Ki-Talált Terek (Az elhagyatott tér megművelése)

Ki-Talált Terek (Az elhagyatott tér megművelése) Térhasználati sajátosságok a lyoni Friche RVI falai között

SZAKDOLGOZAT Szuhay Márton Pécsi Tudományegyetem – Bölcsészettudományi Kar Kommunikáció- és Médiaelméleti Tanszék Pécs; 2010 október

Konzulens: Szijártó Zsolt PHD 1

Tartalomjegyzék

Előjáróban...................................................................................................................................... 3 Bevezető.......................................................................................................................................... 4 A dolgozatról, annak fejezeteiről, kutatásom módszeréről ......................................................... 6 Első fejezet - térelméletek ............................................................................................................. 6 A tér rejtelmei – térelméleti áttekintés ........................................................................................ 6 A rejtelmes tér - áttekinthetetlen elméleti terek ........................................................................ 10 Második fejezet - „A ház, az udvar és a gyár”.......................................................................... 13 „Ez a ház is ledőlhet…" – a foglaltházakról ............................................................................ 14 „Tiszta udvar – rendes Bár" – a romkocsmákról....................................................................... 18 „Gyár állott, most fém s beton” – Ipari területek funkcióváltásáról ......................................... 20 Harmadik fejezet - A lyonin Collectifs Friche Autogérée Artistique (RVI) .......................... 23 A hely története ......................................................................................................................... 24 A Friche RVI – első benyomások ............................................................................................. 24 A Friche kivülről ....................................................................................................................... 25 A Friche falai között.................................................................................................................. 26 A munka helyszínei: műtermek, műhelyek............................................................................... 26 A visszavonulás terei: otthonok ................................................................................................ 28 A műhelyek és otthonok kapcsolatairól .................................................................................... 31 Metszéspontok az ugaron - Elméletek és gyakorlatok találkozásairól................................... 35 Irodalom....................................................................................................................................... 41 Fotómellékletek............................................................................................................................ 44

2

Ki-Talált Terek (Az elhagyatott tér megművelése) Térhasználati sajátosságok a lyoni Friche RVI falai között

Előjáróban A francia „friche” szó eredetileg meg nem művelt, elhagyatott földterületet jelent, régebbi magyar szavunk, az „ugar” megfelelője lehet. Manapság ezt a szót használják a franciák akkor is, amikor egy elhagyott, funkcióját vesztett, üresen álló épületről beszélnek, amit emberek csoportja valamilyen céllal újra használni kezd. A „friche” lehet egy kisebb garázs, egy lakóház, vagy egy hatalmas gyárépület is akár. Területek, épületek hasonló jellegű újrahasznosítására, vagy magára az elhagyatott helyek megjelölésére a magyar nyelv sajnos nem talált megfelelő kifejezést, annak ellenére, hogy évtizedek óta a jelenség nálunk is jól ismert. Ez a hiány mind a mai napig félrevezetheti a megértést, értelmezést, magát a megfigyelést, sőt az adott helyzetben való részvételt is! Van pedig valami nagyon közös ezekben a jelenségekben, amikor egy elhagyott, használaton kívüli, romos épületet, bizonyos kulturális-, művészeti-, szórakoztató funkcióval megtöltve, újra életre kelt az ember! Megfigyelhető valamiféle szellemiség, ami összetartja e tereket – még ha a célok és indítékok esetenként eltérőek is. Ezt a közös vonást én magában a „térben” találtam meg. Pontosabban: azokban a térhasználati sajátosságokban, ahogyan e helyek lakói, alkotói, üzemeltetői viszonyulnak a térhez. A dolgozat címe erre utal hát: terekre rátalálni s újrakonstruálni azokat!

3

Bevezető A dolgozatról, annak fejezeteiről, kutatásom módszeréről A jelenség hozzávetőlegesen fél évszázada nyomon követhető, hogy bizonyos csoportok, valamilyen oknál fogva üresen álló épületekbe költözve, újraértelmezik azokat. Az ok legyen teljesen profán – azaz egyszerűen a lakhatás kérdésének gyors megoldása – vagy éppen igen szofisztikált üzenetek közvetítése a társadalom felé – egyfajta kritika megfogalmazása, alternatív életközösségek létrehozásán keresztül. A huszadik század végétől pedig feltűnik egy, inkább már a szórakoztató, szolgáltató iparra épülő – gyakran a hatalom által irányított – tér-rehabilitáció,

vagy

egész

egyszerűen

gazdasági

érdekektől

vezérelt

ingatlan

újrahasznosítás. (A különféle eseteket a dolgozat később részletesen is tárgyalja majd.) Míg Európa nyugati felének már lassan rutinszerű a jelenség kezelése, úgy a keleti blokk országai inkább csak az utóbbi évtizedben kezdik magukat kiismerni ilyen és hasonló helyzetekben. A geográfiai különbségek tisztán megfigyelhetőek, melyek okai nyilvánvalóan kapcsolódnak a hatalmi struktúrák változásaihoz is. Magyarországon a tudományos diskurzus inkább az ezredfordulót követően foglalkozik áthatóbban e témával, mégis tapasztalatom az, hogy inkább e jelenségek megkülönböztetésén – vagy úgy tetszik: szétválasztásán – fáradozik, mintsem egy egységes terminológia rendszer megteremtésén. A dolgozat három nagyobb fejezetből épül fel. Elsőként megpróbálom összegyűjteni, majd kapcsolatot találni olyan térrel foglalkozó elméletek között, melyek segítenek meglátni a hasonlóságot a különböző tér-átértelmezésekben. Eme rész azonban hiába is próbálkozik tudományos munkákra hivatkozni – akár idézetek támogatását kérve – akkor sem leplezheti a szubjektivitást, hiszen következetesen azokat az elemeket helyezem majd egymás mellé – és abban a sorrendben – hogy az általam áhított kapcsolat létrejöhessen. Erre az elméletiépítményre felkapaszkodva majd, azt tudományos „vadász-lesként” használva, az említett jelenségeket szemlélhetjük. A torony két szintből, azaz a fejezet két részből áll majd. Az első részben egy átfogóbb térértelmezést kívánok adni, melyben nagyrészt Moravánszky Ákos térrel foglalkozó írásaira hagyatkozom, kiegészítve majd, saját kutatásaimmal. A fejezet második részében pedig egy régebbi munkámat felhasználva olyan „mikro-térelméleteket” mutatok be, melyek szűkebb kontextust teremthetnek témánknak.

4

Ha magaslatunk elkészült, arról bemutatom a második fejezetben az eltérő gyakorlatokat, miként az eredeti funkciójukat vesztett lakóépületek, gyárcsarnokok, foghíjtelkek a „kultúra” szent

nevében

„lázadó

közösségek”,

„elszánt

vállalkozók”,

„kreatív

urbanisták”

közreműködésével újra az ember szolgálatába álnak. Itt végigveszem majd azokat a látványosabb módozatait a tér-újrahasznosításoknak, melyek Európa szerte már jól ismertek. Ennek jegyében próbálom majd egy általánosabb ismertető előtt vagy után, személyes élményeimet leírni egy-egy jellegzetes helyszín kapcsán. Így látogatunk majd el e hollandiai Rotterdam városába a „Poortgebouw” foglaltházába, a német Ruhr-vidéken a „Landschaftparkba”, illetve Budapesten a Szimplakert, vagy Instant szórakozóhelyek belső udvaraiba. A kisebb körutazás után, egy nagyítólencsével veszem szemügyre a francia, Lyon városában működő „Friche RVI” autonóm művészeti közösséget, mely egy üres autó-összeszerelő gyárcsarnok falai között alakította ki, saját szabályai szerint működő kreatív mini-városát. A negyed lakói között résztvevő megfigyelőként töltöttem három év alatt, három alkalommal tíz-tíz napot. Második találkozásom alkalmával félig-strukturált interjúkban kérdeztem a hely művészeit a gyárban töltött idejükről. Mint egy „hangyaboly” fölé hajolva igyekszem hát lencsémmel vizsgálva bemutatni a „kulisszák” mögött rejtőző részleteket, miket összeolvasva kirajzolódhat az a kép a „térhasználati praktikákkal”, melyek megteremtheti a kapcsolatot az addig bemutatott eltérő térelméletek, illetve térátértelmezési gyakorlatok között! (A gyárról a mellékletben képeket közlök, melyek a szöveges részek lényeges illusztrációi!)

5

Első fejezet – térelméletek A tér rejtelmei – térelméleti áttekintés Nehéz a térről elmélkedni, hisz léte oly evidens számunkra, hogy azon fogást találni igen nehéz. Ha hasonlattal kéne élnem, akkor az a közmondás jut eszemben, miszerint „valaki nem látja a fától az erdőt”. Így állok én is most itt kicsit tanácstalanul, orrom előtt vastag fatörzsekkel, hogy hogyan is építsek olvasómnak „magasodó kilátót”, miről a távolba láthatunk, tér-újrahasznosítási praktikák után fürkészve. Az erdő sűrűje, az univerzum végtelensége. Ahhoz, hogy valamiképpen mégis tájékozódni tudjunk e rengetegben Moravánkszy Ákos „térről” szóló munkáit, illetve saját gyűjtéseimet hívom segítségül! Tornyunknak alapot Otto Friedrich Bollnow egyik elmélete adhat, akinél a tér az ember környezete,

ami

tudatos

határvonás

következménye

(illetve

további

határvonások

lehetőségének feltétele.) Értelmezését a szó etimológiájával támasztja alá: a közös tőből származó német Raum (tér) főnév és a „räumen” (kiürít) ige kapcsolatára utalva. A Grimm szótár meghatározása szerint ugyanis a „räumen” ige jelentése „teret azaz irtást vágni az erdőben művelés vagy település céljára”. Tehát a tér nem eleve létező, hanem emberi tevékenység eredményeképpen jön létre, nevezetesen az erdő irtásával. Ez a tisztás, Martin Heidegger „Építeni lakni gondolkodni” (Bauen Wohnen Denken) című előadásából1 is ismerős lehet, ahol a tér az ember számára szintén nem eleve elrendeltetett, hanem helyek közötti elválasztások eredménye. Az építés, mely határvonások láncolata, magában hordozza a majdani lakozás szándékát is. A lakozás pedig az a mód, ahogyan az emberek (a halandók) a földön vannak. (Ezt a lakozást kell átjárnia és abban egyesülnie a négyességnek (Geviert), melynek elemei a Föld, az Ég, a Halandók és az Istenek.) A hasonlatképpen felhozott erdőnkben a fák kivágásával, azaz egyfajta határvonással sikerült valamennyi térhez jutnunk, építkezésünk megkezdéséhez. A „torony” helyét fallal határoljuk hát körbe! Gottfried Semper a 19. század egyik legfontosabb építészteoretikusa közel egy évszázaddal Bollnow és Heidegger előtt a fal, mint térhatároló sík elemzésével irányította a figyelmet a tér eszméjére. Ugyan még nem használja a „tér” fogalmát, de hasonlóképpen a „védelem, a befedés, és lezárás” feladatairól ír. Semper a szövést mint a legősibb téralkotó tevékenységet mutatatja be: „a vesszőkarámból kiinduló durvább szövevény használata, mint az otthon, a 1

Martin Heidegger: Bauen Wohnen Denken című előadásának fordítását lásd: Schneller Isván: Az építészeti tér minőségi dimenziói – Librarius – 2002,

6

belső életnek a külső élettől való elválasztásának eszközeke, és mint a téreszme formai megjelenítése, bizonyosan megelőzi még a legegyszerűbb kőből vagy más anyagból épített falat is.” Idézi Moravánszky Ákos Semper 1860-ban kiadott munkájából. Abban, hogy Semper a fal eredetét, s magát az építészet ősmotívumát a szövésben találta meg, egyben benne rejlik a szerkezettel szemben a térelhatárolás elsőbbségének gondolata is. Az elválasztás és elhatárolás mint a terek egyik alaptulajdonsága egészül ki az ember térben elfoglalt helyével, mely egyben az észlelés középpontjává is válik. Adolf Hildebrand müncheni szobrászművész, A forma problémája a képzőművészetben (Das Problem der Form in der bildenen Kunst, 1893) című munkájában bevezeti a „Raumganze” a téri összefüggés kifejezést, mely az egységes, folytonos tér fogalmát jelöli, továbbá megalkotja a „látó-képzet” és a „mozgás-képzet” fogalmakat. Míg a „látó-képzet” egy távoli háromdimenziós tárgynak a kétdimenziós leképezése, addig a „mozgás-képzet” már egyes látványok időbeli szekvenciája. Kapcsolódva e gondolathoz Edmund Husserl megalapozza 1903 és 1907-között tartott előadássorozatával a tér modern fenomenológiáját, ahol a térbeliség benyomását az emberi mozgás közbeni észlelésével és saját testmozgásunk tudatával hozza szigorú összefüggésbe. Husserl már élménytérről beszél, amely idődimenzióval

rendelkezik.

A

fenomenológiai

gondolkodásban

a

tér

az

ember

környezeteként jelenik meg, és emberi tevékenység nyomán jön létre. A tér kialakításának a középpontjában tehát az ember áll, aki tevékenysége révén megéli a teret – fogalmaz Moravánszky majd idézi a fenomenológia tere kapcsán Maurice Merleau-Ponty francia filozófust: „A fizika homogén matematikai terétől eltérően, amelyben egy pont sincs a másikkal szemben kitüntetve, a fenomenológia tere egy kitüntetett pontból konstruált tér, abból a középpontból, amelyben testünk található.” Tudjuk tehát, hogy a tér megélésében kiemelt szerepe van a szemlélőnek, azaz a befogadónak. Moholy-Nagy László Az anyagtól az építészetig (Von Material zu Architektur) című Bauhaus könyvében – amiben elutasítja a tér fogalmának rögzítését egyetlen merev definícióban – már egy „organikus térélményről” beszél. Ez az ember élménye, mely elsősorban a látás, a mozgás (illetve helyváltoztatás) útján válik tudatossá. Ezt a folyamatot a tapintóérzékünk, sőt hallás és egyensúly érzékünk is segítik. „Téralkotásról csak ott beszélhetünk, ahol az érintkezést, a mozgást, a hallási és látási élményeket térbeli viszonylataik tartós feszültségében ragadtuk meg”)2 – idéz Moravánszky.

2

Az idézet eredetijét lásd: Moholy-Nagy László (ford. Mándy Stefánia): Az anyagtól az építészetig. Budapest, Corvina, é.n.

7

A térben elfoglalt helyünk és viselkedésünk általában közösségi szinten is zajlik. Georg Simmel és Erns Cassirer a szociális kapcsolataink alapján vizsgálják a teret. Moravánszky Ákos idézi Simmel lényeges gondolatát: „Ha bizonyos számú személy bizonyos térhatárokon belül egymástól elszigetelten él, úgy anyagával és tevékenységével mindegyik csak közvetlenül saját helyét tölti ki; helye és a következő helye közötti tér kitöltetlen, gyakorlatilag: semmi. De abban a pillanatban, amikor a kettő egymással kapcsolatba lép, a között (das Zwischen), a kettő között lévő tér már kitöltöttnek, belakottnak tűnik. (…) Kant a teret mint az együttlét lehetőségét (die Möglichkeit des Beisamenseins) definiálta – ez a tér szociológiai szempontból is. A kölcsönösség teszi a korábban üres és semmis teret számunkra valamivé; ez tölti ki, miközben a tér pedig a kölcsönösséget teszi lehetővé”. Cassirer ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy a tér a kultúra terméke, nem közvetve jelenik meg az ember számára valamilyen jelként, hanem maga az ábrázolás. A térbeli viszonyok a különböző kultúrák világképéről is tájékoztatnak. Az ilyen és ehhez hasonló megfigyelések évtizedekkel később Edward T. Hall munkájában egy önálló tudományággá érnek, mely a térrel való bánásunk/gazdálkodásunk különböző módozatait vizsgálja a kultúra fényében. Ez a Proxemika.3 Hall az érzékelt terek között megkülönböztet „kötött”, „részben-kötött” és „kötetlen” tereket, melyben az emberi észlelés is dinamikus, azaz nem egy passzív szemlélődés eredménye. Az, hogy adott térben például, hogyan viselkedünk, – és ez által hogyan éljük meg azt – az igen összetett kulturális szokások, illetve szabályrendszerek függvénye, mely geográfiai és szociális szinten is hatalmas eltéréseket mutat. A valódi kulturális szokásokon alapuló térhasználatot azonban ki kell egészítenünk azokkal az elméletekkel, melyek kilépnek a valós térből. Gaston Bachelard francia filozófus a La poétique de l’éspace (a tér poétikája) szerzője már a gondolkodás, képzelet és lélek tereibe kalauzol minket. Az otthonosság, a meghittség térbeli élményének az emlékek adnak időbeli dimenziót! Visszatekintve gyermekkorunk kedves kuckóira otthonos érzetünk támadhat. A védelmet nyújtó terekhez kötődő emlékeket, melyek egy térszeretet alapjai lehetnek, Bachelard topofiliának nevezi. Ezt kiegészítve, illetve ezzel vitázva – a fejezet elején már említett Bollnow – a Mensch und Raum (Ember és tér) című művében a térrel szembeni emberi viselkedés négy szintjét határozza meg, melyek szinte felvázolják az emberi életet: a gyerekkor védettségét, a házatlan-, otthontalanságot, újrateremtett védettséget, illetve az előkelő letelepedés periódusait különböztetve meg!

3

Edward T. Hall: Proxemika

8

Mivel dolgozatunk későbbi fejezeteiben figyelmünket a terek átalakulására fordítjuk, így Henri Lefebre La production de l’espace („A tér termelése”) munkáját is „be kell építünk magaslatunkba”. Lefebre megfigyelése, hogy terünket „megtermeljük” – hasonlóan, mint a mirigyei váladékából hálót szövő pók. A pók „tértermelésében” Lefebre arra lát bizonyítékot, hogy „testében eredendően benne rejlik a térbeli tájékozódás alapvető törvénye.” A szerző elutasítja a tér „mechanikus”, elidegenült fogalmát, amit kapitalista terméknek tart. A fizikai tér létezik, de a tér szervezése és észlelése mindig a birtokbavétel társadalmi folyamatának az eredménye, transzformáció és tapasztalat. Napjainkban a tér termelését az egyre hatalmasabb állam irányítja, melyben a globalizáció szerepe szintén csak növekszik. Lefebre a térviszonyok három összefonódó módját nevezi meg: térbeli gyakorlat (a tér termelése és újratermelése, illetve az egyes társadalmak viszonyulása a térhez), a tér ábrázolása (például az építészek és a várostervezők tervei), és az ábrázoló terek (melyek elfoglalásuk vagy belakásuk révén láthatóvá teszik az adott társadalom viszonyait!) A tereknek azonban „értelmeseknek kell lennie” állítja a norvég Christian Norberg-Schulz, hogy használni lehessen őket. Azon a véleményen van, melyben osztozik vele Otto Bollnow is, hogy önazonosságunk, lelki egészségünk, a világban való tájékozódásunk és társas kapcsolataink minősége szempontjából egyaránt megkerülhetetlen jelentősége van a helyek helyreállításának. „Csak emberi léptékű terekben érezzük magunkat otthonosan. Olyan településeken és épületekben, amelyeket a közelség (fizikai térbeli elérhetőség), ismerősség, átjárhatóság és áttekinthetőség szempontjai szerint alakítottak ki. Az ilyen városi tereket a közösség életében betöltött hagyományos illetve hagyomány-teremtő jelentőségüknek megfelelően elrendezett és megkülönböztetett helyek tagolják, közterek és közösségi terek hálózata szervezi értelmes egésszé. Összegzi Lányi András „A hely helyreállítása” című munkájában. Az első fejezet ezen részében – mint tornyunk első szintje – olyan térelméleteket próbáltam Moravánszky Ákos segítségével bemutatni, melyek alapot nyújtanak majd a terek átrendeződéseinek megértésében. Szó esett tehát itt a lehatárolt és megformált térről, az egyén által megélt terekről, valamint a szociális térről. Ezeket szándékoltam nem különítettem el egymástól, hiszen ahogy Moholy is írja nem létezhet egyfajta merev térdefiníció, így az elméletek csak együttesen, egymáshoz kapcsolódva segíthetnek megértenünk a teret. A fejezet második részét – azaz a képzelt kilátónk második emeletét – már olyan „mikroelméletek” bemutatásával folytatom, melyek fokuszálják a tér fogalmát az elhagyatott, majd újraértelmezett terek felé.

9

A rejtelmes tér – áttekinthetetlen elméleti terek Michel Foucault 1967-ben vázolta fel heterotópia-elméletét, mely egyszerre igyekszik különböző korok térfelfogását röviden bemutatni, illetve ebből kiindulva egyfajta sajátos térszemléleti elméletet kialakítani. A munka segít értelmezni – vagy éppen relevánssá tenni – az elhagyatott terek újraéledésének folyamatát. 4 Foucault heterotópia-elméletének alapja a „térfelfogásunkban” bekövetkezett változás. Ez a középkor hierarchikus térszemléletéből indul ki, mely megkülönböztet szent és profán helyeket, védett és kitett, nyílt, védtelen tereket, illetve városi és vidéki helyeket. Ez a fajta, ellentéteken és összefonódásokon alapuló térfelfogás a „lokalizáció” tere. Ugyanezek az ellentétpárok mind a mai napig megtalálhatóak térfelfogásunkban. A VII. századtól a lokalitáson alapuló térfelfogást azonban Galilei elmélete váltja föl. Munkájában körvonalazódik a végtelen és egy végtelenül nyitott tér, így a középkori „behatároltság” helyébe már a „kiterjedés” lép. Napjainkban pedig leginkább „aktuális” térről beszélhetünk, melyet a pontok és az elemek közötti szomszédsági viszonyok határoznak inkább meg. (Ezeket a viszonyokat leginkább mint sorokat, fákat vagy rácsokat írhatjuk le.) Ezt a fajta térszemléletet tükrözi Christopher Alexandernek – Foucault kortársának – „A város nem fa” című írása is5, melyben a szerző hangsúlyozza: a városokra csakis mint terek és funkciók rácsozatára, hálózatára tekinthetünk. (Ebben a rendszerben és térszemléletben a pillanat eseményei ugyanolyan fontos szerepet játszanak, mint maga a fizikai környezet.) Foucault-nál a tér mint különböző helyszínek viszonyrendszere jelenik hát meg. Ezek a viszonyok azonban ellentétesek is lehetnek egymással, ami megmutatkozik a magántér és köztér, a családi tér és társadalmi tér, a kulturális tér és a hasznos tér, illetve a szabadidő és a munka terei között. Az ellentétpárokat a szakralitás középkori maradványa járja át, mely feltehetően egy olyan viszonyrendszerben foglal helyet, ahol az egyes elemek helyszíne a többihez képest kötött, meghatározott. Léteznek azonban olyan helyszínek, melyek közös jellemezője, hogy minden más helyszínnel viszonyban állnak, de olyan különleges módon, – fogalmaz Foucault – hogy „felfüggesztik, semlegesítik vagy kifordítják” a „viszonyegyütteseket”, melyeket éppen jelölnek. Ezen térfajták, az összes többi térrel kapcsolatban állnak és más helyszíneknek ellentmondanak. Ilyen térfajta az Utópia, melynek azonban 4

Michel Foucault, Dits et écrits 1984, Des espaces autres, (előadás jegyzete, Cercle d'études architecturales, 1967. március 14.), Architecture, Mouvement, Continuité, n " 5, 1984. október, pp. 46-49. Fordította: Erhardt Miklós 2004. Foucault ezt a Tunéziában, 1967-ben írott szövegét - egy előadáshoz készített jegyzetet - csak 1984 tavaszán engedte - revízió nélkül - nyomdába. (A fordító megjegyzése.) 5 Alexander, Christopher (1965-66): A város nem fa (Váti dokumentáció), in: Urbanisztika – Válogatott tanulmányok. Szerk.: Arthur Glikson, Gondolat 1979.

10

nincsen valós helye. Viszonya a társadalom valós tereivel lehet közvetlen vagy fordított, ábrázolhat egy tökéletes teret, vagy éppen ellen-utópiaként önmaga végét, mindenesetre az utópia lényegében irreális tér, mely csupán a képzelet szülötte. A szerző ebből következtet a „más-térre”6: „Ugyanígy vannak, vélhetően minden kultúrában és civilizációban, valós, létező helyek, a társadalom alapintézményeinek részei, egyfajta ellenhelyszínek, olyan, konkrét módon megvalósult utópiák, melyekben a valós helyszínek, az adott kultúrában megtalálható minden egyéb létező helyszín, egyszerre képviseltetnek, követeltetnek vissza és fordíttatnak ki; helyek, melyek minden helyen kívül esnek, jóllehet valóságosan behatárolhatók. Ezeket a helyeket, melyek abszolút módon „mások”, mint mindazon helyszínek, melyekre reflektálnak, melyekről szólnak, heterotópiáknak nevezem – mintegy az utópiákkal szembeállítva őket; és úgy vélem, hogy az utópiákat, és ezen radikálisan más helyszíneket, a heterotópiákat, összekapcsolja valami kevert, kölcsönös tapasztalat, ami a tükör jelenségében fogható meg.” Foucault szerint egyetlen kultúra sincs a világon, amely ne hozott volna létre heterotópiákat. Azonban ezek rendkívül változatos formában jelenhetnek meg, ebből kifolyólag pedig nem is találhatunk olyan heterotópiaformát, mely abszolút módon egyetemes lenne. A heterotópiák két nagy csoportba sorolhatóak: létezik egy „válság-heterotópia”, melybe a szakrális, tiltott helyek tartoznak; ezek olyan egyéneknek vannak fenntartva, „akik szűkebb életterüket adó emberi környezettel való viszonyuk alapján a válság állapotában vannak”. (pl.: kamaszok, szülő vagy menstruáló nők, az öregek, stb…). Ilyen helyek a 19. századi bentlakásos iskolák, a katonai szolgálat vagy akár maga a „nászút” is. A másik nagy csoportba tartoznak a „deviancia-heterotópiák”. A fogalom olyan teret jelöl, mely a társadalom normáitól eltérő csoportoknak biztosít helyet – lehetőség szerint a társadalom más tereitől távol és zártan! Klasszikus példái ennek a szanatóriumok, a pszichiátriai klinikák vagy a börtönök. Foucault heterotópia-elméletében továbbá megjelenik a „temető” mint „más hely” az átlagos kulturális helyekhez képest, de ide sorolja a „kertet” is mint ősi heterotópiát, aminek allegóriájára hozza fel a színház négyszögletes színpadát, vagy a mozi kubus terét, ahol percek alatt alakul át a tér egy másik helyszínné. Az idő vonatkozásában pedig megjelenik az ünnep és a vásár tere is, mint „más-tér”, ami időszakosan valósul csak meg, de akkor teljesen átformálja az általa elfoglalt helyszínt. A példák közül kiemelkedik azonban a „telepesek-kolóniái” (paraguay-i jezsuiták telepei), ahol a szabályozások és a rendszerek mármár „utópiaszerű” összehangolása valósul meg. 6

A kivonatban Erhardt Miklós (2004) fordításából dolgoztam, mely „eltérően” a másik megjelent magyar fordításától nem az „eltétő-tér”, han a „más-tér” kifejezést használja!

11

A fenti összefoglalóból és példákból kitűnik: léteznek olyan „terek”, melyek saját viszonyukkal határozhatóak meg a társadalom normáival és egyéb struktúráival szemben. Bennük az élet különböző funkciói keverednek, egymással kapcsolatban jelennek meg. Időkezelésük egyedi, melyet éppúgy jellemezhet a szigorú rendszeresség, ahogyan az eseti megismételhetetlenség is. Hakim Bey avantgarde költő-filozófus Foucault heterotópia-elméletétől függetlenül létrehozott egy fogalmat, amellyel ideiglenesen megnyíló, a tökéletes szabadságnak helyet adó területeket jelöl, ezt Temporery Autonomous Zone (TAZ), avagy „Ideiglenes Autonóm Terület (IAT)”7. Ennek egyik klasszikus példája a 18. századi kalózköztársaságok létrejötte, illetve ezeknek információs hálózata. Ezek a rejtett szigetek megközelíthetetlen búvóhelyek voltak, melyek vállalták a törvényen kívüliséget, és saját szabályokat alakítottak ki. Az önálló kereskedelmi rendszerrel és különleges élethelyzettel rendelkező településeket Bey „Kalóz Utópiáknak” nevezi. Ilyen TAZ a középkori Asszaszinek8 sivatagi, mesterséges oázisai is, ahol a világtól elzártan éltek, a harcművészetnek, a tudománynak, illetve az emberi tudat megismerésének szentelve életüket. Ezek a „szabad enklávék” – ahogyan Bey fogalmaz – nemcsak a múltban, illetve a cyber-punk irodalom utópisztikus jövőképében, hanem a jelenben is kell, hogy létezzenek. A TAZ-t létrehozó egyének nem a mai nyugati társadalmakra jellemző nukleáris családok alakzatát veszik föl, hanem olyan bandákat alkotnak, melyek vadászó-gyűjtögető életmódjukkal az ősi közösségi társadalmakat idézik meg. A banda jellegzetessége, hogy nyitott és horizontálisan szerveződik. (A létrejövő új társadalom tagjainak együttléte a vendégségre hasonlít, ahol spontán zajlanak az események, az emberek szórakoznak, esznek, isznak, beszélgetnek. Ez a fajta együttélési mód és közösségszerveződés például a ’60-as évek hippi összejöveteleire volt jellemző.) A TAZ, egy megvalósulása a „fesztivál”, ami az ünnepekre, azaz a „profán idő” keretein kívül eső élményekre koncentrál. A fogalom kialakulásának megértéséhez elengedhetetlen tudnunk, hogy a TAZ fogalma a „Forradalom kritikájából” és a „Lázadás méltatásából” született. Míg a forradalom előbb-utóbb ismét egy stabil rendszer kialakulásához vezet, addig a lázadás folyamatos kritikája egy meglévőnek. 7

Bey, Hakim (1985) T.A.Z. Az Ideiglenes Autonóm Terület (Káosz: Az Ontológiai Anarchizmus Nyomtatványai) Fordította: Nagy Imola, In: Helikon Irodalomtudományi Szemle 2008/4. „Az autonómia új esélyei” – Budapest 8 Az arab asszaszinok (hászkhyon) rendjét, 1090 körül a mai Irán északi hegyvidékén lévő Alamut erdőben egy Haszánibn Szabbah nevű síita hittérítő alapította. „Tagjai a Mahdi, azaz a Megváltó visszatérését hirdették és eredetileg önvédelemre titkos harci csoportokat szerveztek. Az asszaszinok […] a vallási köntösben elkövetett politikai orgyilkosságok legfőbb végrehajtói lettek. A kutatók többsége a szekta nevét a hasistól részeg jelentésű arab hásszászin szóból eredezteti. […] A jelölteket a „mesterség fogásaira” Perzsia magas hegyeinek nehezen megközelíthető, völgyeiben létesített telepeken oktatták a konspiráció legszigorúbb betartásával.„ (Opál, 1997)

12

Emellett egy történelmi fejlemény is hozzájárult az elmélet megszületéséhez, miszerint 1899ben bekövetkezett a „térkép lezárulása”, azaz „eltűnt az utolsó kis földterület, amit valamilyen nemzetállam nem sajátított ki. (…) A Föld egyetlen négyzetmétere sem maradt rendőri felügyelet nélküli vagy adózatlan” Az idézetből kiderül, hogy ezen „térelmélet” a társadalomkritikából – annak hatalmi rendszereinek elutasításából – építkezik. Bey a TAZ-t ezenfelül egyfajta „eltűnési taktikának” nevezi – részben kapcsolódva ezzel Foucault, Baudrillard és mások elméleteihez. Bey „eltűnés taktikája” itt inkább egy „logikus és radikális választásnak” tűnik, mely a „mindennapi forradalomhoz” szükséges. „A TAZ olyan felkelés, mely nem kerül közvetlen kapcsolatba az Állammal. Gerilla hadművelet, mely miután felszabadított egy területet (a fizikai térben, az időben vagy a képzeletben), újra felszívódik, csak azért, hogy másutt/máskor újra létrehozza önmagát – még mielőtt az Állam szétzúzhatná. Mivel az Állam a tartalom helyett a Látvánnyal törődik inkább, az jó ideig viszonylagos békében rejtőzködhet és „foglalhatja el” ezeket a tereket. Egy TAZ létrehozásához szükség lehet erőszakra és önvédelemre, de a legnagyobb ereje a láthatatlanságban rejlik – az Állam nem ismeri fel, mert a Történelemnek nincs rá jó definíciója. Amint a TAZ-t megnevezik (reprezentálják, mediálják), el kell tűnnie, hogy csak az üres vázat hátrahagyva új helyen tűnjön fel újra, – láthatatlanul, mert értelmezhetetlen a Látvány fogalmai szerint”9. A Temporery Autonomous Zone összefoglalva tehát: egy, a mindennapi társadalom értékeire, szabályaira fittyet hányó, a lázadást és törvénnyel való szembeszegülést vállaló, rejtőzködő (közösségi) tér, mely alaptulajdonsága az ideiglenesség.

9

Ez a Bey idézet Bodó Balázs, (2004) „Bolyongás egy áldás nélküli térben – Graffiti és street art mint társadalmi diskurzusok eszköze” című cikkében jelent meg. Hozzáférhető: www.warsystems.hu/wpcontent/uploads_bodo/bolyongas.pdf

13

Második fejezet „A ház, az udvar és a gyár” Az alábbiakban három különböző tér-újrahasznosítási modellt kívánok bemutatni, melyek különböző szinteken eltérnek, azonban azonosak abban, hogy egy elhagyott épületben – térben – igyekeznek egy olyan funkciót működtetni, mely eredetileg nem a tér sajátja. Ezek az újrahasznosító modellek hasonlítanak abban egymásra, hogy megpróbálják elfogadni az épületek eredeti térszerkezetét és azt (ki)használva elkezdeni ott akár egy teljesen eltérő funkcióval működni. Ezek az eltérő modellek: a „foglaltházak”, a „romkocsmák” és a „funkciót váltott ipari ingatlanok”, azaz a „ház”, az „udvar” és a „gyár”! „Ez a ház is ledőlhet…” – a foglaltházakról Ez a ház is ledőlhet Ellopta az időmet Szemem sarka megremeg Nekem aztán egyre megy Mégis van egy pillanat Ahol a hang elakad Ez egy olyan fényes érzés Ahonnan nincs visszanézés (…) (Vető János)

Hollandiában, Rotterdam városában, régi kikötőjében ahol a Hanza-városok kereskedelmének jelentős forgalma bonyolódott egykoron, most irodaépületek és modern loft-lakások sorai veszik át a csatornák partjainak területeit. A város történelmi jelentőségű, a 19. században épült és a vízi-kereskedelmet igazgató impozáns palotája választja el a kikötőt és a belvárost, oly jelképesen, hogy az épület maga egy hatalmas kapu is egyben, neve Poortgebouw, azaz Kapuház! Nos, ebben az épületben a nyolcvanas évek elejétől, lassan tehát harminc éve, úgynevezett „házfoglalók” élnek, dolgoznak. Az egykori kereskedelem jelképének számító Poortgebouw, ma a globális világ kritikáját gyűjti össze magába, létrehozva egy lebegő szigetet, az alakuló új városközpont szívében. Mielőtt folytatnánk részletesebben a foglaltházak bemutatásába fontos tudni, hogy ezek létrejötte, megjelenése Európában geográfiailag igen differenciált. (Ennek okait nem vizsgálom részletesen). Míg Európa dél-nyugati vagy észak-nyugati csücskében – gondoljunk itt Spanyolországra, Hollandiára, Dániára a foglaltházaknak három évtizedes hagyománya is van, addig Magyarországon még mindig egy 2005-ös „minta-házfoglalást” ünnepel az

14

érdeklődő közönség, ami az igazat megvallva leginkább egy performanszhoz hasonlított, célja is a jelenség bemutatás, „médializálása” volt. A foglaltház fogalma még keletebbre, pedig szinte teljesen ismeretlen. Oroszország belsőbb vidékein (a gyakorlatban Szentpéterváron és Moszkván kívül mindenhol) még a jelenség maga is elképzelhetetlen. Erről, hogy lehetetlen legyen egy magán vagy állami kézben lévő ingatlant elfoglalni egyfelől az ingatlanokkal kapcsolatos jogi szabályozás, másfelől pedig a hatalmi rendszer gondoskodott, illetve gondoskodik mind a mai napig. (A pontossághoz hozzá tartozik, hogy Hollandia idén, 2010 nyarán hozott új törvényt a nem használt, elhagyatott ingatlanokkal kapcsolatba, megszüntetve azokat a jogi lehetőségeket melyekre szinte egy külön iparág épült az épület foglalások kapcsán.) A dolgozat szempontjából mindenesetre érdekes, ahogyan Magyarországon a hatvanas években a hivatalos politika, illetve a végrehajtó hatalom reagált egy olyan jelenségre, ami gyakorlatilag még nem is létezett. Mintha egyfajta „boszorkányüldözést” folytatott volna a rendőrség és különböző hálózatok, hogy emberek csoportjai nehogy alternatív közösségbe szerveződjenek, lokalizálódjanak! Nyugat-Európában a hatvanas-hetvenes években gyakran kapcsolódott új ideológia áramlatokhoz (például a Guy Debord nevéhez fűződő Szituácionistákhoz)10, hogy felvonulásokat, közösségi eseményeket rendeztek, aminek a vége egy-egy köztéri performansz, vagy alkalmi házfoglalás is lehetett. Hakim Bay megemlíti egy videó interjúban11, hogy egy-egy ilyen délutáni, esti spontán főzéssel, borozással egybekötött találkozó, „házibuli”, – mely fogalom a „Dinner-party” néven híresedett el – egyfajta megvalósulása a TAZ-nak, azaz az Ideiglenesen Autonóm Zónának. Persze ezek a felvonulások, találkozók nagymértékben társadalom kritikusak voltak, de azok általában már egy lélek nélküli, fogyasztói társadalom kritikái voltak, nem konkrétan az aktuális politika megkérdőjelezései. Magyarországon talán ettől rettegve, hogy olyan területek jönnek létre akár még csak ideiglenesen is, melyek kikerülnek a hatalom látómezejéből, megkezdődött az alkalmi városi csoportosulások – akkori fantázia nevükön a „huligánok”, „galerik” – elleni ádáz küzdelem, melyről Horváth Sándor tanulmányában12 részletekbe menően számol be, idézve korabeli rendőrségi, ügyészségi bejegyzésekből: „A térhasználati szokások miatt bekövetkezett 19. század végi, 20. század eleji rendőrségi és munkások közötti konfliktusok és rituálék hivatalos ábrázolásai, átalakult formában a 20. század második felében a fiatalok különböző szubkultúrái (hivatalosan huligánok) és a 10

Erhardt Miklós: elkötelezettség és autonómia – Lehetőségnapló (a szituácionistáktól Jacques Rancière-ig) DLA értekezés 2009. 11 Hakim Bay – Peter Lamborn Wilson: Temporay Automus Zone. In.: youtube.com 12 Horváth Sándor (2005) „Egy morális pánik hatása a városi terek imázsára a hatvanas években

15

rendőrségi közötti összecsapások elbeszéléseiben éltek tovább. Képletesen szólva a hivatalos diskurzusban a „sztrájktanya”, vagy a barikáddal elsáncolt tér helyét átvette a „huligánok által uralt tér”, ahonnan időről-időre támadásokat intéznek a tisztes polgárok ellen, az utcai munkáskultúra fokozott szociabilitásáról alkotott sztereotípiák helyét átvette a huligánok térhasználatáról folytatott diskurzus. […] Ennek hatására is megváltozott a közterek jelentése, átalakult a félnyilvános terek (például szórakozóhelyek) használata, amire példa a 60-as évektől a házibulik elterjedése. A házibuli a rendőrségi jelentésekben úgy is megjelent, mint a rendőrök és huligánok közötti harc egyik következménye, mivel a huligánok elmenekültek a félnyilvános, rendőri ellenőrzés alá vont nyilvános terekből a házibulik által félnyilvánossá váló magánterekbe. […] A gelerikről alkotott történetek szerint a galerik azzal is sértették a közterek használatának elfogadott módját, hogy közösségi magántérré alakították az általuk uralt területeket. Ennek függvényében a galerik elleni harc ezekben a történetekben a köztér birtoklásáért, egyúttal megtisztításáért is folyt. A köztér a galerikről szóló elbeszélésekben nem ritkán közösségi magántérré, „szabadtéri szobává” alakul át, ahol ú.n. galeritagok egész nap üldögélnek, nyilvánosan esznek, isznak, zenét hallgatnak,” A szorgalmas ellenőrzésnek és propagandának köszönhetően hazánkban és keleti szomszédjainknál az alternatív közösségek létrejötte szinte lehetetlenné vált. Az „ellenkultúra” – bár igénye lett volna rá – nem tudott lokalizálódni. Mindenesetre elmondható, hogy a jelenség miszerint közösségek igényt támasztottak olyan közösségi terekre, melyeket – akár alkalmilag is, de – birtokba vehetnek az a foglaltházak diskurzusában megkerülhetetlen. De pontosan mi is az a foglaltház? Hans Prujit holland társadalomkutató szerint két nagyobb csoport különíthető el a házfoglalás gyakorlatában.13 Az első a „szükséglet alapú” foglalás – mely leginkább a harmadik világban jellemző – az emberi mindennapi és természetes szükségletek kielégítése mentén értelmezhető, azaz a lakás céljára elfoglalt ingatlanok mellett telket és termőföldet szerez magának, vállalva ennek jogi kockázatait. Az ilyen „foglalások” elsődleges stratégiája a konfliktuskerülés, azaz a rejtőzködés. (Ide kell sorolni a hajléktalanok különböző ingatlanokba költözését is.) A másik csoportba már azok az akciókat sorolja Prujit, melyben az ingatlanokat elfoglalók „valamilyen jelentést társítanak akciójukhoz” és ezt igyekeznek is széles körben ismerté tenni. (Bár itt is igen sokféle technika és taktika létezik!) A célok ebben az esetben eltérhetnek egymástól. Létezik ugyanis egy u.n. „vállalkozói” (entrepreneurial) 13

Pruijt, H.D. (2004). Squatters in the creative city: rejoinder to Justus. International Journal of Urban and Regional Research, 28(3), 699-705.

16

squat, ahol aktivisták egy nyitott szociális-kulturális központ létrehozásán dolgoznak, vagy alternatív művészek maguknak, csoportjaiknak otthont, műtermet és kiállítóteret biztosító helyet keresnek, de megkülönböztetünk a „jelentéses foglaláson” belül is lakósquatot, ahol a természetes szükségletek biztosításán túl, egyfajta életszemléletet is kommunikálnak az arra vállalkozók. Emellett ezek találkozhatnak olyan szociális, társadalmi mozgalmakkal is, melyek az ingatlanspekulációra, a hajléktalanság kérdésére vagy a műemlékvédelemre reflektálnak. „A társított jelentések belépésével válik a házfoglalás szociális jelenségből kulturálissá”, s ez a mozzanat avatja társadalmi cselekvésként értett mozgalommá”. (Fogalmaz Gagyi Ágnes, egy budapesti házfoglalásról írt elemző cikkében.) Dunajcsik Péter a squat jelentőségét viszont abban látja, hogy az, az „egyed- és törzsfejlődés szempontjából” is fontos kísérleti terepként működik. A foglaltház olyan játéktér, amely lehetőséget ad arra, hogy a résztvevők különböző irányelveket és szerveződési formákat teszteljenek, a társadalmi együttélés és politizálás alternatív útjait próbálják ki. A közösségi lét módozatai mellett a squatterek a hatékony munkavégzés és a toleráns viselkedés mintáit is elsajátíthatják. (Dunajcsik 2005) A 80-as évek második felétől az squatok már hálózatba szerveződnek, illetőleg mozgalomként is működnek (főleg informális viszonyban), mely tovább erősíti e helyek kulturális megítélését.14 Ugyanez a foglaltházak esetében mind a mai napig igen eltérő, azonban a kulturális színezet, a művészet jelenléte e helyek hozzátartozójává vált. A foglalt házakban gyakran megtaláljuk a hagyományos lakóhelyek mellett az alábbi funkciókat: alkalmi szállás, kiállító terem, koncert- és előadóterem, kávézó-kocsma, információs központ, könyvtár, könyvesbolt, bolt (freeshop15), műhely, műterem, próbaterem, szerkesztőség, iroda.16 Ezek a funkciók általában egymással valamilyen szimbiózisban vannak, azaz nem különálló egységként jelennek meg a foglalt házakban, hanem szerves egészként, ami egy inspiratív, kreatív környezetet eredményez. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy ezen eszközök alternatívát mutatnak a hivatalos kulturális szokásoknak, intézményeknek.17

14

Squat-villág, squat-kultúra. Etnológiai megfigyelések egy francia kisvárosban. In.: Anthropolis 2.1/2 A „freeshop” szabad-kereskedelmen, azaz „csere-berén” alapuló bolt, ahol ki-ki elhelyezhet számára már feleslegessé vált tárgyakat (általában ruhák, könyvek, kisebb értékű használati tárgyak ezek) és akinek szüksége van azokra, egyszerűen elviszi, esetleg más valamit ott hagy helyette. 16 Dunajcsik Péter Maxigas hasonló felsorolást tesz közzé a „Foglaltház és civil társadalom” című írásában. 17 „A foglalt ház az ellenkultúra intézménye, a szónak egy igen átfogó értelmében. Két szempontból is totális akar lenni: intenzív és extenzív módon. Az utóbbi azt jelenti, hogy a többségi társadalom, illetve az állam minél több legitimációs, reprezentációs eszközét próbálja megvalósítani saját változatban, melyek segítségével az uralkodó ideológia újratermeli magát. Az intenzív totalitás a saját változatot jelenti, vagyis minden egyes szokást, ami a többségi társadalomban működik, a foglalt ház újragondolt formában állít munkába. Tulajdonképpen ez az újragondolás jelenti az ideológiai tartalmat, ami áthatja a házat, és ami bármiben megjelenhet. (...) A foglalt ház egy totális társadalmi alternatívát mutat fel, ami egyszerre a megvalósult 15

17

Ha ilyen helyeken járunk, számos „életpraktikával” találkozunk. Ezek társadalmi mozgalmak eszméi éppúgy lehetnek, mint az olcsó, talált anyagból való építkezés technikái. Ezeket a házakat emellett átjárja egy különleges szociális érzékenység. A foglalt házak gyakran adnak otthont formális, informális csoportosulások találkozásainak. Lehet ez egy városképvédő szervezet közgyűlése, de éppen egy gerilla propaganda társaságnak az akciót tervező megbeszélése. A házak lakóit, működtetőit leginkább cselekvéseikkel írhatjuk le, ezekre meg következtethetünk a squat különböző funkcióiból. Gyakran tartanak itt megbeszéléseken kívül koncerteket, kiállításokat, – akár helyben készült tárgyakkal – működtetnek kis könyvtárat, ahol főleg a squat-kultúrához kapcsolódó anyagokkal lehet ismerkedni. Ezek a „reprezentációs eszközök” egy sajátos kulturális házzá – már-már egy „alternatív művelődési házzá” – formálják ezeket a létesítményeket. Persze ennek mélységéről vitatkozni talán-, de magát a jelenséget megkerülni már nem lehet. A fejezet bevezetőjében említett Poortgebouw-ban, Tóth Károly magyar médiaművész másfél évtizede dolgozik. Zenéket komponál, médiaanyagokat „remixel”. 2008-ban ő vezetett végig a házban, végigmutogatva az emeletek rejtett szobáit, egyéni műtermeket, illetve a közösségi tereket: a tetőtéren a színházat, az alaksorban a koncerttermet, kávézót, a kissé megbújó csereruhaboltot és a globális kritikai mozgalmak fontosabb kiadványait tartalmazó olvasót. A közösségi, szociális funkcióknak teret adó épület a helyi médiában valóban „kulturális centrumként” (cultureel centrum) jelenik meg.18 Innem távolról persze sikertörténetnek tűnhet a holland Poortgebouw esete, de tudni érdemes azt is, hogy szinte hónapról-hónapra éli túl magát a Kapuház, ahonnan nincs visszanézés! „Tiszta udvar – rendes Bár” – a romkocsmákról Annyi ideológia nem járja át a romkocsmák tereit, amennyi a foglaltházak rejtett zugaiban lakozik, de tér-átformáló képessége legalább oly látványos. A hazai elektronikus sajtóban megjelent, igen szórakoztató vitája egy „tájépítésznek” és egy „építészteoretikusnak” olyannyira jól illusztrálja a romkocsmákról szóló diskurzust, hogy elég lenne, magát a cikket, annak kritikáját, illetve amannak válaszát elolvasni s kellő ismereteket szereznénk a téma

forradalom, illetve a forradalom ígérete - vagyis példát mutat. Ez a példa azonban nem egy elszigetelt probléma elszigetelt megoldása, hanem egy olyan életmód, ami egész megoldáshalmazokat tartalmaz beágyazva a mindennapi élet szövetébe. Nemcsak egy puszta megoldást mutat be, hanem azt is, hogy lehetséges ezt a megoldást beépíteni az egyes ember napi életébe.” (Dunajcsik 2005.) 18 Megjelenés például itt: http://www.nrc.nl/binnenland/article2387628.ece/Monumentenzorg_tegen_kraakverbod&rurl

18

kapcsán. 19 A „romkocsma” kifejezést ezen kívül is félrevezetőnek tartják többen, – például ilyen helyek tulajdonosai is: a műfaj úttörőinek számító Szimpla-kerteket üzemeltető csapat szerint egy rom alkalmatlan tömegek folytonos fogadására, a kocsma pedig az italkiszolgálásfunkciót hangsúlyozza. Gauder Márk, a SzimplaCity Kft. egyik tulajdonosa értelmezésében a „spontán kulturális tér” elnevezés inkább kifejezi a romkocsmák lényegét (Biczó 2007). Mindenesetre mivel dolgozatunk szempontjából mind a rom, mind pedig a kocsma elfogadható és értelmezhető, így egyenlőre maradok a név használatánál! 2006-ban ugyan már a budapesti „romkocsmák” divatjának leáldozásáról beszéltek (Somlyódy 2007), mégis igen erősen tartja magát a hullám jelenleg is, 2010 évvége felé. A jelenség ma jóval letisztultabb, mely segítheti az elemzést. A romkocsma egy üresen álló épületben – pesten általában bérház udvarán – létrejövő szórakozó hely, mely külső jegyeiben nagy hasonlóságot mutat a foglaltházakkal. Ennek legegyszerűbb okai azok lehetnek, hogy a tér újraszervezésében olyan szempontok játszanak közre mint a „gazdaságosság”, a „praktikum”, az „egyedi látvány”, melyek értelemszerűen összefüggenek egymással. A berendezések és a tér átalakítása is általában közösségi tevékenység. Kauteczky Dávid, a Szóda-udvar ügyvezetőjének szavai a romkocsmák általános működési elvét írják le: „Van egy csapat, egy baráti társaság, van köztünk művész, van, aki a marketinghez ért, van, aki vendéglátós, ez így, nem tudatosan, összeállt. Mindenki ért valamihez” (Somlyódy 2004) Ezeket a tereket Lefebre terminológiája alapján „ábrázoló tereknek” nevezem, hiszen ezekben a szabad és kreatív térátszervezésekben benne rejlik egyben egy kritikai is a jelen fogyasztói társadalmával szemben. (Lefebre 1990). Az egykoron romos bérházak udvarai szinte színházi díszletekbe öltöznek ilyenkor. Az esti órákban az amúgy is elképsztő installációk megvilágításaik révén szinte egy mesébe helyeznek minket, ami Gaston Bachelard „emléktere” lehet, vagy inkább a „tér költőisége”. Ebben a térben otthon érezheti magát az ember, több kisebb kuckóba vonulhat félre és mindezek mellett egy olyan közösségi tudatnak lehet a birtokosa – a teátrális díszletek által keltett hangulat miatt – mely jól megkülönbözteti az oda járókat más fogyasztói társadalmak tagjaitól. Az a térélmény melyben egy-egy ilyen romkocsma vendége részesülhet az a Moholy által megfogalmazott „organikus térélmény” maga, melyben a látás, tapintás, hallás, szaglás érzékei egyszerre vesznek részt, hoznak létre a tudatban egy teljesen egyedi, már-már utópikus helyet.

19

A cikkekhez indulj el innen: http://epiteszforum.hu/node/9512

19

Magát a térérzékelést nem árnyékolhatja be az a tudat sem, hogy ezek a helyek profitorientált helyek, azaz, ahogyan a megkülönböztetésükre létrejött névből is kiderül: valójában kocsmák. A bejáratokban szfinxként helyet foglaló biztonsági őrök jelzik leginkább a helyek valódiságát, akik néha, de annál erélyesebben figyelmeztetik a vendégeket a helyes viselkedés fontosságára. Ezek az „atmoszférikus” helyek távoli rokonságot mutatnak a plázák, bevásárló központok, szintén minden érzékszervünket megragadni kívánó tereivel, de míg azok gyakorlatilag mindenütt, a világ szinte minden táján ugyanúgy kinéző helyek (Marc Augé terminológiáját használva „Nem-helyek”), addig a romkocsmák kifejezetten lokális, meg nem ismételhető egyedi helyszínek. Budapest romkocsmái például már a városképhez hozzátartozó, komoly turisztikai vonzerőt jelentő helyszínek, melyek villámgyorsan átrajzolták Pest belsőbb kerületeinek kognitív térképét, mind a helyi lakosok, mind a külföldi turisták fejében. Ennek köszönhetően pedig az ingatlanok értékei is észrevehetően megnőtt, mely jelenségeknek együtt, komoly urbanisztikai hatásai is vannak. (vö. Somlyódy 2004). Mindezek tudatában az üzemeltetők is gyakorlatilag professzionális módon működtetik már ezeket a helyeket. A kezdeti spontán – néha zugkocsma hangulatú helyek – ma a szórakoztatás már-már ipari helyszínei (lásd például: Instant – Art-Bar-Garden)! „Gyár állott, most fém s beton” – Ipari területek funkcióváltásáról A német Ruhr-vidéken, Duisburgban található az egykori Thyssen Kohászati Művek hatalmas gyártelepéből és annak környékéből kialakított „Landschaftspark” (Környezet-park), ami egy igazi „szabadidő központnak” tekinthető. Ahol egykoron az olvadt vas folyt kis csatornákban, ahol szenet, salakot szállítottak futószalagok, csillék sorai, ott most turisták hada, s kikapcsolódni vágyók százai. A monumentális acél építmények, kohók, kémények hétvégi estéken fényárban úsznak, új jelképévé válva a városnak. Az élménypark már-már kisség negédes hirdetése honlapjukról20 olvasható: „Ha pihenésre, élményre, kultúrára vagy szórakozásra, örömre vágyik, akkor az Észak-Duisburgi Landschaftspark-ban jó helyen jár. Itt, ahol valaha kémények ontották a füstöt, most Ön eresztheti ki a gőzt egyszerűen: csak engedje el magát! Minden lehetséges itt a fiatal fák és a régi nagyolvasztók árnyékában. Sőt: a tetők magasságából is gyönyörködhet a kilátásban. A legaktuálisabb művészetet tekintheti meg a volt gyárépületekben, vagy akár az acélipar történetét tanulmányozhatja!”

20

http://www.landschaftspark.de/de/derpark/entstehung/index.html

20

Az ipartelek kulturális célú újrahasznosítás már nem baráti-, kisközösségi feladat. Az egykori gyárak, üzemcsarnokok sorsáról politikusok, befektetők, városfejlesztők döntenek. Ez pedig nem csak a hatalmas költségek fedezése miatt fontos. Az Thyssen család óriási cégcsoportot hozott létre a 19. század második felétől Németországban, mely meghatározó egész Európa iparosodásának történetében. A gyár terei többletjelentéseket hordoznak magukban. Az ilyen helyeket a norvég Christian Norbeg-Schulz művészettörténész a „genius loci” fogalmával látja el. A gyár, az egykori kohóüzem a fejlődés, az erő – és ezáltal a hatalom – szimbólumai, melyek egy tér-újrakonstruálási stratégia készítésénél megkerülhetetlenek. Hogy milyen funkciót látnak majd el a jövőben az üzem terei, annak szintén kommunikációs jelentőségei vannak. A Thyssen Művek kohói egykoron a város mentális térképén többeknek a város szívét jelenthette, mely átalakulásával szintén számolni kell a tér jövőjének meghatározásánál. A „genius loci” (a hely szelleme) oly erősen él ilyen esetekben, hogy az determinálja a terek újjászületésének lehetőségeit. A pécsi Zsolnay gyár esettében, aminek terei napjainkban – ezekben a percekben – alakulnak át kulturális helyszínné, a „genius loci”, ami Zsolnay Vilmos zsenialitásában ölt testet, szinte a beruházásnak a motorja. Ezt a fajta kulturális „homlokzatot” használja föl Pécs Városa, hogy a nyilvánosság „színpadán” egyértelműen és világosan a Kreatív Város fényében tűnjön föl. Szijártó Zsolt a városi nyilvánosságról szóló tanulmányában mutatja be, azokat a térhasználati trükköket, amikkel a politikai elit reprezentálhatja magát, illetve azokat a praktikákat amikkel szubkultúrák életjeleket adnak magukról. Szijártó terminológiáját használva21, ha a foglaltház tere a „kulissza”, akkor egyértelműen az ipari területek átalakítása a „színpad”. Míg Pécs a Zsolnay gyár átalakításával elsősorban saját városát reprezentálja, addig ez Duisburg estében már egy összetettebb kérdés, hiszen a Ruhr-vidék egész térsége egy kulturális átrendeződésen ment át az elmúlt két évtizedben, ezáltal ott mind a „színpad”, mind pedig a „hely szellemének” nagysága eltérő. Ami viszont megdöbbentő volt számomra a „Landschaftspark” ösvényein járva, az mikro-szinten jelentkező kreativitás, ami az egyes terek átformálásánál tapasztalható volt és amiben több szabadságot találtam, mint magában a kohóüzem kulturális / szabadidős átalakításának egészében, ami az előbb említettek okán véleményem szerint eleve determinált. A kohók óriási tartályait közrefogó beton falak, melyek önmagukban kis tereket képeztek, nyersen és csupaszon, az időtől már egy kicsit mállottan állnak. Semmi sem történt velük

21 Szijártó Zsolt: Színpad és kulissza: a városi nyilvánosság átstrukturálódása – Tanulmány. Magyar Tudomány, 2004/10 1164. o.

21

csupán egy apróbb dolog: a repedéseik mellé a mászó-falakhoz használható kis „fogásokat” fúrtak fel, ezekből viszont sok százat. A hatalmas betonfalak így váltak a szikla mászok gyakorlatozó, edző helyeivé. Ami egykoron tiltó táblákkal lehetett körül véve, azt ma az Internet bőszen hirdeti. A hatalmas gyárcsarnokok falai között eleve meglévő vashuzalok és hidak kiegészítése újabb kötelekkel, kalandparkká alakította a vasöntőcsarnokot. A gyár udvarának szintkülönbségeibe lépcsők és csúszdák kerültek, játszótérré varázsolva a teret. A több tíz méter magas tartályokra, melyeket csőlabirintus vesz körül, az eredeti lépcsőn lehet felkapaszkodni, kilátóként használva az olvasztótartályok befogadó épületét. A néhol tíz, húsz méter belmagasságú csarnokokban színpad, és lelátó áll, de ezek is oly természetesen kapcsolódnak a tér eredeti elemeihez, hogy azt a hatást keltik, mintha ezek eredetileg is itt lettek volna. A technikai kivitelezés azonban professzionális, ami nyilván egy biztos anyagi háttérnek köszönhető. Mégis a park látogatásakor úgy éreztem ezek a szellemes megoldások, mintha ismerősek lennének. A térrel szembeni alázat a foglaltházak, romkocsmák praktikáira emlékeztetett. Ami viszont ezek fényében valóban tényleg meglepett: a hatalmas több ezer köbméter űrtartalmú egykori gáztározónak vízzel való feltöltése és abban búvár tréningek megtartása… Bravúros!

22

Harmadik fejezet A lyoni Collectifs Friche Autogérée Artistique (RVI) – mint autonóm kreatív közösségi tér Az eddigiekben olyan térelméleteket mutattam be, illetve egy-egy tipikus tér-átalakulást mutattam be melyek segítenek értelmezni a jelenséget. Ebben a fejezetben az előző részekben leírt tér-újrahasznosítások egy furcsa keverékét szeretném részletesen szemügyre venni, illetve azt az olvasóval megismertetni. A lyoni Friche RVI nem foglaltház, mivel se nem ház se nem nagyon foglalt. Nem is romkocsma, bár néhol valóban elég romos, de nem nyitott a közönség előtt. Ipari ingatlannak viszont elég ipari – már csak méretit tekintve is – és meglátásom szerint komoly urbanisztikai jelentősége is van, mégis inkább egy ösztönös és civil hasznosításról, mintsem egy városi irányítás alá vont stratégiai beruházásról beszélhetünk. A helyszínen, ahol is 2006 novemberében jártam először, három alkalommal tíz-tíz napot töltöttem. Másodjára 2008-nyarán, majd utoljára 2009-telén időztem a Friche-ben. Mivel az évek alatt egy személyes viszonyom alakult ki a térrel, legfőképpen az abban alkotó emberekkel – akik közül többen barátaim is lettek – ezért nézzék el, ha néha túl személyes stílusban írok az ott tapasztaltakról! 2008-ban, mikor másodjára jártam kint, már kisebb interjúkat is készítettem, melyeket a dolgozat szempontjából fontosabb kérdéseket tartalmazták, illetve hagyott lehetőséget alanyaimnak személyes viszonyulásuk kibontásához a térrel kapcsolatban. Beszélgetéseimet diktafonnal rögzítettem, majd itthon lejegyzeteltem őket. Ezeket a félig-strukturált interjúkat saját fordításomban és részleteiben közlöm itt. 2009-ben azért tértem vissza, mert előző évben úgy tudta mindenki, hogy el kell hagyni a teret. A költözés maga, illetve az új tervek érdekeltek volna, hogy hogyan élik meg a tér otthagyását, illetve miként készülnek új helyekre. Ehelyett a Friche ugyanúgy állt előttem, ahogyan egy évvel az előtt. Sőt a részletek tovább finomodtak, életük jobban kinyílt előttem. Résztvevő megfigyelőként éltem mindennapjaikat, jártam programjaikra, vettem részt utcai akciójukon, illetve főztem velük. Térhasználati praktikájukról így számolok be tehát!

23

A hely történte A Friche RVI (Renault Véhicule Industriel) egy 1997 óta elhagyott gyárépület, melyet a múlt század során olyan vállalatok foglaltak el, mint a Berliet vagy a Renault. A XX. század egyik ipari szimbóluma azóta megkapta az ipari örökség címet. 2002 nyarán egy lyoni művészeti egyesület alkotótábor jelleggel művészeket hívott az épületbe egy kisebb fesztivál

(Jardin des possibles – Lehetőségek Kertje) erejéig az

önkormányzat engedélyével, de a program végeztével egyes résztvevők (művészek, helybéliek, aktivisták) úgy gondolták, maradnak. Pár tucat ember alkotóműhelyeket rendezett be az akkor még 75 000 nm-es gyárépület egyes részein. Féléves illegalitásuk után azonban Lyon város önkormányzata gyümölcsözőnek ítélte ezt a közösségi kísérletet a hely életrekeltésére, és ezért szerződést ajánlott az alkotók csoportjának az épület használatára. 2005 nyarán az ipari létesítmény felét az önkormányzat lebontotta, helyén szakképző intézet épített. (A Friche RVI jelenlegi területe 35 000 négyzetméter.) A több mint 200 jelenlevő állandó művész 7 kollektíva köré csoportosul (6+1). A hetedik, mintegy felsőbb tanács, külön testülettel, magában foglalja és összefogja az hat másikat.22 Ezek mindegyike az önigazgatás elve alapján működik. Ezen felül az épületnek külsős bejáróként majdnem ezer vendége van. (Képzésekre, próbákra járók.) A Friche RVI biztonsági okokból a nagy nyilvánosság előtt zárva van. Az egyetlen évente megrendezésre kerülő, közönség számára nyitott program a Sorties d’Usines rendezvényei javarészt a hatalmas parkolóban zajlanak, a műhelyek ez idő alatt kisebb csoportban látogathatóak. A Friche RVI – első benyomások 2006 novemberében jártam a Friche-ben először. Pécsi művészekkel és programszervezőkkel utaztunk Lyonba egy „workshopra,”23 mely pontos célját az indulást megelőzően még nem ismertük. Kisbuszunk hétfős legénysége egy novemberi este érkezett a néhai Renault gyár hatalmas csarnoka elé. A 16-órás út után jó tíz percbe került, míg egy sötét ruhás férfi, fejlámpával a fején kinyitotta előttünk a gyár udvarára vezető kaput. Pár perccel később már egy hangár belső terében voltunk autónkkal, több használaton kívüli roncs társaságában. A 22

A hat csoport: Atelier Velo, Karybd, La Vaca Loca, NoMad, Reservoire, Reso, Hivatalosan a Friche ernyő szervezete, az ABI/ABO egyesület hívta meg a pécsi Mediátor Egyesületet, illetve a Retextil Alapítványt egy „Street-Art” workshopra, a gyakorlatban azonban sokkal kötetlenebb programok zajlottak, mint egy klasszikus műhelymunkán. Az egyhetes kint lét eredményeit egy családiasabb záró estén mutattuk be a gyár lakóinak. (2006. november 9-17.)

23

24

hangár oszlopokkal tagolt, a tetőzet cikk-cakkban lépcsős, klasszikus ipari fénybeeresztő. Christopher – aki segített bejutnunk az épületbe – ugyan nem tudott érkezésünkről, sem a workshopról, mindenesetre szívesen fogad minket! Egy eldugottabb sarokban elfordítja egy mikrosütő kapcsolóját, mire kis csilingeléssel világosság támad a hangárban a felhúzott ötpercnyi időintervallumra, majd újra sötét. Házigazdánk sehol. Persze egy kisebb járkálás és telefonálgatás után találkozunk valakivel, aki már tud rólunk. Tőle még szállást is kapunk! Kinek egy, (vagy egy fél) lakókocsi jut, másnak piciny kaliba, én egy fészerszerűség tetején csinálok magamnak raklapból, hullámpapírból és „pukkancs” fóliából ágyat. A hangárban nincsen több öt foknál, a megfelelő hálózsákkal viszont mélyen és nyugodtan lehet aludni. Fogadtatásunkra és szálláskörülményeinkre egészen máshogyan gondoltunk utazásunk alatt! Másnap bejárjuk a gyár mindkét nagyobb szárnyát, azoknak labirintushoz hasonló tereit. A hely valóban hatalmas. A 35 000 négyzetméternek a nagyja már beépített. Úgy lehet e helyet elképzelni, mint egy klasszikus bevásárlóközpontot: ház a házban építészetet. A csarnokok oszlopai közé, az itt lakók elválasztásokat építenek, azaz lezárnak maguknak – vagy csoportjaiknak – területeket. Ezek nagysága teljesen eltérő. Építési technikájukat szemlélve egy néprajzi gyűjtemény juthat eszünkbe. Mintha nomád törzsek 1000 éves történeteit és szokásait vizsgálnánk. Amit látunk teljesen utópisztikus. Vannak, akik bambuszból készítettek határfalat, viszont gótikus szerkezetet alkalmaztak, mások kis erdei faházat tákoltak össze (éppenséggel egy vasútmodell asztalon is lehetne…). Megint mások „lejárt” PVC reklám molinókkal (óriás printekkel) választottak több oszlopköznyi területet. A madárfészekként galériát építők tákolmányai ugyan biztonságot nem sugároznak, de mindenesetre szemrevalóak. Mongol jurták keverednek itt félbevágott kiszuperált autóbuszokkal,

nejlon

függöny

térelválasztók,

agyag-szalmabála

fallal.

Emberi

találékonyságnak ilyen sokszínűségét ritkán látni együtt. Általános benyomásunk, hogy az égész olyan, mint egy forgatás díszletei. (Egy olyan filmmé, ami mondjuk egy atomkatasztrófa után játszódik, és egy elzárt közösség birodalmában vezet be.) Különleges tér és idő kavarodik itt össze és bizonytalanít el minket. A Friche kivülről A Friche épülete előtt hatalmas parkoló. A gépkocsik zöme vándor vidámparkot, vurstlit üzemeltető családok, rokonok, ismerősök. Autóik nem egyszerű kocsik, hanem szétnyíló kamionok, teherautók, terepjárók. A parkolóból egy alkalmi tábort rendeztek be maguknak. Főleg francia vándor cigányok akik iparszerűen végzik munkájukat, telente – vagy amikor 25

nincsenek úton – itt, ebben a parkolóban pihennek meg. Nincs kapcsolat közöttük és a Friche alkotói között, mégis távolról, vagy az idegennek a parkoló kamionjai és a háttérben megbúvó gyárépületek egységes képet mutatnak. Ez az, ami kívülről látszik. A „homlokzat” lehet persze tudatos stratégia eredménye is. Léteznek olyan táborok, ahol tudatosan veszik körül magukat szeméttel a táborlakók, hogy „elriasztó” hatása legyen. A Friche falai között 2008

októberében

visszatértem

a

helyre,

immáron

egyedül,

hogy

alaposabban

megismerhessem a helyet. Az itt élő művészek egy részével jó barátságba keveredtem. (Ők nyitották meg azt a pécsi kulturális teret, melyet többek között a 2006-os élményeinken fellelkesülve létesítettünk 2007-tavaszán.24) Szállást szinte „luxuskörülmények” között adott Vincent Guillermin, aki egy faházikót épített magának, galériával, konyhával és bevezetett vízzel, ami egyébként nem mindenhol van a gyár területén! Kihasználva a már kényelmesebb lakókörülményeimet, illetve a nyári évszakot, jobban körül tudtam nézni a Friche-ben. Előzőleg már megismertem, milyen típusú helyek vannak itt, de most belülről is alaposabban megvizsgáltam a tereket! A munka helyszínei: műtermek, műhelyek A gyár nagy részét a műtermek és műhelyek foglaljál el. A fent bemutatottak alapján igen sokféleképpen néznek ki ezek. Az általánosság az, hogy a csarnok tartóoszlopait használják ki a leválasztásokhoz. Ez alapján méretben hasonlatosak egymáshoz egy kicsit, ha nem, akkor jól látható arányban vannak egymással. Kinek egy oszlopköznyi műhelye van, másnak kéthárom tartópillért is befog a területe. Persze olyan helyek is akadnak, amik „igen jó fekvésű” helyet biztosítanak. A lakók ezekben eleve meglévő válaszfalakhoz, irodarészekhez igazították birodalmukat. Egy naposabb műteremben Marie-Veronique Hessman és barátja Nico festő-rajz órákat ad, vagy ők maguk dolgoznak benne. A térre itt is jellemző a „talált” elemekből való építési technika, illetve az „újra”- vagy „másra-hasznosított” elemek és berendezések sokasága, de a műterem mindemellett jól felszerelt, elegendő darabszámú és

24

A LABOR Kísérleti Kultúrtér 2007. április 14-én nyílt meg az ABI/ABO egyesület művészeinek részvételével a már említett „Ki-Talált Terek” konferenciával. (Laborról lásd > www.labor2.hu konferenciáról > lásd: http://www.artemisszio.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=93&Itemid=29&lang=en

26

minőségi eszközökkel és alapanyagokkal rendelkezik. A tér felosztását a praktika vezérli, azaz a tiszta funkcionalitás. Amikor keresni kellett itt valamit, Nico hamar megtalálta. A szomszédban egy színházi díszletet gyártó csoport műhelyét találhatjuk. Tipikus példája a jó adottságokkal rendelkező helynek. Eredetileg is ajtókkal szeparálható, de felújított rész, nagy légtérrel, ráadásul az egyik szárny központi terén van. Ott-tartózkodásom alatt mintha ugyanazt a munkafázist végezték volna, ugyanazok az emberek. Nagy, összecsukható fekete ládák (szekrények) készültek itt, szemmel láthatóan igen precízen. Nem hobbi elfoglaltság ez, hanem színházi produkciók rendszeres beszállítói ők, napi fix munkaidővel. Egy kicsit arrébb Ash Pièrre „sokszorosító-grafika” műhelye. A külsőségeket tekintve szintén egy régebbi leválasztás lehetett, hiszen téglafalakat is találunk itt, nehézkes alumínium ajtóval. Ha jobban körülnézünk, akár hagyományos iskolai teremben is lehetnénk, bár itt-ott feltűnnek különlegesen ötletes és költséghatékony megoldások, úgymint a rugók és mozgató pneumatika helyett használt pillepalack nehezék rendszer, mely a víz mennyiséggel szabályozható. A helység falán Ash Pièrre munkái, professzionális nyomatok. Ha valaki bejön ide, kedve támad dolgozni. Egyébként látogatásomkor is nyomtatnak éppen. Házigazdám barátja, Hugo egy kis „skate-board” üzletet vezet a városban. Egy márka kitalálója és terjesztője. Nem nagy bolt, de megél belőle, és azt csinálja, amit amúgy is szeret, hiszen több évig profi szinten versenyzett. Most a sokszorosító műhelyben éppen az ő terveiből készülnek nyomatok, melyeket később Hugo boltjában árusít. Pénzügyekről nem kérdezősködöm ugyan, de a barátságon felül a megbízható és rendszeres munkát feltehetően minimális gazdasági érdekek is motiválják. (Első kintlétünkkor egyébként tartottak nekünk a gyáron belül egy másik szárnyban technikai bemutatót, de dolgozni akkor nem lehetett vele, most lenne rá alkalom…) Egy nagyobb termet találunk a grafikai műhelytől visszafelé, barátságosan, szőnyegekkel, kárpitokkal berendezve. Próbateremnek használják, de használata nem korlátozódik a fiatal rock-, pop-, elektrozenészek csoportjaira. A grafikai műhelybe menet énekkórus gyakorol, jó egy tucat ember hangja hallatszik, néha megáll az éneklés, ekkor hangos nevetés, pár mondat magyarázat hangzik el, majd folytatódik. Egész egyszerűen egy megfoghatatlan boldogság érzés jár át, olyan, mintha én is köztük ülnék és énekelnék. A terem ajtaján plakátok, melyek az itt próbáló zene- és énekkarok előadásaira szólítanak, vagy csak érdekes hírek, események reklámjai. A rendszeres használat nyomai ezek, ahogyan a „faliújságon” található időbeosztás is erről árulkodik. A kórus hangja hazáig kísér. Az emlékeimben a Bicikli-szobrász műhely már az első ittlét óta erősen él. Ebben a leválasztásban biciklironcsokból (alvázak, alkatrészek), fogaskerekekből, ilyen-olyan 27

szerkezetekből készülnek szobrok. 2006-ban innen kaptunk alapanyagot egy alkotásunkhoz, melyet az utolsó napi záróeseményre készítettünk. Érdekes és szerencsés módon biciklifelniket és gumikat kértünk innen, pontosan azokat a dolgokat, amit a művész úr (Alain Béroud) már nem használ fel. (Minden mást viszont igen.) A szobrok művészeti értékét meghatározni nehéz vállalkozásnak tűnik, mindenesetre az itt született alkotások gyakran vándorolnak kiállításokra, galériákba vagy egyszerűen megvásárolják őket. A „fotózni tilos” tábla is védett művészeti értékekre, alkotásokra utal. Az imént felsorolt műhelyek elsősorban munkára, képzésre és gyakorlásra rendezkedtek be. Az itt dolgozók változó rendszerességgel használják e tereket, mindenesetre ezek a munka terei. Természetesen szociális vetületei is vannak e tereknek, hiszen összekapcsolódás, átjárás van közöttük, de a magán- és csoporttulajdont mindenki tiszteletben tartja. A fenti példától eltérően találunk a Friche-ben olyan műtermeket, műhelyeket, melyek egyben privát terek is! A visszavonulás terei: otthonok Az egyik „őslakos”, Toni Vighetto birodalma klasszikusan ilyen tér. Szintén igazodva a gyár eredeti architektúrájához, Toni egy nagyobb, hagyományos téglafalakkal elválasztott részben él. Itt rendezett be magának egy színházat. A szoba közepén kamaraszínpadot alakított ki, mely legalább 20-25 négyzetméternyi; fekete függönyökkel körülszegélyezve, színpadi világítással együtt. Ne képzeljünk el azonban itt sem professzionális technikával felszerelt helységet. Minden éppen úgy van csak, hogy működjön, a célnak megfelelően. A színpad is a meglévő vas oszlopokhoz igazodik inkább és nem az elterjedt alumínium elemeket használja. A nézőtér mezei bútorokból áll (székekből, fotelokból, asztalokból). Nem meglepő hát, hogy az egésznek olyan összképe van, mintha egy óriási nappaliban lennénk. A sarkokban leválasztott terek, raktárnak műhelyeknek kialakítva. Néhol egy kirakatbábu lába, máshol egy függőágy, elszórtan klasszikus szerszámok. Ami azonban különlegesen izgalmas e térben, hogy a gyáron belül helyezkedik el egy külön „teret”, egy „lakást” alkotva, de ezen belül is áll egy „házikó” vagyis egy „kuckó” mely Toni alvó- és magántere. A sokszög alapú házikóban Toni néha vendégeket fogad. (2006-ban például itt tartottuk a hazaindulásunkat megelőző beszélgetést, ahol elterveztük a tavaszi pécsi eseményeket, kisebb csoportban kis filmeket néztünk egymás munkáiról.) Az izgalmas azonban az, hogy egy lépcső még ebből a belsőbb nappaliból is felvezet valahová, ami viszont – jogosan – teljesen láthatatlan maradt. (A leválasztott terek és szobák egy „matrjoska” babára emlékeztetnek.)

28

Toni Vighetto szakmáját illetően koreográfus, speciális mozgásszínház létrehozója, különböző mozgó és mozgásra kényszerítő tárgyak feltalálója és készítője. Ötvenes éveiben járó, szikár, cserzett bőrű, nyáron is kötött sapkát viselő „fura figura”. Húsz évvel ezelőtt találta ki, majd fejlesztette a „Zigrolling” nevű speciális tánc-tárgyat.25 A manapság „innovatív terméknek” nevezett eszközzel Toni rendszeresen jár fesztiválokra, színházi fellépésekre. Mivel ezt a Friche-ben oktatja is (illetve máshol úgyszintén), ezért szinte külön sportágként tekinthető már a „Zigrolling”. Igen látványos előadások születnek a Zigrollinggal, akár utcákon, akár tűzzel kiegészítve, vagy éppen a vízen. Nemrég – meséli Toni – a Cirque du Soleil26 francia cirkuszi társaság kérte fel egy produkcióban való részvételre, amiből később egy kaliforniai megrendelés is lett. A különböző városi, országos vagy akár nemzetközi produkciókban való részvétel a Friche-ben egyébként nem újdonság. (Bár Toni nemzetközi hírneve azért annak számít!) Egy másik épületében a gyárnak lakik Louis Cahu és barátnője Gaelle Bauer. Meghatározó alakjai az általam megélt Friche-nek. Louis vezetője egy zenekarokat összefogó és azokat menedzselő civil szervezetnek. Ennek tagja öt zenekar, melyek próbáit, fellépéseit és turnéit ő tartja kézben. Továbbá egy próbatermet üzemeltet a Friche-ben. (Ez leginkább cirkuszi sátorhoz emlékeztető, fa építmény, melynek kerek ablakai ugyanakkor tengeralattjáróra emlékeztetnek.) A próbaterem is olyan anyagból készült, amihez olcsón – vagy akár ingyen – lehetett hozzáférni, viszont maga a kivitelezés alapos munkáról árulkodik. A hangszigetelés és az akusztika ügyesen megoldott, sőt a nyolcszögletű kunyhóhoz egy kisebb stúdió, raktárhely is kapcsolódik. A működése rendszeresnek mondható, látogatásaim alatt szinte mindennap több zenekarral és több tucat emberrel találkoztam ott. A terem bejáratánál kis előtér kanapékból, asztalokkal megbeszélésekhez, vagy csak várakozni. Louis és Gael egy jurtában laknak, melyet barátjuk Thomas épített, kinek ez már a harmadik jurtája, amit itt készít. (A jurta építést elmesélésükből Thomas itt is tanulta meg.) Amikor az élő néprajzi gyűjtemény hasonlatot említettem, azt hiszem többek között ez is a szemem előtt volt. Az a hangulat, amit ezekből az építményekből, és a bennük zajló életből tapasztal az ember egy élő skanzenre vagy egy megvalósult utópiára emlékeztet leginkább. (Gaelle mesélte egyébként, hogy a jurtához kapcsolódó szögletes konyhát Louis egy nap alatt építette fel. Reggel szólt, hogy készít egy konyhát a házhoz, estére pedig már abban vacsoráztak. Alapanyagnak színházból leselejtezett díszleteket használtak!) 25

A Zigrolling egy íves alumínium csövekből álló gömbszerűség, melyek cikkelyekből jönnek létre, ezáltal a Zig „cikk-cakk”-ban gördül, innen is származik neve. Lásd még: http://zigrolling.free.fr 26 A Cirque du Soleil (Nap-Cirkusz) a világ egyik legnevesebb cirkuszi társulata, mely az egész világot bejárva ejti ámulatba a közönséget. Bővebben: www.cirquedusoleil.com

29

Louis ottlétemkor egy mini színházban dolgozott díszlettervezőként és világosítóként, de a produceri feladatokat is ő maga látta el. Emellett a „Le Bus Rouge” is hozzátartozik, mely egyszerre jelenti zenekara nevét, ugyanakkor pedig egy valódi „Piros Buszt”. Ezzel jártak Pécsett is, kétszer, de máshova is utaznak különböző zenei és színházi produkciókkal, egyfajta „utazó cirkuszként”. (A busz társasutazásra, alvásra, lakásra átalakítva és forradalmian vidám vörösre festve!) És ha már a forradalom előkerült! Idén találkoztam először Foxszal, aki Kaliforniából jött ide, egy nagyobb kerülővel, mivel ezt megelőzően Afrikában töltött több évet önkéntesként. Egy kis ideig egy hasonló, de jóval kisebb foglaltházban dolgozott, élt, de mivel bezárták azt a helyet, ezért most ide rendezett be egy nagyobb műhelyt. Több szász rossz, roncs bicikli sorakozik katonás fegyelemben Fox műhelyében, miközben a vezényletével két-három ember bicikliket javít, illetve átépít. Amikor ideérkeztem másodjára ide, bemutatkoztam neki, elmeséltem mi járatban, illetve megkértem hadd építhessek magamnak egy bringát, hogy közlekedhessek vele, ameddig a gyárban vagyok. Hamar belement. A hagyományos bicikliszerelésen kívül, teherhordó tricikliket készítenek a roncsokból és alkatrészekből. Egykét prototípust magam is kipróbálhattam, izgalmas és praktikus járművek. Szinte a megismerkedésünkkor megkérdeztem, hogy mi is ezzel a célja, hogy mit csinál a bringákkal, ha nem adja el vagy bérbe őket? Annyit mondott csak, hogy készül a totális forradalomra… Ő nemsokára hazautazik Amerikába – meséli –, de mielőtt otthon berendezkedne napelemes farmjára, most még, akit lehet, megtanít biciklit szerelni és összeraknak annyi kerékpárt, amennyit csak tudnak, mert nemsokára nagy szükség lesz rájuk! A műhelyben nagy a jövésmenés, bár bejönni, nem jöhet be akárki! A közelben Raphaël Sarfati kuckója, ami kevésbé látványos, viszont már több éve készül. Mindig egy kicsit hozzátesz, vagy elvesz belőle. Egy pár órát nekem is módomban állt segíteni neki téliesíteni az irodáját. Ő verseket, rövid kis üzeneteket ír, melyeket különféle módokon sokszorosít és terjeszt a városban. A műfaj nem igazán besorolható, leginkább talán a „street-art” vagy annak egy alfaja a „deface”27 kategóriájába tartozhat. Raphaël emellett képregényeket rajzol, inkább kedvtelésből, de az elhivatottság kitűnik munkáiból. Annak idején ez volt az ok, hogy ide költözött, többed magával, de a végén már csak ő maradt. Amikor idejött elmondása szerint „sokat politizált”, elsőre nem is értettem, mire is gondol, de később részletesen elmesélte, hogyan vett részt a helyi élet és a csoportok szervezésében.

27

A „deface” egy létező tárgy felülírása egy azon ejtett beavatkozással. Ilyennek tekinthetőek Raphaёl kis cédulái, melyek a gyár területén is több helyen feltűnnek, egyszerre reflektálva helyre és az üzenet olvasójára.

30

A műhelyek és otthonok kapcsolatairól A kérdés megválaszolásában elsősorban Vincent Guillermin, Raphaël Sarfati és Toni Vighetto alkotókkal készített interjúimra hagyatkozom, de azt más lakók személyes történeteivel is néhol kiegészítem.28 Hozzávetőlegesen tíz ember az, aki már 7 éve itt van, a legtöbben azonban 4-5 éve érkeztek. Egyébként minden évben jönnek új emberek, ahogyan távoznak is. Kb. 200-300 ember dolgozik itt rendszeresen, bár közülük akadnak, akik csak évente pár napot töltenek itt. (Vincent szerint – aki házigazdánk volt ez idő alatt – több mint 450 kulcs készült a főbejárathoz, ami jelzi, hogy hányan is használhatják biztosan a helyet, de Gaelle és Louis elmondása alapján ezer fő körül van, akik valamilyen rendszerességgel felkeresik a helyet.) A Friche-t használók nyilvántartására volt már valamiféle kezdeményezés, de ez leginkább informális vonalon történik. Periodikus, hogy ismernek e mindenkit vagy sem, néha igen néha nem, néha pedig elmegy a kedvük mindenkit megismerni. – mondja Raphaël. A kulcs kérdése egyébként valóban „kulcskérdés” a hely működésében. Az ajtók és a hozzátartozó kulcsok rendszere igen bonyolult. Létezik ugyanis egy főbejárat, amihez egy olyan kulcs tartozik, aminek több száz másolat van, külön-külön gazdánál. Ők bármikor bemehetnek a gyárba ráadásul az egyik nagyobb épületszárny ajtaját is – amit két nagyobb csoport használ – ugyanaz nyitja. Viszont a másik épületszárnyhoz már külön kulcs való, így az abban dolgozók értelemszerűen mindenen szárnyba, míg a másik hely használói csak a saját üzemrészükbe tudnak bejutni. Persze emellett minden kis kuckóhoz és műhelyhez már más-más kulcs szükséges. A magán terekről Vincent a következőket mondja: „A gyár eredeti építészetéből fakadóan voltak itt falak, zárt részek és az emberek lezártak maguknak különböző tereket – geográfiailag elkülönülő területeket. […] Szerintem fontos lenne, hogy ne legyenek „falak”. A probléma, hogy vannak pontok, amiket le lehet zárni, de van olyan ajtó is, ami gyakran nyitva marad – ahol sokan járnak, és amit folyamatosan használni kell, hogy a többi teret elérjék. Ezért az emberek nem szívesen hagyják nyitva a saját területeiket, mivel nem biztonságos és az veszélyezteti a saját „territóriumot” – pont úgy, mint az állatoknál!”

Az első idők nehézségeit a kulcs problematikája mellett többen is említették. Azt az időt, amikor a város elbontatta az épületegyüttes felét, amivel egy időben „kis területi háborúk”

28

A Vincent-nal, Raphaёl-lal és Toni-val készített interjúkat találtam leginkább alkalmasnak, hogy egyfelől belülről mégis objektíven mutassam be a csoportok szerveződését. Ezt egészítem ki mások elbeszélésivel és véleményeikkel.

31

indultak meg. Már az ide költözésük előtt is létező csoportok egyszerűen igazodtak a gyár „geográfiai” határaihoz (NoMad, La Vaca Loca). Ugyanakkor más esetben, pedig egy-egy területrészt közösen használók kerestek maguknak összetartó identitást a csoportba szerveződéssel (punkok, lakóhelyet keresők). Raphaël a kezdeti időkről így emlékezik: „Ez az én területem, ez az enyém, ez ment sokáig. Veled vagyok, vagy ellened? Nehéz volt nagyon. Egyfajta erőszak játék ment sokáig. Basseball ütőkkel sepregetni. A kezdet ilyesmi volt. […] 2004-ben viszont jött a megállapodás, a konvencó, amit az önkormányzat kötött a Friche lakóival. Ezen év júniusa óta az embereknek jogukban áll itt lenni.”

A város nem tárgyalhatott ugyanis az egész Friche-sel, ezért létrehozták a gyárlakók képviselő testületét (CFA-RVI),29 mely csoportonként 2-2 főből áll, döntéseit szavazati úton hozza. Nagyon érdekes volt számomra, hogy míg létezik olyan csoport, amiben hét ember dolgozik csupán, úgy máshol már több száz fő körül van a létszám. Viszont ennek ellenére is csak 2-2 embert delegálnak a képviselő testületbe. Amikor erre rákérdeztem, hogy ez, hogyan is van, eltérő válaszokat kaptam ugyan, de valahol mégis természetesnek vették ezt a helyzetet. (Raphaёl azt említette, hogy míg az a hét ember állandó jelleggel itt van, addig a másik kétszáz csak alkalmi használója a térnek, míg Vincent a fejét csóválta kicsit, hogy ez már régóta így van, de azt is figyelembe kell venni – mondja, – hogy itt az emberek egy „életstílust” is képviselnek! Vannak, akik valami értéket szeretnének csinálni itt, míg mások csak a „pillanatból” profitálnak!) Az, hogy ki kerülhet be tagként valamelyik kollektívába szintén lehet közvetlenül a CFI-RVI döntése, azonban a bevett szokás inkább az, hogy erről a gyakorlat dönt. Amikor Raphaël-t a Friche közösségébe való általános bekerülésről kérdeztem, a következőt mesélte: „Az első az akarat. Ha már eleve fel tudod tenni ezt a kérdést, az már azt jelenti, hogy tudtál kontaktot szerezni. Ez már valami. Tudod, hogy kinek kell feltenni a kérdést! Innentől kezdve a következő két dolog történhet: vagy a CF-RVI fogad be, valami közös döntés alapján, vagy pedig ez egy csoporton keresztül történik. Ha nekem például érdekes az a személy, akkor magam mellé fogadom, ha viszont nem, akkor másoknak továbbítom. Ha a kapcsolatunk ugyan jó, de mégsem tudok dolgozni az illetővel akkor is továbbítom valakinek, de már alaposabban kigondolom, hogy ki tudna vele foglalkozni precízebben, mint én! Ha pedig úgy érzem, hogy ez a személy nem jó a helynek, akkor egész egyszerűen lerázom! […] Mindenki ezt csinálja, legalábbis majdnem mindenki…”

29

Collectif Friche Autogérée – Renaul Véhicules Industriels (A Friche Önigazgatási Csoportja – Renault Gépjármű Üzem) – alapító okirat 2004. február 22.

32

Persze, ha már valaki „bent van a helyen”, akkor is kikerülhet, ha nem tud együttműködni a hellyel, annak elfogadott szabályaival. Ilyen konfliktus okozott a kezdetekben az, hogy nem volt tisztázott pontosan a hely nyitottságának a kérdése. Míg egyesek azon a véleményen voltak, hogy e helyet ki kell nyitni a nagyközönség előtt, addig mások ragaszkodtak az önkormányzat álláspontjához, miszerint a hely biztonsági okokból nem fogadhat külsős vendégeket. Így került sor 2004 szeptemberében arra, hogy „kitették az utolsó embert is aki gondot okozott”. Ő azon a véleményen volt, hogy ki kell nyitni gyárat a műhelyek és foglalkozások közönsége előtt a helyet, és esti rendezvényeket is érdemes tartani. (Érdekes, hogy ennek az embernek a szándékai később mégis – bár már nélküle – részben érvényesültek, azaz a hely elkezdett fogadni kisebb csoportokat, hogy azok foglakozásokon, próbákon részt vegyenek, második ottlétemkor pedig esti koncertet is tartottak, melyre kívülről is lehetett jönni! Ezt az esetet egyszerűen Raphaёl azzal magyarázta, hogy az „akkor nem az a korszak volt”.) Ezen esemény után a csoportok inkább magukkal, a csoportok tagjai, pedig saját „kuckójukkal, műhelyeikkel” kezdtek inkább foglalkozni, „visszahúzódott mindenki egy kicsit”. Keveset is foglalkoztak egymással ezek a csoportok 2005. közepéig, amikor is egyesek megpróbálták tudatosan összehozni egymással ezeket a csoportokat. „Addig a „Punkok” a „Kapitalista művészekre” mutogattak és vissza… mindenki szőtte a saját kis fantazmagóriáit. […] Én hajtogattam csak, hogy a kollektívák azok csak formai dolgok, ami a jognak kellenek, de hiába. Az egész lefárasztott nagyon, de később mégis gyümölcsözőnek bizonyult”

Noha igyekeztem a hely kialakulására, a csoportok közötti kooperációra terelni a beszélgetések menetét, de az együttlét és a függetlenség kérdése szinte minden interjú alanynál magától előkerült. Egy vacsora után kötetlen beszélgetés közben – melyet a jelen lévők tudtával rögzítettem is – az elszigeteltségről és az együttműködésről Louis a következőket mondta: „A Reso-ban30 sok ember dolgozik együtt, akinek nincs sok köze egymáshoz, de mégis sikerül úgy együttműködniük, hogy közben mindenki megőrzi az egyéni szabadságát, ráadásul az egész helyet is működtetik közben. […] Az a fontos, hogyha a Friche-ben vagy akkor vedd ki a részed a közös munkából – mosogass el, takaríts ki magad után –, aztán pedig otthon azt csinálsz, amit akarsz, nekem tök mindegy. […] Persze olyan is van, hogy keresel magadnak egy biztos búvóhelyet, hogy azokkal legyél csak, akiket szeretsz, de előbb-útóbb ilyenkor azt veszed észre, hogy bezárul körülötted a világ.”

30

A Friche-t alkotó öt csoport egyikke, amiben Loui is dolgozik.

33

Toni, aki leginkább zárt kis világáról, precíz munkáiról maradt meg emlékezetemben, ő is úgy látja, hogy a csoportok közötti aktívabb együttműködés csak az utóbbi években indult be igazán. Ebben szerepe van elmondása szerint, hogy kint létemkor úgy volt, hogy a Friche-t 2009 novemberében bezárják, illetve, hogy egy kisebb épületszárnyat biztonsági okokból már le is kellett zárni,31 mivel veszélyesnek bizonyult. A lakók elfogadták ezt a helyzetet, és tisztában vannak vele, hogy egyszer el kell hagyni majd a gyár területét. A kényszerítő tényezők újfajta kooperációra késztetik a kollektívákat, azokat is, akik addig leginkább csak saját ügyeikkel voltak addig elfoglalva. Toni a következő gondolatokkal zárja a beszélgetést: „A Friche kezd összemenni. Most már a „Fehér Szalon” is bezárt. Apránként egyre több kapcsolat alakul ki, egyre többen vannak, akik együtt dolgoznak valamilyen projecten. […] Akik száműzetésbe kényszerültek azoknak újra kell definiálniuk magukat! Amikor vége lesz ennek a helynek, akkora már ezek a kapcsolatok mint a „virágpór a széllel” a levegőbe emelkednek és mindent beporoznak majd. […] Ez egy olyan fa, ami minden hetedik évben virágzik és ez most kezdődött, ez itt van a levegőben, érezni lehet és erősen jó, mint egy illatos virág! […] Sok mindent láttam itt a 7-év alatt, sok kis apró előadást. Nem tudtam volna a Ziget ennyire csinálni, illetve nem jutottam volna el a Nap-Cirkuszhoz sem, ha nem vagyok itt, azért megy a Zig tovább Kaliforniába is, mert itt voltam. […] Hát igen el kell majd költözni, de az még odébb van, sok a teendő még addig, temérdek a munka. Az még legalább 14 hónap!”

Az interjú részletek 2008-ból valók. Akkor, mikor elhagytam a helyet „nem néztem vissza”. Egy év elteltével egy konferencián jártam Lyonban. Értelemszerűen meglátogattam a helyet, ami természetesen még mindig üzemelt, barátaim hát vígan fogadtak. A téli napokat Louis és Gaelle vendégeként töltöttem, a hangárban felállított jurtájukban, előterében kis teatűzhellyel, miben fával rakott tűz lobogott. Az eltöltött napok már csendben teltek, úgy tértem vissza minden nap szállásadóimhoz, mintha az a legtermészetesebb dolga lenne a világnak. Míg én Fox és jó pár ismerőse, illetve érdeklődő társaságában a havi rendszerességgel megrendezett „Vélorution” kerékpáros felvonuláson vettünk részt különböző kerekes szerkezettel, a totális biciklis forradalmat hirdetve, addig Louis zenekarait menedzselte valahol a városban, az apró Gaelle pedig a Friche-ben a jurtájuk előtt, egy csörlős emelő segítségével éppen autójuk motorját szerelte, olajjal átitatott kantáros-nadrágjában. Első pillantásra, amikor megláttam egy kicsit megrökönyödtem, de aztán rájöttem, hogy minden a legnagyobb rendben van… hiszen a Renault Autógyár Szerelőüzemében vagyunk!

31

A „Fehér Szalonra” elkeresztelt terület, ami megrogyott egy kicsit, ezért át kellett költözniük az abban dolgozóknak más helyekre a gyárban!

34

Metszéspontok az ugaron Elméletek és gyakorlatok találkozásairól Ahhoz, hogy egy kicsit távolabbról láthassuk a Friche-t: Marion Lièvre francia etnológus meséli el egy vele készített interjúban32, hogy a Romániából érkezett cigányok Monpellierben való letelepülésük kapcsán, hogy keresnek maguknak táborhelyet, milyen szempontok játszanak közre egy terület kiválasztásakor: „Az első bevándorlók egyszerűen csak egy üres telket keresnek a város szélén. Idővel, ha elzavarják őket, a következő terület kiválasztásakor már egy sor szempontot is figyelembe vesznek: például azt, hogy a tábor közel legyen azokhoz a helyekhez, ahol tevékenykednek, továbbá legyen a közelben iskola, egészségügyi intézmény, folyóvíz. […] Montpellierben például éppen területet keresnek egy olyan csoport számára, akiket augusztusban kiutasítottak. Az érintettek a fenti kéréseket fogalmazták meg. A civilek vigyáznak arra, hogy a hely higiénikus legyen, tisztaságot lehessen tartani, legyen hozzáférés folyóvízhez, továbbá hogy normális viszonyt lehessen kialakítani a szomszédokkal. A kiutasítások nagy része ugyanis azzal kezdődött, hogy a szomszédok panaszt tettek. […] A mikrotársadalmak családi hálózatokba, illetve egy központi család köré rendeződnek. Annak ellenére, hogy a tágabb értelemben vett család egy helyen lakik, ki-ki csak a maga szűkebb családjával törődik. Egyes területeken létezik egyfajta vezető, aki kiválasztja a táborhelyet, tartja a kapcsolatot a helyi civilekkel, beszéli a nyelvet, és gyermekeit francia iskolába járatja.”

A fenti idézetet, mintha a gyár falain belül, a Friche-ben már több házfoglalásnál edződött „frichard” mondaná nekünk. A monpellieri romák területfoglalási rutinja nagyon ismerős a foglaltházak történeteiből. Ez egészegyszerűen azért is lehetséges, mert ez valahol egy u.n. „szükséglet alapú” foglalás (Prujit 2004), mely biztosítja egy közösség életét. Ha azonban jobban szemügyre vesszük a tömör összefoglalót, akkor látjuk, hogy ez akár a Friche története is lehetne. A 2002-es fesztivál alkalmával valószínűleg a „legbátrabbak” maradtak az üres épületben. A munkahely, illetve a „tevékenykedés” helyszíne olyannyira közel kerül a lakóhelyhez, hogy az a gyakorlatban egy térben is van. Ebben az értelemben a terület keresés, majd a terület elkerítése a heideggeri „lakozás” szándékát is feltételezi, hiszen mind a cigány csoport, mind a maguknak műtermet kereső művészek, alkotók ennek tudatában keresik fel opcionális területeiket. Az ivóvíz feltételei, a csatorna megléte mint alapvető emberi, illetve higiéniás szükségletek azt hiszem nem szorulnak további kommentárra. A téralkotás folyamatait vizsgálva viszont a Gottfried Semper a szerkezettel szembeni, a térelhatárolás

32

Lièvre, Marion / Sipos Zoltán: Együtt a család – Franciaországi illegális romatáborok a kutató szemével http://www.indy.media.hu/node/17690

35

elsőbbségét hangsúlyozó gondolata némi megtorpanásra késztet. A Friche előtt a kamionok egyszerűen parkolásukkal, művészek a gyárcsarnokban egy kifeszített fólia vagy egy használt reklám molinó segítségével, de budapesti Zöld-Pardon 1999-ben pár gyékény fotel és asztal lerakásával is tereket hoztak létre. A Semper által emlegetett „vesszőkarámból kiinduló durvább szövevény” mint a belső életet a küldő élettel elválasztás eszköze, már lehet, hogy felesleges is! Gondoljunk csak bele: egy kávéház, amelynek az utcára nyílik a terasza, két nagyobb váza lerakásával már kijelölheti a helyét, persze csak egy bizonyos időre… Az említett Zöld-Pardon, mely bizonyos értelmezések szerint lehet a budapesti romkocsmák egy előképe, indulásakor valóban csak pár ülőalkalmatosságot helyezett ki a budai Petőfi Híd lábához. Évekkel később került csak komolyabb kerítés az addig parlagon álló terület köré, illetve épültek nagyobb szerkezetek (színpad, dj-pult, bár, stb…) A gyár csarnokai üresek voltak, szinte mint az űr, úgy tátonghatott. (Amikor 2006-ban kint voltunk elmentünk egy külsőbb kerületbe, ahol szintén elhagyatott gyár állott, azt bejárván szabályos oszlopközökre és egy mohától zöldellő beázásra a plafonon emlékszem… másra nem. Nem maradt „téremlékem”. Bár most, hogy erre az esetre, ebben a kontextusban gondolok: az oszlop köz az maga periodika elválasztó pontok, a beázás meg mint egy ország a térképe, határokkal tagol.) Visszatérve a Friche-hez: Azzal, hogy minden művész, alkotó, jelenlévő magának valamilyen technikával egy „oszlop-köznyi” terület leválasztott, azzal saját maga, emberi tevékenysége révén hozta létre a teret, ki a magáét, ki másokkal közösen egy csoportét. Erről Bollnow a „térelhatárolás” elsőbbségeként beszél. Ezek a bizonyos elkerítések, terület leválasztások kivitelezésükben igen sokfélék. Könnyedén juthatott eszembe egy „néprajzi gyűjtemény”, mely építés technikákat kíván felmutatni. A használt molinótól, a bambusz rácson át, az üres üvegekkel áttört vert agyagfalig több tucat megoldást láttunk. Ebben nemcsak „az ember” tevékenysége, hanem „egy konkrét ember” munkája látható, persze arctalanul, ismeretlenül, mégis ha végigsétálunk a csarnokon – mint egy „múzeumban” akkor eltérő, egymástól különböző emberek tevékenységeit látjuk. Ki-ki megalkothatta a saját „fantázia-terét”. Gyerekkori emlékek, vagy filmbéli tájak kerültek elő, melyeket olcsó de kreatív módokon sikerült megvalósítaniuk. Házigazdám kétszintes kis faházikója, piros, szívet formázó fa ajtajával a gyermekkor emléktere (Bachelard 1956), vagy akár Luois és Gaelle jurtája egy közös ámbár soha meg-nem élt múltból kerülhetett elő, amikor még nomádként éltük életünket. A félbevágott autóbuszok, melyekben éppen konyha üzemel, pedig a jövőből gurult ide valahogyan. Ettől olyan valós ez a tér. Sőt! Itt érzem az analógiát a budapesti romkocsmákkal is, melyekben a terek kialakításában ismeretlenül is egy-egy alkotót, alkotói 36

csoportokat lehet észrevenni. Nem leplezik a munka nehézségeinek nyomait, nem akarnak tökéletesek lenni, nem akarnak elfedni semmit. Egy-egy épületen belül hagynak több embert is dolgozni. (Előfordul gyakran az is, hogy romkocsmákban, foglaltházban a közösségi terek időszakosan is átváltoznak, azaz úgy, ahogyan a graffitik, időről-időre eltűnnek, majd máshol, máshogyan előkerülnek, egy művész átalakítja, továbbfejleszti a másik munkáját és így tovább…) A Friche terében, foglaltházakban, de romkocsmákban is az ember leginkább mozogva éli meg a teret. Azaz egy-egy részlet észlelése esetén inkább egy műhelyt, egy alvóhelyet, egy kellemes sarkot látunk csak. Mozgásunkkal, a térben való közlekedésünk során nyílik meg igazán a tér. Hildebrand „látás-képzet, valamint „mozgás-képzet” fogalmai talán érthetőbbek is így. A terek „eredetisége” ebben rejlik valahol. A duisburgi „Landschaftspark” is leginkább akkor mutatkozik előttünk, ha mozgunk benne. Feltehetőn ez a park koncepciójából adódik, hiszen ott egy élménypark létrehozása volt a cél. A gyárterületet, annak eltérő helyeit bejárva tudjuk igazán megélni a teret. (Csak magára a tér bejárására gondolok itt, minden egyéb külön programon való részvétel nélkül.) Az ilyen jellegű ipari létesítményeknél egyébként már jóval ritkábban beszélhetünk a terek spontaneitásáról, hiszen a hely üzenetének világosnak kell lennie, mely ráadásul egy hatalmi kontroll alatt áll, legyen szó politikai vagy gazdasági szereplők által felügyelt létesítményekről. A funkció amit viszont már nem tölt be, aminek önnön kifordított mása, az már jobban közel engedi magát mondjuk a Friche RVI-hez. Foucault heterotópia elméletében. A mozgás által megélt tér, melyben valóban több érzékszervünkkel egyszerre részt vehetünk, észlelhetővé teszi azt is, hogy valami kizökkent ezen a helyen, az egykori Thyessen Üzem kohóinak öntőtégelyein gyereket rohangálni, hatalmas betonpilléreken pókemberként kapaszkodó sportolókat látni, vagy az óriás gáztartályban búvárokról tudni valahol abszurd dolog. A tér szinte érintetlen, a német fegyelemnek köszönhetően itt nem tűnt el a gyár maga, A vas és a beton a helyén. Ami nincs: az maga az ember. Viszonya a helyhez, annak tárgyaihoz furcsa és idegen. A tér maga nem, de a térben az ember utópisztikus, valósága lévén pedig „heterotópia”. Embert próbáló munkának számított a kohók forróságában dolgozni, gépek monoton, szűnni nem akaró zajában, megállás nélkül. Ma, itt a parkban: megmerevedett géptestekre felmászni próbáló színes emberek. Foucault egy másik érvelése alapján heterotópiának tarthatjuk a squatokat, illetve magát a Frisch-t is. A társadalmi normáktól eltérő csoportok helyei ugyanis ezek, egyfajta „devianciaheterotópiák”, ahol ugyan minden közvetett kényszer nélkül, de mégis valamilyen módon elszigetelten élik az emberek életüket. A Friche a város belvárosának szélén helyezkedik el ugyan, de azt jól körülhatárolt falak védik. Ez a védelem teszi lehetővé, hogy a társadalom 37

normáitól eltérő módon élő emberek itt biztonságot találjanak. (A punkok vagy a „lakó squatolók” ezen a struktúrán belül is elszigetelten léteznek.) A védett területen belül is találhatunk azonban „zártabb” részeket. Különböző ajtókon túljutva változik hát az elszigeteltség foka. A kulcsok tulajdonlása teszi lehetővé az eltérő szintekre való bejutás lehetőségét, ami ezáltal identifikáló tényező is. Ahogyan mind a mai napig a bentlakásos iskolák működésében is megfigyelhető, úgy e helyszíneken is összemosódnak a magánélet, az oktatás, a munka, a szórakozás és a pihenés terei. Emellett ezek az időben is összekuszálódnak. A teret egész nap lehet használni, a hagyományos napi idősávok ebben jóval kevésbé meghatározóak, mint az ott kialakult szokások és egyedi praktikák. Egy város, vagy egy ország önigazgatási rendszerének lehet kifordított tükörképe a hely szervezeti felépítése. A képviseleti rendszer, a szavazások, a területi megoszlás mind megfigyelhető itt kicsiben. Az első személyes benyomásom, illetve a kezdetektől ott élő és dolgozó Toni Vighetto észrevétele is megegyezik: a Friche egy miniatűr városként, vagy kis faluként élhető meg, ahol saját szabályok érvényesülnek. A „városka” lakóinak jogaik vannak, de a csoportok önmagukra vonatkoztatott szabályait is minden csoporttagnak be kell tartania. Aki pedig veszélyezteti a hely egészének működését, azt egyszerűen kidobja magából a közösség! Foucault ilyen heterotópiának írta le a jezsuiták paraguayi telepeit is, ami bizonyos értelemben megfeleltethető a francia példánkkal. Érdemes még megemlíteni itt a squatok „ünnepi” jellegét is, ami az átváltozásban érhető tetten leginkább. Azzal, hogy egy addig teljesen eltérő funkciónak helyet adó térbe beköltözik egy attól eredetileg idegen tevékenység, azzal valahogy a vásárok speciális térfoglalása is eszünkbe juthat. Mint a színházban, úgy változik át a tér egy szempillantás alatt egy másikká. Gyakorlatilag napok alatt ki tud alakulni egy ilyen tér, ahogyan ez a Friche-el is történt, amikor az első fesztivál átértelmezte a Renault Gépjármű-gyár üzemcsarnokait. Ez, a múlt távlatából igen érdekes jelenség is egyben. A fesztivál, mint számos művész megjelenésének eszköze, azaz egyfajta nyilvánosság, „színpadként” szolgált számukra, hogy láthatóvá váljanak a város előtt, „vágyaikat átélve, energiáikat felszabadítva” mutatkozhattak be a közönség előtt. (Szijártó 2004) A fesztivál végeztével pedig egy varázsütésre minden eltűnt, azaz láthatatlanná vált. (Stílusosan, hiszen az esemény neve is ezt volt: Jarden des Possibeles – Lehetőségek Kertje.) Ezzel a pillanattal pedig a „színpad” átalakult „kulisszává”, a nagy nyilvánosság elől, kis műhelyekbe vonultak vissza. Ezzel az eltűnéssel és átalakulással pedig mintha Hakim Bey, Ideiglenes Autonóm Területére érkeztünk volna! Hakim Bey elmélete könnyen megfeleltethető ugyanis a foglaltházakkal, illetve a Friche-re is jól illik, hiszen mind a társadalom normáival való ellenszegülésben, a gyakori illegalitásban, 38

mind pedig az erős ideiglenességben, – olykor láthatatlanságban – és a hálózatba való szerveződésben hasonlóságot mutat azzal.33 Ez a francia példánál főleg a kezdeti időkben volt megfigyelhető. A teljes illegalitásban működő hely nem egy TAZ-t, hanem szinte TAZ-ok szigeteit jelentette. A különböző kollektívák nemhogy a társadalomtól, hanem egymástól is próbáltak elszeparálódni. Az ideiglenesség és a láthatatlanság kérdése már összetettebb vizsgálódást kíván. Hakim Bey egy filminterjúban úgy fogalmaz, hogy az Ideiglenes Autonóm Területek fenntarthatósága maximum 18-20 hónap.34 Azaz mihelyt láthatóvá válnak, vagy medializálják ezeket a tereket, meg kell szűnniük – állítja Bey. Itt persze rögvest felvetődik a kérdés, hogy kinek a szemében vállnak láthatóvá? Szintén személyes tapasztalatom, hogy a lyoni Friche működése megkezdése után hat esztendővel egy ismert és neves lyoni kulturális egyesület több tagja nem tudott a helyről, ahogyan egy civil kulturális témában szervezett konferenciára meghívott helyi kultúrpolitikus sem. Azaz az ideiglenesség és láthatatlanság is viszonylagos. Itt annyit érdemes megjegyezni, hogy a helyről mesélők is több korszakot említettek meg Friche életében (kezdeti időszak, megállapodás az önkormányzattal, megbékélés, hely veszélybe kerülése – együttműködések megerősödése, bezárás előtti időszak), hogy ezeket az állapotokat TAZ-ok láncolataként is akár felfoghatjuk! Azaz valóban: mihelyt egy állapot kezd stabilizálódni, akkor az, mint Ideiglenes Autonóm Terület megszűnik ugyan, de létre jön egy másik rendszer, amire viszont ismételten ráilleszthető a kifejezés. Persze mindemellett tény, hogy nem lehet ez a fajta független állapot örök. Előbb utóbb a működés tökéletesedésével levetkőzi a TAZ jegyeit egy ilyen tér. A lázadásból inkább rutinos működés, az elszigeteltségből ismertség (és elismertség), a saját szabályokból pedig társadalmi normák válnak. (Ezek átmenetek, éles határvonalak nélkül, ezért meghatározásuk mindig nehézkes marad.) Ez a fajta normalizálódás 2005-ben kezdődött, amikortól is hivatalos képviselő testülettel rendelkezi a Friche, a város felé egy delegált hivatott képviselni az egész közösséget. (Hasonló megoldásról számol be Marion Lièvre is a betelepült romák kapcsán). A csoportokon belüli kommunikáció a képviseleti rendszer miatt lényegesen megjavul és a terek is világosan elkülönülnek, egyedi felelősségekkel és kompetenciákkal. A belakott és megnyugodott gyár belsejében az ott dolgozók százainak egymáshoz fűződő kapcsolatainak hálói új tereket teremtettek. Üres falak között akár két ember egymással való érintkezése határokat, majd határok felszabadítását 33

Hakim Bey TAZ-ról szóló írásában konkrétan nem találkozunk azzal, hogy a Squatokat ilyen helyeknek gondolná, de ennek negációja sem derül ki a munkából (márpedig ismerte a fogalmat, hiszen egy helyen megjelenik az anyagban). Manapság viszont egyre több foglaltház kultúrával és globkrit mozgalommal foglalkozó írás hivatkozik rá. 34 MINDLIFT TV: Hakim Bey – Peter Lamborn Wilson. (Videóinterjú, 2005) In: http://www.youtube.com/watch?v=i3cL1zAQry4

39

eredményezte. Évek alatt alakult ki az bonyolult tér és kapcsolati rendszer, mely együttesen hívja elő a Friche fogalmát. Az emberek által tér képződött, majd a tér által közösség. Ha a Friche tere meg is szűnik, nem érnek véget a kapcsolatok, ezáltal pedig a tér újratermeli majd önmagát. Lehet, hogy egy másik helyen, egy másik időben, de újjászületik, s új közösségeket hoz létre. A különböző tér-újraéledésekben a hasonlóságot, ha össze kell foglalnom akkor Heidegger négyességének elméletének parafrázisában találtam meg: A szükséget a Földben, azaz a valósban, a vágyakat az Égben, tehát a távoliban, a megvalósítást a Halandóban, más néven a végesben, a tervezést pedig az Isteniben, avagy az örökben! Budapest; 2010. november 5.

40

IRODALOM

Alexander, Christopher (1965-66): „A város nem fa” (Váti dokumentáció), in Urbanisztika – Válogatott tanulmányok. Szerk.: Arthur Glikson, Gondolat 1979 Babbie, Earl (2003): A társadalomtudományi kutatás gyakorlata, Budapest, Balassi Kiadó. Batár Attila (2010): Az emberi tér – válogatott tanulmányok. Terc (Építészet / Elmélet) 2010 Bay, Hakim (2008): Ideiglenes Autonóm Területek, Helikon, 4, 396−421. Bey, Hakim (1985): „T.A.Z. Az Ideiglenes Autonóm Terület” (Káosz: Az Ontológiai Anarchizmus Nyomtatványai) Fordította: Nagy Imola, in Helikon Irodalomtudományi Szemle 2008/4. „Az autonómia új esélyei” – Budapest Bodó Balázs (2004): „Bolyongás egy áldás nélküli térben – Graffiti és street art mint társadalmi diskurzusok eszköze” című cikkében jelent meg. Hozzáférhető: link: www.warsystems.hu/wp-content/uploads_bodo/bolyongas.pdf Buron, Glen (2005): „R.V.I. - D’une friche industrielle à l’expérimentation de formes de vivre ensemble alternatives” Mémoire de sociologie appliquée au développement local, Université Lumière Lyon 2, Castells, Manuel (2005): „A hálózati társadalom kialakulása”, Az információ kora. Gazdaság, társadalom, kultúra. 1. köt. Budapest, Gondolat Debord, Guy (2006) A spektákulum társadalma Balassi, Budapest, 2006. (Fordította Erhardt Miklós) Dunajcsik Péter Maxigas (2005): „Foglaltház és civil társadalom” hozzáférhető: http://hi.zpok.hu/maxigas Foucault, Michel (1967) "Eltérő terek" in Nyelv a végtelenhez - Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Latin Betűk, Debrecen, 1999. 147-157. old. Ford: Sutyák Tibor. Foucault, Michel (1967) „Des espaces autres”, Dits et écrits (előadás jegyzete, Cercle d'études architecturales, 1967. március 14.), Architecture, Mouvement, Continuité, n " 5, 1984. október, pp. 46-49. (Fordította: Erhardt Miklós 2004.) hozzáférhető: http://exindex.hu/index.php?page=3&id=253 Gagyi Ágnes (2006) „Squat-kultúra Budapesten” – hogyan keretezzük? Anthropolis 3.1, 2006 Hankiss Elemér (1982): A közösségek válsága és hiánya. in: Diagnózisok Budapest, Magvető Kiadó, „Gyorsuló Idő” sorozat (1982) Horváth Sándor (2005) „Sztrájktanyából huligántér – Egy morális pánik hatása a városi terek imázsára a hatvanas években” In N Kovács Tímea – Böhm Gábor – Mester Tibor szerk.: Terek és szövegek. Újabb perspektívák a városkutatásban, Budapest, Kijárat, 199-211. Konrád Gy. - Szelényi I. (1971): A késleltetett városfejlődés társadalmi konfliktusai. Valóság, 1971/12. In: Új építészet, új társadalom, 1945-1978, Corvina, Vál. és bevezette: Major Máté és Osskó Judit, 1981. Kovács Éva (2007): A közösségtanulmányoktól a lokalitás megismeréséig; in: Közösségtanulmány – módszertani jegyzet, Szerk.: Kovács Éva, Budapest, Néprajzi Múzeum; Pécs, PTE-BTK Kommunikáció és Médiatudományi Tanszék 2007. Kotun Viktor (2008): Mai magyar autonómia-törekvések, Helikon, 4, 571–620. Lányi András (2003): Létezik-e? Esszék, Hanga Kiadó / Új Mandátum Könyvkiadó. Budapest, 2003. Lewin, Kurt (1951) „A mezőelmélet a társadalomtudományban” Gondolat, Budapest 1972

41

Moravánszky Ákos (2007): A tér fogalma az építészetben, in Moravánszky Ákos és Gyöngy Katalin szerk.: A tér. Kritikai antológia. Budapest, Terc, 8−38. Nemes Nagy József (1998): A tér a társadalomtudományokban, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest. Meggelen van, Bert (2007): Újrafelhasználás és átalakítás: kilenc kulcsfontosságú elem és még valami / Re-use and Transformation: Nine Key Elements, an Unstable Balance, and One More Thing, in A kulturális negyed mint vársofejlesztési stratégia, Pécs, Európa Centrum Kht Pruijt, H.D. (2004): Squatters in the creative city: rejoinder to Justus. International Journal of Urban and Regional Research, 28(3) Schneller Isván (2002): Az építészeti tér minőségi dimenziói – Librarius – 2002, Solymosi Judit (1993): Francia példa - A művelődési és ifjúsági ház mint egyesület – összefoglaló beszámoló Magyar Művelődési Intézet Szemerey, Samu (2007): Részvétel és tulajdonlás a városi kultúrában / Participation and Ownership in Urban Culture, in A kulturális negyed mint vársofejlesztési stratégia, Pécs, Európa Centrum Kht Szántó Diana (2005): Squat-világ, squat-kultúra. Etnológiai megfigyelések egy francia kisvárosban, Anthropolis 2.1/2 Szijártó Zsolt (2007): Tér, kultúra, kommunikáció, in Közösségtanulmány – módszertani jegyzet, Szerk.: Kovács Éva, Budapest, Néprajzi Múzeum; Pécs, PTE-BTK Kommunikáció és Médiatudományi Tanszék 2007. Szijártó Zsolt (2004): Színpad és kulissza: a városi nyilvánosság átstrukturálódása, Magyar Tudomány,10, 1164–1174. Tuckman, Bruce (1965): „Team development model.” Naval Medical Research Institute, Bethesda, MD Vitányi Iván (2004): A művelődési házak közönsége, helye, szerepe a kulturális fogyasztásban, in Találkozások a kultúrával 1; Írta és szerkesztette: Hunyadi Zsuzsa; MTA Szociológiai Kutatóintézet – Budapest 2004. Verhagen, Evert (2007): Az ipari örökség újrahasznosítása – egy kreatív megközelítés / Re-use of Industrial Heritage: a Creative Approach, in A kulturális negyed mint vársofejlesztési stratégia, Pécs, Európa Centrum Kht. Wessely, Anna (2007): Városi kultúrák és kulturális negyedek / Urban Cultures and Cultural Quarters, in A kulturális negyed mint vársofejlesztési stratégia, Pécs, Európa Centrum Kht

42

TOVÁBBI FELHASZNÁLT DIGITÁLIS MEGJELENÉSEK

Bardóczi Sándor: Kulturális tér a szlömön http://archivum.epiteszforum.hu/muhely_utopia.php?muid=269 Bardóczi Sándor: KULT SZLÖM CSÖRTE. Válaszok és kritikák WGA kritikájára http://archivum.epiteszforum.hu/muhely_utopia.php?muid=274 Centrum Squat (videó) http://hungary.indymedia.org/foglalthaz/sajto/tv/Rakott/squat.WMV Lièvre, Marion / Sipos Zoltán: Együtt a család – Franciaországi illegális romatáborok a kutató szemével http://www.indy.media.hu/node/17690 Somlyódy Nóra: „A helyet mi építettük...” http://archivum.epiteszforum.hu/holmi_detailed.php?mhmid=3069 Somlyódy Nóra: „Átrajzoltuk az emberek kognitív térképét” http://archivum.epiteszforum.hu/holmi_detailed.php?mhmid=3043 Somlyódi Nóra: „Míg az ajtótól hátra jutsz, különböző világokkal találkozol” http://archivum.epiteszforum.hu/holmi_detailed.php?mhmid=3098 Wesselényi-Garay Andor: Kritikai megjegyzések Bardóczi Sándor írásához http://archivum.epiteszforum.hu/muhely_utopia.php?muid=273

43