Verzár Éva Ápel úr Míg felesége a teheneket fejte, Ábel uraság nagy gondossággal, nagy szakértelemmel, pipettával egyenként megetette az anyjuk nélkül maradt kisnyulakat. Utána illatos szappannal kezet mosott, bement a konyhába, leült a kockás abrosszal terített asztal mellé és várt. Ábel úr, igazi úr volt. S hogy honnan ered urasága? Régi történet. Ábel úr nagyapja, Bokor András idejére esik annak magyarázata, amikor a bombák úgy hulltak az égből, mint nyári viharban a jégverés. A Bokor házra is ráesett egy jókora lövedék, de akkora, hogy hírenyoma sem maradt a zsuppfödeles háznak, s mindez az égi áldás azért, mert határvonalnak számított falujuk. Az éppen kapát forgató család, kinn a mezőn, a törökbúza táblákban húzta meg magát, amikor felfedezték az eget elsötétítő gépeket. Mikor véget ért a nagy haddel-hadd, látva a füstöt, s a mindent beborító port, úgy határoztak, hogy nem mennek haza hat gyermekükkel. Túl veszélyes lenne. A kacskaringós ösvényt lábuk közé fogva, meg sem álltak, míg el nem értek egy nagyfalut, ahol úgy gondolták, nyugalomban élhetnek tovább, beljebb az Olt és a Feketeügy között, Háromszék ölelésében. Igazuk leve. A faluban két-három tőről vágott nemes család is akadt nagy uradalommal, s mellettük még jó pár zsíros gazda sem szaladt a szomszédba kölcsönért. − Ha ennyi módos ember van, megélünk mellettik mü es – határozott a családfő, s bebocsátást 1
kértek és kaptak a legelső nemesi uradalomba, amelyik épp útjukba esett. Kellett a munkás kéz, s az uradalom lakhatást is adott, sőt az asszonyok is szolgálatba állhattak azonnal. András bá’ a gazdaságban tevékenykedett hajnalhasadtától, napnyugvásig. Keze nem volt szurkos, ezért soha nem ragadt hozzá semmi, s nem telt bele sok idő, az uraság bizalmába fogadta. Ez pedig azzal járt, hogy uradalmi kocsis lett belőle. Nem is akármilyen, hanem öltözettel járó! De az öltözet sem volt akármilyen, hanem amolyan igazi sujtásos. Ennek pedig úgy megörvendett a ház asszonynépe, hogy még este a vacsorához is díszbe kellett leülnie az úri ruhát viselő Bokor Andrásnak. Innen eredne talán úri eredete a családnak, de emellett még lenne egy mende-monda. Mégpedig az, hogy a közben elhunyt szegény András bá’ legnagyobb leányának elsőszülött fia Ábel, az uradalomban fogantatott, s azért lett meg a lakodalom olyan hirtelen a lovász legénnyel, hogy semmi ne tudódjon ki a kegyelmes asszony előtt. Hogy ebből mennyi volt az igaz, annak csak a Jóisten a megmondhatója, de mert ő hallgat, csak arra hagyatkozhatunk, amit maga Ábel úr mesél széltébenhosszában; s annak a ténynek tudatában, hogy a megesett Ábel anyuka igencsak szép hozományt kapott egykori munkaadójától: egy ház, s egy jókora megművelni való terület formájában. Ezért járt manapság Ábel úr még hétköznapokon is, rend ruha nyakkendő viseletben. Az úr, az úr, mégha nem is sújtásos, hanem nyakkendős, pantallós. Miután elköltötte a vacsorát, rendszerint úri módra elindult esti sétára, és ezen
2
alkalommal be-bekukkantott valamelyik szomszédhoz. A pipettás nyúl etetése, és az ezt követő vacsora elfogyasztása után is ez történt. Csak ment, ment, és amikor Idusék háza előtt találta magát, gondolt egyet, s kinyitotta a nehéz tölgyfakaput. Ritkán látogatott szomszédasszony volt az özvegy, mert erősen kíváncsi természettel áldotta meg a Jóisten, amikor sort állt a földi adottságaiért még fogantatása előtt, s mert aznap a végére kerüle a sornak, nem jutott neki minden jóból, ezért lett kicsikét beszédhibás szegényke, ami nem egy művelt ember társaságába való adottság. − Jó estét! – köszöntötte a gazdasszonyt. − Jó estét! – válaszolt amaz, és rögtön hellyel kínálta Ábel urat. Hamar szedte is le a terítéket, mert csak pityókatokány volt a vacsora, s nem akarta, hogy híre keljen, hogy nem jutott hús aznap az asztalra. Közben mondott, mondott, és kérdezett… − Ápel úr, megvala a vacsora? − Megvolt lelkem, megvolt. − S mit tett az asszonyka az asztalra Ápel úr? − Csirkepaprikást lelkem – húzta ki magát a vendég, mérgében megigazította a nyakkendőjét, mert az Ápel úrtól rendesen hideglelést kapott, ha hallotta. Csak azt nem vette észre, hogy erre a mozdulatra elővillant a leevett ingmellény, amin ott árulkodott a délről megmaradt fuszulyka leves maradéka, a folt közepén egy fehér fuszulykaszem, amely Idussal sokatmondóan szembekacsintott. Hamar köszönt el az asszonytól, mit lehet tudni, hogy mi lehetett sietségének az oka: vagy a belsejében indult útnak a felgyülemlett fuszulykagáz; vagy, mert megunta a társaságot. Idus a
3
rövid látogatás miatt, sértődötten kísérte ki a kapun, s hangosan hogy hallják a szomszédok is, hangos búcsúzkodásba kezdett: − Ápel úr, a Jóistenke álgya, hogy bétért egy szegény özvegyasszony házába. Ápel úr, jöjjön máskor es, a kapu az uraság előtt örökké tárva. Másnap reggel Idushoz rohanvást érkezett a szomszédasszony: − Ábel úr vót itt az este? − Ő, hát nem rendes, hogy hezzám es bé-bétér? − Többet nem fog. − Mé’ nem? Mondott valamit az a rosszféle felesége? Nohiszem, mintha nem lett vóna cselédleány őkelme es, míg az uraság el nem vette! Szegény Ápel úr! Mijjen nehéz es lehet neki az élet amellett az asszony mellett! − Mán nem. − Mér’ te? − Mer’ az uraság meghala az éccaka. Nem hallád a haragozást? Mán a doktor es vót a háznál. − Jaj! Jaj! Istenem, te, aki fenn vagy! Az este még itt üle ezen a széken, s beszélgettünk, hogy az egy mijjen rendes ember vót! Julis, csak nem virrasztanak mán ma? − Dehogynem, épp most fordult bé az udvarikba a szekér. Mán ravatalozzák. − Jaj! Jaj! Menyünk ugye lelkem? − Menyünk, menyünk, hogyne mennénk, ha
4
épp nem es tőszomszéd, de alvégi. Ott a hejjünk mellette. Estére kelve felöltöztek gyászruhába, fejükre felkötötték az ünnepi fekete selyemfejkendőt, a kezükben fehér zsebkendővel elindultak a virrasztásba. A nagykapu tárva nyitva várta a gyászolókat, s azok jöttek is szép számmal karon fogózkodva. Annyian voltak, hogy még a ravatal előtt is sor állt. Mikor Idus Ábel úr elé ért, emelte volna szeméhez a kendőt, hogy kitörölje az elő nem bújó könnyeket, két ujjának rése között észrevette az esti ingen felejtett vacsora maradékot. Erre nemcsak sírni, de jajgatni is elfelejtett, s nem állta meg, hogy hazafelé menet el ne mondja a komaasszonyának hogy: − Szegény Ápel! Szegény Ápel! Elvitte uraságát a sírba! − Mit, te? – kérdezett vissza Julis. − Hát, a csürkepaprikás hejett a fuszulykaszemet az ingin. Mint aztán kiderült a sok kérdezősködésre, Ábel úr túl sokat evett a háromnapos fuszulykalevesből estére. Végezni akart vele. Ezért lett az úrnak bélcsavarodás a veszte. Egy évre rá a templom padjában, fehér nyúlprémes kabátban, fején nyúlprémes sapkában, özvegyasszony emlékezett az első sorban urára. A pipettás nyulak sorra, húsos vacsora formájában örök nyugalomra szenderültek az asszony gyomrában, hogy feledtessék a rosszemlékű fuszulykát. Ábel urat felesége hősként tartotta meg emlékezetében, s minden áldott este húsevéssel áldozott a megboldogult emlékére.
5
