1 Kiket lehet megkeresztelni? A felnőtt- vs. csecsemőkeresztség vita margójára 2016.03.28. Suhai György Kevéssé köztudott, ám egyáltalán nem meglepő, hogy a Jézus által adott missziói parancs hátterében, a többi között, a zsidó prozelita keresztelési gyakorlat (is) állhat.1 A Máté 28:19-20 ugyanis a maga eredi kontextusában, elsősorban a Jézus köré szerveződött új (helyreállított) Izraelnek (a 11 zsidó tanítványnak, plusz az úgyszintén zsidó Mátyásnak vagy Pálnak) szólt, hogy végre elkezdjék beteljesíteni az Izrael népének adott ÓSZ-i missziói parancsot, hogy a népek világosságává legyenek (ld. pl. Ézs 49:6). A zsidók már Jézus előtt és Jézus idejében is végezték ezt a missziót, az ún. prozelita hittérítést (ld. Mt 23:15),2 azaz már javában "keresztelték a népeket" (mindazokat, akik át akartak térni a zsidó hitre), melynek köszönhetően sok pogány is bekapcsolódhatott Isten Izraellel kötött szövetségébe azáltal, hogy maga is zsidóvá lett. A szövetséges néphez való csatlakozásnak pedig az volt a menete, hogy a férfiakat körülmetélték, aztán bemerítették (ez egyfajta rituális mosakodás volt, egy szimbolikus aktus, hiszen a pogányok tisztátalannak számítottak)3, majd pedig meghintették őket az általuk bemutatott áldozat(ok) vérével. Az asszonyok estében természetesen csak az utóbbi két lépés volt szükséges ahhoz, hogy Izrael szövetséges népének teljes jogú tagjaivá váljanak,4 azaz hogy "az Úr előtt olyan legyen az idegen, mint ti" (4 Móz 15:15). E hármas beavatási aktus pedig abból ered, hogy bizonyos értelemben magának a zsidó népnek is át kellett mennie egykor ezeken a lépéseken, mielőtt Isten szövetségre lépett volna velük. Egyiptomban körülmetéltettek (1 Móz 17; 2 Móz 12:48), a felhőben és a Vörös-tengerben megkeresztelkedtek/bemerítkeztek, méghozzá Mózesre (erre utal Pál az 1 Kor 10:1-2-ben), közvetlenül a sínai szövetségkötés előtt pedig meghintettek az égő- és békeáldozatok vérével (2 Móz 24:5-8).5 Ha egy zsidó férfi, akinek családja is volt, csatlakozni akart Isten szövetséges népéhez, akkor az apa kérésére, egész háznépével együtt még a családban levő csecsemőket is körülmetélték és 1
Glenn W. Mell, Jewish Proselyte Baptism and Its Relation to Christian Baptism (MA Thesis, Indianapolis: Butler University, 1938), 53. (http://digitalcommons.butler.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1200&context=grtheses) Ezt Almási Mihály, a Magyarországi Baptista Egyház Teológiai Akadémiájának tanszékvezetője is elismeri: "ezért helyes, ha a prozelita bemerítést úgy tekintjük, mint a keresztyén bemerítés egyik legközelebbi és a lényeget megragadó előképét... [mely] a zsidó közösségbe történő fölvétel beavatási szertartása." Ld. Dr. Almási Mihály, A keresztség, (Budapest, KIT Képzőművészeti Kiadó és Nyomda Kft., 2001.), 25. Azt én is kevésbé tartom valószínűnek, hogy az ÓSZ-i rituális mosakodási szertartások (pl. 2 Móz 29:4) vagy akár a körülmetélés állna az ÚSZ-i keresztség hátterében (ez utóbbiról ld. lentebb). 2 A prozelita keresztség/bemerítkezés pontos eredetéről nem sokat tudunk. Almási szerint "Bemerítő [értsd: keresztelő] János föllépése idején kétségtelenül, sőt arra nézve is biztos adataink vannak, hogy Kr. u. 65 körül még alkalmazták ezt a szertartást." (Almási, A keresztség, 25.). Egyes feljegyzések szerint Kr. e. 65-ben, egy zsidó nemzeti szinóduson iktatták törvénybe. Ez két dolgot jelenthet: 1. vagy már azelőtt is létezett ez a gyakorlat és csupán ennek hivatalos megerősítése volt a Kr. e. 65-ös törvénybe iktatás, 2. vagy ismételten törvénybe iktattak egy általunk nem ismert korábbi szinódus prozelita bemerítkezési rendelkezését. Ez utóbbi bevett gyakorlat volt egy zsidó szinóduson. Minderről bővebben ld. Louis Finklestein, "The Institution of Baptism For Proselytes" Journal of Biblical Literature 52: 203-211. 3 Ezt a gyakorlatot jelzik a Jézus korabeli zsinagógák előterében található bemerítő medencék. 4 Johannes Drusius, de tribus Sectis Judeaorum, (Franekerae, 1605). 5 Gemara Babylonicum, Cheritoth, 2 (A babiloni talmud "magyarázatos" része, mely a Kr. u. 6. sz-ban keletkezett).
2 bemerítették,6 majd pedig áldozatot mutattak be értük és attól kezdve őket is teljes értékű prozelitáknak tekintették. Nem a csecsemő döntött tehát Isten a zsidó néppel kötött szövetségbe való befogadtatásáról, hanem a megtérő apa.7 Ez a gyakorlat pedig minden bizonnyal az Ábrahámmal kötött szövetség rendelkezéseire épült, melynek során Isten elrendelte, hogy a már "hívő" Ábrahám metéljen körül minden 8 napos vagy annál idősebb fiúgyermeket a családjában, a szövetség jeleként (1 Móz 17:11-12). Egy zsidó számára sohasem merült föl az a (modern kori individualizmusban gyökerező) kérdés vagy probléma, hogy vajon "nem kéne inkább megvárni, míg a már zsidóvá lett szülő gyermeke saját maga dönt arról, hogy ő is zsidóvá akar-e lenni és íly módon csatlakozni akar-e Isten szövetséges népéhez?". A csecsemőt ezzel a hármas ritussal Jahvénak ajánlották (dedikálták), abból a meggyőződésből, hogy ez annak javát fogja szolgálni. És ugyan ki merné megfosztani egy áttért apa csecsemőjét azoktól a javaktól és áldásoktól, melyben az apa egész családja részesül az Isten szövetséges népéhez való tartozás révén. A zsidók tehát épp fordítva gondolkodtak, mint a későbbi (ana)baptisták: nem szabad senkitől megvonnunk az Isten szövetséges népéhez való tartozás kiváltságait az ő tudta/beleegyezése nélkül! Nem óvatosnak, megfontoltnak, hanem egyenesen "istentelennek" (inpious) tartották volna azt a megtért apát, aki mégis ezt teszi csecsemőjével.8 Persze az is elképzelhetetlen volt egy zsidó számára, ha olyan csecsemőt akart volna valaki bemeríteni és körülmetélni, akinek a szülei nem tértek át, azaz nem akartak Isten szövetséges népéhez tartozni. Ez alól kivételt képeztek azok a nem zsidó és útfélre kitett csecsemők, akiket a zsidók egy háború során találtak és magukkal vittek "zsákmányul", hogy vagy örökbe fogadják vagy házi szolgáikká neveljék őket. Az ilyen csecsemőket, éppen azért, mert "tisztátalan" pogányok gyermekei voltak, bemerítették, hogy rituálisan megtisztítsák őket.9 Érdekességként fontos azt is megjegyeznünk, hogy a fentiek arra az esetre vonatkoztak, amikor a csecsemő még a családfő megtérése előtt született. Ha egy már megtért prozelitának született gyermeke, azt be se merítették, hanem automatikusan rituálisan tisztának nyilvánították annak révén, hogy egy már (a háznép bemerítkezésekor) megtisztított és az áldozatbemutatások által megszentelt és így a szövetséges néphez tartozó családba született. Vagyis a prozelita családba születés révén a gyermek is bemerítettnek minősült. A körülmetélést azonban az ilyen csecsemők esetében is végre kellett hajtani.10 Ezen a ponton tehát Jézus újat hozott, amely jelzi azt is, hogy nem teljes egészében vették át vagy őrizték meg a keresztyének ezt a gyakorlatot. A jelen tanulmány célja nem is az, hogy egyenlőségjelet tegyen a prozelitakeresztség és az ÚSZ-i keresztség közé, hanem csupán annak bemutatása, hogy egy a prozelita keresztelési gyakorlatot ismerő zsidóból lett keresztyén (így például az apostolok) számára egyáltalán nem lehetett idegen egy csecsemő megkeresztelésének/ bemerítésének a gondolata. Ha pedig egy csecsemőként bemerített és körülmetélt prozelita, felnőve mégis hátat fordított a zsidóságnak (melyhez természetesen joga
6
William Wall, The History of Infant Baptism: together with Mr. Gale's Reflections and Dr. Wall's Defence, (Oxford: University Press, 1844), 14. Online verzió: https://archive.org/details/historyofinfantb01wall. Almási felismeri ugyan a kapcsolatot a prozelita bemerítés és az ÚSZ-i keresztség között, de érdekes módon ezt a nagyon fontos mozznatot nem említi meg. 7 Wall, History, 14. 8 Gemara Babylon, Chetuboth 1:11. 9 Maimonides, Halach Aibdim, c. 8. 10 Wall, History, 19.
3 volt)11, az szövetségszegést követett el, mely a szövetség Mózes könyvében felsorolt átkait vonta maga után. Ha mindezek fényében vizsgáljuk a missziói parancsot, melyet Jézus zsidó tanítványainak adott, igen nehéz arra gondolni a "megkeresztelvén őket" részt illetően, hogy ebbe nem szabad beleértenünk a hívő/megtérő szülők csecsemőit vagy hogy az apostolok bizonyára tudták, hogy ebbe nem tartoznak bele a hívő/megtérő szülők csecsemői.12 Az egyszerű logika is azt diktálja, hogy ha valaki használ egy mindenki által ismert fogalmat ("keresztség/bemerítés") és nem definiálja újra annak jelentéstartalmát, azalatt mindenki továbbra is azt fogja érteni, amit az a fogalom takar. Következésképpen ha Jézus és az apostolok a keresztelési mandátumba nem akarták volna beleérteni a hívő szülők csecsemőit, akkor azt világosan ki kellett volna jelenteniük, hiszen tudták, hogy zsidó honfitársaik hogyan gondolkodnak a "népek kereszteléséről". Ami az ő (zsidó) szemszögükből újdonság lehetett, az nem a csecsemők kihagyása volt (ezt csak a jóval későbbi (ana)baptisták kezdték belelátni), hanem a megtéréshez szükséges körülmetélés és áldozatbemutatás hiánya.13 Ennek pedig kettős üzenete volt: 1. Jézus tökéletes áldozatot mutatott be a bűnösökért (a "tisztátalan" pogányokért is), amit nem szabad megismételni, melynek következtében egyszer s mindenkorra meghinttettünk az új szövetség vérével (Zsid 12:24; 1 Pét 1:2). Illetve, 2. Az Isten szövetséges népéhez való csatlakozás többé nem faji/nemzeti alapon, azaz nem a fizikai származás/születés alapján (nem véletlenül a férfi nemi szervet kellett körülmetélni) történik, hanem egyedül és kizárólag Krisztus tökéletes, egyszeri helyettes áldozatába vetett hit által, ami nem más, mint az ÓSZ-ben megígért "szív körülmetélése" (5 Móz 30:6), melynek csupán egy előképe, árnyéka volt a fizikai körülmetélkedés! Az ÚSZ-i (a Krisztusba vetett hitből fakadó) keresztség tehát nem az ÓSZ-i fizikai/testi körülmetélkedés, hanem a szív "kéz nélkül" történő körülmetélésének a megfelelője (Kol 2:11-12)! Az ellentét vagy különbség tehát nem abban áll, hogy csecsemő vagy felnőtt keresztség, hanem faji alapon (testi származás alapján) vagy hit ("megtérés", azaz személyes elköteleződés) alapján történike a szövetségbe fogadtatás. Keresztelő János keresztsége is pontosan ezt a különbséget hangsúlyozta: "ne gondoljátok, hogy így szólhattok magatokban: Ábrahám a mi atyánk! Mert mondom néktek, hogy Isten e kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak." (Mt 3:9). Ezt a különbséget hangsúlyozza Pál is: "nem mindnyájan fiak, akik az Ábrahám magvából valók; hanem: Izsákban neveztetik néked a te magod. Azaz nem a test szerinti fiak az Isten fiai; hanem az igéret fiait tekinti magnak." (Rm 9:7-8). Ld. Rm 2:28-29; 9:1-8; Fil 3:3 stb. És ezt szem előtt tartva kell értelmeznünk az olyan Igéket is, mint a Mk 16:16. Mk 16:16 Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik. Vagyis nem az üdvözül, aki a zsidó néphez tartozik akár származás szerint, akár prozelitaként (mert amikor zsidóvá lett bemerítkezett, körülmetélkedett és bemutatott egy áldozatot), hanem az, aki hisz 11
Wall, History, 17. Érdekes, hogy a zsidók a bemerített és megkeresztelt prozelita csecsemőket kis tanítványoknak nevezték (Wall, History, 22). 13 Ha az ÚSZ-i keresztség az ÓSZ-i körülmetélkedésnek felelne meg, akkor jogosan merülhetne föl a kérdés, hogy miért kell a nőket is megkeresztelni, hiszen az ÓSZ-ben csak a férfiakat kellett körülmetélni.
12
4 Jézus Krisztusban és megkeresztelkedik/bemerítkezik. Enyhén szólva is kifacsart az a logika, hogy mivel nyilvánvaló, hogy egy csecsemő nem képes hinni (bár ez egyáltalán nem olyan egyértelmű, mint sokan gondolják, ld. lentebb), ezért ezen Ige alapján egy csecsemőt nem szabad megkeresztelni. Ez az Ige nem a felnőtt- vs. csecsemőkeresztség vitáról szól, hanem a hit fontosságáról. Ez az Ige arról szól, hogy ha valaki képes hinni Jézusban (mert olyan korú vagy mert olyan szellemi állapotban van) és megkeresztelkedik, akkor üdvösséget nyer.14 Arról ez az Ige nem beszél, hogy mi a helyzet az így hitre jutottak gyermekeivel! És ha a hívő/megtért szülők gyermekei soha nem voltak kirekesztve Isten szövetségéből sem az ÓSZ-ben, sem a prozelitakeresztelés során, ugyan mi alapján kellene kirekesztenünk őket a Jézus által elhozott új szövetségből? Ha nagyon következetesek akarunk lenni, akkor ezen Ige második tagmondata alapján azt is ki kellene mondanunk, hogy ezek szerint egy csecsemő, mivel nem tud hinni, ha meghal, elkárhozik. Ám szerintem ezt egyetlen baptista testvérünk sem merné kimondani. Vagy értsük úgy, hogy az első tagmondat a csecsemőkre vonatkozik, míg a másik a döntésképes felnőttekre? Nem gondolnám. Ezért mondhatja Pál és Silás a filippi börtönőrnek is: Apcsel 16:31 Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe! A fentiek fényében, a puszta logikát követve itt megint csak nem szükséges bizonygatni azt, hogy a "háznépbe" beleértendők-e a csecsemők/döntésképtelen kicsi gyerekek is, mert ez egy akkor élő zsidó vagy akár a filippi börtönőr számára nem is volt kérdés. Az alapelv hasonló a zsidóság azelőtt is szokásos prozelita keresztelési gyakorlatához: ha a családfő megtér, Isten az egész családját/háznépét (oikosz) a szövetségébe fogadja és kiterjeszti rájuk a szövetség egyik legfontosabb áldását: az "üdvösséget"15 (Ld. még Lídia, Kornéliusz és Stefana háznépének megkeresztelését, Apcsel 16:14-15; 10:46-48; 1 Kor 1:16). De hisz egyik beszámolóban sem olvassuk, hogy csecsemők is jelen voltak a háznépek megkeresztelésekor, mondják a csecsemőkeresztség ellenzői. Így igaz, de azt sem olvassuk, hogy nem voltak jelen!16 Egy régészeti alapelvet alkalmazva a bizonyíték hiánya nem azonos a hiány bizonyítékával. Érdekes módon noha Lídia egész háznépével együtt megkeresztelkedett, mégis azt mondja Páléknak, hogy "ha engem [miért nem minket] az Úr hívének ítéltetek, gyertek, bejövén az én házamba, maradjatok!" (Apcsel 16:14-15) Egyébként a gutaütött meggyógyításánál is látunk arra egy példát, hogy Jézus a gutaütt barátainak hitét látva bocsátja meg a döntésképtelen gutaütött bűneit (Mk 2:5). Vagyis kimondhatjuk, hogy van legalább egy egészen egyértelmű eset a Bibliában, amikor Jézus más emberek hitéért ad egy 14
És a keresztség sem lehet a hittel azonos fajsúlyú kritériuma az üdvösség elnyerésének, mert akkor a latornak is el kellett volna kárhoznia vagy a Jézus lábát megkenő parázna nőnek és még sok más hitre jutott embernek, akik valamilyen okból nem részesültek a keresztségben. 15 Ami valószínűleg legalább annyira nem jelent automatikus üdvösséget a börtönőr háznépének minden egyes megkeresztelt tagjára nézve, mint amennyire a 2 Pét 3:21-ben említett üdvösség sem. Itt ugyanis szó szerint (görög szöveg) az áll, hogy "a keresztség üdvözít". Inkább arról van szó, hogy magában hordozza az üdvözülés, megtartatás lehetőségét, mint ahogy az Isten Igéje is, ha hittel párosul: "szelídséggel fogadjátok a beoltott ígét, amely megtartja [gör.: képes megtartani] a ti lelkeiteket." (Jak 1:21). 16 Az Apcsel 18:8-ban arról olvasunk, hogy Kriszpusz "hitt az Úrban egész háznépével együtt" (vö. Jn 4:53). Kornéliusz esetében arról olvasunk, hogy azokat keresztelték meg, akikre leszállt a Szentlélek, nyelveken szóltak és dicsőítették Istent (Apcsel 10:44-47). Amiből esetleg indirekt módon következtethetünk arra, hogy valószínűleg nem voltak jelen gyerekek (bár ld. lentebb a gyerekek "hitéről").
5 döntésképtelen személynek üdvösséget/kegyelmet/bűnbocsánatot. S ha ez egyszer megtörtént miért ne lehetnénk jó reménységgel ez alapján a hívő szülők gyermekeivel kapcsolatban is?17 Mellesleg ez összhangban van Isten ÓSZ-i szövetségi ígéreteivel és a Tízparancsolatban bemutatott örök érvényű, az Őt szeretők iránti bánásmódjával is. Isten azt ígéri az ő népének (az ÚSZ-i időszakra vonatkozóan): 5 Móz 30:6 És körülmetéli az Úr, a te Istened a te szívedet, és a te magodnak szívét. A fentebb hivatkozott Kol 2:11-12 szerint az ÚSZ-i keresztség az ÓSZ-ben megígért szív "kéz nélküli" körülmetélésének felel meg. Jer 32:39 És adok nékik egy szívet és egy utat, hogy mindenkor engem féljenek, hogy jól legyen dolguk, nekik és az ő fiaiknak őutánuk. 1 Móz 17:7 És megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted, és te utánad a te magod között annak nemzedékei szerint örök szövetségül, hogy legyek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad. 2 Móz 20:6 irgalmasságot cselekszem ezeríziglen [értsd: nagyon sok generáción át] azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják. Nem csak az átok, büntetés hat ki több generációra egy családban, hanem az áldás, irgalom, kegyelem is. Sőt a kegyelem még inkább, mint az átok! Vagy ezt az alapelvet is felülírta volna a Jézus által elhozott új szövetség? Nem gondolnám. Természetesen ez nem jelent automatikus üdvösséget a gyermekeink, utódaink számára, hanem csupán azt az alapelvet tükrözi, hogy Isten sohasem csak az egyént és az ő személyes döntését nézte a családjától elszigetelve, hanem mindig is családokban, háznépekben, közösségekben gondolkodott.18 Ld. még Noé és családja megmentését, pedig csak Noét találta igaznak Isten (1 Móz 7:1), vagy Lót és családja megmentését, ahol szintén Lótra való tekintettel könyörült Isten a családján (1 Móz 19:12). Ezen az alapon mondhatta egykor Józsué is, hogy "én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk" (Józs 24:15). Ezen az alapon rendeli el Isten az ő ÓSZ-i népének, hogy amikor felmennek az Úr házába a nagy ünnepeken "egyetek az Úrnak, a ti Isteneteknek színe előtt, és örvendezzetek ti és a ti házatok egész népe" (5 Móz 12:7). És úgy tűnik, maga Jézus is teljes következetességgel alkalmazta ezt az alapelvet Zákeus "megtérésekor", amikor is ezt mondta: Lk 19:9 Ma lett üdvössége ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia. 17
Ez egyébként igen komoly vigasztalást jelenthet mindazon keresztyén (hívő, újjászületett) szülők számára, akiknek csecsemőjük vagy döntésképtelen korban, állapotban elhúnyt gyermekük sírjánál kell megállniuk. De azok keresztyén szülők számára is, akiknek gyermekeik valamilyen betegség folytán vagy valamilyen mentális probléma miatt nem képesek "hinni" a szó bibliai értelmében vagy nem képesek kifejezni hitüket. A nem keresztyén szülők meghalt gyermekeire vonatkozólag azonban már sokkal nehezebb lenne bármiféle vigasztalást vagy kapaszkodót találni a Biblia alapján, hacsak nem azt, amit Isten mond magáról: "könyörülök azon, akin könyörülök és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek. Azért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené" (Rm 9:15-16). Ez pedig már Isten örök, titkos tanácsvégzéséhez vezet vissza bennünket, azaz Isten kegyelmi kiválasztásához, más néven eleve elrendeléséhez (Ld. Apcsel 13:48; Ef 1:5; Rm 11:5 stb.). A baptista, azaz a nem szövetségi alapon álló, teológiai gondolkodás semmilyen reménységet nem ad a hívő szülők elhúnyt csecsemőire, kiskorú gyermekeire vonatkozólag. 18 Fontos megjegyeznünk azt is, hogy a háznépnek a görög-római kultúrában is kiemelet szerepe volt, amit ugyanúgy a társadalom egy alapegységének (építőelemének) tekintettek a rómaiak, mint ahogy Jézus vagy az apostolok tekintették azt a gyülekezet/ Isten szövetséges népének alapegységeként. Ld. Philip H. Towner, The Letters to Timothy and Titus, (Grand Rapids, MI: Eerdmans, 2006), 254. oldal lábjegyzeteit.
6 Nehéz lehetett volna ennél egyértelműbben megfogalmaznia Jézusnak a "te és a te házadnépe" szövetségi alapelvet. Több szempontból is figyelemreméltó ez a kijelentés. Egészen egyértelmű, hogy itt Zákeus "hitt", hisz csak őt nevezi Jézus "Ábrahám fiának", azaz Ábrahám igazi, lelki utódjának, aki ezáltal a "megtérés" által az ÚSZ-i választott nép teljes jogú tagjává vált. És noha ő bizonyult, a Jézusba vetett hit által Ábrahám fiának, Jézus mégis az egész háznépére kiterjeszti az üdvösséget!19 Nem azt mondja, hogy "ma lett üdvössége ennek az embernek", hanem azt, hogy "ennek a háznépnek".Ez meghökkentő lehet baptista testvéreink számára, de teljesen természetesen következik a Biblia egészét átható szövetségi gondolkodásmódból (azaz a "szövetség teológiájából").20 És itt már nem is az a kérdés, hogy vajon voltak-e jelen csecsemők vagy gyermekek is vagy csak "hinni képes" felnőttek , hiszen csak Zákeus "hitéről" olvasunk és mégis az egész háznép "üdvözült" (múlt idő!), függetlenül attól, hogy kikből állt ezt a háznép!
A vita hátterében húzódó metanarratíva Számomra úgy tűnik, hogy a hitvalló- vs. csecsemő- (vagy szövetségi) keresztség vita gyökere sokkal inkább a modern kori (a Felvilágosodás szellemiségében gyökerező) individualizmus térhódítására vezethető vissza, amely keresztyén változata, egy kissé kisarkítva, valahogy a következőképpen néz ki. Isten figyelmének és üdvtervének a középpontjában az önálló, mindentől független, szabad akarattal bíró, autonóm "hívő" ember (individum) áll. Az ő személyes, szabad döntésén áll vagy bukik minden. Ő dönti el, hogy milyen karriert választ magának, hogy kivel akar összeházasodni, hogy hol akar lakni, hogy melyik gyülekezetbe akar járni és, hogy egyáltalán mit jelent hinni Istenben (és hogy meg akarja-e keresztelni a gyerekét vagy sem). Ez számára magától értetődő. Nem számít, hogy mi történt a múltban őelőtte, hogy milyen családba született, hogy milyen családhoz, közösséghez vagy gyülekezethez tartozik, csak ő számít és az Ő személyes kapcsolata Jézussal. Jézus csupán az ő személyes Megváltója és Királya.21 Abban az illúzióban él, hogy függetleníteni tudja magát a 19
Meglepő módon Almási, a többi között, az 1 Tim 3:4 alapján amellett érvel, hogy az ÚSZ-i időben nem számították bele a gyermekeket, csecsemőket a háznépbe (Almási, Keresztség, 84.). Ám az 1 Tim 3:4 akár éppen az ellenkezőjét is bizonyíthatja. Pál ugyanis participiumot használ, amit fordíthatunk magyarázó értelemben is a következőképpen: "a maga háznépét jól igazgatja, [ami azt jelenti, hogy] gyermekeit engedelmességben tartja". Az általam ismert angol nyelvű kommentárok is így értelmezik a participiumot, vagyis a háznépet és a családot egymás szininímájának tekinthetjük a Pásztori levelekben (Word Biblical Commentary, NIGTC, NICNT, Preaching the Word). Ezt az értelmezést erősíti meg az is, hogy amikor Pál Titusznak írt levelében is felsorolja a püspökökkel/presbiterekkel szembeni követelményeket, érdekes módon meg sem említi a "háznépet", csupán a püspökjelöltek gyermekeiről írja azt, hogy nem lehetnek kicsapongóak vagy a szüleik iránt engedetlenek (Tit 1:6-9). Bizonyára azért nem tér ki Pál külön a jelöltek háznépére, mert ezalatt itt is elsősorban a gyermekeket értette. Vagy lehetséges volna, hogy Pál apostol "elfelejtette" megemlíteni Titusznak azt a nagyon fontos kritériumot, hogy "ha valaki az ő tulajdon házát nem tudja igazgatni, mi módon visel gondot az Isten egyházára?" (1Tim 3:5)? 20 Annak idején Ábrahám "hitére" való tekintettel Isten Ábrahám egész háznépére kiterjesztette a szövetséget és annak áldásait (1 Móz 17:10-13). Teljesen természetes, hogy Ábrahám lelki gyermekei is ugyanezt az alapelvet kövessék, hiszen Isten továbbra is ilyen módon viszonyul Ábrahám lelki utódaihoz és az ő háznépükhöz. 21 Jézus és az apostolok idejében a római császárt (különösen is Augusztus császárt) nevezték a világ "üdvözítőjének"/"megmentőjének" (görögül szótér). Legalább olyan furcsán néztek volna, ha valaki azt mondta volna, hogy a császár az ő személyes üdvözítője, mintha ma azt mondanám, hogy Orbán Viktor az én személyes miniszterlnököm. Orbán Viktor Magyarország, a magyar nép miniszterelnöke, amelynek a születésemnél fogva én és az én családom is tagja vagyunk és ennek köszönhetően részesülünk mindabból, ami a miniszterelnökünk döntésének köszönhetően nekünk, mint magyar állampolgároknak jár. Hasonlóképpen, Jézus Krisztus is
7 társadalmi hatásoktól, a történelemtől és a múlttól is. Vele egy egészen új történelem kezdődik. Nem csak az ÚSZ és az ÓSZ között lát teljes diszkontinuitást, hanem az ő személyes élete és az őt megelőző (egyház)történelem között is. A bibliaértelmezésében is megjelenik ez az individualista szemléletmód, amikor már csak az érdekli, hogy neki személyesen mit üzen az Ige, de az már kevésbé, hogy mi lehetett az eredeti értelme, kiknek íródott az adott szakasz és hogyan értelmezték azt korábbi írásmagyarázók, egyházatyák vagy hogyan értelmezik azt mások (legyenek azok akár a lelki vezetői). Minden őérte és őreá nézve iratott meg és minden őreá nézve teremtetett. Ő, mint hívő individum a végső viszonyítási pont és tekintély. Nem ő van Istenért, hanem Isten van őérte. Az ő személyes üdvössége áll Isten üdvtervének a középpontjában. Ő az univerzum közepe! Egy ilyen speciálisan nyugati, individualista, én-központú ún. "evangelikál"22 keresztyénséggel van dolgunk, amikor a keresztség körüli vitát próbáljuk megoldani. Nem véletlen, hogy a csecsemőkeresztséggel kapcsolatos első igazán komoly elvi ellenvetések (t.i. hogy nem biblikus a csecsemőkeresztség) a 16. században kezdtek teret hódítani (ld. Anabaptisták) egy időben az individualizmus térhódításával a nyugati társadalmakban. Ám ez a gondolkodásmód teljesen idegen volt az első századi emberek és a keleti társadalmak számára. És ez az, amit nem szabad szem elől tévesztenünk, miközben a keresztség kérdésével foglalkozunk. A mai nyugati ember számára már teljességgel elképzelhetetlen, hogy a családfő hozzon fajsúlyos döntéseket a család egésze vagy a család egyes (önálló, felelős döntésre nem képes) tagjai számára. Két véglet van: radikális individualizmus (baptisták) és radikális kollektivizmus (népegyház). Az előbbi az utóbbira adott válasz. Azonban a népegyházak bibliaellenes radikális kollektivizmusára (megkeresztelünk mindenkit, korra, nemre, hitre stb. való tekintet nélkül) nem a nyugati világ ugyancsak bibliaellenes radikális individualizmusa a válasz, hanem a Szentírás által bemutatott és annak egészét átható szövetségi gondolkodásmód (Ld. 1 Móz 17:7; 5 Móz 30:6; Jer 32:39; 1 Kor 7:14 stb.) komolyan vétele és elsajátítása. Félreértés ne essék. Nem akarom kétségbe vonni az egyén Isten előtti felelősségét és személyes hitbeli döntéseink fontosságát. De ezzel együtt szeretném azt is hangsúlyozni, hogy az egyén döntése a Szentírásban mindig is kihatott arra a családra, közösségre, gyülekezetre, amiben az egyén élt, illetve hogy Isten nem csupán egyes személyekkel kötött szövetséget, hanem családokkal, háznépekkel, melyek a szövetséges nép alkotóelemei voltak.23 A fentiek mellett jó példa erre az alapelvre a filippi börtönőr megtérésének története is. Ha már annyira ragaszkodnak egyesek ahhoz, hogy mennyire fontos egy igeversben a sorrend, t.i. hogy aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, akkor nézzük meg egy kicsit közelebbről a börtönőr háznépe megkeresztelésének leírását. Itt ugyanis a következőket olvassuk:
elsősroban az Ő népének/egyházának/testének a Megváltója, melynek az újjászületés által én, mint hívő ember, is a tagjává válok. Ami nem azt jelenti, hogy nincs közvetlen, személyes kapcsolatom Jézussal, hanem azt, hogy soha sem gondolkodhatok magamról (és magamra) Jézus egyházától függetlenül. Nincs közösség/gyülekezet nélküli keresztyénség! 22 Értsd: nem tradicionális népegyházak, hanem evangéliumi szabadegyházak. 23 Jézus az ő népét jött megmenteni (Mt 1:21), amely családokból, háznépekből áll. Jézusban Isten az Ő népével (a helyreállított lelki Izraellel) kötötte az új szövetséget, mely népnek én és az én családom is a tagjai vagyunk.
8 Apcsel 16:33-34 És az magához véve őket az éjszakának azon órájában, megmosá az ütésektől; és megkeresztelkedék azonnal ő és az övéi mindnyájan. 34 És bevitte őket házába, asztalt terített nekik, és egész háznépével együtt örvendezett, hogy hitt az Istennek. Vagyis akár voltak csecsemők, akár nem a háznépben, azt olvassuk, hogy "csak" ő hitt (gör. pepiszteukósz hímnemű 1.sz. főnévi igenév) és az egész háznépe, azaz minden egyes tagja megkeresztelkedett. Ezt az alapelvet fejti ki egy kicsit bővebben Pál az 1 Kor 7:14-ben is: 1 Kor 7:14 Mert meg van szentelve a hitetlen férj az ő [hívő] feleségében, és meg van szentelve a hitetlen asszony az ő [hívő] férjében, mert különben a ti gyermekeitek tisztátalanok volnának, most pedig szentek. Itt már egy sokkal egyértelműbb szövetségi nyelvezetet használ Pál. "Szent", azaz Isten szövetséges, Jézus vére által megszentelt népének tagja (csakúgy, mint az ÓSZ-ben egy zsidó), aki az "Úrban" van (ld. lentebb, Ef 6:1; Kol 3:20);24 "tisztátalan", azaz nem tartozik Isten új szövetséges népéhez (csakúgy, mint az ÓSZ-ben a pogányok).25 Péter sem tér el Istennek ezen, az ÓSZ-ből jól ismert, szövetségi bánásmódjától, amikor pünkösdi prédikációjában azt mondja az őket hallgató, a nagy ünnepre mindenféle országból összesereglett (alapvetően zsidókból álló) tömegnek: Apcsel 2:39 Mert néktek lett az ígéret [azaz Isten Ábrahámnak és a zsidóknak tett szövetségi ígérete] és a ti gyermekeiteknek (vö. 5 Móz 30:6!), és mindazoknak, kik messze vannak, valakiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk. Vagyis, ha megtértek, akkor nemcsak rátok, hanem a ti gyermekeitekre is kiárad Isten szövetségi áldása és ígéretei! A hívő, megtért szülők gyermekei, a prozelita keresztelési gyakorlattal és az ÓSZ-i ígéretekkel összhangban, továbbra is beletartoznak Isten szövetségébe, melynek ÚSZ-i jele a keresztség/bemerítkezés. A missziói parancsban is érdemes odafigyelnünk a szavak sorrendjére és a mondatszerkezetre. Jézus azt mondja: "elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket...és tanítván őket..." (Mt 28:19, 20). A három participiumot (főnévi igenév) kétféleképpen értelmezhetjük: 1. Jézus három különböző parancsot ad a tanítványainak: 1. tegyék tanítványokká a népeket, 2. kereszteljék meg/merítsék be és 3. tanítsák őket. Ebben az esetben kissé furcsa, hogy a tanítvánnyá tétel "elkülönül" a tanítástól, hiszen a tanítvánnyá tétel egyik legfontosabb eleme a tanítás (mind a magyar, mind a görög nyelvben jól érzékelhető, hogy mindkét kifejezés a "tanít"/matheo szóból ered).
24
Az "Úrban lenni" azt jelenti, hogy ahhoz a csoporthoz, néphez, egyházhoz tartozni, amelyet Jézus képvisel (hasonlóan az "Ádámban" kifejezéshez) és amelyért Jézus az életét adta, hogy megváltsa azt. 25 Ezek szerint akkor a nem hívő házastárs is "szent" és őt is meg kell keresztelnünk? Kérdezhetnénk. Amire azt mondhatjuk, hogy bizonyára egyetlen felnőtt, döntés képes embert sem kereszteltek meg az ő akarata ellenére. Ugyanaz a logika, mint amit a prozelita keresztség esetében is láthattunk. Isten bizonyos értelemben a hitetlen felet is "megszenteli" a hívő házastársra való tekintettel, aki élhet azzal a "szabadságával", hogy visszautasítja ezt a "szentséget" és minden ezzel járó, Istentől jövő áldást, beleértve az üdvösséget is.
9 2. A tanítványok egy parancsot kaptak (ez tűnik valószínűbbnek): tegyenek tanítvánnyá (felszólító mód) minden népeket, mely alapvetően két részből áll: kereszteljék meg (nyilván azokat, akik keresztyénné akarnak válni) és tanítsák őket. Ha ez a természetesebb értelmezés, akkor, ha nagyon kötni akarnám az ebet a karóhoz, mondhatnám azt, hogy a tanítvánnyá tétel eszerint azzal kell, hogy kezdődjék, hogy az illetőt megkeresztelik, és csak azután kezdik el tanítani. Lehetséges, hogy ez az értelmezés tükröződik (a Kr.u. 140 körül író) Jusztinusz szavaiból is, aki a megkeresztelt gyermekeket "kis tanítványoknak" nevezi.26 Nem kapcsolódik ugyan közvetlenül a csecsemőkeresztséghez, de mégis elárul valamit Jézus gyermekekhez való viszonyáról, és értelmezhetjük akár egyfajta figyelmeztetésként a csecsemőkeresztséggel kapcsolatban is, amit Jézus mond, amikor egy alkalommal a tanítványok éppen hogy el akarják tiltani a gyerekeket Jézustól: Mt 19:14 Hagyjatok békét e kisgyermekeknek, és ne tiltsátok meg nekik, hogy hozzám jöjjenek; mert ilyeneké a mennyek országa. Persze erre még mindig mondhatja valaki, ha nagyon ragaszkodik a csecsemőkeresztség bibliaellenes voltához, hogy itt döntésképes gyermekekről van szó (nem csecsemőkről), akik oda akartak menni Jézushoz. Ám a Lk 18:15 szerint ezek a gyermekek valójában "csecsemők" (gör. brefosz) voltak, akiket a szüleik hoztak Jézushoz, hogy megáldja őket (Mt 19:13). Jézus pedig azt mondja, hogy az ilyen, akár csecsemőkorú, gyermekeké a mennyek országa! Akármi is történt akkor ott azokkal a csecsemőkkel, hadd hívjam fel arra kedves baptista és a Bibliához ragaszkodó testvéreim figyelmét, hogy tudomásom szerint ez az egyetlen ÚSZ-i ige, ahol Jézus kifejezetten szól a tanítványok gyermekekhez való viszonyáról. Sőt azt is mondja, hogy "ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be az Isten országába!" (Mt 18:3). Jézus, ellentétben sok baptista testvérünkkel, épp hogy nem akarja kirekeszteni a gyermekeket Isten országából! Ez alapján pedig továbbra is csak azt mondhatjuk, hogy ha Jézus, ismerve zsidó tanítványai gondolkodását a prozelita háznép keresztelési gyakorlatról, korrigálandónak tartotta volna a gyerekekkel kapcsolatos részt a missziói parancsban, akkor e fenti esethez hasonlóan bizonyára nyíltan helyre is igazította volna őket, például valahogy így: "tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket, kivéve a csecsemőket...". És vajon hogyan értelmezzük az olyan Igéket, mint a jól ismert 2 Tim 3:16-ot, ahol Pál azt állítja Timóteusról, hogy "csecsemőkorod óta [gör. apo brefusz] tudod a szent írásokat"? Vajon milyen kognitív képességgel vagy akár hittel bír egy csecsemő? Lehet, hogy a maguk nemében, Isten szemében nagyobb hitük van a hitüket hitvallás formájában még kifejezni nem tudó csecsemőknek, kisdedeknek, kisgyermekeknek, mint nekünk "hívő" felnőtteknek?27 És vajon mit szóljunk ahhoz, amit Dávid mond saját magáról (a Szentlélek ihletésére): Zsolt 22:9-10 Mert te hoztál ki engem anyám méhéből, és [szó szerint:] te tettél engem hívővé anyámnak emlőin. 10 (22:11) Születésem óta a te gondod voltam; anyám méhétől fogva te voltál Istenem. 26
Jusztinusz vértanú, Első apológia 1:15. (http://www.ccel.org/ccel/richardson/fathers.x.ii.iii.html) A gyermeklélektant ismerve is teljesen természetes, hogy egy pici gyermek a szüleit "utánozza" és így azt fogja "hinni", amit a szülei "hisznek", egészen addíg, míg felcseperedve képessé nem válik arra, hogy önállóan végiggondolja és eldöntse, továbbra is ki akar-e tartani a szülei hitén keresztül megismert Jézus követése mellett vagy inkább megtagadja Őt, mellyel szövetség szegővé válik. 27
10 Zsolt 71:6 Rád támaszkodom anyám méhétől fogva; anyám belsejéből te vontál ki engem; rólad szól az én dicséretem szüntelen. Mt 11:25 Abban az időben szólván Jézus, monda: Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek (gör. népiosz) megjelentetted. Mt 21:16 Jézus pedig monda nékik: Hallom. Sohasem olvastátok-é: kisdedek/csecsemők (gör. népios) és csecsszopók (gör. théladzon) szája által szereztél dicsőséget? Keresztelő Jánost már anyja méhétől fogva betöltötte a Szentlélek (Lk 1:15). Az Ef 6:1-ben és a Kol 3:20-ban adott intelmekben Pál úgy szólítja meg a gyülekezethez tartozó, feltételezhetően keresztyén szülők gyermekeit28 és buzdítja őket a nekik való engedelmességre, mint akik "az Úrban" vannak. Ez pedig azt feltételezi, akárhány évesek is voltak ezek a gyerekek, hogy már "keresztyének" voltak, azaz bizonyára meg voltak keresztelve.29 És az sem kizárt, hogy az 1 Kor 7:14 alapján tekintett rájuk Pál e képpen. A dolgok eddigi summája tehát a következő: ha Jézus az ÓSZ-et és a prozelita keresztelési gyakorlatot jól ismerő zsidó apostolok tudtára akarta volna adni, hogy ellentétben az addigi bevett gyakorlattal, ne kereszteljenek/merítsenek be csecsemőket, elég furcsa, hogy erről sehol nem olvasunk az evangéliumokban.30 Ami pedig azt jelenti, hogy nem a csecsemőkeresztséget pártolóknak kell bebizonyítaniuk, hogy a csecsemők is beleértendők a Bibliában található megkeresztelt háznépekbe és hogy a hívő szülők gyermekeit meg kell keresztelni, hanem a csecsemőkeresztséget ellenzőknek kell igen komoly igei és kortörténeti érveket felsorakoztatniuk amellett, hogy Jézus "leállította" a csecsmőkeresztséget (azaz kizárta a hívő szülők csecsemőit az új szövetségből), hogy az apostolok és a korai egyház sem keresztelt/merített be csecsemőket, illetve hogy a hívő szülők gyermekeitől (ellentétben a zsidó gyakorlattal) megtagadták a keresztséget az első századokban. Még egy figyelemre méltó dolgot említ Wall professzor a zsidó prozelitakeresztség gyakorlatával kapcsolatban, ami mindenképpen ide kívánkozik. A zsidók a prozelita bemerítést/keresztelést "újjászületésnek" nevezték. A bemerített olyannak számított, mint egy újszülött csecsemő,31 vagy mint egy"új teremtés".32 Az újjászületés fogalmának is van tehát egy a zsidó keresztelési gyakorlatban gyökerező értelme. A fogalmat tehát nem Jézus találta ki vagy alkotta meg, melynek ismerete némi 28
Görögül tá tekna, vagyis "a gyermekek". Nem tesz különbséget "megtért" és "nem megtért" gyerekek között, hanem általánosságban "az Úrban" levőknek tekinti őket. 29 Persze ez még mindig nem jelenti azt, hogy csecsemőkorban történt a keresztelésük. 30 Isten egykor világosan parancsba adta Ábrahámnak, hogy a 8 napos csecsemőket is bele kell venni a szövetségbe. Jogosan várhatnánk Jézustól vagy az ő apostolaitól, hogy ugyanilyen világosan kijelentse, hogy a gyerekek többé nem tartoznak bele a szüleik révén Isten szövetségébe. Pál azonban éppen azt bizonygatja a keresztyéneknek, hogy ha Krisztusban vagyunk, akkor Ábrahám magva vagyunk és az Ábrahámnak tett ígéret szerinti örökösei mindannak, amit Isten Ábrahámnak és az ő magvának ígért (Gal 3:29). Az új szövetség tehát nem a Sínai hegynél kötött, hanem sokkal inkább az azt megelőző, Ábrahámmal kötött szövetség kiteljesedése. Míg a Sínai és az új szövetség között diszkontinuitás van (vége az áldozati kultuszra épülő teokráciának), az Ábrahámmal kötött és az új szövetség között egy sokkal erősebb kontinuitás áll fenn, az ÚSZ egybehangzó bizonyságtétele szerint. 31 Wall, History, 30. Ld. még Gemara Jevamot, 4.62.1.; F. Gavin, Jewish Antecedents of The Christian Sacraments, (London, Society For Promoting Christian Knowledge, 1928.), 52. (http://www.christianjewishlibrary.org/PDF/LCJU_JewishAntecedents.pdf) 32 Mell, "Jewish Proselyte Baptism and Its Relation to Christian Baptism ", 36.
11 segítséget nyújthat Jézus Nikodémussal, Izrael tanítójával folytatott beszélgetésének és a korai egyház csecsemőkeresztelési gyakorlatának megértésében is. A 2. század elején (amikor még sokan élhettek azok közül, akik az apostolokat is ismerték) tevékenykedő keresztyén apologéta, Jusztinusz vértanú és alexandriai Kelemen, is az újjászületéssel felelteti meg a bemerítkezést/keresztséget. Ebből is láthatjuk, hogy ez egy széles körben elterjedt szóhasználat volt nem csak az első és a második században, hanem a Krisztus utáni első négy évszázad keresztyénei között is a bemerítkezésre.33 Később kezdett csak el egyre inkább elkülönülni egymástól e két fogalom (az újjászületés és a keresztség), amikor is az újjászületés a megtérés szinonimájává lett, akár követte bemerítkezés, akár nem.34 Ez mindenképpen egy figyelemre méltó egyháztörténeti fejlemény, melyet szintén nem szabad szem elől tévesztenünk a korai egyház keresztelési gyakorlatának vizsgálatakor.
Az apostolok és a korai egyház gyakorlata Két nagyon fontos alapmű foglalkozik az első századok egyházának gyermekkeresztelési gyakorlatával, rengeteg korabeli forrást idézve: William Wall, The History of Infant Baptism: together with Mr. Gale's Reflections and Dr. Wall's Defence, (Oxford: University Press, 1844.), online verzió: https://archive.org/details/historyofinfantb01wall. és Joachim Jeremias, Infant Baptism in the First Four Centuries (Philadelphia: Westminster Press, 1960.).35 Az alábbiakban az általuk hivatkozott forrásokból idézek, az apostoli kortól kezdődően. Justinusz vértanú (Kr. u. 140 körül) "Sokan közülünk hatvan és hetven évesek, mindkét nemből, akik gyerekkoruktól fogva [gör.: ek paidón] tanítványaivá tétettek Krisztusnak..." (Első Apológia 1:15) Ugyanaz a görög kifejezés szerepel itt, mint a missziói parancsban: "tegyetek tanítványokká..." Ami persze utalhat egyszerűen arra is, hogy már gyermekkortól fogva tanítványozták ezeket a keresztyéneket (de ld. 2Tim 3:16). Ám az idős Polükarposz szavai mégis többet sejtetnek ennél. Polükarposz (János apostol tanítványa, Kr. u. 155) "86 éve szolgálom az Úr Krisztust..." (Polükarposz mártíromsága 9:3) Polükarposz Kr. u. 69-ben vagy valamikor 69 előtt születhetett. Ami azt jelenti, hogy saját bevallása szerint vagy már csecsemőkorától fogva vagy gyermekkora óta szolgálja Krisztust. Mivel nem 33
Az Aplogia 1:61-ben a következőket olvassuk Jusztinusztól: "Aztán egy olyan helyre visszük őket [t.i. akik szeretnének keresztyénné lenni], ahol van víz és újjászületnek (gör.anagennaó) az újjászületésnek ugyanazon módján, ahogy mi is újjászülettünk, mert megmosatnak vízzel az Istennek, az Atyának és mindenek Urának nevében és a mi Üdvözítő Jézus Krisztusunknak és a Szentléleknek nevében.", majd pedig mindennek megerősítésére a Jn 3:5-öt idézi, mely Jusztinusz szerint az Ézs 1:16 beteljesedése volt. Majd hozzáteszi, hogy maguktól az apostoloktól tanulták mindezt illetve, hogy "ezt a megmosatást megvilágosodásnak nevezik". (Wall, History, 68-69.). Kelemen azt írja: "Annak, aki egyszer újjászületett, mint ahogy ezt [a szentséget] nevezik, azonnal megváltozik a státusa." (Paidagógosz 1:6, idézi Wall, History, 83.). 34 Wall, History, 70. 35 Fontos mű még David F. Wright, Infant Baptism In Historical Perspective: Collected Studies (Milton Keynes, UK; Waynesboro, Ga.: Paternoster Press, 2007.).
12 valószínű, hogy 100 évnél tovább élt, ezért legfeljebb 13 éves lehetett, amikor Krisztus követőjévé lett (99-86=13), hacsak nem a születésétől számítva gondolta a 86 évet. Ez utóbbi értelmezést látszik megerősíteni Iréneusz egyházatya is.
Iréneusz (Kr. u. 180 körül) Jézus "azért jött, hogy mindeneket megmentsen Önmaga által - mindenkit, mondom, akik újjászületnek Istennek - csecsemők, gyerekek, fiúk, ifjak és idősek." (Tévtanítások ellen 2.22:4) Itt fontos újra megjegyeznünk azt, hogy "újjászületés" alatt Iréneusz is a keresztséget/bemerítkezést értette (nem a mai értelemben vett megtérést vagy a szív megváltozását), ld. fentebb, illetve ld. még Tévtantások ellen 2.21:1, ahol bizonyos Valentiniánus tévtanítókról ír, akiket "Sátán küldött ki, hogy összezavarják [vagy tagadják] az Istennek történő újjászületés keresztségét." Ez a megfeleltetés minden bizonnyal arra utalhatott a korai egyházban, hogy elképzelhetetlen volt, hogy olyan valakit (döntésképes korban levő embert) kereszteljenek meg, aki nem született újjá. Iréneusz, egyes korai egyháztörténészek számítása szerint Kr. u. 97-ben születhetett (Ázsiában), 4 évvel János apostol halála előtt.36 Igen valószínű tehát, hogy Iréneusz nagyon is tisztában lehetett az apostolok gyerekkeresztelési gyakorlatával, melyről Origenész nem sokkal később egészen egyértelmű kijelentést tesz, ld lentebb. Alexandriai Kelemen (Kr. u. 160 után) Kelemen a keresztyéneknek írva az általuk viselt keresztyén jelképekről (emblémákról), a többi között a következőket írja: "Legyen a ti jelképetek [t.i. amit egy pecsétgyűrűre gravíroztatnak] egy galamb, vagy egy hal vagy egy vitorlás hajó vagy egy hárfa... és ha valaki foglalkozását tekintve halászember, jól teszi, ha egy apostolra gondol és a vízből kivett/kiemelt gyermekekre [gör: paidia], [t.i. hogy ezt az aktust örökítse meg a pecsétgyűrűjén]." (Paidagógosz 3:11) Mondhatja valaki, hogy bizonyára a halászok által a tengerből kimentett gyermekekről van szó, ám a jelen tanulmányban ismertetett korai egyházatyák írásainak fényében sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy Kelemen az apostolok által bemerített és vízből kiemelt gyermekekre gondolt. Tertulliánusz (Kr. u. 200 körül) Tertulliánusz a korai egyházatyák közül az egyetlen (a rendelkezésre álló egyháztörténeti források alapján), aki ellenezte a csecsemőkeresztséget. Ám ő sem azért érvelt a keresztség minél későbbi kiszolgáltatása mellett, mert elviekben ellenezte volna a csecsemőkeresztséget, hanem mert attól félt, hogy valaki a megkeresztelése után valami főbenjáró bűnt követ el (mint például a paráznaság bűne), amitől már nem tisztít meg a keresztvíz (Tertullianus de Baptismo, 18. fej.). Függetlenül attól, hogy mennyire nem biblikus Tertulliánusz keresztséggel vagy a keresztvíz jelentőségével kapcsolatos álláspontja, egy dolgot mindenképpen meg kell, hogy lássunk ebből. A csecsemőkeresztség bizonyára széles körben elterjedt gyakorlat volt az akkori egyházban is (tehát 100 évvel az apostoli kor után). Ha nem így lett volna, nem lett volna miről lebeszélnie Tertulliánusznak a keresztyén szülőket és akkor ez lehetett volna számára a legütősebb ellenérv a csecsemőkeresztséggel szemben!
36
Wall, History, 79.
13 Origenész (Kr. u. 254, azaz a Kárthágói zsinat előtt) Noha Origenésznek igen komoly elhajlásai és tévtanításai voltak (pl. az eredendő bűnről, a feltámadásról, az emberi lélek preegzisztenciájáról és az örökkévalóságról) s ezért mindenképpen fokozott körültekintéssel kell olvassuk írásait, a gyermekkeresztséggel kapcsolatos kijelentése mégis figyelemre méltó: "Mert ez is úgy volt, hogy az egyház az Apostoloktól vette azt a hagyományt, hogy a gyermekeknek is kiszolgáltassa a keresztséget." (Római levél kommentár 5:9). Még kétszer említi, hogy a csecsemőkeresztség a keresztyén egyház gyakorlata (Lukács 2:22a homília; 3 Móz 12:2 homília). Ha nem így lett volna, furcsa, hogy miért nem cáfolta meg ezt senki, sem a kortársai közül, sem a későbbi egyházatyák közül. Cipriánusz (Kr u. III. sz.) Origenész kortársa volt, aki szintén komoly támogatója volt a csecsemőkeresztségnek, de tagadta, hogy az a zsidó körülmetélkedésnek felelne meg. Mintegy 150 évvel az apostoli kor után (Kr. u. 253ban) hívtak össze egy zsinatot Kárthágóban, melyen 66 püspök és lelkész vett részt és melynek elnöke Cipriánusz volt. A zsinat egyik legfontosabb napirendi pontja egy bizonyos Fidus nevű püspök kérdésének megvitatása volt, hogy vajon meg szabad-e keresztelni egy kétnapos csecsemőt vagy várni kell a kereszteléssel a 8. napig, ahogy az a körülmetélésnél volt előírva. Cipriánusz a következőképpen foglalta össze a zsinat egybehangzó válaszát: "ami a csecsemők ügyét illeti... mi mind úgy ítéltünk, hogy Isten irgalma és kegyelme egyetlen születendő emberi lénytől sem tagadható meg. Ez volna tehát, Kedeves Testvérünk, a mi véleményünk a zsinati tanácsban, hogy nem tarthatunk vissza senkit a keresztségtől és Isten kegyelmétől, aki irgalmas és kedves mindenki felé. És ez a szabály, mely mindenkire áll, úgy gondoljuk különösen is betartandó csecsemőkkel kapcsolatban, még az újszülöttekkel kapcsolatban is." (Cypriani Epistola 64.2-5 ad Fidum, ld. Wall's History, 125132.) Olyan emberek, keresztyén vezetők, hozták meg ezt az egyhangú döntést, akik a legkeményebb üldöztetéseket állták ki a Krisztusba vetett hitükért és akik között bizonyára lehettek olyan idős püspökök is, akik 60 vagy 80 évvel az apostolok után éltek és így jól ismerhették az apostoli gyakorlatot. A vitatott kérdés nem az volt, hogy egyáltalán szabad-e csecsemőket keresztelni, ezt érdekes módon senki nem vitatta a zsinati atyák közül, hanem hogy hány napos korban kell ezt megtenni. Melyből ugyancsak arra következtethetünk, hogy széles körben elterjedt és a keresztyén egyház által elfogadott gyakorlat lehetett a csecsemőkeresztség a korai egyházban.37 Ugyancsak a III. sz-ból fennmaradt csecsemősírok feliratai is ebbe az irányba mutatnak, melyekben úgy utalnak a sírokban fekvő csecsemőkre, mint "fidelis" vagy "pisztisz" , azaz hívőkre, méghozzá azon az alapon, hogy meg voltak keresztelve.38 Persze ezen csecsemők megkeresztelésének jó része (ha nem is mind) valószínűleg éppen a csecsemők várhatóan rövid időn belül bekövetkező halálára való tekintettel történt meg (ún. "vészhelyzet keresztség"), mely a keresztség sákramentumának, nem éppen biblikus, túlértékelését tükrözi. Eszerint az elgondolás szerint tehát a keresztség aktusa biztosította az üdvösséget. 37
És úgy tűnik, hogy ugyanilyen bevett gyakorlat lehetett az Úrvacsora kiszolgáltatása a csecsemők részére is (Cipriánusz, De lapsis 9.25), amely egy másik izgalmas és átgondolásra ajánlott kérdés a csecsemőkeresztséggel kapcsolatban. 38 Everett Ferguson, "Inscriptions and the Origin of Infant Baptism", Journal of Theological Studies 30 (1979): 37-46. (http://jts.oxfordjournals.org/content/XXX/1/37.full.pdf+html)
14 Megemlíthetném még, a csecsemőkeresztséget valló és annak gyakorlata mellett határozottan kiálló korai egyházatyák közül Optatust (Kr. u. 360), Nazianzi Gergelyt (Kr. u. 329-390), Ambróziuszt/Szent Ambrust (Kr. u. 337-397) vagy a híres prédikátort, Aranyszájú Szent Jánost, azaz Krizosztomoszt (Kr. u. 344-407) és még sok egyebet is. De végezetül csupán Augusztinuszt/Ágostont (Kr. u. 354-430) és Pellágiuszt (Kr.u. 360-418) idézem még, akik noha az isteni kiválasztást illetően egymás ellenlábasai voltak, abban mindketten határozottan egyetértettek, hogy a csecsemőket meg kell keresztelni és hogy ez a gyakorlat az apostoli korra vezethető vissza. Ágoston: "Ám a mi anyaszentegyházunk csecsemőkeresztelési gyakorlatát nem lehet figyelmen kívül hagyni, sem szükségtelennek tekinteni, sem azt hinni, hogy az nem az apostolok hagyománya. " (Szent Ágoston, De Genesi ad Literam, lib. 10:39). Ám ez nem jelenti azt, hogy kivétel nélkül minden hívő szülő meg is keresztelte volna a csecsemőjét. Jó példa erre éppen Ágoston édesanyja (Mónika), aki, Ágoston elmondása szerint, azért "késleltette" fia megkeresztelését, mert attól félt, hogy még nagyobb bajt hoz azzal a fiára, ha megkeresztelten fog bűnöket elkövetni. (Hitvallások 1.11.17-18) Ebben pedig ugyancsak Tertulliánusz, a keresztségről alkotott, helytelen elképzelése köszön vissza, amit korábban már megemlítettem (azaz a keresztvíz csak a keresztség kiszolgáltatásáig elkövetett bűnöktől tisztít meg). Pellágiusz: "Egy keresztséget tartunk, melyet úgy mond ugyanazokkal a sákramentumi szavakkal kell kiszolgáltatnunk csecsemőknek, mint az idősebb személyeknek." (Pellágiusz hitvallása, ld. Wall, 440.) Egy másik helyen pedig így ír: "Soha nem hallottam még egyetlen istentelen tévtanítótól vagy szektástól sem, hogy tagadta volna a csecsemőkeresztséget." (Ezt Szent Ágoston idézi a De Peccato originali 29-ben Pellágiusztól, ld. Wall's History, 466).
Mi következik mindebből? Ami a fent idézett és más, az első századokból származó egyháztörténeti forrásokból egyértelműen megállapítható, az a következő: Számos korabeli feljegyzésben találunk utalást arra, hogy a csecsemőkeresztség elterjedt gyakorlat volt a korai egyházban. Ezt a gyakrolatot a korai egyházatyák az apostoli korra vezetik vissza és maguktól az apostoloktól eredeztetik. Sok esetben a csecsemők közeli halálától való félelmtől vezérelve kereszteltek csecsemőket illetve a keresztség utáni bűnöktől való félelemtől vezérelve "késleltették" a keresztséget. Egyik sem mondható biblikus megközelítésnek. Az első évszázadokban tehát mindkét gyakorlat (gyermek- és hitvalló/felnőttkeresztség) egyaránt fellelhető. A csecsemőkereszteléssel szembeni első elvi ellenvetés a 12. századból származik (1150-ből), az ú.n. Petrobrusziánuszoktól (Peter de Bruis követői), a Waldensek egy kisebb csoportjától.39 Kr.u. 850-ben egy bizonyos Walafridus Strabo állt még elő azzal a sajátos vélekedéssel, hogy a csecsemőkeresztséget nem gyakorolták a kezdetektől, hanem csupán Szent Ágoston idejétől vált általános
39
Ld. bővebben: http://baptisthistoryhomepage.com/hisel.bapt.hst.ntbk.chp12.html.
15 gyakorlattá (Wall's History, 523).40 Ám (a fenti idézetek fényében) ez már akkor is teljesen alaptalan vélekedésnek számított. Ez pedig azt jelenti, hogy érdekes módon egyetlen írásos bizonyítékunk sincs arra vonatkozólag, hogy bárki megkérdőjelezte volna az első évszázadokban a csecsemőkeresztség létjogosultságát. Az ellenvetések csupán a csecsemőkeresztség mikorjára és módjára vonatkoztak. Sehol nem olvasunk arról, hogy bárki is helytelennek, az egyház gyakorlatával ellenkezőnek vagy érvénytelennek tekintette volna a gyermekkeresztséget. Ez a hallgatás igen csak figyelemreméltó. Tertulliánusz ugyan megpróbálta lebeszélni a keresztyéneket a csecsemőjük megkereszteléséről, de ő sem azon az alapon tette ezt, hogy ez bibliaellenes vagy az apostolokétól eltérő gyakorlat lett volna. Pedig ez lehetett volna a legerőteljesebb érve a csecsemő- (vagyis a túl korai) keresztséggel szemben. Érdekes, ám nem meglepő, hogy Dr. John Gill, híres baptista bibliatudós, aki Spurgeon utódja volt a Metropolitan Tabernacle-ben és a gyermekkeresztség egyik legvehemensebb ellenzője, is elismerte, hogy a csecsemőkeresztség az egyház általános gyakorlata volt a 3-tól a 11. századig.41 Sőt még Menno Simons, az Anabaptisták ősatyja is elismerte, hogy az apostoli korban kereszteltek gyermekeket, de szerinte ez a keresztséggel való visszaélés volt.42 Nos, az egyik következtetés, a fentiek alapján valóban az lehet, hogy az egész korai egyház tévedett a gyermekkeresztség gyakorlatával kapcsolatban, vagyis mindenki tévtanító volt, aki a csecsemőkeresztséget propagálta és gyakorolta. Ám úgy gondolom, ennél felelősségteljesebb azt mondani, hogy úgy tűnik, mind a hitvalló, mind a gyermekkeresztség elterjedt gyakorlat lehetett az apostoli és a korai egyházban, mely sokszínűség egyáltalán nem áll távol a Szentírás egészét átható szövetségi gondolkodásmódtól, sem az ÚSZ tanúságtételétől és a zsidó prozelitakeresztelési gyakorlattól sem.43 Végül, azt a lehetőséget sem szabad kizárnunk, ahogy azt korábban, a prozelitakeresztség gyakorlatánál láttuk, hogy a keresztyénné lett szülő(k), a megtéréskor már meglévő gyermekeit a szülők megkeresztelésekor keresztelték meg, az ezután született gyermekeket azonban már csak
40
Tudomásom szerint ugyanezt vallják a mai baptisták is, pl. Mészáros Kálmán, baptista egyháztörténész, aki szerint "az első három évszázadban kizárólag felnőtteket keresztelt az egyház" és csak Ágoston tanításainak köszönhetően kezdett tért hódítani a csecsemőkeresztség gyakorlata! (Ezt a "Kút" című vitaműsorban nyilatkozta egyszer a PAX TV-ben, https://www.youtube.com/watch?v=Xq8fD8gFo3M&feature=youtu.be, 37.perc, 33.másodperctől. A Didachéra hivatkozik, ám a Didaché, ellentétben a fent idézett korabeli forrásokkal, meg sem említi a csecsemőkeresztséget (nem szól sem ellene, sem mellette), csupán a hitvalló/felnőttkeresztséget szabályozza. Arra a kérdésre nem ad választ, hogy mi történt az így bemerített/megkeresztelt felnőttek csecsemőivel.) 41 Milo P. Jewett, Mode and Subjects of Baptism (Boston: Gould, Kendall and Lincoln, 1839), 88. (https://books.google.hu/books?id=zilAAAAAYAAJ&pg=PA83&lpg=PA83&dq=There+are+many+of+us,+of+both +sexes,+some+sixty+and+some+seventy+years+old,+who+were+made+disciples+from+their+childhood&sourc e=bl&ots=1f8ZA7HhT_&sig=8r7GeI9ymMJxpAWHaSabmQjmkdo&hl=hu&sa=X&ved=0ahUKEwiD4JGIrcrJAhXjEXI KHQxUAroQ6AEIIzAB#v=onepage&q&f=false). 42 David F. Wright, "George Cassander and the Appeal to the Fathers in Sixteenth-Century Debates About Infant Baptism," in Auctoritas Patrum. Contributions on the Reception of the Church Fathers in the 15th and 16th Century, szerk. L. Grane, A. Schindler, M. Wriedt (Mainz: Philipp von Zabern, 1993), 264. 43 Minderről bővebben ld. Anthony N. S. Lane, "Did The Apostolic Church Baptise Babies? A Seismological Approach." Tyndale Bulletin 55.1 (2004):109-130.
16 akkor, ha ők is hitvallást tettek Jézusba vetett hitükről.44 Ám erre éppúgy nincs bibliai példa (bizonyíték), mint a csecsemőkeresztségre.
Státus és viselkedés Általános alapelvként leszögezhetjük, hogy mindnyájan aszerint cselekszünk, ahogy magunkról gondolkodunk vagy ahogy meghatározó személyek gondolkodnak rólunk. A státusunk (identitásunk) alapvetően határozza meg azt, hogy miként élünk és cselekszünk és ez különösen is igaz a gyermekeinkre is. Egyszer minden keresztyén szülőnek őszintén szembe kell néznie azzal a dilemmával, hogy hogyan tekint a még önálló hitvallásra nem képes gyermekére. Úgy, mint kis pogányra, aki ha így hal meg, lehet, hogy örökre kívül reked az Isten országán (tehát elkárhozik) vagy úgy, mint aki "szentek", aki az "Úrban" van, azaz az új szövetség népének teljes jogú tagj feltéve, hogy felnőve sem utasítja el a számára felkínált kegyelmet és egy nap önként hitvallást is tesz Jézus Krisztusba, mint Megváltójába vetett hitéről. Ha nem az új szövetség gyermekeiként tekintünk a hívő szülők gyermekeire, hanem pogányokként, akkor semmilyen bibliai alapunk sincs arra, hogy például imádkozni tanítsuk őket (ld. Péld 15:8; 28:9), sem nekik arra, hogy mennyei Atyjuknak szólítsák Istent (aki valójában még az ellenségük), Jézust pedig az ő Uruknak (pedig folyamatosan lázadnak ellene). És valójában a keresztyén szülőknek sincs semmilyen alapjuk arra, hogy az Úr tanítása szerint neveljék "pogány" gyermekeiket az Isten törvényének való engedelmességre (hisz ez képmutatást eredményezne). Mindennek csak akkor van értelme, ha a gyermekeinket is a Jézus vérén megváltott új szövetséges néphez tartozónak (vagyis az egész családot keresztyénnek, azaz az "Úrban" levőnek) tekintjük, a szövetség minden áldásával, kiváltságával és kötelezettségével együtt.
44
David F. Wright, "The Origins of Infant Baptism - Child Believers' Baptism?", Scottish Journal of Theology 40 (1987):18, 22.
