ÁLLATTANI KÖZLEMÉNYEK (2002) 87: 9–20.
Két jubiláns – a 200 éves Magyar Természettudományi Múzeum és a 100 éves Állattani Közlemények VÁSÁRHELYI TAMÁS Magyar Természettudományi Múzeum Állattára, H–1088 Budapest, Baross u. 13.
2002-ben két jeles évfordulót is ünneplünk. Amikor az Állattani Közlemények megszületett, a mai Magyar Természettudományi Múzeum éppen száz éves múltra tekinthetett vissza. Egy százéves, tehát patinás, jelentıs hazai és külföldi anyagokkal és azok földolgozására is képes zoológusokkal rendelkezı intézmény (feltehetıleg már akkor is a legnagyobb hazai zoológiai intézmény) nyilvánvalóan nagy szerepet játszott az Állattani Szakosztály életében, következésképpen folyóiratának életében is. Már csak ezért is jogos a két jubileumot közösen ünnepelni.
Kinek az ünnepe? Az Állattani Közleményeknek ez a jubileumi kötete egy társadalmi szervezet életképességének, szakmai teljesítményének jele. Az Állattani Szakosztály most 111 éves, és 1902ben indította el az Állattani Közleményeket. Ez ma a 87. kötetnél tart, ezek szerint a legtöbb évben sikerült kiadnia egy a tagok és más hazai zoológusok munkáit tartalmazó, magyar nyelvő kötetet. Tudjuk, hogy ez alatt a száz év alatt két világháború, egy gazdasági világválság, és a Társaság erıszakos átszervezése is veszélyeztette nemcsak a kiadást, de a tagok életét, egzisztenciáját is. De a tudósok, kutatók, hivatásosak, amatırök, diákok, tanárok munkájának eredménye, szakmaszeretete, kitartása, a magyar nyelvő tudományos szakirodalom fontosságának tudata, fenntartásába vetett hite és nem utolsó sorban szerkesztıink áldozatossága, leleménye újra és újra napvilágra segített egy-egy, az utóbbi években pedig több kötetet. „Utolérte magát” a folyóirat, a jubileumi évben az ezévi kötet jelent meg. A Magyar Természettudományi Múzeum, s benne a legnagyobb hazai zoológiai intézmény, az Állattár idén 200 éves jubileumát ünnepelte, amint arról áprilisi elıadóülésünkön meg is emlékeztünk. Itt egy magánkezdeményezés maradt fenn. SZÉCHÉNYI FERENC gróf nagy értékő adománya lett néhány év múlva a nemzet törvénybe is foglalt múzeuma. A célok között már akkor is szerepelt a magyar tudományosság támogatása. A két jubiláns céljai, mőködése és eredményei között számos hasonlóság ismerhetı fel. Korabeli írások segítségével szeretném felidézni, a múzeum és a folyóirat közös történelmének néhány állomását, eseményét, érdekességét, a teljesség igénye nélkül, de az együttes ünneplés várakozásával. Az nyilvánvaló, hogy ki ünnepel a múzeumból, de ki ünnepli a folyóiratot? Nemcsak a szerkesztıség és a kiadó, a Magyar Biológiai Társaság, nemcsak a támogató, a Magyar Tudományos Akadémia, hanem minden magyar zoológus, minden magyar érdeklıdı, természetszeretı, mindenki, aki érti a magyar nyelvő tudományosság jelen-
9
VÁSÁRHELYI T.
tıségét. És a múzeum ünnepe sem csak a múzeumiaké. A nemzet múzeuma mindenki támogatásából áll és mőködik és – más-más módon – mindnyájunk számára győjti, ırzi, dogozza fel és teszi közszemlére a természet és a természettudomány értékes reliktumait. Egy folyóirat a kiadó intézmény avagy szakosztály életének sajátos tükre. Verba volent, scripta manent. Nem minden hangzik el a szakosztályban, ami megjelenik a folyóiratában (annak azért csak más az olvasóközönsége), és nem minden lát napvilágot nyomtatásban, ami szóban elhangozhat. Aki nyomtatásban közöl valamit, többekhez szól, a távolban élıkhöz is, és tudottan nemcsak a kortársakhoz1. Ugyanígy, az intézményi folyóirat sem kizárólag az intézményrıl tudósít. Most azonban két folyóirat megsárgult lapjai segítségével igyekszünk felidézni a régi idıket, keressük a múzeum és a közlemények kapcsolódásait. És néha meglepıdhetünk azon, mennyire frissek, élık, aktuálisak azok a porosnak vélt gondolatok!
A Természetrajzi füzetek korszaka A Nemzeti Múzeum állattani győjteményeit FRIVALDSZKY IMRE kezdte módszeresen gyarapítani, és hosszú út vezetett odáig, hogy a „Természetiek tára” kialakult, majd önálló tárakra bomlott, végül kivált a Nemzeti Múzeumból és ma Magyar Természettudományi Múzeum néven éppen teljes átalakulását élheti az új épületegyüttesbe költözéssel. Nem részletezzük itt a múzeum vagy az állattani győjtemények fejlıdésének állomásait, mert azokról számos publikáció jelent meg ebben az évben. Errıl a történetrıl ír jelen kötetünkben KORSÓS ZOLTÁN. Inkább csak a laptestvérre, a múzeumi folyóiratra figyelünk a közös jubileumon. 1877-ben jeles elıdünk HERMAN OTTÓ, szorgalmazására és aktív közremőködésével önálló folyóiratot indított a múzeum. Érdemes a borítóról is idézni: „Természetrajzi füzetek az állat- növény-, ásvány- és földtan körébıl. Évnegyedes folyóirat, kiadja a Magyar Nemzeti Múzeum. A természetrajzi osztályok közremőködése mellett szerkeszti HERMAN OTTÓ.” „A Revue-ben a magyar dolgozatok fordításai illetve kivonatai közöltetnek; külföldi szerzık dolgozatainak teljes szövege a Revue-ben jelenik meg, a magyar szövegben csak jeleztetik. A tudománnyal szemben a szerzık felelısek.” Már az elsı számot is illusztrálják HERMAN, STÜRZENBAUM és mások finom kınyomatos rajzai. A szerkesztırıl tudjuk, hogy szeretett írni, jó tollú is volt, de hogy annyira maradandót írjon a nyilvánvalóan elvárható szerkesztıi beköszöntıben, azt nem várnók. Részletek következnek a Megnyitó-ból (egyes mondatok terjedelmes bıvítményeinek a mondanivalót nem csorbító elhagyásával) (HERMAN 1877a). „A múzeum osztályai egymás után kezdik teljesíteni az intézet hivatásának második részét. Az elsı rész az volt, hogy szereztessenek meg mind azon kellékek és eszközök, mellyek nélkül a tudományt mívelni nem lehet, a második rész okvetlenül az, hogy az immár összeszerzett kellékek és eszközök – a mennyire csak lehet – a tudomány mívelésére fordíttassanak is. Az érdem, hogy a nemzeti intézet természetrajzi osztályai is kiléphetnek a mívelendı tér-
1
Látni fogjuk mennyire igaz ez: sok mindent mintha nekünk írtak volna!
10
A MTM ÉS AZ ÁLLATTANI KÖZLEMÉNYEK
re… elsı sorban PULSZKY FERENC2 érdeme. …a közmívelıdés ügye áll napirenden, … a magyar nemzet culturális emelése, érvényre juttatása forog fenn.” „Nem állunk mi még ott, hogy intézményeink a biztosított nemzeti lét alapjától az eszmény felé ténykedhessenek; hogy ama világpolgári szempontból tekinthessék a feladatot, mely szempont hirdeti, hogy a tudomány az emberiségé s így egyes nemzethez kötve nincsen. …Ott állunk mi még, hogy nemzeti létünk biztosításáért kell küzdenünk.” Ne feledjük: a Kiegyezés után csak egy évtizeddel vagyunk, (mint napjainkban a rendszerváltás után), és HERMAN OTTÓ, az emigrációban lévı KOSSUTH odaadó híve és levelezıtársa, nyilvánvalóan aggódott a nemzetért. Megdöbbentı mennyire aktuális a következı mondata: „A természetrajzi szakok mívelésének fontossága nem szorúl indokolásra: egész lételünkkel a természethez vagyunk főzve, s eszerint a természet ismerése legközelebbi érdekünk.” Szépen fogalmazza meg az új folyóirat küldetését: „Az elsı közlés a fáklya, vagy legalábbis pislogó mécs, mely az ismeretlen térre veti a világosság elsı sugarát; e világosság nyomán halad a vizsgálódás; ez éleszti a lángot, s mind jobban világítva, felderíti az ismeretlent. …mit akarhatnak végtére is a Természetrajzi füzetek? Annyi világosságot kisugározni, a mennyi telik.” Érdemes idézni azt a bekezdést, amelyben a korabeli rokon feladatú intézményekrıl ír, hogy jobban érezzük, milyen súlya, szerepe, kitekintése volt akkor tudományos intézményeinknek, köztük a Magyar Biológiai Társaság jogelıdjének. „A magyar tudományos Akadémiának, mint legmagasabb intézménynek, …kizárólagosan nemzeti küldetése van. …a királyi magyar Természettudományi Társulat …nemzeti küldetését a tudományszakok népszerősítésében is keresi… a Földtani társulat… nemzeti irányt követ, a királyi magyar Földtani Intézet… az eredményeket a cultúrnépekkel is tudatja. Vidéken sokasodnak a társulatok, melyek kisebb körök behatóbb vizsgálatára czéloznak. De… némely szakok elmaradnak… a külfölddel szemközt való képviseltetésünk nem elégséges. …A magyar nemzeti múzeum… arra rendeltetett, hogy lehetıleg universális képét nyújtsa egykoron – többek között – a természet három országának is. …a kevésbé szervezett szakok, mint az állat és növénytan érdekét is elımozdítani… a feladat.” A magyar nyelvő tudományosság akkor is fontos kérdés volt. HERMAN OTTÓ a mőnyelv kérdéséhez is hozzászólt az elsı füzet egy cikkében (HERMAN 1877b, p. 69.). „Fıelv gyanánt elıttünk csak ez állhat: a mit írtunk, azt érthesse meg nemcsak a szó szoros értelmében vett szakember, hanem minden mővelt magyar ember is…” Ekkor még csak 33 éve volt országunkban a hivatalos nyelv a magyar! Jogos törekvés volt a tudományos mőnyelv ápolása. Tudjuk, abban HERMAN OTTÓ-nak igazán úttörı szerep jutott. Érdemes azt is észrevenni, hogy a közmívelıdés akkoriban nem a népmőveléssel sajnos lejáratott, leegyszerősített, kényszerővé, tehát nemszeretemmé tett tevékenység volt, hanem a mővelt közönség tudományos igényeinek kielégítése. Vissza kellene adni, vissza kell szereznünk ennek a fogalomnak az egykoron volt becsét. A közösségi mővelıdés ma, amikor az egész életen át tartó tanulás fontosságáról beszélünk, ismét a közgondolkodás homlokterébe került. A „Természetrajz – nemzeti szellem” címő írásában HERMAN OTTÓ lényegében tovább feszegeti ugyanezt a témát, amely ma is, a mi korunkban is aktuális világszerte (HERMAN 2
A Nemzeti Múzeum akkori, legendás igazgatója.
11
VÁSÁRHELYI T.
1877c). Sokat beszélünk arról, hogy a tudomány öntörvényő fejlıdése miatt egyre inkább elszakad azoktól a közösségektıl, amelyek alapvetıen támogatják, és amelyeknek a tudomány eredményeit érteniük, használniuk kellene. Ez a tény ma világszerte ahhoz vezetett, hogy a tudományok iránt gyanakvás, megnemértés támadt, megingott a tudományokba vetett hit, és sokan az áltudományok hirtelen elıretörését is ezzel magyarázzák. Lássuk, mit írt errıl 125 évvel ezelıtt, ám 7 évtizeddel a Nemzeti Múzeum megalapítása után, a lánglelkő tudós (209. o.) ” …ezelıtt egynéhány évtizeddel, a midın t. i. a magasabb mívelıdés mellızhetetlen szükségessége általános meggyızıdéssé vált, a múlttal, a fejlıdéssel bíró más irodalmi szakok területén classicusaink és herosaink támadtak, akkor akadtak hangoztatói a természetrajznak is, akadtak mívelıi, kiknek szorgalma… elıtt készséggel kalapot emelek – de tagadjuk azt, hogy az irányt eltalálták, a nemzet szükségeit ismerték s így kielégítették… Minden fejlıdés, átmenet nélkől beléugrottak az analyticus methodus rideg szárazságába, őzték a dolgot azon a magaslaton, a melyre mint egyének fölvergıdtek, minden tekintet nélkül arra, hogy magára a nemzet közmívelıdésére hassanak.” Már akkor felismerte, hogy az analitikus és szintetikus gondolkodásmódnak együtt kellene léteznie, de az egyensúly felborult. Akkor is érvényes volt, ma is az: hogyan érthesse meg egy nemzet minden tagja, minden döntéshozója a tudomány eredményeit, szépségét, az eredmények alkalmazásának szükségességét, és – ne feledjük – a tudomány fenntartásának, támogatásának szükségességét, ha nincs a tudománynak mőnyelve a nemzet anyanyelvén, ha az nincs közérthetıen elmagyarázva? 1891-ben megalakult az Állattani Szakosztály. Elsı elnöke a múzeum Állattárának munkatársa, FRIVALDSZKY IMRE unokaöccse, JÁNOS (1822–1895) lett, és a legelsı elıadás a magyar nemzeti múzeum néhány ritka és becses állatáról szólt. Ez az elıadás sajnos nem jelent meg nyomtatásban, de a következı már igen, és egészen a Közlemények megindulásáig számos elıadást publikáltak korai tagtársaink a Természettudományi Közlönyben és annak Pótfüzeteiben (HORVÁTH & KORSÓS, 1994). Amikor az Állattani Közlemények megindult, már 25 éve mőködı folyóirat volt a Természetrajzi füzetek. Az Akadémia segítségével adta ki a múzeum, a szerkesztıje MOCSÁRY SÁNDOR hymenopterológus volt. Olyan neves zoológusok cikkeit találjuk a két kötetben megjelent 4 füzet 618 oldalán, mint ABAFI-AIGNER LAJOS, CSIKI ERNİ, DADAY JENİ, HORVÁTH GÉZA, MADARÁSZ GYULA, R. MATSUMURA japán kutató (a Horváth féle poloskagyőjteményben végzett tanulmányokat), SZÉPLIGETI GYİZİ, MOCSÁRY SÁNDOR, KERTÉSZ KÁLMÁN. A kötetet DADAY leheletfinom rajzai, MADARÁSZ látványos színes festményei illusztrálják. Francia, angol, latin, német és magyar nyelven jelennek meg a cikkek, a magyar nyelvőeknek terjedelmes német kivonata van (majdhogynem kétnyelvőek). A közölt tudományos eredmények több kontinensrıl származó anyagok feldolgozásával keletkeztek. A folyóirat terjesztése is ennek megfelelı: Európa, India, Japán, Dél-Afrika, Észak- és Dél-Amerika, Ausztrália több mint 200 pontjára jut el. HERMAN OTTÓ gondolatai szerint alakult, fejlıdött a hazai zoológia 25 év alatt. Ez a folyóirat már a világ tudományosságát szolgálja.3 Megérett a helyzet egy magyar nyelvő állattani folyóirat megindítására.
3
Fejlıdése késıbb méginkább ebbe az irányba vitte: ma az Annales Historico-Naturales Musei Nationalis Hungarici kizárólag idegen nyelvő közleményeket publikál.
12
A MTM ÉS AZ ÁLLATTANI KÖZLEMÉNYEK
Megindul az Állattani Közlemények Az Állattani Közlemények, mint folyóirat kialakulásával, fejlıdésével nem foglalkozom, csupán a folyóirat és a múzeum közötti kapcsolatokra nézve jellemzı vagy érdekes tények között tallózgatok. Az elsı számokban az iménti névsor szereplıit, a múzeum nagynevő zoológusait találjuk, ABAFI-AIGNER-t, CSIKI-t, HORVÁTH GÉZÁ-t, MÉHELYI-t, SZÉPLIGETI-t. Az elnök ENTZ GÉZA közremőködésével MÉHELYI LAJOS szerkesztette a Közleményeket, a szakosztály ülésein elhangzottakat pedig KERTÉSZ KÁLMÁN jegyezte le. (Folyóiratunknak ez a rovata százéves hagyományt követ.) Azután is több szerkesztıt (és persze „közremőködı” elnököt) és a jegyzı személyében köteles szerzıt adott a múzeum (SOÓS LAJOS, FEJÉRVÉRY GÉZA GYULA, ÉHIK GYULA, SZÉKESSY VILMOS, SOÓS ÁRPÁD). Az elsı számban a szerkesztı MÉHELY LAJOS (a múzeum zoológusa) publikál cikket a fölösszámú végtagok keletkezésérıl (MÉHELY 1902a). Ebben igen jó minıségő ábrán mutat be egy hatlábú ásóbékát (Pelobates fuscus), „mellyel SZABÓ ÁKOS úr 1901. évi október 9én ajándékozta meg a Magyar Nemzeti Múzeumot”, s részletes rajzokat közöl a rendellenesen fejlıdött vázrendszerrıl is (1. ábra).
1. ábra. A hatlábú ásóbéka rajza.
Egy másik írásban a Lacerta taurica-t közli le faunára újként („E gyíkfaj egyébként már régebben megvolt a Nemzeti Múzeum győjteményében; …a múzeum szakemberei akkortájt, a felírás tanúsága szerint fürge gyíknak tartották.”). Aztán mintha elfelejtené, hogy a múzeumba begyőjtött, ott ırzött anyag segítette mindkét publikációt, hevesen ostorozza múzeumi kollégáit az „Elmélkedve búvárkodjunk” címő cikkében (MÉHELY 1902b). „Volt a természettudománynak egy sívár korszaka, a mikor a szakférfiak a bölcselkedés legfelületesebb fajtájával akarták a természetvizsgálatot pótolni, s a fékevesztett képzelet szárnyain suhantak át tudományunk legkomolyabb kérdésein… Az exact kutatók jogos aggodalommal kisérték az akkori „természetbölcselık” szertelen csapongását, s a komolyabbak kénytelenek voltak belátni, hogy a tudomány haladására föltétlenül elınyösebb: a csontocskákat, a bogarak csápízeit és a porzókat számlálgatni, mint vakon belezúgni a megfoghatatlan semmiségbe….Sajnos, hogy amit akkor a tudomány jövıjét féltı lelkiismeretes búvárok csak ideiglenes villámhárítóul állítottak oda, az az akkortájt megbecsülhetetlen szolgálatot tett eszközbıl, utóvégre kizárólagos czéllá lett. A búvárkodás súlypontja annyira eltolódott, hogy úgy a zoológusok, mint a botanikusok megszőntek gondolkodni s a feltőzött rovarok szépen elrendezett phalanxaiban és a szárított növények vaskos fasciculusaiban látták a tudomány eszményét.”
13
VÁSÁRHELYI T.
Szerkesztıi beköszöntıjében (MÉHELY 1902c) is hasonló gondolatok foglalkoztatják, a Darwinizmus ideájáról ír: „Ennek a felfogásnak kell a leginkább gyakorolt faunisztikai kutatásokban is vezérkednie, mert nemcsak a győjtött fajok sokaságában s az esetleg kiderített új fajokban rejlik törekvéseink érdeme, hanem abban is, hogy a győjtött anyag mennyi eszmével termékenyítette meg gondolkodásunkat és mennyivel hozott bennünket közelebb a természet törvényeinek megismeréséhez.” Az elsı kötetben egyébként ABAFI-AIGNER LAJOS a múzeum lepkésze – kiváltván a szerkesztı rosszallását – szembeszáll a Darwinizmussal. 1910-ben már a Közleményekre is több mint 550 helyen fizettek elı, magánszemélyeken kívül sok gimnázium, fıiskola, de még például a Pápai Irgalmas Nıvérek is. „Revue für das Ausland” címmel 3 oldalas német kivonat jelent meg a füzetek (évente 4!) végén. Tehát az Állattani Közlemények egy megalapozott, és a magyar tudományos eredmények hírét a külfölddel is közölni kívánó folyóirattá vált.
A tudományos élet tükre 1912-ben ifj. ENTZ GÉZA ma is érdekes adatokkal szolgált az állatfajok számáról, egy Nature beli cikk alapján (ENTZ 1912). Érdemes elidıznünk a részleteken egy kicsit. Az ismert állatfajok száma a következık szerint változott 150 év alatt: LINNAEUS (1758): 4 236 faj, AGASSIZ és BROWN (1859): 129 530, LENNIS (1886): 273 220, PRATT (1912): 522 400. HERTWIG 1911-ben úgy vélte, 1 millió rovarfaj élhet s akkor az állatvilág fajszáma 1–1,5 millió körül mozog. Ma, és már évtizedek óta változatlanul, másfél millió leírt állatfajról beszélünk, az a korai lendület megtört. Sokkal többen, sokkal jobb körülmények között dolgoznak most az élıvilág leírásán, mint a megelızı évszázadokban. De hát a leírások részletesebbek lettek, a sok rosszul leírt faj közt nehezebb megtalálni az újat, tehát egy-egy új leírást aprólékos revízió elız meg. Közben megérkezett a digitális éra, és a DNS technikák, a leírás mellett pedig megjelent egy alapvetı, sürgetıbb feladat. A (leírt) fajok születése helyett figyelmünk a (leírt, avagy leíratlan) fajok kihalása felé kellett forduljon. 1914-ben egyébként MÉHELY, a darwinizmus szenvedélyes szószólója, „Egy pillantás a fajformálódás mőhelyébe” címmel PETÉNYI és mások múzeumi győjteménye alapján von le – korábbi hitvallásának megfelelve – származástani, faunagenetikai, állatföldrajzi következtetéseket a gyökeresfogú pockokra nézve (MÉHELY 1914a). Se szeri, se száma azoknak az írásoknak, amelyek a múzeum anyagai alapján születtek, tehát ezek a folyóirat és az olvasók érdeklıdését elégítették ki, másfelıl a muzeológusok jutottak itt közlési lehetıséghez. Mégpedig nemcsak a szorgos-nyugodt leíró közlésekhez. Hallatták hangjukat a már HERMAN OTTÓ által is felvetett kérdésekben: a magyar zoológia feladatainak, nemzeti vagy nemzetközi kitekintésének kérdésében. Éppen errıl MÉHELY így ír az 1914. év június 10-én megjelent 13/2 füzetben a magyar mammológia állását áttekintı cikkében (MÉHELY 1914b):4 „…némiképp megszégyenítı, hogy a British Museumban bizonyos tekintetben teljesebben van képviselve a magyarországi emlısfauna, mint a Magyar Nemzeti Múzeumban. … Ennek talán nem utolsó oka az, hogy a míg mi évtizedek óta nemzeti tudományosságunk ér4
Megjegyezve, hogy ami „az utolsó 2 évtized fejlıdése terén történt, az majdnem kizárólag az én munkásságom eredménye”.
14
A MTM ÉS AZ ÁLLATTANI KÖZLEMÉNYEK
dekeitıl távol esı és szegénységünkkel arányban nem álló vállalkozásokban forgácsoljuk el anyagi és szellemi erınket, addig a hazánkat turista-módra felkeresı idegenek összegyőjtik és feldolgozzák a mi állatainkat, melyekkel pedig nekünk lett volna kötelességünk a tudományos világot megismertetni.” Ezután 11 fajt és alfajt sorol fel, amelyeket idegenek közöltek Magyarországról. A British Museum győjteménye és szomszédos országokbeli elıfordulások alapján 88 fajt és alfajt ismer vagy vár Magyarországról. Az elıadást követı vita során megszólalt HORVÁTH, CSIKI, LEIDENFROST, ENTZ, IFJ. ENTZ. Mert az is évszázados hagyomány, hogy a Közleményekben megjelenı cikkeket elıször elıadják a Szakosztály ülésein. 1927-ben ZIMMERMANN ÁGOSTON „Elnöki köszöntı”jében errıl így ír: „Éppen ezért nagy jelentıségő a zoologusok társas összejövetele… Kétségtelen, hogy az ily ismertetések és az ezekhez főzıdı eszmecserék tisztázó és termékenyítı hatással vannak, új eszméket keltenek, újabb irányú vizsgálatokra serkentenek” (ZIMMERMANN 1927). Az ötven éves évforduló alkalmából SOÓS LAJOS leírja majd, hogy a Tihanyi Biológiai Intézet például, HERMAN OTTÓ egy ilyen vita során elhangzott hatásos hozzászólásának köszönheti születését (SOÓS 1942). Ugyanebben az évben, a 3–4. számban a 80. születésnapját ünneplı HORVÁTH GÉZÁ-t köszönti DUDICH ENDRE (DUDICH 1927a), illetve az idıközben megindult „Folyóiratismertetés” rovatban a múzeumi Annales cikkeinek rövid kivonatát adja (DUDICH 1927b). Itt megjegyzi: „Igen jó jelnek tartom azt is, hogy olyan külföldi szerzık is felkeresik kézirataikkal folyóiratainkat, akik nem múzeumunk anyagát dolgozták fel, …tehát Annalesünk nemcsak intézeti folyóirat, hanem nemzetközi publikálási szerv.” 1927-ben a szintén a Horváth-győjteményben dolgozó TEISO ESAKI írását közlik „A japáni szigetvilág állatföldrajzi tekintetben” címmel (ESAKI 1927). DUDICH (1927c) „Faunisztikai jegyzetei” (itt és a késıbbiekben is) több állattári és növénytári kolléga közremőködésével készültek, és ugyanitt bıven ír Bátorliget különleges voltáról (DUDICH 1914). És még egy jubileum: a 250. ülés programjának örvendetes megállapítása lehetett, hogy megjelent a teljes Fauna Regni Hungariae, így 21 137 állatfaj volt biztosan kimutatva (a történelmi) Magyarország területérıl. 1928-ban jelent meg DUDICH ENDRE nagy hatású, egy zoológiai iskolát és egy világszínvonalúvá váló nemzeti zoológiát megalapozó cikke: „A magyar állatvilág kutatásának megszervezése” (DUDICH 1928). A decemberi számban SOÓS LAJOS (a múzeum Mollusca győjteményének ıre, aki ebben a számban már a bátorligeti ısláp mollusca faunájáról értekezik) a nagy sikerrel zárult X. Nemzetközi Zoológiai Kongresszusról ír lelkes hangú beszámolót (SOÓS 1927). A zoológiai Kongresszusok sorát az I. világháború szakította meg, és azután is csak hosszú vajúdás után lehetett összehozni a békétlen országok tudósait – nagy sikerrel, Budapesten. 1931-ben KITTENBERGER KÁLMÁN a sokat tapasztalt vadász és zoológus győjtı kritizálja CHOLNOKY JENİ Afrika-könyvének az állatvilágról szóló fejezetét (KITTENBERGER 1931). SZILÁDY (1931) a Tihanyi-félsziget mediterrán állatvilága kapcsán ír a félsziget védettségérıl, s a szakosztályülésen a félsziget nemzeti parkká nyilvánításáról esik szó. Amirıl akkor beszéltek 70 évvel késıbb vált valósággá. CSIKI (1931) szomorú feladatot vállal: BIRÓ LAJOS nekrológját írja meg. Új-Guineai győjtıútjának, a múzeum „árnyékos oldalán” eltöltött utolsó évtizedeinek nehézségeirıl hallgat, csak a múzeum gyarapodását (például 100 ezer darázzsal) méltatja.
15
VÁSÁRHELYI T.
1934-ben, a gazdasági világválságból kifelé botorkálva születik ÉHIK GYULA Annalesismertetése az alábbi kommentárral: „Hosszas szünetelés után, hála ENTZ GÉZA erıs akaratának és ügyszeretetének, újra megjelenhetett a múzeum természetrajzi osztályának értékes és nélkülözhetetlen évkönyve, amely a legnehezebb viszonyok közt sem szünetelı magyar tudományos munka eredményeit adja a külföldnek, hazai viszonylatban pedig, mint cserés folyóirat, majdnem egyedüli fenntartója és gyarapítója természetrajzi szakkönyvtárainknak” (ÉHIK 1934). 1935 novemberében ENTZ GÉZA „Elnöki megnyitó”-jában sürgeti a magyar állattani irodalom bibliográfiájának újabb kiadását, „a faunakatalógus újabb kiadását és országunk biológiai felvételét.”5 Utóbbit szerinte a Nemzeti Múzeumnak és az egyetem állatrendszertani tanszéke tanárának6 kell majd kézbe venni (ENTZ 1935). (Nem hiába volt ENTZ elnöki „dörgedelme”, 1936-ban KREPUSKA GYULA összeállította a magyar állattani irodalom 1935ös termését.)
Személyes sorsok Ugyanebben a számban az irodalom ismertetésében (WAGNER 1935) találunk tudománytörténeti csemegét, de legalábbis főszert: MUNRO leírta a Katonaia új nemet. Hogy ez miben segítheti a kutatókat, a tudománytörténészeket? HORVÁTH GÉZA nagyhatalmú állattárigazgató utódja a győjteményben SOÓS ÁRPÁD volt. İ mesélte, hogy HORVÁTH erıszakosan magyarosított neveket. UHL kolléga állataira győjtıként ÚJHELYIT, KITTENBERGER állataira pedig – az ı tudta nélkül, amíg Afrikában volt – KATONA-t íratott. Így írhattak le KITTENBERGERRİL Katonaia-t. Egy száz éves folyóirat böngészése közben sok-sok érdekességre bukkanhatunk, és bele-beleláthatunk a kor, a korabeli tudósok életébe is. Érdekes nyomon követni az Állattani Közleményekben egy-egy tudósunk életútját. 1935ben SZALAY LÁSZLÓ elnök köszönti az elsı elıadását megtartó SOÓS ÁRPÁDot, aki „A Planorbis-ok ivarkészülékének alak- és szövettanáról” tart elıadást és ír cikket (SOÓS Á. 1935). Édesapja hatására kezdett puhatestőekkel foglalkozni, de támadások érték, mondván, eredményeit szülıi segédlettel érte el. Állatcsoportot vált tehát, és 1936-ban már „Magyar-ország mohában élı fonálférgeirıl” olvashatunk tıle (SOÓS Á. 1936). 1939-ben a frissen indult Fragmenta-ban7 közli elsı, Bars vármegyében győjtött piócákkal foglalkozó dolgozatát, de egészen 1964-ig kell várnunk, amíg a világhírővé vált piócakutató az Állattani Közleményekben megjelenik, megírja, milyen fajok várhatók még a faunában (SOÓS Á. 1964). Utolsó piócákkal foglalkozó közleménye is nálunk jelent meg, ezt az európai szárazföldi piócákról írta. Személyes emlékem, ahogyan a múzeum poloska- és kabócagyőjteményében a nagy csomagolópapírokra rajzolta az elıadás illusztrációit. Ezt azért említem, mert a szipókás rovarokkal kapcsolatos tevékenysége az egyetlen, aminek nem találjuk nyomát a Közleményekben. Sokoldalú zoológusunk munkásságának legnagyobb része a le5
Nyilván felvételezését. Azaz DUDICHnak. 7 DUDICH kezdeményezésére indult a Fragmenta Faunistica Hungarica is, és Bars vármegye faunisztikai rendszeres kutatása is. 6
16
A MTM ÉS AZ ÁLLATTANI KÖZLEMÉNYEK
gyek körül forgott. 1941 és 1958 között 4 írása jelent meg folyóiratunkban, ezután dolgozatai egyértelmően a nagyvilág számára készültek. Az ı személye példázza, hogy egy anyanyelven megjelenı folyóirat segítheti a fiatal kutatókat, segítheti a témájukba éppen belekóstolókat a nyilvánosság elérésében, segíthet abban, hogy valaki a szőkebb kutatói közösség köztudatába kerüljön. A Közleményekben emberi tragédiák, a történelem, a kultúrtörténet fontos, aktuális mementói is megjelennek. 1938-ban PONGRÁCZ SÁNDOR „Elnöki beköszöntı”-jében újra és újra érezzük a tudós szorongását, vívódását, lavírozását a II. Világháborúhoz vezetı nyomasztó események közepette (PONGRÁCZ 1938). „Azt szoktuk mondani, hogy minden korszaknak megvannak a maga szellemi forrongásai, amelyeknek ritmusa nagyjában megfelel a világtörténés ritmusának. A mai korszak forrongásai magukon hordozzák egy olyan korszak bélyegét, melyben az egyén egyre jobban visszaszorul és az állam és a nagy társadalmi közösségek szolgálatába lép.” Nem világos számomra, akar-e súlyos politikai jellegő kérdésben, a fajkérdésben állást foglalni, de az látható, hogy a témát kikerülni nem tudja, és védi a biológia álláspontját. Cikkének vége felé mintha egy fuldokló jutna levegıhöz: „A mai kor biológiai kutatása, módszere éppen ezzel /már t.i. a szintetikus módszerrel – V.T./ jut kapcsolatba a szellemi tudományokkal és ez a körülmény már eléggé igazolja, hogy abban az irányban halad, amelyben a szellemi tudományok és természettudományok szétválasztásának nem lehet létjogosultsága. Ellenkezıleg, a két tudomány közös megismerési módszerein keresztül kell a jövıben is biztosítani szellemi kincseink értékét és felismerni egyúttal a természettudomány nagy jelentıségét is. /Kiemelés tılem – V. T./ Ma, amikor a szellemi értékeknek feltőnı lebecsülésével találkozunk, amikor a nyers erıknek küzdelmét látjuk kiemelkedni és ennek hatása alatt alakult ki az a világnézet, amely a test kultuszának mindenhatóságát hirdeti, ma amikor a zenedrámát visszaszorítja a film és az operett, amikor atléták és sportheroszok diadalmasan vonulnak végig a város utcáin tömegek sorfala között, amikor a szellemi kultúra kezd visszaszorulni a test kultusza mögött, akkor ennek különösen nagy jelentısége van.” Ismerısnek tőnt a megoldás. Eszembe jutott róla KASZAB ZOLTÁN fıigazgatónk tanácsa egy késıbbi korban, amikor szintén diadalmas vonulások történtek az utcákon a tömegek sorfala között, és számunkra minden mővészetek közül legfontosabb volt a film. Egyszer beszédet kellett mondanom politikai ünnepen, (ma már érthetetlenül hatásos érvelésre: „TAMÁS, minden kutató mondott beszédet, maga még nem…”), és kétségbe esve hozzá fordultam, mirıl beszéljek. Azt mondta barátian: „Beszélj a munkáról, az mindig aktuális és semleges.” És eszembe kell jusson, hogy PONGRÁCZ elnökünk szavai szellemi kincseink értékérıl mennyire igazak ma, amikor a Budapest Parádé diadalmasfülsiketítı-agytompító kamionjainak állnak sorfalat a város utcáin a – már nem kirendelt, hanem önkéntes, több százezres – tömegek. Ma, amikor – CZAKÓ GÁBOR gondolkodó-író szavaival – „a kukkoló-mősorok megjelennek a kereskedelmi kloakákban”, és „A szellem küzdelmei helyébe a zsigerek lüktetése lépett, az agykéreg helyett a nyúltagy vette át a parancsnokságot.” PONGRÁCZ SÁNDOR-ról 1945 után BOROS ISTVÁN, a múzeum fıigazgatója írt nekrológot a Közlemények 1957. áprilisi számában. Így kezdi: „1944 december elsı napjaiban TOLBUCHIN marsallal, a második világháború egyik hadvezérével volt alkalmam beszélgetni...”. Leírja: egyetértettek abban, hogy a háború szörnyő csapás, mert a kultúra, a kultúrát teremtı ember halálát, ártatlan emberek tömeges halálát jelenti (BOROS 1957). PONGRÁCZ, a humanista, mővész (zenélt, festett), gondolkodó, tudós múzeumi fıigazgatónk és szakosztályi
17
VÁSÁRHELYI T.
elnökünk halálát egy becsapódó gránát okozta Budapest ostromakor, a fürdıszobájában, ahová rendszeresen dolgozni húzódott vissza a légópince helyett.
Hagyomány és megújulás 1942-ben a Szakosztály 50 éves évfordulója alkalmából tartott jubiláris ülésrıl tudósít a Közlemények, és átfogó, értékelı cikkeket közöl. Érdemes fellapozni. Itt most csak SOÓS LAJOS cikkébıl idézek: „25 év elıtti beszámolómban azt írtam, hogy Szakosztályunk sokkal többre nıtt, mint aminek kezdetben tervezték… az eredeti közlemények elıterjesztésére és eszmecserére szánt testület súlyos tényezıvé, a magyar zoológia elsı fórumává izmosodott. Azzá izmosodott, mert egyesítette magában majdnem az ország összes zoológusait, akik szellemi termésük gyümölcseit egészen vagy részleteiben itt bocsátották elıször a tudomány ítélıszéke elé, azokat itt érte az elsı értékelés, s ha úgy fordult a kocka, itt kellett elviselniök az elsı bírálatot” (SOÓS 1942). Ma más a helyzet, nem mondhatjuk, hogy a szakosztály a zoológia elsı fóruma volna, nem is akarnánk versenyezni e kizárólagos cím többi követelıjével – ha ugyan akadnak. Nagyon megváltozott azóta a magyar társadalom, megszőntek a komoly társadalmi szervezetek és csak mostanában éled újra a civil közélet. Több komoly zoológiai központ jött létre Magyarországon, átszervezıdött az Akadémia mőködése is. És legújabban újra kinyíltak a határok, beköszöntött az informatikai és kommunikációs forradalom. A zoológusoknak már nem kell összejönniük ahhoz, hogy szellemi terméseik gyümölcsét egymás elé bocsássák. Megtehetik azt néhány gombnyomással, a világ összes tudósa elé bocsáthatják az Interneten – persze angolul. De csodák csodájára, 100 éves hagyományok szerint, ma is havonta tartjuk elıadóüléseinket. Az elsı sorokban ott ülnek galambısz tagtársaink, a leghátsókban pedig az egyetemisták, amint az a legidısebbek emlékezete szerint régebben is volt. Korszerőtlen, megcsontosodott? Nem hiszem. Az emberi kapcsolatokat nem lehet kiiktatni életünkbıl. Ma is elhangzik minden alkalommal néhány új eredmény. Meg is vitatjuk azokat. Minderrıl a jegyzı beszámolója és a cikkek megjelennek a Közleményekben, és ma is közremőködnek mindebben a múzeum munkatársai. Azé a múzeumé, amelynek több mint száz éve kerestek önálló épületet már 1994-ben is, amikor száz év zoológiai expedícióiról, a hazaérkezett anyagok végsı, megnyugtató múzeumi elhelyezésérıl ez jelent meg a Közleményekben: „Rengeteg csillag talán összeáll egy olyan asztrális konstellációba, hogy éppen ebben a nemvárt, de elérkezett pillanatban saját, egy természettudományi győjtemény befogadására és részeinek kiállítására alkalmas épülethez jutunk. Világosan látnunk kell, hogy ez nemcsak múzeumi belügy. Elıbb-utóbb nagyon sok magyar győjtés a nemzeti győjteménybe kerül, egyikınk számára sem lehet hát közömbös a nemzet múzeumának, azon belül az állattani győjteményeknek sorsa.” (VÁSÁRHELYI 1994). Nos, azóta a múzeum végleges elhelyezésére kijelölt Ludoviceumban megnyíltak új kiállításaink és 21. századi mőtárgyvédelmi körülmények közé került az Emlıs- és Madárgyőjtemény. Néhány éven belül további kiállítások nyílnak, és minden győjteményünk ide költözik. A kétszáz éves múzeum újjászületıben van. 1994-ben egyébként a szakosztály már 100 éves történetét mutatta be az Állattani Közlemények 78. kötetének Supplementum-a, a Szakosztály jubileumára kiadott ünnepi kötet.
18
A MTM ÉS AZ ÁLLATTANI KÖZLEMÉNYEK
Szerzıi közt több a múzeumi, szerkesztette KORSÓS ZOLTÁN és HORVÁTH CSABA, technikailag szerkesztette LİKÖS LÁSZLÓ és PEREGOVITS LÁSZLÓ, mind a négyen a múzeum munkatársai (Állattár, Tudománytörténeti győjtemény, Növénytár). Nekem pedig az adatott meg, hogy „muzeista” titkárként elsıként készíthettem és publikálhattam a Közleményekben tudományszociológiai felmérést két zoológiai társaság mőködésérıl (VÁSÁRHELYI 1989), és most szakosztályelnökként idézhettem fel a múltat.
Összegzés és kitekintés Befejeztük tallózásunkat, mely – hiába áll rendelkezésünkre rengeteg dokumentum a két jubilánssal kapcsolatban – semmiképpen sem született tudománytörténeti igénnyel. Reméljük sikerült bemutatnunk egy patinás intézmény és egy patinás folyóirat együttélésének, egymásra épülésének néhány aspektusát. A Természetrajzi füzetek megindulásakor a korabeli, nemzeti létünk körül forgó történelem megszabta a zoológusok tevékenységi körét, s amint tudományunk a nagyvilág felé tudott fordulni, meg is tette. Ma nemzetközi, világszínvonalú zoológiánk, folyóirataink vannak. Amikor ez a folyamat elkezdıdött, a múzeumi folyóirat „helyébe lépett” az Állattani Közlemények, és azóta is támasza magyar nyelven a hazai zoológiának. A „szimbiózis” azonban mindvégig megmaradt. A győjteményekrıl rendszeresen közöltek cikket a múzeumi (és más) szerzık. A múzeum számos tisztségviselıt adott a Szakosztálynak, akik közvetve, s a Közleményeknek, akik közvetlenül szolgálták a hazai állattani folyóirat ügyét. A kiadvány megörökítette a szakosztályban elhangzottakat, ezzel hozzásegítette a múzeumi (és más) szerzıket és eredményeiket az ismertséghez. Nyilvánosságra hozta, közbeszéd tárgyává tette a szakosztályelnökök és más tekintélyes zoológusok gondolatait a magas tudományról és a köz mővelésérıl, a múzeum feladatairól, sorsáról, jövıjérıl, és az egyetemes kontra nemzeti tudomány kérdéseirıl. Ezek az utóbbi gondolatok különös fényben tőnnek elı, különös aktualitást nyernek ma, amikor a globalizmus elınyeirıl és hátrányairól annyit beszélünk, sıt a bırünkön érezzük ezeket. Ma, amikor elérhetı közelségbe került csatlakozásunk az Európai Unióhoz, nagyon fontossá váltak. Az Unió egyik alapelve, hogy a nemzeti kultúrákat nem beolvasztani akarja, hanem éppen sokféleségükkel akarja gazdagítani Európát. Kérdés, hogy ez egyáltalán lehetséges-e? De számunkra nemigen marad más választás, mint folytatni azt, amit elıdeink 100, 200 esztendıvel ezelıtt olyan jól megindítottak. Folytatni a magyar kutatókra háruló nemzeti feladatok megoldását, a magyar tudományos nyelv ápolását, természetes módon, nemzetközi beágyazódottságban. Avagy, HERMAN OTTÓval szólva: „Annyi világosságot kisugározni, a mennyi telik.”
Irodalom BOROS I. (1957): Megemlékezés PONGRÁCZ SÁNDORról. – Állattani Közlemények 66(1–2): 3–8. CSIKI E. (1931): BÍRÓ LAJOS (arcképpel). – Állattani Közlemények 28(3–4): 197–200. DUDICH E. (1927a): HORVÁTH GÉZA köszöntése 80. születésnapján. – Állattani Közlemények 23(3– 4): 137–141. DUDICH E. (1927b): Folyóiratismertetés. – Állattani Közlemények 23(3–4): 204–207. DUDICH E. (1927c): Faunisztikai jegyzetek. – Állattani Közlemények 23(1–2): 87–96.
19
VÁSÁRHELYI T.
DUDICH E. (1928): A magyar állatvilág kutatásának megszervezése. – Állattani Közlemények 24(3– 4): 201–202. ÉHIK Gy. (1934): Irodalomismertetés. – Állattani Közlemények 31(3–4): 224–225. ENTZ G. (1912): Az állatfajok száma. – Állattani Közlemények 11(3): 144–146. ENTZ G. (1935): Elnöki megnyitó. – Állattani Közlemények 32(3–4): 99–100. ESAKI T. (1927): A japáni szigetvilág állatföldrajzi tekintetben. – Állattani Közlemények 23(1–2): 11–15. HERMAN O. (1877a): Megnyitó. – Természetrajzi füzetek 1(1): 3-8. HERMAN O. (1877b): A mőnyelv kérdéséhez. - Természetrajzi füzetek 1(2): 69-74. HERMAN O. (1877c): Természetrajz – nemzeti szellem. – Természetrajzi füzetek 1(4): 207-212. HORVÁTH CS. & KORSÓS Z. (1994): 100 éves az Állattani Szakosztály. – Állattani Közlemények 78 (Suppl.): 7–18. KITTENBERGER K. (1931): Széljegyzetek CHOLNOKY JENİ „Afrika” c. könyvének „C/. Állatvilág” fejezetéhez. – Állattani Közlemények 28(2): 116–118. MÉHELY L. (1902a): A fölösszámú végtagok keletkezésérıl. – Állattani Közlemények 1: 19–34. MÉHELY L. (1902b): Elmélkedve búvárkodjunk. – Állattani Közlemények 1: 35–38. MÉHELY L. (1902c): Beköszöntı. – Állattani Közlemények 1: 1–4. MÉHELY L. (1914a): Egy pillantás a fajformálódás mőhelyébe. – Állattani Közlemények 13(1): 2–10. MÉHELY L. (1914b): A magyar mammológia mai állása. – Állattani Közlemények 13(2): 81–93. PONGRÁCZ S. (1938): Elnöki beköszöntı. – Állattani Közlemények 35( ): 187-191 SOÓS Á. (1935): A magyarországi Planorbis-félék ivarkészülékének alak- és szövettana. – Állattani Közlemények 32(1–2): 21–46. SOÓS Á. (1936): Magyarország mohában élı fonalférgeirıl. – Állattani Közlemények 33(1–2): 53–64. SOÓS Á. (1964): Milyen piócafajok várhatók még a magyar faunában? – Állattani Közlemények 51: 125–133. SOÓS L. (1927): A Budapesti X-ik Nemzetközi Zoológiai Kongresszus. – Állattani Közlemények 24(3–4): 184–186. SOÓS L. (1942): Szakosztályunk szerepe és hatása a magyar zoológia életében. – Állattani Közlemények 39(1–2): 10–15. SZILÁDY Z. (1931): A tihanyi félsziget mediterrán állatfajai. – Állattani Közlemények 28(1): 63. VÁSÁRHELYI T. (1989): Két hazai zoológiai egyesület mőködésének összehasonlítása – Állattani Közlemények 75:113–126. VÁSÁRHELYI T. (1994): 100 év magyar zoológiai expedíciói. – Állattani Közlemények 78(Suppl.): 23–38. WAGNER J. (1935): Irodalomismertetés. – Állattani Közlemények 32(3–4): 197–199. ZIMMERMANN Á. (1927): Elnöki köszöntı. – Állattani Közlemények 23(1–2): 1–9.
20
