KELLER DEZSŐ Leltár NAPLÓMBÓL ( )

KELLER DEZSŐ Leltár NAPLÓMBÓL (1974-1975)

Eltávozott unokaöcsémnek: Demeter Imrének, aki rábeszélt a leltározásra

Mit leltároztam? Az emlékeimet. Esztendők óta ez tölti ki az időmet, szinte mániákusan csak ezt csinálom, elnézést kérve mindenkitől, hogy leltározás közben a konferálás és minden egyéb foglalatosság szünetel. A leltár javarésze nem véletlenül művészeti vonatkozású: két éven át a Film Színház Muzsika részére válogattam ki naplómból följegyzéseket. Ezek keverednek a máshol megjelent, vagy még egyáltalán nem közölt egyéb témájú jegyzetekkel. Nem csoportosítottam őket tárgyuk szerint, meghagytam abban a sorrendben, ahogy eszembe jutottak, ahogy emlékezetem komputerjébe betáplálódtak. Akad köztük egypár ki nem bontott konferansztéma, ez se véletlen: a konferanszié, ha mostanában ritkábban is áll ki a függöny elé, bőréből nem tud kibújni, továbbra is hegyezi a fülét mindenre. Mi van még a leltárban? Néhány hevenyészve felskiccelt portré a régi pesti kávéházak, mulatók, színházak feledésre ítélt ködlovagjairól, azzal a szándékkal, hogy foszladozó emléküket a nyomdafesték balzsamával bevonva darabidőre még tartósítsam. Ennyit bevezetőül. És most: elnézést kérek, leltározok.

1974 SZÍNÉSZMÚZEUM. A képernyőn Gombaszögi Ella kedves, dundi alakja. Elérzékenyült visszaemlékezések. Tolnay Klári, Feleki Kamill, Ráday Imre. Egyik se felejti el megemlíteni a kártyázást, Elluska legendás játékszenvedélyét. Eszembe jut, hányszor römiztünk „gyűlölettel” a Japánban meg a Viktória kávéházban. Néha egy-egy pókerparti is összejött valamelyik kolléga lakásán, persze korlátozott kasszával, hogy azért senkit ne vágjon földhöz a veszteség. Ilyenkor a házigazda vacsorával is megvendégelte a partnereket, de tislizést, elüldögélni a fehér asztal mellett, Elluska nem engedett, még az evésre se hagyott sok időt. Cickány, mondta nekem, gyerünk, gyerünk, gyorsan bekapni az ételt és osztani. Ez is szokása volt, mindenkinek nevet adni, nekem a Cickány jutott. Azzal indokolta, hogy olyan a szemem, mint az egéré. Egyszer a színházból, előadás után együtt mentünk taxin Budára egyik barátunkhoz, a megbeszélt partira. Május volt, álomszép tavaszi este. Amikor kiszálltunk a kocsiból, orrunkat megcsapta a pasaréti kertekből áramló, bódító virágillat. Elluska mélyen szippantott egyet a jó levegőből, majd felsóhajtott: – Azért örülök a tavasznak, mert nyitott ablaknál lehet kártyázni... SÖRMELEGITŐ. Hogy miken jár az ember esze néha! Egy ideje azon tűnődöm, hova lett a sörmelegítő? A mai fiatalok talán el se hiszik, hogy a sört azelőtt langyosan itták. Nemcsak az énekesek meg az előadók, akik féltették a hangszálaikat, de még az egyszerű civilek is. A pincér sokszor kérés nélkül is hozta a habzó sörrel együtt a melegítőt. Az egy forró vízzel megtöltött, körül-belül tizenöt centi hosszú és hüvelyknyi vastag fémhenger volt, amelyet az oldalán levő füllel ráakasztottak a korsó peremére, és addig hagyták lógni a sörbe, amíg az langyossá nem vált. Mikor szűnt meg ez a szokás? Talán a háború után, amikor a frizsider rászoktatta a népet a hideg italokra. Ma már a színészek is utána kiáltanak a Fészek pincérének: – Hidegen hozza, öregem! Mert nincs már Csali, mindnyájunk barátja, a doktor bácsi, aki intené őket, ne igyatok soha jeges italt és mellőzzétek a fagylaltot. De el is maradnak sűrűn előadások egy-egy szereplő rekedtsége miatt. Erről beszélgettünk a minap ebéd közben Sulyok Máriával, a Vígszínházzal szomszédos kis étteremben. A nyugdíjas pincér, aki nekünk felszolgált, felfigyelt a témára, és közelebb lépett. – Bocsánat, hogy közbeszólok... én valamikor önálló voltam, és a Váci úton volt egy kis vendéglőm. Onnan visszamaradt két sörmelegítőm... tessék elhinni, úgy vigyázok rájuk, mint a legdrágább kincsre... – Ha megengedi – mondtam -, egyszer meglátogatom majd őket... SKÓCIA. Nem hiszek a Skóciában. Ha a színházban egyik este valami gyengébben hat, mint máskor, annak biztosan oka van. Ki kell nyomozni, fel kell kutatni! Alappélda: Vadnay László kis egyfelvonásosa a Teréz körúti Színpadon. Ügyesen megírt dramolett volt, a címére már nem emlékszem, a tartalmára is csak halványan. Előkelő estély, a szobalányt megvádolják egy ékszer ellopásával, a végén kiderül, hogy az egyik vendég, egy arisztokrata ficsúr a tolvaj. Premieren nagy siker, sok függöny, meghajlás. Utána egy hétig minden este ugyanaz a hatás, ugyanannyi taps. A nyolcadik előadáson mindenki meglepetésére lemegy a függöny, és egyetlen tenyér se verődik össze. Skócia, mondják a színészek. De másnap is bukás, sőt harmadnap is. Mi történhetett? Most már összedugják a fejüket. Ügyeletes rendező megnézi a darabot, nem talál semmi hibát. Nincs új játék, új szöveg, semmi eltérés az előadásban. Már elhatározzák, hogy leveszik a dramolettet a műsorról,

amikor egyszerre visszatér a siker, ugyanolyan forró fogadtatás, mint a premieren és az első napokban. Csak sokára derült ki, mi okozta az átmeneti kudarcot. Berczy Géza, aki a ficsúrt játszotta, megsértette a kezét, és az egyik ujjára kötés került. Pár napig hordta – pontosan addig tartott a részvétlenség. Mert a színpadon mindemnek funkciója van, még egy ujj se lehet bekötve, ha a cselekmény nem követeli meg. A közönség várta a magyarázatot, és mert elmaradt, csalódást érzett, elégedetlenséget. ELMÉLET. A színjátszásban három nehéz dolog van: bejönni a színpadra, kimenni a színpadról, és ami a kettő közé esik... LEVÉL VIDÉKRŐL: KÖZÖNSÉGTŐL. Egy rádiószerepléshez gratulál, és ismeretlenül minden jót kíván a Pilisi család. Aláírva: Pilisi, Pilisiné, Ágika, Pityuka és Pilisi nagymama. Igazán megható! Milyen drága, aranyos emberek lehetnek. Még egy préselt virágot is mellékeltek a levélhez. Elgondolkoztam. Én és a levélírás! Néha hetekig halasztgatok egy választ, és ha végre megírom, a zsebemben felejtem, és hordozom, ki tudja meddig? Hogy lehetett ez Pilisiéknél? – Mi van, anyjuk? Le van már préselve a virág, amit a Kellét Dezsőnek küldünk? – Még nincs. Most ülök rajta. – Hát csak igyekezz, mert holnap el kell vinned a postára. – Holnap én nem mehetek, mert fát kell vágni. – Majd nem vágsz fát. Ez fontosabb. KRITIKA. Ha egyszer uralomra kerülök, persze nem juntával, erőszakosan, mert az nem az én profilom, csak törvényes módon, szóval, ha én egyszer megszerzem a hatalmat, első dolgom lesz megszüntetni a kritikát. Annyi bajt okoz, sértődést, haragot, személyes vitákat provokál, mi szükség van erre? A költő is azt mondja, szeressük egymást, gyerekek... Nálam színdarabról majd nem jelenhetik meg kritika, csupán a tartalom rövid ismertetése, kik játsszák, és milyen járművel lehet a színházat megközelíteni... PÁLYAVÁLASZTÁS. Ha még egyszer kezdhetném, mi szeretnék lenni? Nem tudom. Talán pingáló asszony. Még sose olvastam, hogy valaki rosszul pingált népi motívumokat... JAVASLAT. A színésznek is úgy kellene búcsúznia a pályától, mint a futballistának. Ha nyugdíjba vonul, egy előadáson öt percig még ő Lear király vagy Hamlet, aztán kimegy a színről, bejön helyette más, és az játssza tovább a szerepet. És még valamit át lehetne venni a futballpályáról. A színházban is jelentsék be minden este a fizető nézők számát. KÓRHÁZI LÁTOGATÁS. Távozóban a folyosó végén megpillantom a kezelőorvost. Gondolom, ez jó alkalom az érdeklődésre. De mire odaérek, az orvos már egy idősebb férfival beszélget. Megállok a közelben, és várom, hogy szabad legyen. Közben akaratlanul is kihallgatom a diskurzust. – Még van remény – mondja az orvos. – Komolyan mondja, doktor úr? – hangzik az aggódó kérdés. – A legkomolyabban! Én optimista vagyok. Az idős férfi felsóhajt. – Bár igaza lenne. Sajnos, én már elvesztettem a bizalmamat. – Azt nem szabad. Az utolsó pillanatig bízni kell. Mert nézze csak... Az orvos pillanatnyi szünetet tart. Fáradtan végigsimítja a homlokát. Látszik az arcán, hogy

töpreng, meditál, latolgat, nyilván nem akar elhamarkodott kijelentést tenni. Aztán így folytatja – Most már minden a svédeken múlik. Ha ők megverik az osztrákokat, mi pedig idehaza csak eldöntetlent érünk el velük, akkor meggyőződésem, hogy a jobb gólaránnyal továbbjutunk... AMERIKAI ANEKDOTA. (Mrs. S. leveléből.) Egy nyolcvankét éves színész, bizonyos Burt Mustand, amikor a jó kondíciójához gratuláltak, a barátjára hivatkozott, aki annak ellenére, hogy idősebb, mint ő, ha lehet, még nála is jobban bírja magát. Mustand egyszer meg is kérdezte tőle, hogy mi a titka. A válasz így hangzott: Nem iszom, nem dohányzom, nem eszem nehéz, fűszeres ételeket, nincs kártya, nincs kimaradás, este nyolckor mindennap ágyban vagyok. Azt hiszem, ennek az életmódnak köszönhetem a jó kondíciót. Egyébként az idén ünnepelem a kilencvenedik születésnapomat. Mire Mustand: – S ha szabad kérdeznem: hogyan? MAGYAR ANEKDOTA. (Ascher Oszkártól hallottam valamikor.) Mottó: Nemcsak a maga hazájában nem lehet senki próféta, de még a családjában sem. Babits Mihály is megjárta, amikor a harmincas években, egy ízben Illyés Gyula társaságában ellátogatott szülővárosába, Szekszárdra. Mivel este érkeztek, Babits nem akarta öreg édesanyját háborgatni, úgy döntött, hogy Illyéssel elmegy öccséhez, Babits István árvaszéki ülnökhöz, és nála töltik az első éjszakát. Igen gím, de a fivére lakást változtatott, és a költő nem tudta az új címét. Bementek tehát a főutcai trafikba, és ott Babits megkérdezte a trafikosnőtől: – Kérem szépen, tessék már megmondani, hol lakik Babits István úr? – Babits, Babits...? – tűnődött a trafikosnő, aztán megrázta a fejét. – Ezt a nevet még soha életemben nem hallottam. Babits kínosan mosolygott, és költőtársával kisompolygott a boltból. Hosszú keresgélés után végre eljutottak Babits Istvánhoz. A költő nevetve mesélte el öccsének a kalandot. – Képzeld, a trafikban érdeklődtem a címed után, és mit gondolsz, mit mondott a trafikosnő? Azt mondta, hogy a Babits nevet még soha életében nem hallotta. – Nem csodálom – jegyezte meg a fivér. – Én ugyanis nem dohányzom. EGY FRAKKOS ÚR. Most, hogy osztrák megrendelésre, Rökk Marikára alakítva készítettük a Csárdáskirálynő újabb változatát Békeffi Istvánnal, ismét felmerült a kérdés: hagyjuk-e meg Mac Grave-et, vagy száműzzük végleg a darabból?. . – Ki az a Mac Grave? – kérdezi a nyájas olvasó, aki nem készült a Csárdáskirálynő-ből. Megmondom. Mac Grave egy frakkos úr, akinek mindössze egyetlen mondat a szerepe. A második felvonásban, a Lippert Weillersheim herceg palotájában rendezett estélyen így szól Kaucsiánó grófnéhoz: – Grófné! Kegyed feltűnően hasonlít egy Vereczkei Szilvia nevű táncosnőhöz! Ilyen egymondatos frakkos úr majdnem minden nagyoperettben szerepel, a bécsiekben törvényszerűen. Valamikor a régi Király Színházban egy Szecskő nevű kórista töltötte be ezt a szerepkört. Ő kezdett tapsba az amerikai kormányzó villájában a bennszülött nők tánca után, miközben lelkesen azt kiáltotta, hogy bravó! A grófi kastély lampionokkal díszített parkjában, amikor a gróf szólásra emelkedett, hogy az egybegyűlt vendégseregnek bejelentse lánya eljegyzését, ez a Szecskő harsogta azt, hogy halljuk, halljuk! A közönség estéről estére viszontláthatta, mint frakkos urat, hol a párizsi Grand Hotel üvegkupolás előcsarnokában, hol a kis fejedelemség uralkodói palotájának márványtermében, és minden alkalommal elhangzott ajkáról egy-egy röpke mondat. Ahogy visszaemlékszem a szegény kóristára, kopott öltözékében nem nyújtott valami szívderítő

látványt. Részére a szabóság nem dolgozott, évek hosszú során át a saját tulajdon frakkját nyűtte, amely idővel annyira kifényesedett, hogy a főúri estélyek legkiemelkedőbb fénypontja lett. Ha méltóságteljesen leült a fotelba, vigyáznia kellett, ne rakja keresztbe a lábát, nehogy a közönség meglássa lakkcipője talpán az éktelenkedő foltokat. És a rivalda közelében mindig hátratett kézzel állt, hogy elrejtse a kandi szemek elől rojtos mandzsettáit. Szecskő végzete Brodszky Miklós nagyoperettjével, a Szerelmes királynő-vel teljesedett be. Harmath Imre, az egyik szerző, egy kegyetlen instrukciót helyezett el a szövegkönyvben. „Egy frakkos úr (de nem Szecskő)” – írta, és utána következett az a bizonyos egy mondat. A szerző kívánságát méltányolták: Szecskőt egy előnyösebb külsejű kórista váltotta fel a vendégseregben. Hozzátartozik az esethez, hogy az instrukcióból később anekdotát eredményező bonyodalom kerekedett. Tudniillik belekerült az angolra fordított példányba is, aminek az lett a következménye, hogy amikor egy londoni színházban próbálni kezdték az operettet, a rendező nagyot bámult a különös szerzői utasításon: „Butnot Szecsko! ” Jobbra-balra érdeklődött, mit jelenthet a rejtélyes három szó, persze senki nem tudta megfejteni. Mi mást tehetett, sürgönyt menesztett a budapesti Marton kiadónak: „What is Szecsko?” Marton doktor azonnal Londonba utazott, hogy személyesen adjon magyarázatot, mert írásban ez körülményesnek látszott. Így vált külföldön is ismertté a mi Szecskőnk, de sok hasznát nem látta, mert utána már ritkán nyílt alkalma arra, hogy bravózzon. Ahogy eltűnt a deszkákról, rögtön el is felejtették, és nekünk (mármint Békeffinek meg nekem), most évtizedek múltán azért jutott eszünkbe, mert az egymondatos Mac Grave sorsát latolgattuk. Megvallom, kissé elérzékenyülten gondoltunk a magyar színjátszás szürke közkatonájára. És talán az ő emlékének akartunk áldozni, amikor úgy döntöttünk: maradjon Mac Grave... TAPS. Talán semmi nem vesztett annyit a rangjából, mint a taps. Pedig a Hold tekintélye is megtépázódott, amióta nem verseket írnak róla, hanem helyszíni tudósítást. Sőt, a csóknak is sokat csökkent az értéke azzal, hogy a diszkrét félhomályból kikerült a nagy nyilvánosság elé. De a taps devalválódott a legjobban. Már ott tartunk, hogy a rádióban, tévében, különböző rendezvényeken a kedves nézők és hallgatók nem spontán elragadtatásból, hanem felszólításra tapsolnak. Tapsoljuk meg! – mondja a műsorvezető, és már dübörög a taps. Ha egy irodalmi vetélkedőn, arra a kérdésre, ki írta a Toldi-t, valaki hosszú töprengés után kiböki, hogy Arany János, akkor már az jön, hogy köszönöm, gratulálok, tapsoljuk meg. És zúg a taps, a fergeteges, viharos, dörgő, falrengető, eget verő taps. Ez valahogy nem jól van így: lejáratjuk a tapsot. Mert mi a taps? A siker fokmérője, a tetszés bizonyítéka, hálánk nyilvánítása azok iránt, akik a nagy élményt nyújtották. Mindenképpen ritka ünnepi megnyilatkozás és főleg önkívületi termék, legalábbis annak kellene lennie. De már régen nem az. Inkább az udvariasság mindennapi kötelező megnyilvánulása. Manapság a rádió hatos stúdiójában, ha a komikus csak annyit mond, noná az anyósom, azt a meghívott közönség már olyan hosszan tartó tapssal honorálja, amilyen mondjuk Kolumbusznak járhatott Amerika felfedezéséért, persze még a Watergate-ügy előtt. Vagy láttam egy ifjúsági műsort a televízióban, kicsinyek versenyeztek, ki tudja messzebbre hajítani a papírhajót. Moskovits Gyurika lett a negyedik. Tapsoljuk meg őt is, mondta a műsorvezető. És amikor a kis tenyerek összecsapódtak, én nagyon elszomorodtam, mert arra gondoltam, hogy gyermekeinket így arra neveljük, hogy a jelentéktelent is tapssal jutalmazzák! De aztán ne csodálkozzunk!

KI NE MONDJA! Egy nagy sikerű színpadi szerző, Éri Halász Imre (Egy csók és más semmi, Meddig fogsz szeretni?..) a negyvenes években szenvedéllyel gyűjteni kezdte a társas élet és az irodalom közhelyeit. Amikor egy kötetre való összegyűlt, Ki ne mondja! címmel átadta a nyilvánosságnak, és ezzel országos mozgalmat indított el. Három évtized után ez a mozgalom nagy lendülettel újjáéledt. A magam részéről azzal akarok bekapcsolódni, hogy közreadom szerény gyűjtésemet a könnyű műfaj újabban egyre gyakrabban felbukkanó közhelyeiből. * Protekcióra célozva szocialista összeköttetést emlegetni. * Róka urat mondjuk Farkas úrnak szólítani, és amikor az kijavítja, legyinteni: – Mindegy, állat az állat! * – Maga marha! – Mondja ezt még egyszer! – Marha! – Akkor jól hallottam. * Konferansziénak hölgyek korára célozni. Például: – Erre a hölgyek nem emlékezhetnek... *

A jövőről, 2000-ről úgy szólni, hogy akkor is Honthy lesz a primadonna. (Valószínű, de már annyiszor elmondtuk, hogy közhely lett belőle.) *

Természetfelelős. A jóistent helyettesíteni vele, az ötvenes évekből visszamaradt, ma is élő „ki ne mondja”! *

„Így beszél egy dolgozóval?” Hogy ebből közhely lett, hadd hencegjek el vele, kicsit hozzájárult egyik konferanszom, amelyben azt határoztam meg, hogy nálunk ki a dolgozó. Mindig az, aki éppen dolgozik. Mindenki más naplopó, here, pernahajder, ingyenélő – akitől meg lehet kérdezni: – Így beszél egy dolgozóval? *

„Na én megyek!” (Valamikor Kiss Manyi mondogatta hallatlanul mulatságosan egy kitűnő Darvas Szilárd tréfában. Azóta nagyon elkoptatták. Ma már közhely ezt mondani, ha a társalgás egy kínos témára terelődik.) *

Hazai viszonyok kipellengérezésénél: Kis ország vagyunk... *

Agg atyám helyett agg gatyám... *

Etcetera helyett ecetet rá. (Egyáltalán idegen szavakat rosszul mondani. Ez az én szuterén jogom... ) *

– Maga hetvenéves? Esküszöm, nem néz ki többnek hatvankilencnél! (Brrr!) Szavak elferdítése. Bőven, rövid ö-vel. Probléma helyett problema, kicsikét helyett kicsinyég. Amivel a kitűnő Benedek Tibor egy-egy hiteles alakot formált, azt unos-untiglan öncélúan ismételgetni – „Ki ne mondja”! ÉN ÉS A FÜGGÖNY. Ötvenháromban egy kisebbfajta műtétre befeküdtem a drága emlékű Molnár

Béla professzor klinikájára. Kétágyas szobába kerültem, a társam egy nálam jóval idősebb ember volt, aki nem ismert engem, és eleinte nem is nagyon érdekelte, hogy ki vagyok, mi vagyok. A fantáziája csak akkor kezdett dolgozni, amikor észrevette, hogy a tanár úr milyen sűrűn beugrik hozzám, és minden alkalommal sokáig üldögél az ágyam mellett, hosszan elbeszélget velem. A téma mindig közös kedvencünk, Krúdy volt, vetélkedtünk egymással, ki tud többet idézni műveiből. Az öreg a szomszéd ágyból ilyenkor töprengve nézett engem, az agyában azt forgathatta: ki lehet ez a pasas, aki a nagy Molnár Bélával ilyen jó barátságban van? Aztán egy ízben Béla búcsúzáskor így szólt hozzám: – Tudod, Dezsőkém, azért én mégis jobban szeretlek úgy látni, ahogy állsz és fogod a függönyt. Szobatársam e szavakra elmosolyodott, mint akinek a fejében világosság gyulladt ki. Ahá... fogja a függönyt... akkor már értem... És amikor kiment a professzor, felült az ágyában, és átszólt hozzám: – Kérem, ha érdekli, volt nekem egy kárpitos ismerősöm... ELŐLEG. Halász Rudolf szövegíró (Te vagy a fény, Csak a szépre emlékezem...) pályája kezdetén látványosan nélkülözött. Tanúja voltam egyszer egy előlegkérésének. Boross Gézával együtt távoztunk előadás után a Teréz körúti Színpadról, és a sötét Gyár utcában (a Jókai utcát hívták így) elénk toppant Halász Rudi. – Művész úr – fordult a kupléénekeshez -, a jövő héten szállítok új, normális strófákat, tessék adni nekem ötven fillér előleget. Ötven fillér akkor sem volt valami nagy pénz, még egy vacsorára sem elég. A kedves Borcsa mégis ímmel-ámmal nyúlt a zsebébe, elővette az erszényét, kikotort belőle öt darab tízfillérest, és amíg átnyújtotta, fejcsóválva megjegyezte: – Halászkám, ennek nem lesz jó vége... KÖZLEKEDÉS. Ha egyszer uralomra kerülök, ahogy már mondtam, nem valami junta révén, hanem törvényes úton, akkor megszigorítom a gyalogjárást. Tulajdonképpen magam ellen intézkedem majd, mert én is gyalogos vagyok, akárcsak őseim voltak, sokadíziglen visszamenően. De azt a fegyelmezetlenséget, ami nálunk a közlekedésben tapasztalható, már nem lehet idegekkel bírni. Ha megyek a körúton, ijedten kapkodom a fejemet, vagy egy öreget látok szökdécselni az autók között, vagy egy fiatalt nyeglén belemenni a pirosba. A szigorítást akkor határoztam el, amikor a tévéhíradóban egy alezredes nyilatkozott, hogy nálunk minden negyedik közlekedési baleset a gyalogosok hibájából következik be. Ha megszerzem a hatalmat, elrendelem, hogy kössék a gyalogjárást is jogosítványhoz. Ugyanúgy kelljen vizsgázni belőle, mint a járművezetésből. Sikeres vizsga után a gyalogjáró megkapja a rendszámát, amit azután állandóan a hátán kell viselnie. Ettől kezdve minden szabálytalanság egy-egy betétlapjába kerül. Aki többször is nekiütközik a szabályosan szembejövő gyalogosoknak, azt alkoholpróbának vetik alá. Súlyosabb vétség esetén a gyalogost huzamosabb időre eltiltják a gyalogjárástól, és akkor aztán megnézheti magát. NAPIHÍR. Budaörsön megnyílt az első „nyugdíjasok kertje”. A kert látogatói számos ajándékban részesültek. A többi között egy helybeli hentes citerával lepte meg az öregeket. Mit mondana erre Komlós Vili? Amikor eljöttem hazulról, megnéztem a fiókjaimat. Minden megvolt, csak ez hiányzott! KÖZELI. Csak nekem tűnt fel, vagy más is észrevette? Ha a tévé a futballpályáról közeli képet ad, mindig egy futballistát látunk, aki éppen sercint egyet. Vajon a kamera szándékosan megy rá akkor a futballistára, hogy megörökítse a sercintést, vagy a futballista azért sercint, mert megérzi, hogy a

kamera felé irányul? Az élet tele van rejtélyekkel... HUNGÁRIA. Miért hívjuk a kávéházat Hungáriának, ha róla szólva folyton a régi New Yorkot idézzük, Osvátot, Karinthyt és a többi irodalmár törzsvendéget. Ha meghagytuk volna a New York nevet, abból se lett volna semmi vész, aminthogy nyugati orientálódást az se jelent, hogy az amerikai mogyorót továbbra is amerikai mogyorónak nevezzük, és nem Hungária mogyorónak... MEGINT A TAPS. Miért foglalkoztat annyit ez a téma? Talán azért, mert a kabaré ránevelt a taps megbecsülésére. Ha egypár perces Tréfa után a függöny taps nélkül megy le, az menthetetlen bukás. Ott nem lehet magyarázkodni, mint a nagy színházakban, hogy mi nem spekulálunk a közönség tetszésére, nem vadászunk hatásra, egy kabarészám életrevalóságát kizárólag a poénjára felhangzó taps hitelesítheti. Éppen ezért, amikor jó negyven esztendeje igazgató voltam a Komikusok Kabaréjában, kitaláltam egy különleges módszert a siker biztosítására. Főpróbán odaálltam a függöny mellé, és amikor egy-egy tréfában, közel a befejezéshez, jól elsült a poén, engedd – mondtam, és már hullott is a függöny. Biztos, hogy a közönség néha hiányolt valamit, az elhagyott véggel itt-ott maradt tisztázatlan vonal, de mit bántam én, amikor elértem, hogy ily módon műsoromban minden számot taps jutalmazott. Módszeremet szívesen átengedem a jelenlegi és eljövendő kabaréigazgatóknak, de óvatosságból megemlítem, hogy a Komikusok Kabaréja egy évad után csődbe jutott és bezárta kapuját. Tapssal bejönni. A népszerűség csalhatatlan jele. Csak a kedvenceit fogadja színpadra lépésükkor tapssal a közönség. Nem csoda, hogy az operett sztárjai mindig is ragaszkodtak a hatásos bejövetelhez. Honthyról az a legenda járja, hogy lépcsőn szeret bejönni, illetve lejönni. Hát ez rágalom. Sok szerepet írtam és átírtam a számára, kitapasztaltam a fortélyait, megismertem a gondolkodását. Dehogyis szereti ő a lépcsőt, még a Deres utcai villájában sem, nemhogy a színpadon. Hannuska megelégszik a legegyszerűbb, legszerényebb bejövetellel, csak egy kívánsága van: előzőleg beszéljenek róla. Sokat. A szubrett, a táncoskomikus, a buffó, a rezonőr, mindenki. Hogy így Fleury, meg úgy Fleury. Fleury ezt mondta, azt mondta, Madame Fleury már elindult, rövidesen megérkezik, és a többi, és a többi... Ha ezek után egy lakáj vagy egy frakkos úr harsányan bejelenti, hogy Madame Fleury megérkezett, és belép Honthy, kíváncsi vagyok, ki az, aki megállja taps nélkül? Jobb, mint a lépcső. A méltatlanul elfelejtett Sziklay József, aki a két háború között nemcsak mint kitűnő táncoskomikus, hanem mint rendező is nevet szerzett, egyik operettjében sehogyan sem tudott magának jó bejövetelt kialakítani. Már az is rossz volt, hogy vele kezdődött a darab. Függöny fel, főúri kastély hallja, éjszaka, vaksötét. Sziklay betörőt játszott, akinek halkan, lábujjhegyen kellett beosonnia. De hát a sötétben, még ha világít is maga előtt egy zseblámpával, nem ismeri föl a közönség, és így elmarad az üdvözlő taps. Annak pedig nem szabad elmaradnia. Tapssal kell bejönni. Sziklay Jóska megoldotta a problémát. Mielőtt belépett a színpadra, a kulisszák mögött felordított: – Jövök már, jövök! Aztán halkan, lábujjhegyen beosont, ahogy az már egy betörőhöz illik. De a közönség felismerte jellegzetes hangját, és felzúgott a kedvencnek kijáró taps. Ami pedig a logikátlanságot illeti, hogy egy betörő kiabálással felkelti magára a figyelmet, az senkinek nem szúrt szemet. Adódtak az operettek világában ennél vaskosabb értelmetlenségek is. *

Tapssal elmenni. A jó „abgang” a színész számára főnyeremény. Herendy Manci, a nemrég elhunyt szép hangú dizőz, a füttyös primadonna, ahogy fénykorában nevezték, miközben a legzajosabb sikereit aratta, képtelen volt tapssal elmenni. Pedig magánszámaiban, amelyeket egy időben én írtam, sok

hálás poén adódott. Hozzá még, ami kabarészínpadon ritkaságszámba ment, könnyedén kivágta a magas cét, meg is kapta rá mindig a tapsot. Remekül utánozta Alpár Gittát, Bársony Rózsit, Rajna Alice-t, és több népszerű pályatársnőjét, a paródiákra is minden alkalommal „bejött” a taps. De a leghosszabban tartó mindig a fütty után. Csodálatosan tudott fütyülni, egy énekesmadár is tanulhatott tőle. Éppen ezért ügyeltem rá, hogy számaiban alkalma legyen füttyművészetét érvényesíteni. Egy optimista strófa, hogy fütyülök a búra meg a gondra, és már jöhetett a füttykoncert. De arra már nem tudtam rábírni, hogy a füttyel egyúttal fejezze is be a számot, pedig az utána feldübörgő tapsra egy negyedóráig is hajlonghatott volna, ha egyáltalán elereszti a közönség. Nem. Ő ragaszkodott a „búcsústrófá”-hoz, amely valahogy így szólt: Kuplémnak vége, ez volt a vége, tehát most búcsúzom, tapsolj hát nékem, tapsolj csak szépen, te drága publikum... De a drága publikum nem tapsolt. A füttyre már kitapsolta magát, nem maradt semmi a tenyerekben. Így a művésznő rendszerint taps nélkül távozott. A kabaréban el is neveztük „Herendy-poén”-nak az igazi csattanót követő, húzásra kívánkozó felesleges toldalékot. Herendy Manci utolsó éveiben visszavonultan élt. Nyaranként a Szent István körúti eszpresszók teraszán lehetett látni, mindig magányosan és mindig nagyon elegánsan, szinte színpadra készen. Pedig a szereplés már csak az emlékeiben élt. Amikor elment, sehol egy árva szó, egyetlen újság sem emlékezett meg a füttyös primadonnáról. Utolsó útjára is alighanem csak egy-két barátnő és a ház lakói kísérték el. Szegénykém, nem tudott jól elmenni. DISZNÓLKODÁS. Vastag borítékot hozott Svájcból a posta. Király Kató, asszonynevén Catherina Marvin, Király Ernő és Solti Hermin lánya, édesanyja hagyatékából elküldte az én régi, pikáns kupléimat. Valamennyit a pompás alakú, sikkes Solti Hermin adta elő pajzán, griberlis mosolyával az egykori Komédia Kabaréban. Újra olvasva a kuplékat, csak ámultam: negyven évvel ezelőtt mit találhattak bennük annyira megbotránkoztatónak, hogy egyik-másik nemegyszer még hatósági beavatkozásra is okot adott. Azokat a trágár szavakat, amelyek e versekben a rímek között csak elváltoztatott formában bukkannak fel, manapság bármely színdarabban vagy filmen szemrebbenés nélkül kimondják, könyvekben előszeretettel kinyomtatják. Hiába, tudomásul kell venni, hogy az elmúlt fél évszázadban nemcsak a technika, a disznólkodás is hatalmasan fejlődött. De azért az én hajdani disznólkodásomat sem szabad lebecsülni. Akármilyen ügyetlen és kezdetleges volt az, úttörő érdemeim elvitathatatlanok. Köszönettel tartozom Király Katónak, hogy elküldte a kuplékat, így most kezemben a bizonyíték, hogy én már akkor disznólkodtam, amikor az még tilosnak számított, és nem sokan mertek még rajtam kívül. Büszke lehetek. * Az isteni Garbo körülbelül abban az időben forgathatta a tévében most viszontlátott Színes fátyol című filmjét, amikor Solti az említett kuplékat énekelte. Ahogy az akkori disznóságok felett eljárt az idő, ugyanúgy Garbo szerelmi jelenetei is elavultak. Például ma már nehéz mosoly nélkül nézni azt a drámai csúcspontot, amikor Garbót váratlanul megcsókolja férjének a barátja, mire ő, mint aki ellen a

legsúlyosabb merényletet követték el, mélységesen felháborodva megkérdi : – Hogy merte? A mai nézőnek eszébe jut az a csók, amelyet a minap látott a buszon. Két tizenévest forrasztott össze, egyik végállomástól a másikig. De Garbo nem ilyen csókot kapott. Az csak épp hogy cuppant egyet. Intenzitásban alig haladta meg azt a csókot, amellyel egy államférfi üdvözli a Ferihegyre érkező vendéget. És erre kérdezte Garbo: – Hogy merte? *

Amikor legutóbb Bécsben jártam, megnéztem két nagy hírű művészfilmet (A nagy zabálás, Az utolsó tangó Párizsban), és pusztán kíváncsiságból a Praterben egy pornót is. Láttam pornót már annak előtte is (ugyancsak kíváncsiságból), és akkor csak annyi különbséget fedeztem fel, hogy azon ismeretlenek csinálják azt, amit a művészfilmen ismert művészek. De ezúttal azt is meg kellett állapítanom, hogy a két új művészfilmhez képest a Prater-beli pornó valósággal naivnak, hófehérnek hatott. Talán azért, mert nem volt komoly mondanivalója. Egy szauna mozgalmas életét mutatta be a dokumentumfilmek egyszerű tényközlésével. Egymás után jöttek a hölgyek, levetkőztek, beléptek a fürdőmedencébe, kicsit lubickoltak, majd kijöttek, megtörülköztek és felöltöztek. Aztán jöttek újabb hölgyek, és kezdődött elölről az egész, és persze, a felvevőgép mindenre kiterjedő figyelme folytán, hátulról is. Ha nem tudom, hogy pornót látok, azt hittem volna, hogy egészségügyi propagandafilm, a tisztálkodás érdekében. Hazatérve, szokásom szerint, meglátogattam Jolánkát, a nyolcvannegyedik évét taposó nagynénémet. – Na, mi van, Dezsőkém? Mit láttál odakinn? – kérdezte izgatottan. – Két nagy filmet – feleltem, és megmondtam a címüket. – Meséld el, miről szólnak. Ott ült előttem a fotelban, és felém fordítva tiszteletet parancsoló ősz fejét, kíváncsian várta a beszámolót. De én zavartan hallgattam. Hogy mondjam el neki A nagy zabálás-t? Igazán nem vagyok álszemérmes, de erre nem vállalkozom. Ha ez a film tényleg csak azt mutatná be, hogyan falja fel önmagát a fogyasztói társadalom, akkor semmi volna Jolánkának elmesélni. De sajnos, sok minden mást is megmutat. És a vonzereje, azt hiszem abban a sok másban rejlik. Legalábbis az emberek nem azzal küldik egymást a moziba, hogy öregem, ha akarod látni a fogyasztói társadalom halálát, ezt okvetlenül meg kell nézned. És a másik film? Az utolsó tangó? Egy öregedő férfi utolsó szerelmi kalandja. Ha belekezdenék, hogy Marlon Brando találkozik Maria Schneiderrel, tovább már nem is tudnám folytatni. Illetve tudnám, de olyan sokat kellene átugrani, hogy nem maradna semmi belőle. Jolánka néni már kezdett türelmetlenkedni. – Mi van veled, megkukultál? Mit lehetett tenni? Elmondtam neki a szaunát. *

Ebből a témakörből még van egy amerikai emlékem is. Öt évvel ezelőtt, amikor New Yorkban vendégszerepeltem, megnéztem a hírhedt Oh, Calcuttá-t. Annyit beszéltek, írtak már róla, hogy nem kell bővebben ismertetnem. Elég, ha annyit mondok, hogy néhány férfi és néhány nő anyaszült meztelenül játssza végig az obszcén revüt. Megvallom, én borzalmasnak találtam. Szinte bántott, hogy körülöttem dülledt szemmel bámultak a színpadra. Hát idáig süllyedtünk? Ez már a kultúra csődje! A drasztikus jelenetekre mérhetetlen undor fogott el, a gyomrom is émelygett. Leverten, szomorúan tértem haza a szállodába. De másnap direkt megnéztem még egyszer, hogy kontrolláljam magamat. Hátha csak bennem van a hiba? Elvégre a sikert nem adják ingyen. Kell valaminek lenni a produkcióban, ha ennyire vonzza a tömeget. A véleményem nem változott. Másodszor is borzalmasnak találtam. A kultúra csődje, undor, émelygés stb. stb.... Ha lehet, még levertebben baktattam haza a hotelba.

Hogy miért néztem meg harmadszor is? Csak. SZENILITÁS. Mennyi mindenre kell ügyelni, ha az ember meg akar írni egy anekdotát. Mindenekelőtt: nem írta-e meg már előttem valaki? De hát azt honnan lehet tudni? Az ember nem olvas el minden újságot. Ha megírták, megírták, annyi baj legyen. De ezzel még nincs elintézve. Vigyázni kell, hogy a történetben ne legyen francia vonatkozás. Mert ha van, akkor Bajomi Lázár menthetetlenül megglosszázza, és minek az nekem? Szerencsére az én anekdotámnak csak pesti vonatkozása van. Végül a legfontosabb: milyen apropóból közlöm? Nálunk ugyanis az apropó kötelező, anélkül moccanni se lehet. Kivételesen találtam egy nagyszerű apropót. A Fészek jövőre ünnepli a hetvenöt éves jubileumát. Így most már semmi akadálya, hogy közreadjam az anekdotát. A hetvenöt éves jubileumához közeledő Fészekben idős férfiak ülnek egy asztal körül. Köztük van az én barátom is: a nyugdíjas, de még aktív színművész. A szenilitásról folyik a szó. Tudatuk alján egy kicsit valamennyien érintve érzik magukat. Egyikük felidézi a régi viccet a szenilitás különböző fokairól. Hatszor is belekezd, amíg valahogy el tudja mondani. Az első fok: amikor az ember konstatálja magán. A második: amikor már mások is konstatálják. És végül a harmadik: amikor már csak mások konstatálják. A színész ezen a napon felzaklatva tér haza otthonába. A felesége meg is kérdi tőle: – Mi bajod, drágám? – Semmi, szívem, csak meg akarlak kérni valamire. Ígérjed meg, ha a szenilitásnak csak a legcsekélyebb jelét is észreveszed rajtam, azonnal szólsz nekem. Az asszony összecsapja a kezét. – És ezt most mondod? Hát miért nem szóltál egy fél évvel ezelőtt? KONFERANSZTÉMA. Mi az, ami teljesen eltűnt az életünkből? Azt mondani az iparosnak: Kérem, ha jól végzi a munkáját, máskor is magát fogom hívatni. MI A SZÉP? A szépnek, mint esztétikai kategóriának, többféle meghatározását ismerjük. Pár évvel ezelőtt egy újjal találkoztam egy bokszmeccs közvetítése alkalmával. Riporter: – Csodálatos balegyenes! Ha jól látom, a lengyel versenyzőnek leszakadt a füle. Bravó, Jancsi, ez szép volt! KUTYANYELV. Tacsi (a kutyám) dicsekszik: -Az én gazdim olyan okos, épp csak, hogy nem ugat... AZ ÉN FORMÁM! Mindig akkor vigasztalnak azzal, hogy fő az egészség, amikor éppen rosszul érzem magamat. EMLÉK DEVECSERIRŐL. Ötvenhat legválságosabb napjainak egyikén egy gyerekkocsit toltam át Budáról Pestre, hogy abban szállítsam haza a Vidám Színpadról a Szakszervezeti Bizottság által kiutalt élelmiszer (liszt, cukor) fejadagomat. Már közel jártam a színházhoz, amikor a szembejövő Gabi megállított. – Jó, hogy találkozunk! Fontosat akarok mondani! A gyerekkocsi fel sem tűnt neki. – Ide hallgass, Dezső! Én ma rájöttem, hogy minden nyelv közül a magyar nyelv a legalkalmasabb a hexameteres versformára. Mire én csendesen csak ennyit mondtam:

– Ez az első jó hír, amit két hét óta hallottam... És toltam tovább a kocsit. ÖTVENÉVES ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓ. Amikor beléptem a különterembe, és körülnéztem, mintha egy vadidegen társaságba kerültem volna: csupa ismeretlen arc. Húszan jöttünk össze, húsz öreg diák, a legkülönbözőbb foglalkozási ágakból. Volt köztünk bíró, ügyvéd, mérnök, adótiszt, nyugdíjas tisztviselő, továbbá egy nagytőkés Spanyolországból, egy milánói orvos, egy philadelphiai munkás, szóval nagyon eltérő egyedekből álló kompánia ülte körül a hosszú bankettasztalt. Ennek ellenére osztálykülönbség nem volt köztünk: valamennyien ugyanahhoz az osztályhoz tartoztunk, nevezetesen ahhoz, amelyik 1924-ben érettségizett a Szent István főgimnáziumban. Vacsora közben az egyik iskolatárs odajött hozzám, letette elém a legutóbbi könyvemet, hogy dedikáljam. Ne haragudj, mondtam, légy szíves a nevedet. Megmondta: Német Miklós. Kevéssel utána hozzám lépett valaki, de annak az arca már ismerősnek látszott. Meg is mondtam neki, látod, te nem változtál, téged megismerlek. Nagy kunszt, felelte, én vagyok az a Német Miklós, akinek az előbb a könyvedet dedikáltad. Társalgás közben kiderült, hogy azért az ötven év alatt egy fiú kivételével mindegyik osztálytárssal találkoztam egyszer-kétszer. Még azokkal is, akik külföldön élnek, hiszen ha néha hazalátogattak, eljöttek a színházba, és olyankor a szünetben mindig megkerestek. Az az egy, akivel egyszer se, még véletlenül se futottunk össze, mint később megtudtam, ötven éve mint pénztáros működik a galopppályán. Már nyugdíjas, de még most is dolgozik, és ugyanabban a minőségben. Hát ezen nagyon elcsodálkoztam. Én a galopp-pályának ötven éve hűséges látogatója vagyok. Hogyan lehetséges, hogy mi egyszer se találkoztunk? Aztán megfejtődött a rejtély. Az én barátom nem olyan pénztárnál dolgozik, ahol a tiketteket adják, hanem olyannál, ahol a nyertes tikettekre fizetnek. ÖREGEDÉS. Nem akarok új életet kezdeni. Örülök, ha a régit folytatni tudom. * Az öregedés egyik jele: az embernek minden eszébe jut, amit elfelejteni szeretne, és mindent elfelejt, amit szeretne, hogy eszébe jusson. * A legtöbb ember akkor kezdi írni a memoárjait, amikor már gyengülni kezd a memóriája. De így van ez jól! A felejtés segíti az írás folyamatát: elhagyni a feleslegest. Amit agyunk megőriz, az a lényeg. A többi nem fontos. Talán még a lényeg se. *

– Na, beszélj, te sokat átélt, sokat tapasztalt, öreg bölcs! Mi hozza közelebb egymáshoz az embereket? – Egy jó látcső! *

A fiatalok minden korszakban azért olyanok, amilyenek, hogy az öregeket megbarátkoztassák az elmúlás gondolatával. A primitív ember még azt hitte, hogy a csapásokat valami természetfölötti erő sújtja rá: Ma már tudjuk, hogy nem. De mit érünk vele, ha a csapások továbbra is sújtanak? *

Valaki megkérdezte tőlem a minap: – Te miért nem veszel autót? – Azért – feleltem -, mert a vezetőnek előre is kell néznie, meg hátra is. Én pedig már inkább csak hátranézek. *

Az öregeket nemcsak a termelőmunkában lehet eredményesen felhasználni, hanem arra is, hogy egy előkerült régi fényképen felismerjék: kik láthatók rajta? *

Bármit változzon is a világ, az öregedő ember mindig szívesen idézgeti majd a múltat. Legföljebb azzal a különbséggel, hogy ötven évvel ezelőtt szakállas öregurak gondoltak vissza arra az időre, amikor ők még pelyhes állú ifjak voltak ötven év múlva pedig majd pelyhes állú öregurak gondolnak vissza a mára, amikor ők rnég szakállas ifjak voltak. *

Beauvoir idézi Sartre mondását: „Nem szeretem a fiatalokat, mert ki vagyok zárva a jövőjükből.” *

Amióta a szívem egyszer rendetlenkedett, a feleségem túlzott aggódással figyeli az életmódomat. A kedvéért lemondtam már a dohányzásról, mindössze három duplát iszom, és nem terhelem a gyomromat nehéz, zsíros ételekkel. De neki ez sem elég. A múltkor, reggelizés közben megkérdezte – Nem lesz sok az a keksz? *

Maugham, amikor nyugalomba vonult, így nyilatkozott: – Semmi sem természetesebb, mint hogy egy jó ízlésű ember bizonyos koron túl abbahagyja a színdarabírást. Az én esetemben ugyanez vonatkozik a konferálásra. *

Az idő múlását abból is érzékelem, hogy manapság, ha valahol Ciniről írnak vagy beszélnek, az már nem Karinthy Ferenc, hanem Zalatnay Sarolta. A POSTA VÉDELMÉBEN. Ha rendszeresen konferálnék, most kínálkozna egy jó téma: megvédeni a magyar postát. Tudniillik annyira megnövekedett a levélforgalom, hogy nem lehet megütközni a késedelmes kézbesítéseken. Nem tudom, milyen új vírus okozta, de hazánkban lassan, észrevétlenül egy furcsa levélírási járvány lépett fel, és úgy elterjedt, mint annak idején a hongkongi. A múltkor csak úgy magánszorgalomból kiszámítottam, hogy a tévéhez és a rádióhoz hetenként körülbelül hány levelet küldenek, és elképesztő szám jött ki. Pedig a számolást egy szimpla, közönséges héten végeztem, nem táncdalfesztivál idején, amikor is egyetlen számra, mondjuk a Várom a hajnalt című dalra, keveset mondok, de legalább huszonhatezer közönségszavazat érkezik. Ami, ugyebár, egyben huszonhatezer levelet is jelent. A postafiók ugyan megkönnyíti a kézbesítést, de azt a huszonhatezer levelet akkor is ki kell szortírozni, be kell rakni a postafiókba, és ez mindenképpen munkaerőt és időt igényel. Már alig fut olyan műsorszám, amely ne azzal végződne, hogy várjuk nézőink vagy hallgatóink leveleit. Még a gyerekeket is arra ösztönzik, hogy levelet írjanak. Írjátok meg, gyerekek, ki ette meg a Futrinka utcában a kolbászkerítést, Morzsi kutya vagy az alattomos Sompolyogi rókakoma? Állandóan halljuk a dicsekvést, hogy egy-egy adásra hány levél érkezett. Ezeknél az intézményeknél ugyanis a sikert a beérkezett levelek száma jelzi. Egy rendkívüli, országos siker a postára végzetes lehet. Félelmetes elgondolni, hogy egy héten több ezren adtak levélben tanácsot egy történet folytatására: mit csináljon Pista és Manci, ha kettesben maradnak? Mintha a mai fiatalok nem jönnének rá maguktól is, hogy mit kell akkor csinálniuk. Amikor egyszer az Önök kérték című műsorban meghallottam, hogy engem kétezer– hatszáznyolcvan levélben kértek, a nézők iránt hálát, de a postával szemben bűntudatot éreztem. Utána szorongásos álmaimban gyakran láttam együtt, egy kupacban az engem kérő kétezer– hatszáznyolcvan levelet, és ilyenkor mindig vacogva ébredtem. A levéldömping kezd már hihetetlen méreteket ölteni. Beszélik, hogy egy szerencsétlen bemondó egy ízben a hírek felolvasása előtt elfelejtett jó estét kívánni, és ennek a következménye több ezer sértődött levél lett. Ilyen levelek hallatára felvetődik a

gondolat: vajon helyes volt-e hazánkban teljesen felszámolni az analfabetizmust? De kik írják ezt a temérdek levelet, ide is meg oda is, a Levelesládá-nak, a Kukkantó-nak, a Radar-nak, az Antenná-nak, a Mit üzen a mit üzen-nek, az ilyen klubnak meg az olyan klubnak, a Táskarádió-nak és így tovább, a 168 órá-ig, amelyre valóságos levélözön zúdul? Nem tudok másra gondolni: az ország lakossága két részre szakadt. Az egyik fele dolgozik, a másik csúsztat, és levelet ír. És amit felsoroltam, az még csak a tévé meg a rádió! Hol vannak még az újságok, a maguk levélre csábító rovataival: Budapestiek beszélnek, Vitafórum, Szót kér az olvasó és a többi és a többi... Félreértés ne essék: ez a levelezés, főleg az újságokkal, határozottan demokratikus jelenség, és egy részük közérdekű problémákra keres vagy ad választ. Például: a környezetvédelem. Ha azok a levelek csak egy venyigét is meg tudnak menteni, már nemhiába íródtak. Ugyanilyen hasznosak azok a levelek is, amelyek a közlekedés biztonságáért szállnak síkra. Ha csak egyetlen ámokfutó járművezetőt megreguláznak, már elérték a céljukat. Szóval, amikor én a levélírási járványról beszélek, nem a komoly, közérdekű levelekre gondolok, hanem a fölöslegesekre, amelyek a posta nehéz helyzetét még jobban megnehezítik. Például számomra megfejthetetlen rejtély, milyen lelki kényszer késztethet egy panaszoslevél írására valakit amiatt, hogy a tévémaci mesefilmjén a falióra nem a helyes időt mutatja. Vagyis nem pontosan azt az időt, amikor a mesét sugározzák. És hány ilyen levelet írnak naponta! Csoda, hogy a postások nem győzik a munkát, késnek, és elkallódnak a levelek? De nem ezek a tévémaci órájáról szóló levelek késnek és kallódnak el. Ezek pontosan megérkeznek. Azok a levelek késlek és kallódnak el, amelyekben az áll, hogy holnap a héthúszassal érkezünk, várjatok az állomáson. Meg hogy ne nyugtalankodjatok, az operáció sikerült, Mariska néni jól érzi magát... Ez volna most a témám, ha konferálnék. Hogyan lehetne gátat vetni a levélírási áradatnak? Megkérném a közönséget, hogy ők is törjék a fejüket, hátha akad néhány jó ötlet. Ha igen, akkor írják meg levélben... HUMOR. A humoristák mindenütt meg akarják javítani a világot. Nálunk mindenki a humoristákat akarja megjavítani. Ha az ember manapság kritikát olvas egy magyar filmvígjátékról, az a benyomása, hogy miközben nálunk sok minden megdrágult, a humor megmaradt olcsónak. Egy napihír: Mulatozás közbele egy 33 éves téesztag az 57 éves téesztag poharába tréfából bor helyett petróleumot öntött. A cimbora a helyszínen meghalt. Véleményem szerint ez a könnyű műfaj legalsó foka. Az operett és a kabaré már valamivel magasabb régió. A KIS KABOS KÖSZÖNTÉSE. Jó dolog, nagyon jó egy ilyen ötvenéves jubileum. Az ember érzi a feléje áradó szeretetet, a szakma, a kollégák megbecsülését, minden újságban megjelenik pár meleg sor, ne tagadjuk, jó érzés ez... Ugyanezt fogod érezni a hatvannál meg a hetvennél is. A nehéz csak az, ami két kerek évforduló között van, azon kell az embernek valahogy átvergődnie. Lacikám, én ott voltam a Pódiumban pályád bölcsőjénél, és aztán végigkísértelek az úton, amelyen sikert sikerre halmozva, célhoz értél: feliratkoztál a nagy nevettetik listájára. Ezen már nem lehet vitatkozni: a kis Rott és a kis Latyi neve mellé már odakerült a kis Kabos neve is. Pályád sima volt, egyenletes. Egy színész karrierjét sok veszély fenyegeti. A naiva felett eljárhat az idő. A bonviván elhájasodhat. Az énekes berekedhet. Téged kezdettől fogva csak egy veszély fenyegetett. Hogy az idők folyamán megszépülsz. A sors kegyes volt hozzád!

HERCZEG-KOMLÓS. A Kortársak és sorstársakban külön fejezetben számoltam be arról, hogy Hacsek és Sajó, alias Herczeg Jenő és Komlós Vilmos mennyire különböztek egymástól. Több példát is felsoroltam, de még eggyel kiegészítem a listát, hogy meggyőzőbb legyen. Jenő mindenben pedáns volt: a gázsifizetés napján rendezte a büfészámláját, nem felejtette el öltöztető szabójának odaadni a szokásos borravalót, és megkereste Perényit, a szakszervezeti megbízottat, hogy a műanyag tokban tartott tagsági könyvébe az esedékes bélyeget megvásárolja. Vili a tagdíjjal mindig hátralékban volt. Egy ízben Perényi nyomós érvvel próbálkozott – Drága Vilikém, ha szeretsz egy kicsit, most okvetlenül törlesztel valamit. Tudniillik a színházak között verseny folyik a tagdíjak begyűjtésében, és nekem győzelmi esélyeim vannak. Vili már nyúlt a zsebe felé, de aztán meggondolta magát. – Nem érdekel – mondta -, légy a második! „FURULYÁZÓ” ÍRÓK. Valamikor egyedül csak Tersánszky Józsi Jenő, az irodalom bűbájos különce furulyázott – kabarékban, bárokban, különböző rendezvényeken -; amikor az írást gyengén fizették, kapóra jött az a kis mellékkereset. Kívüle talán még Karinthy Frigyesre mondhatjuk, persze képletesen, hogy furulyázott; például egyszer egy filmszkeccsben eljátszotta önmagát, ami szakmai körökben nagy feltűnést keltett, sokáig emlegették. De az írók zömével az olvasó csakis a könyvnapokon találkozott, na meg olykor-olykor az úgynevezett irodalmi esteken, amikor kedvencei a lámpaláztól sápadtan, imbolygó léptekkel botorkáltak ki a dobogóra. Manapság sokan furulyáznak. Csurka István, ha néhány hétig nem látni támaszpontjain, a Fészekben vagy a lóversenypályán, akkor nem elefántcsont-tornyába vonult el egy hosszabb fejezet megírására, hanem minden bizonnyal vidéken forgat, mert elvállalt egy testhezálló epizódszerepet. Zelket többször is láthattuk a filmvásznon, legemlékezetesebb alakítása a Tűzoltó utca 25 magára hagyott öregembere, aki üveget eszik. Sajnos, Harry Baurt nem láttam soha üveget enni, de nem hiszem, hogy ezt Zelknél élethűbben ábrázolta volna. Az álmodozó Mándy Iván is gyakran kilép a régi mozik világából, hogy az újakban megmutassa magát, hol egy doktor, hol egy kávéházban tanyázó író szerepében. Dicséretére mondva, egyszer sem vallott szégyent, akárcsak Müller Péter, a Részeg józanok írója, akire egy filmben már főszerepet is bíztak. Ki van még? Végh György, András László, Mészöly Miklós. És a kis Királyhegyi, aki megnőtt a szememben, amióta egyre többször látom felbukkanni az új magyar filmekben. Ungvári Tamás – sose felejtem el – egy tévébohóságban lóháton vonult be. Biztosan nem tudott ellenállni a csábításnak. Azok a tévések, amilyen erőszakosak, ha élne, talán még a komoly Kárpáti Aurélt is rá tudnák venni, hogy felüljön egy lóra. *

Abody Bélát se hagyjak ki, kedves barátomat. Őt is többször láttuk jókedvűen komédiázni a képernyőn. Láttuk papírcsákóval a fején, ha nem tévedek, egy szilveszteri műsorban, ugrabugrálni a ringben, mint vezető bírót egy bokszmeccsen, és Othellóként is, feketére festett arccal. De mindez akkor történt, amikor még nem igazgatott kabarét, minélfogva a Vidám Színpad még nem alakult át ahogy ő írta a Kritika című folyóiratban – kultúrpolitikai őrhellyé, hanem vendéglátóipari egységként üzemelt. Sokáig én voltam a főpincér. A személyzetre, amíg élek, büszke leszek: Kiss Manyi, Mezey Mária, Sennyei Vera, Turay Ida, Feleki Kamill, Boross Géza, Bársony István, Salamon, Bikády György, Herczeg, Komlós, a mai gárdából Kazal, Kabos, Kibédi és a többiek. Ételt, italt, ha jól emlékszem, nem szolgáltunk fel, csak kabarét, de azt húsz éven át hűségesen, megállás nélkül. Lehet, hogy egyes fogások nem voltak mindig osztályon felüliek, néha még az átmeneti válság kozmás íze is érződött rajtuk, de a vendég azt kapta, amit várt: kabarét, pesti kabarét. Azért ne féltsük Abodyt se! Rendkívül kulturált, tehetséges író és esztéta, a szerencse is szívesen szegődik hozzá. Ha talál olyan munkatársakat, akik nálánál jobban érzik és főleg jobban szeretik a műfajt, akkor talán sikerül majd az

őrhelyet visszafejlesztenie azzá, ami volt: kabarévá. Talán még jobb kabarévá is, mint amilyen a mi erőnkből tellett. Ha pedig nem? Ha a Révay utcában elhomályosul a kabaréjelleg, és a Vidám Színpad komoly színházzá válik? Akkor Budapest talán gazdagabb lesz egy színházzal, de szegényebb egy színfolttal... FÖLÉNYES GUTMANN. A fölényes Gutmannt én neveztem el fölényes Gutmann-nak. Megvallom, erre olyan büszke vagyok, mint Tarján Vili, a New York egykori riporter gazdája a „hangyás” jelzőre, amellyel ő illette először a bogaras, raplis vendéget. Azért adtam neki ezt a nevet, mert nála fölényesebb Gutmann-nal életemben még nem találkoztam. Ki volt, mi volt annak előtte, nem tudom, amikor én megismertem az ötvenes években, alkalmi árukkal üzletelt. Minden este beállított a Vidám Színpad társalgójába, leült az egyik asztal mellé, és egy aktatáskából kirakta maga elé az árukészletét. Akadt abban mindenféle külföldi márka: amerikai cigaretta, angol tea, zsilettpenge, rágógumi és egyebek között még eredeti dán szardínia is, amelyből ma már hegyek tornyosulnak a közért kirakatában, de akkoriban még nehezen elérhető ritkaságnak számított. A fölényes Gutmann soha senkinek nem kínálta az áruját, órákig ült szótlanul, méltóságteljesen maga elé meredve, mint egy öreg, kiszolgált gyarmati ezredes a Korda-filmeken. Aztán ha egy színész megállt előtte, és végigmustrálva a kollekciót, mondjuk, megkérdezte, hogy mibe kerül a penge, Gutmann halkan mondott egy összeget. De rögtön utána már el is fordította fölényesen a fejét, jelezve ezzel, hogy az üzlet egyáltalán nem érdekli. Megesett, hogy ilyenkor a színész még megkérdezte: – Nem drága ez egy kicsit? Gutmann erre már nem felelt, összeszorította a száját, mint egy szűz lány (valamikor), és néma maradt. A szardíniának még az árát se árulta el, ha érdeklődtek iránta, közölte, hogy az a Komlós művész úré. Vilink ugyanis azon az alapon, hogy neki két unokája is van, igényt formált minden behozott szardíniára. De hadd térjek rá arra az esetre, amely Gutmannt annyira kiborította, hogy már-már elvesztette legendás fölényét. Egyik este Békeffi Pista, aki feleségére, Turay Idára várt a társalgóban, rámutatott egy celofánba burkolt csomagra. – Abban mi van, Gutmann úr? – Indiai mazsola – mondta Gutmann olyan természetesen és magától értetődően, mintha azt mondta volna, hogy szegedi paprika vagy makói hagyma. A kíváncsi természetű Békeffi tovább érdeklődött. – És jó az az indiai mazsola? Erre a kérdésre Gutmann megrázkódott, arca elfehéredett. De nem szólt egy árva szót se, csak rándított egyet a szemöldökén, és közelebb húzta magához a mazsolát, így adta tudtul, hogy a maga részéről már pontot tett a beszélgetésre. Békeffi azonban nem hagyta abba. Miért nem válaszol, Gutmann úr? Azt kérdeztem, hogy jó-e az indiai mazsola. Gutmann ezt már nem bírta ideggel. Ő, aki sohasem bocsátkozott beszélgetésbe senkivel, odafordult a mellette ülő színészhez. Hüvelykujjával arrafelé bökött a levegőben, amerre Békeffi állt, és gúnyos kacaj kíséretében így szólt szomszédjához – Hallja, mit kérdezett? Hogy jó-e az indiai mazsola? Aztán dühösen besöpörte árucikkeit az aktatáskába, felállt, és köszönés nélkül eltávozott. Soha többet nem láttuk. FÜTTYÖS MARCI. A füttyös Marci nem tőlem van. Én már így kaptam őt, ezen a néven. Mindenki így emlegette a kedves, zömök taxisofőrt, aki a fölényes Gutmann-hoz hasonlóan, szintén napi vendége

volt a kabaré társalgójának. Azért járt be esténként, hogy produkálhassa magát. Leült szerényen az egyik sarokban, és várta, hogy egy unatkozó színész odaszóljon neki: – Fütyüljön valamit, Marcikám! Ilyenkor boldogság ült ki az arcára, és már ugrott is, hogy elfütyülje a Tosca imáját vagy a Torreádor-dalt vagy akármi mást, amit éppen kért az illető. Életének egyetlen célja és értelme volt: a fütyülés, gyerekkora óta fejlesztette, gyakorolta ez irányú képességét. Szabadnapjain házhoz járt fütyülni. Kiszaglászta, hol ünnepelnek születésnapot vagy házassági évfordulót, váratlanul betoppant oda, és ingyen elfütyülte mindenkinek a kedvenc nótáját. Kultúrházak műsoraiba bekéredzkedett egy tízperces füttyszámmal, egyszer a Vidámban is fellépett egy klubest pamfletjében, soha boldogabb napja nem volt: a profik tapsoltak neki! Este, amikor a Vidámba jött, egy közeli mellékutcában leállította a taxiját. Naponta általában csak egy fuvart csinált, de azzal behozta a napi lózungot. Éjszaka, záróra körül megállt egy lokál előtt, kivárta a legjobban bepiált vendéget, és azt beültette a kocsijába. Amíg hazaszállította, útközben kifütyült belőle egy nagy borravalót. Egyszer előadás után átvitt a taxiján Budára. Nem azért, hogy keressen rajtam, hanem hogy elfütyülje nekem a Mattinátát, a frissen betanult, új műsorszámát. Időnként hátrafordult, hogy leolvassa arcomról a hatást. Ez kicsit idegesített, kivált, amikor rákanyarodtunk a Margit hídra. Jobban szeretem, ha a sofőr előre néz. Még mindig a hídon haladtunk, amikor váratlanul megszakította a produkciót. – Persze, ez sokkal jobban hat, ha közben gesztikulálok. És már emelte is le az egyik kezét a volánról. – Nem kell, Marcikám – mondtam ijedten -, én így is élvezem. Már ő sincs meg, a füttyös Marci. Egyre fogynak a kedves csodabogarak. Vajon lesz-e belőlük utánpótlás? ZOLI. Ha valaki törpének nevezte, ingerülten tiltakozott. A törpe, az nyomorék, neki pedig minden testrésze szabályos, csak éppen kisebb, mint az átlagemberé. Ezért magát kicsinek mondta, sőt néha még a kicsi szót is becézte. Visszahallom rekedtes hangját, ahogy mondja: Én kéremszépen egy kicsike vagyok! Mi Zolinak neveztük, a gyermekek Zolikának, viszont barátai, az éjszakai világ dörzsöltjei ugratásból, komoly családi nevén Hirsch úrnak szólították. Ezt még rosszabbul tűrte, mint a törpét. Vasárnap délelőttönként, amikor feljártak levegőzni a Gellérthegyre, ha Zoli lemaradt, hogy autogramot adjon egy kis hívének, a mulatóhely gonoszkodó üzletvezetője már türelmetlenül hátraszólt: – Jöjjön már, Hirsch úr, mert itt hagyjuk! – Ilyenkor Zoli majd a föld alá süllyedt szégyenében. Úgy látszik, Karinthy megállapítása, hogy humorista az, akivel viccelnek, a bohócra is alkalmazható. Kardos Pistának, a jó kedélyű színházi újságírónak is céltáblája volt a kis Zoli. Emlékszem, egy alkalommal a New Yorkban ezzel a hírrel fogadta: – Benne vagy, Zoli, az újságban! – Igazán? Írnak rólam? – csillant fel a szeme Zolinak, aki élvezte a népszerűségét. A szerkesztő fellapozta az újságot, és rábökött egy vastag betűs címre. – Itt van, ni! „Nem emelik fel a kisemberek adóját.” Te kisember vagy, nem igaz? Ha Zolira gondolok, sosem a porondon látom lisztes arccal, hanem ahogy besétál elegánsan a kávéházba, kis zakója nyitva, mellénykéjén csillogó aranylánc – és aztán felül az asztalom mellé. Más leül a székre, ő felült, és ez a művelet nála valóságos mutatvány volt, a szó szoros értelmében feltornázta magát. És utána már törülte is a verejtékes homlokát, ez is jellegzetes, gyakori mozdulata volt. Egy ízben, a harmincas években, azzal fordult hozzám, hogy írjak egy antrét neki. Szakmai nyelven így nevezik a bohóctréfát. Kinevettem, pedig még előleget is kínált, hogy kedvre serkentsen.

Aztán két évtizeddel később, a sematikus korszakban, amikor az írókat bohóctréfák alkotására mozgósították, sokszor gondoltam vissza erre az epizódra, amely azt bizonyítja, hogy a kis Zoli megelőzte a korát. Alapjában véve hiszékeny, naiv lélek volt, könnyen becsapható. Nagy port vert fel az eset, az újságok is megírták, amikor egy szélhámos, aki ékszerésznek adta ki magát, csúnyán átejtette. Rábeszélte, hogy fektesse a vagyonát gyöngyökbe. Zoli hajlott a szóra, hiszen mint minden artista, ő is takarékosan élt, és gondolt az öregségre. Megkötötték az üzletet, Zoli átadta a pénzt, az ékszerész a zacskót a gyöngyökkel. De drágagyöngy csak a tetején volt pár, a többi mind vásári tekla. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor nem nevettünk a kis Zolin, hanem sajnáltuk őt. Bár az öregségét nem tudta volna semmivel se bebiztosítani. Negyvennégy áprilisában megölték a fasiszták. SALAMON. Apropó nélkül is sokat gondolok mostanában Salamonra. (Apropó csak jövőre lesz 1975-ben. Kettős jubileum: születésének kilencvenedik, halálának tizedik évfordulója. Egy esztendőben született a magyar kabaré két kiválóságával: Medgyasszay Vilmával és Gózon Gyulával. Mindketten hét évvel élték túl.) Miért jut eszembe annyiszor a közelmúlt népszerű komikusa? Mert a kabaré sorsán, jövőjén meditálva, egyre jobbam látom, mennyire hiányoznak az ő sokszereplős bohózatai, mint oázisok a párjelenetek és magánszámok egyhangú környezetében. Akkor nem részesültek olyaz megbecsülésben, amilyet érdemeltek volna. Nem a közönség, a kollégák részéről. Azok fölényesen megmosolyogták Béla bácsi ismétlődő fogásait, éneklő hanghordozását, a szájbarágó poentírozást. Nem is nagyon szerettek vele játszani, önérzetüket sértette a sok figyelmeztetés; a furcsa rendezői instrukciók között ilyen is akadt: „Aranyoskám, ha hozzám beszél, ne rám nézzen, hanem a közönségre.” Vajon bántotta-e a közönségtót dédelgetett Salamont színésztársai lekicsinylő véleménye? Nem tudom. De egy biztos: amikor meghalt, bosszúból elvitte magával a műfaját is. Azóta nincs bohózat. SZEXHULLÁM. Szeptemberben Bécsben jártam, és megnéztem a Das wilde Schaff cínű filmet, amelyben Romy Schneider többször is mutatkozik teljesen meztelenül. A szép Zsuzsanna bájait a bibliai legendában még csak két elvetemült öregember leste meg, Romy kecses, asszonyos formáit ezrek és ezrek láthatják, naponta négy vetítésben. A meztelenség az egész világon hatalmas vonzóerővé vált. hol vagyunk már attól, mikor a mozik káprázatos toalettekkel csábították a közönséget... Mi hozta ezt a változást? Sokáig azt hittem, hogy egyedül az az egészséges folyamat, amely megszabadított bennünket az álszemérem terhes gátlásaitól. De az idén: felfedeztem egy másik okot is. Aki a sétáló utcává átalakított Kartner Strassén, a kirakatokat mustrálva, meglátja, milyen horribilis árakat kérnek a női toalettekért, egyszeribe megérti a szexhullámot. Hát igen. Egy producer ott spórol, ahol tud. Hozzá még a szexfilm nemcsak a ruhát. a díszleteket is feleslegessé teszi. Minek a csillárfényes bálterem, a paloták oszlopsoros pompája és más hasonló látványosság? Manapság a néző beéri egy vetetlen ággyal, egypár négyzetméternyi pázsittal is, ha a képből nem hiányzik a szenvedélytől fűtött szerelmespár. Mi még nem hódoltunk be teljesen a divatnak. Nálunk még csak kísért. Filmjeinkben, félreértelmezve az orvosi tanácsot, nem öltözködnek, hanem vetkőződnek rétegesen. Szexben körülbelül ott tartunk, ahol a nyugati mozik portáljai. Kinn vannak ugyan a meztelen képek, de a legkényesebb részek fekete szalaggal átragasztva. Ám van egy gyanús jelenség. Az új magyar filmekben egyre többet zuhanyoznak. Fürdőszobában, strandon, üzemi mosdóban – ahol lehet,

zuhanyoznak. Ez önmagában még nem volna baj. A tisztálkodás – fél egészség! A baj ott van, hogy a cselekmény egyáltalán nem kívánja meg a zuhanyozást, semmi nem fordul meg rajta. Akkor mégis miért zuhanyozunk állandóan? Megmondom. Azért, mert mi semmilyen hóbortból, semmilyen bolondériából, legyen az hosszú haj, farmernadrág vagy éppen a szex, nem akarunk kimaradni. Most a szex van a soron. Majd mi megmutatjuk! A mutogatás már el is kezdődött. Egyelőre még csak zuhanyozunk. A szexhullám még nem érte el a partjainkat. De már nagyon közeledik. Nyugodtan elrendelhetjük a harmadfokú készültséget... KÉT TÁBOR. Én az emberiséget két részre osztom: 1. Akikkel beszélni akarok. 2. Akikkel nem akarok beszélni. Akikkel beszélni akarok, azok éppen most mentek el, sajnos, házon kívül vannak, tessék talán holnap megpróbálni és a többi és a többi... Akikkel nem akarok beszélni, azokba úton-útfélen belebotlok, véletlenül ugyanarra a buszra szállnak fel, a színházban mellém szól a jegyük és a többi és a többi... TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓ. Nem hiszek a tömegkommunikációban! Gondoljunk a tavaly nyáron történt sorozatos gombamérgezésekre. Hiába írtak az újságok, harsogott a rádió, villogott a televízió, az emberek továbbra is szedték, vették és ették a mérges gombát. Javaslatom az idei nyárra: térjünk vissza az ősi módszerhez! Járják kisbírók (tanácsi alkalmazottak) a főbb útvonalakat, egy-egy sarkon hangos dobpergéssel csődítsék össze a népet, és aztán olvassák fel a közleményt: – Közhírré tétetik! Óvakodjék mindenki a mérges gomba fogyasztásától... SZAVAK VÁLTOZÓ JELENTÉSE. Az én időmben, és ez a régmúltat jelenti, azt várták, hogy az udvarló nyilatkozzon. Manapság, hogy a szóvivő. ANGYAL. – Miképp lehetséges, hogy az Angyal a legkilátástalanabb helyzetekből is ép bőrrel menekül? – Vele van a forgatókönyvíró! SZÁLASI. Mostanában tudtam meg. hogy Szálasi Ferenc, a negyvenes évek elején darabideig itt lakott a mi környékünkön, tőlünk pár lépésnyire, a Fürst Sándor utca 10-ben. Az adat érdekességét növeli, hogy ugyanakkor, ugyanabban a házban lakott Hevesi Simon főrabbi is. Szálasi a második emeleten, Hevesi a negyediken. Szükségtelen mondanom, hogy őket nemcsak ez a két emelet választotta el egymástól. Szálasiné viszont – a fáma szerint – a kitelepítések idején került egy falusi házba, közös fedél alá egy bizonyos Kleinnével, akinek a férje, amíg élt, egy nagy vállalat igazgatója volt. A két asszony sokáig nem váltott szót egymással, de aztán. jöttek a hosszú téli esték, amikor a némaság már kezdett az idegeikre menni, és a helyzet elviselhetetlenné vált. Klein néni kezdte meg a közeledést. Krumplit sütött a sparherden és megkínálta vele a lakótársát is. Erre már a nemzetvezető özvegye is fölengedett, és megtörve a csöndet, így kezdte a beszélgetést: – Ide hallgasson,Kleinné! Maguk zsidók félreismerték az én uramat... A FUTBALLKONFERANSZ TÖRTÉNETE.(Vázlat egy önéletírási fejezethez.)

Ötvennégy őszén, egyik este, a Vidám Színpad előcsarnokában, Ede, a portás, egy levelezőlappal fogadott. – Kellérkém, ez magának jött. Ede a megszólításban finoman disztingvált. Elvtárs címmel csak a párttitkárt és az üb-elnököt tisztelte meg, a művészeket bizalmasan a nevükön szólította. Én „Kellérkém” voltam. Úrnak egyedül Sebestyén Dódit, a gazdasági igazgatót nevezte, de ebben rejlett némi célzatosság is. Kezembe nyomta a levelezőlapot. Rajta csupa nyomtatott nagybetűvel a következő szöveg: MIELŐTT EGY FUTBALLISTA NEVÉT A SZÁJÁRA VESZI, RÁZZA KI A TETVEKET MAGÁBÓL! Aláírás nincs. Feladó nincs. Névtelen levél. Más a helyemben rögtön eltépi, és napirendre tér felette. Én zsebre tettem, és tűnődni kezdtem: vajon ki írhatta? Amíg mentem az öltöző felé, sorra vettem az ellenségeimet és a barátaimat. Kitől telhet ki egy ilyenfajta bosszantás vagy ugratás? Nem tudtam gyanúba fogni senkit se. Az öltözőkhöz a társalgón keresztül vezet az út. Egy órával az előadás kezdete előtt a megszokott kép: Salamon szivarjának füstfelhőjébe burkolva keresztrejtvényt fejt, Bársony István elmélyedve olvas valamilyen művészi könyvet, Herczeg és Komlós pedig némán üldögélnek egymás mellett, mint régi házastársak, akiknek már nincs egymás számára mondanivalójuk. Megmutatom Salamonnak a levelezőlapot. Elolvassa és legyint. – Ne törődj vele! Örülj, hogy sikered van! Akkor már több mint egy hónapja játszottuk a műsort, amelyben arról konferáltam: hol szorít a futballcipő? Az apropót az a tömeghisztéria adta, amely az 1954-es világbajnokság elvesztése után tüntetésben csapott ki. Az aranylábú fiúknak rejtőzve kellett hazajönniük, hogy mentesüljenek a kellemetlen fogadtatástól. Konferanszomban azt magyaráztam, hogy egy futballvereséget ne fújjunk fel, ne tekintsük országos katasztrófának, majdhogynem mohácsi vésznek. A vereséget éppen úgy el kell viselni, mint a győzelmet. Igaz, hogy azt se könnyű! Gondoljunk csak az angolok elleni, sokat emlegetett 6:3-ra. Ez a diadal jogosan dobogtatta meg a magyar ember szívét. Ha azt mondom, mindenkinek örömet szerzett, az kevés. Mindenkit büszkévé, boldoggá tett. De az ujjongást később eltúloztuk. Mondtam is akkor: már csak az hiányzik, hogy a Hármashatár-hegyet elnevezzük Hathármashatár-hegynek. És megmondom őszintén, én ízetlennek találtam azokat a világlapokban közölt karikatúrákat is, amelyek Erzsébet királynőt gúnyolták, mert az angolok az olimpiáról mindössze, egyetlen, lovaglásban szerzett aranyérmet vittek haza. Ha az angol birodalom túlélte a gyarmatok elvesztését, akkor az se ingatja meg, ha néhány sportágban vereséget szenved. Mint ahogy minket se vert földhöz az 1954-es berni kudarc. A futballkonferanszban igyekeztem pontosan megjelölni, hol szorít a cipő, és a közönség, legalábbis a reagálásból így éreztem, egyetértett velem. De futballkörökben sértve érezték magukat. A Népköztársaság úti eszpresszóból, ahol a focisták és híveik tanyáztak, híre jött, hogy küldöttség készül Rákosi Mátyáshoz, tiltakozni a konferanszom ellen. Pedig dehogy voltam én futballellenes. Hogy is lehettem volna? Én, aki a Csikágóban születtem és a Fáskörben nevelkedtem, ahol a természet különös szeszélye folytán a fák úgy nőttek ki a földből, hogy kettő-kettő közülük mindjárt kaput is alkotott. A magyar futballsport sok kiválósága került ki a Fáskörből, hogy csak néhányat említsek: Orth, Gallovich, Braun Csibi és Molnár Gyuri. Én csak a futball szeretetét hoztam el onnan, de azt egy egész életre. A kék-fehérek szurkolója lettem, és jóban-rosszban kitartottam mellettük. Újabban több volt a rossz, mint a jó, de emiatt pánikba sose estem. A futballozást én mindig csak játéknak fogtam fel, ami a, legrosszabb esetben is csak múló bosszúságot okozhat. Barátaim is akadtak a futballisták között: Csikar, Hidegkúti és a jóvágású, csendes szavú Molnár Gyuri, akitől a Fáskör után elszakadtam, de öregségünkre a sors ismét összehozott minket egy Katona József utcai bérházban.

A névtelen levél tetőzése volt a futballkonferansz által felvert hullámzásnak. Kezdődött egy értekezlettel a Művelődésügyi Minisztérium színházi osztályán, ahol kerek perec felszólítottak minket: tekintsük tabunak a futballt, mert az Magyarországon jelenleg „nemzeti ügy”. Kevéssel ezután a vbelnöktől kaptam üzenetet, hogy keressem fel. Nem tartottam semmi rossztól. Kabarénk a tanácshoz tartozott, és a vb-elnöknél, Dr. Pongrácz Kálmánnál jobb gazdáról nem is álmodhattunk. Nemcsak a színház sorsát viselte a szívén, de a színészek, műszakiak ügyes-bajos dolgaikban is nyugodtan fordulhattak hozzá segítségért. Úgy mentem el hozzá, mint régi jó baráthoz. Már az első szavakból éreztem a feszengését, mintha tudtomra akarná adni, hogy nem szívesen vállalt feladatot teljesít. Arra kellett megkérnie engem, hogy bizonyos részeket hagyjak ki a konferanszból. Elém tett egy gépelt példányt: pirossal aláhúzva rajta a kifogásolt mondatok. jellemzésül csak egyet említek: „Öcsinek, a bálványnak, egyetlen vesztett meccs után, a kincseket érő, világhírű bal lábával kerülő úton kellett hazajönnie...” Máig sem értem, mit találtak ebben ártalmasnak? Nem tartott sokáig a beszélgetés, én elköszöntem., az elnök felállt, és udvariasan kikísért. Amikor az ajtóhoz értünk, barátságosan megveregette a karomat, és mosolyogva így szólt hozzám: – Nekem ezt kötelességem volt közölni magával. De azért, ha akarja, csak mondja tovább úgy, ahogy eddig. Erről nekem nem kell tudni... És én mondtam tovább úgy, ahogy addig, minden változtatás nélkül, ha jól emlékszem, két szezonon át, háromszáz előadáson. A vihar lassan elcsendesedett, a kedélyek lecsillapodtak. Egyik este Sándor Csikar és Hidegkúti is megnézte a műsort. A szünetben bejöttek hozzám, és azzal gratuláltak, hogy az én konferanszom nemhogy nem támadja, éppen ellenkezőleg, megvédi a focistákat. Valóban az volt a célom. És ha ma aktívabb volnék, ugyanezt tenném: megvédeném szegényeket, akik most riadtan kuksolnak a hullámvölgyben. Csak a futball beteg? A színház nem gyengélkedik olykor? Vagy a vendéglátás? Vagy a kereskedelem? Hát persze... nehezebb bizonyítani... azokat nem gólra játsszák. Álamatőrség? Restellem, hogy ebben a humoristákkal együtt magam is vicctémát találtam. Hiszen, ha a mieink anyagi helyzetét összevetjük a nyugatnémet császárokéval, akkor nyugodtan állíthatjuk, hogy „Benéék tiszta amatőrök”. Azt a kis gebint pedig ne sajnáljuk tőlük. Azoktól a fiúktól, akiket huszonhét éves korukban Szepesi már vén rókáknak titulál. És akik harmincévesen már csak az öreg fiúk csapatában rúghatják a labdát. Már el is felejtettem a névtelen levelet, amikor egy este Salamon ezzel fogadott: – Dezsőkém, megoldódott a rejtély! A Negróban együtt ültem Puskás Öcsivel, akiben volt egy kis nyomás, és elárulta, hogy ki írta neked a névtelen levelet. Amikor Béla megmondta a nevét, szinte csodálkoztam, hogy magamtól nem találtam ki. Olyan kézenfekvő volt, hegy ezt a mocskos szöveget csak a duhajkodásairól, botrányairól hírhedt éljátékos vethette papírra. Elhallgatom a nevét. Puskás már biztosan nem emlékezik az esetre. Salamon nem tanúskodhat, az illető pedig úgyis letagadná. Maradjon a személye névtelen, akárcsak a levele. Egyébként nem sokkal ezután a névtelen levélíró is ellátogatott a kabaréba. Amikor megpillantottam a nézőtéren, megvallom, kicsit felment bennem a pumpa. Majdnem bakit ejtettem. De amikor a szünetben hátrajött, és megállt a folyosón az öltözőm nyitott ajtaja előtt, már közömbösen néztem rá. – Gratulálok, Dezső bácsi – mondta -, ebben a konferanszban nincs semmi sértő... Biccentettem egyet, és elfordítottam a fejemet. Arra gondoltam, nem is olyan nagy baj, hogy van ilyen futballista is. Legalább jobban becsüljük azokat, akik nem ilyenek...

IRÓ-LÓ TALÁLKOZÓ. A Lóverseny Vállalat Zrínyi Ilona szocialista brigádja nemrégen hangulatos összejövetelt rendezett, és arra meghívta a lóversenyzés régi és új híveit (szerelmeseit, megszállottjait, áldozatait): Csurka Istvánt, Sipos Tamást, G. Dénes Györgyöt, és természetesen engem is. Azért mondom, hogy természetesen, mert a felsoroltak közül én látogatom legrégebben a zöld gyepet: csaknem ötven esztendeje kergetem ott a jó szerencsét; sajnos, eddig még nem sikerült utolérnem. Az összejövetel időpontjául, hogyan, hogy nem, éppen a világtakarékossági napot választották, ami engem kissé meglepett, mert képzetemben a lóversenyzést soha nem tudtam társítani a takarékosság fogalmával. Mindenesetre elhatároztam, ha nagyon erőltetik, teszek majd egy felajánlást: meg ígérem, hogy a jövőben az eddigieknél kisebb tétekkel fogok játszani. Erre azonban nem került sor, a kötetlen társalgásban egy író-olvasó találkozó jellege nyilvánult meg. Helyesebbel; annak egy kibővített formája, mert mindjárt az elején az istállókban is körülvezettek minket, így aztán mellékesen létrejött egy író-ló találkozó is. Amikor a klubhelyiségben elhelyezkedtünk (engem egy csinos női zsoké, Rapatyi Margit mellé ültettek), a házigazda Galló Mihály idomár szellemes kvízjátékkal köszöntötte a meghívott vendégeket. Külön-külön felsorolta a műveinket, és a jelenlevő lovasoknak, lovászoknak ki kellett találniuk a szerző nevét Galló bámulatosan felkészült a játékra, csak úgy fújta a címeket. Tőlem még olyan színdarabot is felemlített, amelyet nem is én írtam, hanem Békeffi István. De nagy hibát ezzel nem ejtett, hiszen Békeffi sokszorosan társszerzőm, tehát: egy istálló. Egyébként a rokonszenves idomárnak, aki olyan jól ismeri a munkásságunkat, újabban több lova nyert, nagy meglepetést okozva, és mindegyikre szép osztalékot fizettek. Sajnos, mi nem játszottuk őket. Egyikünk meg is jegyezte: – Érdekes, ez a Galló mindent tud tőlünk, mi pedig tőle soha semmit nem tudunk... * A lóversenyzés megítélése nálunk meglehetősen hullámzó. Akárcsak a Csárdáskirálynő-é. (Mind a kettőben érdekelt vagyok.) A Csárdáskirálynő is hol édeskés, szirupos limonádé, hol pedig Kálmán Imre örökbecsű diadalmas operettje. Pillanatnyilag mind a kettő jól fekszik. A lóverseny például sokkalta jobban, mint amikor még a szerencsejátékokról konferálva összehasonlítottam az OTP propagandáját élvező, előnyösebb helyzetű totóval és lottóval. Megértük, hogy a tévé rendszeresen közvetítést ad a jelentősebb klasszikus versenyekről, az újabb magyar filmeken kedvelt helyszín lett a galopp és az ügetőpálya, és azt is kedvező jelnek tekinthetjük, hogy mostanában két olyan könyvet is kiadtak, amely a turffal foglalkozik: A verhetetlen Kincsem és Így, ahogy vagytok! Mindez jogosan megilleti a lósportot, amely hasznos mezőgazdasági feladatot teljesít: a lótenyésztés fejlesztését. Persze, a fogadókat nem ez vonzza a pályára, mint ahogy senki nem azért dohányzik, hogy támogassa az Állami Dohányjövedéket. Hát akkor mi az, ami kicsábít bennünket? Talán a szabadtéri jó levegő? Nem hiszem. A drága Komlós Vilinktől egyszer egy esős, szeles délelőtt megkérdezték, kimegye délután a versenyre. Így felelt: – Csak ha ilyen marad az idő, vagy ha elromlik. – A meggazdagodás reménye? Annak kevés az esélye. Emlékszem, egy ízben azt mondta nekem valaki egy futam előtt: – Művészkém, rám nyugodtan hallgathat, versenyen én még soha nem tévedtem. – Hideg, zimankós novemberi nap volt, és az illető egy lenge pizsamában didergett, mezítelen lábán szandállal. Azt hiszem, a turf igazi varázsa abban rejlik, hogy olykor-olykor felcsillantja előttünk a siker lehetőségét. Igen ám, de többnyire csalódás a vége. Kérdezhetné valaki: hát a sok csalódás nem szegi kedvét az embereknek? Erre csak azt felelhetem, a szerelemben legalább annyi csalódás éri az embert, mégse tudunk leszokni róla. * Ki vitt ki engem először a lóversenypályára, nem tudnám megmondani. Azt hiszem, senki. Magamtól mentem. Azt viszont tudom, hogy mi, mármint Bandi bátyám meg én, kiket vittünk ki.

Például Zelket, aki többször is megemlékezett már arról, hogy a mi társaságunkban jelent meg először a galopp-pályán. Nem hiszem, hogy megbánta. Ha csak azt a pár gyönyörű verset köszönheti a lóversenynek, amelyekre az megihlette őt, már nem fizetett rá a szórakozásra. Karinthy Cini is kijött velünk egyszer, de ő nem bizonyult jó anyagnak, annak ellenére, hogy nyereséggel végezte a napot, nem oltódott be, többet nem láthatták odakinn. Nem így Lovászy Károly, a néhai neves humorista, aki már az első alkalommal annyira beleszeretett a pacikba, hogy utána családjával együtt kiköltözött Alagra, mert onnan remélt jó tippeket, információkat beszerezni. Reménye nem vált be. A legszebb magyar sanzon, A négy fekete ló költője gyakran sóhajtotta el híressé vált refrénsorát: „Anyám, én nem ilyen lovat akartam.” De azért változatlanul bízott Alagban. Egészen addig, amíg egy ízben a vonaton véletlenül ki nem hallgatta a szemben ülő két asszony beszélgetését. Azt mondta az egyik: – Délután kimegyek a versenyre, mert a hatos számmal álmodtam. Megjátszom minden futamban a hatos számú lovat. – Az illető Gutainé volt, a championlovas Gutai felesége. Szegény Lovászy onnan akart tippekhez jutni, ahol még a legtöbb versenyt nyert zsoké felesége is az álmát játszotta meg... *

Színház és lóverseny. Mindenki mondott egy-egy sztorit, én se ülhettem szótlanul. Elmondtam valamit, amiről rajtam kívül ma már kevesen tudnak: a húszas években Honthy Hannának is futott egy lova a galopp-pályán. Honthy H. úrnő tulajdona – így írta a turflap. Fifinek hívták a lovat,nyilván kabalából, hiszen a primadonna, vidékről felkerülve a fővárosba, első kiugró sikerét Christine Fifi című operettjében aratta, abban érkezett be. Hogy Fifi mén volt-e vagy kanca, bizony arra már nem emlékszem, de a származása megmaradt a fejemben: Link-Öreg Szenyora. Honthynak a Fifi nevű ló nem hozott olyan sikert, mint Fifi, az operett. Pedig valahányszor futott, Hannuska mindig ott szurkolt a tribünön, és az izgalomtól kipirulva hangosan biztatta. Nyerés esetén sokat nem fizetett volna, mert a közönség rátette a pénzt azzal a meggondolással, hogy a jelenlevő művésznő kedvéért biztosan nyerni akarnak vele. De Fifi nem nyert. Futhatott vagy ötvenszer, talán még többször is, de mindössze egyetlenegy versenyben győzött. Véletlenül éppen azon a vasárnapon, amikor Honthy a délutáni előadás miatt nem lehetett jelen... Ilyen a lóverseny! Ilyen szeszélyes, ilyen kiszámíthatatlan! Lehet, hogy éppen ez a szép benne? FOGADÓK A HELYÜKRE. Ha igaz, amit Széchenyi mondott, hogy a fogadás edzi a férfiúi bátorságot, akkor a lóversenytéren csupa Szkander bég rajzik körülöttem. * A fogadóknak többféle lehetőség kínálkozik fogadások eszközlésére. Fogadhat tétre, helyre, kombinált és hármas befutókra, sőt ha kedve tartja, még halmozhat is a városi irodákban. Ám a fogadónak ez kevés. Ezeken kívül még fogadni akarja és néha fogadja is, hogy melyik befutó lesz a nagyobb, mennyit tesz ki a kettő együtt, mennyi lesz a hármas, melyik ló kerül ki győztesen a célfotóból és ami még az eszébe jut... Az ember a pályán mást se hall: velem fogadhatja... A harmincas években – mert én már akkor kijártam – a versenytéri büfében véletlenül kihallgattam két fogadó diskurzusát. Történetesen nem lovakról folyt a szó. Politizáltak. Az egyik, egy cingár kefebajuszos, Mussoliniért lelkesedett. – Majd meglátják, az az ember még sokra viszi! Mire a másik legyintett. – Hogy mondhat ilyen hülyeséget? Ide hallgasson! Velem fogadhatja, hogy Mussolini nem lesz se egy, se kettő, se három... *

Azelőtt a Rádió rendszeresen bemondta a lóverseny-eredményeket. Miért ne lehetne most is? Én már azzal is kiegyeznék, ha nem aznap este, hanem, mondjuk, másnap délben a Déli krónika előtt vagy

után ismertetnék. Esetleg ezzel a címmel: Jó ebédhez szól a kvóta. *

Botos ügyvéd. Így nevezték szeretett barátunkat, dr. Aradi Rosenberg Sándor ügyvédet, mert állandóan egy vastag botot hordott a kezében. Azzal szorított helyet magának, amikor a kasszához sietve, szinte elsöpört mindenkit az útjából. Aki utána állt a sorban, azt a szerencsétlen flótást mindig lecsöngették, mert a doktor rengeteg befutót vett le, volt úgy, hogy egy-egy futamban minden lovat megjátszott minden lóval. Persze legtöbbször a befektetett költség se térült vissza. De egy ízben mégis sikerült egy olyan befutót eltalálnia, amelyről azt hitték, hogy rajta kívül nincs meg senkinek. Ő maga is ezt gondolta, miközben mámorosan fogadta a gratulációkat. De egyszer csak rohan felé egy férfi véletlenül testi-lelki jó barátja -, és diadalmasan lobogtat egy tikettet. – Képzeld, Sándorkám, nekem is megvan! – ujjong boldogan. A doktor arca elkomorodott. Csak ennyit mondott: – Elég baj az! A botos ügyvédből később istállótulajdonos lett. Árverésen vett egy csikót, és beadta Gombolai mesterhez idomításra. Hasznos ugró ló lett belőle. És mi volt a neve? Elég baj az. * Gratuláció. Művészeti kitüntetés átvételére mentem a Parlamentbe. A Kossuth Lajos téren szembejött velem egy régi ismerős a lóversenytérről, és megállított. Először melegen átölelt, aztán sokáig szorongatta a kezemet. Majd így szólt hozzám: – Na végre, művészkém! Én olyan boldog voltam, amikor meghallottam. Hát ha valaki megérdemli, akkor az maga, drága művészkém. Tiszta szívből, őszintén gratulálok! – Köszönöm – mondtam, és már indultam volna, de a pasas megfogta a kabátom gombját. – És tessék mondani, a tét is megvolt, vagy csak a befutók? *

Diplomáciai hír. Kehér Dezső vasárnap délután fogadta Igor herceget. A fogadás az Albertirsai úti galopp-pályán, az első helyi kasszáknál, szívélyes légkörben zajlott. le. Jelen voltak társadalmi életünk minden rétegének képviselői, beleértve az ószereseket is. *

KRIMI. Néha az az érzésem, hogy hülyülök. nyomós okok figyelmeztetnek értelmi képességem csökkenésére. Egyre gyakrabban nem értem azt, amit látok vagy olvasok. Sietek tisztázni, hogy nem a humoristák vesszőparipáján lovagolok: irodalmi művek, művészeti alkotások értelmetlenségén. Ez már elcsépelt téma. Festményt, zenét nem is kell érteni, azt elég, ha érzi az ember. Ha pedig egy modern verset, elbeszélést vagy színdarabot nem értek meg, az sem a hülyülés jele, inkább az érzéketlenségé: nem tudok eligazodni az író bonyolult jelrendszerében. Jogom van nem megérteni azt az angol színművet is, amelynek hőse automata mérlegeket tanít énekelni, és azon bosszankodik, hogy az egyik mérleg állandóan gikszert csinál. Az ilyen mű nem is törekszik megértésre, hiszen éppen a világ értelmetlenségét óhajtja érzékeltetni. Ugyancsak szabad furcsának találnom azt is, hogy egy színdarabban a szereplők nem fotelben ülve beszélgetnek egymással, hanem egy szemeteskukában, vagy éppen egy frizsiderben. A nonszensz irányzat a kevesekhez szól, és attól én még nem vagyok hülye, hogy a többséghez tartozom. De nem megérteni egy kommersz könyvet, amelyet két-háromszázezer példányban nyomtatnak ki, vagy egy filmet, amely milliók számára készül, az már egy kicsit aggaszt. Kicsit? Nagyon! És én férfiasan bevallom: egy idő óta, kevés kivétellel, nem értem meg a krimiket. Se papíron, se vásznon, se képernyőt. Azért mondom, hogy egy idő óta, mert Conan Doyle-t, Edgar Wallace-t, Agatha Christie-t még könnyen megértettem. Csak az újabbakkal van baj. Megveszem a könyvesboltban a legfrissebb krimit, és már előre örülök, milyen jó lesz majd este olvasni az ágyban. Aztán este elolvasok belőle vagy harminc oldalt, elálmosodom, behajtom a lapnak a sarkát, hogy tudjam, hol hagytam abba. Igen ám, de amikor másnap felnyitom a megjelölt helyen,

minden olyan zavaros, hogy vissza kell lapoznom az elejére, és újból elolvasni az egészet. Könyvnél ez még csak megy valahogy, de a filmet vagy a tévéjátékot már nem tudok visszalapozni, a feleségemtől meg, hiába kérdem, hogy ez a szakállas pasi az asszony elvált férje-e vagy az unokahúgának a főnöke – a feleségem idegesen int a kezével, hogy ne zavarjam, mert elveszti a fonalat, és a végén nem tud nekem semmit megmagyarázni. Már ott tartok, hogy a krimi olvasása közben lerajzolom magamnak a helyszínt, a komor főúri kastély tervrajzát, és a könnyebb megértés kedvéért abból próbálom nyomon követni a béna lordot, hogyan gurigázott tolókocsiján le a toronyból a könyvtárszobán át a hátsó kijárathoz és onnan a fészerbe. Minden szereplőről feljegyzést készítek: ki kicsoda és mi a kapcsolatuk egymással, de hiába, reménytelen, ez sem segít. A legtöbbször nem is jutok el a végéig, bánja a fene, hogy ki a tettes, a közepe táján dühösen földhöz vágom a könyvet. A tévét is gyakran kikapcsoljuk krimi közben, ha pedig nagy néha kivárjuk a végét, utána a feleségemmel egymásra nézünk, és tudom, hogy ugyanarra gondolunk: mi lett a biztosítási ügynökkel, aki elbújt a mosókonyhában? Ez a szál teljesen el lett ejtve, mintha tudatosan megfeledkeztek volna róla. Felhívjuk a rokonságot, Pálmáékat, Éviéket, talán ők jobban figyeltek, és amikor azt a választ kapjuk, hogy ezt a részletet ők sem értették, egy kis megnyugvást érzünk, úgy látszik, nemcsak bennünk van a hiba. Aztán az is borzasztóan zavar, hogy a filmen a szereplők többnyire hasonlítanak egymáshoz. Kész csapás, ha a felügyelőnek és a kábítószercsempésznek egyformán kis, angol bajuszkája van, mert akkor folyton összetévesztem őket. És amikor az elvetemült csempészt hátulról egy vasdoronggal fejbe vágják, én boldogan fellélegzem, pedig nem őt vágták fejbe, hanem a felügyelőt. Ilyenkor mindig eszembe jut egy emlékem a drága Anikóval, a felejthetetlen Tőkés Annával, akivel egyszer együtt sziesztáztunk a Széchenyi-hegyi szállodában. Éppen akkor közvetített a televízió egy izgalmas nemzetközi futballmérkőzést: a svédekkel játszottunk. Anikó nem nagyon értette a futballt, de a kedvemért lejött velem a hallba, ahol a vendégek nézték az adást. Amikor a labda berepült a hálóba, Tőkés felugrott, Bravó fiúk, kiáltotta, és örömében összevissza csókolt engem. Mindenki dermedten nézett ránk: a svédek rúgtak gólt a magyarok kapujába. Ő ennek örült. Én meg annak, hogy a felügyelőt fejbe vágták. Mi zavar még a krimifilmben? Tudom már: a belső hang. Azt mindig rosszul lehet hallani. Lehet, hogy kicsit már gyöngül a hallásom, de a belső hangon elmondott szöveg értelmét nehezen tudom kihámozni. Pláne, ha a belső hang találkozik a külső zajjal. Akkor el vagyok veszve! Mindegy! Azért én nem vesztem el a kedvemet, továbbra is kísérletezem. Ma is megvettem az új krimit: Gyilkosság napkeltekor. Már oda is készítettem az éjjeliszekrényre, esti olvasmánynak. De azért még meggondolom. Lehet, hogy ma este előveszem Diderot Filozófiai elvek az anyagról és a mozgásról című könyvét. Elvégre kell az embernek néha egy kis könnyű szórakozás is. SZILVESZTER. Az idén nem veszek részt az országos hacacáréban. Helyesebben: az idén sem. Mert az utóbbi években már ritkán működtem közre a tévé szilveszteri monstreműsorában. Az évről évre fokozódó várakozás nemcsak engem, másokat is visszariaszt a szilveszteri szerepléstől. Lollobrigida legyen a talpán, aki még ki tudja elégíteni a szórakozásban telhetetlen magyar nép, no meg a magyar sajtó igényét. Négyszemközt szólva: én a tavalyi Ötszemközt-öt is (Vitrayval) szívesebben áttettem volna egy szimpla szombat estére. Mert a „doboz”-ban sokkal hálásabb valamikor év közben megjelenni, mint az év utolsó napján. És sokkal könnyebb is. Mert teszem azt, engedek a felkérésnek, rendben van, vállalok egy konferanszot szilveszterre. Hogy miről szól, az nem lényeges, mondjuk a fonákságokról. Amikor bejelentem a stábnak, nagy ujjongás, szorongatják a kezemet. Fonákság az remek, a közönség

imádja a fonákságokat. Kiderül, hogy épp ez hiányzott a műsorból, mindenről szó esik benne, csak a fonákságokról nem. A gyártásvezető átnyújtja a szerződést, legyek szíves aláírni. És akkor egy kar emelkedik a magasba. Szót kér az egyik szerkesztő: mondjuk a kedves, lelkes, fáradhatatlan Fábry Éva, akivel már sok műsort hoztam össze. – Gyerekek, nekem van egy tippem a keretre. Rázom a fejemet. Nem kell keret. Simán kijövök, és elmondom, amit akarok. – Az kevés! Szilveszterkor mindenre rá kell adni! Ide figyeljetek! A cirkusztól kölcsönkérjük az idomított fókákat, és azok minden poénnál tapsolnak majd. – Ezek szerint a cirkuszban vesszük majd fel? – kérdem ijedten. – Nem. Az nem lenne jó helyszín. Gondoljunk a színes adásra. Felmegyünk majd a Széchenyi hegyre az Olimpia-szállóba, ahol úszómedence is van. Dezsőke (ez én vagyok) úszni fog a vízben, és úgy konferál, a fókák pedig a medence szélén, a parton helyezkednek el. Megpróbálok alkudozni. – Nem lehetne fordítva? A fókák a vízben, és én a medence szélén. Ilyen hidegben ez nekem jobban smakkol. – Igen, de akkor nincs benne semmi különleges. Szilveszterkor a néző meglepetésekre vágyik. De ne féljen! Csak nem képzeli, hogy engedjük magát decemberben fürdőtrikóra vetkőzni! Még az hiányozna, hogy megfázzon. Rendesen felöltözve; szmokingban fog úszni. Az első beszélgetés ezzel zárul: én szmokingban úszva konferálok a fonákságokról, és a fókák a medence széléről időnként tapsolnak. Ezután még több megbeszélés következik, hasonló mederben. Így készül a szilveszteri műsor. Ugyanez év közben: mindössze pár szó. Fábry tudomásul veszi, hogy a fonákságokról mondok majd egy konferanszot. – Mikor veszik fel? – kérdem. – Amikor magának jólesik. Majd kérek egy telefont. – Sötét ruha? – Nem fontos. Úgyis csak a fejét fotografáljuk. Szóval se medence, se úszás, se fóka. Érthető, ugyebár, hogy nem a szilvesztert választom. Remélem, a kedves közönség megbocsátja az elmaradásomat. Megígérem, igyekszem majd bepótolni egy csendesebb napon. Negyven éve, amióta konferálok, legalább húsz szilveszteren csak a fáradtságomat hűtöttem le egy pohár pezsgővel. Azt hiszem, most már olykor-olykor csúsztathatok. A műsor nem érzi meg, népes a gárda, lesz, aki helyettesítsen. Én pedig otthon, a fotelben, kényelmesen elterpeszkedve nézem majd őt, amint télvíz idején szmokingban úszik a medencében... SZÍNHÁZI ÉLET. Belekezdtem egy naplójegyzetbe, és mindjárt az első mondatnál megtorpant a golyóstollam. Így hangzott a mondat: A múltkor kezembe akadt egy régi Színházi Élet. Felkaptam a fejemet. Miért írom azt, hogy kezembe akadt? Miért nem az igazat? Hogy lecsaptam rá. Megláttam valahol, valakinél, és elkunyeráltam. Ha a legnagyobbak nem restellték bevallani. hogy esténként a kikapcsolódásért detektívregényt olvasnak; néha még ponyvát is, nekem se kell titkolnom: örülök, ha hozzájutok az egykori színházi újság egy-egy agyonolvasott példányához. Mindegyikben teljes színdarab, novella, több oldalas rejtvényrovat, Karinthy Frigyesnek egy színházi így írtok ti paródiája, Szép Ernő színese (az én

időmben így nevezték a közvetlen hangon írott újságcikket), és milyen jólesik nézegetni a régi színházi estéket felidéző képeket. Ma már minden szám valóságos „színészmúzeum”, de nem egy, hanem sok színészről. Legtöbbjükkel már nem találkozunk a tévé archívumának filmszalagjain, emléküket csak a színházi újság halványuló fotói örökítik. Mit tagadjam, engem a Színházi Élet-ben még az is elszórakoztat, ami jogosan kifogásolható benne: a sok fizetett cikk. Mert például, mennyire jellemző a korra és mennyi mindent elárul, hogy kik azok az előkelőségek, akkori „nagymenők”, akiket egy reklámcikkben kiemeltek az abbáziai, minden komforttal rendelkező penzió vendégei közül. Azt is tudom, hogy a filmrovatban minden sort és képet megfizettek a mozik, és mégis, Mándy Iván egy-egy könyvének elolvasása után milyen öröm, ha véletlenül olyan Színházi Élet-re bukkanok, amelyik visszaidézi nekem, mondjuk, Lilian Gish mosolyát, vagy Fred Thompson félelmetes cowboyának sötét tekintetét. – És a pletykák? – szögezhetné mellemnek a kérdést valaki. Hát igen. Azok, még ha kitaláltak is, ostobák, gusztustalanok. A művész magánéletét tiszteletben kell tartani, senkinek nincs joga vájkálni benne. A mi lapjaink, nagyon helyesen, pletykát nem közölnek. Magyar színésznő nem megy férjhez, nem válik el és nem szül gyereket. (Kivéve, ha a férje népszerű futballista vagy neves zeneszerző!) De bocsánat, hogy a naplóíró közbeszól! Sofia Lorenról, amikor kisbabát várt, nálunk még azt is megírták, hogy melyik svájci kisváros hoteljében rejtőzött el, és a hotel hány kilométerre fekszik a klinikától. Majd amikor megszületett a három és fél kilós csecsemő, akkor még arról is tájékoztattak bennünket, hogy a művésznő már háromszor várt anyai örömökre, de a bébit csak most sikerült először kihordania. Hát írtak már ilyet vagy ehhez hasonlót egy magyar színésznőről? Soha! És miért? Mert Sofia Lorennek csinálunk reklámot, magyar színésznőnek nem! Még valamit a Színházi Élet-ről. Hozzáragadt egy elnevezés: leánykereskedelmi közlöny. Mire értették, nem tudom. Talán a szépségkirálynő-választásokra? Szépségkirálynőt ma is választanak, Füreden is, Havannában is, mindenhol. Leánykereskedelem? Ha az ember ma felüt egy Színházi Életet, és elnézegeti benne a szóban forgó leánykákat a mosolyra késztető, bokáig érő, mindent elfedő ruhácskáikban, nem érti, hogy tudták így őket eladni? Eszembe jut, hogy a bécsi kávéházakban, böngészve a képeslapokat, mindig a címlapon látható hölgy melléről vagy más testrészéről állapítottam meg: olvastam-e már azt a számot, vagy sem. Az utóbbi időben a Színházi Élet értékelésében némi változás történt. Leánykereskedelmi közlönyből – lelőhellyé avanzsált. Ha egy klasszikus magyar író műveiből kiadnak egy válogatást, legyen az Krúdyé, Móriczé, Kosztolányié vagy akárkié másé, a tartalomjegyzékben, a könyvben eddig meg nem jelent írások mellett mint lelőhely legtöbbször a Színházi Élet szerepel. Ennyit erről. Legközelebb azt is följegyzem, hogy mit találtam abban a Színházi Élet-ben, amely a múltkor a kezembe akadt. Illetve, amelyikre a múltkor lecsaptam. PENDLI. A közeledő szilveszter késztet annak följegyzésére, hogy egy régi Színházi Élet-ben számomra fölöttébb érdekes listát találtam az 1936-os szilveszter pendlirekordereiről. A nevek mellett feltüntetett számjegy a fellépések számát jelzi. Hacsek és Sajó 18 Rátkai Márton 16 Solti Hermin 16 Radó Sándor 15 Szász Ila 14 Keleti László-Szőke Kató 14

Latabár Kálmán-Szőnyi Lenke 12 Sziklay József-Orosz Vilma 12 Salamon Béla 11 Feleld Kamill 10 Boross Géza 10 Kabos Gyula 9 Medgyaszay Vilma 8 Dajbukát-Bársony 8 Honthy Hanna 6 Szokolay Olly 6 Somogyi Nusi 6 Rajna Alice-Kökény Ilona 5 Kellér Dezső 5 Kőváry Gyula 4 Sarkady Aladár 4 Emlékszem, milyen büszkeséggel töltött el engem, hogy a nevem felkerült erre a listára, ha majdnem a legvégére is. Akkoriban ez körülbelül annyit jelentett, mint napjainkban a táncdalénekesnek az aranylemez. Még csak harmadik éve konferáltam, és már pendlirekorder lettem. Persze azok a fiatal kollégák, akik manapság még hétköznapokon is cikáznak autójukkal színház, tévé, rádió és szinkron között, bizonyára nem értik, hogyan lehetett valaki csekély öt fellépéssel rekorder. Erre csak azt mondhatom, hogy nem tizennyolcat, mint Hacsek és Sajóék, hanem még öt, sőt négy fellépést is nehéz volt teljesíteni az akkori közlekedési lehetőségekkel, színházi előadás után a szilveszteri csúcsforgalomban, egymástól távol eső mozikban, kávéházakban, néha még magánlakásokban is. Mindnyájan gondosan elkészített, másodpercre kidolgozott menetrenddel közlekedtünk, folyton az órát figyelve, mert pár perc késés már egy pendli elvesztését jelentette. Éppen ezért, ha a pendliző a kikötött időre befutott valahová, ragaszkodott ahhoz, hogy tüstént színpadot vagy pódiumot kapjon. Ebben a tekintetben az én Radó Sándor barátom, a népszerű kupléénekes volt a legrámenősebb. Őt nem érdekelte, hogy itt vagy ott a műsor valamin elcsúszott, ha a menetrend szerint rákerült a sor, nem ismert kíméletet senkivel szemben. Megtörtént, hogy valahol a sanzonénekesnő még csak az első strófánál tartott, amikor Radó megérkezett, és mindenkit félrelökve az útjából, felrohant a színpadra. Megállt az énekesnő mellett, gyorsan eldarált két kuplét, aztán egy kezétcsókolommal elköszönt a hüledező kolléganőtől, és tovább száguldott. Nem tett különbséget műsorszámok között, tréfa vagy pantomim nála egyre ment, ha nem adták át neki szépszerével a helyet, még arra is képes volt, hogy mindenkit kituszkoljon. Aztán másnap a New Yorkban diadalmasan újságolta, hogy sikerült mind a tizenöt pendlijét teljesítenie. *

Mégis volt egy szilveszter, amely Radónak rámenőssége ellenére nem a legjobban sikerült. Igaz, ebben nekem is részem volt. Abban az évben történt, amikor megtagadott nekem egy előleget a legközelebbi kupléjára. Az még hagyján, hogy megtagadta, de nevetve meg is mutatta a bankjegyekkel tömött briftasniját, lám, adhatna, ha akarna, de ő elvből nem ad senkinek előleget. Ez az eset engem nagyon bántott, előzőleg súlyos veszteségek értek a zöld asztalnál, és szerettem volna talpra állni. Megfogadtam, hogy bosszút állok. Éppen az év végi műsorára készült az Andrássy úti Színház, és a kabarészínészek már kezdték egyeztetni a szilveszteri kötéseiket. Csak Radó nem vállalhatott semmit, mert én, a háziszerző még nem szállítottam az elmaradhatatlan blüettet, és így nem tudta, mennyire lesz a műsorban elfoglalva. Attól függött ugyanis, hány pendlit vállalhat. Abban reménykedett, hogy a

blüett majd az első részbe kerül, és ha szerencséje van, szmokingban játszhatja, mert azzal is időt takarít, ha nem kell átöltöznie. A bosszúm kegyetlen volt. Írtam egy zenés tréfát, amely egy uszodában játszódott, és Radónak egy néger úszómestert kellett alakítania, derékig meztelenül. Amikor felolvastam az igazgatói irodában, az instrukció hallatára a jelenlevő Radó elsápadt, nyilván átfutott az agyán, hogy körülbelül fél óráig tart, amíg feketére bekeni magát, és legalább annyi ideig, amíg lemossa a festéket. Amikor a darab végére értem, majd felfalt a tekintetével, és csak ennyit mondott: köszönöm. Pár nap múlva kissé megvigasztalódott, mert a próbatáblára kifüggesztett sorrenden azt látta, hogy a blüettet az első részbe sorolták, alig valamivel a kupléja után. Így legalább korán szabadul. igen ám, de a premieren a jelenet nagy tapsot kapott, és a direkció mint hatásos számot áthelyezte a halványabb második részbe. Szegény Radónak ezzel befellegzett. Szilveszterkor, mire végzett, lemosakodott és szmokingot öltött, addigra sok helyen már véget ért a kabaré. Abban az évben Radó Sándor neve nem szerepelt a pendlirekorderek listáján. *

A leghihetetlenebb szilveszteri pendlirekord Kamarás Gyula nevéhez fűződik. A néhány évvel ezelőtt fiatalon elhunyt kitűnő művész, akárcsak fivérem vagy jómagam, Horváth Árpád szűk baráti köréhez tartozott. A társaság a harmincas évek végén minden este együtt vacsorázott a New York kávéház újságíróasztalánál. Egy novemberi napon Kamarás örömtől sugárzó arccal jelent meg, és boldogan újságolta, hogy máris három kötése van szilveszterre. Még nem tudja, sikerül-e majd az egyeztetés, de mindenesetre aláírta mind a három szerződést. Nem kevesebbet vállalt, mint azt, hogy szilveszterkor három moziban – köztük az újpesti Corsóban is – pontban éjfélkor elszavalja a Szózatot. Másnap megtudtuk, hogy nem volt semmi zűr, mindhárom szerződésnek eleget tett. Örök rejtély maradt, hogyan csinálta. Végezetül: egy emlék a közelmúltból. 1962 szilveszterén a tévé műsorában Rátonyi Róberttel, akivel közösen konferáltunk, elkövettük azt a baklövést, hogy elnéztük az időt, és nyolc perccel éjfél előtt kívántunk boldog újévet a kedves nézőknek. Óriási ügy lett belőle, hetekig tárgyalták az ország minden részében. Ha két ember találkozott az utcán, megálltak a januári húszfokos hidegben, és erről a baklövésről értekeztek. Ha ugyan valóban baklövés volt, mert kis jóakarattal úgy is felfoghatták volna, mint diadalt: nyolc perccel hamarabb teljesítettük az évet, mint a kapitalisták. De hát lehet kívánni jóakaratot a szilveszteri műsorral kapcsolatban? A házunkban lakó maszek vízvezeték-szerelő már másnap dühösen elkapott a lépcsőházban, és szinte magánkívül méltatlankodott: – Uram, ezt a botrányt! Nyolc perccel előbb csinálni újévet? Hát magukat agyon kellene verni! – Nézze, uram – mondtam neki -, emiatt mindenkinek joga van lamentálni, csak éppen magának nem. A múltkor, amikor leüzentünk, hogy folyik a csap, azt mondta, mindjárt feljön, és mikor jött fel? Három hét múlva. Most azért a nyolc percért van úgy oda? MEGSZÓLÍTÁS. Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! – így kezdte mindig Nagy Endre a konferanszát. Valamikor régen, kezdetben a Teréz körúti Színpadon, és utána még sokáig, magam is ezzel a megszólítási formával éltem. Csak a felszabadulás után, újból kezdve az életet, a Pódium függönye előtt váltottam át a demokratikusabban hangzó „Kedves Közönség”-re. Akkor az illemhelyek is gyorsan kicserélték a Hölgyek, Urak felírást Férfiak-ra és Nők-re, hogy aztán később ábrákkal helyettesítsék, amivel kissé megnehezítették a tájékozódást, mert manapság a nők is hordanak nadrágot, és hosszú hajat férfiak is viselnek. Szóval, negyvenötben megszületett, és konferansziéi körökben elterjedt a „Kedves Közönség”.

Csak egyszerűen kedves, és nem mélyen tisztelt, mert az ilyesfajta hajbókolás is idejét múlta. Legalábbis erre figyelmeztetett a Szakszervezeti Tanács kiadásában akkortájt kiadott Kultúriskola című füzetecske: „a csúszás-mászás, kegykeresés a mai konferáló szótárában fölösleges”. Azóta eltelt egy darab idő, és itt-ott, egyes műsorközlők szövegében, ismét találkozunk a „Hölgyeim és Uraim” megszólítással. Ez érthető, hiszen Lőrinczével szólva: a szavak jelentéstartalma időnként változik, az elvtárs és kartárs mellé semleges és udvarias formaként felsorakozott az uram megszólítás, és vele együtt a hölgyem is. Ma már nem akar a vevő osztályhelyzetére utalni a közérteladó, amikor azt mondja, hogy drága hölgyem, csak olyan sonkát adhatok, amilyen van, mint ahogy annak sincs bántó íze, ha a buszon azt mondják valakinek: Jó uram, vagy leszáll, vagy nem száll le, de ne álljon az ajtóban. Viszont a „mélyen tisztelt” nem tért vissza, a konferáló mással hízeleg: szeretettel köszönti vagy üdvözli a közönséget. Ez rendben is van. Valójában szeretetre méltóak azok, akik eljönnek a színházba, vagy otthon maradnak a képernyő előtt, csak azért, hogy minket megnézzenek, meghallgassanak. De nagy szeretettel üdvözölni, az már kicsit sok. Nem beszélve a nagy-nagy szeretetről, vagy a szívem egész melegéről, ami már nemcsak sok, hanem tetejében még hamisan is hangzik. Az a bizonyos csúszás-mászás, kegykeresés ebben éppúgy felfedezhető, mint a mélyen tisztelt-ben. De a rekordot az a konferáló állította be, aki így kezdte a mondókáját: – Forró szeretettel köszöntöm kedves mindnyájukat! – Vigyázzunk kérem a szavakra! Forrón kiket szerethetünk? Például azokat, akik valamilyen meghálálhatatlan cselekedettel rászolgáltak. Továbbá szerethetünk forrón édesanyát, hitvest vagy gyermeket. Ezenkívül lehet még forrón szeretni a teát, a virslit és a húslevest is. A közönséget nem. Ők nem is igénylik ezt, sem az ilyen udvarlást. Ami pedig a szeretetet illeti, azt abból is megérzik, ha kedvük szerint való műsort kapnak a kabaréban, a rádióban vagy a televízióban. Végül, amitől ugyancsak viszolygok, és egyszer már szóvá is tettem: a halmozás. Kedves nézőink, kedves hallgatóink, kedves közönség! Minek ennyi? Elég a Kedves Közönség, abban benne foglaltatik a néző is meg a hallgató is. Amikor így halmoznak, mindig eszembe jut az Operettszínház egykori, kis segédszínészének az esete. Megkérte az igazgatót, Sebestyén Dezsőt (a mi kedves Dódinkat), hogy mivel este rokonai ülnek a nézőtéren, hadd bővítse ki a szerepét, amely mindössze ennyi: Az ebéd tálalva van! Legalább azt engedje meg, hogy köszönhessen a vendégeknek, az a pár szó is már valami. Jól van, köszönjön, hagyta rá az igazgató. Aznap este belépett a lakáj a színpadra, és ezt mondta: – Alázatos tiszteletem, legmélyebb hódolatom, kezeiket csókolom, jó napot kívánok, az ebéd tálalva van! Nem tehetek róla, de az én fülemnek ugyanígy hangzik, amikor azt mondják, hogy kedves nézőink, kedves hallgatóink, kedves közönség! De azért ennél nagyobb baj soha ne legyen. VERSENGÉS. Abban a világra szóló harcban, amelyet a televízió konkurenciája ellen folytat a színház és a mozi, az utóbbinak kedvezőbb a helyzete. Tudniillik két aduval is rendelkezik szexfilm és széles vászon. Az egyik nem illik a családias képernyőre, a másik élvezhetetlen rajta, az alulfelül mutatkozó sötét sáv miatt, meg aztán a kényesebb nézők nem szeretik, ha a főszereplőnek csak a törzsét látják, a fejét nem. Tehát aki erotikára vágyik vagy látványos, tömegeket felvonultató, széles vásznú produkcióra, az este veszi a kabátját, és elmegy otthonról. De mivel versengjen a lakás kényelmét is nyújtó televízióval szemben az a szegény színház, amely a néző számára egy Molnár Ferenc-kroki szerint valósággal inkvizíciós büntetés. Három óra hosszat némán, mozdulatlanul ülni, nem szabad enni, inni, dohányozni, orrot fújni, köhögni, tüsszenteni, hátrafordulni és még sok

mindent... Külföldön, fejlettebb világvárosokban már enyhítettek a nézők kínjain. Egyes színházakban a légkondicionáló és tűzbiztonsági berendezések lehetővé teszik a dohányzást. Például a londoni Drury Lane Theatre-ben, ahol a My Fair Lady-t néztem meg, körülöttem mindenki pöfékelt. Azt is megoldották, hogy a szünetben ne kelljen a büfében tolongani, amikor kigyúlnak a csillárok, bevonul a jegyszedők hada, és tálcával a kezükben, sorról sorra járva kínálják a forró teát és feketét. Én soha nem éreztem kedvet a színigazgatásra, de ha egy ilyen lehetőségekkel rendelkező színház vezetését felajánlanák nekem, azonnal igent mondanék. Egy színház Budapesten, ahol lehet dohányozni? Aranybánya lenne, tódulna a nép. Nem is tennék mást a plakátra, csak ennyit: szabad a dohányzás! Sőt! Még azt is meggondolnám, hogy egyáltalán tartsunk-e bármiféle előadást is. Elvégre minden bemutató kockázattal jár: a bukásnak elmegy a híre, és akkor nem jön a közönség. Viszont, ha nincs előadás, akkor nincs mit szidni, ócsárolni az embereknek, a jó hírünket nem fenyegeti veszély. Tehát az én színházamban a néző majd megváltja a jegyét, beteszi a kabátját a ruhatárba, elfoglalja helyét a nézőtéren, és ott három órán át kedve szerint dohányozhat, ihat teát vagy feketét, ami jólesik. Mivel előadást nem tartanánk, a néző büntetése tovább csökkenne, hiszen beszélhetne, mozoghatna, orrfúvás, köhögés, tüsszentés, minden megengedve. Bárkivel fogadom, hogy állandóan táblás házaim lennének. Uj uj uj uj uj! Most veszem észre: feltaláltam a kávéházat! GYANAKVÁS A NÉZŐTÉREN. Mindig gyanakszom, ha egy néző vagy akár egy kritikus felfigyel valami különleges színészi játékra. Például, ha egy kritikában azt olvasom, hogy mennyire kifejező a mozdulat, mikor a színmű hőse a függöny ráncait szórakozottan igazgatja, mintha ezzel tudat alatt a homlokáról akarná a barázdákat elsimítani – én már gyanakodni kezdek. Átfut az agyamon, hátha a színész csak azért babrált a függönyön, mert bántotta a szemét, hogy olyan csáléra áll. Vagy egy másik példa! Petneházi – nevezzük így a színészt -, ahogy a második felvonás végén eltávozik, az valósággal színészi telitalálat. Ahogy becsapja maga után az ajtót, szinte döbbenetes erővel jelzi, hogy valamit örökre lezárt, valaminek egyszer s mindenkorra véget vetett. Így a kritika. És bennem felmerül a gyanú: hátha nem is csapta be az ajtót, hanem az magától becsapódott. Miért? Nem lehet huzat a színpadon? Szóval, gyanakszom. Lehet, hogy alaptalanul, mégis megpróbálom gyanakvásomat két kis történettel alátámasztani. Az egyiket dr. Nebenführer Lászlótól, a neves bőrgyógyásztól hallottam, aki harminc évvel ezelőtt jelen volt a Nemzeti Színházban A bolondÁsvaynébemutatóján. Harsányi Zsoltnak ebben a színművében Bajor Gizi a színészi átlényegülés bravúrját nyújtotta: az előjátékban tizenhét éves, szerelmes fiatalasszonyt alakított, a továbbiakban pedig egy tolókocsin ülő, ráncos képű, meghibbant vénasszonyt. Németh Antal tanúsága szerint a szerző a szereposztás megbeszélésekor a fiatal Ásvaynéra Olthy Magdát, az idősebbre Gobbi Hildát javasolta. De az igazgató csak abban látott fantáziát, ha ugyanaz a színésznő alakítja a fiatalt és az öreget is. Bajor Gizi vállalta a nehéz feladatot, és ennek egy sokat emlegetett, felejthetetlen színészi alkotás lett az eredménye. A premieren a második felvonás hatásos végjelenete után a közönség tombolva ünnepelte Bajor Gizit. Nebenführer doktor is vörösre tapsolta a tenyerét. S amikor a szünetben összetalálkozott a művésznő férjével, lelkesen gratulált a csodálatos alakításhoz. – És, tudod, ami talán a legjobban megkapott – fejezte be az áradozást -, az a jellegzetesen öreges gesztus, ahogy Ásvayné időnként fáradtan a tarkójához nyúl... hát az valami egészen eredeti megfigyelés...

– Észrevetted? – mosolygott Germán professzor. – Hát neked megmondom, de ne terjeszd! Gizi nyakát a paróka feldörzsölte, és ezért muszáj néha megvakarnia. * A másik történet Gózon Gyula, a drága Gyula bácsi személyéhez fűződik. Ő játszotta egyik főszerepét annak a filmnek, amelyet a magyar hangosfilm őskorában Farkas Imre nagy sikerű daljátékából, az Iglódi diákok-ból készítettek. Én, mint a filmváltozat versírója, az első forgatási napon kimentem a gyárba, hogy kéznél legyek, ha szükség adódik, húzásra-toldásra. Szomorúan tapasztaltam, hogy a forgatás pechesen kezdődött. Gózont, aki a pedellust játszotta, mindjárt az első jelenetben elkapta egy köhögési roham. A rendező természetesen leállította a jelenetet, és utasította az operatőrt, hogy vegye fel még egyszer. De a producer ez ellen harsányan tiltakozott. – Arról szó sem lehet! Mit gondolnak, lopom én a pénzt? – De hát ez így nem maradhat benn – sápítozott a rendező -, Gózon végigköhögte a jelenetet... – Annyi baj legyen! – legyintett a producer. Vegye Gyula tovább is köhögősre a figurát, akkor majd nem szúr szemet... Így történt, hogy Gózon az egész filmet végigköhögte. És emlékszem, az egyik kritika külön felemlítette, hogy Gózon Gyula a szüntelen köhécselésével milyen hús-vér embert formált az asztmás pedellus alakjából. ZSŰRIZÉS. Soha életemben nem voltam zsűritag, és mit művel a sors, most decemberben egy hét alatt két ízben is zsüriskedtem. Egyszer a televízióban, egyszer meg a rádióban. A Hazai esték című tévébeli vetélkedőben, mint az úgynevezett társadalmi zsűri egyik tagjának, telefonon kellett szavaznom, kiket tartok jobbnak: a Ceglédet bemutató nyíregyházi vagy a Nagykanizsát bemutató pécsi főiskolásokat? Ahogy így visszagondolok, a döntés elég nehéz volt. Nemcsak azért, mert minden döntés nehéz, még csak azért sem, mintha nem alakult volna ki határozott álláspontom, de adás közben a feleségem reagálásából kiolvastam, hogy neki más a véleménye, és ez engem kicsit megijesztett. Ezek után, ha én kirukkolok a magaméval, talán veszélyeztetem majd a harminc éve folytonos kompromisszumokkal fenntartott családi békénket. Tulajdonképpen két egyformán felkészült, lelkes, ötletes csapat mérkőzött egymással, hasonló erényekkel és hibákkal. Hogy én mégis a nyíregyházi diákokra adtam a voksomat – vállalva a családi kockázatot is -, abban közrejátszott egy szubjektív tényező. Ők ugyanis belopták magukat a szívembe avval, hogy Cegléden felkeresték és meginterjúvolták a mostanában minden filmszerepében remeklő Patkós Irmát. Érthető meghatottsággal néztem az új magyar filmek fehér hajú sztárját: negyven évvel ezelőtt Szegeden ő volt a primadonnája a Csodahajó című Márkus– operettnek, és annak a librettóját én írtam. Aztán az is olyan aranyos volt, hogy amikor a művésznő emlékeit idézve, elmondta: a régi világban mennyit nélkülöztek a vidéki színészek, mert a direktor sokszor adósuk maradt a gázsival közben a háttérben annak a szegedi színháznak a plakátjait mutogatták, amelynek a direktora éppen Patkós Irma férje: Sziklay Jenő volt. A kedves, bohém Sziklay Pipi, akire még harminc év múltán is fájó hiányérzettel gondolok. Lehet, hogy ő is adós maradt néha a gázsival, hiszen akkor még azt a bevételből fizették és nem a támogatásból, de a nehéz napokat együtt böjtölte át a tagjaival. Akárcsak a legtöbb becsületes, vidéki színigazgató. Egyről se tudok, aki örökséget hagyott maga után. A társadalmi zsűrinek általában az én csapatom tetszett, és az a nyíregyháziak javára billentette a mérleget. Még akkor is, ha a feleségem, akit szintén megkérdezett Vitray, ahogy előre sejtettem, a pécsiekre szavazott. Igen ám, de utána következett a nézők szavazása villanyfelgyújtással. Mivel a tizenharmadik

kerületet kérték fel és mi oda tartozunk, nejem a pécsieknél olyan kivilágítást rendezett, amilyet csak a főváros szokott nagy nemzeti ünnepeken. Ő, aki mindig pöröl velem, ha véletlenül valahol égve felejtem a villanyt. Még a spájzban is felgyújtotta. Mi lett a vége? Győztek a pécsiek! Ja, így könnyű... A villannyal való szavazásról eszembe jutott valami. Negyvenhétben egy konferanszban tippet adtam a pénzügyminiszternek. Játékos nép vagyunk: még az adót is örömmel fizetjük, ha azt egy játékkal összekapcsolják. Tehát, ha rosszabbodna az adómorál, vezessük be a tombolával egybekötött adófizetést. Kezeskedem, mondtam, hogy mindenki rohanni fog az adóhivatalba, nehogy kimaradjon a játékból. Nem állítom, hogy megfogadták a tanácsomat, mert a tombolát nem rendszeresítették, de helyette van totó és van lottó, ami végeredményben majdnem ugyanaz. Hát most is volna egy javaslatom! Jelenleg nálunk is, mint mindenütt a világon, a jelszó: Takarékoskodjunk! Mostantól kezdve minden vetélkedőnél villannyal szavazzunk, de megfordítva: nem felgyújtással, hanem leoltással. Gondolom, az árammérő visszafelé is ugyanúgy jelez, mint előre. És mivel mi játékos nép vagyunk, nem egy percig, akár egész este hajlandók leszünk vaksötétben ülni, ha evvel kedvencünket egy vetélkedőn győzelemhez segíthetjük. Ám ne legyünk túlzók! Vegyünk csak egy fél órát az elsötétítésre, annyi igazán nem sok egy szavazásnál. És most tessék utánagondolni! Nálunk itt is, ott is, kicsiknek-nagyoknak szinte naponta rendeznek vetélkedőt. Mindegyiknél fél óra sötét. Mennyi energiát lehetne ily módon megtakarítani! Vitraykám, indíts! * A másik zsüriélményem a Humorfesztiválhoz fűződik. Az eredmény, amelynek kialakításában közreműködtem, már ismeretes. Azt hiszem, a közönség egyetért a döntéssel. A három győztes amatőr humorista eléri a profi humoristák színvonalát. Szóval, sokat kell még fejlődniük... AZ ÉJSZAKA KONFERANSZIÉJA. Így nevezi Tarján Vilmos visszaemlékezésében a „jó dumájú” Silber Andor hajdani lokálüzletvezetőt, akit az éjszakai világban csak Lopós Bandi néven ismertek. Nem kell rosszra gondolni, ez a csúfnév azért ragadt rá, mert mielőtt üzletvezető lett, egy ideig abból élt, hogy egyik lokálból a másikba átcsalta, kvázi átlopta a vendégeket, és persze mindegyik után jutalékot kapott. Tarján szerint jómódú családból származott, iskoláit a Röserben végezte el, abban a tanintézetben, ahol a gazdag szülők gyermekei a drága tandíj fejében, a legcsekélyebb felkészültség nélkül is eredményesen vizsgázhattak. Állítólag Lopós Bandi volt az egyetlen növendék, aki a Röserben megbukott. Színészt Tarján formált belőle. Színészt? Hát ez kis túlzás! Mondjuk inkább így: szereplőt. Mint a vendégek kedvencét, Tarján sorra felléptette a New York bár politikai revüiben, és ez nem is bizonyult rossz ötletnek. A műkedvelő ügyetlen csetlés-botlása mulatságosan hatott a hivatásosoknak: Herczeg, Komlós, Pártos Gusztáv, Pethes Sándor, Radó és a kabaré más kiválóságainak társaságában. Sokan pusztán Lopós kedvéért nézték meg a műsort, így például Jób Dániel és baráti köre többször is, hogy nevessenek rajta, és közben kicsit Tarjánon is, aki hallatlanul büszke volt a fölfedezettjére. Azokban a műsorokban, amelyeket én írtam, ahogy visszaemlékszem, Lopós Bandi a többi között Hindenburgot, Pekár Gyulát, Hóman kultuszminisztert és Dréhrt, a panamázó államtitkárt alakította. Alakításon persze csak annyi értendő, hogy felragasztott egy bajuszt, vagy felvett egy cilindert, egyébként csak elmondta a szöveget, ha ugyan el tudta mondani, mert bármit is nehezen tudott a fejében elraktározni. Feledékenysége állandó vicctémául szolgált. Tulajdonképpen ezzel kapcsolatban akarok egy történetet feljegyezni, de előbb még valamit tisztáznom kell. Vajon mi ütött belém, hogy éppen Lopós Bandit leltározzam? És éppen most: karácsonyi

készülődések közben. Úgy érzem, meg tudom magyarázni. Hűséges barátom: Feleki Kamill – mint ahogy cirka negyven éve ilyenkor mindig – most is felhívott minket, hogy kellemes ünnepeket kívánjon. Ezúttal először történt meg, hogy a jókívánság után elmaradt egy megszokott mondat: „Várj, átadom a kagylót Finikének!” Ettől összeszorult a szívem. És az is nagyon fájt, hogy az örökké mókás, sztorizó Kamill hangfan megérződött a magányos, több mint magányos, a magára hagyott ember mély szomorúsága. Hamar véget ért a beszélgetés, bontott a készülék. És utána, milyen furcsa, talán mert önzően el akartam hessegetni magamtól a szomorúságot, egyszerre belecsengett a fülembe Kamill jellegzetes nevetése, de ez már nagyon távolról, valahonnan egy messzi múltba vezető vonal végéről szűrődött hozzám, belevegyülve az én kacagásomba és másokéba. Aztán láttam magunkat fiatalon, ahogy ülünk a magas bárszéken előadás után, éjszaka a Moulin Rouge-ban, én, a diadalmas revüszerző, Kamill, a diadalmas revüsztár, és körülöttünk Flaschner direktor, Eric, a tervező, Jimmy úr, a rendező és lányok, zenészek, pincérek, és mindenki harsogva nevet, csak egy ember áll rosszkedvűen, bosszankodva a csoport gyűrűjében: Lopós Bandi. De ez már a csattanója annak a történetnek, amely így láncszerűen az eszembe jutott. Említettem Lopós Bandi feledékenységét. Főleg a nevekkel állott hadilábon, és üzletvezetői minőségében ez sok kellemetlenséget okozott. Ha ő vett fel telefonon asztalrendelést, alig tette helyére a kagylót, már elfelejtette a megrendelő nevét. Ha elbeszélt egy esetet, az körülbelül így kezdődött: – Az az izé... az a szőke, szemüveges meg a barátja, az a hogy is hívják, akinek az állán szemölcs van... – Képtelen volt neveket megjegyezni. Természetesen emiatt sok csipkelődést, ugratást kellett elszenvednie. Azon az éjszakán, amelynek emléke a múltból felködlött bennem, Kamill egy fogadást ajánlott fel Lopós Bandinak. Letett a bárpultra száz pengőt. – Ide nézz! Ez a százas a tiéd, ha tíz percig meg tudsz jegyezni egy nevet! – Hogy értsem ezt? – kérdezte Lopós. – Úgy, hogy én mondok egy nevet, utána stoppoljuk az időt, és pontosan tíz perc múlva neked azt a nevet meg kell ismételned. Vállalod? – Persze hogy vállalom! Mi ebben a nehéz? Csak nem képzeled, hogy tíz perc alatt elfelejtem? Halljuk a nevet! – Hát mondjuk, legyen az egy zeneszerző: Rimszkij Korszakov. Lopós kicsit megütődött. – Kicsoda? – Rimszkij Korszakov. – Légy szíves, írjad le egy cédulára. Kamill leírta. Lopós lassan:, tagoltan elolvasta. – Rimszkij Kor-sza-kov. Ekkor már többen körülálltak minket, hogy tanúi legyenek az izgalmas fogadás kimenetelének. Lopós úgy érezte, hogy biztos a dolgában. – Rimszkij Korszakov. Hogy lehet ezt elfelejteni? – Indulhatunk? – kérdezte Kamill. – Tőlem lehet! – hangzott a válasz. Kamill megnézte a karóráját. – Egy, kettő... rajt! Az üzletvezető egy kicsit eltávolodott tőlünk, elkezdett fel-alá járkálni, és közben félhangosan motyogta a nevet: Rimszkij Korszakon, Rimszkij Korszakov, Rimszkij Korszakov... Körülbelül öt perc telt el, amikor pillanatra visszatért a bárpulthoz, és odaszólt Kamillnak. – Kezdhetsz búcsúzni a százastól. Rimszkij Korszakov. – Jól van – felelte Kamill -, várjuk ki a végét. Lopós folytatta a totyogást és a motyogást. Elérkezett az utolsó perc. Jött felénk fölényesen. – Ilyen könnyen még nem kerestem száz pengőt. Rimszkij Korszakov.

– Még negyven másodperc – mondta Kamill az órájára nézve. És ekkor a direktor, ahogy ez már előre meg volt beszélve, odalépett Lopóshoz. – Mondja, Bandi, Diamanték mikorra foglaltattak páholyt? – Melyik Diamant? – A textiles. – Ja... szombat estére. A direktor elment. Lopós Bandi arca ebben a pillanatban eltorzult. Homlokán ráncok képződtek, tekintete a semmibe révedt. Mint egy szélütött elkezdett hebegni: Kimszrij Rokzakov... Mirszkiv Rimzavok. Aztán dühösen dobbantott a lábával és felordított: – A mindenségit! Hát nem elfelejtettem! Mindenki dűlt a kacagástól, Kamill a térdét csapkodta. * Nyílt az ajtó, a feleségem jött haza, csomagokkal megrakodva. – Telefonált valaki? – kérdezte. – Csak Kamillka– mondtam-, kellemes ünnepeket kívánt. Aztán elővettem a blokkomat, és elkezdtem. írni ezt a naplójegyzetet... ALKATI SZEREPOSZTÁS. Sarah Bernhardt még hetvenéves korában is játszotta az ifjú Sasfiókot, és ezzel a bravúrjával bámulatba ejtette a világot. – Ha létezne ma egy Sarah Bernhardt – tettem fel minap a kérdést egy kiváló színházi szakemberünknek -, vajon megismétlődhetne ez a bravúr? – Nem – hangzott határozottan a válasz. – Miért nem? – Mert kinevetnék! Sajnos, igazat kellett adnom neki. Valóban, ma kinevetnék. Akárcsak egy divatjamúlt toalettet vagy egy ósdi járművet. Gondolom, azért van ez így, mert a film hozzászoktatta a nézőt az alkati szereposztáshoz. Filmen fiatalt csak fiatal játszhat. Ma már a színház is rákényszerült erre a sémára. Bakfisszerep az új darabban? Igazgató és rendező összedugja a fejét. Megoldás: „Majd kérünk egy növendéket a főiskoláról.” Még akkor is, ha akad a társulatban nemrég végzett zsenge korú színésznő. A hamvasságot eredetiben kell nyújtani. Kell? Bajor Gizi vagy Tolnay Klári még közel a negyvenedik évükhöz is el tudták hitetni a közönséggel Júlia ártatlanságát. De ez akkor volt. Ma már egy ilyen kísérlet kudarccal járna. Pedig az átlagos életkor növekedésével a fiatalság határa is kitolódott. De úgy látszik, csak a privát nőknél. A színésznőknél éppen ellenkező a helyzet. Ők ma hamarabb öregszenek. Azelőtt egy színésznő ötvenéves korában érkezett el a nagy feladatokhoz. Most? Elérkezik a védett korba. * Féltem a színjátszást! A film hatása következtében ez a görcsös törekvés a hitelességre – elszegényít, elszürkít. Hovatovább a maszkmester is feleslegessé válik. Minek szakállt ragasztani, akad bőven szakállas színész. Ráncokat se kell festeni: öregembert úgyis csak öreg játszhat, igazi ráncokkal. Ha kreol bőrűek szerepelnek egy színdarabban mintha a barna festék hiánycikk volna -, mozgósítják az itt tanuló kreol bőrű diákokat. Hová vezet ez? A sántát igazi sántával játszatják majd, a hibás beszédűre szerződtetnek egy dadogóst. Pedig a

színháznak – Hevesi tanítása szerint is – nem az a feladata, hogy valóságot teremtsen a színpadon, hanem hogy illúziót nyújtson, és a kettő között igen nagy a különbség. De most már ott tartunk, hogy egy amerikai színpadi szerző, bizonyos Sidney Sheldon, aki Onasszisz életéről ír színdarabot, magát a hajókirályt leérte fel, hogy játssza el a főszerepet. Vagyis önmagát. Onasszisz döntését nem ismerem. De Jacqueline helyében én azt ajánlanám, ne vállalja el. Onasszisz csapnivalóan rossz lenne mint Onasszisz. Rá se lehetne ismerni...

1975 MIN NEM DOLGOZOM? Időnként, kivált ilyenkor, új esztendő kezdetén meg szokták kérdezni az írókat, hogy min dolgoznak? Örülök, hogy engem eddig még nem kérdeztek meg, mert én jelenleg nem dolgozom semmin se, és így legfeljebb arra a kérdésre tudnék válaszolni, hogy min nem dolgozom? Illetve, ha jól meggondolom, még arra sem, mert ez idő szerint annyi mindenen nem dolgozom, hogy annak felsorolását újságjaink szűk terjedelme nem teszi lehetővé. Példaképpen csak egyet említek, életem főművét, egy több kötetes regényt, amelyet már régóta készülök megírni, hogy vele az emberiséget jobb útra térítsem. Sajnos visszatart a meggondolás, hogy nálunk egy terjedelmes könyv kiadásának átfutási ideje olyan hosszú, hogy megeshet, mire megjelenik, addigra az emberiség már jó útra térült, és az egésznek elvész az aktualitása. Hogy jövőre min nem fogok dolgozni, arról még korai volna beszélni, és nem is akarok, már csak kabalából se... MUNKAMORÁL, azt még nem értük el, és talán soha nem is fogjuk elérni, hogy mindenki százszázalékosan végezze a munkáját. De ott már tartunk, hogy mindenki elvárja mástól, hogy az százszázalékosan végezze a magáét. HAPPY NEWS. A BBC újítása, hogy hetenként egy alkalommal a hallgatóknak kizárólag jó híreket sugároz, szerintem elhibázott vállalkozás. Egyik jó hír agyoncsapja a másikat. Nem lehet a kontrasztot elhagyni! A jónak igazán akkor örül az ember, ha szembeállíthatja a rosszal. És ezt a mi rádiónk kitűnően gyakorolja, amikor híradóiban a külföldi és hazai híreket váltogatja. Emlékszem egy Esti Króniká-ra, amely – nem pontosan -, valahogy így kezdődött: A mai nap külföldi eseményei közül beszámolunk a belfasti véres éjszakáról. Hat pokolgép robbant, több ház összedőlt... A hazai események közül említésre méltó, hogy a sályi völgyben kipattantak a som rügyei, és az Eger-patak mentén a bodzafa levelet hozott. BÚCSÚ EGY SZERZŐTŐL. Ugyanazon a napon, amikor a Humorfesztivál ünnepélyes díjkiosztásával új humoristákat avattunk, a lapokban szomorú hír tudatta, hogy elhunyt egy régi: Zágon István. De ő nemcsak humorista volt, mert olyan nincs is, mint ahogy nincsen gégész se, akinek az orr és a fül ne tartoznék a hatáskörébe. A humoristák csak újabban önállósították magukat, meglehet csupán azért, hogy klubba tömörülhessenek. Zágon azonfölül, hogy humorista volt, regényeket, színdarabokat is írt, és mellesleg civilben még gépészmérnökként is tevékenykedett. Hosszú szériát megért színpadi műveinek szerkezetében mindenhol megmutatkozik a mérnöki pontosság. Egy ízben, valamikor réges-régen, együtt dolgoztunk át egy zenés bohóságot, és miközben ellestem munkamódszerét, sokat tanultam tőle. Mielőtt egy darabhoz hozzáfogott, legelőször is leírta a meséjét, a rövid tartalmi kivonatot. Aztán felfektetett egy Lexikont a szereplőkről, a főszereplőktől a legkisebbekig, és mindegyiknél külön-külön felsorolta, hogy mi a dolguk az első, a második és a harmadik felvonásban. Utána következett csak a részletes szcenárium. Abban jelenetről jelenetre rögzítette, kik vannak a színen, hogyan jönnek be, hogyan mennek ki, és ami a legfontosabb, kitalálta a felvonásvégeket is, hogy tapsra menjen le a függöny. Molnár Ferencet vallotta mesterének, távolabbról a francia klasszikus vígjátékírókat, és nagyszerűen kitanulta a színpadi technikát. Ez még az ő korában nem volt szégyen. Hevesi is azt hirdette, hogy „a dráma félig mesterség, ami egyáltalán nem lealázó dolog, mert vannak szép mesterségek, s a dráma ezek közül való”. A technikát lenézni,

lebecsülni igazán csak akkor kezdték, amikor a nagy találmány, a formabontás megkönnyítette a színpadi írást azok számára, akik nem tanulták ki a mesterséget. Ma már azok is tudnak darabot írni, akik nem tudnak. Zágonék még háromfelvonásosnak hívták az egész estét betöltő színdarabot (akkor is, ha négy felvonásból állt), és ragaszkodtak a hagyományos két szünethez. Vigyáztak a közérthetőségre; a színlapra kiírták a felvonások színhelyét, és azt is feltüntették, hogy az egyes felvonások között mennyi idő telik el. Emlékszem egy ilyen kitételre: a második és a harmadik felvonás között másfél hónap telik el. Szükség volt erre, hogy a közönség érzékelje az idő múlását. Manapság már azt se kell jelezni, ha két kép között másfél évtized a különbség, a szín elsötétedik, pillanat múlva kivilágosodik, és már ugrott a másfél évtized. Szereplőt behozni, kivinni? Nem kell bajlódni vele, majd a rendező megoldja... Ez már nem a Zágon Pista világa volt. IDŐMÚLÁS. Haragudtam a feleségemre, amikor a háromperces telefonbeszélgetések ellenőrzésére meglepett egy homokórával. Még csak ez hiányzott! Úgyis annyi minden figyelmezteti a magamkorú embert az idő múlására, még az kell, hogy valami folyton mutassa is. Ráadásul e héten két újságközlemény is jól beadott nekem. Az egyik azt tette vizsgálat tárgyává: tényleg eljárt-e az idő a mai fényképén is öcsi-külsejű Aradszky László felett? A táncdalénekes mindenkit megnyugtat: nincs kétségbeesve. Mindig azt mondogatja, amit egyik slágerében énekelt: „Nemcsak a húszéveseké a világ!” Ezen valószínűleg azt érti, hogy a harmincéveseké is. Számomra ez aggasztó! Mert ha már a harmincéveseknek is jogot kell formálniuk a világból való minimális részesedésre, akkor mi marad abból nekem és a velem egyidőseknek? Nyilván csak az absnicli. A másik közlemény egy másik újságban még ennél is félelmetesebb. Kocogó színészekről ad hírt, akik reggelenként tréningruhába bújva róják a köröket a budai Rácfürdő körül. Szó szerint idézem: „A Vígszínház és a Madách Színház ifjú s már nem egészen fiatal tagjai tartják kondícióedzésüket.” Következik a névsor: Venczel Vera, Kalocsay Miklós, Kovács István, Kern András, Egri Márta, Szombathy Gyula, Marton László, Szirtes Tamás. Uramisten! Hát már ők se elég fiatalok? Holnap fogom azt a homokórát, és bevágom a kukába... A SZÍNHÁZ VARÁZSA. Mindenki tudta a színházban, hogy a színésznő férje pénzeli az igazgatót. Megtehette: gazdag földbirtokos volt. Magam is rendszeresen kaptam tőle kisebb– nagyobb összegeket, amiért a felesége szerepeit megtűzdeltem mazsolákkal. A partnereknek ajándékokkal kedveskedett. Mandzsettagombot, öngyújtót kaptak a színészek, kölnit vagy parfümöt a színésznők. Így biztosította felesége számára a próbák és előadások jó légkörét. A főrendezőt, családjával együtt, minden nyáron két hétre vendégül látta balatoni villájukban. A titkártól a jegyszedőkig a színház valamennyi dolgozója élvezte a színházi férj gavallériáját. Minden alkalommal, amikor a felesége játszott, tíz szál égő, piros rózsát küldetett az öltözőjébe. Egyetlen előadást sem mulasztott el, meghúzódva egy páholy mélyén kémlelte a közönséget, méricskélte a hatást. A sok áldozat érthető és elfogadható lett volna, ha az asszony hősnő vagy primadonna. Akit szeretnek, imádnak. Aki felé vágyakozó sóhajok szállnak. Akinek a térdei előtt hevernek. De nem hősnő volt. És nem is primadonna. A feleség, szerepkörét tekintve: komika volt. Undok anyósokat, kiállhatatlan vénkisasszonyokat játszott. Többnyire csúfra maszkírozva, arcán szépségflastromokkal, nevetségesen feltornyozott, kontyos frizurával, kitömött testrészekkel. Amikor belépett a színpadra, a komikus undorral elfordította a fejét, és felsóhajtott: Álmomban ne jöjjön elő!

Futottak, menekültek előle, a pokolba kívánták. Az is előfordult, hogy az instrukció szerint kihúzták a széket alóla, amikor le akart ülni. És ez került a férjének egy vagyonába. CSORTOS II. Az ember leghamarabb azokat a történeteket felejti el, amelyeknek elbeszélését azzal szokta kezdeni, hogy – sose felejtem el. Tehát most sietve följegyzek egy negyvenötös effajta emléket, már csak azért is, hogy ne kerüljek zavarba, ha a Fészek törzsasztalánál a sztorikat kedvelő Fényes Szabolcs elkezd majd noszogatni: „Mondd csak el, hogy is volt az az eset Debrecenben a Csortos IIvel?” Hát az úgy volt, hogy negyvenötben az elsők között érkeztem az ostromlott Budapestről a felszabadult Debrecenbe, az Ideiglenes Nemzetgyűlés székhelyére. Ahogy a mostani januári tavaszban visszagondolok arra a harminc évvel ezelőtti januárra, szinte érzem arcomon csípős hidegét. A meteorológusok úgy tartják számon, hogy az volt az évszázad egyik legkeményebb tele. Nem csoda, hogy kikezdte a kétéves munkaszolgálatban meggyötört, legyöngült szervezetemet. Negyvenegy fokos lázzal feküdtem be a Hatvani utcai szükségkórházba. Ott ápoltak, erősítgettek, amíg újra talpra tudtam állni. Amikor kiléptem a kórház kapuján, tisztában voltam azzal, hogy új korszak kezdődik életemben, a régi folytatását csak abban láttam, hogy hűséges maradok a kabaréhoz. Nádasi László kabaréíró barátommal, aki akkor már dramaturgként működött a tápászkodó debreceni színháznál, beadtam egy kérvényt Teleki Géza kultuszminiszterhez színháznyitási engedélyre. (Ennek a meg nem valósult színházalapításnak a történetét most mellőzöm, hogy hamarabb eljussak Csortos IIhöz, de egyszer még kitérek erre is.) Addig is, amíg a kérvényre válasz érkezik, állás után kellett néznem, egyrészt a megélhetésért, másrészt, hogy „flepni”-hez jussak, amely mentesít a közmunka alól. Elhatároztam, hogy felcsapok újságírónak. Jelentkeztem az akkor már újjáéledt Népszavá-nál. A főszerkesztő, Gergely István – régi barátom – örömmel fogadott, és azonnal szerződtetett. Cikkeimben mint frissen érkezett, beszámoltam a romba dőlt fővárosról; az ismertek közül kik vészelték át az ostromot, kik estek áldozatául, a város mely pontjait érték súlyos találatok – amit csak tudtam, mindent megírtam. Persze, hamar kifogytam az anyagból, új hírek után kellett szimatolnom. Beültem a színház melletti Drechsler eszpresszóba – Debrecenben akkor az volt a központ, ahová minden átutazó benézett egy babkávéból készült duplára -, és vártam, hogy jöjjön valaki Budapestről. Egy szép napon befutott Csortos II. Rendes nevén Simai Edének hívták. Jól foglalkoztatott művésze volt a fővárosi színházaknak. Általában kis színházakban játszott nagy szerepeket, ami mindenesetre hálásabb, mint nagy színházakban kicsit játszani. Kabaréban is sokszor láthattuk. A Csortos II. nevet a szakmától kapta, mert előadásmódja, beszédtechnikája módfelett emlékeztetett a nagy művészre: mély lélegzetvétel, rekedtes hang, görcsösen, szótagokra bontott szöveg. A hír, amit tőle hallottam, mélyen elszomorított: elhunyt Salamon Béla! – Dezsőkém – mondta Csortos II. -, te tudod, hogy én Bélával haragban voltam. Isten nyugosztalja, szegény nagyon nehéz ember volt, nem lehetett kijönni vele. Mindennek ellenére, őszintén sajnálom. Meghajlított mutatóujjával egy könnycseppet dörzsölt ki a szeme sarkából. Pontosan úgy, ahogy Csortos I. dörzsölte volna. Aztán folytatta – A temetésén természetesen nem voltam kinn. Hát nem, az már kicsit sok lett volna. De úgy hallom, sokan kísérték el utolsó útjára. Felsorolt egy sereg nevet, akik kinn voltak a temetésen. Én szorgalmasan jegyezgettem. Aztán könnyezve megírtam Salamonról egy nekrológot, amely másnap meg is jelent a Népszavá-ban. Körülbelül egy hétre rá egy ismerős jött Szegedről, és elújságolta, hogy a Tisza partján már zsúfolt

házakkal játszik a színház. Kabaréműsort is adnak, méghozzá az általam elsiratott Salamon Bélával. De hát akkor honnan vette Csortos II, hogy meghalt? Kerestem, hogy szemrehányást tegyek neki, de nem találtam, akkor már elutazott Debrecenből. Az biztos, hogy haragudtam rá, rosszindulattal mégse vádolhattam. A pinceélet suttogásaiban sok gyászhír kelt szárnyra, amelyet később megcáfoltak. Csak emberi gyengeség, hogy Simai a sok közül annak adott hitelt, amely őt a legkevésbé rázta meg, hiszen komikustársával már évek óta nem volt beszélő viszonyban. Így magyarázgattam magamban. De azt máig sem tudtam megfejteni, miért sorolta fel, hogy kik voltak jelen a temetésen. A befejezéshez egy régi anekdota poénja kínálkozik. Hatvankilencben Torontóban – tengerentúli turném alkalmával – Kertész Sándor, az ottani Művész Színház igazgatója körülkocsikázott velem a városon. Az egyik széles utcában egy ház előtt lefékezett, és kimutatott az ablakon. – Látod ezt a kis fehér kastélyt? Ez Torontó egyik legszebb háza. És tudod, kié? Fogóddz meg! Simai Edéé. – Csak nem azé, akit mi Csortos II-nek neveztünk? – De bizony az övé. – Miből szerezte? – Hát keres az egész család. A fia orvos, a feleségének van egy cukrászata, ahol szaloncukrot készítenek, ő pedig sűrűn szerepel a torontói televízió angol nyelvű műsoraiban. Legutóbb Miller Alku-jában Solomon szerepét alakította. Solomonról eszembe jutott Salamon és a debreceni eset. Akkor, negyvenötben azt hittem, sose felejtem el, és lám, teljesen kiesett a fejemből. Az előadásunkon Csortos II. megjelent családjával együtt. Utána, a tiszteletünkre rendezett banketten mondott egy kis köszöntőt is. Később, amikor átültem az asztalához, szóba került a debreceni találkozás. – Mintha ma lenne – mondta -, te akkor egy újságnál dolgoztál, és én adtam neked anyagot. Ezt úgy mondta, mintha hálával tartoznék neki. És talán jogot is formálhatott rá. Végül is hozzásegített egy újságírói bravúrhoz. Mert igaz ugyan, hogy a mi drága Bélánk csak húsz év múlva hagyott itt bennünket, de ezt a halálozási hírt, Csortos II. jóvoltából, én írtam meg elsőnek. KÉT SZÁL SZEGFŰ. Nézem a naptárt, mi van beírva februárra. Honthy-születésnap. Előjegyzés: virág Hannának! Ha csak el nem felejtem, már nem tudom, mióta, minden évben két szál szegfűvel gratulálok. A Deres utcai villában ezen a napon ott sorakoznak a nagy kosarak, a színes masnikkal díszített, gyönyörű aranzsmánok, és közöttük celofánba burkolva szerénykedik az én két ványadt szegfűm. Hannuska csak ránéz, és már tudja, hogy én küldtem. Eleinte talán fitymálta is: hát ez a Kellér Dezső nem nagyon erőltette meg magát. Aztán ahogy megszokta, beletörődött, és ma már örül is neki, hiszen jólesik a hűséges barát jelentkezése. Miért küldök mindig csak két szálat? Mert hogyha meg akarnám köszönni azt a sok sikert, amelyet nekem szerzett, ahhoz egy virágerdő is kevés lenne, szimbólumnak pedig a két szál is megteszi. Vagy egyszerűen csak smucig vagyok? Az is lehet. * Hány éves lesz most Honthy? Azt mondják, a színésznőnek nincs életkora. Valamikor tényleg nem volt, de újabban már van. Azóta van, amióta a kerek évfordulók kitüntetést és mindenféle előnyöket hoznak. Az a színésznő, aki tegnap még letagadott pár évet a korából, ha közeledik az ötvenhez vagy a hatvanhoz, netán a hetvenhez, azt már széles körben terjeszti, hogy az illetékeseknek a fülébe jusson. Hajjaj, mondogatja a társalgóban, hogy elrohan ez az ötven (hatvan, hetven) év... Bizony, én az idén töltöm be az ötvenedik (hatvanadik, hetvenedik) évemet... Honthynak erre már nincs szüksége... Ő

megkapott már minden elismerést. Sőt, ami több az elismerésnél, a felismerés örömét is élvezheti. Ha néha, napsütéses vasárnapon együtt lépkedünk a Honthy-sétányon – így neveztem el kedvenc sétahelyét, a Széchenyi-hegyen a Rege útnak azt a szakaszát, amely a Fogas végállomásától a Víztoronyig vezet -, a szembejövők megtorpannak, és úgy bámulnak rá, mintha nem hinnének a szemüknek. Ilyenkor a művésznő kedvesen rájuk mosolyog, és megjegyzi, igen, én vagyok! Egyszer egy nénike megállt előttünk, összecsapta a kezét, és felkiáltott: Jesszusom, a Honthy! * Hány éves a Honthy? Hányszor intézték már hozzám ezt a kérdést. És hányszor fogják még a jövőben. Legszívesebben Molnár Ferenc találmányát, a „huszon”-t alkalmaznám válaszomban, ha nyolcvan éven túlra is lehetne transzponálni, de a tapintatos magyar nyelv ilyen tisztes életkorra nem engedi meg a komolytalan szójátékot. Különben is Honthy életkora sose volt egy fix valami, mindig úgy lebegett a közönség tudatában, mint a francia frank a tőzsdén – dollárválság idején. Azok a fiatal nézők, akik már a nagymamájuktól (esetleg a dédmamáktól) hallották a nevét emlegetni, többnek saccolják, mint amennyinek mondja magát. Akik viszont közelről látják, mondjuk, véletlenül egy színház nézőterén, azok kevesebbnek vélik: hamvas bőre, csillogó tekintete rácáfol a korára. *

Már negyven évvel ezelőtt viccelni kezdtek a koráról. Emlékszem, Honthy egyszer meg is neheztelt Kőváry Gyulára, egy poén miatt, amely a Teréz körúti Színpadon hangzott el. Aztán a primadonna gondolt egyet, miért viccelődjenek mások rajta, majd viccelődik ő magamagán. Ettől kezdve minden szerepébe belekerült egy célzás az „örök ifjúság”-ra. Ugyanilyen öniróniával hangoztatta éveinek számát Mistinguette és hangoztatja állandóan Marlene Dietrich, vagy legújabban Rökk Marika is, mindazok a pályatársnők, akiket acélos szervezettel, tartósan jó kondícióval áldott meg a sors. A mi Honthynk is a varázsos művészetén kívül talán a jó erőnlétnek köszönheti, hogy évtizedekig életben tudott tartani egy műfajt, amely valójában már nem is létezett. Igaz, hogy ebben olyan segítőtársakra akadt, mint a Latabárok, Sárdy Jancsi, Feleki Kamill, Rátonyi Robi, Németh Marika, Petress Zsuzsa, hogy csak néhányat említsek az operettszínjátszás kiválóságai közül. Egy 1931-es évfolyamú Színházi Élet-ben olvastam Vadnay László mondását: – Miért temetik folyton az operettet? Az operett nem halt meg, csak a közönség alszik. Azóta lehet, hogy kicsit már meghalt. De én biztos vagyok benne, ha születik egy új Honthy, ismét feltámad. Addig is köszöntsük a régit, a mostani (nem tudom, hányadik) születésnapján, és utána még sokáig és sokszor, valahányszor csak alkalom adódik. Hogy is mondtam köszöntőmben a nyolcvanadik születésnapon? – Mi kis ország vagyunk, másra vagyunk büszkék, mint a nagyhatalmak. Nekünk nincs műbolygónk, de van egy igazi csillagunk, és az Honthy Hanna. Az Isten éltesse sokáig. Nem elfelejteni: két szál szegfű. CSARDÁSKIRÁLYNŐ. Igazán édeskevés közöm van a Csárdáskirálynő-höz, mindenesetre kevesebb annál, semhogy azonosíthatnám vele magamat. Ha azt mondom, Csárdáskirálynő, az elsősorban Kálmán Imre, és utána sokáig senki. Aztán következik két librettista: Jenbach és Stein, majd rögtön utánuk Gábor Andor, a briliáns versek költője. Az én kapcsolatom a Csárdáskirálynő – vel mindössze annyi, hogy Békeffi István társaságában közreműködtem az új változat létrehozásában, amikor is Cecília főhercegnő és Miska főpincér szerepének beiktatásával kibővítettük az operett cselekményét. Ez a csekély érdekeltség nem gátolhat abban, hogy utólag elfogulatlanul hozzászóljak egy béküléssel zárult peres ügyhöz, amelynek egyik indítéka – még ha lényegtelen utalás formájában is – a Csárdáskirálynő színvonala volt. *

Hogy kezdődött? A déli újság hírül adta: Hofi Géza becsületsértési pert indított egy néző ellen, mert az a tévé nézőinek nevében goromba levélben közölte, hogy sértőnek találta egyik korábbi műsorát. „Véleménye szerint nem bizonyos, hogy aki nem érti Hofit, az a Csárdáskirálynő színvonalán áll.” Ebből a mondatból következtetni lehet, hogy Hofi körülbelül mit mondhatott. Ha ez a hír Amerikában lát napvilágot, mindenki reklámot sejt benne. De a hír nálunk jelent meg, ahol ilyesfajta reklám nincs, és ha volna is, Hofi Gézának nem lenne szüksége rá: páratlan népszerűségét kitűnő műsoraival is könnyedén konzerválni tudja. Amiatt pedig nem kell aggódnia, hogy valaki is nem érti meg a műsorait. Biztosítom róla, hogy mindenki megérti. Ha nem értenék meg, nem volna akkora sikerük. Mégis, ha a jövőben úgy érzi majd, hogy ez vagy az nem eléggé világos a szövegében, ajánlom: gyúrja addig, amíg mindenki számára érthetővé válik. Beleértve azokat is, akik a Csárdáskirálynő színvonalán állnak. * Ami viszont a kedves nézőt illeti, ha már békejobbot nyújtott, felejtse el a Csárdáskirálynő-t. Higgye el nekem, nem volt az olyan súlyos sértés. Megértem, hogy jobban esett volna, ha értelmi felfogó képességét egy Beckett– vagy egy O’Neill-drámával hozzák összefüggésbe, de azért a Csárdáskirálynő-t se kell mellre szívnia. Kálmán Imre szóban forgó operettjét immár huszonegy éve játsszák nálunk, kis megszakítással, majdnem egyfolytában. Ha úgy kutyafuttában utánaszámolok, ez alatt az idő alatt a fővárosban és vidéken körülbelül hárommillió ember tekintette meg. Ennyi nézőről, a nagy számok törvénye alapján, nyugodtan állíthatjuk, hogy az a színházbajárók átlaga. És ha a statisztikák igazat mondanak, akkor ebből a hárommillióból legalább kétmillió könyveket is vásárol, néha még verseskönyveket is, tanul, művelődik, így vagy úgy építi a szocializmust, és Edvin meg Szilvia sorsán kívül a világ egyéb dolgai iránt is érdeklődik. Természetesen ízlés dolga, hogy az operett, mint műfaj, tetszik-e valakinek vagy sem, de az vitathatatlan, hogy a Csárdáskirálynő a maga műfajában kiválik, és mert hatvan éve mit sem vesztett a vonzóerejéből – ugyancsak a maga műfajában már klasszikusnak mondható. Az operettről sokszor mondták már, hogy meghalt, és mégse halt meg. Hiába jött a musical, még a West Side Story és a My Fair Lady sem tudta a Csárdáskirálynő-t kiszorítani. *

Kálmán Imréné, a zeneszerző özvegye – úgy hallom – rövidesen Budapestre látogat, hogy részt vegyen a férje életéről készülő koprodukciós film tárgyalásain. Örülök, hogy erről a kínos perről már nem szerez tudomást. Zavarba kerültem volna, ha véletlenül tőlem kér magyarázatot, hogyan lehet az, hogy nálunk egy néző sértésnek minősítette a Csárdáskirálynő színvonalát? Éppen Budapesten. Abban a városban, ahol a férjét annyira szeretik és megbecsülik, hogy emlékére utcát neveztek el. A Kálmán Imre utcát. Amely ott van pár lépésnyire a Markótól, ahol a pert tárgyalták volna. Miért kapott utcát tőlünk Kálmán lenre? Nyilván a műveiért. De leginkább melyik művéért? Zsuzsi kisasszony? Montmartre-i ibolya? Tatárjárás? ,Marica grófnő? Cirkuszhercegnő? Nyilván valamennyi művéért együttvéve. De ha csinálsz egy próbát, és a Kálmán Imre utcában megkérdezel száz járókelőt, fogadok, kilencvenkilenc azt válaszolja, hogy a Csárdáskirálynő-ért. Akkor hát a Csárdáskirálynő nem lehet sértés! Nem is az. Hanem micsoda? Inkább közhely! Az bizony, közhely. Emlegetni elmarasztaló értelemben, úgy odaállítani gúnyosan, mint mércét – elkoptatott, csúnya közhely. Csúnyább még az olyan közhelyeknél is, amilyeneket egy operettben a primadonna és a bonviván mondogatnak. Hofi perének tárgyalása hál’ istennek elmarad. A felek kibékültek egymással, és ezt nagyon okosan tették. Hofinak szüksége van a kedves nézőre, annak pedig a kedvelt mulattatóra. És most már hagyják békén azt a szegény Csárdáskirálynő-t! Nem elég, hogy a hercegi család olyan nehezen fogadta be a

származása miatt, most még az kell, hogy a színvonalát is fölhányják neki... HELTAI BEFUTÓ. -Heltai Jenőről elnevezett emlékversenyt futottak minap az ügetőn. Lám, lám, nem is lehet olyan átkos az a játékszenvedély, ha egy író – művein kívül – még annak a révén is fennmaradhat az emberek emlékezetében. A lovacskák világában nem várják ki a kötelező kerek évfordulókat, évről évre egy-egy versenynappal hódolnak a nagy író emlékének. Kijár ez a megtiszteltetés a mosolygó bölcsnek, aki vonzalmát a hippikus sport iránt fiatal korában még versbe is foglalta: Szeretem a turfot, Télen, ősszel, nyáron...

Anyagi helyzetem Gyors föllendülését A lovaktól várom. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy végül is nem a lovak hozták meg az író anyagi föllendülését, hanem az irodalom, bár az se nagymértékben. Tájfun kitűnő ellenfelekkel mérkőzik – a Heltai Jenő emlékversenyben -, hirdette a Pesti Turf címlapja. Amikor a verseny előtti napon az újságárus állványáról ez a hír a szemembe ötlött, felmerült bennem, hogy kimegyek majd, és megjátszom Heltai, vagy ahogy barátai nevezték János bácsi kabalaszámait. De azután gyorsan lebeszéltem erről magamat. Én ugyanis ügetőre nem járok (erre rettenetesen büszke vagyok), csak a galoppot kultiválom. Valamikor, úrfibb koromban, amikor még János bácsi is kijárt, engem is sűrűn láttak odakinn, de amikor már bosszantani kezdtek a sorozatos csalódások, az ügetőt leépítettem. Maradt a galopp: hobbynak az is elég. No de, ha már eszembe jutott, nehogy utólag szemrehányással illessem magam, elmentem egy városi irodába, hogy megjátsszam azt, amit János bácsi játszana, ha élne. Heltai befutó – mondják a pályán, ha a verseny lefutása után az eredményjelző táblára kiteszik az 1es és a 11-es számot. Tudniillik az Elnök úr – így is nevezték -, tekintettel a 111-es című regényére, kabalából mindig megjátszotta befutóra ezt a két számot, oda is, meg vissza is. Egy– tizenegy, tizenegy-egy. A bennfentesek tudják, hogy ez mit jelent. A kínnfentesek kedvéért megmagyarázom: a befutónál a győztes lovak sorrendjét kell eltalálni. Tehát ha győz az 1-es számú ló, és utána a 11-es második vagy harmadik avagy megfordítva: a 11-es győz és az 1-es második vagy harmadik, akkor az a szerencsés, aki Heltai befutót játszott, már mehet is a kasszához a nyereségért. Én is erre pályáztam, amikor betértem a Lóverseny Vállalat egyik városi irodájába, ahol előre lehet fogadni. – Befutó lesz?– kérdezte az üvegablak mögül a beírónő. – Igen. Hányadik futam az emlékverseny? – Ötödik. – – Akkor diktálom. Ötödik futam, egy-tizenegy, oda és vissza, ötven-ötven forinttal. A hölgy fellapozta a Turf ot. Nincs tizenegyes. Nyolc ló indul. Az baj. Akkor nincs Heltai befutó. – Mást nem tetszik? – Köszönöm, nem – mondtam, és már fordultam is kifelé. Hát ezt megspóroltam, gondoltam magamban, amikor kiléptem az ajtón. * Másnap azért megnéztem az újságban az eredményeket. Vajon megnyerte-e Tájfun, a favorit az emlékversenyt? Nem nyerte meg, csak másodiknak tudott befutni. A győztes Néma Levente lett. Tehát a kabala mégis bevált. És milyen nagy kvóták voltak. Ami nyolc indulónál ritkaság: akik arra fogadtak, hogy Néma Levente lesz az első, tízre – háromszáznyolcvanegy forintot kaptak. A két befutó nyolcvanszoros. Úgy kell nekem, miért nem néztem meg a programot. Ha látom, hogy indul egy Néma Levente nevű ló, biztosan megjátszom. De hát a fogadók látták, és mégiscsak kevesen helyezték rá a tétjüket. Ők talán nem kabalásak? Olyan nincs! Aki kijár a lóversenyre, az mind kabalás. Akkor talán nem hallottak Heltai világsikert aratott költői játékáról? Dehogynem hallottak! A helyzet az, hogy semmi esélyt nem adtak Néma Leventének, a pálya egyik legidősebb lovának, amelynek a kora tapintatosan fel sincs tüntetve a programban, mert már elmúlt tízéves. A győzelemhez legalább két másodperccel kellett volna megjavítania a kilométeridejét, arra pedig munkaformája és utóbbi futásai alapján nem lehetett építeni. Csak ha csoda történik.

A csoda megtörtént. Nem két másodperccel, hanem majdnem hárommal javult az öreg paci. Erre senki nem gondolhatott. Na, persze! Azt nem lehetett belekalkulálni, hogy az öregúr odaföntről kidrukkolja majd Lengyel Menyhért Tájfunjával szemben a Néma Levente győzelmét. SZEXLAP. Nyugdíjasok asztala a Fészekben. Ott ülök én is az egyik sarkában. Most kézről kézre jár egy szexlap, olyan, mint a Play boy, de annál még sokkal playboyabb. Az idős színész, egykori neves epizodista ránéz a felütött oldalra. Elfogadnám, mondja, és egy huncut kacsintással átnyújtja a lapot szomszédjának, a festőművésznek: – Ezt nézd meg, öregem, ha szépet akarsz látni! – Az megnézi, csettint a nyelvével, ez igen, mondja, és továbbadja a mellettem ülő nyugdíjas szerkesztőnek. Kíváncsian várom, hogy hozzám kerüljön az újság. Vajon min csámcsognak ezek a vén kujonok? Add már ide, mondom türelmetlenül a szerkesztőnek. – Várj, ne légy olyan irigy! – feleli az, de aztán mégiscsak ideadja. A felütött oldalon egy hirdetés a legújabb villanyborotvát ajánlja. INSTRUKCIÓ. Leltározás közben valahonnan, az egyik fiók mélyéről előkerült egy kis egyfelvonásos, amelyet húszéves koromban írtam. Elolvastam, és úgy találtam, hogy ma is előadható. Majd beadom valahova. Nem is változtattam rajta sokat, csak a főszereplőre vonatkozó instrukciót írtam át. Az eredetiben így szólt MIKLÓS deresedö halántékú, táskás szemű, negyven körüli idősebb férfi, fáradtan becsoszog. A mostani változatban MIKLÓS jó külsejű, életvidám, negyven körüli fiatalember, ruganyos léptekkel be. A PESTI BROADWAY. Budapest felszabadulásának 30. évfordulóján hálátlanság volna megfeledkezni a pesti Broadwayról, amely minden bohémségével és szertelenségével együtt is, tevékeny részt vállalt a főváros színházi életének újjáteremtésében. Az új világ küszöbén, az újdonsült színigazgatók ott szervezgették társulatukat, a szerzők ott adták elő darabterveiket, rendezők és tervezők a pinceélet sötétjében kiérlelt elképzeléseiket. A pesti Broadway a Nagymező utcában, az Andrássy úttól a Mozsár utcáig terjedt, pontosabban: a Művész eszpresszótól – a „Furmann műveknek” elnevezett vendéglőig. Harminc évvel ezelőtt napról napra ott nyüzsgött a budapesti művészvilág apraja-nagyja, lesoványodva a nélkülözésektől, de a felszabadultság boldog érzésétől eltelve, szavakba nem foglalható féktelen, tobzódó vidámságban. Három évig tartott ez a művészdzsembori, aztán megszűnt a Nagymező utca eme részének Broadway jellege. A művészek szétszéledtek, és az elkövetkező évtizedekben már csak a munkahelyükön találkoztak egymással. Manapság még a saját klubjukban, a Fészekben is csak a römi meg az ulti tudja összehozni egynéhányukat. A kis Művész presszó akkoriban úgy festett, ahogy tulajdonképpen a Fészeknek kellene most festenie: ott naponta mindenki megfordult, vagy legalábbis benézett egy pillanatra, akinek valamilyen kapcsolata volt a színházakkal. A legnépesebb törzsasztal főhelyén Zerkovitz Béla ült, akivel egy dalban meg is énekeltük a Broadwayt. Mezey Mária adta elő, Az alvó férj című zenés vígjátékban. A refrénje így hangzott: A pesti Broadwayn van egy törzsasztalom, reggeltől estig nagy ott a forgalom.

Megiszom egy rövid, szimpla feketét, és közben nézem a sztárok seregét. Ott ül a Sárdy, mellette Feleki, mindenki ott van, aki csak teheti. Két próba közt a Honthy is odatart, mivel a Broadway, a pesti Broadway, a pesti Broadway most a Duna-part. *

Ennek a pesti Broadwaynak a legkiemelkedőbb színfoltja, a szó szoros értelmében, Halmai Imre, a Mauthausenből szerencsésen hazaverődött, népszerű parodista volt, aki az amerikai rokonoktól szeretetcsomagban kapott rikító kanárisárga és bikavadító piros trikóival, valamint sajátos, harsány kacagásával hívta fel magára mindenkinek a figyelmét. Napestig járta a Broadwayt és környékét önálló műsorával. Bárki tetszés szerint rendelhetett nála: a presszókban éppúgy, mint a nyílt utcán, fesztelenül produkálta magát. Minden műsorszámának szabott ára volt. Az inflációs díjszabásra nem emlékszem, de a stabilizáció utáni árakat körülbelül meg is tudom mondani. Egy énekes, táncos magánszámért harminc forintot számított. Ez volt a legdrágább. Kuplé poénnal húsz forint. Poén nélkül tíz. Ugyancsak tíz forint egy flikflak, egy bukfenc és a másfél szaltó. Halmai még a borbélynál is produkcióval fizetett, minden borotválásért egy sztepptánccal. Egy ízben a sztepp után még cigánykereket is vetett, és Stark fodrászmester csodálkozó tekintetére megjegyezte: – Hajnyírás is volt! Halmainak vetélytársa is akadt a Broadwaya: Creola, a tésztaszínű arcú, rezes orrú utcai énekes. Creola a presszókba nem merészkedett, csak a teraszok előtt dolgozott. Nevét azért kapta, mert kedvelt műsorszáma a harmincas évek egyik érzelmes slágere volt Creola, bizony isten nem csoda, hogy a férfi ostoba, stb. stb... Műsorán ezenkívül még szerepelt egy dal az ablakpucolóról is, aki ablakot pucol. Mivel közönségének egy része színészekből regrutálódott, alakított is: ének közben kezével kört írt le a levegőben, mintha egy képzeletbeli ablakot pucolna. Halmai nagyra becsülte Creolát, és tárgyilagosan elismerte, hogy teraszmunkában felülmúlja őt. *

Halmai Imre, aki később évekig a Vidám Színpadon aratta sikereit, a tápászkodás éveiben a komédiázással – sportnyelven szólva – csak melegített. Az a pár forint, amit a tréfákkal – tréfából összeszedett, elment üzemanyagra a Furmann műveknél. Humorának a Broadwayn egyik leghálásabb élvezője Jób Dániel, a Vígszínház igazgatója volt. Annyira, hogy még szerződést is felkínált neki, de szabott egy feltételt: szakítson az ivással. Ha megállja, hogy három hónapig egy kortyot sem iszik, odaveszi a színházhoz. Megvallom, senki nem hitte, hogy a léha komikus teljesíti a nehéz feltételt. De Halmai megemberelte magát: három teljes hónapig nem lépte át a Furmann küszöbét. Szemmel láthatóan megkomolyodott, se flikflak, se bukfenc, a borbélynál bankjeggyel fizetett, sőt gavallérosan még borravalót is adott. Már kezdtünk aggódni érte. A három hónap elteltével Halinai már zsebében érezte a szerződést. Büszkén állított be a Vígszínházba, véletlenül éppen az államosítás napján. Az igazgatói irodában Jób Dani már csomagolta a holmijait, amikor Halmai belépett.

– Itt vagyok, direktor úr – mondta -, a feltételt teljesítettem. – Tudom, fiam – bólintott a direktor -, de sajnos, én már nem vagyok abban a helyzetben, hogy szerződtethessem. De tudja mit? Menjünk együtt a Furmannhoz... *

A pesti Broadway mulattatója jelenleg Chicagóban él. Nyaranként hazalátogat, és ilyenkor sűrűn látják őt az egykori Broadway környékén. A Művész presszó helyén ma egy cukorkaüzlet áll, ahol a Furmann volt, ott egy húsbolt, minden megváltozott, csak Halmai kedélye maradt a régi. Legutóbb, amikor a Nagymező utcában találkoztunk, megkérdeztem: hogy érzi kinn magát? – Nehéz hely az az Amerika – mondta. Képzeld, öregem, kijött valaki, és három éve nem tud mint mérnök elhelyezkedni. – És miért nem? – kérdeztem. – Mert pék! – felelte Halmai, és már nyújtotta is a tenyerét, pontosan úgy, ahogy harminc évvel ezelőtt. Adtam neki egy tízest, amit ő gyorsan zsebre vágott, és közben olyan harsogva kacagott, hogy összecsődült az utca. NEFELEJTS SZÍNPAD. Igen, Nefelejts, és nem Nefelejcs, ahogy elírás folytán olvasható a beadványban, amelyet negyvenöt januárjában, Debrecenben, Nádasi László kollégámmal egy kabaré alapítása ügyében a kultuszminiszterhez intéztünk. Nefelejts helyett Nefelejcs, nem lett volna falrengető hiba, ha csupán az apró, kék virágra utalunk, azt így is, meg úgy is lehet nevezni. De a mi esetünkben csak a Nefelejts szó a helyes. Azért adtuk ezt a címet a kisszínháznak, mert a szörnyűségek után olyan szórakozóhelyet akartunk létrehozni, ahová a közönség nem azért járna, hogy felejtsen, hanem azért, hogy ne felejtsen. A színház védnökségét felajánlottuk a debreceni Ady Társaságnak, fogadkozván, hogy nemcsak mulattatni, hanem nevelni is szándékozunk: műsorunkban bő helyet kap majd a klasszikus ének és szavalat is. Azonfölül, ami hely marad, azt mi ketten töltjük ki írásainkkal. Az elképzelés megvalósulása esetén a szerzők névsora érdekesen alakult volna. Mondok egy variációt. Írták: Ady Endre, Nádasi László, Petőfi Sándor, Kellér Dezső és Balassi Bálint. Akinek ez a felsorolás furcsán hangzik, azt tájékoztatnom kell, hogy a magyar kabaréban a felszabadulás után hasonló vegyítéssel gyakran találkoztunk. Például az ötvenes évek elején. Akkor nemcsak a tematikai profilra figyeltek, hogy a műsorban szó essék külpolitikáról, mezőgazdaságról, munkafegyelemről és sok más egyébről, de az irodalmat is mindig ki kellett pipálni. Ennek érdekében a Vidám Színpadon a választékos ízlésű Sólyom Janka, aki jogosan viselte az irodalmi dizőz rangját, műsorait Shakespeare szonettjeivel és más gyöngyszemekkel élcesítette. Akkoriban a kabaré plakátján a szerzőgárdát, ha nem is pontosan és ebben a sorrendben, de körülbelül így hirdették: Shakespeare, Nóti Károly, Király Dezső, Horatius, Tabi László, Kellér Dezső, Goethe, G. Dénes György, Halász Rudolf. Persze főpróba és premier után, amikor a sajtó meg a felettesek már megtekintették a műsort, Shakespeare és klasszikus társai ugrottak, helyükre bekerült pár kipróbált, hatásos kabarésanzon. *

Tudomásul kell venni: a kabaréban az „irodalom” idegen test. Ott csak egyfajta irodalom létezhet: a jó kabaré. Egy csattanós villámtréfa vagy egy szellemes bonmot, amelyre évekig emlékeznek: az a kabaré irodalma. Mégis, a műfaj kisebbrendűségi érzete vagy a kritikáktól való félelem állandóan arra ösztökéli a kabarét, hogy a másfajta irodalommal fedezze magát. Ez a jelenség már az őskorszakban is kimutatható. Nem tehetek róla, de nekem még a műfajteremtő, zseniális Nagy Endre kabaréjából is kilóg a Csokonai-ciklus, ha utána az következik, hogy – Elseje, bőg a szívem belseje. Lehet, hogy tévedek, de úgy érzem, a „megalázott és meggyalázott” kabarénak azért kellett

Csokonai neve, hogy „a közvélemény és a hatóságok szemében tiszteletet parancsoljon a maga számára”. Csak így tudhatta Nagy Endre megint őt idézem: „a műfajt felemelni a megbecsült művészetek színvonalára”. Ez a fedezés az irodalommal a kezdet kezdetén még szükségszerű volt, de ma már értelmetlen hagyomány. A keverés sose vezetett jóra. Még a Nagy Endre és Salamon humorának párosítása se volt szerencsés, hát még ha egy Irodalmi Színpadra kívánkozó költemény előtt vagy után azt halljuk, hogy „holnap bejön, Sajókám?”. A kritikusok is leszokhatnának már arról, hogy a komoly irodalom berkeiből fémjelzett neveket ajánljanak a kabaréigazgatók figyelmébe, kivel írassanak jelenetet, sanzonokat. Sajnos, a tapasztalat azt mutatja, hogy az ajánlott írók, ha a magasabbra értékelt műfajok ormáról leereszkednek a kabaréhoz, és könnyedek akarnak lenni, felszínesebbek lesznek a kabaré lenézett mesterembereinél is. *

Elkanyarodtam kicsit a témától, térjünk vissza a Nefelejts Színpadra. Nem telt bele sok idő, megkaptuk a színigazgatói engedélyt az egész ország területére, „a beadványban előadott feltételek teljesítése mellett”. Azonnal érintkezésbe léptem az Ady Társaság két vezetőjével: Juhász Gézával és Kardos Lászlóval, hogy a legfontosabb feltételnek eleget tegyek. Ők szívélyesen fogadták tervemet, megígérték támogatásukat, csupán azt kérték, hogy a színvonal biztosítására vegyük magunk mellé dramaturgnak a Debrecenben tartózkodó Papp Antalt. A nemrég elhunyt kitűnő színházi kritikust jól ismertem és nagyra becsültem, személye ellen nem lehetett kifogásom, önérzetemet mégis bántotta, hogy abban a műfajban, amelyben jártasnak éreztem magamat, egy dramaturgot helyeznek fölém. De ebbe is beleegyeztem, hogy a Nefelejts Színpad minél gyorsabban megvalósuljon. Mégse valósult meg. Legfőképpen amiatt, mert nem találtunk megfelelő helyiséget. Az egyetlen színházterem a Déry Múzeumban kínálkozott, de arról gondnokának kérésére lemondtam: az akkori közbiztonsági viszonyok között veszélybe kerülhettek volna a féltve őrzött, kincseket érő ereklyék. A másik ok: hírül kaptam, hogy elveszettnek hitt fivérem él, az erdélyi frontról néhány bajtársával kalandos úton, kukoricásban kúszva, vonat tetején utazva, átszökött Románia felszabadított területére, és már Bukarestben tápászkodik. Otthagytam csapot-papot (már úgy értem a Csap utcát és szegény Papp Antalt), szekéren Nagyváradra, majd onnan pár napi pihenő után a Rapid expresszel Bukarestbe utaztam. *

Így aztán nem lettem igazgató. Vajon, ha összejön az a Nefelejts-kabaré, milyen igazgató vált volna belőlem? Nem tudom. Igaz, hogy én azt se tudom: milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy jó kabaréigazgatónak? Csak azt tudom, mit mondott Sebestyén Dódi, a gazdasági ügyek szakértője, amikor egyszer a Vidámban új igazgató kinevezésére vártunk. – Én nem bánom, ki lesz az új igazgató, felőlem lehet akárki, csak olyan ne legyen, aki vállalja... A HUMORISTÁK HUMORISTÁJA. Miként Krúdy az írók írója volt, Kálmán Jenő a humoristák humoristája. Szellemes mondásait Karinthy Frigyestől Szenes Béláig, Harsányi Zsolttól Stella Adorjánig, ha szabad így mondani: a „Humoristák klubjá”-nak akkori tagjai széltében– hosszában idézték, terjesztették. Egy bonmot-ját én népszerűsítettem. Lehet annak már vagy negyven esztendeje, hogy az Otthon Kör éttermében meglepetten láttuk hosszúnapkor jóízűen ebédelni az egyik felekezeti lap szerkesztőjét. – Hogyhogy? – kérdeztem csodálkozva -, hát ez nem tartja a vallást? – Nem – felelte Jenő -, a vallás tartja őt... Ha lehet tanulni a humort, akkor én tőle tanultam. Kezdő éveimben az a szerencse ért, hogy a Színházi Élet szerkesztőségében mellette dolgozhattam. Pár évig együtt agyaltuk ki A hét humora vicceit, és vidám riportokat is készítettünk közösen. Az idő tájt

életünk is azonos sínpáron gördült, sokáig szinte csak két állomás között: New York kávéház – Otthon Kör. A Színházi Élet számomra feltételes megállóhely volt, a kabaré és a színház hamar elcsábított az újságírástól. De a szerkesztőségi szobában szövődött barátság örökre megmaradt, és az idő múlásával egyre jobban elmélyült. A kis Kálmán – így becézték apró termete miatt – kávéházi humorista volt, de főleg abban az értelemben, hogy dolgozni csak kávéházban tudott. Még ott is csak éjféltől hajnalig, vagyis abban az aránylag csöndes időszakban, amikor a szolid vendégek már aludni tértek, és a lumpok még nem kezdtek szállingózni a lokálokból. Ez a szokása annyira belérögződött, hogy amikor behozták az éjféli zárórát, hónapokig nem tudott egy sort se írni, olyan nehezen ment az átállás. Ámbár lehet, hogy ezt csak kifogásnak használta, mert lényét a lustaság jellemezte. Talán azért is választotta műfajának a bökverset, mert azzal nem kellett sokat piszmognia. Ezeket a négysoros versikéket nála ötletesebben senki nem produkálta, pedig sokan megpróbálták, magamat is beleértve. Tehetségéből többre is tellett volna, hosszabb lélegzetű művekre is, bizonyítja ezt megejtően szép háborús regénye: Az omszki randevú. Írt egy vidám regényt is Ez a kutya eladó címmel, azzal tette országszerte ismertté kedvenc kutyájának, Bundásnak a nevét. Most, hogy ezt említem, egy kép villan elém a múltból. Látom Kálmán Jenőt reggelizni a New York újságíró-asztalánál, lábánál ott hever a hűséges Bundás. Furcsán viszonyultak egymáshoz. Nem ő idomította a kutyát, hanem megfordítva, a kutya szoktatta gazdáját pontosságra, rendszeretetre. Mindennap, pontosan háromnegyed tízkor. Bundás a kávéházban elkezdte orrával bökdösni a humorista lábát. Így figyelmeztette, hogy indulni kell, mert kezdődnek a szerkesztőségi órák. Még egy harmadik könyvét is meg kell említenem, amelyben a humoreszkjeit gyűjtötte egybe, a címe: Könyveim átvizsgálása után... A jogsértő törvények idején, amikor kitették állásából, maga árulta a saját kiadásában megjelent könyvecskét. Bevezetőjében ezt írta: „Néhány saját termésű könnycseppet tettem mikroszkóp alá. Ebből a célból előbb sírnom kellett, ami meglepően gyorsan sikerült. Csak arra gondoltam, hogy idestova elérem az ötvenharmadik életévemet, és most kell pályát változtatnom: könyvkiadó leszek. E könyv írója, kiadója és terjesztője.” A rémuralmat szerencsésen átvészelte. Talán ő volt a világon az egyetlen, aki pénzt adott azért, hogy a gettóba kerüljön. Tudniillik a legutolsó hónapokig sárga csillag nélkül járt-kelt a városban, még ahhoz is volt merészsége, hogy beüljön egy-egy kávéházba, de a végén már nem bírta ideggel, egy napon odalépett a gettó kapuját őrző rendőrhöz, a kezébe csúsztatott egy százast, és megkérte, engedje bemenni. A rendőr még csak nem is csodálkozott. A felszabadulás után megint talált egy kifogást, hogy ne kelljen dolgoznia. Bebeszélte magának, hogy mint polgári humoristát úgyse engednék szóhoz jutni. Sok éve veszett így kárba, és erre igazán csak akkor döbbent rá, amikor a Sicc mesekönyvekkel ismét visszatért az irodalomba, és azokkal olyan sikert aratott, hogy számos kiadás után több nyelvre is lefordították. Befejezésül még egy kis epizód. Egyszer közös barátunk, a derék, vallásos Dénes László közölte Jenővel, hogy a templomban egy imát mondatott a jólétéért. – Ne haragudj – mondta a humorista -, ennek én egyáltalán nem örülök. Minek a jóisten figyelmét felhívni arra, hogy az az öreg Kálmán Jenő még megvan? Nem lett baj belőle. Utána még sokáig üldögélt, és néha még dolgozott is a New Yorkot felváltó, ugyancsak irodalmi hagyományokat őrző Brazil eszpresszóban. De most már, néhány esztendeje, csak egy elárvult szék hirdeti ott a humoristák humoristájának emlékét. SÜKETSÉGEM TÖRTÉNETE. Kezdjük az elején. Színházban voltam, hogy melyikben, arra már nem emlékszem, csak azt tudom, jó helyen ültem, az első sorok egyikében. Felment a függöny, a

színpadon egy férfi és egy nő diskurált, a viselkedésükből arra lehetett következtetni, hogy férj és feleség. Az első szavakból egy kukkot sem értettem, de ezen nem akadtam fenn, kezdésnél így szokott lenni, a nézők még izegnek-mozognak, a székek nyikorognak, minden recseg-ropog, eltelik kis idő, amíg a nézőtér elcsöndesedik. Angliában, állítólag éppen emiatt, a színdarabban mindent kétszer exponálnak. Az első mondat, amelyet a zajból kiszűrtem egy kérdés volt. A nő intézte a férfihoz: – Szritceng minslégen? Mire a válasz: – Terszédizstán! Pontosan így hangzott. Kicsit megijedtem. De aztán felvillant bennem, hátha egy északi, svéd vagy norvég házaspár dialógusát hallom, a környezetfestés érdekében eredetiben. Na, mondok, megnézem a műsorújságban a szereplőket, ha ott az áll, hogy Inge és Olaf, vagy más hasonló két név, akkor nincs baj. Nem az állt. Az állt, hogy János és Mária. Nofene! Eszerint baj van a hallásommal. Később, hogy néhány értelmes szó is eljutott hozzám, némileg megnyugodtam. Lehet, hogy csak egy kis huzat. Este majd meleg sót teszek a fülemre, és az rendbe hoz. * A só nem segített. Következő alkalommal egy magyarra szinkronizált film riasztott meg. A vásznon, egy eszpresszóban két lány – nem svéd, nem norvég -, két magyar, budapesti illetőségű lány beszélgetett, és én ezt hallottam: – Buldizskosztán a fildesték. – Hajlánzsékom, geldoszféra. Ennek már a fele se tréfa! Rohantam Csalihoz. Felejthetetlen barátunkat, dr. Deutsch Aladárt, a színházak gégészét becéztük Csalinak. Bármilyen bajunk volt, olyan is, ami nem rá tartozott, gyomorrontás vagy kötőhártya-gyulladás, mindennel hozzá fordultunk. Engem egyszer egy csúnya reumából is kigyógyított. Most azzal mentem, hogy Csalikám, segíts rajtam, megsüketültem. Ülj le, mondta Csali, megvizsgállak. Kivett egy hangvillát a szekrényből, és megrázta a jobb fülem mellett. Hallod? Hallom, feleltem. Átment a bal oldalra. Ezt is hallod? Hallom. Már a hátam mögött volt. És ezt? Ezt is. Mindig messzebb és messzebb ment, végül már kinn az előszobában rázta a villát. Azt is hallottam. Semmi vész, állapította meg Csali, te még nyolcvanéves korodban is jól fogsz hallani. Boldogan távoztam a rendelőből. De a boldogság csak a legközelebbi színházi előadásig tartott. Megint jöttek a hangfoszlányok, a terszédizstán és a geldoszféra. Elhatároztam, hogy ritkítom a színházba járást, filmet pedig csak feliratosat nézek meg. A televízióra nem tettem fogadalmat, annál úgyis csak az a lényeg, hogy vibráljon. Mindez három évvel ezelőtt történt. Happy end. Nemrégiben engedtem a feleségem óhajának, és elmentem vele megnézni a Macskajáték-ot. Örkény István színművéről már annyit hallottam, olvastam, hogy ismerem jól a tartalmát, gondoltam, a rossz hallásom ellenére is el tudok majd igazodni benne. Zsúfolt ház volt, csak valahol a hátsó sorokban tudtak nekünk két helyet szorítani. Ennek ellenére – legnagyobb meglepetésemre – a végig színen levő Orbánné (mondják, hetvenoldalas ez a kulcsszerep) minden szavát tisztán hallottam, jól megértettem. Így hát Sulyok Máriának köszönhetem a jó érzést: visszanyertem a hallásomat, amelyet tulajdonképpen el se veszítettem. És a kellemes színházi este után, gondolatban bocsánatot kértem Csalitól, hogy pillanatig is kételkedni mertem a diagnózisában. EDE. Nyolcvanöt éves korában elment Steinberger Ede, a szakmai körökben sokat emlegetett és

idézett színházi portás. Elment, most már hivatalosan és végérvényesen is. Tudniillik hét évvel ezelőtt egyszer már eltávozott. Amikor megvált a Vidám Színpadtól: befejeződött az élete. Ez a hórihorgas, sasorrú, álmos tekintetű férfiú a század elején ott állt már a kabaré bölcsőjénél: mint műkedvelő kupléénekes gyakran szerepelt a különböző szakegyleti rendezvényeken. Sokszor hangoztatta dicsekedve, hogy a műkedvelők között csak egyetlen vetélytársa akadt: Salamon Béla, aki akkor a Lusztig Ede divatárucég segédje volt. Valóban, a később oly népszerű komikus együtt startolt Edével, és egykori műkedvelő voltát soha nem is tagadta. Erről meggyőződtem hatvanháromban is, amikor több újság jelentette, hogy hatvan éve színész. Salamon velem cáfoltatta meg a hírt. Nem mintha a hatvan év nem lett volna igaz, de ő pár évig mint műkedvelő szerepelgetett, és – ahogy a mi Bélánk mondta -: ki tudja azt önmagáról megállapítani, hogy meddig volt műkedvelő és mikortól színész? A két majdnem egyidős és egyszerre induló műkedvelő közül Salamonhoz pártolt a szerencse. Előtte kitárult a színpad, Steinbergernek csak a szűk portásfülke jutott. Fellépésre csupán az ötvenes évek klubestéinek műsorában nyílt néhányszor alkalma, akkor is csak házi közönség előtt. Ilyenkor régimódi női ruhába öltözve hajdani, kedvelt műsorszámát, a Bukj el szoknyá-t adta elő. Kirúzsozott szájával, fején szőke, loknis parókával meg egy héttornyos kalappal, Fellini-filmre kívánkozó félelmetes látványt nyújtott. Végül is be kellett érnie a portás szerepkörrel. Noha így jelentéktelen rugónak számított a színház gépezetében, ő mégis a szériás sikerek részesének tekintette magát, és azt hitte, nélküle leállna a motor. Elbocsátása után keserűen vette tudomásul, hogy az új portás ellenére az élet, és vele együtt a színház is, megy tovább. * Edével engem a sors először a Pódiumban hozott össze, kerek harminc esztendeje. Akkor még nem portásként működött, hanem mint kisegítő színpadi munkás a függönyt kezelte. Meg kell adni, mindig nagyszerű érzékkel engedte el a kötelet, pontosan kivárva azt a lélegzetvételnyi időt, amely a zárópoén megértéséhez szükségeltetett, több vagy kevesebb már gyengítette volna a hatást. Ezzel tulajdonképpen már be is biztosította szerény állását, de Ede még rá is adott: Békeffi Gábornak, az igazgatónak, a színházon kívül is igyekezett mindenben a kedvébe járni. Rendszeresen feljárt a lakására takarítani, rendben tartotta a ruháit, mosást, vasalást, mindent elintézett, és hetenként egyszer még meg is masszírozta az „édes gazdát”, mert Ede ehhez is kiválóan értett. Ebből lett később a baj! * A Pódium negyvenhétben válságba került. Békeffi Gábor, tekintélyes gázsi– és adótartozást hátrahagyva, külföldre távozott. Helyére Ascher Oszkár került. Az „okos és izgatott” művész Kosztolányi jellemzi így a szavalás nagy mesterét – okosan és izgatottan látott munkához. Mindenekelőtt kitalpalta az adótartozás elengedését, aztán elkezdte a szervezkedést. Egymás után rendelte be magához a dolgozókat, hogy megállapodjon velük. Steinberger türelmetlenül várta, hogy sorra kerüljön, de múltak a napok, és nem szólították. Végül már nem bírta ideggel, bekopogtatott az igazgatói irodába. Oszkár ridegen fogadta. – Magára nem tartok igényt! – jelentette ki röviden. – Miért nem? – csodálkozott Ede. – Talán nem végeztem jól a munkámat? – A munkája ellen nincs kifogás. De mindenki tudja, mennyire kiszolgálta a volt igazgatót. Még masszírozta is. Ne tagadja, kérem, maga százszázalékosan a Békeffi embere volt. – Persze hogy az voltam-bólintott Ede-, mert ő volt a direktor. De ezután majd Ascher embere leszek! Az is lett. És utána a kabaré soron következő valamennyi direktorának egyformán hűséges embere. De a szolgai hajlandóság nem gátolta abban, hogy igazgatói felett kritikát gyakoroljon, ha valami nem

tetszett neki. Egy ízben az egyik direktort annyira leprázta előttem, hogy azt már megsokalltam. – Ede, Ede – mondtam rosszallóan -, hogy beszélhet így a gazdánkról! Tudtommal ő magát nagyon szereti. Fölényesen megvonta a vállát. – Nagy kunszt engem szeretni! Talán akadt a kabaré környékén olyan is, aki nem szerette Edét, de most, hogy elment, még az is sajnálja. Igaz, hogy Ede erre is azt mondaná, hogy nagy kunszt őt sajnálni... SUTTOGÁSOK, SIKOLYOK. Egyik hétfőn, a Fészek Klub házi vetítésében megnéztem Ingmar Bergman Suttogások, sikolyok című filmjét. Megnéztem? Ez túlzás! Mindössze az egyharmadát láttam, illetve még annyit se, mert közben többször is iszonyodva lehunytam a szememet. Amikor már nem bírtam tovább nézni a három nővér egyikének huzamos haldoklását, felálltam, és kisompolyogtam. Érzéketlenség a művészet iránt? Nem. Érzékenység az emberi szenvedésekre. Példámat többen is követték. Az előcsarnokban, mintha csak a film folytatódott volna: egy fotelban elnyúlva, ájuldozó hölgy kapkodta a levegőt. Utólag megtudtam, hogy akkor fogta el a rosszullét, amikor a vöröses hajú nővér férje egy hatalmas késsel mellbe szúrta magát, és mindenfelé csurgott a vér. Színes filmen ez nem a legkellemesebb látvány. *

A presszóban már egész csoport alakult ki azokból a gyöngébb idegzetű egyénekből, akik otthagyták az előadást. – Mi van Vermessel? – kérdezte a társaság egyik tagja. – Ő még nézi? Vermes – nevezzük így a klubtársat – közismerten „wehleidig” természetű. Jellemzésül: amikor A kaméliás hölgy-et pergették Garbóval, az első köhintésnél már felállt, és elszökött. Mivel a Fészekben a hétfőn adott filmet éjszakai vetítésben már az előző hét szerdáján bemutatják, Vermes sose felejt el érdeklődni, hogy milyen a film? Végigkérdez mindenkit: van-e benne betegség, halál vagy gyilkosság? Ha csak annyit hall, hogy a filmben leesik valaki egy lóról, már fontolóra veszi, hogy próbára tegye-e az idegeit. Hétfőn csak akkor váltja meg a jegyét, ha elegendő megnyugtató információt kapott. A Bergman-filmről nem tájékozódhatott, mert azt nem tudták a tagságnak szerdára megszerezni. Így most feltehetően ő is benn ül a nézők között... *

Szóval Vermes benn, én meg kinn. Elkezdtem ezen meditálni. Vajon helyes volt-e otthagyni egy filmet, amelyet több kritika az egekig magasztalt? Még majd a fejemre olvassák, amit egyszer a naplómba könnyelműen följegyeztem, hogy az Oh, Calcutta című pikáns revüt többször is megnéztem. (Úgy kell nekem, miért nem Titkos napló-t vezetek, mint Gárdonyi!) Ha felhozzák ezt ellenem, majd azt válaszolom, hogy abban nem kellett végignézni egy hosszú haláltusát, és senki nem szúrta magát mellbe. És ahogy így meditáltam, egyszer csak megszólalt a másik énem. Nem ért váratlanul, mert már megszoktam, hogy mindenbe beleüti az orrát. – Hát én a te helyedben nem jöttem volna ki a moziból. Elvégre Bergman a modern filmművészet egyik legkiemelkedőbb egyénisége. Világszerte nagyra tartott rendező. – Elismerem – válaszoltam -, de a legzseniálisabb rendezés sem teszi elfogadhatóvá a szörnyűségek ekkora halmazát. – Nocsak, nocsak – évődött a másik én -, gondolj a görög sorstragédiákra. Szophoklész Oidipusz-a meggyilkolja apját, vérfertőző nászban él anyjával, és a végén maga tépi ki tulajdon kezével a két szemét. Csekélység! – Az más – replikáztam -, Szophoklésznél azért van az a sok borzalom, mert úgy akarják az istenek. De ami ebben a filmben történik, azt mind Bergman akarja így. Nagy különbség! A másik énem erre mondott valamit, de én rá se hederítettem, hagytam, hogy beszéljen. Közben már

az motoszkált a fejemben, hogy tényleg, mi lehet avval a Vermessel? Már régen itt kellene lennie... * Újabb nézők érkeztek, akik nem tudták kivárni a film végét. Elcsigázottan emlegettek valami üvegcserepet – úgy látszik, attól borultak ki -, de érződött, hogy bővebben nem szívesen beszélnének róla, tehát nem faggattam őket. Különben is csak Vermest lestem, hogy mikor jön már. Vermes helyett az alélt hölgy közeledett, akit az előcsarnokban láttam, most már kicsit magához térve és mosolyogva. Megkérdeztem, min mosolyog? Azt mondja, eszébe jutott, hogy Bergman megrendezte A víg özvegy új filmváltozatát. Vajon milyen lehet? (Ezt rögtön feljegyeztem magamnak, mint jó kabarétémát. Kitalálandó: Glavári Hannát és Danilót milyen nemi aberráció kapcsolja össze? Hogy zajlik le a légyott a pavilonban? A fináléban, miközben azt éneklik, hogy csak a nő, csak a nő, csak a nő, mit lehet látni a vásznon?) *

Vége a filmnek, árad felénk a publikum. Próbálom kifürkészni a véleményüket. Többen is a legfelső fokon dicsérik a filmet, de megértik azt, aki nem tudta végignézni. Bevallják, hogy néha őket magukat is kevés választotta el attól, hogy utánunk jöjjenek. Vermes sehol! Hát ez már teljesen érthetetlen! Meg kell nézni, hátha rosszul lett. Már indulok a moziterem felé, amikor feltűnik Vermes. Kényelmes léptekkel közeledik a ruhatár irányából. – Mi az? Hát te nem voltál a moziban?– repül felé a kérdés innen is, onnan is. – Nem – mondja -, az unokanővéremhez voltam hivatalos vacsorára. De úgy tudom, két moziban is játsszák, majd jövő héten megnézem valamelyikben. Rémes, milyen ronda emberek vagyunk. Egyikünk se szólt, hogy ne nézze meg... SZURKA. Ezt a nevet Tarján Vilmos, a New York kávéház riporter-gazdája adta egyik fiatal törzsvendégének, miután elterjesztette róla, hogy van egy gombostűje, amellyel ha megszúr valakit, azt elpecheli. Abban a bizonytalan világban, amikor a legkisebb szellő is elfújhatott egy egzisztenciát, az emberek hittek a babonában, és ezért a sátáni gombostű meséje Szurkának egyik napról a másikra igen szép tekintélyt szerzett. Voltak, akik félelmükben nagy ívben elkerülték, mások viszont keresték a barátságát, hogy ily módon a szúrástól mentesítsék magukat. Szurka a színházi hetilap kiadóhivatalában dolgozott, és ezen a címen a művészek asztalánál éppen úgy helyet foglalhatott, mint az újságírók között. Csendes, szerény viselkedésével sikerült mindenkivel megkedveltetnie magát. Ide attól kezdve, hogy Tarjánnal összebeszélve, kabátja hajtókájára feltűzte a baljós gombostűt, a kávéház vendégei már azzal a borzadállyal tekintettek rá, amellyel a hatalmas Gólemre nézhettek egykor Prága háztömbjei között. Legfőképp a kártyások és a lóemberek, akik egymással vetekedtek, hogy ebéd és vacsora meghívásokkal Szurka kegyeit kiérdemeljék. A fiatalember, meg kell adni, kitűnően játszotta a ráosztott szerepet. Például, ha a Kövessy várban, a színészek törzsasztalánál szóba került, hogy Bródy István szabadtéri vállalkozását a szigeten megint csak elmosta az eső, Szurka lesütötte a szemét, és sunyin mosolygott. Így adta tudtára a társaságnak, hogy ő még az időjárást is befolyásolni tudja. Egy alkalommal jelen voltam, amikor valaki újságolta, hogy Székely Mihály rekedtsége miatt az Operában elmarad a Don Carlos előadása. Szurka ekkor megjegyezte: – Érdekes! Tegnap, amikor találkoztam vele, még semmi baja se volt. Csak az tűnt fel nekem, hogy hidegen fogadta a köszönésemet. – Ennyit mondott, és utána jelentősen megérintette ujjával a hajtókába tűzött gombostűt, jelezve ezzel, hogy a rekedtség ezúttal nem egy meghűlés következménye. Nem csoda, hogy rövid időn belül a hiszékenyek – és ki nem volt az – minden pech, baj, csőd, kudarc előidézőjének Szurkát vélték, és amikor Petschauer Attila újból csak második lett a vívóolimpián, ezt a New Yorkban és környékén inkább tulajdonították Szurka gombostűjének, mint az

olasz Marzi kardjának. Tarjám hallatlanul mulattatta Szurka gyorsan ívelő karrierje. Milyen ostobák az emberek! Bedűlnek egy ilyen naiv mesének! *

Ekkortájt történt, hogy a New York bevétele hirtelen megcsappant. Esténként a kongó helyiségben tétlenül ácsorgott a pincérek hada. Érthetetlen módon, szinte egyik napról a másikra, még a leghűségesebb törzsvendégek is elmaradoztak. Köztük a „kapitány” is, Petschauer számtalan lemezének alanya, a lassú járású, flegma vívóbajnok, aki Tarján följegyzése szerint, még ha egyedül vacsorázott is, kacsát mindig egészet rendelt, és nagy késsel ő maga vágta szét. A gavallér bankvezért is hiába lesték, aki függetlenül a számla összegétől, még akkor is, ha csupán egy feketét fogyasztott, a főpincérnek, az italosnak és az ételhordónak külön-külön száz pengő borravalót adott. De nemcsak a nagy bukszájú vendégek, a menüt és komplettet fogyasztó kis szürkék is eltűntek, nyilván átpártoltak valamelyik szomszédos kávéházba. Mi lehet az oka?-töprengett Tarján. De a rejtélyt nem tudta megfejteni. Nincs dekonjunktúra, a kávéház színvonala semmit nem romlott, Olga, a felesége ugyanúgy vigyáz a koszt minőségére, a személyzet ugyanolyan udvarias, mint azelőtt volt. Mivel semmi más magyarázat nem adódott, Tarján is gyanúba fogta Szurkát. Egyszeribe hinni kezdett a legendában, amelyet ő maga talált ki és terjesztett el... *

A felszabadulás után, amikor átmenetileg sportáruházzá alakították át a New Yorkot, írók, művészek egy csoportja átköltözött a Népköztársaság úti Brazil eszpresszóba. Szurka is velük tartott. Akkor már eltávolodott a művészvilágtól, anyagbeszerző lett egy nagyvállalatnál. De a név, amelyet Tarján adott neki, rajta maradt továbbra is, csak a jelentése homályosodott el. Klári, a kedves vezetőnő, talán azt gondolta, hogy a rendes nevén szólítja vendégét, amikor így kiáltott felé: Szurka elvtársat kérik a telefonhoz! Lehet már tíz esztendeje, hogy itt hagyott minket, de én még ma is nagy hiányérzettel gondolok rá. Úgy hiányzik nekem Szurka, akárcsak a cigaretta. Amióta leszoktam a dohányzásról, nincs mire ráfognom a hullámzó közérzetet. Amióta nincs Szurka, megnövekedtek a kérdőjelek, semmire nincs magyarázat. Milyen jótétemény volt az a gombostű, általa az ember felmenthette magát a felelősség alól. Most, hogy nincs Szurka, ha valami nem sikerül, csak magamat okolhatom. UNDOR-FILM. Azelőtt az ember elment egy moziba, és attól függően, hogy vidám vagy szomorú filmet látott, nevetett vagy sírt egy sort. Úgy is mondhatnám, hogy pár órára kikapcsolódott. Erre már egyre ritkábban nyílik alkalma. Amióta mind művészibbé válik a film, az ember a moziban többnyire fél, borzad, irtózik. iszonyodik, és kikapcsolódásnak ez aligha nevezhető. Ha én mindenáron félni akarok, ahhoz. nekem nem kell moziba mennem. Belenézek az újságba, és olvasok egy hírt a levegő szennyeződéséről vagy a közúti balesetek ijesztő növekedéséről, aznapra már van elegendő félnivalóm. Jaj nekem, nehogy félreértsenek! Nem a giccset, nem a selejtet siratom vissza. Csak a szórakozást. Amire az ember még sokáig szívesen emlékszik. Amit nem kell a fejéből elhessegetni. Ami nem a szorongásos álmaiban tér vissza. Ezeknek a panaszos soroknak az írására az késztet, hogy mostanában több olyan filmet is játszottak, amely a kegyetlenség legvisszataszítóbb megnyilvánulásaival keltett undort a nézőben. Úgy látszik, a horror-filmek után most divatba kerülnek az undor-filmek. Mondanivalójuk (körülbelül): az ember lehet bármilyen gonosz, ocsmány, vérszomjas, azért a lelke legmélyéről egyszer mégiscsak előbukkan a vadállat. Vagyis bemutatni az emberben az örök, általános állatit. Hogy ezt művészi módon mutatja be, azt nem vitatom. A jogosultságát sem. És szívesen is nézném, ha....

Most jön a ha. Ha az, akit a végén lábánál fogva felakasztanak, akinek a fejét puskatussal szétverik, akit az úttesten hagynak vérébe fagyva, akibe egy csomó golyót eresztenek, akiben egy kést megforgatnak, akit agybafőbe vernek, akit autójával együtt a szakadékba taszítanak, szóval, ha az, aki pórul jár, a megátalkodott gazfickó volna. A fasiszta tömeggyilkos, az elvetemült kollaboráns, a rothadt panamista, a lelketlen gengszter stb. stb... De nem! Az áldozat mindig az, akivel mi rokonszenvezünk. Akit a szívünkbe zártunk, akinek a sorsáért izgulunk. A hős ellenálló, a derék rendőr, a haladó eszmékért küzdő tanító vagy újságíró, a csöppnyi földjét védő, becsületes farmer stb... Pardon! Azért van kivétel is. Nagy néha akad olyan film is, amelyben a gonosz lakol meg, és a jó nyeri el a jutalmát. Igen. De akkor arra azt mondják, hogy ponyva. *

Persze mindenki másképpen reagál egy filmre. Az a kérdés, hogy milyen szemszögből nézi. Példaképpen felhozom a nyugdíjas tagtársat, aki feleségével mögöttem ült egyik hétfőn a Fészek házi mozijában. A két amerikai című filmet vetítették Peter Fondával. Elérkeztünk a film legszebb jelenetéhez. Egy erotikától túlfűtött, csodálatos képsor: két fiatal egymásra találása, egybefonódása egy párizsi hotelszobában. Vad csókok, véget érni nem akaró ölelések. Aztán látjuk a lányt, amint lehunyt szemmel, ernyedten, aléltan fekszik az ágyban. A takaró lecsúszik, előbukkan a csupasz keble. A fiú meztelen felsőtesttel már az ablaknál áll. Kinyitja az ablak egyik szárnyát: gyönyörködik az éjszakai Párizs fényeiben. A szél meglibbenti a csipkefüggönyt. Ekkor hallom, hogy a nyugdíjas tagtárs odasúgja a feleségének – Majd az lesz a vége, hogy megfáznak... A MŰVÉSZ NAPLÓJA. A Vígszínház egyik jubileuma késztetett, hogy leemeljem a polcról Hegedűs Gyulának, az alapító gárda kimagasló tehetségű tagjának három könyvét: az Emlékezéseket, A beszéd művészeté-t és a Komédiá-t. Ha kihallatszik ebből a felsorolásból némi dicsekvés, az nem véletlen, mert valóban büszke vagyok színházi gyűjteményemre, amelynek nagyságáról képet nyújt az a tény, hogy Hegedűs Gyulának három könyvét is tartalmazza. Többet talán nem is írt, de egy színésztől ez is becsülendő teljesítmény. Hegedűst én tizennégy éves koromban láttam először, méghozzá parádés szerepében: Az ördögben. Nekem, a diáknak, akkor nem tetszett. Úgy beszélt, úgy viselkedett, olyan természetesen, mint általában az emberek az életben. A színháztól mást vártam. Nem tudtam, hogy ez a naturalizmus, sőt annak is egy sajátos változata, az a bizonyos vígszínházi játékstílus, amelynek Varsányi Irénnel együtt éppen Hegedűs volt az egyik megteremtője. Hunyady Sándor zseninek tartotta, és feljegyezte róla, hogy nem szeretett maszkot ragasztani. „Nem változtatta el a külsejét, sem a beszédjét. Mégis az egyik estén öreg volt, a másikon fiatal.” Eszemben tartottam, hogy Hegedűs valamelyik könyvében listát közöl a Vígszínháznak az első huszonöt esztendejében bemutatott színdarabjairól. Ezt kerestem, és végül is ráakadtam az Emlékezések-ben. Négyszáztizenhét művet sorol fel, Jókai balul sikerült színháznyitó darabjától, A Barangok-tól A piros bugyelláris-ig. Tanulságos jegyzék: kitűnik belőle, hogyan jutott el a lipótvárosi színház a francia bohózatokon keresztűt a magyar színművekig, miközben a fordítókból szerzőket nevelt magának, köztük Heltait, Molnárt, akiket aztán Bródy, Herczeg, Szomory és mások követtek. De kicsit most elkanyarodtam, mert másról akartam írni. Arról a naplórészletről, amelyre a lista keresése közben a Komédia című kötetben rábukkantam. A művész ugyanis egy ideig sorozatban írt

naplójegyzeteket az egyik napilapban. Találtam most köztük egy félelmetes feljegyzést – nem is értem, hogy első olvasásakor hogyan siklottam át felette. Kicsit hasonlít Noel Coward filmszkeccséhez, amelyre talán még sokan emlékeznek. Holdfényes tengeren úszó hajó fedélzetén egy nászutas pár a korlátra támaszkodva ábrándozik a jövőről, boldogságról, születendő gyermekekről. Aztán a kép kitágul, belekerül a hajó bordázata, és látjuk rajta a felírást: TITANIC. Hegedűs szóban forgó naplójegyzete egy bizonyos esztendő utolsó napján íródott. „Végre! – ujjong a művész – leírhattam ezt a dátumot. Sikerült tehát eljutni idáig.” Fellélegzik, hogy nagy nehezen átkínlódták, legyűrték, keresztülgázolták a távozó, gyalázatos, átkos esztendőt. „Elmúlt a háború, a kolera, a jégverés, a fagy, földrengés, tangó, pénztelenség, betegség.” Sokkal több jót nem vár a következő évtől sem, csak kevesebb rosszat, de már azzal is megelégszik. Aztán így folytatja: „Igazgatóm azt kívánta tőlem, hogy december 31-én premiert játsszam! Fél esztendeig nem játszottam, betegség, gyász, szomorúság gátolt meg benne. És most még ebben a ronda esztendőben kezdjek meg valamit? Nem játszom!” Végül elbúcsúzik az undok esztendőtől: fátyolt reá! Felejtsük el, ha lehet! Kezdjünk hozzá az újhozírja-bizalommal, Istenbe vetett hittel. Most pedig, ahogy a filmen, a hajó bordázatán megjelent a Titanic név, én ideírom csattanónak a naplójegyzet dátumát: 1913. december 31. A többit már tudjuk. Mégis megtoldom egy Szép Ernő-idézettel, Az Isten is János kezdő mondatával: „1914. június vagy július havában megnyílt a világháború...” MÓKUCI KÖSZÖNTÉSE. (Elhangzott a Fészekben, június 6-án.) Összegyűltünk, hogy ünnepeljük szeretett barátunkat, a kilencvenhat éves Mókucit, akit néha becenevén, Farkas Imrének is szoktunk szólítani. Felhasználom ezt a szép alkalmat, hogy felidézzek egy emléksort, amelyet már hat esztendeje készülök megírni az ünnepelttel kapcsolatban. Hatvankilencben a tengerentúlon vendégszerepeltem Fényes Szabolcs, Csikós Rózsi és a feleségem társaságában. Elvittünk egy kabaréműsort és benne egy darab Pestet Amerikába és Kanadába. New Yorkban, ahogy sétáltunk a Fifth Avenue-n, egyszer csak elénk lépett egy hölgy. – Bocsánat, hogy megszólítom önöket. Tegnap ott voltam az előadásukon. Én Nyáry Viola vagyok, a New York-i „Farkas Imre baráti kör” elnöke. Szeretném megkérni, hogy kedves költőnknek adják át a New York-i magyarok üdvözleteit, szívből jövő jókívánságait. Torontóban a Bloor Streeten szólított meg minket egy hazánklánya. – Bocsánat a zavarásért. Én a torontói „Farkas Imre baráti kör” titkára vagyok. Ha otthon lesznek, legyenek szívesek, hívják fel a Mestert, és tolmácsolják sok-sok torontói tisztelőjének az üdvözletét. Következett Montreal. Ültünk a Tokaj étteremben, ahol az elszakadt magyarok tanyáznak. Odalép egy idősebb úr az asztalunkhoz. Bemutatkozik, és elmondja, hogy már negyven évvel ezelőtt vándorolt ki családjával. Nem akar sokáig alkalmatlankodni, csak szeretne valamire megkérni minket. Közbevágtam: – Farkas Imre baráti kör? – Stimmel – felelte, amiből megállapítottam, hogy még mindig jól beszéli a nyelvünket. Minek szaporítsam a szót, annyi üdvözletet küldtek velünk Mókucinak, hogyha azt grammra mérik, akkor a mi menedzserünknek, „Miszter Bakszbaum”-nak, tekintélyes túlsúlyt kellett volna fizetnie a hazarepülésnél. Itthon aztán, amikor gondolatban végigfutottam a turné eseményein, és azt a három epizódot egymás

mellé raktam, megvallom, kicsit elszégyelltem magamat. Ha New Yorkban, Torontóban, Montrealban és ki tudja még hol, mindenütt a nagyvilágban létezik Farkas Imre baráti kör, hogy lehetséges, hogy éppen idehaza nincs? De a szégyenkezés nem tartott sokáig. Hamar tudatára ébredtem annak, hogy igenis, van itthon is baráti köre Farkas Imrének. Van bizony, csak illegálisan működik, vezetőség és szervezeti szabályok nélkül. Viszont sok-sok taggal rendelkezik, és azok mindig szeretettel gondolnak idős barátjukra, idézgetik verseit, sanzonjait, és borospohár mellett, emelkedett hangulatban az ő szép nótáit dúdolgatják: Nem tudok én néked csak virágot adni; Hívlak, akkor is, ha nem jössz; Megállok a keresztútnál – és azt a sokat emlegetett dalt, amely állítólag egy ötvenkoronáshoz íródott: Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki... Igen, a barátok emlékeznek még a nagy sikerű operettekre is: Nótás kapitány, Iglói diákok, Túl a nagy Krivánon, hogy csak párat említsek a díszes listáról. Bár az operett értéke mifelénk most devalválódott, Farkas Imrének nem kell szégyenkeznie miattuk. Hadd utaljak ezzel kapcsolatban Lakatos László mondására. A Zeneborsa bemutatóján egy újságíró megkérdezte tőle, rangos író létére nem tartja-e méltatlannak, hogy librettó írására adta a fejét. Lakatos így válaszolt: – A műfajok között nem szabad disztingválni. Aki egy jó operettet ír, az előtt én leemelem a kalapomat. Aki egy rossz operát, annak nem köszönök vissza. Farkas Imre jó operetteket írt. Akkor értek el százas szériákat, amikor a huszonötödik előadás színlapját arany betűkkel nyomtatták, és néha az is megesett még, hogy egyik-másik színdarab megbukott. Ezt azért mondom, mert manapság a bukás ismeretlen fogalom. A kiterjedt bérletrendszer és a szervezés segítségével bármit el lehet százszor játszani. A bukott darab ma éppen olyan hiánycikk, mint átmenetileg a gombostű és a fogvájó. Néha már nosztalgiával gondolunk vissza egyegy régi bukásra: Istenkém, milyen szép is volt az, négy előadás után levették a műsorról. Ez most nem fordulhat elő. Az állam minden színházjegyhez átlagban harminc forint hozzájárulást fizet. Tehát a színigazgató ma páholyban ül. A szerző is. A színész is. Mindenki, aki a színházhoz tartozik. Farkas Imre idejében, páholyban még csak nézők ültek. És ezzel már el is érkeztem a gratuláláshoz. A klub választmánya és a baráti kör nevében kívánok tartós, jó egészséget a Fészek legrégibb, életkorát tekintve legidősebb, de lélekben talán legfiatalabb tagjának, a mi kedves Mókucinknak. MEGINT AZ ÖREGEDÉS. Néhai barátomról, Bús Feketéről mondják, hogy mint fiatal házas, ha kiment a lóversenyre, a feleségének mindig azt hazudta, hogy orvoshoz megy. Öreg korára már restellte, hogy annyit jár orvoshoz, és ha elment a vérnyomását megméretni, a feleségének azt mondta, hogy lóversenyre megy... * Új barátokra az embernek azért van szüksége, hogy a régi történeteit újból elmondhassa. * – Fáradt vagyok! – Hívd fel a telefondoktort! Ezen a héten a tavaszi fáradtságról beszél, és tanácsokat ad. – Nem hívom fel. – Miért? – Fáradt vagyok! *

A fiatalokat dédelgetik, az öregeket istápolják, csak a középkorúaknak nehéz a helyzetük. *

Ismerős hölgy megállít a Katona József utca sarkán. – Mit szól ehhez a hirtelen időváltozáshoz? Esküszöm, én két napja alig állok a lábamon, olyan pocsékul érzem magam. Maga hogy van? Felelni akarok, de gyorsan elébe vág: – Jaj, nehogy azt mondja, hogy jól! *

Ide hallgass, öregem! Nem tudom, te hogy vagy a betegségekkel, de nekem az évek során sikerült annyi bajt összegyűjtenem, hogy most, ha bemegyek egy kórházba, és a liftesnő megkérdi tőlem, melyik emeleten álljunk meg, azt felelem: Mindegy, drágám, amelyiken akarja... *

Az ember, amíg él, folyton keresi az élet értelmét, és a végén még a szemüvegtokját sem találja... *

– Azért az öregkornak is megvannak a szépségei. – Egyet mondj! BILL-LEL TÖRTÉNT. A fiatalságomat idézem vissza, amikor most leírok egy színházi vonatkozású, derűs történetet. Ehhez hasonlókkal töltöttem meg valamikor a Színházi Élet-ben A hét humora című rovatot. Azzal a különbséggel, hogy akkor én kiagyaltam azt, ami Bilicsi Tivadarral történt, most pedig ő maga, az ötszörös nagyapa beszélte el nekem az esetet. A hitelesség kedvéért még hozzáfűzöm, hogy akkor, amikor legutóbb közreműködtünk Farkas Imre szerzői estjén. (Persze, ez már kicsit bebiztosításnak hangzik, mint amikor egy viccet azzal vezetnek be, hogy kérem, ez valóban megtörtént.) Szóval, megy Bill az utcán, és megállítja egy járókelő. – Művészkém, ne haragudjon, hogy ismeretlenül megszólítom, csak gratulálni akarok. Láttam múltkor az Erkelben, abban a Vidám tavasz című műsorban. Művészkém, maga egy „bilológiai” csoda! Nyolcvanéves korban így táncolni, énekelni... Bill közbevág: – Még csak hetvennégy vagyok! A pasas megértően bólint. – Igaza van. Evvel a kondival nyugodtan letagadhat hat esztendőt. NYELVTUDÁS. Csortos II-ről, azaz Simai Edéről nemrég megemlékeztem a naplómban, fölelevenítve egy harminc évvel ezelőtti találkozásunkat. A Torontóban élő művésztől most levelet kaptam, amelyben arról értesít, hogy a kanadai állam nyolcvanadik születésnapja alkalmából szép kitűntetésben részesítette. Simai száznégyszer játszotta el Torontóban Miller Alku című színművében az öreg bútorkereskedő, Solomon szerepét. Egy újságíró megkérdezte tőle, hogy nem jelentette számára nehéz feladatot a rossz angol nyelvtudás érzékeltetése. – Egyáltalán nem – felelte Simai -, mert én egyébként is ilyen rosszul beszélek angolul. MICHEL VERSEI. Örök szerelme az embernek legfeljebb egy szokott lenni, de neves hazánkfia, Michel Gyarmathy kivétel: neki kettő is adódott. A színház és szülővárosa: Balassagyarmat. Ez érződik ki azokból a versekből, amelyeket egy füzetbe gyűjtve most megküldött barátainak, köztük, egy kedves dedikáció kíséretében, nekem is. Ez már a második versgyűjtemény, amelyet a világhírű tervező Párizsban, magyar nyelven, saját kiadásában megjelentetett. A Folies Bergere hatvanhat éves igazgatója, aki már négy évtizede Párizsban él, szívében megmaradt magyarnak. A hazaszeretet sokféleképpen megnyilvánulhat. Gyarmathy esetében azokban az őszinte érzésekben jut kifejezésre, amelyek őt versek írására ösztönzik. Még abban a gáláns gesztusban is, ahogy a Párizsba érkező magyaroknak szabad bemenetet biztosít a színházába. Az egyik versében egy szorongását veti papírra: mi lenne, ha a végrendeletében elfelejtene intézkedni a szabadjegyekről? A pesti turisták talán még az égbe is utána mennének reklamálni... Valóban, a kevés valutával rendelkező pesti turistának a méregdrága Párizsban kapóra jön ez a kis

kedvezmény. Enélkül aligha láthatná a Folies csillogó revüjét, amelynek címe, egy régi hagyományhoz alkalmazkodva, mindig tizenhárom betűből áll, és a Folie szó sose hiányzik belőle. J’aimeá la Folie... Szeretem az őrületig... CÍMEK. Csak képzettársítás kapcsolja ezt a följegyzést az előbbihez. Azt írtam, hogy a Folies revüjének címe mindig tizenhárom betűs. Molnár Ferenc a hétbetűs darabcímeket szerette: Az ördög, A farkas, A testőr, Színház, Olympia. Szenes Bélának a tíz betű volt a kabalája: Az alvó férj, A buta ember, Nem nősülök, Végállomás. Egy jó cím, amely fölkelti a néző vagy az olvasó érdeklődését, nagy nyereség. A legsikerültebb regénycím, amelyre visszaemlékszem, Szederkényi Annától származik: Amíg egy asszony eljut odáig. Különböző változatait sokáig láthattuk viszont az újságok riportjai felett. Amíg egy tőzsdés eljut odáig, Amíg egy akta eljut odáig... A közelmúltban egy Beckett-cím ért el hasonló karriert: Godot-ra várva... Ezt is sok mindenre alkalmazták, már szinte közhely lett belőle. Általában a rövid címek a hálásak. Már csak azért is, mert a keresztrejtvény népszerűsíti azokat. Ibsen-színmű? Természetesen a Nóra. Zola regény? Nana. A magyar drámairodalom egyik legismertebb műve Gárdonyi Géza alig játszott színdarabja: A bor. Nem kis részben azért, mert a címe csupán négy betű. Vízszintesen vagy függőlegesen. Az utóbbi évek legrosszabb címe egy filmet hirdetett: A gamma-sugarak hatása a százszorszépekre. KERESZTREJTVÉNY. Egy gyakran visszatérő definícióra nagyon haragszom. Három betű: Törülközővel fésülködik. A megfejtés: Tar. Annyi más meghatározást találhatnának: kopasz, gyér hajú, kevés hajú és így tovább... Törülközővel fésülködik? Miért kell velünk gúnyolódni? LAKÁSSZINHÁZ. Már régen tervezem egy kísérleti színház létrehozását, de helyiség hiányában eddig nem tudtam megvalósítani. Most elhatároztam, hogy feláldozom kétszoba-hallos lakásom egy részét a kulturális célra. Eredetileg ugyan pinceszínházra gondoltam, de a Házkezelőség elutasított azzal, hogy a pincében a téli tüzelőt tárolják, és az is van olyan fontos, mint a szórakozás. Igy aztán maradt a lakás, mint egyetlen lehetőség. Úgy gondoltam, hogy a hallt nevezném ki színpadnak, a nézőtér pedig a hallból nyíló előszobában lenne, ahol ha kicsit összeszorulnak, húsz nézőt is elhelyezhetek. A büfé a konyhában lesz. Ami a programot illeti, már van célkitűzésem. Jelzem, célkitűzést sokkal könnyebb találni, mint helyiséget. Iskoladrámát mutatnék be, mert abból nem lehet semmi baj. Egy vásári népi komédia se lenne rossz, azt se igen szokták lerántani, de tudja isten, én valahogy az iskoladrámában látok nagyobb fantáziát. Minél régebbit szeretnék, lehetőleg a XVI-ik századból. Ha találok latin nyelvűt, akkor annál kötnék ki, mert nálunk még nyáron a tikkasztó kánikulában is tekintettel kell lenni a magasabb igényekre. Egyébként egy húsz személyt befogadó színházban teljesen mindegy, hogy mit adok. Akármit eljátszhatok en suite három évig, zsúfolt előszoba előtt. Megfordult a fejemben az is, hogy valami egzotikumot tálalok fel, de arról lemondtam, mert az ma már Kazimír privilégiuma. Valamikor, nyári estéken, ültünk a budai zöldvendéglőben, ettük a rántott csirkét, és közben arra gondoltunk: a Színkörben most énekli Honthy a tangót. Jelenleg az juthat az eszünkbe, hogy a Körszínpadon Drahota most teszi fel a sumér maszkot. Mert a pesti nyár fő attrakciója már évek óta Kazimír újabb és újabb misztériuma, amely mindig távoli vagy ősi tájakon kalandozik. Ebben vetélkedni vele nem akarok, de nem is tudnék. Még neki is nehéz a dolga, egy

misztériumot beleszorítani a BNV pavilonjába, mit kezdenék vele én egy első emeleti lakásban? Jó nekem az iskoladráma is, biztos vagyok benne, hogy arra is tódul majd a nép. Ha esetleg a jegyekért verekedni fognak, kihívatom az URH-t. *

Örökké büszke leszek rá, hogy a világ első lakásszínházának a megalapítása az én nevemhez fűződik majd. Még csak a gazdasági részt kell egy kicsit átgondolni. Kétségtelen, hogy látványossággal nem szolgálhatok, húsz jegy árából egy iskoladrámát pompásan kialakítani lehetetlenség. De hát erre a szűk méretű hall különben sem alkalmas, ott csupán jelzésekkel lehet dolgozni. Ráfizetés viszont semmiképpen nem adódhat, hiszen az állam minden színházjegyhez harminc forint hozzájárulást fizet, vagyis az én esetemben, húsz jegynél napi hatszázat. Ahogy most ezt leírtam, felvillant bennem egy újabb elgondolás. Hajlandó vagyok az állammal egy üzletet kötni. Fizesse nekem a hozzájárulásának a felét, és ennek fejében én lemondok a lakásszínház alapításáról. Ez nekem napi háromszáz forint tiszta jövedelmet jelentene, az államnak pedig ugyanennyi megtakarítást. Tehát én is jól járnék, és az állam is jól járna. A közönségről nem is beszélek. A FÉSZEK HUMORA. Min nevettek e héten a Fészekben? – kérdezték hajdan a hölgyek Intim Pistától, amikor az már minden pletykát kimerített. Dicséretére legyen mondva, Intim Pista mindig tudott szolgálni egy viccel, egy anekdotával, egy derűs történettel, amely a Fészek tagságát megnevettette. Teszem azt, elújságolta, hogy a nyelvbotlásairól ismert Brucksteiner igazgató megint kitett magáért. Egyik klubtársát meg akarta vigasztalni azzal, hogy senkinek az élete nem fenékig tejföl, és ehelyett azt mondta, hogy senkinek nem tejfölös a feneke. De nemcsak ilyen blőd bruckiádák, hanem elmés, szellemes mondások is bőven akadtak Intim Pista tarsolyában: Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Herman Lipi bácsi és még sokan mások gondoskodtak a mindenheti betevő humorról. *

Igazán nincs szándékomban egy demokratikus Intim Pista szerepére pályázni, csak úgy elgondoltam, mennyire zavarba kerülnék, ha manapság kíváncsi elvtársnők feltennék nekem a kérdést: – Min nevettek e héten a Fészekben? Tényleg, min nevettek? És nevettek-e egyáltalán? Hát a kártyaszobában nem, de ez érthető. A römizők általában némán, halálkomolyan merednek lapjaikba, nevetéssel nem akarják kihívni maguk ellen a bosszúálló Piatnik haragját. Az ultizók és bridzsezők se nevetgélnek, inkább mérgelődnek és ordítozva veszekednek egymással, egészen addig, amíg Elemér, a játékterem felügyelője meg nem fenyegeti őket a toronyszobába való száműzetéssel. De ez csak a kártyaszoba, a klubnak egy parányi része. Mi a helyzet a többi teremben? A presszóban, az étteremben, a hallban vagy odakinn, a kellemes, hűs kertben? Ha engem kérdeznek, akkor csak azt mondhatom, hogy olyan nevetést, amelyre fel kellett figyelni, e héten nem hallottam sehol se. A múlt héten se. Sőt, tovább megyek. Nem is emlékszem vissza, hogy mikor hallottam utoljára. Azért ezen már érdemes egy kicsit elgondolkozni *

Kivesztek talán a szellemes emberek? Nem valószínű. A profik – ha nem is Molnár és Heltai szintjén – bizonyára ma is tudnának „jókat” mondani, de humorban nagy a kereslet, és ezért ők tartalékolják az ötleteiket. Okosan teszik, mert a jó poén, ha egyszer elhangzott, hamar elterjed, és akkor már nem lehet megírni. A profik tehát sztrájkolnak. És az amatőrök? Sajnos, nincs utódja Salamon Bélának és Sebestyén Dódinak, a két fáradhatatlan körbejárónak, akik asztaltól asztalhoz menve mesélgették, mit mondtak este a társalgóban, amivel nagy sikerük volt. Az a típus is fogyóban, amelynek Balassa Jancsitól a drága Szendrő Jóskáig minden generációban akadt egy-két képviselője:

a színház belső életét, az „atelier”-t ironikusan látó, jó humorú színész. Hiányzik a távol levő Halmai Imre is, örökös bohóckodásával, és Alfonzóra se lehet már nagyon építeni. Érett művésszé komolyodott: asztaltársaságot már nem mulattat, csak közönséget. De nehezen is találna társaságra. A tagok többsége csak pillanatokra ugrik be, a pultnál állva hajtja fel az animáló kávét, és már rohan is tovább: tévé, rádió, szinkron, ahová a diszpó éppen szólítja. Ideje sincs a nevetésre. * Okot tehát találunk eleget. De még így is érthetetlen, hogy a Fészekben most nem nevetnek annyit, mint nevettek valamikor Intim Pista idejében, a két háború között, egymást követő válságok szorításában. Hogy lehet ez? Hiszen ma hasonlíthatatlanul jobb a közérzet, jobb a hangulat, és nagy általánosságban gondtalanabbul is élünk. Vagy lehet, hogy éppen ezért nevetünk kevesebbet? Lehet. Mert, ahogy visszaemlékszem, a régi Fészek humorának egyik fő forrása a művészek anyagi ziláltsága volt. A viccek ebből a témakörből születtek. Alapsémák: Hogy pumpolt meg a művész egy gazdag embert a klubban? Mit mondott a művész a végrehajtónak, aki foglalni jött hozzá? Hogy íratta fel a művész a cechjét a főúrral? Hogy kunyerált előleget a művész a direktortól? Mit mondott a háziúr, amikor a művész halasztást kért a házbértartozásra? Stb. stb.... Ilyen témákra épültek a viccek, és ez az akasztófahumor váltott ki oly sok nevetést a régi Fészek falai között. És ha így nézem, ebből a szemszögből, akkor arra a kérdésre, hogy min nevettek e héten a Fészekben, ezt válaszolom: hál’ istennek semmin, hölgyeim, kezeiket csókolom. JUBILEUMI AJÁNDÉK. Megtudtam, milyen meglepetést készít elő a Fészek jövőre, fennállásának hetvenötödik évfordulójára: átalakítja az egyik termet kávéházzá. Már kajtatják is a megfelelő berendezési tárgyakat, hogy a tagoknak igazi kávéházi kényelmet, tökéletes illúziót nyújthassanak. Mit remél a klub vezetősége az új létesítménytől? Legfőképpen a sokak által hiányolt művészeti közélet kialakulását. Mert ne szépítsük: vitatkozó csoportot a Fészekben ez idő szerint legfeljebb csak egy elvesztett futballmeccs után láthatunk. Egy színházi premier, egy kiállítás vagy egy könyv körül soha nem izzik fel annyira a levegő. Félre ne értsenek, én nem a muszáj-vitákat reklamálom, amelyekben kötelező a részvétel. Azokat a spontán kirobbanókat keveslem, amikor egy társaság az időjárásról vagy valami más jelentéktelen témáról beszélget, majd egyszer csak bedob egyikük egy irodalmi vagy művészeti kérdést, és azon aztán úgy összecsapnak, hogy még a falak is belerengenek. Ilyen vitákra manapság ritkán kerül sor, nem is igen kerülhet, mert életformánkból kezd végleg kimaradni a beszélgetés. Mi okozza ezt: a felgyorsult életritmus vagy egyeseknél a túlzott igénybevétel? Egyfajta közöny, vagy az érdeklődés teljes hiánya? Nem ártana megvizsgálni. Miért hunyt ki az emberekből a kíváncsiság? Nemhogy a különböző művészeti ágak képviselői, de még egy-egy ágon belül is kevesen érdeklődnek társaik munkája iránt. És ezért nem is beszélgetnek. De vajon ez a tunya állapot megváltozik-e majd attól, ha a művészklub egyik termében az asztal lapja márványból lesz, és az újságot rámába helyezik? Talán igen, talán nem. Mindenesetre ki kell próbálni. Mert az már kiderült, hogy a klub mai formájában nem tudja pótolni, helyettesíteni a kávéházat. *

Bevilaqua nagyszerű könyvében, a rengeteg adatot felhalmozó Pest-Budai Kávéházak-ban nyomon követhetjük a kávéházak megtermékenyítő szerepét irodalomban és művészetben egyaránt. Ha nincs Báthori kávéház, ahol Balszélfogónak nevezett törzsasztal mellett Hevesi Sándor, Márkus László és Bánóczi László napról napra találkoztak író– és művészbarátaikkal, talán sohase születik meg a magyar színpadművészet legjelentősebb szellemi forradalma: a Thália Társaság. Az is művészettörténeti tény. hogy a magyar impresszionizmus és a naturalizmus is kávéházban született és érlelődött, nevezetesen a Japánban, ahol Szinyei Merse és Lechner Ödön Muskátli-asztala a

legkülönbözőbb irányzatú művészeket toborozta össze. Osvát asztaláról a New Yorkban már sokan megemlékeztek, akárcsak Kiss József Korona és Centrál kávéház-beli irodalmi levegőt teremtő Kerek-asztaláról. Ezeknél az asztaloknál születtek a két legnagyobb hatású irodalmi folyóirat: a Nyugat és A Hét számai. Vajon mik születnek majd a Fészek kávéházában a márványasztalok melletti beszélgetésekből? *

Ha elgondolom, én mennyit köszönhetek a kávéházi beszélgetéseknek! A Kortársak és sorstársakban már érintettem, hogyan alakult pályám, és hogyan formálódtam én váltakozó törzsasztalok mellett, a Balaton kávéháztól a New Yorkig. Mostanában sokszor gondolok, fájó hiányérzettel, nem is a régi New Yorkra, már a nemrégi Hungáriára is, ahol Andor bátyámmal nemegyszer késő délután keltünk fel az ebédező asztaltól, mert addig tartott a „duma” Czibor Jánossal, Vas Pistáékkal, Kőműves Imrével, Gáti Jóskával, Demeter Imrével – csak lélegzetet veszek és folytatom a névsort -, Havas Ernő, Bánki Zsuzsa, Barlay Gusztáv, Bródy Bandi. Bodó Béla, Gelléri András és Baba, Tabiék, Szánthó Dénes és a többiek, akiket most hirtelenjében kifelejtettem. Manapság ennyi ember egy asztal körül legfeljebb tízévenként verődik össze, és akkor is csak érettségi találkozókon, mi pedig a Hungáriában évekig csaknem mindennap teljes számban együtt ültünk. A diskurzus, amint mondom, néha késő délutánig is elhúzódott, mert mindig találtunk horogmondatot, amellyel a távozni készülőt maradásra bírtuk. Kávéház a Fészekben – kétségtelenül jó ötlet! Csak nyíljon meg minél hamarabb, mielőtt még végleg leszoknánk a beszélgetésről. Hadd rögzítsek itt egy helyzetképet. A múltkor ülök a Fészek presszójában és látom, hogy egy kolléga a pultnál issza a dupláját. Odaszólok neki: – Gyere, ülj le, beszélgessünk egy kicsit! Úgy nézett rám, mintha nem jól hallana. – Hogy mit csináljunk? – kérdezte. – Beszélgessünk. – Miről? – Akármiről. Annyi téma van. Láttam az arcán, azt hiszi, hogy viccelek vele. Talán kissé meg is sértődött. – Ne hülyéskedj – mondta, és már fordította el a fejét. Hát így állunk a beszélgetésekkel. Akiben megvan a szándék, az nem talál partnerre. Múltkor például arról panaszkodott nekem valaki, hogy akárkivel próbál beszélgetni, az pár szó után otthagyja őt, és rohan a kártyaszobába, ahol várja az ulti-, a römi– vagy a bridzsparti. Szégyellősen lesütöttem a szememet. Éppen ultizni készültem. Hát ez már egy nehezebb probléma: még ha meglesz is a kávéház, a kártyázókat rábírni, hogy mondjanak le a szórakozásukról egy magvas beszélgetés kedvéért. Azért erre is kínálkozik megoldás: próbáljunk meg pénzbe beszélgetni...

Table of Contents 1974 1975