KÉTÉLTŰMENTÉS A 311-ES KÖZÚT FARMOSI SZAKASZÁN

Természetvédelem és kutatás a Tápió-vidéken Rosalia 7 (2012), pp. – .

KÉTÉLTŰMENTÉS A 311-ES KÖZÚT FARMOSI SZAKASZÁN NÉMETH ANDRÁS1, FLÓRIÁN NORBERT2 és KAVECSÁNSZKI ALEXANDRA3 1 Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság 1021 Budapest, Költő utca 21. E-mail: [email protected] 2 Budapesti Corvinus Egyetem, KeTK, Matematika és Informatika Tanszék 1118 Budapest, Villányi út 29–43. E-mail: [email protected] 3 Humusz Szövetség 1111 Budapest, Saru u. 11. E-mail: [email protected]

A pest megyei Farmos határában a közúti gázolások csökkentése érdekében 2004 óta zajlik kétéltűmentési akció. A kezdeti éveket követően 2007-től a mentés során részletes adatfelvételezések történtek. A program eredményeképp a 6 vonulási szezonban összesen már több mint 220 ezer kétéltűt segítettek át a természetvédelmi szervezetek tagjai, önkéntesei a forgalmas műúton. A mentés során ez idáig 9 kétéltűfaj jelenlétét sikerült a vizsgált területről kimutatni. Az egyedszám 96%-át viszont egy faj, a barna ásóbéka (Pelobates fuscus) adta. A tanulmány célja a mentés folyamatának és eredményeinek, illetve az összegyűlt tapasztalatoknak a bemutatása, a mentést végző kollégák által megfogalmazott alapkérdések felvetése. Nem cél messzemenő következtetések levonása, mert a 6 év legfőbb tapasztalata, hogy a vélt törvényszerűségek a következő szezonban rendre megdőlnek. Kulcsszavak: barna ásóbéka, békamentés, Farmos, kétéltűek, Nagy-nádas

BEVEZETÉS Az Ős-Zagyva elhagyott medreiben, a Hajta patak és mellékvizei által táplált mocsárvilágban néhány évszázada, évtizede még háborítatlanul éltek azok a kétéltű-populációk, amelyeknek megőrzése a 21. század egyik legfontosabb természetvédelmi feladata. A 311-es közút mentén zajló kétéltűmentési akció egyedülálló a Tápió-vidék szűkebb térségében. Sajnos azonban maga a jelenség, azaz a vándorló kétéltűek tömeges gázolása az ember által létrehozott vonalas infrastrukturális létesítmények mentén ma már széleskörűen detektált jelenség. A Farmos környéki vizes élőhelyek a 19. század közepén a II. katonai felmérés térképlapjai alapján még szinte érintetlen voltak. Az első, jelentősebb átalakítással járó beruházás a MÁV 120a sz. vasútvonalának megépítése volt, melyet 1882-ben adtak át a forgalomnak. Helyi érdekesség, hogy a vasútvo-

164

Németh András, Flórián Norbert és Kavecsánszki Alexandra

nal a Farmos–Nagykáta közti korábban meglévő út helyén épült, így a 311-es közút nyomvonalának kialakítására valószínűleg csak később kerül sor. A későbbi főút 1940 körüli térképeken még csak, mint alsóbbrendű, burkolatlan út szerepel. A múlt század 60-as éveiben megtörtént a Farmos környéki mocsárvilág vízügyi „megregulázása” is. Sajnos akkoriban a technokrata szemlélet nem együtt élni kívánt a természettel, hanem le akarta azt győzni, így a meginduló beavatkozások eredményeként a vízfolyások egyenes medrű csatornákká váltak, amelyek a mocsarak vizének nagy részét elvezették. Ekkor készült el a farmosi Nagy-Nádas mocsarait körbezáró gát, azaz a jelenlegi farmosi I-es tározó. Így kialakult az a rendszer, amely az utóbbi egy-két évtized gazdasági jólétét jelző „autóboom” segítségével valószínűleg megoldhatatlan feladat elé állítja a farmosi mocsarakat déli irányból megközelíteni igyekvő kétéltűeket. A tömeges gázolásra 2004-ben figyeltünk fel, és ekkor döntöttük el, hogy valamit tenni kell. ANYAG ÉS MÓDSZER A kezdeti évek (2004–2006) A Nagykáta és Farmos közt húzódó 311-es közút mentén 2004 tavaszán észleltük a barna ásóbékák (Pelobates fuscus) tömeges gázolását. Az érintett útszakasz a farmosi vasúti kereszteződéstől kezdődően Göbölyjáráson keresztül húzódik Nagykáta irányába (megközelítőleg 5,5 km hosszú szakaszon észlelhető a vonulás) (1. ábra). Az első évben a tapasztalat, idő és eszközök hiányában a békamentést igen kalandos módon kezdtük meg. Módszerünk egyszerű volt, az útra került békákat az esti órákban vödrökbe gyűjtöttük, és az úttól távolabb, a mocsár irányában elengedtük őket. Ez a sétálós módszer – mint a későbbiekben kiderült – nem a leghatékonyabb, de vannak előnyei. Nem igényel jelentősebb logisztikai hátteret, ad hoc módon végezhető, akár egy-egy estére szorítkozó időtartamban, sőt olyan területen is végezhető, ahol békaterelő kerítés állítására nincs lehetőség (pl. belterületi beépítettség miatt Göbölyjáráson). Hátrányai: a hatékonysága nem túl nagy, nem alkalmas környezeti nevelési tevékenység magvalósítására, valamint fokozottan balesetveszélyes, hiszen a kora esti órákban a gépjárművezetők egyre jobban sietnek, és nem jellemző, hogy lassítanának a békaszedők láttán. A balesetveszély nagyban csökkenthető láthatósági mellényekkel (a kezdeti években ez még messze nem volt természetes viselet), valamint, ha a békakapkodó embereket egy társuk kíséri bekapcsolt vészvillogójú autóval. Itt járulékos segítség, hogy az autó fényszórója nagyságrendekkel job-

Rosalia 7 (2012)

Kétéltűmentés a 311-es közút farmosi szakaszán

165

ban megvilágítja az útszakaszt, mint bármilyen fejlámpa, viszont a gyalogosok sebességének a tartása nem tesz túlságosan jót a gépkocsinak, valamint nem is a legkörnyezetbarátabb módszer. A fentiek miatt, amennyiben igazán komoly módon belevágna az ember a kétéltűmentésbe, akkor javasolt hatékonyabb módszerhez folyamodni. Amennyiben nincs lehetőség fix terelő- és átereszrendszer kiépítésére (amely jól kivitelezve véglegesen és megnyugtatóan rendezi a problémát), úgy az ideiglenes, vödörcsapdákkal kombinált, terelőkerítéses módszer alkalmazásával érhetünk el sikereket. Meglepő módon két megfontolandó előnyt fel lehet mutatni a „csináld magad” módszer mellett az EU-konform műszaki rendszerekkel szemben. Az első, hogy egy jól szervezett békamentési akcióban hihetetlen mértékű csapatépítési, környezeti nevelési potenciál „lakozik”, a másik pedig, hogy a rendszeresen ellenőrzött nagyszámú vödörcsapda jelentős méretű kutatási adatbázisok létrehozására alkalmas (nemcsak a kétéltűek, hanem például talajlakó ízeltlábúak viszonylatában is). 2005–2006-ban a csekély számú elérhető hazai szakirodalomra és „józan paraszti észre” támaszkodva kialakult az a rendszer, amelynek segítségével 2007-től kezdődően részletes adatgyűjtéssel (naponként és vödrönként feljegy-

1. ábra. Barna ásóbékák (Pelobates fuscus) vonulási helyszíne a 311. sz. közút mentén. Rosalia 7 (2012)

166


zésre került a faj és egyedszám) zajlik a mentési akció. „Segítve” a közútkezelő cég munkáját, és fokozva a békamentésben részt vevő önkéntesek „komfortérzetét”, minden évben a békaterelő kerítés mentén a közút két oldalán összegyűjtjük a gépkocsikból kidobált szemetet. AZ IDEIGLENES TERELŐRENDSZERREL VÉGZETT KÉTÉLTŰMENTÉS RÉSZLETES BEMUTATÁSA A közúti kétéltűmentés lényege, hogy megakadályozzuk az állatok úttestre történő feljutását úgy, hogy közben a szaporodóhelyre történő eljutásokat biztosítjuk. A feljutás megakadályozásához terelőkerítést szükséges építeni. A kerítés anyagának megválasztásakor sok tényezőt kell figyelembe venni. Mivel általában többhetes terepi használatra szánjuk a kerítést, így fontos, hogy erős és tartós anyagból készüljön. Az erős szél, illetve a műúton elhaladó tehergépjárművek által keltett menetszél az, amely a legnagyobb károkat tudja okozni, ebből a szemszögből nézve javasolt inkább hálószerű anyagot beszerezni (a mentendő fajok ismeretében kell megválasztani a lyukbőséget, nem mindegy, hogy varangyok vagy esetleg pettyes gőték a célcsoport). A terelőkerítés magasságával kapcsolatban elmondható, hogy mivel a közhiedelemmel ellentétben a békafajok jelentős része nem magasugróbajnok, így viszonylag alacsony kerítés (50–70 cm) állítása is elég lehet. A farmosi terelőkerítés szőlőkarókból (legkönnyebben, legolcsóbban erdészetektől lehet beszerezni) és az erre rögzített kerítésanyagból áll. Célszerű a kerítést 5 méteres szakaszokból előre legyártani. A kerítésszakaszok felállításakor ügyelni kell, hogy köztük ne alakuljon ki rés, mert a békák ezeket nagyon gyorsan felfedezik. Ajánlatos a szakaszokat átfedésben építeni (a szélső karókat úgy leverni, hogy azok nem egymás elé, hanem egymás mögé (a kerítés irányában nézve) kerüljenek, így a kerítésszakaszok egymást feszítik (2. ábra). Farmoson több kerítésanyag került kipróbálásra. 2005-ben nádszövet (ekkor csak egy rövidebb szakaszon készült terelő), viszont ez körülményesebb (a drótozás miatt jóval bonyolultabb, időigényesebb a rögzítés a karóknál), nehezebben kezelhető és kevésbé helytakarékos. Habár tetszetős és jól mutat, ezt a módszert tovább nem forszíroztuk, annak ellenére, hogy más helyeken használják ezt a módszert (például a szerzők személyesen látták a Borsod-AbaújZemplén megyei Varbón 2008 tavaszán). 2006-ban sikerült vásárolnunk fekete színű mezőgazdasági fóliát. Ezzel az anyaggal a legnagyobb probléma, hogy könnyen szakad. A karókra történő rögzítést kárpitos tűzőgéppel oldjuk meg, viszont a kapcsok könnyen kiszakadnak, így szeles időben folyamatos javításra van szükség. Viszont a javítgatások el-

Rosalia 7 (2012)


167

lenére is nehéz a kerítést olyan állapotban tartani, hogy egy következő szezonban is felhasználható legyen. 2009-től a budapesti Medence Csoport nevű művészeti társaság felajánlásaként jutottunk hozzá az építkezéseken használt „homlokzattakaró reklámhálókból” készített kerítésanyaghoz. Ennek a hálónak a jellemzői: igen tartós és erős, könnyen vágható, de szakadásra nem hajlamos, hálószerű kiképzése miatt a szeles idő kevésbé teszi tönkre. A békák szempontjából közömbös, de számunkra fontos előny, hogy a háló felhasználása újrahasznosításnak számít, hisz ez az anyag egyébként a kukában végezné. A hálószerű anyagnak azért hátránya is akadt, ugyanis a kétéltűek abban az esetben, ha a kerítés laza, azon gyűrődések keletkeznek, meglepő módon nagyon ügyesen képesek felmászni rajta. Ez a jelenség a fóliánál talán kevésbé érvényes, de mivel a háló jóval erősebb, így elmondható hogy a kerítésállításkor jobban megfeszíthető, vagy a belógó részeken egy-egy ággal kipöckölhető, kifeszíthető. A kerítés aljának rögzítése szintén fontos, köves aljzat esetében valószínűleg elég megfelelő sűrűségben köveket pakolni a fóliára, ha a talaj lazább, akkor viszont szükséges a fóliát kissé beásni. Ez kézi munkaerővel nem túl egyszerű, számunkra a megoldást a kerti kistraktorral, esetleg lóval történő barázdahúzás jelentette. Ebbe a barázdába kerül a kerítés, majd a kifordított hant visszafordításával a kerítés alja tökéletesen lezárható. A terelőkerítés mentén haladó állatokat vödörcsapdákkal gyűjtjük össze. Ezek nem mások, mint egyszerű műanyagvödrök a kerítés mentén 15–20 méterenként leásva. A vödrök leásásakor figyelni kell arra, hogy azok lehetőleg úgy kerüljenek elhelyezésre, hogy a kerítés és a vödör széle pontosan egy vonalba kerüljön. Amennyiben akár csak 5–10 cm-rel is távolabb kerül a vödör, úgy a békák ezen a kis sávon könnyedén ki tudják kerülni az adott vödröt (3. ábra). A vödörcsapdáknak a fülét érdemes eltávolítani (lopásgátlás), valamint a vödrök alsó felébe néhány lyukat fúrni. Ezeknek a lyukaknak a szerepe (azon kívül, hogy így szintén kevésbé vonzó kerti vödörként történő felhasználásuk) a vödör vízháztartásának szabályozása. Ugyanis sok eső esetén a túlzott vízmenynyiség így ki tud folyni, vagy magas talajvíz esetén a vödörbe a víz be tud folyni (ha nincsenek lyukak, akkor a talajvíz kiemeli a vödröket). A vödörben megálló víz a tapasztalatok szerint egyébként nem okoz problémát, az állatok folyamatos mozgással mindig a felszínen maradnak (levelibékák esetében fordulhat elő fulladás). Nagyobb gond a száraz időjárás és a kiszáradás. Az állatok jellemzően este, éjszaka vonulnak, így a reggeli mentéskor kiürített vödrökkel nincs gond, viszont, ha napközben egy állat beleesik a vödörbe, azt a nekünk kellemes tavaszi napsütés néhány óra alatt ki tudja szárítani. Ezt elkerülendő a vödrök al-

Rosalia 7 (2012)

168


jára homokot vagy földet szórunk 3–4 cm vastagságban, amelybe az ásóbékák be tudják ásni magukat, így védve vannak a kiszáradás ellen, ez a homok az esetleges reggeli fagyoktól is megóvja őket. Szintén segít, ha a vödör alján lévő homokot rendszeres locsolással nedvesen tartjuk. Ezzel kapcsolatos tapasztalatunk, hogy ne a vödör legalját fúrjuk ki, hanem az oldalát 2–3 cm magasságban, mert így az alján meg tud állni egy kevés víz. Amennyiben elkészült a terelőrendszer, akkor már csak a csapdázott egyedek műúton, illetve a műúttal párhuzamosan futó vasútvonalon történő áthordása van hátra. Ezt a munkát célszerű reggelre időzíteni, mert így minden, az előző este, éjjel vonuló állat ott van a vödreinkben. Nagyon fontos hogy vödörcsapdás módszer esetében minden reggel legyenek a vödrök ellenőrizve, mert, ahogy azt már írtuk, a vödörcsapda napközben könnyen végzetessé válhat. A rendszeres reggeli ellenőrzés másik nagy előnye, hogy a békamentés környezeti nevelési oldala kidomborítható, csoportok, érdeklődő laikusoknak számára a bemutatás megszervezhető (4. ábra). A vonulás legintenzívebb időszakában esténként is ellenőrizzük a vödörcsapdákat, elkerülve azt, hogy túl sok béka gyűljön össze a vödrökben (reggel, érdeklődő csoporttal nehezen kezelhe-

2. ábra. Készül az előre gyártott szakaszokból álló békaterelő kerítés.

Rosalia 7 (2012)


169

tő, ha többezernyi állatot kell öszszeszedni). További fontos szempont, hogy az összegyűjtött egyedeket nem közvetlenül a vízben, hanem attól távolabb, a parton szabad csak elengedni, elkerülendő a hideg víz okozta hősokk kialakulását. Arra is ügyeljünk, hogy ne egy tömegben, hanem nagyobb számú béka esetében szétszórva, akár 20–30 méter hoszszan öntsük ki a békákat a vödrökből. Innen már gyorsan, 5–10 perc alatt szétugrálnak, többségük gyorsan megtalálja a vizet. A békamentők jelenléte következtében a predátorok (pl. barna rétihéja (Circus aeruginosus)) zsákmányolására is kevés az esély. 3. ábra. Fontos a vödörcsapdák megfelelő elhelyezése.

4. ábra. A békamentés csúcspontja az állatok elengedése.

Rosalia 7 (2012)

170


AZ ELŐFORDULÓ FAJOK RÖVID BEMUTATÁSA A fajok bemutatásához DIESENER és REICHHOLF (1997) és PUKY és mtsai (2005) munkáit, illetve a http://khvsz.mme.hu weboldalt használtuk fel. Pelobates fuscus – barna ásóbéka – Az ásóbékafélék (Pelobatidae) családjába tartozik. Apró termetű, szembogara függőleges állású, mely valamenynyi hazai békafajunktól megkülönbözteti. Színezete az olajzöldtől a sötétbarnáig változhat, hátán több-kevesebb szabálytalan folt található. Gyakran téglavörös pettyek is tarkítják. Éjszakai életmódú, nappalra ásósarkantyúi segítségével a laza földbe ássa magát. Márciusban és áprilisban vonul a vizekhez, amelyekben csak a szaporodás ideje alatt tartózkodik. Petéit többsoros zsinórokba rakja le, amelyeket a vízben lévő növényekre csavar. Ebihala a legnagyobb az öszszes hazai béka lárvája közül (meghaladhatja a 10 cm-t is). Magyarországon elsősorban sík vidéki, de középhegységeinkben is kimutatták. A laza és homokos talajokat kedveli, a sűrű erdőket és a sziklás területeket kerüli. Farmos környékén igen gyakori. Ivarérettségüket kétéves korukban érik el, átlagos élettartamuk 10 év körüli. Téli álomra október közepén húzódik, a maga ásta mélyedésébe (a szárazföldön). A jelenlegi elterjedési területének nagy részén a faj viszszaszorulása figyelhető meg. Bombina bombina – vöröshasú unka – Az unkafélék családjába (Bombinatoridae) tartozik. Túlnyomórészt 250 m tengerszint feletti magasság alatt fordul elő, alföldi unkának is nevezik. A mentés során a zöldhátú változatával (B. bombina var. viridis) is találkoztunk. Szembogara szív alakú. Hasoldala sötét szürkéskék vagy kékesfekete, élénkvörös, ritkábban világossárga foltokkal. Márciustól októberig aktív. A kifejlett egyedek az egész időszakot a vízben töltik. Nappal és éjszaka is aktívak. A nászidőszak hosszú, általában áprilistól nyár elejéig tart. Kisebb, sekély és gazdagon benőtt állóvizekben él és szaporodik (elég számukra egy nagyobbacska pocsolya is). Petéit egyesével vagy kis csomókban a vízi növényzetre vagy az aljzatra rakja. A téli nyugalmi periódust föld alatti mélyedésekben, laza erdei talajban vagy az avarban vészeli át. A mentési terület környezetében a vizes élőhelyeken általánosan elterjedt. Nyugat-Európában jelentősen visszaszorult a faj, így a hazai állomány megőrzése igen fontos. Hyla arborea – zöld levelibéka – A levelibéka-félék családjába (Hylidae) tartozik. Számukat a mentés során nem tudjuk pontosan meghatározni, mivel tapadókorongos lábuk miatt igazi „szabaduló művészek”, így a terelőkerítésen történő átkelés sem okoz nekik gondot. Érdekes jelenség (mely talán erre a fajra a legjellemzőbb), hogy egy-egy vödörben nagyobb számban gyűlnek össze, ennek oka talán, hogy a vödör alján csücsülve akaratlanul behívják egymást.

Rosalia 7 (2012)


171

Egyértelműen ez a legkedveltebb hazai békafaj. Színe változó, a környezet színéhez igazodik. Általában éjszakai állat, de csapadékos, meleg időben nappal is aktív lehet. A szaporodási időszaka március végétől április végéig tart. Petéit mogyorónyi nagyságú csomókban rakja le a vízinövényekben gazdag állóvizekben. Téli álomra októberben a vizek üledékébe vagy a víztől távol, fagymentes helyre húzódik. Stabil állományú, általános elterjedésű faj. Bufo bufo – barna varangy – A varangyfélék (Bufonidae) családjába tartozik. A mentés során csak néhány példánnyal találkoztunk. A legnagyobb hazai békafaj. Hátoldala és lábai egyszínűek, szürkésbarna, olykor rozsdabarna, durván szemölcsös. Márciustól októberig aktív. A vándorlást a petézőhelyek felé a csapadékos idő és a 10 °C fölötti külső hőmérséklet váltja ki. (A még nem ivarérett egyedek még nem vesznek részt a vándorlásban.) A nászidőszak rövid, általában március végétől április elejéig tart. A peték két sorban helyezkednek el, melyet a varangy a vízinövények vagy a vízben heverő ágak köré teker. Peterakás után hamar elhagyják a vizet, a nyár folyamán pedig kilométerekre eltávolodnak a víztől. Téli álomra nagyobb kövek alatt vagy a bokrosok, illetve az avar mélyén a laza földben húzódnak meg. A faj nagy elterjedési területtel rendelkezik, többnyire stabil állományú, inkább helyi jelentőségű állománycsökkenések tapasztalhatóak. Bufo viridis – zöld varangy – A varangyfélék (Bufonidae) családjába tartozik. A mentés során elvétve fordul elő a faj. Sokkal gyakoribb a belterületi környezetben. A barna varangytól a világos alapszínen lévő sötétebb zöld foltjai jól elkülönítik. Szaporodási időszakban a hímek jellegzetes pirregő hangja messziről elárulja jelenlétét. Az elterjedési területén a fajt az utóbbi időkig biztos állományú fajnak tekintették, viszont az utóbbi években több régióból is nagyarányú csökkenésről érkeztek hírek. Rana dalmatina – erdei béka – A valódibéka-félék (Ranidae) családjába tartozik. Hazánkban gyakori, a legelterjedtebb barnabékafajunk. Zömében erdei faj, de a mentés során történő előfordulása azt mutatja, hogy kis számban a nyíltabb vidékeken is előfordulhat. Aktivitási időszaka hosszú, korán megjelenik, és késő őszig megfigyelhető. Pelophylax complex – zöldbéka fajcsoport – A valódibéka-félék (Ranidae) családjába tartozó fajcsoport. A zöldbékák és barnabékák közt feltűnő különbség, hogy előbbiek zömmel vízhez kötött, míg utóbbiak szárazföldi életmódúak. Ezt a látszólagos eltérést a legújabb kori genetikai vizsgálatok is bizonyították. A fajcsoport tagjainak (kis és nagy tavibéka, kecskebéka) elkülönítése igen nehézkes, a mentés során ezzel nem próbálkoztunk. A fajcsoport tagjai egyébként sem fordulnak elő jelentős számban a mentési területen, mindazok ellenére, hogy egyébként széles elterjedésű, gyakori fajok.

Rosalia 7 (2012)

172


Triturus vulgaris – pettyes gőte – A szalamandrafélék (Salamandridae) családjába tartozik. A legkisebb gőtefajunk. Legfeljebb a 8–9 cm-es testhosszt éri el. Bőre sima. A nászruhás hím hátát magas, csipkés szegélyű és a farok végéig megszakítás nélkül húzódó taraj, oldalát és fehéres vagy narancssárga hasát fekete pettyek díszítik. A hátsó láb ujjai között széles úszókaréjok vannak. Szaporodási időszaka márciustól júniusig tart. Petéit egyesével vízinövényekre rakja. Lokális érdekesség, hogy a szakirodalmi feljegyzések ezt a faj a következőnél gyakoribbnak tartják, viszont a mentés során mi nem ezt tapasztaltuk. Triturus dobrogicus – dunai tarajosgőte – A szalamandrafélék (Salamandridae) családjába tartozik. A legnagyobb hazai gőtefaj, hossza a 14–16 cm-t is elérheti. Bőre durva szemölcsös. A nászruhás hím hátát csipkés szélű taraj díszíti, amely a hátulsó lábpár feletti megszakítással a farok végéig terjed. A fej-, a nyak- és a testoldala apró fehér pettyekkel díszített. A hasa sárga vagy narancsszínű, nagy fekete foltokkal. A farok középtáján ezüstfehér farokszalag húzódik. Petéit egyesével vagy kis füzér alakban vízinövények száraira vagy leveleire helyezi. Az első éjszakai fagyok beköszönte előtt fagymentes, védett helyre húzódik (pl. fák gyökerei alá), s vészeli át a telet. Világállományának jelentős része hazánk területén él, így a faj fennmaradása szempontjából a hazai védelmi tevékenység kulcsfontosságú. EREDMÉNYEK ÉS ÉRTÉKELÉS A 2007-es szezontól kezdve a mentésről napi szinten vödrönként és fajonként kerültek feljegyzésre az előforduló kétéltűek egyedszámadatai. A 2007–2012 közötti időszakból összesen 9 398 előfordulási adattal rendelkezik az adatbázisunk. A mentés során eddig mindösszesen 224 381 pld. kétéltűt mentettünk. Az éves egyedszám 1 589 pld. és 64 185 pld. közt ingadozott. Ehhez az eredményhez 263 munkanapra volt szükség. Az egyedek 96,6%-a barna ásóbéka (216 804 pld.) volt. A maradék valamivel több mint fele (4 121 pld.) vöröshasú unka, majd következik a dunai tarajosgőte (1 939 pld.) és a zöld levelibéka (1 263 pld.). A megmaradó 5 színezőfaj mindössze 254 példánnyal képviseltette magát az elmúlt években (1. táblázat). Ami elsőre is feltűnhet, hogy az éves egyedszámok közt jelentős, negyvenszeres (1 589 pld. és 64 185 pld.) az eltérés. Ennek fő oka, hogy a 2012-es évben extrém módon kevés volt a mentési időszakban a békák száma. Ha eltekintünk a 2012-es évtől, még akkor is jelentős (négyszeres) az eltérés. Ami biztosan elmondható, hogy a 6 éves adatsorból nagyon nehéz hoszszú távú következtetéseket levonni. Az már látszik, hogy az évek közti eltérést több tényező befolyásolja, sőt ezen belül fajonként is más-más állományválto-

Rosalia 7 (2012)

173

Kétéltűmentés a 311-es közút farmosi szakaszán 1. táblázat. ???????????????????????????? barna ásóbéka

vöröshasú unka

2007

14 053

1 098

264

39

6

15 460

2008

60 494

309

245

8

24

61 080

2009

63 608

106

462

2

7

64 185

2010

38 422

125

59

6

6

38 618

2011

38 769

2 388

205

1 880

207

43 449

2012 Összesen

zöld levelibéka

dunai tarajosgőte

egyéb kétéltűfajok

összesen

1 458

95

28

4

4

1 589

216 804

4 121

1 263

1 939

254

224 381

zás következik be. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a mentési terület négy élőhelyre bontható, és ezeken az élőhelyeken is külön-külön vizsgáljuk az állományváltozást, akkor újabb látszólagos elméletek buknak el, illetve további kérdések merülnek fel. Van néhány egyszerűbb törvényszerűség, ami biztosan kijelenthető. Ilyen például, hogy a vonulást a tavaszi fagyok visszatérése megszakítja. Egyértelműnek tűnik az is, hogy a békák tavaszi vonulása csak akkor indul meg, ha a napi átlaghőmérséklet 5 °C fölé emelkedik. Viszont az is látszik, hogy amenynyiben nincs csapadék, akkor a vonulás magasabb átlaghőmérsékletnél (akár 10 °C) indul el. A legfontosabb faktor a csapadék. Amennyiben a mentési napokból kiválasztjuk azokat a napokat, amelyeken volt csapadék, illetve azokat, amelyek közvetlenül a csapadékos napokat követték (együttesen „vizes napok”), és ezeknek az arányát összehasonlítjuk azzal, hogy arányában mennyi kétéltű vonult ezeken a napokon, akkor azt kapjuk, hogy az a statisztikailag elvárható mennyiség 170–350%-a (5. ábra). A fentebb leírt alaptulajdonságok megismerése azért fontos, hogy az évenkénti mentés jól időzíthető legyen. Két évben is tapasztaltuk, hogy az állatok a hótakaró teljes elolvadását követő 6. napon már megindultak. Amennyiben 2–3 napon belül 5–10 mm csapadék hullik, úgy szintén várható, hogy az állatok elindulnak (természetesen a napi átlaghőmérsékletnek ilyenkor is el kell érnie az 5 °C-ot), ráadásul a borult, esős időszakokban csökken a talaj menti fagyok esélye is. Érdekesség hogy az eddigi hat évből három esetében a békák március 1-én kezdték meg a vonulást (pedig azt joggal feltételezhetjük, hogy a Julián naptár egyáltalán nincs hatással rájuk), egyben ez a nap volt a legkorábbi indulási dátum. Míg a legkésőbbi március 19-e (ez a 2012-es év különösen száraz tavaszán következett be). A mentés befejezésére eddig minden évben áprilisban (6-a és 29-e között) került sor. Itt általánosan megfogalmazható, hogy ha egy esősebb időszakban a Rosalia 7 (2012)

174


mentett egyedek száma naponta már nem éri el a százas nagyságrendet, akkor a mentést érdemes abbahagyni (április végére már az akcióban részt vevők kapacitáshiánya is szempontként jelenik meg). A mentési időszak túlságos megnyújtása azért sem célszerű, mert lehetséges, hogy a szaporodóhelyet legkorábban felkereső egyedek a párosodás után elindulnak visszafelé, így a kerítés már akadályozná őket. Itt említenénk meg azt is, hogy a mentést csak tavasszal végezzük, mert a szaporodási időszakot követően nincs egyértelmű vonulási időszak a telelési terület irányába, így arra nem lehet olyan egyszerűen felkészülni, mint a tavaszira. Tapasztalataink szerint a nyár végi, őszi esők megérkezése kiválthat újabb tömeges (egy-két estés) vonulást, de ennek behatárolása nem lehetséges. Valószínűsíthető, hogy az idősebb egyedek más időpontban vonulnak, mint a frissen kifejlett fiatalok. Esetünkben a tavaszi békamentés időszakán kívül további szabad emberi kapacitás sem áll rendelkezésre, így az őszi vonulási időszak problémájának megoldására csak a fixen kiépített terelőrendszer lehet képes. Jóval érdekesebb annak a vizsgálata, hogy az egyes fajok egyedszáma az évek során milyen változásokon ment keresztül. A barna ásóbékák esetében, amennyiben az első évben megfogott 14 054 pld.-os eredményt tekintjük viszonyítási alapnak, úgy 2008-ra több mint megnégyszereződött az egyedszám és az ezt követő évben még újabb kismértékű növekedés is történt. 2010-ben az eredeti egyedszám 273%-a került megmentésre, majd egy év múlva szinte pontosan újra ugyanannyi. 2012-re viszont a 2007-es tizedére esett vissza a mentett

5. ábra. Jól látható, hogy az esős időszakok arányához képest, jóval nagyobb az esős időszakokban vonuló békák aránya. Rosalia 7 (2012)


175

egyedszám. Vöröshasú unkák esetében a második évre az eredeti mennyiség (1 108 pld.) a negyedére csökkent, majd újabb csökkenést követően 2009–2010ben 10–11%-on állt be a faj egyedszáma. 2011-re húszszoros növekedést követően az első évben fogott mennyiség dupláját fogtuk, majd 2012-ben újra az eredeti fogás tizedére esett vissza az unkák száma (6. ábra). A gőték (pettyes gőte és dunai tarajosgőte) esetében az unkákhoz hasonlóan változott a mentett egyedszám, eltekintve attól, hogy ennél a fajnál a 2011-es évben megközelítőleg 1 900 példányt fogtunk (a többi évben összesen alig 100 példány volt az eredmény). A zöld levelibékák száma folyamatosan fluktuált, a második évre egy kis csökkenés volt tapasztalható, majd a számuk csaknem megduplázódott, utána nyolcadára csökkent, majd megháromszorozódott, és végül az eredeti tizedére állt vissza. Ami a legfeltűnőbb, hogy a 2007-es évet alapul véve 2012ben mind az 5 fajból szinte pontosan az egytizedét fogtuk meg, tehát a két legrosszabb év eredménye első ránézésre hasonlóan oszlik meg. A fajok eltérő reakcióit mutatja, hogy a barna ásóbékák száma 2008-ra jelentősen növekedett, míg ezzel egy időben a vöröshasú unkák száma nagymértékben csökkent. 2009-ben az ásóbékáknál nem volt jelentős változás, az unkáknál viszont tovább folytatódott a csökkenés. Ezt követően az ásóbékák száma feleződött, míg az unkák száma inkább stagnált. Majd a 2010-es nagyon csapadékos évet követően az ásóbékák állománya szinte semmit nem változott, míg az unkáknál egy év alatt 20-szoros volt a növekedés. Majd ezt mindkét faj részéről hasonló arányú csökkenés követte. Fajonkénti bontásban és egy-két évet szemlélve igen könnyű elméleteket felállítani, így a vöröshasú unkák 2007–2009 közti csökkenését egyszerűen azzal magyaráztuk, hogy elhordtuk a területről a fajt. Feltételeztük, hogy az unkák nem olyan mobilisak, illetve a farmosi I-es tározó nádasa is megfelelő élő-

6. ábra. A két leggyakoribb faj évenkénti egyedszámváltozása, az első évhez viszonyítva. Rosalia 7 (2012)

176


hely számukra, így többségük nem jutott vissza a mentési szakaszra. Ezek eredményeként 2010-re egy minimális szinten állapodott meg az állománynagyság. Ezt követően jött a 2010-es csapadékos év, amikor korábban nem tapasztalt állománynövekedés következett be. Hasonlókat tapasztaltunk a dunai tarajosgőte esetében is, amelynél volt olyan év, hogy éppen csak a jelenlétét tudtuk igazolni, majd a következő évben szinte átmenet nélkül százával jelentek meg a vödörcsapdákban. Ezekre a hihetetlennek tűnő gradációkra jó magyarázat lehet, hogy bizonyos kétéltűek stratégiája a megfelelő élőhelyek gyors kolonizálását, és megfelelő években a maximális szaporulat elérését biztosíthatja. Viszont, ha az eltérő állománynövekedéseket az eltérő szaporodási stratégiával magyarázzuk, akkor mi magyarázza, hogy a 2012-es extrém száraz évben szinte minden faj azonos mértékben fogyatkozott meg. Egyáltalán megfogyatkozásról van-e szó? Kérdés, hogy 2012-ben a kiugróan alacsony egyedszám valamiféle nagyarányú pusztulás eredménye-e (hideg időszak februárban, ezt követő szárazság), vagy egyszerűen csak bizonyos fajok nyugalmi állapotban maradtak és egy komplett szaporodási időszakot kihagytak. Ez talán jó magyarázat lehet a kedvezőtlen körülményeket a talaj mélyebb rétegeiben könnyen átvészelő barna ásóbékák viselkedésére, de ott a kérdés, hogy miért hasonló a gőték, unkák, levelibékák állományváltozása is? És akkor még nem is esett szó arról, hogy ezek a nehezen magyarázható, évenkénti állományingadozások vagy épp látszólagos, viszonylagos változatlanságok nem homogének a mentési területen előforduló élőhelytípusokban. Ugyanis a területet fel lehet osztani négy külön élőhelytípusra. A farmosi vasúti megállóhelyhez közeli részen a mentés szikes gyepterületeken zajlik, ezt követően a Hajta patakig szántóföldi művelés a jellemző, majd a Hajta patak túloldalán homoki gyepek terülnek el. Utóbbit szintén két részre lehet osztani: az első felében nem jellemző, hogy cserjék lennének a gyepben, a második részen viszont elég erős a cserjésedés. Felmerül egyáltalán a kérdés, hogy ezek az élőhelyek mennyire befolyásolják a fajokat? Hisz, ha feltételezzük, hogy a békák több száz métert, néhány kilométert is képesek elvándorolni a telelőhelyről a szaporodóhelyre, akkor van-e értelme egyáltalán külön tárgyalni ezeket az élőhelytípusokat. Az eredményeink alapján egyértelműen kimutathatók az egyes élőhelyekhez köthető eltérések. Logikusnak hangzik, hogy egy-egy adott évben az állatok a számukra legideálisabb környezeti feltételeket nyújtó élőhelyre térnek vissza a szaporodási időszak után. A barna ásóbéka példáján szeretnénk bemutatni, hogy milyen változások zajlanak az élőhelyek közt olyan esetekben is, amikor összességében nincs túl nagy változás. Első példa: a teljes területre vetítve 2008 és 2009 között mindössze 5%-kal nőtt a mentett barna ásóbékák egyedszáma (60 494-ről 63 608-ra), viszont élőhelyenként a következő változás következett be: szikes gyep +37%, Rosalia 7 (2012)


177

szántó –1%, homoki gyep –12%, cserjésedő homoki gyep –40%. Második példa: 2010 és 2011 között mindössze 1%-kal nőtt a mentett barna ásóbékák egyedszáma, ha a teljes területet nézzük (38 432-ről 38 739-re), viszont élőhelyenként a következő változás következett be: szikes gyep –40%, szántó –2%, homoki gyep +29%, cserjésedő homoki gyep +12% (7. ábra). Ami igazán érdekessé teszi ezt a két példát, hogy látszólag két-két hasonló évet megvizsgálva azt látjuk, hogy mindkét évpárban voltak jelentős változások, melyek ráadásul teljesen ellentétesek. Véletlen ez, vagy található ezen ingadozások mögött is valamilyen törvényszerűség? De hol vagyunk ezeknek a finom kérdéseknek a megválaszolásától, amikor még az sem igazán világos, hogy a jóval jelentősebb változásokat pontosan mi okozza (itt jegyeznénk meg, hogy a témában párhuzamos módon zajlik egy jóval összetettebb, bonyolultabb matematikai statisztikai elemzéseket felhasználó vizsgálat, melyről a 2012-es Állattani Közleményekben lesz olvasható egy tanulmány „Időjárás hatása kétéltűek élőhely-preferenciájára a Tápió–Hajta vidékén” címmel. Szerzők: Flórián Norbert és mtsai). Az biztos, hogy nagyon sok változóval kell számolnunk. Ha végiggondoljuk, hogy mi lehet az, ami a legjobban befolyásolja a kétéltűek állományát, akkor leginkább a csapadékban tudnánk keresni a megoldás kulcsát. A békák szempontjából az évet nem januártól decemberig számoltuk, hanem megpróbáltuk békaszemmel kettéosztani, márciustól augusztusig tart az „aktív félév”

7. ábra. Az egyedszámváltozás alapján hasonló évek esetében is jelentős az évek közti átrendeződés az egyes élőhelytípusoknál. Rosalia 7 (2012)

178


(AF), ez nagyjából lefedi a szaporodási időszakot, és a másik fele a „nyugalmi félév” (NYF). De nem igazán értünk el áttörést, hisz 2007–2008 közt jelentős állománynövekedést tapasztaltunk (csapadékmennyiség-eltérések a sokévi átlaghoz viszonyítva AF: –34%; NYF: +4%). Majd 2008–2009 közt nem volt lényegi állományváltozás (AF: +23%; NYF: +17%). Ezt követte egy állománycsökkenés (AF: –16%; NYF: +55%); majd egy újabb stagnálás (AF: +89%; NYF: +73%). Végezetül 2012-re jelentős állománycsökkenés következett be (AF: –13%; NYF: –42%). Feltételezésünk szerint, ha nem a csapadék mennyisége a közvetlen befolyásoló tényező, akkor lehet, hogy a farmosi I-es tározó, mint szaporodóhely vízállásaival lehet összevetni a mentési eredményeket. A vízállást ugyanis nemcsak a csapadék, hanem emberi tényezők is befolyásolják (vízkormányzás). A vízállásról a tározó délkeleti sarkában lévő ún. Nagy-zsilip vízmércéjénél történő többé-kevésbé rendszeres leolvasások adnak képet. 215 cm vízállás esetén a tározó egésze víz alatt áll, a középső részeken akár már az egy métert közelítő (90 cm) vízszinttel. 150 cm vízállás alatt a tározót kiszáradtnak tekinthetjük, ekkor már csak a terület kis részén találhatók tocsogós részek, a víz a mélyebb agyagnyerő gödrök, csatornák aljára húzódik vissza (ezen vízszint alatt ráadásul a tározó vízállását már nem reprezentálja a vízmérce, hisz nincs összefüggő vízfelület). Elmondható az is, hogy a 2006 óta tapasztaltak alapján a tározó vízszintje maximálisan 230 cm volt, ezután a zsilipbe helyezett pallókon átbukott a víz, így a többlet a területről távozott. A vízszint alapján három kategória felállítását láttuk célszerűnek: 200 cm felett „optimális”, 150 és 200 cm közt „elégséges”, 150 cm alatt „kiszáradt” állapotról beszélhetünk. A régi mocsárvilág már valószínűleg a történelmi távlatokat tekintve is igen változatos vízállásokat produkált, de mivel a mocsarak teljes víztelenítése még műszakilag nem volt megoldott, így a kiszáradás valószínűleg nagyságrendekkel ritkábban következett be. A természetvédelem oldaláról a vízszinttel kapcsolatban a legfőbb feladat a tározó rendszeres kiszáradásának megakadályozása, amely a jelenleg túl hatékonyan elvezetett vizek tárolásával oldható meg. A vízállásról elmondható, hogy 2006-ban augusztusig optimális vízszint volt, majd ezt követte egy kisebb csökkenés, de a vízszint 2007 júniusáig viszonylag állandó magassággal kitartott. Viszont ezen a nyáron a tározó kiszáradt, és csak 2008 májusától volt újra víz, de szeptember és november között újra kiszáradt. 2009 elején néhány hónapig majdnem elérte a vízszint a 200 cm-t, de augusztus és október között újra kiszáradt, innentől a vízszint növekedett, 2010 áprilisára az optimális tartományba lépett, és azt többé-kevésbé 2011 májusáig tartotta. 2011 augusztusára újra kiszáradt (ekkor 4 hónap alatt 90 cm-t

Rosalia 7 (2012)


179

csökkent a vízszint), és a 2012-es szaporodási időszak elejére nem is emelkedett számottevően. Fenti adatokból kitűnik, hogy 2006 és 2010 két olyan év volt (itt újra a már fentebb leírt békaévben gondolkozunk, ami márciustól februárig tart), amikor egyáltalán nem volt kiszáradás. Volt továbbá két olyan év is (2008 és 2009), amikor csak 3 hónapra, gyakorlatilag az őszi időszakra száradt ki a tározó. 2007, illetve 2011 voltak azok az évek, amikor már nyár végén kiszáradt, és csak a következő hóolvadás után lett újra víz. És akkor hasonlítsuk össze ezt a békák számával: a 2006-os vizes év után nem volt sok kétéltű (2007: 15 460). A 2007-es kiszáradásos év után nagyon sok lett (2008: 61 080). Ezt egy normális év (van egyáltalán ilyen?) követte, nagy változás nélkül (2009: 64 185). 2010 újra normális év, de csökkenő békaszám (38 618). Majd vizes év jött kis növekedéssel (2011: 43 449, de az ásóbéka stagnál). És végül nagy vízből nagy kiszáradás, az eredmény látszólagos összeomlás (2012: 1 589). Ebből kissé laikusan a következők vonhatóak le: ha nagyon száraz az év, akkor vagy sok béka lesz, vagy nagyon kevés; ha csapadékos, akkor vagy kevés, vagy kicsit növekszik; ha se-se év, akkor vagy nem történik semmi, vagy egy kicsit csökken. A tanulmány előkészítése során egy 2011-es esemény szintén elgondolkodtató kérdéseket vetett fel. Történt ugyanis, hogy a nyáron kiszáradó mocsárban nagy mennyiségű elpusztult, vagy épp agonizáló csuka (Esox lucius) került felfedezésre. A nádas egyébként a csapadékos éveket kivéve ki szokott száradni, ezért igazán sok hal nem szokott a vizekben jelen lenni. Viszont úgy tűnik, hogy amennyiben a kiszáradás nem következik be, úgy például a csukák nagyon el tudnak szaporodni. Igen ám, de mit esznek a ragadozó halak? És habár a következő feltételezésnek nincs fizikailag bebizonyított alapja, elképzelhető hogy ezek a halak a barna ásóbékák ebihalait fogyasztva nőnek szép méretesre. Ez talán (részben) magyarázhatja, hogy a csapadékos éveket miért nem követi nagyarányú állománynövekedés. Ennyi talán elég is lesz ahhoz, hogy mindenki lássa, a békamentés eredményeinek a feldolgozása szép feladat. A tanulmány inkább a kérdések feltevését, mint megválaszolását tűzte ki céljául. A kérdések a teljesség igénye nélkül. – Van-e, és ha igen, akkor milyen összefüggés az egyes békafajok vonulási szokásai és az időjárás különféle paraméterei (pl.: csapadék, hőmérséklet, páratartalom, légnyomás, szél) közt? – Milyen egyéb befolyásoló tényezők alakítják a különféle kétéltű-populációk méretét (pl.: éves, vagy szezonális csapadék, téli hideg, hótakaró, vízállás, predátorok jelenléte)?

Rosalia 7 (2012)

180


– Melyek azok a tényezők, amelyek az egyes adott években kedvező, vagy épp kedvezőtlen együttállásuknak köszönhetően az egyedszámok néha igen jelentős változását okozzák? – Van-e hatása, és ha van milyen, a különféle élőhelytípusoknak az előforduló fajokra? – Mi okozza a békamentés során az egyes élőhelyek közti átrendeződéseket? Végezetül szükséges megemlíteni, hogy egy békamentési akció hasznossága nemcsak az adott kétéltű-populáció fennmaradásának segítésében merül ki, hanem nagyon fontos hozadék, hogy a rendszeres és jól tervezhető program során különféle gyermek és felnőtt csoportokhoz lehet eljuttatni a békamentés (és a tágabb természetvédelem) üzenetét. A vödörcsapdás módszernek köszönhetően könnyen bemutathatóak a területen előforduló alsóbbrendű állatok, valamint a mentést egy rövid sétával kombinálva a mocsárban vezető tanösvényen (Kékbegy tanösvény) komplex, akár egész délelőttös program nyújtható. A békamentésnek köszönhetően évről évre egyre több, 2012-ben már jóval 1000 fő feletti érdeklődő ismerhette meg a kétéltűvédelem, valamint a Farmos környéki természeti értékek megőrzésének alapjait (8. ábra).

8. ábra. Vidám kép békamentő fiatalokról. Rosalia 7 (2012)

181


* Köszönetnyilvánítás – Köszönettel tartozunk minden olyan természetszerető magánszemélynek és szervezetnek, akik részt vettek a mentési akciók előkészítésében, lebonyolításában. Szerencsére elmondhatjuk, hogy az évek során oly sokan voltak a farmosi békák segítségére, hogy felsorolásuk jelen keretek között lehetetlen feladat lenne.

IRODALOMJEGYZÉK DIESENER, G. és REICHHOLF, J. (1997): Kétéltűek és hüllők. (Természetkalauz). – Magyar Könyvklub, Budapest, 287 pp. PUKY, M., SCHÁD, P. és SZÖVÉNYI, G. (2005): Magyarország herpetológiai atlasza. – Varangy Akciócsoport Egyesület, Budapest, 207 pp.

FROG RESCUE ALONG THE ROAD NO. 311 NEAR FARMOS (CENTRAL HUNGARY) A. NÉMETH1, N. FLÓRIÁN2 and A. KAVECSÁNSZKI3 1 Duna–Ipoly National Park Directorate H-1021 Budapest, Költő u 21. E-mail: [email protected] 2 Department of Mathematics and Informatics, Corvinus University of Budapest H-1118 Budapest, Villányi út 29–43. E-mail: [email protected] 3 Humusz Szövetség H-1111 Budapest, Saru u. 11. E-mail: [email protected]

Frog rescue actions have been organised and performed regularly near Farmos (Pest county) since 2004, to avoid or decrease the number of frog deaths caused by road accidents. According to our detailed data collecting activity more than 220,000 amphibian individuals were safely transferred toward to their breeding ponds across the dangerous road by volunteers or the staff members of the nature conservation service during six frog migration seasons. During these actions nine amphibian species could be detected. The 96% of the individuals was provided by only one species, the common spadefoot (Pelobates fuscus). The aim of our study was to present the process, methodology, experiences and results of the frog rescue actions, and to outline the basic correlations raised by the colleagues participated in the rescue actions. Key words: amphibian, common spadefoot, frog rescue, Farmos, Nagy-nádas

Rosalia 7 (2012)

KÉTÉLTŰMENTÉS A 311-ES KÖZÚT FARMOSI SZAKASZÁN

Recommend Documents