesen nem mérhető az európaival, márcsak az eltérő nagyságrendek miatt sem (300 fő alatt a vállalat kifejezetten kicsinek számít, míg a középvállalati kategóriába a 300-2000 főt foglalkoztatók tartoznak). Hasonló, de funkcionális különbség, hogy a kínai KKV-k adják a kínai export kétharmadát, vagyis nagy részük alapvetően exportorientált (az EU-ban ez az arány 13%, beleértve az EU-n belüli kereskedelmet is). A több hullámban és különböző ideológiai-politikai fázisokban engedélyezett KKV-alapítás eredményeként ma már közel 40 millió ilyen vállalkozás működik, és további 20 millió jöhet létre a következő években, ha Kína el akarja érni az USA-t és az EU-t jellemző „vállalkozási méretsűrűséget”). Végül fontos kiemelni, hogy a KKV-k szorosan együttműködnek a meghatározó és nagyrészt még állami vagy félállami vállalatokkal a nemzetközi piacokon. A kínai gazdaság globális jelenlétének erősödése egyértelműen leolvasható az ország vállalatainak növekvő súlyából a nemzetközi porondon és a különböző nemzetközi rangsorokból. A kormányzat 2006-ban hirdette meg azt a célt, hogy néhány éven belül 60-80 „nemzeti bajnokot” kíván teremteni, amelyek felveszik a versenyt a legnagyobb multinacionális cégekkel. Valójában 2007 augusztusától (a nemzetközi tőzsdéken történt negatív fejlemények ellenére) a PetroChina a világ legnagyobb vállalata. A tíz legnagyobb között további kettő kínai található, míg az első harmincban nem kevesebb mint hét (miközben egyetlen német vállalat sem került fel erre a listára). Még erőteljesebb a kínai dominancia a bankszektorban, ahol a legnagyobb ötből három kínai (nem valószínű, hogy ezen a képen alapvetően változtatott volna a legutóbbi válság). Ezzel szemben a világ tőzsdéinek sorában Sanghai még nincs benne az első 30-ban (de gyorsan oda kerülhet, akár saját fejlődési dinamikája, akár a pusztító globális pénzügyi válság következtében).

76


2. Kína szerepe a világkereskedelemben és WTO-tagságának értékelése Kína megjelenése a világpiacon meghatározó kereskedelmi és növekedési impulzusokat generált. 2002 és 2007 között éves átlagban a világexport bővülésének 13%-át, a világ GDP-bővülésének pedig 8%-át biztosította (csak 2007-ben 13,9, ill. 10,3%-át). Az évtizedes gyors felfutás a legutóbbi években sem tört meg (ami elfogadható lenne márcsak a statisztikai hatás alapján is), de a kivitel dinamikája tovább gyorsult. 1980 és 1990 között éves átlagban 12,8, 1990–2000 között 14,5, 2000–2007 között pedig már évi 25,8%-kal nőtt (az import sorozatosan 13,5, 13,0 és 23,4%-os bővülést mutatott). Kína világkereskedelmi (mindenekelőtt világexportbeli) súlyát mi sem jellemzi jobban, mint hogy már hosszabb ideje legjelentősebb szállítója az USA-nak, de 2006-tól az EU-nak is. Közben a kínai exportban is helycsere történt: az EU került az első helyre, megelőzve az USA-t. Egyébként a 27 tagú EU-ban kilenc ország van, amelynek legnagyobb nem-EU-szállítója Kína (Magyarország is ide tartozik). A kínai külkereskedelem földrajzi orientációját az alábbi fő vonások jellemzik: – amíg a kivitel több mint fele a fejlett ipari országokba irányul, a behozatalban e csoport részesedése 40% alatt marad (nem kisrészt a kínai gazdaság energia- és nyersanyagszükséglete miatt), – az ország legfontosabb exportpiacai meglehetős stabilitást mutatnak, hiszen 1990 és 2006 között a legelső tízben mindössze két változás történt (kikerült a megszűnt Szovjetunió és Thaiföld, bekerült Dél-Korea és Taivan), – hasonló tendencia jellemzi az importorientációt is, amennyiben az USA mellett meghatározó a kelet-ázsiai országok részesedése (az első tízben egyetlen EUtagállam, Németország található), – a kínai külkereskedelemben sajátos és esetenként meghatározó szerepet játszik Hongkong (a kínai export 16%-ával, ami azonban nagyrészt reexporttá válik), – további sajátosság, hogy a kínai külkereskedelem Kínától (tehát saját magától) származó importot is kimutat. Ennek oka, hogy a Kínában termelő külföldi vállalatok – kihasználva a vámmentes területek közötti kereskedelem lehetőségét – Hongkong beiktatásával hozzák vissza termékeik egy részét Kínába (2006-ban a kínai összimport 9,3%-át). A kivitel áruszerkezetének gyors változása egyértelmű jele a kínai gazdaság példátlan ütemű modernizálódásának. Az elsődlegesen feldolgozott termékek részesedése a kivitelben 1990 és 2006 között egynegyedről 7%-ra csökkent, miközben meghatározóvá váltak a gépek (a kivitel 47%-ával). Kétszámjegyű SITC-bontásban és 2007. évi adatok alapján a legjelentősebb tételt az elektromos gépek és berendezések adták (300 mrd. USD), amit az energiafejlesztő gépek (229 mrd.) követtek. Ezzel szemben a „klasszikus” ruházati termékek mindössze az elektromos gépexport egyharmadát tették ki (109 mrd. USD). Hasonlóan sokat mondó, hogy Kína EU-ba irányuló kivitelében a gépek és berendezések 93 mrd. eurós összegével szemben a ruházati cikkek mindöszsze 21 mrd-dal szerepeltek 2006-ban. Az importot egyszerre jellemzi az inter- és intra-indusztriális munkamegosztás. 2006-ban a teljes import 20%-át tették ki a primér termékek (főleg nyersanyag, energia-


77

hordozó, részben élelmiszer), miközben a gépek és berendezések behozatala a teljes import 47%-át érte el. Számos termékcsoportban az elmúlt években Kína vált a világ vezető exportőrévé (irodai és telekommunikációs eszközök, elektromos gépek, nem is beszélve egész sor munkaigényes és könnyűipari termékcsoportról). Annak ellenére, hogy a kínai kivitelben jelentősen mérséklődött a ruházati cikkek aránya, a textiltermékek világexportjában 7-ről 22, a ruházati termékpiacon pedig 9-ről 31%-ra nőtt Kína részesedése 1990 és 2006 között. A kínai külkereskedelem egyik legfigyelemre méltóbb – és egyre inkább bírált – jellemzője a tetemes és az utóbbi években ugrásszerűen megnőtt többlet. Igaz, hogy 1990 óta egyetlen év (1993) kivételével mindig többletet mutatott a kínai kereskedelem mérlege, ez azonban egészen 2004-ig a nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi rendszer számára elviselhető nagyságrendben maradt (évi 22-32 mrd. USD). 2005-ben azonban „robbanás” következett be, hiszen a kiviteli többlet egy év alatt megháromszorozódott, majd 2007-re újabb 150%-kal nőtt (262 mrd. USD-re). Emögött azonban igen ellentétes folyamatok húzódnak meg. Amíg az USA-val és az EU-val – dollárban mérve – 256, ill. 230 mrd. dolláros többlet jött létre, addig tetemes hiány jellemzi a kelet- és délkelet-ázsiai országokkal bonyolított forgalmat. Az elsősorban a kínai többlethez kötődő nemzetközi kritikák mindennek okát nem annyira a kínai versenyképesség látványos javulásában és a kínai gazdaságpolitika sikerében látják, mint a sajátosan protekcionista eszköztárban (állami szubvenciók, árfolyam-politika, közbeszerzések korlátozottsága, alacsony környezetvédelmi, szociális szabványok, a belső fogyasztás alacsony szintje). Ezzel szemben Kína is megfogalmaz kritikát, így a WTO-tagság ellenére hiányzó piacgazdasági státuszát és a vezető importőrök sokszor jogosulatlan dömpingellenes és diszkriminatív kereskedelempolitikai gyakorlatát. A kínai export és import kilátásainak megítélése a világgazdaság jövője szempontjából is elsőrendű fontosságú. Egyes vélemények szerint az exportorientált fejlődés elérte vagy megközelítette a csúcsot, ezért a következő években a kivitel növekedése lassul, a mérlegtöbblet mérséklődik. Érvként a növekvő termelői árakat, a szakemberhiányt, a nyersanyag- és energiaimport korlátait, továbbá a tetemes környezetszennyezettséget említik. Ugyanakkor más vélemények szerint az export erőteljes bővülése fenntartható, mert a versenyképességnek és a termelékenység növelésének még jelentős tartalékai vannak. Emellett számottevő szerkezetváltás zajlik (a magasabb hozzáadott értékű termékek javára), és egyre erősebben veszik ki részüket a kivitelből a kis- és közepes vállalatok. Ezen túlmenően ismeretlen sebességű az a folyamat, amelynek keretében az importált technika, még inkább pedig az importált részegységek felválthatók lesznek kínai belső termeléssel. Ha ez bekövetkezik, az exporttöbblet még akár növekedhet is (importhelyettesítő exportorientáció). Sokan a belső kereslet (mesterséges) élénkítésétől várják a kereskedelmi egyensúlyhiány mérséklődését. Valójában azonban a magas belföldi megtakarítási hányad még nem vezet automatikusan nagyobb belföldi kereslethez (lásd Japán vagy Németország példáját). A kínai gazdaságpolitikát jellemző fokozatosság és „harmóniakeresés” is ellentmondani látszik a hirtelen irányváltásnak. Sokkal valószínűbb, hogy a kínai export új piacok felé fordul, Ázsiában, Afrikában, mindenekelőtt pedig az olajban és gázban gazdag közép-ázsiai és közel-keleti térség-

78


ben. A történelmi „Selyemút” modern közlekedési folyosóvá fejlesztése máris megkezdődött. A külkereskedelmi érdekeltségek további földrajzi diverzifikációja ugyanakkor magával hozza újabb konfliktusok lehetőségét az adott térségben történelmi hagyományokkal, jelentős üzleti (és általában politikai) befolyással rendelkező más országokkal. Ilyen konfliktusok várhatók Afrikában (alapvetően az EU-val), továbbá KözépÁzsiában (Oroszország, USA, Irán, továbbá transznacionális vállalatok). Kína 2001-ben csatlakozott a WTO-hoz. Törekvése mögött évtizedes tudatos politikai és gazdasági stratégia húzódott meg, ami messze túllépett a „földhöz ragadt” kereskedelmi érdekeken. Ezért is egyezett bele sajátos és kemény feltételek teljesítésébe, vállalt más jelentkezőkkel szemben hosszabb felkészülési időszakot és járult hozzá ahhoz, hogy WTO-tagsága nem jelenti automatikusan a piacgazdasági státusz elismerését (vagyis a többi WTO-tag továbbra is indíthat dömpingellenes eljárást kínai termékekkel szemben). Beilleszkedését a nemzetközi kereskedelmi szervezetbe tanulási folyamatként fogta fel, végig ragaszkodott a fokozatossághoz, és – partnereitől eltérően – egyetlen alkalommal élt panasszal (amerikai acélvita), miközben vele szemben hat év alatt 21 esetben hivatkoztak a „speciális védzáradékra” (nem egyszer éppen fejlődő országok). A WTO-tagság jelentős liberalizációt hozott a kínai külkereskedelemben és tőkeszabályozásban. Az átlagos vámszint 2001 és 2005 között 15,6%-ról 9,7%-ra csökkent, de egyes területeken fennmaradt az importtilalom (egészségügy, biztonságpolitika). A kétségtelen haladás ellenére a kínai szabványoknak mindössze egyharmada felel meg a nemzetközi normáknak, a közbeszerzés jellege protekcionista, a szellemi tulajdonjogok védelme nem érvényesül, a külföldi tulajdonszerzés is több területek komoly akadályokba ütközik. Emellett kulcsfontosságú termékek esetében fennmaradt az állami monopólium (rizs, kukorica, gyapot, szén, kőolaj, dohány stb.), sőt legújabban exportkorlátozások is érvénybe léptek a biztonságok hazai ellátás és termelés érdekében. A nemzeti monopóliumok hatáskörét az ország első, 2008 augusztusától hatályos törvénye jelentősen korlátozza ugyan, de a törvény nem vonatkozik azokra a tevékenységekre, amelyeket „nemzetbiztonságinak” vagy „közérdekűnek” minősítenek (ez igen széles kategória). 3. Kína mint egyre jelentősebb nemzetközi tőkeimportőr A Kínai Népköztársaság még nem tartozik a világ vezető tőkeimportőr gazdaságai közé. Ugyanakkor a tőkeimport jelentősége számottevően megnőtt az elmúlt években. A nemzetközi tőke előtt három szakaszban ment végbe a nyitás: 1979-től jöhettek létre különleges gazdasági övezetek4, a kilencvenes évek elejétől Kína más földrajzi területein is megjelenhetett – eleinte a nagyrészt a térség kínai diaszpórájából származó – 4 Ezek bár a kelet-ázsiai tapasztalatokra építettek, azoktól jelentősen el is tértek. Először is egészen más nagyságrendet képviseltek. Másodszor eleinte teljes elszigeteltségben működtek a kínai gazdaságtól (tapasztalatszerzés). Harmadszor: a fejlődés magasabb fázisán jól tudtak integrálódni a kínai gazdaságba, végül negyedszer: az ilyen övezetek alakítása továbbra is megfigyelhető, most azonban már a tengerparttól távol, a szárazföld belsejében, és alacsonyabb fejlettségi szinten álló térségekben.


79

tőke, majd a WTO-csatlakozást követően a legutóbbi évek átfogó, bár messze nem teljes körű nyitással jellemezhetők. 2006 végén Kínában 293 mrd. USD volt a külföldi tőkeállomány (a magyarnak három és félszerese), ami a globálisan befektetett nemzetközi tőke 2,5, a fejlődő országokban befektetettnek 9,5%-át adta. Egy főre mintegy 225 USD jutott (szemben a magyar 8 000 USD-vel). Ugyanakkor az utóbbi öt év átlagában a globális tőkeimport 5, a fejlődőkbe irányulónak pedig már közel 20%-a jutott Kínára. Külföldi érdekeltségű vállalatokhoz kötődik a kínai ipari termelés 30, az export 60, az összeszerelő exportnak pedig 80%-a. Hasonlóképpen közel 60%-ban részesednek a kínai importban, miközben a külkereskedelmi többlethez 90 mrd. USD-vel járulnak hozzá. Ellentétben a felzárkózó európai országokkal, a tőke túlnyomó része – legalábbis közvetlenül – nem a legfejlettebb országokból érkezik. Kiemelkedik Hongkong szerepe, de jelentős a szingapúri, taivani és dél-koreai tőke beáramlása is. Az amerikai és európai vállalatok vagy Hongkongot, vagy a különböző adóparadicsomokat használják fel kínai viszonylatú tőkekivitelükben.5 A beáramló tőke több mint fele a feldolgozó iparra jut, mellette a liberalizált ingatlanpiac és a fokozatos liberalizációt megvalósító pénzügyi szféra szerepe jelentős. Eleinte a külföldiek csak kisebbségi részesedést szerezhettek, később azonban enyhültek a korlátozások. 2001-ben a vegyes vállalatok egyharmadában volt csak többségi külföldi tulajdon, 2006-ban már közel a felében. Sajátos kínai jelenség az ún. „round-tripping”. Ez azt jelenti, hogy a Kínában keletkező tőke ideiglenesen elhagyja az országot, majd külföldi közvetlen befektetés formájában visszatér. Vagyis a külföldiként regisztrált beruházások egy része valójában a visszatérő kínai tőke (így használhatók ki a hazai és külföldi beruházások kezelésében rejlő és az utóbbiak számára kedvezőbb feltételek, adókedvezmények, kormánygaranciák, egyszerűsített profit-hazautalás). A következő években a kínai gazdaságpolitika további liberalizációjával számolunk. Ez egyrészt adódik a WTO-ban és más nemzetközi szervezetekben vállalt kötelezettségek teljesítéséből. Másrészt a kölcsönösség is ebbe az irányba hat, hiszen Kína, mint feltörekvő tőkeexportőr ugyancsak érdekelt abban, hogy kiválasztott telephely-országaiban ne kerüljön szembe olyan korlátozásokkal, amelyeket a külföldi tőkével szemben saját maga is alkalmaz. Sajátos kihívással néz szembe a kínai pénzügyi szektor liberalizálása olyan időszakban, amikor a globális válság a korábbi korlátozásmentes jogi környezet szigorítását követeli meg. 4. Kína kibontakozó szerepe a nemzetközi tőkeexportban A kínai gazdaság világgazdasági súlynövekedésének egyik legújabb, ugyanakkor leglátványosabb jelensége a tőkeexport bővülése. 2006 végén a külföldön eszközölt kínai befektetések állománya meghaladta a 90 mrd. dollárt, aminek 80%-a a pénzügyi szektoron kívül helyezkedett el, és több mint fele a 2004–2006 közötti periódusra esik. EzMiközben kb. 20 000 európai cég van jelen a kínai piacon, a vezető EU-tagállamok közvetlenül alig exportálnak tőkét (2006-ban az EU világméretű tőkekivitele 202 mrd. euró volt, ebből alig 8 mrd. eurót ért el a kínai tőkeexport. Ebnnek is több mint fele Hongkongon keresztül érkezett. 5

80


zel Kína a világ 13. legnagyobb tőkeexportőrévé vált, de egy évtized alatt akár 5. is lehet (USA, Nagy-Britannia, Japán és Németország mögött). Várható az is, hogy néhány éven belül a kínai tőkeexport éves összege meg fogja haladni a tőkeimportét. A dinamikus felfutás egyik sajátossága, hogy nem néhány megaüzlet alkotja, hanem számolatlan nagy és kisebb vállalkozás, valamint a nemzetközi nagyvállalati körben eszközölt többnyire igen szerény kínai megjelenés. 2006 végén több mint 5 000 kínai vállalat közel 10 000 vállalkozását regisztrált a világ 172 országában (275 mrd. USD éves forgalommal és 630 000 alkalmazottal, aminek 40%-a volt nem kínai állampolgár). A beruházások döntően Ázsiába irányulnak (64%), és döntően Hongkong közvetítésével. A latin-amerikai tőkekivitel földrajzi irányait torzítja, hogy a legjelentősebb összegek adóparadicsomokból indulnak útjukra (Cayman-szigetek, Brit Virgin-szigetek). Ha a fenti „kivételektől” eltekintünk, kizárólag az USA-ban regisztráltak 2006 végén 1 mrd. USD-nál nagyobb kínai működőtőke-állományt. Az EU-ban összesen 2,3 mrd. USD volt ez az összeg (Magyarországon 54, ezzel szemben Lengyelországban 87, Romániában pedig 66 millió USD). A legutóbbi évek változása, hogy mérséklődik a korábban egyoldalú ázsiai orientáció, és növekszik Afrika és Latin-Amerika jelentősége. Ez összhangban van azzal a törekvéssel, hogy a kínai tőkeexport is támogassa az ország növekvő nyersanyag- és energiaszükségletének hosszabb távú és biztonságos kielégítését (a bányászatba 18 mrd. USD-t fektettek, a teljes összeg 20%-át). Ezzel szemben még szerények a feldolgozóipari befektetések (7,5 mrd. USD). A kínai tőkekivitelt – legalábbis a most kibontakozó első fázisban – számos érdekesség jellemzi: – szinte teljesen hiányoznak a nagy volumenű zöldmezős befektetések, – nagyobb figyelem irányul meglévő vállalatok felvásárlására, még inkább pedig részesedés szerzésére, – Kína nem törekszik kizárólagos vagy többségi részesedésre, általában (főleg nagy, stratégiai cégek esetében) kifejezetten néhány százalékos részvétel a célja, – az elmúlt években sok olyan vállalatban szerzett részesedést, amely rövid időn belül veszteségessé vált (tőzsdei értéke csökkent), ez azonban nem hozott lényegi változást a tőkeexport-stratégiában, – a tőkekivitelben – hatalmas tartalékaira támaszkodva – Kína olyan kockázatos befektetéseket is vállal, amire nemzetközi versenytársai általában nemet mondanak, – a külföldi vállalatokban való részesedésszerzést tanulási folyamatként értékeli és éli meg, hogy megismerkedhessen a nemzetközi vállalatok döntéshozatali rendszerével (valószínűleg a későbbi masszív tőkeexport érdekében is), – sokszor még szerény szerepét is elrejti valamely „private equity fund” mögé, nehogy a tőkefogadó országok érzékenységét kihívja maga ellen, – egyre nagyobb szerepet kapnak a tőkeexportban a kis- és közepes vállalatok (sokszor a nagy állami vállalatok „oldalvízén”), – a kínai tőkeexport történelmileg is megalapozott eleme a kelet- és délkelet-ázsiai országokban jelen lévő kínai diaszpórával való rendszeres üzleti kapcsolattartás („bambusz-hálózat”). A 2002-ben meghirdetett „Going Global”-dokumentum a külföldi befektetések három fő mozgatórugóját határozza meg: a gazdasági érdekek mellett politikaiakat (mindenekelőtt a piacgazdasági státusz megszerzését) és stratégiaiakat (hozzájárulást a


81

multipoláris6 világrend kialakításához). A tőkekivitel gazdasági érdekei között nemcsak az export erősítése szerepel, hanem a kínai gazdaság belső feszültségeinek enyhítése is (a hatalmas felhalmozott tartalékok egy részének lecsapolása tőkekivitel formájában). Az utóbbi sajátos, de nemzetközileg a legnagyobb figyelemmel övezett jele a „szuverén állami alapok” megjelenése. Első alkalommal 200 mrd.7 (majd 300 mrd.) dollárt különítettek el erre a célra a 2008 közepén már 1,800 mrd. dollárt meghaladó valutatartalékból. Ellentétben a legtöbb más országgal, amely hasonló tartalékokat képzett, a kínait nem a világpiaci olajárak emelkedése, hanem az évek óta jelentősen gyarapodó külkereskedelmi többlet táplálta. A fejlett országok, mindenekelőtt az USA, de több EU-ország is meglehetősen elutasítóan reagált a kínai szuverén állami alapra, és hangsúlyozta, hogy annak tevékenységét nem fogja engedélyezni, miután mögötte nem gazdasági, hanem állami politikai érdekek érvényesítésének lehetőségét vélte felfedezni. Ezzel szemben például Ausztrália (amelynek rendkívül szoros gazdasági kapcsolatai vannak Kínával) és Nagy-Britannia közölte, hogy semmiféle sajátos korlátozást nem fog érvénybe léptetni a kínai tőkével szemben (az utóbbi kifejezetten meghívta a kínai vállalatokat a londoni tőzsdére). Azóta a nemzetközi pénzügyi válság alapvetően átértékelte a likviditással rendelkező országok helyzetét. Ennek általános és Kína-specifikus következményeit azonban csak a 2008 második felében kezdett kutatások tárgyává tudjuk tenni. 5. Kína és a nemzetközi nyersanyag- és energiapiacok Bár Kína – márcsak 9,6 millió km2-es területe alapján is – számos nyersanyaggal jól ellátottnak tekinthető, a gyors növekedés eredményeként a legtöbb ásványi termékben megszűnt nettó exportőri pozíciója, és esetenként jelentős importtöbbletek alakultak ki (még a szén és a vasérc esetében is). A jövőben várható ugyan a takarékosabb termelési kultúrák térhódítása, de a magas növekedési ütem még sikeres szerkezetváltás esetén is évről-évre növelni fogja a kínai gazdaság nyersanyag- és energiaigényét. Ezért tovább fokozódik szerepe a nyersanyagok és energiahordozók világimportjában (már ma számos nyersanyag esetében a világ jelentősebb importőre). A felfutó kínai kereslet az elmúlt években nemcsak a világkereskedelmet élénkítette, hanem a korábbiaknál kedvezőbb helyzetbe hozta a nagy nyersanyag-termelő, túlnyomórészt fejlődő országokat. A növekvő mennyiségen túlmenően elsősorban a tetemes áremelkedés is javította sok ország nemzetközi pénzügyi helyzetét és fejlődési lehetőségeit. 2002 és 2006 között a világ vasérckereslet-növekményének 79, az acélénak 77, a rézének 61, a szénének 52, az alumíniuménak 51, a nikkelének 43%-a adódott a kínai keresletnövekményből (az olajpiacon 40%).8 A „multipolaritás” szigorúan elválasztandó a „multilateralitástól”, és Kína pontosan tudja, miért az előbbit, és nem az utóbbit használja következetesen. 7 Ezt eredetileg három célra kívánták felhasználni (belföldi beruházás, adóssággal terhelt bankok szanálása és a tőkeexport ösztönzése). Végül a bankok szanálása a számítottnál kevesebbe került, ezért nagyobb, mintegy 91 mrd.-os tétel maradt tőkeexport támogatására. 8 Hasonlóan meghatározó volt Kína szerepe az itt nem tárgyalt élelmiszerek globális keresletnövekedésében (a disznóhús keresletnövekményének 85, a gyapoténak 78, a marhahúsnak 63, a szójának 53, a fának 45, a cukornak 40%-a). 6

82


Mindennek ellenére viszonylag szerény földrajzi elmozdulások jellemzik a legfontosabb ásványi nyersanyagok kínai importját. Nem lehet általános tendenciaként megfogalmazni, hogy a gyorsan növekvő kereslet és ennek kapcsán a biztonságos ellátás követelménye egyértelműen diverzifikálta volna a beszerzési forrásokat (a kép vegyes). Sőt, az sem állítható, hogy minden esetben a viszonylag biztonságosabb források felé térült volna el a kínai importpolitika (természetesen adott, pl. afrikai ország biztonságos lehet Kínának, miközben nem az más potenciális importőröknek). Igaz ugyan, hogy az elmúlt években kialakított átfogó kínai Afrika-stratégiát sokan – joggal – kötötték össze a nyersanyag-beszerzés diverzifikálására és biztonságára való törekvéssel (mint ahogy hasonló megjegyzések a Kína-Latin-Amerika közötti kereskedelemre is vonatkoztak). Ugyanakkor a statisztikák azt mutatják, hogy a legtöbb nyersanyag esetében Kína fő beszerzési forrásai az ázsiai országok, továbbá a fejlett gazdaságok maradtak. E vonatkozásban kiemelkedik Ausztrália több területen gyorsan növekvő jelentősége (szén, vasérc, földgáz), de Kanada és Dél-Afrika is fontos partner (nem egy esetben kínai tőkerészesedéssel az adott szektorban vagy vállalatban). Kína hosszabb távú beszerzési stratégiáját nem annyira földrajzi meghatározottságok, hanem általános elvek alapján alakította ki. Ezek az alábbiak: – hosszú lejáratú szállítási szerződések kötése a legfontosabb exportőrökkel, – a kínai tőkeexport ösztönzése a nyersanyagokkal bőven rendelkező országok felé, – kutatási-feltárási-kitermelői szerződések kötése, amelyek egy része tartós kínai tőketulajdon mellett valósul meg, más része kompenzációs üzlet (a kínai előfinanszírozás ellentételezése később szállítandó nyersanyag-mennyiséggel), – egyértelmű gazdasági szempontok előnyben részesítése a politikai-ideológiai megfontolásokkal szemben (diktatúrák, emberi jogok, polgárháborúk). Az ásványi nyersanyagoktól több ok miatt is elválasztandó az energiaimport kérdése. Egyrészt ez világméretekben stratégiai ellátási kérdés (szemben pl. a könnyen diverzifikálható ásványi nyersanyag-beszerzéssel). Másrészt 2010-re Kína lesz a világ legnagyobb energiafogyasztója (megelőzve az USA-t), 2030-ra pedig Indiával együtt a világ energiafogyasztásának növekményéből 45%-ot fog képviselni. Harmadrészt jelentős szerkezeti váltás előtt áll a kínai energiatermelés. A fogyasztás gyors növekedésének biztonságos kielégítése, mindenekelőtt pedig a környezetkárosítás korlátozása viszonylagosan mérsékli a szénfelhasználást. Ennek következtében viszont – az ambiciózus atomenergia-program mellett is – óhatatlanul növekszik az ország olaj- és gázfelhasználása. Ez pedig nemcsak az utóbbi két termék világpiaci árára, de a beszerzési források körüli nemzetközi érdekviszonyokra is lényegi hatással lehet. Különösen fontos ebben a vonatkozásban a földgáz-kereslet dinamikus bővülése, miután ennek az energiahordozónak jelenleg még minimális szerepe van a kínai energiamérlegben. A csekély földgáz-szükségletet egyelőre alapvetően hazai forrásokból tudja fedezni Kína,9 de a helyzet lényegesen változik 2010 után, amikor kialakul a jelentős és tartós nettó gázimportőri pozíció. (Ehhez az előrejelzéshez a most épülő és a közeljövőben megvalósítani tervezett csővezetékek megfelelő és megbízható támpontot nyújtanak.) 2007-ben a világ földgáztermelésének 2,4, -fogyasztásának pedig 2,3%-át adta Kína, vagyis önellátó volt. (Olajtermelése a világtermelés 4,8, a -fogyasztás 9,3%-át tette ki, vagyis e vonatkozásban már jelentős nettó importőrként volt jelen az adott termék világpiacán.) 9


83

A beszerzési források biztonsága mellett – mindenekelőtt az energiahordozók vonatkozásában, de néhány más stratégiailag fontos ásványi nyersanyag esetében is – felértékelődik a szállítás, valamint a szállítási útvonalak biztonsága. Jelenleg a kínai szállítási kapacitás az importigény töredékét képes csak kielégíteni. Az import túlnyomó hányadát nem kínai zászló alatt hajózó országok vállalatai bonyolítják. Emellett a szállítás döntő része a Malakka-szoroson keresztül bonyolódik, ami a hosszabb idő miatt többletköltséggel és időveszteséggel jár. Emellett a Malakka-szoros egyre túlzsúfoltabb, és a hosszú útvonalon a jövőben nem kizárhatók terrorista (vagy kalóz-jellegű) támadások sem. Ausztrália, mint nyersanyag-ellátó részben éppen földrajzi közelsége és a közvetlen szállítási útvonalak megléte miatt értékelődik fel. De hasonló a helyzet Mianmarral, ahol 2009-re készül el az ottani kikötővárost, Sitvét a kynai Kunming városával összekötő kőolaj- és földgázvezeték (egyelőre konkrét „tartalom” nélkül). A későbbiekben elsősorban Mianmar kínál a jelenleginél jóval rövidebb, és kínai remények szerint biztonságosabb szállítási útvonalat. Külön kezelendő a közép-ázsiai olaj és főleg gáz szállítása Kínába. Jelenleg egyetlen, orosz olajat szállító csővezeték működik.10 A gázszállításra alkalmas csővezeték – közép-ázsiai országokkal – részben kiépítés alatt, részben tárgyalási szakaszban van. Éppen ezen a területen (gáz és KözépÁzsia) várhatók konfliktusok a legnagyobb fogyasztók és Kína, valamint a mindkettőt képviselő nemzeti és a transznacionális vállalatok között a következő években. Ehhez képest viszonylag kisebb horderejűnek és nagyrészt más természetűnek (nem kizárólag vagy döntően nyersanyagokhoz, még kevésbé olajhoz vagy gázhoz kötődően) ítéljük meg a konfliktusforrásokat Afrikában (esetleg Latin-Amerikában, Dél- és KeletÁzsiában).11 6. A kínai segélypolitika jellemzői nemzetközi összehasonlításban Kína sajátos helyet foglal el a nemzetközi fejlesztéspolitikai térképen, ugyanis egyszerre segélyező és segélyezett. A kilencvenes években a legnagyobb segélyeket éppen Kína kapta, és még 2004-ben is a hetedik helyen állt a segélyezettek listáján. Ugyanakkor hangsúlyozandó, hogy az ország jóval nagyobb összegeket használ fel saját segélypolitikájának finanszírozására, mint amennyivel a nemzetközi közösség Kínát támogatja. A kínai fejlesztési segélypolitika három szakasza különböztethető meg. Az első a Népköztársaság megalakításától a hetvenes évek közepéig tartott, és egyértelműen ideológiai indíttatású volt. Az ezt követő másfél évtizedben (1990-ig) a segélypolitika jelentéktelenné válik a kínai kül- és gazdaságpolitikában, miután a hangsúly a hazai modernizációra és a fenntartható gyors növekedésre tevődik át. A kilencvenes évek elején indul a harmadik szakasz, amikor a segélypolitika aktivizálódik. Bár 1991 és 2005 köLehetőség kínálkozhat azonban arra, hogy a Szibérián keresztül Japánba irányuló és most épülő olajvezetékhez Kína is csatlakozik. A vezeték leágaztatható Észak-Kelet-Kína felé, ami – tekintettel az ország földrajzi helyzetére és fő fogadó kikötőinek fekvésére, valamint a fenti kínai terület rendkívül dinamikus fejlődésére – a jelenleginél jóval kedvezőbb feltételek mellett tudná fogadni az orosz olajat. 11 Külön kérdés a kínai–iráni viszony, amelynek elemzésére a 2008–2009-ben folytatandó kutatás során fogunk részletesen kitérni. 10

84


zött az éves segélyezési összeg közel ötszörösére nőtt, a gazdaság ennél gyorsabban fejlődött. Következésképpen a segélyek részesedése a kínai GDP-ben tovább csökkent, és 2005-ben annak 0,04%-át érte el (mintegy évi 1-1,5 mrd. USD-t). Mindeközben jelentős átalakuláson ment át a fejlesztési segélypolitika cél- és eszközrendszere. A hangsúly eltolódott a kamatmentes kölcsönöktől a kedvezményes hitelek felé. Egyre meghatározóbbá váltak a gazdasági érdekek (nyersanyagbeszerzés biztonsága, új exportpiacok feltárása) az ideológiai és politikai elvekkel szemben. Földrajzi értelemben kiemelt szerephez jutottak az afrikai országok.12 A kínai segélypolitika a fejlett országokban alkalmazott elvektől és módszerektől eltérően működik. Ebben bizonyára szerepet játszik az, hogy segélyezettként Kína hosszabb időn át gyűjthetett tapasztalatot a fejlesztési támogatások pozitív és negatív hatásairól, a mögöttük megtalálható különböző érdekekről és azok érvényesítési lehetőségeiről. Emellett a sikeres modernizáció, mindenekelőtt pedig a tömeges szegénység két évtized alatti példátlan mértékű csökkentése (kb. 200 millió embert emeltek ki az „abszolút szegénységből”) jelentős bizalmi tőkét teremtett a kínai fejlesztési segélypolitika számára. Mindenekelőtt a legelmaradottabb országok tekintik Kínát követendő példának (ellentétben a poszt-kolonialista európai és észak-amerikai segélyezés meglehetősen kétséges gyakorlati eredményeivel). A kínai segélyezés alapelvei: – a projektek legnagyobb része nem részfeladatot vállal, hanem komplex szemléletet tükröz (pl. a nyersanyagfeltáráshoz kötődő infrastruktúrát is megépíti), – a megvalósítási időszak viszonylag rövid, a projekt jól kommunikálható, – a stratégiai megfontolások és a jelentős pénzügyi háttér következtében átlagosnál nagyobb kockázattal bíró fejlesztéseket is vállal Kína, – legalábbis első látásra a projektek kevésbé szigorú feltételek teljesítéséhez kötöttek, és nagyobb mértékben veszik figyelembe a fogadó ország érdekeit, miközben jobban „eltűrik” azok társadalmi-politikai berendezkedését, és nem támasztanak politikai-emberjogi-ideológiai követelményeket, – a kínai szakértőket a fogadó országban kialakult jövedelmi szintet figyelembe vevő bérezés illeti meg, – a projektek adminisztrációs-bürokratikus költsége töredéke a megfelelő európainak vagy nemzetközinek. Ugyanakkor a lehetséges hátrányok között említhető, hogy a projektekről Pekingben döntenek (nem is mindig koordinált intézményi struktúrában, több minisztérium megosztott kompetenciája mellett), a döntés esetenként kevéssé támaszkodik a támogatandó ország valósághű elemzésére, annak igényeire, a projekt várható hatékonyságára. Nagyobb és már érdekkülönbségeket is felszínre hozott téma a kínai munkaerő foglalkoztatása a projektekben (ami értelemszerűen kiszorítja a hazai, általában bőségesen rendelkezésre álló munkaerőt), továbbá a minimális munkajogi, munkavédelmi, egészségügyi előírások figyelmen kívül hagyása, nem utolsósorban pedig a projekt megvalósítása során előidézett súlyos környezeti károsodás. 12 Ennek ellenére a segélyek fele továbbra is Ázsiában marad, egyharmada jut Afrikára, 10% pedig Latin-Amerikára.


85

Mindemellett a kínai segélypolitika komoly kihívás a hagyományos segélyezők számára, és mindenképpen fokozza e területen is a nemzetközi versenyt. Bizonyos, hogy a kynai tapasztalatok és segélyezési gyakorlat nem marad hatás nélkül a következő évek nemzetközi – lehetőség szerint nemzetközileg koordinált – segélypolitikájára (optimális esetben egy új „fejlesztési világrend” kialakításának feltételeire). A közeledés ebbe az irányba Kína részéről már megindult, amikor az ország belépett a hagyományos donor-országok által működtetett DAC-be, és intézményesített együttműködést épített ki e kérdésben más országokkal olyan nemzetközi szervezetekben, mint a Világbank, az Ázsiai Fejlesztési Bank és az ENSZ egyéb szakosított szervei. A labda egyre inkább az észak-amerikai és az európai uniós térfélen pattog… 7. Kína növekvő szerepe a nemzetközi pénzügyi rendszerben Kína már évek óta a világ legjelentősebb valutatartalékával rendelkezik. Ennek összege 2008 közepén meghaladta az 1.800 mrd. USD-t (szemben a második helyen álló Japán mintegy 1.000 mrd.-os összegével). A hatalmas többletet a folyó fizetési mérlegnek a GDP 10%-át immár tartósan meghaladó mértéke hozta létre. Hivatalos adatok hiányában feltételezésekre vagyunk utalva a tartalék összetételét illetően. Nagyon valószínű azonban, hogy ennek legalább kétharmada USD-ben áll rendelkezésre, továbbá ennek jelentős része (2008 januárjában 493 mrd. USD) amerikai kincstárjegyekben fekszik (második hely az 587 mrd. USD-t kimutató Japán után). Nem meglepő, hogy a legutóbbi években egyre gyakrabban merültek fel a világgazdaság egészét érintő kérdések. Kínai részről az, hogyan lehetne a tartalékokat (vagy legalább azok egy részét) a leghatékonyabban felhasználni (a „hatékonyság” Kínában messze nemcsak gazdasági, hanem stratégiai szempontok alapján határozódik meg). Amerikai, legutóbb azonban már az EU részéről is az, hogy Kína jelentős mértékben értékelje fel valutáját, ezzel csökkentve a globális monetáris rendszerben megfigyelhető egyensúlyhiányokat. Legalábbis a második kérdést egyelőre háttérbe szorította a globális pénzügyi válság. Nem mentesült azonban ennek közvetlen hatásaitól Kína sem, hiszen 2008 első felében a tartalékállomány úgy nőtt közel 400 mrd. dollárral, hogy annak nagyobb részét már nem a mérlegtöbblet, hanem a spekulációs („forró”) pénz tömeges beáramlása idézte elő. Számítások szerint a kínai valuta egyensúlyi árfolyama mintegy 40%-os felértékelést követelne meg (de a kereskedelmi súlyozás alapján számított, ún. reál-effektív árfolyam is legalább 20%-os egyszeri felértékelést tenne szükségessé. Ezt azonban Kína mereven elutasítja, és szigorúan tartja magát – e területen is – a fokozatosság elvéhez. 2005-ig szigorúan kötött árfolyam-politikát folytatott (a nemzeti valuta a dollárhoz volt kötve). Ezután igen óvatos elmozdulás kezdődött a rugalmasabb árfolyam-politika felé (sávszélesítés, egyébként ismeretlen összetételű, de minden bizonnyal az amerikai dollár túlsúlyára épülő valutakosárral szembeni árfolyam-rögzítés). Összességében három év alatt mintegy 18%-kal értékelődött fel a yüan a dollárhoz képest. Ugyanakkor a dollár nyilvánvaló és tartós gyengélkedése ellenére sem merült fel komolyan az a gondolat, hogy jelentősen csökkenteni kellene a dollár kulcsvaluta-szerepét, beleértve a dollárban tartott tartalékok mennyiségét is. Ugyanis a kínai export és import döntő része dollárban bonyolódik, és dollárban jegyzik a legtöbb, Kína számára egyre fonto-

86


sabb nyersanyag és energiahordozó világpiaci árát is. Még kevésbé került napirendre a kínai valuta konvertibilissé tételének gondolata.13 A gyors felértékelés ellen nemcsak az export versenyképességével kapcsolatos esetenkénti – bár valószínűleg nem mindig megalapozott – aggályok hatnak, hanem az egy évtizeddel ezelőtti ázsiai pénzügyi válságból leszűrt tapasztalat is, miszerint az adott valuta elleni támadásokat csak igen jelentős devizatartalékok megléte esetén lehet a siker reményében kivédeni (ez a „biztonsági felár” fontosabb tényező, mint a mindenkori átváltási árfolyam). De még így is rendkívül nagy tartalékok maradnak parlagon. Ezek hatékony felhasználására több eszközt vetettek be. Egyrészt 2007 elejétől 2008 közepéig 16 (!) alkalommal, összesen 17,5%-ra emelték a bankok kötelező tartalékrátáját. Másrészt liberalizálták a tőkemozgásokat, beleértve a magánszemélyek megtakarításának külföldre utalását is (meghatározott összegig). Harmadrészt „szuverén állami alapokat” hoztak létre. Negyedrészt – felismerve a szűk valuta-átváltási mozgásteret (nevezetesen azt, hogy tetemes veszteség és globális káosz nélkül nincs lehetőség tömeges dolláreladásokra és hasonlóan tömeges euró-vásárlásokra) – a felhalmozott valutatartalékok összetételének csak fokozatos átalakítása lehetséges. Ez azt jelenti, hogy a korábban felhalmozott tartalékok összetétele alig változik, viszont az újonnan regisztrált többlet számára nagyobb „átváltási mozgástér” kínálkozik (mindenekelőtt az euró, a dollár és a yen kereszt-árfolyamainak alakulását figyelembe véve). Ezzel szemben – a korábbi kísérletek nem kellő eredménye alapján – egyelőre ellenállnak a másik alternatívának, nevezetesen a belső kereslet mesterséges és gyors élénkítésének. Holott az előrejelezhetően rendkívül kedvezőtlen demográfiai trendek sürgetik egyfajta szociális ellátó rendszer kiépítését. Másrészt – egyes remények szerint – a belső kereslet élénkítése csökkentené az exporttöbbletet (az eddig exportra irányuló termelés egy részének a hazai piacra irányításával, valamint az importkereslet növekedésével). Harmadrészt – sok szakértők véleménye szerint – a belső kereslet erősítése mérsékelhetné a fejlett világban egyre valószínűbbnek látszó recesszió mélységét és időtartamát, vagyis elkerülhetné a világgazdaság akár drasztikus „mélyrepülését”. Az ellenállás érvei között szerepel, hogy a fogyasztásösztönző gazdaságpolitika sikere nemcsak a bevetett eszközöktől, hanem az adott társadalom fogyasztási hajlandóságától is függ. Másrészt a valuta felértékelése nem valószínű, hogy automatikusan és jelentősen csökkentené a kínai gazdaság exportképességét (nagyok még a tartalékok). Harmadrészt a változatlanul gyors gazdasági növekedést a belső kereslet mesterséges felpumpálásával még erősíteni jelentősen megnövelné az inflációs kockázatot egy olyan országban, ahol az infláció – igaz, egyelőre jórészt a világpiaci áremelkedés következtében – az elmúlt másfél évben jelentősen megugrott. Végül az olcsóbb import aligha ösztönözne nyersanyag- és energiatakarékosságra, és ezzel még inkább nyomás alá helyezné a világ nyersanyag- és energiapiacait, miközben tovább ösztönözné a környezetkárosító termelést Kínában. Megjegyzendő azonban, hogy a yüan a Kínával szoros gazdasági kapcsolatokat ápoló országokban legalább részben elfogadott fizetőeszköz (miközben ezen országok valutatartalék-állományában is szerepel meghatározott súllyal). Mindenekelőtt a kínai kereskedők által ellenőrzött kelet- és délkelet-ázsiai piacokon lehet széles körben yüannal fizetni (Vietnam, Kambodzsa, Mianmar, Laosz). Emellett a határmenti kereskedelemben, amelynek összegét 2006-ban 26 mrd. USD-re becsülték, a yüan teljes egészében elfogadott fizetőeszköz. Hivatalos statisztikák szerint 2007-ben Thaiföldön 4,4, Vietnamban pedig 3,5 mrd. yüan volt forgalomban (532, ill. 423 millió USD). 13


87

Ezért – a globális pénzügyi válság előtti helyzetet figyelembe véve – a kínai monetáris politikát az „óvatos” és „fokozatos” jelzővel illettük. Arra következtettünk, hogy a yüan fokozatos felértékelődése együtt fog járni a nagyrészt versenyképes importhelyettesítő termelés tömeges megjelenésével, a hazai kapacitások belépésével a különböző (mindeddig nemzetközi) termelési láncolatokba, vagyis hogy a helyettesítési hatás meg fogja akadályozni az import hirtelen és az árfolyam-változásnak tulajdonítható megugrását. Viszonylag új jelenség Kína növekvő szerepvállalása a nemzetközi pénzügyi intézményekben. Miközben a kínai vezetés tökéletesen tudatában van növekvő nemzetközi (gazdasági és pénzügyi) befolyásának, rendkívül lassan törekszik az ebből adódó pozíciók és mozgástér kiépítésére. Egyrészt egyik meghatározója a nemzetközi pénzügyi stabilitásnak, másrészt szinte marginális a szerepe a megfelelő nemzetközi intézmények döntéshozatali folyamataiban.14 Az „olló” kinyílása két tényező hatásának eredménye. Egyrészt annak, hogy Kína – ismételten a fokozatosság jegyében – nem kívánja „aprópénzre váltani” megnőtt globális pénzügyi szerepét. Másrészt pedig annak, hogy fokozott beépülése a nemzetközi pénzügyi rendszerbe és súlya a globális pénzügyi folyamatokban egyúttal fokozott felelősséggel és a kölcsönös függőség tudatosulásával párosul(t). Aligha kétséges, hogy a jelenlegi globális pénzügyi válság kezeléséből, majd rendezéséből, a remélhetőleg létrejövő új jogi-intézményi struktúra tervezéséből és megvalósításából Kína semmiképpen sem tartható távol. Csak remélni lehet, hogy a „klasszikus” pénzügyi hatalmak már eljutottak erre a felismerésre… VI. TANULSÁGOK ÉS AJÁNLÁSOK MAGYARORSZÁG SZÁMÁRA Magyarország Kína-stratégiájának kialakítása során három keretfeltételből célszerű kiindulni: – a kínai fejlődés sajátosságai, előrejelezhető politikai-gazdasági-társadalmi pályája, valamint hatása a globális kapcsolatrendszerre (nagyrészt mozgó, de sok elemében elég jól előrejelezhető célpont a következő évtizedre), – Magyarország lehetőségei és korlátai (kockázatai) a kétoldalú, illetve a nemzetközi keretekben adódó együttműködéssel kapcsolatban (a lehetőségek kihasználása és a kockázatok mérséklése tudatos cselekvési rendszer meglétét igényli, ami nem adott, hanem kifejlesztendő, majd folyamatosan és rugalmasan alakítandó), – Hazánk nemzetközi kötelezettségeiből adódó lehetőségek és korlátok, ismételten figyelembe véve, hogy ezek tartalma (kevésbé formája és intézményes keretei) ugyancsak változik, nem utolsósorban Kína befolyásának, valamint a nemzetközi egyezményekben velünk szövetséges partnerek magatartásának, érdekeinek hatására. Jelentős lobbizás vagy saját erőfeszítés nélkül lett választott tagja a BIS (Basel) igazgatótanácsának (ide a fejlődő országok közül csak az OECD-tag Mexikó tartozik), valamint beválasztották az IMF igazgatótanácsának végrehajtó bizottságába (ahol 3,66%-os szavazati súllyal rendelkezik). 14

88


Alapvetésként le kell szögezni, hogy Kína nagyhatalmi színre lépése új korszak kezdetét jelenti, amely a többpólusú világrend kiteljesedése felé mutat. A megindult változások közvetlen és közvetett formában, több dimenzióban és komplex módon rendezik át a világ politikai (biztonsági), gazdasági-kereskedelmi (energiaellátási, élelmezési, pénzügyi), kulturális, nyelv, környezeti viszonyait. E hatások alól Magyarország sem vonhatja ki magát. Tudomásul kell venni, hogy a Kínai Népköztársaságban több zajlik egy kísérletnél, vagyis annál, hogyan lehet összeegyeztetni az egypárt-rendszert, a demokrácia meglehetős korlátozását a gazdaságban érvényesülni engedett piaci viszonyokkal, és ezzel példát mutatni az ideológiák tényleges másodlagossá válására a pragmatikus célokkal szemben. Úgy tűnik, hogy ez a „modell” sikeresen fenntartható, a lakosság százmillióit képes gyorsan növekvő és mindinkább elfogadható életszínvonalhoz juttatni, miközben a leggazdagabbak egyre szélesedő rétegének létrejöttével vállalkozói magatartásra és (tovább)tanulásra serkent további tíz- és százmilliókat. E folyamat – párosulva a rendkívül gyorsan növekvő gazdasági (és katonai) erővel – paradigmaváltást valószínűsít a világfolyamatok szemléletmódjában. Miután azonban tudatosan a kínai filozófiát és történelmet, valamint mentalitást alapvetően jellemző fokozatosság és a harmóniakeresés jegyében zajlik, globális hatásai nem drasztikusan, nem robbanásszerűen, de annál inkább megalapozottan jutnak érvényre, hogy aztán adott ponton minőségi változásokba csapjanak át. Az „új minőség” körülményeire és játékszabályaira nem azok megjelenése után, hanem jóval előtte, a fokozatossággal jellemezhető periódusban kell(ene) felkészülnünk. A magyar kormányzat nemzetközi stratégiájában Kína még mindig nem foglalja el az ország növekvő nemzetközi súlyát megillető és a magyar érdekeknek megfelelő helyet. Ezen alapvetően változtatni kell, és mielőbb (új) kormányzati Kína-stratégiára van szükség. Ennek a stratégiai ernyőnek a megléte erősítheti a kétoldalú kapcsolatok fejlesztését. 1. Kormányzati teendők (a) Kínai kapcsolatainkat szervesen be kell ágyazni a Magyar Köztársaság nemzetközi együttműködési rendszerébe. Ez – a kialakult és intézményesített szövetségi viszony változatlanul hagyása mellett – éppúgy érinti a transzatlanti, mint az EU-s kapcsolatrendszert, összhangban a többpólusú világ által támasztott követelményekkel. (b) Fokozott figyelmet kell fordítanunk mindazon – számunkra is egyre fontosabb – nemzetközi együttműködési formákra, amelyeknek Kína aktív részese (elsősorban a jövőbeli energiabeszerzés szempontjából Közép-Ázsia és ezen belül a Sanghaji Együttműködési Szervezet, továbbá kereskedelmi-pénzügyi-tőkekapcsolati vonatkozásban az ázsiai integrációs törekvések). (c) Nem hagyható figyelmen kívül, hogy Kína nemcsak növekvő nemzetközi befolyással rendelkezik, de egyre öntudatosabb is. Ezért ma már semmilyen kérdésről nem lehet tárgyalni (nemcsak nekünk, nálunk jóval erősebb országoknak sem) a „XIX. század” nyelvén és magatartási formáinak alkalmazásával. Óvakodnia kell a magyar politikának a kínaiak nemzeti érzéseinek megsértésétől, kínai belügyekbe való beavatkozástól. Ez természetesen nem zárja ki, hogy egyes kényes kérdéseket,


89

amelyek iránt Kína is érdeklődést mutat, Magyarországnak pedig konkrét tapasztalatai vannak (pl. emberjogi kérdések, kisebbségpolitikai megoldások) ne beszéljünk meg kétoldalú keretekben. (d) A kínai szuverenitás és területi egység nem vonható és nem vonandó kétségbe. Minden ellenkező jelre Peking azonnal és erőteljesen reagál, ami rontja a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének lehetőségeit. A megfelelő magyar kormányzati álláspontot (pl. legutóbb Tibet esetében) nem szabad alárendelni belpolitikai, szűklátókörű pártpolitikai csatározásoknak. Ezzel – számolva a megfelelő kínai reakcióval – sokkal nagyobb kárt okozunk saját magunknak, mint bármilyen előnyt lehetne szerezni az ilyen fellépésekből. Ellenkezőleg, könnyen elveszíthetjük nemcsak Kína bizalmát, hanem jelenlegi vélt vagy valós regionális előnyeinket is, hiszen a kétoldalú kapcsolatok stratégiai fejlesztésére nemcsak mi, hanem szomszédaink is törekszenek, és az esetleg kialakuló politikai-bizalmi vákuumot örömmel és azonnal kitöltenék. (e) Kína-stratégiánk szerves részévé kell tennünk a kelet-nyugati (Kína–Közép-Ázsia/ Oroszország – Európa) közlekedési folyosók ügyét, és aktív részt kell vállalnunk e stratégiai útvonalak meghatározásában (itt is van esélye a bilaterális együttműködésnek). (f) Fejlesztenünk kell kapcsolatainkat a délkelet-ázsiai kínai kolóniával, amelyek sok esetben nemcsak az adott országok „gazdasági elitjét” képezik, de igen szoros kapcsolatokat tartanak fenn az „anyaországgal”. Ezen keresztül újabb gazdasági együttműködési lehetőségek előtt nyílhat meg az út, nem is szólva a megszerezhető bizalmi tőketöbbletről. (g) Regionális központszerepünket csak úgy tudjuk hatékonyan kiépíteni, ha ennek során szorosan együttműködünk a szomszédos országokkal. Ezzel lehet elejét venni annak, hogy Kína az érintett felekkel folytatott kétoldalú tárgyalásain az „oszd meg és uralkodj” elvet érvényesíthesse. (h) A magyar–kínai viszony új, stratégiai alapokra helyezése megköveteli – az együttműködés intézményes hátterének erősítését, – az államközi szerződések újratárgyalását a stratégiai partnerség jegyében, – a kapcsolatfejlesztés anyagi és szellemi (információs) infrastrukturális hátterének megteremtését, – a fejlesztések gazdasági, környezetvédelmi és nemzetközi kockázatainak reális számba vételét és kezelését, – nagyobb központi szerepvállalást a meghatározó kétoldalú projektek ösztönzésében és támogatásában. 2. Kína-stratégiánk EU-keretekbe építhető elemei (a) Magyarország, mint az EU teljes jogú tagja aktívan kell, hogy részt vegyen az EU Kína-politikájának alakításában. Fel kell hagyni az egyoldalú politikafogadó (policy-taker) gondolkodással és cselekvéssel. Természetesen aligha valószínű,

90


hogy bármely részterületek „politikacsinálókká” (policy-maker) válnánk, de az aktív, politika-befolyásoló (policy-shaper) tevékenység a sikeres magyar Kína-stratégia elengedhetetlen része kell, hogy legyen. (b) Aktív részt kell vállalnunk minden olyan fórumon, ahol az EU és Kína (sokszor Ázsia részeként) képviselteti magát, és megfelelő magyar álláspontokat, javaslatokat kell a készűlő EU-politikák számára biztosítani. (c) Miután a kereskedelempolitikai kompetenciák a tagság pillanatától Brüsszelre ruházódtak át, az EU közös kereskedelempolitikája az, ami védheti a magyar piacot is a nem-kívánatos (vagy kifejezetten veszélyes) kínai áruktól. (d) Erőteljes tevékenységet kell folytatnunk az EU közös energiapolitikája érdekében, hiszen ennek kulcsterülete az a Közép-Ázsia, ahol egyre nagyobb mértékben jelennek meg konkurens (versenyző) kínai érdekek is. (e) Aktivizálni kell az EU-n belül a magyar segélypolitikát, és megfelelő uniós válaszokat kell találni a kínai segélypolitika ideológiai és gazdaságpolitikai kihívásaira. (f) Megvizsgálandó annak lehetősége, hogy a legutóbb Budapestre telepített Európai Innovációs és Technológiai Intézet hogyan tudni nyitni kínai szakemberek felé (ennek a tudományos kutatáson messze túlmutató üzleti vonzatai is lehetnek). 3. Bilaterális kapcsolatok: a lehetőségek kihasználása, újak teremtése, az akadályok fokozatos leépítése (a) Kereskedelmi kapcsolatok – a fennálló problémák ellenére a korábbi helyzethez képest áttekinthetőbbé vált a kínai üzleti környezet (WTO-tagság), ami a magyar exportőrök számára is kiszámíthatóbb körülményeket teremt, – a kétoldalú kereskedelemi kapcsolatok alapvetően egyensúly-hiányos jellege aligha fog változni a következő időszakban, de a mainál magasabb importfedezeti arány kialakítható a kivitel erőteljes bővítésével (nem a behozatal visszafogásával), – a kétoldalú kereskedelem importoldalán figyelembe kell venni, hogy ebben meghatározó szerepet játszik a magyar reexport, ami – tudatos üzletpolitika esetén – erősíti regionális szerepünket, – felmérendők azok a lehetőségek, amelyeket a transznacionális cégek kínai tevékenységébe való magyar(országi) vállalati bekapcsolódás teremthet meg, – a potenciális magyar exportőri kör közismert pénzügyi és logisztikai korlátai, de a kínai gazdaságpolitika regionálisan eltérő sajátosságai is indokolják, hogy bizonyos régiókat (és nem feltétlenül a legfejlettebbeket) célszerű kiválasztani a gondosan előkészített exportfejlesztés számára. (b) Kínai tőkeimport – Kína tőkeimportjába a magyar vállalatok eddig rendkívül szerény mértékben kapcsolódtak be, holott jelentős befektetési lehetőségek adódnának a kontinensnyi országban,


91

– figyelembe véve a méretbeli különbségeket, a magyar tőkeexport sikerét pozitívan befolyásolja, ha világosan körülhatárolt tevékenységi körre, és meghatározott földrajzi régióra összpontosul, továbbá több magyar vállalat közös akciójaként valósul meg, – megfontolandó a tőkeexporttal járó együttműködés kialakítása a nálunk megtelepedett multinacionális vállalatokkal, akár más, főleg EU-országok kínai beruházási tevékenységéhez vagy elképzeléseihez csatlakozva, – tekintettel a továbbra is fennálló kínai korlátozásokra, a befektetéseket alaposan elő kell készíteni, a kockázati elemeket ki kell szűrni. Ehhez nélkülözhetetlen a Kínában működő magyar intézményekkel, a már beruházási tapasztalatokat szerzett vállalatokkal, valamint – EU-szintű projektek esetében – az EU pekingi kereskedelmi kamarájával való rendszeres és folyamatos kapcsolattartás. Referencia- és jogbiztonsági szempontból meggondolandó hongkongi üzleti társak, közvetítők bevonása. (c) Tőkeimport Kínából – a következő években a magyar gazdaság is szembesülni fog a növekvő kínai tőkeexporttal, – ahhoz, hogy regionális (logisztikai, termelési) központtá váljunk, nélkülözhetetlen jelentős mértékű kínai tőke beáramlása, és ennek magyar részről történő ösztönzése, – éles versenyben vagyunk a kínai tőkéért más EU-s és egyéb környező országokkal, ami szükségessé teszi a megfelelően ösztönző – ugyanakkor EU-konform – tőkevonzási politika kidolgozását és érvényesítését, – kínai tőkeimportunk stratégiai tervezése során a magyar gazdaság hosszabb távú érdekeire kell építenünk (európai vagy regionális piacra termelő kínai vállalatok megtelepedése, regionális szolgáltató hálózatok kialakítása, tőke áramlásával együtt járó speciális fejlett technológiák kifejlesztése, amelyeket aztán az együttműködő felek többek között a kínai piacon is értékesíteni tudnak), – kínai tőke vonzása a magyar ipari park-programokba, – közös kutatási programok indítása, esetenként a Kína számára is megnyitott EUkeretekben, – a magyar társadalom Kína iránti nyitottságának erősítése (d) Az együttműködés ágazati súlypontjai – eldöntendő, hogy a kétoldalú együttműködésben Magyarország milyen tevékenységekre kíván összpontosítani (függően az egyes szektorok tudásigényes, munkaerő-igényes, energia- és anyagigényes, technológiaintenzív, környezetbarát jellegétől), avagy több területen ösztönözzük az együttműködést. Ebben az esetben az egyes szektorok közötti megfelelő arányokat kell megtalálnunk, – eldöntendő az is, hogy mit szeretnénk inkább: egy hatalmas, kínai mintájú, koncentrált ipari-technológiai, fejlesztési, termelési „klasztert”, vagy regionális logisztikai bázisok, ipari parkok egymástól távoli kistérségeket magában foglaló hálózatát (vagy esetleg egyiket sem szeretnénk), – a magyar és kínai kormányzati és üzleti szféra közötti tárgyalások eddigi eredményei alapján a mezőgazdasági, az élelmiszeripari, a környezetvédelmi,

92


– – – –

– –

a gyógyászati, energiatakarékossági, valamint egyes gépipari területeken kínálkoznak együttműködési lehetőségek. Ezek egy részét célszerű kiemelni a bilaterális keretből és szélesebb, regionális, esetenként kifejezetten nemzetközi (ezen belül EU-s) keretekbe kell ágyazni. Ilyen a harmadik országokban, mindenekelőtt Afrikában megvalósítható együttműködés a mezőgazdaságban és az élelmiszertermelésben, jelentős kapacitások és igen fontos kínai érdekek találhatók a kutatási együttműködésben. Ez önmagában indokolja egy új államközi szerződés megkötését a tudományos és oktatási stratégiai kooperáció területén. tekintettel a kínai igényekre is, kölcsönös hídfő-állást építhetne ki Kína és Magyarország a tudás- és technológiaexportban, ösztönözni kell, hogy a kínai vállalatok Magyarországra telepítsék európai (vagy regionális) tudásközpontjukat Magyarország méretéből eredően jelentős, a kínai fél számára is releváns humán erőforrások kihelyezése nem reális célkitűzés (természetesen a kutatók és oktatók cseréjét ösztönözni kell). Ehelyett mindkét fél számára gyümölcsöző lenne, ha a kínaiakat (humán és pénzügyi erőforrásokat egyaránt) be lehetne kapcsolni a Magyarországon kialakult „kiválósági központokba”, konkrét, a kínai kormánnyal közösen meghatározott célok megoldását szolgáló feladatokra közös kutatóhelyeket (projekteket) kellene létesíteni a hazai kutatóhelyek bázisán és a két kormány pénzügyi hozzájárulásával, a hazai inkubátor-kapacitásokat fel kellene ajánlani a kínai high-tech vállalatoknak, továbbá a hazai inkubátor-kapacitásokat bővíteni lehetne a kínai fél bevonásával.

(e) Itthoni teendők: – Átfogó immigrációs és letelepedési politikára van szükség, hogy a kínai vállalkozók minél nagyobb számban (és megfelelő minőségben) legális körülmények között dolgozhassanak Magyarországon, felváltva azt a megszorító politikát, ami a kínaiakat távozásra, ill. hazatelepedésre ösztönzi (pénzügyi és kapcsolati tőkéjükkel együtt), – A fenti politikára azért is szükség van, mert az elmúlt évtizedben nálunk felnőtt kínaiak körében érezhető az elvándorlási szándék tanulási-továbbképzési céllal (nem utolsósorban Nyugat-Európába). Márpedig ez a fiatal generáció képezhetné a jövő „kínai elitjét” Magyarországon. – Indokolt lenne a kutatási és oktatási piac hazai kínálati oldalának megteremtése. – A legalapvetőbb – és talán legnehezebb – feladatnak a magyar társadalom kínaiakkal (és általában külföldiekkel) szembeni alapvetően ellenséges-elutasító magatartásának megváltoztatása tűnik. A sikeres magyar Kína-stratégia egyik alapvető feltétele, hogy a pártpolitikai, önkormányzati és lakossági szinten egyaránt tapasztalható ellenállást leküzdjük. – Ennek érdekében alapvető átalakításra szorul a kommunikációs politika. A Kínára vonatkozó alapismeretek nem képezik az általános műveltség részét, annál inkább ütközünk lépten-nyomon hamis és a XXI. századi globális erőviszonyokat alapvetően nem ismerő vagy félreértő sztereotípiákba. A „közvélemény-


93

formáló elit” pedig sorozatosan a „mumus” szerepét osztja ki Kínára, és a kínaiakat kiáltja ki minden probléma okozójának. – Különböző szinteken és intézményekben alapvetően fontos a Kínával kapcsolatos modern ismereteket nyújtó és hiteles oktatás-képzés erősítése. Ez éppúgy vonatkozik a középiskolai és egyetemi képzésre-oktatásra, mint a társadalmi párbeszéd erősítésére. Az eddigieknél jóval nagyobb mértékben kell képezni Kínát ismerő, a kínai nyelvet beszélő, a nemzetközi kapcsolatok különböző területein jártas szakembereket. Ez nem kizárólag nyelvi („bölcsészkari”), hanem jóval összetettebb oktatási-képzési feladat. (f) A fenti célok elérésében egyre nagyobb szerepet játszhatnak a két ország nem-kormányzati szervezetei közötti, részben már intézményesült, továbbá a kifejezetten civil (állampolgári) kapcsolatok. Ide tartoznak a már kialakult testvérvárosi, testvérmegyei együttműködések (valamint a civil szférában dolgozó Magyar–Kínai Baráti Társaság érdemibb bevonása a két ország közötti kapcsolatok erősítésébe). MELLÉKLET AZ EGYES TÉMABLOKKOK KERETÉBEN ELKÉSZÜLT HÁTTÉRTANULMÁNYOK I. A kínai belső helyzet alakulása, kilátások Frigyesi Veronika – Szajp Szabolcs: Együttműködési lehetőségek a magyar tudásexportban, a kutatás-fejlesztésben Horváth I. Mihály: Az emberi jogok helyzete a KNK-ban Juhász Ottó: Kína: Folyamatosság és változások Mayer Ágnes Zsófia: A regionális különbségek kezelése Petkova, Ivanka: The Financial Sector of China Rónaháti Cecilia: A Tibet-kérdés Magyarország szempontjainak figyelembe vételével Szalavetz Andrea: Kína tudományos- és technológia-politikája Székely-Doby András: Urbanizáció és vidékpolitika Vámos Péter: A társadalmi, etnikai, vallási feszültségek és a korrupció kezelése Kínában

II. Kína társadalmi-gazdasági fejlődésének távlatai 2030-ig Tálas Barna: Kína társadalmi-gazdasági fejlődésének távlatai 2030-ig

III. Kína nemzetközi kapcsolatai Dobrovits Mihály: Kína és az iszlám Fehér Tibor – Szunomár Ágnes: Kína és Közép-Ázsia, a sanghaji együttműködés értékelése, különös tekintettel az energiakérdésre Hernádi András: Délkelet-Ázsia mint nagyhatalmi érdekek ütközőpontja Kiss Judit – Tétényi András: Kína politikai és gazdasági érdekei Fekete-Afrikában Kozenkow Judit – Mihók Bálint – Monori Gábor – Novák Tamás – Túry Gábor – Wisniewski Anna: A közép-kelet-európai országok Kína-politikája Németh Iván: Új fejlemények az orosz-kínai-indiai háromoldalú együttműködésben

94


Rácz Lajos: A kínai fegyveres erők fejlesztése a regionális és a globális biztonság tükrében Szilágyi Judit: Az Amerikai Egyesült Államok és Kína kapcsolatai

IV. A magyar–kínai kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének lehetőségei Frigyesi Veronika – Szajp Szabolcs: Együttműködési lehetőségek a magyar tudásexportban, a kutatás-fejlesztésben és az oktatásban Kartali János – Wagner Hartmut: A magyar–kínai kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének lehetőségei az agráriumban Kutasi Gábor: Logisztikai lehetőségek a kínai-magyar gazdasági kapcsolatokban Novák Tamás – Túry Gábor: Magyarország, mint regionális központ Kína számára Közép-, Kelet- és Délkelet-Európában – a regionális kooperáció lehetőségei Petővári Bence: Migrációs és vízumpolitika Magyarország Schengen-tagságát követően

V. Kína növekvő szerepe a világgazdasági folyamatokban Artner Annamária: Kína, mint globális tőkeexportőr Farkas Péter – Szabó Zsolt: Kína szerepe a nemzetközi pénzügyi rendszerben Hugyecz Attila: Kína: nyersanyag- és energiapiacok. Együttműködési és konfliktusmezők Magyarország számára Meisel Sándor – Somai Miklós – Vígvári Gábor – Völgyi Katalin: Kína változó szerepe a világgazdaságban és a WTO-ban Székely-Doby András: Külföldi közvetlen tőkebefektetések Kínában Vári Sára: A nemzetközi segélypolitika és Kína elvei, érdekei

KÍNA-STRATÉGIA: FOLYAMATOSSÁG ÉS VÁLTOZÁS *

Recommend Documents