Malom-tavi levelek Egyszemélyes irodalmi folyóirat Második, külön-szám Tapolca 2016 ősze Írja és szerkeszti Németh István tapolcai könyvtáros (megjelenik honlapján negyedévente)
Kihullt lapok Tóth István vértanú tapolcai legendáriumából
I. Ki volt ő? (gyónás) Mikor Hangodi László barátomat arra kértem, hogy ajánljon valamit, ahogy szoktam is volt kérdeni tőle az elmúlt hónapokban, milyen témában írjak az Új Tapolcai Újság októberi számába, még nem tudtam, hogy mit fogok választani, csak sejtésem volt, hogy vértanús hónap lévén úgysem fogja engedni, hogy az aradi hősök, az 1956-os halottak s az utánuk megszakadt szívűek (Nagy Gáspár verssora nevezte így őket) említetlenül maradjanak cikkemben, hiszen a piruló s holtsápadt levelek szintén rájuk figyelmeztetnek. A főszerkesztői-baráti kérést így egyáltalán nem tartottam tolakvónak, azt, hogy valljak anyai nagybátyámról. Amúgy sem igen kértek erre a múltban, no meg egy, az Új Emberben tíz éve megjelent versem s az 1998-as boglári ünnepi beszédem kivételével mindig is úgy gondoltam, hogy ha igyekezettel így-úgy téve dolgunkat esendő, gyönge élők, mi, még véletlenül se hivatkozzunk a már emlékükkel erős holtakra. A verssoraimban ahogy Garay Jánostól, Radnótitól és Nagy Lászlótól meg Sütő Andrástól tanultam, elrejtettem három színt; cukorpirosat, falfehéret és mohazöldet: A tapolcai temetőben Láncos bomba tépte le tőből A kő-Krisztus lábait Még 1945-ben. A zöld mohacsillag-glóriás, Csonkolt korpusz alatt Itt-ott majd a dermedten Zörgő fű szintén lángra lobban. A gyermek – aki voltam – körött Felnőttek suttognak, falfehéren. „Valami eltévedt lövedék” Vagyis, hogy „56-ban - - - „ Mert Tóth Istvánnak hívták Anyja holt bátyját, Honnan tudhatná Örökölt nevéről; vértanús?
Krizantém-keserű lehellete. Látszik a fagyban A pára. Mímeli nagy komolyan A bagósokat. Szemét lehunyja pillanatra. Milyen jó volna Az a 2 Forintos, Málnapiros savanyúcukor! Aztán csak gyertyát gyújt. Ügyetlen húzza végig a gyufát A skatulya oldalán, Körmével is végigkarcol rajta. Kézfejére forró Viaszcsöppök hullanak. Föl se szisszen, úgy figyeli A reszketeg fényt. Mekkora szélcsönd hirtelen. Maga az Isten Tartja vissza A lélegzetét. (HALOTTAK NAPJA, 1966) A több esztendővel ezelőtt elmondott beszéd-részlet pedig a következő volt: „Kedves Balatonboglári Felebarátaim! […] Én a túlsó partról jöttem, de ha átnézek a Baladacsony irányába, ugyanazt a Szent Györgyhegyi tetőt látom, mint szülőhelyemen, Tapolcán, édesanyámék ablakából. Tapolcának 1956-ban egy mártírja volt, akit ártatlanul meggyilkoltak, munkavégzés közben lőttek agyon a hivatalosok a rend megvédelmezésére hivatkozó tűzparancs szerint. Édesanyám bátyja volt. Tóth István. Tőle örököltem keresztnevem. Ártatlan polgár, őszi, kései gyümölcsöt fuvarozott mikor ezek a tragikus pillanatok történtek. Nékem sokáig ennyit jelentett 1956. A Tapolcai embereknek azt a néma szolidaritását, részvétét, csöndes tüntetését minden áldott esztendőben ezidőtájt, Halottak napján, mikor szál-szál gyertyáikkal fölragyogtatták nagybátyám sírját.” – S ma sem tudok többet: ki is volt ő? Maga a sokáig csak hallgatás. A titkos tapintat. Ő volt. Akármit mondtak vagy írtak róla a
hivatalosok; magánszorgalmú művész (úgy tudta, hogy a Gulács-hegy tetején vár állt!), korkivánalmaknak megfelelni akaró dolgozatíró, – a teljesebb, elfogulatlanabb őszinte igazságot a mai napig nem olvastam s nem hallottam a tragikus pillanatról. Nem tudom, hogy a titkosított jegyzőkönyvek, szemtanú-vallomások ismeretében mennyivel tudnék most pontosabban felelni a Ki volt ő? kérdésre, de bizonnyal más írás hagyta volna el a tollamat. Vagy pedig eleve bele sem kezdtem volna e konfesszióba. Minden számonkérés és vád indulata nélkül írom, rovom ezeket a betűket. Csak fáj, hogy a születésem előtti esztendők tabuk voltak, s úgy látszik, hogy országosan ki nem beszéltek maradtak, s hogy így egy emberi sors bennem csupán a puszta végzetével lett azonos: ködével és rejtelmességével. Pedig Szám Lajos bácsi szerint is Tóth István életvidám fiatal volt, ahogy sokak. Egy fotón [Szám Lajos balról az első a sorban], amely baráti társaságukat ábrázolja, még csupa mosoly a készülődő ifjúságuk. Ki fejti meg szívük Atlantiszát? (Vas István verssorával kérdhetem.) Tán ez alámerült tapolcai világról még mesélnek majd a kortársak, a mára nagyapákká lettek. Hiszen ők igazán kézfogásközelből ismerték Tóth István gesztusait, mozdulatait, jó kedvét – hogy szerette a foglalkozását, igen: a hivatását. Alföldi sorkatonai szolgálatából is egyszer magavezette gépkocsin érkezett parancsnokával Tapolcára. Nagyanyám vendégelte meg őket itthoni ebéddel. A barátok nem feledik, hogy végzetes útjára is fuvarral ment: őszi, kései szilvát szállított, nem mást. Első tanítónőm, Somlóiné Vargha Ili néni szeretett volna beszélni erről, s mielőtt megtette volna, sajnos, itt hagyott bennünket. Tóth István fivére, Sándor nevű öccse, rengeteget mesélt nekem gyerek- és diákkoráról. Szemében a szomorúság oly erősen sütött, hogy végül szétperzselte benne az értelmet is. Ő is mindannyiszor elnémult, ha a történet a régi októberhez érkezett. [T.] Tóth Sándor önsorsrontása, anyai nagyapám, id. Tóth Sándor megbetegedése (rapid rákja) s szintén korai halála túlságosan nyilvánvalóan függnek össze az elmúlt rendszerrel s az 1956-os tragédiával. Miképpen minden mitizálás nélkül egymáshoz kapcsolódnak Magyarországon s e térségben mindazok sorsai, kiket kiirtott az idő gazul. (Jékely Zoltántól a verssor.) 1960-ban magam is inkább a csonka családi kör kódolt bánatát örököltem. Nincsen ebben semmi rendkívüli. Tudom már, hogy csak erre építhetek. S hogy mennyire erősek az ártatlanok, ha halottak. Még a várfalakat is megtarthatják, ismerjük, balladásan. Tóth István volt (1931-1956), aki szelíd-akaratlan s igen intenzíven így beleszólt saját sorsom alakulásába, életembe, holott három esztendő választja el az enyimétől az ő életét. Tanít, hogy rosszra nem lehet rosszal válaszolni, bűnre nem lehet bűnnel, méltánytalanságra méltánytalansággal. Hanem ellenkezőleg: parancs, hogy a legkomiszabb élményeimnek (vannak elegen) is adjak a jó fele irányt egyedül emberibb vektorként. Mutassam meg, hogy a vereségre igenis falak húzhatók, mint alapra, s ha
kis szerencsénk van, időnk, haladékunk, még tető alá is hozható valami szép. Ha kell, gyanakvás és gyűlölet közepette is tegye az ember a dolgát. Tóth István személye, csöndje így valóságosabb számomra, mint megannyi nagyhangú rangos közszereplőé. Más nevében nem beszélhetek: úgy tanítom jó ideje gyanútlanul az Antigonét, ahogyan nagybátyám gyümölcsöt fuvarozott. S egyszer majd szeretnék olyan vidám is lenni, mint amilyen ő volt valaha. Minden heroizmustól távol lehet ezt csak csinálni, ugye, Kedves Olvasóim, Tapolcai Felebarátaim, akik közül sokan sokkalta többet tudnak, tudtok nálamnál is 1956 itteni októberéről. Hiszem és bízom Mindnyájukban, hogy az igazat fogják továbbadni unokáiknak. Mert Szőcs Géza verssora szerint ránk néz a jövő és fölteszi szemüvegét a tényeket. Én pedig őrzöm az ilyentájt erősebben szorított kézfogások emlékét. Mit is mondhatnék még? Hogy ki is volt ő? Tán annyit, hogy 1989ben, mikor már éveim száma szerint túléltem nagybátyámat – a romániai forradalomnak is volt egy magyar áldozata, aki Szegedről indult, hogy tehergépkocsiján adományt vigyen. Őt is Tóthnak hívták. Áldott, aki elmorzsol egy könnycseppet az agyonlőtt Tóth nevű sofőrökért. Mert a malter húspiros. A mész fehér. A remény folyton lecsupált ágai pedig örökzöldek. Déva alatt is. Csobánc alatt is.
II. Boglári beszéd Kedves Boglári Felebarátaim! Tán nem egészen ismeretlen arccal fordulok most ünnepünkhöz, itt Boglár partjain, mivel évek óta a Parti sétányon dolgozom, s második éve itt is élek már a Balaton Akadémia tanáraként. A túlsó partról jöttem, s ha átnézek a Badacsony irányába, ugyanazt a Szent György-hegyi tetőt látom, mint szülőhelyemen, édesanyámék ablakából. Tapolcának 1956-ban egy mártírja volt, akit ártatlanul meggyilkoltak, munkavégzés közben lőttek agyon a hivatalosok a rendre hivatkozó tűzparancs szerint. Édesanyám bátyja volt. Tóth István. Tőle örököltem keresztnevem. Ártatlan polgár, őszi, kései gyümölcsöt fuvarozott a szomszédos faluba, mikor ezek a tragikus pillanatok történtek. Nékem sokáig ennyit jelentett 1956. Ám a családot összeroppantó eseményen kívül még valamit. A Tapolcai embereknek azt a néma szolidaritását, részvétét, csöndes tüntetését minden áldott esztendőben ezidőtájt, Halottak napján, mikor szál-szál gyertyáikkal fölragyogtatták nagybátyám sírját. Boglárt boldognak mondhatom, hogy nincsen áldozata. Egy halott is sok. Ahogy mondják. Egy emberen elkövetni a jóvátehetetlent ugyanannyi, mint egy egész népen. E téren a humanizmus nem ismerhet statisztikát. Jó érzés, hogy Balatonbogláron nem öltek meg ártatlan embert, mint például a berzencei sortűz során 1956-ban. Lapozom Somogy megyéről a forradalmi olvasókönyvet. Mennyi meghurcolt ember neve, akik egész emberségüket merték, ha pár napra is, de szabadon be- és kilélegezni! Több éves börtönbüntetésre ítélték többek között a következő fonyódi polgárokat: Szentirmai Istvánt, Lakos Istvánt és társait, egy évet kapott a máriai Kiss Lajos, Lengyeltótiból Jozó Ferenc. Balatonboglár polgárai közül börtönnel sújtották Dr. Adamecz Elemért, Thurzó Jánost, Barczikai Lászlót. Vidéken és a fővárosban 1956-ban olyasvalami történt, amit évszázadonként legfeljebb egyszer élhet át emberfia. Petőfi a csodás esztendőt úgy szólította meg, hogy: „1848, Te csillag!” Faludy György 1956-ot szintén így szólította meg: „te csillag!” „Aki nem volt ott végig, semmiféle költői képzelőerővel, forradalomért lüktető szívvel, akár lángelmével sem tudhatja felfogni, mi volt ez. Én sem tudtam volna előre elképzelni, hogy milyen ez a boldogság, amivel az ember járt Budapest utcáin – mert nem ismertem, egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy van ilyen boldogság. Amíg át nem élted magad, ott járva-kelve az utcákon, a köveken, addig nincs, nem létezik – kitalálni nem lehet se előre, se utólag.”
írta és élte Ottlik Géza író. Regényének hőse sokat vitatkozott szeretett költőjével, Petőfi Sándorral életről, halálról, rabságról, szabadságról s a legfontosabb emberi kérdésekről: „Rabok legyünk vagy szabadok? Először is nem kérdés. Rabok vagyunk.” – ám: „ha választhatsz, hogy rab légy-e vagy szabad, akkor már szabad vagy. Egyetlen alternatíva, egyetlen választható másik lehetőség, a semmi, a nulla helyett már végtelenszeres szabadság.” Aztán újra a tépelődés Ottliknál: hogy tulajdonképpen mindnyájan sehonnai bitang emberek volnánk... – „Jó. Mi, magyarok – azt mondja [Petőfinek] megalkuvó, gyáva csürhe vagyunk. Amilyen, gondolom, a többi nép is. Nekem felebarátaim, és helyes, jól teszik, ha vigyáznak a rongy életükre. Egyebünk nincs. Nem kell kockáztatni, fejjel menni a falnak, a biztos leveretésnek. Túl kell élni, ez a dolgunk.” S lám mégis: „Október végén visszataláltunk a gyerekkorunkba. A város tündökölt a boldogságtól. Mindenkinek volt hova hazamenni, egyszerre csak. [Hőse]... lerohant a tankok elé, ordítozott velünk: „Megőrültetek? Mindenki elfelejti, hogy ti egy gyáva csürhe vagytok?” Magánkívül volt, ragyogott, hogy Petőfi nyert, és ő vesztett.” Még Németh László is, aki inkább az indiai vallások szemlélődő harcnélküliségét érezte magához közel, s a reformokat, még ő is emelkedőben látta az országot. Petőfi nyert. Aki nem alkuszik. Aki úgy érzi, mint József Attila: „Nincs alku, én hadd legyek boldog.” A nemzet legtisztább pillanatai voltak ezek az eltiprásig. Az emberek nem nyúltak a betört kirakatok mögötti árukhoz, sőt, a forradalom tisztasága lehetővé tette, hogy az utcán nyitott dobozokba gyűjtsenek pénzt az áldozatok hozzátartozóinak megsegítésére. Vas István költő ezt a képet tartogatta önéletrajzi regényének a végére, hogy ezért a látványért már érdemes volt élnie. A többit már tudjuk. A buta, suta kamaszok – ahogy Cseh Tamás énekelte – harcos angyalainkká lettek a túlerővel szemben, kiket Buda Ferenc siratott el, a Tizenöt-húszéves halottak című versében: Kiontott véreim! Támadó tűz voltunk, hűs halottak lettünk. Hajnalló hitünkről fegyverfogó kézzel tanúságot tettünk. Gyermeki karunkba ereje gyülemlett forró férfikornak,
csillagos oldalú, tűzokádó tankok felnőtté tiportak. Golyóverte testünk lankadó lankái holt anyaggá hülnek, gránátot markoló, kimarjult karjaink jéggé mervülnek. Sebeink nyitottak, nyirkos kövön fekszünk, most már nem verekszünk. Égő túlvilági benzines palackok lángjánál melegszünk. A csoda oda? Mint annyiszor volt már oda Buda is? Meg a Balaton partja is. 1848 hulló csillag? 1956 hulló csillag? „Ahány forradalmunk volt, mind elbukott… (– Írja Jókai Anna, hadd adjam át néki egy bekezdésre a szót!) …A forradalom célja, a gyökeres átalakulás sohasem sikerült... [1849.] Október 6.: a tizenhárom vértanú után a kivégzések nem érnek véget, őket az utókor kevésbé tartja számon, talán azért, mert a mártírok egyenként kerültek sorra, nem kaptak nyilvánosságot. Október végéig még kivégzik Csányi Lászlót, Jeszenák Jánost, Perényi Zsigmondot, Szacsvay Imrét, akik pedig nem harcoltak fegyverrel, csupán az eseményekben viselt tisztségeik miatt nyilváníttattak felelősnek... Haynau lesz a korlátlan úr, élet-halál ura. S mint botrányt és szégyent ne felejtsük: 1849. december 31-én Pest város tanácsa micsoda tanács lehetett az! – díszpolgárrá választja Haynaut, Jellasicsot és Paszkievicset. 1956 krónikája rövidebb, de a „koreográfia”fájdalmasan hasonló. Ami 1848-49ben hónapok alatt fordult, hullámzott, 1956-ban napok alatt történik meg. A csőcseléknek titulált felkelő nép hamarost honfitárs lesz, új kormány alakul, a katonaság nagy része átáll, már szinte csak az ÁVO az ellenség. Október 30-a körül úgy tűnt, hogy még az oroszoknak is hinni lehet: tiszteletben tartja a magyar kormány függetlenségét. November 4-e hajnalán kiderült most is, mint annyiszor: be vagyunk csapva. De maroknyi csapatok még ezután is tartották magukat, harcoltak a teljes kilátástalanságban, valóban az utolsó csepp vérig. A szovjet tankok mindent eltiportak...” Mindent? Valamit azért mégsem. Elegendő, ha az úgynevezett művelt és civilizált Nyugat-Európa lelkiismerete felől tudakolózunk. Azt hitték, hogy már
csupán a jövő szégyenítheti meg őket, ha jóléti társadalmukból az út Orwell és Huxley Szép új világába vezet, ahol mindenféle tárgyi javak és árubőség közül kiveszik az éppen embernek való szellem. Nos, nem ezért kellett volna aggódniuk. A civilizatórikus javaktól távol egy brutalizált környezet nem ronthatta meg emberségünket, magyarságunkat és méltóságunkat. S ezt fölmutattuk a világnak, aki világ elfordította figyelmét, megideologizálta komfortosságában lelkiismerete megnyugtatására, hogy nekünk el kellett véreznünk. A minden menekülőket mindenkor befogadó lelkületű Bogláriakhoz oly közel álló francia s lengyel emberek, írástudók vallomásaiból ezúttal az önvád is kicsendül: Jules Superville: Magyar barátainkhoz forog a föld forog nagy könyörtelenül minden nemzetével Magyarország körül hegye-völgye vérzik öt világrész helyett mi bűnünk hogy így kell halnotok-élnetek tárjuk ablakunkat az Irgalom felé járuljunk az Igaz Bíró színe elé kegyetlen sugárzás: semmi sem tétetett! Minden kellett volna semmi nem tétetett ím térdre omolva minden hitetlenek - könyörgünk értetek. (Határ Győző fordítása) A cselekvésképtelenség beismerése után bevallják, hogy azért mégsem voltak ők közönyösek az emberi jóság, tisztaság pártján. Lengyel barátaink önkéntes kis fegyveres csoportokkal is támogatták szabadságküzdelmeinket. Bátran döbbentsen meg minket a tény, hogy az akkori szocialista, hivatalos Lengyelországban nem vonták felelősségre a budapesti harcok után e lengyel légiósokat. Szolidaritásuk, és hogy igazat nekünk adtak e politikai gesztusnál is
több váratlan amnesztiával – a sötét és legembertelenebb XX. század oly ritka fényes lapjaira kívánkozik. Egy Wroczlawban megjelent költeményt hadd idézzek, melyet a szemközti parton (Tapolca felől nézve az innensőn), Salföldön alkotó Kovács István fordított le, melyben Picasso békegalambjának képét nem a költő csúfolta meg, hanem a történelmi valóság maga. Vitriolos a hang: Urszula Koziol: A galamb legendája „... az csak legenda volt, hogy a galambdúc az ő hazájában van. A kormányos elkábította Pablo galambját elkábította és a Dunába fojtotta. Igazságot tanusít az átvérzett föld --A kormányosra szörnyű folt esett a galamb vergődő árnya mielőtt a szép Dunába hullott. Ma kiért szól a csönd és a kékség amikor az a kiáltás a torkodban rekedt? Pablo, - nincs meg a galambod csak a Duna habjaitól csatakos kormányos. (Wroclaw, 1956. november 22.) Európa s a kultúremberiség döbbenetéről értesülünk Albert Camus soraiból is: „...Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe... A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét... A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia.” (1957) Az ötvenes évek végén jelent meg Párizsban egy ottani költő, amúgy a mi Pilinszky Jánosunk barátjának egy verses bibliája, az Evangéliumoskönyv. Benne egy nagy gondolati költemény a Jézus arcát kendőjével letörlő Veronikáról, vagy inkább a közelmúlt eseményeiről, amikor a kicsiny nemzetek le akarták mosni, törölni a gyalázatot, a történelem köpeteit arcaikról.
Pierre Emmanuel: Veronika Torkig vagyok mondja a hóhér Torkig torkig torkig azzal Hogy e szerepbe szögez Ez a dög s még össze is vérez az ácsolaton Szomjazom Megdöglök a szomjtól Megdöglök jó Istenem ha nem mehetek haza Megdöglök ha rögvest nem válthatok inget Mikor fiatal voltam mondja a költő majd elnémul Vannak hóhérok Németországban Van belőlük Oroszországban és Magyarországon Van belőlük Franciaországban is Mikor fiatal voltam mondja a költő De a költőnek nincsenek nagy szavai többé Befelé sír Szégyen égeti Odáig jutott Hogy nem hisz már könnyeinek sem Odáig jutott akárcsak más vagy én Több lett mint felelős Bűnös Nem veszi magára a becstelenséget Elszenvedi inkább * Mikor fiatal voltam mondja a költő Igaznak tartottam magam Hittem hogy az Igazság oldalán állok És lenfehérbe öltözött karból szólok a többivel Megöregedtem Megértettem hogy kiket Igaznak véltem Méltatlanok Mindig a színen vannak Félkörben a szín egyik és másik oldalán Most már nincsen mit védenem Sem ezeké sem azoké nem vagyok
Semmi kedvem Törvényeket zengeni A hóhér bárdjának líraiságával Ami a becsületet illeti hadak gyűlnek Osztoznak rajta hogy nekem már ne maradjon Senki vagyok ember vagyok Ember olyan amilyen Mint bármelyik ember Törvény és becsület nélkül Névtelen Az arcom az én hazám Az arcom minden igazságtalanság helyett És minden önfeláldozás helyett Ott ahol kivégzendők és kivégzők vannak csak Nagy emberek és Nagy szavak nélkül Ott ahol a hóhér magára ismer prédájában Ahol a legyilkolt szégyenkezik gyilkosa miatt Ahol a halálraítélt és a hóhér én vagyok Szégyenkeznem kell az egyik és a másik miatt A hazám s a fajtám miatt Szégyenlem magam a nagy emberek S a szavak miatt * Jaj Veronikám jaj az én szégyenem Nyújtsd felém beszennyezett kendőd Bármelyik nép beszennyezett zászlaját Hogy a szent arcot letöröljem A hóhér S az áldozat Egyugyanaz arcát
Drága Bogláriak! Morális, örök-emberi kérdésig lendültek a francia költő versének sorai. Hóhér és áldozat egymásratalálásának lehetőségéről hallottunk 1945 és 1956 után. Nagy Gáspár: Magyar abszurd című verse éppen ennek a megtisztító erejű pillanatnak az elmaradásáról beszél: Nálunk – két vállrándítás között –
történelmileg úgy alakult hogy a hóhérok a vérbírák a sortűz-vezénylők a szadista államvédelmisek a legfőbb ügynökök és a megzsarolt kis besúgók sem tudnak (képtelenek) megbocsátani áldozataiknak... Igen, az áldozat mindig könnyebben bocsájt meg – láttuk ezt a nyolcvanas évek végi dokumentumfilmekben, mikor egy-egy recski rab jobb testi-lelki egészségben fogadta a filmeseket, mint fogvatartója, ráadásul kiküzdött tevékeny-szép munkássággal a háta mögött, s nem úgy a megkínzója... Keserűen értem, megértem én ezt. Ám mindaz, ami családunkban, mindaz, ami bennem történt, az áldozatok nevében tudtam csak elmondani. – Köszönve minden felém irányuló emberi megnyilvánulást, valamint továbbra is mindazok bocsánatára számítva ebben az országban, akiknek kezéhez véres erőszak tapadt. A többi elfér Nagy László Várom a havat című költeményében már, hiszen meg-megtágított sebeinket minden esztendőben csupán a hóesések kötözték be eddig is. Hó essen, olcsó öröm, vér-emlékű szememre hó, könnyítsen csömörömön. Hol vagy te tündökletes energia, hol vagy remény! Az ész hiába keres. Üldöz egy üszöksötét hattyú, csőrében krónika, hozza a holtak nevét. Amikor újratemették az áldozatokat, a szertartást végző Jelenits atya mellől szomorú,de határozott refrén hangzott el minden holt neve után: VELÜNK MARADSZ! Drága Barátaim, maradjon velünk e holtaknak az eleven emléke, mivel Illyés Gyula szerint mindaddig, amíg nem feledjük a tért, ahol harcoltak, elestek ők; új hont érlel a föld! Úgy legyen! +
III. Októberi beszélgetés Georg Trakl angyalával : – Ha egy angyal, aki a legtitkosabb benső hangjainkat is hallja, a mellkasomra vagy a homlokomra tapasztaná fejét, így beszélnék hozzá: Az 1960-as években, gyerekkoromban, Tapolcán, az iskolában és a napköziben gyakran szólítottak Tóth Istvánnak. Pedig ő a nagybátyám volt, édesanyám fivére. Csupán 50 esztendős lett volna 1981-ben, amikor az alábbi verset írtam róla a Ménesi úti kollégiumban, amit aztán végzős bölcsészként az első költői estemen fölolvashattam az ottani társalgószobában barátaim között:
I T T TÓTH
ISTVÁN
N Y U G S Z I K 1931. márc. 26 – 1956. okt. 25 Hiába hunyjátok feleim, szemetekbe tovább Szitál a vád, Testmeleg hamu: Hogy nem lehetett vértelen tanú.
1956 októberében kései gyümölcsöt, egészen pontosan: szilvát szállított Tapolcáról a szomszédos faluba. Hazatartott, amikor agyonlőtték. Annyit tudok még, hogy vacsorát kért nagyanyámtól. (Májkrémest.) 25 évet és 7 hónapot élt. Georg Trakl 1877. február 3-án született az ausztriai Salzburgban. Párszáz verset és prózát írt, melyekben a pusztulás képei sorakoznak. Bennük minden logikánál következetesebben egy hatalmas októberi sírba bukik az összes ember, állat és gyümölcs. A költeményekben mindig szerepel egy helyettes halott, ő az, akit Élisznek nevez.
Georg Trakl az első világháborúban a fronton vetett véget szenvedéseinek 1914. november 4-én. 26 évet és 8 hónapot élt. Őt sem védte meg sem a lövészek védőszentje: Szent Sebestyén, mégis angyala szóljon hozzánk, aki szintúgy nem segíthetett rajta:
Angyal: Gyümölccsel, borral szinültig. Így múlik el ez az év is, így! – Hallgatag erdők ölelik A magányost és szölleit. Vincellér mondja, hogy JÓL VAN. A hosszas estharangszóban Kedvét leli, míg ezalatt Útra is kélt egy madárcsapat. Ím a szeretet lágy ideje. Képről képre tart a folyónak Kék tükörén lefele Nesz nélkül egy csónak… Én: Gyászoló rokonként, barátként többször álltam meg az ég alatt itt a tapolcai temetőben, így nekem már örökkétig eleven ravatal marad a Szent György-hegy, mert mindig idekéklett a kápolnáig a koporsók fölött, akár egy Trakl versből. Angyal: Hogy költő vagy, azt már Innen tudom. De azt kérdeném én, Hogy az életben hol állsz? A Halottak élén? Én: Nem. Csak pártjukon.
Angyal:
Pattogzik a nap aranya, Az est kékellő és barna már; Nem szól furulya, alszik a nyáj Barnaszinü s kék a láthatár Lepattogzott a nap aranya. Te velem az angyalok nyelvén próbálsz szólni, tudom azt már. Ám erre is meg kell tudni felelned: Kire szavaztál? Én: Egy halottra adtam voksomat. Angyal: Ha mindazt a könyvet és papírt egymás mögé tenném, Amit Te írtál, feléig sem jutna a beléfúródó puskagolyó. Jól választottál, hisz egyetlen, szív fölé rejtett Biblia is mentett már életet. Az a Holt él. Én: Élisznek hívják mind az örök-fiatal holtakat. A 27 éves Georgot. A 25 esztendős Istvánt. Szegény Éliszek valamennyien. Éliszben van jelen minden ideális ifjú alak. Igen, nem is gondolhatok másra, mikor a pesti srácokról készült fotográfiákat látom. S Élisz volt még a drámai jambusokat sántító Brusznyai tanár úr, ahogy a vesztőhely felé vitték a börtönfolyósón. (Kivégezték Budapesten. Élt 33 évet.) Magyar Éliszek voltak Tóth István sofőr kollégái is Veszprém megyében: Császár József (Kivégezték Győrben, élt 29 évet.), Horváth István (Kivégezték Székesfehérváron, élt 20 évet.), Peidl Nándor (Haslövés, élt 27 évet.) Angyal: Éliszek ők. A fiatal halottak. Örökzöld avaron sétálunk fölöttük. 1.
Megtelik csönddel egészen az aranyló délután. Órjás tölgyek árnyán Heversz pihegve, nagyszemü Élisz. Szeretők szunnyadnak szemed kék tükörén. Rózsás sóhajaik Elfojtódnak az ajkadon. Nehéz hálóit fölszedte a halász. Derék pásztor Tereli hazafelé nyáját az erdőszélen. Beh nagyszerü mind a nap, mit csak élsz, Élisz. Halkulón hull Az olajfa kék csöndje csupasz bástyakövekre, A vének dala is végleg kihuny. Arany ladikon Szíved sodródik el a puszta egen. 2. Játszi harangszó barangol Élisz mellkasán mire este lesz, Mikorra fejét fekete vánkosba fúrja. Vérezve rogyott le Egy kék vad a tövises bozótba. Egy barna fa odébb sorra elejtette Kék gyümölcseit, kiket eddig ringatott. Csillagképek Merülnek alá hangtalan az éji tóba. A távoli dombon túlra megjött a tél már. Kék galambok Csipegetik Élisz homlokáról Verítéke fagyott kristály-gyöngyeit. A fekete bástya Fölött nem csillapszik az Úr haragvó förgetege.
De ha kijöttél ide a tapolcai temetőbe nagybátyád sírjához, itt már az elkiabálhatatlan dolgokból is halk Üdvözlégy lett. Lám, még most is kiegyenesítheted a derekadat ez öreg hársfa alatt. Én: Bizony mondom veled a Te tulajdon szavaidat:
Örök fény parázslik bíboran, mint egy bűnre rőt szív, olyan. Üdvözlégy, Mária! Sápadt arcodba pír szalad, s tested izzik köntös alatt. Asszonyunk, Mária! Méhedben édes kín lobban, szemedben boldog fájdalom van, mindnyájunk anyja, Mária! Ahogy az este jő, Elhagy téged halkan egy kékellő orca. Könnyü madárka szól a tamariszkuszfáról. Egy kolduló barát alázattal Összeteszi két kezét, akárha gally, roppan az ujja. - Üdvözlégy! Máriához fehér angyal szállt le. Az éj megfonja koszorúját Ibolyácskából, búzaszálból majd piros szöllőből. Ím: az ámulat éve tiéd. A lábad előtt A holtak sírjai tátonganak, Mihelyst ezüstös tenyeredbe biccen a homlokod. Az őszi hold Megpihen ajkadon csöndben, Ott, hol kihunytak az ittasult dalok; Közben egy halottsárga Kőbe zárult kék virág suttogásba kezd.
Az a virág ezt mondja: Köszönöm minden jóakaratú Tapolcai Felebarátomnak, hogy e helyt mindig találok virágokra, elégetett gyertyák csonkjaira. Ha nem tudnám, mit kellene tennem vagy gondolnom, ők úgyis mutatnák, mi a helyes, mi a jó.
Angyal: Végül is nem ismerted… Akkor hát ki hiányzik Néked? Én: DIE UNGEBORNEN ENKEL. A meg nem született unokatestvérek… És azok családjai. * ((Ima az angyal nélkül: Kérlek, Pityu Bácsi, segíts nekünk, hogy értelmes életünk legyen. Most befelé véreznek el egymástól az emberek. Emberi szorgalmad, derűd 2002 Mindenszentekje előtt is lehessen velünk, kérlek tégedet, segíts, hogy mindazok, akik ma eljöttek sírodhoz, békében térhessenek estére haza, otthonukba. Te tudod a legjobban, hogy ez mennyire nem kicsiny dolog. Amen))
[[A párbeszéd Georg Trakl következő verseit tartalmazza a fölolvasó fordításában: Megdicsőült ősz, Rondó, Élisz, Metamorfózis, Megdicsőülés, Grodek. Egy (igen fontos) mondat a görög Vrettakosztól való. E sort fordította Papp Árpád: Én egy halottra adtam voksomat…)]]
IV. Családregény-törmelékek Jóság volt az anyám, Szabadság az apám Szépség a testvérem S lettem én: a lány. Apám halott. Bátyámat megölték. De vagyunk: múlhatatlan Gyerekkoromban együtt még. (T. Tóth Judit) A Duchon ház a Hősök terére épült. Édesanyám születése előtt két esztendővel egy első világháborús emlékművet állítottak a tapolcaiak a ház elé. A fáslijánál a korrodálás komoly nyomait látom, hiszen a Kis-tó partjára parancsolták gyerekkoromban, de visszakerült a helyére ez a rendíthetetlen bronzkatona, újra anyám valahai szülőháza elé. A Szent István utca dél fele a Szent György-hegynek szaladt, éppen afelé nézett a Duchon-házból nagyanyámék ablaka. Mivel özvegy Duchon Jánosné férje halála után tovább vezette a kéményseprő vállalkozást, korom-vitéz nagyapám e házban lakhatott. Máli néni – mert hogy így hívták az özvegyet – Ugocsa vármegyében született, birtokuk volt még a Kálimedencében, sokat láthatott a világból, mivel igen jó szívűen még a koldusokat is befogadta, nemcsak nagyapámat, mint üzlete egyetlen komoly vezetőjétalkalmazottját. E Hősök terén álló ház kapuján gördült ki kerékpárjával a fiú. Húga (ki édesanyám) és barátnője, Erzsike kottát cseréltek. ((2011 áprilisában tudtam meg édesanyámtól, hogy a konyhaablakunk alatti rózsabokrot még Böbi néni édesapja, Buruczky bácsi ojtotta.)) Erzsike mostanában egy komoly szonátát gyakorolt. A fiú azt tangóharmonikán meg sem próbálta volna eljátszani, de ha Itáliáról énekeltek a lányok, azokat a dalokat szívesen kísérte volna hangszerén. Megcsillant küllőin a fény, s a városka szívébe igyekezett. Balra a Marton-féle fatelep gyantaillatú deszkáit rakodták, jobbra a patikából valami üvegcsével lépett ki valaki cselédlányféle. Nagy utcának mondták a tapolcaiak ezt a Fő utcát régebben. ((A Fő teret, amelybe ért, hivatalosan nem hívták Fő
térnek, majd csupán 1991-től lesz az, hanem szobráról Szentháromságnak nevezték el, majd 1945 után Vörös Csillagnak, 1953-tól Sztálinnak, és 1962-től nem véglegesen, ám Lenin tér lett.)) Szüretkor a házak alóli pincékből kiömlött a mustszag. S ez így volt gyermekkorában, így a harmincas években, 1945-ben és 1953-ban is. Mintha a darazsak is részegen dönögtek volna az árkok fölött. Névnapját a fú augusztus 20-án tartotta, nem gondolt arra, hogy az első vértanúéval is azonos a neve a keresztségben, nem csupán a szent magyar királyéval egyezik. A szobrot övező vastag vasláncra támaszkodott talpával és tekintete végigszaladt a görbe Batsányi utcán. Jobb keze felől a vendéglőből lárma, alább a Mayer-péségből finom kenyérillat szűrődött ki. Az utcát minden felnőtt más nevén emlegette nekem: Batsányi utca Mészáros utca Varga utca Deák utca Vitéz utca Vágóhíd utca Tejpiac utca Ügyesen egyensúlyozott a kerékpár nyergében, egyhelyben állt, tovább támasztva magát az izgő-mozgó kerítés-láncnak. Álmában nyugtalanok voltak, nem maradtak moccanatlanok a szobrok. Pedig csak Nepomuki Szent Jánosról tudta, hogy a Felső-tó partjáról került le a plébánia mellé, az Alsó-tóhoz. Sejtelme sem lehetett róla, hogy az 1785-ben Padányi Márton püspökurunk állítatta Háromság-szobor homokkő-galambja, Atyaistene és Krisztusa az ő korai halála után alig egy évtizeddel már a templom vadgesztenye fái alatt fog lassan, de biztosan mállani, porladni. A Felső- és az Alsó-tó között, a fahídon megállt. Nagybátyja, aki a cserkésztársaival eljutott Itáliába, s akiről most azt sem tudta, melyik fronton vetették be, mesélt neki Velencéről. Őt, Gyuszit, utánozva, aki verseket írt, s jól morzézott, játszott gondolatban: ha a Kis-fenyvesig kerekez, mintha Lappföldi gyantaillatot szívna magába, ha pedig ide, a tóhoz, déli tájra ér. Közöttük csapongott a lelke. Vajon eljut-e Velencébe? Vágyott Velence után körötte az egész táj évszázadok óta, nemcsak a Dunántúl, de még a Bácska is. Lába alatt a híd fája, annak alatta a hömpölygő víz. Finom remegés fogta el. Villámgyorsan ért át a szűk sikátoron a Batsányi utcára, s igyekezett hazafelé a
kerékpárján. A fiú csak kicsit csodálkozott másnap, hogy éjszaka álmában tölgyés fenyőfacölöp lábait kihúzva az iszapból, akárha gólyalábakon, Velence imbolyogva megindult szülőföldje felé. +++ A Lesencevölgy fölött kúszó alkonyi nap ha nem is időzött hosszasan a gyerekszobában, ám percekre hosszan elnyújtotta a gombfoci-kapu árnyékát az asztalon. Ezt a csendéletet ámulta a fiú, aki éppen végzett 11 kékes gomb reszelésével és ragasztásával. Hogy jól csússzanak, finom dörzspapírral csiszolta homorú felületüket, majd domború hátukat fehér papírcsíkokkal látta el, még a betűire is ügyelt, hogy szépen olvashatók legyenek a footballisták nevei. Már sárgulni kezdett az a városi újság, amely akkoriban volt friss, amikor húga született. Az egyik őszi számból ollózta ki a sportrovatot, amit édesanyja stelázsiján a befőttek alatt talált. A helyi sportegyesület labdarúgó csapata azon az őszön legyőzte soproni riválisát: TIAC-SOTEX 9:0. TIAC: Szabó, a kapuvéd, Fülöp, a hátvéd, Eggerwart Ködbaum Nyikus Kovács Huszár Komalics Zimmermann Kiss Horváth. Újrajátszotta képzelete azt a mérkőzést, a soproni csapatot kellett csak fekete gombokból összeállítania: Kovács a kapuvéd, Schrammel Radics Németh Huber Károlyi Krén Németh IV. Perd
Millei Reizner. Diadalt érzett ott a gyermekszobában, ahová behallatszottak a délután utolsó kalapácsütései Speer Tóni bácsi műhelyéből. A legidegesebb lovak is tehetetlenül függeszkedtek a csiga alatt, ha csak úgy tudták a műhelyben a patkolást elvégezni. Néha, mint egy meteorit, berepült a fiú szobájába egy-egy izzó forgács, de szerencsére, mindig elkerülte a buksiját, a függönyt is csak egyszer égette ki a túlforró fémszilánk. Elképzelte a leventezenekart, aki a vasútállomástól az Erzsébet ligeten át szokták kísérni a neves játékosokat, akik nem egyszer a fővárosból érkeztek a keszthelyi úti sporttelepre. Annakidején az MTK footballistái is vendégeskedtek szülővárosában: Bihari,Wilder, Szegán, Sas és a sokszoros válogatott Braun, no meg a gólrekorder jobbösszekötő, Molnár. Arra gondolt, hogy a TIAC-gombcsapatot felülragaszthatja MTK-s nevekkel, hiszen mindkét klubnak a színe egyaránt kék s fehér. Dúdolta a TIAC-indulót, Sallay Misi prímásnak a szerzeményét: Tempo TIAC! Tempo TIAC! Hajrá fiúk, mert fő a győzelem. Száz kisleány egy gólra vár, s Száz csókot ád majd a bajnoki meccs után. Tempo TIAC! Tempo TIAC! Süvít a labda, hálóba balra Aja, aja, csim, bum, gól. (Itt füttyentett egyet, ahogy azt a derék prímás meg is álmodta a librettóban.) Egy tangóharmonikára vágyott. Aztán elhallgatott, s a csöndben csippentett egy szemet a szőlőfürtből, amit szülei a Szent György-hegyről hoztak. +++ Régen volt már a hajnali öt óra, amikor húgával ébredt, s rázendített a Gyula nagyapától tanult dalra: Adjon az Isten jó reggelt, /Mondja a gyermek, ha felkelt. / Pampapapampam pam pam pam, / ma senkit sem bántok, szüleimnek szót fogadok. Ott kerékpározott apja és anyja között a zalai dombokon. Nem panaszkodott, igyekezett a Napköszöntő imácska dallamára hajtani a pedált, de a nehéz férfikerékpár váza alatt átbújtatott jobb lába nem akart engedelmeskedni, félt, hogy összerándítja a görcs a vádlijánál az izmot. Bólogattak oldalt az olajkutak, mint valami afrikai legelésző csorda állatai.
Forróság volt. Már-már szólt volna, hogy elég, pihenjünk, amikor rájuk dudált egy tehergépkocsi. Fiatal sofőr rikkantott dicséretet a fiúnak, aztán komoly hangon beszélt valamit nagyanyámmal és nagyapámmal. Édesanyám, akinek női kerékpár jutott, nem fáradt el annyira, mint bátyja, István. A következő pillanatban már a teherautó addig üres platóján fújták a testvérek: Köszönöm Jó Istenem, hogy megtartottál engem. Édesanyám tízévesen fehér lánykaruhát viselt, amit alaposan összepirosozott a sok-sok szállítmány során raktérre porladt bauxitkőzet. Nagyanyámék Tapolcán sohse látott fehérszilvával vigasztalták meg. Lendván üvegkoporsóban picinkét riadtan pillantottak Hadik Mihály uramra, aki fejsebét igazi csatában szerezte. Csáktornyán a mise horvát szavait nem értették, de annál inkább ünnepélyesnek tűnt minden pillanata. Amúgy a vár volt a legérdekesebb, főleg a kínzókamra és az a sok középkori eszköz. Fejére képzeletben sisakot húzott a fiú, tenyerét pedig úgy tartotta szeme elé, mintha vasrostély volna, ujja rácsai közt nézte a vár tornyát. A várfalon egy latin felirat, amit nem értett, de valaki felnőtt megsimogatta a fejét, s a levegőben végighúzta a kezét soronként: Benedikdominedomum … LEGYEN ÁLDOTT A HÁZ URA ÉS MINDEN LAKÓJA AZ ÚR 1569. ÉVÉBEN… A Murán Ráckanizsánál komppal keltek át, és estére a rokonoknál fonott kalács várta meg perec. Eddig azt hitte, hogy a perecek vékonyak, ropogósak, de e tájon olyan dundiak és puhák voltak, mint a cipók, mint azok a dombok, amiken jöttek idáig. Az ágyban gyorsan még egyszer végigszaladozva az egész nap emlékképein, azt gondolta, hogy ha felnő, neki is háza és teherautója lesz, s azt ő fogja egyedül vezetni. +++ Egyáltalán nem érezte úgy, hogy céltalanul biciklizik, amikor a városka utcáin kerekezett. Azt játszotta, hogy most ő a nagybátyja, aki ellenséges területen ad távírójával mozgás közben, hogy ne tudják bemérni őt. Titkos jeleket sugároz az éterbe szét, miközben a Jóisten fölötte máris veszi az adását, mint imát. Talán meghallják majd az emberek is, az övéi. Gondolta, amíg a hegyesdi szekérút felé tekert. Jobbra a Tavasbarlang, s büszkén vetette föl a fejét, hiszen az ő kútásó nagyapja fedezte föl munkája közben a lejáratot,
amikor beomlott alatta a kőboltozat. Igaz, az érdem a kőművesmesteré lett, de ez nem érdekelte. A város széléig ért már lassan, itt zavarba jött egy pillanatra. Érezte, vér szökött mindkét fülébe. A vöröslámpás ház ablakai belülről voltak befestve, az egyik pedig katedrálüveg volt. Az épület mellett hófehér alsóneműk libbentek meg a szellőtől is a gyümölcsfák közelében, mintha hófehér zászlólobogtatással megadta volna magát itt egy katonai szakasz. Gyuszi bácsi, ezt a háború után majd nem lesz szabad mondania, a Szent László ezred egyik fiatal rádiósa. ((A háború befejezése előtt nem sokkal hozzák meg – ahogy a felnőttek mondták – a dögcéduláját.)) Otthon letámasztotta a Duchon-ház udvarán a kerékpárját, mosdott, átöltözött, s húgával gyalog indult, hogy a húsvéti ünnepek előtt megnézze a az ünnepire kitakarított templomot. Bocskai-ruháját azért szerette, mert bármennyire is komoly ünnepeken vehette csak föl, mindig kicsit úgy is érezte magát benne, mint valami színész, aki könnyeden a mozi vásznán jár-kel szülei előtt. Húga mályvaszín kiskabátban, alatta matrózblúzban és sötét szoknyában, térdharisnyában és fekete lakkcipőben lépegetett. Így mentek végig a Fő utcán a boltok, a Szentháromság-szobor, a nyomda előtt, míg elébük nem tűnt a templom. ((Oroszlán Évike édesapja lesz majd az a szerencsétlen munkás, aki a háború után a lerombolt templomtorony újjáépítésekor zuhan le a kereszt magasából. )) A szenteltvíztartónál letérdepelt, keresztet vettet, s a jobb keze felől eső padsorok mellett ment a szentély felé. Fölötte stációképek a ruhájától megfosztott Istenfiáról. Aztán lába előtt életnagyságú korpusz, a halott Jézus szobra koporsóban. Most aztán sokkal inkább megszeppent a sápadt test fölött, mint Zalában az üvegkoporsónál. Ennél a Testnél mezítlenebbet minap még a hegyesdi úton sem tudott elképzelni. Így jár mind, aki így járt – ilyen pótincán, minden Szegény? Zavarba jött attól is, hogy a halott körül csak úgy fénylettek az ezüstös fillérek. Nem volt még ilyen szomorú délutánja soha. Legszívesebben siettette volna húgát, hogy induljanak már haza. Megadóan bevárta. +++
Mesemondó apám, Két szelíd testvérem, Hova lettetek? Jaj, mivé lettetek? Csak anyámat őrizhetem. Mint gyerekkoromat, Hogy megmaradjon – Jóság ez? Vagy önzés? Figyelsz-e még, mikoron Sebed csönddel mosogatom? Zilált hajad némán lesimítom, Anyám, ne zavarjon a szó sem. (T. Tóth Judit verse)
Megjegyzés: T. Tóth Judit édesanyám, Németh Árpádné, leánykori nevéből való írói neve. A T. „tapolcai”-t jelent. [NIP])
V. Levél Tál Gizellának, a Hétszer nyolc írójának Kedves Gizi! Most tudtam megnyitni még csak az emlékezésedet tartalmazó file-t, s mindenekelőtt nagyon köszönöm e postádat, hogy elsőként nekem küldted el. Külön köszönet a tisztán tiszta beszédedért! Ha tulajdon személyes hangod és a tapolcai mikrohistorizmus képviselői nem tették-tennék meg, én azonmód hitelesítném a soraidat. Itt élőknek, nekünk, tapolcaiaknak, csak köszönnivalónk van élettörténeted ábrázolt fejezetéért. Látod, én még el sem készültem a magam vallomásával. Pedig ígértem. Írnom kéne nem csak valamit. Tartok tőle, hogy a somogyi pályázat határidejéig nem is leszek képes már új munkába fogni. Tán csak összeszedni tudom az évek alatt erre s arra adott fogalmazásaimból, amiket megőrzött a számítógépem, s e masinámhoz tartozó néhány régi lemez. Fogadd ezt a levelet úgy, hogy beleszövöm, amit más műfajban elképzelnem aligha lehet, nem hogy most augusztus, de az emlékév végéig sem. Szegény Utassy Jóska újra meg újra nekiveselkedett, hogy édesapja tragédiáját megjeleníthesse nekünk. A nyolcvanas évek legelején az egyik alföldi folyóirat hasábjaira összegyűjtötte minden Don-siratós versét, több mint tucatnyit. [„Rég volt nagyon, nem emlékeztek már, hát újra elmesélem…” (U.J.: Gyászdoboz.)] Tapolcán 2016 októbere előtt így vagyok édesanyám bátyjának szomorú történetével magam. Ideidézem, s e levélbe tömörítem az el- és az nem mondottakat. Még egyszer mindazt, amit a gyászfekete s egyben megtisztító történelmi évszámról tudok vagy csupán sejtek. Döbbenetről és csodáról. Amiről Te szólni tudtál most e nyár végén. Csodának nevezem azt, akár az angyalt meséltető Márai Sándor, ami bebizonyítja a nagyvilágnak – és magunknak – hogy egy, a kollektív büntetés elvével sújtott nép megvalósította, beteljesítette a kollektív tisztaság gyakorlatát. Ennek az eszménynek az inkarnációját törte össze egyik oldalról a fegyver, a másik oldalról pedig a közöny hagyta elpusztulni. S az áldozatait egyformán, nem csupán ölte, meg is alázta a bosszú. S ami a görög tragédiákban sem esett meg, az igazi bűnösök helyett az áldozatokat tették meg utólag – bűnösnek. Kevés krónika szólt erről még. Nagy Gáspárig várta az ország a „kibiztosított beszédet”, mert addig a terjengős magyarázatok mellé folytak még a tengereknek is. Sokáig nyugtalanító és arcpirító olvasmányom volt minderről – többek között – egyik neves írónk tollából. A tapolcai vár. Szerzője igazolni igyekszik azt a mindennél szomorúbbat, hogy tulajdonképpen senkit nem lehet hősnek tartani az áldozatok közül, még akkor sem, ha az ártatlan halt is meg, mivel rossz oldalon állt. Így Tóth Istvánt, az egyetlen városkánkbéli halottat sem, holott túlórában csupán a rendes munkáját végezte utolsó szívdobbanásáig. Dehogy gondolt ő áldozatra. Meg szeretett volna nősülni, otthont remélt maguknak.
Értem én, hogy jeles írók ennél is többet kívánnak, s ehhez mindenkoron kell a jó pont, hogy magasabb funkciót tölthessen be, hogy még tekintélyesebb pozíciót nyerjenek el, s ehhez az életben gyakorta kevés a legértékesebbre formált irodalom. Azért nem mindig jár feltétlen jobb körülmény. De lesznek mindig olyan alázatos és jellemes írástudók is, akik nem úgy használják a létezés titokzatos csoda-dolgait – mint témákat –, mintha azok csupán eszközök lennének az élők érvényesüléséhez s a komfortosabb pályához. Hadd álljak meg hát kicsit ennél az emlegetett kisregénynél. Picinke önvizsgálat és filológia, hogyan nem szabad valamiről írni? (Sejtsd legalább te, hogy milyen élményekkel és mesterségbeli technékkel viaskodtam, s nem szalad a toll most sem.) Nyitom az elrettentően heroikussá rajzolt borító-jelenettől kezdődő hivalkodó brossura-szerű kiadványt. (A tapolcai vár. Kossuth Könyvkiadó. 1957.) A kisregény második oldalán már tárgyi tévedés található. A Tapolca környéki hegyek egyikének tetejére is várat helyez az író, ahol sohse álltak falak: „A gulácsi hegy ormáról is egy várrom tekint le, a csobánciról is, a szigligetiről is. Roskatag falak, lyuggatott palánkok ma: de valaha régi erődök, amelyekben a győzelemig vagy a halálig verekedett egy maroknyi vitéz…” Pedig a pontosság elemi föltétele lenne az írói hitelességnek, hogy elhiggyük, elhihessük az 1956-ban helytálló párttitkár apoteózisát. Ezzel szemben a második tévedése már nevetségessé is teszi a majd Kossuth-díjra is érdemes szerzőt: „Igaz, Tapolcán nincsen vár. Nem is volt.” Hogyne lett volna! Evlia Cselebi hírelte el először Európában, hogy Tapolca „erős palánka”. (Igaz, a föld alatt szunnyadó várfalakat csak az 1980-as években ásták újra fényre. A végvárak ország- és Európa-mentő szerepéhez méri az elbeszélő a tapolcai pártiroda hősiességét és jelentőségét. Nincs ezzel komolyabb problémám, s cinikus sem vagyok, a krónikaíróknak minden korban igazolniuk kellett mindazt, amit a győztes feljebbvalóik szerettek volna. Legfeljebb nem megy el mindenki krónika-írónak. De tovább – harmadszor tartózkodnom egy írástól már nem kevés – ugyanis az író édesanyám bátyjának katasztrófájáról itt mint pusztán valami zavaró tényezőről beszél csak, azon különösebb mérlegelés nélkül könnyeden átlép. A holt, aki nem igazolja az igazolandó eszmét, nem érdemes arra, hogy többet időzzön teteme fölött: „Egyetlen golyót lőnek ki, de az egy golyó kioltja a sofőr életét. Nyakszirtlövés. A sofőr a kormánykerékre bukik, a teherautó leszédül az árokpartra. Valaki orvosért, mentőkért szalad. Késő. Nem is késő, csak hiábavaló, mert a sofőr a lövés pillanatában meghalt. Éjszaka van, a nyugvás ideje, de ablakok nyílnak fel, ajtócsapkodás, lárma, kiabálás: benépesül a tér. Reggel már diákok,
vasutasok, sofőrök vonulnak az utcán, csoportosan, és azt kiáltozzák, hogy teljes szolidaritást vállalnak a halott sofőrrel. Miben vállalnak szolidaritást? Abban, hogy szilvát szállítanak? – hogy nem állnak meg a járőr felszólítására, és főbe lövetik magukat? Ezt senki sem kérdezi, erre senki nem válaszol.” Fáj az ítélete, de a logikájától még a hideg is kiráz. Nem úgy lőtte le valaki Pityu bácsit, hanem ő lövette főbe magát. Fájt a családomnak is ez. Bár ismerős lett az e fajta gondolkodásmód a nagyvilágban. Mindenütt alkalmazták, de magam is csak felnőtt fejjel tudtam meg, vált előttem nyilvánvalóvá: a vesztesekből kerülnek ki a bűnösök is egyben (legalábbis egy francia szociológus iskola szerint). Igen. Kerülnek ki. De nem úgy teszik azzá őket! Micsoda különbség. Mert az ördögi, ha így van, hogy léteznek sorsintézők, akik az áldozatokat felelőssé tehetik meg a halálukért, mi több: bűnössé. az áldozat lesz, aki miatt majd emberfeletti megpróbáltatásokat kell kiállniuk a potenciális bűnelkövetőknek, e deréknak és jónak ábrázolt hősöknek. Pierre Emmanuel a Veronika-versében nem kertel: csak hóhért és áldozatot ismer. Ahol a hóhér haragszik az áldozatára, mert az összevérezte. Félreértés ne essék, Nagy Gáspár barátom követelte költeményében (több már mint 30 esztendeje ennek!), hogy a gyilkosokat néven kell nevezNI. A családunk még azt sem firtatta, hogy ki adott tűzparancsot 1956 októberében Tapolcán. Én akár büszke is lehetnék kamaszkori lázadásomra, amikor a gimnáziumi tanórán forradalomnak neveztem az osztály előtt a tankönyvben ellenforradalminak nevezett eseményeket. Szépen szerettünk volna csak élni. Még jó, hogy a szomorúságom józanabbnak bizonyult minden rendszerváltoztatáskori lelkesedéseknél. (A jóvátételnek és kárrendezésnek nevezett közös szégyenünkről ne is beszéljünk itt.) A tapolcai párttitkár gyermekei közül Anna könyvtáros kollégája lettem, akivel – Németh László szavait citálva – kölcsönösen és mindig helyeseltük egymás életét barátságban. Tapolca város második világháborús áldozatairól, a Holocaustról, szintén könyvtáros barátommal, a nyugalmazott direktorral, Kertész Károllyal négykezes könyvet is írtunk. Az áldozatok pártján lenni, azokkal maradni, nekem reflexszerűen végrehajtandó parancsolat máig. (Németh László is ezt tanácsolta a Tanú című egyszemélyes folyóiratának beköszöntőjében.) Az Emelkedő nemzet írójának intelmeire hallgattam, hallgatok. Ő tudatosította bennem Sámson című drámájában, hogy az emberi kínnak nem szabad szánatlannak maradnia. Németh László 1956 októberében itt volt a városkánk közelében, Szigligeten. Kizártnak tartom, hogy nem tudta, mi történt Tapolcán? Nagyon jól tudta. S az történt meg, amitől mindig is félt: „Sajnos azok közé az emberek közé tartozom, akik a természettől a veszélyt látó képzeletet kapták súlyos ajándékul.” E mondat után írta: „ A forradalom vidéken ért.” November első napjaiban jelent meg az Irodalmi Újság-ban az Emelkedő nemzet című vallomása. De nem csupán 1956-ban, már 1943-ban, a második szárszói
beszédében hangot adott egyik legnagyobb aggodalmának, s úgy kérlelt: „...a nemzet keze fölöslegesen be nem véreződjék”. Azt sem veheti el tőlem senki, hogy elképzelhetem, vélhetem, mi játszódhatott le Németh Lászlóban, amikor a Szent György-hegy túlsó oldalán történtekről hallgatta a friss híreket. Tóth István véréről. Aki nem úgy volt hős, mint a Kálvin tér egyik házának tetején a végsőkig fegyverrel harcoló lány, akit Németh László legalább már egyetlen múzsájának érzett. Ő mondhatta volna el számomra hitelesen, mi történt három esztendővel azelőtt, hogy megfogantam, még az ötvenes évek végén. De az ötvenes években. Hangodi László írt már egy forrásértékű könyvet a tapolcai eseményekről, forgattam, forgatom is eleget. Tóth István emlékének ajánlotta. Remélem, nem érzik Tóth István kiontott vérét fölöslegesnek, amely beszennyezett kezeket, ám tisztítani képes még ma is lelkeket. Sok még a feltárandó a múltból, ám most Tőled is kaptam egy olyan történetet, amit egyszerre tartok igaznak és szépnek. Gyerekszemmel láttad, mi is történt? Nem jogászi értelemben kell, hogy valakit tanúnak tartsak. Mint valami krimiben szereplő kis gyermek szemtanúra, aki a jók oldalán áll, s győzedelmeskedik – így nézek az írásodra. (Meg mintha a modernitásban létezne még jó és rossz oldal .) Kedves Gizi! Köszönöm, hogy megírtad a Hétszer nyolcat. Nem hoztam volna össze ezt a levelet, s nem készültem volna el ezzel a memoár-féle (könyvtáros szavammal: retrospektív), öninterjú-szerű összeállítással sem a Somogy pályázatára, ha nem tudtam volna valakit még mellettem e munkámban! Képzeld, hogy oldhassam kicsit a komor hangulatot, nékem is van egy jó értelemben vett, részemről sem szenzáció-éhes, de mégiscsak csattanóm az írásom végére. Te a számokkal, hát én szintén azokkal kerültem olyan kontextusba, ami túlmutatott az elemista matekon, de még a jelentés egyetlen rétegén is: 1978-ban előfelvételis kiskatonaként álltam sorba első kimenőm előtt a tányérsapkámért. - Jöjjön katona, igyekezzen! Maga az, Németh?! Hanyas feje van? Kérdezte szolgálatvezetőm. - Jelentem 56-os. Kicsi lesz az magának, [...]! (Tényleg kicsit kicsi volt.) - Jelentem, pont jó! - Na, próbálja csak föl! Látja, nem meg mondtam?! - Jelentem, pont jó! (Oda volt egy nylon-rombuszba nagy fehér számokkal nyomtatva: 56.) - Maga tudja, Németh! Mentem a kimenőre, sőt a szabadságra gondolva - boldogan.
Sokan vártak még a századból. Magam tudom. Szeretettel: István Tapolca, 2016. augusztus 27.
VI. ANYÁM SÍRKÖVÉRE Ahol ültünk utolszor július végén a kertbe sárga-piros lombok hullanak, s hol minden úgy maradt a cseresznyefa alatt ahogyan halálodkor hagytam én, csak színes lett a száradó lombszőnyeg, szinesebb, mint tavasszal mind a kankalinod, s vértanu bátyádért szól, hallani, hogy a temetőtől a Szózat hangjai jőnek. Október barna diója kopog s lila, túlérett Füge pottyan. Az esővíz túlcsordult, de hát ki Öntözne edényből annyi őszi zápor után?! A mályvaszín tátikák néma torkába lelátni. Fehérebbek az asztal mellett a nélkülünk-székek a nyári rigónk csontvázánál is, Édesanyám!
