Keresztény politizálás: kihívás és lehetőség
„Máramarossziget”
Az egyház néhány, többségében írástudatlan igehirdető és közösségszervező munkája nyomán épült olyan hatalmas szervezetté, amilyennek ma ismerjük. Az apostolok életállapota azonban, hogy egy halászból lett a későbbi, a világot behálózó szervezet első vezetője, nem a tanulatlanság és a műveletlenség dicsérete, hanem Isten nagyságát jelzi. Az őskeresztény közösség kezdetektől nyitott szívvel fogadott bármilyen rangú, rendű, képesítésű embert. Így válhatott az egyik legnagyobb térítő utat bejáró apostollá a vallási tudományokat tanult Pál és evangélistává az orvos Lukács. Az egyház azóta is a hivatások sokféleségében fáradozik küldetésének teljesítésén. Lassan Európában újra kisebbségbe kerülve, ma a Krisztust követő értelmiségiek előtt hasonló kihívások állnak, mint a kereszténység születése idején. A „tanítók” miként találhatják meg hivatásukat abban a korban, amikor újra inkább tanúkra van szükség? Tanulmányomban a keresztény értelmiségi lét XXI. századi magyar útkeresésének lehetőségeit fogom vizsgálni. Kreatív kisebbség 2012. év elején Jonathan Sacks brit főrabbi a Pápai Gergely Egyetemen tartott előadást, ahol a zsidóság és a kereszténység közös fellépését sürgette Európa lelkének megmentéséért. A fogalom, ami mentén a zsidó vallási vezető felszólalását megfogalmazta, az a XVI. Benedek pápa által gyakran használt „kreatív kisebbség” volt. XVI. Benedek pápa az elnevezést Arnold Toynbee brit történésztől vette át, aki azt elsősorban a V. századi kereszténységre értette a hanyatló Római Birodalmon belül. A történész értelmezése szerint a kereszténység kreatív kisebbségként nemcsak átmentette az ókorban felhalmozott tudást és kultúrát, hanem saját értékvilágával gazdagította is azt. Ezen a bázison jött létre aztán Európa. XVI. Benedek pápa és hozzácsatlakozva Jonathan Sacks főrabbi tehát a kreatív kisebbségi hivatás újbóli vállalására buzdította a zsidóság és a kereszténység képviselőit. A modernkorban ért már el sikert keresztény indíttatású mozgalom, amely a romokban heverő kontinenst a második világháború után építette újjá. A kereszténydemokrata politikai irányzat, melynek gyökerei a XIX. századig érnek, nemcsak az önbizalmát adta vissza a meghasonlott Európának, hanem az Európai Unió víziójának megalkotásával és szakaszos megvalósításával a kontinens történelmének legígéretesebb vállalkozásába fogott. Az évtizedek múlásával azonban mind a politikai mozgalom, mind a törvényekben és intézményekben testet öltő vízió megváltozott. A század végére hiába csatlakozott a közösséghez a kontinens közép-keleti része is, a kiteljesedés és a katartikus hatás elmaradt. Időközben elveszett az az alap, ami az újonnan érkezőket és a régieket együtt hordozni tudná.
A XXI. század elejére Európa elvesztette kapcsolatát forrásvidékével, amit az jelzett leginkább, hogy az Unió készülő alkotmányába nem került be a keresztény jelző, és amit a magukat kereszténydemokratáknak nevező politikai közösségek is megengedhető (bár kellemetlen) kompromisszumnak tartottak. Joseph Ratzinger bíboros éppen erre az irányvesztésre is reagálva választotta magának a Benedek nevet, emlékeztetve Európát szellemi gyökereire. Nem paradoxon keresztény gyökerekről és értékekről beszélni elfogadva azt, hogy ez a vallási közösség – legalábbis elkötelezett képviselői – kisebbségbe került az Egyház központjának földjén. XVI. Benedek pápa egyszerre hirdette Európa zsidó–keresztény örökségét és az egyház tagjainak kreatív kisebbségi hivatását. Amiképp az évszázadok során az egyházat is maroknyi csoportok indították megújulásra, úgy joggal remélhetjük, hogy mi magunk lehetünk kovászai kontinensünknek, hiszen evangéliumi hivatásunk is erre a szerepre szólít minket. A kereszténydemokrácia forrásvidéke A kereszténydemokrácia politikai irányzatának kezdetei a XIX. századig vezetnek vissza. A francia forradalom okozta sokk után egy évszázad kellett, hogy az intézményes egyház elkezdje a párbeszédet a változó Európával és a kialakuló modern államokkal. XIII. Leó pápa 1891-ben kiadta a Rerum novarum kezdetű apostoli körlevelet, amivel megnyitotta a szociális enciklikák sorát. A pápa megnyilatkozásában azonban már egy kibontakozó katolikus mozgalomra támaszkodhatott. A Mainzban szolgáló Wilhelm Emmanuel von Ketteler „munkáspüspök”, a Kölnben tevékenykedő Adolf Kolping vagy a svájci Gaspard Mermillod, az első nemzetközi keresztényszocialista szervezet, a Fribourgi Unió életre hívója saját lehetőségeiket megragadva olyan munkát végeztek, amely mintává vált és hatással lett az egész egyház önképére. XIII. Leó pápa vezetésével az egyház a XIX. század végére azt ismerte föl, hogy a bizonytalannak és sokszor ellenségesnek tűnő társadalmi, politikai változásokat nem megítélni kell, hanem válaszolni rájuk. Az ipari forradalom és a modernizációval járó társadalmi átalakulás tömegeket fosztott meg az önellátás lehetőségétől. A segítségre szoruló milliók mellett a kommunizmus eszméjének térnyerése is megszólalásra késztette a klérust. A kiszolgáltatottak igazságát hirdetve Karl Marx látszólag épp az evangéliumot fordította le a gépek és gyárak világában élők számára. Ez a mozgalom a középkorban egy, a kereszténységen belüli eretnek irányzat lehetett volna, az albigensekéhez, valdensekhez vagy a huszitákhoz hasonlóan, de az egyház szerepének újkori csökkenését jelezte, hogy immáron a hitet és a vallást egészében tagadó eszmerendszer vonzott követőket. XIII. Leó pápa a Rerum novarumban elutasította a marxizmust és alternatívát nyújtott. A magántulajdont védelembe véve a társadalmi nyomort nem egy túlhatalommal bíró szervezet fellépésében, hanem az állam, az egyház és a civil szervezetek összefogásában látta. A keresztény állampolgárokat tehát közösségszervezői és közéleti cselekvésre bátorította.
Az egyházzal szembeni kritikus hangulatot érzékelve a keresztényszocializmus mellett kialakult egy másik irányzat is a katolicizmuson belül, a liberális katolicizmus. A mozgalom első képviselője a francia Hugo-Félicité-Robert de Lamennais volt, aki először próbálta összekovácsolni a modern polgári, demokratikus gondolkodást a katolikus egyház hitével. Nézeteit XVI. Gergely pápa még elítélte, és ő később szakított is az egyházzal, követői azonban mérsékeltebbek voltak, akik az intézményes egyház irányelveinek fősodrától ugyan eltérő gondolatokat képviseltek, de végig megőrizték hűségüket a Szentszék iránt. A „szabad egyház a szabad államban” elvet hirdető Charles Montalembert, a XIX. századi magyar politikai gondolkodás kiemelkedő alakja, Eötvös József vagy az első nemzetközi katolikus kongresszust szervező mecheleni érsek, Engelbert Sterckx elképzelései igazán csak a II. vatikáni zsinat idején épültek be a katolikus tanításba. A magyar kezdetek Magyarországon a XIX. század legvégén, az egyházpolitikai törvények vitája idején szerveződött először világnézeti keresztény párt, az Országgyűlési Katolikus Néppárt. Bár a párt programjában már megjelentek a keresztényszocializmus törekvései, fő célkitűzése az egyházpolitikai törvények visszavonása volt, és idővel el is vesztette önálló arcélét a sokszor durva országgyűlési, pártpolitikai harcokban. Mégis a néppárt volt az első lépése annak a célkitűzésnek, amely az egyház társadalmi tanítását akarta megvalósítani a modern Magyarországon. Ez a politikai formáció több szempontból is újítást hozott a dualizmus kori pártéletbe. Először is meghaladta a közjogi vita mentén meghasonló politikai gondolkodást, jelezve, hogy üzenete egyetemesebb az ország számára, mint az a pillanatnyi viszony, amely a Magyar Királyságot a Habsburg uralkodóval összekapcsolta. De elsőként fordult az ország nemzetiségi lakosaihoz is, hiszen joggal számíthatott például a szlovák katolikusság támogatására. Bár az állam és az egyház kapcsolatát tekintve a politikai katolicizmus állásfoglalása éppen szembehelyezkedett a modern államberendezkedés elveivel, a katolikus párt volt hazánkban az első modern politikai eszközökkel tömegbázist építő néppárt. Az Országgyűlési Katolikus Néppárt története tehát tanulság arra, hogy a már meglévő tiszta és határozott elvrendszer segíti az érdekérvényesítés hatékonyságát. (Ál)igazságok megalkotása helyett ugyanis sokkal inkább az érdekérvényesítő munkába kell fektetni az energiákat. A kikristályosodott értékvilág felszabadítja a kreativitást, avagy az igazság szabaddá tesz. De a néppárt története emlékeztet minket arra a fontos igazságra is, hogy mit sem ér a sikeresség, ha munkánk során éppen a vállalt értékeinktől távolodunk el. A magyar kereszténydemokrácia saját előképének a Katolikus Néppárt helyett inkább Giesswein Sándor politikai tevékenységét tartja. A győri pápai prelátus ott volt gróf Zichy Nándor és Prohászka Ottokár mellett a néppárt életre hívói között, de csalódva annak tevékenységében saját pártot hozott létre Országos Keresztény-Szocialista Párt néven, amely már tételesen a Rerum novarum elveinek megvalósítására törekedett. Miként a Katolikus
Néppárt a XIX. század végi Magyarország pártpalettáján, egyedülálló jelenség volt Giesswein működése is. Igazi előfutára volt az inkább az 1930-as években megjelenő neokatolicizmusnak, de a kereszténydemokráciának is. Ketteler püspök mintájára fordult a munkásság felé keresztény szakszervezeteket létrehozva, mindvégig ellenezte a háborút, valamint pragmatikus politizálás mentén a szociáldemokratákkal is nyitott volt az együttműködésre. A kor küzdelmeiben marginális szereplőnek számított. Ha az 1910-es években már létezett volna a politológiai elemzés műfaja, az elemzések legfeljebb zárójelben foglalkoztak volna személyével, ma mégis azon kevés közéleti szereplő közé tartozik a századelő pártéletéből, akire példaképként tekinthetünk vissza akár politikai oldalaktól függetlenül is. Giesswein Sándor ismertségét tehát nem politikai tevékenységének köszönheti, hanem annak, hogy keresztény értelmiségiként vállalta a pártélet ingoványos és fáradságos küzdelmét, és jellé válhatott a tragédiába rohanó Magyarországon. Az új hullám – az 1930-as évek Miként egész Európát, úgy a XIX. században meginduló modern katolikus mozgalmakat is megrázta a nagy háború. A megrázkódtatás azonban inkább a meginduló változások továbbfolytatására ösztönözte a katolikusságot. XV. Benedek pápának köszönhetően, aki a kezdetektől elutasította a vérontást, elsőként ítélte el az örmény népirtást, és előre látta a párizsi békedöntések káros következményeit, az egyház – bár szavait kevesen hallották meg – erkölcsileg tisztán és szilárdan állhatott a megrendült kontinensen. 1931. fontos cezúra az egyház társadalmi szerepvállalásának történetében. A Rerum novarum negyvenedik évfordulóján XI. Piusz pápa kiadta a Quadragesimo anno kezdetű enciklikáját, amelyben továbbfejlesztette a katolikus szociális tanítást. Elsősorban Heinrich Pesch társadalomtudós és iskolája eszmeisége alakította az egyházfő nézeteit, és így vált a katolikus társadalompolitikai gondolkodásban alapvető fontosságúvá – az eddig kimondatlanul is jelenlévő érték – a szolidaritás. XI. Piusz a gazdasági világválságra is reagálva a ’30-as évek viszonyaihoz igazította a XIII. Leó által leírtakat, de új elveket és szempontokat is bevezetett a gondolkodásba. Ismételten elvetette a kommunista, osztályharcos politikát, amellyel szemben a hivatásrendi szerveződést ajánlotta. A korlátlan szabad versenyt bírálva a szociális igazságosságot nevezte meg a gazdaság rendező elvének. Egyik legfontosabb újításként megfogalmazta a szubszidiaritás, a „kisegítés” értékét, amellyel az alulról szerveződő közösségek autonómiája mellett tett hitet. E korszakalkotó írás közösségek és mozgalmak sorát hívta életre az egyházon belül. A szociálpolitikai szempontoktól is áthatott tömegszervezetek megalakulása mellett szellemi műhelyek is létrejöttek. 1932-ben indult el Franciaországban az Esprit folyóirat, amely az ún. neokatolicizmus bázisává vált. Az újságot alapító Emmanuel Mounier mellett döntő szerepet játszott a mozgalom eszmeiségének megfogalmazásában Jacques Maritain filozófus. A neokatolikusok az egyház társadalompolitikai tanításait a katolikus gondolkodás
megújításával akarták kiegészíteni és teljessé tenni. Nyitottak voltak a kor tudományos életére, saját katolikus elveiket a párbeszéd által kicsiszolva akarták megfogalmazni. E szellemiség egyik úttörője volt Martin Buber, zsidó filozófus, aki az Én és te munkájával megalapozta a perszonalista, személyközpontú gondolkodást. A perszonalizmus a két véglet, a kommunista kollektivizmus és a liberális individualizmus között, azt hirdette, hogy az egyén társas és személyes kapcsolataiban teljesedhet ki. A szolidaritás, a szubszidiaritás és a perszonalizmus lettek azok az alapelvek, amely a második világháborút követő kereszténydemokrácia alappilléreit alkották. Miként az első, úgy a második világháború idején is békét igenlő és az erőszakot elutasító politikát folytatott a katolikus egyház, mozgástere azonban tragikusan szűk volt. 1937-ben egymás után pár nappal két, aggodalmát kifejező körlevelet is kiadott a két agresszív birodalomnak az egyház: a nácizmust a Mit brennender Sorge-ban, a sztálini kommunizmust a Divini redemptoris-ban ítélte el. Bár a háború kirobbanását, a tömeges népirtást és katasztrófát meg nem akadályozhatta, az egyház jel szerepe és irányadó szerepvállalása nem mondható sikertelennek, valamint jelentős embermentő tevékenységet is folytatott. Ma XII. Piusz pápa történelmi megítélése nem egységes a katolikus világon kívül, de ez nem volt mindig így. A második világháborút követően még minden jelentősebb közéleti szereplő elismerte jóra törekvő fáradozásait. Joggal bízhatunk abban, hogy boldoggá avatási pere lehetőséget nyújt az időközben eltorzult kép kitisztulására, és miképp XV. Benedek pápára az első világháború idején folytatott tevékenységéért, úgy XII. Piuszra is közösen tisztelettel tekinthet majd a világ. A pápa állásfoglalásain túl az egyház megítélésében fontos szerepet játszanak a katolikus közösségek. Német, olasz és francia mintán láthatóvá válik, hogy hol is állt valójában a katolikus egyház a diktatúrák és a világháború okozta káoszban. A bismarcki kulturkampf idején a német katolikusság megszerveződött, amelynek egyik következménye a birodalmi gyűlésen is jelentős erőt képviselő Zentrumpartei lett (egyik alapítója a már többször emlegetett Ketteler püspök volt). Ez a politikai közösség más konzervatív csoportokkal szemben a nácizmus megjelenésekor is megőrizte elköteleződését, és nem kompromittálódott. Németországban a katolikusok lakta vidéken sokkal gyengébben szerepelt Hitler pártja, az NSDAP. XI. Piusz 1937-es útmutatása így őrizhette a lelket a pártjuktól megfosztott német katolikusokban, és a háború elmúltával erkölcsileg szilárdan láthattak hozzá Németország újjáépítéséhez. Németországhoz hasonlóan Olaszországban és Franciaországban is a náci- és háborúellenes mozgalmakban képviselték magukat a ’30-as években elinduló katolikus mozgalmak vezetői. A francia katolikus ellenállás szimbolikus alakja lett Gilbert Dru fiatal aktivista, akit 1944-ben tevékenységéért kivégeztek, de ő fogalmazta meg a második világháború után fontos tényezővé váló Köztársasági Népi Mozgalom politikai krédóját is. A Köztársasági Népi Mozgalom színeiben politizált az a Robert Schuman, aki megalkotta a
majdani Európai Unió koncepcióját. Olaszországban pedig a fasiszta államvezetés elől rejtegetve a Szentszék falai között született meg a leendő kormányzóerő, a Keresztény Demokrácia. A már a század elejétől politizáló Alcide De Gasperi ugyanis csak a Vatikánban lelt menedéket, ahol azonban a különböző antifasiszta erőkkel együttműködve alapozta meg a modern, olasz kereszténydemokrata politikát. A keresztény értelmiség és politika együttműködése Magyarországon A Quadragesimo anno Magyarországon is azonnal éreztette hatását. Már rögtön az enciklika kiadásának évében, 1931-ben gróf Széchényi György elindította a Korunk Szava folyóiratot, amely a két világháború közötti katolikus megújulás első szellemi műhelye lett. Az újság célja az egyház szociális tanításának magyarországi népszerűsítése volt. A szerkesztők között ott található a későbbi kereszténydemokrata politikai közösség magja. Társadalomtudósok, történészek, irodalmárok, szociológusok, újságírók, a katolikus értelmiségi elit tömörült a lap körül, mint később a Vigilia vagy Az Ország Útja című folyóirat körül is. Erjesztői kívántak lenni a társadalmi folyamatoknak. Ahogy az 1830-as, ’40-es években a reformkori politikusok, élén Kossuth-tal, az érdekegyesítő politika megvalósításával hozták létre a modern, politikai magyar nemzetet, úgy az 1930-as, ’40-es években a kereszténydemokrata gondolkodók kívánták egységbe forrasztani az országot egy egyetemesen értékes eszmeiség mentén. A náci és fasiszta eszmék térnyerését megelőzendő a katolikus klérussal karöltve nyári egyetemek, előadássorozatok szerveződtek, amelyekkel egy nyitott, együttműködő és tettre kész ország építéséhez kívántak hozzájárulni. A szellemi műhelyek pezsgő légköre mellett a két világháború közötti katolikusság egyik csúcsteljesítménye a jezsuita Kerkai Jenő által életre hívott Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete, a KALOT volt. A szintén az egyház társadalmi tanításából forrásozó lelkiségi mozgalom egy új életszemléletet adott a vidéki fiatalság számára, szervezetei behálózták az egész országot, és tevékenységében már ökumenikus törekvések is jelen voltak. A KALOT mellett még számos más keresztény, katolikus tömegszervezet jött létre, mint a lányokat tömörítő KALÁSZ, a munkásságot megszólító EMSZO (Egyházközségi Munkásszakosztályok), Hivatásszervezet és KIOE (Keresztény Munkásifjú Mozgalom). 1941-ben az EMSZO, a Hivatásszervezet és a KALOT együttműködésében megalakult a Katolikus Szociális Népmozgalom, amely a (Keresztény) Demokrata Néppárt közvetlen előzményeként fogta össze a katolikus náciellenes és antikommunista fiatalságot és fiatal felnőtteket. A háború alatti magyar ellenállás tevékenysége nem mérhető az olaszhoz vagy a franciáéhoz, ennek okait azonban súlyos vád volna kollektív háború- és nyilaspártiságban látni. E kérdést fejtegető történeti kutatás nem tárgya a jelen dolgozatnak, de az mindenképpen megjegyzendő, hogy a fent említett közösségek képviselői kivették részüket mind a háborút ellenző, mind pedig az embermentő tevékenységben.
A magyar katolikus egyház, élén Serédi Jusztiniánnal, hiába támogatta a neokatolikus mozgalmakat és egy leendő kereszténydemokrata párt megalakulását, a ’45 után felálló rend számára mégis egyet jelentett a neobarokk és gyűlölt Horthy-korral. A sztálini kommunizmust képviselő és megvalósítani törekvő Magyar Kommunista Párt szívós és hatékony munkával tört az egyeduralomra, ami 1949-re meg is valósult. Bár a koalíciós időszak demokratikus kísérletének bukása történelmi távlatból egyértelmű és kikerülhetetlen volt, az 1945 és ’49 közötti pár év a magyar kereszténydemokrácia történetében mégis kulcsfontosságú. A Quadragesimo anno megjelenése óta létrejött társadalmi bázis és felgyülemlett tudás ekkorra érett be, és a Horthy-kor ún. keresztény kurzusával szemben ekkor kapott szabad utat. A kék cédulákról elhíresült, sokszorosan torzított 1947-es országgyűlési választáson kapott több mint nyolcszázezer szavazat valamint a Demokrata Néppárt kitartó érdek- és értékképviselete a diktatúraépítéstől beárnyékolt Országházban jelzi azt, mit veszítettünk el a szovjet egyeduralommal. Elfogódva gondolhatunk arra, hogy ha másképp alakult volna, az Unió atyái között nemcsak Schumant, Adenauert és De Gasperit, hanem Barankovics Istvánt is tisztelhetnénk. A magyar kereszténydemokrácia mozgalma 1949-ben elhallgatott, csak búvópatakokban és az emigrációban építkezhetett tovább. Bibliai negyven év múltán indulhatott újjá az elszakított szálak újraszövése. Keresztény közéletiség a megváltozott Európában Míg Közép-Kelet-Európa a vasfüggöny mögött kis túlzással csipkerózsika álmát aludta, addig Nyugat-Európában és az egyházban megfordult a világ. Kialakult és megszilárdult a jóléti államok rendszere, a tömegdemokrácia és a fogyasztói társadalmi szemlélet, a II. vatikáni zsinattal pedig az egyház újrafogalmazva ős, eredeti tanítását a pozitív, életigenlő és modern társadalmi folyamatok élére állt. Az egyház alkalmazkodásával azonban már nem lehetett megállítani az újkorban elinduló szekularizációt és az egyéni vallásosság csökkenését. A technikai és tudományos forradalom gyümölcseit élvező és a Holdra lépő ember olyan teljesítményeket ért el, amelyről az emberiség a történelme során álmodni sem mert, alapvető problémái azonban változatlanok maradtak, sőt, a környezetszennyezés által felgyorsított klímaváltozás miatt még újat is kapott. Bár megszűntek az ókorból és középkorból ismert pusztító járványok, mégis tömegeket bénít meg a depresszió, és emészt el a rák. Nagy éhínségektől már nem kell tartani, annál károsabb az elhízás (amitől Európában éppen Magyarország szenved a legjobban). A civilizáció léte óta talán soha nem volt ilyen alacsony a vagyoni különbség, a társadalom alsóbb osztályai is olyan kényelemnek örvendhetnek, amelyre egy valaha volt jobbágy gondolni sem mert volna, a népesség mégis fogy. Európa büszke volt magára, hogy a felvilágosodás idején a kereszténység és az egyház jármát levetette magáról, most mégis újra korlátozza saját szólás szabadságát. De immáron egy másik vallás parancsa szerint. Az Európai Unióba immáron a volt szocialista országok is
beletartoznak, a szervezetbe vetett hit mégis lassan teljesen megkopik, és egyre kevésbé tudunk sikerként tekinteni létére. Varga László emigrált demokrata néppárti képviselő már a hazatérése után a Történeti Interjúk Tára számára adott interjúban az Európai Unió létét is (1956 mellett) egyik okként nevezte meg a Szovjetunió felbomlásában. Mint mondta, ez az európai vállalkozás egy olyan mintát jelentett, amelyet nyilvánvaló volt, hogy a KGST nem érhet utol, és a társulás önkéntessége is elbizonytalanító erőt képviselt. Viszont Varga Lászlótól fennmaradt egy anekdota, egy mondás is, amelyet szintén az Unióval kapcsolatban fogalmazott meg: „az életben minden létezőnek van egy felívelő, egy prosperáló és egy hanyatló korszaka, így van ez a növényektől kezdve állatokon át embereken keresztül minden emberi vállalkozással is. Egy, csak egyetlen kivételt ismerek, ez pedig az Európai Unió, mert az a létrejötte óta folyamatosan hanyatlik”. Mindkét megközelítésben van igazság és fontos, hogy elgondolkoztasson minket akkor, ha a kereszténység társadalmi szerepvállalásainak lehetőségét keressük. Az Unió zászlaja a Jelenések könyvében szereplő Asszony koronáját mintázza és a Máriához kötődő kékben pompázik, csak üres. Az Unió jelmondata, az „egység a sokféleségben” (amely ma kissé módosulva úgy hangzik, hogy egyesülve a sokféleségben), az alapelvei, mint emberi méltóság, szolidaritás és szubszidiaritás, a himnuszának üzenete, mind-mind olyan jelek és értékek, amelyek a kereszténység 2000 éves európai megtermékenyítő hatását visszhangozzák, a szervezet mégsem vallja sajátjának ezt a szellemiséget még csak kultúraként sem. Fontos feltennünk a kérdéseket: lehetne ez másképp, tehetünk ezért valamit? Épületes volna egyáltalán társadalmilag a XXI. században, ha egy világi, politikai szervezet azonosulna egy vallással? A politikai korrektség jegyében lehetetlen az utóbbi kérdésre igennel válaszolnunk. Hívő keresztény állampolgárként azonban mégis lehet, sőt kell reményt táplálnunk. A kereszténységről beszélünk, Krisztus művéről, az Egyházról, amely folyamatosan zajlik, és arra kaptunk meghívást, hogy felépítsük. Ha Európa gazdaságilag, demográfiailag és társadalmilag válságban van, az akkor is egy felhívás a számunkra, ha a ma társadalma tudatosan soha nem fordulna a kereszténységhez. Talán az evangelizáció és a keresztény közéletiség új módjait kell megtalálnunk. Amikor létrejött a vallás vagy amikor még az emberek elenyésző százaléka tanulhatott meg írni, olvasni, akkor létfontosságú volt, hogy egy tiszta hit létezzen, hogy az átadás módja szigorúan ellenőrzött legyen. Ma, amikor a Biblia egy letölthető app a sok millió közül bármely kisgyermek okostelefonjára, az ellenőrzött hitátadás elvéhez, valamint Krisztus és a szent nevek szentségének megőrzéséhez máshogy kell viszonyulnunk. Tudomásul kell venni, hogy Európa jobban fél a katolikus egyháztól, mint az iszlám fundamentalizmustól, ezért Krisztus jelenvalóságát éppolyan buzgón és engedékenyen kell hirdetnünk, mintha egy bennszülött törzset keresnénk föl, akiket csak
sokadik lépcsőfokban fárasztanánk dogmatikával. Az engedékenység nem dogmatikai engedékenységet jelentene, mert a dogmatikai engedékenység aláássa az evangelizálás gyümölcseit. Nem az a lényeg ugyanis, hogy mi magunk sikeresek legyünk bármiféle térítésben, a fontos az, hogy Krisztus jelen legyen Európa irányításában. Krisztus jelenlétét a hétköznapok politikai alakításában pedig nem pusztán szavak pontos egymásutánisága vagy ceremoniális tettek helyes sorrendje adja meg, hanem kemény és határozott döntések és áldozatvállalások. Naivan, egyszerűen hangozna a gyógyír: egy imádságos lelkületű keresztény állampolgár folyton Krisztus közösségében él (legalábbis arra törekszik), nem kell tehát mást tenni, mint hogy egy vagy minél több imádságos lelkületű keresztény állampolgárt minél magasabb vezető tisztségbe kell juttatni. De a nehézség éppen az, hogy nem lehet csak a már fontos pozícióban közösséget vállalni az Úrjézussal, őt csak akkor vihetjük vezető tisztségbe, ha mindvégig vele megyünk az úton. A kérdés így már a következő: vajon akarja-e, feladata-e Krisztusnak Európa irányítása? Szándéka-e az Úrjézusnak politikai szerepvállalás bárhol és bármikor? XVI. Benedek pápa még jócskán pápává választása előtt, sőt, még a Szovjetunió felbomlását megelőzően „A kereszténység szükségessége a modern világban” címmel írt tanulmányt (magyarul megjelent A közép újrafelfedezése című gyűjteményes kötetben). Alapállításként azt fogalmazta meg, hogy az „állam igényli annak nyilvános jelét, ami hordozza”. Ezt a jelet mi, keresztények tudjuk felmutatni és őrizni, a mód azonban nem közömbös. Csak akkor beszélhetünk Krisztus jelenvalóságáról és cselekedhetünk ennek bizonyosságaképp a nyilvánosság előtt, ha mi magunk is meg vagyunk erről győződve. Nem dúlhatjuk föl Európát egy új keresztes hadjáratot hirdetve Krisztusért, mert az nem Őérte folyna (legfeljebb a mi sértett büszkeségünk kielégítéséért), de kötelességünk dolgozni azért, hogy a közvélemény vágyja Krisztus közösségét, higgye, hogy él. A mi meggyőződésünk a kulcsa Európa hitének, jövőjének és létének. Ez roppant felelősség. És ezzel a megállapítással zárta XVI. Benedek pápa is tanulmányát. Keresztény értelmiségi útkeresés Magyarországon a rendszerváltozás után A rendszerváltozás idején újraéledt a kényszerűen feloszlatott Demokrata Néppárt, Kereszténydemokrata Néppárt néven. A Barankovics örökségét büszkén hirdető közösség bár későn kezdte meg szervezkedését, végül átlépte a parlamenti küszöböt. Vidéken gyakran a falvak, kerületek plébánosai és plébániái pótolták a nem létező pártinfrastruktúrát. Természetesen hivatalos egyházi utasítás nélkül. A helyi egyházak támogatása mellett a nyugat-európai kereszténydemokrata közösségek segítsége mozdította előre a pártot. A KDNP-n túl azonban más politikai közösség és politikus is volt, aki kereszténydemokrata értékekhez igazította politikáját. Antall József miniszterelnök politikai
tevékenységéhez mintául a nyugati kereszténydemokrata pártok szolgáltak. Az első szabadon választott parlamentben létrejövő Magyar Demokrata Fórum, KDNP és Független Kisgazdapárt alkotta koalícióval kapcsolatban azt remélte, hogy majd egyszer a német CDU mintájára szerveződhet szorosabban eggyé, biztosítva ezáltal egy stabil jobboldali párt létét, egyben a kereszténydemokrata elvek parlamenti képviseletét is. Magyarország rendszerváltozás utáni történelme nem egészen úgy alakult azonban, ahogy a rendszerváltók, Antall vagy épp az emigrációból hazatérő volt DNP-s képviselők remélték. A rendszerváltozás időszakában Dahrendorf mondása hiába vált közhellyé, miszerint a politikai változáshoz elég lehet pár hónap, de a társadalmi változásokhoz évtizedek kellenek, talán mégis azt reméltük, remélték az ország építői, hogy ez a változás sokkal hamarabb végbe megy. Hamarabb elsajátítjuk a felelős és együttműködő demokratikus játékszabályokat, a kockáztatni kész vállalkozni tudást, az egymást kölcsönösen gazdagítani igyekvő önmegvalósítást, a szabad, polgári és felekezetektől független kereszténydemokrata embereszményt. Ehhez azonban még sok munka vár ránk. Antall József ’89-90-ben egy személyes beszélgetésen azt mondta Várszegi Asztrik segédpüspöknek, hogy az egyháziak segítsék elő civil szervezetek létrejöttét, ugyanis abban látta a jövő garanciáját és nem a pártokban. Antall számára előkép lehetett a pezsgő és erős kalotos önszerveződés és a 30-as, 40-es évek keresztény tömegmozgalmai, amelyek nem pusztán egy párt szavazótáborát biztosíthatják, hanem éppen maguk alakíthatják ki és terelgethetik az ország építésének munkáját. A keresztény értelmiségi hivatásnak ezért mindenek előtt a civil életben kell gyökereznie, és annak betetőződéseként kell megjelennie a politikai térben. Nem lehet krisztusi politikát folytatni akkor, ha nem a mindenkori keresztény közösségi, civil szféra a kezdeményező, amikor a hívők csak követik a politika eseményeit. A politika az élet egy területe a sok közül, amely megszentelésére az egyház hivatása szól. Ferenc pápa mondása szerint a szeretet egyik legmagasabb formája. Bár ingoványos és nehéz, talán a legnehezebb politikusként megvalósítani az életszentséget, erre mégis szükség van, és rendelkezünk már példaképekkel, kikre támaszkodhatunk. A keresztény politizálás sokkal több pusztán egy jelzőnél, és megvalósításának feltétele egy aktív, a közösség sorsával azonosuló és önszerveződő keresztény értelmiségi szerepvállalás.
