ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEK
1.5
Keresletoldali politikák megújuló erőforrások védelmére és fenntartható felhasználására Tárgyszavak: megújuló erőforrás; környezetpolitika; erdő; halászat.
A megújuló természeti erőforrásrendszereket – trópusi és mérsékelt égövi erdőket, korallzátonyokat és a vadon élő halállományt stb. – gyakran nem fenntartható módon hasznosítják (vagyis a rendszer természetes regenerálódási képessége egy adott időközben elmarad kiaknázásának sebességétől). Ennek egyik oka, hogy a megújuló forrásokból előállított termékek globális kereslete a fenntarthatóság követelményét meghaladó mértékben bővül. A hagyományos erőforrás-gazdálkodási politikák arra irányulnak, hogy a termelés marginális magánköltségei megegyezzenek annak a társadalmi szintű marginális költségeivel. Mikroökonómiai megközelítésben ez a kínálati oldalon érvényesített politikának tekinthető, mivel a „külső költségeket” a tulajdoni jogok szabályozása, adók kivetése, értékesíthető felhasználási/kiaknázási kvóták bevezetése, támogatások, működési engedélyek és más, hasonló jellegű eszközök segítségével próbálják ráfordításként elismerni (internalizálni). E módszerek a megfelelő hatékonyságot többnyire a marginális költségfüggvény módosítása útján tudják elérni – feltéve, hogy az adott termékkör kereslete gyakorlatilag állandó, nem pedig gyors ütemben növekvő, amint ez az utóbbi időben jellemzőnek tekinthető. A következőkben kínálati oldalról próbálnak – a fenntarthatóság és a hatékonyság követelményei szem előtt tartásával – megoldásokat kidolgozni a természeti erőforrások túlzott mértékű igénybevételének megszüntetése érdekében. Ily módon ugyanis hosszabb távon elősegíthető a természeti erőforrások védelme, miközben biztosítani lehet az általuk nyújtott ökológiai szolgáltatások és fogyasztási lehetőségek folyamatos
igénybevételét is. A keresletoldali politikák másik fontos hozzájárulása a probléma orvoslásához a gazdasági hatékonyság javulásának előmozdítása, amelynek révén az árakban várhatóan teljes mértékben még sokáig nem érvényesíthető külső költségek elmaradó kényszerítő hatását („second best” = második legjobb megoldásként) a természeti erőforrások hasznosításának jobb hatékonyságával lehet kompenzálni. Harmadsorban a keresleti oldalon hozott intézkedések nem lebecsülendő előnye az is, hogy – lévén pozitív kezdeményezésekről szó – az ellenösztönzést szolgáló szabályozási megoldásoknál politikailag jobban elfogadtathatók.
Az alternatív politikák hatása a költségekre és a jövedelmekre A keresletoldali politikák jövedelemalapú ösztönzési programok, amelyek a keresletet az adott termékkör fenntartható előállítása és felhasználása irányába hivatottak befolyásolni. Közülük itt a termelésben és a fogyasztásban való helyettesítést tárgyalják. Az első esetben olyan, megújuló anyagokból előállított termékek termelését helyezik előtérbe, amelyeket az adott ökorendszerre támaszkodva fenntartható feltételek mellett elő lehet állítani, és helyettesíteni lehet velük más, szintén megújuló alapanyagokból, nem fenntartható módon termelt cikkeket. A trópusi esőerdőket például mahagóni, illetve kiirtásukat követően szója vagy gabonafélék hosszabb távon nem fenntartható termelése helyett őshonos gyümölcsök, csonthéjas magvak és más termékek előállítására lehetne fenntartani. A másik irányzatnak megfelelően az ökoszisztémán kívül előállított, megújuló alapanyagú termékeket helyettesítő termékekre támasztanak keresletet a piacon. Például halakat lehetne mesterséges tavakban és tartályokban is tenyészteni és forgalmazni az erősen túlhalászott élővizek készleteinek megóvása érdekében, de szóba jöhet parlagon heverő földeknek kifejezetten faanyagok előállítására történő erdősítése is, ismét a természetes erdők védelmére. A piac működési hiányosságait korrigáló politikák általában a marginális magánköltségeket növelik, hogy a marginális társadalmi költségek szintjére hozzák őket. Ennek során a szokásos jóléti modellnek megfelelő elemzés azt vizsgálja, hogy miként változik a költségek módosulásának hatására a hatékonyság. A piackorrekciók azonban befolyásolják a jövedelmeket is, ami az adott projekt politikai elfogadtatása szempontjából fontos körülmény. Különösen, ha egy fenntartható és egy nem fenntartható módon folytatott termelő tevékenység között kell választani.
SI(t)2
éves jövedelem
SI(t)1
UI(t)1
UI(t)2 T2
T1
idő
1. ábra A jövedelmek alakulása fenntartható és nem fenntartható erőforrás-hasznosítás esetén A megújuló erőforrásokra támaszkodó, nem fenntartható tevékenységek rövid távon többnyire nagyobb jövedelmezőséggel folytathatók, míg hosszabb távon a jövedelem csökken, mivel a természetes erőforráskészletek kimerülnek – különösen, ha ennek ellensúlyozására nem történik emberi beavatkozás. Az 1. ábrán szereplő diagram pl. egy nem fenntartható – UI(t) – és egy fenntartható – SI(t) – tevékenység kapcsán realizált jövedelem változását mutatja be az idő függvényében. Például trópusi erdők vagy egy halászati övezet erőforrásainak hasznosítását jellemző görbék jellege nem függ a számításba vett diszkont rátától, amelynek módosítása esetén a vonal csupán eltolódik, de alapvető jellemzőit a környezet állapotának romlása és/vagy a talaj termőképességének csökkenése határozza meg. Minél magasabb a diszkont ráta, annál valószínűbb, hogy a termelő az erőforrások gyorsabb hasznosítását helyezni előtérbe, és tevékenysége hosszabb távon fenntarthatatlanná válik. A későbbi évek alacsonyabb jövedelmét azonban a kezdeti magas szint kompenzálhatja. Hosszabb távon a fenntartható erőforrás-hasznosítás meg is haladhatja a nem fenntarthatóan elérhető maximális jövedelmet. A fenntartható tevékenységek azonban általában kezdeti befektetéseket is igényelnek humán tőkébe és fizikai eszközökbe (pl. palánták és gépek beszerzésébe), és ez kezdetben költségesebbé teszi a termelést. Trópusi er-
dőkben például a fenntartható hasznosítás évelő kultúrák telepítését igényelheti, amelyek csak több év múltán hoznak termést, de telepítésükhöz megfelelő szakértelem és technikai eszközök szükségesek, amelyek pl. Brazíliában az Amazonas vidékére költöző paraszt számára gyakran nem állnak rendelkezésre. Nem marad más hátra, mint a növényzet kivágásán és elégetésén alapuló extenzív földművelés. Különösen akkor, ha a nem fenntartható feltételek mellett előállított termékeknek a világ számos körzetében jelentős felvevőpiacai vannak, de a helyi kulturális és társadalmi feltételek, földművelési tradíciók is többnyire fenntarthatatlan erőforrás-hasznosításhoz vezetnek. A termelői oldalt érintő szabályozással is el lehet érni, hogy az 1. ábrán a nem fenntartható tevékenység jövedelmezőségét jellemző görbe, a csökkenő jövedelmek irányába mozduljon el – például az értékes trópusi fajták (mahagóni, tikfa stb.) kitermelésének engedélyezéséhez díjat kell fizetni vagy bírságolással stb. Ha a problémát keresleti oldalról közelítjük meg, felvethető, hogy az erdőirtással biztosított területen termelt idegen termények (bab vagy gabonafélék) helyett inkább az erdő őshonos gyümölcseit (pl. kókusz és kesudió) kellene termelni. E tevékenységek jövedelmezőségét az adott termékek keresletének fokozására irányuló politikákkal lehetne növelni. Trópusi gyümölcsökből (pl. açai, graviola, acerola, cupuaçu) csemegeként igen kedvelt fagylalt és gyümölcslé készíthető. Amellett, hogy ezek, a nagy brazil konglomerátumokban (pl. Rio de Janeiro) is delikatesznek számító termékek ízletesek, igen magas ásványi anyag- és vitamintartalmuk is. Piacuk Észak-Amerikára való kiterjesztésével hallatlanul megnövekedne a jövedelmezőség. Az ábra tanúsága szerint a jövedelmezőségi küszöb eléréséhez szükséges időszak termelői és keresleti oldalon hozott alkalmas intézkedésekkel egyaránt csökkenthető. A kétféle politika között azonban alapvető a különbség, mivel az egyikkel az erdőket kiirtó parasztot jövedelemelvonással sújtják, míg a fenntartható tevékenységre vállalkozókat ösztönző intézkedésekkel segítik. Tekintettel az érintett vidékekre általában jellemző szegénységre, a keresleti oldalon foganatosított programok alkalmazása praktikusabbnak és egyben etikusabbnak is tekinthető környezetvédelemnek minősíthető.
Keresletoldali politikák és mezőgazdasági tevékenység a trópusi erdőkben Amazónia peremvidékeinek szövetségi államaiban (pl. Acre, Rondōnia, Mato Groso és Maranhão) főként a brazil kisgazdálkodók pusztítják (vágják és égetik) az esőerdőt. Önellátó földművelésük kapcsán gabonaféléket, rizst és babot termelnek. Mivel a talaj termőképessége néhány év alatt erősen lecsökken, a területen legeltetésbe kezdenek, de az állatok itt is csak pár évig juthatnak megfelelő táplálékhoz. Kezdődik a folyamat elölről, miközben a nem fenntartható tevékenység jövedelmezősége is erősen csökken. Ha viszont csak egy keskeny sávon vágnák ki az erdőt és helyettesítő kultúraként gyümölcsfákat, kávécserjéket, közéjük pedig vegyesen más egyéves haszonnövényeket ültetnének, mindez csak viszonylag kisszámú őshonos fát érintene. Az új és a régi fák lombozata továbbra is óvná a terményeket a napsütéstől, a talajba kerülő tápanyagot pedig a haszonnövények alatti övezetbe is behatoló fagyökerek is hasznosítanák. Ily módon a tápanyagciklus az intenzív esőzések ellenére közel változatlan maradna, és az új kultúrák is az erdő szerves részeivé válnának. Egy felmérés szerint a helyettesítő (pontosabban az erdőirtást jórészt kiküszöbölő) termékek iránt mutatkozó gyenge kereslet főként az alábbi két problémával függhet össze. Egyfelől, maguk a többnyire Brazília távolabb eső déli részeiből ide vándorolt farmerek sem ismerik kellőképpen az emberi fogyasztásra alkalmas őserdei gyümölcsöket és csonthéjasokat (a kesuból például kezdetben csak gyümölcslevet készítettek, míg a diót veszendőbe hagyták). Másodsorban a fenntartható módon előállítható őshonos termékek iránt a városi körzetekben és az exportpiacokon mutatkozó gyenge kereslet játszik szerepet a fent ismertetett helyzet kialakulásában. A fenntarthatóan előállítható, és a gazdálkodók jövedelmeit számottevően növelő termékek termelésével és fogyasztásával kapcsolatban ezért két, egymáshoz kapcsolódó keresletoldali politika érvényesítése hozhat előrelépést. Mindenekelőtt megfelelő oktatási programok indítása szükséges a farmerek számára a helyi termelési/fogyasztási lehetőségek és módszerek megismertetésére, illetve a fogyasztók körében az őserdei gyümölcslevekben és más termékekben rejlő értékek népszerűsítése – ízletességük és más, előnyös fogyasztási jellemzőik mellett kiemelve például azt is, hogy számos őserdei gyümölcsben sokkal több a Cvitamin, mint a narancslében. A másik irány, az esőerdők megőrzésének
jelentőségét bemutató program, amely hangsúlyozza, hogy az állampolgárok fogyasztási szokásaik módosítása révén e célokat támogatják. Mindemellett ki kell küszöbölni bizonyos strukturális hiányosságokat is, hiszen a fenntarthatóan előállított megújuló termékek kellő mennyiségű termeléséhez és a fogyasztókhoz juttatásához megfelelő szállítási/tárolási/feldolgozó infrastruktúrára van szükség. Jelenleg ugyanis sok termény a megfelelő kezelés hiányában megy veszendőbe. Szakértők rámutatnak arra, hogy az infrastrukturális háttér kialakítását jelentős mértékben az áramszolgáltatás és a hitellehetőségek hiánya gátolja, de problémát jelent a földtulajdon körüli bizonytalanság és a releváns információ hiánya is – ez utóbbiak természetesen inkább a kínálati oldal problémái.
Keresletoldali politikák a trópusi fakitermelés vonatkozásában Napjainkban a trópusi erdőkben tarvágással, az erdő regenerálódására és a talaj állapotának romlására tekintet nélkül folytatott fakitermelés egyértelműen nem fenntartható tevékenység, amely a kitermelésben közvetlenül nem érintett számos fiatal fát is károsít. Nem fenntarthatónak minősülhet a hagyományos fakitermelés amiatt is, hogy rontja a vízminőséget és gátolja az ökorendszerek természetes működését. Fenntartható erdőgazdálkodás elsődlegesen szelektív vágással vagy sávos kitermeléssel folytatható. A szelektív módszer szerint az adott terület fáinak legfeljebb 10%-át távolítják el, kiterjedt érintetlen területeket hagyva a kitermelt helyek között. Egyidejűleg tekintettel kell lenni az érintetlenül hagyott részek fajösszetételére is – a meglévő biológiai sokféleség megőrzése érdekében. Sávos kitermelésnél viszont minden fát kivágnak – közel oly mértékben, amennyiben egy nagy fa természetes kidőlése érintené az adott helyet. Bármelyik módszert választja, a fakitermelő cégnek legalább negyvenféle fát kell forgalmaznia, mivel maga az őserdő több száz különböző fafajtából áll. A gondot itt az jelenti, hogy az Európában, ÉszakAmerikában és Japánban működő bútorgyárak többnyire csak a legértékesebb mahagónit, tík- és rózsafát ismerik – és keresik –, így a kevéssé bevezetett fajokra még abban az esetben sincs kellő igény, ha egyébként legalább olyan tetszetősek és tartósak, mint a népszerűbb anyagok. Sokszor nevük is csak a helyileg használatos változatban van. E probléma orvoslását nyilvánvalóan egy olyan reklámkampány szolgálhatná, amelyben a keresett anyagféleségeket helyettesíteni ké-
pes fajokat népszerűsítik. Mivel azonban sokan a szóban forgó trópusi fák használatát eleve az esőerdők kiirtásával hozzák összefüggésbe, a kampányban világosan be kellene mutatni, hogy ez esetben tanúsítottan fenntartható módon kitermelt faanyagról van szó. Ily módon nemcsak a hiányos piaci információ korrigálható, hanem egyúttal a fogyasztók is lehetőséget kapnának arra, hogy vásárlási döntéseikkel (feltételezett) természetvédelmi preferenciáiknak a maguk szintjén is érvényt szerezzenek.
Az ökorendszerek termékei iránti kereslet csökkentése A halászati termékek iránt az utóbbi időben erősen megnőtt kereslet és a halászati körzetek készleteihez való, gyakorlatilag ellenőrzés nélküli hozzáférés miatt számos partközeli és a partoktól távolabb eső halászati övezet kritikus helyzetbe került. A FAO 1992-ben készített jelentése szerint az általa megvizsgált 17 nagy óceáni halászati övezet közül 13-at a fenntarthatóság határán vagy azon túl aknáznak ki, ami abban is kifejezésre jut, hogy az egy főre jutó halfogyasztás világméretekben csökken. Közgazdászok véleménye szerint a fenti helyzet elsődleges előidézője az, hogy túl sok tőkét fektetnek be a halászati kapacitások bővítésébe, ami a készletek pótlására kínálati oldalon tett intézkedések hatását is túlkompenzálja. Emellett a súlyos helyzet kialakulásában jelentős szerepe volt annak is, hogy a halászatot nem vagy nem kellő időben és hatékonysággal korlátozták. Összességében azonban megállapítható, hogy a kínálati oldalon foganatosított intézkedésekkel ugyan a halászat hatékonysága javítható, az állomány aggasztó ütemű csökkenése azonban aligha lesz így megfordítható – a túlméretezett kereslet mérséklése nélkül. Mivel a keresletoldalon foganatosított intézkedésekben rejlő potenciális lehetőségeket a halászat helyzete jól illusztrálja, a továbbiakban ezt a területet részletesebben is áttekintjük. Amennyiben a hatékonyság javítása az egyedüli cél, a megfelelő politika kialakítása során a kereslet adottnak tekinthető, és csak a halászat megfelelő időbeni ütemezését kell meghatározni a jelen értéken maximális jövedelem elérése érdekében. Kínálati oldalon ez a halászat korlátozásával lehetséges. Ha viszont a halállomány, illetve a hosszabb távon lehalászható mennyiség, nemkülönben az adott halászati övezethez kapcsolódó ökológiai szolgáltatások mint jóléti elemek (fajgazdag-
fogás, szaporulat
ság, pihenési lehetőségek és az ökorendszer létezése), fenntartása is fontos szemponttá válik, akkor az optimum már máshová fog esni.
CMSY
C1
0 X1’
X*
X1 K
állomány
2. ábra Maximális fenntartható hozamok (MSY) és az egyensúlyi halfogási függvény E kérdések elemzésére szolgál a 2. ábra, amelyen egy fenntartható halászati függvénynek is tekinthető logisztikai növekedési görbe látható. A növekedési görbe azért minősíthető egyben fenntartható halfogási függvénynek, mivel a fogás mennyisége megegyezik a szaporulatéval. Amennyiben K-pontnál újabb halászati kapacitást állítanak munkába és C1 mennyiségű halat fognak vele ki, az állomány X1-re csökken – így adott állomány mellett a fenntartható fogásmennyiség C1 lesz. Ez a helyzet pedig a halászat korlátozása mellett alakulhat ki. Ha viszont jóval ritkább állomány mellett (X1’-nél), de nagy teljesítményű technikai eszközökkel, nagyobb költséggel és korlátozások nélkül halásznak, szintén C1 lehet a fenntartható halfogás. Ha a biológiai modellt piaci feltételek közé illesztik (3. ábra), mindegyik kínálati függvénynek más és más állomány felel meg, mivel a halászati kapacitás bővülésével a kínálat inverze lesz az állomány nagyságának. Amikor az állomány csökkenése miatt a halászat fajlagos költségei nőnek, a kínálati költséggörbe felfelé tolódik el. Például So egy alacsony költségű kínálati görbe, amelyhez K maximális halászati kapacitás
tartozik, míg S8 egy megnövekedett költségek mellett kiaknázható kínálatot takar – O-pontnál, amikor a készletek csaknem teljesen kimerültek. A keresleti függvényeket (D) a halászati rendszeren kívül a közízlés, a jövedelmi viszonyok, a népesség száma és a helyettesítő termékek kínálata határozza meg.
S8
USD
S7 S6
0 P7
a
S5 S4 b
P8
S3 c
S2
D1
S1
D1’
S0
d e
biológiai egyensúlyi pont
K Q7
Dz
Q8 MSY
D2
D2’
halászat
3. ábra A kereslet csökkentése és a korlátozatlan halászat Adott állomány mellett csak egyetlen ponton lehet a kínálati függvényen biológiai egyensúly. Ha a halászatot nem korlátozzák, akkor lép fel gazdasági egyensúly, amikor a biológiai görbe (K0) metszi a keresleti és a kínálati görbét, mivel szabadon folytatott halászatnál az átlagos jövedelem megfelel az átlagos költségszintnek. Ez például akkor következhet be, amikor Q7 lehalászott mennyiség mellett az ár P7. Az ugyanolyan fenntartható fogás mellett elszenvedett veszteség az „a” és az „e” pont összehasonlításával becsülhető – e-pontnál nagyobb a halállomány.
Amennyiben a népesség, a jövedelem és/vagy a közízlés időközben módosul, a korlátozás nélkül folytatott halászat melletti egyensúly a KO biológiai egyensúlyi függvény mentén, az óramutató járásával ellentétes irányba tolódik (mivel a halászat növekedési rátája csökkenni kezd). Ha a kereslet a függvényterületen kívül eső Dz értékig nő, a halászat korlátozás mellett vagy anélkül sem lesz képes azt kielégíteni. Az állomány pusztulása nemcsak a későbbi hozamokat, hanem a jövőbeni ökológiai szolgáltatásokat is determinálja, mivel a fajok csökkenése tönkreteheti az egész ökológiai rendszert. Fontos következtetésként megállapítható, hogy a halászat korlátozásával az állomány csökkenése és a többi tengeri élőlényben okozott károk miatti negatív környezeti externáliák mérsékelhetők – jelenleg ugyanis a világ halászati övezeteinek többségében a fogás mennyiségét, a halászati idényt, a kifogott halak méreteit stb. nem szabályozzák. Ha a halászatot nem korlátozzák, a keresleti oldalon hozott intézkedésekkel is csökkenteni lehet az állományt károsító hagyományos externáliákat. Ennek egyik módja, a mesterséges feltételek mellett, fogyasztásra tenyésztett halfajták kínálatának növelése és e termékek megfelelő népszerűsítése a fogyasztók körében. Mivel e kínálatnak köszönhetően a természetes vízmedencékben élő halak iránti kereslet mérséklődik, a 3. ábrán a biológiai egyensúlyi görbe az óramutató járásával megegyező irányban mozdul el, ami egyértelműen az árak csökkenését és az állomány növekedését eredményezi – feltéve, hogy az utóbbi már korábban is a maximális fenntartható mennyiségi szint körül volt. Amennyiben az induló keresleti görbe D2 volt és a K0 görbét cpontnál metszette, a kereslet D2’-nek megfelelő mérséklődése csökkenti a fogás mennyiségét. Ezzel szemben a D1 az állomány kipusztulásközeli állapotára utaló keresleti görbét képvisel. Ha ebben a helyzetben a kereslet lefelé változik, a fogás az előző állapotot mutató a-ponthoz képest, a halászat korlátozása nélkül nagyobb egyensúlyi fogást tesz lehetővé. Ilyenkor az árak esnek, a fogás pedig nő – a változások egyenlegét e két módosult adat relatív változása határozza meg. Ami viszont ennél fontosabb, az elemzés kimutatta, hogy a keresletoldali politikák előnyösen befolyásolják a halfogás és az ökorendszer szolgáltatásai mennyiségi fenntarthatóságát, nemkülönben az állományhoz kötődő más feltételek alakulását is. A mesterségesen tenyésztett halak fogyasztásának további kiterjesztésével és egészséges táplálékként való népszerűsítése mellett (nem tartalmaz ugyanis higanyt és olajszármazékokat, ami viszont a vadon élő halak szervezetében előfordul) a vadon élő halak iránti igény tovább csökkenhet. Ennek kapcsán azonban
számolni kell a mesterséges haltenyésztéshez kötődő negatív hatásokkal is – a természetes élővizek területének csökkenésével, a szomszédos élővizek tápanyagokban való feldúsulásával és a vadon élő fajok genetikai felhígulásával. Megfelelő szabályozás mellett azonban e káros hatások kezelhetők. Mindenekelőtt oly módon, hogy a helyettesítő termékeket eleve az ökorendszeren kívül – halak esetében mesterséges medencékben, tartályokban stb. – állítják elő, faanyagok esetében pedig speciális ültetvényeken. Ez utóbbi esetben azonban számításba kell venni, hogy színvonalas ökológiai szolgáltatások csak a megfelelő életkorú természetes erdőktől várhatók, ezért az ültetvényeket semmiképpen sem a természetes erdők rovására, inkább másra nem használható területek újraerdősítésével kell létesíteni. Számolni kell itt azzal is, hogy az ültetvények kínálatának bővülésével a faanyagok áraiban bekövetkező csökkenés hatását a termelők esetleg a kitermelésre fogott terület növelésével és/vagy a fenntarthatóság követelményeinek nem megfelelő módszerek alkalmazásával próbálják kompenzálni. A két helyettesítő termék iránti kereslet bővülése azonban eltérő módon érinti a faanyagot és a halászati termékeket értékesítő kistermelőt. Előbbi rendszerint maga is be tud kapcsolódni az ültetvényekre támaszkodó termelésbe, míg a halászok aligha tudnak átállni a speciális feltételeket igénylő mesterséges haltenyésztésre. Számukra a fogás növelése lehet csak a megoldás az árak csökkenésének ellensúlyozására, ami óhatatlanul a fenntarthatóság rovására megy, és ma már számos halászati övezet állományában ki is mutatható. A helyettesítő termékek megjelenésére ezért a két termelői csoport eltérően fog reagálni, amit számításba kell venni az adott tevékenységek szabályozásának kialakítása során.
Következtetések A piacot torzító tényezők kiküszöbölése egymagában rendszerint nem elegendő gazdasági ösztönző a megújuló erőforrások fenntartható hasznosításának előmozdításához, ezért a fenntartható tevékenységekre való áttérést megfelelő jövedelemnövekedéssel is alá kell támasztani. Ezt keresletoldali intézkedések formájában, a halászat és az erdőgazdálkodás területén vizsgálva megállapították, hogy ezek az intézkedések különösen az adott élőhelyek fenntartását és megőrzését szolgáló más, kínálatoldali intézkedésekkel együtt fejthetnek ki kedvező hatást. Amenynyiben ugyanis kritikus állapotba került élőhelyek esetében kizárólag ke-
reslet- vagy kínálatoldali intézkedéseket foganatosítanak, azok többnyire nem érik el a várt kedvező hatást. Keresletoldali intézkedések a fenntartható termelés és a fogyasztás terén is hozhatók – az első esetben közvetlenül, míg a másodikban közvetett úton érhető el az adott erőforrást érintő kedvező eredmény. Ezek az intézkedések különösen abban az esetben előnyösek, amennyiben növelni képesek a szóban forgó megújuló erőforrás hasznosítására létfenntartásukat alapozó piaci szereplők jövedelmét is. Összeállította: Dr. Balog Károly Caviglia-Harris, J. L.; Kahn, J. R.; Green, T.: Demand-side policies for environmental protection and sustainable usage of renewable resources. = Ecological Economics, 45. k. 1. sz. 2003. ápr. p. 119–132. Derren, D.; Gartside, D. F.: Challenges for economic policy in sustainable management of marine natural resources. = Ecological Economies, 36. k. 2. sz. 2001. p. 223–236. Weinhold, D.: Estimating the loss of agricultural productivity in the Amazon. = Ecological Economics, 31. k. 1. sz. 1999. p. 63–76.
