Kedves Olvasó! Most, hogy jócskán benne járunk rnár az őszben, talán érdemes kicsit áttekinteni, mire is számíthatnak még kedves olvasóink az év hátralevő három hónapjában. Vegyük először is a könyveket. Mire ez a lapszám a kezükbe kerül, talán már meg is jelent Marina és Szergej Gyacsenko Arszen és a játék hatalma című regénye, amely a tematikus Metamorfózis-trilógia középső darabja, a nálunk még beszerezhető Alekszandra és a Teremtés növendékei után. Majd következik Robert Charles Wilson hallatlanul izgalmas Bázisa egy különösen alakuló kapcsolatfelvételi kísérletről. Ne feledkezzünk meg Szergej Lukjanyenkóról sem, akinek idén Az ég vándorai című regénypárosából jelenik meg az első kötet, és reményeink szerint a folytatásra sem kell jövő ilyenkorig várni. A belga Jacqueline Harpman Orlandája. egy nem mindennapi személyiséghasadás kapcsán töpreng el a nemi identitás kérdésein. Arthur C. Clarke és Michael P. Kube-McDowell Detonátorának főhőse pedig véletlenül felfedez egy módszert a világ valamennyi lőfegyverének és robbanótöltetének távolból való aktiválására. Vajon áldás lesz találmánya a világ számára vagy átok? Jön még Robert J. Sawyer izgalmas WWW-trilógiájának befejező kötete, a Végzet, valamint egy másik nagyon várt lezárás, Harry Harrisontól a Visszatérés az Édenbe. Jack McDevitt Alex Benedictje ezúttal a Tűzmadárban nyomoz, a végére meg, ha kitart az év addig, egy igazi csemegét tartogatunk, David Brin monumentális, új regényét. Megjelenik továbbá szokás szerint három Galaktika (ugye a januári is még december közepén) és természetesen ugyanennyi XL. Hogy ez utóbbiakban mit tartogatunk olvasóinknak? Először is a novemberi szám dupla kalanddal emlékezik meg az idén 50 éves Doctor Who/Ki vagy, doki? tévésorozatról. A decemberi a szintén évfordulós, 80 éves eredeti King Kongot eleveníti fel Edgar Wallace és Delos W. Lovelace 1932-es regényével, ami nem a film alapján készült, hanem pont fordítva. Januári XL-ünk Eric Frank Russell három kisregényével szórakoztat, melyek az Upskadaska City nevű űrhajót kísérik el kalandos útjaira. Ha a név ismerős, nem véletlen, legutóbb 206. számunkban olvashatták a „Tucat Jay"-t, e történetfüzér nyitányát. És ha már XL, szomorú hírt kell közölnöm. Ha valaki eddig fontolgatta, megrendelje vagy megvásárolja-e a júniusi, első ilyen kiadványt, fölösleges tovább töprengenie. Az ugyanis teljesen elfogyott! Mindenkinek fölhívom rá a figyelmét, hogy ez hamarosan valamennyi korábbi számnál bekövetkezhet, tehát addig vegyék-vigyék, amíg lehet! Jó olvasást és a lehetőségekhez mérten nem túl hideg napokat kívánok önöknek!
Németh Attila felelős szerkesztő
6 Zadie Smith: Találkozás az Elnökkel 16
Heuréka!: Interjú Becsei Áronnal
20
Varga Csaba Béla: A második űrhajósunk
24
Méhek nélkül
28
Michael Swanwick: Szent Janis ünnepén
50
Zöld jövő
52
Terry Bisson: Hús alkotja őket
54 Frederik Pohl-megemlékezés 55 Frederik Pohl: Az Emlékező 59
A jövő otthona
60 Sümegi Attila: A kővé vált asszony balladája 68 Filmajánló 70 Rokeya Sakhawat Hossain: A szultána álma 78 Kenessei András: Beszélő némaság 10. 82 Roger Zelazny: Egy nagyon jó év 84 Kapcsolatfelvétel 85 Képregény: Vas világa rend (II. rész) 94 Harry Turtledove: Nem mindegyik farkas 100 Jack Vance: Zöld mágia 109 Intelligens dizájn 110 Dian Girard: Nincs ott semmi
LÉGPÁRNÁS GOLFKOCSI
S
SOKFÉLE GOLFKOCSIT láthattunk már a pályák zöld gyepén, de azt hiszem, ez a modell kenterbe veri az összes eddigi járgányt. Legfontosabb tulajdonsága, hogy nincs kereke, ugyanis légpárnás. Ezért többé nem kell kerülgetni a homokcsapdákat, a kis tavakat, könynyűszerrel át lehet siklani fölöttük, hogy aztán újabbat üthessünk. A légpárnás változat négy személy és a golftáskáik szállítására alkalmas. Kéthengeres, 65 lóerős motorja elég energiát biztosít ehhez. Kilenclapátos légcsavarja akár 70 kilométer/órás sebességre is gyorsíthatja. Működés közben 20 centiméter magasan lebeg a talaj felett, ezért semmilyen kárt nem okoz a fűben.
A jármű teste üvegszálas kompozitból és poliuretán habból épül fel, emiatt motorleállás esetén is biztosan lebeg a víz tetején. A jármű súlya kevesebb mint 300 kilogramm. Motorkerékpár stílusú kormánnyal lehet irányítani, szabadalmaztatott fly by wire sugárfékrendszer segíti a biztonságos fékezést, de akár hátrafelé is lebeghetünk 40 kilométer/órás sebességgel. Nem tudom, hogy egy csendes golfpályán mit szólnának egy ilyen visító járműhöz (bár állítólag a speciális csavarkiképzés miatt halkabb a szokásosnál), de mélyen a zsebébe kell nyúlnia annak, aki ilyenre vágyik. Az ára 58 000 dollár (13,5 millió forint).
- Hé, mi az ott rajtad? A fiú nem hallotta a kérdést. A roskatag deszkamóló végében állt, és azt hitte, egyedül van. Most azonban, megérezvén az idegen jelenlétet a háta mögött, megfordult. - Hallod? Mi a csuda az? Egy vénasszonyt látott maga előtt, aki egy leánygyermek keskeny vállát markolta. A jellegzetesen satnya testükkel, fakó bőrükkel mindketten helybéliek voltak: bambán bámultak fölfelé az arcába. A fiú visszafordult a tengerhez. Egy álló hétig várta, hogy kitisztuljon az idő, és kipróbálhassa az új technológiát - csak neki volt új, persze, nem a nagyvilágnak -, míg aznap végre elállt az eső. Szürke ég olvadt egybe a tenger szürkeségével. Nem a legtökéletesebb, de megteszi. Tökéletes akkor volna, ha ő most egy kőhalmon állna Skóciában vagy valami más trópusi vidéken, és ellenfényben tapasztalná meg a kép átlátszóságát. Ideális esetben ő éppen... - Olyan, amin át is lehet látni? A kék erekkel sűrűn hálózott kéz úgy nyúlt ki a fiú koponyáját övező fénybura felé, mintha az valami megragadható tárgy volna - mondjuk, egy bögre füle. - Húúú, nézd azt a zöld micsodát, Aggie! Mutatja, hogy be van kapcsolva. A fiú készen állt a játékra. Ujjbütykét odaérintette a halántékánál lévő bütyökhöz, hogy fokozza a hangerőt. - Nem lehet akárki, Aggs, ilyenje nem lehet csak úgy akárkinek - tette hozzá, és a fiú egy kéz utálatos érintését érezte a bőrén. - Á, szóval te nem vagy akárki, mi? Az asszonyság addig-addig csoszogott körbe, míg hajszálpontosan szembe nem került vele, ahol aztán kikerülhetetlenül lecövekelt. Papírfehérségű haj. Posztószerű anyagból szabott, hosszú, formátlan fekete göncök, ráadásnak egy valóságos szemüvegnek látszó valami. Negyvenkilenc éves, O-típusú, ami a petefészekrák kialakulásának valószínűségét jelzi, egy ősrégi, jelentéktelen adótartozás, és kész. Lényegében a nagy semmi. A kislánynál ugyanaz: még soha nem hagyta el az országot, nyolcvanöt százalék esélye van a makula degenerációra, az egyik nagybácsikájáról - igaz, réges-rég bemérték, ártalmatlanították már - néhány bejegyzés az adatbázisban. Két nap múlva lesz
Akkárkivel találkozunk, akármilyen feladatot kell végrehajtanunk, akárkinek kell segítenünk, végül mindnyájan ugyanoda igyekszünk...
Zadie Smith
Találkozás az Elnökkel kilenc. Melinda Durham és Agatha Hanwell. DNSből csak annyi bennük a közös, mint két idegenben. - Látsz minket? - Az öregasszony elengedte a gyermeket, és vadul hadonászni kezdett mindkét karjával. Ujjbegyei épp hogy elérték volna a fiú feje búbját. - Mi is benne vagyunk? Milyen alakban? A fiú, aki nem szokott hozzá a testi közelséghez, egyetlen lépést tett hátrafelé, többre nem volt lehetősége: ott volt az óceán, a kusza égbolton meg az érvényesülni igyekvő kékséget fokról fokra teljesen bekerítő felhők. A levegőben tucatszám suhantak fel s alá a sirály nagyságú repülőgépek, láthatatlan kezek irányítása alatt előbb halászó madarak módjára buktak, a mocskos tajtékot súrolva, a mélybe, hogy azután az egekbe szárnyaljanak megint. Otttartózkodásuk első napján a fiú még elkísérte apját az ellenőrző körútra, hogy találkozhasson a kezek gazdáival: a fiatalemberek eltökélten figyelték a monitorjukat, az apja meg úgy hajolt át a válluk fölött, mint őhozzá szokott, hogy fejezze be végre a reggelijét. - Hogy nevezed azokat ott? A fiú begyűrte körben az ingét a nadrágjába.
-AG-12-esnek. A vénasszony elégedetten horkantott a közlésre, de nem tágított. A fiú nagyon igyekezett egyenesen a két nő kifejezéstelen tekintetű, barna szemébe nézni. A mama is így tenne a helyében; a derékig érő, temérdek lángvörös hajával az a jólelkű asszony legfőként a helybéliek iránt tanúsított türelméről volt közismert. De ő már réges-rég halott, a fiú nem is ismerte soha, viszont lassacskán az a kevés fény is kezd megfakulni. Pislogott kettőt. - Közelharchoz. Megenyhülve még hozzáfűzte: - Olyan fegyverféleségek. Lepillantott a derekára, amelybe addigra egy csomó pisztolyt tűzött. - Csak folytasd nyugodtan, kislegény! - biztatta az öregasszony. - Mi aztán nem leszünk útban. Mindent lát, kicsikém - biccentett oda a kislánynak, aki fütyült rá. - Van valami a kezében... legalábbis ő úgy hiszi. A ruhája mellső részén díszelgő, mély zsebből egy pakli dohány húzott elő, majd a kislány tes-
>
tét használva szélfogónak, nekilátott cigarettát sodorni. - Azok a felhők... mint a fekete bikák. Csak vágtatnak sebesen, és mindig győznek. - Hogy mondandóját szemléltesse, az egyik ujját a kislány álla alá tolva, megpróbálta Aggie arcát az ég felé fordítani, ő azonban konokul az asszony könyökére szegezte a tekintetét. - Én mondom, a nyakunkba zúdítják az esőt, mielőtt még odaérnénk. Ha neked nem lenne muszáj, Aggie, én ugyan el nem mennék, nincs az a pénz. Csak miattad teszem. Eleget áztam-fáztam már egész életemben. Bezzeg a fiú, lefogadom, most is ragyogó napsütésbe bámul, meg mindenféle népekre olyan hogyishíjjákban... vagy tetőtől talpig pucéran! Ugye hogy? Naná! Sebaj, oda se neki! - kacagott fel olyan harsányan, hogy a hang a fiúnak is a fülébe jutott. Ekkor a gyermek - aki nem nevetett, mintha a háromszögletű állal és a két hatalmas, szőke szempillájú szemmel keretezett, sápadt arcocskája csupán a csodálkozás kifejezésére volna alkalmas igaziból megcibálta a nadrágját, kikényszerítendő belőle, hogy a készüléket egy pillanatra elnémítva, meghallgassa a kérdését. - Hm... Bill Peek a nevem - válaszolta neki, és ettől tisztára hülyének érezte magát, mint az a másik illető abban az ósdi mozifilmben. - Bill Peek! - rikoltotta az öregasszony. - Hisz Angliában ősidők óta élnek Peekek! Odalenn, Sutton Hoo-ban is akad belőlük egynehány, tán három is. Csak nem vagy te is idevalósi, Bill Peek? A nagyszülei helybéliek lettek volna? Nagyon valószínű. És angolok. Esetleg a dédszülei. A haja, szeme, bőrszíne, a neve is arra vall. Hanem ez nem tartozott azon témák közé, amelyek az apját érdekelték volna, s maga a fiú sem érezte soha szükségét, hogy bolygassa a dolgot. Egyszerűen csak világpolgár volt, aki elkíséri az apját az ellenőrző útjain, igaz, jobbára életvidámabb helyekre, mint ez itt. Micsoda lucskos egy szemétdomb! Pont, amilyennek előzőleg leírták neki. Hiába, Angliában már csak az maradt, akinek nem áll módjában elmenni. - Áruld már el, idevalósi volnál? Vagy inkább Norfolkba? Tényleg, olyan norfolkias a képe, nem igaz, Aggs? A fiú a dombon elterülő táborhely magasába emelte a tekintetét, eljátszva, hogy szemével a
tucatnyi gép körözését, zuhanórepülését követi odaadóan, mintha a személyzethez tartozó apjával neki, és egyedül neki nem lenne tőlük semmi félnivalója. Az öregasszony figyelmét azonban lekötötte a cigizés, a kislány pedig - „Bill Peek! Bill Peek! Bill Peek!" - egyre csak dudorászott magában, és bánatos mosollyal mereven bámult le a saját csámpás lábára. Még ahhoz is túlontúl helybéliek voltak, hogy felismerjék a helyzetben megbúvó fenyegetést. A fiú leugrott az elhagyatott partra. Apály volt - akár Hollandiáig elgyalogolhatna. A homokban heverő, ezernyi apró spirál ragadta meg a figyelmét, mintha miniatűr ürülékkolbászkákkal bepiszkolt szőnyeg nyújtózott volna előtte egészen a látóhatárig. Felixstowe, Anglia. Normann település; később átmenetileg üdülőfalu, amely a német királyi család jóvoltából vált népszerűvé; jelentős halászat, még a régi időkben. Szinte hónapra pontosan száz évvel azelőtt egyetlen különös árhullámnak negyvennyolcan estek áldozatul. Azt követően a helyet sorozatosan elöntötte a víz, minek folytán csaknem elnéptelenedett. A csüggedt városka mostanra három mérföldet hátrált a szárazföld belseje felé, és felkúszott egy dombra. Lakossága 850 fő. A fiú megint pislantott kettőt, nemigen izgatta a történelem. Megpróbált egyetlen kolbászkára összpontosítani. Arenicola marina. Homoki féreg, más néven tengeri gyűrűsféreg. Ezek itt mind az összepöndörödött ürülékei. Ürülék? Ennél a pontnál aztán kezdte is elveszíteni az érdeklődését. A halántékához nyúlt, és fennhangon kiadta az utasítást: „Blood Head 4." Szünet. „Helyszín: Washington." Első alkalommal járt ezen a szinten. Bill Peek körül egy másik valóság kezdett kibontakozni: egy csillogó város a hegyen. - Szegény kicsikém - szólalt meg Melinda Durham. Lábát lógázva, a kislánnyal az ölében ült a móló szélén. - Megbomlott az esze a bánattól. Épp a ravatalozóba indultunk. Ma van a napja, hogy Aggie nővérét kiterítik. Az egyetlen utolsó rokonát. Az igazat megvallva, Aggie nővére anynyit sem ért, mint a kidobott szemét, túl jó neki a ravatal. Itt, a parton kéne kiteríteni, az dukálna neki, sirályok prédájául. De nem is őmiatta megyek. Hanem Aggie kedvéért. Aggie tudja, miért. Nagy segítség ő nekem egy s más dologban.
Várakozás közben, míg fülében a kísérőzene szólt, a fiú szórakozottan futotta át az apjától kapott üzenetet: „Visszaérkezésed a táborba mikorra várható?" Mikorra várható. Nem utasítás, csupán érdeklődés, ami örvendetes fejlemény. Májusban tölti be a tizenötöt, onnantól szinte már felnőtt férfinak számít! Aki megengedheti magának, hogy egy másik férfival a maga idejében tudassa várható érkezésének időpontját. Mikor éppen kedve tartja. Megpróbálkozott pár hevenyészett nyújtógyakorlattal, ugrált is egyet-kettőt a lábujjpárnáin. - Maudnak hívták. Ugyanazon torony alatt született, ami alá most eltemetik. Összevissza tizenkét éves volt. De olyan kurvásan... - Melinda befogta Aggie fülét, mire ő, tévesen gyengédségnek vélve a mozdulatot, odabújt az öregasszonyhoz - ...szóval, olyan kurvásan viselkedett, hogy már tisztára úgy nézett ki, mint valami kiélt banya. Laknál csak errefelé, Bill Peek, én mondom neked, már ismerted volna Maudot... ha érted, hogy gondolom. Úgy, ahogy a Bibliában van megírva... meg még annál is úgyabbul! Borzalom. De Aggie-t más fából faragták. Hála a magasságos jó Istennek! - Kieresztette a kislányt az öléből, és megpaskolta a fején. - De nem is maradt ám magára! Itt vagyok neki én, és amekkora marha vagyok, még a ravatalozóba is elkísérem. Mintha nem akadna millió egyéb dolgom. A fiú egy csomó gránátot igazított el öltözetének különböző pontjain. Egy sem akadt az Ösvények Világszervezetének (Párizsban, New Yorkban, Sanghajban, Nairobiban, Jeruzsálemben, Tokióban székelő) helyi tanintézetei között, amelyikben ne bonyolódott volna már jóleső baráti vitába a kérdésről, miszerint a valóság kiterjesztésénél melyik a célszerűbb: a „porban heverő" valóságos tárgyakra hagyatkozni, bármit bevonva a játékba, ami csak az ember kezébe akad (ezt „megjelölésnek" hívták, ahol az élvezet a kiszámíthatatlanságban rejlett), vagy olyan helyszínt választani, ahol alig akad használható objektum. A fiú az utóbbira hajlott. Ö tiszta, üres térben akart augmentálni, ahol minden kötöttség nélkül, akadálytalanul terjeszkedhet. Lenézett a lába alá. Az olajcsíkokkal szennyezett homokra már fényes útburkolat rétegződött, s kétfelől a Nemzeti Gárda tagjai sorakoztak, akik most egytől egyig tiszte-
legtek neki. Még három mérföld a Fehér Házig. Csak általa ismert okokból egy pár méretes keblet választott ki viseletnek, meg egy hosszú, pikkelyes farkat - jól jöhet fojtogatáshoz. - Ó, a francba...! Megtennél nekem egy iszonyú nagy szívességet, és egy percig rajta tartanád a szemed Aggie-n? Hát nem, hogy otthon felejtettem a rózsafüzéremet?! Anélkül meg hogy lépjek a ravatalhoz? Többet ér, mint a lelkem szőröstülbőröstül. Jaj, Aggie, hogy is hagyhattál nélküle elindulni?! Pedig jó gyerek ez, csak néha kissé szeleburdi... szakasztott, mint a nővére. Csak ne veszítsd szem elől, Bill Peek, rendben? Egy perc, és itt vagyok. Nincs messzi ám a kunyhónk, csak emitt a dombon, a régi Martello-toronynál. Nyolc percet kérek, nem többet. Megtennéd, Bill Peek? A kedvemért? A fiú megbiccentette a fejét - egyszer jobbra, kétszer balra. Pengék sarjadtak mindkét csuklójából, gyönyörűséges ívben hajolva kifelé, mint a páfránylevelek. Talán ha húsz perc telhetett el, már közeledett a törmelékhalomhoz az ellenséges bombázók által izzé-porrá zúzott, egykori Washington-emlékmű helyén, amikor az ifjú Bill Peek újfent megérezte azt a bizonyos jelenlétet. Hátrafordult, és ott találta Aggie Hanwellt patakzó könnyekkel, görcsösen Vonagló állkapoccsal, amint az öklét harapdálja. A robbanásoktól mit sem hallhatott a zokogásából. Vonakodva szakította meg a játékot. - Nem fog visszajönni. - Hogyan? - Elment, és nem jön vissza többé! - Kicsoda? - tudakolta a fiú, de röviden viszszafelé görgetve, rögvest meg is találta a választ: - Mármint Durham néni? A kislány a tőle megszokott, csodálkozó pillantással mérte végig. - Az én Mellym! - igazította ki. - Megígérte, hogy elkísér, de úgy elment, hogy már vissza se jön! A fiú legalább annyira célszerűségből, mint a könyörület aktusaként mérte be sietve Madame Durhamet, majd pedig az egyetlen módon, amit a gyermek képességei lehetővé tettek, Aggie-vel is megosztotta az információt: - Két mérföldre van innét - adta tudtul a saját szájával, mélyen átélve a dolog újszerűségét. - Északnak tart.
>
Aggie Hanwell a popsijára huppant a nyirkos homokban, és valamivel gurigázni kezdett a tenyerén. A fiú megnézte közelebbről: egy parti csiga volt. Egy tengeri puhatestű! Hátrahőkölt, utálkozva minden, a föld színén csúszó-mászó, tekergőző micsodától. Ez a példány azonban töröttnek tűnt, mindössze valami gyöngyházfényű semmiség volt a belsejében. - Szóval, hazugság volt az egész - szögezte le Aggie, és fejét drámaian hátralökve, az égboltra meresztette a szemét. - Ráadásul azoknak megvan az azonosítóm. Én ugyan sose rosszalkodok, de Melly akkor ís itt hagyott, az egyik olyan izé meg már a mólótól követ... vagy még régebb óta. - Ha semmi helytelent nem követtél el - felelte Bill Peek, komoly képpel szajkózva az apja szavait -, nincs miért aggódnod. Hibátlanul végzik a dolgukat. - Neveltetésétől fogva mindenkor csüggedés fogta el az olyasfajtáktól, akik rémhíreket terjesztettek a Programról. Újkeletű érettsége révén azonban képessé vált más szemmel nézni az apja életét meghatározó, bonyolult részletekre. Mert nem igaz-e, hogy a rosszakaratúak alkalomadtán igenis gyámolítják a jókat, az ártatlanokat, a kiskorúakat? Ilyen körülmények között pedig vajon garantálható-e az abszolút szabályszerűség? - Gyereket különben sem követnek. Van még valami, amit nem értesz? A kislány ennek hallatán a sápadt kis ábrázatát meghazudtolóan keserű, cinikus kacajra fakadt, amitől Bill Peek elkövette azt a hibát, hogy egy pillanatra hagyta magát megdöbbenteni. Ám a gyermek pusztán utánozta a környezetében élő idősebbeket, miként a fiú a saját apját szokta. - Eredj haza! - szólította fel. Ő azonban inkább nekilátott a sarkaival egyegy barázdát mélyíteni a nedves homokban. - Mindenkinek van egy jó szelleme meg egy rossz szelleme - magyarázta. - És ha egyszer a rossz szellemed kiszúr magának - intett oda az egyik lecsapni készülő repülőgépre -, akkor nincs menekvés, neked annyi. A fiú álmélkodva hallgatta. Persze, tudott róla, hogy léteznek, akik így gondolkodnak - még hatodikban volt is róluk szó az egyik oktatási modulban -, de még soha életében nem találkozott eleven emberrel, aki tényleg leragadt volna az antro-szoc tanár, Mr. Lin által „animista hiedelmek"-nek titulált eszméknél.
A kislány nagyot sóhajtott, tenyerével még több homokot kanalazott a két lábfejét takaró halmocskák tetejére, és jól letapicskolta őket, hogy már bokáig ki sem látszott belőlük. Mindeközben állóképpé fagyott körülötte a Bill Peek képzeletéből fakadt, meseszerű összevisszaság: a kőszerű Abe Lincoln valami Minótauroszt dajkált az ölében, szanaszét pedig tucatnyi körültekintően telepített I.E.D. (vagyis rögtönzött robbanóeszköz) állt készenlétben, hogy végre eldurranhasson. A fiú alig várta már a folytatást. - Muszáj lesz továbbhaladni - közölte, és karjával végigmutatott a hosszan elnyúló partszakaszon, a kislány azonban feltartotta a kezét: azt akarta, hogy felhúzzák. Bill Peek felhúzta, mire ő jól belecsimpaszkodott, olyan szorosan karolva át a térdét, hogy a fiú a saját lábának bőrével volt kénytelen felitatni a nedvességet az arcocskájáról. - Óriási balszerencse ám elmulasztani egy kiterítést! Az utat viszont csak Melly tudja. Az egész város megvan neki, itt - ütögette meg Aggie a halántékát, ami mosolyt fakasztott a fiú arcára. - Jól bevésve. Senki emberfia nem ismeri úgy a várost, mint Melly. Mondogatja is sokszor, hogy „annak idején errefele volt, de lerombolták", meg hogy „itt állt a kocsma, a falon egy rovás jelezte, hogy egykor meddig emelkedett a víz". Minden sarkot az eszébe vésett. Ő a barátom. - Mondhatom, szép kis barát! - jegyezte meg a fiú. Üggyel-bajjal kihámozta magát a gyermek öleléséből, és nagy léptekkel megindult a fövenyen, tűz alá véve a szakasznyi orosz kommandóst, akik az ejtőernyőjükkel egymás után siklottak a látóterébe. Valami kavargó alakzat futott az oldalánál: hol kutya, hol droid, olykor gyülevész patkányfalka. A kislány hangja szólt ki belőle. - Megnézhetem? Bill Peek sietve végzett a balról felbukkanó szarvasborjú kibelezésével. - Van augmentorod? - Nincs. - Valamilyen kiegészítő rendszered? -Az se. A fiú tudta, hogy kegyetlen játékot űz vele, de a kislány egyfolytában zavarta az összpontosításban. Lefékezett, és szétnyitotta a látványkivetítőjét, hogy könnyebben nézhessen le a gyermekre. - Semmilyen rendszered sincs?
- Semmilyen. - Akkor sajnálom, de nem nézheted meg. A kislánynak kipirosodott az orra, egy cseppnyi nedvesség csüngött a végén. Magával ragadó ártatlanság áradt belőle - szinte követelte, hogy megrontsák. Bill Peek nem kevés olyan fiút ismert az Ösvényeknél, aki habozás nélkül a legközelebbi deszkapalló alá vonszolja az effélét, hogy benyúljon a lába közé. Meg a többi. A személyzethez tartozó apjától azonban Bill Peek másfajta viselkedési normákat tanult el. - Jimmy Kane-nek volt egy... Ő az egyik pasija volt Maudnak, a fő-fő pasija. Folyton csak hazaröppent, elröppent... az ember sose tudhatta, mikor röppen megint haza. Százados volt a seregben. Az övé olyan régi fajta volt... de aszonta, még működik. Aszonta, ha abban csinálja Mauddal, szebbnek látja tőle. Ő is sehonnét jött. - Sehonnét? - Mint te is. Már nem először hökkentették meg a fiút e másik valósághoz tartozó, fennkölt emberi rejtelmek. Hamarosan tizenöt éves, lassacskán kész férfi, a másik valóság fennkölt emberi rejtelmei mégis megnyugtató szabályszerűséggel meghökkentették - amiben saját személyiségfejlődésének pillanatnyi szakaszát tekintve nincs is semmi kivetnivaló. (Idézet az Ösvények Világszervezetének brosúrájából: „Mire tanulóink a tizedik osztályba lépnek, fokozatosan betekintést nyernek e másik valóság fennkölt emberi rejtelmeibe, s tudatukban különös rokonszenv ébred a helybéliek, a szegények, az ideológusok, vagyis mindazok iránt, akik amellett döntöttek, hogy tulajdon szellemi tőkéjüket - számunkra időnként nehezen értelmezhető módon - bizonyos korlátok közé szorítják") Hathónapos korától kezdve, vagyis azóta, hogy felvételt nyert az iskolába, sorban minden egyes követelménynek megfelelt, amit az Ösvények a diákokkal szemben támasztott: megtanult járni, beszélni, eltulajdonítani, pénzzé tenni, programozni, augmentálni. Ezért is volt számára olyan megrendítő élmény egy ennyire tudatlan, ennyire menthetetlen, fejlődési szempontból ennyire félresiklott majdnem kilencévessel összeakadni. - Ez itt a sehonnét - mutatott el Felixstowe irányába, mintegy fél karjába ölelve az ürülékkolbászkákkal és roskatag mólókkal tarkított partszakasztól az üres kagylóhéjként meredező épületekig
>
meg hasznavehetetlen védművekig nyúló térséget a dombbal együtt, amelynek tetején az apja reménykedett a visszatértében. - Ha nem bírsz mozogni, elmozdulni, akkor senki vagy, sehonnét. „A tőkének folyamatosan áramlania kell." (Ez volt az iskola jelmondata, bár a kislánynak erről nem volt muszáj tudnia.) - Mármost, ha azt kérded, hol születtem, maga a dolog Bangkokban történt, de akárhol születtem volna, mindenképpen az Incipio Biztonságtechnikai Csoport tagja volnék, amely az apám munkaadója... s amelyen belül én is a legmagasabb szintű mozgásszabadsággal rendelkezem. Önmaga is meglepődött, mekkora gyönyörűségét leli ebben a végső, egetverő hazugságban. Mintha csak egy történetet mesélne, igaz, a szokásostól merőben eltérő módon, valakinek - egy történetet, amely nem igazolható, nem is ellenőrizhető, s amely csupán e mindenestül ártatlan valaki fülében csenghet hihetően. Akinek az égadta világon semmihez nincs hozzáférése. Soha azelőtt nem találkozott ehhez fogható emberrel, aki csupán apró spirálok mentén mozoghat... egy ilyen ürülékkolbászkával a homokban. Felindultságában hirtelen lehajolt, és gyengéden megérintette a kislányt az arcán. Feltámadt benne a gyanú: most úgy festhet, mint holmi monoteista vallás első prófétája, amint áldást oszt egy frissen megtért hívőnek. Visszajátszotta magának a pillanatot, és beigazolódott a gyanúja, ezért szakmai kiértékelés végett továbbküldte Mr. Linnek és a többi fiúnak az Ösvényeknél. Biztos beszámítják majd neki a 19-es oktatási modulhoz, amely a kisemmizettek iránti együttérzésre helyezi a hangsúlyt. - Hová is szeretnél menni, kicsike? A kislány, miközben arca mosolyra derült a hálától, és hagyta, hogy utolsó könnycseppjei a szájába, nyakába folyjanak, összekulcsolta a fiúéval a kezecskéjét. - Hát a St. Jude-ba! - kiáltotta. És csak csacsogott tovább. Bill Peek ismét lepörgette magának a jelenetet, rövid jegyzet formájában még egy Mr. Linnek szánt magyarázó kontextussal
is kiegészítette, és csak utána hagyta a figyelmét visszakanyarodni a kislány szónoklatához: - ...és elbúcsúzok tőle. És megpuszilom az arcát meg az orrát. Mert mondhatnak akármit, ő a nővérem volt, és én szerettem őt, és tudom, hogy most egy jobb helyre kerül... Nem baj, ha hideg, mint a márvány olt a templomban, meg akarom ölelni! - Nem templom - javította ki a fiú. - Ware Street 14, épült 1950-ben, eredetileg családi tulajdonban volt, de miután ártérben helyezkedik el, biztonsági okokból lebontásra ítélték. Jelenleg a St. Jude-nak ad otthont, amely egy elkülönült, helyi vallásos gyülekezet. Hivatalos státuszra nem emelték. - A St. Jude az, ahol Maudot felravatalozzák nyomatékosította a kislány, és megszorította a fiú kezét. - És én akkor is megpuszilom, nem érdekel, mennyire hűlt ki. Bill Peek ingatta a fejét, és felsóhajtott. - Végül is egy irányba tartunk. Te csak gyere utánam! De semmi fecsegés! - nyomta az ujját a saját ajkára, mire a kislány a megértés nyilvánvaló jeleként jámborul behúzta a nyakát. Az újraindítási követően a fiú sikeresen megjelölte a kislányt, mire Aggie Hanwell a bajtársává és segítőjévé, egy csillogó szőrű, rozsdabarna rókává lényegült át. Bill Peeket ámulatba ejtette a tökéletes vizuális rekonstrukció az eredeti állatfaj nyomán, amely vélhetően egykor megszokottnak számított a világnak azon a táján. A Mystusra átkeresztelt kislány a bal szárnyról fedezte, és néma csodálattal adózott neki, miközben ő túszul ejtette a hitszegő Alelnököt, hogy azután a nyakának kést szegezve vonszolja végig a Mallon. Kis idő múltán a partszakasz végére értek. A homok itt kavicsnak, a nyílt térség egy sziklás búvóöbölnek adta át a helyét, ahol ádázul őrizték hadállásaikat a kacsakagylók, minden egyebet rég elmosott a tenger. A magasban a repülők éppen végeztek sorozatos kirohanásaikkal, és méhraj módjára összegyülekezve, egy tömbben indultak vissza a táborban kialakított leszállóhelyükre. Tulajdon vándorlásuk végéhez közeledvén, Bill Peck és a se-
gédje már csupán másodpercekre voltak attól, hogy berúgják az Ovális Iroda ajtaját, ahol - ha minden jól megy - találkozni fognak az Elnökkel, fogadva annak köszönetét bátor tetteikért. A küszöb előtt azonban Bill Peek elméje megmagyarázhatatlanul kezdett elkalandozni. Dacára annak, hogy a barátai a világ számos pontjáról figyelték (nem csekély dicsőség járt ki annak, akinek első nekifutásra idejében, sőt rekordidő alatt sikerült találkoznia az Elnökkel), a fiú hirtelen azon kapta magát, hogy tétován simogatja Mystus bundáját, miközben mindegyre azon aggódik, hogy az ő kis kiruccanását követően az apja nem fogja-e megvonni tőle az AG-12-est. Korábban megvesztegetésként kapta, és mindenekelőtt engesztelő ajándékul szánta a fiának - a nyilvántartásban sem szerepelt. Bill inkább az iskola tokiói kampuszában töltötte volna az egész nyarat, hogy azután az enyhe őszi időjárás kedvéért még a cunamiszezon beállta előtt áthurcolkodjon Norvégiába. Az apja viszont maga mellett akarta tudni ezen a nyirkos, fénytelen, egyhangú vidéken. Az AG-12-es volt a kiegyezés záloga. Azonban könnyen meghekkelhetők lévén, a fegyver újabb típusai biztonsági kockázatot jelentettek, márpedig nem lett volna célszerű hagyni, hogy a személyzethez tartozók gyermekei meghekkelhető kütyükkel lófráljanak. „Hát ilyen nagyon szeret engem az apám!" - futott át a fején a reményteljes felismerés. „Ennyire ragaszkodik hozzá, hogy együtt legyünk!" Korábban úgy vélte, a szeretet legnagyszerűbb bizonyságát a tökéletes személyi biztonság egész életre szóló garanciája adja. Egy kezén meg tudta volna számlálni az alkalmakat, amikor helybéliekkel került szemtől szembe; a radikálisok teljességgel ismeretlenek voltak a számára; négynél több személy befogadására szánt közlekedési eszközzel soha nem kellett utaznia. Most azonban, már-már felnőttként eltöprengett a dolgon, és egy újfajta perspektívából kezdte látni, amellyel - az életkorának megfelelő szintű interszekcionalitás révén - reményei szerint majd Mr. Lint is sikerül lenyűgöznie. Nekidőlt az Ovális Iroda ajtajának, és az Ösvények-család min-
den egyes tagjához továbbította a gondolatot: „Venni a bátorságot ahhoz, hogy kockára tegyük saját személyi biztonságunkat - ez is lehet a szeretet jele." Ihletett hangulatában szétnyitotta a látványkivetítőjét, hogy a játék megszakítása árán még egyszer tisztán érzékelhesse a másik valóság emberi rejtelmeit, meg hogy milyen hosszú utat sikerült megtennie. Felfedezte, hogy ujjai közt Agatha Hanwell ápolatlan hajának szálaival egy nyálkás sziklának támaszkodik. A kislány szeme elfogta a pillantását. - Ott vagyunk már? Hogy ártatlanságát az utolsó cseppig így rázúdította ez a gyermek, a fiút felbátorodott. Öt percre voltak a Ware Streettől. Hát nem pont arra volt szüksége egész idő alatt? Nem számít, mi van az ajtón túl, Bill Peek majd elintézi, könyörtelenül, alaposan; előrelép, hogy szembenézzen a végzetével. Találkozik az Elnökkel! És kezet ráz vele! - Gyere utánam! Négykézláb iparkodva, mint valami állatka, a kislány fürgén mászta meg a sziklákat - talán még a társánál is fürgébben. Fordullak jobbra, fordultak balra, és Bill Peek keze számos torkot vágott át. Vérpatakok csorogtak lefelé az Ovális Iroda falain, beszennyezték a szőnyegen az elnöki pecsétet, a nyitott franciaablakokon keresztül pedig éljenző, névtelen pártfogók tömege nyomult a helyiségbe. Ekkor történt, hogy Mystus elkódorgott mellőle, és törleszkedve bújt a látogatók lábához, amiért cirógatást, szelíd paskolást kapott cserébe. - Látod, mennyien eljöttek megnézni a nővéredet? A lelkének is javára szolgál majd. - Hát hogy vagy, kicsi Aggie? Csak bátorság! - Az égből csaptak le rá, bumm! „Nyilvános kéjelgés"-ért. Na, most mondd! - Gyere, Aggs, ölelj meg minket! - Ki az ott a kislánnyal? - Nézd, a kishúga! A saját szemével látta az egészet. Szegényke! - A hátsó helyiségben fekszik, gyermekem. Menj csak oda egyenesen! Több jogod van hozzá, mint akárki másnak.
>
, ZADIE SMITH
Angol írónő, 1975 ben született. Érdekelte a tánc, a színház és az éneklés is, de végül az irodalom mellett kötelezte el magát. Már egyetemi évei alatt publikálni kezdett, és első elbeszéléseit látva egy kiadó regény szerződést ajánlott neki. Igy készült el a Fehér fogak (2000), amely megjelenését kö vetően azonnal sikerkönyv lett, számos díjat nyert, sőt a Time magazin beválogatta a 100 legfontosabb, 1923 és 2005 között megjelent angol nyelvű irodalmi mű közé. Két évvel később tévéfilm is készült belőle. Harmadik regényét, A szépségrőlt (2005) Booker díjra jelölték.
Bill Peek mindössze annyit vett észre, hogy egy csomó test hever a padlón, és a közeledtére mindenki más hátrahúzódik, hogy helyet csináljon neki. Úgy lépett elő, akár egy király. Az Elnök tisztelgésre emelte a karját, és a két férfi kezet rázott. A fény azonban gyengülni kezdett, majd kihunyt, amitől bosszantó sötétségbe fulladt az egész ünneplés... A fiú dühtől tajtékozva érintette meg a homlokát, mire egy alacsony mennyezetű ravatalozó kúszott a látóterébe: a szutykos ablakon szakadozott csipkefüggöny lógott, amely csak fokozta a homályt a csupán gyertyák megvilágította, nyomorúságos odúban. A karját sem bírta mozdítani - mindenfelől emberek vették körbe, az orrát és minden más érzékszervét próbára tévő helybéliek. Iparkodott Agatha Hanwellre akadni, de ezúttal hiába a pontos koordináták, kudarcot vallott, a kislánynak nyoma veszett a tumultusban; a holdra is könnyebb lett volna eljutni, mint Aggie közelébe. Egy testes férfi vállon ragadta, úgy tudakolta tőle:
- Biztos, hogy jó helyen jársz, te fiú? - Hagyd már békibe! - ripakodott a kövérre egy fogatlan szájú, lehangoló küllemű asszonyság. Bill Peek érezte, hogy egyre beljebb taszigálják, mind mélyebbre süllyed a sötétségbe. A fülében egy dallam állt össze emberi hangokból, s bár mindegyik halkan tette hozzá a magáét, ily szorosan egymás mellett, mint búzaszálak rendjei a szélben, mégis sikerült valami különös egybehangzást alkotniuk, amely egyszerre volt súlyos és pehelykönnyű. „Mert nem remélem, hogy megfordulok..."1 Egyetlen hang szólt, mintha
valami állat dünnyögne. A megfelelő haditechnikával egyetlen bombázó hazavághatta volna az egész sokaságot, mégsem látszott rajtuk félelem. Csak dúdoltak ringatózva. Bill Peek a verejtékező homlokához nyúlt, de hiába iparkodott az apjától kapott hosszú üzenetre összpontosítani - a sikeres küldetésről volt benne valami, meg hogy másnap Mexikó következik -, a sok-sok kéz tovább lökdöste befelé, mígnem elérte a túlsó falat. Gyertyáktól körülkerítve egy hosszú láda hevert a szerény emelvényen, fája a partra sodródó tengeri hulladékhoz volt hasonló. Jóllehet a számtalan test közt keresztülnyomakodva a fiú úgy érzékelte, egyetlen férfi vagy nő hangja sem erősebb a suttogásnál, folyvást izmosodott az énekszó. Az éles, átható gyereksírás ekkor úgy szelte ketté, akár a pálca húz vonalat a homokban; egy kis állat nyüszíthet fel így, amikor merő unalomból eltöröd a lábát. Még egy utolsó taszítás előre, és a gyertyafényben tökéletes tisztasággal bontakozott ki előtte az egész jelenet: feketébe öltözött, hüppögő alakok, Aggie térden állva az emelvénynél, az uszadék fából ácsolt ládában pedig egy valóságos leány élettelen teste - a maga nemében az első az ifjú Bill Peek életében. Vörös haja nagy, gyerekes loknikba volt bodorítva, bőre a legfehérebb fehér, szeme tágra nyitva, zölden csillogó. Halvány mosolya felfedte foghíjait, ugyanakkor valami titkos tudást sejtetett. A fiú azelőtt csupán korlátlan mozgásszabadsággal bíró, tekintélyes férfiak sikeres fiainak - kudarcot nem ismerő ifjaknak az arcán látott ilyen mosolyt. Ám egyik részlet sem rendítette meg oly nagyon, mint a halvány sejtelem: hogy abban a hátborzongató szobában van még jelen valaki vagy valami láthatatlanul, aki ugyanannyira jött érte is, mint akárki másért. J. Magyar Nelly fordítása 1: T. S. Eliot Hamvazószerda (fordította: Vas István)
INTERJÚ
BECSEI ÁRONNAL Galaktika: Műremeknek beillő egyedi munkáiddal tíz év leforgása alatt, harminc esztendős korodra a világ leghíresebb, legelismertebb kézműves órakészítői közé választottak. Feltaláltál, illetve továbbfejlesztettél egy egyedi óraszerkezetet. Mi a találmányod lényege? Becsei Áron: Egy háromtengelyű tourbillonszerkezetet készítettem. A mechanikus órák lelke a billegő kerék, ami szabályozza az órák pontosságát. A hagyományos tourbillonnál ez a billegő kerék van a saját tengelye körül megforgatva. Az én fejlesztésemben még további két tengely körül forgatom meg, tehát három dimenzióban. Ettől sokkal pontosabbá válik az óra. Alapvető probléma, hogy a billegő kereket nem lehet száz százalékosan kiegyensúlyozni. Az autóknál is centírozni kell a kereket, hogy szépen fusson. Azáltal, hogy többször megforgatjuk a saját tengelye és még két
tengely körül, a késések és sietések átlagolódnak. A tourbillont először a zsebóráknál találták ki, mert ott jelentkezett az a probléma, hogy az óra vagy feküdt egy asztalon, vagy függött, és ez a két pozíció nagyon nagy eltérést eredményezett. G: Ez olyan új, egyedi megoldás, amit szabadalmaztattál is? B. Á.: Igen. Vannak más, hasonló szerkezetek is a világban, persze nagyon limitált példányszámban, az enyémen kívül még kettő, de csak az enyémnél tudtam megvalósítani azt, a speciális elrendezésnek köszönhetően, hogy csak hagyományos drágakőcsapágyakat alkalmazok, ami a hagyományos órakészítésben elfogadott. G: Akkor ez egy kicsit magas szerkezet, vagyis magasabb ház kell neki. B. Á.: Igen, de igyekszem olyan domború üvegeket készíteni, amik alá szépen, észrevétlenül
illeszkedik, mivel az esztétikai érték is nagyon fontos számomra. G: Mennyire vált ismertté ez a szerkezeti megoldás? Lehetséges, hogy ebből a szerkezetből egyszer majd tömegtermelés lesz? B. Á.: Nem, az én óráim mindig egyediek lesznek. G: A híres, nagy óramárkák, mint amilyen a Patek Philippe vagy a Vacheron, nem kerestek meg, hogy esetleg megvennék a találmányodat? B. Á.: Nem szeretném eladni. Fontos, hogy egyedi órákat készíthessek. Azt is tudni kell, hogy ami a bázeli órakiállításon egyszer már megjelent, azt ezek a nagy óráscégek már csak presztízsből sem veszik meg. Másrészt viszont az egyik neves óramárkánál épp nemrégiben jelent meg az enyémhez nagyon hasonló megoldás, úgyhogy a szabadalmi ügyvivőnk már fel is vette velük a kapcsolatot, hogy megvizsgálják, mennyiben eredeti az a találmány, vagy esetleg koppintás az enyémről. Tehát a nagy cégek átvesznek ötleteteket a független órásoktól. Olyan is volt rnár, hogy egy nagy világcég közösen dolgozott ki egy mo-
dellt egy független órakészítővel, de olyankor közös néven is reklámozzák. G: Hogyan kezdődött ez az egész? Eredeti szakmád szerint is órás vagy? B. Á.: Nagyapám és apám is órások voltak. Nem volt rajtam családi nyomás, de mindig szerettem az órákat, így érettségi után kitanultam az órásmesterséget, majd továbbtanultam a Műszaki Főiskola Gépészmérnöki Karán. Igazából középiskolás koromban a tervezés érdekelt nagyon, de amikor elvégeztem az órásiskolát, rájöttem, hogy lehet a kettőt együtt is csinálni. G: Az órásképzés ennyire jó Magyarországon, hogy azt elvégezve az ember érzi magában a bátorságot, és azt gondolja, hogy most egyedi órát fogok tervezni? B. Á.: Nem, az órásiskolában csak az alapokat lehet megtanulni. De rengeteg plusz szakma együttes alkalmazása kell ahhoz, hogy egy új szerkezetet létrehozzunk. Hiszen a pici marógépet is el kell készítenem, mielőtt a fogaskereket megformázhatnám vele. Sokszor a szerszám elkészítése is hetekig eltart.
>
Becsei Áron Budapesten született, órásdinasztia harmadik generációjaként. Érettségi után a Budapesti Szolgáltató és Kézművesipari Szakképző Iskola órásképzését végezte el, majd beiratkozott a Budapesti Műszaki Főiskola Bánki Donát Gépészmérnöki Kar CAD/ CAM szakirányú képzésére. Szakdolgozatához az alapot egy tourbillon órája adta, amit a Főiskolán elsajátított tervezéssel és az évek so rán a családban és a Szakiskolában megtanult kivitelezéssel állított elő. Diplomamunkáját a Budapesti és Pest Megyei Mérnöki Kamara Szakdolgozati díjjal jutalmazta. Első saját tervezésű és kivitelezésű órája 2003-ban készült el. Ez egy miniatűr, dupla ingás Zappler asztali óra. Első komplikált órája, a Tourbillon No.l másfél éves munka eredményeként született meg. Ebben az utazó órában megtalál ható többek között naptár, holdfázismutató, járástartalék kijelző, hőmérő és világóra. Első karórája, a Primus megalkotásakor egy különösen komplikált, egyedülálló szerkeze lel készített, ún. háromtengelyű tourbillont. 2009 ben első magyarként a Svájci Független Órakészítők Akadémiája (AIICI) tagjává választották. Becsei Áron Tourbillon No.l órája elnyerte a „Magyar Kézműves Remek 2012" címet!
G: Hogyan tervezel egy bonyolultabb szerkezetet? Több prototípust is készítesz a végleges előtt? B. Á.: Először mindig fejben tervezem meg a szerkezeteket. Aztán részletesen papírra vetem. A papír-vázlatoknak több változata is készül, de azután a fémalkatrészeket már nem kell újra és újra legyártanom, azokból már nem kell több változat a végleges előtt. G: Automata órákat is tervezel? B. Á.: Nem, ezek mind mechanikus órák. Akik ezeket az órákat megveszik, rituálénak tekintik, hogy reggel felhúzhatják az órát. Ami különleges értéket ad ezeknek az óráknak, az az alkatrészek kidolgozottsága. Ahol a tömeggyártásban befejezik a munkál, az én munkám ott kezdődik. Akkor kell az alkatrészeket úgy megmunkálni, hogy azok teljesen makulátlanok legyenek. A számlap alatti részeket is ugyanúgy megcsinálom, pedig azt soha senki nem fogja látni, de a szerkezet java látható, mert az óra hátlapja üvegből készül. G: Mindig újabb és újabb szerkezeteken töröd a fejed, vagy pedig a dizájn az, ami jobban érdekel? B. Á.: Mindig gondolkodom, újabb és újabb megoldásokon töröm a fejem. De mostanában már egyre problémásabb, mikor kerül sor ezek megvalósítására, mert egyre több a megrendelésem, és egy-egy ilyen egyedi óra legyártása egy évig is eltarthat.
G: Megengedheted magadnak, hogy ebből élj, vagy el kell vállalnod emellett egyszerű órajavításokat is a hétköznapokban? B. Á.: Nem kell már elvállalnom egyszerű munkákat. Igazából csak akkor kerülnek hozzám régi órák, ha már senki nem tudja megjavítani. Ha valami nagyon speciális, egyedi alkatrészre van szükség, akkor keresnek meg engem. Azokból egyet-egyet elvállalok, de igazából inkább a saját dolgaimmal foglalkozom. G: Egy órás egyszer azt mondta nekem, hogy a márkás automata órák mindegyikében ugyanaz az ETA-szerkezet van. Ez igaz? B. Á.: Igen, csak attól függően változik az értéke, milyen feliratot tesznek rá. Illetve a házat mindenki maga tervezi. Sőt, a legújabb trend az, hogy már a szerkezet egyediesítését is a gyártó végzi, tehát nem a márkás óracég. G: Ez az ETA-szerkezet annyira jó, hogy mindenki bevállalja? B. Á.: Igen, ez egy sorozatgyártott, megbízható szerkezet. De azt kell mondanom, hogy a mechanikus óra létjogosultsága manapság már teljesen megszűnt, hiszen a legolcsóbb, kétforintos kvarcóra is sokkal pontosabb a mechanikus óránál, ennek ellenére reneszánszát éli. Nagyon sokan szeretik, hogy nem egy halott óra van a kezükön. Szeretik felhúzni és nézni, hogyan indulnak el a fogaskerekek. Ráadásul egy mechanikus óra több generációt is kiszolgál. G: Te régi típusú mesternek tartod magadat vagy modern újítónak? B. Á.: Egyszerre mindkettőnek. Nyitott vagyok a modern technológiára, de szeretem a hagyományos stílust is. G: A munkáid, ahogy klasszikus mechanikus szerkezeteket készítesz gyönyörűen megmunkálva, egy kicsit a manapság divatos steampunk irányzatra emlékeztetnek engem, ahol a 19. századi technikák a legmodernebb scifi-elemekkel ötvöződnek. Kedveled a science fictiont? B. Á.: Édesanyám nagy Galaktika-rajongó volt, fiatalabb koromban én is sok sci-fit olvastam. Sajnos az utóbbi időben nem sok időm marad az olvasásra. Kantum Linda
Azt hiszed, Jurij Gagarin volt az emberiség első űrhajósa? Bárcsak neked lenne igazad!
A MÁSODIK ŰRHAJÓSUNK
H
A, AZ EMBERISÉG második űrhajósa
a tengerparton állt, és a napkelte irányába tarló bárkákat bámulta. Halász volt ő is, akárcsak szinte mindenki a faluban, a fenyőkkel borított hófödte csúcsok tövében. Ekkoriban még két hold ragyogott az égen. A Krisztus előtti huszadik évezredet írtuk volna, ha bármelyikünk is tudott volna írni. H. magas volt, széles vállú, egyenes hátú, sötét szemű és sasorrú. A félreértések elkerülése végett nem árt tisztázni, hogy ő már homo sapiens a javából. Az elmúlt századok folyamán a törzsszövetség, amelyik majd a nagy szétválás és a hosszú vándorlás után az amerikai sziúknak és az európai keltáknak is egyaránt őse lesz, könyörtelenül kiirtotta a konkurens emberfajtákat a hét szigetről. Mostanában már jó úton haladtak egymás leigázása és a rabszolgaság feltalálása felé, bár ez utóbbihoz még kicsit alakítani kellett volna a győzelmi vacsorák étrendjét. Az öböl, amelynek partján H. állt, húsz év múlva Angra Manju, avagy ahogy mostanában emlegetitek, Atlantisz városának központi kikötőjévé válik. A bárkák eltűntek a gigászi, álló emberalakra emlékeztető kőszikla mögött, és H. megfordult. Megmarkolta a borotvaélesre csiszolt, élő obszidián baltát, amelyet előző este cserélt
kilenc cápabőrért Vivanhannal, és könnyed, magabiztos léptekkel futásnak eredt. Felfelé, a parti sziklák felé vezetett az útja. Nem kis kockázatot vállaltak mind a ketten, hiszen az istenek, érkezésük után azonnal betiltották a fegyverviselést. Halálnak halálával halt az, akinél obszidiánt vagy csiszolt csontot találtak. Elérte az örökzöld fák árnyékában megbúvó falut, de nem lassította le lépteit. A férfiak kint voltak a tengeren, vagy a földeket művelték a máris tikkasztó melegben. Csak a súlyosan összeégett Ferkah, az egykori hadifőnök nem ment ki velük. Amikor meghallotta a ritmusos léptek zaját, erőlködve felemelte a fejét, és H. felé fordult. Megégetett öklét magasba emelve kívánt hadiszerencsét a fiatalembernek. A nők - újonnan szerzett tarka szoknyáikban, új, csillogó fémből készült ékszereiket villogtatva - némán, komoran figyelték futását. Az öregek, akik még emlékeztek a régi időkre, amikor még Holdanya nem vette el a főnökaszszonyok kezéből a hatalmat, ugyanolyan ellenszenvvel követték tekintetükkel, mint a fiatalok, az ifjú asszonyok és a hajadonok. H. nem tudta nem észrevenni, hogy az asszonyok ugyanolyan módon fésülik hajukat, mint a hajadonok. Ez nemrég még elképzelhetetlen lett volna. Nemrég, amikor még H., az ifjú hős, a leendő hadifőnök volt mindannyiuk kedvence.
Az istenek érkezése előtt. Zare, Kháli húga az első fenyőfa tövében, a keskeny ösvényt elállva várt rá, ott, ahol H. olyan sokat találkozott kedvesével. - Nem kellene utánamenned - jelentette ki hüvös hangon, és azzal a kiismerhetetlen, nyugtalanító arckifejezéssel, ami miatt H. azon a tavaszünnepen az idősebb lányt választotta. Csak négy éve? Vagy egy másik világkorszakban? - Állj el az utamból! - förmedt a lányra, és elnézett a feje felett. - A halálba mész, ha tovább mész. - Te csak tudod. Te vagy az istenek legalázatosabb szolgája - csattant fel H., és keményen megszorította a fekete balta fejét. - Én a Holdbéli Nyulat szolgálom, az Ősanyát. A termékeny életet. Az egy istent. Az új istenségektől csak tanulok. Senki sem ismeri jobban nálam őket. - Mélyen a férfi szemébe nézett. - És tudom, meghalsz, ha megpróbálod visszavenni tőlük Khálit. - Kháli a jegyesem. Nem engedem át senkinek. Szeretem, és ő is szeret engem. Taszter úr erővel vette el, ebben biztos vagyok. - Ha szereted, akkor azt akarod, hogy jó legyen neki. Igaz? - Persze. Boldoggá akarom tenni. - És mit tudsz adni neki, te halász? Te harcos? Emberfia ember? - A feleségem lesz. Boldogok leszünk. Gyermekeink lesznek. Gyönyörű házat építek neki. Nem lesz semmire sem gondja. - A gyönyörű házban egész nap lesheti az óhajaidat, igaz? Moshatja a szennyesedet? Meghalhat gyermekszülés közben, mint olyan sokan? Megöregedhet anélkül, hogy bármi mást is tett volna, mint az anyja vagy az öreganyja? Várhatja, hogy mikor hozzák halálhíredet a bálnavadászatról vagy a csatából? Megvakulhat a rokka fölé görnyedve? - Nem, az én feleségének nem kell dolgoznia. Ez már nem a régi világ. Megint győzni fogunk a gonosz törzsek ellen. Szolgáink lesznek. - Az istenek nem engedik meg, hogy háborúzzatok. Ne feledd, mi történt Ferkah harcosaival! Elégtek! - Én akkor is meg akarom menteni.
- Mitől akarod megmenteni? A boldogságtól? Hát hol lehetne boldogabb, mint az istenek házában? Ahol az ő ételüket eheti, az ő italukat ihatja, az ő dalaikat énekelheti! H. döbbenten nézett fel az égre. Kishold vörös sarlója még jól látszott, és a halász tudta, valahol ott, a magasban lebeg az istenek palotája. Oda még a sasok sem juthatnak fel! - Felviszik az istenek otthonába? Az egekbe? Taszter isten-úr magával viszi? - Igen! - Zare nem tudta titkolni csalódottságát. - Őt választották, pedig én sokkal szorgalmasabban tanultam a bölcsességüket. Az istenek is őt akarják. Ő lesz az első, aki feljut az egekbe. - Az egekbe? Fel az egekbe? - H. tudta, oda ő csak akkor juthat fel, ha már a teste meghalt, és lelke elindult a Holdbéli Nyúl országa felé. Felhördült, és egy durva mozdulattal félrelökte a lányt, majd futni kezdett, olyan gyorsan, ahogy csak bírt. Zare felsikoltott, ahogy nekizuhant a fa sötét, érdes törzsének, de nem esett el. Elkerekedett szemmel bámult a férfi után, és maga sem volt biztos abban, hogy a fájdalom miatt gördült-e végig egy könnycsepp az arcán. - Halálba mész, te bolond - suttogta. H. délutánra elérte a Kőarcok Erdejét. Annak idején maga is segített feltenni a vastag, vörös kőkorongot a legújabb óriási fej tetejére, hogy megakadályozzák a halott főember lelkének visszatérését. Szíve majd kiugrott melléből, mire elérte a meredek hegyoldalon felállított hosszú sorok legvégét. Megtorpant a legelső fej mellett, melyet még egy csapott homlokú, széles állkapcsú nép állíthatott vezetője emlékére, és a mohos kő mögé bújva, összehúzott szemmel figyelni kezdte a fennsíkon trónoló vagy ezer lépés széles ezüstpajzsot. A szörnyetegek hangyaként vonultak a pajzs nyílásai felé. Ma már nem félt tőlük. Tudta, buta fémlények, akik csak azt teszik, amit az istenek megparancsolnak nekik. Azt sem túl jól. Alighanem mára befejezték a kőaratást. H. nem habozott, nekilendült, és felvetette magát az utolsó szörnyeteg kosarába. Az apróra zúzott szikladarabok sok helyen véresre karcolták a hasát és a combját, de nem törődött a fájdalom-
>
, VARGA CSABA BÉLA
Magyar író, műfordító, 1966-ban született. 1991-től a Galaktikának is dolgozott, eleinte újságíróként, majd fordítóként, és végül meg jelent első saját novellája, az „Asimov halála", a magazin 160. számában, 1994 ben. Ezt még további hal elbeszélés követte itt, és még négy egy magyar szerepjátékhoz köthető antológiában, mely az Angyal, ha lángol címet kapta. Az ezredforduló után évekig külföldön dolgozott, de hazatérését követően újra fordítani és szerkeszteni kezdett, s két ismeretterjesztő kötete is megjelent. A Galaktika 277. szamában olvashatták legutóbb „Bevetés előtt" című novelláját.
mai. Mozdulatlanul lapult, míg a pajzs gyomra el nem nyelte őket. A pajzsban gyakran jártak hajadonok és mostanában férjes asszonyok is. Meséik alapján nem volt nehéz megtalálnia az ösvényt, ahol az istenek szoktak vonulni. H. lekuporodott a sima, hófehér padlóra, és szimatolni kezdett. Nagyon halványan érezte Kháli szagát. A föld hirtelen megremegett a lába alatt, kicsit hasonlóan ahhoz, mint amikor Angra Manju rázza a hegyeket és a szigeteket. Az ezt követő érzés aztán különbözött mindentől, amit H., a homo sapiens addigi élete során valaha is átélt. Mintha csak kősziklává vált volna a teste. Egyszerre érezte azt, hogy zuhan, miközben egy könyörtelen erő valósággal belepréselte a sima, fehér kőlapba. Orrából és füléből vér kezdett szivárogni. H. nagy nehezen a hátára fordult. Nem érezte az idő múlását, nem tudta, meddig tartott a szenvedése. Ujját végighúzta az orra alatt, és döbbenten nézte rajta saját vérét. Aztán hirtelen mindent megértett, minden a helyére került.
Már az egekben járhatnak, gondolta. Akkor pedig ő halott. Véres kezével végigsimította homlokát, hogy vörösre fesse, ahogy a halottakat búcsúztatni illett. Így majd az ő lelke sem jár vissza, hogy kínozza az élőket. A pajzs zökkent egyet, és H. lebegni kezdett. Ha eddig kételkedett volna, most már egyértelművé vált, hogy meghalt. Csak a halottak repülhetnek. Mielőtt azonban lelke bekéredzkedik a Holdanyához, még valamit el kellett intéznie. Ahogy ezt végiggondolta, visszatért a súlya, és teste lesüllyedt a padlóra. Felállt. Valahogy könnyebbnek érezte magát, mint otthon. A hófehér falon kerek ablakot fedezett fel, amit valamilyen átlátszó anyag borított. És kint, hihetetlenül közel, ragyogóan fényesen, mint amilyennek még akkor sem látta, amikor erejét és vakmerőségét bizonyítandó, felmászott a legmagasabb hegy csúcsára, megpillantotta a Holdat. Azonnal tudta, hogy ez a jel. Holdanya visszaadta a testét annyi időre, hogy véghez vihesse azt, amiért jött. H. többé egy szemernyit sem félt az új istenektől. Holdanya vele van. Született vadászként nesztelenül mozogva hagyta, hogy az ösztönei vezessék. - Egy az isten - suttogta. - Holdanya, és senki más. - Egy az isten - kiáltotta, amikor az obszidián balta lecsapott az első meglepett isten koponyájára. - Egy az isten - hörögte, amikor már a hetedikkel is végzett. A falak kiabálni kezdtek, és vörös drágakövek villogtak, amerre csak járt. H. még sohasem volt ilyen boldog. Nem is gondolta, hogy ennyire jó halottnak lenni. Aztán valami ordítani kezdett elméjében, valami, ami fel akarta hívni a figyelmét egy jelre, arra, hogy semmi sincs jól, hogy valami nagy baj van. Lenézett az előtte fekvő két hul-
lára. Hirtelen, kegyetlen élességgel észrevette, hogy a két isten ruháját vörös vér borítja. Vörös vér. Az istenek vére nem vörös! Az égett hús bűzét ugyanakkor érezte meg, mint Kháli csodálatos, finom illatát. Belépett az ajtón, amin utolsó áldozata rohant ki. Amit látott, attól üvöltenie kellett. Azt kívánta, bárcsak teljesen meghalt volna az előbb. Kháli kiterítve feküdt a széles, vérrel borított lapon. Gyönyörű, éjfekete haját fejbőrével együtt távolították el. Karját és lábát csillogó karkötők szorították az asztalhoz. Ágyéktól mellig felnyitott testébe medúzacsápok vezettek, melyekben lüktető nedvesség áramlott. Egy másik csáp tartotta a lány dobogó szívét az átlátszó folyadékkal teli edényben. H. az asztalhoz ugrott. Vonyított fájdalmában. Bár érezte Kháli leheletét, bár még látta szemében a fényt, mégis végighúzta ujját saját sebein, és a vérrel bemázolta a lány homlokát. Ill, fent a test sokáig nem akarja belátni, hogy gazdája már halott. Taszter isten-úr a legnagyobb csarnokban várt rá. Annyira gyönyörű volt. Nem csoda, hogy egyetlen leány vagy asszony sem tudott ellenállni neki. A fémbőrű óriás némán figyelte a belépő embert, arany angyalarcán nem látszott érzelem. Csak a trónja előtt heverő négy állat kezdett el vadul hörögni. Ők már megkedvelték az emberhús ízét. H. nem félt. Tudta, senki sem jut el olyan gyorsan Holdanyához, mint ő. Kháli bizonyára már oda is ért, és jó szót szólva megkönnyíti majd a bejutását a boldogság birodalmába. Az isten-úr intett, mire az állatok őrjöngve H. felé vetették magukat. Mielőtt vállába tépett volna az oroszlán, mielőtt megmarhatta volna a kígyó, II. meglendítette a kőbaltát. Az istenek nagy harcosok, félelmetes urak lehettek ott, ahonnan jöttek. Kegyetlen stra-
tégiákat, ravasz taktikákat dolgoztak ki ellenségeik legyőzésére. Csillaghódító seregeknek parancsolhattak. Bizonyára mindenki felett álltak. Már azt is lenézték, aki csak kicsivel állt alattuk észben, erőben. Erősebbek voltak, mint a medve, bölcsebbek, mint a kígyó. De ha ismerték is valaha a balta használatát, már elfeledték azt. Varázsszemeik a fémet messziről észre tudták venni. Tűzből font hálójuk még a napfényt is képes volt kívül tartani. Ám a baltát fából és kőből készítette a biztos kezű mester. Szép ívben, forogva repítette az ezerszer begyakorolt mozdulat. Sebesebben, mint a lenti világban. Nem hagyott időt a nagyhatalmú úrnak. Célba talált a Föld fekete csontja. Fém reccsent, és zöldes istenvér, sárgás istenvelő fröccsent az ezüstruhára. Elmosta, barnává sározta az emberlány lassan száradó vére nyomát. A kerek ablakokban ragyogott a Hold, amikor a második földi űrhajós teste a hófehér padlóra zuhant, amikor húsába mélyesztették fogukat az idegen világok korcs szörnyszülöttjei. Teste nem szenvedett sokat, és lelke gyorsan átlépte a Holdbéli Nyúl kapuját. A gazdátlan komp szabálytalan pályán közelítette meg az idegenek bázisát a Föld kisebbik holdján. Mivel nem válaszolt a hívásokra, a bázis azonnal aktiválta a védelmi rendszerét. Lent, az ösvény szélén álló fa tövében Zare jól láthatta az éjszakai égbolton felvillanó fényt.
MÉHEK NÉLKÜL Pusztulnak a méhek - gyors ütemben, óriási mennyiségben. A probléma olyan nagy, hogy az egész emberiségre veszélyt jelent. „Ha kipusztulnak a méhek, azt az emberiség legfeljebb négy évvel éli túl" - ezt a kijelentést Einsteinnek tulajdonítják. Bár a kutatások szerint a nagy tudós soha sem mondott ilyet, az állítás túlzó, de a méhek fontosságára irányítja a figyelmet. Nemrégiben egy társaságban, amikor a méhek pusztulása került szóba, valaki kijelentette, hogy őt nem zavarná, ha kipusztulnának a méhek: nem szereti a mézet, és nyáron többé nem csípné meg egy sem. Hogy az illető valóban ennyire buta volt, vagy csak egy ostoba viccet sütött el, nem tudtam meg, de rávilágít arra a tényre, mennyire nem vagyunk tisztában a méhek szerepével. Bolygónk történetében több nagy kihalás is volt, ezek közül a legismertebb a dinoszauruszok kipusztulása. A tudósok szerint jelenleg újabb nagy kihalási korszak jellemző a Földre, amikor a fajok jelentős része eltűnik. Ennek egyetlen oka az ember. Az emberi faj fenntartásában, akárcsak az egész ökoszisztémáéban, hatalmas szerepe van a méneknek. Ha most csak a mi fajunkra koncentrálunk, drasztikus hatással lenne az egész emberiségre a kihalásuk. Az élelmiszernövények harminc százalékát porozzák be a méhek. A méhek eltűnésével ezek az élelmiszerek is eltűnnének. Eltűnne a zöldségek és gyümölcsök kilencven százaléka, kiürülnének a boltok polcai. Méhek nélkül például egy hamburger sem készülhetne el, mivel tartalmaz salátát, hagymát, paradicsomot, ubor-
kát, mustárt. Ezek mind a méhek beporzásától függenek. De még a hús is, mert a tehenek is főleg virágos növényeket legelnek. Eltűnnének kedvenc ételeink, legjobb vitaminforrásaink. Egy amerikai szupermarket azzal sokkolta a betérőket, hogy egy kampány keretében néhány napra eltüntette a zöldség-gyümölcs-osztályáról az összes olyan terméket, amiket a méheknek köszönhetünk. Döbbenetes volt, gyakorlatilag semmi nem maradt. Ennyire fontosak a táplálkozási láncunkban a méhek. Az egész emberiség talán nem pusztulna ki, de milliárdok halnának éhen, és az evés szinte luxusnak számítana. Az egész társadalom összeomlana. A globális hatás még nagyobb. A növények kb. 85 százalékának van szüksége a beporzásra, ennek hetven százalékát rovarok végzik. Ha eltűnnének a méhek, ezek a növények is követnék. Csúnya, színtelen világ várna ránk. Az átlagember mégis alig ismeri a méheket. Pedig rendkívül sikeres fajról van szó, történetük a dinoszauruszok koráig nyúlik vissza. A legősibb, bizonyítottan méh-fosszília egy borostyánba zárt példány a kréta korból. A méhek ősei a darazsak voltak, és ennek megfelelően más rovarokra vadásztak. A ragadozó, húsfogyasztó életmódról feltehetően akkor váltottak pollengyűjtésre, amikor viráglátogató, pollenfogyasztó rovarok lettek zsákmányállataik, és a darazsak lárvái a pollennel borított rovarokat fogyasztották el. Úgy becsülik, 20 000 ismert fajuk létezik, habár ennek nagy része nincs leírva, besorolva. Az Antarktisz kivételével mindenhol élnek. A méhfajok legtöbbje alig ismert. A legkisebb a törpe méh, körülbelül 2,1 mm hosszú. A legnagyobb faj egyedeinek hossza megközelíti a négy centimétert. A méhek most mégis nagy bajban vannak. Az új évezredben drasztikusan csökkent a számuk. A kétezres évek elején figyeltek fel a méhek számának csökkenésére. A rejtélyt fokozta, hogy
a méhek egyszerűen eltűntek a kaptárakból, és nem találták meg azokat. A jelenség a kolóniaösszeomlás-rendellenesség (CCD) nevet kapta. Röviden összefoglalva azt jelenti, hogy a méhpopuláció hirtelen csökken, de érthetetlen módon nem találni elpusztult méheket. A jelenség egészen furcsa, csaknem misztikus, Angliában a kísértethajó urán Mary Celestejelenségnek nevezik. A látszólag teljesen egészséges családok, amelyek átlagban 30-50 ezer egyedből állnak, néhány nap alatt, nyom nélkül eltűnnek a kaptáraikból, és nem térnek vissza. Sem a kaptárban, sem annak környékén nem lehet beteg vagy elpusztult méheket találni. Az éhség nem lehet az ok, hiszen az elhagyott kaptárakban sok a méz, a virágpor. Nem lehet költözésről beszélni, mert a lárvák és a királynő is a kaptárban marad. A kaptár dolgozók és gondozás nélkül néhány nap alatt kihal. Találhatunk néhány ott maradt egyedet, de ezek elképesztő állapotban vannak: szinte az összes ismert méhbetegség egyidejűleg van jelen bennük. A jelenséget még ijesztőbbé teszi, hogy az elhagyott kaptárakat
nem támadják meg a méztolvajok, nem fészkelik be magukat kártevők, de még a környékbeli méhcsaládok sem mennek oda potyázni. Mintha az elhagyott kaptár tiltott terület lenne. A jelenség már nemcsak Amerikát, hanem az északi félteke számos országát is sújtja: NagyBritanniában, Németországban, Belgiumban, Hollandiában, Lengyelországban és Dél-Európa több országában is drasztikusan csökkent a méhek száma. 2006-ra vált világossá, hogy nagy a baj. Amerikában már minden harmadik méhraj elpusztult. Egy év alatt kipusztult Nagy-Britannia méhállományának csaknem egyharmada. 2008ban az amerikai méhkolóniák 36 százalékának veszett nyoma, a keleti parton csaknem kilencven százalékos volt a pusztulás. A jelenség a 2010-es években még erősödött is. Az amerikai méhtulajdonosok 50-90 százalékos állománypusztulásról számoltak be. Újabb területeken is feltűnt ez a tendencia, Tajvanon is megjelent a betegség, Kína egyes területein teljesen kipusztultak a méhek. Az egyedvesztés olyan méreteket öltött, hogy nem volt elég méh a beporzás elvégzéséhez. A gaz-
>
dák más országból próbálták pótolni a családokat, de a termés a beporzás hiánya miatt még így is érezhetően visszaesett. Sok helyen kézi beporzással próbálták pótolni a méheket. A tudósok megpróbáltak a jelenség okára bukkanni, de több mint tíz év alatt nem sikerült megtalálni a kiváltó okot. Viszont számtalan elmélet született arról, miért pusztulnak a méhek. A történtekért okolják a mezőgazdaságban használt gyom- és rovarirtó szereket, a génmanipulált növényeket, parazitákat, gombákat, baktériumokat, vírusokat, az időjárást, a klímaváltozást, a légszennyezést, az általános genetikai gyengeséget, de még a mobiltelefonok sugárzását is. Egészséges ausztrál mézelő méhekben azonosítottak egy vírust, amire az ausztrál méhek rezisztensek voltak, de az északi féltekén élő méhekre halálos kimenetelű. Nagy-Britanniában kimutattak egy Indonéziából származó parazitát, amitől a méhészek rajainak nagy részét sikerült megmenteni, de a vadon élő populáció legnagyobb része kipusztul. Mások szerint az állatok eltűnéséért a vegyszerek a felelősek. A farmerek és földművelők tömegével használnak vegyszereket, amelyek a talajba jutva visszakerülnek a növényekbe, és végső soron
az ételeinkbe. A méhek genetikai állományának vizsgálatából kiderült, hogy a többi rovarhoz képest kevesebb, a méregtelenítő folyamatokhoz kapcsolható génnel rendelkeznek, így a vegyszerek könnyebben beépülhetnek a méhek szervezetébe. Azt is megállapították, hogy a mai méhek az emberek miatt stresszes környezetben élnek. Más vizsgálat szerint a mobiltelefonok sugárzása okoz kárt a méhek idegrendszerében. A sok felsorolt okkal egyetlen közös probléma van: egyetlen egy sem magyarázza meg teljesen a jelenséget. Az egyik helyen az egyik kiváltó ok volt jellemző, a másik helyen a másik, de egyetlen tényező sem volt jelen mindenhol. Ezért a tudósok egyre általánosabb véleménye az, hogy egy olyan összetett jelenséggel állunk szemben, amelynek több tényező az okozója, gyakorlatilag az összes felsorolt tényező szerepet játszik a jelenség kialakulásában. Mindegyik egyszerre játszott szerepet, és a sok kis „ütés" alatt a méhpopuláció megroppant. Ez viszont megnehezíti a védekezést és az egységes fellépést. Pedig sürgősen meg kell találnunk a megoldást, mert az emberiség és a Föld jövője a tét. Kovács „Tücsi" Mihály
ÖSSZEHAJTHATÓ AUTÓ A NAGYVÁROSI KÖZLEKEDÉSRE szánt au
tók tervezésénél egyre fontosabb szempont a méret. Azok, akik autóval járnak munkába, általában egyedül vagy legfeljebb ketten utaz nak, ezért a fejlesztés a kétszemélyes miniautók irányába tolódott el. Ezek egyre kisebbek, egyre könnyebbek, és egyre alacsonyabb a fogyasztá suk. De egy koreai csoport szerint még mindig túl sok helyet foglalnak.
A Koreai Fejlett Tudomány és Technológia In tézet (Korea Advanced Institute of Science and Technology KAIST) egy egészen különleges au tót mutatott be. Az Armadillo T nevű kis elekt romos autó a helytakarékosság érdekében képes félbehajtani magát. A különleges karosszériának köszönhetően a 280 centiméteres jármű parko láskor mindössze 165 centiméteres helyet foglal el. Kerekeit külön külön villanymotor hajtja, az energiát Li ion akkumulátorok tárolják, amelyek tíz perc alatt teltölthetők, ezzel közel 100 kilo méter utat lehet megtenni. A kevesebb mint 450 kilogrammos jármű 60 kilométer/órás végsebes ségre képes.
Könnyíts a szíveden, Janis, és tedd a terhet az én vállamra... Várakozás (ismeretlen szerző)
Wolf ott állt a kora reggeli ködben, és nézte, amint a Yankee Clipper kifut a baltimore-i kikötőből. Könyökét egy bízvást még az Összeomlás előtti időkből hátramaradt, nyirkos-hideg mellvéden nyugtatta, amelynek felületét megszámlálhatatlan kéz koptatta simára. Valami fémes-szürkén csillant az előárboc csúcsán, amitől a férfi tekintete a tányérantennára siklott. Az kapcsolta össze a hajót a geoszinkron pályára állított Trickster tengerészeti navigációs műholdakkal - legfőbb támaszaival a szelek és áramlatok feltérképezésében. A maga számítógéppel tervezett siklófelületei és kézzel varrott vitorlái révén a fatestű Clipper sokak szemében az Új Afrikát jelképezte, de Wolf, aki most tengerrel s éggel látta lassacskán egybemosódni, csupán egyszerű vízi járműként gondolt rá, amely nélküle megy haza. Megfordult, és visszaindult a parton cikcakkban egymásra torlódó üzletházak közé. A kordék zörgésébe a fülének különösen csengő kurjantások és kiáltások egyvelege - tucatnyi amerikai nyelvjárás idegenszerű zenéje - vegyült. Jobbára kezeslábasba öltözött munkások nyüzsögtek mindenfelé a kézikocsikkal. Akárhányszor sáros kátyúba zöttyent egy megvasalt kerék, ingerült dörmögést vagy szitkozódást hallattak, a mozdulataikban azonban volt valami settenkedő jelleg mintha mind egy ősi titkot rejtegetnének. Wolf ágaskodva igyekezett kikémlelni a sötétlő mélyedéseket egy raktárház falán, s eközben összeütközött egy tetőtől talpig csadorba burkolt nővel. Az megrándult az érintésétől, a fekete lepel fölött haragos pillantást vetett rá, aztán elinalt. Egyetlen szó sem hangzott el. Akik fénykorában voltak Baltimore lakói, most rá sem ismertek volna a városra. Lépten-nyomon - ahol a régi épületek valahogy megmenekültek a leromboltatástól - bódék és kalyibák foglalták el a hajdanán járműforgalomra szánt úttestet. Néhol egyenesen a talajszint fölé épültek, alagúttá változtatva a sikátorokat, s időnkénti leomlásukkal sikolyokat meg általános elszörnyedést váltva ki az őslakosságból.
Az Összeomlás világméretű jelenség volt. Ennek következményeképpen a hatalom külső segítségre szorul, a tömeg kenyérre és cirkuszra, a magánember meg kábítószerre...
Michael Swanwick
SZENT JANIS ÜNNEPÉN Egy újabb nap, mikor semmi dolga. Szűrős légzőmaszkban ugyan bebarangolhatná Washington romjait, de azt a programot már rég letudta, amellett sejteni lehetett, hogy nagy lesz aznap a forróság. Miután hónapokat töltött azzal, hogy tiszteletét tegye egy sor amerikai hivatalnoknál, akik mellesleg szóba sem álltak vele, a küldetésével kapcsolatban ezúttal sem számított új fejleményekre. Elhatározta hát, hogy a bazárban fogja agyonütni az időt, de előbb még hazaugrik, hogy megtudja, nem kapott-e üzenetet. A panzió előtt gyerekek játszottak az utcán, de a közeledtére szétszaladtak. Egyikük jócskán lemaradt a társaitól; Wolf észrevette, hogy a hibás lába miatt. Fölfelé menet Wolf kénytelen volt eloldalazni a festetlen falépcső aljában kuporgó vénember mellett, aki kimért mozdulatokkal egy pakli tarot kártya lapjait rakosgatta ki egymás után. Mintha végérvényesen megadta volna magát a sorsnak, teljesen hidegen hagyta, mit mond a felütött kártya, ahogy az érkezőre sem nézett fel. Csörömpölve jelzett az ajtóra erősített csengettyű, és Wolf belépett a homályos haliba.
Jobbról is, balról is egy-egy férfi tűnt fel mellette a Politikai Rendőrség fekete uniformisában. - Wolfgang Hans Mbikana? - fordult hozzá az egyik. Érződött a hangjából, hogy érdeklődése puszta formaság, előre tudja a választ. - Velünk kell jönnie- tette hozzá a másik. - Ez valami tévedés! - ellenkezett Wolf. - Nem, uram, nincs itt semmi tévedés - közölte barátságosan az első megszólaló, miközben társa kitárta az ajtót. - Csak ön után, Mr. Mbikana. A tornácon gubbasztó öreg rájuk sandított, majd tekintetét félrekapva eliszkolt. A rendőrök egy ódon irodaépülethez kísérték Wolfot, ott felkapaszkodtak vele a sok évszázadnyi taposástól fényesre kopott és megsüllyedt márványlépcsősoron, majd a kihalt előcsarnokot átszelve, mélyen az épület belsejében egy jellegtelen ajtó előtt álltak meg. - Már várják önt - mondta az első rendőr. - Tessék? A kísérők sarkon fordultak, és magára hagyták. Wolf nehéz szívvel kopogtatott az ajtón, s
>
mivel nem kapott választ, lenyomta a kilincset, és belépett. Közvetlenül az ajtónál egy nő ült az íróasztala mögött; divatos öltözékéhez sehogyan sem illett a fejét borító fátyol. Fiatal volt-e vagy idősebb, lehetetlen lett volna megállapítani. Szemvillanással kísért kézmozdulattal irányította a látogatót a belső szobába vezető, nyitott ajtóhoz. Wolfnak az a benyomása támadt, mintha egy hagyma középpontja felé haladna, egyenként hántva le az ott megbúvó rejtély rétegeit. Az amerikai üzletemberek öltönyből és nyakkendőből álló, hagyományos egyenöltözékében egy zömök férfi trónolt a legvégső íróasztal mögött. Mozgékony, kifejező arcán, Wolfra emelt szúrós tekintetében azonban nem volt semmi fura vagy régimódi. - Üljön le! - mordult fel, és egy vastagon kipárnázott, ósdi szék felé intett. - Charles DiStephano vagyok, az Északkeleti Régió Főellenőre. Maga meg Mbikana, jól mondom? - Igen, uram. - Óvatosan letelepedett a felkínált, nem túlságosan tiszta ülőalkalmatosságra. Kezdett kikristályosodni előtte a helyzet: DiStephano egyike azoknak, akiknél hónapok óta kilincsel; voltaképpen az egész bagázsnak ő lehet a feje. - A szervezet, amelynek képviseletében ide érkeztem... - ...a Délnyugat-Afrikai Kereskedelmi Társaság, tudom - emelt fel DiStephano egy iratköteget az asztalról. - És ezek alapján egyebek mellett arra van felhatalmazása, hogy a maguk Észak-Amerika fölött keringő Coyote műholdjáról erőforrásadatokat bocsásson áruba hallgatói helyekért a Johns Hopkinson. A maguk szervezete részéről én igencsak furcsállom ezt az ajánlatot. - Azok ott az én dokumentumaim! - állapította meg szemrehányóan Wolf. - Délnyugat-afrikai állampolgárként nem vagyok hozzászokva az ilyen pökhendi bánásmódhoz. - No, ide süssön, haver! Én elfoglalt ember vagyok, nincs időm magával a jogairól vitatkozni. A papírjai a kezemben vannak, és el is olvastam őket. A fickók, akik magát ide küldték, tudták, hogy ezt fogom tenni, oké? Űgyhogy tudom, mit akar, és mit kínál cserébe. Azt viszont nem, hogy miért.
Wolf meghökkenten bámult rá. Civilizáltabb, ráérősebb üzletkötéshez volt szokva. A Társaság veteránjai ugyan figyelmeztették, hogy errefelé más lesz a tempó, de ahhoz már nem volt elegendő rutinja, hogy meg is tudja fejteni kollégáinak burkolt célzásait és megjegyzéseit. Ugyanakkor fájón tudatában volt, hogy a magas fizetéssel és a prémium ígéretével egyetemben csupán azért kapta ő a feladatot, mert az a tapasztaltabb, vén rókákat hidegen hagyta. - A legérzékenyebben Amerikát sújtotta a csapás, való igaz - szólalt meg -, de az Összeomlás attól még világméretű jelenség volt. - Eltűnődött, vajon kénytelen lesz-e elmagyarázni a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának rendszerét, amelyre az üzleti élet Afrikában épül. Végül arra jutott, hogy ha DiStephano nem ismeri azt, akkor nem is igazán akarhatja megismerni. - Változatlanul vannak gondok. Afrikában igen magas a születési rendellenességek előfordulási aránya. - Mert Amerika exportálta hozzánk a mérgeit... a vegyszereit és rovarirtóit... meg a tartósítószerek ördögi kotyvalékával vegyített élelmiszereit. - Azért van remény leküzdeni a problémát. Úgy számoljuk, egy hathatós ellencsapással száz év sem kell a génállomány megtisztításához. De ehhez specialisták szükségeltetnek - eugenetikusok, magzatsebészek, s bár vannak ilyen szakembereink, egyik sem tartozik az élvonalhoz. A legkiválóbbak még mindig az önök országának orvosi egyetemeiről kerülnek ki. - Egyet se tudunk nélkülözni. - Az ajánlatunkban nem is az önök orvosainak elcsábítása szerepel. Saját hallgatói keretet biztosítanánk, végzett orvosokat, akiknek semmi egyébre nincs szükségük, mint szakosított képzésre. - A Hopkinson így is egy csomó betöltetlen hallgatói hely van - mondta DiStephano. - Ami azt illeti, a Pennsylvania Egyetemen és az UVM orvostudományi fakultásán úgyszintén. - Készek vagyunk... - Megpróbálta rövidre fogni. - Minden benne van az iratokban. Eleget fizetnénk ahhoz, hogy az önöknél szükséges bővítés az általunk kért hallgatói létszám akár kétszeresének oktatási igényeit is kielégítse. - A homályos helyiségben fullasztó volt a levegő; Wolf ruhája alatt izzadságcseppek gyülekeztek.
- Meglehet. Bár oktatókból nem lehet csak úgy a piacon bevásárolni. - Wolf megjegyzés nélkül hagyta a közlést. - Amellett piszkosul rühellném a maguk embereit a mi dokijaink közelébe engedni. Maguknak módjukban áll pénzt, ingatlant kínálni nekik... csupa olyan holmit, amit a mi hazánk nem engedhet meg magának. Márpedig nekünk kellenek az orvosaink. Igy is csak a legtehetősebbek jutnak hozzá a szükséges helyreállító sebészeti beavatkozásokhoz. - Ha amiatt aggódik, hogy esetleg lehalásznánk az önök szakembereit, arra is van megoldás. Például beszúrhatunk egy záradékot... Miközben folytatta, Wolf egyre inkább nyeregben érezte magát. Alakult a dolog. Ha nem lenne esély a megállapodásra, a tárgyalás el sem jutott volna idáig. Telt-múlt az idő. DiStephano odahívatta a szárnysegédjeit, majd elbocsátotta őket. Két alkalommal italokért küldetett. Ebédszünetet rendelt cl. Közben tikkasztóvá fokozódott a hőség, s csak akkor vált elviselhetőbbé, mikor már gyengülni kezdett a fény. DiStephano a végén két kupacba rendezte az iratokat, az egyiket visszatolta Wolf elé, a másikat pedig elrakta egy fiókba. - Még egyszer át fogom nézni az egészet, meg a jogtudoraimat is rászabadítom. Semmiféle kétértelműség nem megengedhető. A végleges döntéssel úgy... egy hónap múlva jelentkezem magánál. Szeptember huszonegyedikén. Akkor épp Bostonban leszek, de ha tudakozódik egy kicsit, könnyen megtalál. - Egy hónap múlva? Én azt hittem... - Egy hónap, és kész. A Városházát nem lehet sürgetni - közölte DiStephano ellentmondást nem tűrően. - Miss Corey! Az ajtóban megjelent a lefátyolozott asszony tartózkodást és megfoghatatlanságot sugárzó alakja. - Uram? - Piszkálja ki Kaplant a odújából, és mondja meg neki, hogy van itt egy fickó, akinek különleges ellátás dukál! Esetleg valami ingyencirkusz is. Hopkinsos ügy, úgyhogy végre megdolgozhat a fizetéséért. - Máris, uram. - Azzal távozott.
>
- Köszönöm - szólalt meg Wolf -, de igazán nem kellett volna... - Fogadja meg a tanácsomat, haver, és ha adódik, semmiféle mellékest ne utasítson vissza! Isten a tudója, mennyire ritka az ilyen manapság. Utasítom Kaplant, hogy egy órán belül legyen ott magáért a panziónál. Kaplanról kiderült, hogy cingár, kopaszodó fickó, aki hajlamos a kapkodó kézmozdulatokra. Valami hivatalnokféle lehetett a Hopkinson; az egyetemhez fűződő jogviszonyát Wolfnak később sem sikerült pontosan megfejtenie. Kaplant azonban ugyanígy zavarba ejtette az ő pozíciója, és Wolf kicsinyes gyönyörűségét lelte abban, hogy nem magyarázza el neki. A dolog némileg ellensúlyozta az iratainak eltulajdonítása feletti bosszúságát. Kaplan mutatta az utat az estébe forduló utcákon. Ragyogó naplemente fogta a világot keretbe; a városban már alaposan megritkult a tömeg. - Nem lépünk ki az áramellátási övezetből biztosította Kaplan. - Máskülönben elleneztem is volna az éjszakai programot. Ilyentájt rajzanak ki a kriplik. - Kriplik? - Némák. Hibásak. A frankón végstádiumosok. Nappali fénynél némelyik még kezeslábasban se képes normálisnak kiadni magát. Vagy csadorban, merthogy rengeteg köztük a nő. - Alig észrevehetően valami perverz fintor futott át az arcán, majd el is tűnt nyomtalanul. - Hová megyünk? - tudakolta Wolf, mert szeretett volna témát váltani. Valami halvány sejtelem elvette a kedvét attól, hogy többet is meg akarjon tudni Kaplan arckifejezésének eredetéről. - Egy Peabody nevű helyre. Hallott már Janis Joplinról, nemzetünk nevezetes énekesnőjéről? Wolf bólintott, ami nála a „nem"-et jelentette. - A műsor az ő alakját teremti újjá. Ez a Maggie Horowitz nevű nő a legtökéletesebb Janisimítátor, akit valaha láttam. Jegyekhez egyszerűen képtelenség hozzájut ni, a Hopkinsnak azonban e tekintetben komoly befolyása van, mivelhogy... De már itt is vagyunk! A betonlépcsősoron Kaplan egy jellegtelen téglaépület alagsorába vezette Wolfot, aki hirtelenjében nem is tudta, hová került. Egy raktárt látott maga körül; könyvekkel és magazinokkal
megpakolt polcok és dobozok meredtek rá - akár egy erdei pocok szemétdombja papírból. Szívesen időzött volna, hogy szemügyre vegye az ősi köteteket - egy olyan korszak avagy kultúra maradványait, amely immár viharos sebességgel süllyedt a feledés és a mítosz tengermélye felé, de Kaplan mindenfajta érdeklődés nélkül sietett el mellettük, és Wolfnak szaporáznia kellett a lépteit, hogy utolérje. Egy újabb, könyvekkel teli helyiségen túl valami előcsarnokfélébe jutottak, ahol egy őszes férfi nyújtotta eléjük bütykös kezét. - Kérem a jegyeket! Kaplan hullámos kartonlapocskákat adott át neki, mire a két látogató bebocsátást nyert a harmadik terembe, amely egy kabarénak adott otthont. Faszékek zsúfolódtak a pislákoló gyertyákkal díszített asztalkák körül. A magas menynyezetet fagerendák támasztották alá, és az egyik fal java részét egy terjedelmes, használaton kívüli kandalló foglalta el. A kicsinyke színpadnak szemlátomást csak egy másik fal kiütésével tudtak helyet szorítani. A több mint egy évszázadot felölelő emléktárgygyűjtemény darabjai mint megdöntött birodalmakból összehordott, primitív zsuzsuk lógtak a falakról és a szarufákról. - A Peabody már-már intézménynek számít errefelé - magyarázta Kaplan. - A huszadik században tiltott italmérésként működött. Maga H. L. Mencken is itt emelgette a poharat. - Wolf rábólintott, holott a név semmit sem mondott neki. - A könyvkereskedés volt a kirakat, az ivászat meg itt hátul folyt. Az egész helyet a múlt levegője lengte be. Megidéződtek benne a régvolt napok, mikor Amerika még világhatalomnak számított. Wolf nem lepődött volna meg, ha egyszer csak Theodore Rooseveltet vagy Henry Kissingert látja bemasírozni. Társával is megosztotta a benyomásait, mire Kaplan önelégülten elvigyorodott. - Akkor a műsort is komálni fogja - állapította meg. Egy pincér felvette a rendelésüket. Alig volt idejük belekortyolni az italba, mikor kigyulladt két reflektor, és szétvált a függöny. A színpad közepén magányos nő állt. Karperecek övezték a csuklóját, csiricsáré láncok és gyöngysorok a nyakát. Ormótlan, színezett
szemüveget és virágmintás, fodros lebernyeget viselt. A mellbimbói majd' átbökték a vékony ruhaanyagot, és Wolf döbbenettel vegyes elragadtatással bámult az első pár kebel alatt meredező másodikra. A nö nem moccant. Wolf képtelen volt levenni a szemét a mellbimbóiról, és nem csupán a darabszámuk miatt, hanem mert közszemlére voltak téve. Pár hónap leforgása alatt sikerült magáévá tennie az őt vendégül látó ország tabuit. A nő hátravetette a fejét, és felnevetett. A kezével megtámasztva oldalra lökte az egyik csípőjét, a mikrofont a szájához emelte. Mikor megszólalt, a hangja érdes volt és reszelős. - Kábé egy éve egy sorházban dekkoltam Newarkban, vágod? A harmadikon, és totál abban a hitben voltam, hogy a számom frankón öszsze van rakva. De valami nem klappolt. Hogy is mondjam... nem működött a dolog, érted? Hiányzott belőle a spiritusz. Erre meglátom azt a bigét az utcán, kinézetre nem volt túlságosan eleresztve, mégis boldogult. Űgyhogy megkérdeztem magamtól: Veled mi a gubanc, Janis? Hogyhogy a bigének jól megy, miközben neked semmi se jön össze? Gondoltam, kiszimatolom, mije van neki, ami nekem nincs. Egyik nap korán keltem. Kinéztem az ablakon, hát nem ott ügyködik a bige?? Ügy értem, rnár fényes nappal az utcán grasszált! Mondom magamnak, szivi, te meg se próbálod. Ha azt akarod, hogy működjön a dolog, akkor strapálnod kell magad. Beeezony, egy kicsit keményebben kéne próbálkoznod. A semmiből a magasba szárnyalt a zene, és a nő énekelni kezdett: Try-iiii, Try-iii, Just a little bit harder... Wolf meglepően jónak találta. Nem emlékeztetett semmi korábbi tapasztalatára, valahol mélyen, csaknem az ösztönök szintjén mégis megérintette a lelkét. Az emberiség zenei kultúrájának része volt - elemi és egyetemes. Kaplan a karjába mélyesztette az ujjait, és odahajolt a füléhez. - Na? Látja? Látja? - nyaggatta válaszért. Wolf türelmetlenül rázta le magáról; a zenét akarta hallani. A koncert egy örökkévalóságig tartott, mégis úgy tűnt, hogy pillanatok alatt vége szakadt. Wolf azon kapta magát, hogy verítékben úszik, és a lel-
két mintha kifacsarták volna. A nő, aki hol táncolt, hol csak peckesen lépdelt a színpadon, maga volt az energia. Emberileg szinte lehetetlennek tűnt, hogy valaki ekkora erőbedobással búgjaüvöltse végig a dalait. Wolf nem ismerte az eredetit, mégis biztosra vette, hogy tökéletes a megszemélyesítés. Olyan benyomást keltett az emberben. A közönség majd' megveszett érte. Háromszor tapsolták vissza ráadást adni, és még annyival sem érték be. A legvégén a nő már zihálva szólt bele a mikrofonba. - Drágáim, esküszöm, imádlak benneteket. De most ne többet! Képtelen lennék rá. - Csókot lehelt feléjük, azzal már ott sem volt. Állt az egész nézősereg, és tombolva tapsoltaünnepelte. Wolf egy kéz súlyát érezte a vállán, bosszúsan pillantott félre. Kipirult arccal Kaplan állt mellette, és azt mondta: - Jöjjön velem! - Átráncigálta a tömegen, majd a kulisszák mögött egy apró öltözőhöz vezette. Az ajtaja félig nyitva állt, belül egy csomó ember öszszezsúfolva. Az énekesnő volt az egyik. Nedvesen összetapadt hajjal, ziláltan nevetgélt, és szélesen hadonászott egy Southern Comfort márkájú likőrös palackkal. Antik darab volt, a címkéjét úgy lakkozták rá az üvegre, és háromnegyedéig valami borostyánszínű folyadék töltötte ki. - Janis, ez itt... - fogott bele Kaplan a bemutatásba. - A nevem Maggie - dudorászta a nő nagy vidáman. - Maggie Horowitz. Semmiféle néhai bluesénekessel nem vagyok azonos. Végre már az eszedbe véshetnéd. - Van egy új rajongód, Maggie. Egyenesen Afrikából. - Taszított egyet Wolfon, aki bocsánatkérő pillantásokat vetve az általa ily módon kiszorított vendégekre, tétován botorkált beljebb. - Tyűha! Szevasz! - rikkantotta Maggie, és alaposan meghúzta a palackot. - Kurrrvára Örvendek a szerencsének, haver! De afrikainak elég sápadtka vagy, nem gondolod? - Anyám családjában német telepesek is voltak. - Nem tette hozzá, hogy az otthoniak általános vélekedése szerint egy halvány bőrszínű megbízott mégiscsak könnyebben boldogul az érzékeny lelkű amcsikkal. - Mi a neved, haver?
- Wolf. - Wolf! - sikkantotta Maggie. - Egy igazi 1 szívtipró! Úgy is nézel ki, picinyem. Vagyis jobb, ha vigyázok veled, he? Nehogy gerincre vágj, he? - Könyökkel gyengéden oldalba döfte Wolfot. Csak vicceltem, haver. Wolf le volt nyűgözve - a nő százszorta élettelibb volt, mint a földijei, akik csupa zombinak hatottak volna mellette -, ugyanakkor félt is tőle egy kicsit. - Hé! Hogy tetszett a műsor? - Csodás volt - felelte Wolf. - Olyan... - Keresnie kellett a szavakat. - Az én hazámban szelídebb a zene. Nincs ennyire tele érzelmekkel. - Beeezony. Szerintem meg kibaszottul jó volt, haver. Remek kondiban vagyok. Regéld csak el a hopkinsos cimboráidnak, Kaplan, hogy megérte azt a temérdek dohányt belém feccolni! - Az már biztos - erősítette meg a megszólított. - Tuti biztos... a kurva életbe! Hé, tisztára olyan itt, mint valami hullaházban! Tűnjünk ebből a gyufásdobozból, és irány az első kocsma, okés? Bulizni akarok! Mindenkit kitaszigált az öltözőből, majd ki az épületből, az utcára, ahol a kicsiny, de zabolátlan társaság lármásan indult az éjszakai mulatók keresésére. - Van is egy arra, csak egy saroknyira - mondta Maggie. - Gyerünk oda! Hé, idegen! Bírnám, ha összehaverkodnátok Cynthiával. Sin, ez itt Wolf. Sin és én, hogy úgy mondjam, egy lélek vagyunk két testben. Sokszor még az ágyban is együtt teszteljük a felhozatalt, igazam van? - Felvihogott, és belemarkolt a másik nő fenekébe. - Dugulj el, Maggie! - szólt rá Cynthia mosolyogva. Magas, vékony, feltűnő külsejű nő volt. - Hé, ez a város halott! - Az utolsó szót szabályosan sikoltotta, aztán mindenkit csendre intett, hogy hátha hallani a visszhangot. - Ott van - mutatott egy irányba, mire a csapat egy emberként rohamozta meg az első bárt. Wolf a harmadiknál vesztette el a fonalat. Később meg is vált a társaságtól, és valahogy sikerült hazabóklásznia a panzióba. Az utolsó emléke az volt, hogy Maggie utána kiabál: „Hé, haver, ne rontsd már el a bulit!" Végül: „A kurva életbe, legalább ígérd meg, hogy holnap is benézel!"
A következő nap java részét Wolf azzal töltötte, hogy vedelte a vizet, és szunyókált a szobájában. Mire estefelé csillapulni kezdett a hőség, már nyoma sem volt a másnaposságának. Eszébe jutott Maggie félig komoly meghívása, de elvetette az ötletet, és úgy döntött, hogy inkább a Klubot keresi fel. Amikor becsámborgott az Uhuruba, már fényárban úszott a hely, az elsötétített városban úgy mutatva az utat, mint valami jelzőtűz. Az állandó vendégek egytől egyig az afrikai külügyi szolgálat tagjai közül kerültek ki. A magafajta, csak elvétve betévedő kereskedelmi képviselőket az amerikai társadalom bezárkózó jellege meg az udvarias társalgás iránti vágy űzte oda. A Klub de facto mentesült a helybéliekre nézve kötelező érvényű energiahasználati korlátozások alól. - Mbikana! Ide-ide, cimbora! Hadd hívjalak meg egy italra! Nnamdi volt az, a konzulátusról, aki nagy integetéssel a bárpulthoz invitálta. Miközben Wolf engedelmeskedett, szokás szerint érezte, mennyire kirívó jelenség a Klubban, ahol még a kiszolgáló személyzetet is sötét bőrű amerikaiak adták. Ámbár hogy ez a gesztus a tisztelet vagy inkább a pökhendiség jele volt-e a helyi hatóságok részéről, nem lehetett tudni. - Az a hír járja, hogy egy napra bezárkóztatok a Főellenőrrel. - Nnamdi gin-tonikot hozatott neki. Wolf utálta az italt, amely azonban közkeletűnek számított a külügyisek között. - Gyere, hadd mártózzunk meg veled egy kicsit mi is a mocsokban! - Újabb arcok gyűltek kettejük köré; a szolgálatot mindig is a pletyka éltette. Wolf előadta a találkozó rövidített változatát, Nnamdi pedig tapssal jutalmazta. - Egy egész nap a Pókkirály társaságában, és megúsztad ép golyókkal? Igazán szerencsés kezdet, cimbora! - Pókkirály? - Lefogadom, te is megkaptad a kioktatást a regionális autonómiáról. Hogy miként szakadt az ország darabokra, mikor kiderült, hogy a központi irányítás nem működik többé. Jobb, ha észben tartod, öcsi, hogy a világnak ebben a zugában DiStephano a legnagyobb góré.
- Boston! - fanyalgott Ajuji. A külhoniak többségéhez hasonlóan a nő élete is teljes fiaskó volt, de sokaktól eltérően a tényt önmaga elől sem tudta eltitkolni. - Az ember nem is számíthat másfajta bánásmódra ezektől a barbároktól. - Ugyan már, Ajuji! - intette le Nnamdi szelíden. - Aligha nevezheted őket barbároknak. Ha belegondolsz, hogy az Összeomlás előtt embereket juttattak a Holdra... - Az csak keményvonalas technológia volt, semmi több! Ráadásul ugyanabból a fajtából, amelyikkel kis híján az egész világot elpusztították! Ha már minősíteni akarsz egy nemzetet, először inkább nézd meg, hogyan él! Ezek a... jenkik - sziszegte a szót, mintha az valami trágárság volna - ...ezek mocsokban élnek. Mocskosak az utcáik, mocskosak a városaik... Akiket nem nyomorított meg valami örökletes betegség, még azok is mocskosak. Pedig egy gyereket is meg lehet tanítani arra, hogy feltakarítson maga után. Hát miből vannak ezek? -Emberből, Ajuji. - Marhaság! Wolf heves ellenérzésekkel követte a szócsatát. Arra nevelték, hogy köztiszteletben álló személyektől jóindulatot várjon el. Ezt a vulgáris nyelvezetet, ezt a közönséges intoleranciát már-már elviselhetetlennek érezte. Hirtelen úgy érezte, nem is bírja tovább. Ahogy felállt, a hátralökött ülőke lába megcsikordult a padlón. Hátat fordított a társaságnak, és otthagyta őket. - De Mbikana, hová...? - hallotta maga mögött Nnamdi kiáltását. - Hadd menjen! - vágott közbe Ajuji önelégülten. - Mégis mit vártál tőle? Hisz gyakorlatilag közülük való. Talán valóban így van, gondolta Wolf. Azt sem tudta, merre viszik a lábai, míg egyszer csak a Peabody előtt találta magát. Az épületet megkerülve egy hátsó ajtóra bukkant. Megpróbálkozott az ajtógombbal, de az szabadon elfordult a tenyerében. Végül mégis feltárult az ajtó, és egy kezeslábasba öltözött, szakállas férfi vaskos alakja hajolt ki rajta. - Mi kéne? - tudakolta barátságtalanul. - Én csak... - nyögte Wolf. - Maggie Horowitz hívott, hogy nézzek be.
- Nézd, idegen, nem te vagy az egyetlen, aki így próbál bejutni a színfalak mögé. Nekem viszont az a dolgom, hogy ha valakinek nem ismerős a képe, azzal közöljem, hogy kívül tágasabb. Márpedig neked nem ismerős a képed. Wolf hiába törte a fejét megfelelő válaszon, semmi nem jutott az eszébe. Már félig elfordult, hogy távozzon, mikor egy testetlen hang szólalt meg a háta mögött: - Engedd csak be, Deke! Cynthia volt az. - Mozdulj már! - folytatta a nő unottan. - Elállod a bejáratot. Az őr félrehúzódott, hogy Wolf beléphessen. - Köszönöm - mondta a nőnek. - Nada - felelte az -, ahogy Maggie mondaná. Na, jöjjön, idegen, arra van az öltöző! - Wolf drágám! - rikoltotta Maggie. - Hogy s mint, haver? Elcsípted a műsort? -Nem, én csak... - Nagy kár, mert egyenesen isteni volt. Janisé se lehetett jobb soha. Hé, srácok! Lépünk, okés? Beugrunk valahová bulizni egyet. Úgy végződött a dolog, hogy a húszfős csapat megszállt egy metángáz világítású lokált, amely kívül esett az árammal ellátott övezeten. A zenekar tagjai közül hárman, akik a hangszereiket is magukkal hozták, rábeszélték a tulajt, hogy engedje őket játszani. Maggie élvezettel hallgatta a zümmögő, monoton zenét, és arcán széles vigyorral, ütemre bólogatott. - Ehhez mit szólsz, haver? Egész frankó, mi? Holt zenének hívjuk. Wolf ingatta a fejét. - Asszem, illik rá az elnevezés. - Halljátok ezt, srácok? Wolf viccelődik! Talán mégse vagy egészen reménytelen, szivi. - Felsóhajtott. - De élvezni nem bírod, mi? Ez kurvára szomorú. Mert tudod, öregem, annak idején még tudtak jó zenét játszani, valódi zenét. Mi már csak visszhangok vagyunk, akik örökösen a régi nótákat fújják. A maiak között egy sincs, amit érdemes lenne előadni. - Szóval ezért csinálja a műsort? - kíváncsiskodott Wolf. Maggie elnevette magát.
>
- A fenébe is, dehogy! Hanem mert megkaptam az esélyt. DiStephano megkeresett, hogy... - DiStephano? A Főellenőr? - Az egyik samesza, nem mindegy? Már ki volt találva a meló, csak még kellett hozzá valaki, aki eljátssza nekik Janist. A számítógép meg az én nevemet dobta ki. Nagy lóvét kínáltak, elcsellengtem pár hónapot a Hopkinson, amíg dolgoztak rajtam, és most itt vagyok. Útban a hírnév és a dicsőség felé. - Az utolsó szavakon megemelkedett a hangja, és csúfondáros színezetű dudorászásba ment át. - De minek ment a Hopkinsra? - Csak nem képzeled, hogy ilyennek születtem? A képemet totál át kellett szabni. Hangilag is kiadjusztáltak, áldom is érte az eget! Mélyebb lett, bővült a terjedelme. Ráadásul most jóval több benne a szufla, hogy ki tudjam tartani a magas hangokat. Totál kifekszik tőle a közönség. - A mentális implantátumokról nem is beszélve - tette hozzá Cynthia. - Beeezony, az implantok! A bluesos dumához... hogy ki ne essek a szerepemből - magyarázta Maggie. - Hasznos cucc, de a többihez képest huszadrangú. Wolfra mély benyomást tett a történet. A Hopkinsról mindig is tudta, hogy kiváló, de ez...! - Már csak azt nem értem, hogy a maguk kormányzata mi célból kezdeményezte az egészet. Miféle hasznot remél tőle az országra nézve? - Lila gőzöm sincs, szépfiú. Ne akard tudni, ne érdekeljen, ne üsd bele az orrod! Ez az én mottóm. A mellette helyet foglaló, hosszú hajú, sápadt fiatalember vette át a szót: - Tudja, a kormány mostanában teljesen rákattant a társadalomátalakító machinációkra. Egy csomó bizarr kísérlet folyik, az okokról meg semmit se tudni. Az ember megtanulja, hogy ne tegyen fel kérdéseket. - Vegyél vissza, Hawk! Janis felélesztésében nincs semmi bizarr! Az igenis klassz dolog! ágált Maggie. - Beeezony. Bárcsak igaziból vissza lehetne hozni! Ha ide huppanna mellém! Imádnék a csajjal dumcsizni. - Kikaparnátok egymás szemét - szögezte le Cynthia. - Ugyan, miért tennénk ilyet?
- Egyikőtök se lenne hajlandó átengedni a színpadot a másiknak. Maggie felvihogott. - Hát nincs igaza? De én akkor is szívesen öszszefutnék a spinével. Mert ő még igazi sztár volt, felfogod? Nem csak egy nyavalyás visszhang, mint én. Ismét Hawk szólt közbe: - Hát maga, Wolf? A maga zarándoklata merre veszi az irányt? Csak mert holnapután turnézni indul a társulat. Magának mik a tervei? - Igazából nincsenek terveim - válaszolta a férfi, és elmagyarázta a helyzetet. - Valószínűleg Baltimore-ban maradok, míg északra nem kell utaznom. Addig esetleg kirándulgatok erre, arra. - Mi lenne, ha csatlakozna hozzánk? - vetette fel Hawk. - Az a terv, hogy végigbulizzuk az egészet. És kevesebb mint egy hónap múlva bezúzunk Bostonba, ott lesz a turné végállomása. - Ez aztán a príma ötlet! - állapította meg Cynthia. - Más se hiányzik a vonaton, mint még egy naplopó. - Mi a rossz abban? - berzenkedett Maggie. Nem mintha nekünk perkálni kéne érte. Akkor meg mi a gáz vele? - Semmi. Egyszerűen hülye ötletnek tartom. - Nekem viszont tetszik. Te mit szólsz hozzá, haver? Ott leszel a vonaton vagy sem? - Én... - Elakadt. Miért is ne? - Igen, örömmel magukkal tartok. - Helyes. - Maggie Cynthiához fordult. - Az a bajod, édesem, hogy kibaszottul féltékeny vagy. - Jézusom, már megint itt tartunk?! - Ne izgasd magad, mert árt a szépségednek. Hé, figyeled azt a husikát ott a túlparton? - Az a „husika", Maggie, sokat mondok, ha betöltötte a tizennyolcat. - Ja. De azért csinos darab - bámult Maggie Sóvárogva a helyiség másik vége felé. - Hát nem? Wolf ügyintézéssel, hitellevelek beszerzésével töltötte a másnapot. Az indulás reggelén korán kelt, és a baltimore-i vasútállomás felé vette az irányt. A bejáratnál őrök szobroztak, de miután gazdát cserélt némi pénz, Wolf bebocsátást nyert a falakkal körülvett rendező pályaudvarra. A szerelvény otromba gőzmozdonyból és egy sor helyrepofozott vagonból állt; az utolsó kocsira
2
- ódivatú, pszichedelikus betűkkel - a Pearl szót festették. - Hé, Wolf! Gyere, stíröld meg az öreglányt! A szerelvény távoli végénél integető, magányos alakban a férfi Maggie-re ismert. - Na? Mit szólsz hozzá? Wolf lázasan kutatott az agyában udvarias válasz után. - Lenyűgöző - bökte ki az első szót, ami beugrott az agyába. Groteszkül hangzott. - Beeezony. Azt tudod, hogy hulladékkal működik? Pont, mint én. -Hulladékkal? - Ja, a közelben van egy metánfeldolgozó üzem. Hé, engem meg se nézel? Reggel nyolckor friss vagyok és üde! Na, ezt add össze! Persze kellett hozzá egy kis gyorsító. Wolf nem ismerte a szót. - Úgy érti... későn ébredt fel? - Mi van? Haver, te aztán...! Mindegy, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit! - Töprengett egy pillanatig. - Tudod, van ez a speed nevű cucc, amitől reggel kipattansz az ágyikóból. Ad egy kis lökést, mozgásba hoz, vágod már? Wolfnak kezdett derengeni. - Maga az amfetaminokról beszél. - Naná. Persze nem igazán legális, veszed? Űgyhogy ne nagyon kürtöld szét! Persze bízom én benned, haver, csak biztos akarok lenni, hogy tudod, mi az ábra, mielőtt nekiállnál jártatni a szádat. - Értem - mondta Wolf. - Egy szót se szólok róla. De azt azért tudja, hogy az amfetaminok... - Vettem, haver. Hé, muszáj megismerkedned a husikával! Tegnap éjjel csíptem fel. Hahó, Dave! Told ide a segged, cukorfalat! A vonat mellett tébláboló, álmos szemű, szőke ifjonc próbált dölyfösen feszíteni a fehér rövidnadrágban és a nyakig felgombolt, bő szabású tunikában. Bágyadtan megölelte Maggie-t, és odabiccentett Wolfnak. - Davie-nek is négy mellbimbója van, mint nekem. Ehhez mit szólsz? Úgy értem, ez azért piszok ritka mutáció lehet, nem? A fiatalember elvörösödött, és lehorgasztott fejjel motyogta: -Nahát, Janis... Wolf azt várta, hogy Maggie majd kijavítja, de nem így történt. Ehelyett féktelen locsogás köze-
pette, minden részletre aprólékosan kitérve, körbemutogatta kettejüknek a vonatot. Kis idő múlva Wolf kimentette magát, és viszszagyalogolt a szállására - hadd lubickoljon tovább Maggie a sikkes fiúkával a nyomdokvizében a szerelvény körül. Hosszasan ebédelt egy étteremben, és húzta az időt a csomagok összeszedésével, a végén mégis sikerült a kompánia legtöbb tagjánál korábban megjelennie a vonatnál. A szerelvény dülöngélve robogott ki az állomásról. Maggie szüntelenül mozgásban volt - fecsegett, nevetgélt, és dirigálva felügyelte a poggyász elhelyezését. Kocsiról kocsira száguldása közben egy pillanatig sem maradt nyugton. Wolf talált magának egy ülőhelyet, és kibámult az ablakon. Rongyos kölykök futottak versenyt a vonattal, alamizsnát kunyerálva kinyújtott tenyerükbe. A truppból páran pénzérméket szórtak közéjük, a röhögő többség pedig megszabadult a szeméttől. Miután a szerelvény maga mögött hagyta a gyerekcsapatot, végtelen mérföldeken át málladozó romok közt haladt tovább. Hawk Wolf mellé telepedett. - Hosszadalmas bumlizásnak nézünk elébe - közölte. - A vonat kénytelen megkerülni hatalmas földdarabokat, ahol nem tanácsos az áthaladás. - Elgondolkodva szemlélte a törött ablakú épületszerkezeteket, amelyek egykor üzemeknek, raktáraknak adtak otthont. - Nézzen csak ki, idegen! Ez az én hazám - mondta, és undor érződött a hangjából. - Vagyis inkább csak a hullája. - Hawk, maga ugye közel áll Maggie-hez? - Mármost, ha az ember a szárazföld belsejének veszi az irányt... - Egyszeriben távolian csengett a hangja - ...valahol arrafelé van egy karsztüreg, ahol nagy tömbökbe préselve hever a radioaktív hulladék. Az egészet tömör arannyal fedték le, akármi más túl hamar tönkremenne. Ólom szkafanderben, úgy számolom, egy egész vagyont lehetne belőle kihasítani. Tonnaszám hever ott az anyag. - Felsóhajtott. - Egyszer még átbogarászok pár irattárat, és elhúzok oda. - Hawk, muszáj meghallgatnia! Ő felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. - A drogokról van szó, igazam van? Maga rájött, és most azt kívánja tőlem, hogy figyelmeztessem Maggie-t.
>
- A figyelmeztetés itt már nem segít. Valakinek le kéne állítania. - Egyetértek, de próbálja őt megérteni. Maggie három hónapot töltött a Hopkinson, ahol igencsak drasztikus műtéteken esett át. A mai külsejének köze sincs a régihez, és hiába tudott már akkor is énekelni, semmi nem volt a hangjában, amiért megőrülne a közönség. És akkor még nem beszéltünk a mentális implantátumokról. El tudja képzelni, micsoda kínokat élhetett át? Igen? Akkor most kérdezze meg magától, melyik a létező két leghatásosabb fájdalomcsillapító. - Gondolom, a morfium és a heroin. Viszont nálunk, ha az orvosok kénytelenek kábítószerekhez folyamodni, akkor előbb leszoktatják róluk a pácienseket, és csak utána bocsátják el őket a kórházból. - Nem ez a lényeg. Gondolja végig a következőt! Maggie megtehette volna, hogy leoperáltatja a fölös mellbimbóit, a Hopkinson simán megtudták volna csinálni, de ő nem vállalta a műtéttel járó fájdalmat. - Mintha egyenesen büszke lenne rájuk. - Hát... legalábbis sűrűn szóba hozza őket. A vonat imbolyogni, döcögni kezdett. A zenészek közül hárman előkotorták a gitárjukat, és újabb dallamokkal rukkoltak elő a „holt zene" műfajából. Wolf egy ideig az ajkát harapdálta, mielőtt kibökte volna: - Akkor mi a lényeg? - Csak az, hogy a Janissé válás kedvéért Maggie sokkal nagyobb fájdalmat is hajlandó volt elviselni. Űgyhogy, mikor arról beszélek, hogy csupán fájdalomcsillapítónak használja a drogokat, meg kell értenie, hogy nem okvetlenül a fizikai fájdalmakra célzok. - Azzal felállt, és otthagyta Wolfot. Tánclépésekkel Maggie libegett be a kocsiba. - Fantasztikusan érzem magam! - rikoltotta. - Hé, srácok! Mikor bulizunk már? A következő tíz nap eseményei egyetlen szakadatlan, koncertekkel megtűzdelt vigassággá olvadtak össze. Wilmingtonban egészen elképesztő volt a fogadtatás. Ezrek zarándokoltak a műsor helyszínére, sokakat el is kellett utasítani. A kudarctól való félelmében Maggie bizonytalankodott egy kicsit az első fellépés előtt, de a végén sikerült annyira vérpezsdítő előadással kirukkolnia, hogy
újra meg újra visszatapsolták. Utoljára verejtékező homlokára tapadt hajjal, kimerülten bicegett a színpad szélére, úgy zihálta bele a mikrofonba: - Mára ennyit, srácok. Imádlak benneteket, és bárcsak adhatnék még nektek valamit, de már mindenemet odaadtam. És nem akart szűnni a taps... Philadelphiában nehezen indult be a négy előadásból álló sorozat, hogy aztán hatalmas diadalmenetté dagadjon. Az első koncert alkalmával még üres helyek is akadtak a nézőtéren, a másodikra már nem mindenki fért be, az utolsó kettőn pedig kis híján zendülés tört ki. A társulat utána Newarkba vonatozott, hogy pihenjenek egy 3 napot, hogy a munka ünnepén adott koncerttel végül minden korábbi igyekezetét felülmúlja. Az eldugott hotelben még egy éjszakára ott maradt a csapat, hogy kifújhassa magát. Wolf városnézéssel töltötte a szabadnapokat. Philadelphiában egy helybéli fickó kalauzolásával kóborolta be az olajfinomító területét Breeze Pointnál. A rozsdamarta építmények tragikus fenséggel meredtek az égre az örökkévalóságnak, és a férfi nehezen tudta elhinni, hogy létezett valaha a világon a tárolótartályok feltöltéséhez elegendő olaj. Wilmingtonban hagyta, hogy bennszülött idegenvezetője egy kicsiny olasz városrészbe vezesse, ahol valami vallási ünnepet tartott a nép. Egy pap haladt a felvonulás élén, a nyomában nyolc ministránslány füstölőkkel és legyezőkkel. Őket tizenkét tagbaszakadt férfi követte, akik egy ósdi Cadillac viráglepelbe burkolt karosszériáját cipelték. A menetet a kántáló hívek zárták - ki kezeslábasban, ki csadorban. Wolf a folyóig masírozott velük, ahol az autót egy kiásott gödörbe helyezték, meghintették szenteltvízzel, majd felgyújtották. Wolf hiába faggatta alkalmi kalauzát a szertartás üzenetéről, a fiú csak a vállát vonogatta. „Öreg jószág volt már", közölte végül, „rettentő öreg". Későre járt, mire Wolf visszaért a hotelbe. Lármás partira számított, de csak sötétség és üresség fogadta. Cynthia hátrakulcsolt kézzel, magányosan ácsorgott a hallban, és a rácsos ablakon át a fekete semmibe bámult. - Hol vannak a többiek? - tudakolta a férfi. A forró éjszakában rovarok zümmögtek-verdestek mámorosan a palaolajtól izzó lámpás körül.
Cynthia megfordult, és kutató szemmel nézett rá. A homlokát izzadságcseppek gyöngyözték. - Maggie hazaugrott... gimis osztálytalálkozója van. Megmutatja a régi haveroknak, hogy mekkora piszok nagy sztár lett belőle. A többiek meg? - Vállat vont. - Ahol a marionettfigurák, ha nincs, aki rángassa őket. Talán a szobájukban dekkolnak. - Értem. - A ruha nyirkosan tapadt Cynthia lábához és oldalához, a hóna alatt sötét folt terjengett. - Lenne kedve egy parti sakkhoz vagy... valami egyébhez? A nő közelebb lépett hozzá, szokatlan elevenség volt a tekintetében. - Tudja, azon gondolkodtam, hogy maga az egész turné alatt önmegtartóztató életet él. Valami baja van? Nincs? Esetleg várja valaki odahaza? - Volt egy barátnőm, de tudtomra adta, hogy nem fog várni rám - felelte Wolf elítélő gesztussal. - Talán pont ezért csatlakoztam magukhoz. Cynthia megfogta az egyik kezét, és a mellére húzta. - De azért érdeklik a nők, ugye? - Nem várta meg, hogy a másik félszeg szavakba Öntse a választ. Odasúgta, hogy „jöjjön", és a szobájába vezette. Az ajtón belül Wolf magához vonta, és hosszan csókolta. A nő igazi szenvedéllyel viszonozta, aztán elhúzódott tőle, és finoman az ágyra lökte. - Le a göncökkel! - Gördülékeny mozdulattal bújt ki a blúzából; lágyan rezdülő, sápadt keble magára vonta a hold halovány fényét. Egy pillanatnyi habozás után Wolf is megszabadult a ruháitól. Cynthiával ellentétben puhánynak, bizonytalannak érezte magát, és ez kihozta a sodrából. Mintha bizonyítani akarná az ellenkezőjét, eltökélten nyúlt a mellé zökkenő test után, de a nő kitért az ölelés elől. - Csak még egy pillanat, idegen! - Az ágy fejrészénél beletúrt a táskájába. - Meg is van. Mit szólnál előbb egy kis csemegéhez? Hogy fokozzuk az élvezetet. - Kábítószer? - kérdezett vissza Wolf önkéntelen utálkozással a hangjában. - Leszállhatnál már a magas lóról! Egyetlen adag még nem fog kárt tenni a génjeidben. Előbb skubizd meg, mi az, amit annyira ócsárolsz! - No, és mi az?
- Vaníliafagyi - vetette oda Cynthia harapósan. Kihúzta a dugót egy aprócska fiolából, és óvatoskodva a hüvelykujjának körmére ügyeskedett belőle néhány hófehér szemcsét. - Költséges cucc, úgyhogy csak módjával. Az egészet egyszerre kell beszippantani, megjegyezted? No, menjünk sorjában: szívd be mélyen a levegőt, aztán lassan fújd kü Ez az. Most be. Most ki, és maradj így! A körmét Wolf orra alá tolta, a szabad kezével pedig befogta az egyik orrlyukát. - Nagyot szippantani! Ez aaaz! A görcsös belégzést követően Wolfot azonnal elárasztották az érzékletek. Friss, csípős ízt érzett a szájában; a fehér por finom permetben verődött a garatfalához, és gyönyörteljesen megbizsergette. Kiélesedtek az érzékei. Megmozgatta az állkapcsát, nyelve gyanakvóan tapogatózott a szájpadlásán. Sietve a nő is felszippantott egy kevéske port, és visszadugaszolta az üvegcsét. - Na, most érints meg! - szólt. - Csak szép lassan, óvatosan, miénk az egész éjszaka. Úgy van. Óóó - búgta megremegve. - Kapisgálod már. Órákig gyötörték az ágyat. Akármi volt a szer, Wolfnak különös módon kitisztult tőle a feje, ugyanakkor játszi hangulatba ringatta - mindegyre húzni-halasztani kívánta a dolgot. Testi vágyukkal nem fért össze a sietség: úgy érezték, a végtelenségig ráérnek. Három-négy ízben is leálltak, hogy megint szippantsanak a Cynthia kezétől szertartásosan kiporciózott porból. Utána mindannyiszor megújult érdeklődéssel vették fel a szeretkezés fonalát, s azzal az eltökéltséggel, hogy semmit nem sietnek el, a legeslegutolsó pillanatig halogatták a csúcspontot. Múltak az órák. Végül különvált a két test, s elgyengülve, kimerülten nyúlt el a lepedőn. Wolf bőre fénylett a verítéktől. Gondolni sem bírt újabb menetre, de óvakodott attól, hogy szavakba öltse az érzést. - Nem is rossz - szólt lágyan Cynthia. - Majd emlékeztess, hogy Maggie-nél is beprotezsáljalak. - Mondd, miért csinálod ezt, Sin? - Mit miért csinálok? - Az előbb még... a lehető legintimebb közelségben voltunk, de most, hogy vége, rögtön jössz egy ilyen hűvös megjegyzéssel. Talán félsz viszonyt kezdeni, erről van szó?
>
- Jézusom... - Minden vallásos tartalomtól mentesen, üresen kongott a szó. Cynthia beletúrt a táskájába egy lapos, fém cigarettatárcáért, és rágyújtott. A lelke mélyén Wolf elborzadt. - Mégis, mit akarsz tőlem, idegen? Feleségül kérsz, és hazaviszel a takaros afrikai szülővárosodba, hogy bemutass a mamádnak, he? Ezt akarod? Kötve hiszem. Akkor meg mi a fenét? Lelki szuvenírt, amin majd elcsámcsoghatsz odahaza a haverokkal? Akkor nesze, itt van egy! Évekig spóroltam, hogy elmehessek egy orvoshoz, megtudni, egyáltalán lehetnek-e kölykeim. Tavaly végre összejött, erre, mit gondolsz, mivel állt elő a doki? Hogy előrehaladott vörösvértestdyscrasiám van. Nincs mit kezdeni vele, csak várni lehet a véget. Gyönyörű, mi? A csontvelőm bármikor felmondhatja a szolgálatot, és akkor nekem annyi. Amíg helyesen táplálkozom, nem indul be a sorvadás, így a csini külsőmön végig nem esik csorba. Persze, nyerhetnék némi időt, ha lejönnék a szerekről, mint amilyen ez itt... - intett a cigarettájával. Wolf sietve lesöpörte a mellére pottyant hamut. - ...Meg a fehér porról és minden egyébről, amiért még érdemes élni. De annyit nem, hogy megérje. - Elhallgatott. Hé, mennyi lehet az idő? Wolf kikászálódott az ágyból, és matatni kezdett a ruhájában, míg rá nem lelt az órájára. Hunyorogva emelte az ablak felé. - Lássuk csak... negyed egy. - A francba! - Cynthia kipattant az ágyból, és kapkodva tapogatózott a holmija után. - Te meg mit ácsorogsz? Öltözz már! Wolf komótosan fogott hozzá. - Mi a baj? - Megígértem Maggie-nek, hogy kerítek pár embert, és együtt hazakísérjük arról az átkozott osztálytalálkozóról. Már órákkal ezelőtt vége lett. Valahogy megfeledkeztem az időről. - Ügyet sem vetett a férfi vigyorgására. - Kész vagy már? Akkor nyomás! Előbb benézünk a szobájába, aztán jöhet az előcsarnok. Te jó ég! Pokoli dühös lesz! Az előcsarnokban találtak rá. Kézitáskával a kezében, elgyötörten, csatakosan téblábolt a terem közepén, és hamuszínű volt a méregtől. A sercegő lámpa fénye öregnek mutatta, az arcáról rosszindulatot lehetett leolvasni.
- Na végre!!! - rikoltotta. - Ti meg hol a fenébenvoltatok??? - A szobámban. Keféltünk - közölte Cynthia szenvtelenül. Wolf döbbenten bámult rá. - Hát ez szép! Sőt remek! És mit gondoltok, velem mi történt, miközben ti odafent az agyatokat is szétkúrtátok, mi??? Akarjátok tudni??? - Hisztérikusan megemelkedett a hangja. - Két kripli megerőszakolt, az történt!!! Azzal elviharzott mellettük, de közben úgy kapta fel a karját, mintha végig akarna verni rajtuk a táskájával, csak az utolsó pillanatban visszafogná magát. Hallották, amint a folyosón rohan, majd becsapódik mögötte az ajtó. A férfi teljesen össze volt zavarodva. - De hát én... - Be ne dőlj neki! - vetette oda Cynthia. - Kamuzik. - Egészen biztos vagy benne? - Együtt élünk, ugyanazokkal a pasikkal bújunk ágyba... ismerem kívül-belül. Most totál zabos, mert nem kísérték haza. Márpedig, ha Napsugár Kisasszonynak rosszkedve van, akkor más se érezze jól magát. - Érte kellett volna mennünk - adott hangot a kételyeinek Wolf. - Egyedül az utcán... meg is ölhették volna! - Ugyan már, idegen! Mit érdekel engem, ha Maggie esetleg egy hónappal előbb dobja fel a talpát? Elég bajom van nekem anélkül is. - Egy hónappal előbb...? Hát Maggie is beteg? - Mind betegek vagyunk... És te is elmehetsz a francba! - Cynthia a padlóra köpött, aztán sarkon fordult, és felszívódott a folyosó mélyén. Szavainak és mozdulatainak ritmusában volt valami kérlelhetetlenség - mintha egy boszorkány szórt volna átkot. A félnapos New York-i kirándulás a koncert előtt lélegzetvételnyi szünethez juttatta a társulatot, Maggie mégis inkább a bezárkózást és az ivást választotta. Beszélték, hogy drogozik is, ami megriasztotta Wolfot, minthogy a többiek kivétel nélkül szintúgy rabjai voltak a kábítószernek. Az osztálytalálkozóról is megindult a pletyka. Egyesek úgy tartották, Maggie a varázsával és kedvességével teljesen levette a lábukról egykori barátait, akik fiatalabb korukban nem bántak
vele kesztyűs kézzel. Az általános vélekedés szerint azonban a valamikori iskolatársak, akiknek a szemében továbbra is csodabogárnak számított, szabályosan keresztülnéztek rajta, Maggie pedig fogta magát, és faképnél hagyta őket. Wolf és Cynthia viszonyát sem kímélték a szállongó hírek. A tény, hogy a nő igyekszik kerülni az afrikait, csak tápot adott a találgatásoknak. Mindezen körülmények dacára a New York Cityben rendezett koncertek lármás sikert arattak. A négy előadásra pillanatok alatt elkelt az összes jegy. A jegyüzérek vagyonokat kerestek azon a héten, és első ízben fordult elő, hogy a hatóságok engedték a műsort estébe nyúlni. A szükséges világítás és hangerősítés kedvéért még át is irányították a villanyáramot a város egy másik részéből. Maggie pedig úgy énekelt, mint soha. A hangja őrjöngéssé korbácsolta a közönség tetszését, panaszos bluesaitól egy remetének is megszakadt volna a szíve. Tizedikén indultak tovább Hartford felé. Maggie félrevonult az utolsó vagonban lévő fülkéjébe, a stáb többi tagja meg csak őgyelgett do-
logtalanul. Egyesek felismerhetetlen dallamokat pötyögtettek gitárhúrokon, mások halk beszélgetésbe merültek. Hawk egy pakli tarot kártyát próbált, a lapokat egyenként felpöckölve, halomba rendezni. Maggie váratlanul termett a kocsiban. - Hát mindenki döglött ezen a kurva vonaton??? - A vonásain furcsa vegyüléket alkotott a dac a bűntudattal. - Bulizzunk rnár, hé! Zenét ide! - Azzal Hawk ölébe hanyatlott, és harapdálni kezdte a fülét. - Jó megint látni téged, Maggie! - szólt egy hang. - Janis! - kiabált vissza az énekesnő önfeledten. - A hölgy neve Janis! A társaság úgy kelt életre, mint valami nehezen beinduló, rozsdamarta szerkezet. A pendülések lassacskán zenévé álltak össze, elevenség költözött az énekhangokba. Palackszám került elő, és kézről kézre járt az alkohol. S miközben a szerelvény széles kitérőkkel, csigavonalban kerülgette Connecticut és New York állam veszélyes térségeit, a kétnapos utazás hátralévő részében egy pillanatra sem szünetelt a mulatság.
>
Lármájába mindamellett feszült felhangok vegyültek, Maggie vidámságából kétségbeesést lehetett kihallani. Wolf első ízben érezte úgy, mintha csapdába került volna, és számolni kezdte a napokat, amelyek Bostontól és a turné végétől elválasztották. Az első hartfordi koncerten rosszul megvilágított, szűkös lyuk volt az öltöző - akár csak az összes addigi. - Told már ide a segged, Sin! - üvöltötte Maggie. - Úgy mázolj ki, hogy lestrapáltnak nézzek ki, mint annak idején Janis. Cynthia jobbra-balra forgatta az énekesnő állát. - Ahhoz neked nem kell smink. - De igenis kell, a francba! Nyomás, mi lesz már? Itt én vagyok a sztár! Nem vagyok köteles lenyelni ezt a hülye rizsát! Cynthia habozott, aztán nekiállt Maggie arcát paskolni a púderpamaccsal, hogy a ráncai meg a táskák a szeme alatt hangsúlyosabbá váljanak. Az énekesnő a tükörben vizsgálgatta az eredményt. - Na, ez már rémisztő - állapította meg. - Ez már tényleg groteszk. - Egyszerűen így nézel ki, Maggie. - Te kis kurva! Mintha tegnap éjjel én vertem volna be a szundit, mielőtt kefélhettünk volna! Kínos csend támadt. - Hé, Wolf! - Szembefordult vele. - Te mit mondasz? - Én... - fogott bele a férfi zavartan. - Attól tartok, Cynthiának... - Látod??? Akkor essünk neki! - Azzal megragadta a dédelgetett Southern Comfort-palackot, és megdöntötte. - A pia meg végképp nem használ neked. Maggie hűvös mosollyal felelt. - Azt te csak hiszed. Janis mindig beseggelt koncert előtt. Jót tett a hangjának. Felált, és a színpad felé vette az irányt, ahol a konferanszié már készítette elő számára a talajt. - Hölgyeim és uraim! Ímeee... Janis! Sikoltozás támadt. Maggie az állványhoz saszszézott, kiemelte a mikrofont, és belenevetett. - Hééé... Jó látni titeket. - Meginogva rábandzsított a tömegre, és már folyt is belőle a szó. Szóval, múltkor elballagtam a dokihoz. Mondom neki, rinyálok a pia miatt. Merthogy tizenkét
éves korom óta keményen nyomom. Már a reggelivel lecsúszik egy-két Bloody Mary, és ebédig az ötödiket is bepuszilom. Aztán a vacsit is le kell öblíteni valamivel, de igaziból csak akkor állok neki, ha beindul a buli. És frankón megsúgom neki, hogy ennyi meg ennyi év alatt konkrétan mennyi ittam meg. Mondom neki, „Tudod, dokikám, nekem a pia sose ártott meg, de azért piszkál a dolog. Bökd ki, de őszintén: van velem valami gond?" Erre aszongya, „Ugyan, csajszi, nem hinném, hogy gond lenne veled. Szerintem majd' kicsattansz az egészségtől!" - A nézőtéren üdvrivalgás tört ki, amire Maggie önelégült vigyorral reagált. - Tudjátok, szivikéim, mindenkinek vannak gondjai, én se vagyok kivétel. - Felszárnyalt a zene. - De ha gondjaim vannak is, a régi blues-nótákkal hipp-hopp megoldom. Egyszerűen kiénekelem magamból a gondokat. - A közönség tombolása közepette belevágott a „Ball and Chain"-be. Wolf egy állólétrán üldögélt a színfalak mögött. Korábban vett magának a mozgóárustól egy pohár vizet, így most azt dajkálgatta, és időnként aprókat kortyolt belőle. Cynthia is előkerült, és lecövekelt mellé. Együtt figyelték, amint nagy lábdobogások és vonaglások közepette, üvöltve és verítékezve Maggie a színpadon parádézik. - Sose leszek képes túltenni magam ezen a kontraszton - szólalt meg Wolf, igyekezve nem nézni Cynthiára. - Odalent mindenki eksztázisban, itt hátul meg méla csend és nyugalom. Néha azon töprengek, innen vajon ugyanazt látni-e. - Néha azt is nehéz meglátni, ami majd' kiböki az ember szemét - válaszolta a nő szomorú, kiismerhetetlen mosollyal, és otthagyta. Wolf kezdett már hozzászokni az ilyesfajta kijelentésekhez, és nem foglalkozott vele többé. A második, egyben utolsó hartfordi előadáson még minden rendben ment, Providence-ben azonban csapnivalóan sikerült az első két koncert. Maggie-t a hangja és az ütemérzéke is cserbenhagyta, úgyhogy kénytelen volt színpadias pózokkal takargatni a hiányosságokat. A második alkalommal rá is kellett parancsolnia a közönségre, hogy mindenki táncoljon; ilyen cselre azelőtt sohasem fanyalodott. Színpadi szövegein mind
jobban eluralkodott a trágárság meg a képszerűség, miközben a domborulatait, az altestét riszálva, szakasztott úgy mozgott, mint valami sztriptíztáncosnő. Harmadszorra ugyan érzékelhető volt némi javulás, ám a földhözragadt gesztusok megmaradtak. Előadás után a társulat a város rosszhírű negyedében kötött ki egy bárban, ahol megerősített őrbódékból felfegyverkezett gorillák vigyázták a bejáratot. Maggie annyira leitta magát, hogy a végén bőgni kezdett. - Mire színpadra kellett lépni, totál beszívtam, haver...! Szerinted jó voltam? - Hát persze, Maggie - motyogta Hawk. Cynthia megvetően horkantott. - Remek volt - igyekezett biztosítani Wolf is. - Egy kurva hangra sem emlékszem! - siránkozott az énekesnő. - Szóval, azt mondod, okés volt? Azért ez mégsem járja, haver! Ha jó voltam, megérdemlem, hogy emlékezzek is rá! Különben mi értelme az egésznek, nem? Mit mondasz? Wolf esetlenül veregette a hátát, mire ő belemarkolt a férfi afrikai köntösének elejébe, és a mellére borult. - Jaj, Wolf, mi lesz most velem? - zokogta. - Ne sírjon! - kérlelte a férfi, a haját cirógatva. A végén Wolfnak és Hawknak kellett vállalnia, hogy közös erővel hazatámogatják a fogadóba, a többiek mindenáron maradni akartak még. Egy olyan térség mellett haladtak el éppen, ahol egy kivételével az összes ház romokban hevert. A magányosan álló épületen hatalmas nyílások tátongtak a hajdani síküvegtáblák helyén, egyik oldalon semmire sem jó boltívek nyúltak a magasba. - Valamikor gyorsétterem volt benne - magyarázta Hawk az afrikai férfi kérdésére, és úgy tűnt, mintha zavarban lenne. - De hogyhogy meghagyták? - Ó, hát babonából és tudatlanságból - mormogta Hawk, és Wolf ejtette a témát. Sötétek és kihaltak voltak az utcák. A város egy sűrűbben beépített részébe értek, lépteik zaja visszaverődött a házak faláról. Maggie félig öntudatlanul lógott Hawk vállán, akinek így jóformán cipelnie kellett. Valami moccant az árnyékban. Hawk megdermedt.
- Ha nem bánja, lépjünk ki egy kicsit! - mormogta maga elé. A valami lassan vált ki a sötét háttérből. Nagy volt, és csak halványan emlékeztetett emberre. Feléjük tartott. - Ez meg mi a...? - súgta Wolf. - Egy kripli - súgta vissza a másik. - Ha tud valami rafinált trükköt, legfőbb ideje előállnia vele. A micsoda csoszogó futásra váltott. Wolf zsebre lökte a kezét, és a sarkán megpördülve szembefordult Hawkkal. - Elég ebből, haver! - csattant fel élesen. - Kés van nálam, és nem habozok használni! A szeme sarkából látta, amint a kripli megtorpan, majd visszaoson az árnyékba. Maggie álmatag, incselkedő arckifejezéssel nézett fel. - Hé, srácok, mi a fene...? - Semmi baj - dünnyögte a fülébe Hawk, és félig-meddig vonszolva a nőt magával, megszaporázta a lépteit. - Remekül megy magának az arrogancia - szólt oda Wolfnak elismerő hangsúllyal. Az kiráncigálta a kezét a zsebéből, és látta, hogy remeg a késleltetett sokktól. - Nada - felelte. - Már ha ez a megfelelő kifejezés. -Ez. - Eddig nem voltam biztos benne, hogy tényleg léteznek kriplik. - Ez csak egy szerencsétlen, hormonzavaros néma. Ne is törődjön vele! Épp csak kezdte megmutatni magát az ősz, mikor a társulat a turné végállomására ért. Több tucatnyian már az utolsó simításokat végezték a Boston Common park színpadán; a város, úgy tetszett, egetverő előadásra készül. - Az Összeomlás előtt, gondolom, egyfolytában ilyen lehetett az élet Amerikában - lelkendezett Wolf. Senki sem figyelt rá. A koncert délelőttjén épp azt figyelte, ahogyan a színpad fölé ponyvát feszítenek ki eső esetére, mikor az egyik kulisszatologató odafutott hozzá. - Hé, idegen! Maga se látta Janist? - Maggie-t - javította ki gépiesen. - Különben mostanában nem.
>
- Kösz! - lihegte a férfi, és szaladt tovább. Kisvártatva Hawk sietett el Wolf mellett. - Nem látta Maggie-t valahol errefelé kószálni? - Nem. Várjon már, Hawk! Mi folyik itt? Maga már a második, aki ezt kérdezi. Hawk megvonta a vállát. - Maggie felszívódott, de pánikra semmi ok. - Remélem, műsorkezdetre visszaér. - A helyi zsaruk már kutatnak utána. Mindegy, ott vannak az implantjai, úgyhogy, ha mozdulni tud, fent lesz a színpadon, arra mérget vehet. - Azzal elrohant. Már a végső ellenőrzések folytak, a korai nézők is kezdtek becsámborogni, mikor két egyenruhástól közrefogva, józanon és dühösen végre felbukkant Maggie. Cynthia, miután szélnek eresztette a rendőröket, rögvest a gondjaiba vette, és az öltözőnek használt lakókocsihoz terelte. Wolf távolról figyelte a jelenetet, és arra jutott, hogy neki úgysem vennék hasznát. Inkább céltalanul őgyelgett a parkban, és leste a tömeg gyülekezését. Az érkezők letelepedtek a szabad helyekre, és türelmesen várakoztak. Keveset szóltak, azt is halkan. Csupa élénk színű darabot viseltek, de szemlátomást nem az volt legjobb ruhájuk. Némelyek boroskancsót vagy pokrócot hoztak magukkal. Fura egy bagázs volt. Nem néztek egymás szemébe; az ajkuk merev volt, az arcuk kifejezéstelen. Fojtott hangon társalogtak, beszédjükből mindazonáltal valami rejtett feszültség érződött. Wolf a fülét hegyezve barangolt közöttük, de csak mondattöredékeket sikerült elcsípnie. - Közölte, hogy a gyereke már... - ...hogy mi szükség volt erre. - ...el se tudta költeni. -...fura egy íze volt. Én inkább... - Három tömböt teljesen le kellett bontani... - ...a vért. Volt valami az arckifejezésükben, a hangjuk árnyalatában, amitől Wolfon erőt vett a nyugtalanság. Egyre-másra beleütköztek, ezért jobbnak látta sietve kikerülni a tömegből. - Hawk, itt valami szörnyűség van készülőben. Hawknak megvonaglott az arca. Odaintett a reflektorok tartóoszlopára. - Már késő - mondta. - Kezdődik az előadás. A helyemen kell lennem.
Némi tétovázás után Wolf is megindult a nyomában fölfelé az acéltorony lépcsőfokain. A tetejéről az egész Commont be lehetett látni. Hemzsegett a térség az emberektől - mintha hangyák regimentje tapodta volna a barna földet. Gyermek egy sem volt köztük, amitől csak erősödött a rossz érzés az afrikaiban. A láthatár körívének háromnegyedén arany- és bíborszínben kenődött szét a naplemente. Oda-odapillantva a kezében tartott papírlapra, Hawk egyenként kapcsolgatta fel-le a reflektorokat. Hébe-hóba elkáromkodta magát, és átkötött egy-egy vezetéket. Wolf csak várt. Könnyű szellő borzolt bele a hajába, holott odalent nyoma sem volt szélnek. - Beteg egy ország ez - szólalt meg Hawk. Mikrofonos fejhallgatót csúsztatott a fejére, becélozta a színpadot egy vörös spotlámpával, aztán hagyta a fényt kilobbanni. - Ott vagy, Patrick? A jupiterlámpák kettesével lépnek be, vetted? - A keresztnevén szólítva mindenkit, sorban ellenőrizte a világosítókat, akik valamennyien a helybéliek közül kerültek ki. - Az átlagos élettartam valahol negyvenkettő körül lehet... ha az újszülött egyáltalán élve hagyja el a szülőszobát. A születési arányszámot piszok magasan kell tartani, hogy szép lassan el ne fogyjon a népesség. - Bekapcsolta az összes vörös és kék spotlámpát. Bíbor fényben fürdött a színpad, fölötte sötét kontrasztot alkotott a vászonponyva. Sejtelmes alak tartott a központi mikrofonállvány felé. - Add rá, Patrick! A fényszóró ragyogó fénytócsát terített a konferanszié köré, aki köhintett, majd belevágott a mondókájába. A hangja végigzengett a tömeg fölött; a késleltetett hangszórók úgy továbbították sorról sorra, hogy a távolban helyet foglalók is az utánerösítéssel szinkronban érzékeljék. A szállingózó elkésettek miatt tunyán hömpölygött a sokaság ide-oda az acéltorony lába körül. - Na, most kéne előállnia a kérdéssel, hogy a kormány miért pocsékol erőforrásokat egy ilyen istenverte cécóra. - Oké - egyezett bele Wolf. - Tehát miért teszi? - Egyszerre volt rendkívül feszült és nyugodt. A szellő felszárította bőréről a verítéket, és most átkozódott, amiért nem hozott zakót magával. Később még jól jönne.
- Mert a „sámánok" ezt tanácsolták neki... az átkozott szociológusok meg a bábjaik - válaszolta Hawk. - Csak figyelje a tömeget! - ...Janis! - harsogott a hangszórókból. Maggie máris a színpadon termett, és sokat sejtető mikrofonfogdosás közepette, szemlátomást a legjobb formáját hozva, nyomni kezdte a szöveget. Kitört a tapsvihar, virágcsokrok röppentek a levegőbe, palackok jártak kézről kézre, hogy a végén a színpad szélén kössenek ki. Ha az elmúlt hónap meg is gyötörte Maggie-t, abból föntről semmi nem volt érzékelhető. A színes fénycsóvák elkendőzték a ráncait és arcbőrének viaszos sápadtságát, a jupiterlámpák fénye vakítóan verődött vissza fiitteres ruhájáról. A második szám közepe táján, amikor egy hangszeres szóló révén némi szünethez jutott, az énekesnő kisandított a közönségre. - Veletek meg mi az isten van, srácok??? Miért nem ráztok rnár??? A végszóra itt is, ott is párok kezdtek felkászálódni a földről. - Készenlétbe a jupiterlámpákat! - dünnyögte Hawk a mikrofonba. - Hármas, négyes, ötös a zsarukra. A ragyogó reflektorfények a közönség három, egymástól távol eső részét világították meg, ahol egyenruhás férfiak birkóztak a táncolókkal. Egyetlen jupiterlámpa fényköre maradt Maggie-n, aki parancsolóan bökött az ujjával az egyik viaskodó csoportosulás felé. - Mi a francért akadályozzátok őket, mikor én akartam, én parancsoltam nekik, hogy táncoljanak??? Nagy dübörgéssel a közönség fele talpra állt. - Hármas kikapcs! Négyes, ötös marad, míg háromig számolok, aztán kü Egy! Kettő! Három! Oké. Az egyenruhák eltűntek a táncolók között. - Ez előre el volt tervezve - állapította meg Wolf. Hawk még csak rá se pillantott. - Része a forgatókönyvnek. Oda nézzen, magától jobb felé! Wolf tekintete követte a mutatott irányt, és a tömeg szélén párokat látott a fényből a mélyülő árnyék felé osonni. -Mit kéne látnom?
- Ez még csak a kezdet - mondta Hawk ismét a vezérlőpult fölé hajolva. A közönség fokról fokra részegedett le, és alakult át randalírozó csőcselékké. Ahogy telt-múlt az idő, valami visszataszító felajzottság kezdett eluralkodni. Wolf még a magasból is érzékelte, sőt látta a hisztéria növekedését. Nők dobták le a csadort, hogy azután félmeztelenül tapodjanak rajta. Férfiak szabadultak meg a kezeslábasuktól. A tolongásban is jól kivehetően imitt-amott párocskák hemperegtek. Hawk rövid időre becélozta őket a lámpákkal, de a legtöbbjük ügyet sem vetett a világosságra, és folytatta, amibe belekezdett. Kisebbfajta csetepaték törtek ki, majd hagytak alább a rendőrség közbelépésére. Egyesek felgyújtották a halomba összekotort szemetet, így füstfelhőket eregetve most kisebb tüzek lobogtak elszórtan. Hawk jóvoltából színes fényfoltok táncoltak a sokaságon. Mire beesteledett, a féktelenkedők állatias lármája és a fények együttesen azt az érzetet keltették az emberben, mintha boszorkányszombatnak lenne tanúja. - Mocskos egy hepaj zajlik odalent - jegyezte meg Hawk. - Es mindez a kormányzati szociosámánok lehető legkiszámítottabb mesterkedése nyomán. - Igazi érzelmekről azonban nem lehet beszélni - vetette ellen Wolf. - Ez csupán állatias gerjedelem. Érzelmileg nem vesznek részt benne. - Úgy van. A színpadon Maggie lassacskán őrjöngésbe lovallta magát, de bluesos előadásmódja ettől sem szenvedett csorbát - már nem is lehetett volna fantasztikusabb. - Alig van különbség a többi koncerthez képes. Legfeljebb, hogy ma senki sem vár hazaérkezésig. - De hát nem hiheti a kormány, hogy a mai éjszaka utáni gyermekszületések valamit is számítanak majd! - A mai éjszaka után nem is. Viszont ezeket az embereket egész télen fűtik majd az emlékeik. - Átköpött a platform pereme fölött. - De minek folyton szajkózni a hazugságaikat? Ez csupán a „kenyeret és cirkuszt" igényének kielégítése, semmi egyéb. Egy nyavalyás biztonsági szelep a tömegindulatoknak. Maggie elragadtatottan bömbölt.
>
- Hííűű-ha! Nem semmi, haver! Már attól beindulok, ha csak rátok nézek!!! Ez az, husika, adjál neki! - Kiapadhatatlan energiáktól túlfűtötten nyargalt fel s alá a színpadon, miközben a zenekar jóvoltából szilaj, sürgető hangzatokkal telítődött az éjszakai levegő. - Imádom! - Az énekesnő a közönségre öltötte a nyelvét, amire elismerő üvöltéseket kapott viszonzásul. A magasba emelte a Southern Comfort-palackot, és csípőjét a zene ütemére himbálva, meghúzta egy gigantikus korty erejéig. Újabb sikolyok. Maggie a nyelvével becézgette a palack nyakát. - Beeezony, mocskosul beindulok tőle! Tudjátok, srácok... - taktusnyi szünet - ...ha valamit, hát ezt nagyon meg tudom érteni. Mert én is csak egy beindult hippi csajszi vagyok. Jjjeee! Wolf hirtelen megértette, hogy Maggie most magával a közönséggel verseng annak figyelméért; hogy viselkedésével az összes jelenlévőn próbál túltenni. Maggie végigsimított a ruhája elején, s közben elidőzött a melle, a lába között. Ahogy a loboncát az arcából hátradobta, az maga volt az alantas kéjvágy. - De ez csak süket duma. A lényeg, hogy a hippi csajszik bugyit se hordanak. - Újabb sor obszcén bekiabálás és zajos tetszésnyilvánítás. - Nem hisztek nekem, mi? Wolf csak bámult, és képtelen volt elfordítani a tekintetét, amint szétterpesztett lábakkal Maggie ráérősen leguggolt, hogy a közönség akadálytalanul nézhessen a szoknyája alá. Arcából visszataszítóan buja nézéssel dülledt ki a két békaszem. Az egyik kezével a színpadra támaszkodott a háta mögött, a másikkal hívogatóan integetni kezdett. - Gyertek anyucihoz! - búgta. Mintha megnyitották volna a zsilipet egy duzzasztógáton. Másodpercnyi tökéletes csöndet követően a tömeg üvöltve rontott előre. Áttörve a rendőri kordont, a tengernyi nép mind a színpad felé hömpölygött, a fából ácsolt emelvényre igyekezett felkapaszkodni. Egy röpke pillanatig Wolf szeme még elkapta Maggie-t, amint keservesen próbál lábra állni, aztán az énekesnőt elsodorta az áradat. A vonásaira ráfagyott a bódult hitetlenkedés. - A Bűn Szülőanyja - suttogta Wolf. Lebámult a lélektelen és lelketlen hordára, amely kavargó örvényekben, bevadultan tülekedett. Arra számí-
tott, hogy a pódium bármely pillanatban leszakadhat, de nem így történt. Az emberek egymást ráncigálták le a pereméről, úgy iparkodtak feljutni rá, mégsem roskadt össze. Irgalmas cselekedet lett volna tőle. Csillámló valamit szorongató, hadonászó kéz nyúlt a fejek fölé. Wolf kezdetben nem tudta kivenni, mi az. Aztán egy másik kéz is meglobogtatott egy fényes rongydarabot, majd egy újabb, és a férfi ráeszmélt, hogy azok foszlányok Maggie köntöséből. Egy tartókonzol köré kulcsolta a karját, nehogy alázuhanjon a borzalomba. A tömeg üvöltése folytonos, kaotikus zajjá olvadt a fülében, s ő a szemhéját szorosan összepréselve próbálta, mindhiába, kívül rekeszteni. - Pont végszóra - motyogta Hawk. - Pont arra a kibaszott végszóra. - Lekapcsolta az összes lámpát, és Wolf vállára tette a kezét. - Jöjjön szépen! A mi munkánk itt véget ért. Wolf szembefordult Hawkkal. Ahogy kinyitotta a szemét, hullámokban tört rá a szédülés, amitől, továbbra is kétségbeesetten kapaszkodva a tartókonzolba, leroskadt a platform deszkapadlójára. Hányni szeretett volna, de nem tudott. - Ez... Ezek az emberek... Maga is látta ezt, Hawk??? Látta, mit műveltek ezek??? Valaki hogyhogy nem...? - Elcsuklott a hangja. - Ne tőlem kérdezze! - válaszolta a másik keserűen. - Én csupán karióti Júdás szerepét játszom ebben a piti kis drámában. - Meghuzigálta Wolf vállát. - Menjünk, idegen! Ideje lemászni. - Wolf erőnek erejével szakadt el a kapaszkodójától, és hagyta magát lecsalogatni. Az acéltorony lábánál fekete egyenruhások vártak rájuk. Az egyik odaszólt Hawknak: - Ő az az afrikai állampolgár? Aztán Wolfhoz fordult: - Jöjjön velünk, uram! Utasításunk van tenni róla, hogy ön biztonságban hazakerüljön a szállására. A könnyektől Wolf mit sem látott a tömegből, a parkból, az előtte haladó férfiakból. Úgy hagyta magát elvezetni, mint egy gyámoltalan, ártatlan kisgyermek. Eljött a reggel, és Wolf a mennyezetre meredve feküdt az ágyon. Egy légy zümmögött valahol a
szobában, de a férfinak nem volt ereje a szemével kikutatni. Az utcákon megvasalt kerekű szekerek zötyögtek tova, gyerekek kántáltak valami kiszámolót. Kisvártatva felkelt, felöltözött, és megmosta az arcát, aztán lement a szálló étkezőjébe reggelizni. Ott találta DiStephanót, aki az utolsókat harapta a pirítósából. - Jó reggelt, Mr. Mbikana! Már fontolgattam, hogy elküldetek magáért. - Odaintett egy székre. Wolf körülnézett, aztán letelepedett rá. A közelben ülők közül legalább hárman a Politikai Rendőrségtől lehettek. DiStephano néhány iratot húzott elő a zakózsebéből, és átnyújtotta őket az afrikainak. - Aláírva, lepecsételve, kézbesítve. Pár jelentéktelen módosítás történt ugyan a kikötésekben, de semmi olyan, amit a felettesei kifogásolhatnának. - A szája sarkába tolta az utolsó kenyérdarabkát. - Ha engem kérdez, meglehetősen fényes kezdete ez a maga szakmai pályafutásának. - Köszönöm - felelte Wolf gépiesen. Rápillantott a papírokra, de mert semmit nem tu-
dott kihüvelyezni belőlük, az ölébe ejtette az iratcsomót. - Ha érdekli, az African Genesis holnap reggel hagyja el a kikötőt. Gondoskodtam róla, hogy magának is jusson rajta egy kabin... ha netán arra vágyik. Persze, ha szívesebben időzne még országunkban, három hét múlva is indul utasszállító hajó. - Nem - vágta rá Wolf, aztán, mert faragatlannak érezte a választ, még hozzátette: - Már alig várom, hogy újra láthassam a hazámat. Túl régóta vagyok távol. DiStephano megpaskolta a szája sarkát egy szalvétával, amit aztán hagyott az abroszra hullani. - Akkor hát ennyi lett volna - mondta, és felállni készült. - Várjon! - állította meg Wolf. - fin... nagyon szeretném, ha megmagyarázna nekem valamit. A Főellenőr visszaült a székre. Meg sem próbált úgy tenni, mintha váratlanul érné a kérés. - Legelőször is tudnia kell, hogy Miss Horowitz nem az első volt a Janis Joplinok sorában.
>
, MICHAEL SWANWICK
Amerikai író. 1950 ben született, és 30 évvel később kezdett publikálni. Azóta több regénye megjelent, de az elisme rések nagy részét a novellák hozták neki. Szereti a szokatlan kihívásokat, „megscifisítette" már az ábécét és a pe riódusos táblázatot is. Legkedveltebb sorozata azonban a két szerethető lókö tőről szóló Szőrplusz és Darger-sorozat, mely három novellából és egy regény ből áll (a rövidebb darabok mind meg jelentek a Galaktikában). Legfrissebb munkája, a Mongolian Wizard-sorozat tavaly indult, és egy mágiával teli al ternatív Európában játszódik.
- Nem... - csúszott ki Wolf száján. - És nem is a második. Wolffelnézett. - Hanem a Huszonharmadik... ha az eredetit nem számítjuk. Minden évben a mi védnökségünk alatt zajlik a turné, és minden évben az őszi napéjegyenlőség idején ér véget Bostonban. Eleddig változatlan eredménnyel. Wolf arra gondolt, mi lenne, ha beledöfné a villáját ebbe az emberbe, vagy megpróbálná megfojtani. Tudta, hogy dühösnek kéne lennie, de nem érzett semmit. - Az agyi implantok miatt. - Szó sincs róla. Higgye el, én is azt szeretném, ha még mindig élne! Az implantok csak a karakter megformálásában segítettek neki, semmi több. Az igaz, hogy nem voltak emlékei Janis előző megszemélyesítőjéről, de a halála akkor sem volt eltervezve. Egyszerűen csak... így történt. - Minden évben. - Igen. Janis minden évben felkínálkozik a tömegnek, és azok minden évben széttépik. Épelméjű nő nem kínálkozna fel, épelméjű emberek pedig nem így reagálnának rá. Akkor fogom tudni, hogy a hazám végre a gyógyulás útjára lépett, ha Janis egyszer megéri a második turnét. - Hallgatott egy sort. - Vagy ha nem találunk nőt, aki vállalkozik a szerepre, ismerve a végkimenetelt.
Wolf gondolkodni próbált, de az agyát tompának és súlyosnak érezte. Hallotta a szavakat, de képtelen volt rájönni, jelentenek-e egyáltalán valamit. - Még egy utolsó kérdést engedjen meg szólalt meg végül. - Miért én? DiStephano felállt. - Mert könnyen lehet, hogy maga egyszer még visszatér közénk - felelte. - De ha nem is térne vissza, a Délnyugat-Afrikai Kereskedelmi Társaságnál mindenképpen felelősségteljes poszt várja. Vagyis a döntései hatással lesznek a gazdaságunkra. - Vele együtt négy egyenruhás emelkedett fel a maga székéről. - S amikor ez majd bekövetkezik, szeretném, ha a hazámat illetően tisztában lenne vele, hogy nekünk nincs vesztenivalónk. Szép napot, uram, és adjon az Isten magának hosszú életet! Testőreivel a nyomában DiStephano távozott a helyiségből.
Leszállt az este. Wolf hajója ott lovagolt a bostoni kikötő hullámain, és csak arra várt, hogy hazafuvarozza őt - el a kísértetek és sétáló halottak e varázsos, lidércnyomásos földjéről. Rámeredt, de alig érezte valóságosnak, a hit képessége mindenestől kiveszett belőle. Már közeledett a parthoz a gumicsónak. Wolf lenyúlt a csomagjaiért. J. Magyar Nelly fordítása 1: Köznévi használatban az angol wolf szó jelentése „farkas", de „nőfaló, szoknyavadász" is lehet. 2: Ez a címe Janis Joplin 1971-ben posztumusz kiadott, negyedik albumának, amelyet a Full Tilt Boogie Banddel rögzített. 3: Az Egyesült Államokban mindig szeptember első hétfőjén
tartják.
SOFŐR NÉLKÜLI TAXIK Ki ne emlékezne az Emlékmás című filmre, ahol Arnold Schwarzenegger a robottaxiban kitépi a robotot az ülésből, hogy saját maga vezesse tovább a botkormánnyal a kocsit!
P
ERSZE EZ AZ ELKÉPZELÉS butaság,
mert
teljesen értelmetlen dolog a kocsiba embert utánzó műtestet szerelni. Ha az autót a robotban lévő számítógép irányítja, akkor miért nem szereljük egyből az autóba a robottestet? Amennyiben botkormánnyal irányítják, akkor már minden elektronikus vezérlésű, és nincs szükség sem botkormányra, sem android testre. Sokkal olcsóbb az autó gyártása, és a taxiba befér még egy ember. Kétségkívül ez az évtized a sofőr nélküli autók fejlesztéséről fog szólni. Az iparági becslések szerint már az évtized végére feltűnhetnek ezek a járművek az utakon. A fejlesztés gőzerővel folyik. Eddig csak azzal foglalkoztunk, hogy az emberek közlekedési szokásait mennyire fogja megváltoztatni az önműködő autó. De ugyanez igaz a szállításra is. Elsőként mindenképpen a személyszállítást fogja érinteni, hiszen az automata autó egyúttal már automata taxi is lehet. Mi lenne ennek az előnye? Például a sofőrök nem trükköznének, hogy hosszabb útvonalon vigyék a gyanútlan utasokat. Megszűnnének a droszt-harcok a jobb helyekért. A sofőrök viselkedésére sem lehetne panasz. Megszűnne a taxisok kirablása és meggyilkolása is. (Érdekességként: New Yorkban a
taxisofőrök munka közbeni halálozására harmincszor nagyobb az esély, mint bárhol máshol.) Nem fordulhat elő olyan, hogy a sofőr nem ismeri a címet. Üzemeltetés szempontjából egyértelmű a társaságok haszna. Nincs többé bérköltség és az ezzel járó egyéb befizetések, nincs szükség több sofőrre, nincs betegség miatti kiesés, a kocsik akár napi 24 órában működhetnek, csak feltöltésre, takarításra és rendszeres karbantartásra kell kiállniuk. Mindez hatalmas mértékben befolyásolná életünket. Egyfelől jelentősen csökkenthetné a taxizás árát. Akár olyan mértékben is, hogy - különösen a nagyvárosokban - reális alternatíva lesz a taxi a családi autóval szemben. Arról már nem is szólva, hogy egy ilyen mértékű változás a tömegközlekedésre is hatással lenne. Nem véletlenül került szóba a robottaxi. Az amerikai keresőóriás, a Google vezetői többek között ezzel érveltek, amikor bejelentették, hogy belevágnak az önműködő autók fejlesztésének következő fázisába. Természetesen nem áll a Google szándékában autókat gyártani, de együtt akar működni az iparág technológiai cégeivel. Az első lépcsőfok egy együttműködés a Continental céggel.
Joggal tehetjük fel a kérdést, mit keres a Google egy autógumi-gyártónál? Nos, az emberek többsége nem is tudja, hogy az autókban sok Continental által gyártott alkatrész található. A cég a világ második legnagyobb autóipari beszállítója. Nemcsak bérgyártást végez, hanem saját fejlesztésű technológiákat is ad el a gépjárművekhez. Ezek után már teljesen érthető az együttműködés: a Google fejlesztői hozzák a szoftvert, a Continental fogja gyártani a célkomputereket és szenzorokat. A Continental a háttérben maga is komoly fejlesztéseket végez ezen a téren. Érdekes azonban a kooperáció hálózata is. A Continental együttműködik az IBM-mel is. Lehet, hogy a Google-IBM-Continental hármasa adja majd a komplett automata vezérlőrendszert. A kiszivárgott hírek szerint a Google és a Continental készíthetnék el az autók közötti kommunikációért felelős egységeket, az IBM lenne a
felelős a központi szerverért. Igy nem egymástól különálló rendszerek dolgoznának, hanem ez utóbbi gyűjtene össze és dolgozná fel a beérkező adatokat, majd továbbítaná a gépkocsiknak a különböző információkat. De a Continentalnak például közös projektje van a Ciscóval is, akikkel a nagysebességű vezeték nélküli hálózati kommunikációt építgetik. Ezen keresztül nemcsak az autók csatlakozhatnak a netre, hanem az autók is kommunikálhatnak egymással. Ezzel például megakadályozhatók az oly gyakori ráfutásos balesetek. De egy ilyen rendszer például hatásos fegyver a hatalmas dugók kialakulása ellen, mert már a baleset bekövetkezése utáni pillanatban eltereli a forgalmat a kérdéses útszakaszról. A Continental megszerezte már azokat az állami engedélyeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a tesztautókat ne csak zárt pályákon, hanem Nevada állam közútjain, sőt autópályáin is tesztelhessék. Érdekes, hogyan változnak a jósolt határidők. Az év elején az automata autók megjelenését még a 2020 utáni évekre jósolták. A Google vezetői szerint legkésőbb 2017-től az első magánszemélyek megvásárolhatják majd a robotautóikat. Legalábbis Kaliforniában. A Continental vezetője szerint már 2016-ban lehetőség lesz arra, hogy megkezdődjön az automata vezetés az autópályákon. Kovács „Tücsi" Mihály
Megszállottan keressük az idegen értelmeket de eszébe jutott már valakinek, hogy ők egyáltalán kapcsolatba akarnak-e lépni velünk?
Terry Bisson
HÚS ALKOTJA ŐKET - Hús alkotja őket. - Hús? - Igen. Húsból vannak. -Húsból??? - Igen, kétségtelenül. Néhányat felhoztunk a fedélzetre a felderítőhajókban, és útközben megvizsgáltuk őket. Teljes mértékben húsból vannak. - Az lehetetlen. Mi van a rádiójelekkel? A csillagokba küldött üzenetekkel? - Rádióüzenetekkel kommunikálnak, de ezek az üzenetek nem belőlük jönnek, hanem gépekből. - Akkor ki készítette a gépeket? Vele kellene beszélnünk. - Ők készítették a gépeket. Ezt próbálom elmondani. Hús alkotta meg a gépeket. - Ez az egész nevetséges. Egy húsdarab hogyan építhetne gépeket? Arra kér, hogy higgyem el, a hús értelmes? - Nem kérem, mondom. Ezek a lények az egyedüli értelmes faj a szektorban, és húsból vannak. - Talán olyanok, mint az orofei. Tudja, a szén alapú intelligencia, amelyik az egyedfejlődés egy szintjén húsból van.
- Kizárt. Húsként születnek, és úgy is halnak meg. Különböző életszakaszokban vizsgáltuk őket, amelyek egyébként meglepően rövidek. Van valami elképzelése arról, mennyi a hús élettartama? - Nem, és nem is érdekel. Talán csak részben állnak húsból. Mint a weddilek. A fej húsból van, de benne az agy elektronplazma. - Nem. Mi is ezt gondoltuk, mivel a weddilekhez hasonló húsfejük van. De ahogy mondtam, megvizsgáltuk őket, és teljes egészében húsból állnak. - Nincs agyuk? - De van. Csak az is húsból. Ezt próbálom elmondani. - És mi a van a gondolkodással? - Még mindig nem érti. Képtelen felfogni, amit mondok. Az agy gondolkodik. A hús gondolkodik. - Gondolkodó hús? Azt várja, hogy higgyek a gondolkodó húsban? - Igen! A hús tudatos. Szeret. Álmodik. A hús minden! Kezdi rnár felfogni, vagy elölről kell kezdenem? - Istenem, tényleg komolyan beszél! Húsból vannak.
, TERRY BISSON
Az 1942 ben született amerikai szerzőnek legutóbb lapunk 200. számában jelent meg egy elbeszélése. Az SF tematikáján belül rendkívül széles palettán alkot, a díjnyertes novelláktól kezdve a filmnovellizációkig, de ugyancsak ő rendezte sajtó alá Walter M. Miller Jr. posztumusz megjelent utol só regényét, ami a magyarul is olvasha tó Hozsanna néked, Leibowitz! folytatá sa. Magyarul eddig két önálló kötete je lent meg, a Johnny Mnemonic és Az ötö dik elem. A Galaktikában legutóbb a 219. számban olvashattuk egy novelláját.
- Végre, köszönöm. Igen, húsból vannak. És majdnem száz éve próbálnak velünk kapcsolatba lépni. - Atyaég, és mit forgatnak a fejükben? - Először is beszélni akartak velünk. Aztán gondolom, fel akarják fedezni az univerzumot, más értelmes lényekkel találkozni, információt cserélni. A szokásos. - Szóval beszélnünk kell a húshoz. - Ez az elképzelés. A rádióüzenetben, amelyet küldtek, valami ilyesmi van, hogy „Helló, van ott valaki?" - Szóval beszélnek. Vannak szavaik, érzéseik, fogalmaik. - Igen. De a hús révén. - Mintha azt mondta volna, használnak rádiót. - Használnak, de mit gondol, mi szól a rádióból? Húshangok. Amikor megüt egy húsdarabot, hangot ad ki. Úgy beszélnek, hogy egymásnak lebegtetik a húsukat. Még énekelnek is úgy, hogy levegőt fújnak ki. - Éneklő hús. Ez már túl sok nekem. Szóval mi a tanácsa? - Hivatalosan vagy nem hivatalosan? - Mindkettő. - Hivatalosan az a dolgunk, hogy kapcsolatba lépjünk minden értelmes fajjal, összetett lénnyel az univerzumnak ebben a kvadránsában előítélet, félelem vagy túlzott jóindulat nélkül. A nem hivatalos tanácsom az, hogy töröljünk le minden kutatási anyagot, és felejtsük el az egészet! - Reméltem, hogy ezt mondja.
- Kíméletlenségnek hangzik, de meg kell húznunk egy határt. Tényleg hússal akarunk kapcsolatba lépni? - Teljesen egyetértek. Mit mondhatnánk? „Üdv, hús, hogy vagy?" Működne ez? Hány bolygóról beszélünk? - Csak egyről. Speciális hústárolókban tudnak utazni más bolygókra, de nem tudnak rajtuk élni. És húsként csak a C-térben utazhatnak, ami azt jelenti, hogy a fénysebességnél lassabbak maradnak. Szóval az esélye, hogy valaha elérnek minket, elég csekély. Mondhatni elenyésző. - Tehát csak úgy teszünk, mintha az univerzum elhagyatott lenne. - Pontosan. - Kegyetlenség. De maga mondta, ki akarna hússal kapcsolatba lépni? És azok, akiket felhoztak a felderítőhajók, akiket megvizsgáltak? Biztosan nem fognak emlékezni? - Akkor bolondnak tartják majd őket. Behatoltunk az agyukba, és eltompítjuk a találkozás emlékét, csak álomnak fogják gondolni. - Álom! Milyen furcsán helyénvalónak tűnik, hogy a hús rólunk álmodik majd. - És az egész szektort lakatlannak jelöltük. - Jó. Egyetértek hivatalosan és nem hivatalosan is. Az ügy lezárva. Van más is? Más érdekes a galaxis ezen részében? - Igen. Egy elég félénk, de bájos hidrogénmag-csoport alkotta intelligencia egy négyes típusú csillag mellett a G445-ÖS zónában. Már kapcsolatba léptünk velük két galaktikus fordulattal korábban, és most újra érdeklődést mutatnak. - Mindig ez van. - Miért ne lenne? Képzelje el, milyen elmondhatatlanul és kibírhatatlanul hideg lenne az univerzum, ha teljesen egyedül lennénk... Vancsó Éva fordítása
FREDERIK POHL (1919-2013)
„A science fiction olyan irodalom, amelynek leírt eseményei térben és időben bárhol és bármikor történhetnek, kivéve a saját, valóságos világunkról szóló írásokat, amelyek a science fiction speciális, fantáziában szegényebb fajtáját képezik." Igy definiálta 1969-ben Frederik Pohl azt az irodalmi tematikát, amelynek fejlődésére kevesen voltak nagyobb hatással a huszadik század második felében, mint éppen ő. Bár a fenti definíció inkább a fantasztikus irodalom egészére vonatkoztatva helytálló, remekül jelzi, milyen bölcs iróniával közelítette meg Pohl ezt az oly sokak által véresen komolyan vett kérdést. Ez a látásmód írásainak többségében is visszaköszön. Az 1940-es évek elejétől rendszeresen jelentek meg novellái, különösen az általa szerkesztett magazinok, az Astonishing Stories és a Super Science Stories hasábjain, az igazi sikert azonban az 1950-években Cyril M. Kombluth-szal közösen írt regényei hozták meg számára. Ezek közül kettő magyarul is olvasható: a fogyasztói társadalom árnyoldalait bemutató A Venus-üzlet minden idők egyik legsikerültebb szatirikus antiutópiája, a Dr. Gladiátor pedig olyannyira szemléletesen mutatja be a tőzsdei részvénypiacok működését, hogy nyugodtan kötelező olvasmánnyá lehetne tenni minden közgazdaságtant oktató alap- és középfokú intézményben. Pohl a későbbiekben is rendszeresen dolgozott társszerzőkkel: Jack Williamsonnal közösen 1954 és 1991 között tíz kötete jelent meg, és ő fejezte be Arthur C. Clarke utolsó regényét, a Végső bizonyítást Legismertebb műve, az 1977-ben megjelent, Hugo- és Nebula-díjjal is kitüntetett Átjáró sikeresen ötvözi a disztópia, a kalandregény és a hard science fiction elemeit. Főhőse, Robinette Broadhead a sci-fi történetében a legemlékezetesebb karakterek egyike, a titokzatos földönkívüli szupercivilizáció, a hícsík története pedig a regény folytatásainak további öt kötete alatt sem veszít érdekességéből. Pohlnak eddig tizenegy regénye és egy novellaciklusa (köztük a teljes hícsí-sorozat), valamint további harminc-egynéhány novellája jelent meg magyarul, ám legsikeresebb művei közül jó néhánynak, köztük az 1976-es, Nebula-díjas Man Plusnak és az
1980-as, National Book Awardot elnyert Jemnek a magyar nyelvű kiadása még várat magára. „Az egyik legokosabb ember, akivel valaha találkoztam" - írta Pohlról önéletrajzában Isaac Asimov, márpedig ő nem osztogatta könnyen az effajta dicséreteket. Ám aki csak egyet is olvasott Pohl regényei, novellái vagy esszéi közül, aligha lepődik meg e kijelentésen, vagy vitatja annak jogosságát. Pohlnak azonban nem „csupán" az írói életműve jelentős: az If szerkesztőjeként és bloggerként is elnyerte a Hugo-díjat, és évekig volt elnöke az SFWAnek, majd később a World SF-nek. Halálával a sci-fi történetének egyik legnagyobb alakja távozott közülünk. Rinyu Zsolt
Az emberek az egyre súlyosabb környezeti katasztrófák során ,,rájöttek, hogy a mohóság nem vezet jóra"...de akkor már késő volt...
Frederik Pohl
AZ EMLÉKEZŐ N EM NAGYON szeretek előre meghatározott céllal alkalmi történeteket írni. Ilyenkor a nyakamba varrnak egy tőlem távol álló témát vagy véleményt, és ez nem igazán illik ahhoz a fegyelmezetlen és véletlenszerű módszerhez, ahogy én a legjobban tudok írni. Szóval ez kellemetlen feladat. Ha a szerkesztők, mint egy faj, rendelkeznének valamiféle kollektív tudattal, eleve meg sem kérnének ilyesmire. Túl gyakran fordult elő, hogy kötelességtudóan teljesítettem a kérést, csakhogy mire befejeztem a történetet, valami fejes törölte a különszámot, magazint vagy projektet. Egy szerkesztő a halál csókjának nevezett, és legalább ebben igaza volt.
Ez is egy ilyen történet. Egyike volt azon kevés eseteknek, amikor kapcsolatba kerültem az ENSZ-szel, pontosabban az UNICEF-fel. Azzal keresett meg egy férfi, hogy az UNICEF egy olyan könyv megjelentetését tervezi, amelyben a következő generáció gyerekeinek szemszögéből mutatná meg a világot. Minden ENSZ-tagország szerepelne benne, és megkérdezte, vállalnám-e az Egyesült Államok nevében. Nem mondhattam
nemet. Minden csúf és szembetűnő hibája ellenére az ENSZ sokkal jobbá tette a világot, amiben élünk, és az alapján, amit csinál, az UNICEF kétségtelenül valami jót képvisel. Szóval megírtam a történetet... Éppen befejeztem, amikor megtudtam, hogy magasabb szinten megfúrták a tervet, és a könyv sosem fog megjelenni.
Néha az Emlékező felébredt, és sírva fakadt. Pár percig sírdogált a rossz álom miatt. Amikor Peg, az anyja meghallotta a sírást, felment a világos, kis szobába, és mosolyogva megállt az ajtóban. Nem mozdult, amíg meg nem győződött arról, hogy a fiú teljesen felébredt. Aggódott. Úgy gondolta, Em tízévesen már túl idős az ilyesmihez. De mire reggelit adott neki, és biciklivel iskolába küldte, a fiú már újra jókedvű volt. Délutánonként Em segített a felnőtteknek. Amíg az anyja takarított, ő port törölt, felmosott, ételt készített. Amikor az apja otthon dolgozott valami kimutatáson (Burt könyvvizsgáló volt, ő felelt New York déli körzetének energiamérlegéért),
>
ellenőrizte a számításokat a zsebszámológépén. Csütörtökön és pénteken kihajózott Marc bácsi katamaránján, és segített a betakarításban a Long Island-i szoros kagylótelepein. A kagylók hosszú, göcsörtös manilaköteleken nőttek, amelyek a bójákról lógtak le. Kemény munka volt felhúzni a köteleket, és ehhez a fiú még túl kicsi volt, de hasznossá tette magát, tudott héjazni és újratelepíteni, és össze tudta szedni a fedélzetre hullott kagylókat, hogy ne legyenek útban. Fárasztó volt, de három óra munka után ez a fajta fáradtság jó érzés volt, és a víz a tengerszorosban kellemes meleg maradt még akkor is, ha épp hideg, viharos szél fújt Connecticut felől. Ritka alkalmakkor, amikor igazán rossz volt az idő, Marc bácsi kacsintott és biccentett, ilyenkor Em kibújt a ruháiból, és átbukott a hajó korlátján. Elmerült a lazán lógó kötél mentén, és nézte, hogyan nőnek a kagylók. Néha vitt magával oxigénpalackot is, és a nagybátyjával vagy egy másik felnőttel egyenesen a tenger fenekére merült, hogy megnézze a Block-sziget telepéről elszökött, eltévedt osztrigákat, rákokat vagy homárokat. Ezután biciklivel ment haza a Sands Point-i vasútállomásról, hogy az apjával lehessen. Ha szép volt az idő, kertészkedtek, vagy egy labdát dobáltak az udvaron. Aztán vacsorázni indultak - bárhol is volt a vacsora aznap. Estéről estére más család került sorra, így mindenkinek csak kétszer vagy háromszor kellett egy héten főzéssel és takarítással bajlódnia. Vacsora után az egyik felnőtt általában segített a gyerekeknek a leckeírásban. Em azt élvezte a legjobban, ha ez az apja volt, különösen, ha a házi az ökológiához kapcsolódott. Mindig rengeteg kérdése volt. - Ne te legyél mindig a középpontban! - figyelmeztette az apja ilyenkor. - Hagyj érvényesülni másokat is! - Mindig ugyanazok az ostoba kérdések - panaszkodott Em unokatestvére, Grace, aki még csak nyolcéves volt. - Miért nem leszünk betegek, ha szennyvizet iszunk? Milyen ostoba kérdés ez! - Azért nem annyira ostoba kérdés - válaszolta Em apja nevetve. - Az igazság az, hogy nem iszunk szennyvizet. Arra használjuk, hogy növesszünk dolgokat. New York minden szennyvize a mesterséges tavakba ömlik, aztán a moszattelepekre. Ki tudja, mi az a moszat?
Em természetesen tudta, de elég udvarias volt, hogy hagyja a fiatalabbat szóhoz jutni. Még akkor is, ha az Grace. - Abból készítünk kenyeret - válaszolta a kislány. - Igen, ez egy dolog, amire a moszat jó. De a legtöbb moszatot egy csövön elvezetjük a Long Island-i szorosba. Azt eszik a kagylók. Meg a halak is, de a kagylók az igazán fontosak. Az Egyesült Államok teljes proteinszükségletének a háromnegyedét itt termeljük meg a moszatok segítségével. És persze szükséges hozzá a hulladékhő a HellGate-szoros környéki erőművekből. Az melegíti fel az öböl vizét annyira, hogy a kagylók egész évben nőhessenek. - És a krumplik - kotyogott közbe Grace. - Igen, azok is. Habár az egy kicsit más. Elhozzák a lerakódott üledéket a moszattelepekről, és szétszórják a Long Island-i földeken. Tudtad, hogy régen a házak álltak ott? Nos, megszabadultunk a házaktól, és a helyükön újra krumplit termelünk. Ehhez felhasználunk egy keveset a langyos vízből, ami a föld alatti csövekben folyik, hogy a talaj ne hűljön ki, így évente kétszer arathatunk. Ilyenkor általában Em feltett még egy kérdést, többnyire valami ilyesmit: - De ezek nem rossz dolgok? A szennyvíz, a lerakódott iszap meg ezek? - Régen az emberek úgy gondolták. De mi megtanultuk, hogy néhány rossz dolog, ha a megfelelő helyre kerül, valójában jó. - Hogy tanultuk meg? Em apja az órájára nézett. - Ez több mint kétszáz éve történt. Az emberek, akik akkor éltek, hoztak néhány nagyon jó döntést. - De ők csúnya dolgokat csináltak - szólt bele méltatlankodva Grace. - Bizonyos szempontból igen, de azért csináltak jó dolgokat is. A rosszat mindannyian ismerjük. Olyan autókkal jártak, amelyek gázolajat égettek el. A szennyvizet az óceánba vezették, és ötven éven át pusztították a partvidéket. A radioaktív anyagok egyes helyeket örökre megmérgeztek, csak mert még több elektromos ezt-azt akartak. De aztán rájöttek, hogy a mohóság nem vezet jóra. Megtanulták, hogy... mit tanultak meg?
- Használd újra! Tedd vissza! - kiabálta kórusban a két gyerek. - Pontosan. Megtanulták, hogy ne pocsékoljanak, és ez megváltoztatott mindent. Eldöntötték, hogy nem lesznek túl mohók. És most - nézett a férfi az órájára -, itt az idő, hogy aki nincs 32 éves, menjen aludni. Nocsak, ez mindenkire vonatkozik itt! - nézett körül tettetett meglepetéssel a szobában. - Jó éjszakát! Em visszament a saját szobájába, a saját ágyába. Nem bánta, hogy le kell feküdnie. Összességében kellemesen fáradt volt. Csak álmodni nem akart. Mindig tisztán emlékezett az álmaira, mindig ugyanolyanok voltak: túl élesek, mintha nem elaludt, hanem felébredt volna. Em vidáman ébredi fel egy boldog álom egyre halványodó képével a fejében. A légkondicionáló zúgása aztán végleg elűzte az álom utolsó nyomait is, és mire felkelt, és felkapcsolta a villanyt - mindig szükség volt lámpára, még nyáron is, mivel az ég mindig borús szürke volt
-, fel tudta idézni, mit álmodott, de nem érzett boldogságot. Az anyja, Peg aggódott, amiért ezek az álmok ismétlődtek, és mindig ugyanaz a vágyakozás volt bennük. Amikor Em észrevette ezt, nem beszélt róla többet. Azt viszont megkérdezte, hogy legalább télen nem kapcsolhatná-e ki a légkondicionálót, akkor lassabban ébredne fel, és a jó érzés tovább megmaradna. - Bárcsak megtehetném, drágám - válaszolta az anyja. - De tudod, hogy doktor Dallinger azt mondta, valahogy szűrnünk kell a levegőt az asztmád miatt. Sajnálom, ha hangos. Talán vehetnénk egy újat. Habár nem tudom, hogy az autó részletei és az emelkedő fűtésárak mellett hogyan. El sem hinnéd, mit kellett kiállnom tegnap a boltban egy kis csomag zöldségért. Egy hangos légkondicionáló nem olyan rossz - ölelte meg a fiút bátorítóan. - Képzeld, mi lenne, ha New Yorkban kellene élnünk! Emet az anyja minden nap kocsival vitte iskolába. Az apja a nagy forgalom miatt már egy
>
órával korábban elindult dolgozni. Az iskola nem volt rossz. Em szeretett tanulni, és szeretett gyerekek közt lenni. Még az iskolai szünetet is szerette, legfőképp télen, amikor a hideg kanadai szél elfújta a kénes szagú szmogot, és a Long Island-i szoros felől kavargó, színes füst is kevésbé volt büdös. Ilyenkor nem bánta a hideget. Azt sem bánta, hogy bent kell maradnia, amikor a légköri index „Nem kielégítő", „Egészségre veszélyes" volt, vagy - és ez kétszer-háromszor fordult elő az előző nyáron - „Vörös riasztás, Tilos égetni! Tilos vezetni!" Ezeken a napokon mindenki ott ragadt, ahol éppen volt. Az élet megállt. Em és az anyja egymást váltotta a zuhany alatt, aztán leültek és kártyáztak, beszélgettek vagy csak pihentek, és várták, hogy teljen az idő. Ha az apjának szerencséje volt, ugyanezt csinálta az irodájában. Ha nem volt szerencséje, a végtelen kocsisorban ragadt az autópályákon, és várta az engedélyt, hogy továbbindulhasson. Két évvel korábban Em nagybátyja, Marc bácsi így vesztette életét. Szívrohamot kapott, miközben a volánnál ült, kiszállt a kocsiból, hogy segítséget kérjen, de ott halt meg. Általában ezután nem sokkal eleredt az eső. Először rosszabb volt, mint a szárazság és a hőség, mert a nyúlós, piszkos cseppekbemocskolták a házakat, összekenték az ablakokat, és kiirtották a füvet. Már ahol egyáltalán volt még fű. Még később jöhetett egy vihar, szerencsés esetben viharos szél támadt, ami után Long Island egy ideig szokatlanul zöld és tiszta volt. Em azokat a napokat szerette a legjobban, amikor az apja korábban hazaért. Ilyenkor felnőtt dolgokról beszélgettek. Burt nagyon büszke volt a fiára. - Em nagyon érdeklődő, a fontos dolgok érdeklik - magyarázta a feleségének -, szerintem, ha felnő, fontos ember lesz, olyan, akire a világ büszke lehet. Em egyik ilyen fontos kérdése az volt, hogy miért mérgező és halott a Long Island-i szoros. A másik, hogy miért jár még az is autóval dolgozni, akinek a munkahelye közel van az otthonához, amikor vannak buszok meg vonatok is. Az apja igyekezett a tőle telhető legpontosabban válaszolni.
- Nos, tudod, az emberek szeretnek a saját kocsijukban ülni. Majd meglátod, ha felnősz, és lesz jogosítványod. Beülsz a volán mögé, és a magad ura vagy. Kiüvölthetsz magadból minden rossz dolgot. - Miféle dolgokat? Az apja hirtelen bűnbánóan nézett rá. - Nem, nem az itthoni dolgokra gondolok! Te és az anyukád, nos, én a világért nem cserélnék senkivel. De a világban máshol sok gond létezik. Túl sok mindenre lenne szükség - folytatta megrázva a fejét -, és nem tudni, honnan lesz rá pénz. Mi is volt a másik kérdés? Ja, a ho elpocsékolása és a szennyvíz. Ez tényleg egy probléma, Em. Túl sok a szennyeződés, és nagyon sokba kerül megszabadulni tőle. Elméletben persze a gyárak és az erőművek felesleges hőjét lehetne a házak fűtésére használni, vagy akár arra, hogy farmokat melegen tartsunk, működhetnének melegházakként, ahol mindenféle megterem. De ez nagyon sokba kerülne. Mérhetetlenül sokba. - Em apja egy pillanatig tétovázott, hogyan magyarázhatná el egy tízévesnek a közgazdaság törvényeit. - Egyszerűen nincs rá pénz. Talán, ha réges-rég hozzáláttunk volna. De nem tettük. Nem járhatunk autóval autóutak nélkül, érted? Azt hiszem, a kormány építhetett volna csővezetékeket és üzemeket a szennyvíz visszaforgatására, de akkor honnan lett volna pénz az autópályákra? Megtettük, amit tudtunk. Feléltük az összes alacsony kéntartalmú üzemanyagot, és tovább ömlött a szennyvíz, amíg késő nem lett. Aztán egyre nehezebb és nehezebb lett termékennyé tenni a földeket, hogy elegendő legyen az élelem. Feltételezem - folytatta elgondolkodva -, ha száz éve valaki más döntéseket hoz, a világ ma nem ilyen lenne. Talán jó lett volna. De nem döntöttek másként, és most már mindegy. Az apja elmosolyodott, és megveregette a fiú vállát. - Késő ezen aggódni, és ideje, hogy aludni menj! Em bevette a gyógyszereit, megitta a szójatejét, és elment aludni. Nem bánta. Emlékezett az előző álmára, és tudta, hogy folytatódni fog. Erre várt. Szép álom volt, és olyan valóságos, hogy nem is tudta biztosan, melyik az álom, és melyik a valóság. Vancsó Éva fordítása
IDOORCAM,
az intelligens ajtócsengő
K
APUCSENGŐK
EVOLÚCIÓJA újabb
állomásához érkezett. Hajdanán valódi csengőket (kis harangokat) kellett madzagon rángatni, ezt követték az elektromos csengők, később a dallamcsengők. A kommunikációs fejlesztések első lépcsőfoka a kaputelefon volt, amelyet később követett a video-kaputelefon. Mindegyikre jellemző volt, hogy ha beszélni akartunk az érkezővel, akkor otthon kellett lennünk. De ez többé már nincs így. Az iDoorCam már a jövő konstrukciója. A ház számítógépes hálózatára kapcsolódik wifin keresztül. A csengetés azonban nem egy beltéri készülékre érkezik, hanem az iPhonera vagy az iPadre. A készülékhez ingyenesen jár a telepíthető alkalmazás, amellyel nemcsak a csengetést tudjuk fogadni, hanem hallhatjuk és láthatjuk is az érkezőt. Eldönthetjük, hogy fogadjuk, vagy hívatlan látogató esetén bontjuk a kapcsolatot. A készülék gyakorlatilag egy interneten keresztül működő video-kaputelefon. Azonban az intelligens, szoftveres háttér miatt nemcsak
láthatjuk és hallhatjuk az érkezőt, hanem a kamerával fotót is készíthetünk, sőt rögzíthetjük a beszélgetés audio- vagy videofelvételét is. Ez a szolgáltatás problémás ügyek esetén jó szolgálatot tesz, ugyanakkor bizonyos személyiségi jogi aggályokat is felvet. A készülék legnagyobb előnye, hogy most már nem szükséges otthon lennünk ahhoz, hogy megtudjuk, ki keresett. A postás vagy a futár a világon bárhol elér minket, és megbeszélhetjük vele, hogy távollétünkben hova tegye, vagy kinek adja a küldeményt. A készülék hamarosan elérhető lesz. A fejlesztők közösségi felhívással próbálták öszszegyűjteni a pénzt, az Indiegogo oldalán 100 000 dollárt akartak összeszedni. Az ötlet azonban annyira tetszett az embereknek, hogy az összeg ötszöröse érkezett be. A készülékért 127 dollárt kérnek, amelyet az ígéretek szerint már októbertől szállítanak. Jelen pillanatban kizárólag az Apple-platformon keresztül érhető el. Gondolom, a fejlesztés következő lépcsőfoka az lesz, hogy a készüléken több gomb is helyet kap, hogy a család minden tagja különkülön elérhetővé váljon a mobilján keresztül. Illetve már várom az intelligens ajtózárat is, hogy a barátot vagy a szerelőt távolról is beengedhessem, amíg haza nem érek.
JETSURF
A
SZÖRFDESZKA EGYETLEN hátulütője, hogy
hullámok kellenek hozzá, méghozzá nem is kicsik. Ezért is remek járgány a jet ski, ami vígan siklik akár a tükörsima vízen is. Valószínűleg ez adhatta az ötletet a JetSurf kitalálóinak is.
A nevéből is látszik, hogy a JetSurf a „jet ski" és a „surf" házasságából született, gyakorlatilag egy vízsugárhajtású szörfdeszka. Mérete nagyjá ból megegyezik a hagyományos wakeboard desz kákéval. A komoly különbség a belsejében rejlik, ugyanis itt kap helyei az üzemanyagtank és a kis motor. Háromféle motorral kapható: a két na gyobban 100 köbcentis, a kisebben 86 köbcentis motor dohog. Ne becsüljük le a méretét, még a leg kisebbel is 50 kilométer/órás sebességgel száguld hatunk! Fogyasztása óránként két liter alatt van. Irányításáról a motoros gördeszkáknál már meg ismert kézi vezérlővel gondoskodhatunk. A 180 cm hosszú, 60 cm széles deszkák csak vastagságukban térnek el társaiktól, a motor miatt a legtömzsibb he lyen 15 cm vastag. Ennek ellenére súlya még meg tankolva sem éri el a 15kilogrammot.
A
NDRÁS SZERETTE a feleségét, még akkor
is, amikor az asszony kezdett kővé változni. Minden alkalommal, amikor az egyre érdesedő bőréhez ért, a fejében visszhangzott az ígéret, amelyet a dohos illatú templomban tett a gyűrű felhúzása előtt... téged el nem hagylak, holtomiglan-holtodiglan semmiféle bajban... Pedig baj van, gondolta András, miközben a falu egyetlen kocsmájában támasztotta a pultot és az egyre nehezedő fejét. A kezdeti rémület kétségbeeséssé enyhült, a kétségbeesés örökös gyomorgörccsé, miközben gondolatai egyre kormosabbá váltak. Nem segíthetett más, csak az ital és néhány szó a barátoktól. - Kővé válik? - meresztette a szemét Jani. Imbolygott kissé: vagy a pálinkától szédült meg vagy a letaglózó hírtől. - Ezt mondta az orvos. Nem lehet semmit, a tudomány még gyerekcipőben jár, pedig - emelte fel mutatóujját András - annyira nem is ritka a világon, hogy valaki elkapja ezt a kórt. - És mi okozza? - Senki nem tudja. - Kővé válik? - ingatta a fejét Jani, és lehúzott még egy kupicával. - Sose hallottam róla. András is ivott, aztán az ujjait tördelte. Mostanában rengeteget, már észre sem vette, hogy azt csinálja. - Most mit tegyek? Olyan, mintha egy oszlopot ölelnék. Alig érez már valamit... - És beszélni tud? - Tud, de egyre kevesebbet. - Hát, akkor valami haszna is van a dolognak röhögött Jani. András nem akart ünneprontó lenni, így keserűn elmosolyodott. Koccintottak. András tortát sütött Jutka negyvennyolcadik születésnapjára. Sosem sütött még tortát, meg semmilyen más süteményt, így aztán lassan haladt, és sokat szentségeit közben. A felesége végig a konyhaasztal mellett ült, az ablakon beszűrődő napfény megcsillant szürke bőrén. - Jobban keverd össze a masszát! - nyöszörögte. András villámló szemmel fordult hátra, és még egyszer bekapcsolta a robotgépet. Utálta, ha beleszólnak a dolgaiba, de még jobban utálta, hogy Jutka tanácsaira szorul, miközben éppen neki készít ajándékot.
„...téged el nem hagylak, holtomiglanholtodiglan semmiféle bajban..."
A KŐVÉ VÁLT
Sümegi Attila
ASSZONY BALLADÁJA - Ne haragudj! - mondta aztán az asszony. -Semmi baj. - Sajnálom, hogy nem tudok segíteni. András nagyot nyelt, dühe elpárolgott, helyét kényelmetlen érzés vette át. Kikapcsolta a gépet, elővette a tortaformát, és beleöntötte a masszát, aztán nekilátott a töltelék elkészítésének. Csöngettek. - Biztos Zsolti az - mondta Jutka. Merev arcára nem ült ki érzelem, csak a szeme csillogott. Az is egyre opálosabban. András nem hitte, hogy a fiuk jött meg ilyen korán, hiszen folyton elkésett mindenhonnan, úgyhogy csodálkozva fogadta őt és a barátnőjét az ajtóban. A lány rágózott, két csámcsogás közben valamit mormogott. Minden bizonnyal köszönt. András nem volt biztos benne, hogy a fia ezzel a lánnyal jött a múltkor is. Bár az is lehet, hogy csak befestette a haját. - Szia, apa! - biccentett Zsolti. - Minden rendben? - A szokásos - legyintett a férfi. - Éppen a tortával vesződöm.
- Ó, az remek! A lány is mondott valamit, amit András megint nem értett, úgyhogy csak zavartan bólintott. - Szia, anya! - A fiú végigsimított az asszony szürke haján, aztán elrántotta a kezét. - Hé, a múltkor még meg lehetett fésülni! András vállat vont. - Most már nem lehet. Megmosni is csak úgy mosom, hogy öntök rá egy kis samponos vizet. De Zsolti már nem is figyelt rá, hanem közel hajolva az anyja kövesedő bőréhez, a repedéseket vizsgálgatta. - Olyan, mintha kicsi téglákból raktak volna ki - suttogta. A lány is odahajolt. András inkább visszatért a tortához, be akarta fejezni, mielőtt Zsoltiék elsietnének. Zsoltiék mindig siettek. A fiú sírkövesként dolgozott, hozzászokott a határidős munkákhoz. A férfi sóhajtott. De ez a lány biztosan másik, most már emlékezett. A múltkorinak másmilyen volt a szeme. Nagyobb. Szebb. - Boldog szülinapot, anya! - kiáltotta Zsolti, és egy nehéznek tűnő dobozt tett le elé az asztalra.
>
- Köszönöm... Igazán nem kellett volna. - Még nem is tudod, mi ez. Segítek kibontani. A lány a hűtő mellé állt, csámpásan illegette magát, és a hűtőmágneseket nézegette, miközben a fiú feltépte a csomagolást, és széthajtogatta a dobozt. - Mi az? - nézett hátra a válla fölött András. - Fuga! Fehér fuga! - Zsolti összecsapta a tenyerét, úgy várta a reakciót. Jutka nem szólt semmit, csak a szeme csillogott. - Fuga? - András a konyhapultra ejtette a tejes dobozt. - Minek? - Anyának! Hogy szép legyen! András felhúzta a szemöldökét. Zsolti tovább magyarázott: - Bekenem a repedésekbe, és anya sokkal szebb lesz! A szürke kőhöz jól megy ez a törtfehér, most ez a divat a sírköveknél is... András már majdnem visszaszólt valami olyasmit, hogy nem kéne ebből a... helyzetből viccet csinálni, amikor Jutka megszólalt: - Köszönöm.
- És veled mi újság? - kérdezte András. Kissé egybefolytak már a szavak. Jóska a vállát vonogatta. - Semmi. - Munka? - Semmi. - Asszony? - Semmi. - Játszunk még egyet? - kérdezte Jani, de már keverte is a paklit. Játszottak, ittak, a végén énekeltek is. András hajnalban tántorgott haza, a héten már harmadszorra, a hónapban már tizedszerre, pedig még csak huszadika volt. Alig talált a zárba, igyekezett halkan besurranni, de elesett az előszobában, és mivel már a kabátját sem tudta levenni, ruhástul mászott be az ágyba. Beverte a könyökét és a térdét valami keménybe, ami az ágyban feküdt a bal oldalon. Egy szikla? A férfi káromkodott, aztán a sajgó pontokra szorítva a kezét elaludt. - András? - kérdezte Jutka, de a férfi már csak horkolt válasz helyett.
A bögyös lány letette az újabb korsó söröket az asztalra, és mosolygás nélkül sétált vissza a pulthoz. András megbámulta, de Jani meglökte a könyökét, hogy ő következik. A férfi az asztalon heverő lapra pillantott, aztán a kezében tartott kártyákra. Nem állt túl jól a szénája. Még két barátjuk ült velük szemben: Imre, a traktoros, és Jóska, aki mostanában nem talált munkát. Igaz, nem is keresett. András eldobott egy lapot, aztán húzott egy másikat. Közben Imre cigarettára gyújtott. - Megkínálsz engem is? - kérdezte András. Imre csodálkozva nyújtotta felé a dobozt. - Azt hittem, már régen leszoktál. - Az régen volt. - András elfogadta a tüzet is, és bár a száraz füst kaparta a torkát, régi emlékek derengtek fel benne. Gyorsan ivott a sörből is. - Baj van az asszonnyal? - kacsintott Jóska, aki soha nem tudott semmiről. Imre csak köhintett, Jani meg lehajtotta a tejét. - Mindig baj van az asszonnyal, nem igaz? vont vállat András. - Inkább igyunk pálinkát! Mit szóltok? - Igyunk! - csapott a vállára Jani, és integetett a pultos lánynak. Ittak.
Kitette Jutkát a teraszra, amíg öntözte a kertet. A fű szép zöld, az ég mélykék, elszórtan kisebb felhők, az almafák nem betegek, mint tavaly, a szomszéd rendbe tette a kerítést. András fel-alá sétált a kertben, még azután is, hogy végzett a locsolással. Nem akart visszamenni a házba, nem akart Jutkával lenni. A friss, fehér fugája piszkosszürkévé sötétedett, kőszerű bőre pedig egyre keményebbé és fényesebbé vált. Alig szólt valamit, és egyáltalán nem mozgott. András nem tartotta magát vallásos embernek, de megfordult a fejében, hogy talán imádkoznia kellene. Valahogy biztosan vissza lehet fordítani a folyamatot. Bár mesét csak kővé változásról hallott még gyerekkorában. Hogy is volt? Nem szabad visszanézni? Nagyot nyelt. - Miért? - morogta, miközben megtámaszkodott a pinceajtóban. Hűs levegő jött fel lentről, dohos burgonya szagát hozta. Azt olvasta, hogy a lélek betegsége kihat a testre. Erről van itt szó? Jutka bánatos, csak nem mondja el? Titkai vannak? A terasz felé sandított, a mozdulatlan kőtömegre. Sose beszélgettek hosszasan, sose tárták ki magukat egymásnak igazán. András úgy vélte, akik
igazán szeretik egymást, azoknak nincs szükségük szavakra. - Lehet, hogy tévedtem? - szorult ökölbe a keze. - Másképp kellett volna tennem valamit? Elindult vissza a kert felé, hogy hatodszor is megnézze, minden rendben van-e. - Drágám? - hallotta a tompa hangot. Összerezzent. - Rám pottyantott egy galamb. Letörölnéd? Körben ültek egy tágas teremben, az ablakok nyitva, kintről madárcsicsergés szűrődött be. András torka elszorult, nem is tudta, miért van itt tulajdonképpen. Vele szemben elgyötört arcú férfiak feszengtek az egyszerű székeken, a cipőiket bámulták. Csak az egyikük állt, mosolygott, professzorosan összeérintette ujjait. - Nos - köhintett -, szeretettel üdvözlök mindenkit a Más Lett a Feleségem idei negyedik öszszejövetelén. Sajnos, Sándor nem tudott eljönni, de lélekben vele vagyunk, és azt üzenjük neki, hogy kitartás! Ugye, fiúk? A férfiak egy emberként bólogattak, és mormogtak valami igenfélét. - Van egy új tagunk is, András. Szervusz, András! A férfi vigyorogva integetett felé, a csoport tagjai pedig köszönésszerűt mormoltak. András nagyot nyelt, elvörösödve fészkelődött. Azt ígérték, hogy az első alkalommal nem kell beszélnie, a háttérből figyelheti, hogyan zajlanak a foglalkozások. Szerencsére nem foglalkoztak vele többet. - Ki szeretné kezdeni? Egy vézna, ráncos férfi jelentkezett. Lábát keresztbe vetette, karját összefonta. A csoportvezető bátorítóan biccentett felé, és ő is helyet foglalt. A többiek tovább bámultak maguk elé. - Kati már egyáltalán nem beszél - kezdte a vékony fickó. Remegett a szája. - A múltkor meggyulladt a kisujja, és nem tudott kiáltani sem, még szerencse, hogy Imi, a szomszéd meglátta a füstöt. A férfi sóhajtott. - Igazából olyan haszontalannak érzem ezt az egészet... - Elakadt a hangja, lehajtotta a fejét. A vezető felpattant, biztatóan a vállára tette kezét. - Kitartás, barátom! Veled vagyunk! Igaz, fiúk? - Igen! - szólt a csoport erőtlen kórusa, még András is velük motyogott.
- Nekem is fává változott a feleségem - vetette közbe egy alacsony, pirospozsgás férfi. - De én rögtön tudtam, mit tegyek! Nem szeretem magam körül a haszontalan dolgokat. Fogtam az asszonyt, ráadtam azt az utálatos otthonkát, és kitettem a kert végébe. Azt kell mondanom, tökéletesen bevált: a seregélyek azóta is békén hagyják a szőlőt. A csoport tapsolt, András pedig újból feltette magában a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is keres itt. Ezt a foglalkozást nagy nehezen kibírta. A többire nem ment el. András későn ért haza a munkából, még bowlingoztak Janival, és megittak néhány sört. A házban csend volt. Túlságosan is nagy csend. A férfi óvatosan levette a kabátját, felakasztotta a fogasra, és amíg ez az egyszerű mozdulat tartott, ezer változatban elképzelte, miképpen fogadná, hogy Jutka már nem él. Hogy örökre kővé változott. Összeszorult a gyomra, mert nem érzett fájdalmat. - Megjöttem! -kiáltotta, és belépett a nappaliba. Jutka mindig a tévé előtt ült ilyenkor, és sorozatot nézett. Mindegy, mi ment éppen, vagy hogy melyik csatornán. Ült, és bámulta, úgysem tudott már túl sok mindent csinálni. Ám a kanapé most üres volt. - András? - Az elhaló hang a terasz felől érkezett. Az ajtó tárva-nyitva, a homokszínű függönyt meglibbentette a szél. A férfi azonnal kirohant. Jutka szürke tömbje a teraszkorlátnál feküdt, merev arca a terrakotta járólapon pihent, opálos szeme Andrást kereste. Egy nagyobb és több apró kőszilánk hevert körülötte, némelyik egészen messzire csúszott. A férfi arca céklavörössé vált egy pillanat alatt. - Mi a francot csinálsz itt kint? - ordította, és azt sem tudta hirtelenjében, hogy felállítsa a nőt, vagy összeszedje a letört darabokat, csak toporgott tétlenül. - Elestem... - Látom, hogy elestél, de miért nem vagy a házban? Miért nem tudsz megülni a seggeden? A nő nem válaszolt. Lehunyta a szemét. András mély levegőt vett, felszedte a darabokat. Reménykedett egy kis vérben, egy kis húsban, de csak szürke, lyukacsos szerkezetű szilánkokat tartott a tenyerében. Jutkához térdelt, és megvizsgálta
>
a könyökét, ahonnan letörtek a darabok. Az sem vérzett. - Meg akartam nézni, hogyan bukik le a nap a fészer mögött - suttogta Jutka. - De egyszer csak nem mozdult a lábam. András szíve még mindig zakatolt a dühtől. Megragadta a nő kemény vállát, és fogát összeszorítva húzta fel, hogy talpra állítsa. - Nem lehetek itthon egész nap! - csikorogta közben. - Nélkülem ne mozdulj sehová! Mi lesz, ha legközelebb a fejed törik le? Mi a francot csinálsz akkor? Mi lesz akkor? Felállította Jutkát, aztán lihegve fel-alá járkált a teraszon, hogy megnyugodjon. - Hol voltál? - kérdezte a nő. - Vártalak. - Hogyhogy hol voltam? - csattant fel András, és igyekezett közben úgy fordulni, hogy Jutka ne érezhesse sörszagú leheletét. - A gyárban melóztam! Hol lettem volna? Ez még nem ok arra, hogy elcsámborogj! Egyre jobban belelovalta magát. - Dolgozom, hogy legyen mit enni, hogy fenntartsam a kurva nagy házat meg a kertet, és még arra is vigyáznom kell, hogy nehogy bajod essen! Jutka szótlanul állt. András fújtatva rohant ki a pázsitra, mert úgy érezte, menten megfullad. Visszafordult, onnan kiabálta: - Kurvára nem én tehetek róla, hogy így alakult minden! Mégsem panaszkodtam soha! Ugye? Pedig megtehetném! Mondhatnám azt, hogy nincs ehhez kedvem, hogy nem akarok így élni, hogy nem ezért vettelek feleségül! Elszorult a torka, és még jobban elvörösödött. Talán nem kellett volna kimondania ezeket a szavakat, de már késő volt. Meg akart szabadulni minden tehertől, ami a szívét nyomta. - Vagy azt gondolod, hogy én vagyok az oka az egésznek? Mondd meg! Másképpen kellett volna valamit tennem? Vagy te tettél valamit ellenem? Jutka azonban nem válaszolt, csak állt meredten a teraszon, és szeméből pergett a homok.
- Lefotózhatom anyát? - Zsolti le se vette a kabátját, kezet sem fogott, a nyakában lógó fényképezőgépet markolta. Julka a teraszon állt, András pedig éppen meccset nézett, és a második üveg sört támasztotta pocakjának. Érdeklődve pillantott fel a fiára. - Minek? - A főnököm megkért, hogy készítsek szórólapot a cégnek. Rögtön eszembe jutott anya! Ha ilyen imádkozósan összetenné a kezét, olyan lenne, mint egy angyal. András összevonta szemöldökét. Próbálta elképzelni Jutkát angyalként, de nem sikerült. - Szóval lefotózom, és rámontírozom egy sírra. Mit szólsz? - Zsolti csillogó szemmel várta az apja válaszát. András kortyolt a sörből, felszisszent, amikor a csatár kihagyta a ziccert, és megvonta a vállát: - Fotózd le! Mit bánom én! Zsolti lelkesen kisietett a teraszra, András pedig sóhajtva próbált visszatalálni a mérkőzés ritmusához, de a kommentátor szavai zsongássá olvadtak. Nem érdekel, mi lesz vele, mondta magának. Talán meg kéne kérni Zsoltit, hogy vigye el innen ezt a... kőtömböt. Felpillantott. A vaku villant néhányszor, aztán a fiú megpuszilta az anyját, és homlokráncolva visszajött a házba. - Látom, letört egy darab belőle. Hol van? - A tévé tetején - intett András. Zsolti odalépett, ujjai közé vette a kődarabot, nézegette. - Állj arrébb, fiam, nem látom a tévét! -Bocs. A fiú megkapargatta a szilánkot, aztán megszagolta, megnyalta. András hiába próbálta leplezni, kíváncsian várta a választ. Zsolti végül vállat vont: - Mészkő. Már reggel úgy ment el otthonról munkába, hogy nem megy többé haza. Egész nap végezte a dolgát, nem
gondolkodott, nem akart azzal foglalkozni, mit hoz a következő óra. Péntek volt, a hétfő távolinak, elérhetetlennek tűnt. Munka után beszállt a kocsiba, bevágta az ajtót, felcsavarta a rádió hangerejét, és még dudorászta is a dalt, pedig egyáltalán nem ismerte. Az utóbbi években egyáltalán nem hallgatott zenét. Hát ez most megfog változni! A visszapillantó tükörben saját magát nézte. Beesett, karikás szem, őszülő haj, a homlok már túlságosan is magas. Bár nem emlékezett rá jól, de úgy vélte, ez az egész öregedés azóta történik vele, mióta Jutka elkezdett kővé válni. Hát ennek most vége! Kacsintott. Ez az, András! Meg tudsz változni, még nem késő! Egy csomó fiatalos, ötvenes férfi mászkál az utakon fiatal feleséggel vagy szeretővel az oldalukon. A férfiaknak nem kell elsatnyulniuk, lehetnek sármosak, sportosak. Bárhol is száll majd meg, az a fontos, hogy legyen konditermük vagy legalább egy szobabiciklijük. Persze ma este még nem fog edzeni, ma este ünnepelni fog, iszik az új élet kezdetére. A szabadságra. A kezére pillantott, a vastag ujjára szorult aranykarikára. Megpróbálta leszedni, de nem jött re, mintha belenőtt volna a húsába. Majd este szappanos vízzel le fog jönni. Muszáj lesz. Nagyot nyelt. A gyűrű őt bámulta, vádlón, és hiába nem akart ránézni, minduntalan a szeme elé lógott, mint egy folyton bökő, kiszedhetetlen pilla. Öt óra tizenkét perc. Jutka a tévé előtt ül, gondolta. Elhagyta a várost, a szürkületben száguldott, a sávelválasztó csíkok egyre gyorsabban suhantak el az autó mellett, a fényszórók csóvája körül sötétedett a világ. Nem tudta, hova tart, nem is akarta tudni, csak éppen addig akart elérni, míg a gyomrában lévő fájdalom nem enyhül végre. Ám a görcs egyre erősödött, és egyre többször jutott eszébe az otthon hagyott asszony. Mihez fog kezdeni? Ki fogja megetetni azzal a néhány falattal, amit mostanában többszöri könyörgésre fogadott csak el? Ki fog neki mesélni az idióta kollégákról?
András rádöbbent, mennyire gyűlöli Jutkát, amiért kővé változik. Nem is én hagyom el, hanem ő hagy el engem! Már réges-régen elhagyott, amikor az első szürke keményedés megjelent a bőrén. A fénycsóva egy útszélen álló alakra vetült rá. Csizma, miniszoknya, derékon összekötött ing, hatalmas fülbevalók. András lassított, megint nem gondolta végig, mit is akar tenni, csak abban volt biztos, hogy minél távolabb kell kerülnie Jutkától. Indexelt, fékezett, lehúzódott az út szélére. Szíve a torkában dobogott, tenyere nyirkossá vált. A viszszapillantó tükörből figyelte az autó felé közeledő prostit, aki a csípőjét riszálta, rágózott, arca vörösbe burkolózott a hátsó lámpa fényében. András letekerte az ablakot, a nő behajolt. Erős parfümszagot árasztott. - Helló, öreg! - Jó estét! - biccentett András, és csak bámult maga elé. - Mit szeretnél? A cumi háromezer, a teljes hat. András nagyot nyelt, látta magát kívülről, az idős, pocakosodó férfit, amint azzal a nővel... Jutka megnézi a tévét, néha az ajtóra pillant. - Igazából eltévedtem... - dobott egy zavart mosolyt a szajha felé. - Ez az az út, amelyik...? - Majd szólj, ha meggondoltad magad, papa! A nő legyintett, és visszasétált a helyére. András néhány percig még a szembejövő autók fényszóróiba bámult, a sötét útra, aztán megtörölte a homlokát, és elindult vissza, a város felé. -Szia, drágám! András ledobta kabátját, cipőjét, és a csokor virágot a háta mögé téve lépett a nappaliba. Jutka tévét nézett. Csak az egyik szeméi tudta mozgatni, de azzal a férfira pillantott. Szája egyetlen vaskos repedés, sosem mosolygott, sosem görbült le. - Ezt neked hoztam. - Köszönöm. - Jutka olyan halkan beszélt, hogy csak közelről lehetett megérteni. András vázába tette a rózsákat, a tegnapi virágot pedig a szemétbe dobta.
>
, SÜMEGI ATTILA
1978-ban született székesfehérvári minőségbiztosítási mérnök. Az SF és az írás mindig is élete része volt, bár ez utóbbival komolyan csak négy öt éve foglalkozik. 2007 őszén lett tagja a Delta Műhelynek, azóta publikált is már az Új Galaxisban és az Avana Arcképcsarnokban. Tudományos-fantasztikus történeteiben az embert helyezi a középpontba, arra keresi a választ, hogyan fejlődik a kultúra, a személyiség a környezet megváltozásának hatására. A Galaktikában leg utóbb a 251. számban olvashattuk „Apa teleportáló gépet vett" című novelláját.
Leült az ágyra felesége mellé, és végigsimított hideg kőhátán. Már nem vett fel ruhákat, nem volt értelme, teste egyre inkább egy darab, formátlan sziklára hasonlított, hajának egykori hullámai csak néhány repedésnek tűntek. András a tévé felé biccentett. - Mit nézel? - A szokásost. - Alvaro megkérte már a lány kezét? - Még nem... - Sóhajtás. - Fél az anyjától. -Ó! András egy párnát támasztott Jutka oldalának, és úgy hajtotta a vállára fejét. Nem érdekelte a sorozat, de munka után pont jól jött kikapcsolódásnak. Aztán kávét főzött, egyet magának, egyet a feleségének, és mesélt a munkahelyi dolgokról, miközben Jutka szívószállal itta ki a csészét. Minden alkalommal egyre hosszabb ideig tartott. Leszállt az este. András meglocsolta a kertet, vacsorázott, megvetette az ágyat, és átölelve Jutkát, fújtatva cipelni kezdte a hálószoba felé. - Tegyél le... - sóhajtott az asszony. A férfi megtorpant. - Baj van? - Nincs értelme... hogy minden este... becipelj a szobába... aztán meg reggel... kicipelj. - Dehogy nincs. - András az ágy felé pillantott, és elszorult a torka. Harminc éve nem aludt egyedül. - Megfájdul a hátad... - Dehogy fájdul - morogta a férfi, és ismét felkapta a nőt. Pedig rohadtul hasogatott a dereka, de összeszorította a fogát, mint minden este és reggel. Zuhanyzás után befeküdt Jutka mellé az ágyba, és előkapta a könyvet, amelyet olvastak. Egy
festőművész kalandos életéről szólt, jó sztori, szép képek, szép mondatok. András feltette a szemüvegét, és hangosan olvasni kezdett, Jutka pedig csendben hallgatta, amíg mind a ketten el nem aludtak.
Kopogtak. Zsolti állt az ajtóban, mellette egy borostás férfi, akinek a haját egy kockás sapka, földig érő kabátját pedig két gombsor rontotta el. - Helló, apa! - vigyorgott a fiú. - Hadd mutassam be Kőváry Zoltánt! Ő az Articsóka Galéria művészeti izéje... - Vezetője - mosolygott elnézően a fickó, és kezet nyújtott. - Üdvözlöm! - Üdv! - hebegte András. Zsolti szokás szerint nyomult befelé, mögötte Zoltán, András pedig nem tehetett mást, becsukta az ajtót, és futott utánuk. Jutka az asztal mellett állt, képtelen volt már leülni, teljesen merevvé váltak a térdei. Szeme helyén csillogó dolomit kristályosodott. - Ő az! - ugrott mellé Zsolti, és átölelte az aszszonyt. - Róla beszéltem. Zoli összecsapta a tenyerét, és tátott szájjal hajolt közelebb. - Bámulatos fosszília! - Nono! - horkant fel András. Összefonta karját a mellkasán. - Vigyázzon a szájára! Zoltán zavartan nevetgélt. - Elnézést, uram, nem állt szándékomban megbántani, csak azt akartam mondani, hogy az ön felesége figyelemre méltó szépség. András nagy levegőt vett, de nem válaszolt. Szúrós szemmel bámult az idegen fickóra, aztán az idétlenül vigyorgó fiára. Egyáltalán nem számított rájuk, egyáltalán nem hiányzott, hogy itt legyenek. - Mit akartok? - kérdezte végül Zsoltitól, amikor már vágni lehetett a felgyülemlett feszültséget. - Zoltán látta a képet, amit anyáról készítettem a múltkor, és szeretné kiállítani a galériájában... András először azt hitte, rosszul hall. Elvörösödött, keze ökölbe szorult. - Azt hiszem, jobb, ha most elmentek, édes fiam. - Miért? Anya nagyon jól néz ki, másnak is látnia kell... - Azt mondtam, tűnés! - kiáltotta András. Zoltán rögtön az ajtó felé indult, de Zsolti nem adta fel. - Pénzt is ígért. Nem keveset.
Zoltán szaporán bólogatott, az idétlen sapkája majdnem leesett a fejéről. - Ugyan még nem sikerült teljesen felmérnem a felesége művészi értékét, de ügy látom... - A feleségem nem érték, nem művészi, és semmiképpen sem eladó! András fenyegetően indult a fickó felé, aki fejét a nyakába húzva rohant ki a bejárati ajtón. - Na, de apa! - tárta szét a karját Zsolti. Andrást nem hatotta meg: - Több tiszteletet várok el tőled! Ha nem vagy erre képes, jobb, ha nem is jössz ide! A fiú először állta apja villogó tekintetét, aztán leeresztette a karját, lesütötte a szemét, és szó nélkül távozott a művészeti vezető után. András reszkető kézzel zárta be az ajtót, aztán visszasétált a konyhába. Egészen kimelegedett a vita közben. Fáradtan rogyott le az egyik székre Jutka mellé. - Köszönöm - suttogta a felesége olyan halkan, mintha csak a szél fújt volna. Megtörölte a homlokát, és a térdeire támaszkodva fújtatott. Szíve úgy kalapált, mint még soha, és sajgott az egész mellkasa, ám hiába dörzsölte, hiába szorította az átizzadt inget, nem enyhült. Felpillantott a dombtetőre, aztán le a búzamezőre, amely zöldessárga tengerként hullámzott alattuk. Mintha csak egy szigeten állnának, ő és a felesége. Felettük szürke fellegek gyűltek alattomosan, fenyegetően. Jutka nem pislogott, és már csak szavakat lehelt. Egészen a szájrepedéséhez kellett tenni a fülét, hogy kihallhassa a meleg levegő súgása mögül az értelmes hangokat. Így kérte odahaza is, hogy jöjjenek el a helyre, ahol először sétáltak kettesben. András átvetette a derékszíjat felesége kőtestén, nagy levegőt vett, és vonszolni kezdte tovább Jutkát, fel a dombtetőre. Az erősödő szél a tarkóját érte, maradék hajába túrt. Hideg verejték csorgott a szemébe, de nem törölhette le. Egész teste megfeszült, ahogy egyetlen húzással akár centimétereket is sikerült arrébb mozdítani a sziklát. Egy-két métert juthatott feljebb, aztán megint meg kellett állnia. Egyre gyakrabban, ahogy a szíve egyre nehezebben bírta a terhelést. Köpött egyet, és Jutkára támaszkodva felpillantott a felhőkre. Mintha csak kérte volna, eleredt az eső, és egy pillanattal később szakadni kezdett, sűrű, szürke fátyolként zuhant a tájra. András ruhája rögtön át-
ázott, a föld megsüppedt a talpa alatt. Felesége megbillent, kicsúszott alóla a talaj, ő próbálta megtartani, de eldőlt, és csúszni kezdett lefelé. András rémülten kapott utána, de lábai nem engedelmeskedtek, öszszegabalyodtak, a férfi elesett, néhány métert bucskázott lefelé, ruhájába sár és földrögök tapadtak, szíve zakatolt, sajgás kúszott végtagjaiba, a hátába. Magában káromkodva próbált talpra állni reszkető térdekkel, a szemébe folyó esővíztől csak homályosan látott. Jutka lejjebb hevert, megakadt egy göröngyben. András a kőtömb mellé térdelt, megérintette, közel hajolt, visszatartotta a lélegzetét, hogy meghallja Jutkáét. De nem hallott semmit. - Ne haragudj! - suttogta a nőnek. Aztán Jutka karja váratlanul lemállott. A férfi rémülten kapott oda, megragadta a végtagot, hogy visszaszorítsa a helyére, de ujjai közül rögök fordultak ki. Ne! - akarta ordítani, de csaj fájdalmas hörgésre futotta. A kőtömbről egyre nagyobb darabok váltak le, és azok is mállani kezdtek a szakadó esőben. András zakatoló szívvel próbálta a helyére illeszteni a darabokat, de nem vehette fel a versenyt a tomboló természettel, a kő gyorsabban hullott szét, mint ahogy megtalálta volna a darabok helyét. Hamarosan nem maradt semmi Jutkából néhány rögön kívül, amelyeket lassan a földbe mosott az eső. András a domboldalon térdelt, arcán víz és könny keveredett, válla rázkódott. Két kézzel markolászta az agyagos talajt, kétségbeesetten próbált valami formát gyúrni belőle. Ujjai közül sűrű iszap csöpögött. Véletlenül akadt az aranygyűrűre. Sár tapadt rá, de András a ruhájába törölte, és az esőbe tartotta. A zord időjárás ellenére is egykori fényében csillogott, éppen úgy, ahogy a régi ékszerüzlet kirakatában, amikor meglátta. Markába zárta, es leült a sárba, nézte a szürkébe borult tájat, hallgatta az eső dobolását. Elszorult torokkal, könnyű szívvel.
A virtuális valóság sötét oldala a filmvásznon
Ha lenyel a játékvilág „Az vagy, amit eszel, gondolsz és teszel. Ha idődet kreatív, konstruktív módon töltöd technológiával, akkor kreatív és konstruktív leszel. De ha mindössze az idő eltöltésére használod, és csak lenyeleted magad a játékvilággal, akkor egy játékvilágban élsz majd. Ott maradsz. És nincs kiút." Edward James Olmos beszéde az ENSZ-ben, 2009. március 17. A jó öreg Adama admirálist alakító Olmos idézetünkben nem a játék ellen szól, hanem az ellen, hogy mindenestül a játéknak adjuk magunkat. Hiszen ennek megvannak a súlyos veszélyei, melyekre időnként nemcsak aggodalmas szülők, hanem művészeti alkotások is felhívják a figyelmet. A leginkább közhelyesnek tűnő veszély a tényleges valóság elvesztése. Ezt mutatja be a magyar kötődéssel is rendelkező, 1999-cs eXistenZ című film, David Cronenberg nagyszabású alkotása. Egy az emberi testbe ültethető bionikus játékfelületről szól, melyre minden idők legnagyobb játékfejlesztője, Allegra elkészítette virtuális valóságra épülő játékát, az eXistenZ-t. A világ három részre szakadt: két rivális játékgyártó megacég küzd a vásárlókért, míg egy csapatnyi „realista" a tényleges valósághoz való visszatérésért harcol minden erővel. Allegrát támadás éri a tesztfázisban, és ahhoz, hogy játéka fennmaradását biztosítsa, be kell lépnie valakivel együtt, akiben bízik, így megmentőjéhez, Pikulhoz fordul.
Együtt lépnek be az eXistenZ sérültnek vélt világába, ahol ezer veszély cs rengeteg beépült ügynök várja őket mind a játékgyártók, mind a realisták részéről, akik a bukásukat akarják. Az igazi veszély azonban maga a játék: Pikul egyre jobban azt érzi, hogy a játék története szerinti „karaktere" irányítja a cselekedeteit saját maga helyett, és akárhányszor kilépnek megpihenni, egyre kevésbé képes eldönteni, melyik valóság az igazi, és melyik a virtuális... pedig a legkisebb zavar, tétovázás is könnyedén mindkettejük életébe kerülhet. Az összeesküvés ellenük és az eXistenZ ellen pedig még mélyebben gyökerezik, mint hinnék. A valóságba vetett hit megrendülése mellett a játék maga is lehet ellenség, ahogy a 2012-es év nagy durranása, a Sword Art Online anime megmutatta. Minden idők legrealisztikusabb, legjobb fantasy szerepjátékának hirdették a SAO-t, melyhez különleges sisak is járt a virtuális valóságba lépéshez, és első tízezer példánya fél perc alatt fogyott cl a boltokból. A béta-verziót tesztelő Kirito is azonnal belép a végleges játékba - ahonnan azonban nem tud kilépni a logout-opció hiánya miatt. Nem sokkal később egy köpenyes játékmester, a SAO megalkotója összegyűjti mind a tízezer játékost, és elárulja nekik, hogy a dolog szándékos: csak akkor léphetnek ki, ha mind a száz szintet végigviszi valaki. Aki pedig meghal a játékban, vagy megpróbálják róla levenni a sisakot, az a valóságban is meghal. Elkezdődik hál a küzdelem, a tízezer fogoly nekilát a játéknak, mindenki a maga technikáit követve. Milyen eredménnyel? Egy hónap alatt kétezren halnak meg, és még az első szint végére se érlek el... sokan már el is könyvelték, hogy ennyi, a való világba már úgyse fognak visszatérni, akkor itt az idő, hogy a maguk szájíze szerint végleges lakóhelyükké alakítsák át a Sword Art Online világát - nem minden játékos érdekeit szem előtt tartva. Közben Kirito, több
elszánt harcos és liga küzd a száz szint eléréséért, abban a reményben, hogy a játékot legyőzve visszanyerik korábbi életüket. Azonban, még ha valaki el is jutna odáig, a játék világát tervező, kényszeresen uralkodni vágyó zseni még mindig nem biztos, hogy hagyja menekülni túszait, hiszen nem egy üres, alattvalók nélküli világra vágyott... Az anime látványvilága kiváló, erősen idézi a Japánban hallatlanul népszerű MMORPG-k (csak online, más játékosokkal vagy ellenük játszható szerepjáték) grafikai világát és stílusát, a játékosok lépten-nyomon ismerős megoldásokat és design-elemeket fedezhetnek fel (például a karakterek semmit nem adnak egymás kezébe, hanem egy tárgylista-felületen kell bepötyögniük, ha ezt akarják tenni). Azok pedig, akik kevésbé járatosak ebben a műfajban, egy olyan világba nyerhetnek betekintést, amely így, animeként nem túl tömény, remekül befogadható, és a komoly, tragikus történetnek kontrasztos, hangulatos hátteret nyújt. Érdekesség, hogy míg a 2012-es animeszezonban a Sword Art Online tarolt ezzel a témával, addig az 1999-es eXistenZ pénzügyileg nem szá-
mított nyereségesnek, bár mély gondolatisága és kidolgozottsága kétségtelen. Ez utóbbi esetében sokkal inkább rosszkor nyúltak ehhez a témához: 1999-ben robbant be a piacra a Mátrix is, amely minden hasonló tematikájú filmet túlragyogott akkor, a végletekig fokozva a „virtuális valóság elnyel"-tematikát. Ha csak egy fél évvel később jön ki, talán óriási eXistenZialista rajongótáborral csaphatnak össze Neo követői. A számítógépes játék sötét oldaláról (is) szól hamarosan megjelenő kötetünk, Marina és Szergej Gyacsenko Arszen és a játék hatalma című regénye. Kövessen minket a hírekért az interneten! Holló-Vaskó Péter
Egy india nő álmodik... de vajon mit hoz az ébredés?
Rokeya Sakhawat Hossain
A szultána álma
A
KKOR ESTE a karosszékemben pihentem
a hálószobámban, és az agyamban könynyed gondolatok jártak arról, hogyan is élünk mi, nők itt, Indiában. Talán elszunnyadtam, de az is lehet, hogy nem... Ám egyszer csak egészen felélénkültem. Láttam, hogy odakint, a holdsütötte, tiszta égen millió csillag fénylik gyémántként ragyogva. Egyszeriben ott állt előttem egy női alak. Nem láttam, mikor jött be, és elsőre hárembeli társnőmet, kedves barátnőmet, Sarát ismertem fel benne. - Jó reggelt! - köszönt rám Sara, és ez az üdvözlés mosolyra fakasztott, hiszen jócskán benne jártunk még az éjszakában. Ám tévedését meg sem említve a szokásos szavakkal fogadtam társnőmet: - Hogy vagy? - Köszönöm, Csodásan! Ha volna kedved, sétálhatnánk egyet a kertünkben. Felnéztem a holdra, melynek fénye a nyitott ablakon át beáramlott a szobámba, és úgy gondoltam, semmi rossz nem lehet abban, ha e késői
órán sétálni megyünk a társnőmmel. A férfi szolgák éjjel mind pihennek, tehát senki sem zavarhat meg bennünket. Amikor Darjeelingben laktunk, sokat sétáltunk Sarával a botanikus kertben. Kézen fogva járkáltunk, könnyű szívvel beszélgettünk... Sara barátnőm valószínűleg azért jött be hozzám most, hogy elvigyen egy hasonló kertbe, nem elleneztem hát a tervét. Ám az ajtón túl, meglepetésemre, nappali fény fogadott bennünket. Senki sem aludt már, az emberek jöttek-mentek, az utcákon a szokásos tömeg hömpölygött. Megijedtem. Mit keresek én fényes nappal az utcán?! Szerencsére nem láttam egyetlen férfit sem. Egyes járókelők tréfálkozva szóltak hozzám. Bár nem értettem őket, biztosra vettem, hogy valamit mulatságosnak találnak bennem, rajtam. - Mit mondanak? - kérdeztem társnőmet. - Ezek az asszonyok azt kérdezik, miért viselkedsz olyan férfiasan. - Férfiasan, én?! - Őszintén megdöbbentem. Ugyan mit látnak bennem férfiasnak?
- Éppen olyan félénk és szégyenlős vagy. Férfi, aki szégyenlős és félénk?! Hát ez valóban csak tréfa lehet! Ám akkor, mintegy villámcsapásra, rádöbbentem arra, hogy aki ott sétál mellettem, az nem a társnőm, Sara, hanem egy ismeretlen. Végigrohant rajtam az idegesség. Hogyan is nézhettem ezt az idegen nőt az én drága barátnőmnek! Érezte, hogy a kezem megremeg az övében, ahogyan kéz a kézben sétáltunk. - Mi a baj, édesem? - kérdezte kissé mesterkélten. - Olyan szokatlan ez nekem - mentegetőztem -, egy purdahnishin nő kíséret nélkül nem megy ki az utcára... - Semmi okod az aggodalomra - nyugtatgatott Sara. - Férfit itt nem látsz, mert ahol járunk, az a Nők Birodalma, amelyben ismeretlen a bűn és az erőszak. Ezt a világot a női erény igazgatja. Élvezettel néztem körül, mert a látvány lenyűgöző volt. A pázsit zöld bársonyként tűnt elém. Úgy éreztem, puha szőnyegen járok, és ahogy lenéztem, észrevettem, hogy a talpam alatt az ösvény mohából és virágokból áll. - Ó, ez gyönyörű! - suttogtam meghatottan. - Tetszik? - kérdezte Sara (az egyszerűség kedvéért magamban továbbra is így neveztem őt, míg társnőm, a legtermészetesebb módon, a nevemen szólított). - Nagyon tetszik! Csak sajnálom letaposni ezt a sok szép növényt! - Ne aggódj, kedves szultánám, nem ártunk nekik! Ezek útformáló virágok, erre a célra nemesítettük őket. - Olyan ez a város, mint egy óriási nagy kert! - ámuldoztam. - Minden növénynek megvan a maga helye és szerepe! - A ti Calcuttátok messze fölülmúlhatná ezt szépségben, ha akarnátok. - Sajnos mindig a kertészkedés kerül az utolsó helyre, annyi a teendő... - Mentségnek éppen megteszi - mosolygott rám társnőm. Feléledt bennem a kíváncsiság: vajon hol lehetnek a férfiak? Több száz nő ment már el mellettünk, de egy férfit sem láttam. - No, és a férfiak - böktem ki végül - hol vannak?
- Pontosan ott, ahol lenniük kell. - Az égre kérlek, mit jelent az, hogy „ahol lenniük kell"? - Ó, bocsáss meg! El is felejtettem, hogy nem ismered a szokásainkat, hiszen még nem jártál nálunk. A férfiakat bezárjuk. - Ahogyan minket a női lakosztályokba, a hárembe? - Pontosan. - Elképesztő! - Szinte kiszakadt belőlem a kacagás, és Sara barátnőm velem nevetett. - Drága szultánám! Van-e igazságtalanabb, mint bezárni az ártalmatlan nőket, miközben a férfiak szabadon dőzsölnek!? - Kérlek - ellenkeztem -, nem biztonságos elhagyni zárt világunkat, hiszen gyengébbek, kiszolgáltatottak vagyunk! - Nyilvánvalóan igazad van olyan esetekben, amikor az utcák férfiaktól hemzsegnek, vagy ha félni kell attól, hogy vadállatok törhetnek be a piactérre. - Igen, így van! - Tegyük fel, hogy a bolondokházából megszöknek az elmebetegek, és bántalmaznak mindenkit, aki útjukba akad: embert, lovat, jószágot; törnek-zúznak. Ezt senki se tűrné, nem igaz? - Nem, persze, hogy nem! Elfognák őket, és bezárnák vissza oda, ahová valók. - Ahogy mondod! Hát nem logikusabb, ha úgy védjük az ártatlanokat, hogy nem őket rakjuk ketrecbe, hanem azokat zárjuk el, akik őket bánthatják?! - De igen! - sikkantottam fel egyetértve. - Hát nálatok éppen fordított a helyzet! Bezárjátok azokat, akik ártalmatlanok, a nőket a háremekbe, míg a férfiak, akik kimondottan kártékonyak, vagy bármikor kárt okozhatnak, szabadon mászkálnak. Hogyan bízhat meg valaki egy neveletlen hímben odakint, a szabad ég alatt? - Nincs sem szavunk, sem fegyverünk arra, hogy javítsunk a szociális helyzetünkön. Nálunk, Indiában férfivilág van, a férfi az úr. Övék a hatalom és minden kiváltság, az asszonyokat pedig bezárják. - De miért hagyjátok magatokat bezárni? - Hiszen erősebbek... mit tehetnénk ellenük...? - Az oroszlán is erősebb, mégsem uralkodhat az emberen! Ti megalázkodtok, megalázzátok ön-
>
magatokat, lemondtok Isten adta jogotokról, hogy saját szabadságotokkal éljetek! - No, de drága Sarám, mi szükség lesz a férfiakra, ha mi, nők végzünk el mindent? - Mégis, mit bíznál rájuk? Már megbocsáss, ugyan mihez értenek? Nyugodtan zárjátok be őket! - Nem hiszem, hogy egykönnyen be lehetne dugni őket a négy fal közé - ellenkeztem. - De ha sikerülne is, mi legyen az üzleti életükkel? Politikai meg kereskedelmi játékaikkal? Zárjuk azokat is melléjük? Sara barátnőm ezúttal nem felelt, csak szelíden mosolygott. Talán nem akart vitázni egy olyan lélekkel, aki, mint egy kis béka, a kút mélyéről pislog a fény felé, és esélye sincs arra, hogy kimászszon a napvilágra. És mialatt szótlanul lépkedtünk, odaértünk Sara házához. Szív alakú kertben állt a hullámlemez-tetővel fedett házacska. Soha életemben nem láttam ennél szebbet, még a legdíszesebb épületeink között sem. Elmondani sem tudom, milyen finom ízléssel díszítették és bútorozták be társnőm otthonát. Leültünk egymás mellé a szalonban a kanapéra. Felvette a kézimunkáját, és belefogott egy új mintába. - Tudsz kézimunkázni? - kérdezte tőlem. - Ó, hogyne! Egy nő mi mást tehetne a hárembe bezárva... - Nos, mi nem bízhatjuk a kézimunkát a bezártakra - kacagott fel Sara. - Egyik férfinak sincsen elég kitartása és türelme ahhoz, hogy elkészítsen egy ilyet. - Tehát nálatok mindent a nők csinálnak? mutattam körbe a gyönyörű terítőkre, amelyek az asztalkákat fedték. - Mindent. - És van időtök erre? Hiszen eljártok dolgozni! - Miért ne lenne? A laborban két óra alatt mindent elvégzek. - Két óra alatt!? Lehetetlen! Nálunk a magisztrátus hét órát tölt bent az irodában kemény munkával! - Láttam elégszer, hogyan megy ez. Csak nem képzeled, hogy végigdolgozzák a munkaidejüket? - Én azt hittem... - Nos, tévedsz, szultána kedvesem. Egymást éri a sok cigarettaszünet. Egyesek két-három
doboz dohányt is elfogyasztanak egy munkanapon. Amikor nem dohányoznak, akkor beszélgetnek. Tenni, szinte semmit se tesznek. Egy szivar - fél óra, tizenkettő elszívásával máris hat óra füstölgött el, csupán a dohányzás ilyen sok időt igényel. Élénken beszélgettünk Sarával, a témák egymásból röppentek fel. Megértettem, hogy a járvány náluk ismeretlen fogalom, és már nem okoznak gondot a szúnyogok sem. A Nők Birodalmában gyerekként vagy fiatal korban senki se hal meg, hacsak nem történik baleset - ám ez nagyon ritka. - Volna kedved bekukkantani a konyhába? kérdezte később Sara. - Örömmel! Természetesen a férfiak takarítottak össze, mielőtt kimentük a konyhába, amely egy veteményeskert közepén helyezkedett el. A zöldségek úgy díszítették, hogy szinte minden paradicsom és kúszónövény valóságos műremeknek látszott. Füstnek, kéménynek nyoma sem volt. Tisztaság és rend uralkodott mindenhol. Az ablakokban kerti virágok pompáztak, szén mocska, tűz nyomai sehol sem éktelenkedtek. - Hogyan főztök? - kérdeztem csodálkozva. - Napenergiával. Barátnőm megmutatta a csövet, amelyen át a nap összegyűjtött hője beáramlott a konyhába, és megfőzte az ételt. Készített is valamit nekem, hogy láthassam a berendezést működés közben. - Hogyan gyűjtitek össze és tároljátok a napenergiát? - ámuldoztam. - Ha nem untatlak, elmesélem a történetünket. Harminc évvel ezelőtt, amikor jelenlegi királynőnk éppen betöltötte tizenharmadik életévét, megüresedett a trón. Megkoronázták, de fiatal kora miatt a miniszterelnök uralkodott helyette. Drága királynőnk tudomány iránti szeretetében országszerte elrendelte az iskolakötelezettséget a nők számára. Államilag támogatott egyetemek születtek, iskolák nőttek ki a földből, hogy kiszolgálják az igényeket. Minden nő tanulhatott, és egyre többen tanultak is. Ráadásul nem kellett többé fiatalon megházasodniuk. A királynő elrendelte, hogy huszonegy éves kora alatt egyetlen nőt sem adhatnak férjhez. Bizony, szultána kedvesem, mi is szigorúan elzárva éltünk korábban!
- Fordult a kocka! - szakítottam félbe egy elégedett kiáltással. - A megkülönböztetés azonban mit sem változott. Néhány év alatt létrejöttek a női iskolák, ahová férfiak nem tehetik be a lábukat. Királynőnk lakhelyén, a fővárosban két egyetem létesült. Az egyikben a tudós nők feltalálták azt a csodálatos ballont, amelyhez csövek rendszerét erősítették. Ez a befogó ballon a felhők fölött lebeg, és a segítségével lecsapolhatunk az atmoszférából annyi vizet, amennyire szükségünk van. És mivel a vizet közvetlenül az égből nyerjük, nincs szükség esőre, és nem is esik. Az egyetem leleményes igazgatónője ily módon megszüntette a viharokat. - Hát ezért nincsen sár! - eszméltem rá a helyzetre, de azt semmiképpen nem értettem, hogyan gyűjtik össze az ég vizét a csőrendszerrel. Sara barátnőm ugyan ismertette az eljárást, de tanulatlanságom miatt nem sokat értettem meg a magyarázatból. Társnőm ezután elmesélte, milyen féltékenység éledt a másik egyetem vezetőségében, látva, mennyire hasznos gépet talállak fel ezek. Elhatározták hát, hogy még nagyobbra, a lehetetlenre törnek. Megalkották azt a berendezést, amellyel a nap energiáját gyűjthetik öszsze, tárolhatják és oszthatják szét, hogy mindenki kaphasson belőle. Míg a nők a tudományban jeleskedtek, a férfiak fegyverkezéssel és hadsereg szervezésével foglalkoztak. Amikor a tudomásukra jutott, milyen eredményeket érlek cl a nők az egyetemeken az atmoszférában lévő víz és a napenergia begyüjlésével, csak gúnyolódtak a tudósokon és a „szentimentális vágyálmokon". - Még hogy vágyálmok!? Ez a két csodálatos találmány?! De hogyan zártátok be a férfiakat a háremekbe? Csapdába csaltátok őket? - Szó sincs róla. - Nem tudom elhinni, hogy önként vonultak volna be a négy fal közé, feladva teljes szabadságukat! Valahogy lefegyvereztétek őket, gondolom... - Ügy bizony! - De hogyan? Női harcosok küzdöttek meg velük? - Nem állt ki senki ellenük. - Nem is győzhettek volna. Egy nő gyengébb, mint egy férfi.
„Az időugrás filmek időutasai nem fel fedezői, hanem áldozatai a negyedik dimenziónak." Az októberi Filmvilág három cikkben is foglalkozik az idő utazással. - Nem izomerővel győztünk, hanem ésszel. - Csakhogy a férfiak agya nagyobb, súlyosabb... Vagy nem? - Egy elefánt agya még nagyobb. Mil számít a méret? Az égvilágon semmit. Az elefánt azt teszi, amit mi akarunk, hiába kisebb az agyunk! - Igy van ez, de belepusztulok, ha pontosan el nem mondod, hogyan történt a dolog! - A női agy fürgébben jár, mint egy férfié. Hát így történt. Tíz éve, pontosan akkor, amikor a férfi katonák kinevették a nők találmányait, és légvárnak minősítették a csodás gépeket, egy fiatal női tudóscsapat visszavágót tervezett. Ám az egyetemek igazgatónői megtiltották a veszekedést, vitát. Azt mondták, hogy a szócséplés fölösleges, mert visszavágni csak tettekkel érdemes, ha alkalom kínálkozik. Es az alkalomra nem kellett sokáig várni. - Óriási! - Izgalmamban összeütöttem a tenyeremet. - És e büszke, önhitt férfiak megsze-
>
rezték maguknak a jogot, hogy ők álmodjanak szentimentális álmokat termeikbe zárva! - Nemsokára néhány menekült érkezett az országunkba egy szomszédos államból. Politikai okokból üldözték őket, és királyuk, akit esze helyett halalmába vetett hite vezetett, kiadatásukat kérte királynőnktől. Jólelkű királynőnk azonban megtagadta a kérést, és menedéket nyújtott a menekülőknek. A király ekkor haragjában hadat üzent. Katonatisztjeink azonnal mozgósítottak, és hadseregünkkel az ellenség ellen vonultak. Csakhogy a támadók erősebbnek bizonyultak. Hiába küzdöttek a katonáink hősiesen, az idegen sereg egyre mélyebben nyomult be országunkba, és jó részét hamar elfoglalta. Minden férfi hadba vonult, egyetlen egy se maradt otthon, aki már elérte a tizenhat éves kort. Az idegen hadsereg mégis egyre jobban előretört, és már megközelítette a fővárost. Tudós nők sokasága vonult fel ekkor a palotába, hogy a királynőnek tanáccsal szolgáljon, hogyan menekülhetünk meg e bajból. A tanácsadók három csoportot alkottak. Egy részük a harc mellett tört lándzsát, és nőket küldött volna csatasorba. A másik csoport a lehetőségeket jobban felmérte, és állította, hogy női katonáknak semmi esélye nem lenne. Hogyan is állhatnának helyt olyanok, akiknek a kezében még sohasem volt fegyver, képzett gyilkosokkal szemben!? A tudós nők harmadik csoportja csak azt hajtogatta sírva, hogy a gyenge esélytelen a győzelemre, és nem tudja megvédeni magát. - Egészen világos a helyzet - mondta a királynő -, fegyverrel, izommal harcolni nem tudunk, de van agyunk, és ésszel diadalmaskodhatunk! Néma csönd ült akkor a teremre, melyet a királynő szava tört meg: - Ha az ellenség elfoglalja az országunkat, akkor véget vetek az életemnek! Ekkor annak az egyetemnek a vezető asszonya, amelyik a napenergiát tette felhasználha-
tóvá, és aki mindeddig némán töprengett, szóra emelkedett. Elmondta, hogy most, amikor minden elveszni látszik, a menekülésnek nincsen más módja, mint hogy... bevessék azt a tervet, amelyet a kényszerűség szült az elméjében. Ha e terv beválik, megmenekülnek, de ha elbukik, akkor az országnak vége, és nem marad más számukra, mint az öngyilkosság... Ekkor a női gyülekezet minden tagja megesküdött arra, hogy sohasem hagyja magát elfogni és szolgaságra vetni. A királynő szemét hálakönnyek nedvesítették meg, miközben arra kérte a tudós nőt, hogy valósítsa meg a tervét. - Mindenekelőtt a férfiakat zárjuk be a háremekbe - mondta a bölcs asszony, és a királynő rábólintott: - Rendben van. Másnap, a becsület és a szabadság nevében a királynő elrendelte, hogy minden férfi vonuljon vissza a háremekbe. A sebesült, kimerült és reményt vesztett férfiak számára ajándék volt ez, szinte már csoda. Örömmel vonultak be az elzártságba, mert szentül hitték, hogy minden elveszett. Amikor ez megtörtént, a tudós igazgatónő kétszáz tanítványával kivonult a harcmezőre. Vitték magukkal a találmányukat, amellyel a nap fényét és hőjét gyűjtötték össze, és ráirányították ezt az energiát az ellenségre. A koncentrált napsugárzás rázúdult a támadó seregre, és az embereket megfutamodásra kényszerítette. Az elviselhetetlen erősségű fény és hő elől az ellenség rendezett serege hordává válva menekült. Fegyvereiket és felszerelésüket eldobálva rohantak el a katonák, és minden, amit visszahagytak, elégett az égről lehozott tűzben. A csata híre gyorsan elterjedt, és elejét vette minden újabb támadásnak. A Nők Birodalmát ezután senki sem próbálta megszállni. - No, és a férfiak azóta bezárva élnek? - Próbáltak szabadulni, természetesen, amikor beköszöntött az áldott béke. A rendőrparancsnok és a magisztrátus tagjai levelet küldtek
a királynőnek, hogy engedje el őket. A katonák persze hibáztak, na, de nekik mi a bűnük? Hivatalukba minden nap rendesen bejártak. Nincs miért megbüntetni őket, itt az ideje, hogy visszaállítsák a régi szép időket. Őfelsége kegyesen megfogalmazott a számukra egy válaszlevelet, amelyben kifejtette, hogy amennyiben hivatalaikra még az életben szükség lenne, azonnal előhívják őket. Addig meg maradjanak, ahol vannak. Telt-múlt az idő, és a férfiak hozzászoktak a bezártsághoz. Ma már nincsenek női lakosztályok, háremek, a helyükbe férfi lakóhelyek, „hímterek" léptek. - Na, de ki lép fel a bűnözőkkel szemben - kérdeztem ijedten -, ha bezárva tartjuk a rendőröket és a bírákat?! - Amióta a férfiakat bezártuk, nyoma sincsen a bűnözésnek. Rendőrre, ügyvédre és effélékre ma már senkinek nincs szüksége. - Csodálatos! Gondolom, ha egy nő békétlenkedik, a többiek könnyen lecsendesítik. Aki képes arra, hogy háborút nyerjen egy csöpp vért sem ontva, rendet tud tartani a saját háza táján. - Kedves szultánám, üljünk itt tovább, vagy hagyjuk a konyhát, és térjünk vissza a társalgómba? - kérdezte Sara barátnőm kedvesen. - Jó nekem itt, hiszen ez a konyha felér egy királyi palotával! Mégis, jobb, ha hagyjuk a férfiakat tevékenykedni a konyhában, hiszen amíg mi itt vagyunk, nem zavarhatnak - válaszoltam nevetve, és Sara velem kacagott. - Ha otthon mindezt elmesélem, senki se hiszi el nekem, hogy létezik egy távoli hely, a Nők Birodalma, ahol az országot nők irányítják, és a férfiak otthon, a „hímterekbe" zárva vezetik a háztartást, és nevelik a gyermekeket. Barátnőim ámulnak majd azon, ha elmondom, hogy itt a főzés nem nehéz munka, hanem gyönyörűség! - Bátran mesélj el mindent, amit itt látsz! - Hadd kérdezzek valamit! Hogyan folyik nálatok a földművelés, ki végzi el a nehéz fizikai munkákat?
Fizessen elő a Galaktika XL-re, és minden hónapban kétszer ennyit olvashat a fantasztikum legjavából!
- Elektromos áramot használunk. Mindent áram működtet. A nehéz munkákat gépek végzik. Árammal megy a légi közlekedés is, mert mi nem csúfítjuk el a föld felszínét vasutakkal és úthálózattal. - Nincsenek tehát közlekedési balesetek! No, de - jutott eszembe még valami -, mi van az aszállyal? - Bőven van vizünk a tartályokban. Látod a ballont a csövekkel, mindig tele van. Pont annyi vizet használunk fel, amennyi kell. Nincsenek árvizek és pusztító viharok. A terméshozamaink nagyok, és nem sújtanak minket elemi károk. Napjainkat hasznos munkával töltjük, nem jut idő arra, hogy egymással veszekedjünk, vagy unottan üldögéljünk. Királynőnk a botanika szerelmese, az a terve és vágya, hogy egy csodás kertté változtassa át az egész országot. - Lenyűgöző gondolat! És mi a fő táplálékotok? - Leginkább gyümölcsöket eszünk. - És mit csináltok, ha túl nagy a hőség? Hogyan enyhítitek? Számunkra, mennyei áldásként, egy-egy nyári zápor hoz megkönnyebbülést. - Ha már kibírhatatlan a hőség, akkor a tartályokban lévő vizet permetként bocsátjuk alá. Ezzel a mesterséges esővel csökkentjük a meleget. Télen napenergiával védekezünk a hideg ellen. Sara barátnőm megmutatta a fürdőszobáját, ahol a tetőt, mint egy dobozt, fel lehetett nyitni. Amikor Sara zuhanyozni akart, csak felnyitotta a tetőt, és kinyitotta a zuhanycső csapját. - Milyen csodás világban éltek ti! - kiáltottam fel lelkesen. - Ínséget nem ismertek. Megkérdezhetem, hogy milyen vallást követtek? - Vallásunk alapja a Szeretet és az Igazság. Csak két parancsolatnak teszünk eleget, szeretjük egymást, és mindig igazat mondunk. A hazugokat... -Halál várja...? - Nem ítélünk halálra senkit. Isten teremtményeinek meggyilkolásában nem találunk sem-
>
, ROKEYA
SAKHAWAT
HOSSAIN
Indiai (bengáli) írónő, 1880 ban született, a mai Banglades területén. Az ottani tár sadalmi berendezkedésnek megfelelően ti zenévesen férjhez ment. 1902-ben jelent meg első esszéje. Úttörő szerepet vállalt a feminizmus eszméinek terjesztésében, har cot indított a nők egyenjogúságának elis mertetéséért. Férje halála után középiskolát alapított lányok számára, amely még ma is működik. Irodalmilag leghíresebb munká ja az a két utópisztikus mű, amelyek egyike itt olvasható, a másik az 1924 ben napvilá got látott Padmarag.
mi örömöt, különösen, ha emberekről van szó. A hazugokat száműzzük. - A bűnösök számára soha sincsen bocsánat? - Csak akkor, ha bűneiket igazán megbánják. - Ti sem találkozhattok idegen férfiakkal? - Csak a rokonainkkal. - De nálunk alig számít férfi rokonnak, már első unokatestvérünk sem az! - Ez itt másképpen van. A legtávolabbi vérrokon is családtag. - Milyen jó ez! Látom, hogy nálatok az erkölcs uralkodik! Mondd, barátnőm, lehetséges volna, hogy találkozzam kegyes és előrelátó királynőtökkel, aki bölcs törvényeivel mindent megváltoztatott? - Menjünk oda, biztosan fogad bennünket! mondta Sara. Társnőm elővett egy négyszögletű pallót, és ráerősített két széket meg két fényes, sima felületű gömböt. A gömbökről a kérdésemre azt mondta, hogy hidrogénnel vannak tele, és ezekkel győzik le a nehézségi erőt. A két gömb űrtartalmát a hordozni kívánt teherhez kell hozzáigazítani. Ezután felszerelt a repülőgépre két elektromossággal mozgatható szárnyat. Kényelmesen elhelyezkedtünk a székeken, és Sara egy gombnyomással beindította a szárnyakat, amelyek mozgásba lendültek, és egyre sebesebben jártak. Először csak két méterre emelkedtünk, majd innen tovább lendültünk, fel a magasba. Éppen csak felfogtam, hogy repülünk, mint egy madár, máris megérkeztünk a királynő kertje fölé.
Barátnőm fordított állásba kapcsolta a motort, és addig csökkentette a magasságot, amíg puhán leereszkedtünk a földre. Kiszálltunk a repülőből. Már fentről megláttam a királynőt, amint négyéves forma kicsi leányával sétál hölgyei körében a gyönyörű kertben. - Üdvözletem! Gyertek! - kiáltotta a királynő Sarának, aki minden formalitástól mentesen bemutatott engem, és őfelsége szívélyes mosollyal nyújtotta felém a kezét. Nagyon meghatott, hogy megismerhettem, sőt beszélgethettem vele. A királynő elmondta nekem, hogy nem tiltja a kereskedelmet más országokkal, hacsak nem tartják a nőket bezárva, mert az ilyen birodalmak asszonyaival nem lehet kapcsolatba kerülni. Férfi kereskedőkkel pedig, kapzsiságuk miatt, nem szívesen üzletelnek. A Nők Birodalmának polgárai nem akarják elvenni senkinek a földjét és javait. Kincsekért akkor sem harcolnak, ha a megszerezhető gyémántok a Kohi-Noornál is hatalmasabbak és ragyogóbbak. Egy „pávakakas" uralkodó hatalmát sem irigylik meg sohasem. Ami nekünk kell - mondta őfelsége -, az a bölcsesség. A tudás óceánjának mélyéről hozzuk fel a gyöngyszemeket, melyeket a természet nyújt a számunkra. Élvezzük és felhasználjuk mindazt, amit a természettől kapunk. Miután elbúcsúztunk a királynőtől, még meglátogattuk a két híres egyetemet, és Sara társnőm sok laboratóriumot, műhelyt és obszervatóriumot mutatott meg nekem. Látnivalók fogytán repülőgépünk fedélzetén emelkedtünk ismét a magasba. Ám alig lendültünk mozgásba, lecsúsztam a székben, és belezuhantam saját álmomba. Kinyitottam a szemem, és arra ébredtem, hogy itthon ülök a karosszékemben, hálószobám rejtekén. Fedina Lídia fordítása
Beszélő némaság 10.
FÉL MÉTER SÍN N ÉZZÜK
ELŐBB a festményt! Négyzet
alakú, olaj-vászon, 112x112 cm. Egy idősebb és egy fiatalabb férfi (szinte még fiú) úl egymás mellett egy deszkaféleségen a kép központjában. Az idősebb sötét ruházatban (Magyarországon farmernek mondják), az ifjabb világos színű, törtfehér öltönyben, fehér ingben, indiai - vörös és fehér mintás - nyakkendőben. Az idősebb fekete cowboycsizmát, a fiatalabb
barna félcipőt visel, élesre vasalt nadrágja láttatni engedi a nyakkendője színéhez közelítő zokniját. Az idősebb errefelé néz, a fiatalabb arra, az idősebb görnyedten előre dőlve a semmibe réved, a fiatalabb kihúzza magát, és átnéz a másik ember feje fölött, kicsit feszült és várakozással teli. Az idősebb két világos színű kalapot gyűröget a kezében, az egyik elegánsabb, városi, a másik széles karimájú farmer- vagy cowboykalap. A fiatalabb
lábánál sokat használt bőrönd, rajta három könyv cédulákkal jelölve, bal combjára a mellette ülő kutya helyezi a fejét. A bőrönd felénk eső oldalán lefelé mutató, nyílszerű papírragaszték látható. Piros alapon fehér nagybetűkkel: STATE U. A két ember azonban valahogy túl bizalmas közelségben ül. Mi dolguk lehet ezen a helyszínen és így? És mit keres a festmény bal alsó sarkában az a télméternyi vasúti sín a talpfákkal? Ezt a képet Norman Rockwell (1894-1978), amerikai újságrajzoló és festő alkotta 1954-ben, pályája csúcsán. Akkorra már több évtizedes, milliók által ismert és kedvelt újságrajzolói tevékenység állt mögötte. Sikereit nem annak köszönhette, hogy ősapja, John 1635-ben lépett Amerika földjére, hanem kivételes rajztudásának. Már 14 éves korában felvették (Magyarországon így mondanánk) a kisképzőbe, és 22 éves korában megjelent első címlaprajza a Saturday Evening Post című, népszerű hetilapban. Egy éven belül szinte minden hónapban közöltek tőle címlaprajzot. Tudnunk kell, hogy az Egyesült Államokban a televízió megjelenése és térnyerése előtt (193545) a rádió, a film és az illusztrált napi-, hetilapok voltak a legfontosabb média-elérései a nagy tömegeknek. Ráadásul a színes film és a színes tévé hódítása előtt a heti- és napilapok színes oldalai
vonzották leginkább a sokmilliós közönséget. Ennélfogva hihetetlen tömegmarketing-hatásuk volt. Norman Rockwell életművének legtöbb darabja a televízió végleges győzelme előtti korszakra esik, és ezért ő a 20. század közepén az amerikai életforma egyik kiemelkedő, nagyhatású - de ugyanakkor a kortárs amerikai nagyművészet kritikusai által többször alaposan helyretett propagálója. A Saturday Evening Postban 1916-ban debütált, és 47 éven keresztül maradt heti-havi kapcsolatban a lappal, 323 címlaprajza jelent meg itt, de közben (mert szabadúszó volt) számos más, kiemelkedő hetilapnak és folyóiratnak is dolgozott, hogy csak az Európában is közismerteket említsem: a Literary Digest, a Country Gentleman, a Life és a Look. A Look azért fontos tényező Rockwell művészi életében, mert miután elbúcsúzott a Saturday Evening Post szerkesztőségétől, ebben a lapban többet foglalkozhatott az őt jobban érdeklő témákkal, mint például az emberi jogok (az amerikai rasszizmus), a szegénység és az űrkutatás. Nemcsak azért tehette meg ezt, mert a lap szellemi irányítása (valamint az olvasói közérdeklődés) fogékony volt erre, hanem azért is, mert színvonalas és fajsúlyos amerikai ítészek túlságosan sokat kritizálták korábbi munkásságát kispolgári témái és giccses stílusa
>
miatt. Végül is e két utóbbi tényezőnek köszönhette nagy népszerűségét, hiszen a középosztály sok tízmilliós táborának életérzésére tapintott rá az Amerikai Életforma (szó szoros értelmében vett) leképezésével. A Look címlapjain azután olyan műveivel jelentkezett, amelyek már nem a szirupos hollywoodi álomvilágot mutatták meg, hanem valódi, húsbavágó témákkal állt az olvasók elé. Egyik leghíresebb darabja, The Problem We AU Live With (A velünk élő probléma) című munkája,
eredetileg festménynek készült. Azt az egész országot felkavaró történetet mondja el a lehető legszűkszavúbban és mégis erős érzelmi telítettséggel, amelynek során az iskolai szegregációt megszüntető törvény hatályba lépése után New Orleansban az első afroamerikai gyerek, egy hat éves kislány belép abba az iskolába, amelybe addig kizárólag fehér gyerekek járhattak. S hogy a botrányt megakadályozzák, és a kislányt fenyegető tömeget leszereljék, négy United States Marshal (jellegzetesen amerikai, szövetségi civil, bűnügyi rendőri szerv FBI ügynöki kiképzésben részesült tagja) kíséri az iskolába és onnan haza. A festmény három és fél évvel az esemény után készült és jelent meg két teljes belső oldalon (eredeti mérete 91x150 cm), ami nyilvánvalóan mutatja, hogy a történet utóhullámai évekig gyűrűztek. Alig egy évvel korábban mondta el Van egy álmom címen elhíresült beszédét Martin Luther King baptista tiszteletes és polgárjogi harcos (akit 1968-ban orvul meggyilkoltak). A beszéd vége felé azt mondta: „Van egy álmom: hogy egy nap az én négy kis gyerekem olyan nemzet tagja lesz, melyben nem a bőrük színe számít, hanem a jellemvonásuk". Alig fél évszázaddal később az első fekete amerikai elnök fogadta az egykori bátor kislányt, és ebből az alkalomból a Fehér Ház falára került a Rockwell Múzeumból kölcsönzött festmény. Rockwell egyébként
négy amerikai elnökről (Eisenhower, Kennedy, Johnson, Nixon) festett fehér házi megrendelésre portrét. Rockwell a fajsúlyos társadalmi kérdések mellett nem kevésbé könnyed művészetpszichológiai és -filozófiai témákkal is foglalkozott. Egyik leghíresebb festménye, amely 1960 februárjában jelent meg a Saturday Evening Postban, Triple Self-Portrait (Háromszoros önarckép) címen,
seregnyi kérdést vet fel az említett paradigmákban, és mindegyikre van is válasz, meg nincs is. Például, hogy a szájában és tükörképén lefelé lóg a pipája, és balra (a róla készült fényképek tanúsága szerint is), a készülőben lévő festménya-festményen viszont hetykén áll. Mégpedig jobbra. Vagy hogy a festmény-a-festményen vásznának a szélére ragasztott önarcképek közt (Dürer, Rembrandt, Picasso, van Gogh) mit keres az utóbbi. Illetve: a háttal ülő festő szemüvegben tanulmányozza tükörképét, a tükörből azonban egy vak ember szemüvege néz vissza
nivalót készítette, az lesz az utolsó kötelék, ami majd elszakad (breaking ties), amikor az elválást követően a vonaton még egyszer emlékeztetik a fiatalembert az otthonra: az otthoni ízek. Rockwell nem mindennapi érzékről és intelligenciáról tesz tanúbizonyságot, amikor szándékosan kihagyja az anyát a kompozícióból, mert az már hamisítatlan giccs lenne a könnyáradattal, zokogással és a szívettépő búcsúval. Nem. Ez férfias és szótlan búcsú. Rockwell érzékeny adagolással mutatja be az ellentétes érzelmek hullámzását az ábrázolt alakok testtartásával, arckifejezésével, ruhájuk színével. Az apa szájában a cigaretta, zsebéből a kulcstartó fityegője lóg, lefelé. Fia zakójának szivarzsebéből a vonatjegy ágaskodik, felfelé. A képkivágással is nagyon zártan komponált helyszínen kamaradarab játszódik le: ami az egyik szereplő számára élethelyzete megoldásának reménye, az a másiknak lelki dráma. Egyikük szabadul, másikuk a saját életének rabja címe Breaking Home Ties, magyarra talán Elszaka- marad. Még az előtér a legtágasabb. A két ember foglalja el a középteret, a hátteret pedig kegyetdás címen fordíthatnánk a legkifejezőbben. Így len szűkszavúsággal zárja le a kiszolgált autó, rögtön érthetőbb a szituáció. Az isten háta mömelynek divatjamúlt fellépőjén ülnek. A motorgötti farmról városba indul a fiú, tanulni, mégpedig az állami egyetemre (State University). Annak háztető mögötti térnek sincs távlata, a keskeny háromszögben semmit sem látni. Arrafelé semrendje és módja szerint kiöltözött az útra, ahogy milyen lehetőség sincs. Az előtér felé még csakaz isten háta mögötti farmon vélekednek az épcsak lenne, hiszen ott látható a remény apró kis pen érvényes divatos ruháról. Fog majd szenvillanása: a félméternyi sín. vedni eleget, amikor kevésbé istenhátamögötti helyekről érkezett kollégiumi és egyetemi társai Amit az apa e pillanatban átél, arról a fia nem gúnyolják érte. Láthatóan még sejtése sincs erről, vesz tudomást. Láthatóan már abban a világban türelmetlen várakozással lesi a vonatot, amely él, ahová igyekszik. Őt most más érzések töltik hamarosan elviszi abból a porfészekből, ahol edel, a fejében más gondolatok rajzanak, és ez így dig élt, és amelynek még egy vasútállomása sincs, helyes. Ez az élet rendje. Mint ahogy az is, hogy csak egy feltételes megálló a préri közepén, ahol majd harminc év múlva ő fog akkor így ülni, (mert persze bakter sincs) a felszállni óhajtók adamikor az ő gyerekei hagyják el az otthonukat, hatnak jelzést a mozdonyvezetőnek - nappal a pihogy saját életüket kezdjék, éljék. Akkor talán ros zászlócskával, sötétben lámpással. És nézzük majd megérti, hogy búcsúzáskor miért nem csak meg, mi is az a deszka, amin ülnek? szólt hozzá az apja egy árva szót sem. Az bizony nem más, mint a jó öreg Ford, Elkészülte után hat évvel Rockwell egyik amely legalább 20-25 éves, és ugyanúgy kikollégája, Don Trachte vette meg 900 dollárért a festményt, amely haláláig az ő tulajdonában szolgálta a gazdáit, mint a fiú balján búslakodó maradt. A temetését követő évben a Sotheby's kutya. Az nem a fiú kezében tartott útravalót, az amerikai hamuba sült pogácsát szaglássza, New York-i árverésén tűnt fel, ahol hosszú licitverseny végén 15 416 000 dollárért kelt el. hanem búcsúzik kisebb gazdájától. Kerek a család, még az is ott van, akit nem látunk. A fehér szalvétába tekert falatok szólnak arról, aki az enKenessei András
ránk (és őrá), a festmény-a-festményen viszont nem visel szemüveget. Olvasatomban mindez arra mutat, hogy Rockwell gondolkodása mindig is komoly és alapos volt, akkor is, amikor a legszélesebb közönségigényt szolgálta ki. Műveltsége és intelligenciája magasan meghaladta azt a színvonalat, amelyet tőle elvártak és megszoktak (mind a lapok szerkesztői, mind pedig közönsége). Aztán, amikor végre megengedhette magának egzisztenciálisan és társadalmilag is, hogy megszabaduljon a kisvárosi kispolgár-attitűdtől, akkor mutatkozott meg a maga valódiságában, hogy a mindenki által csodált és nagyra tartott (még szigorú kritikusai által is elismert) kézügyessége mögött jelentős gondolati felkészültség áll. Mintha életműve dokumentum-bizonysága lenne Karinthy Frigyes Cirkusz című novellája művészi katarzisának. És most mindezek tudatában fussunk neki még egyszer a bevezetőben leírt képnek! Eredeti
Egy ember életének legjobb éve újra és újra átélhető, de vajon meddig?
Roger Zelazny
EGY NAGYON JÓ ÉV
- Helló! A nő ránézett. A férfi vöröses hajú harmincas volt, kissé darabos, de jól ápolt és nagyon jól öltözött Mosolygott. - Elnézést, ismerjük egymást? A férfi a fejét rázta. - Még nem. Bradley a nevem. Brad Dent. - Nos... Mit tehetek önért, Mr. Dent? - Azt hiszem, szerelmes leszek magába. Persze, ehhez szükség lesz az ön együttműködésére is. Megkérdezhetem, mikor végez a munkájával? -Komolyan beszél? - Igen. A nő lenézett a pultra, figyelte, amint ujjai idegesen dobolnak az üvegen. Leállította őket, és visszanézett a férfira. Az még mindig mosolygott. - Húsz perc múlva zárunk - mondta a nő hirtelen. Félóra múlva kinn leszek. - Van kedve? A nő is elmosolyodott. - A nevem Marcia. - Örvendek.
A vacsoránál, egy olyan étteremben, amire magától sosem talált volna rá, a gyertyafénynél a férfit vizsgálgatta. A keze sima volt, közép-amerikai akcentussal beszélt. - Ismerősnek tűnt, amikor odajött hozzám. Láttam már valahol. Tényleg, most, hogy visszagondolok, azt hiszem, elment ma néhányszor a pultom előtt. - Valószínűleg - mondta Brad, és bort töltött a nőnek. - Mivel foglalkozik?
- Semmivel. A nő nevetett. - Ez nem hangzik túl érdekesnek. A férfi újra elmosolyodott. - Úgy értem, elhatároztam, hogy ezt az évet a szórakozásnak szentelem, és nem dolgozom. - Miért? - Mert megtehetem, és ez egy nagyon jó év. -Mitől olyan jó? Brad hátradőlt, s összefont ujjain keresztül nézte a nőt. - Nincs háború sehol - mondta nagy sokára. Nincs forradalom sem. Az ökonómia csodálatosan stabil. Az idő szép. - Felemelte poharát, és nagyot kortyolt. - Számos kitűnő évjáratú ital kapható. Játsszák az öszszes kedvenc filmemet és színdarabomat. A tudomány izgalmas dolgokkal foglalkozik... a gyógyászatban, az űrben. Egy halom nagyszerű könyv jelenik meg. Számos megnéznivaló akad, sok mindent lehet csinálni. Egy életbe is beletelne. - Megfogta a nő kezét. - És szerelmes vagyok - fejezte be. Marcia elpirult. -Alig ismer még... - ...És már alig várom, hogy... megismerhessem. - Ön olyan különös... - Sokszor fogunk még találkozni... - Tényleg kellemes évnek ígérkezik - mondta Marcia, és megszorította a férfi kezét.
Rendszeresen találkozgattak egy hónapig, aztán Marcia otthagyta a munkáját, és hozzá költözött. Éttermekbe jártak, sokat utaztak...
, ROGER ZELAZNY
Amerikai szerző, 1937-ben született. Huszonöt évesen kezdett publikálni, SF et és fantasyt vegye sen, de legtöbb rajongóját Amber című fantasysorozatának köszönhette. Háromszor nyerte el a Nebula díjat és hatszor a Hugót, utóbbit töb bek közt magyarul is olvasható regényével, A Fény Urával (1967). Nálunk megjelent még az első két Amber kötet, továbbá az Ellenfelek (1980) és jónéhány remekbe szabott SF novella. Irt együtt Philip K. Dickkel, Fred Saberhagennel és Robert Sheckleyvel, utolsó műve pedig egy posztumusz kö zös regény volt Alfred Besterrel. 1995 ben hunyt el.
Az év vége felé egy este Mauiban Marcia rádöbbent, hogy szerelmes Bradbe. - Brad - mondta szorosan átölelve -, tavasszal ez az egész még csak játéknak tűnt... -És most? - Most már más. - Örvendek.
Szilveszterkor a férfi kedvenc éttermében vacsoráztak, a Chinatownban. Marcia előrehajolt a rizses csirke fölött. - Az a férfi - suttogta - a sarokasztalnál, jobbra... - Igen? - Pont úgy néz ki, mint te. Brad arra pillantott, és bólintott. -Igen. - Tudod, még mindig nem ismerlek eléggé. - De egyre jobban megismerjük egymást. - Igen, ez igaz, de... Brad, az az ember, aki kifelé jön az illemhelyről... Brad odafordult. - Ő is úgy néz ki, mint te. -Úgy van. - Furcsa... Úgy értem, még azt sem tudom, honnan van pénzed. - A családomtól. Mindig volt bőven. Marcia bólintott. - Értem... Még kettő! Azok az emberek, akik most jöttek be! - Igen. Ők is úgy néznek ki, mint én. Marcia a fejét ingatta. - Akkor igazából sohasem kellett dolgoznod? - Ellenkezőleg. Tudós vagyok. Fogadjunk, hogy bármikor elnyerhetném a Nobel-díjat!
A nő épp édességet és savanyúságot szedett, amikor a keze megállt a levegőben, szeme tágra nyílt, fejét újra elfordította. - Brad, ez több mint véletlen. Még egy jött belőled! - Igen - felelte Brad. - Szilveszterkor mindig itt vacsorázom. Marcia letette a villáját. Elsápadt. - Biológus vagy... ugye? És klónoztad magad? Lehet, hogy nem is te vagy az eredeti? A férfi halkan felnevetett. - Nem, én fizikus vagyok. És nem vagyok klón. Ez egy nagyon jó év volt, igaz? Marcia gyengéden elmosolyodott. Bólintott. - De még milyen jó. Azt mondtad, szilveszterkor mindig itt vacsorázol? - Igen. Ugyanakkor a szilveszterkor. Most - Időutazás? - Igen. - Miért? - Ez egy olyan jó év, hogy én ezt akarom megélni újra, újra és újra... egész életemben. Két pár lépett be az étterembe. A nő hátranézett. - Azok ott mi vagyunk! - mondta. - És a második pár... valamivel idősebb... de ők is mi vagyunk! - Igazad van. Itt láttalak meg először. Azután meg kellett találnom. Olyan boldognak látszottunk. - Miért nem találkoztunk még velük ezelőtt? - Van egy naptáram. Mindig más helyekre járunk. Kivéve szilveszterkor... Marcia beharapta alsó ajkát a fogaival. - Miért.., miért ismétled állandóan? - kérdezte végül. - Ez egy annyira jó év. - De mi következik utána? A férfi vállat vont - Ne engem kérdezz! Elfordult, és egy idősebb párra mosolygott, akik biccentettek feléjük. - Azt hiszem, idejönnek. Talán meghívhatjuk őket egy italra. Hát nem kedves? Nemes István fordítása
Díjátadó, élménybeszámoló
ÉS PROGRAMAJÁNLÓ
A
NYÁR I HOLTSZEZON után újra pezseg a hazai közösségi élet, nézzük hát, mi az, ami történt, és mi az, ami még várhat
ránk! Lapunk tudományos szerkesztője, Kovács „Tücsi" Mihály jó példája lehet a kapcsolatfelvételnek, hiszen fotós, videós és gasztroblogjával többezres visszatérő vendégkört alakított ki. Az idei Goldenblogon - mely immár a kilencedik hazai blogverseny a HVG rendezésében - PopArt kategóriában száznyolcvanhárom induló közül a Toochee blogzin igen hamar átvette a vezetést, majd az utolsó percig feszült, szoros verseny után első helyezést ért el a közönségszavazáson. A nyilvános eredményhirdetés szeptember 12-én volt a Grundon, ahol a szakmai és a közönségdíjas bloggerek átvehették 3D-nyomtatással készült díjaikat. Szeptember 13-án rendezték meg több budapesti és vidéki könyváruházban az Olvasás Éjszakáját. A Galaktika szerkesztősége is képviseltette magát
a programokon, a Rákóczi úti Fókusz Könyváruház emeletén beszélgetett Képes Gábor moderálásával Vancsó Éva és Kollárik Péter műfordító, valamint Németh Attila, lapunk felelős szerkesztője. A beszélgetés témája az SF és a vizuális média kapcsolata volt, különös tekintettel az 50 éves Ki vagy, doki?/Doctor Whro-sorozatra és a 80 éves klasszikus King Kongra, melyekről november és december hónapokban a Galaktika XL is megemlékezik. Új évadot nyitott a Magyar írószövetség SF Szakosztálya szeptember 18-án a Bajza utcai székházban. Az Utópia-előadások folytatásaként George Orwell 1984 című regénye kapcsán kisebbfajta történelmi és irodalomtörténeti kalandtúrán vehettünk részt Pintér Károly jóvoltából. Nemcsak Orwell személyes fejlődéstörténetének korszakairól kaptunk áttekintést, de arról is, hogy az 1984 hogyan hatott az akkori irodalmi körökre és a társadalomra, utórezgései hogyan s miként nyilvánulnak meg napjaink SF-irodalmában illetve az ilyen típusú filmekben. A szakosztály minden hónap harmadik szerdáján tart nyilvános előadást, a programokról előzetesen a következő információk ismertethetők: - Októberben BotondBolics György születésének századik évfordulójára emlékezünk. - Novemberben az SF szűrőjén keresztül körülnézünk a 70-80-as években. - Decemberben az idei év második felének SFtermését vesszük lajstromba és talán górcső alá. Kovács Rhewa Andrea
EGY FANTASZTIKUS EMBER Gross Péter emlékére
M
AGYARORSZÁGON egyetlen képregénybibliográfia jelent meg, az is még 1987ben Sci-fi képregények bibliográfiája címen. A tematikus (sok egyéb közt a galaktikás megjelenéseket is tartalmazó) kiadvány szerkesztőjét Gross Péternek hívták, aki hazánk egyik legismertebb scifi-gyűjtője és hatalmas lexikális tudású szakértője volt. A bibliográfia készítőinek munkatársai között az én nevem mellett Majoros Pál és Werk Tibor neve is szerepelt. És hogy mikor találkoztam először Gross Péterrel? A nyolcvanas évek közepén sokat jártam a Kazinczy utcába, a Tóth Andris-féle magán-antikváriumba. Akkoriban még a fantasztikus könyveket is gyűjtöttem. - Itt van az az ember, aki a legtöbbet tudja a képregényekről! - mondta a tulaj, és a bolt hátsó traktusa felé bökött. - Ezt erősen kétlem! - válaszoltam neki, mivel ezt a műfajt én már hétéves korom óta műveltem. Péter nevét már régebbről ismertem, mert tevékenyen részt vett az 1979-ben Miskolcon megjelent, és a gyűjtők által csak „miskolci biblió"-nak becézett Tudományos-fantasztikus, utópisztikus fantasztikus müvek bibliográfiájának adatgyűjtésében. A legtöbb információt az ő katalóguscédulái tartalmazták. Az 1994-es oroszlányi képregényfesztiválon határoztuk el, hogy a hazai képregénykiadás fellendítése érdekében megalapítjuk a Comixpack Bt.-t. Fazekas Attila képregénymagazinjának, a Botondnak folytattuk volna negyedévenkénti kiadását, melyben magyar grafikusok által rajzolt képregényeket, illetve az ezekről szóló közérdekű információkat kívántunk volna közölni. „Kiadványunk a kamaszkorú, illetve az érettebb képregényolvasó korosztályhoz szól. Ezek az olvasók már kinőttek a Disney-figurák és az amerikai szuperhősök giccsvilágából, viszont felnőtteknek szóló, igényes képregényekhez nem tudnak hozzájutni" - írtuk a fülszövegben, melyet a postai terjesztéshez mellékelni kellett. Sajnos a képregénykiadáshoz is ugyanaz a három, „p"
betűvel kezdődő dolog szükségeltetik, mint a háborúhoz, így a bété egyetlen percig sem üzemelt. Még a Kalóz névre keresztelt kalózkiadvány-sorozatunk 0. számának kikiáltott Profil magazint is alig tudtuk önerőből megjelentetni. Krisztus előtt és Krisztus után, szoktuk mondani az általános kormeghatározásnál, pedig lassan célszerűbb lenni áttérni az Internet előtt és az Internet után kifejezésekre. Aki nincs rajta a világhálón, az nem is létezik! Gross Péter nevére rákeresve azt tapasztalhatjuk, hogy csak az Országos Széchényi Könyvtár katalógusa őrzi sci-fi képregényekből összeállított bibliográfiájának adatait. 2002 végén Pétert gyógyíthatatlan betegség támadta meg, mely fél év alatt végzett vele. 2003 nyarán temettük. 47 éves volt. Hatalmas gyűjteménye semmivé lett, szétszóródott úgy, ahogy maga is a Kozma utcai Újköztemető szóróparcellájában. Sic transit gloria mundi! Kiss Ferenc
Egy farkast üldözőbe vesznek... a hajtóvadászat során feltárul egy átváltozás története...
Harry Turtledove
NEM MINDEGYIK FARKAS Kölni érsekség, 1176
T
ELIHOLD CSÜNGÖTT a felhőtlen, sötét
égen. Dieter száguldott Köln utcáin át. Sár fröccsent mancsa nesztelen léptei alatt, fölcsapódott, és nagy göröngyökben tapadt farka csapzott szőrzetéhez. Dieter élesen elkanyarodott, és végigiramlott egy keskeny, bűzölgő sikátoron. Túlságosan is közel mögötte, valaki fölkiáltott: - Ott megy! Arra! - Vagy húsz ember vadászott rá, talán több is. Hangos, izgatott kiáltozásuk Dietert a farkasok csaholására emlékeztette. Ha a saját, megszokott testében lett volna, talán nevetett vagy sírt volna, esetleg mindkettőt egyszerre. A farkasalakban, amit viselt, csak nyüszíteni tudott. Megpróbált gyorsabban futni. A sikátor bejáratánál fáklyák jelentek meg, s pislákoló fénnyel bevilágították annak egész hoszszát. Dieter szeme ezt csak úgy érzékelte, mint világosabb szürkeséget. Egy fuvallatnyi szellő elvitte hozzá a fáklyafüst és az üldözői szagát. Szagolhatta az emberek félelmét és elszántságát. Az emberek mit sem tudtak azokról a csodálatos dolgokról, amelyeket az orra árult el neki, éppúgy nem, ahogy egy süket sem képes követni a minnesanger énekét. De a látásuk most élesebb volt, mint az övé; sokan voltak, és képesek tervek kovácsolására. Újabb kiáltások harsantak föl: - Ott van!
- Merre fordult be? - Balra! - Dehogy, jobbra, te idióta! - Igen, jobbra! fin is láttam! - Klaus, Joachim és Hans, eridjetek a szabók utcáján föl és sebesen! Ne hagyjátok, hogy az átkozott fenevad átjusson arrafelé! És még egy kiáltás, újra meg újra: - Öljük meg a vérfarkast! Nem az én hibám, szerette volna Dieter elmagyarázni. Én nem ártok. De amikor kinyitotta farkasszáját, csak egy farkas üvöltése jött elő. És az a farkasszáj, ezt nem tagadhatta, tele van farkasfoggal. Érezte őket, a fűrészes élük a nyelvével, ami kilógott féloldalt a szájából, miközben magába lihegte a levegőt, amire szüksége volt, hogy fusson és fusson és fusson. A farkashús burkában azonban megőrizte azt az értelmet, amivel fiúként bírt. Ha a szabók utcája még nincs elzárva, akkor még talán elmenekülhet a sarkában loholó falkától (Igen, ez a jó szó, gondolta). Már túl késő, túl késő - hallotta, ahogy Klaus, Joachim és Hans előtte érnek a sarokra. Mindegyiküknél volt fáklya; ketten husángot is szorongattak, és a harmadik egy favágófejszét. Ide-oda nézegettek. Az jó, gondolta Dieter. Nem tudják, hogy a közelükben van. Rájuk ugrott. Elvégre csak hárman vannak, nem húszan.
Ketten úgy visítottak, mint az elkárhozott lelkek, és elinaltak. A harmadikba viszont több bátorság szorult. A furkósbot nagyot puffant Dieter bordáin. Kín lobbant, aztán elenyészett. Dieter húsa természetellenes gyorsasággal gyógyult. Ha azonban a férfinek lett volna annyi esze, hogy a fáklyát lendítse, akkor komoly sérülést okozhatott volna. Dieter nem adott lehetőséget arra, hogy ez eszébe jusson. Rettentően vicsorgott, és elnyargalt mellette. Megint üldözői elé került. De nem szabadult meg tőlük, ahogy korábban remélte. A bátor férfiú ordítva utána csörtetett. Az üvöltése meg a visítások, amelyeket a másik kettő adott ki, bizonyosan ide fogják vonzani a csőcselék többi tagját. Dieter nem vágyott másra, csak egy helyre, ahol békén ellehet, amíg kivárja a reggelt. Tudta, hogy amint vége az éjszakának, megint önmaga lesz: tizenhárom éves árva, megtéve minden tőle telhetőt, hogy megélhessen, alkalmi munkákat végezve a takácsoknak és tímároknak, zománcozóknak és kovácsoknak. Négy hónapja volt, hogy először rátört az átváltozás? Nem sokkal azelőtt más változások is elkezdődtek. A hangja mutálni kezdett és elmélyült. Finom, pihés legénytoll jelent meg az arcán. A másod- és harmadkézből származó tunikák és nadrágok, amelyeket viselt, hirtelen feszültek rajta, és csupaszon hagyták a csuklóját meg a bokáját. Minden legény, akit ismert, átment ezeken a változásokon. De nem minden legény, akit ismert, változott farkassá teliholdkor. Az első alkalommal, amikor megesett, szerencsére egymaga volt. Még azután, hogy kiküzdötte magát a ruháiból, melyek nem illettek többé új alakjára, sem fogta föl teljesen, hogy ő most micsoda. Addig nem is kezdte megérteni, amíg napkeltekor vissza nem változott, és meg nem látta a farkasnyomokat az üres istálló földjén, ahol az éjszakát töltötte. És a megértéssel együtt érkezett a félelem. A következő teliholdas éjszakán meg a rá következőn elhagyatott helyeket keresett föl, hogy ott végigvárja az átváltozást. Amíg farkas volt, nem érzett késztetést, hogy kitépje minden szeme elé kerülő ember és állat torkát: azon túl,
hogy egyszer ellopott egy tábla szalonnát, éhen maradt azokon az éjszakákon, amikor a változás lecsapott rá. Ám nem voltak illúziói afelől, hogy a város népe ezt elhinné. Ezúttal is próbált elrejtőzni. De az az ostoba, kövér kardkovács későig ott tartotta dolgozni, és mikor a hold fölkelt, még mindig az utcán volt. Egy nő fölsikoltott. Dieter igazán nem tudta hibáztatni ezért. Ügy gondolta, ha ő látott volna az orra előtt valakit átváltozni fiúból farkassá, ő is sikoltott volna. És azóta egyfolytában tart a hajsza. - Öljük meg a vérfarkast! Kezdett nagyon belefáradni ebbe a kiáltásba. De attól, ami ezt követte, fölállt a szőr az egész hátán: - Igen, égessük el a régi piactéren a Nagy Szent Márton-templom előtt, ahogy a vajákossal tettük tavaly! Azt beszélték, hogy a tömeg zsúfolásig megtöltötte a teret. Dieter maga nem ment oda. Nem vette be a gyomra az ilyen látványosságokat. Ám azért nem menekült meg tőle teljesen, az égett hús bűze napokig megmaradt a templom előtt. Már akkoriban is jobban fölfigyelt a szagokra, mint a legtöbb ember. Nem csoda, gondolta. Elképzelte magát - akár farkas alakban, akár fiúként, nincs jelentősége - hozzákötözve a máglyához, amint kis, sárga lángok nyaldosnak át a rőzsén érzékeny húsa felé. Hátravetette a fejét, és elvonyította a félelem és kétségbeesés hosszas sirámát. Mögötte a kiáltások fölerősödtek. A kutyák őrjöngve ugattak. Fények jelentek meg az ablakokban, ahogy az emberek az ágy mellől fölkapták a lámpásokat vagy gyertyákat, hogy lássák, mi folyik. Dieter tudta, hogy némelyikük csatlakozni fog a hajszához. Csöndben kellett volna maradnia. De a megégetés puszta gondolata kiszakította belőle a jajszót. A nagy Istenre, nem fogják megégetni! A nagy Istenre! Remény szaladt rajta végig. Szédítő volt, olyannyira, hogy csaknem megbotlott egy rakás szemétben az utca szélén. Egy pap biztos le tudja venni róla ezt a rontást! Dieter ritkán ment templomba. Vasárnap, nem kevésbé, mint más napokon, azon kellett
>
aggódnia, hogy megtöltse a hasát - ha nem is teljesen, legalább jusson bele valami. De azt tudta, merre találja a templomokat a városban. Azokban rendszerint akadt munka - meg alamizsna. Ha a Nagy Szent Márton közelében lett volna, nem ment volna oda azok után a kiáltások után, hogy előtte égessék meg, nem. Ám a Nagy Szent Márton a Rajna közelében feküdt, távol az utcák ősrégi útvesztőjétől, ahol futott. Kölnnek ez a központi része, úgy hallotta, Róma legendás idejére nyúlik vissza. Rómáról nem tudott semmit, kivéve magát a nevet. Azt viszont tudta, hogy közel van a Szent Cecília-templomhoz. Ha a rá vadászó férfiak közül egyik sem vár rá ebben az utcában... Egyik sem várt. Dieter előbb jobbra, majd balra fordult. Ott magaslott a Szent Cecíliatemplom, kapuja kitárva a rászorulók előtt. Soha senki, gondolta Dieter, nem szorult rá annyira, mint én. Kínosan fölmászott a lépcsőn - a lépcsők nem négy-, hanem kétlábú lényeknek készültek -, és bement a templomba. Furcsának tűnt, és nem csak azért, mert csupán a szürke árnyalataiban látta. Most a szeme is sokkal közelebb volt a talajhoz. A padsorok erdőnek rémlettek körülötte. Fiú alakjában alig vette észre a tömjénfüstöt a levegőben. Az csak része volt annak, amilyen a templomok szaga. Farkasként azonban a mirha fanyarsága és a tömjén metszően fűszeres illata facsarta és csiklandozta az orrát. Levegő után kapkodott, majd tüsszentett: egyszer, kétszer, háromszor. A padsorok közti folyosón egy pap ballagott az oltár felé. Egy hosszú botot cipelt, a végén feszülettel. A prüszkölésekre meglepetten megpördült. - Egészséged... - kezdte, aztán rémülten elhallgatott, amikor meglátta, hogy ki - vagy inkább mi - tüsszögött. Dieter a pap felé ügetett. Kinyitotta a száját, hogy az áldását kérje. Ez rögtön el is árulta neki a terve gyönge pontját. Farkasként nem tudja elmondani az embereknek, mire van szüksége. A pap csak egy nagy, szőrös fenevadat látott maga felé rohanni, kitátott szájjal. - Lieber Gott'. - lihegte. Nem lévén más fegyver a keze ügyében, a botjával ütött a farkasra.
A feszület ezüstből készült. Az ütés annyira fájt Dieternek, mintha ember lett volna, és a fájdalom nem múlt. Fájdalmában és megdöbbenésében vonyítva megpördült, és farkát behúzva kimenekült a templomból. - Egy farkas! Egy farkas! - kiabálta mögötte a pap. Az üldözői közül egyik-másik épp közeledett a Szent Cecíliához. Ök ís ordítottak és mutogattak, amikor látták Dietert elfutni. Rohantak utána. Ádáz morgásától azonban kétszer is meggondolták, megközelítsék-e. Jóllehet megsérült, Dieter vadabbul cselekedett, és vadabbnak is hangzott, mint korábban. De az üldözők elvágták az új piactértől. Dieter mély torokhangon morgott. Olyan sok utca vezet el a térről, válogathatott volna a menekülési útvonalakban. Ehelyett űzői másfelé kényszerítették - és a pap lármájától csak még több ember fog a nyomába eredni. Máris hallott új hangokat, szimatolt új szagokat azok között, akik kergették. Már félúton járt az utcában, amikor az elkanyarodott, és föltárta előtte, hogy csak egyetlen kijárata van, ott, ahol eljött. A másik végét egy magas, elreteszelt, erős tölgyfadeszkákból ácsolt kapu zárta el. Dieter szűkölt és nyüszített. Csapdába esett. Túl késő, hogy most visszakanyarodjon; az üldözői eltorlaszolják a kiutat. Ezt ők is tudták. - Most elcsíptük! - kiáltotta az egyik. - Éjjel nem tud bejutni a zsidónegyedbe. Gyerünk! Dieter vicsorgott, ezúttal saját magára. Nem lett volna szabad elfelejtenie, hogy a zsidókat napnyugtától napkeltéig elzárják a város többi részétől. Az emberek gyorsan közeledtek. Nem tud közöttük visszajutni. Csak állt ott, lihegve. Egy része, az elfáradt része szeretett volna leheveredni és föladni. Aztán újra a lángokra gondolt. Nem, nem hagyhatja, hogy a vadászok elkapják. A kapu felé iramodott, és a magasba dobta magát. Úgy képzelte, könnyűszerrel átugrik a deszkák fölött, és könnyedén földet ér a túloldalon. A feje és a mellső lábai át is jutottak, úgy bizony, de a hasa nekicsapódott a kapunak, elég erősen ahhoz, hogy félig kinyomja belőle a szuszt. Egy pillanatig ott lógott, kábultan. A hátsó lába támaszték után kaparászott. A fa egyenetlen volt,
a körmei megkapaszkodtak. Némi bőrt és szőrt maga mögött hagyva, átkínlódta magát, és sziklakőként zuhant a földre. Méltóságon aluli vergődése miatt meglátták. - Ott ment át! - kiáltotta egy férfi a kapu túloldaláról. A fickó ököllel dörömbölt a deszkákon. - Hé, ti átkozott zsidók, kinyitni! Dieter elszáguldott. Most lesz ideje búvóhelyet keresni anélkül, hogy bármelyik üldözője észrevenné, amint fedezékbe vetődik. Nem lesz meg sokáig ez az esélye. Több ember döngette a kaput, az egyikük, úgy hangzott, hogy egy fejszével. - Kinyitni! - üvöltötték teli torokból. - Ti átkozott, ostoba zsidók, egy vérfarkas jár szabadon köztetek! Ha valamitől, ettől majd kinyílik a kapu, gondolta Dieter. Tudta, hogy ő maga sosem siet megcsinálni semmit azoknak, akik szidják és becsmérlik. Gyanította, hogy a zsidók ebben nem különböznek tőle, nem számít, hogy amúgy fura hitük van. De elszaladna, ha valaki azt kiabálná: - Tűz van, te ostoba! - A zsidók talán lenyelik a sértegetéseket annak érdekében, hogy kézre kerítsék. Befordult egy sarkon, és csaknem nekiment egy öregembernek, aki bozontos szakállt és a bokájánál csattogó, hosszú fekete köntöst viselt. Egymásra meredve, mindketten megtorpantak. Az öreg zsidó nem futott el sikítva, ahogy oly sokan tették korábban. Dieter mögött fölerősödött a lármázás. Vagy odaért valaki, hogy kinyissa a kaput, vagy azok, akik rá vadásznak, hamarosan be fogják törni. A mozdulatlan élőkép, amely markában tartotta Dietert és az öreget, nem folytatódhatott a csőstül röpködő „Vérfarkas!"-kiáltások miatt. Dieter már azon volt, hogy elszalad, amikor az öreg zsidó megszólalt: - Gyorsan gyere velem! - Kinyitott egy ajtót, és sürgetően intett. Dieter habozott. Az összes vad farkasösztön föllázadt benne az ellen, hogy megbízzon bármely emberben. A fiúnak, aki úgyszintén benne rejlett, gondot okozott, hogy elhiggye, bárki segíteni akarna rajta jelen állapotában. De az öregember nem tudta, hogy jönni fog. Nem
>
eKönyv A digitális olvasás forradalma
Kurt Vonnegut életműve új sorozatban kerül az olvasók elé, ezúttal ekönyvben is! www.ekonyv.hu
, HARRY TURTLEDOVE
Amerikai író, 1949 ben született. Történelmet hallgatott, abból szerezte doktori címét is. Amikor fantasztikus regényeket, novellá kat kezdett írni, először álneveket használt. Gyakran csillogtatja műveiben széles körű tör ténelmi ismereteit, előszeretettel alkotva bo nyolult alternatív forgatókönyveket világunk múltjának alakulására. Amerika egyik legked veltebb SF írója, munkásságával a neten kü lön wiki foglalkozik. Magyarul eddig csupán három novellája jelent meg a Galaktikában, legutóbb az Eric G. Iverson néven, akko ri feleségével közösen írt „Halál Vesunnában" (251. szám).
várhat rá csapda abban a házban. És még ha valamiképpen várna is, mit tehetne egy törékeny, ősz szakállú vénember egy farkas ellen, egy alakváltó vérfarkasról nem is beszélve? A nyikorogva nyíló kapu hangja eldöntötte a kérdést. Az üldözői bent vannak a zsidónegyedben, és valószínűleg a zsidók is hajszolni fogják. Mindenki ellene van, kivéve ezt az öregembert. Ügy ragadta meg a lehetőséget, ahogy egy fuldokló kap egy fatuskó után. Berontott. Az öregember becsukta maguk mögött az ajtót. - Eridj be az alá az asztal alá! - mondta. Amikor Dieter úgy tett, az öreg ráborított egy terítőt az asztalra, ami minden oldalon lelógott egész a földig. Aztán meggyújtott két gyertyát egy kis szénserpenyőről, és az asztalra tette őket. Dieter világa, az a kis kocka, amelyet látott belőle, feketéből szürke lett. Az öregember még pár percig sürgölődött, aztán leült. A térde hozzáért az asztalterítőhöz. - Most pedig várunk - jegyezte meg. Dieter halkan nyüszített, hogy jelezze, hallotta a szavait. Nem kellett soká várniuk. Kopogtak az ajtón. - Avram, itt vagy? - kérdezte egy férfi. - Hol másutt lennék, amikor égnek a gyertyák? - kérdezett vissza az öreg zsidó. - Későre jár, Dávid. Miért jöttél ide az ostoba kérdéseiddel? - Avram, lennél szíves kinyitni az ajtót? kérte a másik férfi. - Néhány jóember a kapun túlról itt van velem. Azt mondják, amit keresnek, az egy... egy farkas.
A zsámoly nyikorgott, amikor Avram fölállt. Dieter hallotta, ahogy az öreg kinyitja az ajtót. - Egy farkas? Kölnben? - Azt mondják - válaszolta Dávid. - Ügy tűnt, nagyon sürgős nekik... okosabbnak véltük beengedni őket függetlenül az időponttól. - Ez az a felfordulás, amit hallottam? - Avram mogorvának és rosszallónak tűnt. - Elég hangos volt ahhoz, hogy megzavarja a tanulmányaimat. - Hát ez szomorú, vén zsidó. - Dieter megborzongott az új hang hallatán, ami ahhoz a férfihoz tartozott, akinek volt mersze megütni őt a furkósbotjával. - Amikor egy vérfarkas jár-kel a városban, nem érdekel minket, mit zavarunk meg, hogy rábukkanjunk. A többiek egyetértő kiáltásokban törtek ki. - Nos, nem láttam farkasokat, sem vérest, sem másfélét, uraim. Napnyugta óta a könyveimet bújom. Visszatérhetek hozzájuk? - Napnyugta óta, azt mondod? Akkor miért olyan hosszúak még a gyertyáid? - Dieternek össze kellett szorítania az állkapcsát, hogy ne nyüszítsen rettegésében. Nem elég, hogy üldözője bátor ember, de nem esett a feje lágyára sem. Avram csak vállat vont, Dieter hallotta köntöse susogását. - Mert a legutolsó pár nem sokkal ezelőtt kilobbant, és akkor gyújtottam meg ezeket. Mi másért? - Hrmmp. Azt mondod, nem láttál vagy hallottál semmi megszokottól eltérőt? - Addig nem, míg nem jöttetek - felelte Avram csípősen. - Ügyelj a szádra, zsidó, mert különben nézheted, ahogy a még megmaradt pár fogad a sárba hull! - De ezután a férfi visszafordult bajtársaihoz. - Ha ez a vén gazember itt volt egész éjjel, akkor az átkozott fenevad nem surranhatott be. Gyerünk a szomszéd házba! - Dieter hallotta, ahogy eldübörögnek. Avram becsukta az ajtót, és visszaballagott az asztalhoz. Nem vette le a terítőt. Nagyon halkan így szólt: - Lent maradok olvasni, míg ezek a gyertyák le nem égnek. Addig ne gyere kü Hagyok neked egy tál vizet. Azt hiszem, okosabban teszed, ha itt töltöd az éjszakát. Reggel, a rendes alakodban könnyebben visszatérhetsz a dolgaidhoz.
Dieter azt kívánta, bárcsak tudna szavakkal válaszolni. A farkát a padlóhoz verte. Avram dörmögött. Az öreg zsidó leült, elkezdett lapozni, és néha-néha magában motyogott. Amikor az egyik gyertya kialudt, fölkelt. Ahogy ígérte, vizet töltött egy kancsóból, és letette az asztal mellé. Elfújta a másik gyertyát. - Aludj jól, farkas! - mondta. Azzal fölment a lépcsőn a sötétben. Annak ellenére, hogy most senki sem láthatta, Dieter még sokáig nem jött elő. Amikor végül megtette, a fejét a tál fölé hajtotta, és szárazra lefetyelte, aztán a nyelvével leszürcsölte a csöppeket az álláról meg a bajszáról. A meneküléstől kiszárad az ember torka. Visszament az asztal alá aludni. Ha kivilágosodna, mielőtt visszaváltozik önmagává, vágyott a terítő adta menedékre. Arra ébredt, hogy egyik lába belerúg az asztal lábába. Az egyik lába... Szőrtelen, karomtalan, öt lábujjai, mind egy sorban. Piszkos volt, de a piszok alatt rózsaszín. Képes volt látni, hogy rózsaszín. - Dieter vagyok - suttogta. A szája szavakat formált. Megint fiú volt. Kimászott az asztal alól, és fölállt. Rádöbbent, hogy mezítelen, és látta, hogy a hasán van egy kis sebhely, ami korábban nem volt ott: úgy vélte, emlékeztető a vergődésére a kapu tetején. Köntöst csinált a terítőből. Épp csak magára kanyarította, amikor a vén Avram lejött a lépcsőn. - Szóval így nézel ki, he? - jegyezte meg az öreg zsidó. Odaadott Dieternek egy nyaláb ruhát. - Tessék! Vedd föl ezeket! Alighanem különösen néznél ki, ha asztalneműben mutatkoznál az utcán. A ruhák nem voltak újak, de annál jobbak, mint amiket Dieter szokott hordani. Egész jól illettek rá. Miközben öltözött, Avram sajtot meg kenyeret szelt neki reggelire. A fiú nem is tudta, mennyire éhes volt, míg meg nem látta, hogy már föl is falta az egészet, mielőtt Avram a maga kisebb porciójának a feléig jutott. - Kérsz még? - kérdezte Avram. - Köszönöm, nem. - Dieter elnémult. - Köszönöm - mondta aztán újra, egész más hangnemben.
Az öreg zsidó barátságtalanul biccentett. - Most már biztonságos kell, hogy legyen a visszatérés a te városrészedbe, fiam. - Igen. - Dieter elindult az ajtó felé, aztán megtorpant. Visszafordult Avramhoz. - Kérdezhetek valamit? - Kérdezz! - felelte Avram sajttal és kenyérrel teli szájjal. - Miért mentettél meg? - tört ki Dieterből. Úgy értem... mindenki más, aki meglátott, első pillantásra meg akart ölni. Mitől vagy annyira más a többiekhez képest? Avram olyan sokáig ült némán a zsámolyán, hogy Dieter eltöprengett, vajon nem sértette-e meg valamiképp. Végül az öreg zsidó nehézkesen megszólalt: - Van egy dolog, amire mindig emlékezned kellene... nem te vagy az egyetlen, akit valaha végigüldöztek Köln utcáin. Dieter ezen elgondolkozott. Korábban ezt nem tette. A csőcseléknek áldozatul eső zsidók számára csak a városi élet részét jelentették, mint a második emeleti ablakokból az utcára ürített éjjeliedények vagy négyévente az éhínség. De a zsidók, ébredt rá, talán nem így látják. És valóban, Avram folytatta, legalább annyira önmagának, mint Dieternek: - Nem, fiam, és bizony nem mindegyik farkas szaladgál négy lábon. Ha engem kérdezel, a kétlábúak rosszabbak. Óvakodj tőlük, és nem lesz semmi bajod! - Azzal kitárta az ajtót. Tegnap, ahogy kilépett a kora reggeli hűs, nyirkos levegőre, még fogalma sem lett volna róla, miről beszél az öreg zsidó. Most azonban tudja. Egy utolsó főhajtás után nekivágott az utcának. Találnia kell valami elvégzendő munkát, ha azt akarja, hogy ebédhez jusson. Sohár Anikó fordítása
Az ember kezdettől fogva tudásra vágyik... még akkor is, ha tudja, mihelyt elérte, unalom és melankólia várja...
Jack Vance
ZÖLD MÁGIA H oward Fair, miközben bácsikája, Gerald McIntyre hagyatékát bogarászta, rábukkant egy jókora kötetre, melyen ez állt:
MUNKAKÖNYV & NAPLÓ Kinyitni csak saját felelősségedre! Fair érdeklődve olvasta végig a naplót, dacára annak, hogy saját munkái jóformán köszönőviszonyban sem álltak Gerald McIntyre elképzeléseivel. „Hogy minden szabály az elemi mágián alapul, immár vitathatatlan" - írta McIntyre. „A fehér és a fekete mágia törvényszerűségeit alapul véve (lentebb részletezve) felvázoltam a bíbor mágia alapelveit, csakúgy, mint ennek egyenes következményét, a dinamikus nomizmust." Fair tovább olvasta, áttanulmányozta a precíz diagramokat, az ábrákat és a táblázatokat, a transzportációkat és transzformációkat, melyekkel Gerard McIntyre alátámasztotta szisztemológiáját. A technikai művészetek fejlődése olyannyira felgyorsult az utóbbi időben,
hogy McIntyre magyarázatai, melyek hatvan évvel ezelőtt még vitathatóak lettek volna, immár szájbarágósnak és túlmagyarázottnak hatottak. „A jóindulatú lények - angyalok, fehér tündék, vidorgok, sandestinek -, tipikusan a fehér ciklus teremtményei, míg a démonok, mágnerek, trollok és lidércek nyilvánvalóan a fekete mágiára hajlanak; ugyanúgy a bíbor és zöld tartománynak is megvannak a saját teremtményei, ám ezek se nem jók, se nem gonoszak, nagyjából úgy viszonyulnak a fekete és a fehér tartományokhoz, ahogy ezen utóbbi kettő a mi világunkhoz." Fair újraolvasta a passzust. „Zöld tartomány"? Gerald McIntyre már járt volna azokban a régiókban, melyekben még a modern tudósok sem? Újra átfutotta a naplót ebben a megvilágításban, és további utalásokra és hivatkozásokra bukkant. Egy kézzel írt széljegyzet különösen provokatívnak hatott: „Legutóbbi kutatásaimért, melyekről nem beszélhetek, halhatatlan jutalom vár rám a kitartásomért." A bejegyzés egy nappal Gerald McIntyre halála előtt, 1898. március 21-én történt, a tavasz első
napján. McIntyre csekély ideig élvezhette „halhatatlan jutalmát", bármiféle természetű volt is az. Fair tovább tanulmányozta a naplót, mely egykét megállapításában rálátást biztosított egy merőben új panorámára. McIntyre nem adott több támpontot, és Fair elhatározta, hogy alaposabb nyomozásba kezd. Elsö lépései rutinszerűek voltak. Végrehajtott két divinációt, átfutotta a standard indexeket, szószedeteket, kézi- és formuláskönyveket, megidézett egy démont, akitől korábban már elég sok tudást kicsikart: mindezeket eredmény nélkül. Nem talált közvetlen hivatkozást a bíboron túli tartományokra, a démon még a találgatást is megtagadta. Fairnek ez sem szegte kedvét, mi több, kíváncsiságának intenzitása még inkább növekedett. Újra végigolvasta a naplót, különös tekintettel a bíbor mágiára tett utalásokra, úgy okoskodva, hogy McIntyre, miközben a bíboron túli tartományokban tapogatózott, olyan módszerekre támaszkodhatott, melyekkel már korábban is kísérletezett. Színezőanyagokkal és ultraibolya fénnyel vizsgálta a lapokat, és sorra találta meg azokat a jól olvasható jegyzeteket, amiket McIntyre leírt, majd pedig kitörölt. Fair roppant izgalomba jött. Ezek a bejegyzések megerősítették, hogy jó nyomon jár, és abból, hogy ki tudta szűrni a zsákutcákat, sokat profitált. Olyannyira képbe került, hogy még a hét vége előtt meg tudott idézni egy tündemanót a zöld tartományból. Olyan volt, akár egy ember, zöld üvegszemmel, a haja helyén pedig friss eukaliptuszhajtásokkal. Hűvös udvariassággal üdvözölte Fairt, nem foglalt helyet, és elengedte a füle mellett a kávézásra invitálást. Fel-alá járkált a lakásban, és mértéktartó fensőbbséggel szemrevételezte Fair könyveit, majd beleegyezett, hogy válaszoljon megidézője kérdéseire. Fair engedélyt kért arra, hogy diktafont használhasson, és mivel a tündemanó rábólintott, Fair bekapcsolta a rögzítőt. (Amikor a későbbiekben megpróbálta visszajátszani az interjút, egyetlen szó sem hallatszott.) - A mágia miféle tartományai léteznek a zöldön túl? - kérdezte Fair.
- Erre nem adhatok korrekt választ - felelte a tündemanó -, mivel nem tudom. Még legalább kettő létezik, melyeket a nyersin és leprvány színnevekkel illetünk, és valószínűleg van még több is. Fair közelebb tolta a mikrofont a tündemanóhoz, hogy közvetlenül abba beszélhessen. - Milyen a zöld tartomány? - kérdezte. - Mik a fizikai jellemzői? A tündemanó eltöprengett ezen. Csillogó, gyöngyházfényű hártya kúszott át az arcán, mintegy a gondolatai árnyékaként. - Elég korlátozott a tudásom, hogy tisztában lehetnék az általad használt szó, a „fizikai" jelentésével. És a „jellemző"-nek is van egy szubjektív értelmezése, mely a másodperc éledésével és hanyatlásával együtt változik. - Bárhogy is - sürgette Fair -, írd le saját szavaiddal! - Nos... négy különböző régiónk van, melyek közül kettő közvetlenül az univerzum csontvázából rügyezett ki, tehát belőlük sarjadtak a többiek. Ezek egyike sűrített és ishthiálódott, de közismert tágas folttócsáiról, melyeket néha állomások szétzilálására használunk. Áttelepítettünk devonkori boszorkánylisztet a Földről, és néhány jégtüzet a Kárhozattól. Ott mászkálnak a huzalok között, amelyeket ördögszőrnek hívunk... - Folytatta még néhány percig, de Fair szinte semmit nem értett belőle. És úgy tűnt, mintha a kérdés, melyet azért tett fel, hogy megtörje a jeget, félreviheti az egész interjút. Megpróbálkozott valami mással. - Mármint „képesek vagyunk-e szabadon manipulálni a Föld fizikai kiterjedését"? - A tündemanó szórakozottnak tűnt. - Feltételezem, ezzel a tér, az összhang, a tömeg, az energia, a gondolat és az emlékezet különböző aspektusaira utalsz. - Pontosan. A tündemanó felhúzta egyik zöld, kukoricaselyem szemöldökét. - Hadd kérdezzem már meg, ti össze tudtok törni egy tojást bunkósbottal? Mert a válasz a komolyság hasonló szintjén leledzik. Fair számított bizonyos mértékű leereszkedésre és idegenkedésre, és nem sértődött meg. - Miként sajátíthatnám el ezen technikákat? - A szokványos módon: szorgalmas tanulással. - Á, valóban... de hol képezhetném magam? Ki tanítana?
>
A tündemanó könnyedén csettintett, és ujjai közül füstcsigák kanyarogtak a levegőbe. - Elintézhetném a dolgot, de mivel nem viseltetek irántad különösebb ellenszenvvel, semmi effélét nem teszek. És most mennem kell. - Hová mégy? - kérdezte Fair csodálkozva és vágyódva. - Veled tarthatok? A tündemanó válla fölött élénkzöld porfelleg örvénylett, miközben a fejét rázta. - Aligha éreznéd kényelmesnek. - Más emberek is bejárták már a mágia tartományait! - Igaz, a bácsikád, Gerald McIntyre, példának okáért. - Gerald bácsi elsajátította a zöld mágiát? - A képességei határáig. Nem lelte örömét a tanulásban. Jobban teszed, ha okulsz az ő tapasztalataiból, és változtatsz az ambícióidon! A tündemanó hátat fordított, és elsétált. Fair nézte, ahogy távolodik. A tündemanó látszólag már messze járt, de közben még a szoba faláig sem ért el. Nagyjából ötvenlépésnyi távolságból visszafordult, mintha meg akarna győződni arról, Fair nem követi-e, aztán oldalirányba lépett, és eltűnt. Fair első impulzusa az volt, hogy megfogadja a tanácsot, és korlátozza a kutatásait. Szakértő volt a fehér mágiában, és uralta a fekete művészetet is - néha megidézett egy démont, hogy felélénkítse társasági életét, mielőtt az dög unalomba fulladna -, de egyáltalán nem merült el a bíbor mágia, a Testet Öltött Gonoszság Szimbólumainak összes rejtelmében. Howard Fair hátat fordíthatott volna a zöld tartománynak, de három oka is volt rá, hogy ne tegye. Először is, a kinézete. Még középmagas sem volt, füstös képű, ritkás, fekete hajú, krumpliorrú, enyhén túlsúlyos. Nem nagyon izgatta a külseje, de tudta, hogy jócskán lehetne rajta javítani. Lelki szemeivel elképzelte ideális önmagát: tíz centivel magasabb, orra vékony és határozott, bőre tiszta, nem ilyen koszos árnyalatú. Megnyerő alak, de mégis felismerhetően Howard Fair. Vágyok a nők szerelmére, de anélkül, hogy ezt mágiával kellene kikényszerítenie. Sokszor vitt ágyba csodaszép, nedves ajkú, csillogó szemű lányokat; ám őket a bíbor mágia csábította el, nem pedig Ho-
ward Fair, és ő csekély örömöt talált az efféle hódításokban. Ez volt az első tényező, mely Howard Fairt a zöld tudomány felé fordította; a második a vágy egy hosszan tartó, talán örök időkig tartó életre; a harmadik pedig szimplán a tudásszomj. Gerald McIntyre halálának, megsemmisülésének, eltűnésének ténye - vagy bármi lett is vele - természetesen némi aggodalomra adott okot. Ha sikerült elérnie az áhított célt, miért halt meg oly hirtelen? Annyira csodás volt az a „halhatatlan jutalom", oly lenyűgöző, hogy az emberi elme képtelen volt elviselni? (Mert ez esetben a jutalom aligha jutalom.) Fair nem bírt uralkodni magán, és lassacskán visszatért a zöld mágia tanulmányozásához. Ahelyett, hogy ismét megidézte volna a tündemanót, akinek lekezelő viselkedését ingerlőnek találta, úgy döntött, indirekt módszerrel keresi a tudást, a technikai és kabalisztikus tudományok legfejlettebb eszközeinek alkalmazásával. Beszerzett egy hordozható televíziós kamerát, amit beépített a műszerkocsijába egy vevőegységgel együtt. Egy kora májusi hétfő éjszakán kikocsikázott egy elhagyatott temetőbe a fákkal borított dombok közé, és ott, a fogyó hold fényében elásta a kamerát a temető agyagjába, hogy csak a lencse kandikált elő a talajból. Egy hegyes égerfavesszővel robusztus formát rajzolt a földbe. A kameralencse volt az egyik szeme, egy szájjal előre a talajba taposott sörösüveg pedig a másik. Az éjszaka közepén, amikor a hold elrejtette képét egy vékony felhő mögött, Fair egyetlen szót karcolt a sötét homlokra, majd mormolni kezdte az aktiváló varázsigéket. A talaj remegett és nyögött, és a felegyenesedő gólem eltakarta a csillagokat. Az üvegszemek lebámultak a kicsike emberre, aki sérthetetlenül állt a pentagrammája közepén. - Beszélj! - harsogta Fair. - Enteresthes, Akmai Adonai! Bidemigir, Elohim, pa rahutti! Enteresthes, HVOI. Beszélj! - Adjál vissza földnek, adjál vissza agyagom csendes agyagnak, melyből felköltöttéi! - Előbb szolgálnod kell. A gólem meglódult, hogy eltapossa Fairt, ám a védelmező mágia nyilallása megállította.
- Szolgálat tétetik neked, ha szolgálatnak kell tétetnie. Fair merészen kilépett az ötszögből, kifeszített negyvenlépésnyi zöld szalagot az út mentén úgy, hogy éles V alakot formáljon, csúcsával előre. - Hatolj be a zöld mágia birodalmába! - utasította a szörnyet. - A szalag negyven mérföldre nyúlik be, menj el a végéig, fordulj meg, térj viszsza, aztán omolj vissza a földbe, melyből felköltöttelek! A gólem megfordult, megindult a zöld szalag mentén, és göröngyök hullottak szerte, ahogy a talaj remegett dübörgő léptei alatt. Fair nézte, ahogy a zömök alak távolodik, mind kisebbé válik, pedig a mágikus V csúcsának még a közelében sem járt. Ő visszatért a műszerkocsijába, ráhangolta a vevőt a gólem szemére, és a zöld tartomány fantasztikus tájait fürkészte. Két zöld elementál találkozott az ezüstös tájon. Zsáád és Sorsköd beszélgetésbe elegyedtek a földi szörnyetegről, mely negyven mérföld mélyen behatolt a Cil régióba, majd megfordult, visszafelé indult saját ösvényén, egyre szaporázva lépteit, míg végül már csoszogva rohant, göröngyös, felszántott sávot hagyva maga után a törékeny lepkeszárny-mozaikon. - Események, események, események! - boszszankodott Sorsköd. - Zsúfolódnak az időcsúszdán, kidudorítva a határokat. A pálya olyannyira elvékonyodik, akár a feszülő ín... De ez a mostani behatolás... - Elhallgatott egy töprengésnyi pillanatig, és ezüst felhők úsztak tova a feje fölött és a talpa alatt. - Tudomásod van róla, hogy beszélgettem Howard Fairrel - szögezte le Zsáád. - Megszállottan igyekszik menekülni világa mocskából, meggondolatlan cselekedetekre vetemedik. - Az a múltkori ember, Gerald Mylntyre a bácsikája volt - morgolódott Sorsköd. - Könyörgött, engedtünk neki; ahogy most talán Howard Fairnak is engednünk kell. Zsáád kelletlenül kinyitotta a kezét, smaragdszínű szikrák pattogtak belőle. - Nyomasztó események kívül-belül. Képtelen vagyok lépéseket tenni. - Én magam sem lennék a katasztrófa ügynöke.
Lényeg érkezett szárnycsapkodva lentről. - Zavar a spiráltornyok között! Üveg és fém alkotta hernyó érkezett csörögve, benézett elektromos szemével a Portinonba, és feltörte az Ártatlanság Tojását. Howard Fair a felelős. Zsáád és Sorsköd fancsali bosszúsággal konzultált egymással. - Na, jó, akkor mindketten megyünk, ily feladathoz két lélek szükséges. Átcsusszantak a Földre, és Howard Fairt egy koktélbár oldalsó bokszában találták. Felpillantott a két jövevényre, amikor egyikük megkérdezte: - Csatlakozhatunk? Fair szemügyre vette a két férfit. Mindketten konzervatív öltönyt viseltek, és karjukra terített kasmír felöltőt. Fair figyelmét nem kerülte el, hogy mindkettőjük bal hüvelykujján zölden fénylik a köröm. Udvariasan felállt. - Leülnének? A zöld tündemanók felakasztották a fogasra a felöltőjüket, aztán becsusszantak a fülkébe.
Fair egyikről a másikra nézett, aztán Zsáádhoz címezte szavait. - Nem téged faggattalak pár hete? Zsáád biccentett. - Nem fogadtad meg a tanácsomat. Fair vállat vont. - Arra kértél, maradjak tudatlan, törődjek bele az ostobaságba és a butaságba. - És miért ne lehetne így? - érdeklődött Zsáád kedvesen. - Primitív lény vagy egy primitív világban; még akkor is, ha ezer emberből talán ha egy lenne képes arra, amit te elértél. Fair egyetértően, visszafogottan mosolygott. - De a tudás további tudásra sarkall. Mi a baj a tudással? Sorsköd, a két tünde manó közül a vehemensebb, mérgesen felcsattant: - Mi a baj? Vegyük csak az agyagszörnyedet! Eltiport negyven mérföldnyi gyengédséget, tízmillió év eredményét. Vegyük a hernyótalpasodat! Kidöntötte tejből faragott oszlopainkat, álmodó tornyainkat, megsértette ideggombolyagainkat, melyek kiválasztják és szárnyra segítik Lényegeinket. - Rettenetesen sajnálom. Nem akartam ártani. A tündemanók bólogattak. - Ám sajnálkozásod nem jelent garanciát a továbbiakra. Fair a poharával játszadozott. Egy pincérnő jött az asztalhoz, és a tündemanókhoz címezte kérdését: - A két úr kér valamit? Zsáád egy pohár szódavizet rendelt, Sorsköd ugyancsak. Fair még egy whiskyt jéggel és szódával. - Mit remélsz ezektől a cselekedetektől? - tudakolta Sorsköd. - Pusztító behatolásból nem tanulsz semmit! Fair egyetértett. - Keveset tanultam. De csodás látvány tárult elém. Immár még buzgóbban vágyom a tanulásra. A zöld tündemanók mogorván bámultak a poharukban elpukkanó buborékokra. Zsáád végül nagyot sóhajtott. - Talán elkerülhető a gürcölés részedről és a háborgatás részünkről. Konkrétan miféle nyereséget vagy előnyt remélsz a zöld mágiától? Fair mosolyogva hátradőlt a piros műbőr bevonatú ülésen.
- Sok mindent. Hosszú életet... időjáró-képességet... minden részletre kiterjedő emlékezetet... élesebb érzékeket, rálátást az összes spektrumra. Megnyerő, vonzó külsőt, izmos, ifjú testet... Aztán ott vannak azok a képességek, melyek többékevésbé spekulatívak, mint például... - Ezeket a képességeket és jellemzőket - szakította félbe Zsáád -, megkaphatod tőlünk. Cserébe megesküszöl, hogy soha többé nem háborgatod a zöld tartományt. Te megúszol egy évszázadnyi kemény tanulást; minket pedig megkímélsz kellemetlen jelenlétedtől és az elkerülhetetlen tragédiától. - Tragédia? - tudakolta Fair csodálkozva. Miféle tragédia? Zsáád mély, rezonáns hangon válaszolt. - Te földi ember vagy. Céljaid nem a mi céljaink. A zöld mágia révén megismered céljainkat. Fair tűnődve szürcsölgette whiskyjét. - Nem értem, mi hátrány származna ebből. Szándékomban áll alávetni magam az oktatási szabályzatnak. Attól, hogy elsajátítom a zöld mágiát, még nem változom át másféle entitássá... vagy igen? - Nem. És éppen ez az alapvető tragédia. - Tiltott számunkra - fűzte hozzá Sorsköd bőszen - a gyengébb teremtmények bántalmazása, és ez a te szerencséd, mert elporlasztásod véget vethetne az összes bosszúságnak. Fair felnevetett. - Ismételten elnézést kérek a kellemetlenkedésemért. De bizonyára megértitek, milyen fontos ez nekem. - Akkor elfogadod az ajánlatunkat? - kérdezte Zsáád reménykedve. Fair a fejét rázta. - Hogyan is élhetnék örökös fiatalságban, végtelen ismeretek befogadására képesen, de kirekesztve abból a tudásból, melynek már látom a határait? Unatkoznék, nyugtalanság gyötörne, boldogtalan lennék. - Meglehet - felelte Zsáád. - De nem annyira unott, nyugtalan és boldogtalan, mintha megtanulnád a zöld mágiát. Fair mereven kihúzta magát. - Meg kell tanulnom a zöld mágiát. Ez olyan lehetőség, amiről csak egy lusta és tunya személy képes lemondani.
Zsáád sóhajtott. - A helyedben ugyanígy reagáltam volna. A tündemanók felkeltek. - Jöjj akkor! Tanítani fogunk. - De ne mondd, hogy nem figyelmeztettünk! fűzte hozzá Sorsköd. Telt-múlt az idő. A napfény elhalványult, az alkony sötétbe merült. Egy férfi lépkedett fel a lépcsőn, belépett Howard Fair lakrészébe. Magas volt, nem feltűnően izmos. Arca érzékeny, vonásai élesek és markánsak, bal hüvelykujjának körme zölden fénylett. Az idő a létfontosságú folyamatok függvénye. A földi emberek az óra járása révén érzékelték. Eszerint két óra telt el azóta, hogy Howard Fair távozott a zöld tündemanókkal a bárból. Howard Fair más kritériumok alapján fogta fel. Számára hétszáz év telt el, amióta a zöld tartományban élt, és szinte teljes agykapacitását kihasználva tanult. Csak az két évbe telt, mire áthangolta érzékeit az új körülményekhez. Idővel járni is megtanult az alapvető, háromdimenziós térben, és hozzászoktatta magát a negyedik dimenziós útlerövidítésekhez. Fokozatos alkalmazkodással a szemkötőt is eltávolíthatta a szeme elől anélkül, hogy a táj káprázatos, emberfeletti bonyolultsága végleg megvakította volna. Egy újabb évet azzal töltött, hogy elsajátította egy kódnyelv használatát - egy közbenső láncszemet a földi kiejtés és a zöld tartomány jelenlésmintái között, ahol száz jelpehely (gyorsan olvadó, színpompás pöttyök) állt össze kavargó örvénnyé. Ez idő alatt Howard Fair szeme és agya megváltozott, számos új szín érzékelésére vált képessé, melyek nélkül a jelentésmintákat nem tudta volna azonosítani. Ez volt a bevezetés. Negyven éven át tanulmányozta a jelpelyheket, melyekből legalább egymillió létezett. Újabb negyven év az alapfokú permutációkra és váltásokra, és még egyszer negyven a párhuzamos, csökkenő, szűkebb és tágabb jelentésekre; és ez idő alatt megismerkedett a mintaszórással és még kézenfekvőbb megnyilatkozásokkal is. Immár képes volt a tanulásra a kódnyelv használata nélkül is, és fejlődése még szembeszökőbbé vált. Újabb húsz év múltán már felismert bo-
>
STALKER
nyolultabb Lényegeket is, és megismerkedhetett egy még változatosabb programmal. Átlebegett a lepkeszárny-mozaikok mezeje fölött, melyen még ott éktelenkedtek góleme lábnyomai. Verejtékezett szégyenkezésében, mert immár felfogta, makacs önfejűségével micsoda károkat okozott. Így teltek az évek. Howard Fair annyi zöld mágiát tanult, amennyit csak be tudott fogadni az elméje. Felfedezte a zöld tartomány nagy részét, és oly sok szépséget talált, hogy már-már attól félt, szétrobban az agya. Belekóstolt, meghallgatta, megtapogatta, érzékelte, és érzékei mindegyike százszor élesebb volt, mint azelőtt. A táplálék ezerféle módon érkezett: rózsaszín tojásokból, melyek forró, édes gázt bocsátottak ki, bevonva ezzel az egész testét; vagy áthaladt egy csípős fémkristály-esőn; vagy épp egy megfelelő szimbólum tudatos szemléléséből, kontemplációjából. A Föld iránt érzett honvágy hol kifakult, hol felerősödött. Néha kibírhatatlanná vált, és ilyenkor képes lett volna feladni mindazt, amit már megtanult, és lemondani a jövőbe vetett reményeiről. Máskor pedig átjárta a zöld tartomány ragyogása, és ilyenkor úgy gondolt a távozásra, mint egyfajta halálra. Fokról fokra, szinte anélkül, hogy ezt felfogta volna, elsajátította a zöld mágiát. De az új készség nem töltötte el büszkeséggel: saját csetlés-botlásai és a tündemanók poétikus eleganciája között rettentő szakadék tátongott... és születéséből adódó kisebbrendűségét sokkal élesebben érezte, mint korábban. És ami még rosszabb, legbuzgóbb erőfeszítéseivel sem sikerült tökéletesíteni technikáját, és néha, miközben elnézegette egy-egy tündemanó improvizált örömjátékát, és összehasonlította azt saját erőlködésével, haszontalannak és reménytelennek érezte a küszködést. Minél tovább maradt a zöld tartományban, annál erősebben érzékelte alkalmatlanságát, és egyre inkább vágyódást érzett a földi körülmények iránt, ahol nem förmednek rá vulgárisan és durván minden egyes cselekedete után. Néha elnézegette a tündemanókat (saját, természetes, fátyolszerű formájukban), ahogy játszadoznak a gyöngyszirmok között, vagy villámgyors hangjegyekként suhannak tova a rózsaszín spiráler-
dőben. A kontraszt a kecsességük és az ő esetlen bukdácsolása között elviselhetetlennek tűnt, és ő inkább elfordult. Önbecsülése óráról órára zsugorodott, és ahelyett, hogy büszke lett volna arra, amit megtanult, mogorva sajgást érzett amiatt, ami nem ő volt, és amivé sosem válhat. Az első néhány száz évben lelkesen dolgozott a tudatlansága miatt, és még aztán is felszínen tartotta a remény. Ott-tartózkodása utolsó szakaszában már csak fogcsikorgató makacssággal űzte át magát azokon a gyakorlatokon, amelyeket immár gyermeteg erőfeszítésként látott. Aztán egy rettenetes, keserédes rohamot követően feladta. Megkereste Zsáádot, aki épp különféle mágiák csilingelő darabkáit fonta lánccá egy fényes, hosszú váz köré. Zsáád ünnepélyes udvariassággal fogadta őt, és Fair zaklatottan hozakodott elő a Lényegével. Zsáád viszonozta az üzenetet. - Felismerem kényelmetlenséged, és kiterjesztem reá együttérzésem. Legjobb, hogy visszatérsz otthonodba. Félretolta szövését, és átkísérte Fairt a megfelelő örvényeken. Útközben elhaladtak Sorsköd mellett. Egyetlen jelentésmag sem hullott közéjük, de Howard Fair úgy érezte, mintha gúnyos mellékízek rügyeznének elő. Howard Fair a lakásában üldögélt. A zöld tartománybeli tartózkodása alatt kiélesedett és megnövekedett érzékei révén szemlélte környezetét. Alig két órával ezelőtt, mármint földi idő szerint, nyugtatónak és stimulálónak találta; immár egyiknek sem. A könyvei: babonás, áltudományos, komolytalan marhaságok. Saját feljegyzései és naplói: szánalmas, infantilis firkálmányok. Gravitáció húzta le a lábát, mozdulni is alig bírt. Házának hitvány szerkezete, melyről ezelőtt tudomása sem volt, nyomasztóan hatott rá. Bárhová nézett, trehány rendetlenséget látott, primitív mocskot. Attól a gondolattól, hogy miféle élelmet kell mostantól fogyasztania, undor töltötte el. Kiment az utcára néző, kicsiny erkélyre. A levegő szerves anyagoktól bűzlött. Belátott az utca túloldalán lévő ablakokon embertársai hitvány életébe. Szomorkásan mosolygott. Próbálta felkészíteni magát ezekre a reakciókra, de most meglepődött
az intenzitásukon. Visszatért a lakásba. Újra hozzá kell szoktatnia magát a régi környezethez. És, végül is, van kárpótlás. A világ legkívánatosabb dolgai várnak rá. Howard Fair belevetette magát ezen örömök élvezetébe. Rengeteg drága bort, konyakot és likőrt benyakalt, pedig irritálták a szájpadlását. Az éhség úrrá lett émelygésén, és kényszerítette magát, hogy sült állati szöveteket és betegesen megnagyobbodott, növényi szaporítószerveket egyen. Erotikus kísérletekbe kezdett, de hamar rájött, hogy a szép nők nem sokban különböznek a csúnyáktól, és hogy nem érez túl sok kedvet a tisztátalan testi érintkezésekre. Könyvtárnyi mennyiségű értékes könyvel vásárolt, megvetően lapozgatta őket. Megpróbálta elszórakoztatni magát a régi varázslatokkal, nevetségeseknek tűntek. Egy hónapon át kényszerítette magára ezen örömök élvezetét, aztán elmenekült a városból, és egy kristálygömböt emelt az Andok egy szakadékában. Megalkotott egy sűrű folyadékot, mely, bár közel sem volt oly felpezsdítő, mint a zöld tartománybeli táplálékok, mentes volt a szerves anyagoktól. Bizonyos mértékű improvizációt és szükségmegoldást követően sikerült viszonylag kényelmessé tennie életét. A kilátás a zord tájra káprázatos volt, és semmi nem háborgatta magányát, erre még a Concord se járt. Gyakorta eltűnődött az események láncolatán, melyek Gerald McIntyre naplójának felfedezésével vették kezdetüket. A homlokát ráncolta. Gerald McIntyre? Talpra ugrott, a szakadék túloldalára meredt. Gerald Mclntyre-t egy útmenti benzinkútnál találta meg a dél-dakotai préri kellős közepén. Egy régi, fa karszékben üldögélt, hátát a lepattogzott sárga festékű falnak vetve, szalmakalappal árnyékolva szemét a naptól. Delejesen vonzó férfi volt, szőke hajú, barna bőrű, és kék szemének tekintete döfött, akár a jégcsap. Bal hüvelykjének körme zölden csillogott. Fair odaköszönt neki, a két férfi fanyar kíváncsisággal méregette egymást. - Látom, beilleszkedtél - jegyezte meg Howard Fair. McIntyre vállat vont.
>
, JACK VANCE
1916 ban született veterán amerikai író. Tanulmányait családja rossz anya gi helyzete miatt félbe kellett szakíta nia, az egyetemet így csak évekkel ké sőbb fejezhette be. A közbeeső idő ben a legkülönfélébb állásokban pró bált pénzt keresni. Első novellája 1945 ben jelent meg a Thrilling Wonder Storiesban. Leghíresebb művei a távo li jövőben játszódó Haldokló Föld so rozat, a Lyonesse fantasy trilógia, va lamint két kisregény, a „Sárkányurak" és „Az utolsó várkastély". A Galaktiká ban három hónapja emlékeztünk meg elhunytáról.
- Amennyire csak lehetséges. Próbálok egyensúlyt tartani a magány és az elviselhetetlen tömeg között. - Felnézett a ragyogó, kék égen keringő, károgó varjakra. - Éveken át elszigeteltségben éltem. Már saját légzésem zajától is kezdtem undorodni. Egy csillogó automobil közeledett az úton, csiricsáré, akár egy hibrid aranyhal. Amikor látótávolságon belülre ért, Fair és McIntyre látták, hogy a sofőr egy vörös képű, macsó fickó, mellette pedig egy csinibaba ül, drága ruhákban. - Vannak egyéb előnyei is az itteni életnek mondta McIntyre. - Példának okáért, gazdagíthatom az erre járók életét tréfás kalandokkal. - Kurta mozdulatot tett; két tucat varjú ereszkedett alá, és repült az autó mellé. Leszálltak a lökhárítókra és a sárhányókra, peckesen lépkedtek a motorháztetőn fel s alá, rápiszkítottak a szélvédőre. Az autó csikorogva lefékezett, a sofőr kiugrott, hogy elkergesse a madarakat. Eldobott egy követ, de nem talált, dühösen kalimpált a karjával, aztán visszaült a kocsijába, és folytatta útját. - Ócska szórakozás - legyintett McIntyre. Az igazság az, hogy unatkozom. - Felfújta az arcát, és három ragyogó füstpamacsot eregetett ki a száján: először pirosat, aztán sárgát, majd lángoló kéket. - A meggárgyulás határán imbolygok, mint láthatod. Fair némi kényelmetlenséggel fürkészte nagybácsiját. McIntyre felnevetett.
- Nem marháskodom tovább. Viszont megjósolom, hogy hamarosan te is osztozni fogsz a rossz közérzetemben. - Máris osztozom. Néha azt kívánom, bár megszabadulhatnék minden varázserőmtől, és visszatérhetnék egykori, ártatlan életemhez. - Én is eljátszottam ezzel a gondolattal - felelte McIntyre tűnődve. - Mi több, a szükséges előkészületeket is megtettem. Valójában roppant egyszerű dolog. - Odavezette Fairt egy kicsiny szobához a benzinkút mögött. Bár az ajtó nyitva állt, odabent sűrű sötétség honolt. McIntyre hátrébb húzódott, és rejtélyes ajakbigygyesztéssel fürkészte a sötétséget. - Csupán be kell lépned. Minden mágiád, az öszszes emléked a zöld tartományról azonnal eltűnik. Semmivel sem leszel bölcsebb egy átlagos embernél. És a tudásoddal együtt elvész az unalmad, a melankóliád, az elégedetlenséged is. Fair eltöprengett a sötét ajtónyílásnál. Egyetlen lépéssel véget vethetne kellemetlenségeinek. McIntyre-ra pillantott, kaján képpel fürkészték egymást. Aztán visszamentek az épület elé. - Néha csak állok az ajtónál, és bebámulok a sötétségbe - vallotta meg McIntyre. - Aztán eszembe jut, mily keservesen jutottam el eddig az unalomig, és mily sokba került elérnem ezeket a gyötrelmeket. Fair távozni készült. - Köszönöm neked ezt az új bölcsességet, amelyet a zöld tartományban újabb száz év alatt sem tanulhattam volna meg. És most... egy ideig, legalábbis... visszamegyek a szakadékomba, az Andokba. McIntyre hátradöntötte székét, a benzinkút-épület falának. - Én pedig... egy ideig, legalábbis... várni fogok a következő erre járóra. - Akkor hát, minden jót, Gerald bácsi! - Minden jót, Howard! Nemes István fordítása
Lépj interakcióba otthonoddal!
H
A KEZÜNKBE
VESZÜNK egy lakbe-
rendezési magazint, mit látunk dekorációs elemként? Színes kövekkel és művirágokkal teli vázákat, melyek megteremtik a lakás megnyugtató légkörét. Hogy mindez szórakoztató-e? Nem. A jövő otthonaiban biztosan nem ezt a nyugodt, és valljuk be, kissé unalmas modellt fogják követni. A tokiói egyetem Koike elnevezésű laborjában az elektrokommunikációt vizsgálják, illetve azt, hogyan lehet interaktívvá tenni egy szobát. A vizsgálatok közben sikerült megalkotniuk az AquaTop Displayt. Ehhez a komplett szórakoztatóközponthoz egy mozgásérzékelős kinect-kamera, projektor, vízálló hangszórók, találékonyság és félévnyi kemény munka kellett. Az AquaTop működéséhez először is speciális fürdősó kell, ami a fürdővizet - ez esetben a 60x90x25 centiméteres medence vizét fehérre színezi. Ezután csak be kell kapcsolni a gépezetet, és mehet az interaktív szórakozás. A működése igen egyszerű. A projektor és a kinect egy számítógépre van kötve, amin be lehet állítani, hogy mit akarunk épp vetíteni. A megjelenő színeket, képeket vagy épp mozgó figurákat aztán nyugodtan jobbra-balra húzhatjuk a víz felszínén, átrendezhetjük őket, vagy épp egy tálba zárhatjuk. Ha pedig valamit meguntunk, és nem szeretnénk tovább látni, egyszerűen csak meg kell ragadnunk, és a víz alá húzni, hiszen a kinect csak a vízfelszín feletti mozgásokat érzékeli. De a vetített képek méretét, elhelyezkedését is módosíthatjuk szintén az ujjainkkal. A játékélményhez sokat hozzátesz az is,
hogy komplett videókat is lejátszhatunk a víz tetején, amit a vízálló hangszórókból hallgathatunk közben, hogy teljes legyen a kikapcsolódás. Hogyha fullextrás szórakozásra vágyunk, vagy az összes barátot le akarnánk nyűgözni, elhelyezhetjük a Displayhez tartozó vízálló hangszórót a medence aljában, ami önmagában hanghatásokkal tudja gazdagítani a műsort - ez jó filmnézésnél. De ha ennél is többre vágyunk, bekapcsolhatjuk a hozzáépített szökőkút-rendszert, és az integrált led-lámpákat, melyek segítségével már igazi vízi tűzijátékot tud előállítani a kis medence. Ezzel pedig kevés otthon büszkélkedhet. A prototípus elkészült ugyan, és nagy örömmel tesztelik a kutatók, de egyelőre nem szeretnék piacra dobni a Displayt. Talán néhány éven belül már nálunk is kapható lesz, amint minimalizálták a hibalehetőségeket, és ezzel zökkenőmentessé tehetik a felhasználói élményt. Gricman Kata
Valójában a legbonyolultabbnak tünő technika is egyszerűen használható.
Dian Girard
NINCS
OTT SEMMI
Ping! Cheryl Harbottle ijedten összerezzent. Körülnézett a szobában, a fura kis zaj forrását kereste. Ám úgy tűnt, minden rendben van, a világító panelek változatlanul a „Délidő Nyáron" beállításban ragyogtak. Az „Erdei Hangok" háttérzajkazetta lágyan burukkolt, csicsergett, és zizegtette a faleveleket. Pillantása végül is az új díszlámpán állapodott meg. Hm, ezzel lesz baj. Kiégett a nyavalyás, vagy mi. Mindenesetre furcsán néz ki. Cheryl felkelt, és óvatosan közelebb lépett a lámpához. Töprengve vonta össze keskeny szemöldökét, a lámpa közepén ugyanis, ahol szerinte valaminek lennie kellett volna, semmi nem volt. Tényleg semmi. Az összes vezeték a helyén volt, de középről eltűnt a fényesen izzó gömb. És ami még rosszabb, át sem látott a helyén. A levegő kicsit homályosnak tűnt, mint a torzító tükörben. Majdnem mintha hullámzó vízbe nézne. Cheryl még közelebbről bámult a lámpába, mire valami megragadta az orrát. Sikkantott egyet, és hátraugrott. Aztán megdörzsölte a sérült testrészt, és tovább bámulta a lámpát. Hát igen! Határozottan
az volt az érzése, hogy egy lámpának nem szabadna így viselkednie. Megkerülte, hogy a másik oldalról is megvizsgálja. A sarokban olyan szűk volt a hely, hogy alig tudta átpréselni magát A lámpa valami oszlopféléhez hasonlított. Az egyik végét a mennyezethez csavarozták, a másikat a padlóba süllyesztették. A közepén meg kitüremkedő, fényes drótokból készített ketrecszerűség. Cheryl óvatosan a közepén lévő semmi felé nyújtotta az ujját. Amikor vagy öt centire lehetett a középpontjától, valami megragadta. Gyorsan viszszarántotta a kezét, és az ajkát csücsörítette. Elő kell szednie a használati utasítást. Persze nem volt, már évek óta nem látott egyetlen használati utasítást sem. De a számítógép biztosan tud valamit Letilt „Rögtöngondol" márkájú házi terminálja elé, és a katalógust kérte. Az ábécérendbe szedett lista lassan araszolt felfelé, amíg meg nem állította a „lámpa, dísz" tételnél. Ezzel a módszerrel vette meg azt a vacakot. A számítógép készségesen futtatni kezdte a hatvan másodperces hirdetést. Ügy érezte, már végtelen sok méretben, formában, stílusban és színben készült világítótestet bámult végig, mikor
megpillantotta a saját lámpáját. „A megvilágítás új elve" - hirdette a reklám tüzes betűkkel. „Hozza be a napot a nappalijába!" Cheryl lenyomta a terminál TÖBBET gombját, és a rendszer adni kezdte a háromperces teljes hirdetést. Egy gordonkabúgású hang közölte vele, hogy az egész szomszédság az ő lámpájára fog irigykedni, és hogy milyen előnyei vannak a „fémfényű polibutirátnak" vagy mi az ördögnek. Amikor a hirdetés befejeződött, ismét megnyomta a TÖBBET gombot, mire egy kifejezéstelen hang kezdte rá hidrogénről, gyújtásról es tárolórendszerekről, energiaingadozásokról meg az elektromágneses egyensúlyról. A képernyőn meg mindenféle kacskaringós vonalak, négyszögek és számok. Mérgében még egyszer megnyomta a folytatást kérő gombot, de erre megjelent egy csomó hosszú matematikai képlet, és belekezdtek egy elméleti előadásba, amelyből egy árva szót sem értett. Cheryl mérgesen kikapcsolta a terminált, és megperdült, hogy újra szemügyre vegye a bedöglött lámpát. Az volna a legegyszerűbb, ha kikapcsolná. Aztán meg hívhatná a Javítókat. Intézzék el ők! Az ördögbe is, nincs egy hete, hogy megvette ezt a vacakot! Az a mai világ baja, hogy már nem gyártanak minőségi árut. Fáradtan arra gondolt, hogy erre legalább harmincnapos garancia van. De ezzel az erővel vehetett volna egy aranyos kis antik lámpát is, igazi üveg villanykörtével. Felkelt, es odament a lámpához, hogy kikapcsolja. Semmi. Pontosabban a semmi még mindig ott volt a közepén. Újra megpróbálta ki- és bekapcsolni, de az a furcsa kis torzulás ott középen változatlanul megmaradt. Addig kísérletezett egy golyóstollal, amíg meg nem állapította, hogy megmaradt a húzóerő is. Cheryl a homlokát ráncolta. Fura, nagyon fura Valami működik, de hogy működhet, ha nem kap áramot? Újra odabökött a golyóstollal, de most hagyta, hogy a lámpa megragadja: a golyóstoll könnyedén előrecsusszant, és eltűnt a lámpában. Kész, vége, kaputt. Cheryl elborzadt. Nevetséges! Cheryl óvatosan, tágra nyílt szemmel megkerülte a lámpát. Felvett egy porcelán nippet, amit mindig is utált, és felkínálta mint áldozatot. Az erő némi nehézségek árán berángatta a figurát a fémrácson, és felfalta. Valami oknál fogva Cherylt elfogta az öröm.
Továbbra is figyelte a semmi helyét, de közben óvatosan széthajtogatta a drótrácsot. Végül is megnyitotta az utat a középpontig, de úgy látszott, ez semmilyen hatással sincs a foltra. Volt egy olyan érzése, hogy ezzel érvényteleníti a harmincnapos garanciát, de ha már idáig elment, nem visszakozhatott. Felajánlotta a lámpának a reggeli újságot, és szinte tudományos szemtelenséggel nézte, ahogy a lapok befelé hajlanak, lassan összesodródnak, és eltűnnek a semmiben. De hol az ördögben lehetnek? Hiszen nagy dolgokat egyszerűen nem lehet beletenni a kis dolgokba. Másrészt viszont az is elképzelhető, hogy ez a folt belülről nagyobb, mint kívülről. De valahol csak kell, hogy legyen egy határ. És szinte ördögi mosollyal kapott fel egy nagy műanyag páfrányt cserepestül. Hát ez már tényleg több a soknál! Mikor a páfrány is eltűnt, odadobta a tavalyi télikabátját, egy pár ócska cipőt, a férje szakadt kalapját, amelyben horgászni járt, azt a rémes festményt, amit Lujzától kaptak karácsonyra, és két fölösleges sótartót. Különböző sebességgel, de mind nyomtalanul eltűntek a lámpa feneketlen gyomrában. De ő majd kifog rajta! Cheryl még jobban szétfeszegette a drótketrecet. A huzalok végre elpattantak, és ő szánalom nélkül, egyenként bedugdosta őket a foltba Nem kellett hozzá húsz perc, és majdnem megetette a lámpával teljes önmagát. Még csak nem is böfögött. Nem maradt belőle más, mint egy-egy oszlop alul-felül, amiket nem tudott elmozdítani. És hát persze maga a folt. Cheryl szomorúan gondolt a régi jó tanácsra: „Bújj be a lyukba, és húzd magadra!" Ez a lyuk nyilvánvalóan nem hajlandó moccanni sem. Nem vesz tudomást arról a vitathatatlan tényről, hogy szerkezetének legnagyobb része eltűnt, csak lebeg ott a semmiben vagy másfél méternyire a földtől. Alul is, felül is volt vagy öt centi az oszlopok és a folt között. Valami egyensúlyban tartotta. - Nincs semmi látható támasza - mondta Cheryl hangosan, és kezdett megrémülni. Most már sokkal jobban látta, illetve sokkal jobban látta, hogy mit nem lát. Ha közelebb hajolt, mintha egy apró, fekete pöttyöt pillantott volna meg a folt közepén, de nem volt benne biztos. Kihozott az ikrek szobájából egy gombolyag spárgát, es a végét csábítóan meglengette a folt fölött. A spárga kiegyenesedett, és lassan megindult előre. Kísérletezett egy darabig, visszahúzta a spárgát, és engedte, hogy az a valami újra elkap-
, DIAN GIRARD
1942 ben született az Egyesült Államokban. A nyugati partvidék SF rajongói táborát erősí tette a 60 70 es években: fanzint szerkesztett, találkozókat szervezett, rajzolt és írt. A 70 es évek közepétől néhány novellát professzioná lisan is publikált. Baráti viszonyt ápolt Larry Nivennel, aki első válásának eseményei alap ján írta meg egyik elbeszélését. Magyarul eddig két írása jelent meg, mindkettő a Galaktikában. Közös hősük Cheryl Harbottle, Girard vissza térő szereplője, aki folyton a modern techniká val vívja szélmalomharcát. 2004 ben a szerző nek retrospektív e novelláskötete jelent meg.
ja. Egyszer azonban túl erősen ragadta meg, és attól kezdve a folt ellenállhatatlanul húzta befelé. Cheryl megfeszítette magát, és teljes erőből megpróbálta visszahúzni, de nem ment. A spárga mozgott, a folt meg a helyén maradt. Letekert még egy darab spárgát, és jó erősen odakötötte a legnagyobb fotelhez. A folt megette a lazán lelógó spárgát, és a fotel lassan elkezdett csúszni a lámpa felé. Amikor a spárga anynyira megrövidült, hogy a fotel kezdett felemelkedni a levegőbe, Cheryl úgy döntött, ennyi elég. A baj csak az volt, hogy mindig is jobban ment neki a csomók megkötése, mint a kibogozásuk. Rémülten rohangált a lakásban körbe, de mire megtalálta a „Biztollót", a folt már a végső csapást mérte a székre. Cheryl tehetetlenül nézte, hogy „Puha Párna" márkájú karosszéke, amelynek ráadásul valódi művinil szőrmebevonata is volt, lassan elformátlanodik, és becsúszik a foltba. Istenem, ezt nem lehet leállítani! Mozdíthatatlannak tűnik, és olyan étvágya van, mint egy növésben lévő kamasznak. Cheryl megborzongott. Mi történne, ha az egyik gyerek véletlenül beleütközik? Nagyot nyelt. Már megbánta, hogy leszedte a védőrácsot. Berohant a hálószobába, és lekapta az ágyról az egyik szörnyű, narancsszínű pöttyös takarót. Legalább betakargatja, hogy senki se menjen véletlenül neki. Spárga már nem maradt, de némi kutatás után megtalálta a férje két randa nyakkendőjét. A nappaliba visszatérve a pokróc egyik végét óvatosan az oszlop aljához szorította, és alaposan megkötötte a zöld kockás nyakkendővel. Aztán felhúzta a takarót a felső oszlopra, a
folt fölé, de középen jó lazára hagyta. Megerősítette fent is, és mintegy búcsúzóul, mókás masnit kötött a másik nyakkendőből. Tessék, itt van tehetetlenül, becsomagolva, mint valami pocakos múmia. Cheryl nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében. Korai volt az öröm. A pokróc elkezdett befelé gömbölyödni, amíg olyan nem lett az egész, mint egy akril homokóra. A dereka egyre keskenyebb lett, eltűnt, és a pokróc két vége elkezdett a folt felé húzódni. Egy idő múlva az anyag ijesztő reccsenéssel kettészakadt. Cheryl már csak azt látta, hogy mindkét oszlopvégen keskeny, narancsszín pöttyös gallér fityeg. Meg egy kicsit ferde, bíbor és piros csíkos csokornyakkendő. A folt elégedetten csillogott. Cheryl odarohant a terminálhoz, hogy hívja a Javítót, de megtorpant. Mit is javítsanak meg? A lámpát nem, az már gyakorlatilag eltűnt. A foltot pedig nem kell megjavítani, remekül működik. Hívja a Lakáskarbantartókat? Karbantartási probléma, ha egy feneketlen kút van az ember nappalijában? Még az is előfordulhat: megvádolják, hogy ő tette oda, és ezzel csökkentette az ingatlan értékét. Meredten bámulta a házi szörnyét. Válassza el kötéllel azt a sarkot, és szereljen fel figyelmeztető táblát meg villogó sárga lámpákat? Hisztérikusan felkacagott. És mi legyen a belépti díjakkal? „Tekintse meg a világ nyolcadik csodáját! Figyelje, hogyan zabálja fel a »Harbottle Folt« egész Cincinnatit!" Másrészt viszont... Cheryl lassan megnyugodott, és a foltra meredt. Szóval mindenfélét megeszik, ugye? Határozottan odament a terminálhoz, és hívott egy számot. Amikor a gép kapcsolt, megszólalt: - Jó napot kívánok, itt Mrs. Harbottle beszél a B-szint 1743. lakásból. Szeretném lemondani a szemétszállítást. Más megoldást találtam. És most már nincs más gondja, mint találni valami ízléses függönyt, ami illik a szőnyeghez... no meg persze a narancsszín pöttyökhöz. Damokos Katalin fordítása
