Pécsi Tudományegyetem Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar Magyarország kultúrája a XXI. század elején Agárdi Péter
Kertész Imre Felszámolás című regényének elemzése
Süvegesné Antal Katalin 1./2. KL informatikus könyvtáros
A regény keletkezéstörténete az író vallomásaiból, interjúkból és magából a regényből tárul elénk. Kertész Imre hosszú időn keresztül egy színdarab megírására készült, de ezt a tervét feladta és inkább újabb regénybe kezdett, ez lett a Felszámolás. A színmű töredékeit azonban beépítette a regénybe, mint B. (a titokzatos író, fordító) fő művét. E regény maga egy trilógia része, a Kudarc, a Kaddis a meg nem született gyermekért művekkel szoros egységet alkotva. Nagyon sok a közös a három műben, emlékezés a koncentrációstáborok borzalmaira, a rendszerváltás előidézte szellemi, kulturális válság, és mindezek túlélése. Azonban mindegyik mögött fellelhető a Sorstalanság szellemi, irodalmi öröksége. Kertész Imre művei „az emlékezés csorbíthatatlan és kétségbevonhatatlan jogának irodalom általi kiharcolásáról”1 szólnak. Ez egyben önmaga joga az átélt borzalmak felidézésére, másrészt az emlékezést kiterjeszti ránk is. Tudnunk kell, mi történt a „mintegy” ötszázezer magyar zsidóval a második világháború alatt. Auschwitz nem csupán a zsidók kérdése, mindannyiunk kérdése, akik így vagy úgy de magunkban hordozzuk a holokauszt okozta sérüléseket és amelyeknek az igazi okát már nem is nagyon értjük. Sokakban felmerült a kérdés, mi lehet Kertész Imre irodalmi Sorstalanságot
követően?
A
Felszámolás
pályafutásának folytatása a az
író
műveinek
egyfajta
összegzése és az Auschwitz-ciklus záró darabjának tekinthető. A Felszámolás a rendszerváltás állapotát mutatja be. A regény anti hőseinek
a
szocializmus
bukásával
kiszalad
a
talaj
a
lábuk
alól.
Egzisztenciájuk alapját a rendszerrel, a diktatúrával való szembenállás jelentette – „az ellenállás megszűnt, s ők maguk hirtelen a semmiben találták magukat, amit, első kábulatukban, szabadságnak képzeltek.”2. A rájuk szakadó szabadságban már „nincs többé tragikus ember”3 és ennek az állapotnak az elviselhetetlensége vezet B. öngyilkosságához. A Felszámolás szó értelme ennek megvilágításában válik világossá: a diktatúra felszámolása, B. életének a felszámolása és mellesleg a regénybeli kiadó felszámolása. A regény szövegében hirtelen áttűnésekkel jelenik meg B. színdarabja. „A
2
látószögek és szerepek szerint elrendezett egymásba hatoló szövegek által teremtett esztétikai probléma Kertész életművének kiteljesedését hozza el.”4 A regény így önmagában is szöveg a szövegben, hirtelen áttűnésekkel, szerepcserékkel és perspektívaváltásokkal tarkított nyelvi megoldásaival tudatos olvasásra késztet bennünket. Mindezzel az író célja az átadhatatlan tapasztalat, Auschwitz emlékének átadása. A
regénybe
ágyazott
színdarab
címe
Felszámolás,
a
szerző
meghatározása szerint „Komédia három felvonásban”. A mű szereplőinek, a túlélőknek életét ugyanis komikusnak látja: „A totálisan redukált ember, más szóval túlélő, mondja ő, nem tragikus, hanem komikus, mert nincsen sorsa…A túlélő az ő rendszerében külön speciest képez, akárcsak egy állatfajta. Szerinte mindnyájan túlélők vagyunk, ez határozza meg perverz és elsatnyult gondolatvilágunkat. Auschwitz. Majd ez a mögöttünk álló negyven év. Azt mondta, hogy a túlélésnek ez az utóbbi deformációja.”5 Olyan komédia ez, amely szánalmat és egyszersmind szorongást vált ki belőlünk. Szánalmat ébreszt bennünk azok iránt, akik túlélik a zsidódeportálásokat, a kommunizmust, majd azok megszűnésével nem tudnak mit kezdeni az élet nyújtotta lehetőségekkel, amelyekről mindig is álmodtak. Másrészt szorongást kelt, hiszen Kertész ezzel miránk is, Auschwitzot már csak a történelemkönyvekből ismerő generációkra helyezi a felelőséget azzal, hogy bennünket is túlélőnek tart. Az emlékezés felelőségét kapjuk Kertésztől, azzal, hogy megosztja velünk az átélt borzalmakat.
A regény főhőse és narrátora Keserű, az ő gondolatait halljuk a műben. Figurája valójában Kertész egyik alteregója, egy írástudó, aki a világot csak és kizárólag az irodalom által tartja elképzelhetőnek és élhetőnek. Saját élete csak
az
irodalom
vonatkozásában
válik
valósággá,
úgy
érzi,
ha
megszabadulna barátja és példaképe, B. színdarabjától, bizonyos értelemben önmagától szabadulna meg. Életének középpontjába B.-t és műveit, illetve az utolsó, életművet lezáró regény megtalálását helyezi. Nem véletlen tehát, hogy már szinte rögeszméjévé válik a nagy példakép személye, akit úgy érez magához közelinek, ha osztozik munkáján, kedvenc regényein, szeretőin. Az ő személyén keresztül közvetve ismerjük meg B. személyiségét, életfilozófiáját. Ezzel a művészi megoldással Kertész szakít a Sorstalanságból ismert 3
monológformával, így nem saját önértelmezése kölcsönöz jelentőséget a regénynek. Sokkal inkább az a tény, hogy mindezt egy „nem zsidó” ember szemszögéből láttatja. Egy olyan ember oldaláról mutatja be a történéseket, aki mindent elkövet (megzsarolja B. volt feleségét), hogy megtalálja B. eltűnt regényét. Miért kezd bele az eltűnt regény keresésébe: „hogy minden történet véget ért, hogy mindannyiunk története elmondhatatlan történet, és hogy ő, B. az egyetlen, aki az ebből adódó következtetést a maga módján, tehát úgy, ahogyan szokta, azaz radikálisan, levonta. Ezért kellett utánajárnom a regénynek. Mert abban valószínűleg minden benne volt, amit tudnom kellene, amit még egyáltalában tudni lehetséges.”6 Tehát mindent elkövet annak érdekében, hogy B. regényén keresztül megfejtse Auschwitz rejtélyét és talán ezen is túllépve saját élete értelmét. Mivel azonban a regényt B. kérésére Judit elégeti nem lát megoldást élete problémájára. Különös szenvedélyének: a hajléktalanok megfigyelésének a regény végén ad értelmet és magyarázatot az író. Ezeknek az embereknek nincsen múltjuk, így vagy úgy, de leszámoltak vele, bár jövőjük sincs, Így nincs okuk a szomorúságra: „A folyamatos jelennek abban az állapotában élnek, amelyben a puszta létezés közvetlen, egyszersmind kizárólagos valóságként érzékelhető”7. Saját elképzelhető jövőjét látja bennük. A regény másik meghatározó alakja B.., aki a birkenaui koncentrációstábor egyik barakkjában született 1944 végén. Kertész Imre másik alteregója, aki egész életében úrrá akart lenni Auschwitzon. „Bé: a keskeny, de míves könyv energiaközpontja, Bé maga is tönkrement, de ő is tönkretesz, Bé: író-isten, messiás és a férfi prototípusa, Bé: próféta és egoista, életművész és öngyilkos, zseni és zsarnok…Bé alakjában Auschwitz túldeterminált jellé sűrűsödik.”8 Ellentmondásos alakja közelebb visz a holokauszt megértéséhez, de nem nyújt végső megoldást. Be kell tehát látnunk, hogy a történelem ezen szörnyű gaztettére nincs elfogadható magyarázat, az emberi értékrendben el nem helyezhető, emberi nyelven el nem mondható. Saját életét kísérletként fogta fel: hogyan hatnak a pusztító erők az emberre, hogyan próbálja túlélni, hogyan alkalmazkodik. A rendszerváltás nyújtotta szabadsággal azonban már nem volt mivel szemben ellenállni, kiégett: „Nem volt vágyam, nem volt célom, nem akartam meghalni, de élni sem szerettem.”9 Szakítva
4
korábbi hitvallásával, hogy az igazi öngyilkosság minden nap újra kezdeni az életet, mégis véget vet életének morfin túladagolással. Azonban ha követjük a regény logikáját, miszerint a színdarabot Keserű B. öngyilkosságát követően menti ki annak hagyatékából, akkor maga a színdarab arról szól, hogy B. hogyan képzeli el saját halálának
következményeit
a
legszűkebb
ismerőseire
nézve.
Ebben
az
értelmezésben pedig rejlik némi perverzió, ha belegondolunk, miként vádolja Keserűt a darabban zsarolással, sőt volt feleségének megerőszakolási kísérletével vagy akár életének feleslegességét sugallva. Nem vet rá jó fényt az a tény sem, hogy áll bosszút Juditon azzal, hogy új házasságát, amelyben végre boldog, szintén tönkreteszi.
Sárát
pedig
a
számára
érthetetlen
és
megmagyarázhatatlan
öngyilkosságával a végső kétségbeesés felé taszítja. Így az író B.-t egy egocentrikus, az emberi sorsokkal játszadozó, cinikus emberként állítja elénk. Számomra B. személyével Kertész azt a „túlélőt” jeleníti meg, aki teljesen azonosul Auschwitz-zal, lesüllyed a szintjére, elveszti emberi tartását és elveszíti önmagát. Nem képes túllépni és felülemelkedni rajta, nem tud megbocsátani a világnak sem és talán ezért tud ennyire cinikus lenni a többi „túlélővel” szemben. Magát a színdarabot is úgy mutatja be Juditnak: „Vádirat az élet ellen”10. Egyértelmű bizonyítéka annak, hogy B. saját életének és a holokauszt problémának az egyetlen megoldását az élet tagadásában látta. Minthogy szerinte az ember igazi kifejezési eszköze az élete, így aztán
egész
életfilozófiájának
legjobb
kifejezése
nem lehetett
más,
mint
öngyilkossága.
Az írás másik érdekes és meghatározó személyisége Judit. Vele a regény utolsó harmadában találkozhatunk, átveszi Keserű narrátori szerepét, az ő szemével láttatja Kertész B. életútját, szellemiségét. Olyan nőalak jelenik meg személyében a műben, aki nagyon mélyen és önmagával szemben is kritikusan éli életét. Sajátos jelentősége van annak is, hogy Judit is zsidó, így ő is érintett Auschwitz kérdésében. Habár a második generáció tagja, gyermekkorára sötét árnyékként vetődött a holokauszt emléke (édesanyja lágerbetegségben halt meg, apja megtört ember). Fel kellett ismernie: „Auschwitz az én vőlegényem”11 Ahhoz, hogy végére járjon saját élete rejtelmének meg kellett élnie Auschwitzot és ezt B. mellett tehette meg. Azonban ő nem volt képes arra, hogy érzelmektől mentesen, következetesen végigvigye önpusztító életútját. Elmenekült sivár világukból, először Keserű 5
karjai közé, majd új házasságába Ádámmal. Ily módon Judit egy másik útját választotta Auschwitz túlélésének: „Biztosan igazad van, Bé, a világ a gyilkosok világa, mondtam neki, de én mégsem akarom a világot a gyilkosok világának látni, én olyan helynek akarom a világot látni, ahol élni lehet.”12 Életének boldog szakasza azonban csak addig tartott, amíg közé és Ádám közé nem férkőzött a B.-vel eltöltött múlt. Mikor Ádám is megismerte Judit múltját, részese lett Auschwitz örökségének, ő is sebezhetővé és gyengévé vált a nő szemében. A múlt különbséget tett kettőjük között: Judit zsidó volt, Ádám nem. Kertész Imre azonban feloldja ezt a különbséget: Auschwitzról nem lehet tudni semmit, annak sem aki zsidó, de még annak sem aki átélte. Egyetlen lehetőségük van a továbbélésre, ha szeretik egymást. Judit élete tehát a túlélésnek azt az útját mutatja meg nekünk, amely a szeretet erejével felment bennünket a múlt felelőssége alól. Ez a regény segített engem abban, hogy átérezzem a holokauszt okozta lelki traumákat. Megértsem az emlékezés fontosságát. Elgondolkozhattam Kertész Imre által bemutatott túlélési alternatívákon és kétséget kizáróan Judit felfogásával tudtam azonosulni, abban az értelemben, hogy nem lehet a múltat meg nem történtté tenni, de a jövő nem telhet rettegésben és talán tényleg ebben rejlik a megoldás: szeretni.
6
Hivatkozások 1. György Péter: A hajléktalan. In: Élet és Irodalom. 2003. 37. sz. 2. Kertész Imre: Felszámolás. Bp. Magvető. 2003. 25. p. 3. u.o. 26. p. 4. György Péter: i.m. 5. Kertész Imre: i.m. 26-27. p. 6. u.o. 36. p. 7. u.o. 158. p. 8. „Ezzel a könyvvel véget ért egy korszak”. Részletek Kertész Imre Felszámolás című regényének német kritikáiból. In: Élet és Irodalom. 2004. 5.sz. 9. Kertész Imre: i.m. 137. p. 10.
u.o. 132. p.
11.
u.o. 135. p.
12.
u.o. 143. p.
7
Bibliográfia 1. „Ezzel a könyvvel véget ért egy korszak”. Részletek Kertész Imre Felszámolás című regényének német kritikáiból. In: Élet és Irodalom. 2004. 5.sz. 6-12. p. 2. György Péter: A hajléktalan. In: Élet és Irodalom. 2003. 37. sz. 3-4. p. 3. Kertész Imre: Felszámolás. Bp. Magvető. 2003.160 p. 4. Radnóti Sándor: Auschwitz betege. In: Holmi. 2004. 4. sz. 352-356. p.
8
