KERESZTESEK. A Német lovagrend rövid története. Szerkesztette: Buskó András (Tanulmányok)

KERESZTESEK A Német lovagrend rövid története Szerkesztette: Buskó András (Tanulmányok)

I. Rész 1. Német lovagok1 A középkornak nevezett „naiv vallásosság“ érája valójában közelebb állt az egyetemes hagyomány fényteli centrumához. Igen. Közelebb, már kronológiailag is, de azáltal is, hogy restaurálni kívánta a - temporalitástól független, mert afölött álló - Világkirály eszméjét. Az égi hierarchia leképződéseként jelent meg az a Rend, amit célszerű volt kiterjeszteni az azt tagadók szuverén világára is, még ha valójában ott is ugyanezen rend létezett a partikuláris viszonyoknak megfelelően. A lovagság, lovagiasság virága Európában, csakúgy mint az iszlám Keleten üde virágzással az önmagáért való pompázás és gőgösség felé tekeredett, ezért lehetett szükség arra, hogy Kelyhét helyes irányba, fölfelé tereljék végre, a tiszta égen világító Napkorong felé. Alázat Isten felé, példamutatás az ember felé. Az egyetlen Törvény hirdetése, a Rend megteremtése és a belső út végigjárása volt az új lovagság feladata. Mindenfajta esetlegességen felülemelkedve, a személyes jegyeket levetve, egy rendkívül magas szellemiségnek rendelve magát a „militia“ tagja valóban szent küldetést volt képes teljesíteni. Mindez a középkori lovagrendek tekintetében megállapítható. A változások és ellentétek világából lehetséges kiutat kínáltak a fegyelemre, erőre, tettre, engedelmességre és hűségre, ugyanakkor a szükséges kontemplációra, integrációra nevelő katonai szerveződések, melyek exoteriálisan a Szent (kis) háború megvívására alakultak. Az Isten által fenntartott középponthoz kapcsolódva a teljes szabadság vált elérhetővé, s nemcsak úgy, hogy ténylegesen csak a Szentszéknek tartoztak felelősséggel. A Német Lovagrend, - melyet a XII. században névlegesen a betegek és sebesültek ellátására hoztak létre - alapjaiban a templomos és Johannita regulát vette át, s Szűz Mária oltalmában tevékenykedett. Tábori kórházaikkal a német ispotályos közösségek I. Frigyes szétesett csapatai számára enyhülést és segítséget kínáltak, hogy azok a két király seregeit a későbbiekben újult erővel, megfelelő támogatással fogadhassák. Ekkor merült fel az a lehetőség, hogy saját, német lovagrend alakuljon meg. Az ekkorra már jelentős hatalmat birtokló „nagyobb“ lovagrendek mellett politikai tényezőként a háborúba csak „később“ bekapcsolódott németeknek is szüksége volt egy felvirágoztatható, valódi kontingensre, mely adott esetben a királyi - valójában császári – eszmékhez képes igazodni. 1196-ban III. Celestin pápa szentesítette a Német Lovagok Rendjét. A Szentföldön többek közt Monfort erődjében s a templáriusok mellett Chastel Pelerinben kaptak lehetőséget fegyveres szolgálatra. Elsődlegesen azonban csakugyan a biztosított területekre áradó (főleg német-római területekről) zarándokoknak segítettek a Caritas nevében. A német lovagok létszám és felszereltség tekintetében a keresztesháborúk idején elmaradtak ugyan Szent János lovagjai és a Templom lovagjai mögött, ám bátorságuk mindig az előbbiek szintjén állt. A lovagok felismerhetőek voltak a tisztaság makulátlan fehérjében, a Lux által áthatott fehér köpenyükben, melyre fekete keresztet varrtak. A fekete nap - ami fekete keresztként is kifejeződik - a Megnyilvánuló mögöttiből árad ki a Szellem által s gyújtja lángra a szív szentélyében parázsló szikrát. Az a heroikus út, amit a tagok felvállaltak mindig példaértékű volt a laikusok számára; azonban nem szabad elfeledkeznünk a szerviensek szerepéről sem, akik mindenkor biztosítani próbálták a kibontakozást, s azáltal, hogy rendi (szerzetesi) kereteken belül éltek, a szellemiség jótéteményeiben éppúgy részesültek, mint harcoló testvéreik a nekik megfelelő szinten.

1

Felhasznált irodalom: Rásonyi Ábel (Internet)

2

A megalakulás I. (Stauf) Frigyes, a „Barbarossa“ által vezetett lelkesedés következménye volt, s mint imperátori igazodás a későbbiekben is szorosan kötődtek a német uralkodóházhoz, jobban mondva egy ceasari prioritáshoz (különösen nagy diplomáciai szerepet játszott például Salzai Hermann nagymester, II. Frigyes - a stupor mundi – oldalán a „két kard háborújában“). Szentföldön harcoló rendként engedelmesség és hősiesség szempontjából mindig Outremes érdekeit állították legelső helyre - legalábbis Akkon végső elestéig. Mindezt az 1244. évi Egyiptomi hadjáratban is bebizonyították, ahol a La Forbie síkságon történt ütközetből csupán három teuton lovag tért vissza élve (a templomosok közül 33, és 26 johannita). A továbbiakban kerülvén az adatok útvesztőit, érdemes a rend európai utóéletére kitérnünk, hiszen miután a Szentföld végleg elveszett, a harcoló rendek létalapja megszűnt. A körzetből a németek távoztak leghamarább, s túlélésüket valószínűleg a további „fegyverrel térítésnek“ köszönhették (mert északon voltak még nem-keresztény népek)… A „tengerentúl“ elvesztésekor Velencébe, majd pedig porosz területekre tették át székhelyüket a lovagok, s az északi szláv pogány népek ellen vívtak sajátos magánháborút - egyúttal elzárkózva a mindjobban hanyatló Nyugat lovagi eszméket fokozatosan elvesztő profanizálódásától. Területigényüknek megfelelően a mai Litvánia helyén létrehozott államok a jégmezők és hóviharok védelme alatt - csodálatos módon - sokáig létezett. Önálló politikai tényezőként töltötte be e kietlen területen a feladatát szigorú államuk, mígnem az orosz nemzeti expanzióval szembekerülve visszavonulásra kényszerültek. Nagy valószínűséggel megállapítható az is, hogy a gyalázatos körülmények között feloszlatott templomos lovagrend német területeken is üldözött tagjainak menedéket biztosítottak rendházaikban s a további akciók lehetőségét is nyújtották, amennyiben engedélyezték rendjükbe való belépésüket. Tehát a beavatott trubadúrok által magasztalt templáriusok számára továbbvihető lehetett a birtokolt Bölcsesség - ami persze eleve nem lehetett olyannyira idegen a német lovagrend „belső körétől“ sem. Mivel nem tartoztak felelőséggel egyetlen világi uralkodónak sem, szilárd lovagi államuk - főleg a környezetüket befolyásoló pénzügyi machinációk miatt – határozott ellenszenvet váltottak ki a Magyar királyból is, holott Erdélyi területeiket az Árpádháztól kapták ajándékba. Szabályos hadjáratra volt szükség, hogy kiűzzék a korona területeiről a Német Lovagok Rendjét, s északnak (először német területekre) orientálják őket. A német fejedelemségek mikrovilágából - egy számukra oly idegen világból is – méltósággal távoztak, ismét csak északnak, a pólus irányába - a történelem kaotikus forgása előtt még existens árja területek fényessége és sötétsége felé, az Éjféli Nap honába.

3

2. A lovagi út és eszmevilág2: Vizsgáljuk meg ezt a kérdést dr. László András ultrajobboldali író, erős kritikával szemlélhető, ide vonatkozó előadása alapján: „Minden szellemi út lényege a Lét Középpontjának, a Tudat Középpontjának, Önmagam Középpontjának a megtalálása; eljutni oda, ahonnan elindultam, ahová Önmagamon keresztül eljuthatok. Ezeknek a megvalósítási utaknak a legkülönfélébb formái ismeretesek: vannak olyanok, amelyek az egyedüllét, a magány, a csend, az elmélyülés tiszta formái között próbálják végigjárni ezt az utat, vagy próbálnak eljutni oda – amit tulajdonképpen nem is lehet eljutásnak nevezni, hiszen lényegi mozgás ebben a megvalósítási processzusban nincs. Ugyanakkor vannak a cselekvési formáknak az útjai, amelyek a cselekvés legmagasabb fokához, a tetthez kacsolódnak; a tetthez, amelyben a megismerésnek éppolyan szerepe van, mint az akciónak, a tevékenységnek – miként az autonóm, öntörvényű megvalósítási formák bármelyikében. Tulajdonképpen a sprirituális utak a legkülönfélébbek lehetnek: olyanok is elképzelhetők, amelyek a közönséges, ezzel kapcsolatos felfogástól merőben eltérnek; az ezzel kapcsolatos általános felfogás csak a nyugalomhoz, az elmélyült, elmélyedő, befelé forduló, kontemplatív megvalósítási módozatokhoz köti azt, ami az ember önmeghaladásával összefüggésbe hozható. Vannak azonban más lehetőségek is; vannak olyanok is, amelyek a tettek szintjén elmennek a legvégletesebb formákig: elmennek a harcig, a küzdelemig, a megütközésig, a végső – a külső és belső értelemben egyaránt megjelenő – határszituációkig, és ezen utak körében eminens szerep illeti meg a lovagi utakat. A lovagi út szellemi út. A lovagi út megvalósítási út – Ön-megvalósítási út. A lovagi utat úgy lehet megfogalmazni, hogy egy emberi alapkvalitást, a harciasságot heroizmussá ('hősiességgé') transzmutálja. Az alkímiai szimbolizmus nyelvén azt lehet mondani, hogy a harciasságot, mint matéria prima secundum quid-et átalakítja egy matéria ultima secundum quid-dé, vagyis a harciasságot heroicitássá, heroizmussá, hősiességgé. Ez a lovagi út rövid, foglalatszerű lényege. De a lovagi út benső természetét nem merítettük ki. A lovagi út a harc jegyében áll. A harc közönségesen – s ilyen módon közismerten is – voltaképpen nem tekinthető, nem lenne tekinthető szellemi útnak; a harc közönségesen nem a spirituális megvalósítás útja. A harc közönségesen a létörvénylésbeli létezői létnek egy további felkavarása, megbolygatása, szétzilálása. Mit teszi a harcot olyan lehetőséggé, ami az ember, az Alany-hordozó ember önmeghaladása jegyében áll? Először is nézzük meg, hogy a harc, mint olyan, milyen alaptermészeteket, alapformákat mutat. A harc mindig a “sötétség" és a “fény" között dől el; a sötétség erői és a fény erői között. A nemes ellenfél az, akiben a szellemi fény uralkodó jelenlétben van; a nemtelen ellenség az, akiben a sötétség erői dominálnak. Ám a harc csak a sötétség ellen irányulhat. A fény pozíciójából, tehát az ellenfélben nem a szintén meglévő fény erőit támadom meg, hanem a meglévő sötétség-erőket; a fény-erők mindig szövetségesei annak, aki a szellemi úton valóban orientatív erőkkel haladni képes; a fény erőinek offenzívája sohasem irányul a fény erői ellen; tehát a lovag adott esetben a nemes ellenféllel is megütközik, de a nemes ellenfélben a sötétséget keresi, feltételezve, hogy a nemes ellenfél benne is a sötétséget fogja keresni. Jól tudjuk, hogy a Templárius Lovagrend találkozott muszlim izmailita-szúfi lovagrendekkel és köztük a legbensőségesebb barátság volt, tudván tudva azt, hogy a következő napon megütköznek egymással, a halál lehetőségei fognak megnyílni, az ellenfelek könyörtelen ellenfelek lesznek. De azt is tudták, hogy ez mi ellen irányul; a találkozás a fény-fény között a barátság, és a megütközés az, hogy egymásban a domináns fény hátterében lévő sötétséget megtalálják, és hogy ez ellen küzdjenek. Ez a lényege a harcnak; mint ahogy voltaképpen a békének a lényege is ezzel függ össze. Kétféle béke van: 'béke a fény győzelme után' (pax post victoriam lucis) és a másik a lehetőség a 'béke a sötétség győzelme után' (pax post victoriam tenebrarum), amely utóbbit spirituális szempontból nem lehet elfogadni és ezért minden pacifizmus alapvetően hibás, bűnös, rossz és eltévelyítő és a világ megrontásán működik. 2

Forrás: Dr. LÁSZLÓ ANDRÁS: A LOVAGI ÚT (A Szerzõ 1998. augusztus 1.-én, a szabolcsi SZŰZ MÁRIA – monostorban tartott elõadása.) In: Tradíció évkönyv, 1999.

4

A béke csak a fény erőinek győzelme utáni békét jelentheti és csak ez elfogadható. A “béke mindenáron", a “ne legyen több háború", “ne legyen több vérontás" gondolata, ilyen szentimentális kifejezések formájában, adott esetben teljes mértékben a létörvénylésbeli, a létforgatagbeli állapotok istenítéséhez kötődik; ezek samsarai szempontok Az égi, az isteni, a Nirvánai, szempontok teljesen másak: azokban a magasrendűség helyreállítása az egyetlen alapvető szempont, a magasrendűé, s a magasabb és még magasabb rendűé, nem pedig azon körülményeké, azon járulékoké, amelyek a létörvénylésbeli állapotok változásai során adódnak; ezek jelentéktelenek az előbbiekhez képest. Ha meghatározzuk, hogy a lovagi út a harciasság átváltoztatása, átváltoztatási metodikája hősiességgé, ha megállapítjuk azt, hogy milyen harcok lehetségesek és milyen harcban milyen módon kell viszonyulni valamihez, akkor eközben újra és újra ki kell térni arra, hogy ha az ellenség nemtelen ellenség (tehát a sötétséget képviseli, a sötétség dominanciájának a reprezentánsa), ilyenkor is csak a benne lévő sötétséget, s nem a minimálisan, de meglévő fényerőket támadom. Csakis azt a valamit, ami a lefelé irányulás, az alászállítás, a megrontás, a létállapotok szétforgácsolása - ez az, ami a sötétség jegyében áll, és amivel semmiféle módon nem lehet szolidaritást vállalni. A lovagi utak ezt is a legmesszebbmenőkig figyelembe vették, és előtérbe helyezték minden lehetséges alkalommal. A lovagság historikuma köteteket igényelne. Annyit azonban ki kell mondanunk, hogy a prehistoricitás óta vagy a prehistorikus állapotokon belüli időktől fogva lovagiság mindig is volt. A “ló" ebben az esetben nem egyszerűen az az állat, amit “lónak" nevezünk, hanem a hordozó, az uralt hordozó – ennek volt a neve, s később ezt vonatkoztatták arra (arra az állatra), amely a legtöbbször hordozó volt. De a szanszkrit nyelvben, az ind-hindu hagyományban, a 'lovag' – as'vin – hordozója például a hamsa, a 'hattyú' – és gondoljunk itt a Lohengrin mondakörre ezzel összefüggésben más oldalról. A 'hordozó' – ezt jelentette maga a ló. Az indogermán nyelvekre gondolok most elsősorban, de ugyanez valamilyen értelemben mindenütt megvolt, hiszen például az aztékoknak is volt lovagrendjük: a Jaguár Lovagrend; és akármeddig mennénk vissza, kellő gondossággal és kellő informatikai anyag birtokában, ezt szinte mindenütt ki lehetne mutatni, vagy legalábbis ott, ahol olyan ethnoszok éltek, amelyek a szellemi-metafizikai tradíció képviseletére egyáltalán alkalmasak voltak. A kínai tradíció által fenntartott kultúrában éppúgy megvolt ez, mint ahogy megvolt – és bizonyos értelemben ma is megvan – a japánoknál, ahol a 'harc útja', a bu-do, vagy a 'lovagi-harcos útja', a bus'ido eredetileg magas spirituális rangot képviselt, a szellemi megvalósítás egyik útja volt. Ugyanis a harcon keresztülhaladva, a halállal való szembesülésen keresztülhaladva, a halált nagyságrendileg és létrendileg meghaladó állapotokkal való kapcsolat lehetősége nyílik meg a lovagi-harcosi úton. Ezt a japánok mindig tudták, és Európában is tudták akkor, amikor a lovagi eszmény még eleven, élő, működő, s hatni képes volt és általánosan meghatározó szerepet játszhatott. Egyenesen azt lehet mondani, hogy a legmagasabb rendű spirituális megvalósítási utak valamilyen módon mindig kapcsolódtak a lovagi utakhoz, akkor is, ha ez a kapcsolódás nem is volt kifejezett és nem erre került a hangsúly. Viszonylag későkori példa, hogy a katholikus egyházon, a szerzetesrendeken belül a Ciszterci Rend egy kontemplatív megfelelője volt a Templárius Lovagrendnek. Nem egyszer kontemplatív rendek paralel jelentek meg lovagi utakkal; ezekben átjárhatóság volt egymásba és ezek között kooperáció is megvalósult. Ha nem is közvetlenül, de valamilyen paralelicitás alapján, a benső elmélyedés közvetlen formáit kijelölő utak és az egyéb formák között mindig alapvető és mélyen organikus kapcsolat állt fenn. Általában a megismerést és a cselekvést élesen el szokták különíteni; ennek az elkülönítésnek van egy bizonyos létjogosultsága. René Guénon a metafizikai tradicionalitás egyik alapvetően meghatározó személyisége azt mondta, hogy a cselekvés egy horizontális létsíkon, tehát mindig az azonos létsíkon való módosításokat jelenti, szemben a megismeréssel, amely egy szimbolikus vertikum mentén értelmezhető, s amelyben nagyságrendi változások vannak. Ez sok tekintetben így van, de amit nem vesz tekintetbe az említett - általunk egyébként oly messzemenően tisztelt - személyiség, az a tett.

5

A tettet pedig el kell választani a puszta cselekvéstől; a tett olyan cselekvés, amelyben mély, erős, magasról mélységekbe ható transzcendens megismerési – gnosztikus – erők hatnak; a cselekvés gnosztikusan áthatott akkor, ha tettről van szó. A tettben a megismerési elem feltétlen. Mint ahogy az igazi megismerésben az akcionális elem rendkívül erős. Ezek között igenis létrejöhet kontaktus, tehát nem minden cselekvési forma horizontalitáshoz kötött, hanem a vertikumhoz is köthető cselekvés formái is lehetségesek. Ezekben gnosztikus erő nyilvánul meg – ezek a voltaképpeni tettekkel kapcsolatos megnyilvánulások. A tett szellemi út. A tettek sorozata a szellemi utak lépcsőzetes kibontakoztatásának felel meg. A szellemi út és a tettek útja nemhogy nem áll ellentétben egymással, de a legszorosabban összefügg. Tudjuk, hogy a lovagrendek érdeklődése a harc és harciasság heroizmussá transzformálása mellett nagyon erősen gnosztikus orientáltságú volt. A lovagrendek a gnosztikusan meghatározható princípiumok vonatkozásában mindig a legmesszebbmenő érdeklődést, odafigyelést, a művelésig elmenő kapcsolatba kerülést jelölték meg, ez egyenesen a céljaik közé tartozott. A nyugati világban az ókori lovagiság ilyen magas szintnek felelt meg, hiszen maguknál a rómaiaknál a patríciusi méltóság második fokozatát jelentette: felülről lefelé a senator után rögtön az eques, a 'lovag' következett. A senator egy uralkodói réteg tagját jelentette, az eques pedig tulajdonképpen azt a réteget, ami a birodalmat tevőlegesen is fenntartani, megőrizni, megvédeni, kiterjeszteni, és teljesebbé tenni volt képes. De a későbbiekben is voltak egészen mély spirituális rendek: gondoljunk a Grál Lovagrendre; a legmélyebb, még kereszténység előtti gyökerekből táplálkozó Grál-szellemiséget fenntartó és hordozó Grál Rend - élén a Grál Királlyal, aki egyszersmind annak az országnak, amely felett ez a rend uralkodott, a legfőbb uralkodója volt – teljesen spirituális rend volt. Bár a világi uralmat is kézben tartotta, lényege szerint a benső metafizikai erőkből életben tartott szellemiséget reprezentálta a világban, megvalósítási útként és a világba kisugárzó vallásként és kultúraként mindazon területeken, amelyekkel érintkezésbe jutott. Mindig voltak úgymond titkos lovagrendek. Az, hogy “titkos" azt jelentette, hogy annyit tudtak róluk csak, hogy vannak; ennél többet szinte semmit. A Grálnak egy későbbi változata éppen a rózsakeresztesség volt, amely igen erőteljesen hordozta azt a hagyományt, amely egyiptomi eredetű volt, de szintézist alkotott görög, arab, germán, kelta, kabbalisztikus és egyéb formákkal — ez volt a hermetika. A hermetika később újjáéledt, mint úgynevezett későkori hermetika vagy alkímiai hermetika. Ennek az egyik legfőbb reprezentánsa, fenntartója, hordozója, képviselője az igazi rózsakeresztesség volt. (Ma is vannak “rózsakeresztes" irányzatok, de ezek mind hamisítványok, amelyek bitorolják ezt a nevet.) A rózsakeresztesség a legerőteljesebben lovagi, ugyanakkor gnosztikus és egyszersmind mágikus út volt – egyszerre. A heroikus lovagiság, a gnósis és a mágia tökéletes egységet tudott adott esetben alkotni és alkotott is – például az igazi rózsakeresztesség esetében. A legszorosabb értelemben vett harcias lovagrendek virágkora a XI-XII-XIII-XIV. század volt. Ezek a keresztes hadjáratokkal függtek össze, amelyeknek az volt a lényege, hogy a kereszténység foglalja vissza a Szentföldet, Jeruzsálemet, a körülötte fekvő földeket és a Szentsírt mindenekelőtt. A keresztes hadjáratok célja tehát főleg a Szentsír visszafoglalása volt, de természetesen zarándoklatok is csatlakoztak hozzájuk és a keresztes hadak, bár nem voltak mind lovagi karakterűek, bennük a legnagyobb szerepet mégis a lovagiság játszotta. Három lovagrend emelkedik ki ezek közül: az úgynevezett Teuton vagy Német Lovagrend, amely aztán később a mai Poroszország, Lengyelország, Litvánia, Belorusszia és Oroszország egy részét felölelően uralkodott, mint egy ország felett, miként más területek felett is; a Johannita – vagy később Máltainak nevezett – Lovagrend (még két másik Johannita lovagrend is van); és a Templárius Lovagrend. A Teuton Lovagrend egyszerre defenzív és offenzív is volt, a Johannita (vagy később Máltai) elsősorban defenzív és a Templárius elsősorban – bár defenzív célzattal, de – offenzív. Ezek közül spirituálisan a Templárius Lovagrend volt a legmagasabb rendű, második helyen a Teuton Lovagrend állt, s a harmadikon a Johannita; és ezek között szoros együttműködések alakultak ki. A keresztes hadjáratok mintegy rendek feletti meghatározó személyiségei közül is kiemelkedik egy olyan személyiség, akinek a méltósága és elismertsége összehasonlíthatatlanul csekélyebb, mint amit megérdemelne, mert egész Európa történetének – főként szellemi történetének – legnagyobbjai közé

6

tartozott: ez Bouillon Gottfried volt, a keresztesek vezére, a Szentsír Őre; testvére Bouillon I. Balduin egyébként Jeruzsálem királya lett… A Teuton Lovagrend a mai napig is él, általában Német Lovagrendnek nevezik alternatíve, hiszen abban a szóban, hogy 'Deutsch' a 'Teuton' szónak az alapformája van benne, s a kettő tulajdonképpen ugyanazt jelenti. A Teuton Lovagrendnek jelenleg két ága van: a teljesen egyházi renddé alakult katholikus ág, és a protestáns ágazat, amely a tulajdonképpeni lovagrend. Érdemes megjegyezni, hogy a Teuton Lovagrend utolsó még nem teljesen egyházi nagymestere – akinek elődei is mind szoros kapcsolatban álltak az Egyházzal – Jenő főherceg, tábornagy, a Habsburg-Lothringen dinasztia egyik legkiemelkedőbb tagja volt… A Johannita Lovagrend legfőbb törzse, ami a Máltai Lovagrend nevet viseli, a katholikus egyház meghatározó, legnagyobb és tulajdonképpen egyetlen egészen tipikus lovagrendje. A többi rend, ami lovagi természetű, azok tulajdonképpen érdemrendekhez kapcsolódó lovagrendek, ez viszont rendes, szervezett működő lovagrend, államként működik bizonyos értelemben, hiszen útlevelet bocsáthat ki. A Johannita Lovagrendnek ugyanakkor létrejött egy porosz protestáns formája is – ez tulajdonképpen a protestáns testvérrendje a Máltai Johannita Lovagrendnek. A két lovagrend között kapcsolat áll fenn, s ez is mutatja, hogy maga a lovagi szellemiség a felekezeti különbségeket meghaladó dimenziókkal hozható kapcsolatba, tehát itt valami magasabb rendűről van szó. A porosz Johannita Lovagrend Magyarországon is működött és működik most is, de a két világháború között a működése sokkal kitüntetettebb volt, nem csekély mértékben a magyarországi commendator tevékenységének a jóvoltából, aki báró Felitzsch Berthold volt, a magyar jobboldal – mondhatjuk úgy, hogy félig titkos – spiritus rectora, akinek egészen meghatározó szerepe volt a magyar jobboldaliság erőteljes megszilárdításában és éltetésében. Mellesleg a porosz Johannita Lovagrendnek volt egy tiszteletbeli commendatora is a két világháború között: Nagybányai Horthy Miklós, akit különben Felitzsch Berthold báró öltöztetett be commendatornak. A magyar közélet háttérvonulatában a porosz Johannita Lovagrendnek szerepe volt, de a Máltai Lovagrendnek is, elsősorban a rend úgynevezett világi Szövetségén keresztül, amelynek József főherceg, királyi herceg, tábornagy volt az elnöke. Ma Magyarországon az egykori Vitézi Rend Vitézi Lovagrendként működik – limitált keretek között, de működik… A Templárius Lovagrendet 1314-ben IV. (Szép) Fülöp francia király, Nogaret kancellár és V. Kelemen pápa megsemmisítette: lefejezte, vezetőit megölette. (A Templárius Lovagrendet is újraélesztették, ezek az újraélesztési kísérletek azonban nem teljesen komolyak. Ahogyan nem teljesen komoly az egykori magyarországi meglétére alapozva újjáélesztett Szent György Lovagrend…; ZSIGMOND király idejében, uralkodás körül és még utána is egyébként két egymással nagyon is szoros rokonságban és hasonlóságban megjelenő lovagrend volt, az egyik a Szent György Lovagrend, a másik a Sárkányos Lovagrend, mind a kettő hasonló orientáltsággal.) Néhány szót kellene szólni a Templárius Lovagrend megsemmisítéséről. Általában azt mondják, hogy a templáriusok vagyonát akarták megszerezni: IV. (Szép) Fülöp, a pápa és Nogaret kancellár, de – noha ezt is meg akarták szerezni – egyáltalán nem ez volt a fő és meghatározó cél. A Templárius Lovagrendben volt egy a kereszténység általános vonulatait meghaladó, felülmúló spirituális erőbeli jelenlét. Valami többletre, beavatási, megvalósítási többletre törekedtek; ennek jegyében egy olyan spirituális alakot állítottak a középpontba, amelyet Baphometous-nak neveztek, s ez valószínűleg egy beavatási istenség megnevezése: a “bap" gyökre alapozva mondom ezt (baptismos, baptisma és a baphometous); ez az alak állt a középpontban. Erősen elmozdult gnosztikus és mágikus orientációk irányába is a Rend, és valószínűleg volt egy olyan célja, amely cél a pápa, a császár és a lovagrend nagymesterének vagy egy nagymester feletti főnek egy személyben való egyesítése volt: a császár legyen egyszerre pápa és a legfőbb személyisége a lovagrendnek, és ez a valaki a Ghibellin-dinasztiából kerüljön ki. A Ghibellin-dinasztia voltaképpen a Hohenstaufendinasztia volt, amelyet Waiblingen nevű központi várukról, rontott arab elnevezéssel, ghibellinnek neveztek. A velük szemben álló párt a Welf volt, amit Guelf-nek is neveztek. A guelfek tehát a pápa császár feletti korlátlan főségét ismerték el; azt mondták, hogy bármikor maga a pápa lehetne a császár, de ha nem, akkor is felette áll, és õk teljes mértékben ezt, mint császárt ismerték el.

7

A ghibellin-szempont pedig az volt, hogy a császár magasabb rangú a pápánál, akár át is vehetné a pápa funkcióját, de ha nem veszi át, akkor is magasabban áll. Ez egyáltalán nem volt képtelenség, hiszen a császár viselte azt a címet, hogy Vicarius Christi (Krisztus Helytartója) és a pápa csak azt, hogy Vicarius Petri (Péter Helytartója); ez egy időben így volt, idővel módosult. A lovagi tendenciák, de mindenekelőtt a Templárius Lovagrend a legszorosabban kapcsolódott a Hohenstaufen-Ghibellin törekvésekhez, annyira, hogy a középkor lovagi imperialitását döntő mértékben ez a Ghibellinszellemiség határozta meg, messzemenő összefüggésben a Teuton Lovagrenddel és még inkább a Templárius Lovagrenddel, mindaddig, amíg ez utóbbi fennállt - utána az egész ghibellin-világ összeomlott, az utolsó ghibellin trónkövetelőt lefejezték… A lovagi út benső természetét tanulmányozva nem mehetünk el szó nélkül egy olyan fontos tényező mellett, ami voltaképpen nemhogy fontos, hanem egyenesen a lényeghez a legszorosabban kapcsolódik: ez pedig tulajdonképpen a lovagság, a harc, a heroicitás viszonya a halállal. A lovag a harcban a győzelemre törekedett, de állandóan szembesülve a halállal, állandóan elfogadva a halál kihívását, szembefordult a halállal oly módon, hogy ne csak az ellenfelelet, ellenséget győzze le, hanem tulajdonképpen legyőzze magát a halált is. A lovag, ha elesett a harcban, ha valóban lovag módjára, önmagát bizonyos értelemben hérosszá transzformálva halt meg, akkor ezt a halált úgy nevezték, hogy mors triumphalis ('diadalmas halál'); ez azt jelentette, hogy a halált egy transzcenzionális aktusként átélni, magasabbra emelkedni; ideális esetben átélni a halálban a feltámadást (resurrecíto), sőt a metafizikai Felébredést is, vagyis a Nirvanai végcélt; ez volt a legmagasabb lehetőség, de mindenképpen úgy meghalni, hogy halál az általános lét állapotainak a maximumait is meghaladó módon következzék be; tehát a halálban ne egy lecsökkenés, egy a kioltódás irányába végbemenő lecsökkenés menjen végbe, hanem egy felemelkedés, egy felszárnyalás, lehetőleg feltámadás és mennybemenetel és beteljesedés, amihez a halál átélésének, a halál határszituációjának a végtelenségig intenzifikált, végtelenül tudatossá tett átélése adta volna vagy adta meg a bázist. A lovag kereste a szembesülést a halállal, hogy a határhelyzet feszültségében – egy olyan helyzet feszültségében, amely a tudat kioltására irányul – a kioltásra irányuló erőnek fölébe kerekedjék, és egy sokkal magasabb állapotot éljen meg, mint amilyen állapot átélésére általánosan lehetősége lett volna. A halállal való viszony meghatározó jelentőségű. Gondoljunk például arra, hogy az indiánok, akiknél a lovagi szellemiségű harc centrális jelentőségű volt, általában úgy indultak harcba, hogy abban győzni is lehetett és el is lehetett esni, de mindig voltak olyanok, önkéntes jelentkezés és különleges iniciatikus érintettségek után, akiknek mindenképpen meg kellett halniuk: ezek voltak a “soha vissza nem térők"; õk más tolldíszt viseltek és más jelvényeket, és mindenképpen meghaltak az ütközetben. Ez a mindenképpen meghalás számukra beavatási nagyságrendű, sőt a beavatás általános szintjeit meghaladó nagyságrendű spirituális tett volt. Egy tett, amely ugyanakkor megismerés is (gnósis), továbbá egy Auton-lényükre irányuló mágia is volt; a halált olyan mértékben provokálni, hogy a felületen győzzön ugyan, de a transzcenzionális internalitás, a bensőség, az embert, a személyiséget meghaladó benső lét értelmében győzelem (mors triumphalis) legyen mindenképpen. Ezeknek a különböző lovagi utaknál mindig volt egy kitüntetett jelentősége… A lovagi utaknál “A Halál Önkéntesei" itt-ott mindig felbukkannak… A halál utáni állapot milyensége a tradicionális felfogás szerint óriási mértékben függ az élet egészétől, a végső (terminális) időszaktól és a halál körüli (circummortalis) pillanatoktól, a tudati, éberségi intenzitás vonatkozásában és értelmében. Egyáltalán nem közömbös, hogy azok a szellemi-éberségi erők, amelyek az élet egészében fennállnak milyenek, hiszen azok meghatározzák a terminális időszakot, a terminális időszak meghatározza a halál körüli pillanatokat és a halál körüli pillanatok milyensége meghatározza a halál utáni lehetőségek milyenségét is. A post-exsistentia, a halál utáni létezés lehetőségei, éberségbeli erők megtartása összefüggésében nagyon nagy mértékben függenek azoktól az erőktől, amely erők az élet egészét vagy még fokozottabban az élet végét, a halál körüli pillanatok milyenségét meghatározzák. Minden olyan ember, akinek bármiféle szellemi nyitottsága van, az erre odafigyel; ha felhívják rá a figyelmét még inkább odafigyel. A lovagi utaknál ennek a ténynek és ténykörülménynek a döntő jelentőségével mindenki tisztában volt; azzal, hogy ez itt függ az élet egészétől, a terminális időszaktól és a halál körüli pillanatoktól.

8

Egy lovag nemcsak élni akart, nemcsak az élet felfokozottabb voltát akarta, hanem az életfelettiséget akarta mindenekelőtt, tehát az élet és a halál felülmúlását akarta; az életet az életfelettiség jegyében az élet és a halál után. A csökkenés nem áldozat. A szóhasználatok közönséges rendjében, ha valaki ezért meg ezért meghal, azt mondjuk: “feláldozta az életét" – valójában nem áldozott fel semmit. Életet feláldozni csak az életfelettiség jegyében lehet, hiszen az áldozat egy híd, a transzcenzió hídjának a megalkotása, a világ általános létállapotaiból a transzcendens – vagyis Önmagámban gyökerező és Önmagam legbenső Alanyiságához kapcsolódó – állapotokhoz. Az élet “feláldozása", ha nem az életfelettiség értelmében történik, nem életfeláldozás, az csak életkioltódás; áldozatot hozni csak egy magasabb rendűért lehet és szabad, és másként nem is az. A csökkenés irányában létrehozott műveletek nem áldozatok, hanem a szellemiség legdurvább megtagadási formái közé tartoznak. …a lovag közvetlenül erre koncentráltan élt, hogy lehetőleg harc közben haljon meg, a győzelem, de mindenképpen a benső győzelem pillanatában, hogy ekkor álljon a csúcson, amikor ez bekövetkezik. Egy szellemi összeroskadottságból az életet és halált igazán felülmúlni nem lehet; egy szellemi zenithelyzet kell ahhoz, hogy az élet és halál a halál pillanatában felülmúlttá váljék. A lovagiság a harc és a harciasság heroizmussá transzmutálása vonatkozásában, az adekvát harcban - ami a “sötétség" elleni harc, nemcsak az ellenségben lévő sötétség, hanem, egyes szám első személyben fogalmazva, a bennem lévő sötétség elleni, aminek csak egy kivetülése a külső exsistens-ben megmutatkozó sötétség, – a benső sötétség ellen való harcban végbemenő kiteljesedést jelölte meg célként. Az iszlámban megkülönböztettek al-jihad al-asghart és al-jihad al-akbart. Az előbbi a külvilágban folyó harc, háború, a 'kis szent háború', s Muhammad, a Próféta felhívta a figyelmet arra, hogy a 'kis szent háború' után a 'nagy szent háború', az al-jihad al-akbar következik és ez a benső világban lévő sötétség-erõk elleni háború, s a 'kicsi', ami a világban, kinn, az úgynevezett nagy távolságokban folyik, mégis kicsi, mert a tudat jelenségeinek a világában zajlott le, míg ellenben a 'nagy szent háború' a tudat formáló erõinek a világában, s ezért nagyobb. A lovag minden síkon küzdött: nemcsak a világban az ellenséggel, a nemes ellenféllel és nemtelen ellenséggel, nemcsak az ezek által reprezentált fényerőkkel szemben megjelenő sötétséggel ütközött meg, hanem minden okkult síkon és minden ennél magasabb, szupraokkult síkon tulajdonképpen harcot folytatott. Azokkal az erőkkel folytatott harcot, amely erők mintegy belőle leválva, de még nem teljesen leválva ellenébe fordulnak, amelyek sötétség-erők és a redintegratív Egység megvalósítását akadályozzák… Abban a szemléletben, amit itt képviselek az az elsőrendű tételezés, hogy minden Én-Önmagam vagyok, minden Auton. Ami nem Én-Önmagam vagyok, vagyis heteron (más valami) az is Auton, csak fel nem ismert Auton; a fel nem ismert Auton egyebek közt sötétség-erők formájában működik a tudati létben. Nincs alapvető különbség külső és belső világ közt a tudati létben; nekem ezekkel kell műveleteket végrehajtanom; a műveletek a megközelítések egyik rendjében harci műveletek; a harci, lovagi, heroicitást megcélzó utak ebben a szimbolikában ragadják meg a heteron-erőkkel való viszonyt. Természetesen másként is fel lehet fogni: fel lehet fogni egy pusztán felismerési útként, processzusösszességként; sokféleképpen felfogható. Az egyik ilyen felfogás a harc dimenziói között való felfogás. Nem a metodika magasabb vagy alacsonyabb rendűségéről van szó, mert a verifikáció csakis az eredményben mutatkozik meg. Lehetnek felismerési célzatú műveletek, amelyek ugyanazt eredményezik, mint a harc szimbolizmusában megragadó, meglátó utak; a végeredmény dönt. Ez is jogosult, feltétlenül jogosult, sőt kitüntetetten, és kombináltan, hiszen különböző kombinációk is lehetségesek a felismerő és a leküzdő műveletek egyesítése révén. Az Auton-heteron vonatkozásban megjelenő metafizikai küzdelem útja a lovagi út. Szembesülés a halállal, szembesülés a mással, önmagam viszonya Önmagamhoz, önmagam viszonya az Abszolútumhoz – ezek vetődnek fel; és nemcsak mint megismerési kiindulópont, hanem olyan, amellyel önmagamat feszültségteljes viszonyba kell hoznom. Ezeknek a feszültségeknek a meghaladása a lovagi út bizonyos etapjai; ezek megjelenhetnek a külső küzdelemben, a külső küzdelem általánosságában, a külső küzdelem konkrét harci cselekményeiben, hiszen az igazi harci műveletek mindig beavatási karakterű műveletek voltak; megjelenhet a lélek internális terében

9

végbemenő szellemi és szellem ellen megnyilvánuló erők síkján és megjelenhet ezen kívül még igen sok más formában is. A lovagi út szellemi út; önmeghaladási út. Ha nem “útban" gondolkozunk, mondhatunk ehelyett aktust is: önmegvalósítási aktus, szellemi aktus, metafizikai aktus… Egyrészt azt hangsúlyozom, hogy a lovagi út a legmagasabb rendű utak egyike, tényleges út és a lovagiságnak szinte napjainkig ható érvénye volt. Ez nem azt jelenti, hogy a jelen korban a lovagiságnak semmiféle lehetõsége nincs… Főként karitatív tevékenységre korlátozódnak a jelenlegi lovagrendek, ami önmagában értékelhető, de ez nem a lovagiság szorosabb értelemben vett terrénuma; humanitárius segélycsomagokat bárki ki tud osztani, ha ezeket meg tudja szerezni és továbbítani tudja, ez nem különleges lovagi képesség. Ugyanakkor a jelenlegi korban a különleges lovagi képesség már nem is az, hogy lovagi páncélban lóháton küzdelembe indulni, hanem a sokkal szubtilisabb formában megjelenő “sárkányt" felkeresni. A lovagiságban a “sárkány", a “vizek sárkánya" nagy szerepet játszik (a távol-keleti szimbolikában volt egy “égi sárkány" és a “vizek sárkánya", a nyugatiban csak a “vizek sárkánya", s ezért ez negatív volt és a sötétséget reprezentálta, míg ellenben az “égi sárkány" egy pozitív valóság); a “sötétség sárkányát" felkeresni, azzal megütközni és azt legyőzni. Ez a jelen korban, ha nem is absztrakt, de szubtilis, többnyire internális, de olykor externális formában is megjelenő erők elleni küzdelmet jelenti. Ez a küzdelem ekvivalense az egykori sárkány elleni küzdelemnek, viszont ez utóbbi is voltaképpen spirituális szinten zajlott le, nem az volt és főképp nem merült ki egy sárkányszerű állat legyőzésében. Különböző létsíkokon megjelenő sárkány-erők – a sötétség erőit nevezzük így – ellen folyt a küzdelem; ma másképp kell folynia a küzdelemnek A lovagi mentalitás és attitűd érvénye nem szűnt meg. A megjelenési valószínűsíthetőség gyakorisága szűnt meg, az csökkent le olyan mértékben, hogy kevésbé lehet ilyesmiről beszélni, de egyáltalán nem zárható ki. A lovagrendek még, a maradványszerűek is, valamit azért képviselnek és fenntartanak, bár nagyon keveset; az, hogy egy összejövetelen megjelennek, és azután hazamennek, és az eltompultságukat élik tovább, ez nem egy szellemi rang, nem egy szellemi, lovagi élet… A spirituális létrendnél fontosabb nincs. Senki nem mondhatja azt, hogy az élete nem teszi lehetővé, hogy eszerint éljen; akkor meg kell változtatnia az életét. Mindent ennek kell – szellemi értelemben természetesen – alárendelnie… A lovagi út ebben a vonatkozásban nem tett engedményt, mint ahogy egyetlen igazi megvalósítási út sem, soha. Annyira nem, hogy ez tulajdonképpen nem is egy előrehaladott fokhoz kapcsolódott: ez condicio sine qua non volt a kezdet kezdetén. Nem lehet elképzelni, elgondolni egy olyan életet, amely önmagát esetleg valamilyen módon úgy definiálja, hogy magasabb céljai vannak, esetleg vallásos irányultsága van, az életfelettiség számára jelent valamit, ha az egész életvitel – belső és külső értelemben – ennek ellentmond. Kényszerítő körülmények vannak? Vannak. Változtatni kell rajtuk. A lovagi út, mint transzcenzionáló út soha nem tett engedményt. A megvalósítási utak, az igazi Yoga, japán vonatkozásban az igazi Zen, vagy Kínában az igazi taoizmus és a többi, soha nem tett engedményt... Az igazi spirituális és megvalósítási út – ezen belül a lovagi út – az élet minden középszerű kondicionalitásával erőteljesen és radikálisan szembeszáll. Ezek a középszerű kondicionalitások veszélyesebbek különben a legsötétebb kondicionalitásoknál is, mert azokkal szemben bizonyos szembenállás lehetősége még felébred, a középszerű kondicionalitásokkal szemben pedig általában nem; ez utóbbiak tehát minden szellemi útnak a legalapvetőbb ellentétei. Ha a lovagiságot önmagában átgondoljuk – hogy ez mit jelentett valamikor – azon támpontok alapján, amelyeket ma elmondtam a harcról, a harc minőségeiről, a határszituációk felkereséséről, a sötétség halálerőivel való szembesülésről, a halál legyőzéséről, ha mindezeket a támpontokat végiggondoljuk és ezek mentén akár hangulatilag is felkeltjük önmagunkban, ami a lovagisághoz kapcsolódik, akkor e vonatkozásban egy bizonyos továbblépés lehetőségével találkozunk.”

10

A Német Lovagrend A Német Lovagrend létrejötte A keresztes hadjáratok hívták életre a lovagrendeket, többek között a német / teiton lovagrendet is

A kezedetekről A Német Lovagrend a keresztes háborúk folyamán a legkésőbb kialakult lovagrend. Több mint hetven évvel a templomosok és a johanniták harcoló szerzetesrendjének megalakulása után keletkezett. Hosszú és kalandos történetéből tehát csak kb. 100 évet tartózkodott a Szentföldön, s csak eddig beszélhetünk róluk úgy, mint kereszetesekről, bár a név további, terjedelmes történetük alatt is rajtuk ragadt. De nemcsak ebben térnek el a lovagrendektől. Mind kialakulásuk előzményei, mind az a tény, hogy a későbbiekben a kis ispotályból kinőtt rend kelet-európai nagyhatalommá válik, és majd meghatározó Jelenet a 3. keresztes hadjáratból szerepet fog játszani a német történelemben is, nagyon különbözővé teszi őket mind a templomosoktól, mind a johannitáktól. Hogyan is kezdődött hát ennek az Európában szinte egyedülálló történelmi jelenségnek a története? Nos, az előzményeket Barbarossa Frigyesnél kell kezdenünk. I. Barbarossa (Rőtszakállú) Frigyes 1154-1190-ig ült a Német-Római Császárság trónján. A Német-Római Császárság volt az az állam, amelyet a pápa 962-ben a Római Birodalom örökösévé tett azzal, hogy az akkor uralkodó I. Ottót császárrá koronázta. Területe a mai Belgiumtól és a dán határtól egészen Lombardiáig és a Rhône partjától Lengyelországig terjedt. Ekkoriban Európa egyik legnagyobb hatalma volt mind gazdasági, mind katonai tekintetben. Barbarossa Frigyes idején Bolognában a pápától független birodalmi egyetemet alapítottak, tehát a császár tekintélye már-már a római pápáéval vetekedett. Ez volt a pápa és a császár küzdelmének, az ún. invesztitúra-háborúnak a csúcspontja, amikor I. Frigyes arra törekedett, hogy hivatalnoki rendszerével szükségtelenné tegye az egyház jelenlétét német földön. Anyagi fedezet hiányában azonban ezt el kellett halasztania. Ezért itáliai hadjáratba kezdett, hogy megszerezze a gazdag lombard városok jövedelmét. A Lombard Liga azonban, amely a pápa támogatását élvezte 1176-ban Legnanonál megverte Frigyes seregeit. Frigyes visszavonult német földre, s a Birodalom alulmaradt a pápasággal szemben. De mivel III. Sándor pápa nem nézte jó szemmel a bolognai egyetemet sem és azt sem, hogy Frigyes Rómát fenyegette, a kiátkozás réme fenyegette a német-római császárt. Éppen ezért Barbarossa úgy döntött, hogy bűnbocsánatot nyer a pápánál. Erre 1189-ben jó alkalom kínálkozott, ugyanis Oroszlánszívű Richárd angol és II. Fülöp Ágost francia király keresztes hadjáratot indítottak a Szentföldre (III. kerszetes hadjárat). A császár csatlakozott hozzájuk seregeivel, mivel így akarta levezekelni a pápa ellen elkövetett bűneit.

11

A lovagrend megalapítása A hadjárat még ugyanebben az évben el is indult. Azonban míg az angol és francia lovagok a tengeri utat választották, Barbarossa Kis-Ázsián és a Balkánon keresztül kívánta megközelíteni a szentföldi keresztes államokat. Ez az útvonal veszélyesnek és hosszúnak bizonyult, mivel a bizánciak elég ellenségesen viselkedtek, és a portyázó szeldzsuk lovasok is úton-útfélen rátörtek a keresztesekre. A császár mégis 1190-re nagy nehezen elérte a keresztény és biztonságos Örményországot. Itt úgy döntöttek, hogy pihenőt s nagy lakomát rendeznek. Barbarossa, miután degeszre ette magát, úgy döntött, fürdőt vesz a közeli tóban. Szíve azonban nem bírta a terhelést, s a császár megfulladt. A katonák ettől teljesen demoralizálódtak. Eldöntötték, hogy a császár maradványait a Szentföldön helyezik el, s a holttestet magukkal is vitték, harcolni azonban már nem akartak. A szaracén támadások miatt csak Antiochiában, egy máig ismeretlen helyen tudták eltemetni a csontokat, Jeruzsálemig nem jutottak el. Ezután a német keresztesek nagy része a kikötővárosok, Haifa és Akkon felé igyekezett, hogy hazajuthasson. Az utánpótlást szállító lübecki és brémai kereskedők azonban úgy döntöttek, hogy nem hajóznak haza, és Akkon városában felépítették a Szentföld első német ispotályát. Az ispotályt leginkább kórháznak fordítják manapság, bár helytállóbb, ha úgy képzeljük el őket, mint olyan fogadókat, ahol a zarándokok megpihenhettek, feltölthették készleteiket, s kórházi ellátást is kaptak. Az ispotályt védelmező lovagok néhány év alatt rendkívül fegyelmezett lovagi testvériséggé kovácsolódtak, 1198-ban III. Celestin pápa a Német Lovagok Rendje (Ordo Equitum Teutonicum) néven önálló lovagrennddé nyilvánította az akkoni ispotály kereszteseit. Patrónusuk Szűz Mária lett, és a Templomos Rend reguláját vették át. Ruházatukban is hasonlítottak a templomosokhoz, páncélzatukon, fehér alapon a templomosok keresztjét fekete színű változatban viselték. Nekik is kötelező volt a hosszú szakáll, és a napi hét imádság. A regula Mivel a templomosok két fajta regulát kaptak, egyet 1129-ben a Troyes-i zsinat előtt fogadtak el, azután ezen lényegi változtatásokat eszközöltek. Az alapkoncepció így sem tért el sokban a szerzetesek Benedek regulájától és a ciszterciek szabályzatától. A lovagoknak mindig egyszínű ruhát, és szűk saruszerű cipőt kellett viselniük. A Német Lovagrendbe csak a német nemesi származású nőtlen férfiak léphettek be, és szüzességi fogadalmat kellett tenniük. A nős rendtagok - lehetett akármennyi érdemük - legfeljebb csak a sergent címig vihették, amely a Lovagok világi fegyverhordozói tisztsége volt. A Lovagrend élén a Nagymester (Hochmeister) állt. Szokás szerint a legtiszteletreméltóbb, legnemesebb és legtekintélyesebb lovagot nevezték ki. A kinevezés a teljes jogú lovagok tanácsában folyt le. Megválasztása után a Nagymester mindazonáltal nem rendelkezhetett teljhatalommal a Renden belül. Ő végezte az igazságszolgáltatást, de sem a birtokjövedelmekhez, sem a kincstárhoz nem volt közvetlen hozzáférése. Teuton lovag harci díszben

12

A közigazgatást a neki alárendelt tartományparancsnokok (Landkomture) végezték. A gazdasági ügyek inkább a maréchall, a zászlóvivő felügyelete alá tartoztak. A nagymester azonban mindannyiuk felett állott a hierarchiában. Mind békében, mind háborúban a lovagoknak feltétlen engedelmet kellett tanúsítaniuk iránta. A rend tagjainak még ezen kívül is egy sor, mai szemmel nézve igencsak szigorú, szabályt kellett betartania. Hálótermükben mindig gyertyát kellett égetniük, s páncélzatukat alváskor sem szabadott levetniük. Ezek az intézkedések minden bizonnyal az akkoriban is igen elterjedt szodómia esetleges előfordulása miatt vezettettek be. Elterjedtségét mutatja, hogy a Szabályzatban szinte a legszigorúbb büntetést a rendtagok közötti homoszexualitás miatt rója ki a vétkesre. Étkezésüknek is igen szegényesnek kellett lenni. Vasárnap két tál ételt kaptak (kivéve a sergenteket). Hétfőn, szerdán és szombaton csak zöldséget ehettek, pénteken böjtöltek. Hetente háromszor kaptak húst, de azt is csak az erőnlét fenntartása végett. Ugyanis amíg a szerzeteseknek az imádság jelent aszkézist, addig a lovagoknál ugyanezt a szerepet a harc tölti be. Ezért elképzelhetetlen volt számukra a ciszterciek hústalan étrendje. Ugyancsak kerülniük kellett a "felesleges beszédet és haszontalan nevetést", így beszédben való érintkezésük a lehető legminimálisabb volt. Ezen regula a lovagrendek esetében igen általánosnak mondható, s a Német Lovagrend - mint a két fő lovagrend kései "változata" - is ugyanazt a struktúrát vette fel, mint ami akkor már megszokott volt. Fő szerkezeti elemekben tehát nem mutat komolyabb eltérést sem a johannitáktól, sem a templomosoktól. Volt azonban néhány dolog, ami a lovagrendet mégis egyedivé tette, s úgymond magában is rejtette a Rend történetének későbbi alakulását. Ez volt ugyanis az egyetlen Akkon régi kikötője lovagrend, amelynek tagjai a szabályzat szerint csak egy nép, a német nép köréből kerülhetett ki. Míg mind a templomosoknál, mind a johannitáknál voltak francia, angol, németalföldi s néha még itáliai rendtagok is, addig ez a lovagrend a Szentföldön a Barbarossa Frigyes utáni folyamatos német jelenlét zálogává lett. Szervezetének tevékenysége viszont inkább az Ispotályosok tevékenységével volt rokon. Hierarchiájukban is az ellátó, gyógyító funkció dominált. A Rend három fajta tagját különböztethetjük meg: a lovagot, akinek a rendházak védelme és a csatákban való képviselet volt a feladata, a papok, akikre az intézmények vezetése hárult és az ún. "szolgálattevő testvérek", akik az ispotályokban ápolókként tevékenykedtek. Egy évtized leforgása alatt a Jeruzsálemi Királyság főbb területeinek mindegyikén találunk Német Ispotályt is. A legnagyobbakat Akkonban és Jeruzsálemben. Sőt, az utóbbi olyan jelentőséggel bírt, hogy sokáig azt feltételezték, hogy ez volt a lovagrend ősi fészke. Akkon kikötőjében pedig egész városrészt tudhattak magukénak, egy nagyobb rendházzal és ősi ispotályukkal egybekötve.

A Német Lovagrend a Szentföldön és Magyarországon A lovagrend tagjai kitartóan küzdöttek 1291-ig, ekkor azonban az utolsó szentföldi erőd elestekor vissza kellett térniük Európába. A szentföldi harcok A szentföldi tevékenység biztosítása sokban függött a pénzjövedelmektől, s mint a többi lovagrendnél, ez a teutonoknál is a földbirtokokból származott. De, ellentétben például a templomosokkal, a németeknek már alapításukkor komoly támogatottságuk volt az anyaországban. 13

Birtokokat szereztek - elsősorban - a Brandenburgi Hercegség területén, keleten pedig a Mazuri tavak környékén megalakult a testvérrendjük Kardhordozó Testvérek néven. Az ő földjeik jövedelmének nagy hányada is a németeket illette. Hamarosan azonban új problémák merültek fel. A szaracénok ugyanis Jeruzsálem elfoglalása után rohamosan terjeszkedtek a Királyság területén. A Német Lovagrend ekkor már aktívan részt vett a csatákban és hadjáratokban.

A Kardhordozók rendjének tagjai

A Rend nagymestere szervezte például a védelmet Akkon - az új főváros - legfontosabb pontjain. A várvédelem jelentős részét is ők állították ki.

Visszaéltek a magyar vendégszeretettel Ehhez azonban még több pénz kellett. Ezért a nagymester egyre több megbízottat küldött Európába, hogy területek után nézhessen. Érdekeik ekkor találkoztak II. András magyar király érdekeivel. A gyengülő magyar királyi hatalom ellensúlyozására András király egyre több várat adományozott - többek között - a johannitáknak az ország nyugati végein. A németeknek 1211-ben az egész Barcaságot átadja, annak fejében, hogy segítenek neki megtéríteni a Havasalföldi pogány népeket. Jogaikat és kiváltságaikat 1222-es Aranybullájában meg is erősíti. Ezzel András (tudtán kívül) a Lovagrend legbiztosabb anyagi bázisát teremtette meg Európán belül. Miért is állíthatjuk ezt? Hiszen maga a terület nem igen nagy, sok haszna sincs belőle a Rendnek. Mégis egyrészt a kiváltságok csábítóak, másrészt pedig a II. András (1205-1235) birtok stratégiai helyzete is sokat sejtet. Innen ugyanis igen könnyen elfoglalható és irányítható a termőföldben gazdag Havasalföld nagy része. Mivel ez tökéletesen megfelelt földbirtoknak, ezért - kiváltságaiknál fogva - egyre több kővárat építettek, s egyre másra erősítették meg a városaikat, miközben térítés címén egyre több területet foglaltak el a havasalföldi kunoktól. A terjeszkedés annyira lendületes volt, hogy 1223-ban fő várukat, Kreuzburgot, már a Kárpátok déli lejtőin, tehát Cumaniában építették fel. A magyarok egy ideig hasznos segítségnek tekintették a lovagokat, és segítségükkel András királynak is lehetősége nyílott, hogy Milkón püspökséget alapítson, s megerősítse befolyását a térségben. Azonban a németek más terveket dédelgettek, nem az országon belüli harmónia volt a céjuk. A nagymester, az egyre súlyosabbá váló tengerentúli helyzet miatt, a hátországban már egy szilárd államalakulatot képzelt el, ami fokozatosan átmenti a lovagrendet Európába, ha esetleg szükséges. Ezért a magyarországi landkomtur-nak azt az utasítást adta, hogy lépjen kapcsolatba a pápával kérvényezve a Barcaság elszakítását a Magyar Királyságtól. III. Honorius pápának a kérvény éppen kapóra jött, ugyanis a magyar király ez időben inkább a császári hatalom felé kacsintgatott, ezért a pápának feltett szándéka volt Magyarország gyengítése.

14

Nemsokára ki is adott egy bullát, amelyben a Német Lovagrendet kivette az esztergomi érsek felügyelete alól, s közvetlenül a saját védnöksége alá rendelte. Ekkor a lovagok már Erdély területe felé is terjeszkedni kívántak, s ezzel végleg kivívták maguk ellen a király haragját. 1225-ben, amikor a pápa a Barcaságot a saját területévé nyilvánította, András nem látott más választást maga előtt, mint a fegyveres beavatkozást. A magyar sereg tehát rátört a Lovagrend birtokaira, megostromolta és elfoglalta váraikat, s egy év alatt kiűzte őket Erdélyből. Az ügy még sokáig vita tárgyát képezte András és Honorius pápa között. Mazoviától a Szentföldig A lovagoknak azonban nem kellett aggódniuk, hiszen hamar új támogatóra leltek. A XII. század közepe óta a lengyel területek három fő részre és egy fejedelemségre oszlottak, és állandó viszály közepette éltek mind egymással, mind a szomszédos népekkel. Végül is egy észak-lengyelországi fejedelemség Mazóvia uralkodója, Mazóviai Konrád, 1226ban behívta a Barcaságból kiűzött lovagokat, s azzal bízta meg őket, hogy őrizzék a határait, és térítsék meg az országát fenyegető pogány poroszokat. Mikor a lovagok ezeket a feltételeket elfogadták, Konrád nekik adományozta az északi Kulmer Landot (Chelmno). Ez tekinthető a már igazi államalakulatuk kiindulópontjának, a Lovagrendi állam gyökerének. Akkon eleste A Szentföldi királyságok eközben már végnapjaikat élték. Jeruzsálem 1187-es elfoglalása után a nagyhatalmú mameluk szultán Szaladin hadseregei egyre mélyebben jelentek Szaladin, a keresztények méltó ellenfele meg a Királyság területén. A jeruzsálemi király egyetlen támasza a lovagrendek maradtak. Váraik, Gázától Krak des Chevaliers-ig makacsul ellenálltak a szaracén támadásoknak. Az 1210-es évekre azonban a Szentföld nagy része már elveszett. A felmentésükre küldött IV. keresztes hadjárat el sem jutott odáig, s Európában már lemondtak a Szentföld megmentéséről. A király, a bárók és a frank lovagok az egyedül megmaradt Akkonba menekültek. Az új székhely: Marienburg Akkon ezidőtájt már hatalmas város volt két erődítményrendszerrel. Külön városnegyede volt benne a pisai, a genovai és a velencei kereskedőknek, a frank előkelőknek, a templomosoknak, a johannitáknak és a teutonoknak is. Közvetlen összeköttetéssel rendelkeztek a dél-itáliai városokkal, s kereskedelmük is virágzott. Akkon védelmének legnagyobb részét továbbra is a Német Lovagrend látta el. A lovagoknak továbbra is ez a város maradt a központjuk, és ide halmozták az ekkorra már számottevő vagyonukat. A hadi tevékenység gyengülésével ispotályuk is elvesztette korábbi funkcióját, és a Lovagrend egyre militarizáltabbá vált. A regula pontjait már nem vették mindig szó szerint, de szellemiségének segítségével a nagymesterek olyan rendkívül szoros testvéri kötelékekkel összekapcsolt, s irányukban fanatizált elit alakulatot hoztak létre, amely a kései keresztesek egyik legfőbb támaszának bizonyult.

15

1291-ben aztán Akkont is elérte végzete. Falaihoz addig még nem látott muszlim haderő érkezett, s a keresztesek a további védelmet értelmetlennek tartották, s néhány velencei kereskedő kivételével egy terjedelmes hajóflottával az összes nyugati keresztény elhagyta a Szentföldet. Ezzel az eseménnyel a lovagrendek klasszikus korszaka is végleg lezárult. A különböző lovagrendek az eddig támogatásukra szolgáló európai birtokaikon telepedtek meg. A Német Lovagrend Kulmer Landra helyezte át székhelyét, mégpedig legerősebb várukba, Marienburgba (Małbork).

Lovagrendi Állam a Baltikumban A szentföldi harcok után a lovagrend a Baltikumban talált magának újabb feladatot. 1840-ig több ízben is komoly hatást tudtak gyakorolni a térség, illetve Európa sorsára. A poroszok térítése

Hermann von Salza (1209-1239)

A Német Lovagrend ekkorra már erős lovagrendi államot alakított itt ki, s a központ áthelyeződésével baltikumi nagyhatalommá vált. Amikor Konrád megbízta őket a poroszok megtérítésével, a lovagok ismét a pápához fordultak támogatásért. Mivel ez időben Mazóviát számos gond gyötörte, ezért a Német Lovagrend könnyen kicsúszott az irányítása alól, és az ajándékba kapott földeken saját államot alapított. A még mindig pogány szláv népet, a poroszokat megtérítés helyett módszeresen kiirtották a területről. Ez a kegyetlen bánásmód már jól mutatja egy a mai idegenlégióhoz hasonló katonai szervezetté való átalakulást. Mondhatni, ez a mentalitás végigkíséri ezt az államot egész fennállása alatt.

Az 1230-as évek után a porosz nép lényegileg eltűnt, neve csak a terület megnevezésében maradt meg. A megüresedett porosz területekre a landkomtur felügyelete mellett özönlöttek a német hospesek, akik itt maximális védelmet élvezhettek. A németek ekkor alapították a térség jelentősebb városait, Kulmot, Thorn-t, Marienwerdert, s a Kardhordozó Testvérek területén pedig Königsberget. Ezen kívül felépítették a Rend új várát, Marienburgot, amiből a tartományt irányították. A még alapításkor ide telepedett Kardhordozó Testvérek ekkor komoly pénzügyi gondokkal küszködtek, úgyhogy rövidesen - baltikumi területeivel együtt beolvasztották területeit a Német Lovagrendbe. Így a rend már egy tekintélyes, s erős keleti állammá nőtte ki magát. Hatalmát már nem nézték jó szemmel sem az egykori megbízó lengyelek, sem a nyugat felé tendáló, erős novgorodi állam. Az állam egyetlen szövetségese az anyaország maradt, amely örült egy ekkora keleti támasznak, de a sokasodó belső gondok miatt érdemi segítséget nem nyújthatott. Hermann von Salzát, a nagymestert azonban, aki egyre többet tartózkodott a Baltikumban, birodalmi hercegi rangra emelték.

A nagymester a lovagok körében

Ebben az időben alakult ki az úgynevezett lovagrendi állam. Ez az államalakulat egyfajta érdekes keveredése volt a kezdetleges polgári-rendi államnak és a lovagi hierarchiának. A lovagok már igen korán felállították saját rendi gyűlésüket, amin részt vettek a rendi káptalanok, a püspökök, a városok képviselői, a világi nemesek, és a kanonokok.

16

A gyűlést a nagymester vezette, s a lovagok egyfajta katonai vezető testületet alkottak, ami azonban igen nagy távolságot tartott a városi ügyektől. Az alattvalók csak nagyon ritkán láthattak meg egy-egy várában tevékenykedő teuton lovagot. Mindenesetre el lehet mondani, hogy a feudális államba való átmenet igen nehéz feladatnak bizonyult egy szerzetesi életet élő lovagközösség számára. Valóban, a felszínen szépen kirajzolódó rendi társadalom körvonalai mögött komoly problémák jelentek meg. A lovagrendi alattvalók nem tartották feltétlen uruknak az elzárkózó, sokszor szigorú nagymestert. A terület soknemzetiségű is volt. A poroszok maradéka, litvánok, lengyelek, németek éltek itt együtt. A városok szervesen bekapcsolódtak a Hanza kereskedelembe, így viszonylagos függetlenségre is szert tettek. Főleg Königsberg emelkedett ki. A robosztus lovagrendi vár tövében nyüzsgő világi élet zajlott, német, svéd, angol, orosz kereskedők alkudoztak, és fejlődött a kézműipar is. Ez azonban inkább hátrányára vált a Német Lovagrendnek, mint előnyére, ugyanis minél gazdagabb volt egy város, annál függetlenebb környezet alakult ki körülötte. 1240-ben viszont a kincstár kezdett kiürülni, ezért a lovagok elhatározták, hogy kelet felé kezdenek terjeszkedni a novgorodi állam kárára. A rend hanyatlásnak indul Novgorod fejedelme, Alekszandr Nyevszkij már készült a támadásra. 1240-ben a Néva folyó partján legyőzte a svédeket (innen kapta a Nyevszkij - névai győző - nevet), így egyetlen északi ellensége maradt, nevezetesen a Német Lovagrend. Ettől az időponttól mindkét fél nagyarányú fegyverkezéssel készült egymás ellen, s a határaik állandóan változtak. Végül a kezdő lépést Hermann von Salza tette meg, amikor áttörte a novgorodi határt, s az útjába eső minden ellenállást megsemmisített, majd árulás révén elfoglalták Pszkov városát. A fontos kereskedőváros felmentésére azonnal megérkezett azonban a fejedelem óriási sereggel, amely pikás katonákkal volt felszerelve, s kivetették onnan a lovagrendieket. Alekszandr fejedelem a Csúd-tó jegén érte utol a németeket, s a jégre terelve a lovagokat elsöprő győzelmet aratott felettük 1242-ben. A győzelmet az erősödő déli tatár támadások miatt azonban nem követte betörés a Német Lovagrend területére. A Csúd-tavi vereség a megerősödő lovagrendet igencsak visszavetette, de Novgorod gyengülése miatt pozícióját hamarosan visszanyerte. Az agresszív expanziós politikával azonban hosszú időre fel kellett hagynia. Akkon eleste után a lovagrend szentföldi tevékenysége s egyben vallási funkciója végleg megszűnt, s az egész rend a balti területre költözött Marienburg központtal. Ezzel a lépéssel a Lovagrend újra egyetlenegy területre koncentrálódott, s így újra tovább erősödhetett. A Lovagrend csúcspontját Junghingen Ulrich nagymester idején érte el. Az állam a XV. század elejére nagy tekintélyt harcolt ki Európában, s rengeteg pénzzel rendelkezett. Minden lovagjának itáliai kardja s flandriai páncélzata volt, valamint kitűnő képzésben részesült. Minthogy a Német-Római Birodalom ekkor kezdett felaprózódni, a teutonok is önálló útra léptek. A litván és lengyel fejedelmek egyaránt fenyegetve érezték magukat. Ezért szövetségre léptek a lovagrend ellen. A nagymester emiatt több lengyel határmenti várat is leromboltatott. Erre válaszul a lengyel-litván hadsereg Marienburg felé vonult, s megostromolta azt. A lovagok a grünwaldi csatában megpróbálták őket megállítani, de óriási vereséget szenvedtek, maga a nagymester is ott veszett.

17

Matejko: A grünwaldi csata

A lengyelek ekkor még visszavonultak. Csak hosszas háború (1455-1466) után sikerült Malborkot elfoglalniuk. Malbork elfoglalásával a lovagrend nagyhatalmának gyakorlatilag vége szakadt. Területeinek nagy részét Lengyelország foglalta el, a toruni egyezmény (1466) értelmében a lovagrend a lengyel királyt hűbérurának ismerte el. Csak a königsbergi rész maradt meg a Brandenburgi Nagyhercegség gyámkodása alatt. Itt követték a lovagrend hagyományait, és nagymestert is választottak, de az már csak jelképes volt. 1525-ben nagymesterük Brandenburgi Adolf protestáns hitre tért, s a Rend területeit Brandenburghoz csatolta. Ezzel a lovagrend államisága megszűnt. A németországi birtokok azonban továbbra is "Német Lovagrendnek" nevezték magukat, s ez a mai vöröskereszthez hasonló feladatokat látott el. Egészen 1840-ig állt fenn, utolsó nagymestere Jenő főherceg volt. Forrás: SULINET

A Német Lovagrend lengyel területei

18

A NÉMET LOVAGREND TÖRTÉNETE I. A LOVAGRENDEK3 1. A lovagrendek fogalma és felosztása A lovagrendek ,,lovagok, papok és laikusok olyan szervezett csoportjai, a lovagi méltóság társadalmi kiváltságai és sajátos előjogai nélkül, amelyekben ugyanakkor a lovagok jelenléte az alapvető és meghatározó elem.''4 A lovagrendek szervezetében a kezdeti időktől megtaláljuk a hármas tagolódást: lovagok (fratres milites vagy pugnantes), papok (fratres orantes vagy capellani) és szolgáló testvérek (fratres servientes vagy laborantes). A lovagrendek két, egymástól élesen elhatárolható csoportra oszthatók: egyházi és világi lovagrendekre. Az egyházi lovagrendek a korábbi alapítású szervezetek. A világi lovagrendek alapítása csak a XIV-XV. században vált általánossá, amikor az egyházi lovagrendek ereje már hanyatlóban volt, s a királyok igyekeztek hatalmuk kifejezésére saját lovagrendeket alapítani (pl. a francia Becsületrend, a burgund eredetű Aranygyapjú Rendje, az angol Térdszalagrend, a magyar Szent György-lovagrend és a Sárkányrend), illetve egyes, válságban lévő egyházi lovagrendeket kisajátítani (pl. a spanyol király megszerezte a Calatrava Lovagrend nagymesteri címét - és birtokait - a XV. század végén5). A világi lovagrendek voltak hivatva arra is, hogy a katonai értékeket az udvaronci ideállal ötvözzék. Ezek a rendek afféle klubként, társasjátékként, arisztokratikus szövetségként működtek6, amelyek a királynak voltak alárendelve. ,,A rendtagságot adományozták, elfogadása tehát rendszerint politikai állásfoglalásnak számított.''7 Ezeket a rendeket a politika hozta létre s mozgatta, nem a vallásos meggyőződés. Ezért tagjai nem tettek szerzetesi fogadalmat (egyháziak nem is lehettek tagjai, de nők és gyermekek8 igen!), nem kötötték őket a szigorú regulák. A szerzetesi lovagrendeket tovább oszthatjuk aszerint, hogy a hagyományos hármas szerzetesi eskü negyedik pontjául a hitetlenek elleni harcot és a zarándokok védelmét9, vagy a török, illetve mór fogságba esett keresztény foglyok kiváltását10 tették-e meg. Így beszélhetünk fegyveres és fogolykiváltó lovagrendekről. Az utóbbiak (mercedáriusok, trinitáriusok) működésének eredményeként több, mint egymillió keresztény szabadult ki. 2. A keresztény lovageszmény kialakulása A keresztes lovagok a,,középkor szóhasználatában a katonai erény keresztény szellemű megtestesülését jelentették''11. Ez ellentmondásnak tűnik, hiszen Jézus az Evangéliumokban többször is elítéli az erőszakot (pl.,,Aki kardot ránt, az kard által vész el'' Mt 26, 52). Ám ugyanaz a Jézus dicsérte a kafarnaumi százados hitét, és példaképül állította tanítványai elé 3

Vajda Tamás: A Német Lovagrend szentföldi és erdélyi szereplése (Internet)

4

Puskely Mária 602. o. Anderle Ádám 52. o. 6 Huizinga, Johan 83. o. 7 Zombori István 113. o. 8 A szerzetesi lovagrendek előírták a jelentkezők minimális életkorát, ami a Német Lovagrend esetében tizennégy éves kor volt. 9 Gecse Gusztáv 103. o. 10 Gecse Gusztáv 111. o. 11 Bozsóky Pál Gerő 184. o. 5

19

(,,Bizony mondom nektek, ekkora hitet senkinél sem találtam Izraelben'' Mt 8, 10). Folyamatosan emelkedett a katonai pálya megbecsülése a keresztények között, s Szent Ágoston „Az Isten államáról” című művében bevezette az igazságos háború fogalmát. Ágoston a háborút továbbra is szerencsétlennek tartotta, de elismerte, hogy alkalomadtán a legderekabb keresztény is kénytelen fegyvert fogni,12 hogy ezzel még nagyobb rosszat akadályozzon meg. A teljes béke Szent Ágoston szerint elérhetetlen. De csak akkor igazságos a háború, (,,bellum Deo auctore'' vagyis,,Istentől kezdeményezett háború''), ha célja a béke és az igazság biztosítása.13 Ebben a háborúban a hadvezérek és katonák egyaránt Isten szolgái14. Több tényező járult hozzá, hogy az egyház eltért a pacifizmustól: elsősorban a harcias germán népek kereszténnyé válása során történt változás. A kereszténnyé vált germán nem irtózott annyira a fegyveres erőszaktól, mint a hadakozástól egyébként is elszokott késő római népség. Így kialakult egy germán főpapság, amelytől a hadakozás egyáltalán nem volt idegen.15 I. Gergely pápa (590-604) a legnagyobb hittérítő egyházfők közé tartozott. Ő szolgáltatta a hit terjesztéséért vívott missziós háború elméleti igazolását, amelyet jól jellemez a ,,leigázni, hogy kereszteljünk'' mondás.16 Megjegyzendő azonban, hogy csak Nagy Károly szász háborúiban (772-785) valósult meg ez a szigorúság a kereszténység terjesztésben, Gergely korának hittérítői általában elítélték ezt a szigort. Mégis a X. századra az egyház militarizálódása igen előrehaladottá vált. A folyamatot gyorsították a pogány népek (magyarok, arabok, normannok) folytonos támadásai, amelyek elsősorban az egyházi tulajdonok ellen irányultak. Mivel Ágoston szabályai törvényesítették az elrabolt javak visszaszerzését, a közvetlen veszély elmúltával az egyház maga lépett fel támadóként korábbi ellenfelei kárára. Szintén a militarizálódás irányába hatott az is, hogy ,,III. Henrik császár (1039-1056) halálától az invesztitúraharc (1056-1122) végéig Németországban nem volt az egyháznak védője. (Franciaországban már korábban sem volt.)''17 Így az egyház a lovagokat igyekezett a maga védelmével megbízni. Még a XI. sz. elején is egy év bűnbánati időt írtak elő annak számára, aki ura parancsára embert ölt az igazságos háborúban, az igazságtalan háborúban való emberölés pedig közönséges gyilkosságnak számított.18 A század. végére szükséges volt, hogy megváltozzon az egyház hozzáállása a háborúhoz: ,,nem tehette meg, hogy a lovagokat felkérje a maga védelmére, s aztán penitenciát szabjon ki rájuk, ha eközben embert ölnek''19. Így ,,1082-ben Lucqus-i Anzelm jelenti ki, hogy a katonák igazságos emberek is lehetnek.''20 Ezzel kialakult a jogos harc elméleti indoklása: a harcos Krisztus katonájaként (milites Christi) küzd a hit védelmében, ha kell életét is áldozza érte.21 A lovag eredeti elgondolásában egyházi missziót teljesített: kardjával küzd azon eszmék diadaláért, amelyeket a pap és a szerzetes szavával hirdet, s példájával valósít meg22. Vagyis az egyház a hadviselést beépítette tanai közé.

12

Pörtner, Rudolf 45. o. Borosy András 200. o. 14 Pörtner, Rudolf 47. o. 15 Borosy András 200. o. 16 Pörtner, Rudolf 47. o. Ez az elgondolás jelentkezett később a németek keleti terjeszkedésekor is. 17 Borosy András 201. o. 18 Borosy András 200. o. 19 Borosy András 201. o. 20 Borosy András 201. o. 21 Zombori István 7. o. 22 Balanyi György 188. o. 13

20

3. A szentföldi zarándoklatok fellendülése életre hívja az első lovagrendeket Jeruzsálem a keresztény vallás központi helye volt, s ezt csak fokozta, hogy egyre-másra kerültek elő ereklyék (pl. Ilona császárnő megtalálta Krisztus keresztfáját). Ezért a keresztények legkedveltebb zarándokhelye volt. 638-ban azonban a muszlimok elfoglalták Jeruzsálemet és a Szentföld nagy részét. Így egyre nehezebbé vált a keresztények számára a szentföldi zarándoklat. VII. Gergely (1073-1085) látta be s hirdette elsőként, hogy a hatalmas muszlim hadsereg ellen csak komoly nyugati összefogással lehet a siker reményében felvenni a harcot. VII. Gergely tervét II. Orbán pápa (1088-1099) veti fel újra az 1095-ös clermonti zsinaton. Az 1096-ban elindult I. keresztes hadjárat eredményeként 1099. július 15-én a keresztes hadak bevették Jeruzsálemet, majd pedig sorra alakultak a közel-keleti keresztes államok: 1098. március 10-én Baudin vezér örökölte apósától az Edesszai Hercegséget,23 1098-ban megszervezték még az Antiochiai Hercegséget és a Tripoliszi Grófságot is, a Jeruzsálemi Királyságot pedig 1099 júliusában állították fel. A harcok váltakozó szerencsével folytak tovább, a keresztesek nem tudtak döntő fölénybe jutni a muszlimokkal szemben. Ezért a tengerparton kezdték elfoglalni a fontosabb kikötőket és városokat (pl. Caesareát 1101-ben, Tyrt 1124-ben), hogy utánpótlásukat a tenger felől szervezhessék meg. A belső, szárazföldi határokon (különösen a muszlim betörések hagyományos útvonalai mentén)24 sűrű vár- vagy várkastélyrendszer kiépítése folyt (a fontosabb városokat fallal vették körül). Ezeknek az erődöknek a védelmére nagyszámú, fegyelmezett és hosszú szentföldi tartózkodásra felkészült hadseregre volt szükség. Erre a kampány jelleggel érkezett keresztes hadak25 alkalmatlanok voltak. Ezért a fejedelmeknek szüksége volt a kereszteseken kívül más seregre is. Az Európából érkező katonai utánpótlás elapadása után,,a helybeli lakosságból toboroztak kisebb-nagyobb zsoldoscsapatokat (turcopoles), amelyeket eredményesen lehetett ugyan bevetni a szerte razziázó rablóbandák ellen, de hűségük nem volt teljes mértékben biztos a hivatalos szultáni vagy atabégi seregekkel szemben. Az új állam határainak védelme, sajnos nyitott kérdés maradt.''26 Így a közbiztonság gyenge lábakon állt a közel-keleti frank államokban. Emiatt a felélénkült zarándokforgalom tagjait gyakran megtámadták a muszlim rablóbandák. Jeruzsálemben évekkel az ostrom után is sok volt a sebesült. A zarándokok védelmét spontán szerveződések szolgálták: gyakran összeállt néhány elhivatottságot érző keresztes lovag, ispotályt alapított a beteg keresztesek és zarándokok számára a tengerpart és Jeruzsálem közötti úton. Az ispotályokban, menedékhelyeken a fáradt vándor szállást, vizet, étkezési lehetőséget talált. Jeruzsálem elfoglalásakor már fennállt az első ispotály, ahol Gérard provence-i lovag és Alix asszony ápolták a betegeket.27 Gérardot a latin egyházi hierarchiába sorolták a keresztesek, s letétették vele a hármas szerzetesi fogadalmat,28 hogy szervezett keretet biztosítsanak a működésének. De Gérard nem lett a visszatelepülő bencés rend tagja, hanem kezdeti önállóságát növelte az adományok és alapítványok segítségével. Saját ruhát tervezett: a fekete köpeny bal vállára nyolchegyű fehér keresztet varratott.29 23

Zöllner, Walter 75. o. Bozsóky Pál Gerő 268. o. 25 Bozsóky Pál Gerő 266. o. A kolonizáció megindulásának lassúságát szemléltetve Bozsóky P. G. megjegyzi: ,,Tíz évvel a város bevétele után Jeruzsálemnek csak egy utcájáról tudjuk, hogy teljes hosszában lakott volt.'' 266. o., és Zombori István is említi: ,,A háborúk véget értével a lovagok java része hazatért az országba'' 51. o. 26 Bozsóky Pál Gerő 262. o. 27 Bozsóky Pál Gerő 186. o. 28 Bozsóky Pál Gerő 186. o. 29 Bozsóky Pál Gerő 186. o. 24

21

Az egyre nagyobb tömegben érkező hívek ellátására országonként zarándokközpontokat hoztak létre, amelyek fenntartására az uralkodók, előkelő nemesek jelentős összegeket adományoztak. Erre magyar példa is akad: II. Géza király és főemberei Szent István király nyomdokain járva Jeruzsálemben egy zarándokházat szerveztek, és annak gondozását néhány, a kánonok szerint élő papra bízták. Ez a közösség tulajdonul kapta az Esztergom melletti Szentkirályfalvát. Ez szolgált a stefanita közösség hazai központjául.30 Később a lovagrendek megerősödésével a johanniták kapták meg a stefanita közösség birtokait. A zarándokközpontok voltak hivatva az adott országból érkezett sebesültek és betegek ellátására. Az ispotályok jó hírnévnek örvendtek szerte Európában, így az anyagi támogatások sem maradhattak el, ezek pedig a közösségek megerősödéséhez vezettek.31 Ez az anyagi megalapozottság tette lehetővé a közösségek számára, hogy gondoskodjanak az ispotályok biztonságáról. A felszentelt pap még saját védelmére sem foghatott fegyvert32, ezért kezdetben a segítőtestvérek fegyverezték fel magukat, majd azok a hadat viselt lovagok csatlakoztak hozzájuk, akik vonzalmat éreztek a szerzetesi eszmények iránt.33 A közösségek,,a jótékonysági feladatokat kiterjesztették a zarándokok általános oltalmazására is, s így a pogányok elleni harcra is''34. Ezzel a korábban csak betegápolással foglalkozó közösségek átalakulnak lovagrendekké, amelyek ugyan továbbra is lényegesnek tartották a betegápolást, mégis megjelennek bennük a harcos elemek. Ezek az elemek sajátos, minden más szerzetesrendtől eltérő arculatot kölcsönöznek a rendeknek. Elsőként a Jeruzsálemi Szent János Lovagrend (ismertebb nevük johanniták vagy ispotályosok) alakult meg (1113. február 15-i a pápai jóváhagyás), majd a Templomos Lovagrendet szervezték meg (az 1128. januári troyes-i zsinaton kapott hivatalos egyházi elismerést). A lovagrendek,,kizárólag a pápának tartoztak engedelmességgel. Ezzel a rendeket kivonták azon országok uralkodóinak hatásköre alól, ahol a rend működött, illetve ahol birtokai voltak35, másrészt kivonták az egyház szokásos, területi hierarchiájának szervezete alól is. A lovagok semmiféle püspöki, érseki befolyás alá nem tartoztak, mindebből a is következett, hogy a lovagrendek sem állami, sem egyházi adót nem fizettek.''36 A rendtagok feladata élesen különbözött egymástól: a lovagok látták el a fegyveres szolgálatot, ők szolgáltatták a nehézlovasságot a harcokban. A papok vagy káplánok biztosították az istentiszteletet és látták el a lelkipásztori feladatokat, ők nem harcolhattak. A szolgálótestvérek fegyverhordozók és kézművesek voltak, ők látták el a ház körüli egyéb munkálatokat is.37 Betegápolással a papok és a szolgálótestvérek foglalkoztak.38 A regulák számos esetben engedélyezték nők felvételét is, ők a betegek és a jószág szolgálatára féltestvérek lehettek, de a rendtagok szállásától elkülönülten kellett élniük.39 30

Török József 129. o. Török József a közösségek meggazdagodását illusztrálandó megjegyzi, hogy a templomosokat eleinte "szegény lovagoknak" (pauperes commilitiones Christi) is nevezték, de hamarosan eltűnt a név a gazdagodás miatt. 125. o. 32 Borosy András 202. o. 33 Gömbös Tamás 125. o. 34 Zöllner, Walter 224. o. 35 A lovagrendek jelentős földbirtokokkal rendelkeztek Európa-szerte. Egy-egy nagy vereség után ezekről a birtokokról töltötték fel a kimerült szentföldi egységeket. Zöllner, Walter 232. o. 36 Zombori István 52-53. o. A lovagrendek adómentessége csak folyamatosan alakult ki. Kezdetben a lovagrendek is kötelesek voltak fizetni egyházi és állami adókat. Majd mentességeket kaptak a pápától az egyházi, egy-egy királytól pedig az állami adók fizetése alól: 1139-ben II. Ince pápa adott ilyen kiváltságot a templomosoknak. Zombori István 80. o. vö. Zombori István 150. o. 37 Török József 125. o. 38 Török József 128. o. 39 Szántó Konrád III. 427. o. 31

22

II. A NÉMET LOVAGREND EREDETE ÉS SZENTFÖLDI SZEREPLÉSE 1. Német keresztesek és zarándokok Már az I. keresztes hadjáratot megelőzően is sok német érkezett a Szentföldre, akik részben zarándokok, részben keresztesek voltak. A további hadjáratokban pedig legalább félmillió német érkezett a Szentföldre, fegyveresek és fegyvertelen zarándokok egyaránt.40 Összegezve elmondható, hogy a franciák mellett a németek képviseltették magukat a legtöbb emberrel Szentföldön. Ezért ők is kénytelenek voltak sebesültjeikről gondoskodva különböző alapítványokat tenni ispotályok működtetésére. 2. A német betegek és zarándokok ellátása A Szentföldre érkező németek ellátására 1118-ban ispotályt nyitottak Jeruzsálemben, mert a német keresztesek az idegen nyelvet41 nem tudván, nehezen kaptak szállást a városban. 1128ban egy gazdag német zarándok az ispotály mellé kápolnát emeltetett a Szent Szűz tiszteletére. E kápolnáról a közösség tagjait ,,a boldogságos szűz Mária lovagjainak42, vendégszeretetük miatt pedig hospitálisoknak nevezték''43. A közösség felett johanniták gyakoroltak felügyeletet, de a németek maguk választhattak soraikból igazgatót, aki irányította a tagokat. Az ispotályos felügyelet nem kedvezett az önállóság megszerzésének. Erre csak Jeruzsálem eleste (1187) után nyílt lehetőség. 1187-ben a németek is Akkónba költöztek. Már Akkón ostromakor a Toron-dombon44 rögtönzött kórházat állított fel néhány lübecki és brémai polgár a zátonyra futott45 Kocka nevű46 hajó vitorlái alatt.,,Hamarosan több ilyen sátrat állítottak a parton is. Az utolsó mellett volt egy ház, ahol kicsiny kápolnát is eszkábáltak.''47 A kis tábori kórháznak, hivatkozásul a korábbi jeruzsálemi kórházra, s annak a reményében, hogy az még felszabadul a muszlim uralom aló, új nevet adtak: A Jeruzsálemi Németek Szűz Máriáról nevezett Ispotálya (Domus hospitalis Sanctae Mariae Theutonicorum48 in Ierusalem).49 I. (Barbarossa) Frigyes császár volt az első uralkodó, aki hídfőállásként akarta felhasználni a német betegápolók közösségét nagyívű szentföldi politikájához. Frigyes a II. keresztes hadjárat során akarta meghódoltatni a Szentföldet, hogy ezzel is bizonyítsa primátusát az uralkodók között. A siker érdekében bőséges anyagiakkal látta el a betegápoló közösséget50, és lovagokat küldött a védelmükre, akik egyúttal a császár politikai érdekeit is hivatottak voltak szolgálni. A császár, hogy minél biztosabbá tegye a dolgát, még egyszerű regulát is szerkesztetett a lovagok számára. 40

Szántó Konrád III. 427. o. A közel- keleti frank államok hivatalos nyelve a dél-francia langue d´oc volt. Bozsóky P. G. 323. o. 42 Szűz Máriára iránti tiszteletükre utalva Magyarországon sokszor egyszerűen csak mariánusoknak hívták a német lovagokat. Zombori István 94. o. 43 Veszely Károly 163. o. 44 Pósán László 10. o. 45 Balanyi György 197. o. 46 Veszely Károly 163. o. 47 Gömbös Tamás 131. o. 48 A teuton az ókori germán népek egyik harcos törzse volt, akik az Elba és az Odera között a Balti- tenger partján éltek. A teutonok nevétől a rómaiak írói a teutonicus melléknevet származtatták, amit aztán a X. századon túl a középkor írói is germanicus (német) értelemben használtak. Pallas Nagy Lexikona XVI. kötet. 49 Puskely Mária 210. o. 50 Gömbös Tamás 131. o. 41

23

A Szent Ágoston szabályzatán alapuló regulát III. Kelemen pápa (1187-1191. március vége) elismerte, s a betegápoló lovagrend működését engedélyezte 1191 február 6-án kelt iratában.51 A következő években hasonló kórházi közösségek alakultak azokban a városokban, amelyeken a keresztes seregek áthaladtak: Gáza, Aszkalon, Rama, Zamsi.52 VI. Henrik császár (1191-1197), a Szalef folyóba fulladt Barbarossa fia, szintén támogatta a rendet és a keresztes háborúk eszméjét. VI. Henrik mindkettőben azt az eszközt látta, amely alkalmas lehet a normann királyság birtokbavételére, és nagyhatalmi terveinek megvalósítására. A Bizánci Birodalom semlegesítésére fivére, Sváb Fülöp feleségül vette Izsák bizánci császár (1185-1195) lányát, Irénét. A németek tekintélynövekedését mutatja, hogy 1194-ben elismerte hűbérurának VI. Henriket II. Leó kis- örményországi fejedelem is53. 1197 márciusában pedig elindult Henrik első néhány kontingense a keresztes hadjáratra. Útközben elfoglalta Ciprust, a Szentföldön pedig Szidónt és Bejrútot. VI. Henrik a Német Lovagrendet nagy adományokkal támogatta, s próbálta a korábbi lovagrendek konkurensévé felerősíteni. Ezért Dél-Itáliában kaptak birtokokat, amelyeken 1197-ben megalapították a barlettai és palermói rendházakat. 1197. szeptember végén azonban meghalt VI. Henrik. Ezzel eltúlzott világuralmi tervei kútba estek. A császárság és a pápaság rivalizálásából pillanatnyilag a pápaság került ki győztesként. 3. Betegápoló közösség helyett lovagrend VI. Henrik halála után a németek expanziója nem merült feledésbe, de belátták, hogy a betegápoló testvérek közössége nem felel meg a Német-római Birodalom aktív keleti politikájának. Ezért a közösség lovagrenddé alakulását szorgalmazta húsz fejedelem. Politikájuk eredményeként 1198-ban a közösség lovagrenddé alakult át. III. Ince pápa (11981216) 1199. február 19-én jóváhagyta az új lovagrendet. A rend az első pillanattól kezdve nemzeti alapon szerveződött, s jórészt54 német lovagokat tömörített soraiba, ezzel szakítottak a nemzetköziség elvével. Ezt a rend alapítása indokolta: a rendet a német császári politika hozta létre a császári hatalom maradéktalan érvényesítése céljából, mégpedig éppen a pápai hatalom ellen55. Vagyis a lovagrend megszervezése a pápa és a császár közötti rivalizálás jegyében született. A pápa mégis szentesítette a lovagrendet. Az első nagymester Heinrich Waldpot (1198-1200) lett. 4. A Német Lovagrend szervezete A lovagrend élén a nagymester (Hochmeister) állt, akinek megválasztását többlépcsős választási rendszer biztosította. Hermann von Salza (1210-1239) után a nagymesterek egyben birodalmi hercegi rangot is kaptak, s jogot nyertek arra, hogy a német birodalmi sast aranypajzson a nagymesteri rendkereszt felett viselhessék.56 1250-ben hősies helytállásukért IX. (Szent) Lajos francia királytól (1226-1270) kaptak jogot arra, hogy a nagymesteri keresztet Franciaország címeréből arany liliomokkal díszíthessék.57 A rend nagymestere ezekkel az adományokkal korának legnagyobb hatalmú és tekintélyű főemberei közé került.

51

Balanyi György 197. o. Puslely Mária 210. o. 53 II. Leó 1212-ben féltestvérként belépett a Német Lovagrendbe. Pósán László 61. o. 54 Több példa bizonyítja, hogy nem német származásúakat is felvettek a rendbe. 55 Zombori István 95. o. 56 Karcsú Antal Arzén 60. o. 57 Karcsú Antal Arzén 61. o. 52

24

A nagymesteri cím élethossziglan tartott, de,,a nagykáptalannak jogában állt megbuktatni a nagymestert, ha az egyedül akarta gyakorolni a hatalmat. Ez történt 1414-ben Heinrich von Plauen nagymesterrel.''58 A nagymester után a rend öt legmagasabb méltósága következett. A nagymester helyettese a nagykomtúr volt. A marsall a haderő főparancsnoka volt. A spittler volt a rend ispotályainak a vezetője. Ő intézte az ispotályok ügye mellett a szegények számára való alamizsnálkodást is. A trappier a rend ruházati ügyeit intézte. A tressler irányította a pénzügyeket. Ők alkották a nagykáptalan tagjainak döntő hányadát.59 A spittler kivételével mindegyik tisztviselő köteles volt évente beszámolni a nagykáptalan előtt.60 A Német Lovagrend számos rendtartományát ún. tartományi mesterek (Landmeister) kormányozták. A XIII-XIV. században Európa különböző területein kilenc rendtartományt szerveztek:,,Armenia, Görögország, Szicília, Apuleia, Németország, Ausztria, Poroszország, Livónia, Spanyolország elnevezésű egységeket.''61 Ezek a rendtartományok jelentették az anyagi bázist a harcoló keresztesek számára. Az egyes várak, rendházak és birtokok igazgatását a komturok végezték. A rendházak papjainak az elöljárója pedig a prior volt. A kisebb betegellátó ispotályok élén igazgató állt, a nagyobbaknak két vezetője (a kórházmester és a gondnok) volt. A kórházmester az ispotály irányítását és a szegények ellátását szervezte. A gondnok a gyógyítással foglalkozott. A kórházak vezetői a rendház főnökének (komtur), rajta keresztül pedig a tartományfőnöknek voltak alárendelve.62 A rend tisztségviselői bármikor elmozdíthatók voltak hivatalukból, vagy tetszés szerint voltak áthelyezhetők másik rendházba.63 Az ispotályok felügyelője kivételével minden tisztségviselő köteles volt évente beszámolni. A nagymester hatalmát a legfontosabb ügyekben korlátozta a rend legfőbb tisztségviselőinek a tanácsa, a nagykáptalan, amely évente egyszer ült össze64. (A nagykáptalan hatáskörébe tartozott például a rend birtokainak elidegenítése vagy elajándékozása, a háború és béke kérdése, a szabályzat megváltoztatása65, kiegészítése vagy érvénytelenítése stb.) A testvérek összességének a gyűlése a káptalan volt. Ennek hatásköre azonban csak a szabályzat megsértésével kapcsolatos ügyekre terjedt ki. A káptalani üléseken a csatlósok és a szolgálótestvérek is részt vehettek, de nem szavazhattak. A rendházak vallási, anyagi, erkölcsi, katonai helyzetét, a meglévő készleteket és az erődítmények állapotát rendszeresen ellenőrizték. Az ellenőr megérkezésekor területi káptalant hívtak össze, ahol az ellenőr bemutatta megbízólevelét, majd megkezdődött a sokszor hetekig tartó számadás.66 5. Lovagrend a német birodalmi politika szolgálatában II. Frigyes császár (1220-1250) a pápai kúria jelöltjeként került a német trónra, de hamarosan a saját útját kezdte járni, s folytatta apjának, VI. Henriknek a hatalmi politikáját. Mégis sokáig elkerülte a nyílt összeütközést a pápai udvarral. 58

Pósán László, 1992 15. o. Pósán László, 1992 15. o. 60 Pósán László 65. o. (Az évenkénti beszámolási kötelezettséggel a korszak egyetlen felelős kormányzati rendszerét valósították meg!) 61 Pósán László, 1992 15. o. 62 Pósán László, 1992 15. o. 63 Pósán László, 1992 15. o. 64 Pósán László 62. o. 65 IV. Ince pápa (1243- 1254) felhatalmazta a nagymestert és a nagykáptalant, hogy a rend szabályzatát módosíthassa, kivételt csak a fogadalomra vonatkozó pontok jelentettek. Karcsú Antal Arzén 61. o. Hasonló engedélyt kaptak a johanniták 1295- ben VIII. Bonifác pápától (1294- 1303). Zombori István 62. o. A templomosok is megkapták az engedélyt a regula módosításaira. Pörtner, Rudolf 604. o. 66 Zombori István 97. o. 59

25

A kompromisszumos politika megnyilvánulása volt az 1225. júliusi san germanói szerződés, amelyben II. Frigyes kötelezte magát, hogy legkésőbb 1227-ben keresztes hadjáratot kezd, különben pápai kiközösítés sújtja, és tetemes pénzbírságot tartozik fizetni. A keresztes hadjárat nem esett távol a császári politikától sem, hiszen II. Frigyes ki akarta terjeszteni politikai hatáskörét a Szentföldre is. A császár a siker érdekében a hadjáratot diplomáciailag is előkészítette. Egyrészt 1225-ben feleségül vette Brienne-i János lányát, Izabellát, aki jog szerinti jeruzsálemi királynő volt67, de helyette édesapja mint gyám kormányozott. A házassággal azonban II. Frigyes lett a jog szerinti jeruzsálemi király. A diplomáciai előkészítés másik fonalát az egyiptomi szultánnal, al-Kamillal (1218-1238) való tárgyalások alkották. A szultánt országa belügyei kötötték le az 1220-as években (testvérei fellázadtak ellene), ezért érdekében állt, hogy legalább a keresztesekkel békében éljen. 1227-ben éppen folyamatban voltak a tárgyalások, amikor a határidő közelgése miatt a császár kénytelen volt megindítani a keresztes hadjáratot. 1227. szeptember 8-án el is indult a behajózott sereg. De néhány nap múlva járvány tört ki a seregben. A császár állapota annyira megromlott a betegség miatt, hogy vissza kellett fordulnia Otrantóba, katonáinak azonban parancsot adott az út folytatására. A sereget Limburg hercege és Hermann von Salza, a Német Lovagrend nagymestere (1210-1239) vezette. Rómában közben meghalt az idős III. Honorius, s helyébe IX. Gergely (1227- 1241) lépett, aki III. Ince (1198-1216) unokaöccse volt68. A nyolcvan éves pápa nagybátyja korábbi politikáját követve a császárság hatalmának visszaszorítását próbálta. Így Frigyes sikereinek hatására a pápa 1227. szeptember 29-én kiközösítette a császárt a san germanói szerződés megsértése miatt. Ennek ellenére Frigyes folytatta a keresztes hadjáratot, s 1228 júniusának a végén maga is a serege után indult. A Szentföldön azonban az egyházi átok69 miatt a jeruzsálemi pátriárka, a templomosok és a johanniták nem támogatták a császár hadjáratát. Ilyen körülmények között a császárnak érdekében állt folytatni a tárgyalásokat az egyiptomi szultánnal. 1229. február 18-án Jaffában szerződést kötött70 a két fél, amely a pillanatnyi erőegyensúly értelmében felosztotta Palesztinát a keresztesek és a muszlimok között. A császár, hogy sikerét kifelé is teljessé tegye, 1229. március 17-én ünnepélyesen Jeruzsálembe vonult, s másnap a Szentsír-bazilikában koronázást tartott. A pátriárka azonban megtagadta a koronázást (a johanniták és a templomosok pedig tüntetőleg távol maradtak az ünnepségekről71), II. Frigyes erre maga tette a fejére a koronát. Az ünnepi beszédet Hermann von Salza tartotta francia és német nyelven.72 Salza ezzel félreérthetetlenül kifejezte, hogy a Német Lovagrend a császár érdekeit képviseli, s azt akár a pápával szemben is hajlandó képviselni. Hálából Frigyes jelentős adományokat adott a rendnek. (Megkapták Akkón vámbevételeit, Toron és Clavodie várát és egyéb javadalmakat.73) IX. Gergelynél azonban érthető okokból - kegyvesztettek lettek. A rend további erősödése a pápa és a császár viszonyának alakulásától függött. Hermann von Salza diplomáciai erőfeszítéseinek hatására hamarosan javult II. Frigyes és IX. Gergely viszonya. Ennek megfelelően,,IX. Gergely 1229. október 19-én kiadott egy oklevelet, amelyben garantálta a Német Lovagrend birtokainak és javainak sérthetetlenségét, kiváltságait és jogi státusát''74. 67

A Jeruzsálemi Királyságban elismerték a női örökösödést, hiszen a királyság folyamatosságát csak így tudták fenntartani. Zöllner, Walter 189. o. 68 Gergely Jenő 127. o. 69 A jeruzsálemi pátriárka helyezte interdiktum alá a Szentföldet. (ui. a kánonok szerint az a föld, ahol a kiközösített fejedelem tartózkodik, interdiktum alá esik) Gergely Jenő 129. o. 70 Zöllner, Walter 171. o. 71 Zombori István 86. o. 72 Bozsóky Pál Gerő 108. o. Noha a szentföldi keresztes államokban csak a francia volt a hivatalos nyelv. Bozsóky Pál Gerő 323. o. 73 Pósán László 54-55. o. 74 Pósán László 55-56. o.

26

6. Kiszorulás a Szentföldről Az 1220-as évek után csökkent a német császárok aktivitása a Szentföldön, így a Német Lovagrend császári támogatottsága is csökkent a keleti területeken. A rend pedig egyedül nem tudott eredményesen harcolni a muszlimok és a pozícióikat féltve őrző egyéb lovagrendek ellen. A johanniták és a templomosok előnye behozhatatlannak látszott, és a pápa is őket támogatta, hiszen ők álltak ki a pápa mellett a császár és a pápa konfliktusai idején. A frank lovagrendek erejét jellemzi, hogy 1160 után a Jeruzsálemi Királyság erődjeinek egyharmadát birtokolták. Legfontosabb erődeik Krak des Chevaliers, Baghras, Chastel-Blanc és Margat voltak. A várak őrségét is a lovagrendek adták, sőt a várak környékét szabályos katonai határövezetté építették ki. Az erődök a legforgalmasabb utak kereszteződésénél, fontos hegyszorosoknál épültek. Így,,a szegénység eszményének elkötelezett lovagrendek már pusztán katonai feladataik teljesítése révén is meggazdagodtak.''75 A gazdagság fokozódásával pedig a testvérek hivalkodni kezdtek jómódjukkal, tekintélyükkel, fontosságukkal. A johanniták a keresztes államok legnagyobb földbirtokosaivá, a templomosok pedig a legerősebb pénzhatalmasságaivá (mondhatni Krisztus bankáraivá) váltak. A templomosok,,saját kereskedelmi flottát létesítettek, és habozás nélkül megtörték vele az itáliai városok monopóliumát (noha ezektől számos szakértőt kaptak).''76 A templomosok és a johanniták vetélytársaknak érezték magukat, ezért közöttük állandó ellenségeskedés dúlt, amely a nyílt erőszaktól sem riadt vissza. (pl. Akkón partjainál 1268-ban a két rend harcosai tengeri ütközetet vívtak egymással.77) A Német Lovagrend nem tudott a többi rendhez hasonlóan - olyan eredményesen - szerepelni a lovagrendek közötti konkurenciaharcokban (hiszen ellene a két nagy rend mindig összefogott). Ezért sohasem tudott akkora szentföldi hatalomra szert tenni, mint akár a johanniták, akár a templomosok. A három nagy lovagrend közül mindvégig a német lovagoknak voltak a leggyengébb pozíciói. Kisebb birtokaik miatt az ő szereplésük függött leginkább a mindenkori császár támogatásától. Mihelyt megszűntek ezek a támogatások, a rend védekező politikára kényszerült. Ezt felismerve a rend a XIII. század második évtizedétől új irányokba kezdett terjeszkedni. Célja egy erős hátország megteremtése volt, amelyre támaszkodva majd - alkalomadtán megindulhat a muszlimok végleges kiszorítása a Szentföldről78. Ilyen célból került sor a rend magyarországi és baltikumi megtelepedésére. Az 1240-es évektől több nagy vereséget (pl. 1244-es gázai csata79) szenvedtek a keresztesek a muszlimoktól, s 1291-re megszűnt a nyugatiak uralma a Szentföldön.

75

Pörtner, Rudolf 598. o. 1243-ban IV. Ince hivatalosan is engedélyezte a személyes javak birtoklását a johanniták számára. Zombori István 60. o. 76 Pörtner, Rudolf 601. o. 77 Zombori István 85. o. 78 Ezt támassza alá, hogy a nagymester székhelye 1291-ig, az utolsó keresztes erőd, Akkón elestéig a Szentföldön volt (éppen Akkónban). 79 A csatában elesett vagy fogságba került 312 templomos, 325 johannita és 397 német lovag, életben maradt 36, 26, illetve 3 lovag. Zöllner, Walter 232. o.

27

III. NÉMET LOVAGOK MAGYARORSZÁGON 1. Lovagrendek a XII. századi Magyarországon Szinte egyszerre telepedtek meg hazánkban a híres lovagrendek, a templomosok és a johanniták. A templomosok a II. keresztes hadjáratra vonuló VII. Lajos francia király (11371180) kíséretében érkeztek Magyarországra 1147 nyarán. A templomosok első rendháza Csurgón épült fel 1163-ban80, majd rendházaik száma 8-10-re emelkedett.81 A birtokadományok mellett jelentősek voltak a jogi kiváltságaik. A lovagrendeket pártoló, pápapárti politikát folyató Imre 1198-ban minden adó és járadék fizetésétől felmentette a rendet.82 A johanniták szintén II. Géza uralkodása alatt telepedtek le Magyarországon. A király maga is johannita lovag lett.83 II. András király szintén sokszor támogatta a rendet. Uralkodása alatt vált önálló tartománnyá a johanniták magyar szervezete, amely kb. 6-8 rendházból állt. II. András uralkodására tehát Magyarországon, annak is inkább a dunántúli és drávántúli területein pezsgő lovagrendi élet folyt. A lovagrendek kedveltek voltak királyaink körében. Mind a johanniták, mind a templomosok hajlandóak voltak magyar tagokat is felvenni. A lovagrendek telepítésének fő oka a keresztes hadseregek átvonulásának biztosítása volt. Mivel a keresztes hadak csak a Dunántúlon és a Délvidéken keltek át, a lovagrendek várait is itt találhatjuk. 2. A déli és keleti határvédelem kérdése Erdélyt keletről és délről a besenyők és az úzok (a magyar források fekete kunoknak nevezik őket84) vették körül, akik még a XI. században is nomadizáltak, s állandó portyázásaikkal (pl. az 1068-as kerlési csata) nyugtalanították szomszédaikat. Az állandó háborúskodás azonban felőrölte a besenyők erejét, s betöréseik egyre ritkábbak lettek. A besenyők maradékai a Balkánra és Magyarországra települtek.85 A XI. században a kunok előretörése fenyegette Erdély nyugalmát. A nomádok elleni védekezést keletről a székelyek oldották meg, délről pedig,,a gyepü elvét alkalmazták. A gyepü peremére várakat építettek. Ezek a várak vigyáztak az Olt menti területeken az ország belsejébe vezető jobboldali völgyekre és a hegyek kijárataira a Vöröstorony-szoros és a Maros között. Környékükre néhány székely települést is helyeztek. A gyepü elve azonban teljesen lakatlan volt.''86 Ez a földsáncokon87 és a gyepün alapuló védekezés azonban nem volt igazán hatékony. Védekezésként a királyok szász telepeseket hívtak be Erdély déli részébe, az Olt folyó menti területekre. A XII. században folyamatosan érkeztek a németek. A telepesek odahaza korábban katonai szolgálatot teljesítő szabadok voltak, akik jelentős szerepet játszottak a politikai életben is.

80

Zombori István 150. o. Hermann Egyed 81. o. 82 Zombori István 150. o. (vö. a lovagrendek adómentességének kialakulására vonatkozó jegyzettel) 83 Puskely Mária 463. o. Ebben az esetben indokolt valamilyen tiszteletbeli tagságra gondolnunk, hiszen a hármas szerzetesi fogadalom továbbra is érvényben volt a rendben. 84 Erdély története I. 295. o. 85 Erdély története I. 295. o. 86 Gerő László 114. o. 87 Gerő László 114. o. 81

28

A császári központosítás azonban a XII. századtól egyre növekvő mértékben csorbította katonáskodó elemek jogait, akik inkább külföldre vándoroltak, ahol kiváltságaikat megőrizhették. A fenti példákon látható, hogy királyaink szívesen fogadtak, sőt olykor egyenesen hívtak olyan hospeseket, akik az itthon hiányzó katonai tudást pótolták (besenyők, kunok, szászok). A keleti és déli határvédelem a gyepüelve mellett ezekre támaszkodott, ezért királyaink még a vármegyéket is hajlandók voltak átszervezni88, hogy helyet89 és kiváltságokat biztosíthassanak a telepeseknek. 3. Németbarát politika a magyar udvarban III. Bélát idősebbik fia, Imre követte az uralkodásban, de a fiatalabbik testvér, András, mivel hamar eltékozolta az apja által reá hagyott pénzt, saját területi hatalma kieszközlésére törekedett. Bár 1197-ben a szlavóniai Macskinál Imre legyőzte András seregét, az mégis megkapta a horvát és dalmát hercegséget. Ez azonban nem volt elegendő András számára, így újból fellázadt bátyja ellen, de 1199 közepén a Somogy megyei Rádnál ismét Imre győzött. András belátta, hogy tervei megvalósításához külföldi támogató szükséges. Imre 1200 táján feleségül vette II. Alfonz aragón király (1162-1196) leányát, Konstanciát. Ezzel egy időben András herceg IV. Bertold isztriai és krajnai (meráni90 herceg) őrgróf leányát, Gertrúdot vette nőül. A házassággal András a német király, Sváb Fülöp (1198-1208) oldalára állt (ti. Bertold a német királyt támogatta), Imre pedig a pápa oldalán maradt a spanyol szövetséggel együtt, s IV. Ottót támogatták a császári címért folyó harcban. Gertrúd határozott, uralomra vágyó jellemével91 tehát a németbarát politika erősödött meg hazánkban. Imre, hogy megakadályozza az ország belső viszályainak elmélyülését, 1203-ban Gertrúdot hazaküldte. Ám 1204. november 30-án maga is elhunyt. Ezzel megnyílt az út a német párt megerősödése előtt. 1204-1205 fordulóján Gertrúd is visszatért számos rokonával együtt. Gertrúd Andrásra gyakorolt befolyásának nagy szerepe volt a németbarát kül- és belpolitikára: András ui. nemcsak a külpolitikában szolgálta a német érdekeket, hanem nagy adományokkal letelepíteni is igyekezett németeket az országban. A tisztségek és birtokok idegeneknek való juttatása92 olyan méreteket öltött93, hogy még a kortárs Anonymus is megjegyzi művében:,,éppen most is a rómaiak94 legelnek Magyarország javaiból''. Összegezve a magyarországi állapotokat elmondható, hogy II. András uralkodásakor megérett a helyzet a Német Lovagrend betelepedésére.

88

A XII. század közepétől kezdődően egy évszázad leforgása alatt az egész Dél-Erdélyt magába foglaló Fehér megye kisebb világi kormányzati egységekre szakadt szét. A folyamat eredménye lett a Német Lovagrend és a szászság ,,etnikai jellegű különkormányzata''. A lovagok különkormányzata kérészéletűnek bizonyult, de a szászok még évszázadok múltán is e különkormányzat szerint éltek. Sőt a szászság megtelepedése után egyházjogilag is kiszakadt az erdélyi igazgatási rendből: a gyulafehérvári főesperességtől átvette a joghatóságot a szebeni prépostság, amely először közvetlenül a Szentszék, majd az esztergomi érsek alá tartozott. Kristó Gyula, A vármegyék kialakulása Magyarországon 501. o. 89 II. Géza német telepesei számára kiüríttette a későbbi szebeni, újegyházi és nagysinki szász székek területét, amelyet megkülönböztetésül későbbi területeiktől Altlandnak (Ősi föld) neveznek. Erdély története I. 296-297. o. 90 A herceg uralmának központja a dél- tiroli Merán városa volt, innen nevezték a hercegi cím birtokosát meráni hercegnek is. 91 KMTL 234. o. 92 A legnagyobb adományokat Gertrúd testvérei kapták: Berthold (KMTL 99. o.) Gertrúd másik testvére, Eckbert, bambergi püspök Poprád vidékén kapott hatalmas birtokot. (Kristó Gyula, 1994 186. o.) 93 Hatalmának nagyságát látva Gertrúd egyre nagyobb birtokadományozásba kezdett a külföldiek, elsősorban németek javára. (vö. Gertrúd ,,a bárhonnan jövő németek iránt bőkezű és szívélyes volt.'' - Annales Marbacenses) Kristó Gyula, 1994 186. o. 94 A meráni herceg ti. a német római császár alattvalója volt.

29

Erdély délkeleti sarkában való letelepedésük egyaránt szolgált két érdeket is: a királyét (fegyveres erő a délkeleti határ védelméhez és német kultúra terjesztése a szász telepesek érdekében) és a lovagokét (föld és működési terület a csökkenő szentföldi szereplés mellett és annak érdekében, nem pedig helyette, ahogyan sok marxista, ,történész''95 hirdette). 4. Német lovagok a Barcaságban Gertrúd közbenjárására96 megtörtént a német lovagok behívása az országba. II. András király a kevéssel 1211. május 7-e után kelt adománylevelében birtokot adott a hazánkba települő Német Lovagrendnek.97 Ezzel vette kezdetét a lovagrend magyarországi szereplése. Az adománylevélből megállapítható a lovagok és birtokuk jogállása, a betelepülés feltétele. A lovagok felett csak a maguk által választott bíró ítélkezhetett98, s a legfelsőbb törvényszéket számukra az uralkodó jelentette.99 A rend jogosult volt várak és városok építésére, igaz, egyelőre csak fából építhették azok falait. A rend birtokain a kereskedést szabadon folytathatta, s mentes volt minden adó fizetése alól, sőt elnyerte földje vásárvámjának beszedését is.100 Területükön a bányászat fellendítése érdekében a lovagok megkapták a talált arany és ezüst felét.101 A lovagok területi autonómiájának jelképe, hogy a területükön átutazó erdélyi vajdának nem kötelesek szállást nyújtani.102 Széleskörű előjogai a rendet terjeszkedésre és újabb előjogok szerzésére ösztönözte. 1212-ben már állt103 a lovagok első barcasági vára, Keresztvár (Kreuzburg)104, amelyet - a szabályokat megszegve - a Barcaságon kívülre építettek. A birtokaik hasznosítására a lovagok gyorsan megszervezték a német hospesek megtelepedését105, így a korábban lakatlan föld106 hamar benépesedett. Közben a kunok támadásait is visszaverték.107 A lovagok első működésével András király elégedett volt, így 1212-ben további kiváltságokat adományozott a rendnek. A rendet további terjeszkedésre ösztönözve, a lovagok birtokát egészen az Al-Dunáig kiterjesztette. András megtiltotta pénzváltóinak, hogy a lovagokat zaklassák, ehelyett az új pénzt a nagymester kapta meg, s ő egy összegben átadta az ellenértéket ezüstben a pénzváltóknak. 1213-ban Vilmos erdélyi püspök (1204-1221) a rendre ruházta a plébánosok kinevezését108 az építendő templomokhoz. A kinevezett plébánost azonban kötelesek voltak bemutatni a püspöknek.

95

pl. Walter Zöllner 234. oldalon ,,kecsegtetőbb siker''-ről ír. Zombori István 152. o. 97 Illéssy János 234. o. 98 Magyarország története I/2. 1284. o. 99 Veszely Károly 166. o. 100 Magyarország története I/2. 1284. o. 101 Ennek a kiváltságnak az érzékeltetésére megjegyzendő, hogy I. Károly királyunk bányabéri rendelkezése a XIV. században is csak a kitermelt arany 1/30- át és a nemes 1/24- ét hagyta meg a földbirtokos kezén. (A különbség tizenkettő-, illetve tizenötszörös a lovagok javára.) 102 Veszely Károly 167. o. 103 Entz Géza 35. o. 104 Keresztvár a rend földjének határain kívül esett. András jóváhagyta a lovagok déli terjeszkedését, hiszen abban saját országának kiterjesztését látta. Veszely Károly 169. o. 105 Az 1212-1213. évi oklevelek már ,,itt bírt nép''- ről és ,,az összes jelenlévő lakosok''- ról írnak. Veszely Károly 167. o. 106 Veszely Károly 162. o. 107 KMTL 485. o. 108 Györffy György 822. o. 96

30

A Barcaságban beszedendő tizedről szintén lemondott a püspök.109 Ezeket a kiváltságokat Rómában 1218. április 19-én erősítették meg.110 Eszerint nem az erdélyi püspöknek, hanem az egri püspöknek kell bemutatni a plébános-jelölteket. Ez nem lehet véletlen, hiszen 1217 és 1224111 között Tamás volt az egri püspök, aki közbenjárt a lovagok behívásáért, s ekkor egyúttal nagyszebeni prépost is volt.112 A betelepülő lovagok tehát két esztendő alatt igen jelentős kiváltságokat kaptak, hogy sikerrel hajthassák végre a kolonizációt. Ez a korszakban bevett szokás volt: a királyok és nagybirtokosok világi földesuraknak is adtak földbirtokot azzal a kötelezettséggel, hogy szervezzék meg azok kolonizációját. 1217-ben II. András ugyanazokkal a kiváltságokkal adományozta meg a birtokukat kolonizáló magánbirtokosokat, mint amit a Német Lovagrend kapott korábban.113 Valóságban mégsem voltak azonos jogállásúak a magánföldesurakkal, hiszen a lovagok egyházi kiváltságokat, szabad pénz- és súlyhasználatot kaptak. 1213. szeptember 28-án azonban a pilisi erdőben Tőre fia Péter ispán és Simon megölték Gertrúdot., Bertold érseket pedig papjaival együtt megverték és kirabolták. Mindkét szervező a kalocsai egyházmegye területéről származott, s ott voltak nagy birtokaik.114 Ez nem véletlen: a német származású érsek egyházmegyéjében a németellenesség fokozottabb volt, mint az ország más tájain. Vagyis a németellenes politika tábora erősödött meg hazánkban. Andrást sem kötötte már tovább a rokoni viszony a németek táborához, így közeledni próbált a pápasághoz. A pápa kérésének eleget téve keresztes hadjáratra készülődött. Gertrúd halálával a Német Lovagrend elvesztette legnagyobb magyarországi támogatóját. Ezt bizonyítja az is, hogy a német lovagok számára ezután nem történtek adományozások, sőt okleveles említésük is megszakad az 1213-as esztendővel.115 1213 után András a német lovagok helyett a johannitákat támogatta. Ezt a választást a tervezett keresztes hadjáratra való készülődés is indokolta. A Szentföldön ugyanis csak a johanniták és a templomosok támogatására számíthatott a király. A német lovagok csekély támogatást nyújthattak volna a királynak. A keresztes hadjárat után András jelentős adományokkal viszonozta a János-lovagoknak a szentföldi segítséget. Az adományok fejében azonban még egy kérése volt a királynak: valamennyi utóda - születésétől - tagja lehessen a rendnek.116 A német lovagok tehát háttérbe kerültek, s a közvélemény szemében nem kívánatos személyek lettek, akik csak Gertrúd rosszemlékű uralmát szimbolizálták barcasági tartózkodásukkal. A lovagok által nyújtott határvédelem, e telepítések szervezése, a nyugati kultúra terjesztése nem feledtette az emberek szemében a rend Gertrúddal - és rokonaival való kollaborációját. 109

A Barcaságban letelepülő magyarok és székelyek azonban továbbra is az erdélyi püspök hatáskörébe estek. Tőlük a püspök emberei szedték a tizedet, és ő nevezte ki a plébánosaikat. Magyarország története I/2. 1284. o. Az egyháziak (ti. a lovagok papjai és a nem németek plébánosai) bűntényeinek kivizsgálását és a felettük való bíráskodást szintén magának tartotta fenn a püspök (Illéssy János 235. o.), s a lovagok továbbra is kötelesek voltak az utazó püspököt illő módon ellátni (Györffy György 822. o.). Ezek a kitételek is bizonyítják, hogy a Barcaságba nemcsak német, hanem magyar, székely és egyéb nemzetiségű telepes is költözött, hála a lovagok civilizáló tevékenységének. 110 Borosy András 228. o. 111 Tamás püspök megbízatását még 1224-ben is megerősítették a római kúrián, majd 1224 februárjában Tamás esztergomi érsek lett. Sugár István 66. o. 112 Borosy András 228. o. 113 Hanzó László 370. o. 114 Udvary József 110. o. 115 Veszely Károly 167 o. 116 Zombori István 144. o.

31

Így az országban elszabadult idegengyűlölet a Német Lovagrendet is célba vette. 1221-ben András rendeletet bocsátott ki az elfoglalt várföldek visszavételéről. A németek további térnyerését megelőzendő a rendeletet a lovagokra is kiterjesztették.117 De mielőtt végrehajthatták volna, András - III. Honorius pápa és Hermann von Salza nagymester közbenjárására - 1222. május 7-e előtt118 már visszaadta birtokait a rendnek, sőt újabb kiváltságokat adományozott. A rend szabad sószállítást kapott az Olt és a Maros vizén119, saját jobbágyaik vámfizetés nélkül járhattak- kelhettek a székelyek és az oláhok földjén.120 Hivatalosan is építhetett ezután a rend kővárakat és városokat.121 Ezzel mintegy utólag beleegyeztek a lovagok korábbi kővárainak építéseibe. 1223-ban nagy összetűzésre került sor a lovagok és az erdélyi püspök között. 1223-ban a pápa három bullában rendelte el az önálló esperesség felállítását122, ami közvetlenül a pápától függ, sem az erdélyi püspök, sem az esztergomi érsek nem gyakorolhat felette joghatóságot.123 Ennek ellenére az új erdélyi püspök, Raynald (1222-1240),,a mentesített papokat zsinata elé idézte, a hívektől dézsmát követelt, és a parancsainak engedelmeskedni nem akarókat kiközösítéssel fenyegette''124. A lovagok a püspök jogtalanságai miatt panaszt tettek a pápánál, III. Honorius a püspököt rendreutasította, a lovagok előjogait pedig megújította.125 Figyelemre méltó, hogy ezzel a döntéssel a pápa II. András 1211-es ötletét újította fel126, amikor a király azt kérte a szentszéktől, hogy a szebeni prépostságot tegyék püspökséggé, vonják ki az erdélyi püspökségből, s csatolják a kalocsai érsek metropolitai joghatósága alá.127 A pápa 1211. február 12- én128 megtagadta az uralkodó kérését.129 Indokai között szerepelt az erdélyi püspök egyházmegyéjének túlzott megcsonkításából fakadó hátrányok mellett az is, hogy a szebeni prépost pillanatnyilag az esztergomi érsek alárendeltje volt. A pápa pedig a két érsek rivalizálása során az esztergomi érsek primátusát támogatta. Így ezúttal sem akart másképpen tenni. Az 1223-as döntés nem felelt meg a kérdés korábbi szabályozásainak (1213, 1218). A pápai politika megváltozását a lovagok okozhatták, akik időközben hűbérbe ajánlották a Barcaságot a pápának.130 A rend - noha az 1211-es adománylevél erről nem szól gyakorlatban a magyar király hűbérese volt, s így nem volt joga a Barcaságot más világi uralmának felajánlani. De vajon megtörtént-e és hogyan az a bizonyos felajánlás?

117

A rendelet országos átlagban kevés eredménnyel járt, hiszen András egyidejűleg újabb birtokadományozásba kezdett. Kristó Gyula 1994 188. o. 118 Illéssy János 236. o. 119 Hat hajóval szállíthatták a sót az Olton és hat hajóval a Maroson. András az engedély mellé a szükséges hajókat és a bányákat is a rendnek adta. Györffy György 823. o. Hat hajóval szállíthatták a sót az Olton és hat hajóval a Maroson. András az engedély mellé a szükséges hajókat és a bányákat is a rendnek adta. Györffy György 823. o. 120 Illéssy János 236. o. 121 Györffy György 122 III. Honorius 1223 januárjában a rend kérésére nevezett ki egy barcasági dékánt, aki az új, külön püspökség felállításáig püspöki hatáskört töltött volna be. Borosy András 227. o. 123 Borosy András 224. o. 124 Veszely Károly 171. o. 125 Számos könyv az 1223- as pápai végzést tekinti a kezdetnek, hogy a rendet közvetlen pápai felügyelet alá helyezték (pl. Magyarország története I/2. 1338. o. vagy KMTL 485. o.). De az 1223. január 12- én kelt pápai levél csak egy korábbi rendelkezésre hivatkozik (Veszely Károly 170. o.). így a kiváltság korábbi keletű. 126 Számos könyv az 1223- as pápai végzést tekinti a kezdetnek, hogy a rendet közvetlen pápai felügyelet alá helyezték (pl. Magyarország története I/2. 1338. o. vagy KMTL 485. o.). De az 1223. január 12- én kelt pápai levél csak egy korábbi rendelkezésre hivatkozik (Veszely Károly 170. o.). így a kiváltság korábbi keletű. 127 Ezzel Bertold kalocsai érsek hatalmát növelte volna a király. 128 Magyarország Történeti Kronológiája 130. o. 129 Gyetvai Péter 93-94. o. 130 Fügedi Erik 362. o.

32

1224. április 30-án a pápa négy bullát adott ki a Német Lovagrenddel kapcsolatban.131 Az egyik oklevélben inti a papságot és a lakosságot, hogy engedelmeskedjenek a barcasági dékánnak. A másikban a barcasági dékánra ruházza a Barcaság egyházi törvénykezésének jogát. A harmadikban Honorius pápa a pápai szék védelme alá helyezi a Barcaságot, s megtiltja, hogy ott bármelyik érsek vagy püspök egyházi bírói hatalmat gyakoroljon. A negyedikben a Barcaságot közvetlenül a pápai szék uralma alatt állónak jelenti ki, s a magyar érsekeket és püspököket eltiltja annak háborgatásától. A területet így ,,az apostoli szék különös védelmébe''132 fogadta, a pápától függő esperes joghatóságát pedig megerősítette. Ezek fejében a lovagok pedig évente kettő arany censust fizettek a pápának. Az oklevél tanúsága szerint a Barcaságot Szent Péter birtokává fogadta (,,in ius et proprietatem beati Petri suscipimus'').133 Ez a kifejezés csak a megyéspüspöki hatáskör alól mentesítette az érintett intézményeket. Vagyis, mivel csak az egyházi szervezetet érintette, s a magyar királyok nem gyakorolhatták az invesztitúrát, az uralkodónak tulajdonképpen nem volt joga beleszólni, hogy mikor és ki kap ilyen kiváltságot. Említésre méltó még az is, hogy ez az exemptio, kiváltság világi viszonylatban (pl. birtokjogi kérdésekben) semmiféle változást nem jelentett.134 Így a lovagok számára nem járt volna haszonnal az exemptio. Ha ennyiben marad, legfeljebb a tervezett dékán, archipresbyter135 húzhatott volna belőle hasznot. A szervezeti változás a királyt tehát nem érintette, csak az erdélyi püspököt, aki jelentős területeket veszített. Az oklevél azonban az ,,apostolicae sedis esse speciali dominationi subiectum'' (az apostoli szék különleges hatalmának alávetett) kifejezést is alkalmazza. A dominatio a középkori oklevelekben általában a világi uralmat jelenti. Így ezzel a kifejezéssel, amennyiben törvényerőre emelkedik, a pápa a későbbiekben esetleg világi hatalmi jogigényt formálhatott volna a Barcaságra, valamint a lovagok jövőbeli hódításaira. Ez azonban 1224 kora nyarán még nem jelentett komoly veszélyt. Ezért II. András a bullákat,,,amelyek tartalmában a magyar korona jogaira sérelmet nem látott, készséggel támogatta.''136 ,,Ez volt a legmagasabb rendű pápai exemptio (kiváltság), amelyet Magyarországon a pannonhalmi apátság, a templomos és az ispotályos lovagrend137 is élvezett. Önmagában nem jelentett területi felségjogot, de egy körülhatárolható országrészen, önálló egyházkerülettel és hadsereggel rendelkező rend esetében jogalapul szolgálhatott egy önálló ország létesítéséhez.''138 A lovagok terjeszkedése Havasalföldön, valamint erőszakos birtokfoglalása a szomszédos magyar és székely területeken 1224 után egyre intenzívebbé vált. Közben királyi alattvalókat fogadtak be s telepítettek le földjeiken. Sőt nemcsak az önként érkezetteket fogadták be, hanem egyes királyi embereket el is fogtak. Területfoglalásuk egy része királyi birtokokra is kiterjedt.139 A lefoglalt birtokokat pedig a király utasítására sem szolgáltatták vissza, hanem fegyveresen próbálták megtartani.140 131

Borosy András 228-229. o. Borosy András 229. o. 133 Borosy András 229. o. 134 Fügedi Erik 362. o. 135 A dékán kifejezés a főesperesnek felel meg a német nyelvterületen, így az erdélyi szászok között is, s a szebeni főesperesre vonatkozik a szövegben. Az exemptio később megvalósult, s a szebeni főesperes mentesült az esztergomi érsek joghatósága alól. Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon 501. o. Ebből is látható, hogy nem az ,,in ius et proprietatem beati Petri suscipimus'' kifejezéssel volt problémája a királynak. 136 Fraknói Vilmos 50. o. 137 A templomosok és a johanniták birtokai szórtan helyezkedtek el, ezért hasonló kiváltságaik kevésbé korlátozták az uralkodó területi hatalmának érvényesülését. 138 Györffy György 823. o. 139 Fritz Schuster alapján Borosy András 225. o. 140 Fritz Schuster alapján Borosy András 225. o. 132

33

Ezek az önkényeskedések - az egyébként is németellenes légkörben - Andrást erőteljes fellépésre késztették, s 1225 tavaszán sereggel vonult a lovagok ellen. Keresztvár bevétele141 után a Barcaságot visszavette, s a lovagokat Havasalföldre szorította. A rend erre a pápához fordult jogorvoslatért. A katonai siker után II. András is közölte a pápával álláspontját. Honorius erre 1225. június 12-én142 felszólította a lovagokat, hogy védekezzenek, és pápai engedély nélkül ne adják fel maradék területüket, a királyt pedig arra utasította, hogy a lovagok már elfoglalt várát adja vissza, és hagyja abba a lovagrend háborgatását, az okozott károkért pedig adjon elégtételt.143 Ugyanazon napon (12-én) megbízza a pápa Egres, Lilienfeld és Kerc ciszterci apátjait, hogy vizsgálják meg, túllépték-e a német lovagok a Barcaság határait. A király hajlandó volt megbékélni a fenti feltételekkel, de a lovagok kevésbé, amikor az apátok megállapították, hogy a lovagok által csakugyan sor került királyi földek elfoglalására, s azokat a lovagoknak el kell hagyni.144 Az ügy fontosságát jelzi, hogy András és Honorius között kölcsönös követváltás is lezajlott.145 A lovagok azonban hajthatatlanok maradtak, nem kívánták az elfoglalt területeket feladni. Így a pápa 1225. július 15- én146,,a váradi és a győri püspököt az engedetlenek rendreutasítása végett kiküldé''.147 A király azonban nem várta meg a lefolytatott vizsgálatot, hanem folytatta a katonai akciót a rend ellen, s Havasalföldről is elűzte a lovagokat. A pápa 1225. október 27-én keltezett oklevele már arról tudósít, hogy a király kiűzte a rendet (,,ipsos de regno tuo...eiecisti'').148 Andrást hajthatatlansága miatt 1225-től a pápák (III. Honorius és IX. Gergely) egy évtizeden át intették a rend visszafogadására, de hasztalanul. Kezdetben az atyai feddés hangján íródtak a levelek, később egyre követelőbben.149 A pápák törekvése érthető - a lovagrend az ő hűbéresük volt, s a kereszténység terjedésén kívül a pápai hatalom lényeges növekedését is biztosította. III. Honorius attól sem riadt vissza, hogy Béla herceget apja rendelkezésének a felülbírálatára és a korábban adott világi birtokok visszavételére ösztönözze.150 Az egyébként is hataloméhes Béla herceget ezzel apja ellen hangolta a pápai udvar. Ám nem lehetett sikeres ez a politika, hiszen éppen Béla herceg és Raynald püspök voltak a kiűzés legnagyobb pártfogói.151 Béla és András szembeállítása politikai zsarolás volt a javából. De András ennek sem engedett.

141

Hanzó László 380. o. Borosy András 229. o. Ám már két nappal korábban (1225. június 10.) is írt levelet Honorius a lovagoknak. Borosy András 229. o. 143 Bethlen Elek - a pápai oklevelek alapján - megállapította, hogy II. András katonái fosztogattak, s kb. 1000 márka kárt okoztak a rendnek. Borosy András 225. o. Érdemes összevetni ezt az összeget a rend Rómába fizetett évi két márkás adójával, s belátható, hogy mekkora volt valójában a kár. 144 Fraknói Vilmos 50. o. 145 II. András Florent aradi őrkanonokot küldte a pápai székhez. Fraknói Vilmos 50. o. Honorius pápa pedig Cinthius követet bízta meg a tárgyalással. Borosy András 229. o. 146 II. András Florent aradi őrkanonokot küldte a pápai székhez. Fraknói Vilmos 50. o. Honorius pápa pedig Cinthius követet bízta meg a tárgyalással. Borosy András 229. o. 147 Veszely Károly 173. o. 148 Borosy András 230. o. 149 A pápa egyik levele elolvasható: Nagy Gábor 185. o-on. 150 Béla herceget először 1225. július 15-én szólította fel a pápa, hogy az általa kormányzott országrészben vonja vissza a király által a Német Lovagrend kárára tett intézkedéseket. Borosy András 229. o. 151 András 1224 nyarától egyre nagyobb teret enged Béla herceg birtokpolitikájának, ami sok adománybirtok visszavételét jelentette. Béla herceg 1226 nyarán Erdély kormányzója lett, s ott is sok uradalmat vett vissza. A Német Lovagrend rehabilitálásának 1226 után Béla volt a legnagyobb akadálya, de ezt nem ismerték fel Rómában. 142

34

IX. Gergely 1234-ben az aquileiai pátriárkát152 és Róbert esztergomi érseket felhatalmazta, hogy az engedetlen királyt idézzék bírói székük elé, tartsanak vizsgálatot, és fenyegessék meg kiközösítéssel.153 IX. Gergely Béla elleni határozott fellépését megakadályozta a bolgár uralkodóval kipattant háborús viszony. II. Iván Aszen (1218-1241), IV. Béla nővérének a férje, megtámadta II. Balduin latin császárt (1228-1261), ezzel fenyegette Róma balkáni hegemóniáját, hiszen a bolgárok ortodoxok voltak. A bolgárok 1238-ban már Konstantinápoly elfoglalását tervezték.154 IX. Gergely ebben a helyzetben csak IV. Bélához fordulhatott, s hogy célját elérje, kénytelen volt számos engedményt tenni Béla javára. Így lekerültek a napirendről az egyházi birtokok visszavonása miatti tiltakozások, s lassacskán senki sem hívta vagy küldte többé a lovagokat Erdélybe. 5. Mi maradt a lovagok után a Barcaságban? A rend rövid, mindössze tizennégy esztendős barcasági tartózkodása alatt jelentős hatást gyakorolt Erdély, de bizonyos értelemben az egész ország építészetére. Mindenek előtt a várak építése terén hoztak újítást. Korábban valószínűnek tartották, hogy a szászok magasabb színvonalú templomépítéséhez is a lovagok adták meg az indítást. De a régészek egyetlen templomot sem találtak, amelyet a rend épített volna plébánia gyanánt,155 s az oklevelek sem említenek ilyeneket. Ezt az okozhatta, hogy,,a lovagok megelégedtek várkápolnáikkal156, s az alájuk tartozó településeken templomépítést már barcasági tartózkodásuk rövidsége miatt sem fejthettek ki.''157 Így,,a szász telepesek magukra voltak utalva, s mintát máshol, mint a magyarországi példákban, nem kereshettek.''158 De Entz Géza szerint:,,A Barcaság kőegyházai mind 1200 után létesültek, mégpedig a lovagrend odatelepítésével kapcsolatban.''159 Tehát a kérdés ma sem eldöntött. Vannak érvek pro és kontra, ám gyakran sajnos csak azt a verziót hangoztatják, amelyik a politikai hatalomnak megfelel. Ezt történt a kommunista diktatúra alatt is, s Entz Géza véleménye csak az 1994-ben Kolozsvárott megjelent könyvében láthatott napvilágot. Az építészeti emlékek azonosítását nehezíti, hogy az írott források szinte csak a rend várainak számát említik: IX. Gergely pápa egy 1231-es levelében öt erős várat említ.160 Noha az 1211-es adománylevél csak favárak emelésére adott engedélyt, a következő évben161 már felépítették első kővárukat: Keresztvárat (Kreutzburg)162, ami kívül esett a lovagok birtokain, hiszen a Tatár-havasnál, a mai Slon település mellett található Havasalföldön. Szem előtt tartva, hogy a rend a Szentföldről érkezett, ahol a korabeli világ legmodernebb várait építették! 152

1218. március 27-e óta ugyanaz a Bertold az aquleiai pátriárka, aki 1207 és 1218 között kalocsai érsek volt. Udvardy József 111. o. Ezt a pápa is tudhatta, mégis a pártatlanságnak még az árnyékától is mentes Bertoldot nevezte ki, hogy Róberttal együtt döntsön az ügyben. 153 Illéssy János 237. o. 1232. február 25-én valóban sor került az interdiktum kimondására, de azzal az izmaeliták hivatalviselése miatt sújtották az országot, s április 7-én feloldották azt is. 154 Balics Lajos 292-293. o. 155 Erdély története I. 388. o. 156 Amennyiben elfogadjuk, hogy a cenk-hegyi az ötödik lovagrendi vár, úgy annak kápolnája az egyetlen fennmaradt várkápolna. Ismeretes még a földvári várkápolna is, de az az 1250- es évekre datálható. Entz Géza 36. o. 157 Erdély története I. 388. o. 158 Erdély története I. 388. o. 159 Entz Géza 36. o. 160 A levél részlete megtalálható: Veszely Károly 168. o. A levél ellenére Veszely több, mint öt vár építését tartja valószínűnek. Veszely Károly 168. o. Gerő László pedig hét várat említ. Gerő László 113. o. 161 Veszely Károly 169. o. 162 Posán László 28. o. ezzel szemben azt állítja, hogy Keresztvár ,,1212-ben még sáncokkal megerősített faerőd volt''. De Entz Géza 35. o.- on azt Állítja: ,,Nagyon valószínű, hogy a lovagrend kezdettől fogva a korszerű igényeket sokkal inkább kielégítő kőanyagot használta.''

35

A rend többi várát csak régészetileg ismerjük, az írott források nevüket nem említik. Szintén a Kárpátok havasalföldi lejtőjén feküdt a Cetatea Neamtului163 várrom, amely a Törcsvártól Cimpulung felé vezető út mentén, a mai Rucăr nevű falutól északra fekszik. A harmadik vár Földvár, amelynek magyar neve 1211 előttről származhat. A németek Marienburgnak nevezték. A rend védőszentjére utaló név és a vár központi fekvése azt sejteti, hogy ez lehetett a lovagok barcasági uralmának központja.164 A negyedik vár Feketehalom. Földvárhoz hasonlóan ez is korábbi eredetű magyar vár, amelyet a lovagok átépítettek, de a palánkvárakra jellemző, hosszúkás, keskeny alaprajza165 máig megmaradt. Az ötödik vár helye ma még vitatott. Két álláspont van a kérdés körül. Györffy György és még többek szerint Höltövény (Helsdorf, Hălchiu)166 a keresett vár, Entz Géza szerint pedig a Brassó feletti Cenk hegyen emelt Brassovia167 vár az. A Német Lovagrend tehát öt várat hagyott hátra a Barcaságban, amelyek ,,Erdély, sőt az egykorú Magyarország legkorszerűbb várai lehettek, s egységes, magas színvonalú védelmi rendszert alkottak e fontos területen''168. Egyúttal példát is adtak - elsőként a magyar történelemben - a királyi kiváltságokkal rendelkező közösségi várépítésből.169 Ugyanis Magyarországon az 1220-as évekig csak a király építhetett várakat, s magánvárak építése csak az Aranybulla kiadását követően vált engedélyezetté.170 Az Aranybullában a király kénytelen volt elismerni, hogy hatalma meggyengült, engedélyeznie kellett a földesurak számára is a várak építését. Azaz világi nemesség is megtehette azt, amiért a Német Lovagrendnek távoznia kellett.

163

Györffy György 822. o. Györffy György 831. o. 165 Entz Géza 36. o. 166 Entz Géza 36. o. 167 Entz Géza 36. o. 168 Entz Géza 36. o. 169 Entz Géza 36. o. 170 Kristó Gyula, 1986 168. o. 164

36

A NÉMET LOVAGREND A BALTIKUMBAN171 1. Német és dán expanzió a Német Lovagrend előtt A XIII. századra Nyugat-Európa számára az inváziók kora véget ért. Noha a keletről jövő támadások ezután sem szűntek meg, Közép- és Kelet-Európa új, keresztény államai felfogták azokat. Olyan nyugodt, békés állapotot172 teremtettek ezzel a Nyugat számára, amelyben kellő gazdasági (ez az első agrárforradalom ideje!), demográfiai és katonai potenciál halmozódhatott fel egy későbbi, nyugatról induló expanzióhoz. A nyugatiak expanziója kezdetben Német-római Birodalom keleti határai mentén a német telepesek lassú keletre költözését, a Birodalom határainak keletre tolódását eredményezte. Így sorra igázták le, keresztelték meg és németesítették el az Elba és Odera között élő pogány, szláv törzseket173: az obodritákat174 és stedingeket175. A birodalom számára meghódított területeken sorra alapították az új városokat, amelyek a későbbi német terjeszkedés támaszpontjai lettek.176 Ez a politika azonban csak a pogányok ellen volt folytatható177, s a németek a XIII. század közepére elérték a katolikus Lengyelország és Csehország nyugati határát. Újabb - a korábbihoz hasonló módon elfoglalható föld csak Lengyelország északkeleti határán (a Visztula és a Finn-öböl között) volt. Ott ugyanis törzsi viszonyaik között178 tovább éltek a pogány törzsek: lívek, észtek, kurok, lettek, szemgallok, jatvingok, litvánok és poroszok. Noha a XI. századtól kelet felől az északi orosz fejedelemségek, különösen Polock, Pszkov és Novgorod kiterjesztette befolyását a Baltikumra, a Dvina középső folyásánál két kisebb függő fejedelemséget is létrehoztak: Gerickét és Kukenoist,179 az orosz befolyás azonban nem járt együtt térítő-missziós tevékenységgel180, sem pedig közigazgatási, bírói vagy politikai értelemben vett uralomkiterjesztéssel."181 Vagyis az oroszok a balti népeket egyszerűen csak kirabolták: termékeiket, vagyontárgyaikat és ifjaikat elrabolták, a túlélőket pedig magukra hagyták a következő rablóhadjáratig.182 Így a XIII. századra a Baltikum maradt a németek, dánok, svédek térítő- missziós expanziójának új, 171

Vajda Tamás: A Német Lovagrend a Baltikumban; történelem - földrajz III.; latin C II.

172

Ez volt Franciaországban és a Német-római Birodalomban a belső expanzió, a belső, lakatlan területek benépesítésének és megművelésének a kora. 173 A középkorban a németek a szláv népek összefoglaló elnevezésére a vend kifejezést használták. Pallas Nagylexikona XVI. kötet 174 Szláv nép, amely a mai Mecklenburg területén élt. Oroszlán Henrik 1170 körül igázta le őket. Pallas Nagylexikona XIII. kötet 175 A Wesser alsó folyásánál élt fríz-szláv eredetű parasztság, akik megtagadták a feudális járandóságok fizetését. Erre a brémai püspök kérésére IX. Gergely pápa keresztes hadjáratot hirdetett a stedingek ellen. A keresztesek három hadjáratban (1233-1234) megtörték a nép ellenállását. Zöllner, Walter 156. o. 176 Legfontosabb vend városok: Lübeck (elsőként alapították, 1143-ban), Wisman, Rostock, Greifswald, Stralsund, Hamburg és Lüneburg. 177 vö. Pörtner Rudolf 47. o. 178 A Baltikum XI. századi viszonyait megörökítő Brémai Ádám számára a Baltikum egyet jelentett a barbár világgal. Krónikájában olvasható: ...Balticum vel Barbarum dicitur (Baltikumnak vagy Barbaricumnak mondják). Pósán László, 1996 73. o. 179 Pósán László, 1996 72. o. 180 A missziós munka hiányát a kortársak fel is rótták. Az ortodoxokat például Lett Henrik is „terméketlen és gyermektelen”-nek nevezi krónikájában, mert „országai és tartományai nem Jézus újjászületésének, feltámadásának reménységében, hanem az adók és zsákmány érdekében fáradoznak”. Pósán László 72. o. 181 Pósán László, 1996 72. o. 182 Csak ezt általában elfelejtették közölni - s elfelejtik még a közelmúltban megjelentek is - a marxista nézetű könyvek, ehelyett a balti népek oroszokhoz való ragaszkodását hangsúlyozták - teljesen alaptalanul!

37

egyetlen célpontja. A XII. század közepétől Dánia egyre nagyobb aktivitást mutatott a Baltitenger térségében, s a déli parton sorra terjedtek kelet felé a dán alapítású ciszterci kolostorok, egészen Pomerániáig (Dargunt, Kolbatz, Oliva, Eldena). A dánok missziójukhoz pápai engedélyt is kaptak, sőt 1171. szeptember 11- én maga III. Sándor pápa (1159-1181) hirdetett keresztes hadjáratot az észtek ellen.183 A német kereskedők is egyre jobban behatoltak a Finn-öbölbe, hogy kereskedjenek a pogány törzsekkel. De tekintettel voltak a dánok érdekeire - és katonai erejükre - is, s csak a dán érdekszférától délre, a Dvina folyó torkolatánál próbálták megvetni a lábukat184. Ott a bennszülöttekkel kereskedni kezdtek. Később a Dvinán felhajózva Üxküllben a folyó partján püspökséget alapítottak. A püspökséget 1201-ben - a jobb védhetőség miatt - Brémai Albert püspök185 áthelyezte a folyó torkolatához, ahol új várost alapított, s azt Rigának nevezte, amely "azt jelenti, hogy az új hit által öntözött, ahonnan a környékbeli népeket megöntözi a kereszténység szent vize"186. A keresztények aktivitásának a fokozódására a poroszok egyre gyakoribb rablótámadásokkal reagáltak, jelentős pusztítást okozva így a pomerániai, mazóviai és nagylengyelországi hercegek földjein.187 Válaszul Albert püspök 1202-ben188 a térítőmunkára, a hitetlenek elleni harcra és a keresztények védelmére a brémai és lübecki polgárok támogatásával189 megalapította a Kardtestvérek Rendjét. A rendet III. Ince 1204-ben jóváhagyta. A lovagok saját öltözetet kaptak: fehér köpenyük ball sarkán két vörös, hegyével lefelé fordított, keresztbe tett kard volt.190 A kezdeti szabályok szerint a Livóniában elfoglalt föld harmadát "minden joggal teljes tulajdonként" kapta meg a rend, míg a kétharmad a püspök közvetlen irányítása alá került.191 A lovagok, hogy kikerüljék a birtokmegosztást, Észtországban kezdeményeztek hódítást, s "1208-tól az északi lett törzsek támogatásával rendszeresen betörtek a déli észt területekre"192. Albert a pápához fordult segítségért a lovagok ügyében. III. Ince pápa kompromisszumos döntést hozott: a püspök újabb püspökségeket alapíthat, a rend Livóniában és a lettek földjén köteles elfogadni a püspök fennhatóságát és hűbérúri mivoltát, e területeken kívül a rend által megszerzett földeken nem érvényesülhet a püspök fennhatósága. A kardtestvérek északi hódításai dán érdekeket sértettek. Ezt tudta a rend mestere is, ezért IV. Ottó német királynál igyekezett támogatást szerezni. "IV. Ottó 1212. január 27-én Lodiban kiváltságlevélben erősítette meg a rend minden eddigi és jövőbeni birtokát, és védelmébe is vette a lovagokat."193 A dánok válaszul 1211 után az északnémet területeket támadták, s a kelet-baltikumi aktivitásuk alábbhagyott.194 II. (Győztes) Valdemár (1202-1241) király ügyes taktikájával a németek keleti hídfőállásainak közvetett gyengítését érte el. Végül 1222-ben Ösel szigetén megegyeztek a dánok és a németek, s elhatárolták egymástól az érdekszféráikat. Eszerint 183

Pósán László, 1996 73. o. Pósán László, 1996 74. o. 185 Teljes nevén Albrecht von Buxhövend brémai kanonok, aki II. Hartwig brémai érsek unokaöccse. (Pósán László 76. o.) Kinevezésével a németek keleti expanziójuk felerősödését kívánták jelezni. Albrecht ugyanis rokoni kapcsolatai révén jelentős támogatást tudott a misszió számára biztosítani. 186 Riga alnémet nyelven patakot, csatornát jelent. vö. Lett Henrik Livónia krónikája, amelyből részletek olvashatók: Sz. Jónás Ilona 601. o. 187 Pósán László, 1995 98. o. 188 Puskely Mária 498. o. 189 Zombori István 95. o. 190 Karcsu Antal Arzén 90. o. 191 Halecki, Oscar 52. o. 192 Pósán László, 1996 78. o. 193 Pósán László, 1996 80. o. 194 Pósán László, 1996 80. o. 184

38

Livónia független állam, Észtország pedig Dánia birtoka lesz, ahol az elfoglalt területeken a Kardtestvérek Rendje elismeri hűbérurának II. Valdemár királyt.195 A dánok az észtek földjén egészen 1346-ig tartották fenn uralmukat. Az őslakos népek ellenállását északon a dánokkal közösen196 legyőzték, s a letteket (1208)197, észteket (1228) és kurokat megtérítették. A Livónia déli részein, a litvánokkal szövetségben élő szemgallok különösen vad törzsei éltek, akik ellen sok évig folyt a háború. 2. Missziók a poroszok megtérítésére Ferdeszájú Boleszláv (1102-1138) halála után Lengyelország részhercegségekre (NagyLengyelország, Kis-Lengyelország, Szilézia, Kujávia, Mazóvia, Pomeránia) bomlott. A kis fejedelemségek elkeseredett harcot vívtak az országukba berontó, portyázó poroszokkal, akik a XIII. században még pogány papjaik vezetése alatt éltek a Memel és a Visztula között. Megkeresztelésükre több próbálkozás történt, de az új vallás iránt ők tanúsították a legnagyobb ellenállást: "első térítőik mind vértanúságot szenvedtek, köztük Szent Adalbert prágai érsek (997), Querfurti Brúnó szász bencés tizennyolc társával (1008), Gottfried lukinai apát Fülöp szerzetessel együtt (1208)"198. Különösen Kujáviára, az északkeleti fejedelemségre nehezedett nagy nyomás a pogányok portyái miatt. Ezért Kujávia támogatta leginkább a poroszok megtérítését. A térítés tényleges feladatát Lekno kolostorának cisztercita szerzetesei folytatták. 1209-ben egy olivai cisztercita szerzetes, Krisztián csatlakozott a leknoi kolostor missziós munkájához. Ő a pomerániai Kolbatz kolostorából érkezett a Visztula menti Olivába, amely Kolbatz filiáléja volt. A kolbatzinak pedig a dániai Esrom volt az anyakolostora.199 A dán ciszterciták felügyelete alá tartozó rendházból érkezett szerzetes a dán expanziót testesítette meg a porosz misszióban. Vagyis a dánok igényt tartottak a nyugat- baltikumi hegemóniára is. Ezt az összefüggést támasztja alá II. Valdemár dán király 1210. évi200 poroszországi keresztes hadjárata is. Krisztián térítő munkájának már kezdett némi eredménye mutatkozni201, amikor III. Ince pápa a további siker érdekében 1215-ben Kulmban (a mai Chełmno, Lengyelország) missziós püspökséget alapított, amelynek élére Krisztián került. Érdemes megjegyezni, hogy a püspök birtokainak nagy részét az tette ki, amit az újonnan megtért porosz Sarvabuno adományozott.202 Krisztián püspök és Kujávia-Mazóvia (a poroszokkal szomszédos tartomány!) fejedelme, Konrád 1228-ban203 Milites Christi de Prussia néven új lovagrendet alapított.204 Nevük székhelyükről, a kujáviai Dobrin (ma Dorzryń) városáról dobrini testvérek is volt.205 A rend jelképe a fehér köpeny ball sarkán egyenesen felálló, vörös kard, s a felette lévő vörös csillag.206 A poroszok elleni harc nehézségére hivatkozva "az új lovagrendet mentesítette a 195

Pósán László, 1996 83. o. A dánok vették be 1219-ben Reval (ma: Tallin) erődjét, amely a későbbi Estonia tartomány székhelye volt. Halecki, Oscar 53. o. 197 Razin 144. o. 198 Félegyházy József 263. o. 199 Pósán László, 1996 109. o. 200 Pósán László, 1996 80. és 110. o. 201 „1212-ben III. Ince pápa felszólította a szláv hercegeket, hogy az újonnan megtért poroszoktól ne követeljenek földesúri szolgáltatásokat, mert az az eddigi missziós sikereket fenyegetné.” Pósán László, 1995 98. o. 202 Pósán László, 1995 98. o. 203 Az alapítás dátuma Félegyházy József 263. oldalán 1215, de az valójában csak a kulmi missziós püspökség alapítási dátuma. 204 Pósán László, 1996 116. o. 205 Zöllner, Walter 229. o. 206 Karcsu Antal Arzén 93. o 196

39

tized fizetése alól."207 A dobrini lovagok - a kardtestvérekhez hasonlóan - végig megmaradtak a püspök függőségében208, s az általuk elfoglalt földeknek csak felét tarthatták meg.209 A nagy püspöki befolyás miatt a német kereskedővárosok és a világi lovagok kevéssé támogatták a rendet. A lovagok többsége Mecklenburgból és Pomerániából származott, vagyis onnan, ahol Krisztián püspök rokoni-családi kapcsolatai voltak.210 A rendnek 14 lovagja volt, az összlétszám pedig 100-150 fő lehetett.211 A dobrini testvérek rendje tehát - a kardtestvérekhez hasonlóan - számbelileg gyenge maradt, s nem tdta a poroszokat megtörni. 3. A Hanza mint a német kolonizáció motorja A német expanzió célja a balti-tengeri kereskedelem irányításának megszerzése, a balti térség gazdasági és politikai alávetése volt. A kereskedelmet korábban a frízek, majd a skandinávok irányították, így a haszon náluk halmozódott fel. A német városok kereskedői érdekeik védelmében szervezetekbe tömörültek. A német városok első ilyen társulata az 1161-ben212 alapított "Gotlandot járó németek szövetsége"213 volt, amely a későbbi Hanza előfutárának tekinthető. A Gotland szigetén Wisbyben fenntartott közös raktár adta a szövetség nevét. A balti-tengeri kereskedelem irányítása gazdaggá tette az északnémet városokat. A szövetség a legfontosabb kikötővárosokban állandó kirendeltséget, lerakatot (kontor) hozott létre. Az első kontor Novgorodban alakult, ahol a Peterhofnak nevezett külön városrészben működött. "Novgorodon kívül még három nagy kontor működött: a flandriai Brugge, London (Stalhof, Acéludvar)214 és a norvégiai Bergen."215 Ezekben az enklávékban jelentős német lakosság települt le, s szervezte az őslakosokkal folytatott kereskedelmet. A Balti-tenger és az Északitenger menti vidék ezeken a kontorokon keresztül tudta áruit eladni s a szükségleteit megvásárolni. A Német Lovagrend kulmi megtelepedése Konrád Kujávia-Mazóvia hercege a sikertelenségek216 miatt az 1225 tavaszán Magyarországról elűzött Német Lovagrendhez fordult segítségért. Konrád meghívta a lovagokat, hogy "telepedjenek le az ő chełmnói (kulmi) határkörzetében217, és azt használják kiindulópontként a poroszok meghódításához és megkereszteléséhez."218 Hermann von Salza nagymester (1209-1239) 1226 márciusában kiváltságlevelet (rimini aranybulla) kapott II. Frigyes császártól (a pápa 1234-ben megerősítette). Ebben a császár a lovagoknak adta azokat a területeket, amelyeket azok Konrád hercegtől kaptak (azaz a Chełmnói Föld nagy részét), valamint azokat a földeket is, amelyeket a rend a porosz területeken csak később fog meghódítani. H. Lowmianski szerint az 1226. évi aranybulla a 207

Pósán László, 1996 116. o. A nagyobb lovagrendek kivétel nélkül a püspökök felügyelete alól kiemelve, közvetlen pápai joghatóság alatt álltak. 209 Karcsu Antal Arzén 93. o. 210 Pósán László, 1996 109. és 117. o. 211 Pósán László, 1996 117. o. 212 Pósán László, 1996 74. o. 213 Nábráczky Béla 2388. o. 214 Ezt a lerakatot kölni kereskedők alapították 1000 körül, s csak később került az északnémet városok kezére. Nábráczky Béla 2391. o. 215 Nábráczky Béla 2389. o. 216 1225-ben bomlott fel Fehér Leszek krakkói, Szakállas Henrik sziléziai és Vékonylábú Ulászló nagylengyelországi fejedelmek 1217-ben kötött hármas szövetsége. Ezzel megszűnt a korábbi közös határvédelem a porosz végeken. Pósán László, 1995 99. o. 217 A lovagoknak adott föld jóval nagyobb volt, mint a Barcaság. Pósán László, 1996 120. o. 218 Halecki, Oscar 53. o. 208

40

nagymester és Konrád mazóviai fejedelem közötti eredménytelen tárgyalások miatt született meg.219 A lovagok ezzel a császár védelme alá helyezték magukat, hogy a lengyel támogatás elvesztésének esetére legalább császári támogatásban bízhattak. Konrád és II. Frigyes kiváltságainak hitelessége és értelmezése körül a viták nem csitultak el még napjainkban sem. A lengyel történészek szerint Konrád csak egyszerű ajándékot adott egy vallásos lovagrendnek, amelynek továbbra is az ő politikai főhatalma alatt kellett volna maradni mind a lengyel területeken, mind a jövőben elfoglalt porosz területeken.220 Jerzy Topolski egyenesen azt állítja, hogy: "a keresztesek már 1238-ban meghamisították Konrád kiváltságlevelét"221, hogy birtokaikat a Német-római Birodalomtól is függetleníthessék. Bárhogy is történt a megtelepedésük, a lovagok hamarosan222 megkezdték a kolonizációt. Több száz falut és számos várost alapítottak (1237-ben Elbing, 1255-ben Königsberg). Ez a telepítés különbözött a Német-római Birodalom által az Elba mentén a X-XII. században folytatottól. Az ott és akkor az őslakosság teljes kiirtásával járt, Poroszországban azonban a beolvasztás volt meghatározó. Sorra alakultak a német jog (ius Teutonorum) szerinti települések. Ezek a kiváltságok lassan egész Lengyelországban elterjedtek, s hozzájárultak a helyi parasztság helyzetének javulásához, az egységes jobbágyság kialakulásához.223 5. Lovagrendek fúziója A Német Lovagrend sikereivel szemben a dobrini testvérek lovagrendje nem ért el sikereket, így 1235 áprilisában beolvadtak a Német Lovagrendbe.224 Ezzel a poroszok földjén megszűnt a rendek konkurenciája. Sőt 1237 májusában a Kardtestvérek Rendje is beolvadt a Német Lovagrendbe. A kardtestvérek kudarcában a dánok baltikumi rivalizálása is szerepet játszott: a dánok időnként a kardtestvérek ellen hangolták a lakosságot, akik a novgorodiaktól és a vlagyimiriektől is kaptak támogatást.225 Ez történt 1236. szeptember 22-én is, amikor a litvánok a dánok segítségével226 megsemmisítő vereséget mértek a keresztesekre a Saulen melletti csatában (a nagymester is meghalt a csatában). Mi okozta, hogy a két korábbi lovagrend nem tudott döntő győzelmet elérni? Mindenekelőtt a két rend püspöki fennhatósága említhető. Ez ugyanis lecsökkentette a Hanza érdeklődését a rendek tevékenysége iránt. A kardtestvérek és a dobrini lovagok által elfoglalt területeknek csak egy része (harmada, illetve fele)227 maradt a rendek kezén, így csak ezeken szerezhetett döntő befolyást a Hanza. A kereskedelmi és kolonizáló érdekeknek jobban megfelelt a Német Lovagrend szabályzata és kiváltsága, amely kivonta a helyi püspök fennhatósága alól, és az elfoglalt földeket teljes egészében birtokba vehették a telepesek és a lovagok. Ezért a Hanza - a nagyobb részesedés miatt - szívesebben támogatta a Német Lovagrendet. S a rend sorsa végzetesen összefonódott a kereskedelmi szövetség érdekeivel, annak mintegy kiszolgálójává vált. Ugyanis csak arra a térítésre kapott támogatást, s így csak azt tudta

219

Pósán László, 1996 121. o. Halecki, Oscar 53. o. 221 Topolski, Jerzy 60. o. 222 A rend erejének nagy részét lekötötte Frigyes keresztes hadjárata (1228-1229), így a munka igazából csak 1230-tól indulhatott meg. 223 Németjogú falutelepítés oklevele olvasható Sz. Jónás Ilona 175. o. 224 Zöllner, Walter 229. o. 225 A novgorodiak 1212-ben, a vlagyimiriek novgorodi népfelkelők támogatásával 1234-ben támadták meg a kardtestvéreket. Razin 144.o. 226 Karcsu Antal Arzén 90. o. 227 Halecki, Oscar 52. o. és Karcsu Antal Arzén 93. o. 220

41

megvalósítani, ami a Hanza érdekében állt. Pénzügyi függetlenség esetén a rend történelme másként alakulhatott volna. 6. Expanzió Novgorod irányába Az 1237-es fúzióval a Német Lovagrend érdekeltsége kiterjedt Kurföldre, Szemgallia és Livónia tartományokra is. Sőt a Finn-öböl menti partvidéket felhasználva további keleti irányú hódításra készültek, amelynek célpontja a Novgorodi Fejedelemség volt. Novgorodot 1237-1238-ban a mongolok támadása kötötte le. Ezzel egy időben a finneket leigázó svédek is el akarták foglalni a fejedelemséget, ez a helyzet mindhárom hódítóban a könnyű préda látszatát keltette. Így nem egyeztették stratégiájukat, s különböző időben támadtak, illetve a mongolok végül nem is támadtak. Elsőként a svédek törtek előre 1240-ben, de június 15-én a Néva partján vereséget szenvedtek. Alekszandr Jaroszlavics, a huszonegy éves fejedelem (1236-1263) ekkor kapta a győzelemért a Nyevszkij (névai) nevet. A svédekkel egy időben, 1240 nyarán megindult német támadás elfoglalta Izborszk városát. Majd 1240 telén a Csúd-tó északi oldalán támadtak, s harmincöt kilométerre megközelítették Novgorod városát. Közben a tó déli oldalán is betörtek az oroszok földjére, s bevették Pszkov városát. 1241-ben az északi hadsereg bevette Koporjét. De azt már 1241-ben visszafoglalták az oroszok. Majd 1242 márciusában délen támadták meg a lovagokat. A németeknek nem volt idejük erősítést küldeni Pszkovba, amely így hamar elesett. A győzelem után az oroszok tovább mentek nyugatra, útközben pedig kifosztották(!)228 és felégették(!) a területet.229 A német és az orosz sereg 1242. április 5-én230 csapott össze a Csúd-tó jegén. A lovagok szokásukhoz híven mélyen tagozott harcrendben harcoltak, amelyet éknek is neveztek.231 Ez azonban nem hozott sikert, mert az novgorodiak szorosan a meredek part előtt sorakoztak fel, így az arcvonal áttörése után a német ék nem tudott kibontakozni, sőt bekerítették őket. A horgas kampókkal felszerelt oroszok lerántották a lovagokat a nyeregből, majd gyalogos harc alakult ki. Az összetömörített lovagok nagy része beszakadt a tóba. A csatában és az azt követő bosszúállásban ötszáz lovag esett el, ötvenen pedig fogságba kerültek.232 7. Poroszország meghódítása A novgorodi vereség és a mongolok agressziója elleni védekezés233 meggyengítette a rend helyzetét a poroszok földjén is. 1242-ben kitört az első porosz felkelés, amelyet csak 1249-re sikerült a rendnek pacifikálni. Nehezítette a lovagok helyzetét, hogy 1242-ben háború tört ki Swatopolk danzigi (ma Gdansk, Lengyelország) herceggel is, mert "mindkét fél maga akarta ellenőrizni a Visztula vízi útját és az ebből befolyó vámjövedelmeket"234. A hosszú háborúskodás alatt a rend baltikumi uralma komoly veszélyben forgott, s a lovagok többször álltak a teljes vereség és kipusztulás határán. (pl. 1243. június 15-én a Rensen-tó melletti csatában a danzigi és porosz hadseregtől akkora vereséget szenvedtek, hogy csak tíz 228

A Szimeon-féle évkönyv (Sz. Jónás Ilona 605. o.) írja le az oroszok fosztogatásait. Ez a tény azt bizonyítja, hogy a marxisták állításaival ellentétben az oroszok léptek fel a Baltikumban fosztogató rablókként, s nem a Német Lovagrend. 229 Az oroszok - teljesen indokolatlan- kegyetlenkedéseit részletesen leírja a Szimeon-féle évkönyv, amelynek részlete olvasható: Sz. Jónás Ilona 605. o. Az évkönyv leírása alapján éppen az oroszok viselkedtek „állatként”, s nem a németek. Razin hadtörténeti munkájában - hogy a politikailag diktált prekoncepciónak megfeleljen- mégis éppen a németeket nevezi - Marxot idézve- „keresztény germán állatoknak”. Razin 144. o. 230 Razin 153. o. 231 Razin 142. o. 232 Szimeon-féle évkönyv, amely elolvasható: Sz. Jónás Ilona 605. o. 233 A lovagok Thüringiai Konrád (Árpád-házi Szent Erzsébet sógora) vezetésével a lengyelek oldalán vettek részt a Leignitz melletti csatában, ahol sok lovag esett el. Karcsu Antal Arzén 61. o. 234 Pósán László, 1996 147. o.

42

ember tudott megmenekülni.235) A rend ekkor állt legközelebb a teljes összeomláshoz. Hiszen 1244-ben a Szentföldön is súlyos veszteség érte a lovagokat: a gázai csatában 397 német lovag halt meg, s a Szentföldön a rendnek mindössze három lovagja maradt.236 A súlyos helyzetekben is akadtak azonban segítők, akik támogatták a rend baltikumi expanzióját. Segített a rendnek Frigyes osztrák herceg237 és Kazimír kujáviai (ismét a porosz szomszédságban lévő tartomány!) herceg (ő többször is). A háború lezárásaként 1249. február 17-én megkötött christburgi szerződés238 a poroszok számára is biztosította a német jogot. Ez sok porosz számára tette lehetővé a felemelkedést a társadalmi ranglétrán. 1260-ban Durbennél (ma Durbe, Lettország) szenvedtek vereséget a lovagok a litvánoktól.239 Ez a vereség a rend poroszországi hatalmának újabb megingásához vezetett. 1260-ban kirobbant a második porosz felkelés, amely 1274-ig tartott. A rend kemény megtorlást alkalmazott a résztvevőkkel szemben: a porosz népesség nagy részét súlyos jobbágyi helyzetbe vetették.240 Csak azok őrizhették meg a korábbi kiváltságaikat, akik nem vettek részt a felkelésben. A kudarcok és felkelések ellenére 1283241-ra befejeződött Poroszország meghódítása. 8. Lengyelország ellen A lengyelek kezdetben keleti politikájukhoz szükséges szövetségesnek tartották a németeket. S egészen a XIII. század végéig kölcsönösen támogatták egymást (Kazimír kujáviai herceg többször mentette meg a lovagokat a teljes pusztulástól). 1291-től, a Szentföld végleges elvesztésétől azonban megváltozott a lovagok politikája. 1291 után a rendnek létérdeke volt, hogy szerezzen egy pogányokkal szomszédos, független rendi területet, ahol továbbra is a német kereskedők érdekeit képviselheti. Ennek a célnak leginkább a Baltikum felelt meg. Ezért 1291-től még agresszívabb politikát folytattak - elsősorban a lengyelek rovására. De még mindig reménykedtek a Szentföld visszaszerzésében is, s a baltikumi viszonyokkal sem voltak minden tekintetben elégedettek. Ezért a nagymester székhelyét Akkón eleste után, 1291-ben Velencébe tették át, majd a XIV. század első évtizedében a németországi Marburg lett a nagymester székhelye.242 1295-ben Przemyslaw lengyel királyt a koronázása után néhány hónappal meggyilkolták. Halála után I. (Łokietek)243 Ulászló (1320-1333)244 és II. Vencel cseh király (1278-1305) tartott igényt a lengyel trónra. Végül 1300 nyarán Vencel lett Lengyelország és KeletPomeránia királya is. Vencel Kelet-Pomeránia kormányzását egy helyi előkelőre, Swenza palatinusra bízta. Kelet-Pomeránia katonai védelmezésére pedig a Német Lovagrendet kérte fel.245 Mi késztette Vencelt erre a lépésre? Elsőként említhető Sambor rügeni fejedelemnek a pomerániai trónra vonatkozó követelése. Ez tette szükségessé Pomeránia katonai védelmét. 235

Pósán László, 1996 151. o. Zöllner, Walter 232. o. 237 1243-ban személyesen vezetett hadat a lovagok megsegítésére, s támogatásával felperzselték KeletPomerániát. Pósán László, 1996 151. o. 238 Pósán László, 1992 17. o. 239 Zöllner, Walter 234. o. 240 Pósán László, 1992 17. o. 241 Peter von Dusburg „Chronicon terrae Prussiae” (Porosz földek krónikája) című művében az 1283-as évnél jegyzi meg: „véget ért a háború a poroszokkal”. Pósán László, 1992 17. o. 242 Zombori István 95. o. 243 A Łokietek név jelentése könyéknyi, rövid, kurta. A név Ulászló apró termetére utal. 244 Ulászló már 1296-tól herceg, és 1306-tól szenior. 245 Pósán László, 1996 207. o. 236

43

Másrészt Vencelnek voltak már pozitív tapasztalatai a Csehországban működő246 lovagokkal kapcsolatban. Harmadrészt pedig csak a lovagok rendelkeztek kellő katonai erővel Pomeránia szomszédságában. De a lovagokban is megvolt a készség a cseh együttműködés vállalására: 1230-ban és 1232-ben247 jelentős segítséget kaptak a csehektől. Ezzel megszületett az évszázadokon át tartó szövetség alapja a csehek és a lovagok között. Vencel nem lengyel nemzeti érdekeket szolgált, új országát pusztán pénzszerzési lehetőségnek tekintette, annak központosítását meg sem próbálta, sőt szétforgácsoltságát csak megőrizte, s mihelyt alkalma nyílt rá, új ország megszerzésébe kezdett. Az új ország Magyarország volt, ahol 1301-ben megürült a királyi trón. Magyarország cseh meghódítása azonban egységes nemzetközi felháborodást váltott ki: VII. Bonifác pápa, Habsburg Albrecht osztrák főherceg és Lokietek Ulászló egyaránt Károly Róbert oldalán állt. Vencel kénytelen volt békét kötni, melyet ellenfelei diktáltak, s a béke a cseh nagyhatalmi politika végét jelentette. A csehek kénytelenek voltak Kelet-Pomerániát (Brandenburgnak) és Lengyelországot (Ulászlónak) átadni, ezzel szövetségeseiket, a lovagokat magukra hagyták. Ulászló erős központosításba kezdett, s a városok élére saját híveit nevezte ki. Danzigban (ma Gdansk), azonban az Ulászló által kinevezett Bogussa várnagy ellen fellázadtak a polgárok, s Brandenburghoz fordultak segítségért. A várost el is foglalták a brandenburgi csapatok, de a lengyel seregek visszavonultak a várba, s Bogussa várnagy a Német Lovagrendtől kért segítséget.248 A lovagok megjelenésekor a brandenburgi csapatok elvonultak, ennek ellenére a lovagok folytatták a hadműveletet, s a lengyeleket kiűzték a várból, és elfoglalták Danzig városát. 1309-re a lovagok Kelet-Pomeránia egészét elfoglalták. Kelet-Pomeránia elfoglalása a rend balti pozíciójának megerősödését jelezte, s ennek megfelelően 1309-ben a nagymester székhelyét Marienburgba (ma Małbork, Lengyelország) helyezték. Ezzel vette kezdetét a rendi állam virágkora, amely a XIV. század folyamán újabb területeket kebelezett be.

Małbork, Lengyelország 8. Nemzetközi szövetségek 246

Világtörténet: 423. o. Csökkentette a csehek érdemeit, hogy mindkét esetben csak a pápai felhívásnak tettek eleget. Pósán László, 1996 127. és 131. o. 248 Pósán László, 1996 209-210. o. 247

44

A Német Lovagrend természetes szövetségese Csehország volt, hiszen mindketten érdekeltek voltak Lengyelország felosztásában. Az ország létét fenyegető249 cseh-német szövetség miatt a lengyelek Magyarországgal igyekeztek szövetségre lépni. Károly Róbertnek érdekében állt a lengyelek támogatása a csehek féken tartására. Ezt felismerve már 1304-től Aba Amádé tartományúr vezetésével seregeket küldött I. Ulászló megsegítésére.250 A magyarok és lengyelek közötti jó viszonyt csak fokozta Károly Róbert negyedik házassága: 1320. július 6án I. Ulászló leányát, Erzsébetet vette nőül. "Ettől kezdve a magyar külpolitikában következetes lengyelbarát orientáció figyelhető meg"251. Károly Róbert jelentős erőkkel és többször támogatta a lengyeleket a Német Lovagrenddel szemben: 1326-ban, 1327-ben, 1328ban, 1329-ben és 1330-ban küldött egy-egy segélyhadat.252 A csehek 1330-ban a keresztesek oldalán harcoltak, s ezzel megtörtént a végleges szakítás Magyarország és Csehország között. Károly Róbert és Habsburg Ottó herceg 1331-ben csehellenes szövetséget kötött, s még az év folyamán fegyveres csatározások történtek a magyar-cseh határ mentén. Közben a Német Lovagrend Lengyelországot támadta, hogy elvonja őket a csehek elleni háborútól. A lovagok a kujáviai Płowce faluig eljutottak, ott június 27-én nagy vereséget szenvedtek. A vereség ellenére Kujáviát és a Dorzyńi Földet ellenőrzése alá vonta a rend.253 A lovagok a következő évben folytatták a lengyelek elleni háborút, s Ulászló ismét Károly Róberttől kért támogatást. Károly Róbert segítsége megakadályozta, hogy Ulászló két ellenfele egyesíthesse erőit, s feloszthassa egymás között Lengyelországot.254 A háború után, még az 1332-es év folyamán, megkötötték a magyar-cseh békét255, ami lehetővé tette az 1330-as évek közepén bekövetkező külpolitikai irányváltást. Ulászlót 1333ban fia, III. Kázmér (1333-1370) váltotta fel a lengyel trónon, az ő személyéhez nem tapadt hozzá a korábbi lengyel-cseh háborúskodás, így ő egy új béke lehetőségét jelentette. A csehek, lengyelek és magyarok összefogását a Habsburgok megerősödése váltotta ki. Ugyanis 1335-ben Bajor Lajos császár (1328-1347) Karintiát és Dél-Tirolt a Habsburgoknak, Ottó és II. Albert (1330-1358) osztrák hercegeknek adta, pedig ezekre a tartományokra a Luxemburgiak is igényt tartottak.256 A Habsburgok megerősödése egyszerre fenyegette a csehek és a magyarok érdekeit, ezért félretették egymás közötti viszályaikat, s 1335. november 1-je körül Visegrádon hármas "csúcstalálkozót" tartottak,257 amelyen kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötöttek, s a következő év tavaszán lengyel hadakkal kiegészülve együttesen támadták meg az osztrákokat. Sőt, hogy igazán maradandóvá tegyék a csehmagyar - s ezen keresztül a cseh-lengyel - barátságot, - a kor szokásai szerint - eljegyzés is történt: Károly Róbert fia, Lajos 1338-ban258 eljegyezte Margitot, János király unokáját, azaz Károly morva őrgróf (a majdani IV. Károly német-római császár (1355-1378)) lányát. A cseh-lengyel viszony javulása a Német Lovagrendet legjobb szövetségesétől fosztotta meg, így az nem tudta Lengyelországot tovább támadni, ezért - Károly Róbert javaslatára259 - még 249

Kloczowski-Müllerowa-Skarbek 42. o. Bertényi Iván 103. o. 251 Bertényi Iván 103. o. 252 Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi 76. o. 253 Topolsky, Jerzy 59. o. 254 Topolsky, Jerzy 64. o. 255 Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi 76. o. 256 Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi 87. o. 257 A találkozón a Német Lovagrend megbízottja is részt vett, hiszen a találkozó feladatai között lovagrend ügyének megvitatása is szerepelt. 258 Bertényi Iván 108. o. 259 Szokolay Katalin szerint Kázmér csak Károly Róbert nyomására tett engedményt a Luxemburgiak és a Német Lovagrend hatására. Így szerinte Károly Róbert ezzel a lépésével Lengyelország ellenfeleit támogatta, hogy így nyerje meg fia számára a Luxemburgiak támogatását a lengyel trón örökléséhez. Szokolay Katalin 29. o. 250

45

Visegrádon békét kötött Braunschweigi Luther nagymester (1331-1335) III. Kázmérral és a litvánokkal.260 A szerződés kimondta, hogy:261 A lovagok Kujáviát és a Dobrini (Dobrzyńi) Kerületet adják vissza a lengyeleknek. A lovagok 10.000 forintot fizessenek kártérítésként a lengyeleknek. III. Kázmér mondjon le a lovagok javára Pomerániáról. A szerződés látszólag a Német Lovagrend számára jelentett nagyobb áldozatot, valójában azonban Kázmér volt az, aki elfogadta ugyan a feltételeket, de a gyakorlatban nem vitte keresztül azokat, így a megállapodásból nem lett semmi.262 Kázmér döntését támogatta XIII. Benedek pápa is, aki a Német Lovagrendet minden elfoglalt terület visszaadására kötelezte, s előírta, hogy a harcokban lerombolt templomokat263 a lovagok ismét építsék fel, s fizessenek kártérítést a lengyeleknek. A keresztesek ekkor IV. (Bajor) Lajos császárhoz folyamodtak, aki támogatásáról biztosította őket. A lovagok ezzel szembefordultak az addig leghűségesebb szövetségesükkel, a Luxemburgi-házzal, hiszen IV. (Luxemburgi) Károly cseh király - IV. Lajos ellen - a császári címért küzdött. 1343-ban Kázmér mégiscsak békét kötött a Német Lovagrenddel, mert az oroszok elleni háborúhoz nyugalomra volt szüksége. A lovagokkal kötött béke meg is hozta a várt eredményt: Kázmér 1366-ban visszafoglalta Volhinia nagy részét, Podóliát, Chełmet és Belzet.264 A XIV. század közepén a rend erejét a lengyelek helyett az észtek elleni harcra fordította. Ennek eredményeként 1346-ban sikerült megszereznie Észtország területét. A Német Lovagrend helyett a litvánok elleni expanzióba mások (magyarok, csehek és német fejedelmek) is bekapcsolódtak. János cseh király az 1340-es években igyekezett megszerezni fiának, Károlynak a német királyi trónt, amit Bajor Lajos uralt császárként. A litvánok elleni keresztes hadjáratot azzal a szándékkal hirdették meg, hogy növelje a Luxemburgi-ház presztízsét Bajor Lajossal szemben. Nagy Lajost a csehek oldalán történő hadakozásra késztette az eljegyzése. A lengyelek azonban nem kívánták megtámadni korábbi szövetségesüket265, a litvánokat. Ezért ekkor is vonakodtak a harcoktól, amelyekben a főszerepet a magyar uralkodó játszotta. 1344-ben került sor az első ilyen litván hadjáratra, amelyet 1351-ben, 1352-ben és 1354-ben újabbak követtek.266 Majd 1377-ben Lajos már lengyel királyként személyesen vezetett hadat a litvánok ellen, akik előzőleg Krakkóig törtek be fosztogatni.267 Nagy Lajos litván hadjáratai, jóllehet gyengítették a litvánokat, nem szolgálták a Német Lovagrend érdekeit, mert Lajos magának tartotta fenn az elért eredményeket, sőt 1351-ben a litvánokkal kötött fegyverszünetben Lajos ígéretet tett arra, hogy a litvánok, lengyelek és magyarok egymást kölcsönösen segítik, különösen a német lovagok és a tatárok ellen.268 9. Lengyel-litván unió Lengyelországban III. Kázmér nagyfokú központosításokat végzett, így Lengyelország képes volt arra, hogy egyre nagyobb területet ragadjon magához a tatárok örökségéért folyó küzdelemben. Lengyelországnak az 1360-as évekig elért keleti hódításai azonban nem elégítették ki a lengyel nemesek földigényét. Ezért újabb területek után kellett nézniük. 260

Karcsu Antal Arzén 62. o. Lassú István: A lengyel királyság és a Krakkói Szabad Státus 31. o. 262 Szokolay Katalin 29. o. 263 Lassú István: A lengyel királyság és a Krakkói Szabad státus 31. o. 264 Lassú István: A lengyel királyság és a Krakkói Szabad Státus 33. o. 265 Már az 1330-as évek óta szövetséget kötöttek a lengyelek és litvánok a Német Lovagrend ellen. 266 Kristó Gyula: Az Anjou-kor háború 94-95. o. és 126-130. o. és 134-136. o. 267 Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi 169-171. o. 268 Rónai Horváth Jenő 196. o. 261

46

Lengyelországnak és Litvániának egyaránt a Német Lovagrend volt a legveszélyesebb ellenfele. Ezért az 1330-as évek óta kötött alkalmi szövetségeket igyekeztek elmélyíteni. 1386-ban a lengyel királynővé koronázott Hedviget kiházasították a lengyel főurak a litván Władysław Jagiełło-val (Jagelló Ulászlóval). Ezzel Lengyelország és Litvánia között perszonálunió alakult ki. 1385-ben Hedvig házasságot kötött Władysław Jagiełło (Jagelló Ulászló) pogány litván fejedelemmel, aki az 1385 augusztusában kötött krewói egyezmény értelmében felvette a kereszténységet, és rövidesen sor került a megkoronázására is. Hedvig 1399-ben bekövetkezett haláláig két uralkodója volt az országnak (Hedviget 1997-ben II. János Pál pápa szentté avatta).

A szövetség kialakulását megkönnyítette, hogy a litvánok a ruténekkel szemben a XIV. századra kisebbségbe kerültek saját országukon belül, s az ortodox rutén tengerben való feloldás fenyegette őket.269 A veszély komolyságát jelzi, hogy a Litván Nagyfejedelemség hivatalos nyelve a belorusz volt. Így a Német Lovagrendnek a Litván Nagyfejedelemség ellen indított háborúi tulajdonképpen ortodoxok (a nyugati keresztesek szemében eretnekek) országa ellen indított háborúk voltak. Ulászló személyesen vezette a missziót Litvániába, amely hatalmas tömegeket keresztelt meg, s megkezdte a litván egyház megszervezését. Litvánia területén négy püspökséget szerveztek270 Lengyelországban tizenöt püspökség működött).

(a

kb.

harmadakkora

területű

"A litvánok hivatalos katolizálása bizonyos mértékig megkérdőjelezte a Német Lovagrend létét"271, és határozottan elkülönítette a katolikus litvánokat az ortodox ruténektől. A kereszténység hivatalos felvétele ellenére a litvánok nagy része még sokáig pogány maradt. Janusz Tazbir szerint még "a XVI. század elején, a reformáció megindulását megelőzően is nagyon sok litván paraszt, bár titokban, de pogány isteneket imádott"272. A pogányság illusztrálására elegendő egyetlen adat is: az 1410-es tannenbergi csatában "a litván sorokban masírozó szamogétek zászlósai közül többen levágott fejeket lóbáltak a rudak hegyén"273, hogy pótolják a harci jelvényeket, s fokozzák a harci kedvet. Ez a cselekedet nem jámbor keresztényként festi le a litvánokat, bármennyire is igyekeznek azt hangoztatni egyes "történészek"274. Az egyesült Jagelló-birodalommal, amelynek területe a legnagyobb volt az európai országok között (1,1 millió km2)275 a Német Lovagrend nehezen vehette fel a versenyt. Így a rend területszerzési lehetőségei megcsappantak, s a XV. századot fokozatos területvesztés jellemezte.

269

Kłoczowski-Müllerowa-Skarbek 43. o. Az első litván püspökséget Vilnában alapították (1387) (Szokolay Katalin 37. o.), s hogy jobban elősegítsék a két ország együttműködését és kikerüljék a Német Lovagrendet, azt a gnieznoi érsek hatalma alá rendelték, s nem a közeli rigai érsekség alá. 271 Kłoczowski-Müllerowa-Skarbek 44. o. 272 Tazbir, Janusz: 45. o. 273 Reagan, Geoffry 80-81. o. 274 Geoffry Reagan a litvánokat „már régen keresztények”-nek írja le 79. o. Jerzy Topolsky pedig mélységesen elítéli Zsigmond királyt, amiért az a litvánokat pogányokként tüntette fel. 82. o. 275 Szokolay Katalin 37. o. 270

47

II. Ulászló lengyel király (II. Jagello Ulászló, lengyelül Władysław II Jagiełło, litvánul Jogaila, belarusz nyelven Ягайла), született kb. 1351-ben, meghalt 1434. június 1-jén Gródekben. Litvánia nagyhercege 13771381 között és 1382-1401 köztött, Lengyelország királya 1386-1434 között. Olgierd Giedyminowicz fia, Giedymin, litván nagyherceg unokája. A Jagello dinasztia alapítója.

10. A lovagrendi állam társadalma és gazdasága A rend területére nagyszámú német telepes érkezett, akik a lakatlan, erdőirtásra szoruló földeket és a városokat népesítették be. A vidéki telepítést az ún. lokátorok végezték, akiknek birtoka adómentes lett. Többnyire ők lettek a falu bírái (így tiszteletdíjként megkapták a bírság egy részét). Kocsmatartási és malomállítási joggal is rendelkeztek. Így a későbbiekben a lokátorok egy része felemelkedett a kisnemesi rétegbe. De nemcsak kollektív, hanem személyre szóló adománylevéllel is történt telepítés. A hódítás kezdeti szakaszában minél több világi lovagot kellett Poroszországba csábítani. Ezért akkor több nagybirtokot is kiosztottak. Később azonban főleg kishűbéreket adományozott a rend. Így egészen a XV. század közepéig - Európában egyedülálló módon - nem volt világi arisztokrácia.276 A XV. századig minden komoly földbirtok és uradalom a központi hatalom kezén maradt, ez példátlanul erős központi hatalmat eredményezett. A lovagok katonai mentalitása mellett a koncentrációnak ez a magas foka okozta azt, hogy a viszonylag kis területű ország jóval nagyobb szomszédjai ellen sikeresen harcolt. A kolonizáció méreteit mutatják a szinte színnémet városok (Danzig, Elbing, Königsberg, Memel, Reval stb.) a tengerparton és a folyók közelében. A városok jelentős kiváltságokat kaptak, többet, mint Közép-Európában bárhol, mégis a XV. századig szilárdan a rend uralma érvényesült, hiszen az minden városban várral és helyőrséggel rendelkezett. A fejlett német városokból érkező telepesek árutermelést és pénzgazdálkodást honosítottak meg. Ennek hatása a falvakra is kiterjedt: szokássá vált az egységes és pénzben fizetett úrbér. A polgárság nagy része kereskedelemmel foglalkozott, aminek a jelentősége egyre nagyobb lett. Így a városi vezetést is a kereskedő gildék tartották kezükben - a rend ellenőrzése mellett. A kereskedelem a Hanza keretén belül folyt. A balti területek adottságuknál fogva leginkább gabonatermesztésre voltak alkalmasak. Nyugat-Európának (elsősorban Németalföldnek) pedig a XII. századtól egyre növekvő mértékben volt szüksége az import gabonára, mert területi termelési specializációja miatt nem volt önellátó élelmiszerekből.277 A Hanza276 277

Pósán László, 1992 16. o. Cameron, Rondo: 91. o.

48

városoknak érdekében állt anyagilag támogatni a Német Lovagrend keleti terjeszkedését, mert a kereskedői így egyre több gabonához juthattak. A rend pedig megpróbált közvetíteni - a haszon reményében - a termelők és a kereskedők között (elővásárlási jogát hirdette, vagy megszabta a felvásárlási árakat)278, de a városok - a Hanza támogatásával - szembeszálltak a renddel, így az letett erről a szándékától. Hiszen a rend csak addig tudott hódítani, amíg a Hanza pénzügyileg támogatta. Így létérdeke volt a Hanzával való összhang. Viszont a Hanza is ráutalt volt a rendre. A rend számos kiváltságot adott a Hanza kereskedőinek (pl. vámmentesség, a lakosok segítséget nyújtottak hajótörés esetén, minden helyen kirakhatták áruikat, fát vághattak hajóik kijavítására stb.)279. A rend addig tudott némi függetlenséget megőrizni a Hanzától, amíg Európa-szerte jelentős területekkel rendelkezett, s amíg szétforgácsolt, egymással is harcoló ellenfelekkel állt szemben a keleti frontokon. A Német Lovagrend segítségével a Hanza monopolizálni tudta az északi kereskedelmet280, ugyanis a Hanza kereskedői stratégiai cikkeket (pl. gabona, hús, só, bor, sör, méz) szállítottak. Így jelentős nyomást tudtak gyakorolni az elégedetlenkedő városokra. Ha a kontorok városai ellenszegültek a Hanza utasításainak, a kereskedők gazdasági zár alá vették a várost, s nem szállítottak számára stratégiai cikkeket. Ezt a kereskedelmi zárlatot a szövetségről hanzásításnak nevezték. A kereskedelmi zárlatok mindig a Hanza sikerét hozták, mert a kenyérgabonában szegény Nyugat-Európának csak a Hanza tudott hajón nagy mennyiségű gabonát szállítani.281 A rend gazdasága tehát szervesen kapcsolódott a Hanzához, annak kiszolgálója lett. Ez az alávetett és kiszolgáltatott állapot, amelyet a lengyel történészek igyekeznek a lehető legsötétebben lefesteni, gazdaságilag korántsem volt rossz a tengerparti városoknak. A fejlett kereskedelem és árutermelés révén a Német Lovagrend területén és a vele szoros gazdasági kapcsolatban lévő szomszédos lengyel területeken olyan anyagi jólét alakult ki, amely még évszázadok múlva is éreztette hatását.282 11. Mi lett a poroszokkal? A porosz nép már a bronzkor óta a Visztula és a Nyeman (Memel) vidékén élt. A poroszok nem germán (hanem szláv) eredetűek. Az antik történetírók (pl. Tacitus Germania c. műve. fejezetében) mégis germán eredetű névvel illették őket: Aisten, ami az east/ Osten azaz kelet jelentésű szóból ered, mert a germánok az Aisten nevet használták a tőlük keletre élő népek közös megnevezésére.283 A poroszok a XIII. század közepéig általában békében éltek szomszédaikkal, s a népesség száma a XII-XIII. század fordulójára 170-180.000 főre emelkedett. Ekkor jelet meg a forrásokban elsőként a porosz név is.284 A Német Lovagrend megjelenése és tevékenysége nagy változást okozott a poroszok életében. A rend uralma alá került területek lakosai keresztény hitre tértek, és élesen különböztek a továbbra is pogány életet élőktől. Ezért nem lehetett közös névvel illetni őket. 1283-ra a lovagok elfoglalták a Visztula és a Memel folyók közötti területet, amit a lakosai alapján Poroszországnak neveztek (terra Prussia). Így a porosz elnevezésnek az etnikai tartalom mellett kezdett kialakulni egy behatárolt területi jelentése is285, amit melléknévként emberek megnevezésére is átvittek, s a lovagok telepeseit, akik szinte kivétel nélkül németek, azaz germán eredetűek voltak, is egyre gyakrabban 278

Pósán László, 1992 16. o. Miskolczy István 170. o. 280 Miskolczy István 170. o. 281 Nábráczky Béla 2390. o. 282 Matthew, Donald 191. o. 283 Pósán László, 1995 97. o. 284 Brémai Ádám említi először ezt a nevet. Pósán László, 1995 97. o. 285 Pósán László, 1995 100. o. 279

49

nevezték porosznak. 1300 körül a szűkebb értelemben vett poroszországi lovagrendi államnak kb. 68- 70 %-a volt porosz, 18-19 %-a lengyel és egyéb szláv és 11-12 %-a német etnikumú.286 A többségben lévő poroszok azonban gyorsan asszimilálódtak a német kisebbségbe. "Az asszimilációt egyértelműen jelzi az, hogy a német városok magisztrátusaiban porosz származású tanácsosok is megjelentek."287 Ezt az asszimilációt oklevelek garmadája bizonyítja, ám a németellenes, szlávpárti szovjet történetírás mégis a poroszok legyilkolását288 és a Német Lovagrend kegyetlenkedéseit289 hangoztatta. A múlt szörnyűségeinek hangoztatása volt hivatott leplezni a jelen gaztetteit, és megadni a történelmi előzményeit annak az egyoldalú kapcsolatnak, amelyet az oroszok kényszerítettek a balti népekre. A Német Lovagrend területi gyarapodásával a 'Poroszország' fogalom is egyre nagyobb területre vonatkozott. "A XIV. század végére már általánosan a Poroszország elnevezést használták a Visztula bal partján elterülő, lovagrendi uralom alá tartozó kelet-pomerániai területre is."290 A 'porosz' szónak a Német Lovagrend összes tartományára való alkalmazása egy új porosz-fogalom kialakulásához vezetett: a szó elveszítette egykori etnikai jelentését, és egy hatalmi-szervezeti egységbe foglalt területnek, valamint annak lakóinak lett az összefoglaló megnevezése. Így a késő középkorban a porosz elnevezés területi és nem etnikai jelentést hordozott. A XIV. században a kiegyenlítődés irányába mutatóan változtak, elsőként a paraszti társadalmi osztályon belül a poroszok és a németek közötti társadalmi-jogi különbségek, ami a két népcsoport összeolvadásához vezetett. A nemesi-harcos rétegen belül ez a kiegyenlítődés már a XIII. században megkezdődött, s a porosz előkelők is a németekhez hasonló nagyságú birtokadományokban részesültek.291 Így a felsőbb társadalmi rétegek körében következett be leghamarabb az etnikai, nyelvi válaszfalak leomlása. Majd a XIV. század folyamán alsóbb rétegekben is előrehaladt az asszimiláció, s a XV. században, amikor "a rendi jogok körüli küzdelem egyesítette a nemeseket és a városokat, a poroszországi német népesség körében is megnőtt a hajlandóság arra, hogy magukat porosznak nevezzék"292. A porosz elnevezés és a rendiség tehát összefonódott, s ezt mutatja az 1440-es Porosz Szövetség kifejezés is. A porosz név túlélte a Német Lovagrend államának pusztulását is. Az 1466-os II. thorni béke után a lengyel koronához került nyugat-poroszországi területek a Királyi Poroszország néven szerepeltek, megkülönböztetésül a nagyherceg kezén maradt Kelet-Poroszországtól, amit Hercegi Poroszországnak neveztek. Albrecht új címe "dux in Prussia" lett, azaz a Poroszország megnevezést a középkorhoz viszonyítva már szűkebb földrajzi térségre alkalmazták, ahol a népesség döntően német volt.293 Így hamar megtörtént a porosz-fogalom azonosítása a németséggel. A Hohenzollern-dinasztia felemelkedésével és uralmának kiterjedésével a XVIII. században ismét egy hatalmi egységen

286

Pósán László, 1995 100. o. Legkorábban 1286-ban, Königsberg óvárosában tűnik fel egy Heniko Pruthenus nevű városi tanácsos. 1343 és 1349 közütt Neustadt Elbingben a városi tanácsosok sorában egy Johannes prutenus nevű is szerepel.; Pósán László, 1995 100. o. 288 A J. M. Zsukov által szerkesztett Világtörténet szerint a Német Lovagrend „a poroszokat tűzzel-vassal irtva" hozott létre erős államot. 429. o. 289 A J. M. Zsukov által szerkesztett Világtörténet több helyen - 429. o. és 714. o.- egyszerűen rabló lovagoknak nevezi a rendet. vö. a Razin által használt „keresztény germán állat" kifejezéssel. 144. o. 290 Pósán László, 1995 101. o. 291 Pósán László, 1995 102. o. 292 Pósán László, 1995 102. o. 293 Pósán László, 1995 103. o. 287

50

belül élők neve volt a porosz, de ez már olyan uralmi keret, amelyben a német többség elsöprő. 12. A legnagyobb kiterjedés időszaka A Hanza számos esetben igénybe vette a Német Lovagrend Katonai szolgáltatását saját kereskedelmi érdekeinek védelmében. Erre történt példa 1398-ban, amikor a rend kiűzi Wisby szigetéről a Vitális Testvérek nevű kalózszövetséget294. Ezután a lovagok vehették birtokukba a szigetet, amely fontos kikötő volt a Balti-tengeren. Luxemburgi Zsigmond magyar király (1387-1437) hatalomra kerülése után a Német Lovagrend jelentős támogatásokat kapott Magyarországról. Zsigmond ugyanis IV. Károly német-római császárnak volt az unokája. Családja és a rend viszonya pedig (a Bajor Lajos affértól eltekintve) hagyományosan jó volt. Zsigmond már fiatal korában felajánlotta brandenburgi birtokainak egyes részeit megvételre a rendnek.295 1402-ben a pénzben szűkölködő Zsigmond Stiborci Stibor vajda által Neumarktot (Új Őrgrófság) elzálogosította 10.000 márkáért Ulászlónak. Ám Ulászló szintén pénzzavarban volt, így ő Neumarktot a Német Lovagrendnek adta zálogba 63.000 magyar forintért.296 Neumarktot végül II. Frigyes brandenburgi őrgróf (1440-1470) - akit Vas Őrgrófnak is neveznek - váltotta vissza 100.000 forintért.297 Litvánia az unió után korántsem volt egységes, ugyanis Ulászló mellett unokatestvére, Vitold is uralkodott. Vitold megkapta a litván nagyherceg címét. Luxemburgi Zsigmond és a Német Lovagrend támogatta Vitold királyellenes lázadását. Ezt a megosztottságot, s Litvánia kétfrontos harcát kihasználva 1404-ben a rend elfoglalta Szamogítiát. Ezzel elérte legnagyobb kiterjedését (kb. 250.000 km2). A rend ekkor állt hatalma csúcsán: 3.000 lovag és 200 pap tartozott kötelékébe.298 Államuk területén 55 város, 48 vár és 18.368 falu sorakozott. Jövedelmük pedig meghaladta a 800.000 rajnai forintot.299 A lengyel-litván unió tehát nem pecsételte meg azonnal a rend sorsát, ahogy a legtöbb egyszerűsítő könyv gondolja. Ám az igaz, hogy a rend helyzete egyre jobban függött a szövetségeseitől, hiszen az egységesen fellépő új ellenfelekkel önmaga már nem volt képes szembeszállni. A rend további sorsa a Hanzától és Zsigmond magyar király támogatásától függött. 13. A tannenbergi vereség és hatásai Litván támogatással Szamogítiában felkelés robbant ki a lovagok ellen 1409 végén.300 Zsigmond azonnal szövetségre lépett a lovagokkal, s kitiltotta Magyarországról a lengyeleket, megtiltotta továbbá, hogy a magyarok segítsenek nekik.301 A felkelés támogatására Ulászló és Vitold 50.000 fős hadseregével 1410. július 9-én betört a Német Lovagrend területére. A döntő ütközetre Grünwald és Tannenberg falvak közelében került sor július 15-én, ahol a lovagok serege kb. 35.000 főt számlált.

294

XIV-XV. századi kalózszövetség a Balti- és az Északi-tengeren. 1392-ben elfoglalták Gotland szigetét, ahonnan az egész balti-tengeri kereskedelmet dézsmálták. 1398 után a Fríz-szigetekre szorultak. 295 Zombori István 154. o. 296 Pallas Nagy Lexikona XI. kötet 408. o. 297 Lassú István: A Prussziai Királyság státisztikai, geographiai és históriai leírása 98. o. 298 Karcsu Antal Arzén 63. o. 299 Balanyi György 199. o. 300 Reagan, Geoffry 78. o. 301 Zombori István 154. o.

51

Ulászló hadrendjének jobb oldalán a litvánok, bal oldalán a lengyelek harcoltak. A litvánok megfutamodtak a németek nyomásától, ám a lengyelek elszántan helytálltak, s Vitold hamarosan újra hadrendbe állította a litván lovasságot, amivel bekerítette a lovagokat. A tíz órás csata végére a 700 lovag közül 15 maradt életben, de ők is fogságba kerültek.302 A lengyel-litván sereg annyira megörült a győzelemnek, hogy két napig a csatatéren maradtak, s részegeskedéssel és féktelen tivornyával pecsételték meg a csatát.303 Miközben részegeskedtek a lengyelek, a németek összevonták csapataikat, s megerősítették Marienburgot, ahol új nagymestert neveztek ki a Tannenbergnél elhunyt Ulrich von Jungingen helyére. Így sikerrel verték vissza a lengyelek további támadását, s Ulászló hatvan napi sikertelenség után kénytelen volt felhagyni Marienburg ostromával. A vereség azonban meggyengítette a rend uralmát Poroszországban és Livóniában egyaránt. Az elégedetlen papság egyes városokkal (pl. Danzig) és egyes földbirtokosokkal ligába csoportosult (Gyíkok Ligája304), s Lengyelország alá adták magukat. 1411. február 1-jén megkötötték az első thorni (ma Torun, Lengyelország) békét, amely Szamogítiát a lengyeleknek adta. A béke megosztotta a lovagok erőit, ugyanis egyesek a béke, mások a háború pártján álltak. A városok és egyes földbirtokosok 1440-ben ismét szövetkeztek (Porosz Szövetség), s ismét szimpatizáltak Lengyelországgal. Emögött az a számítás húzódott meg, hogy a lengyel fennhatóság lazább s olcsóbb lesz, mint a lovagok fennhatósága. 1453-ban - miután a nagymester elrendelte a liga feloszlatását - a liga felajánlotta Poroszországot a lengyel királynak. Ezzel újabb háborúskodás robbant ki. A 13 éves háborúban külföldi támogatás híján kevésnek bizonyult a rend fegyveres ereje, ezért zsoldosvezéreket hívtak be, akik az elmaradt zsold fejében nagybirtokokat kaptak.305 A zsoldosvezérek közül kerültek ki a későbbi főnemesek. A Német Lovagrend helyzetét árulás nehezítette a harcok során. Danzig, Elbing és Thorn anyagilag segítették Jagelló Kázmért, s ennek fejében jelentős privilégiumokat kaptak. A háború sorsát a lengyel hadsereg, a danzigi és elbingi hajóhad együttesen döntötte el.306 A lengyelek 1457-ben Marienburgot is bevették, így a nagymester székhelyét Königsbergbe tette át. 1466. október. 19-én pedig megkötötték a II. thorni békét, amelyben a rend NyugatPoroszországot a lengyeleknek engedte át, s Kelet-Poroszországot is csak lengyel hűbérként tarthatta meg, s a nagymesternek kötelességévé tette legfőbb urául elismerni a lengyel királyt. 14. A Német Lovagrend államának megszűnése A megcsonkított területére visszaszorult Német Lovagrend 1466 után leginkább német fejedelmeket választott nagymesternek abban a reményben, hogy ezek a nagymesterek családjuk befolyását is a rend érdekében használják fel s javítanak a helyzeten. Mindez azonban kevésnek bizonyult. Az 1497-ben nagymesterré kinevezett Frigyes szász herceg sokat tett a rend érdekében, a helyzet mégsem javult lényegesen. Előterjesztéseinek hatásárára a pápa és a császár elhatározta a rend ügyeinek felülvizsgálatát.307

302

Ennél ékesebb példát keresve sem találhatnánk arra vonatkozólag, hogy a lovagok komolyan vették a regulát, s annak betartása érdekében életük feláldozásától sem riadtak vissza. 303 A tannenbergi ütközetet leíró Jan Długosz lengyel krónikás is elismeri, sőt részletesen le is írja a lengyelek napokig tartó részegeskedését. Sz. Jónás Ilona 664. o. Geoffry Reagan is elismeri, hogy a lengyelek csak két nap múlva indultak tovább. 81. o. 304 Enciklopedia Britannica 973. o. 305 Pósán László,1992 16. o. 306 Szokolay Katalin 38. o. 307 Karcsu Antal Arzén 65. o.

52

A folyamat kedvező befolyását azonban megakadályozta a nagymester halála. 1510-ben Albrecht von Hohenzollern-Ansbach lett a nagymester, aki megtagadta a lengyel király, I Zsigmond (1507-1548) iránti hűségesküt. Válaszul Zsigmond 1519-ben megindította a háborút a lovagok ellen, de 1521-ben V. Károly császár közvetítésével kénytelen volt fegyverszünetet kötni. Mivel V. Károly a lovagokat támogatta, a lengyelek a németek ellenfeléhez, a franciákhoz közeledtek, s 1524-ben szövetséget kötöttek egymással.308 Csakhogy a franciák 1525. február 24-én Paviánál vereséget szenvedtek V. Károlytól, ezzel a lengyelek francia segélybe vetett reménye szertefoszlott. Ám a lovagok kilátásai is borúsak voltak. A reformáció lutheri irányzata már egyre nagyobb teret nyert a Baltikumban. A Német-római Birodalom északkeleti része már az 1520-as évek kezdetére lutheránus lett. Dániában is már 1521-ben Karlstadt reformátort hívták meg prédikálni. Svédországban 1523-tól kezdett elterjedni a reformáció, s 1527-ben államvallássá tették. Finnország területén is az 1520-as években terjedt el a reformáció. Így egy-kettőre ellenséges gyűrű vette körül a Német Lovagrend területét. Albert nagymestert közben Nürnbergbe hívták meg birodalmi gyűlésre, ahol megismerkedett Andreas Osianderrel, aki Luther tanait hirdette, s Albert magával Lutherral is kapcsolatba került. Így érlelődött meg benne külső nyomás és javaslat hatására az elgondolás, hogy - más német fejedelmek mintájára - áttér a lutheri irányzatra. 1525. április 10-én Krakkó piacterén Albert letette a hűségesküt I. Zsigmondnak, s egyúttal szövetséget is kötöttek. A szerződés kimondta, hogy Albert a rendet feloszlatja, s annak birtokait világi hercegségként birtokolja, s mint porosz herceg a lengyel országgyűlésen közvetlenül a király után következik. A herceg egyszersmind lemond minden pápai és császári kiváltságáról, s csak a lengyelektől kapottakkal él. A hercegség területén a király és a herceg együttes beleegyezése nélkül vám nem vethető ki. Ezzel háromszáz esztendei küzdelem után megszűnt a Német Lovagrend baltikumi állama. Utóda az a protestáns hercegség lett, amelyik a Hohenzollernek felemelkedéséhez biztosítja az alapot a XVIIXVIII. században. 15. Baltikum a Német Lovagrend után A rend feloszlatása elleni tiltakozásként az 1237-ben unióra lépett Kardtestvérek Rendje nem ismerte el Brandenburgi Albrech intézkedéseit. Plettenbergi Walter lívföldi seregmester önálló hatalmat épített ki Livóniában. V. Károly császár pedig birodalmi hercegi rangot és pénzverési jogot adott Walter nagymesternek. Ez is bizonyítja, hogy a Baltikum mennyire fontos volt a németek számára. A császár görcsösen ragaszkodott a baltikumi pozíciókhoz, s a Német Lovagrend helyett ezúttal a Kardtestvérek Rendjét támogatta, csakhogy a hatalom megmaradjon. Ez a stratégia mégis eredménytelen maradt. A németek elvesztették a balti kereskedelem ellenőrzését, helyettük azt a hollandok ragadták magukhoz. A Kardtestvérek Rendje pedig a németek csekély támogatása miatt a lengyelekkel is szövetséget kötött, de Moszkvával 1557-ben szakított.309 Válaszul 1558-ban310 betörtek az oroszok Livóniába, hogy ők is részesedhessenek a Német Lovagrend örökségéből. Az oroszok elleni védekezéshez a németeknek szükségük volt a svédek és lengyelek támogatására. Ezért Livónia egyesült a lengyelekkel, Kettler Gotthard, volt nagymester pedig 1561-től kurföldi és szemgalli hercegi címet kapott, cserében magát Lengyelország vazallusának vallotta. Kettler maga lutheránus lett, s házasságra lépett Mecklenburgi Annával. Így ő is egy új uralkodóházat - csak kevésbé sikereset - alapított, mint Brandenburgi Albert. Ezzel az utolsó lovagrend is megszűnt a Baltikumban. 308

Karcsu Antal Arzén 65. o. Topolsky, Jerzy 106. o. 310 Karcsu Antal Arzén 90. o. 309

53

1558-ban az oroszok támadásával egyidejűleg Dánia és Svédország is betört a lovagok egykori területeire. A harcok csak 1570-ben ültek el, amikor Dánia és Svédország békét, Lengyelország és Moszkva pedig fegyverszünetet kötött. A livóniai háborúban részt vevő összes hatalom kapott egy-egy részt a zsákmányból. Mindez azt igazolja, hogy a német lovagok olyan virágzó gazdaságú, fejlett infrastruktúrájú vidékké tették az államukat, amelynek birtoklásáért egyszerre négy ország vívott késhegyig menő harcot. Ám a civilizálás és gazdasági fejlesztés megszakadt 1525-ben a Német Lovagrend államának feloszlatásakor. 16. A Német Lovagrend további története 1526-ban a német mester lett a rend maradékának vezetője, székhelyét a németországi Mergentheimben rendezte be. A rendnek egyre több birtokától kellett megválnia, hogy árukat a háborúk és a kórházak fenntartására fordítsák. Évente 500-1000 embert adtak a török elleni harcokhoz.311 1797-ben a Rajna-vidék és Belgium házait megszüntették, 1809-ben pedig Elzász és Frankföld területén szüntették meg a házakat. I. Ferenc császár azonban pártfogásba vette a rendet, amelynek története a továbbiakban a Habsburg-házzal fonódott össze. A rend hatalmának csökkenésével a papok és nővérek ága egyre erősödött, a lovagoké pedig igen gyorsan visszafejlődött. Így 1923-ban a rend történetében először papot (Norbert Klein püspök) választottak nagymesterré, 1929-ben pedig koldulórenddé alakultak.312 Az utolsó lovag halálával megszűnt a rend lovagi ága, de a nagymester, tanácsa hozzájárulásával, továbbra is elfogadhat világi társtagokat. A rend tehát túlélte területeinek, jövedelmeinek drasztikus megcsappanását. A megváltozott körülmények között pedig új értékek felé fordult a figyelme: a prédikálás és a betegápolás. Talán ebből is belátható, hogy az egyes marxista történészek által rabló lovagoknak313 és 314keresztény germán állatoknak nevezett rend bírálóival ellentétben - nemcsak evilági javak harácsolásával foglalkozott.

311

Puskely Mária 213. o. Puskely Mária 312. o. 313 Zsukov J. M. 429. , és 714. o. 314 Razin 144. o. 312

54

II. Rész VONATKOZÓ KUTATÁSOK ÉS FORRÁSMUNKÁK Várkonyi Gábor:

Angol békeközvetítés és a lengyel-török tárgyalások a tizenöt éves háború időszakában (1593-1598)315 Szeged, 2004.03.21. 1598 nyarán Henry Lello konstantinápolyi angol rezidens egy rövid, de rendkívül fontos diplomáciai dokumentum angol szövegét továbbította Londonba. Az irat az 1593-tól folyamatosan zajló lengyel-török tárgyalások végső szakaszában benyújtott és az Oszmán politika által elfogadott lengyel szerződéstervezet pontjait tartalmazta. A tárgyalások sikerét bizonyítja, hogy a Lengyel Királyság és az Oszmán Birodalom között 1598. augusztus 4-én megszületett az a szultáni szerződéslevél, amely az új szultán, III. Mehmed és III. (Wasa) Zsigmond lengyel király kapcsolatát rendezte.316 A 16-17. századi Magyarország történetének kutatói előtt nem kétséges, hogy mindabban ami ebben a korszakban a Kárpát-medencében, a Magyar Királysággal történt, a Lengyel Királyság külpolitikájának is jelentős szerepe volt. Mégis, máig nem készült el az az elemző munka, amely nem egyszerűen a kora újkori lengyel-magyar érintkezéseket vizsgálná - ezeket természetesen már részleteiben feltérképezte a magyar történetírás -, hanem a lengyel külpolitikának a kor magyarországi eseményeire gyakorolt hatását venné górcső alá. Tanulmányunkban, elsősorban angol források alapján, az 1593-1598 közötti években folytatott lengyel-török tárgyalásokat fogjuk áttekintetni. Vizsgálódásaink a magyarországi háború kezdetétől az 1598 augusztusában megkötött oszmán-lengyel szerződésig terjednek. Úgy gondoljuk, hogy ez a szerződés nemcsak a Magyarországon zajló tizenöt éves háború menetét befolyásolta, hanem sok szempontból a későbbi évtizedek magyarországi és erdélyi eseményeire is hatással volt. Megállapításainkat elsősorban Edward Barton és Henry Lello konstantinápolyi angol követek jelentéseinek elemzésére alapozzuk. Lengyelország a 16. század kezdetén Kelet-Európa jelentős hatalma. Uralkodó családja az eredetileg litván származású Jagelló dinasztia - viseli a magyar és a cseh királyi koronát is igaz, 1526-ban, a mohácsi csatatéren II. Lajossal együtt e két királyság egy szempillantás alatt elveszett a Jagellók számára. A Magyarországgal kapcsolatos Mohács utáni lengyel politika értékelése még várat magára, de az tény, hogy a lengyel közvetítési kísérletek mind Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János, másrészről Szapolyai és Szulejmán között csak részsikereket eredményeztek. I. (Öreg) Zsigmond lengyel király figyelmét és katonai erejét 1507-től folyamatosan lekötötte a Litvániát támadó Moszkvai Nagyfejedelemség. Ráadásul I. Miksa német-római császár, mindamellett, hogy a Német Lovagrendet nyíltan támogatta a lengyel király ellenében, 1514-ben szövetséget kötött III. Vaszilij moszkvai nagyfejedelemmel is. Vaszilij cserébe megígérte a lovagrend támogatását. Ebben a külpolitikai harapófogóban érthető, hogy Lengyelország nem szívesen keveredett volna fegyveres konfliktusba az 315

Kutatásainkat az F 024016 számú OTKA pályázat támogatásával végeztük. Dariusz Ko³odziejczyk: Ottoman-Polish diplomatic relations (15th-18th century): an annotated edition of ’ahdnames and other documents. Leiden-Boston-Köln, Brill, 2000. 313-323. (Kołodziejczyk, 2000.) 316

55

Európában energikusan terjeszkedő Oszmán Birodalommal. A Habsburgokkal szemben Lengyelország az 1524-ben megkötött francia szövetségben keresett támaszt. Mivel ugyanebben az időben épültek ki a francia-oszmán kapcsolatok, ez is arra ösztönözte a lengyel politikát, hogy I. Szulejmán szultánnal a béke fenntartására törekedjen. Az 1533-ban megkötött "örök béke" az elkövetkező egy évszázadra meghatározta a Lengyel Királyság és az Oszmán Birodalom kapcsolatát.317 "A jó és hosszútávú barátságról, amelyet a mi Fényes Portánkkal helyesnek véltél fenntartani, s fiaink is tartsák majd meg, egy írást kértél, hiszen sokat látott és nagy tapasztalatú vagy, és hosszútávú barátság van mögöttünk örökre: Te és mi jóban leszünk, mint ahogy a múltban is barátságot tartottunk és jó akarattal voltunk egymás iránt. [...] A mi részünkről ezt a barátságot mindvégig megőrizzük az egyetlen igaz Istenért, aki az eget és a földet teremtette, és atyáink és őseink lelkéért - a mi részünkről a barátságot és a békét meg fogjuk tartani."318 A helyzet a Német Lovagrend behódolása (1525), és a Lublinban létrejött lengyel-litván unió (1569) után sem változott lényegesen. Lengyelország továbbra is a Baltikumban igyekezett erősíteni pozícióját a Dominium Maris Baltici koncepció jegyében, így sorozatosan keveredett konfliktusba és háborúba előbb a Moszkvai Nagyfejedelemséggel, majd később Svédországgal. Az Oszmán Birodalommal folytatott politikáját éppen ezért továbbra is a béke megőrzésének szándéka vezette. Lengyelország látványosan távolmaradt a 16. század utolsó évtizedében kirobbant, magyar terminológia szerinti tizenöt éves háborútól is. Ez a sommásan előadott politikatörténeti összefoglalás a Lengyel Királyság törökökkel szemben képviselt békepolitikájáról túlságosan is egyszerű lenne, ha nem létezett volna egy "másik" Lengyelország, amely hátországot biztosított Szapolyai Jánosnak, akivel ha talán későn is, de a Jagelló család dinasztikus kapcsolatot létesített. Befogadták fiát, a választott magyar királyt, aki nagyapja nevét felvéve János Zsigmond néven érte el, hogy a keleti Magyar Királyságból létrejött Erdély és a hozzákapcsolt magyarországi "Részek" fejedelme legyen. Lengyelország neve a 16. századtól folyamatosan szerepelt a török ellenes nemzetközi koalíció lehetséges tagjai között.319 A magyar történetírás is sokszor hangsúlyozta, hogy Báthory István lengyel király nagy ívű távlati terve a kelet-európai államok, Lengyelország, Oroszország, Erdély, Moldva és Havasalföld összefogását állította a török ellenes keresztény koalíció középpontjába.320 Talán a lengyel politikai közvélemény egy részének véleményét is kifejezték Stanisław Orzehowski (1513-1566) lengyel humanista nagy hatású művei. 1543ban a De bello adversus Turcas suscipiendo című oratiojában a török elleni háború szükségessége mellett érvelt.321 1544-ben Zsigmond lengyel királyhoz címzett irata már Turcica Secunda alcímmel jelent meg. Mind a két írás rendkívül gyorsan elterjedt nemcsak Lengyelországban, hanem Magyarországon is, és a török ellenes harc propagandájának meghatározó dokumentumaivá váltak. Kiadták őket 1551-ben, a tizenöt éves háború 317

Az 1533-as lengyel-török békeszerződés latin nyelvű másolata megtalálható: Bécs, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Polen I. 2. 1531-1534. A békét előkészítő levelezést valamint a békét megerősítő királyi oklevelet kiadta: Kołodziejczyk, 2000. 230-233. 318 "...de la bona e longa amicicia, che con la nostra ecelsa porta aveti avuto teneti giesto (mengiermendo) si abia a mantener per li nostri fioli desendenti, ne aveti richiesto capitolo in scritura, adoncha, perché seti persona di etade e di esperientia molta e per l’amicitia longa ch’é tra voi e noi senpre: Che noi saremo sani, chome per il’pasato manteniremo l’amicitia e benivolentia,..." I. Szulejmán athnáméja I. Zsigmond számára 1533. jan. 28-26. Egykorú olasz másolat. Kołodziejczyk, 2000. 231. 319 R. Várkonyi Ágnes: Török világ és magyar külpolitika. in R. Várkonyi Ágnes: Magyarország keresztútjain. Tanulmányok a XVII. századról. Budapest, 1978. 181., Bóka Éva: Európa és a török (Válogatás a török hatalom megdöntésére született 16-17. sz-i tervekből). Világtörténet 1983/2. 84-105. (Bóka, 1983) 320 Bóka, 1983, 90. 321 Waldapfel József: Magyarország sorsának XVI. századi lengyel visszhangjához. Egyetemes Philológia Közlöny 1940. II. 198-211. (Waldapfel, EPhK. 1940)

56

időszakában kétszer is, 1590-ben és 1594-ben. De, talán a legizgalmasabb az, hogy a De bello adversus Turcas suscipiendo-t 1663-ban Bécsben, Mattheus Cosmerovius nyomdájában Nádasdy Ferenc országbírónak ajánlva, az ő támogatásával ismét megjelentették.322 Mindezeket figyelembe véve is a 17. században Zrínyi Miklós a következőképpen vélekedett a lengyelekről: "Lengyel egyik szomszédunk; de ettűl nem várhatunk semmi segítséget, mert ő maga is ez elmult hadakozásában megerőtlenedett, mert most is muszkvátul békével nem hagyattatik, mert Svéciátul nem oly securus, hogy más gondolatokat csinálhasson, mert a tatárnak szomszédságában vagyon, mert a kozákkal nem ugy complanálta dolgait, hogy bizodalmas légyen benne, mert a törökkel békessége vagyon, és (a mint ők mondják) ugyan beneficiumokkal is obstringálta török a lengyeleket ez elmult hadakozásokban a tatár segítségével, mert ennek a respublicának nincsen igyekezeti sem az uj jó hirnek, sem az országoknak keresésére, sem acquisitiójára, hanem a maga békével való maradására. Lengyelben azért nincs mit reménlenünk."323 Zrínyi sok igazságot tartalmazó, de talán túlságosan is sarkított véleményének értékelésekor figyelembe kell vennünk, hogy a horvát bán célja a kor elvárásainak megfelelő magyar haderő felállítása volt, és ennek érdekében akarta az ország politikusainak egyetértését, közösségvállalását erősíteni. Egymásra utaltság és önálló regionális politikai érdekek állandó találkozása és ütközése jellemezte a Magyar és a Lengyel Királyság, de az Erdélyi Fejedelemség politikusainak véleményét, tevékenységét is. Talán ezért is figyelhető meg a tudományos elemzésekben is hasonló kettősség. Waldapfel József a közös érdekek fel nem ismerése miatt korholta a 16. századi lengyel politikát. Az Oszmán Birodalommal nagy igyekezettel fenntartott békéről egyenesen úgy ír, hogy a lengyelek "kétes értékű szerződések mögött" bújtak meg.324 Bárdossy László sem kíméletesebb a lengyel politika értékelésekor: "A lengyel király fanyar kedvetlenséggel nézte: hogyan tarthatná magát távol az únt rokon bajaitól."325 A közelmúlt történetírása már sokkal árnyaltabban fogalmaz: "Lengyelország mindenáron igyekezett a békét fenntartani Isztambullal, de Lengyelország nem fekszik az oszmán hódítás országútján, nem dúl benne polgárháború, és nem osztották még meg külhatalmi érdekek. Zsigmond király jól látta, ami a Visztula partján egyszerű, az a Duna mentén kiszámíthatatlan veszélyekkel jár."326 Szokolay Katalin megállapítja, hogy II. Lajos ugyan nem kapott segítséget I. Zsigmondtól, és itt elsősorban katonai segítségre kell gondolnunk, de a Jagelló országok közösségében volt valami teljesen szokatlan: "Mégis ez, a XX. században igen felkapott »Jagelló-gondolat«-nak nevezett jelenség olyasvalamit fejezett ki, amellyel a korabeli Európában nemigen lehetett találkozni. Különböző népek, vallások, kulturális és civilizációs hagyományok békés együttélését, legalábbis a viták nyugodtabb rendezését, területi gyarapodást, és védelmet a keletről jövő török veszedelemmel szemben"327 Kelet-KözépEurópa uralkodó családjai közül valóban a Jagelló dinasztia volt az utolsó, amely ebből a térségből származott, pontosan ismerte a régió etnikai, kulturális sokszínűségét, tisztában volt a régió országainak társadalmi, politikai problémáival és figyelembe vette az egyes országok külpolitikai törekvéseit, elkötelezettségeit is. Ebből a szempontból érthető és megmagyarázható az, amit Norman Davis a londoni School of Slavonic and East European Studies lengyel történelemmel foglalkozó professzora I. Ulászló magyar és lengyel király 1444-es tragikusan végződő török elleni hadjáratával kapcsolatban kritikával említ, hogy ez a 322

Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattára, Apponyi Hungarica 1725 Zrínyi Miklós: Az török áfium ellen való orvosság, avagy az töröknek magyarral való békessége ellen antidotum. in Klaniczay Tibor (főszerk.) Kovács Sándor Iván (szerk.): Zrínyi Könyvtár I. Zrínyi Miklós prózai művei. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1985. 211-212. 324 Waldapfel, EPhK 1940. 201. 325 Bárdossy László: Magyar politika a mohácsi vész után. Holnap Kiadó, Budapest, 1992. 47. 326 R. Várkonyi Ágnes: Három évszázad Magyarország történetében I. Korona Kiadó, Budapest, 1999. 34. 327 Szokolay Katalin: Lengyelország története. Balassi Kiadó, Budapest, 1997. 42. 323

57

várnai expedíció inkább volt magyar, mint lengyel érdek.328 Davis is leszögezi - és a török ellen hadjáratot vezető Ulászló király politikájának kritikája ezzel válik teljessé -, hogy a 16. századi lengyel külpolitika alapelve az Oszmán Birodalommal fenntartott béke következetes megőrzése volt.329 Ami tehát Magyarország számára létkérdés volt, nem feltétlenül felelt meg a lengyel érdekeknek, összegezhetnénk Davis értékelését. Azt azonban nem felejthetjük el, hogy az Oszmán Birodalommal szemben képviselt lengyel békepolitika 1526 után, a Jagellók közép-európai hatalmának összeomlása után erősödött fel. Az 1590-es években II. Rudolf császár és III. Murád szultán Magyarországon folytatott háborúja a lengyel békepolitikát is próbára tette. Edward Barton 1593. december 23-án küldött jelentése szerint Szinán pasa nagyvezír a lengyel királyt azok között a fejedelmek között sorolta fel, akik a háborúban a német-római császár mellett állnak: "Szinán pasa különböző fejedelmekről küldött tájékoztatást a Nagyúrnak, akik, ahogy állítja, a német császárt támogatják ebben a háborúban, ezek között legfőképpen az erdélyi fejedelmet, a lengyel királyt és Velencét vádolja ezzel."330 Az érdekes információt küldő Barton 1588-tól vezette a konstantinápolyi angol követséget. Első komoly diplomáciai tevékenysége is - talán nem véletlenül - az 1589-90-es lengyel-török tárgyalásokhoz kapcsolódik. Már akkor segítette a két hatalom közötti megállapodás létrejöttét.331 Míg a 16. században alapvetőnek tartott lengyel-oszmán békepolitika 1593-ban már hatvan éves múltra tekinthetett vissza, addig a hivatalos angol-török kapcsolatok éppen tíz éves évfordulót ünnepelhettek.332 E viszonylag rövid idő ellenére Anglia törökországi követe rendkívül nagy tekintéllyel rendelkezett mind a szeráj pasái és befolyásos politikusai, mind több európai állam isztambuli követe előtt. Az angol befolyás növekedését az Oszmán Birodalom területén semmi sem bizonyítja jobban, mint az angoloknál sokkal korábban, már a század elején a törökökkel kapcsolatot kereső francia politika féltékeny rivalizálása.333 A 16. század második felében Anglia azonban nemcsak a Földközi tenger keleti vidékein, a levantei térségben keresett új kereskedelmi és politikai partnereket. Ugyanebben az időszakban jelentek meg az angol kereskedők a Baltikumban is. Báthory István lengyel királlyá választását Londonban is figyelemmel kísérték, Lazarus von Schwendi generálisra hivatkozva egy Francis Walsinghamnek küldött angol jelentés 1577 áprilisában a következőképpen jellemezte Báthoryt: "Báró Lazarus Schwendi sokat gondol Báthory képzettségére, tehetségére, okos óvatosságára, igyekezetére és éberségére."334 Báthory megkoronázása után már arról jelentettek az angol ügynökök, hogy a török soha nem látott 328

Norman Davis: God’s Playground. A History of Poland. Oxford, 1981. 164. (Davis, 1981) Davis, 1981. 144. 330 "Sinan Bassa hath sent the Grand Signior information against divers Princes favores as hee sayes of the German Emperour in these warres amongst whom as chiefe hee hath accused the prince of Transilvania the king of Poland the state of Venice." Edward Barton William Cecilnek 1593. december 23. British Library Cotton Nero XII. Letter-book of Edward Barton Nr. 6. 331 Józef Garbacik: Le relazioni turco-polacche tra XVI-XVII secolo alla luce dei rapporti e dei dispacci dei baili veneziani a Constantinapoli in Italia, Venezia e Polonia tra Umanesimo e Rinascimento. Wroc³aw-WarszawaKraków, 1967. 222-224. idézi: Paul Cernovodeanu: An English Diplomat at War: Edward Barton’s attendance of the Ottoman campaigne in Central Europa (1596). Revue Roumain d’Histoire, XXVIII. Bucurest, 1989. 429. (a továbbiakban: Cernovodeanu, 1989.) 332 Bartonra és a konstantinápolyi angol követség létrehozására bibliográfiai hivatkozással is: Várkonyi Gábor: A konstantinápolyi angol politika a tizenötéves háború időszakában. Edward Barton angol portai követ jelentései Konstantinápolyból 1593-1597. Aetas 2000/4. 106-123. (Várkonyi, Ae 2000/4.) 333 Az Oszmán Birodalom területén zajló francia-angol rivalizálásra: Niederkorn J. P.: Die europäischen Mächte und der "Lange Türkenkrieg" Kaiser Rudolfs II. (1593-1606). Wien, 1993. 128-137.; Bóna Eszter: Európai követek Konstantinápolyban Edward Barton és François Savary de Brèves levelezései alapján. (kézirat) ELTE Budapest, 2002. 334 "Baron Lazarius Swendius thinks much of Batory’s education, talent, prudence, industry, vigilance." Richard Bruce Wernham (edit.): State Papers Foreign 1577-1578. London, 1980. Nr. 258. 194. (S.P.F.) 329

58

módon békében van, talán azért, mert Báthoryval Lengyelországot is kezébe kaphatta és egész Sziléziáig megnyílt az út előtte.335 Ez azonban nem volt igaz. A török természetesen nem vonult Sziléziáig. Az viszont igaz volt, hogy a most már hagyományosnak mondható békepolitikát az Oszmán Birodalommal szemben Báthory sem törte meg. Hatalmának belső megerősítése, a várható Moszkva elleni hadjárat és a királyságát elismerő oszmán politika természetes következménye volt, hogy lengyel királyként ő is az 1533-as szerződést alapul véve békét kötött a Portával.336 1577-ben Anglia Gdansk és a lengyel király konfliktusában Báthoryt támogatta. I. Erzsébet a segítséget kérő városnak nyíltan megmondta, hogy mivel a város a lengyel király alá tartozik, akivel Angliát ősi szövetség köti össze, ezért durva és precedens nélküli eset lenne, ha őket támogatná akkor, amikor királyuk ellen fegyverkeznek.337 Az angolok azonban nem véletlenül kísérték figyelemmel az új lengyel király minden lépését. Talán csak véletlen egybeesés, de ugyanakkor, amikor William Harborne, titkárával, Edward Bartonnal az oldalán 1578 tavaszán már javában készült a nagy utazásra, hogy megbízóik utasítása szerint kereskedelmi szerződést kössenek az Oszmán Birodalommal, Báthory István lengyel király országa egész területén szabad kereskedést biztosított az angol kereskedők számára.338 Mindezek után már természetes, hogy Harborne-ék a Balti-tengeren, Lengyelországon, Moldván át, az akkori Európa peremén jutottak el Konstantinápolyba, ahol kitartó munkával létrehozták a Levantei Kereskedelmi Társaságot, és egyben hivatalos diplomáciai kapcsolatot is létesítettek az Oszmán Birodalommal. A kereskedelmi társaság konstantinápolyi faktora egyben Anglia hivatalos portai követe lett. Az útvonal, amelyen az angolok a hajdani császárvárosba érkeztek, a későbbiekben is igen fontos volt számukra. A Baltikumban, valamint Európa déli végein, a Földközi-tenger medencéjében messze keletre előretörő angol kereskedelmi vállalkozásokat kötötte össze ez a román vajdaságokon, Podólián, Lengyelországon át vezető út. De többnyire ezt az utat választották a diplomaták és a hivatalos iratokat vivő futárok is. Ezért nem volt hát mindegy sem az angol politikusoknak, sem a kereskedőknek, hogy az 1591 óta az Oszmán és a Habsburg Birodalom között izzó feszültség, 1593-ban lángra lobbanva milyen területeket fog felégetni. Megállítják-e a háborút a Kárpátok ormai, vagy a lángok azokon átcsapva elnyelik a román vajdaságokat is? Távol tudja-e tartani magát a tűztől Lengyelország? A keresztény szolidaritás eszméje, a Magyar Királysággal évszázadokon át ápolt kapcsolatok a háborúba lépés mellett szólhatnak. De a magyar királyi koronát már Habsburg uralkodó viseli, és ez a dinasztia nemrég a lengyel koronáért is kinyújtotta a kezét. Ráadásul Lengyelország szeretne kijutni a Fekete-tenger partvidékére. Ahhoz azonban, hogy a moldvai román vajdaságban stabilan megvethesse a lábát, a törökkel kell alkudoznia; hogy biztonságban legyen a tatártól, szintén az oszmán politika segítségére van rászorulva, és akkor még ott vannak a mindig nyugatalankodó kozákok és az állandóan katonai fenyegetést, 335

"The Turkes was never more peaceful than now, since he has gained the kingdome of Poland, which seems to open to them all the way to Saxony and Silesia." S.P.F. Nr. 258. 194. 336 Báthory István és III. Murád békeszerződésének latin másolata megtalálható: Bécs, HHStA Polen I. 34. 1577. június 26-ai keltezéssel. III. Murád szultán szerződéslevelét (1577. június 17.) a török példányát magyarul kiadta: Papp Sándor: Keresztény vazallusok az Oszmán Birodalom észak-nyugati határainál. Aetas 2002/1. 8791. A teljes szerződés szövegét valamint a királyi megerősítést lásd: Kołodziejczyk, 2000. 269-283. A két dokumentum összevetése a további kutatások feladata lesz. 337 "We regret to hear of your afflicted state, and should be most ready to relieve you, but for two things; one touching our good faith, the other our policy. For the first, your town is, as you are aware, subject to the King of Poland, by ancient treaties our friend and allye, so that it might seem harsh and unprecedented if we were to aid you when you are in arms against your prince…" I. Erzsébet Gdansk városának 1577. szept. S.P.F. 1575-1577. Nr. 248. 184. 338 Báthory István szabad kereskedelmet biztosító oklevele Varsó, 1578. ápr. 9. S.P.F. 1577-1578. Nr. 781. 608609.

59

kihívást jelentő Moszkva, mindez a török-keresztény háborútól való távolmaradás mellett sorakoztatott fel súlyos érveket. Visszatérve Barton 1593. december 23-ai jelentéséhez, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az angol követ nem véletlenül figyelt fel a Lengyelországot érintő hírekre. Szinte azonnal, nem is kellett további utasításra várnia, kész volt az angol diplomácia válasza a kialakult helyzetre, közvetíteni kell a háború felé sodródó államok között.339 A kérdés csupán az, hogy a hadviselő felek közül kik lesznek, akik elfogadják az angolok békeközvetítésre tett ajánlatát? Esetleg a lengyelek, ahogy ezt korábban is tették? Az idézett jelentésben az angol diplomata egyéb rendkívül fontos és érdekes információkat is közöl: "Amit méltóságod a lengyel király tizenötezer talléros ajánlatával kapcsolatban írt, amit Szinán pasának tett, arra az esetre, ha nekem sikerülne békét szereznem a lengyel király és a Nagyúr között, méltóságod tanácsára mellőztem ennek a fizetségnek a kérését, ahogy erről méltóságod is meggyőződhet a mellékelt leveleim másolataiból, amelyeket a királyhoz és kancellárjához340 írtam…"341 Tizenötezer tallér, tehát ennyi volt a béke ára, ráadásul London közvetítésével, mert Barton a "lengyel király ajánlatát" nem közvetlenül Lengyelországból, hanem Londonból tudta meg. Ezek a sorok arról tanúskodnak, hogy a lengyelek és a törökök között már megindultak a tárgyalások, amelyekben, minden jel szerint, az angol diplomácia is jelentős szerepet vállalt. Barton egyenesen saját feladatának tekinti, hogy a szultán és a lengyel király között békét teremtsen. Természetesen a békét ebben az esetben átvitt értelemben kell értenünk, hiszen a Lengyel Királyság és az Oszmán Birodalom között nem volt tényleges hadiállapot. Szinán pasa vádaskodásait, hogy a lengyel király is okozója a kirobbanó háborúnak, egyszerű tárgyalási taktikaként kell értelmeznünk, hiszen Isztambul sem akarta a lengyeleket Rudolf császár szövetségesévé tenni. Ez a jelentés azonban azt is bizonyítja, hogy a háború időszakában hangoztatott angol békeközvetítési szándék nem volt üres diplomáciai szólam. Lengyel-török viszonylatban az angolok valóban aktív részesei voltak a két fél között zajló tárgyalásoknak. Barton következő jelentései azt is elárulják, hogy melyek voltak a két állam között a legtöbb problémát okozó kérdések. 1594. február 3-án342 a magyarországi hadszíntérre rendelt tatár kán hadseregének lengyel területen való áthaladásának nehézségeiről ír. "A tatárokat ezen a tavaszon minden erejükkel Magyarországra rendelték, legkönnyebb átjárójuk a lengyelországi Podólián át lenne, de ahogy szintén értesítettem méltóságodat arról, hogy a lengyelek huszonötezer katonát szereltek fel, hogy határaikat védelmezzék, és megtiltsák a tatárok átkelését azon az úton. Erről most a tatárok értesítést küldtek és panaszkodtak a lengyel király ellen, és most általános tanácskozás lesz arról, hogy a tatároknak merre is kell venniük az útjukat."343

339

Az angol békeközvetítésről: Várkonyi, Ae 2000/4. 115-116., Tóth Sándor László: A mezőkeresztesi csata és a tizenöt éves háború. Belvedere Meridionale, Szeged, 2000. Illésházy Istvánt idézve: 167. (Tóth, 2000.) 340 A lengyel kancellár Jan Zamoyski (1541-1605) 341 "Concerning what your honor writes of the fifteene Thousand dollers promise made by the king of Poland to Sinan Bassa at such tyme as I concluded the peace betweene the king of Poland and the Grand Signior according to your Honor’s counsell I omitt not to sollicite the payment thereof as by the inclosed copies of some of my letters to the king and his chauncellor your Honor may precieve…" Edward Barton William Cecilnek 1593. december 23. uo. Nr. 6. 342 A korabeli angol gyakorlat szerint ezt a jelentést 1593. február 3-ra dátumozta Barton, az új esztendőt március 25-től számították. 343 "The Tartars were comaunded to goe this spring with all theire forces into Hungary, and that theire easiest passage was to goe through Podolia of Polonia, but than alsoe I advertised your honor, how the Poles had provided twenty five thousand souldiers to guard the confynes and to prohibit the Tartars passage that way: of which the Tartars have now sent advice and complaynt against the king of Poland and comming to a generall

60

1594-ben a magyarországi háború egyik kulcsfontosságú kérdése kétségtelenül a tatár sereg felvonulása volt. A tatár sereg Magyarországra vezető pontos útvonalát Ivanics Mária kutatásai tárták fel.344 Gázi Giráj kán személyében először lépett krími kán Magyarország területére. A Kárpátok hágóin átvezető szokatlan útvonal, bár rövidebb, de a hegyvidékhez nem szokott tatárság számára mindenképpen nagy próbatétel volt. Ivanics Mária több érvet is felsorolt amellett, hogy miért ezt az útvonalat jelölték ki a Portán a tatár sereg számára. Először is védeni akarták az Oszmán Birodalom területét az átvonuló sereg elkerülhetetlen pusztításaitól.345 Talán azt is mérlegelhették a szultáni tanácsban, hogy a kán által vezetett sereg megjelenése Erdély határainál az ingadozó fejedelemre is nyomást gyakorolhat. A tatár sereg felvonulása valószínűleg a lengyeleknek szánt figyelmezetés is lehetett. A Kárpátok mindkét oldalán, a lengyelek és a magyarok, igyekeztek lassítani, még nehezebbé tenni a tatárok előrejutását. Az átjárókat eltorlaszolták, a hágókat "bevágták". Barton jelentésével ellentétben nem tudunk arról, hogy a lengyel csapatok megpróbálták volna feltartóztatni a tatárokat. Magyar oldalon, Máramarosban Huszt kapitánya, Kornis Gáspár a seregnek élelmet, a kánnak ajándékot küldött. Az első nagyobb ütközetre az Alföldön, Monostor Pályinál került sor, a csatában a magyarok alulmaradtak, itt esett el Balassi Ferenc. A tatárok felvonulását sem a huszonötezer lengyelről szóló hírek, sem egyéb, esetleges diplomácia próbálkozások nem tudták megakadályozni, legfeljebb késleltetni lehetett a főhadszíntér felé vezető útjukat. Mindenesetre ahhoz még kellő időben megérkeztek, hogy Győr körülzárásában és török szempontból sikeres ostromában részt vegyenek.346 Barton február 3-ai jelentésének van azonban egy másik fontos híre is: lengyel követ érkezését várják a szultáni városban.347 A követség célja pedig nem lehet más, mint a barátság megerősítése a szultán és a király között. A követ érkezéséről szóló találgatások a következő, február 17-én keltezett jelentésben is folytatódnak. Újabb információkkal az angol ebben a jelentésben nem tud szolgálni, ezért a korábbi híreit foglalja össze, a követ hamarosan megérkezik, a lengyel király a baráti viszonyt szeretné megőrizni a szultánnal, valamint Szinán pasa számít a számára ígért tizenötezer tallérra. Márciusban végre megérkezett a lengyel követ. Voltak olyan hírek, hogy egyenesen Szinán pasa táborába fog menni, de végül mégis csak a városba vonult be. Jövetele előtt három nappal levelet küldött Bartonnak, értesítvén őt pontos érkezéséről. Az angol diplomata hat embert és egy hintót küldött a lengyel követség elé, hogy a városon kívül fogadják, és így együtt, az angol követség alkalmazottainak kíséretében vonuljon be Isztambulba. Most már pontosan megírhatta Londonba, hogy a lengyel követség célja a béke megerősítése valamint az, hogy a szultán tiltsa meg a tatároknak, hogy Podólián át menjenek Magyarországra. Az előzetes híresztelések ebben az esetben nagy pontossággal jelezték a várható eseményeket. Március 31-ei jelentésében Barton a tárgyalásokról nem tud semmi újabbat írni, ezért a lengyel követküldési szokásokról számolt be, majd a jelentéséhez egy négy nappal később írt utóiratban tájékoztatja Londont, hogy a húsvétot a lengyel és az erdélyi követ társaságában töltötte. Mindez azt jelzi, hogy az angol diplomata valóban szoros kapcsolatot igyekezett consult what way the Tartars should take theire passage." Edward Barton William Cecilnek 1594. (1593.) február 3. uo. Nr. 12. 344 Ivanics Mária: A Krími Kánság a tizenöt éves háborúban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994. a kán meghívása az 1594. évi hadjáratra: 62-63., a sereg útvonalának rekonstruálása: 65-70. (Ivanics, 1994.) 345 Ivanics Mária Kâtib Çelebit idézi: "Nehogy azonban a tatár sereg iszlám országot tiporjon le, célszerűbbnek látszott, hogy Lengyelországon és az erdélyi határon vonuljanak át." Ivanics, 1994. 66-67. 346 Ivanics, 1994. 75-82., Tóth, 2000. 154-163. 347 "Néhány napon belül reméljük a lengyel nagykövet megérkezését." "Wee expecting within these few dayes a great Embassador out of Poland." Edward Barton William Cecilnek 1594. (1593.) február 3. uo. Nr. 12.

61

tartani a lengyel mellett az erdélyi követtel is. Az év hátralevő részében azonban már semmi érdemlegeset nem tudott jelenteni a lengyel-török tárgyalásokkal kapcsolatban. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy az egyik legfontosabb kérdésben, a tatárok Magyarországra vezető útvonalában a Porta már meghozta a döntést, és ebben már nem lehetett befolyásolni. A lengyel politika pedig arra mégsem szánta el magát, hogy a tatárok podóliai átvonulását háborús oknak tekintse. Csak jó másfél évvel később, 1595 októberében bukkannak fel ismét lengyel vonatkozású hírek az angol követ jelentéseiben. Az alkalmat a Portán bekövetkezett szultánváltás adta. 1595 januárjában meghalt III. Murád szultán, utóda III. Mehmed lett. Október 4-én datált jelentésében Barton az írja, hogy a lengyel király engedélyt kért, hogy követe az ajándékokkal bejöhessen a Portára, hogy gratuláljon az új uralkodónak trónra lépése alkalmából, és azért, hogy "megerősítsék azokat a privélégiumokat, amelyeket mindkét részről korábban szavatoltak."348 A két állam között továbbra is a tatárok jelentik a feszültség forrását. Ahogy korábban, most is hírek keringenek arról, hogy a lengyelek válogatott csapatokkal készülnek határaik védelmére. Majd a november 22-i jelentésben Barton azt írja, hogy a lengyel kancellár, Jan Zamoyski "hírnökeit küldte a Tatárokhoz, hogy a lengyel király a Nagyúr jó barátja volt, és ez ideig semmit sem tett a birodalom sérelmére,…"349 Vagyis a lengyelek nemcsak a Portán keresztül, nemcsak az angol diplomácia segítségét felhasználva, hanem közvetlenül is tárgyaltak a tatárokkal. Bár az angol követjelentésekben erre vonatkozó adatot nem találtunk, de más forrásokból tudjuk, hogy 1595-ben a lengyelek és a tatárok között igen komoly küzdelem zajlott Moldva birtoklásáért. Ez a küzdelem részben katonai csatározásokat, részben diplomáciai tárgyalásokat jelentett. Ennek eredményeként 1595 novemberére sikerült megegyezniük abban, hogy az erdélyi fejedelem szövetségesét, Stefan Rãzvan vajdát közös megegyezéssel lecserélik, és helyébe a lengyelek által támogatott Jeremiás Movilãt állítják.350 A csecsorai béke a tizenöt éves háború további eseményeire is döntő hatással volt. Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem ezután már nem volt képes megerősíteni befolyását Moldvában. A török ellen összekovácsolt erdélyi-havasalföldi-moldvai szövetséget súlyos veszteség érte Moldva kiválásával. Az elkövetkező 1596-os év minden szempontból kiemelkedik, mind a tizenöt éves háború történetében, mind Edward Barton diplomáciai tevékenységét illetően. Ebben az évben hosszú idő után először ismét személyesen a szultán vezette seregét Magyarországra. A török sereg elfoglalta Eger várát, és a várostrom után a mezőkeresztesi csatában, a nálánál jobban felszerelt keresztény hadsereggel szemben is meg tudta őrizni pozicióját. Ezen a hadjáraton, a szultán meghívására az angol követ is részt vett.351 Az év Barton számára a hadjáratra való szultáni meghívással és a lengyel-török tárgyalásokban való részvétellel kezdődött. III. Mehmed szultánt valójában a nagy visszatérő és rendkívül jó politikus, Szinán pasa nagyvezír beszélte rá, hogy az angol diplomatát vigye magával a magyarországi hadjáratra. Barton igyekezett elhárítani a török felkérést, de a

348

"Néhány napon belül reméljük a lengyel nagykövet megérkezését." "Wee expecting within these few dayes a great Embassador out of Poland." Edward Barton William Cecilnek 1594. (1593.) február 3. uo. Nr. 12. 349 "The great Chancelor of Poland was ready with elect band of men to defend his passage, […] and sent his messengers to the Tartars that the king of Poland was good friend to the grand Signior and hitherto had enterprised nothing to the preiudice of the Empire,…" Edward Barton Robert Cecilnek 1595. november 22. uo. Nr. 70. 350 Az 1595. október 21-én megkötött csecsorai (vagy másként csucsorai lásd. lengyel: Cecora, román: Þuþora) békéről: Zbigniew Wójcik: Historia Dyplomacji Polskiej. Tom. II. 1572-1795. Warszawa, 1982. 73. (Wójcik, 1982) a megegyezés dátumát október 22-re teszi: Ivanics, 1994. 87-88., Tóth, 2000. 185. 351 Az 1596-as év eseményeit történetírásunk már sok szempontból feldolgozta, az év eseményeinek ellemzését, most nem tartjuk feladatunknak. Legutóbb: Tóth, 2000. 186-262.

62

szultán parancsával már nem ellenkezhetett:352 "... a nagyvezír mérlegelve számos mentegetődzésemet, amelyeket annak indoklására adtam elő, hogy miért nem vonulhatok a Nagyúrral együtt a magyarországi háborúba, [majd] tájékoztatta a Nagyúrat arról a jó indulatról, amit az angol királynő mindigis kinyilvánított ezzel a birodalommal szemben, valamint arról a jólértesültségről, amivel én mindig rendelkeztem a lengyel királlyal kapcsolatban, amiért is, éppen ezért semmiféle gyanakvás sincs arról a titokról vagy nyílt szivélyességről, amelyet az angol királynő a német császárral fenntart, és mert sok lehetőség adódhat a határokon a lengyel király minisztereivel való eredményes tárgyalásra, úgy ítélte meg, hogy szükséges, hogy a Nagyúr azonnali parancsot adjon nekem, hogy táborával együtt én is elinduljak..."353 Szinán tehát azért ragaszkodok Barton jelenlétéhez, mert ismert volt előtte, hogy az angol diplomata szoros kapcsolataban áll a lengyel politikával. Az, hogy Barton hasznossá teheti magát a lengyel-török tárgyalásokon az igen hamar kiderült. 1596ban a lengyel diplomácia nem volt könnyű helyzetben, Caetani bíboros, VIII. Kelemen pápa nunciusa mindent elkövetett, hogy Lengyelország csatlakozzon a törökellenes keresztény ligához, ellenszolgáltatásként még Moldvát is felajánlotta a lengyel királynak.354 Minderre a későbbiekben még visszatérünk, de lássuk most ismét Barton szövegét! A városba érkezett lengyel követség tárgyalásain az angol diplomata is jelen volt, a tárgyalások során ő volt a tolmács, sőt Szinánnal önállóan is értekezett a lengyel ügyekről. "…néhány napja, hogy a nuncius a lengyel királytól megérkezett alkalom adódott, hogy a Nagyúrnak és a dívánülő pasáknak [felajánljam], hogy a lengyel király latinul írt leveleinek lefordításában használják fel igyekezetemet, mivel ők nem rendelkeznek mind a két nyelvben, a latinban és a törökben is képzett tolmáccsal, és ezért kívánságukban kielégítvén őket nemcsak azt tudtam meg, hogy mit végzett a Nagyúr a lengyel királlyal, de a levelek másolatát elvéve azt is, hogy mi a Nagyúr és a vezír pasa közös törekvése, emellett szintén tanácskoztam a vezír pasával a lengyel ügyekről és emlékeztettem arra a szokásos állandó kijelentésemre, hogy a lengyel király szilárdan ragaszkodik a birodalomhoz, amiben ezek mindig kételkedtek, de most ezt igaznak találván dupla köszönetben is részesültem, egyrészt a vezír pasától, másrészt a nunciustól is.[…] a vezír pasa […] tanácskozott ezzel a lengyel nunciussal, hogy értesítse a lengyel királyt, hogy ezért az illő ragaszkodásáért, amit ezekben a vészterhes időkben ez iránt a birodalom iránt mutatott a Nagyúr hajlandó megengedni, hogy a lengyel király erőit Huszt és Munkács ellen küldje, amely két vár az erdélyi fejedelemhez tartozik a lengyel határon, elfoglalva az említett várakat a Nagyúr beleegyezik, hogy azok mindig a lengyel koronától függjenek,…"355 352

Barton magyarországi utazásáról és az előkészületekről: Várkonyi Gábor: Edward Barton konstantinápolyi angol követ jelentése az 1596. évi szultáni hadjáratról. Levéltári Közlemények, 2002/1-2. 177-199. (Várkonyi, LK 2002/1-2.) 353 "... the visier Bassa weighing the severall excuses I made unto him for my not setting forth with the Grand Signior to the Hungarish warres, advised the grand Signior of the good affection the queen of England hath alwayes showed to this empire, and of the good intelligence I have olwayes had with the king of Poland. Wherefore because noe suspicon [suspition] is extent of any secret or open favor which the queen of England bearath to the german Emperour and because many occurences may happen of profitable conference with the king of Poland his ministers upon the confynes, hee esteemed itt necessary that the grand Signior should give expresse order for may setting forth with his campe ..." Edward Barton Robert Cecilnek 1596. február 12. uo. Nr. 77. 354 Cernovodeanu, 1989. 439-440. 355 "… few dayes since arriving a Nuncio from the king of Poland occasion was offered to the grand Signior and viceroyes to use my industry in the interpretation of the king of Poland his letters writt in Latine unto them, because they have noe interpreter who is skillfull of both the Latin and Turkish tongue: and therefore satisfying them in their request I not onely knew what passed betweene the king of Poland and the grand Signior but tooke copy of the letters which is the inclosed the tenor of that to the grand Signoir and the visier Bassa being all one: besides which alsoe having conference with the visier Bassa concerning the Polish affayres, I brought into his mynd the continuall assertion I used of the king of Poland his firm affection to his Empire, which these alwayes

63

Ez a február végi jelentés rendkívül fontos számunkra. Nemcsak azt bizonyítja, hogy az angol követ valóban aktív részese volt a lengyelek és a törökök között zajló tárgyalásoknak, hanem azt is, hogy a pápai ajánlattal szemben, ami kizárólag Moldvára vonatkozott, a Porta merészebb javaslattal állt elő. A Kárpát-medencén belül is elnézte a lengyel érdekek érvényesítését. Munkács és Huszt lengyel megszállásának engedélyezése szorosan illeszkedik az elmúlt év őszi eseményeinek sorába, amikor is a Porta hallgatólagosan beleegyezett, hogy Moldvában Gázi Giráj kán és III. Zsigmond lengyel király közösen lépjenek fel. Mivel a tatárok és a lengyelek 1595 októberében egymással békét kötöttek, így a Kárpátok mindkét oldalán biztosíthatóvá vált egy esetleges újabb Magyarország elleni tatár felvonulás útvonala. Huszt, amint láttuk már 1594-ben a tatárok felvonulási útvonalába esett. Ha ez a vár Munkáccsal együtt esetleg lengyel kézbe kerülne, akkor ez azt jelentené, hogy a tatárok felvonulási útvonalát át lehetne helyezni, nem lenne szükség arra, hogy Konstantinápoly éléskamrájának számító Havasalföldön keresztül vonuljanak Magyarországra. Ezzel, a két vártartomány megszállását megengedő elvi hozzájárulással az oszmán politika nemcsak "ráígért" a keresztény koalíciót képviselő pápai ajánlatra, hanem rendkívül ravaszul, és tegyük hozzá kifinomult diplomáciával igyekezett egymással szembe fordítani Lengyelországot és Erdélyt. Nyilvánvalóan nem lehettek rejtve a törökök elől az erdélyi-lengyel kapcsolatok, és bizton tudtak a két állam vitás kérdéseiről is. Ilyen volt például Moldva, amelyet mind a két állam igyekezett hatókörében tartani. Lengyelország éppen a tatárokkal megegyezve került lépéselőnybe Moldvában az elmúlt évben, okafogyottá téve a pápai ajánlatot, akkor, amikor az még el sem hangzott, és meggyengítve ezzel a Báthory Zsigmond fejedelem által gondosan felépített törökellenes szövetség erejét. Mindezt talán honorálni is akarta a török politika, amikor a két, Erdélyhez illetve a királyi Magyarországhoz tartozó vár fölött elismerte a lengyel király érdekeltségét. Más feltételezés szerint e két, eredetileg magyarországi vár Lengyelországhoz engedése egyenes folytatása lenne I. Zsigmond és II. Szulejmán megállapodásának, amikor is a két állam határát a Dnyeszter magasságában jelölték ki.356 Ezáltal egyértelművé vált volna, hogy az Erdélyi Fejedelemség az Oszmán Birodalom érdekszférájába tartozik, míg a Lengyel Királyság hatalma Moldvára és a Kárpátok karéján belül a Huszt - Munkács vonaltól északra eső területekre terjedne ki. 1596-ra véglegessé vált, hogy Lengyelország nem lesz tagja a törökellenes keresztény koalíciónak. Barton 1596. június 27-ei jelentésében világosan meg is írta: a lengyel parlament nem szakít a szultánnal, és ezt több európai állammal is közölték. 1596 elején az angol diplomata kétségtelenül eredményesen működött a lengyelek és törökök közötti tárgyalások során, de az igazán nehéz és bonyolult feladat csak ezután következett. Amint láttuk, Szinán pasa tanácsára a szultán kifejezetten megparancsolta, hogy az angol követ csatlakozzon a Magyarországra induló török sereghez. Bartonnak egyedül kellett dönteni, nem számíthatott London utasításaira, hiszen mire megérkezhetett volna tanácsot kérő leveleire a válasz, már rég a szultán mellett kellett vonulnia Magyarország

doubted of, but now finding true I received double thankes therefore as well from the visier Bassa as alsoe the Nuncio.[…] the visier Bassa […] hath conferred with this Polish Nuncio to advertise the king of Poland that for the good affection hee sheweth to this Empire in this troublesome tyme the grand Signior is contended to license the king of Poland to send his forces against Hust and Molcash two castles belonging to the prince of Transilvania upon the confynes of Poland and conquesting the said castles the grand Signior is contented they shall be dependent […] the crown of Poland, …" Edward Barton Robert Cecilnek 1596. február 28. uo. Nr. 78. 356

Wójcik, 1982. 74.

64

felé.357 A helyzete rendkívül kényes volt, mert a "kereszténység javára" tevékenykedő követ könnyen a "kereszténység ellenségének" oldalán találhatta magát. Barton jelentéseiben több érvet is felhoz amellett, hogy meggyőződése ellenére miért is döntött mégis az utazás mellett. Legfontosabb természetesen az, hogy nem mondhatott ellent a szultán akaratának, majd megemlíti, hogy a szultán mellett továbbra is a kereszténység javára működhet. Nyomatékkal esett a latba a lengyelekkel folytatott tárgyalása. Ezzel bizonyíthatta, hogy szolgálatait egy keresztény állam már hasznosnak találta, sőt igazolhatta a többször is hangoztatott angol békeközvetítési szándék sikerét is. A június 27-én kelt jelentésében már egyenesen arról ír, hogy mivel nincs senki az egész birodalomban, aki a latin és a török nyelvet beszélné, szüksége van rá a szultánnak, de ő természetesen mind a két fél javára kamatoztathatja tudását. Nem célunk most, hogy Barton magyarországi útját részletesen ismertessük, csak az Egert ostromló török táborba pillantsunk be egy röpke pillanatra! Az angol diplomata részletes leírása az ostromról régóta ismert.358 Jelentését némileg lerövidítve és átdolgozva 1625-ben Londonban meg is jelentették.359 Fodor Vera fordításában már magyarul is olvasható.360 Azonban ebből, az 1625-ben megjelentetett szövegből éppen jelen vizsgálódásaink szempontjából fontos részt hagytak el. Eger alatt a török táborban lengyel követek érkeztek a szultánhoz, akiknek céljáról és fogadtatásukról a következőket írja Barton: "Eger alatt a Nagyúrhoz egy lengyel követ érkezett, akinek ura kettős játékot játszik: a követség elsődleges célja ugyanis az volt, hogy kieszközölje a Nagyúrnál, adjon különleges parancsot a tatár fejedelemnek, hogy a mostani, Magyarországra való utazása alkalmával ne lépje át sem Podólia, sem Moldva, sem Lengyelország más részeinek határát, mert Lengyelország királyának hadai fegyverben vannak a kozákokkal szemben, és ha találkoznak a tatár sereg bármely részével, és összecsapásra kerül sor, ami valószínű, akkor az ne okozzon bonyodalmat a [Nagyúr] birodalma és a lengyel királyság között, amennyiben a Nagyúr magyarországi terveinek hátráltatásaként értelmezné a tatárok feltartóztatását. De már mielőtt ezt a követet elküldték, jól tudta Lengyelország királya, hogy a tatárok közelednek, és felkészült a feltartóztatásukra, ami meg is történt, úgy, ahogy eltervezte: a tatárokat a Nyeszter361 folyón való átkelés közben, amikor egy részük csónakokban, mások szokásuk szerint a lovaik farkába kapaszkodva úszva kísérelték meg az átkelést, megtámadták a lengyel katonák elrejtőzött felderítői, akik kozák álruhában tutajokra szálltak, és hamar legyőzték a vízen lévő tatárokat: valamennyit levágták vagy fogságba ejtették - ezek között volt a tatárok főbírája is. Az elsőként átkelők - köztük a fejedelem362 is - bizony csak nagy veszély és veszteségek árán menekültek meg; akik a túlparton maradtak, arra menekültek vissza, ahonnan jöttek. Mivel a lengyelek, akik tudtak az érkezésükről, nyolcnapi járóföldes távolságban felégették a füvet, a tatárok nem találtak élelmet a lovaiknak, ezért gyorsan haza is tértek. Minderről a hírek három nappal azelőtt érkeztek meg a török táborba Eger alá, minthogy a lengyel követ odaért volna, és ezért mondtam Lengyelország királyáról, hogy kettős játékot játszik - hiszen bár ő volt a fő oka annak, hogy a tatárok magyarországi utazása meghiúsult, úgy tett, mintha erről mit sem tudna, és minden felelősséget a kozákokra hárított, mint engedetlen alattvalókra és lázadókra. A tatárok, akik főerőiktől megfosztva arra 357

Barton magyarországi útjával most nem foglalkozunk részletesen, ezzel kapcsolatban lásd: Cernovodeanu, 1989., Fodor Vera: Angol tudósítás Eger ostromáról és a mezőkeresztesi csatáról. Hadtörténelmi Közlemények, 35. 1988. 551-561., Várkonyi, Ae 2000/4. 121., uő LK 2002/1-2. 358 lásd Kropf Lajos részletes ismertetését: Kropf, 1895. 359 Samuel Purchas: His Piligrims. London, 1625. 1354-1360. 360 Fodor, im. 361 Dnyeszter 362 1596-ban Gázi Giráj kán helyett testvére Feth Giráj kalga vezette a tatár csapatokat Magyarországra. A Kárpátokon való átkelést meg se próbálták. Belgrádnál csatlakoztak a szultáni sereghez. Ivanics, 1994. 89-90.

65

kényszerültek, hogy Vidinben, egy, a Fekete-tengernél található thrákiai városban maradjanak, és nem tudták segíteni a Nagyurat magyarországi háborújában,363 mindenért, ami köztük és a lengyelek között történt, Lengyelország királyát és annak főkancellárját okolták. A lengyel követet a Nagyúr, a nagyvezír és a főminiszterek nem is fogadták bizalommal, amiről én titokban értesültem, mert a nagyvezír igyekezett távol tartani a lengyel követtől. Azt tanácsoltam neki, hogy a saját érdekében szálljon hajóra, és a Dunán utazzon Moldva felé, így elkerülve a barbár tatárok haragját, akikkel, semmi kétség, találkozna útközben, ha szárazföldön utazik - ezt a tanácsot megfogadva, kíséretével Belgrádban hajóra szállt, és haza is ért épségben."364 Amennyiben Bartonnak igaza van, akkor III. Zsigmond lengyel király valóban kettős játékot játszott. Hiszen még egy év sem múlt el, hogy Moldvában megegyezésre jutott a krími kánnal. Az év elején pedig megkapta a Porta engedélyét, hogy Erdélyhez és a királyi Magyarországhoz tartozó várakat is megszállhasson. Azonban a lengyel politika is érezte, tudta, hogy nem feszítheti már tovább a keresztény szolidaritás húrját. Külpolitikai érdekei úgy kívánták, hogy az Oszmán Birodalommal továbbra is fenntartsa a békét, de a tatár segédcsapatok Erdélyre, Magyarországra való átengedése, sőt átsegítése talán már túl sok lett volna. A helyzetet a kozákok, vagy inkább, ahogy Barton is gondolta, a kozákoknak öltözött lengyelek oldották meg. Az angol jelentésben sok pontatlanság és bizonytalanság is van, ezek felderítése a további kutatások feladata. Kérdés többek között, hogy miért nem engedték Bartonhoz a lengyeleket, amikor még az év elején az ő segítségét vették igénybe? Ezért is írja Barton, hogy értesüléseit titokban szerezte. Esetleg megmagyarázhatja Barton mellőzését, hogy tavasszal elhunyt Szinán pasa, akiről a követ úgy emlékezett meg, hogy nagy embert veszített vele a birodalom, munkáját aligha tudja folytatni bárki is, de halálával az angol királynő is elveszítette egyik legfontosabb barátját.365 Szinán utódáról, Damad Ibrahim pasáról ráadásul Bartonnak lesúlytó véleménye volt, csekély értelmű, tehetségtelen embernek tartotta, aki még csatát sem látott.366 Azonban a lengyelekkel folytatott tárgyalások során Barton tudására szüksége lehetett Ibrahim pasának is. Azt, hogy miért nem vette igénybe jelenleg csak találgathatjuk. Ibrahim pasa feltehetőleg önállóan akarta intézni a birodalom külügyeit, idegen nemzet(ek) bevonása nélkül, úgy gondolhatta, hogy a lengyelekkel folytatott további tárgyalásokhoz már nincs szüksége az angol követ szolgálataira. Elképzelhető, hogy személyes ellentét is volt köztük, legalábbis ez érezhető Barton lesúlytó véleményéből. Barton 1597-ben már újra Konstantinápolyban volt, de nem ismerünk olyan adatot, hogy a lengyel-török diplomáciai érintkezésekben ebben az évben is szerepe lett volna. Pedig a tárgyalások nem szakadtak meg. A Stanisław Gólski által vezetett követség a korábbi tárgyalások fonalán haladt. A szultán elé terjesztett kéréseiket III. Mehmed Zsigmond királyhoz írott leveléből ismerjük.367 A követ mindenek előtt kifejezte, hogy a lengyel király hűséges maradt a Portához, még akkor is, ha más uralkodók éppen az ellenkezőjére csábították. Hűségének bizonyítéka, hogy a moldvai "felkelés" idején segített helyreállítani a 363

Gázi Giráj kán 1596-ban Szilisztrében maradt, amennyiben az ő seregét tekintjük főseregnek, testvére egy kisebb sereggel csatlakozott a szultánhoz, tehát Barton állításával szemben a tatárok, igaz kisebb sereggel, de részt vettek az 1596-os hadjáratban. Ivanics, 1994. uo.

364

Edward Barton jelentése a magyarországi hadjáratról Robert Cecilnek 1597. január 5. London, Public Record Office SP 97/3 fol. 147-159.; Várkonyi, LK 2002/1-2. 183. 365 Barton 1596 március 24-re teszi Szinán halálát, erről március 31-én keltezett jelentésében számolt be. Barton Robert Cecilnek, 1596. márc. 31. In. Poór János (szerk.): Kora Újkori Egyetemes Szöveggyűjtemény Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 428. (Bóna Eszter fordítása) 366 u.o. 367 III. Mehmed szultán III. Zsigmond királyhoz 1597. november 1-10. in Zygmunt Abrahamowicz: Katalog Dokumentów Tureckich. Warszawa, 1959. 228-229. Nr. 237.

66

rendet ebben az országban. Mindezek után a király arra kéri a szultánt, hogy újítsa meg a szövetséget, ahogy az Murád szultán idejében megköttetett. A követ azt is bejelentette, hogy az oláh vajdákat a király akarja kinevezni, de a Porta továbbra is ugyanazt az adót kapná, mint eddig. A király azt is kéri, hogy Erdély elfoglalása után a szultán oda ne nevezzen ki beglerbéget, hanem a királlyal közösen állítsanak vajdát az ország élére. Végül pedig, ahogy ezt már megszokhattuk, a lengyel király Husztot, Munkácsot és Kassát kéri. A szultáni válasz a várak ügyében, ahogy eddig is, jóváhagyta a lengyelek kérését, de Havasalföld ügyében a krími kánhoz utasította a lengyeleket, Erdélyben pedig fenntartotta a maga számára a vajda kinevezésének jogát. Barton 1598 elején a városban kitört pestisjárvány áldozata lett. Közvetlenül halála előtti diplomáciai tevékenységéről keveset tudunk. Feltételezhető, hogy amíg a betegség le nem döntötte lábáról, a szokásos energiával igyekezett intézni a követség ügyeit. Tudjuk, hogy megpróbálkozott a Habsburg és az oszmán politika közötti közeledés elősegítésével, követét Budára is elküldte, de semmiféle eredményt nem ért el vele.368 Utóda egyik titkára, Henry Lello lett. Az ő jelentései között maradt fenn az a rövid, alig egy oldalas irat, amely a lengyel török tárgyalások pontjait tartalmazza. Az irat keltezetlen, pontosan nem tudjuk, hogy mikor keletkezhetett, de tartalmából ítélve az 1597. novemberi lengyel-török tárgyalások után és az 1598. augusztus 4-én kiadott szultáni szerződéslevél369 közötti időszakban készíthették. Az irat tíz pontban sorolja fel mindazt, amiről már az elmúlt években részleteiben tárgyalt egymással a két fél. "A törökök és Lengyelország közötti szerződés pontjai A barátság és szerződés a lengyel király őfelsége és a Nagyúr között az alábbi feltételekkel jöjjön létre: Először, hogy a Nagyúr kegyesen elismeri, hogy Moldva és Havasalföld tartományok a lengyel király őfelsége alá tartoznak, aki tetszése szerint rendelkezik velük és kormányozza azokat. Másodszor, hogy ha a Nagyúr háborút akar indítani a német császár ellen, ne vezesse a seregét Munkács, Huszt és Kassa irányába, és ne támadja meg a császárt ezen irányból, mert e helyek korábban a lengyel király alattvalói voltak. Harmadszor, hogy a Nagyúr Erdélyt, vagy más, Lengyelországgal határos tartományt elfoglalva, az említett tartományokba keresztény kormányzót nevezzen ki, a lengyel király tetszésének megfelelően, aki ügyeljen a Nagyúrral való kölcsönös barátságra, és kormányozza az országot bölcsen és békésen, a követek és a kereskedők biztonságos átutazása érdekében. Negyedszer, hogy a tatárokat valamint bármelyik fél köznyugalmának ellenségeit Bendírből, Akermanból és a Podóliával határos területekről távolítsák el. Ötödször, hogy a Nagyúr adjon a tatárnak azonnali parancsot, hogy ezentúl soha többé ne támadja meg Lengyelországot, mert az első alkalommal amikor a tatárok megtámadják a lengyel király területeit, az össze fogja gyűjteni minden seregét és lerohanja Tatárországot, és e jelen nyilatkozat szerint ne háboríthassa és sérthesse meg a békét és barátságot a Nagyúr és a lengyel király között. Hatodszor, hogy a Nagyúr ne nevezze ki magát az ochacoi370 területek urának, mert ez a cím a lengyel király őfelségét illeti meg. Hetedszer, hogy a Nagyúr a lengyel királyt, ha ír neki, ne Lech Kiralnak szólítsa, ami lengyel királyt jelent, hanem Lech Padiszának, ami a Lengyelország császárát jelenti. 368

Cernovodeanu, 1989. 443. A szerződéslevélre Papp Sándor hívta fel a figyelmemet, szívességét ezúton köszönöm. Kiadta: Ko³odziejczyk, 2000. 313-323.; rövid kivonata: Abrahamowicz, 1959. 234. Nr. 242. 370 Oczaców - Hoçakov - Özü, (Ukrajna) kikötő a Fekete-tenger északi partvidékén. 369

67

Nyolcadszor, hogy az ismaeli371 tartományt, amely korábban Moldva fennhatósága alá tartozott, és amelyet Áron, volt moldvai fejedelem nem régiben felégetett és elnéptelenített többé ne a törökök építsék fel és népesítsék be, hanem mindörökre maradjon Jeremiás moldvai fejedelem fennhatósága alatt, és az ő keresztény alattvalói lakják. Kilencedszer, hogy a Nagyúr űzzön el a városból [ti. Konstantinápolyból] minden keresztény fejedelmet vagy bárki mást, aki a moldvai vagy havasalföldi fejedelemségre áhítozik, mint az említett tartományok nyugalmának háborítóit, és különösen, hogy a Nagyúr szigorúan büntesse meg Janculót a volt moldvai fejedelem fiát. Tizedszer, hogy a Nagyúr vegye el Cibucy372 tartományt a tatároktól, és adja azt vissza, amint az a régi időkben volt a moldvai fejedelemnek."373 A szerződés pontjai mind lengyel, mind oszmán szempontból két fontos célkitűzést szolgálnak. Az első a Fekete-tenger nyugati medencéjében 1595-97 között kialakult hatalmi helyzet konzerválása, a második pedig a Kárpát-medencén belül húz határvonalat a lengyelek és az Oszmán Birodalom közé. A lengyelek azon igyekezete, hogy megvessék lábukat a Fekete-tenger partvidékén, a Krími Kánság, a Porta és részben az Erdélyi Fejedelemség terveivel is ütközött. A tizenöt éves háború kedvező körülményeket teremtett a lengyel törekvések számára. Zamoyski kancellár ösztönösen is felismerte, hogy a háborúból való kimaradás fejében a Porta elnézheti a lengyelek térhódítását a román vajdaságokban, ahogy ez Moldvában megtörtént 1595-ben. A Fekete-tenger nyugati medencéje 1595 és 1597 között a tizenöt éves háború mellék hadszínterévé vált, ahol a csatákat csak kisebb részben vívták katonák, inkább a diplomatáké volt a szerep. Véleményünk szerint Báthory Zsigmond nemcsak azért veszíti el Moldvát, mert nem volt elég hadereje, hogy az általa támogatott Stefan Rãzvan vajdát megvédje, hanem azért, mert diplomáciája volt elégtelen a vajdaság megtartására. A lengyel krími tatár-oszmán együttműködést nem tudta hatásos ellenlépésekkel, kezdeményezésekkel, diplomáciai akciókkal megbontani. Báthory Zsigmond külpolitikája még az ellenségesnek nem mondható Lengyelországgal szemben is csődöt mondott, és nem működött a családi kapcsolatrendszer sem. Ami a tatárokkal való tárgyalásokat illeti, eddigi ismereteink szerint 1597 novemberében sem az erdélyi fejedelem, hanem a krími kán kezdeményezte a kapcsolatfelvételt. De ekkor már késő volt, hiába indult erdélyi követség a Krímbe, amíg tárgyaltak Báthory Zsigmond 1598 márciusában lemondott trónjáról. Ahogy Ivanics Mária megjegyezte Báthory Zsigmond a "pillanatnyi veszély elhárítására kezdett tárgyalásokba törökkel-tatárral", vagyis sajnos semmiféle céltudatosság sem figyelhető meg a tatárokkal elkezdett diplomáciai kezdeményezéseiben, hacsak nem az időhúzás.374 Pedig Gázi Giráj kánnal lehetett volna tárgyalni, ahogy ezt a lengyelek bebizonyították. A lengyel politika kiválóan használta fel érdekei érvényesítésére az angol diplomácia támogatását. Láttuk, hogy sok esetben az oszmán-lengyel kapcsolatok közel sem voltak olyan zökkenőmentesek. Azonban minden esetben megtalálták a közös érdekek felé vezető utat. Huszt, Munkács és Kassa oszmán részről való felajánlását a lengyel koronának viszont egészen más szempontok alapján kell értékelnünk. Míg a Kárpátokon túl, Moldvában a lengyel király ténylegesen is rendelkezett hatalommal, addig a Magyar Királyság területén ez inkább csak jelképes lehetett. Elképzelhetetlen, hogy Kassa esetleges lengyel megszállása ne okozott volna konfliktust a mindenkori magyar királlyal. Oszmán oldalról ez az ajánlat szerves részét képezi annak az elképzelésnek, hogy a Magyar Királyság meg nem szállt északi területeiből valamiféle kis államocskát kreáljanak. A történetírás ezt az oszmán elképzelést a 371

Ismail (Románia) Feltehetőleg: Cibulevka (Moldáv Köztársaság) Dnyeszter menti település. 373 London, Public Record Office, SP 97/7 fol. 183. 374 Az erdélyi-tatár szövetségről: Ivanics, 1994. 100-121. 372

68

"Kassai vajdaság" vagy "Orta Madzsar" néven ismeri.375 Mindezt azzal kell kiegészítenünk, hogy az oszmán politikának az a közismert gyakorlata, hogy határai mentén vazallus államokat hozzon létre, és ennek megfelelően kísérletezett a Magyar Királyság megmaradt területeinek különböző hatalmi struktúrákba rendezésével nem tekinthető egy merev, az európai hatalmi viszonyokat figyelmenkívül hagyó oszmán politikai sajátosságnak. Éppen ellenkezőleg, a lengyel-török szerződés azt bizonyítja, hogy az oszmán politika rendkívül érzékenyen reagált a határaival szomszédos területeken, régiókban bekövetkezett hatalmi változásokra. Pontosan tisztában volt a különböző európai államok hatalmi törekvéseivel, jelen esetben Lengyelországnak a Fekete-tenger medencéjében a Balkán felé irányuló expanzív politkájával. A tanulmányunk elején, a Barton által említett 15 ezer tallér, amit a lengyel király fizetne a békéért rendkívül félrevezető adat, mert azt sugallja, hogy Lengyelország mindenáron, még megvesztegetéssel is, de szeretné fenntartani a békét az Oszmán Birodalommal. Lengyelország valóban érdekelt volt a béke megőrzésében, de ebben az esetben úgy véljük, hogy a békére leginkább a törököknek volt szüksége, katasztrófális lehetett volna az Oszmán Birodalomra nézve, ha Lengyelország belép a törökellenes koalícióba. A béke ára tehát nem a lengyelek által fizetendő 15 ezer tallér, hanem Moldva lengyel befolyási övezetként való elismerése volt. Mindezt kiegészítette a Magyar Királyság észak-keleti területeinek, a Kassa - Munkács - Huszt vonaltól északra eső régiónak az oszmánok által való felajánlása a lengyel király számára. A lengyel-török szerződés Északkelet-Magyarországot érintő kitételét értelmezhetjük úgyis, hogy ennek a területnek a megszállásáról a Porta lemondott, sőt azt átengedte egy keresztény államnak, Lengyelországnak. A magyarországi és erdélyi vonatkozások tekintetében érdemes összevetnünk a békeszerződés angol nyelvű és az elkészült török dokumentum szövegét. Az angol dokumentumhoz képest az 1598. augusztus 4-ei békeszerződés török szövege kicsit másként fogalmaz: "És kérelmezte [ti. a lengyel király], hogy az Erdély határánál lévő három várat, amelyek a bécsi királyhoz tartoznak, Kassát, Husztot és Munkácsot elfoglalhassa. Ha a lengyel király azt az országrészt azelőtt elfoglalja, mielőtt azt én nem hódítom meg a győzdelmes erőmmel, a mi részünkről betörés és beavatkozás nem történik, maradjon az ő birtokában." 376 Ezzel szemben az angol szövegben ezt így olvashatjuk: "Másodszor, hogy ha a Nagyúr háborút akar indítani a német császár ellen, ne vezesse a seregét Munkács, Huszt és Kassa irányába, és ne támadja meg a császárt ezen irányból, mert e helyek korábban a lengyel király alattvalói voltak." A különbség szembetűnő. A török békeszerződés egyértelműen kifejezi, hogy a felsorolt várak a magyar király országához tartoznak. A szultán ahhoz járul hozzá, hogy a lengyel király birtokba veheti az említett helyiségeket, de csak abban az esetben, ha azokat még oszmán hadak nem hódították meg. A törökök a területet először birtokba vevő jogát ismerik el. Még azt is hozzáteszik, hogy ezt a lengyel király kérelmezte. Az angol nyelvű szerződésmásolatot egészen más hatalmi szemszögből fogalmazták. A szöveg kifejezetten tiltja a törökök számára, hogy Kassa, Munkács és Huszt irányába támadjanak ("a Nagyúr ... ne vezesse a seregét ... ne támadja meg ..."). Az indoklásban pedig az szerepel, hogy az említett helyek korábban a lengyel király fennhatósága

375

Lele József: Erdély a tizenöt éves háborúban és a Porta. Aetas 1991/3-4. 108-109., Varga J. János: I. Rákóczi György és az "Orta Madzsar". In Tamás Edit (szerk.): Erdély és Patak fejedelemasszonya Lorántffy Zsuzsanna, Tanulmányok születésének 400. évfordulójára Sárospatak, 2000. II. 247-270.; uő Az "Orta Madzsar" szerepe Perényi Pétertől Thököly Imréig: a nyugati irányú török hódítás metodikájához. In Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Budapest, 2002. 415-423.; Tóth Sándor László: A "Szináni ajánlat". Oszmán vazallus államok létesítésének terve 1593-ban. Aetas, 2002/2. 97-111. 376 Kołodziejczyk, 2000. 323. A két szöveg eltérő fogalmazására Papp Sándor hívta fel a figyelmemet, amit ezúton is köszönök.

69

alatt álltak. III. Zsigmond király politikusai a Jagelló continuitással érvelve igyekeztek meggyőzni a törököket. A két szöveg közötti eltérés oka az, hogy az angol jelentéshez csatolt szerződés forrása a lengyel tárgyalódelegáció szövegvariánsa volt. Természetes, hogy a lengyelek saját hatalmi érdkeiket határozottabban megfogalmazó szöveget készítettek. Izgalmas az alá-fölé rendeltségi viszonyt kifejező szavak használata. A török szerződésben a lengyel király kérelmére engedélyezik a várak lengyel megszállását, míg a lengyel forráson alapuló szövegben erről egyáltalán nincs szó.377 A Kassától Husztig terjedő régió, melynek lengyel megszállását a Porta nem ellenezte, nagyjából megegyezik annak a hét vármegyének a területével, amelyet a 17. század során az erdélyi fejedelmek hosszabb-rövidebb ideig, megszakításokkal fejedelemségükhöz csatolhattak. De találhatunk más érdekességeket is. Ez a terület foglalta magába a legjelentősebb Rákóczi birtokokat, és ez az országrész adja majd a 17. század utolsó harmadában Thököly Imre Felső-Magyarországi Fejedelemségének jelentős részét. Itt kell visszatérnünk, egy gondolat erejéig az Eger alatt táborozó Bartonhoz, pontosabban az ideérkező lengyelekhez. Nem kizárható, hogy a lengyelek célja az volt, hogy megtudják, milyen terveket fontolgat a szultáni hadvezetés a vár elfoglalása után. Vajon nem tervez-e további előrenyomulást? Hiszen akkor veszélybe kerülne a már korábban Lengyelországnak ígért Kassa vagy Munkács. De a nagyvezír és a szultán tartotta magát az ígéretekhez. Mezőkeresztesnél megakadályozták, hogy az egyesült királyi és erdélyi hadak visszafoglalják Egert, de Kassa irányába sem akkor, sem később nem vezettek támadó hadjáratot. 1596-ban a készülő lengyel-török megállapodást nem veszélyeztette semmi. Ha rátekintünk a térképre, akkor még érdekesebb kép bontakozik ki előttünk. A három említett vár, illetve város majdnem pontosan egy ÉNY-DK irányú egyenes vonalán helyezkedik el. Ez az egyenes közel párhuzamos a Dnyeszter folyásával, ami a 16. század első felében éppen a lengyel-török befolyási övezet határa volt. Ha ezt az egyenest a Fekete-tenger irányába meghosszabbítjuk, akkor az Akkermanon áthaladva éri el a tengert, nagyjából megadva azt a határvonalat ameddig a lengyel befolyás Moldvában érvényesült. Moldva székhelye, Jászváros (Jaºi) ettől a vonaltól északra található. Nem történt más, mint a 16. század első feléhez képest a lengyel-török befolyási övezet határa a Dnyesztertől déli irányba tolódott el, és így már a Kárpát-medencét is elérte. Kassa-Munkács-Huszt azt a vonalat jelöli, ameddig a lengyel befolyási övezet határa a Kárpát-medencében terjedt. Ezek alapján azt mondhatjuk, hogy a "Kassai Vajdaság" terve, mint oszmán politikai sajátosság, csak részben alkalmazható, és adhat magyarázatot a Királyi Magyarország északi területein bekövetkezett 16-17. századi hatalmi változásokra. A lengyel-török békeszerződés sokkal inkább megfelel annak az európai politikai és diplomáciai gyakorlatnak, mely az aktuális érdekek mentén, az erőegyensúly alapján rendelkezett a különböző régiók statusáról. Talán nem túlzás, ha kijelentjük, hogy a tizenöt éves háború első felvonásának nyertese - ha európai kontextusban értékeljük a hadi és diplomáciai eseményeket - az az Anglia, amely sikeresen védte meg vezető pozicióját a Portán és erősítette meg politikai befolyását Moldván át Lengyelországig, valamint az a Lengyel Királyság, amely elérte a Fekete-tengert, és az Oszmán Birodalommal közös határát jelentősen délre tolta. Ezzel az 1598-as lengyel-török békeszerződéssel Észak-kelet-Magyarország, modern kifejezéssel élve, lengyel védőernyő alá került. Ez inkább elvi, mint gyakorlati jelentőséggel

377

A oszmán-lengyel diplomáciai tárgyalások mechanizmusáról: Kołodziejczyk, 2000. 68-85

70

bírt, de kétségtelenül hatással volt mind Erdély, mind a Királyi Magyarország későbbi történetére is.378

378

Ezt a vonalat a lengyelek és a törökök is tiszteletben tartották az elkövetkező 17. század során is. 1644-ben a Varsóban tárgyaló Wesselényi Ferencnek arra a kérdésére, hogy nem félnek-e a lengyelek, hogy I. Rákóczi György az általa elfoglalt területet a törököknek fogja átadni, IV. Ulászló király azt válaszolta, hogy ettől nem tartanak, mert a törököknek és a lengyeleknek régi szerződésük van arról, hogy a lengyelek, ha szükségesnek tartják Kassa, Munkács, Huszt várait is megszállhatják. Wesselényi Ferenc jelentése III. Ferdinándnak, Gdów, 1645. július 9. In Georgius Pray: Epistolae procerum Regni Hungariae III. Posonii MDCCCVI. 452-454.

71

Balogh László

A LOVAGOK KORA The Crusades and the Military Orders. Expanding the Frontiers of Medieval Latin Christianity. Edited by Zsolt Hunyadi and József Laszlovszky. In memoriam Sir Steven Runciman (1903-2000). Department of Medieval Studies, Central European University. Budapest, 2001. 606. 1999-ben a budapesti székhelyű Central European University egy a középkori keresztesek és a lovagrendek szerepével foglalkozó konferenciát rendezett. Ennek anyaga - három további tanulmánnyal bővülve - a recenzált munkában került publikálásra. Az angol, német, francia és cseh nyelvű tanulmányokat tartalmazó kötet hat fejezetre oszlik. Az elsőben a keleti keresztes államok történetének egy-egy kérdését vizsgálták a tanulmányok szerzői (Rudolf Hiestand, Farhad Daftary, Sághy Marian, Svetlana Bliznyuk). A második részbe a katonai rendek Közel-Keleten játszott szerepével foglalkozó munkák kerültek (Major Balázs, Michael Metcalf, Benjamin Z. Kedar, Peter W. Edbury, Theresa M. Vann). A kötet utolsó két fejezete a lovagrendek szervezetével (Kaspar Elm, Jochen Burgtorf, Michael Gervers, Helen J. Nicholson), és a Baltikumban játszott szerepükkel foglalkozik (Maria Starnawska, Pósán László, Leszek Kajzer, Piotr A. Nowakowski, Juhan Kreem, John H. Lind). A fennmaradt két fejezetben szereplő tanulmányok szerzői (Miha Kosi, Borislav Grgin, Ivica Prlender, Ljubinka D idrova, Norman J. Housley, Veszprémy László, Karl Borchardt, Stossek Balázs, Hunyadi Zsolt, Anthony Luttrell, Neven Budak, Engel Pál, Libor Jan, Laszlovszky József, Soós Zoltán, Martin Wihoda) a keresztesek és a katonai rendek keletközép-európai szerepét vizsgálták. A recenzensnek nehéz feladata van, ha egy ilyen, időben és térben tág tematikájú kötetet kíván ismertetni. Magam a kötet azon tanulmányai közül választottam ki néhányat a részletesebb bemutatásra, amelyek - hol szorosabban, hol kevésbé szorosan - kötődnek a középkori magyar állam történetéhez. Karl Borchardt tanulmányában a templomosok közép-európai jelenlétét vizsgálta (The Templars in Central Europe). Abból adódóan, hogy a templomos rend ezen a területen a feloszlatásakor csak mintegy 50 birtokkal rendelkezett, az itt játszott szerepüket alig vizsgálták a kutatók. A szerző a rend történetét - és ezen belül természetesen annak középeurópai szakaszát - négy korszakra bontva tárgyalja. Az első a rend hivatalos megalapításától (1128) a 13. század elejéig tartott. Ekkor a jeruzsálemi zarándokok megvédésére létrehozott lovagrend az adományként kapott birtokok jó részét azonnal eladta, hogy a befolyt pénzt a Szentföldön harcoló testvéreire tudja fordítani. Különösen igaz ez a Közép-Európában kapott adományokra, amelyek messze estek a többi templomos birtoktól, és ezért fenntartásuk - egy lovag személyes jelenlétén túl - rendkívül költséges is lett volna. Ráadásul sok esetben nem is azon fontos kereskedelmi utak mentén feküdtek, amelyeket a lovagok használtak. A második szakasz a 13. század közepéig tartott. Ekkor - főképpen a III. keresztes hadjárat hatására - a templomosok jelentős birtokadományokat kaptak. Ezek sorsa azonban már nem az értékesítés lett, hanem a rend azokon egy-egy tisztségviselő révén maga kezdte meg a gazdálkodást. Közép-Európában a Staufok és a pápaság közötti ellentét miatt a templomosok kevés adományhoz jutottak. Ezek is inkább egyházi személyektől, nemesektől és városiaktól származtak, és nem az uralkodóktól. 72

A közép-európai birtokaikon a rend kevés lovagot állomásoztatott, amire jó példa, hogy bár az 1241-ben a mongolok ellen vívott Legnica-i csatába a lovagok egy 500 fős csapatot küldtek, de a halottak között csak hat templomos lovagot és két sergeant-et találunk. A harmadik korszak a rend elleni per kezdetéig tartott. Ennek a fő jellemzője az volt, hogy a templomosok - a Szentföldön való kilátástalan helyzet miatt - európai birtokaik gyarapítását szorgalmazták. Ennek érdekében az újonnan belépő nemeseket a családjuk birtokaihoz közeli rendházakba helyezték. A rend fő problémáját azonban nem sikerült megoldani. Az johanniták - a megváltozott helyzetben - a gyógyítás terén jelölték meg a feladatukat. A Német Lovagrend Európa észak-keleti felén folytatott fegyveres harcot a pogányok ellen. A templomosok azonban nem tudtak a társadalom számára létüket igazoló feladatot választani. Gazdagságuk és kiterjedt pénzügyleteik pedig sok emberben visszatetszést keltettek. A negyedik szakaszt a templomosok elleni per (1307-1312) és a feloszlatásuk jelenti. IV. Szép Fülöp - V. Kelemen pápa aktív közreműködésével - bebörtönözte, majd pedig kivégeztette a rend vezetőit. A rend tagjainak nagy része azonban sikerrel vészelte át ezt az időszakot. Közép-Európában sokan befolyásos családjuk segítségével a johanniták között találtak menedéket. A templomos birtokok kétharmada pedig szintén e rend kezére került. Hunyadi Zsolt a 14. század végéig tekintette át a johanniták magyarországi jelenlétét (The Hospitallers in the Kingdom of Hungary: Commanderies, Personnel, and a Particular Activity up to c. 1400). A rend itteni szerepvállalását a 12. század közepéig lehet visszavezetni, amikor II. Gézának és családjának a kezdeményezésére megalakulhatott az első rendház Székesfehérvárott. A 13. század első felében sorra jönnek létre - többségében a Dunántúlon vagy annak közvetlen közelében - a rendházak (Ljuba, Kesztelc, Csurgó, Szirák, Aracsa, Esztergom, Újudvar, Tolmács, Dada, Sopron és talán Győr). A templomos rend megszüntetésével a birtokaik jelentős részét pedig éppen a johanniták kapták meg (Hresno, Gora, Dubica, Nekcse, Szentmárton/Božjakovina, Szentmárton/Sv. Martin na Muri, Okur, Vrana, Bő, Keresztény, Szentiván, Lesniça). Ezek az adományok azonban nem bizonyultak hosszú életűeknek, mert a 14. század második felére már csak körülbelül tizenöt rendházról van tudomásunk, a többi megszűnt. A johanniták birtokainak súlypontja ettől fogva a Dunántúlról a Drávától délre eső területre helyeződött át. A 14. században a rend magyarországi irányításában a királyi akaratnak igen nagy szerep jutott. Nem véletlen, hogy ebben az időszakban nagyszámú itáliai származású rendtag került a magyarországi rendtartományba. A 12. századtól az egyes rendházak hiteles helyi működéséről is vannak adataink. Kiemelkedik közülük a székesfehérvári, amelynek országos hatásköre volt. Anthony Luttrell a johanniták magyarországi történetének forrásbázisát tekintette át (The Hospitallers in Hungary before 1418: Problems and Sources). Ezen a téren kettős problémával kell szembesülnie a kutatóknak. Egyrészt a magyarországi forrásoknak csak egy kis csoportja maradt ránk, és ezen belül is a dokumentumok kiadása csekély mértékben történt meg, illetve a rendelkezésre álló kiadások a mai kor igényeinek már nem felelnek meg. Másrészt a magyar kutatók számára számos külföldi forráscsoport csak nagy nehézségek árán kutatható. A munkát nehezíti, hogy az egyes szakkifejezések használatában is zavarok mutatkoznak. A lovagrendekre alkalmazott keresztes (crucifer) megjelölés például félrevezető. Bár kétségtelen, hogy a kereszt mint szimbólum megtalálható volt az egyes rendek ruházatán, de ez nem jelentette azt, hogy a rend tagjai keresztes fogadalmat tettek volna. Helyesebb a katonai-vallási rend (military-religious order) elnevezés használata, mert ez egyszerre tükrözi a rendek katonai feladatait, a tagok által letett hármas (szegénység, szüzesség, engedelmesség) fogadalmat, a pápa főségének elismerését és életük liturgikus rendben való megélését.

73

A korabeli forrásokban a rendtagokra alkalmazott lovagok (milites) szó használata pedig nem a nyugat-európai jelentésben értendő, hanem csak mint egy sajátos társadalmi kategória, amelybe a renden belül beletartozhattak nemesek, papok és közrendűek is. A rend magyarországi helyzete sajátos volt, de nem egyedi. A Magyar Királyság - akárcsak a spanyol, a lengyel vagy a cseh - határai mentén nagyszámú pogány, ellenséges nép élt. A hasonlóság mellett azonban eltérést jelentett az, hogy nem alakult ki nagy létszámú magyar katonai rend, és az állam nem folytatott keleti irányban tartósan hódító tevékenységet. A johanniták magyarországi katonai szerepe a tatárjárás után nőtt meg. Ekkor IV. Béla nekik adományozott egy havasalföldi területet, hogy azt 100 lovaggal védelmezzék a tatárokkal, kunokkal, bolgárokkal és görögökkel szemben. A magyarországi helyzetük a 14. században annyiban változott, hogy az Anjou királyok tevékenyen beleszóltak a perjelek kinevezésébe. Megnőtt az itáliai származású rendtagok száma a magyar területeket egyesítő vránai perjelségben. A 14. század második felében a perjeli tisztet felváltva itáliai és provanszál testvérek töltötték be. A pápák avignoni fogsága idején pedig előfordult, hogy két egymással ellenséges perjelt is kineveztek. A zavaros állapotnak a 1417-es konstanzi zsinat vetett véget. A perjelség vezetésére azonban ettől fogva egyértelműen a magyar uralkodó dominanciája nyomta rá bélyegét. A pápák közötti versengés és az ezzel összefüggő renden belüli ellentétek ahhoz vezettek, hogy a magyar királyok számos esetben a saját kegyenceiket nevezték ki perjelnek. Neven Budak Palisnai János, vránai perjel életét dolgozta fel (John of Palisna, the Hospitaller Prior of Vrana). János - feltehetően Nagy Lajos király kegyéből - lett vránai perjel, ami az elszegényedett nemesnek jelentős társadalmi emelkedést jelentett. A 14. század utolsó évtizedeiben a vránai perjel gyakorlatilag függetlenedni tudott a rend központi vezetésétől, ami Jánosnak nagyobb mozgásteret biztosított. A tanulmány Palisnai János családi viszonyainak igen részletes bemutatásával kezdődik. Az 1381 körül perjelnek megválasztott Jánost 1383-ban már egy Nagy Lajos király özvegye és leánya elleni összeesküvés résztvevői között találjuk. A szervezkedés nem sikerült, de János nyilvánvalóan a renden belüli támogatóinak köszönhetően - továbbra is vránai perjelnek címeztette magát. Amikor pedig Erzsébet királyné ellenségei fogságába esik, és azok megfojtják, az eseményre a János irányítása alatt levő Novigrad várában kerül sor. A gyilkosságban játszott szerepének köszönhetően elnyerte a Horvárország, Szlavónia és Dalmácia bánja címet. Bár Luxemburg Zsigmond magyar király kísérletet tett arra, hogy Jánost eltávolítsa tisztéből, de ez nem járt sikerrel. 1389-ben a keresztény erők összecsaptak az oszmánokkal a rigómezei csatában. Ebben részt vettek Jánosnak és támogatójának, Tvrtko bosnyák királynak a csapatai is. Ez idő alatt Zsigmond magyar király seregei bevették János egyik legfontosabb erősségét, Klist. Ez a siker azonban nem bizonyult tartósnak, mert János visszatérte után visszafoglalta, sőt megadásra kényszerítette Split, Šibenik és Trogir városát is. Az ezután nem sokkal bekövetkező halála egy sikeres nemesi karrier végére tett pontot. János egy volt azon elszegényedő nemesek közül, akik kiválóan kamatoztatták katonai képességeiket a 14. század zűrzavaros viszonyai között, és a nagy birtokokkal és befolyással rendelkező főurak közé tudtak emelkedni. Engel Pál, a magyar medievisztika fájdalmasan korán elhunyt nagy formátumú kutatója a johannita rend késő középkori birtokszerkezetét vizsgálta tanulmányában (The Estates of the Hospitallers in Hungary at the end of the Middle Ages). A johannita rend magyarországi vezetőjét, a vránai perjelt a 14. századra a magyar püspökökkel egyenlő előjogok illették meg, amelybe beletartozott a személyes bandérium állításának kötelezettsége is. Bár a renden belüli hierarchia értelmében a magyar rendtartomány is a rend vezetőjének, a rhodoszi mesternek az irányítása alatt állott, a valóságban ez ekkor már nem érvényesült. A 14. században a vránai perjelséget - amely nevét a vránai vár velencei kézre kerülése után is megtartotta - magyar főnemes irányította. Ez azt jelentette, hogy a király akaratából kinevezendő személyt nem a 74

rendtagok választották, sőt kinevezése előtt gyakran nem is tartozott a rend kötelékébe. A rend magyar vezetőjének egyszerre meglevő egyházi és világi státusa például ahhoz vezetett, hogy a 15-16. század fordulóján a perjelséget viselő Bartolomaeust nővérének fia, Tahi János követte a hivatalában. A továbbiakban a szerző a johannita rend 15-16. század fordulóján meglévő birtokait tekintette át. Munkáját nehezítette, hogy a perjelség iratai az oszmán hódítás következtében megsemmisültek, így a helyzetet jórészt csak adójegyzékekből és néhány elszórt utalásból lehetett rekonstruálni. Engel a kiindulópontnak az 1494. évi adóösszeírást választotta, amelyben a perjel birtokairól 1096.5 forint adó van megjelölve, amely - a portánkénti fél forintot figyelembe véve - 2193 portát jelentett. A tanulmány a továbbiakban a birtokok listáját tartalmazza, minden esetben részletes birtoktörténetet adva. Összegzésképpen a szerző megállapította, hogy a vránai perjel 2800-3000 portát birtokolhatott 1495-ben. Ez összehasonlítva azzal, hogy a világi előkelők közül a bárók legalább 1000, míg ebben ez időben az egyik gazdag főpap, a pécsi püspök négy és fél ezer portával rendelkezett, a perjel jövedelmei a hivatal viselőjét vagyoni helyzetét tekintve előkelő helyre emelték a Magyar Királyság főméltóságainak sorában. Borislav Grgin a középkori Horvátország és a keresztes mozgalmak kapcsolatát vizsgálta (The Impact of the Crusades on Medieval Croatia). Az első történeti nyomot erre Zvonimir horvát királlyal (1075-1089) kapcsolatban jegyezték fel a források. Több - a 14. századból vagy későbbről származó - forrás arról számol be, hogy Zvonimirt, miután csatlakozni akart a keresztesekhez, egy országgyűlésen saját népe megölte. A korabeli források azonban nem tudnak ilyen merényletről, sőt beszámolnak arról, hogy az I. kereszteshadjárat elindulásakor Zvonimir már halott volt. Arra azonban rávilágít ez a hagyomány, hogy a keresztes eszme már mélyen meggyökeresedett Horvátországban a legenda kialakulásának időpontjában. Az I. kereszteshadjárat csapatai közül Toulouse-i Rajmund serege kelt át Horvátországon. Az átvonulást azonban egyrészt az időjárás, másrészt a politikai helyzet nehezítette. Ekkor ugyanis az országban interregnum volt, és küszöbön állt László magyar király horvátok elleni támadása is. Így nem véletlen, hogy a források a keresztesek és a horvátok közötti összecsapásokról is beszámolnak. A következő komoly hatást a IV. kereszteshadjárat Zára elleni hadművelete gyakorolt Horvátországra. A keresztesek - velencei felkérésre - Konstantinápoly felé való hajóútjukat megszakítva bevették a várost. Az V. kereszteshadjárat során II. András magyar király a horvátországi Splitben szállt hajóra útban a Szentföld felé. Tudjuk, hogy ekkor a horvátok lelkesen fogadták a kereszteseket, sőt néhány befolyásos főúr - egyszerre bizonyítva hűségét az uralkodó iránt, és téve kegyes cselekedetet - csatlakozott is II. András seregéhez. Veszprémy László a 1396-os nikápolyi csatával kapcsolatos néhány érdekes problémát választott tanulmánya témájául (Some Remarks on Recent Hungarian Historiography of the Crusade of Nicopolis (1396)). Magának a csatának a megítélésében két fő nézet alakult ki. Az egyik a csatát csak önmagában értékelve, azt teljes kudarcnak könyvelte el. A másik nézőpont - amelyet a tanulmány szerzője is képvisel - az ütközetet egy átgondolt oszmánellenes politika sajnálatosan kudarccal végződő utolsó lépésének fogja fel. A szerző kiemeli, hogy Zsigmond volt az első magyar király, aki helyesen mérte fel az oszmán fenyegetést, és igyekezett az ellen széles európai összefogást szervezni. Zsigmond jól látta, hogy az oszmánok Európából való kiűzésére országának ereje nem elegendő. Szervező munkájának egyik eredménye volt az az erős lovagsereg, amely mélyen benyomulva az oszmán érdekszférába megkísérelte a terjeszkedés megállítását. A nyugati segítségen túl a balkáni államok vezetőinek támogatását is megszerezte. Ezek közül kiemelkedik Mircea havasalföldi vajda, aki szerződésben ígért katonai segítséget és ellátást Zsigmondnak. A csata megmutatta, hogy a keresztény erők lebecsülték az oszmán hódítás katonai erejét és stratégiáját. Ez a vereség Zsigmondot rákényszerítette az oszmánokkal szembeni politikájának átértékelésére.

75

Laszlovszky József és Soós Zoltán tanulmányukban a Német Lovagrend erdélyi emlékeit vették számba (Historical Monuments of the Teutonic Order in Transylvania). A Német Lovagrend magyarországi megtelepedésének okait csak a 12. század végén a Balkánon lezajlott politikai változásokkal párhuzamosan lehet vizsgálni. A Bizánci Birodalom hegemóniája ezen a területen összeomlott. Megalakult a független szerb és bolgár állam. A történeti helyzetet kihasználva a Magyar Királyság is uralma alá vonta a vele szomszédos korábban bizánci kézen lévő - balkáni területek egy részét (Dalmácia, Belgrád, Bosznia, Szerémség). Ezzel nem csak politikai, hanem vallási értelemben is kitágította a nyugati kultúra hatósugarát. 1204-ben a IV. keresztes hadjárat csapatai bevették Konstantinápolyt, és ott nyugati berendezkedésű államot hoztak létre. A most már északról a magyarok, délről pedig a keresztesek által közrefogott bolgár állam uralkodója, Kalojan - ha időlegesen is elismerte a pápa főségét, és tőle koronát kapott. A nyugati kereszténység expanziója egybeesett az ambiciózus magyar király, II. András politikai céljaival. A Magyar Királysággal kelet felől a 11. század közepe óta határos pogány kunok támadásai súlyos veszélyt jelentettek az országra. II. András egyszerre kívánta megoldani a katonai, a politikai és a vallási problémát, amikor a Német Lovagrend betelepítéséről döntött. A nekik adományozott Barcaság, Erdély déli részén a Kárpátok által biztosítva, kedvező helyzetet teremtett egyrészt a védelemre, másrészt a kunok elleni katonai akciókra. A rend azonban hamarosan ellentétbe került II. Andrással. A számukra adott kiváltságokat felhasználva a magyar király akaratától független lépéseket tettek. A Magyar Királyságon belül azonban a királyi hatalom sokkal inkább autokratikus volt, mint a tőle nyugatabbra lévő államokban. II. András a rend terveit egyértelműen a fősége elleni lázadásként értékelte, és 1225-ben kiűzte őket a Magyar Királyságból. A rend által birtokolt várak közül kiemelkedik az Olt folyó mentén lévő Marienburg (Feldioara, Földvár, Castrum Mariae), amely feltehetően központi erősségük volt. Ez a többszöri átépítések ellenére - ahogy a cikkhez mellékelt fotók is mutatják - megőrzött olyan építészeti elemeket, amelyek hasonlítanak a rend szentföldi váraihoz. A várra alkalmazott Földvár név minden bizonnyal nem a rend által épített kővárral függ össze, hanem azzal a bronzkori településsel, amelyre a vár ráépült. A másik erősség, Kreuzburg vára - a Bodza folyó völgyében - pedig az ellenséges csapatoknak a Kárpátokon való átkelésének a megakadályozását szolgálta. Itt egyértelműen a rend által használt építészeti elemek nem találhatók. A rend más várainak lokalizálása régészetileg bizonytalan, de talán azonosak lehetnek Tölcsvárral (Rucãr), Brassoviával és Feketehalommal. Csak remélni lehet, hogy a további régészeti feltárások az azonosításokat újabb adatokkal meg fogják erősíteni. A szerzők helyesen mutattak rá arra, hogy a rend rövid magyarországi történetének rekonstruálása során elengedhetetlen az írott források mellett a régészeti adatok felhasználása. A több mint 600 oldalas tanulmánygyűjtemény átfogó képet ad a keresztes mozgalmakról és a lovagrendekről, azok társadalmi és politikai szerepéről. A kötet végén egy a témához kapcsolódó bibliográfia található. Ez a majd 1700 tételből álló összeállítás - amely Hunyadi Zsolt munkáját dicséri - rendkívül hasznos segítséget fog nyújtani azoknak, akik a kötet által érintett kérdésekkel kapcsolatos publikációk terén naprakész ismereteket akarnak szerezni. A tanulmányok széles köre és a kötet bibliográfiája alapján a szerkesztők bízvást remélhetik, hogy munkájuk a téma iránt érdeklődők fontos kézikönyvévé válik. Szeged, 2003.12.21.

76

Vajda Tamás

Újabb könyv a német lovagrendről Font Márta A német lovagrend alkonya JPTE TK Kiadói Irodája Pécs, 1997. 149 old. Úgy tűnik, az utóbbi években reneszánszát éli hazánkban a lovagrendkutatás. 1996-ban Pósán László tollából jelent meg egy igen alapos munka, mely a Német Lovagrend korai históriáját ismerteti.379 Font Márta, a pécsi egyetem professzora pedig 1997-ben jelentette meg szintén komoly és alapos művét, mely a Rendet a 15. század elején érő gazdasági és hatalmi krízisről szól, végső soron a lovagrendi állam megszűnéséhez, átszervezéséhez vezető útról és különösen annak első állomásáról, a tannenbergi (grünwaldi) csatáról. Mindenképpen említésre méltó, hogy hazánkban korábban még nem jelent meg hasonló témájú szintézis, ezért a történészhallgatók bizonyára nagy haszonnal forgatják az elkészült munkát, sőt az érdeklődő nagyközönség számára sem érdektelen ez a modern, olvasmányos stílusú és gazdagon illusztrált összefoglalás. A könyv három nagy szerkezeti egységből áll. A kötet felét alkotó első fejezet az 1410. évi hadjárat előzményeit, Lengyelország, Litvánia és a Német Lovagrend történetét mutatja be a 15. századig. A fejezet első és második része mintegy huszonnégy oldal terjedelemben Lengyelország és Litvánia históriáját vázolja fel a 10. és a 15. század között. A szerző sorra veszi az államalapítástól kezdődően valamennyi lengyel király és litván fejedelem uralkodását. Ismerteti valamennyi uralkodó politikai portréját és történelmi szerepét, a 12. század közepétől elmélyülő lengyel anarchiát és a baltikumi térség nemzetközi kapcsolatrendszerének alakulását. Mindvégig a politikatörténet keretein belül marad, pedig az említett területek gazdasági, társadalmi, etnikai, vallási stb. viszonyait, intézményeit is jó lenne megismernünk. Nem kerülnek sorra például a poroszok, ahogy a 13. századi dán missziók és az orosz expedíciók sem. A legszükségesebb azonban a társadalmi és gazdasági viszonyok bemutatása lenne. A szerző – noha többször is említi (lásd például 59. és 80. o.), hogy a lovagrend városai Hanza-joggal bírtak – nem ismerteti a Hanza gazdasági szerepét, pedig a német kereskedelmi szövetség nagyban hozzájárult a Rend baltikumi misszióinak, hódításainak költségeihez, a lovagok támogatásához. A Hanza tehát támogatta a lovagokat. Ugyanakkor ennek a fordítottja is igaz: „a Hanza gazdasági fölénye kezdettől azon alapult, hogy a közvetlen kelet-nyugati kereskedelmi érintkezést meggátolva, gyümölcsöztetni tudta a maga számára kisajátított közvetítő kereskedelmet”,380 melyhez a Német Lovagrend katonai erejére volt szükség. Az első fejezet harmadik része rövid áttekintést nyújt a Német Lovagrend szentföldi és erdélyi szerepléséről, illetve a baltikumi lovagrendi állam első két évszázadáról. A közel-keleti viszonyok elbeszélésekor sor kerül a johannita és a templomos lovagrend históriájának rövid bemutatására is. A 40. oldalon a János-lovagok kapcsán fontos megállapítást tesz a szerző: „harcos renddé a Szentföld világi uralkodóinak igénye tette őket, hiszen az alkalomszerűen szerveződő keresztes háborúk lovagjaival szemben ők képesek voltak a helyi, stabil haderőt biztosítani”. A lovagrendek kezdetben valóban leginkább betegápolással és a zarándokok ellátásával foglalkoztak, s csak később, a kihívások hatására váltak fegyverforgató szervezetté, de a karitatív tevékenység továbbra is fontos maradt számukra. A szerző ismerteti 379 380

Pósán László: A Német Lovagrend története a XIII. században. Debrecen, 1996. (a továbbiakban: Pósán) Nábráczky Béla: A Hanza-városok szövetsége. Élet és Tudomány 1964. LI. szám 2406.

77

a Rend tagságának hierarchiáját és a lovagrendi állam vezetésének szerkezetét. Ez utóbbit egy világos, jól átgondolt ábra segítségével szemlélteti. Majd a baltikumi megtelepedés és államalapítás évtizedei, évszázadai következnek, melyek során a lovagok európai középhatalommá váltak. Az 51. oldalon a szerző megállapítja: „A lovagrendi állam legnagyobb kiterjedését a XIV. század második felében érte el. Ekkor az Odera melletti Neumarktól 900 km hosszan egészen Novgorodig nyúlt a Balti-tenger partja mentén. A tengerparttól számított szélessége 100-400 km között ingadozott.” Ekkora területtel rendelkezett a lovagok állama, s a központi hatalom erejét növelte, hogy nem volt világi nagybirtokosság, a birtokok legnagyobb része a Rend tulajdonában volt. Ez a korabeli Európában példátlanul erős centralizációt jelentett. A Baltikum históriájának részletes bemutatása során időnként egészen messze kalandozunk a Német Lovagrendtől, melynek európai és szentföldi története, belső életének bemutatása, értékelése ennek következtében az indokoltnál kisebb hangsúlyt mindössze tizenegy oldalnyi terjedelmet – kapott. A rövid összefoglalás következtében a rendtörténet elbeszélésébe számos vitatható elem került. A 44. oldalon például a szerző azt állítja, hogy „ …amikor Monfort 1268-ban mohamedán kézre került, és véget vetett a rend szentföldi működésének, nem okozott törést a lovagrend életében”. Valójában 1268-ban még nem ért véget a német lovagok szentföldi szereplése, hiszen a nagymester egészen 1291-ig Akkonban maradt, s a lovagok addig folytattak a Szentföldön betegápoló, zarándokvédő és harcászati tevékenységet. A szerző az 54. oldalon leszögezi: „a nagymestert hivatalából letenni nem lehetett, a megválasztás után az illető élete végéig nagymester maradt”. A nagymesteri cím általában csakugyan élethossziglan tartott, de a „nagykáptalannak jogában állt megbuktatni a nagymestert, ha az egyedül akarta gyakorolni a hatalmat”.3813 Ez történt Heinrich von Plauen nagymesterrel is 1413-ban, amikor is a generális káptalan megfosztotta tisztségétől (erről az eseményről a szerző is beszámol a 140. oldalon). Az 58. oldalon szintén apró pontatlanság található. A szerző leszögezi: „A lovagok szerzetes katonák, akiknek a belépéskor szegénységi esküt kellett tenni, valamint engedelmességi, szüzességi és tisztasági fogadalmat.” A szüzességi és a tisztasági eskü azonban ugyanazt jelentette, ezért csak az egyik felsorolása szükséges. Megkérdőjelezhető az 59. oldalon található állítás is: „A lovagokat a nem nemesi származású testvérek szolgálták ki, az ún. féltestvérek (Halbbrüder), akik nem viselhették a lovagok jellegzetes köpenyét sem. A harcokban azonban könnyűlovasként ők is részt vehettek.” Ebben az esetben a lovagrendi társadalom három fontos elemének, a sarientes testvérek, a szolgák (servientes) és a féltestvérek (confratres) összemosásáról van szó. Ugyanis – Pósán László szerint a sarientes testvérek vettek részt a csatákban, s ők a Rend teljes jogú fegyveres tagjai voltak, de a lovagok fehér köpenye helyett szürkét viseltek. A nem nemesi származású szolgák a Rendtől személyükben függtek, többnyire fizikai munkát végeztek, illetve a lovagok fegyverhordozói voltak. A féltestvérek világi életüket élve lehetőségeik szerint saját eszközeikkel igyekeztek a Rendet pártolni. Rendszeresen adományokat tettek a Német Lovagrend javára. A Rend leghíresebb féltestvére II. Leó örmény király volt.382 Vagyis a féltestvérek nem feltétlenül voltak szegények és nem nemesi eredetűek. Az első fejezetet mintegy kilenc oldalas európai körkép zárja, amely jó nemzetközi háttérként szolgál a Rend 14-15. századi történetéhez. Különös hangsúly esik a kelet-európai és keletközép-európai államok politikai helyzetére, de sorra kerülnek a nyugat-európai országok is. A 14-15. századi európai diplomácia felvázolását követően a lovagi hadviselés 15. századi helyzetét, a lovagság harci szerepének csökkenését ismerteti a szerző. 381 382

Pósán László: A német lovagrend Poroszországban. História, 1992. VII. szám 15. Pósán 60-61.

78

A mű második fejezete gyakorlatilag a könyv másik felét alkotja. Ebben a szerző a külföldi és a hazai szakirodalom alapos nemegyszer annak szükséges kritikáját elvégző – felhasználása mellett a téma primer forrásait (például Jan Długosz krónikáját és a Rend ún. zsoldoskönyveit) is felvonultatva harmincnégy oldal terjedelemben és nyolc térképen részletesen, lépésről lépésre beszámol az 1410. július 15-i tannenbergi csatáról. Ezek a térképek egy-egy pillanatképként nagyban hozzájárulnak a csata eseményeinek nyomon követéséhez, az egyes hadmozdulatok minél pontosabb megértéséhez, az elbeszélés élménnyé válásához. Kétségtelen, hogy ez a fejezet a kötet legalaposabb, legjobban sikerült része. Impozáns és igazán meggyőző, ahogy a szerző – a primer források felhasználásával – eligazítja az olvasót a csatában résztvevő hadseregek létszámára vonatkozó elméletekben. A lovagok seregének létszámát tizenhatezer és harminckétezer közöttire, a lengyel-litván szövetség hadait pedig huszonnégyezer és negyvenegyezer közöttire becsülik a hadtörténészek. A szerző a 103. oldalon leszögezi: „mindent egybevetve az a benyomásunk, hogy a mértéktartóbb becslés járhat közelebb a ma már ellenőrizhetetlen valósághoz”. Hála a gondos munkának, a tannenbergi az egyik legjobban feldolgozott kelet-európai középkori csatává vált a magyar nyelvű szakirodalomban. Font Márta minden korábbi próbálkozását felülmúló pontossággal és részletességgel beszéli el az 1410-1411. esztendők történéseit: a lengyel-litván hadjáratot, a tannenbergi csatát és az azt követő I. toruńi békét. A 85-86. oldalon a szerző felvázolja az 1410-1411. évi hadjárat nemzetközi kapcsolatait. A két felet támogató nemzetközi bázis látszólag a Rend számára volt kedvezőbb, hiszen a cseh, magyar, brandenburgi uralkodók, akik közül a római király is kikerült, befolyásosabbak voltak a lengyel-litván szövetséget támogató V. Sándor pápánál. Csakhogy sem Vencel, sem Zsigmond nem jelentett tényleges segítséget, hiszen Vencel még csak hadat sem üzent a lengyeleknek, s Zsigmond is megelégedett némi csapatösszevonással a magyar-lengyel határ közelében. Tényleges segítséget tehát egyik fél sem kapott külföldről. Vitatható azonban a szerző azon megállapítása, mely szerint az 1386. évi lengyel-litván uniót követően „a lovagoknak szembesülniük kellett azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a környéken elfogytak a kereszteletlen pogányok: a lovagrend létét igazoló érvrendszer kezdett recsegniropogni” (73. o.). Valójában a kereszténység hivatalos felvétele ellenére a litvánok nagy része még sokáig pogány maradt. Janusz Tazbir szerint még „a XVI. század elején, a reformáció megindulását megelőzően is nagyon sok litván paraszt, bár titokban, de pogány isteneket imádott”.3835 Vagyis a litvánok keresztény hitre térítése más népekhez hasonlóan több évszázadot vett igénybe, s a pogányság továbbélése miatt az 1386. évi lengyel-litván uniót követően még jó néhány évtizedig akadt térítő munkája a Rendnek. A szerző a 83. oldalon megjegyzi, hogy a Német Lovagrend számára – szükség esetén – „mozgósíthatók voltak a lovagrend távolabbi rendtartományaiban élő lovagok is”. Vagyis az európai rendházakból érkező személyi és anyagi segítségről és utánpótlásról esik itt szó, de a lovagok egyéb európai birtokairól és rendházairól egyetlen rövid felsorolás (58. o.) kivételével szinte semmit sem találunk a kötetben. Pedig a Baltikumon kívül is termett babér a lovagok számára a fegyveres harcban és a szegényápolásban egyaránt. Az kétségtelen, hogy a hangsúly 1230-tól egyre inkább a balti területekre tevődött át, de ezt pontatlanság lenne kizárólagos jelenlétnek tekinteni. Hiszen a Rend a baltikumi állam 1525. évi megszűnése után is tovább működött, s napjainkban is betegápoló és karitatív tevékenységet végez. A csata következményei című harmadik fejezet szolgál arra, hogy a szerző beszámoljon az 1410-1411. évi hadjárat és az I. toruńi béke következményeiről. A három oldalas terjedelem azonban nem teszi lehetővé, hogy kellő mértékben részletezhesse a Rendet sújtó 15. századi gazdasági és hatalmi krízist, mely a lovagrendi állam további gyengülését, újabb területek feladását s a lengyel király befolyásának növekedését eredményezte. 383

Janusz Tazbir: Lengyel nemzettudat a XVI-XVII. században. Világtörténet, 1984. IV. szám 45.

79

A 143. oldalon felhívja figyelmünket a szerző, hogy a tannenbergi csata a Jagelló-dinasztia politikai és katonai sikersorozatának első állomása volt. Európa keleti felén az ütközetet követően hamarosan egy új nagyhatalom született. Az 1466. évi ún. II. toruńi békében a teuton állam teljes egészében a lengyel király hűbérese lett, a dinasztia tagjai pedig a lengyel mellé a cseh (1471) és a magyar királyság (1440-1444, 1490-1526) trónját is elfoglalták. Fontos megemlíteni, hogy a kötetet alapos és jól áttekinthető bibliográfia zárja, amely komoly segítséget jelent a további részletek iránt érdeklődőknek. A szerző gondos munkáját dicséri, hogy a csatára vonatkozóan még szépirodalmi feldolgozásokat is gyűjtött. Tovább növeli a könyv értékét a mű végén található kép-, térkép- és ábrajegyzék. Az illusztrációk nagy száma (harminchárom kép, tizenhat térkép és három ábra) külön érdeme a műnek és a szerzőnek egyaránt. A három ábra könnyen áttekinthetővé teszi a lovagrendi állam szerkezetét, a tannenbergi csatában részt vevő lovagrendi sereg és a lengyel-litván szövetség haderejének vezetését. A képek (pl. Marienburg alaprajza az 52. oldalon) és ábrák forráshelyét azonban szerencsés lett volna közölni. Noha nyilvánvaló, hogy Font Márta rendkívül alapos, hasznos és hiánypótló munkát végzett, azonban mégsem állítható, hogy műve alapján megismerhető a Német Lovagrend alkonyának, a lovagok 15-16. századi történetének „átfogó” históriája. Kétségtelen, hogy a szerző a bevezetőben leszögezte: „a témáról elsősorban áttekintést akartam adni, a részletek iránt érdeklődők figyelmébe ajánlom a szakirodalmi tájékoztatót” (1. o.), pusztán politika- és eseménytörténeti adatokkal mégsem lehet megírni egy szerzetesi lovagrend történetét. Ugyanakkor ki kell emelnem, hogy a mű pontatlanságai ellenére nagy haszonnal forgatható az egyetemi és főiskolai oktatásban, de tudnunk kell, hogy az egésznek csak részét tartjuk a kezünkben, s mint ilyen, mindig is torzítani fog valamelyest.

80

A NÉMET LOVAGREND TÖRTÉNETE A 13. SZÁZADBAN384 A magyar történettudomány régi tartozását próbálta meg törleszteni Pósán László, amikor a Német Lovagrend XIII. századi történetének feldolgozására és bemutatására vállalkozott… A külföldi és hazai szakirodalmat jól ismerő s nemegyszer annak szükséges kritikáját is nyújtó összefoglalásnak egyik legfőbb erénye, hogy a téma primer forrásait is felhasználta. A szerző ügyesen dolgozta bele korábbi tanulmányait a kötetbe, s így sikerült homogénné tennie a három fő részből álló munkát. A kötet harmadát alkotó, rendkívül alapos és jól megírt első fejezet (10-70. old.) a Rend korai történetét mutatja be, azaz az akkoni ispotálytól a barcasági jelenléten át az európai politikában való szerepvállalásig vezeti az olvasót. Ebben a részben kapott helyet a Rend belső felépítésének, illetve társadalmi összetételének ismertetése is, azon közösségnek, amelynek létrejötte a III. keresztes hadjárathoz, leginkább Akkon 1189-1191-es ostromához, illetve elfoglalásához köthető. Lübecki és brémai zarándokok és/vagy keresztesek alapítottak ekkor egy ispotályt, amely 1196-ban, valamint 1198-ban jutott pápai megerősítéshez. A betegápoló és katonai szerepet a kezdetektől fogva ötvöző testület renddé alakult, s mint a Pósán által felvonultatott források meggyőzően bizonyítják, közel három évtized alatt a Német Lovagrend ugyanazon kiváltságok birtokába jutott, mint a két másik nagy lovagrend, vagyis a templomosok és a johanniták. A hasonlóságot erősíti az a - Pósán (16. old.) és a külföldi szakirodalom (például Udo Arnold) által egyaránt idézett - tény is, miszerint a Rend katonai tevékenységét alapvetően a templomos regula szabályozta, a betegekkel való törődéshez pedig a johannita szabályzat nyújtott útmutatást, legalábbis a XIII. század közepéig, amikorra a közösség kialakította saját szabálygyűjteményét (lásd az I/4. alfejezetet). Az utóbb említett mintával, vagyis a Szent János Lovagrend regulájával kapcsolatban azonban felmerül egy tamáskodó kérdés. Mind a kötetből, mind az abban hivatkozott szerzők egy részének munkáiból az vehető ki, hogy ez az átvétel már a XII. század legvégén megtörtént, s ennek feltehetően így is kellett történnie, hiszen a pápai konfirmációk a rendek esetében általában a követendő szabályzatra is utaltak. A kérdés csupán az, vajon milyen útmutatást vehettek át a német lovagok ebben az időben a johannitáktól a betegápolásra vonatkozóan. Ismeretes, hogy az 1123-1150 közé keltezhető Johannita Regula, amely többször részesült pápai megerősítésben, összesen négy passzusában ejt szót a közösség karitatív tevékenységéről, de ebben egyáltalán nem esik szó az istápolásról. Az egyetlen - fennmaradt - forrás, amely itt számba vehető, az 1181-es Generális Káptalan döntései, amelyben valóban találunk konkrét rendelkezéseket az ispotályos tevékenységre, de ezt össze kellene vetni a Német Lovagrend saját forrásaival, vagy ennek hiányában az erre vonatkozó hivatkozásokkal. Az mindenesetre vitathatatlan, hogy III. Ince, VI. Henrik, majd II. Frigyes támogatása mellett létrejött a Rend, s már a XII. század végén rendházakat mondhatott magáénak Barlettában, Palermóban, Brindisiben, Cipruson, Kilikiában Tarsus mellett, illetve már német területeken is, ahol az első ház Halléban szerveződött meg még 1200 előtt. A megalapított vagy adományként kapott házak földrajzi fekvése is igazolja Pósán állítását, miszerint a XIII. század első három évtizede a földközi-tengeri és a levantei pozíciók megszerzésének jegyében telt el (20. old.). Ebbe a tervbe pedig jól illeszkedett a Szentföldre vezető szárazföldi útvonal szempontjából stratégiai fontosságú Barcaságba való betelepülés. Nagyon alapos s majdnem teljes historiográfiai bevezetést nyújt a szerző a Rend barcasági történetének közel másfél évtizedét (1211-1225) feldolgozó, taglaló vagy éppen csak érintő munkákból. Szinte valamennyi eddig napvilágot látott elképzelést felvonultatja, s egyúttal mértéktartó kritikájukkal, elemzésükkel is szolgál. A szerző részben már az alfejezet címében leszögezte álláspontját: Kísérlet az önálló territoriális hatalom megteremtésére: a Német Lovagrend Erdélyben. Az idevonatkozó okleveles forrásokat (F. Zimmerman-C. Werner: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. I. köt. 1191-1342. Hermannstadt, 1892) átnézve velünk együtt sokan 384

Pósán László, Debreceni Egyetem. Közép- és Koraújkori Egyetemes Történeti Tanszék.: A Német Lovagrend története a 13. században; Debrecen University Press, Debrecen, 1996. 231 old. Történelmi Figyelô Könyvek 4. (Internetes irodalom kritika)

81

jutottak, illetve jut(hat)nak arra a következtetésre, hogy ennyi adat alapján végleges, minden kétséget kizáró megoldás egyszerűen nem adható. Ugyanez a ,,feltételes mód" vonatkozik II. Andrásnak a lovagok behívását, illetve kiűzését eredményező elképzelésére. Tudniillik a behívás okának éppúgy tekinthető a missziós vagy éppen az expanziós elképzelés, de nem feledhető a Rend esetleges telepítő tevékenységének reménye sem. Hasonlóan nehéz a kiűzés körülményeinek megítélése. Pósán László rendkívül körültekintően s szinte minden egyes ,,hozzászóló" véleményét is mérlegre téve - részben - Fügedi Erik értékeléséhez közel foglalt állást, aki az 1223-as pápai oklevélben található in ius proprietatem apostolicae sedis megfogalmazásban az egyházi exemptióba szőtt világi uralmi terv lehetőségére hívta fel a figyelmet (40. old.). Ugyanakkor - másokkal ellentétben - Pósán nem fogadja el, hogy a Rend már államalapítási tervekkel érkezett Magyarországra. Szerinte az események ilyetén alakulását próbálták a lovagok kihasználni, a barcasági elöljáró, Theodericus azonban nem rendelkezett ,,kellő politikai-diplomáciai érzékkel", hogy megfelelően felismerje lehetőségeiket s a megvalósításhoz vezető utat (43. old.). A szerző teljes joggal hangsúlyozza, hogy erre az ,,útra" gördült akadályként Rainald erdélyi püspök tevékenysége, aki a szaporodó kiváltságok, illetve az ezzel együtt szűkülő jogosítványai miatt emelt szót a Rend ellen. További problémát jelentett a Rend térítő tevékenységét illetőleg, hogy Béla herceget egyre inkább a békés úton történő térítés kezdte foglalkoztatni, s az elképzelés megvalósítása sokkal inkább a domonkosokra szabott feladat volt. Természetesen, bármily fontossággal bírt is a Német Lovagrend barcasági jelenléte, a ,,katonaiszerzetesi" közösség az európai porondon sem tétlenkedett. Ebben a kifejezetten terjeszkedő időszakban fontos szerepe volt a Rend elöljárója - Hermann von Salza - által tanúsított nem hétköznapi aktivitásnak, s tegyük hozzá, az egyre erősödő politikai befolyásolásnak. A szerző segítségével nyomon követhetjük, miként növelte a Rend házainak és birtokainak számát mind a Szentföldön (például Akkon), mind pedig Európában, s ennek kézzelfogható jelei többek között a létrejövő rendtartományok (Ballei-Landkomtúrság): ,,a thüringia-szászországi után létrejött az elzászburgundiai, a cseh-morva, a lotharingiai, a westfáliai, koblenzi, bozeni, armeniai, szicíliai és apúliai komtúrság" (48. old., lásd még a 17., 44. old.). Mindazonáltal érdekes kérdés lehet, hogy az ekkor formálódó ,,közigazgatási egységek" tükrében hogyan értékelhető a barcasági terület státusa, illetve, hogy a Rend maga minek tekintette azt. A territoriális növekedés mellett természetesen a jogi ,,alapozás", azaz a templomosokhoz és a johannitákhoz hasonló kiváltságok megszerzése is fontos célja volt a Német Lovagrendnek. Az exemptiók két fontos forrása a Rend esetében a császár és a pápa volt. A két másik nagy lovagrendhez való részleges ,,felzárkózás" II. Frigyes 1217-es oklevele (46. old.; Acta Imperii 1: 121-122.) révén teremtődik meg, mi több, a király (1220-tól császár) oklevelében expressis verbis utal arra, hogy ugyanazon szabadságjogokkal ruházza fel a Rendet, amivel a milites templi, illetve a domus hospitalis sancti Johanni már régtől fogva bírtak (Vö. 45. old.). Ugyanezen ,,felzárkózás" fontos mozzanata volt az is, amikor 1221-ben III. Honorius is megadta azokat a kiváltságokat, amelyekkel a két másik lovagrend már rendelkezett, s még ezt megelőzően - 1220 decemberében - számukra is megtiltotta a hűbér jellegű birtokok elfogadását (47. old.). Természetesen az események ilyen gyors menetét kifejezetten elősegítette az, hogy Honorius és - az ekkor már császárrá koronázott - Frigyes között ,,béke honolt", s ez rendkívül gyümölcsöző időszak volt a császárhoz ekkor már nagyon közel álló nagymester terveinek megvalósításához. Jóllehet, a nagymester célja továbbra is, sőt most talán még inkább a szentföldi és mediterráneumi pozíciók erősítése, ám azzal, hogy II. Frigyes 1224-ben védelmébe vette Livóniát, Észtországot, Semgalliát és Poroszországot (50. old.), illetve, hogy két évvel később a rimini aranybullában már a Rend - esetleges - poroszok elleni harcának támogatásáról szól, a lovagoknak mintha ,,más szerepet szánt" volna. Ma már nehéz megmondani, vajon Frigyes elképzelése, Konrád mazóviai herceg hívó szava vagy éppen a Barcaságból való kiebrudalás nyomott-e többet a latban; annyi azonban bizonyos, hogy 1230-ban, a Szentszékkel való kibékülés után a Rend számára a porosz területek meghódítása került egyre kézzelfoghatóbb közelségbe. A kötet első fejezetének utolsó része (57-70. old.) több szempontból is elválik az eddigi tárgyalásmódtól.

82

Pósán rövid kitérővel bemutatja a Német Lovagrend belső életét meghatározó a) általános szabályokat, a szabályzatot magyarázó, kommentáló; b) törvények és szokások rendszerét, valamint a Rend belső igazgatását megalapozó; c) szokásokat (57. old.). Megismerhetjük a rend struktúráját is, azaz a fejezetben felvonulnak a felszentelt paptestvérek, a lovagi-katonai réteg, az alkalmilag csatlakozott szolgálók, a csatlósok, a novíciusok, a turkopolok s nem utolsósorban a confratres csoport, melynek nem túl jól sikerült fordítása a ,,féltestvérek" kifejezés (58-61. old.). De ennél komolyabb problémának tűnik, hogy ez a fejezet szervesen nem kapcsolódik a Rend ,,történetét" taglaló rész(ek)hez, másrészt a forrásokat itt legtöbbször a szekunder irodalom helyettesíti, s talán ennek következménye, hogy a rendi hierarchia kiépülését illetően időbeli metszeteket nem találunk. Ami annál is inkább érdekes volna, hiszen összehasonlításra adhatna alapot a másik két lovagrenden belüli differenciálódással szemben. Bár a tisztségek megjelenésével együtt valamiféle kronológia körvonalazódni látszik (64-65. old.), itt azonban az jelenti a problémát, hogy a latinul és/vagy németül szerepeltetett tisztségnevekről sokszor nem derül ki, a források mikor melyiket említik, s közülük melyek az önelnevezések, melyek fordulnak elő normatív forrásokban, avagy narratív jellegűekben stb. S ez annál is inkább tisztázandó kérdés, hiszen nemcsak azt tudjuk meg, hogy a Rend tagjai elsősorban német területekről származtak (69. old.), de azt is, hogy a Rend nyelve íratlan szabályok szerint - a német volt (70. old.). Továbbá a szerző említi a porosz és livón területeken kiépült hierarchiát, azonban, mint később látni fogjuk, a szálakat nem kötötte öszsze; mint ahogyan itt (64. old.) kerül utoljára szóba a Rend betegápoló tevékenysége is. Ráadásul, úgy tűnik, ebben a részben Pósán összekeverte az ispotályt, amely a beteg- és szegényápolás színhelye volt, a Rend gyengélkedő tagjai számára létesített infirmatóriummal. Mindazonáltal még ez a szervetlenül kapcsolódó alfejezet is közelebb áll a Német Lovagrend szoros értelemben vett történetéhez, mint - véleményünk szerint - a kötet középső részét alkotó, a balti térséget a XII-XIII. század fordulóján bemutató fejezet (71-117. old.). A fejezet első két része Livónia és Poroszország történetét vázolja meglehetős részletességgel, ám így néha egészen messze kalandozunk a teuton rendtől. Félreértés ne essék! Nem az a probléma, hogy Livónia már a VI. századtól kezdve fókuszba kerül, vagy hogy a porosz törzsek mozgékony, parlagváltós földművelését is megismerjük, hanem az, hogy a szerző a kötet elején (7. old.) azzal magyarázta a Rend történetének egy nézőpontra redukált (politika- és eseménytörténeti) bemutatását, hogy további szempontok beemelése a vizsgálatba szétfeszítette volna a munka kereteit. Mi azonban úgy véljük, hogy a közel 50 oldalas fejezetből, sőt a harmadik részből is többet kaphatott volna maga a Rend - például - európai és szentföldi történetének, belső életének bemutatása, értékelése. Egy 1992-ben Londonban (Clerkenwell, St John's Gate) a lovagrendekről rendezett konferencia - azóta publikált - előadásai is arról tanúskodnak, hogy a Baltikumon kívül is ,,termett babér" a lovagoknak a fegyveres harcban és a szegényápolásban egyaránt. (Lásd M. Barber [ed.]: The Military Orders: Fighting for the Faith and Caring for the Sick. Variorum, Aldershot, 1994) Az kétségtelen, hogy a hangsúly 1230-tól egyre inkább a balti területekre tevődött át, de ezt komoly hiba lenne kizárólagos jelenlétnek tekinteni, mi több, éppen ennek folyamatszerűségét volna célszerű érzékeltetni. S ebből a - kellően ki nem aknázott - szempontból a Rend XIII. századi története különösen érdekfeszítő lehet. Nem vitatjuk azonban, hogy az említett területek gazdasági, politikai, katonai stb. viszonyait, fontos szereplőit, intézményeit a Rend megjelenését megelőzően is meg kell ismernünk. Különösen akkor és ott, ahol konkrét érintkezési pontokat találunk: például a Kardhordó Rend jelenléte és szerepe (76., 86., 88. old.), Christian cisztercita szerzetes, később a poroszok első püspökének tevékenysége (109. old., innentől passim), vagy éppen a Dobrini Rend története, amely a poroszok elleni harcban megelőzte a vonakodó német lovagokat (116. old.). Gyakorlatilag a fejezet utolsó része a porosz missziók bemutatásával (a X. századtól 1230-ig) előkészíti a Német Lovagrend poroszországi katonaipolitikai szerepvállalásának felvázolását és elemzését. A harmadik fejezetben tehát nyomon követhetjük, hogy a lovagok a Kulmerlandra való behívással kezdődően hogyan haladtak - kisebb-nagyobb katonai és politikai buktatókon keresztül - a baltikumi pozíciók stabilizálása felé.

83

Anélkül, hogy reprodukálnánk a Swantopolk elleni háború mozzanatait, kitérnénk az első és második porosz felkelés részleteire, vagy taglalnánk a Pomerellen bekebelezését követő központáthelyezést, inkább néhány apró megjegyzést szeretnénk tenni. Egyrészt a Rend katonai terjeszkedésének rendkívül alapos és aprólékos bemutatását nagyban segítette volna, ha a hadmozdulatokat, el- és visszafoglalt területeket, felépített várakat és megalapított városokat a szerző térképeken, térképszelvényeken is ábrázolja. Ezzel nemcsak az egyébként szűkös ,,térképválasztékot" bővítette volna, hanem nagyszerű lehetőséget teremtett volna időbeli metszetek készítésére. S ha már a geográfiánál járunk, ejtsünk néhány szót a terület- és egyéb előforduló mértékegységekről. Feltehetően az olvasók egy jelentős részének nem egészen világos, mekkora földterületet takar 1 Hufe vagy 1 Haken, és az 1 Lof gabona átváltása sem triviális (például 182., 188. old.). Így persze egy-egy adomány nagyságának s ebből következően fontosságának megítélése is problematikussá válhat. Célszerű lett volna egy-két lábjegyzetet szentelni az ilyen jellegű fogalmaknak és mértékegységeknek, esetleg a főszöveg után egy rövid glosszáriumot elhelyezni, vagy végsőesetben a feloldások lelőhelyéhez kellett volna utalni az olvasót. Ehhez hasonlóan, bár a könyv terjedelme nem feltétlen követeli meg, de a nagy számban előforduló személy- és helynévanyag használatát, keresését egy mutató biztosan könnyebbé tette volna. Igazságtalan lenne azonban elhallgatni, hogy a kötetet nagyon alapos és jól áttekinthető bibliográfia zárja, amely komoly segítség a későbbi kutatások számára. Egy másik probléma, amelyre részben fentebb már utaltunk, hogy a baltikumi történések szinte teljesen el vannak szakítva mind a Rend európai tartományainak életétől, mind pedig a szentföldi eseményektől. Jóllehet, egyszer értesülünk a gázai ütközetről, illetve az abban elesett 397 teuton lovagról (153. old.), de ugyanakkor nem hisszük, hogy ehhez a legautentikusabb forrás Zombori István ismeretterjesztő könyve vagy Walter Zöllner magyarra fordított munkája lenne. Továbbá többször is hallunk az európai rendházakból érkező (személyi) segítségről és utánpótlásról (például 151., 194. old.), de sem a megsegítendő, sem a pótlásként érkező csapatok számszerűségéről, nagyságáról nem esik szó. Persze könnyen lehet, hogy erről maguk a források is hallgatnak, de ezt az olvasó ex silentio nem tudja eldönteni. Minthogy arra sem derül igazán fény, mi szolgáltatta a terjeszkedés időszakában a katonai tevékenység financiális hátterét. Volt-e például a johannitákhoz hasonló pénzbeszolgáltatási rendszerük (responsio), ami a János-lovagok esetében a szentföldi hadakozás elengedhetetlen feltétele volt. Kétségtelen, hogy a bevezetőben (7. old.) mindezeket a kérdéseket Pósán egy későbbi vizsgálatra utalta, de ez oda vezethet, hogy az elkészült mű - a címben foglaltakkal ellentétben - nem a Német Lovagrend XIII. századi történetét mutatja be. Vitán fölül áll, hogy a szerző e tárgyban készült korábbi tanulmányai valóban a címükben deklarált témát merítették ki (A Német Lovagrend államalakítási kísérletei Kelet-Európában. Történelmi Szemle, 1990. 1-2. sz.; A ,,porosz" népnév tartalmi változásai a középkorban. Aetas 3 [1995], illetve A Német Lovagrend alapítása és korai története. Századok, 129:1 [1995]), azonban a részek összedolgozása, az időbeli hiátusok kitöltése még nem feltétlenül eredményez ,,rendtörténetet". Pósán László rendkívül alapos és hasznos munkát végzett, mégsem állíthatjuk, hogy megismertük a Német Lovagrend XIII. századi ,,átfogó" történetét. Nem hisszük, hogy pusztán politika- és eseménytörténeti szempontból, azaz - a szerző megfogalmazásában - egy adott rend belső felépítésének, jogrendjének, közigazgatásának, hadszervezetének, egyházi struktúrájának, valamint társadalmi-gazdasági viszonyainak feldolgozása nélkül meg lehetne írni annak történetét. Kétségtelen, hogy a munka haszonnal forgatható a kutatásban és az oktatásban egyaránt, de mindig szem előtt kell tartanunk, hogy az egésznek csak részét tartjuk a kezünkben, s mint ilyen, mindig is torzítani fog valamelyest.

84

Felhasznált irodalom Anderle Ádám: Spanyolország története Móra Könyvkiadó, 1992 Balanyi György: A szerzetesség története Szent István Társulat, 1924 Balics Lajos: A római katholikus egyház története Magyarországban II. kötet (1095-1301) Budapest, 1881 Benda Kálmán (szerk.): Magyarország történeti kronológiája Akadémiai Kiadó, 1986 Bertényi Iván: Magyarország az Anjouk korában Gondolat Kiadó, 1987 Borosy András: Egyház és honvédelem az Árpád-korban (Hadakozó egyháznagyok, szerzetes lovagrendek) in. Hadtörténelmi közlemények 1987. II. szám 199-233. o. Bozsóky Pál Gerő: Keresztes hadjáratok Agapé, 1995 Enciklopedia Britannica Ecyklopedia Britannica Inc., 1965 Entz Géza: Erdély építészete a XI-XIII. században Kolozsvár, 1994 Erdődy János: Keresztes lobogók alatt Móra Könyvkiadó, 1986 Földi Pál: A világtörténelem nagy csatái. Laude Kiadó, 1998. Fraknói Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római szent-székkel I. Budapest, 1901 Fügedi Erik: A befogadó: a középkori magyar királyság in. Történelmi Szemle 1979. 355-376. o. Gecse Gusztáv: A szerzetesség története Seneca Kiadó, 1995 Gergely Jenő: A pápaság története Kossuth Könyvkiadó, 1982 Gerő László: Magyarországi várépítészet Művelt Nép Könyvkiadó, 1955 Gömbös Tamás: A szerzetes- és lovagrendek címerei és viseletei Tellér Kiadó,1993 Gyetvai Péter: Egyházi szervezés főleg az egykori déli magyar területeken és a bácskai Tisza mentén Görres Gesellschaft, München, 1987 Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. kötet 1963 Halecki, Oscar: A nyugati civilizáció peremén Osiris-Századvég Kiadó, 1995 Hanzó László: A Barcaság betelepítése és a Német Lovagrend in. Századok, 1989. III-IV. szám 359380. o. Illésy János: Törekvések a német lovagrend meghonosítására Magyarországon in: Századok, 1902. III. szám 233- 248. o. Karcsu Antal Arzén: A szerzetes rendek egyetemes története V.kötet Pest, 1867 Köpeczi Béla (szerk.)Erdély története I.: Akadémiai Kiadó, 1988 Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi Zrínyi Katonai Kiadó, 1986 Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi Zrínyi Katonai Kiadó, 1988 Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon Magvető Könyvkiadó, 1988 Kristó Gyula: Magyarország története 895- 1301 Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994 Kristó Gyula (szerk.): Korai Magyar Történeti Lexikon: Akadémiai Kiadó, 1994 Lassú István: A lengyel királyság és a Krakkói Szabad Státus (statisztikai, geographiai és históriai le írássok) Pest, 1828 Lassú István: A Prussziai Királyság státisztikai, geographiai és históriai leírása Pest, 1828 Magyarország története 1242-ig. Akadémiai Kiadó, Bp. 1984. Matthew, Donald: A középkori Európa atlasza Helikon Kiadó, 1989

85

Miskolczy István: A középkori kereskedelem története Szent István Kiadó, 1926 Nábráczky Béla: A Hanza-városok szövetsége in: Élet és Tudomány 1964. L-LI. szám 2387-2391. és 2403-2407. o. Nagy Gábor: Magyar középkor (Szöveggyűjtemény) Könyves Kálmán Kiadó, 1995 Niederhauser Emil: Kelet-Európa története. História Könyvtár, Bp. 2001. Piers Paul Read: A templomosok. Gulliver Kiadó, 2002. Pósán László: A német lovagrend Poroszországban in: História, 1992. VII. szám 15- 17. o. Pósán László: A "porosz" népnév tartalmi változásai a középkorban in. Aetas, 1995. III. szám 96-108. o. Pósán László: A Német Lovagrend története a XIII. században Debrecen University Press, 1996 Pörtner, Rudolf: A szent sír hadművelet (1095- 1187) Európa Könyvkiadó, 1985 Puskely Mária: Keresztény szerzetesség I-II. Bencés Kiadó, 1995 Razin, E.: A hadművészet története II. Zrínyi Kiadó, Reagan, Geoffry: Döntő csaták Panem kft., 1993 Rónai Horváth Jenő: Magyar hadi krónika MTA, 1895 Solymosi László: Egyházi-politikai viszonyok a pápai hegemónia idején (XIII. szd.) in: Magyarország és Szentszék kapcsolatának ezer éve METEM, Budapest, 1996 Sugár István: Az egri püspökök története Szent István Társulat, 1984 Szántó Konrád: A Katolikus Egyház története III. kötet. Ecclesia, 1987 Székely György (szerk.): Magyarország története I/2. Akadémiai Kiadó, 1987 Sz. Jónás Ilona: Európa és Közel-Kelet (IV-XV.sz.) I-II. Tankönyvkiadó, 1978 Szokolay Katalin: Lengyelország története Balassi Kiadó, 1996 Tazbir, Janusz: Lengyel nemzettudat a XVI-XVII. Században in: Világtörténet 1984/IV. szám Tolnai Világlexikon. Bp. 1928. Topolski, Jerzy: Lengyelország története Gondolat Kiadó, 1989 Török József: Szerzetes- és lovagrendek Magyarországon Panoráma Kiadó, 1990 Udvardy József: A kalocsai érsekek életrajza (1000-1526) Görres Gesellschaft, Köln, 1991 Vajda Tamás: A Német Lovagrend szentföldi és erdélyi szereplése (Internet); történelem - földrajz III.; latin C II. Vajda Tamás: A Német Lovagrend a Baltikumban; történelem - földrajz III.; latin C II. Várkonyi Gábor: Angol békeközvetítés és a lengyel-török tárgyalások a tizenöt éves háború időszakában (1593-1598) Veszely Károly: II. András és a német lovagok a Barcaságban in: Magyar Sion, 1864 161- 176. o. Zöllner, Walter: A keresztes háborúk története Kossuth Könyvkiadó, 1980 Zsukov, J. M. (szerk.): Világtörténet Kossuth Könyvkiadó, 1963

86