KEGYELTEK, BIZALMASOK ÉS ELLENSÉGEK ACZÉL GYÖRGY POLITIKÁJÁBAN

xxx

SZÖVEG: Bozóki András FOTÓK: MTI

KEGYELTEK, BIZALMASOK ÉS ELLENSÉGEK ACZÉL GYÖRGY POLITIKÁJÁBAN A Kádár-korszak „kultúrpápája” Aczél György volt. Írók, filmrendezők, színházi emberek félték, rettegték, vagy éppen vacsoráztak és barátkoztak vele. Akik bementek hozzá, azokkal gyakran összekacsintott, érzékeltetve, hogy „óvatosan kell beszélnünk, mert lehallgatnak bennünket”. Minden idegszálával arra törekedett, hogy a korszak kiemelkedő alkotóit, művészeit és gondolkodóit megnyerje magának, ám egyszersmind éreztesse velük a hatalmát. 102

Hamu és Gyémánt •

•


•

103

xxx

czél neve elválaszthatatlanul összefonódott Kádár Jánoséval. Ő azt igyekezett megvalósítani a kultúrpolitikában, amit Kádár a társadalompolitikában. Aczélnak nem volt önálló politikája, csupán sajátos politikai stílusa. Csak abban az értelemben volt reformer – ha ezt a kifejezést vele kapcsolatban egyáltalán használhatjuk –, amilyen értelemben Kádár az volt: a kompromisszumok „robotosaként” a diktatúra élhetőbbé tételében, „puha” mivoltának fenntartásában volt érdekelt. Nem az intézményes változásokat, hanem a rendszer olajozottabb működtetését kívánta. Nem hitt a demokráciában. Úgy vélte, hogy az adott lehetőségek között a kádári kommunista rendszer a legjobb választás, mert ennél csak rosszabb jöhet. Aczél szerint a Kádár-rendszer alternatívája csak a sztálinista vagy fasiszta rendszer lehetett volna, így – önképe szerint – ő még mindig a „kisebb rosszat” képviselte. Aczél a politikai megoldásokat a kádári politikai kultúra elmélyítésében látta. A diktatórikus rendszert a személyes kapcsolattartáson, az egyénre szabott jutalmakon és büntetéseken alapuló, bizánci stílusú, „mézesmadzag-politizálással” puhította fel.

Aczél politikai befolyásának korszaka az 1960-as évek közepétől az 1980-as évek közepéig tartott, tehát egybeesett a Kádár-rendszer sikereivel. Ebben az időben értelmiségi társaságokban előbbutóbb szóba került a neve. A mendemondák szerint egyesek megállapodást kötöttek arra, hogy aki Aczél nevét kimondja, tíz forintot fizet. Mégis sokan automatikusan kimondták a nevét, alakja közszájon forgott, így valóságos fontosságánál nagyobbra 104


•

nőtt. De Aczél épp ezt akarta: hogy róla beszéljenek, ne a rendszerről. Ha már szidni kell valakit, inkább őt szidják, mint a rendszert. És persze inkább szidják őt, mint Kádár Jánost – s ezzel súlyos terhet vett le Kádár válláról. Aczél hiú ember volt: büszke arra, hogy róla beszéltek, vele vacsoráztak, neki dedikálták az írók új könyveiket. Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy ha úgy alakult, sértődékenységében akár évekre is szilenciumra ítélt alkotókat, akikről megtudta, hogy rossz véleményt mondtak róla. Az 1956-os forradalom leverése utáni időszak kultúrpolitikája az első években még Szirmai István nevéhez kötődött, amelyet a nyugati kultúra és a tömegkultúra felé tett nyitás jellemzett. Nemcsak a társutas, haladó, nyugati írók könyveinek közlése tartozott ide, hanem a populáris kultúra szintjén, a televízióban nagy népszerűségre szert tett Ki mit tud? és a Táncdalfesztivál megrendezésének engedélyezése is. Csak az 1960-as években bontakozott ki a maga teljességében Aczél kultúrpolitikai gyakorlata: a lekötelezések és érdekkijárások „adok-veszek” világa és a „felvilágosult mutyizás” politikai kultúrája. A kádári kompromisszumok aprómunkáját és a politikai konszolidáció programját a kultúra ellenőrzésének területén Aczél hajtotta végre. Kádárt nem érdekelte az úgynevezett magas kultúra, és idegenül mozgott az értelmiség köreiben. 33 éves uralma alatt csak néhány alkalommal kerített sort arra, hogy az értelmiség kiemelkedő képviselőivel személyesen is találkozzék. Ezt a feladatot mintegy „lepasszolta” őszinte hívének, Aczél Györgynek. A Kádár-korszak diktatúra volt, de természetesen nem a proletariátus diktatúrája, hanem az egyetlen Párt diktatúrája a társadalom fölött. Nem véletlen, hogy később, a rendszerváltás idején, minden kelet- és közép-európai rendszerváltó mozgalom legfontosabb követelése az volt, hogy a kommunista párt törvényeken felül álló mivolta kerüljön ki az alkotmányból. A magyar kommunista vezetők – köztük Aczél György – beszédeikben barátinak, sőt „testvérinek” tekintették a Szovjetuniót, amelynek csapatai Magyarországot 1945-től egészen 1991-ig megszállva tartották. Ehhez képest másodlagos, hogy Aczélt Moszkvában nem kedvelték, s olykor Kádárt is igyekeztek rábeszélni menesztésére. Kádár azonban tudta, hogyha Aczélt meneszti, ő lehet a következő, akinek mennie kell. Kádár nevelőszülőknél, Aczél lelencházban nőtt fel – társadalmi kitaszítottságukat tekintve számos hasonlóságot mutatott a gyerekkoruk. A kommunista mozgalomban egyikük sem tartozott a moszkoviták közé. A Rákosi-korszakban mindkettőjüket bebörtönözték, rövidebb ideig együtt is ültek. Bízhattak egymásban, hiszen a sztálinizmusból egyszerre és hasonló kö-

Fogadás balról Kádár Jánost kultuszminisztere köszönti a Ferihegyi reptéren

rülmények között ábrándultak ki, de az 1954–1956-os évek reformer kommunistáira egyformán gyanakvással tekintettek. 1956 után mindketten úgy vélték, hogy Nagy Imre túl messzire ment, és ezzel a rákosista restauráció veszélyét hívta elő. 1957től Kádár pártvezérként tudhatta, hogy a párt politikájának keretei között a szélsőségek elleni küzdelem és az értelmiséggel való párbeszéd híve. Tudta azt is, hogy rendszere akkor és addig lesz elviselhető, amíg egyes társadalmi csoportoknak kedvezményeket tud adni, s velük a párbeszéd látszatát fenn tudja tartani. Kádár tudta, hogy szüksége lesz Aczélra, mert – vele ellentétben – Aczél értett az értelmiségiek nyelvén. Aczél pályája akkor kezdett felfelé ívelni, amikor a kommunista rendszer restaurációja befejeződött. Akkor, amikor a totális diktatúrát felváltotta a puha diktatúra; amikor a közvetlen „agitáció és propaganda” szerepét a jóval áttételesebben működtethető kultúrpolitika vehette át.

Az Aczél György nevéhez fűződő, differenciált elnyomásra épülő kommunista kultúrpolitika a „Tiltás, Tűrés, Támogatás” kategóriáit állította fel. Ez volt a nevezetes „három T”politikája. A szocializmus mellett elkötelezett, valamint a társutasnak tekintett „haladó” írók műveit támogatták, az ideológiailag semleges vagy a rendszerrel nem rokonszenvező, de marginális hatású műveket megtűrték, végül a rendszerrel „ellenzéki-ellenséges” jellegűnek minősített produktumokat betiltották. A rendszer nem volt feltétlenül rugalmatlan: „jó magaviselet” – értsd: lojális gesztusok gyakorlása – esetén a rosszabb kategóriából át lehetett kerülni az előnyösebb kategóriába, illetve „rossz magaviselet” esetén a hátrányosabba. Előfordult, hogy néhány, máskülönben gyakran kiadott írót (Csoóri Sándor, Csurka István) egyéves „szilenciumra” ítéltek, másokat hos�szabb-rövidebb időre tilalmi listára tettek. Mindezeken túl, a kultúrpolitika képviselői az ellenzéki-félellenzéki csoportok


•

105

xxx

Aczél családja körében, 1963-ban

megosztásának céljából igyekeztek elmélyíteni a kulturális törésvonalat a „népiek” és az „urbánusok” között, amelyek a magyar értelmiségben már régóta léteztek. Noha Aczél maga zsidó származású kommunista politikus volt (fiatal korában aktív szerepet játszott az antifasiszta és cionista mozgalomban), 1945 után zsidó identitását abszolút háttérbe szorította, és kizárólag kommunistaként beszélt önmagáról. Mindez lehetővé tette számára, hogy a népi-urbánus ellentétben cinikus módon az értelmiség megosztottságának elmélyítésére törekedjék, sőt – helyenként még Kádárral szemben is – a „népi” vonalat támogassa. Jellemző módon azonban a népieknek azt mondta, hogy „miért közösködtök ti ezekkel a zsidókkal?”, az urbánusoknak pedig azt, hogy „mi közötök van ezekhez az antiszemitákhoz?”. Ezzel sikerült is jól összeugrasztani őket egymással. Nem kétséges, hogy Aczél a párturalom stabilizálása érdekében az „oszd meg és uralkodj” klasszikus politikai elvei szerint járt el.

Aczél a korszak kiemelkedő alkotóit igyekezett a rendszer szolgálatába állítani, vagy – ha ez nem sikerült – legalább a „békés egymás mellett élés” gyakorlatát megvalósítani. Aczél nem csapatot akart szervezni maga köré, hanem „udvartartást”. A szimbolikusan legfontosabb személyeket megpróbálta az „udvar” környékén tartani. Arra törekedett, hogy a kedvezmények, privilégiumok és javadalmak elosztásánál személye megkerülhetetlen legyen. Ezért volt politikai stílusa bizánci jellegű, amely – Révész Sándor pontos kifejezésével – a „kegygazdálkodáson” alapult. Abból indult ki, hogy ha a legkitűnőbbeket, a legbefolyásosabbakat, a 106


•

legnagyobb presztízsű értelmiségieket látványosan megbékíti, akkor az értelmiségiek azok magatartását fogják utánozni, s elfogadják a rendszert. Ezt a mintateremtést és mintakövetést nevezte „konszenzusnak”. A politikai konszenzus megvalósítása érdekében Aczél számára az volt a legfontosabb, hogy a legkiválóbbakkal – beszélő viszonyban maradjon. Hogy eljátszhassa patrónusuk szerepét. Talán úgy vélte, ha az „udvar” puhán kezeli a cenzúrát, és – bizonyos keretek között – patronálja a minőségi kultúrát, nem fog hiányozni az értelmiségnek a demokrácia. Aczél hiúsági kérdést csinált abból, hogy a fenti kiválóságok szóba álljanak vele. Jól ismerte az emberi hiúság természetét, és a legnagyobbakra is a hiúságuk révén hatott. A kiugró tehetségeket igyekezett mielőbb felkarolni: Kocsis Zoltán és Ránki Dezső például huszonévesen Kossuth-díjat kapott, igaz, ezzel még nem sikerült a rendszer szolgálatába állítania őket. Az aczéli „kegygazdálkodás” olykor furcsa fordulatokat produkált. Herskó János mesélte, tudomására jutott, hogy Aczél ki akarta őt rúgatni a Mafilm egyik stúdiója éléről, mert hozzájárult Magyar Dezső később indexre tett Agitátorok című filmjének elkészítéséhez. Herskó bement Aczélhoz, hogy tisztázza, igazak-e az eltávolításáról szóló hírek. Ekkor váratlanul bejött a szobába Kádár János. Aczél gyorsan váltott és ezt mondta: „Kádár elvtárs, engedd meg, hogy bemutassam Herskó Jánost, a Színház- és Filmművészeti Főiskola új főigazgatóját.” Herskó szinte levegőt se kapott e fordulat hallatán. Nem kevesen akadtak viszont olyanok – mint Mészöly Miklós, Nádas Péter, Esterházy Péter, Eörsi István, Petri György –, akikkel Aczél egyáltalán nem tudott szót érteni. Az olyan radi-

Tűrtek és tiltottak. Kis irodalmi szemle a szocializmus kultúrájából.

kális művészek és gondolkodók, mint Balassa Péter, Erdély Miklós, Fehér György, Hajas Tibor, Heller Ágnes, Jeles András, Kis János, Konrád György, Szelényi Iván, Szkárosi Endre, Tamás Gáspár Miklós, Tarr Béla, Vajda Mihály, Wahorn András és mások integrálhatatlannak bizonyultak számára.

Miklós, Örkény István, Varga Imre és társaik. Itt azokról az alkotókról volt szó, akik a politikai rendszertől függetlenül hazai és nemzetközi hírnévre, tekintélyre tettek szert. Velük kapcsolatban Aczél kért, hízelgett, óvatosan fenyegetőzött, de parancsolni nem tudott nekik. Lukács György például nyíltan közölte vele, hogy ha továbbra sem engedik a műveit kiadni, akkor azokat ezentúl is kicsempészi külföldre. Habár Lukácsnak még a titkárnője is besúgó volt – így a hatalom a filozófus minden percéről tudomást szerezhetett – Lukácsot nem sikerült megtörni. Aczél számára a világhírű filozófus becserkészése túl nagy falatnak bizonyult. Mindössze annyit tudott elérni, hogy a pártból 1956 után kizárt Lukács Györgyöt 1967-ben „visszazárták” a pártba. Ettől függetlenül Aczél és a celebritások közötti beszélgetések rendszeresek voltak és sokszor igen szívélyes hangnemben zajlottak. Aczél arra törekedett, hogy a „kölcsönös nagyrabecsülés” stádiumát elérje önmaga és az általa képviselt rendszer számára. A második csoport volt Aczél bizalmasainak köre. Velük Aczél gyakran együtt vacsorázott, kártyázott, akikkel politikai szándékairól nyíltan beszélt, de akik a celebritások szintjére nem emelkedtek fel. Közéjük tartoztak Aczél közvetlen tanácsadói, a kor vezető irodalomtörténészei, mindenekelőtt Pándi Pál, Király István és Szabolcsi Miklós (Petőfi, Ady és József Attila monográfusai), valamint Rényi Péter, aki a Népszabadság főszerkesztő-helyettese lett. Ők családostól is rendszeresen összejártak az Aczél házaspárral, és fehér asztal mellett rendszeresen megvitatták a kor szellemi mozgásait és kulturális ügyeit. De mellettük befolyáshoz jutott például a korszak közismert színésze és rendezője, Major Tamás, a kiváló tudós, Szentágothai János, valamint később Almási Miklós, Fekete Sándor, Nagy Péter, Szerdahelyi István és Vámos Tibor. Ők személyükben voltak Aczél számára fontosak.

Az Aczél által különös figyelemmel kísért értelmiségieket több csoportba sorolhatjuk: beszélhetünk a celebritásokról, a bizalmasok köréről, a hűbérurakról és a holdudvarhoz tartozó törleszkedőkről. Mindezekkel a csoportokkal Aczél mesteri játékot űzött – mármint azokkal, akiket el tudott érni egyáltalán. Nem véletlenül mondta róla Konrád György, hogy „Aczél a liberális kultúrpolitika arca és machiavellistája akart lenni”, azaz kettős játékot űzött, amelynek egyaránt eszköze volt a lekenyerezés, a megosztás, a kiemelt figyelem és a megtorlás, a marginális helyzetbe szorítás. Célja az volt, hogy mosolygós arccal, barátkozó hangon fogadtassa el a Párt politikáját. Mert minden látszat ellenére Aczél célja nem egyszerűen az értelmiség megnyerése volt, hanem a Párt politikájának rendíthetetlen képviselete. Ugyancsak Konrád György mesélte egyszer, hogy B. Nagy Lászlóval, Csoóri Sándorral, Nagy Lászlóval és másokkal meg akarták alapítani a Kortárs című lapot. Azt szerették volna, hogy lehessen egy saját folyóiratuk. Aczél fogadta őket, ám rögtön föltette a kérdést: „Kik a párttagok önök közül? Emelje fel a kezét az, aki párttag.” A kérést nagy csönd fogadta. „Nincsenek ilyenek? Hát, majd rá fognak jönni, hogy tévúton járnak. Akkor jöjjenek vissza, ha a párttagok aránya megfelelő lesz.” S ezekkel a szavakkal Aczél kirúgta a társaságot. A kultúrpolitika számára kiemelten fontos első csoport, a celebritások körébe tartoztak a kor legkiválóbb gondolkodói, alkotó- és előadóművészei: Kodály Zoltán, Déry Tibor, Lukács György, Németh László, Fischer Annie, Illyés Gyula, Jancsó

Aczél György egyszerre volt cenzora és gyámja a Kádár-korszak értelmiségének.


•

107

xxx

Aczél nagy érdeklődéssel tekinti meg a kínálatot az Ünnepi Könyvhéten, 1884-ben

Robert Graves angol író saját kezű levele Aczél Györgyhöz

A harmadik csoportba tartoztak a hűbérurak, vagyis azok az értelmiségiek, akik Aczél révén kerültek vezető pozíciókba, akik intézményes szempontból tőle függtek, s akiken keresztül Aczél igen hatékonyan kontrollálta a kultúra és a felsőoktatás intézményeiben (egyetemek, intézetek, színházak, szerkesztőségek) dolgozó értelmiségieket. Az aczéli kultúrpolitika leginkább rájuk épült. A társadalomtudományi értelmiség köreiben Aczél talán legnagyobb kultúrpolitikai sikere a Valóság című folyóirat fenntartása, eltűrése, illetve megvédése volt. A hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek végéig a Valóság volt a rendszer reprezentatív – s a kor viszonyaihoz képest igen magas színvonalú – folyóirata. Emellett érdemes megemlíteni a Társadalomtudományi Könyvtár című könyvsorozatot, amely a nyugati tudományba engedett bepillantást a legkitűnőbb nemzetközi szerzők munkáinak közlésével. Tekintettel arra, hogy Aczélnak nem volt rálátása a magyar társadalomtudomány egészére, ezen a területen „hűbérúri rendszert” próbált kiépíteni, s rajtuk keresztül fenntartani a kultúrpolitika ellenőrzését. Ha megnézzük, hogy kik voltak a folyóirat, illetve a könyvsorozat szerkesztőbizottságának tagjai, egyúttal képet kaphatunk Aczél közvetlen támogatói hálózatának tagjairól. Ide tartozott Berend T. Iván, Gyurkó László, Huszár Tibor, Kőrösi József, Kulcsár Kálmán, Pataki Ferenc, Simai Mihály, Tőkei Ferenc és Vitányi Iván. Ha mellettük felsoroljuk a korszak vezető színházigazgatóit (Marton László, Szinetár Miklós, Várkonyi Zoltán), zeneszerzőit (például Petrovics Emil) irodalmi folyóiratainak főszerkesztőit (például Pándi Pál), vezető egyetemi oktatóit (például Ancsel Éva, Huszár Tibor), könyvkiadói igazgatóit (Illés Endre, Kardos György, Jovánovics Miklós), akkor

máris megkapjuk azt a befolyásos networköt, amelyre Aczél György a kultúra irányításában támaszkodhatott. De ez a hálózat csak az 1970-es és ‘80-as évek fordulójáig működött Aczél és a rendszer számára kielégítően. A nyolcvanas években ugyanis nemcsak az ellenzék jelent meg, hanem felnőtt egy új értelmiségi generáció is, amely már nem tekintette a maga számára kötelezőnek a hatvanas évek kultúrpolitikai kompromisszumait. Amilyen sikeresen integrálta Aczél a társadalomtudományi értelmiséget a Valóság című folyóirat köré, olyan sikertelen volt a Mozgó Világ szerzőinek és szerkesztői gárdájának pacifikálásában. Habár a renitens Kulin Ferenc vezette szerkesztőséget 1983-ban politikai parancsra fölállították, a központi akarattal a helyükre ültetett, P. Szűcs Julianna-féle aczélista szerkesztőséget évekig tartó értelmiségi bojkott fogadta. Az 1983 végén az ELTE Jogi Karán rendezett hallgatói gyűlésen Tóth Dezső akkori művelődési miniszterhelyettes próbálta elmagyarázni a kultúrpolitika indítékait a jelen lévő, mintegy háromszáz fős hallgatóságnak, de csúfos kudarcot vallott. Az előadót a hallgatók gyakorlatilag kinevették, mire Tóth Dezső csak annyit tudott mondani: „Maguk botrányt akarnak”. A magas labdát a jelen lévő fiatal oktató, Tamás Gáspár Miklós csapta le: „Nem botrányt akarunk, hanem szabadságot!” Végül a negyedik társaságot, amely sokkal heterogénebb volt és lazábban szerveződött, holdudvarnak nevezhetjük. Ide tartoztak mindazok a törleszkedők, akik sok mindent elkövettek azért, hogy Aczél közelébe juthassanak, de akiket Aczél nem érdemesített arra, hogy az első három csoport tagjai között számításba vegyen. Ugyancsak ide sorolhatók azok, akik ugyan nem tettek rendszeres szolgálatot az aczéli kultúrpolitikának, de adott esetben Aczél felhasznál-

Aczél kultúrpolitikai gyakorlata: a lekötelezések és érdekkijárások „adok-veszek” világa és a „felvilágosult mutyizás” politikai kultúrája.

108


•

A humorban sem ismertek tréfát. Lázár György, a Minisztertanács elnöke, és helyettese Aczél György a Kiváló és Érdemes Művész díjak átadóján Hofi Géza és Komlós János körében

amelyen élesen összevitatkoztak. De aztán kiderült, hogy nem emiatt nem szólt hozzá, hanem mert egyszer az utcán meglátta a nős Herskót kézen fogva sétálni egy idegen nővel. Aczél ezt úgy kommentálta: „Na, már ez a Herskó is rohadt”. Utána kibékültek, és amikor Herskónak utána is nőügyei voltak, csak azt mondta: „Nekem ezt Aczél engedte meg.”

hatta őket. Közöttük említhető például Hajdú János újságíró, akinek Csoóri Sándort és Duray Miklóst támadó cikke mindenben megfelelt az aczéli intencióknak, de aki korábban nem exponálta magát „aczélistaként”. A holdudvar tagjai eseti szolgálataikért cserébe számíthattak Aczél apróbb segítségére (lakáscsere, autókiutalás, útlevél, kiküldetés stb.). Ez persze nem jelenti azt, hogy az akkoriban intézményi csúcspozíciókat elfoglaló kulturális elit valamennyi tagja Aczél feltétlen híve lett volna. Akadtak, akik minden tekintetben lojálisak voltak hozzá, de akadtak szkeptikusok, óvatos kritikusok vagy egyszerre „több vasat a tűzben tartó”, több politikai szélirányba tekintő „autonómok” is. Aczél ügyelt arra, hogy az általa nem kedvelt értelmiségieknek is gesztusokat tegyen: például mikor Bíró Yvette esztéta és családja autóbalesetet szenvedett, külföldön. Aczél repülőgépet küldött értük, holott korábban éppen ő rúgta ki Bírót a Filmkultúra főszerkesztői székéből. Ez a gondoskodás oda vezetett, hogy az Aczéltól oly távol álló katolikus költő, Pilinszky János is Aczélt hívta fel, hogy segítsen, amikor megbetegedett a nővére. Aczél György egyszerre volt cenzora és gyámja a Kádár-korszak értelmiségének. Olykor még azt is érzékeltette, mi a véleménye egyesek magánéletéről. Herskó János mesélte, hogy egyszer Aczél másfél évig nem állt szóba vele. Herskó azt hitte, hogy ez a Gertler Viktor rendezte Vörös tinta című film üzenete miatt van így,

A Kádár-rendszer az ellenzéki csoportokkal szemben a társadalmi elszigetelés taktikáját alkalmazta. Ez a taktika néhány évig viszonylagos sikerrel működött: a demokratikus ellenzék aktív köre évekig nem bővült, és a csoport sokáig nem volt képes arra, hogy – szemben a lengyelországi ellenzékkel – üzenetét eljuttassa szélesebb társadalmi rétegekhez. A demokratikus ellenzék tagjai évekig úgy érezték, hogy egy hermetikusan elszigetelt „értelmiségi gettóban” élnek, s frusztrációjuknak olykor hangot is adtak. Ezzel párhuzamosan azonban fokozatosan bővült – mindenekelőtt a rock-punk szubkultúrában és a fiatalabb évjáratúakat tömörítő irodalmi csoportokban – azok köre, akik az ellenzéki eszmék fogyasztóiból azok termelőivé váltak. Irónia, társadalomból való „kivonulás”, értéksemlegesség és/vagy radikális polgárpukkasztó attitűd jellemezte őket. Igyekeztek mindent kimondani. Rájuk már nem hatott Aczél paternalizmusa. Az írók között akadt olyan (Esterházy Péter), aki művészi kifejezésmódjába beemelte, láthatóvá, s így nevetségessé tette az öncenzúrát. Amikor például a Kis magyar pornográfia című könyvében Esterházy kényesnek minősíthető részhez ért, odaírta, hogy >öncenzúra<, majd egyszerűen folytatta a mondatot. Mivel ez a motívum többször visszatért, a könyv olvasása így a rejtvényfejtésre emlékeztetett, amelyet az író tudatosan beépített


•

109

xxx

Zárolt kéziratgyűjtemény

A Magyar Tudományos Akadémia tűzbiztos kézirattárában őrzik Aczél több tízezer tételt tartalmazó házi archívumát, felbecsülhetetlen értékű kéziratgyűjteményét. A 170 kartondoboznyi, egyenként 200-300 tételt tartalmazó hagyatékot az örökösök ellenszolgáltatás nélkül adományozták az MTA-nak, melynek nagy része titkos, 2021-ig zárolt. A politikus élete végéig, megszálllottan gyűjtötte és rendszerezte a kortárs szerzők műveit. A neki címzett – nem ritkán hízelgő – dedikációk között pedig bizonyosan akad majd néhány meglepetés.

gondolatmenetébe, és a regény részévé tett. Mindez már előrelépést jelentett az 1970-es évek kedvelt írói kifejezésmódjához, az áthallásokra építő parabolához képest. A történelmi témákat feldolgozó irodalmi parabola tipikus terméke volt az értelmiség és a kultúrpolitika kompromisszumának: habár a fent említett tabukérdéseket „direktben” nem lehetett tárgyalni, a szerzőknek lehetőségük volt arra, hogy távoli történelmi példákhoz nyúlva, rejtett kritikát fogalmazzanak meg, ezáltal is üzenve kortársaiknak. Egy-egy jól megírt parabola hónapokig izgalomban tartotta az értelmiséget, különösen akkor, ha az áthallásos üzenetből nem volt egyértelmű, hogy a szerző a rendszer kritikusa vagy apologétája-e. Spiró György Ikszek című regénye vagy a Kaposvári Színház politikailag dekódolható előadásai óriási sikert arattak, mert – esztétikai értékükön túl – egyértelműen kritikus beállítottságúak voltak. Hankiss Ágnes Martinovicsról, illetve Bethlen Gáborról a Valóságban közölt esszéi már ambivalensebb fogadtatásban részesültek csakúgy, mint Szörényi Levente és Bródy János 1983-ban bemutatott rockoperája, az István, a király. Nem lehetett könnyű eldönteni, hogy a törökkel kiegyező Bethlen Gábor vagy a Koppánnyal leszámoló és a kereszténységet tűzzel-vassal bevezető István király alakjában a szerzők a Kádár-rendszert kívánták-e igazolni, vagy éppen ellenkezőleg, a magyar nemzeti identitás kérdését próbálták újrafogalmazni. Habár a parabola műfaja is kitermelte a maga utolérhetetlen mestereit, a szerzők ügyessége (és a műfaj pikantériája) sokszor abban állt, hogy egyszerre tudtak cinkosan kacsintani a hatalom és a társadalom felé. Ezért hatottak üdítően például a konszenzuson kívül álló, de a legális nyilvánosságban megjelenő Eörsi István csípős, „tiszteletlen” írásai, valamint a „létező konszenzushoz” politikailag se így, se úgy nem viszonyuló, de azt mégis alapjaiban megkérdőjelező Esterházy Péter, Kemény István, Szilágyi Ákos és mások által képviselt „új irónia” könnyed, fölényes neutralitása.

A Kádár-korszak Magyarországán nem létezett központi cenzúrahivatal, de volt cenzúra. Működését különböző technikák, előzetes bejelentésen és utólagos jóváhagyáson alapuló szűrőrendszerek jellemezték. Mindig megvolt az esélye annak, hogy valamely „kényes” mű esetleg átjut a hálón, de ezt előre kiszámítani nem lehetett. A késő kádári „puha diktatúrának” közvetett és differenciált, „bársonyosan” működő cenzúrája volt. A „legális” (első) és az „illegális” (második) nyilvánosság merev dualitása főként az 1981-től 1986-ig terjedő időszakot jellemezte. Ennek már Aczél nem örült, mert ő nem akart látni „második nyilvánosságot”. Ő a jelesebb szerzőket integrálni akarta, a politikailag kényeseket pedig elhallgattatni. Ám a szamizdat-folyóiratok (Beszélő, Hírmondó, Demokrata) olvasótábora lassan, de biztosan növekedett, s az itt publikáló szerzők körében megnőtt azok aránya, akik már nem álnéven, hanem saját nevük alatt közöltek cikkeket. Tematikájuk, írásaik kritikus hangvétele 1986 után fokozatosan hatott az első nyilvánosságban megjelent lapokra is, így azok szintén egyre kritikusabbá váltak. Egyre többen kísérleteztek a „kettős publikálás” tilalmának áthágásával, és írásokat közöltek mind az első, mind a második nyilvánosságban. Ebben fontos szerepe volt annak az 1985 körül kialakult közvetítő szerepet betöltő „szürke zónának”, amely a második nyilvánosságban megfogalmazott gondolatokat vitte át a szélesebb közönséghez. Az ellenzék tagjait egyre gyakrabban hívták meg különböző egyetemi klubokba, civilek által szervezett összejövetelekre, sőt az addig elsősorban a hatalom képviselőivel érintkező reformközgazdászok is radikalizálódtak. A Párt reformer politikusai – mint például a kultúrpolitikát csapatépítésre felhasználó Pozsgay Imre – az új „közmegegyezés” szükségességéről beszéltek, amely igénynek kritikai éle volt a párton belüli harcokban. De a megerősödő közvetítő szférát képező – és később a Nyilvánosság Klubot megalakító – újságírók számára ekkor már evidenssé vált,

Akadtak szkeptikusok, óvatos kritikusok vagy egyszerre „több vasat a tűzben tartó” „autonómok” is.

110


•

hogy az adott állapotok között a társadalomban nem képzelhető el közmegegyezés, továbbá, hogy a politikai rendszer átalakításáról a pártvezetés ortodox szárnyával nem is lehetséges „közmegegyezés”. A politikai változást követelők számának gyors növekedésével és a közvetítő szféra megerősödésével a „kettős nyilvánosság” korábban létező modelljét 1987-re meghaladta az idő. A nyolcvanas évek első felének kettős nyilvánosságát az évtized végére felváltotta a nyíltan plurális szerkezetű nyilvánosság. Ezt a helyzetet már sem Aczél György, sem pedig pártbéli riválisa, Berecz János nem tudta kezelni. Az MSZMP-n belüli lobbik, érdekcsoportok és szekértáborok latens pluralizmusát felváltotta az új mozgalmak és pártok köré szerveződő politikai tagoltság.

Popper Péter szerint „Aczél olyan ember volt, aki politikai meggyőződésből elvállalt egy funkciót, de ez morálisan problémát okozott neki.” Talán így volt, de ha akadtak is Aczélnak morális problémái, mindezek láthatatlanok maradtak, mert ezeket évtizedeken át a Párt általa is képviselt érdekei mögé tudta szorítani. Halála előtt Aczél még egyszer látni kívánta régi ellenfeleit: mindazokat, akiknek a véleményére adott, de akiket sohasem tudott a rendszer szolgálatába állítani. Kérdésére, hogy meg tudnak-e bocsátani neki, Fehér Ferenc megbocsátott, Heller Ágnes pedig – visszaemlékezése szerint – valami olyasmit mondott, hogy „megbocsátok, de nem felejtek”. A haldokló kívánságára meglátogatta őt Konrád György is. A csontsovánnyá fogyott Aczél – négy nappal a halála előtt – azt kérdezte tőle: „Mondja Konrád, hol rontottuk el?” Konrád így válaszolt: „Túl sokat akasztottak.” Mire Aczél így riposztozott: „Még több akasztás lett volna, ha nem mi vagyunk hatalmon.” Az a meggyőződése, hogy ő volt a kisebbik rossz, Aczélt a halála pillanatáig elkísérte. Pedig a kádári diktatúra csak azért lehetett viszonylag „puha”, mert előtte, 1956-ban Magyarországon az egész nemzetet átható, antisztálinista, szabadságpárti forradalom zajlott le. S noha a szabadságot nem sikerült kivívni, Aczél csak azért lehetett „kisebbik rossz”, mert a nagyobbik rossz alternatívája már 1956-ban megbukott.

Jelzésértékű, hogy Kádár János bukása egyet jelentett Aczél bukásával és Pozsgay felemelkedésével. Az 1988. májusi pártértekezleten Aczél György ugyan egy kiváló taktikai érzékről tanúskodó, önkritikus beszéddel elébe ment a támadásoknak, és így átmenetileg megtartotta helyét a Központi Bizottságban, ez azonban már csak a hattyúdala volt. Aczél 1989-re már lelépett a színről, visszavonult a politikától. A halála előtti hónapokban újra felfedezte fiatalon elfojtott zsidó gyökereit. A rendszerváltást nem sokkal élte túl, 1991-ben hunyt el.


•

111

KEGYELTEK, BIZALMASOK ÉS ELLENSÉGEK ACZÉL GYÖRGY POLITIKÁJÁBAN

Recommend Documents