Kedves Olvasó! Kovács Tücsi" Mihály tudományos szerkesztő

Kedves Olvasó! Kiindult harmincadik évfolyamunk, ebben az évben sok kerek számhoz köthető esemény miatt lesz okunk az ünneplésre. Szeretnénk ezt az évet igazán különlegessé tenni: különleges megjelenések, különleges vendégek, közös ünneplések. Mivel az év elsö száma mindig december közepén jelenik meg, mi is kicsit korábban kezdjük az új esztendőt. A harmincadik évfolyam elindulását összekötöttük a karácsony megünneplésével, a Szikraváros című film premier előtti vetítésére hívtuk meg vendégeinket. Szerzők, fordítók, üzleti partnereink mellett legfontosabb vendégeink olvasóink voltak. A Galaktika Baráti Kör tagjai, előfizetőink, és szerkesztőségünk rendszeres vásárlói közül sorsolással választottuk ki azokat, akik velünk együtt tekintették meg a filmet. Minden vendégünknek már a regisztrációnál ajándékkönyvel és Galaktikával kedveskedtünk, de öt szerencsés a vetítés előtti sorsoláson értékes könyvcsomagot is nyert. Februártól ismét újítunk egy kicsit, szorosabbra kötjük a kapcsolatot a Galaktika és internetes megjelenéseink között. A www.intergalaktika.hu közösségi oldalunkon szeretnénk kicsit kibővíteni írásainkat, terveink szerint képeket, filmeket, linkeket, az aktuális számhoz köthető plusz tartalmakat helyezünk el. Reméljük, ez is elnyeri olvasóink tetszését, akik itt saját maguk is bővíthetik a témával kapcsolatos információkat, elmondhatják véleményüket. Kovács „Tücsi" Mihály tudományos szerkesztő

6

18

Larry Niven: Az alakváltó fegyver (első rész)

Játék... és halál

20

S. E. Ward: Ropp!

26

Állatok az űrben

34

Képes Gábor: Fehér majom feketében

38

Megvalósult sci-fi!

40

China Miéville: Jack

50

54

60

62

76

Interjú China Miéville lel

Michael T. Cricket: Csibét a tojásba

Filmajánló

Hal Clement: Többet ésszel

Megvalósult sci-fi

78

Mauricio-José Schwarz: A kis háború

84

Fedina Lídia: Evolúció

86

Könyvajánló

88

Mircea Opritá: Virág a kapitánynak

Larry Niven: Az alakváltó fegyve (elsö rész)

A galaktikus űrháborúkat már számunkra főlfoghatatlan fegyverekkel fogják vívni. Ám egyszer előkerülhet egy olyan fegyver is, amit maguk a harcoló felek sem értenek.

JASON PAPANDER akkor döntött volna éssze- egykedvűen az alvótáblák között. Még mindig több rűen, ha rögtön hazaröpíti az Udvari Bolondot a hetes távolságra volt tőlük a Jinx. Jinxre. Csakhogy... Egyértelműnek tűnt, hogy tenni kell egy kis kitéLátott ő egyszer egy különös csillagot. rőt. Akkoriban egymaga röpködött; önkéntes tüzérA Béta Lyrae-t mindenkinek látni kell. Hatfokos ként egy földi hadihajón, az utolsó földi-kzin háborúirányváltoztatás, ennyi az egész. ban, annak is a legvégén. A Föld hadserege győzelmet győzelemre halmozott. Pedig derekasan küzdenek a Anne-Marie meredten nézte a sztázisdobozt tartalkzinek, vadul, kegyelmet nem ismerve harcolnak, de a mazó ládát. legtöbbször túl sokat markolnak és keveset fognak. - Sehogy sem tudjuk kinyitni? A földi hajóhad visszaszorította a kzineket, kiűzte Jason nem felelt. Minden figyelmét a tömegkijelőket az emberlakta űrből, majd még tovább nyomult, zőnek szentelte. Az átlátszó gömb belsejéből egy zöld és megtorlásként elfoglalt két, kzinek lakta világot. vonal indult sugárirányban a gömb külseje felé - nőni Aztán hazafelé indult a flotta, jason kapitánya azonkezdett, majd kettőbe hasadt. ban irányt változtatott. Tudta, soha vissza nem térő -Jay? alkalma nyílik, hogy megnézhesse a Béta I.yrae-t, és - Sehogy sem, Anne. Nincs olyan eszközünk, ami úgy érezte, ezt a legénységének is látnia kell. ki tudná iktatni a sztázismezőt. Egyébként is tiltja a törvény. Most, évtizedekkel később Jason a feleségével és magányos földönkívüli utasával egy harmincfős Közeledett a megfelelő pillanat. A kettős sugárutasszállítón szelte a fényéveket. Anne-Marie kíváncsi nak nem szabad túl hosszúra nőnie. Amikor egy járó teremtés volt, így kínjában majd a haját tépte, hogy hiperhajtómű túl mélyre kerül a gravitációs kútban, nem bírja kinyitni az elülső fenékraktárban őrzött eltűnik. sztázisdobozt. Nessus, az őrült bábos visszavonult - Szerinted elmondják majd, mi van benne? a kabinjába, és ki sem mozdult onnan, csak lebegett - El hát, hacsak nem egy újfajta fegyver.

- Amilyen szerencsénk van, még az is lehet. Jay, ilyen jó állapotú sztázisdobozt még soha nem találtak. Ami benne van, olyat senki emberfia nem látott eddig. Az Intézet hosszú évekig fog pepecselni vele... Hoppá! Mit művelsz, Jay? - Csak kiléptem a hipertérből. - Szólhattál volna. Itt hölgyek is utaznak. - A nő mindkét karját keresztülfonta a mellkasán, mint aki meg akar győződni róla, hogy mindene megvan még. - Hölgyem, akkor szíveskedjék kitekinteni az oldalablakon! - Minek? Jason csak vigyorgott pimaszul. Ebből rögtön tudta az asszony, hogy hiába is várna feleletet, fölállt hát, és lepattintotta az ablakfedél rögzítőkapcsait. Mindennapos dolog volt, hogy az űrpilóták kiléptek a csillagközi űr mélységeibe. A legerősebb kötélidegzetet is elnyűtte, ha hetekig kellett bámulni a hipertérben a nagy semmit. A karcsú, barna hajú Anne-Marie az ablaknál állt neonzöld kezeslábasában. A Wunderlandon cseperedett fel, az ottani alacsony gravitációnak köszönhetően a nyúlánkak közé tartozott, míg akik alacsony gravitációjú bolygókon éltek, pufókak lettek, akár egy léggömb. Aztán egy szép napon leszállt az égből Jason Papandreu. A fiúnak minden űrkikötőben volt egy menyasszonya, Anne-Marie lett volna a következő a gyűjteményében. A sors azonban másként rendelkezett. Mire egyéves házasok lettek, a lány kitanulta az űrhajózás minden csínját-bínját, az Udvari Bolondot úgy ismerte, akár a tenyerét, így kétszeresen is nélkülözhetetlen lett. Elválaszthatatlan volt Jay, Anne és a Bolond: egy test, egy lélek. Azt hitte, neki már nem lehet újat mutatni. Ehhez fogható csodát azonban még sohasem látott! Jason fülig érő szájjal várta, vajon mit fog szólni. - Jay, ez meseszép! Mi ez? Jason odalépett a párja mellé, és fél kézzel átkarolta a derekát. Az asszonyka kigömbölyödött kissé az elmúlt évben, de a súlyfölösleg nem háj volt: színtiszta izom rakódott rá a nagyobb gravitációjú világokban. Férje kikukucskált a háta mögül... es meglátta a füstöt. Vörös füst kígyózott az egen, feszes csigavonalban. A spirál közepén két ikercsillag izzott. Az egyik ibolyafehéren fénylett, de olyan erővel, hogy szinte lyukat égetett az ember retinájába, polarizált ablak nélkül meg is vakul, aki belenéz. A társa kicsi volt

és sárga. Úgy tűnt, mintha csak centiméterekre lennének egymástól, s a közelség miatt mindkettőnek lapított tojás alakja lett. Olyan közel voltak, hogy egy kisebb, piros lángöv képződött közöttük, összekötve kidudorodó egyenlítőiket. Az övet, amely hidrogénrészecskékből állt, és állandó fúziós tűzzel kapcsolta össze a kettős csillagot, két ellentétes erejű gravitációs kút elszakította a csillagok felületétől. Más eredménye is volt a két, harcban álló tömegvonzásnak. A vörös öv szabad vége ostorként csapkodott, lángoló spirálként tekeredett a csillagközi űrbe, ahol szép lassan elhalványult, mígnem égővörösből szürkésvörösbe váltott, és sötétpiros csillagokból spirális ösvényt festett a világűr feketéjére. - Béta Lyrae-nek hívják - mondta Jason. - Már jártam itt egyszer, megboldogult legénykoromban. Hajaj... Nem sokat változott. - Hát nem. - De nehogy azt hidd, hogy ez mindig így lesz ám! Szerinted meddig képes az a két ikercsillag a folytonos hidrogén-kibocsátásra? Adok neki egymillió évet, aztán, sutty!, volt-nincs Béta Lyrae. - Kár. Ébresszük is föl gyorsan Nessust, mielőtt még eltűnik! A Nessusnak nevezett lénynek esze ágában sem volt ajtót nyitni. A bábosok nyájakban éltek még az otthonuktól távol is. Rá voltak kényszerítve. Több mint tízezer éve kiépítettek egy kereskedőbirodalmat, amelynek üzletfele volt minden faj az emberek által „ismert űr"nek nevezett, hatvan fényév átmérőjű gömbön belül; ehhez jöttek még azok az ismeretlen régiók, amelyek méretét sejteni sem lehetett. A bábosok veleszületett gyávaságuk miatt igyekeztek mindenkivel békében élni, és a nyájuktól sem szívesen szakadtak el. Csakhogy Nessusnak hiányzott egy kereke. A bátorság nyavalyája törte. Báboséknál a bátorság az elmebaj egyik tünete volt. A központi idegrendszer zavarai természetesen egyéb külső jelekből is nyilvánvalóvá váltak. Nessus most a mániás-depressziós elmezavar depressziós szakaszát élte. Szerencsére csak azután hatalmasodott el rajta a búskomorság, hogy megkötötte az üzletet a Kívülállókkal. Mániás szakaszában pedig határozottan mókás figura volt. Minden éjszakát más lakófülkében töltött. Karikatúrákat rajzolt szénnel, majd felaggatta a képeket az asztrogációs fülkében. Jason alig akarta

elhinni, hogy egy bábos rajzolta őket. A humort általában a védekező mechanizmus zavarához kötik. A bábosokról mindent el tudtak képzelni, csak azt nem, hogy van humoruk. Nessusnak mintha mégis lett volna, de újabban nem volt hajlandó kidugni az orrát a fülkéjéből. Látni sem akart senkit. Egyetlenegy valamivel lehetett talán rávenni, hogy kinyissa az ajtaját. Jason a műszerfalhoz lépett, és megnyomta a vészriadó gombját. Megszólalt a sziréna: egy ismétlődő női sikoly. Ezt hallva elvileg úgy kellett volna kivágtatnia a szobából a bábosnak, mintha a halál angyala lihegne a sarkában. Az mégis hosszú másodpercekkel később ügetett ki az ajtón. Lapos, agy nélküli két feje lustán tekeregve kereste az irányítófülkét ért károkat. Amikor ember először bábost látott, éppen a Beany és Cecil címü ősrégi gyermekműsort ismételték a tévében. Az illető lélekszakadva rohant vissza a felderítő hajóhoz. Holtsápadtan kapkodta a levegőt, es egyfolytában visítozott: - Azonnal szálljunk fel! Tele van szörnyekkel a bolygó! - Hogy néznek ki? - Mint egy háromlábú kentaur! A kezük helyén egy-egy Cecil, a Tengeribeteg Tengerikígyó bábu, fejük meg nincs is! - Vegyen be valami gyógyszert, Pierson! Hiszen maga tökrészeg! Nessus nem úgy festett, mint a bábosok általában. Bozontos sörénye rég nem látott kefét. Márpedig kifésülve és kontyba kötve állítólag egyértelműen megmutatta volna, milyen helyet foglal el a saját társadalmában az illető bábos. Ez a lobonc azonban semmiféle státusra nem utalt. Talán így is volt helyénvaló. Nessus már nem volt tagja a bábostársadalomnak. A bábosok mintegy tizenkét éve pánikszerűen és tömegesen hagyták el a Galaxist, csak a félkegyelműeket es a genetikailag sérülteket hagyták hátra. - Mi a baj? - kérdezte Nessus. - Nincs semmi baj - felelte Jason. - Nézzen csak ki az ablakon! - mondta neki AnneMarie. - Ezen az ablakon! Munkaadójuk engedelmesen az ablakhoz lépett. Történetesen épp az egyik kép mellett állt meg, amit még a mániás szakaszban rajzolt saját szájúlag. Jason a bábosról a karikatúrára nézett, és most még nehezebben hitte el, mint eddig, hogy a kép csakugyan a lény munkája.

A karikatúra az emberek két istenét ábrázolta. Csak a megvilágításból és az arányokból lehetett tudni, hogy istenek, mert különben annyira emberiek voltak, hogy egy emberi művész sem rajzolt volna különbet. Egyikük gyerek volt még, épp csak kiskamasz, a frissiben teremtett Tejútrendszert tartotta a kezében. Képén pajkos vigyorral nézegette a színpompás csigát. A másik alak, egy zsémbes, leomló hajú, kenderszakállú ősz apóka rosszalló tekintettel dorgálta: „Fejezd be most már a bohóckodást, édes fiam!" Nessus azt állította, hogy csak utánozni próbálta az emberi humort. Talán igazat mondott. Vagy talán az is meglehet, hogy egy bolond bábosban kialakul a humorérzék? Nessusnak (az igazi neve úgy hangzott, mint egy megzenésített autóbaleset) csakugyan hiányzott egy kereke. Adott helyzetben akár az életét is kész lett volna kockára tenni. A bábosok hirtelen jött kivándorlása azzal járt, hogy meg kellett szegniük több tucat értelmes lénynek tett rengeteg ígéretüket. Temérdek pénzt adtak Nessusnak es a többi számkivetettnek, hogy tudják mivel kárpótolni az üzletfeleiket. Nessus kibérelte hát az Udvari Bolandot, kibérelte mind a tizenkét lakófülkét, és az ismert űr legtávolabbi zugába vitette magát, ahol a Kívülállók egyik hajójával kívánt találkozni, üzleti ügyben. - Én már láttam ezt a csillagot - árulta el. - Lenyűgöző. Úgy lett volna ildomos, hogy magam javasoljam ezt a kis kitérőt. Csak azért nem szóltam, mert annyira le vagyok lombozódva. Köszönöm, Jason. - Nagyon szívesen, uram. - Jason Papandreu úgy beszélt, mintha ő hozta volna létre a színpompa;, csillagképet, csak hogy felvidítson egy orrait lógató bábost. Nessus kajánul megbiccentette az egyik fejét, mire sietve hozzátette: - Egy szavába kerül, és már megyünk is tovább. - Mindjárt végigpásztázom mélyradarral - készségeskedett Anne-Marie. Jason fölkacagott. - Van róla fogalmad, hány hajóról pásztázták már végig ezt a rendszert? - Nem baj, sosem lehet tudni. Pislogni sem volt idő, máris füttyentett a műszer. Anne-Marie felsikoltott. - Mi a szösz! - képedt el Jason. - Itt egy másik is! - csivitelte a felesége. - Jay, ilyen még nem volt!

Ilyen még tényleg nem. Mélyradart is inkább csak megszokásból használtak. Egy nagy fokozatra állított mélyradar segítségével könnyűszerrel rá lehetett találni a mászták néven közismert, mára már kipusztult rabszolgatartó faj hátrahagyott sztázisdobozaira, mivel a hiperhullám-impulzust csak a sztázismezők és a neutroncsillagok verték vissza. A Béta Lyrae-t bizonyára sokszor átvizsgálták ezt megelőzően is. Mármár rutinfeladattá vált. Nessus elfordult az ablaktól. - Javaslom, keressük meg, hol a doboz, aztán hagyjuk szépen ott. Majd később érte jön az egyik barátja. Jason nagy szemeket meresztett. - Hagyjuk ott? Ugye csak viccel? - Ezt nem is tudom komolyan venni. Egy ilyen dobozt rég meg kellett volna találni. Már az is érthetetlen, hogy egyáltalán itt van. Másfél milliárd éve talán még nem is létezett a Béta Lyrae. Mit kerestek volna itt akkoriban a maszták? - Javában háborúztak. Lehet, hogy egy tnaktip flotta elől menekültek. Anne-Marie végigtapogatta a mélyradarral a füstölgő csigavonalat, a sztázismező piciny metszéspontját keresve, amelyet az első impulzus megtalált. - Maga bérli a hajómat - gondolta meg magát hirtelen Jason. - Ha az a parancs, hogy menjek tovább, már itt sem vagyok. - Eszemben sincs parancsolgatni. Az ön faja rengeteget fejlődött, igen rövid idő alatt. Ha az elővigyázatosság nem is a legfőbb erényük, bőven akad helyette más. - Találtam valamit - szólalt meg Anne-Marie. Nézd csak, Jay! Az a kis paca ott egy jégbolygó, alig néhány milliárd kilométerre van innét. Jason megnézte. - Ártalmatlannak tűnik. Rendben van, leszállunk. Nessus nem ellenkezett. Óvatosnak látszott, de már hiányzott a tekintetéből az ijedtség és az aggodalom, ami arra utalt, hogy hamarosan kezdődik nála a mániás szakasz. A depresszióból legalább kirángatta a Béta Lyrae látványa. Az Áruló Karma a jégpáncél alatt lapult. A hatszögletű hajóablakból nem is látszott a jég, csak a koromfekete mélység. A hajó legénysége a helymeghatározáshoz különleges műszert használt, ami a radar- és a röntgenkészülék keresztezése volt. A képernyőkön úgy

jelent meg az univerzum, mint az egymásra fotózott képek, mint valami árnyjáték. Négy kzin szempár szegeződött az aprócska pöttyre, ami lassan süllyedni kezdett, elért egy másik pöttyhöz, ami semmiben sem különbözött a többitől, majd megállt.

szer olyan széles; tipikus földi teste már-már jinxinek hatott a karcsú nö mellett. Ruganyosan lépdelt az alacsony gravitációban. Anne-Marie gumibohócként pattogott a nyomában, csak hosszabb lábának volt köszönhető, hogy lépést tudott vele tartani, meg persze jobban is erőlködött.

- Leszálltak, Chuft-Kapitány - jelentette Pilóta. - Azt én is látom, hogy leszálltak - felelte ChuftKapitány szenvtelenül. - Telepata, hányan vannak? - Két ember. - Telepata hangjából kiérződött valami csöndes, beletörődő önutálat. Ehhez némi undor is vegyült, ahogy hozzátette: - Meg egy bábos. - Különös. Utasszállítóval érkeztek. Minek egy bábosnak ennyi hely? - Csak a jelenlétüket érzem, Chuft-Kapitány. Az indítékaikat nem. - Telepata félreérthetetlenül arra célzott, hogy még nem vette be a gyógyszerét. Parancs nélkül nem is vehette. Márpedig a stondat mirigyeiből kivont kábító hatású injekció nélkül szemernyi ereje sem volt a gondolatolvasáshoz. Ennyi erővel akár találgathatott is volna.

Jason pontosan a sztázisdoboz fölött állt, es már épp megjelölte volna, hol törjék át a jeget, hogy kiáshassák, amikor a radarkép egyszer csak eltűnt. Éles reccsenésre kapta tél a tejét. Még látta, hogy egy gőzfelhő robban a majdnem légüres térben. A télhőt alulról rózsás tény világította meg. Anne-Marie pici, szökdelő lépésekkel rögvest megindult a hajó télé. A férfi sarkon perdült, és azonnal a nyomába eredt.

- Egy ember elhagyta a hajót - jelentette Pilóta. Vagyis most már kettő. - Masztatanonc, készüljön tél a támadásra! Az a gyáva kérődző úgysem meri elhagyni a hajót. A bolygó nem volt nagyobb a Föld holdjánál. Hidrogénnel teli légköre időről időre felfrissült, valahányszor a spirál alakú csóva keresztezte a röppályáját. Az égitest egy síkban volt a hidrogénnyalábbal, amelynek izzóvörös csíkja két egyenlőtlen részbe szelte az éjszakai égboltot. Anne-Marie begyömöszölte az utolsó hajfürtöt is a sisakjába, a sisakot rögzítette a nyakgyűrűhöz, és kilépett, hogy körülnézzen. - Legyen a te neved Nagy Fehér Biliárdgolyó! szavalta. - Jópofa... - mosolygott Jason. - Kár, hogy már elnevezték máshogy. Kiléptek a hajó nyomásfüggönyén, Jason egy jókora hordozható mélyradart vonszolt maga után. Mozgólétrán ereszkedtek le a jégre. A mélyradar kijelzőjén látott sötét folt télé indultak. Jason egy tejjel alacsonyabb volt a feleségénél, de két-

Kurta lábú, vállas alak röppent ki a fényből, át a gőztélhőn, amelynek cseppjei addigra valószínűleg parányi jégkristályokká fagytak. Egy űrruhás kzin volt az, a kezében pedig egy rendőrségi kábítópisztoly. A körülményekhez képest embertelen pontossággal célzott. Jason összerogyott, mint egy leeresztett léggömb. Anne-Marie felbucskázott a jégen, az alacsony gravitációban mintha lassított felvétel szereplője lett volna. A kzin ügyet sem vetett rájuk. Hátirakétájával szélsebesen száguldott a jégpáncél fölött. A hajó nehéz, süllyesztett ajtaja nagyon lassan elkezdett bezáródni a nyomástartó függöny előtt. |ason elég sokáig kapaszkodott az öntudatba, hogy lássa, amint a kzint a hátirakéta felemeli a magasba, és átröppenti a nyomásfüggönyön. Aztán zúgni kezdett a feje, és minden elsötétedett előtte. Két ember, egy bábos és egy kzin tartózkodott a legénységi pihenőben. A kzint Chuft-Kapitánynak hívták. Másik kzin addig be nem tehette a lábát, amíg a foglyok hajlandóak voltak beszélgetni es minden nekik szegezett kérdésre az igazat felelni. Chuft-Kapitány nemes lévén már nevet is viselhetett a rangja előtt. Kzinjei az irányítókabinból figyelték az eseményeket. A bábos télemelte egyik részegen imbolygó nyakán ülő fejét. A fej lassan abbahagyta a rezgést, a szemek a idegenre szegeződtek. A kzinek nyelvén szólalt meg: - Mi a céljuk ezzel az akcióval? Chuft-Kapitány rá sem

hederített. Fajtája nem beszélt egyenrangú félként egy bábossal. Azok sohasem harcoltak, a kzinek szemében ezért csupán növényevő állatok voltak. Ennivaló. Másodiknak az emberhím tért magához. Elhűlten meredt Chuft-Kapitányra, majd körülnézett. - Szóval egyikünknek sem jött össze - nyugtázta. - Nem - mondta a bábos. - Talán emlékszik, hogy azt tanácsoltam... - Hogy is felejthettem el? Ne haragudjon, Nessus! Mi folyik itt? - Pillanatnyilag nem sok minden. A férfi ismét Chuft-Kapitányra nézett. - On kicsoda? - Magának, mondjuk, kapitány úr. Attól függően, hogyan alakulnak majd az események, önök vagy a túszaim, vagy a hadifoglyaim. És maga kicsoda? - Jason Papandreu, a Földről. - A férfi magára bökött volna, de a láthatatlan, elektromos rendőrháló moccanni sem engedte. Gesztusok nélkül fejezte be a bemutatkozást. - Örvendek - vicsorította Chuft-Kapitány.- Jason, tudtommal a birtokában van a Rabszolga-birodalom egyik sztázisdoboza. Igaz? - Nem igaz. Chuft-Kapitány a foglyok mögötti képernyő felé intett. Telepata bólintott, és kikapcsolta. A fogoly hazudott; innentől kezdve más is segíthetett a vallatásnál. Furcsa, kivárásos háború volt ez. A törvény értelmében nem is tekinthették igazi háborúnak. Az Áruló Karma a kzin jelentésekben lopott hajóként szerepelt. Ha történetesen kézre kerül, az összes kzinek lakta világ a kalóz Chuft-Kapitány fejét követelte volna. Még a hajót is erre az eshetőségre készen keresztelték el. Egy csepp vér sem folyt soha, legalábbis mostanáig. Ezúttal a kzineknek kedvezett a szerencse. Furcsa háború volt ez, állandóan változó szabályokkal, gyakran nehéz volt eldönteni, mit kíván a tisztesség, gyakran nehéz volt engedelmeskedni a parancsainak. Még egy ilyen helyzetben is... Hiszen mihez kezdhetne egy foglyul ejtett bábossal egy kzin? Fel nem falhatja; a bábosokat barátságos népként jegyezték. Furcsa volt ez a háború. De még ez is jobb, mintha egyáltalán nem

lenne háború. Talán most majd jobbra fordulnak a dolgok. A kzin csak egy kérdést tett tel, aztán hátat fordított. Rosszul kezdődik. Nyilván ez az egy kérdés is csak formaság volt. Jason még egyszer nekifeszült az erőtérnek. Beleragadt, mint légy a légypapírba. Csakis rendőrháló lehet. Az utolsó háború végén a kzinek lakta világok próbaidőt kaptak. Noha rendfenntartó célokra birtokolhattak és használhattak bizonyos eszközöket, a támadófegyverek használatát megtiltották nekik. Két fegyvertelen ember és egy bábos ellen nem is igen volt rá szükségük. Anne-Marie is mocorogni kezdett. Jason odasúgta neki: - Ne izgulj, szívem! - Ne izguljak? Jaj, a nyakam! Mi történt? - Megpróbálta megmozdítani a kezét. A rendőrháló nem tartotta olyan szorosan a fejét, hogy ne tudja felkapni meglepetésében; a szeme is tágra nyílt. És meglátta a kzint. Felsikoltott. Látszott a kzin kalózkapitányon, hogy idegesíti az embernőstény. Nessus csak a szemét meregette. - Nyugodj meg! - csitította Jason. - Ezzel nem segítesz rajtunk. - De hát ezek kzinek, Jay! - Azok. Mi meg a foglyaik. Sikoltozzál akkor, ha neked az jó! Anne-Marie ettől egy kicsit észhez tért. Alaposan szemügyre vette a férjét, látta, mennyire kétségbe van esve, majd kissé megnyugodva ismét a kzinre nézett. Jasonnek nem kellett aggódnia felesége bátorsága miatt. Bizonyított az asszonyka elégszer. Soha életében nem látott még kzint; annyit tudott csak róluk, amennyit Jasontől hallott, márpedig őtőle nagyon sok jót nem hallhatott. Mégsem gyűlölte a földönkívülieket. Sokkal jobban meg tudta érteni Nessust is, mint Jason. Idegenkedés nélkül nézett szembe az idegennel. A bábos arckifejezéséből viszont semmit sem tudott leolvasni a férfi. Aggódott is Nessus miatt eléggé. A bábosok jobban gyűlölték a fájdalmat, mint amenynyire a halált félték. Belátha-

tatlan következményei lettek volna, ha a kzin kínzással fenyegeti a lényt. Ha a bábos nincs, talán még lenne esélyük eltitkolni a sztázisdobozt. Ha viszont megkaparintják a dobozt a kzinek, abból nem sülhet ki semmi jó. Másfél milliárd évvel ezelőtt galaktikus háború dúlt. A rabszolgatartó maszták, akik akkoriban a Galaxis legnagyobb részét uralták, az ott élő értelmes fajok többségét is uralták egyben. Az egyik ilyen rabszolga-faj, a tnaktip, végül fellázadt. A masztáknak birtokukban volt a telepatikus hipnózis képessége, befolyásolni tudták bármilyen értelmes lény gondolatait, és ez iszonyú hatalmat jelentett. A tnaktip rabszolgák elképesztő intelligenciával rendelkeztek, sokkal fejlettebbek voltak technikailag, sunyiságuk pedig félelmetesebb volt minden csupán mentális erőnél. A háború rengeteg rabszolgatartó- és rabszolga-faj életét követelte, de nem kímélte a Galaxis akkor létező többi értelmes lényét sem. A küzdő felek a világűr ismert és ismeretlen régióiban egyaránt szétszórtak néhány tárgyat, azt remélve, hogy előbb-utóbb rájuk bukkannak olyan fajok, amelyekben a háború befejezése után fejlődött ki az értelem. A maszták sztázisdobozokat hagytak hátra maguk után, ezeket másfél milliárd évig nem nyitotta ki senki. A dobozok belsejében megállt az idő. A tnaktipok maguk tenyésztette mutáns lényeket örökítettek át az utókornak: ilyen volt a jinxi partokon élő brunkós bromboló, az ismert űr számos világán meghonosított dobogófa, valamint a

fodrozódó, fényvisszaverő virágairól híres, aprócska ridegnapraforgó. A sztázisdobozok ritkák voltak és veszélyesek. Gyakran tartalmaztak elveszettnek hitt maszta fegyvereket. Egy ilyen fegyver, a változó-kard, az egész emberi társadalmat forradalmasította, sok világon újra dívni kezdett a kardvívás meg a párbajozás. Mást békés célokra használtak: a rabszolgatartók dezintegrátora csak ásásra volt alkalmas, fegyvernek a lassúsága miatt nem annyira. Ha a kzinek új fegyverre bukkannak, és ha az az új fegyver beválik... Jól megtermett fickó volt az őket foglyul ejtő lény, Jason legalábbis így gondolta, habár az az igazság, hogy még egy kisnövésű kzin mellett is eltörpült egy átlagos földi ember. Két és fél méter magas volt, ha embermód fölemelkedett rövid hátsó lábaira. Szőrének élénk narancsszíne egy kzin természetes zsákmányának fel sem tűnt tán, emberi szemnek viszont neonként izzott. Erőtől duzzadt tetőtől talpig: vaskos volt a karja, a lába, a törzse; leginkább egy narancssárga festékbe mártott, túltáplált kandúrra emlékeztetett, bár akadt azért egy-két különbség. Így a kopasz-rózsaszín, patkányszerű farok; a szem furcsa színű szivárványhártyája, amelyben a pupilla ráadásul kerek volt, nem hosszúkás, mint a macskaféléké; főként pedig a boltozatos koponyacsontnak köszönhetően csaknem háromszög alakú fej, ami az emberénél jóval nagyobb agyat rejthetett. - Elég régen állítottuk már a csapdát, amibe beleestek - árulta el a kzin. - Az utolsó háború óta itt

állomásozik valamelyik hajónk, ezen a világon. Még annál is régebb óta kutatjuk a rabszolgatartók sztázisdobozait, hátha új fegyverre bukkanunk... Kinyílt az egyik ajtó, es egy kzin lépett be rajta. A küszöbön lecövekelt, várva, hogy a felettese észrevegye. A megjelenésében volt valami különös... - Ennek a kombinált csapdának az ötlete azonban csak mostanság jutott eszünkbe. Mint azt bizonyára tudjak - magyarázta a vörhenyes foglyulejtő -, ide elég gyakran jönnek hajók, hogy megnézzék ezt a különleges csillagot. A legtöbb űrjáró fajnak megvan az a szokása, hogy minden útjukba akadó csillagot mélyradarral pásztáznak körbe. Az űr ezen szeglete tele van elszórt sztázisdobozokkal, de még a maszták birodalmának szakértői sem találtak rendszert az elhelyezkedésükben. - Évtizedekkel ezelőtt mi is találtunk egy sztázisdobozt. Sajnos nem volt benne semmi hasznavehető, viszont végül rájöttünk, hogyan kapcsolhatnánk a sztázismezőt ki meg be. Íly módon kitűnő csalivá vált. Negyven kzin éve várjuk, hogy erre tévedjen egy sztázisdobozt szállító hajó. Maguk a második áldozataink. - Jobban jártak volna, ha maguk keresnek sztázisdobozokat - mondta Jason. Eddig a hallgatag kzint tanulmányozta, aki kisebb volt, mint az, aki őket vallatta. Csapzottabbnak tűnt a szőre is. Farka es hegyes füle lekonyult. Kzin mércével girhes volt a beste, a tekintetéből meg csak úgy sütött a nyomorúság. Amennyire biztos volt abban, hogy hadihajón vannak, annyira biztosan tudta azt is, hogy ez a kzin sohasem volt katona. - Észrevettek volna minket. A Föld beavatkozott volna, és akkor nem kutathatunk tovább. - Vallatójuk, úgy tűnt, nem kíván több szót vesztegetni a kérdésre, a kisebbik kzinhez fordult, es olyat fújtatott, mint egy felhergelt kandúr. A csenevész kzin szembefordult a foglyokkal. Jason agyát ekkor mintha összeszorította volna valami, és hirtelen szaggatni kezdett a feje. Számított erre. Érdekes: ha egy épeszű földönkívülit egy őrült mellé állítanak, általában meg lehet őket különböztetni. A kzinek pedig sokkal közelebb álltak az emberhez, mint bármi más faj; olyan közel, hogy egykor talán ugyanazok a mikrobák voltak az őseik. A kisebbik kzinnek minden kétséget kizáróan több volt egy kerékkel. Ráadásul nem is katona. Márpedig civil csak abban az esetben teszi a lábát egy ilyen helyre, ha

szakképzett telepata. A kzin gondolatolvasók mind drogfüggők voltak, egy olyan gyógyszer kényszeres használói, amely ezerből kilencszázkilencvenkilencnek elvette az eszét, az az egy pedig, akinek mégsem, reszkető idegroncs lett egész hátralevő életére. Megpróbálta emlékezetébe idézni a nyers répa ízét - hogy megnehezítse a gondolatolvasó dolgát. Telepata ernyedten a falnak dőlt. Még mindig a fehérrépa ízét érezte a zápfogai közt, es ezt alig bírta elviselni. Chuft-Kapitány csöppnyi együttérzést sem mutatott, csak várta a gondolatolvasás eredményét. Végre nagy nehezen megszólalt Telepata: - Chuft-Kapitány, ezek el sem rejtették azt a sztázisdobozt. Az irányítókabin bal oldali szekrényében van. Chuft-Kapitány a fali képernyőhöz fordult. - Hozza ide! És a bábos szkafanderét is kérem. Aztán zárja le a hajót! Pilóta és Masztatanonc engedelmesen bólintott es kijelentkezett. - Hol találták meg a leletet? - Chuft-Kapitány, nem is ők találták meg. A Kívülállók egyik hajója bukkant rá a sztázisdobozra a csillagközi mélyűrben, a Maghoz meglepően közel. Megtartották, hogy elcserélik valakivel az ismert űrben. - Mi dolguk volt a foglyoknak a Kívülállókkal? - A bábosnak volt dolga velük. Az emberekkel csak elvitette magát. Azoknak fogalmuk sincs róla, mivel akart kereskedni. Chuft-Kapitány önkéntelenül prüszkölt egyet dühében, de tudta, egy kzint nem kényszeríthet arra, hogy megpróbáljon beleolvasni egy növényevő gondolataiba. Telepatának nem állt szándékában, akkor sem tette volna meg, ha kényszerítik rá, vagy ha mégis, abba minden bizonnyal beleőrül. Chuft-Kapitány a báboson sem alkalmazhatott erőszakot. Nem kínozhatta meg. Ha értéktelen az információ, a bábos úgyis megosztja vele önként, ám ha a lény hasznosnak tartja, inkább végez magával, mielőtt kiszednék belőle. - Értsem úgy, hogy a Kívülállók gyakorlatilag eladták a leletet a foglyoknak? - Szó szerint, Chuft-Kapitány. A bábos becsületszavát adta, hogy tizennégymillió csillagot fizet érte emberi pénzben. - Szép kis summa. - Mi az, hogy szép. Chuft-Kapitány, bizonyára ön is tudja, milyen sokáig élnek a Kívülállók. Az emberhím

úgy gondolja, hogy egy-két ezer év múlva szándékoztak visszatérni, amikor a bábos hangjának a felvétele régiségnek fog számítani, és nyolcszor annyit ér majd, mint amennyit a lény ígért. - Murrr... Nem szívesen térek el a témától, mégis megkérdezném... tényleg olyan hosszú életűek? - Chuft-Kapitány, a Kívülállók hajója egy csillagmagot követett, hogy megrajzolja a vándorlása útvonalát. - Murrr prrrr! - A csillagmagok olyan sokáig éltek, hogy peterakáskor a galaktikus magból az intergalaktikus űr szélére is képesek voltak elvándorolni, majd a peték nélkül visszatérni, pedig a fény sebességének mindössze nyolctizedével haladtak. Ritmikus kopogás hallatszott. Űrruhában, hátrahajtott sisakkal belépett a többi kzin. Pilóta maga mögött vonszolta a bábos szkafanderét, ami egy háromlábú zsák volt, két bélelt kesztyűvel a két szájnak, kis karmokban végződő csizmával, élelmiszertárolásra alkalmas púppal és egy kemény, párnázott pajzzsal, ami a koponya-púpot volt hivatva védeni. Masztatanonc egy rovátkolt fogantyúval ellátott hengert cipelt. A henger egész felületét tökéletesen fényvisszaverő anyag borította: így nézett ki a maszták sztázismezeje. A két földi fogoly szótlanul figyelte az eseményeket. A gondolatolvasást követő kínzó fejfájástól csak még nyomorultabbul érezték magukat. Telepata a gyógyszer utóhatását pihente ki épp. - Kinyitni! - parancsolta Chuft-Kapitány. Masztatanonc levett egy kocka alakú üres dobozt az asztalról, a helyébe rakta a sztázisdobozt, es megérintett egy nyomásérzékeny felületet az asztal pereménél. A hengerről eltűntek a torz tükörképek. Bronzszínű fémdoboz lett belőle, és halk pattanással kinyílt. A Masztatanonc névre hallgató kzin benyúlt a dobozba, és elővett: • egy tizenöt centi átmérőjű, buborékhoz hasonló, ezüstözött gömböt faragott fogantyúval. ChuftKapitány egyetlen olyan lényt sem ismert, amelynek fogóvégtagjához vagy -nyúlványához ez a fogantyú illeszkedhetett volna; • egy vákuumcsomagolt nyershús-kockát; • egy kezet. Egy idegen kezét, három tömzsi, látszólag ügyetlen ujjal, inkább valami munkagép markolójára emlékeztetett, mintsem kézre. Tiszta, kemény bevonatot képező anyagba mártva

konzerválták. Az egyik vaskos ujjon kronométer feszült. - Szerencsétlen flótás - dünnyögte Nessus. A kzin, aki a dobozt kinyitotta, szörnyen izgatottnak tűnt. Körbe-körbe forgatta a preparált kezet, s közben a saját nyelvén hörgött és vernyákolt. Aztán letette a végtagot, és fölemelte a fogantyús gömböt. - Hadd találjam ki! - mondta Jason. - A doboz nem is a masztáké volt. Hanem a tnaktipoké. - Igen. Az első, amit eddig találtak. Elképesztő, de a buborékszerű eszköz fogantyúját úgy alakították ki, hogy beleilleszkedjen egy tnaktip kézbe. A mumifikált maszta kéz bizonyára valami trófea... legalábbis ezt állította a rabszolgatartók tanítványa. Jason, nagyon rosszat sejtek. A tnaktipok mesterei voltak a műszaki tudományoknak. A „rabszolgatartók tanítványa" végigfuttatta párnázott, visszahúzható karmú kezét a fogantyús gömbön. Semmiféle egyedi mintázatot nem vettek észre rajta; ugyanolyan tükrös felülete volt, mint a sztázisdoboznak, amiből előkerült. A markolat bronzhoz hasonló fémből készült. A bemélyedéseket hat ujjnak és két hosszú, egymással szemközti hüvelykujjnak alakították ki; egy célszerűtlen elrendezésű gombsor is helyet kapott rajta. Mély, egyenes barázda húzódott az oldalán egy csúsztatósínnel es kilenc bemetszéssel. Anne-Marie halkan megszólalt: - Olyan, mint egy fegyver markolata. - Meg kell tudnunk róla mindent, amit csak lehet - mondta Jason. - Nessus, a nagyobbik kzin a vezérük? Aki a világközi nyelven beszél? - Igen. Amaz meg, akinél a buborékszerű herkentyű van, tanuló: a Maszta Birodalom történelmét tanulmányozza. A pilótának kék csíkok vannak a ruháján. Aki ott pihen, az a gondolatolvasó. Tőle még néhány óráig nem kell tartanunk. - De a kzin vezér érti a világközi nyelvet. A többiek is? - Szerintem nem. A nyelvet, amit ön, helytelenül, világközinek nevez, igen nehezen tudják megtanulni es kiejteni a nem emberek. - Remek. Anne, te hogy érzed magad? - Félek. Bajban vagyunk, ugye, Jay? - Nem is kicsiben. Hazudhatnék, de minek. Várom az ötleteket! - Ismersz engem, Jay. Én mindig azonnal tudom, kinek kell szólni segítségért. Az integrátornak, ha leáll a ház, a transzfertársaságnak, amikor bedöglik egy át-

viteli fülke. Ha rosszul érzed magad, irány a robodoki. Ha elromlik az emelő öved, a zsebkomon megnyomod a V betűt mint vészhelyzet. És visíts, ha valaki fölveszi, mielőtt földet érsz! - Mosolyogni próbált. - De Jay? Kit kell hívni, ha kzinek rabolják el az embert? A férfi visszamosolygott. - A kzinek Pátriárkájának kell igen erélyes hangvételű jegyzéket írni. |ól mondom, Nessus? - Vagy kereskedelmi embargóval kell megfenyegetni. Csöppet se aggódjon, Anne-Marie! Fajom igazi mestere a túlélésnek. - Fegyver, ahhoz nem fér kétség - bólogatott Masztatanonc. - A legjobb lesz, ha ki is próbáljuk odakint. - Ráérünk vele - mondta Chuft-Kapitány. Masztatanonc ismét belenyúlt a hengerforma tokba. Kis dobozkákat vett ki belőle, ezek félig teli voltak két különböző fajta pisztolygolyóval; aztán kivett egy színes burát, amibe éppen belefért volna egy szabvány méretű tekegolyó; egy átlátszó golyóbist, amelyben átlátszó folyadék lötyögött; majd végül egy meghatározhatatlan rendeltetésű aprócska fémbigyót is. - Nem látom, hová kell tölteni a pisztolygolyókat.

- Én sem. Pilóta, vegyen mintát a húsból, es derítse ki, miből készült! Aztán elemezze a trófeát es azt a golyóbist is! Telepata, ébren van? - Ébren, Chuft-Kapitány. - Mikor tudná újra olvasni a gondolataikat? - Chuft-Kapitány, ne kérjen most ilyet tőlem... - Csigavér, Telepata! Szedje csak össze magát nyugodtan! A foglyok viszont addig itt maradnak, amíg meg nem kapom az eredményeket. Ök talán olyasvalamit is észrevesznek, ami a mi figyelmünket elkerülte. Aztán következik maga. - Igenis, Chuft-Kapitány. - Vizsgálja meg, hogy képes-e ez a kis műszer rádió- vagy hiperhullámok kibocsátására! Semmi mást ne csináljon vele! Elsőre törpecsöves kommunikátornak nézem, de lehet bármi más: filmfelvevő, vagy akár robbanószerkezet is. Masztatanonc, maga velem jön. Elhagyjuk a hajót. A kzinek hosszú percekig vesződtek azzal, hogy fölvetessék a foglyokkal az űrruhákat, beállítsák a rádióikat, hogy mindenki mindenkit halljon, majd áttereljék őket a duplaajtós légzsilipen.

Jason a zsilip láttán még inkább meg volt győződve róla, hogy egy hadihajóra kerültek. A nyomásfüggöny többnyire célszerűbbnek bizonyult; csakhogy ha csata közben elment az energia, egy szemvillanás elhagyta a hajót az összes levegő. Ezért látták el dupla védelemmel a hadihajókat. Két kábítópisztolyos követte őket az enyhén emelkedő jégalagútban. Jason azt hitte, lesznek vagy négyen. Így viszont csak a vezérrel és egy másik kzinnel kell majd megverekednie. Igaz, mindkét idegen fegyvert viselt és igencsak harcra késznek tűnt. Túl sokáig vacillált a döntéssel. A vezér egy hajlékony rácsozatra állította Nessust, aztán Anne-Marie és Jason is ugyanerre a sorsra jutott. A rács egy hordozható rendőrháló volt, de ugyanolyan kérlelhetetlenül gúzsba kötötte a foglyot, mint a beépített változat a hajóban. A kzinek elindultak visszafelé a lejtős alagútban, Jasont, Anne-Marie-t és Nessust magukra hagyták, hadd élvezzék a kilátást. A kietlen pusztaságon azonban nem nagyon volt mit élvezni. A kék és a sárga csillag szépen keringett egymás körül, csak éppen látni nem lehetett őket. Mindössze valamivel fényesebb foltnak tűntek az őket összekötő rőt színű hidrogénhíd két szélén. A talajt kőkeményre fagyott jég borította, imitt-amott hosszúkás lankák fodrozták; ezeket az egykor porhóból kialakult hepehupákat talán még évmilliókkal ezelőtt hordta ide a szél, amikor még jóval nagyobb és fényesebb volt a Lyra ikercsillaga. Némelyik magasabb lankán fekete, tükörsimára csiszolt sziklatűk meredeztek. Méterek választották el őket az Udvari Bolondtól. A tömzsi, legömbölyített szélű, lapos fenekű korong úgy guggolt a jégen, mintha odabetonozták volna. Szemlátomást ott is szándékozott maradni. Jason úgy feszített a rendőrhálón, mintha díszszemlén lenne. Jobbra tőle, alig húsz centire AnneMarie állt, mint a cövek. A férfi minden porcikája a kedvese érintését szomjazta, de ennyi erővel akár kilométerekre is lehettek volna egymástól. A felesége két nappal ezelőtt féltartós festékkel tetoválta ki a szemhéját, méghozzá pepitára, mint a célzászlók az autóversenyeken. Pislogáskor tényleg olyan

volt, mint amikor lecsapják a zászlót. Derűs élénksége mintha csak elnyűtt vonásaiból akart volna gúnyt űzni. - Kíváncsi lennék, miért vagyunk még mindig életben - mondta a nö. Nessus hangsúlytalan szavai üregesen kongtak a fülhallgatókban. - A kapitány kíváncsi, mi a véleményünk a fegyvernek látszó tárgyról. Nem fogja megkérdezni, de meg fogja tudni a választ a gondolatolvasója segítségével. - Ez önre persze nem vonatkozik, igaz-e? - Rám nem. Kzin az én gondolataimat el nem olvassa. Talán még az életemet sem oltja ki; népem nagy hangsúlyt fektet az egyes egyedek biztonságára. Mindenképpen marad elég időnk. - Elég időnk? Mire? - Anne-Marie, vámunk kell. Ha a lelet csakugyan fegyver, vissza kell szereznünk. Ha nem az, akkor is életben kell maradnunk, mert figyelmeztetni kell a népét, hogy a kzinek maszta sztázisdobozokat keresgélnek. Csak meg kell várnunk az eredményt. - És aztán? - Aztán közösen kitaláljuk, hogyan tovább. - Közösen? - kérdezte Jason. - Igen. Egy dologban közösek a céljaink. De ennél többet egyelőre még nem árulhatok el. Vajon miért kockáztatná egy bábos az életét, tulajdon életét, a Földért? Jason furcsállotta ezt. A kzin vezér bukkant elő a légzsilipből, kezében a fogantyús gömbbel. Jasonnel szemközt megállt, és meglengette az arca előtt a leletet. - Vizsgálják meg! - parancsolta, és lassan, szinte csalogatóan forgatta négyujjú kezében a tárgyat. Mindent visszatükröző gömb, bronzszínű markolattal, a markolaton mély bemetszések és egzotikus faragás. A csúsztatósín mentén kilenc bemetszés, a tolóka a legfelső helyzetbe állítva. A bemetszések mellett kacifántos ábrák, minden bizonnyal tnaktip számok voltak láthatók. Jason a rendőrháló üzemzavaráért imádkozott. De jó is lenne megkaparintani a leletet... A kzin elindult felfelé a dombon egy jeges kiszögelléshez. A nyomásfüggöny mögül egy társa bukkant

elő, kezében kzin gyártmányú, ismeretlen rendeltetésű szerkezet. A két idegen prüszkölt és fújtatott egymásra. A kzinek nyelve úgy hangzott, mintha állandóan pörlekednének. Nessus halkan megszólalt: - A hús protoplazmából készült, magas fehérjetartalmú és rendkívül mérgező. A kicsi ám igen öszszetett tnaktip eszköz működik ugyan a hipertérben is, de nem tudjuk, hogyan lehet kommunikálni vele. A kristálygolyóban talált folyadék negyven százaléka hidrogén-peroxid, hatvan százaléka hidrogén-oxid azaz víz, rendeltetése ismeretlen. - Mi van a masztaszakértőnél? - Energiakimenet-mérő. A bábos meglepően nyugodtnak tűnt. Talán tudta, hogyan kell hatástalanítani a rendőrhálót? Jason nem kérdezhette meg tőle, hiszen a kzinek vezére minden szót hallott. Hiú reményeket meg nem akart táplálni. A rendőrhálók ugyanabba a családba tartoztak, mint a pilóták mentőmezeje. Ha a hirtelen zuhanásból eredő túlnyomást érzékelte, bekapcsolt ez az erőtér, és oltalmazón magába burkolta a pilótát. Az eszköz ugyanolyan megbízható volt, mint azok, amelyek veszély esetén automatikusan kikapcsolták magukat. Ilyen üzembiztosan működtek a rendőrhálók is. A bábos nyilvánvalóan épp a mániás szakasz kezdeténél tartott, és most meg volt győződve róla, hogy az égvilágon semmi sem árthat neki. Ettől a férfi valahogy még elviselhetetlenebbnek érezte a tehetetlenségét. - Egy dologgal nem árt tisztában lennie, Jason: a népem engem őrültnek tart. - A bábos ezzel kezdte annak idején az ismerkedést. Mivel tudta magáról, hogy beszámíthatatlan, Nessus ezzel azt kívánta burkoltan közölni, hogy Jason ítélőképességében viszont maradéktalanul meg fog bízni. Bízott benne nemcsak a lény, a saját felesége is. - Én csak a Béta Lyrae-t szerettem volna megmutatni - nyögte csüggedten a férfi. - Értékelem a figyelmességed, Jay, de tényleg nyugtatgatta az asszony. Ha tudott volna mozogni, Jason legszívesebben most a fejét verte volna a falba. Már ha lett volna fal. (folytatjuk) Kollárik Péter fordítása

Játékhalál

Érdekes levelet kaptam néhány napja. A levél írója a komputerjátékokat állította be minden rossz okozójaként, amely elkorcsosulást hoz az emberiségre. Virtuális valóság, kegyetlen harcok, gyilkosság. Megszületett a digitális kor sátánja? A LEVÉL ÍRÓJA a komputerjátékokat teszi felelőssé számos halálesetért is, amelynek elkövetője vagy elszenvedője megrögzött játékos volt. Túl sokan haltak meg a játékok miatt, érkezett végül a konklúzió. De valóban ennyire rossza a helyzet? Ha csak a hagyományos, szenzációalapú médiumokra támaszkodunk, akkor igen. Szinte minden hónapra jut egy szörnyű eset. Nézzünk néhány példát.

Belgiumban egy 15 éves fiú a World of Warcraft szenvedélyes játékosa. Saját bevallása szerint akár hajnali négyig is játszik, de előfordul, hogy le sem fekszik éjszaka. Hogy bírja az ébrenlétet? Literszámra issza az energiaitalokat és a kávét. Januárban végül lefordult a számítógépe mellől, és kómába esett. Azonnal kórházba szállították, de csak másnap tért magához. Még az ősszel történt Ukrajnában, Jaltában, hogy egy 13 és egy 15 éves fiú összeveszett egy lövöldözős játék során. A balhé az utcán is folytatódott. A fiatalabbik gyerek egy elhaladó személy holmijából kirántott egy baltát, és dühében lesújtott az idősebbre, akinek széthasította a kariát.

Az oroszországi Ufában Jevgenyij Zsukov, 22 éves egyetemi hallgató megszállott Lineage játékos, libben a játékban klánok harcolnak egymás ellen. Egy házibuliban összetalálkozott Albert Nurijev taxisofőrrel, aki szintén megrögzött játékos, de egy másik klán tagja. Ahelyett, hogy megbeszélték volna játékélményeiket, összevesztek azon, melyikük klánja a jobb. Kölcsönösen becsmérelték egymás klánját. A szóbárbaj később tettlegességbe fordult, és az egyetemista halálra verte a sofőrt. Az ügyben azóta ítélet ís született, nyolc évet kapott érte. Kínában egy 15 éves fiú nem kapott pénzt anyjától arra, hogy lemehessen a közeli internetkávézóba. Dühében felkapott egy kést, és leszúrta az anyját. Közben hazaért apja is, akit súlyosan megsebesített. Az apa át tudott mászni a szomszédokhoz, akik értesítették a mentőket és a rendőrséget. A rendőrök a fiút az ágyon üldögélve találták. Szintén Kínában történt, hogy egy harmincéves férfi holtan esett le székéről, miután három napig megállás nélkül játszott. A halál oka és a játék neve nem ismert. Észak-Kínában egy 26 éves fiatalember halt meg otthonában, miután a hétnapos ünnepet gyakorlatilag végigjátszotta a szobájában. Philadelphiában tavaly tavasszal a feketebőrű, 25 éves Tyrone Spellman éppen X-Box játékával játszott, amikor 17 hónapos kislánya véletlenül leverte a játékgépet. Az apa(?) agya elborult, kettőt lekevert kislányának, és átdobta a bútorok felett. Felesége azonnal hívta mentőket, akik csak a halál beálltát tudták megállapítani. Ez alatt Spellman nyugodtan folytatta a játékot.

Amikor ezekről az esetekről olvasunk, arra gondolunk, szörnyű, igazán tragikus. De tényleg ekkora jelentőséggel bírnak az idézett példák, \agy csak a bulvármédia fújja fel az egészet? Az elmúlt évben talán hat-nyolc esetről lehetet olvasni a médiában, de mindegyik kapcsán gondosan kifejtették, hogy bezzeg a játék mit nem tesz a fiatalokkal. Ezeknek a tragédiáknak az árnyékában nézzünk körül kicsit másképp. A világon vajon hány tízmillióan játszanak évente úgy, hogy közben normális életet élnek: nem ülnek egész éjszaka a gép előtt, vannak valódi barátaik, nem kezdenek verekedni és nem ragadnak fegyvert? Ezekben az elszomorító esetekben egy gyors vizsgálódás is hamar kimutathatna valamilyen súlyos lelki problémát. E fiataloknak a személyisége súlyosan eltorzult, és a játékokban élik ki magukat. A játék itt nem az ok, hanem az okozat. A saját világukat cserélték fel a játék világára. És ezért automatikusan felmerül a környezet felelősségének kérdése. Szülők, barátok, iskola: senkinek nem tűnt fel, hogy a gyerek fáradt, kialvatlan, egész nap a gép előtt ül? Nem kellett volna időben lépni? A kómába esett belga fiú anyja mesélte el az újságíróknak, hogy ha elvette a játékot gyerekeitől, azok agresszívak lettek,

ezért inkább visszaadta! Már ebből is látszik, hogy az a pont is késő volt, amikor megpróbálkozott. Milyen szülők, akik hagyják idáig fajulni a dolgokat? Az ufai eset is bizonyítja, hogy a játékok felépítenek új, virtuális közösségeket. Ebben az esetben virtuális bandák jöttek létre, amelyek kihatottak a mindennapi életre is. Az egyetemista fiú nem egy utcai galerinek, hanem egy virtuális klánnak volt a tagja. Hűség a csoporthoz. De mi kell ahhoz, hogy a virtuális klán fontosabb legyen, mint a való élet? A valódi bandaháborúkban sokkal többen halnak meg. Mégis a játékokat tiltsák be? Ha be akarjuk tiltani a komputerjátékokat, akkor azonnal be kell tiltani a focimeccseket is. A világon jóval több néző hal meg a mérkőzéseken és utánuk a balhékban, mint komputerjátékos. És akkor még nem beszéltünk az utóbbi évben meghalt focistákról. De tiltsuk be a középiskolákat is, hiszen ezek az intézmények tehetnek a fegyveres mészárlásokról. Valóban oda kell figyelni ezekre az esetekre, de ne látszatintézkedéseket hozzanak, hanem keressék meg a valódi okokat. Kovács „Tücsi" Mihály

S. E. Ward: ROPP!

Sajnos a Földön is éppen elég veszélyeztetett faj él, de amint kilépünk az űrbe, minden új lényre potenciálisan veszélyeztetettként kell tekintenünk.

kereskedelmi szektorában voltam; épp orioni csótányokat irtottam, amikor kinyílt a Fanyűvő rakterének ajtaja, és kibucskázott rajta a Hangya. Egy pillanatig ott ült - nyilván zavarban; nem jutott eszembe, hol láttam korábban kék Hangyát - majd visszamenekült a hajó belsejébe, még mielőtt bárki rátaposhatott volna. AZ ŰRKIKÖTŐ

Fene! gondoltam. Ennyit a hosszú hétvégémről Güntherrel. A helyzet az, hogy valaha entomológus voltam. Dr. Sarah Smith-Schmidt, rovarok szerelmese az ismert galaxison innen és túl. Rágók? Csodás. Szemek? Minél több, annál jobb. Többszelvényű testfelépítés, amihez vadiúj szakkifejezéseket kell kiötlenem? Csitulj, szívem! És akkor, egy marsi kiruccanáson (Güntherrel ez volt a második nászutunk) az egyik kis rohadék megharapott. Rodmov-zsizsik. Zöld, tigriscsíkos. Aranyos, csak harapós. A kis potyautas egy rakomány hidroponikus cellulózban bujkált. (Hát, legalábbis azt hittük, hogy hidroponikus.) Az a toxin az acélt is szétmarta volna. Mire két héttel később magamhoz tértem, lett egy kibernetikus lábam, egy olyan reumám,

amitől a napkitöréseket rosszabbul viseltem, mint az adóbevallási szezont, valamint egy teljesen új véleményem a Rodmov-zsizsikről. Földhöz ragadtam. A Földhöz! Amikor legközelebb megláttam egy zsizsiket, eltapostam. A kibernetikus lábammal. Jólesett. Egy percig a rámpára meredtem. Ha senki más nem látta, még mindig van esélyem egyetlen átizzadt, Hangyamentes éjszakára a férjemmel, mielőtt bárki is beállítaná a karantént. De Mike, a csarnokvezető felhúzta a szemöldökét, és azzal a „mit állsz ott?" nézéssel bámult rám, amivel mindig szokott, mikor úgy érzi, lenne más dolgom is. Feltartottam a kezem. - Mike, Günther ma este érkezik a Ceres Kutatóállomásról, okés? Már három hónapja nem találkoztunk. Csak tedd karanténba a hajót! Majd hétfőn nekilátok. - fis mit mondok Fred Goldnak, amikor bejön hétfőn, hogy felvegye az elektronikai szállítmányt? „Bocs, Fred, Hangyás vagy! Sarah? Jaj, bocs, de nem ért rá. Muszáj volt elmennie..."

A hajó karanténajtóinak csikorgása elnyelte Mike hangját. Láttam, hogy mozog a szája, de ez nem sokat segített. Az ajtók becsukódtak. - „.. úgyhogy azt hiszem, muszáj lesz az ágyban felhívnod a videofonomon!" Csak bámultam. Mike visszabámult. A kis ér a halántékán lüktetni kezdett. Vagy megszabadulok a Hangyáktól, vagy könnyen egy raktér fenekén találhatom magam hétfőig. Felsóhajtottam. - Hadd hívjam fel Günthert! Mike engedte, hogy használjam a videofont. Négyszer kicsengett, majd a képernyő életre villant. Összerezzentem a Günther íróasztala mögött sorakozó számtalan terrárium láttán; ha ezek is a transzporthajón lennének, a lakóik nálunk dekkolnának, amíg Günther vissza nem megy a Ceresre. - Ja? Günther Schmidt. Mi van? - Sehol sem láttam Günthert, de hallottam, hogy az asztal alatt matat; nyilván meglépett az egyik mintapéldány. Günther a nyelvével „klattogott", ahogy szokása volt, ha épp koncentrált. (Ezzel a hanggal meglehetősen közelről megismerkedtem a nászutunkon, és mindig jó hangulatba hozott.) - Szia, plüssmaci! - köszöntem. Günther olyan gyorsan próbált meg felállni, hogy leesett a szemüvege. Összerezzentem a hangra, ahogy a feje koppant a szék alján. - Gummibarchen! - Nagy nehezen leült a székbe, egy befőttesüveggel a kezében. Megemelgette a szemöldökét. - Szeretnél egy kis előleget a hétvégéből, ja? - Nem, szivi. Bocsi. Munka akadt. Günther káromkodott - németül -; nekem épp csak sikerült visszafognom magam, hogy ne tegyek ugyanígy. - Mike egy Scheisshund - szitkozódott. Megvakarta a fejét, összeborzolva csíkokban őszülő haját. - Nem várhat? Már beraktam a „sortot". A testemben minden idegszál meggyulladt. A sort. Amit az a német-marsi tervezőkolónia gyárt. Amit Günther háromszor pótolt, miután széttéptem őket. Pontosabban le. Róla. - „Schnitzellel bélelve?" - A szám kiszáradt, amikor Günther bólintott és alattomos mosoly kúszott az arcára. Mike halott ember.

De aztán megráztam a fejem. Nem akartam szembeszállni Mike-kal és Fred Golddal. Fred kereken százötven centi, elázva negyvenöt kiló, és ő az első ember a világtörténelemben, aki fagyottra cikizett egy MI-t. - Bocs, plüssmaci. Még a schnitzelért sem. Günther arcáról lehervadt a mosoly. - Mi lehet fontosabb, mint a schnitzel? - Hangyásak vagyunk. És belül összerezzentem, amikor Günther felugrott, és ezúttal a széke háttámlájába verte be a fejét. - Welche spezies? - kiabálta. - Gott im hímmel... - Hé, hé, hé, plüssmaci, nyughass! - Feltartottam a kezem a videofon kamerája elé, de Günther csak tovább pattogott a székben, mint egy becukrozott ötéves. - Angolul! Angolul! Günther még egyet pattant, de aztán leállt. Kihúzta magát, feltolta a szemüvegét az orra tövéig, és halkan dobolt a lábával annak kifejezéseképpen, hogy csak tetteti, hogy ő egy szellemileg ép, értelmes felnőtt. A cipője kopogásától rángatózni kezdett a szemem. Felsóhajtottam. - Milyen fajta? - kérdezte. Az arca olyan vörös lett, mint a sort. -Kék. Günther felélénkült. Jeges érzés futott végig a hátamon, amint megpróbáltam visszaemlékezni, pontosan hol is láttam korábban ezt a fajtát. - Mekkora? - érdeklődött. - Dolgozó? Katona? - Izgatottan fészkelődött, majd megkérdezte: - Királynő? Feltartottam az alkarom mércéül. - Tizenöt centi? Hat hüvelyk? Dolgozó. Rögtön visszamenekült a hajóba. És Günther örömsikolya hallatán eszembe jutott, melyik faj is ez: Caerulus kalii. Günther maga fedezte fel. Akkoriban épp a hindu mitológiára volt rákattanva, és ezek is kékek, hat karjuk van, s alig tizenöt perc alatt lepucolják egy nyúl csontjairól a húst. Kezembe temettem az arcomat, és azt kívántam, bár ne akartam volna felhívni. - Vajon egy egész kolónia? - kérdezősködött tovább Günther. - Van királynőjük? Hányat láttál? - Dunsztom sincs, Günther. Csak azt az egyet láttam. Ma este be kell mennem, hogy kiderítsem, hányan vannak. Günther összecsapta a kezét.

- Liebling, szolgád leszek az örökkévalóságig, ha hozol nekem pár élő példányt! Még sose láttam királynőt! Ó, egek! - Günther, nincs annyi schnitzel a világon! - De van! Neked! Kibernetikus lábammal nagyot toppantottam a padlón. - Günther, hallod ezt? - Ujjaim végével doboltam a lábon. - Hallod, hogy kong? Már nem vagyok entomológus. Rovarirtó vagyok. Nem tanulmányozom őket, hanem eltaposom. Erre úgy nézett rám, mint egy szomorú kiskutya. - Lécci! - Majd lehajolt, egy percig matatott az asztal alatt, és amikor előbukkant, egy sortot tartott a kezében. - És van benne schnitzel! - Günther... Ha nem évi tizenegy hónapot üdülne a Ceresen, nem lenne annyira rossz. De amíg nem dönt úgy, hogy jók neki az olyan méhek is, amiknek a csípése nem okoz üszkösödést, és az olyan pillangók, amik nem vért, hanem nektárt szívogatnak, maradnak a hosszú hétvégék. Feltartottam a kezem. - Rendben, meglátom, mit tehetek. De amint az első csáprágó a közelembe jön, vágóhidat csinálok a helyből! Günther megcsókolta a videofon kameráját. Amikor visszaereszkedett a helyére, az ajka nyoma még ott csüngött a lencsén, ö maga pedig úgy vigyorgott, mint akit tarkón vágtak. - Iceh liebe dich - mondta. Az arcomra erőltettem egy mosolyt annak tényét leplezendő, hogy majd elolvadok. (A német az oka. És a schnitzel. És, na jó, Günther.) - Na, majd találkozunk, ha végeztem a melóval, plüssmaci - mondtam. - Legalább annyi időre, amíg tönkrevágunk még egy sortot. Günther megemelgette a szemöldökét. Amint szétkapcsolt, felgyűrtem az ingujjamat. Ideje megkeresni azokat a Hangyákat! A probléma a Hangyákkal összetett. Szóval, a földi hangyák képesek tetveket tenyészteni és hajlamosak háborúzni, és a testükben levő

savtól úgy viszketsz, hogy majd levakarod magadról a bőrt, ugyanakkor elég könnyű elbánni velük. Én taposok, ők szétkenődnek. Másrészről a Hangyák, mindig nagy kezdőbetűvel, eszes kis dögök. Hajlamosak nyelvet vagy technológiát fejleszteni. Lehet, hogy az a technológia nem lesz valami csúcsszuper, de legalább géppel fogják fejni a tetveket. Ez pedig azt jelenti, hogy karanténkötelesek. A Bálnaköztársasággal, az állatvédőkkel és a Norvégiával való balhék után az utolsó, amire szükség van ezen a bolygón, az még egy intelligens faj. És minthogy valóban intelligensek, minél hamarabb elpusztulnak, annál kevésbé valószínű, hogy valaki megpróbál elfogadtatni egy törvényt az életben tartásukra. Így tehát felöltöttem fegyverzetem. Szénszálas kezeslábas - tisztára, mint egy búvárruha. Günther szerint pokoli szexi. Szerintem mellben kicsit szűk. Felszerelkezve a gázálarccal, egy tank hidrogén-cianiddal és egy naprakész végrendelettel, megindultam a raktér felé. Mike tisztelgett. Én beintettem neki, majd beütöttem a kódomat a karanténajtó zárján. Benn felkapcsoltam a sisakomba épített lámpát. Körülöttem számtalan láda egymás hegyénhátán, tele elektronikai kacatokkal - köszönet érte a LunaCorpnak. (Gyerekkoromban imádtam nézni, ahogy a hatalmas logó megnő és összemegy a Hold arcán.) Sehol egy Hangya. De néhány láda nyitva volt. Közelebb kúsztam, a ciánpermetező szórófejét szorongatva. De csak egy üres kartondobozt találtam a következő felirattal: „ÚJ! FORDITRON 3000! CSECSEMŐK! KÜLFÖLDI DELEGÁTUSOK! JÁTSSZ A KUTYÁDDAL! - A francba, Fred, most meg miben sántikálsz? - A LunaCorp legalább három univerzális fordítóval jött ki az elmúlt tizenöt évben. A Földön mindet betiltották. Az egyik gyakorlatilag egymagában volt felelős a bálnákkal, az állatvédőkkel és Norvégiával való balhéért. Fred valószínűleg épp ezért kapta meg az új modellt jutányos áron.

És épp ugyanezért nem tetszett a gondolat, hogy Hangyák tegyék rá az ízeit lábukat. Már Fred is elég rossz, pedig ő csak az állítólagos részvényeseiről papol. De hogy Hangyák? Intelligens Hangyák? Friss ciánt engedtem a szórópisztolyba, és a ravaszra tapasztottam az ujjam. A kibernetikus lábam feszülten várta az első taposást. Ahogy a sötétben osontam, a ruhámon keresztül is éreztem, milyen hidegek az acélkonténerek. Minden egyes alkalommal, amikor letettem a lábam, vártam a roppanást - ami csak nem jött. Fentről recsegést hallottam. Mechanikus recsegést. Egy hangszóró. Felkészültem. És felsikoltottam, amikor valami a fejemre esett. Egy adag porított ciánt lőttem a plafon felé. A Hangya - egy dolgozó - leszaladt a fejem oldalán, helyet foglalt a cicimen, és apró csáprágóját csattogtatta. Célba vettem a ciánnal. - Kore, cuiteru? - kérdezte egy robothang. No mármost, elég szusibárban ettem már, hogy felismerjem a japánt hangzás alapján, bár annál többet nem értek, hogy „Kérek két sört és még egy sárkánytekercset!" A mellemen csücsülő Hangya félrebillentette a fejét, majd hátranézett a válla fölött, és klattogott valamit. Még egy nyiffanás. Egy csomó nyelv, amit nem értettem. Felvontam a fél szemöldökömet, és pár centivel lejjebb eresztettem a szórófejet. És akkor... - Prüfung, eins, zwei, drei. Próba. Egy, kettő, három. Megölöm Fredet! A homlokomra tettem a kezem, épp a védőszemüveg fölött, és alig hallhatóan azt morogtam: - Nagyszerű! Megkapod a rohadt példányaidat, Günther Schmidt! Élénk recsegés. A Hangya a cicimen feszülten várt. A mechanikus hang felkiáltott: - Ismeri a négykarú királynőt! - A mit? - Felkaptam a Hangyát a toránál fogva. Az vergődve próbált szabadulni. A hangszóró sikított. - Tegyél le! A négykarú királynő, aki a szent nyelvet beszéli! Majd ő eltapos!

Épp meg akartam kérdezni, mi a fene az a szent nyelv, amikor minden oldalról klattogás harsant fel. A hangszóró sistergett, majd belefulladt a visszacsatolásba. Günther. A klattogás. A francba! Csak hogy biztosra menjek, klattintottam egyet a nyelvemmel. A hangzavar körülöttem elnémult. Amint csendesen elpirultam, úgy nézhettem ki, mint Günther a nászutunkon. A raktér üdvrivalgástól visszhangzott. - A négykarú királynő követe szólt! - recsegett a hangszóró. - Hazaérkeztünk! Haza? Felemeltem a szórófejet. Egyetlen állatvédő sem fog erre tévedni pont az én szolgálatom alatt, főleg nem egy falka vérszomjas Hangya miatt. Lepöccintettem a Hangyát a cicimről, és a földre szorítottam a ciános szórófejjel. A raktérre hirtelen néma csend borult. Ha nem ismerném ezeket jobban, még azt hinném, ez a Hangya fél. - Feldühítettük a négykarú királynőt? - kérdezte a hangszóró. A hang most valahogy erősebb volt. Mélyebb. Mint mikor az egész óvoda előtt kerülsz bajba. Haboztam. Aztán felnéztem. Két Hangya figyelt. Az egyik harminc centis volt. A másik harminc centis plusz egy duzzadt, hullámzó, halványkék potroh. A királynő. Mindkettő koronát viselt. A királynő fején tollak voltak. Szürke tollak. Csíkosak. És gallyakból készült szemüveg. Egy pillanatra lankadt a figyelmem, és a szórófej alatti Hangya eliszkolt. Günther nem fogja hagyni, hogy ezt egyhamar elfelejtsem. Hátraléptem egyet. A hangszóró sikolyának hatására épp időben húztam vissza kibernetikus lábamat, hogy észrevegyem a bakancsom alatt reszkető Hangyát. Gyengéden odébb rúgtam, és azonnal egy csapat dolgozótársa sietett megnyugtatására. Valahogy kicsit soványnak tűntek. Még Hangyákhoz képest is. Az a különös gondolatom támadt, hogy menekültek. - Mi folyik itt? - kérdeztem, és a fordító hangszórója egy sor klattanással tolmácsolt. - Azért jöttünk, hogy megkeressük a négykarú királynőt - mondta a Hangyaki-

rálynő. A dolgozók folyamatosan hordták el tőle a tojásokat, amiket még beszéd közben is rakott. - A bolyunk elveszett! De ö majd csáprágójába vesz és elvisz minket a... A fordító felnyögött. Biztosra veszem, hogy azt akarta mondani: „a Paradicsomba". De valahogy nem hiszem, hogy ez alatt Günther ceresi tartályait értették. - Figyeljetek! - Leguggoltam, hogy többé-kevésbé a király és a királynő tucatnyi szemébe nézhessek. -Ti Günthert... - Isten óvja a királynőt! - kiáltották a Hangyák. Felsóhajtottam. - Félreértitek. Ő nem isten. Még csak nem is királynő. A királynő megmerevedett. - A négykarú királynő király? És hol a királynője? Haboztam. - Hát igen. Ami azt illeti, épp vele beszéltek. Hallottam, ahogy a csend végigsöpör a raktéren. A következő pillanatban száz Hangya mászott rám. Felsikoltottam. Valami megbökte a fenekemet. Egy hatalmas katona mászott felfelé a két lábam között. - Hé, hé, hé, haver! - Lesöpörtem egy mozdulattal. - Lefelé a királynőről! A katona csak klattogott, mint egy tanító néni, és rögtön visszamászott rám. Hangyák. Mindenütt. Fent és lent és jobbról és balról. Éreztem, ahogy a szórófej kicsusszan a kezemből. Nem tudok harcolni. Nem tudom magamról levakarni őket. Igy az egyetlen dolgot tettem, amit tehettem. Felemeltem kibernetikus lábamat, és ráejtettem az első mozgó valamire.

A roppanást követő döbbent csendben ráébredtem, mekkora ostobaságot követtem el. Tucatnyi klattanás visszhangzott minden irányból. Végignéztem a testemen, és meg kellett állapítanom, hogy a kolónia minden katonája harapásra kész csáprágókkal várakozik. A védőruhám kemény, de egy egész kolóniányi kiéhezett húsevő Hangya? Na igen. Visszatartottam a lélegzetem - hogy ne hiperventilláljak -, és éreztem, hogy pár Hangya óvatosan arrébb teszi a lábam. Egy dolgozó feküdt a kékeszöld tócsában. Felemelte a fejét, egyet klattintott, majd visszasüppedt a raktér padlóján elterülő pocsolyába. Néhány dolgozó összekanalazta, és a királynő elé vitte, aki a karjába vette, és lágyan ringatta. Még soha nem láttam ilyesmit se hangyától, se Hangyától. És ezt bárki elhiheti, láttam én már eleget. A királynő klattogott. A hangszóró így szólt: - Akkor ennyi. Még a négykarú királynak sem kellünk. Valaha úgy gondoltam, a rovarok aranyosak. Buták, de aranyosak. Lehet, hogy a királynő Güntherjelmeze miatt volt, lehet, hogy a ringatás miatt. Lehet, hogy a tucatnyi két centis csáprágó miatt, ami tökéletes pozícióban volt ahhoz, hogy letépje a csontjaimról a húst; lehet, hogy a teljes védtelenségem miatt. De, a francba is, majdnem megsajnáltam a kis ropogósokat. Jól van, tényleg megsajnáltam őket. Megesik. Felemeltem a fejem. A katonák ugrásra készen álltak, de én apró mozdulatokkal, részletekben ültem le, és feltartottam a kezem. - Sajnálom. Baleset volt.

Rövid klattanások. - Rendben, értjük - mondta a hangszóró. - Ez a hajó megint el fogja hagyni a bolygót? - kérdezte a királynő. Kihúzta magát, de nem nézett rám. Majdnem úgy tűnt, hogy próbál bátornak mutatkozni a többiek előtt. - Igen, pár nap múlva. - Karba tett kezem a térdemen pihentettem. Kibernetikus lábam aprókat rándult (megesik, ha ideges vagyok), ezért megnyomtam a csípőmnél lévő újraindító gombot, hogy mozdulatlan maradhassak. Ránéztem a Hangyákra. A dolgozók Fred ládáinak árnyékába húzódtak. A király parancsára a katonák is viszszavonultak. A francba! Micsoda egy hétvége! És, ami ennél is roszszabb, Günther hétfőn visszamegy a Ceresre. Nem számít, mennyire szeretjük egymást, én nem vagyok elég, hogy a Földön tartsam. Eltűnődtem. Nem, ez hülye ötlet. De mégis... Mike majd beszakította a dobhártyám, úgy ordított, amikor megtudta, hogy feleresztettem Günthert a Fanyűvőre. (Előtte Günther is megpróbálta beszakítani a dobhártyám, de ő németül ordított, és közben zsibbadtra csókolgatta a szám.) Mike olyan szavak miatt őrjöngött, mint a „biztosítás", a „kötelezettség" és a „felfüggesztés". Nagy szavak. Hivatalos szavak. Én nem ügyvéd vagyok, hanem entomológus; úgy tettem, mintha nem érteném. Frednek is megvoltak a maga érvei. Ő olyan szavakat ordított, mint „részvényesek", „haszonkulcs", „megélhetés" és „per". Nem hallgatott rám - Fred ebben jó -, de hallgatott Güntherre, akinek az ellenérvei tartalmazták a „faj", valamint a „veszélyeztetett", a „jogi státus" és a gyilkos „csempészáru" kulcsszavakat. Na igen. Ezután Fred kellőképp elcsendesedett. Végül elviharzott - valamit motyogott az ügyvédjéről -, Mike pedig követte. (Ő a fizetésem további folyósítását emlegette.) Ismétcsak úgy tettem, mintha nem érteném. Günther még egyszer benézett a raktérbe. Az arcán széles vigyorral jött ki.

- Hát, ja - mondta. - Nem rossz kutatási projekt. Tetszenek a királynő ékszerei. Én a szememet forgattam. - Nem lep meg. Figyelj, szerinted a Ceres megengedi, hogy bevigyél egy teljesen ismeretlen fajt a laborba? Emlékszel, mekkora cirkusz volt, amikor elhagytad azt a heliotrop ugrópókot. Günther vállat vont. - Meglett. - Persze, csak követni kellett a lyukakat, amiket a létfenntartóba égetett. Nézd, Günther - mondtam, miközben ujjaimmal a hajamba túrtam. - Az egész Naprendszerben csak egyetlen bolygón van elég állatvédő ahhoz, hogy megtarthasd ezeket a srácokat. Günther elvicsorodott. - Gummibárchen... Sarah... tudod, mi történt Norvégiában... - Nos, nem Norvégiában vagyunk. Ez Amerika. És a fenébe, mi van Németországgal? Folyton azt hallgatom, hogy nem kapsz egy rendes vacsorát a Földön kívül. - A Mars nem olyan rossz. - De Günther egy helyben csoszogott, és egyszer rám, egyszer a Fanyűvöre nézett. - Az nem ugyanaz - feleltem. - De az engedélyek! Gummibárchen, karanténban kell maradniuk hónapokra! Es nekünk is velük... - Lécci! - kérleltem. Kibernetikus lábam nyikorgott, amint közelebb araszoltam Güntherhez, hogy a nyaka köré fonhassam a karom (és a mellkasának szoríthassam a cicim). - Majd én segítek, plüssmaci! Talán a rovarirtással is felhagyok, ha mellettem vagy, hogy leállíts. Günther kinyitotta a száját. Aztán becsukta. Lenézett a cicimre, és nyelt egyet. - Mi lesz Mike-kal? - kérdezte. - Milyen Mike-kal? - kérdeztem vissza, és megcsókoltam. Néhány pillanattal később Günther hátrahúzta a fejét, és felsóhajtott. - Kénytelen leszek videoingázni. Csendesen kuncogtam. Buta Hangyák! De milyen aranyosak! De elég a Hangyákból. És a Ceresből. És Mikeból. És Fredből. Ideje keríteni egy adag schnitzelt. Sarkadi Zsuzsanna fordítása

Állatok az űrben Az életveszélyes kutatási helyzetekben az embereket kísérleti állatokkal helyettesítik a kutatók. Ez alól nem lehetett kivétel az űrkatatás sem. AZ ŰRKUTATÁS KEZDETE három egy-

mást átfedő szakaszra bontható, amelyek nagymértékben átfedték egymást, párhuzamosan futottak. Ez a három terület a rakétafejlesztés, az állatkísérletek és a felkészülés az emberes repülésre. Ahogy azt már megszokhattuk, a téma a szovjet oldalon az izgalmasabb. Ez az időszak még mindig titkokkal teli, a hruscsovi éra a legendák ködébe merül. Hallottunk Lajkáról, Bjelkáról és Sztrelkáról, a hős űrhajós kutyákról, de mást nemigen tudunk a több éves programról. Azonban hála az idők változásának, egyre több dolog

derül ki, egyre több szemtanú kezd el beszélni erről a témáról is.

A kezdetek Néhány évvel a háború után Moszkva lakói furcsa dologra lettek figyelmesek. A sikátorokban és a szeméttelepeken tucatjával lézengő kóbor kutyákat katonák kolbásszal etetik. Majd kiválasztották közülük a legbarátságosabbakat, legszófogadóbbakat, és a Moszkvai Dinamó csapatának stadionjához vitték őket. Senki nem tudta, mi lehet az oka, de azokban az időkben senki sem mert kérdezősködni.

Szergej Koroljov 1946-ban Kapusztyin Jar mellett megkezdte egy rakétakísérleti telep létesítését. 1951-ben a már Kozmodrom névre hallgató telepre érkezett Moszkvából több tucat ismeretlen eredetű kutya. Az elsö kísérleti űrhajósok. Néhány hónappal korábban, 1950. október 29-én Alekszandr Szerjapin, a Repülési Orvostudományi Intézet orvos-kutatója titokzatos feladatot kapott főnökeitől: készítsen kutyák számára öltözéket. A kor szokása szerint természetesen a legnagyobb titokban, a saját otthonában. Mint később kiderült, a parancs egyenesen Koroljovtól érkezett. Szerjapin - aki ma már nyugalmazott ezredes, az orvostudományok kandidátusa - két hét alatt hat öltözéket varrt meg anyósa segítségével, kézzel. Novemberben Szerjapin titokzatos éjszakai telefont kapott. Autó jött érte. Ez abban az időben nem sok jóval kecsegtetett. Szerjapint egy szobába vitték, ahol egy táblára egy férfi rajzolgatott krétával. A férfi Szergej Koroljov volt, a szovjet űrkutatás atyja, aki személyesen mutatta meg terveit. Egy rakéta emeli a kutyák számára készített kabint 110 kilométer magasságba, ahonnan a fülke

szabadesésben tér vissza; hét kilométer magasságban kinyílnak az ernyők, és az egység biztonságban földet ér. Ha a kutyák életben maradnak, utánuk az emberek jönnek. A rakétakísérletek már olyan stádiumban voltak, hogy a vezető szerint fél éven belül elkezdődhetnek az első állatkísérletek. A munkákat siettették, mert az oroszok tudták, hogy az amerikaiak majmokkal és rágcsálókkal végeznek kísérleteket, amelyek addig nem sikerültek túl fényesen. Természetesen felmerült bennük is a gondolat, hogy majmokkal kísérletezzenek, ezért felkerestek egy bizonyos Kapilejt, aki cirkuszi majomidomár volt. Kérték, hogy beszéljen az állatokról szerzett tapasztalatokról, viselkedésükről. Gyorsan kiderült, hogy a majmok túlságosan is csoportorientált lények, alkalmatlanok az egyedi kiképzésre. Ráadásul a stressztűrő képességük is gyenge. Ekkor döntöttek a kutyák mellett, amelyek élettanitag ugyanolyan alkalmasak voltak, és Pavlov óta rengeteget tudtak ezeknek az állatoknak szokásairól, tulajdonságairól. Szerjapin vezetésével 1950 telén tizennégy kutya kiképzése kezdődött meg a Repülési Orvostu-

Űrhajós ebek

K

KOMOLY T É V E D É S azt hinni, hogy a kísérletek során a kutyákat egyszerüen beszíjazták a fülkébe, és figyelték a műszerek adatait. Mivel a kutatóknak alapvető élettani adatokra volt szükségük, nem olyanokra, amelyeket az állatok stresszhelyzetben, pánikban, félelemben mutatnak, ezért a kutyák szabályos űrhajós kiképzést kaptak. Valóságos űrhajósjelöltek voltak, mindegyikkel külön-külön foglalkoztak. Bőrük alá érzékelőket ültettek, hogy könnyebben tudják mérni azokat az adatokat, amelyek a repülés és a súlytalanság alatt bekövetkeznek. Hozzászoktatták őket a rázkódáshoz, a zajhoz, a gyorsuláshoz, a nehézségi erő változásához, a súlyuk megnövekedéséhez, az alacsony nyomáshoz. A kutyák fél év után készen álltak a kísérletre.

Fontos megjegyezni, hogy a kutatók nem kísérleti állatokként bántak ezekkel a jószágokkal. Szinte partnernek, kollégának tekintették őket, több esetben kialakult klasszikus gazdaviszony is. Egyetlen jelentésben vagy jegyzetben sem szerepelt a kísérleti állat szó. Maga Koroljov is kutyabolond volt. Mindennap reggel es este is meglátogatta az állatokat, eljátszott velük, ellenőrizte körülményeiket. Jaj volt annak a gondozónak, aki nem vigyázott rájuk megfelelően.

dományi Intézetnél. A kutyák részére kifejlesztettek egy másfél négyzetméteres kabint. Az első kísérletre rögtön két kutyát választottak ki. 1951. július 22-én hajnali négy órakor Cigant és Deziket elhelyezték a kabinban. Tíz perccel napfelkelte előtt indították a rakétát. A kutyákat az ötszörös gyorsulás a helyükre lapította, a fejüket sem tudták felemelni. Vérnyomásuk megugrott, pulzusuk a normális négyszerese volt. Ennek ellenére teljesen normálisan viselkedtek. A súlytalanság beálltakor az orvosi értékek normalizálódtak, a kutyák remekül voltak. A zuhanás során a nehézségi erő újra megnőtt, az ejtőernyők kinyílásakor nagy rántást éreztek. A kabin a kísérlet végén rendben földet ért. Az ablakon benézve Szerjapin látta, hogy a két kutya teljes nyugalomban feküdt a helyén, és makkegészségesen ugrottak ki a fülkéből, ahol megkapták jutalmukat, a vizet és a kolbászt.

Az áldozatok 1951. július 29-én hajtották végre a következő repülést. Arra voltak kíváncsiak, hogy emlékszik-e a kutya az előző alkalomra, ezért Dezik újabb útra indult egy másik kutyával. A repülés alatt minden

nák eggyel. Megfürdetve, megnyírva ugyanúgy néznek ki, mint az eltűnt kutya. Első ránézésre nem látszik a különbség. Nem tudták, hogy fog reagálni az utazásra, de nem volt választási lehetőségük, kiválasztottak hát egy kutyát.

a legnagyobb rendben volt, azonban a visszatérés során az ejtőernyő nem nyílt ki, és a kabin a földbe csapódott. A két kutya nem élte túl. Jó orosz szokás szerint Cigant azonnal kivonták az űrprogramból, egy ilyen kozmikus hős nem kerülhet életveszélybe. Az ő halála túl nagy veszteség lett volna. Néhány évvel később hasonló sorsra jutott Gagarin is. Ezen a ponton csaknem megtorpant az orosz űrprogram, Moszkva előtérbe helyezte a nukleáris fegyverek fejlesztését. A nagyhatalmú Koroljovnak is csak úgy sikerült a folytatást biztosítania, hogy figyelmeztette a pártvezetőket, az Egyesült Államokban már a lehetséges űrhajósok válogatása folyik. A program megkapta a zöld lámpát. A kísérletek a tervek szerint folytatódtak. A kutyák minden gond nélkül kibírták a repülést, csak a felszerelést kellett tökéletesíteni. Sajnos még egy kísérlet kudarcba fulladt. Miska és Csizsik egy asztmás roham következtében pusztultak el, amelyet a kabin rossz szigetelése okozott. A balesetek után rá kellett ébredniük, hogy mennyire veszélyes a világűr, ezért sokkal több energiát fordítottak a biztonsági rendszerek fejlesztésére. A kutyákat is visszaküldték Moszkvába újabb kiképzésre. A következő két jelölt Bolik és Nyeputyovij volt. 1951. szeptember 3-án kellett volna indulniuk, de egy szokatlan fejlemény felborította a terveket. A felszállás előtti éjszakán Bolik - aki egyszer már megjárta az űrt - kiszabadult, és eltűnt a sztyeppéi éjszakában. Jelenteni akarták az esetet Koroljovnak, de ez a sztálini időkben nem volt veszélytelen. Szerjapinnak vetette fel az ötletet az egyik laboráns, mi lenne, ha a kiképzetlen, még csak idomítási fázisban lévő kutyák közül pótol-

A kísérlet tökéletesen sikerült, minden remekül működött, az újonc túlélte az utazást. De ez a pillanat elhozta a lebukást is, Koroljov egyből észrevette a cserét, és kérdőre vonta a személyzetet. A töredelmes vallomás után már csak nevet kellett kapnia a kis keveréknek. Neve ZIB lett, ami „az elszökött Bolik helyettesítője" orosz rövidítése volt. Ez a kísérlet ébresztette rá Koroljovékat arra a tényre, hogy alapos kiképzés nélkül is jó esély van a túlélésre. Tovább folytatódtak a kísérletek. Az újabb rakéták erősebbek és gyorsabbak lettek, alkalmassá váltak arra, hogy Föld körüli pályára állítsanak egy tárgyat. Közben a kutyák kiképzése is tovább folyt, többek között azt kutatták, hogyan lehetnének az állatok az űrhajósok segítségére a földön, a vízben, és a levegőben. Eközben a kutyák valódi szkafandert kaptak, amelyeket szintén Szerjapin készített. 1954. június 24-én újabb nagy kísérlet kezdődött. Rizsik és Lisza is kijutott az űrbe. Azonban a normális visszatérés helyett Liszát 100 kilométeres magasságban, védőruhában kilőtték a kabinból. Rizsikre ugyanez a sors várt 45 kilométeres magasságban. Zuhanás közben átlépték a hangsebességet, de hét kilométer magasságban kinyílt az ejtőernyőjük, és a két eb biztonságosan földet ért. Jutalmuk egy nagy rúd szalámi volt. Ezek a kísérletek ezután mindennapossá váltak. Egy Kuszacska nevű jószág

négyszer hajtotta végre a kísérletet. Rizsik sajnos a második kísérlete során elpusztult. Összesen nyolc kutyát vesztettek el így a kutatók. Érdekes volt az állatok viselkedése. A kutatók szerint sohasem ugattak, mindig játékosak és kedvesek voltak. Ha borotválták őket vagy injekciót kaptak, akkor sem morogtak. Semmi jelét nem mutatták az agresszivitásnak. Lisza volt Szerjapin kedvence, gyakran sétáltatta, miközben az állat is féltékenyen óvta fogadott gazdáját. A séták során sem ember, sem más kutya nem mehetett közel hozzájuk. Sajnos Lisza sem kerülhette el sorsát. Utolsó kísérlete során az indítás után a rakéta egy kicsit megbillent. A rossz szög miatt a műszerek megbolondultak, a kioldó készülék nem működött rendesen. Amikor Liszát kilőtték a kabinból, az ajtó nem nyílt ki teljesen. Az ütközés következtében Lisza nyaka azonnal eltört.

Lajka, Bjelka és Sztrelka 1957. október 4-én szenzációs hír járta be a világot: a Szovjetunió Föld körüli pályára állította a világ

első mesterséges holdját. Még ma is csak kevesen tudják, hogy párhuzamosan ket műnold készült: A jól ismert négyantennás labda, a Szputnyik-1, a másik egy laboratórium, amelyben kutyák utaztak volna. Szinte csak az utolsó pillanatban született meg a politikai döntés: egyszerűbb egy műholdat megépíteni, és mégiscsak elegánsabb az elektronikus csipogás a világűrből, mint az ugatás. A tervek szerint a laboratórium egy hónappal később indult volna, de végül lefújták az utat, és titkosították ezt a programot. Közben elkészült a bajkonuri indítóállás, es megépült Koroljov új rakétája is. 1957. november 3-án az új rakéta készen állt az indításra, kabinjában egy kutyával: Lajkával. A start sikeres volt, és az emberiség történetében először egy élőlény többször is megkerülte a Földet. 1960-ra elkészült az első olyan űrhajó, amely alkalmas volt a visszatérésre. Ezt is kutyákkal akarták először tesztelni. Szerjapin munkatársa, Oleg Giazenyko - napjainkban már nyugalmazott altábornagy, akadémikus - választotta ki a jelölteket az utazásra. Könnyű és apró kutyákra volt szükség, 34-43 centiméter hosszúságú ebek jöhettek csak számításba. Ljudmila Radkevics - aki

ma már a biológiai tudományok kandidátusa kocsijával napokig járta Moszkva és környékének utcáit, mérőszalaggal méricskélte a kóbor ebeket. Végül összesen hatvan kutyát gyűjtött össze. Az új űrhajó a Vosztok nevet kapta, első utasai pedig Liszicska és Csajka voltak. A rakéta azonban pár perccel az indítás után felrobbant. Az augusztus 19-i indítás már sikeres volt. Bjelka és Sztrelka 18-szor kerülték meg a Földet, és szerencsésen landoltak a tajgán. A 24 órás repülés megnyitotta az utat az emberes űrrepülés előtt. Oleg Gazenyko nemzetközi sajtótájékoztatót rendezett, és Ljudmila Radkeviccsel közösen bemutatták a két kutyát a világnak. Bjelka és Sztrelka igazi világsztár lett. Mindenki ilyen kutyát akart, még Kennedy elnök felesége is. Hruscsov elnök, mikor Amerikában járt, megígérte neki, hogy kap egyet. Díszes ketrecben elküldte elküldte neki Sztrelka egyik kölykét, Pusinkát. Pusinka testvérei később a kitüntetett alkalmazottaknál kaptak otthont. Hruscsov ajándéka burkolt politikai üzenet volt: Kennedynek nap mint nap a Fehér Házban kellett látnia bizonyítékát a szovjet űrfölénynek. likkor már fél éve gyakorlatoztak az elsö űrhajósjelöltek Moszkva közelében, hogy ember is elhagyja a Földet. A Vosztok űrhajón csupán annyi átalakítást végeztek, hogy a két katapult ülés helyére egy masszívabb, ember számára készült ülés került. Koroljov bejelentette: még két sikeres kutyás repülés, és 1961-ben ember indulhat az űrbe. Azonban nem egészen így történt. Közbeszólt egy tragédia. 1960 decemberében két kutya, Muska és Pcsolka veszett oda. Az űrhajókba be volt építve ugyanis egy olyan szerkezet, amely azonnal elpusztította azt, ha ellenséges ország légterébe tévedne. A kísérlet során műszaki hiba lépett fel,

Lajka valódii halála A SZOVJET I R Á N Y Í T Ó személyzet pontosan tisztában volt azzal a ténnyel, hogy Lajkának ez lesz az utolsó útja, sosem fog visszatérni. A visszatéréshez szükséges technológiák ugyanis még csak a tervezési, legjobb esetben kísérleti fázisig jutottak el. A kabint úgy építették meg, hogy egy hétre biztosítsák a kutya életfeltételeit. Meg akarták tudni, milyen hatása van a szervezetre a hosszú távú súlytalanságnak.

Felkészültek arra is, hogy végezzenek Lajkával, amennyiben a helyzete kritikussá válik. Egy gyorsan ölő méreg másodpercek alatt végzett volna vele. A világ úgy tudta, hogy ez így is történt. A szigorúan titkos valóság azonban más volt. Az űrkutatók nem számoltak a Nap erejével. A fülkében a normális hőmérséklet 20 fok volt, azonban a napsütés hatására ez felment 41 fok fölé. Szerjapin szerint a kutya szenvedése fájdalmas és hosszú volt. A szerencsétlen jószág másfél-két órai kínlódás után pusztulhatott el. Minderről közben a Földön mit sem tudtak, mert a rádiójeleket ebben az időben nem tudták fogni.

és a jármű letért a kijelölt pályáról. Amikor a gép észlelte ezt, felrobbantotta a kabint. Decemberben még egy Vosztok emelkedett a magasba, fülkéjében Zsemcsuzsnajával és Zsulkával. Már a legelején probléma adódott, a rakéta rossz irányt vett, a landolás helye közel volt a kinai határhoz. A személyzet minden pillanatban várta a robbanást, ami végül nem következett be: a két kutya szovjet földön, Tunguszka közelében landolt. A keresőcsapat csak néhány nap múlva talált rá. Mindenki legnagyobb meglepetésére a két kutya életben volt. 1961. március 9-én Csernuska indult az űrbe, egy Ivan Ivanovics névre keresztelt próbababával, ami embernek szánt szkafanderben és ülésben tette meg az utat. Egyszer megkerülték a Földet, es sikeresen landoltak. Már csak egy útra volt szükség. 1961. március 25-én indult el az utolsó kutyás expedíció: Ivan Ivanovics társa Zvjozdocska volt.

Szerjapinéknak emiatt még gyorsan kísérleteket kellett végezni a méreggel, hegy pontos hatásmechanizmusát megismerjék, fedezni a hivatalos hazugságát.

A Gagarin utazását megelőző tíz évben 48 kutya utazott a világűrbe, és sajnos húsz nem élte túl az utazást. Nevüket és kilétüket hosszú évtizedekig homály fedte. Akik elpusztultak, az űrben vagy a sztyeppén leltek örök nyugalomra. Gazdáik méltó módon búcsúztak el tőlük. Kovács „Tücsi" Mihály

S E R E M I K A P R O F E S S Z O R az intergalaktikus törzsfejlődés különös fintoraként majdnem teljesen olyan fizimiskájú volt, mint egy földi gorilla, egy hófehér szőrű, albínó főemlős, amolyan kifinomult laboratóriumi példány. Akadtak persze jelentékeny különbségek is, melyek közé a smaragdzöld, mandulavágású, a földi arányokhoz képest valamicskét nagyobb és egymáshoz közelebb ülő szemek, a haloványrózsaszín, himlőhelyesen szivacsos felületű, lilás erezettel befuttatott pofa, s a kúpszerű, áttetsző, gyémántkemény kinövésekben végződő, göcsörtös, valamiképpen pozsgásszerű mellső végtagok tartoztak. S a vakítóan fehér, néha ezüstösbe és egy árnyalat-

az univerzum legtöbb életformája egyetlen öszszeroppanó, öreg naprendszer spóráiból fakadt, akárha az életteli világ csupán egy pöfeteggomba-tenyészet lenne egy magasabb értelem parkerdejében. Seremika professzor megállt a büféablaknál, biccentett, majd kisvártatva megkocogtatta az üveget. Egy-két koccanás, és az üveg úgy robbant szét, hogy csak milliónyi csillám maradt utána. A büfés abbahagyta a parizeres szendvicsek készítését, mélyreható pillantást vetett az elegáns vendégre, zsíros kezét egy akaratlan mozdulattal a kötényébe törülte, majd a partvis után nyúlt. - Professzor úr, ez már a harmadik a héten! - Rosszalló-

Ez a számunkra oly untig ismert világ vajon mit mond el rólunk egy idegennek, aki újszülöttként csodálkozik rá minden apróságra? nyit kékbe hajló, szálanként zizegő, zúzmarafinomságú, púderillatú kültakaró. Seremika professzor azért mégiscsak egy jókora gorilla volt - vagy megengedően hozzátehetjük: egy olyan gorilla, amelyik egy szürrealista festő tréfájaként egy akrilszálas porolókefével kereszteződött. A látvány teljességéhez hozzájárult, hogy viktoriánus ízlés szerint öltözködött, fekete frakkba, cilinderrel a fején, bumfordi orrán aranycsíptetőjű cvikkert egyensúlyozva. Egy szelíd gorilla egy Föld típusú bolygóról, s ugyanattól a magtól eredve, amelytől földi testvérei is, hiszen

an csóválta a fejét, a professzor pedig legnyájasabb hangján csitította: - Írja a számlámhoz, barátom, s ha elhárította a rendetlenséget, amit csináltam, egy erős feketekávét kérek. A büfés hárított, majd boszorkányos gyorsasággal lefőzött egy csésze hívogatóan gőzölgő feketét. - Csak le ne igya magát, professzorom! Seremika szája mosolygásra húzódott, ettől fenyegető vicsor ült ki emberinek aligha nevezhető arcára. - Bocsásson meg, professzor úr, nem akartam bizalmaskodni.

Jobb nem bonyolítani már, bólintott, s botcsinálta pincér módjára, kúpos ujjaival megtámasztva a csészealjat, az első szabad asztalhoz kacsázott. A csésze csörömpölt az alátéten, s a széle felé táncolt, kis híján újabb baleset lett az ügyetlen mutatvány vége. Seremika leült, kifújta magát, majd mohón belekortyolt a forró kávéba. Emésztése meglepően jól bírta a helyi táplálékokat, bár a hiperszinekdochéi jelentősen megkoptak, mióta földi diétára fogta magát. Nem kevés éve kutatta ezt a különös világot, amin büfések és politikusok osztoznak, hotdogárusok acsarognak egymásra a szónoki emelvényekről, mustáros mutatóujjukat hallgatóságuk felé rázzák, s maszatos képük betölti a képernyőket. Közben pedig világmegváltó szellemek ítéltetnek arra, hogy egész életükben margarinos szendvicseket kenegessenek. Feje tetejére állított világ volt ez Seremika professzor számára, s valamiképp mégis megnyerő, ahogy egyre mélyebb rétegeit ismerte meg, míg esténként átrágta magát Swift és Pierre Boulle halhatatlan művein. Lassanként a fordításukba is fogott, elsőként „A törpék országában" című Gulliver-fejezetet küldte haza, egy absztrakt márványszobor formájában. Apró meteorszórásokként borították a szobor felületét tűhegyes végű ujjai különböző mélységűre szabályozott karcolásai, melyek a mű cselekményét oly élvezetesen adták vissza az érdeklődő olvasónak. Járt még hozzá egy vizelettel bőségesen átitatott gyolcs, a hangulat és a stilisztikai kvalitások érzékeltetésére. A jó olvasó ezzel kötötte be arcátszemét, hűtötte a katarzisban áthevült tarkóját, s közben önfeledten tapogatta-simogatta a szobrot. Ilyen volt ez a torkomorki szépirodalom, melybe immár a jó Jonathan mester munkája is beszüremlett. Becsülte az embert, hiszen - ahogy a három alapszínből teremt tájképet, sőt női aktot a látás -mindössze három alapgondolat különböző szintű vegyülékéből keveredett össze a teljes emberi műveltség az ő szeme és orra számára érzékelhető tartományban. Neki a veséje összetettebb ideológiákat választott ki, mint a humán történelem. S mégis, a torkomorki faj nyolcezer alapgondola-

tának négydimenziós kevercse éppenhogy csak elérte az emberi gondolkodás szépségeit. A csúcsokat, a földi dekonstrukció posztmodernitását és a torkomorki Vorratuga bélgázsejtését csak azonosan hatalmas magaslatokként lehetett emlegetni. Becsülte az elmúlt röpke évszázezredek sajátutas fejlődését is, a vadhajtásokat, melyeket forradalmár barátai úgy neveztek otthon, nem kevés megvetéssel, hogy „evolúció egy bolygón". Megszerette az embereket, s ezért határozott, de kegyes hipnotikus technikákhoz folyamodott. Ennek köszönhetően senkinek nem okozott fejtörést, hogy egy kaktuszkezű fehér majom él köreikben, s „Határtudományok" címmel unalmas előadásokat tart egy külvárosi egyetemen. Diákjai legtöbbször csak bohókásan összeválogatott öltözékéért figyeltek föl rá, óraláncát még az egyetemi lapban is kicikizték egy rettenetes csasztuskában, melyben a szóra a „csupa ránc" rím felelt. A legkülöncebb emberi elmék érdekelték, velük rokonszenvezett, esténként egy Wilhelm Reich-féle orgonkészülékbe kucorodott, s tanári asztalán egész nap egy Egely-kerék forgott mellette lomhán. Néha a tekintetével megállította, s ha vidám volt, körberöptette a szobában, mint gyermekded helikoptert. Elhatározta, ötszáz földi évéből még legalább negyvenet e furcsa faj furcsa történetére fog fordítani, esténként pedig majd Ráth-Végh Istvánt és L. Ron Hubbardot fordít, s Ruggero Deodato biográfiáját bogozgatja. Igazi szabadbölcsész volt, ki a későbbi biztos munkanélküliség tudatában megtehette, hogy épp ezen a félreeső bolygón tölti gyakorlóéveit. Néha még ösztönös félelmét is elvesztette a faj iránt, önfeledt boldogságában csak a forgódobos mosógépet találta kissé viszolyogtatónak. Most is a legnagyobb lelki békében egy készülő dolgozatán töprengett, mikor egy tekintet fúródott a hátába. A szag egy fiatal, dühös emberpéldányt sejtetett, hátrafordult; egy afrikai antropológiai jegyeket viselő, jómódúnak tetsző fiatal férfit látott, a Felsőbbrendűség nevű félkatonai szervezet jellegzetes uniformisában, mellkasán az egyedileg hímzett „Szeretet és dac" szlogennel, fölötte az ugrásra készülő bakkecske jelével.

Egy rasszista, aki rám nézve most egy fehér embert lát - állapította meg magában Seremika, miközben a tarfejű, vad kamasz agyonszúrta. Csak néhány nüansznyi különbséget fedezett fel e küldetéstudatos férfiú s a régen kihalt torkomorki ember között, mely saját magával számolt le, mondvacsinált okokból, a szeretet és dac szellemében. Elhunyta közben gyorsan kikereste memóriájában a régész szak ponthatárait. Esélyes és ígéretes, állapította meg örömmel, miközben másik, eddig a békés delfinek kegyeit leső teste már a tenger mélyére temetett csészealj felé tempózott. Igen hasznos kellék volt a telepatikus ikeregyéniség, melyet kisiskolás korában, az igazat megvallva, inkább kényelmetlen, algaszagú tehernek tekintett. Belehanyatlott a kávéba, s a büfés beteljesedő jóslataként a barna lötty végigfolyt a bundáján, mályvaszín vérével keveredve. Nem az idegengyűlöleten csodálkozott, mielőtt végképp visszatért Torkomork szeretett tájaira, s mielőtt a kihűlt föld végképp bezárult előtte. Jól tudta, hogy a há-

rom emberi alapgondolat egyike sem szavatolta a biztonságát. Azon lepődött meg egy kissé, hogy erre az oly várható fordulatra nem került már sokkal korábban sor, s hogy annyira beleringatta magát az emberlét különös szépségeibe, hogy védekező ébersége alábbhagyott. Most késszúrásnyi élességgel villant be neki a költői hasonlóság: valamikor rút véget ért odahaza is a torkomorki ember, csupán rekonstruált viaszbábuként riogatta a múzeumlátogatókat, közte gyerekkori önmagát is. Szilánkosra törött csontok halmai, s egyetlen, félig eltemetett szobor jelezte már csak egykori létét, s a furcsa, önpusztító faj egyéb relikviái még az ő felfedező munkájára várnak. Intertextualitás, déjá vu - ízlelgetett magában földi szavakat, s közben megadóan tűrte, ahogy a holtsápadt büfés egy maszatos abrosszal letakarja lelapult bundájú, elernyedt testét. Idelent már egészen meghalt, amikor hirtelen beugrott valami, s féktelen jókedve támadt. „A Boulle fordítás nagy dobás lesz!"

Piritós-nyomtató

A LEGŐRÜLTEBB HÁZTARTÁSI készülékek

versenyén újabb nagy céget üdvözölhetünk, a világszerte elismert Electroluxot. Szerkesztőségünk vonzódása a piritóssütőkhöz már közismert, és ezen a ponton fogott meg minket a nagy múltú cég. A hagyományos kávé + piritós + újság korszaknak vége. Most már a napi híreket közvetlenül a pirítósra nyomtathatjuk, stílszerűen pirítás közben hőnyomtatással. A Scan Toaster USB-porton keresztül csatlakozik számítógépünkhöz. A készülékhez mellékelt szoftver segítségével kiválasztjuk a nyomtatandó tartalmat, és már küldjük is a sütőnek. A kenyérszeletnél alig nagyobb készülékbe csak be kell helyezni a kenyeret, rácsukni a fedelet, és várni. Néhány pillanat múlva pirítósszeleten barna színnel megjelenik a kívánt kép. Képet sütő toaster már eddig is létezett (lásd karácsonyi ajánlatunkat, a Darth Vader-pirítóst. Ez a masina azonban komoly felbontással bír. A készülékben pirinyó sütömodulok vannak, amelyek akár harminc fokban is képesek elmozdulni. Ezek a modulok a sütés előtt beállnak a kívánt pozícióba, majd felizzanak, és beégetik a kívánt információt. Természetesen fotóminőségű nyomtatást ne várjunk tőle, de az eddigi készülékekkel szemben tetszőleges ábrát is rá tudunk süni a kenyérre. Nem okoz gondot egy átlagos szöveg megjelenítése sem.

A szokásos jópofa gesztus mellett ennek valódi használati értéke is lehet. Előre beállíthatjuk párunknak, hogy mit nem szabad elfelejteni reggeli után megcsinálni, és a pirítóson garantáltan a szeme elé kerül a feljegyzés. Szállodák, panziók is kiváló hasznát vehetik, amelyek a napi várható időjárással, vízhőfokkal, hó- és viharjelentéssel kedveskedhetnek vendégeiknek. De ugyanígy értékesíthető reklámfelületként is, hogy ajánlják a környező szolgáltatásokat. Az éttermek felhívhatják a figyelmet napi ajánlatukra. Lehetőséget ad félénk szerelmeseknek, hogy névtelenül megvallhassák szerelmüket, de akár kollégánknak is beszólhatunk névtelenül. A világ kütyühonlapjain szinte osztatlan a népszerűsége, és a hozzászólók kilencven százaléka vásárolna belőle. Sajnos a készülék még csak az Electrolux Design Lab 2008-as versenyének egyik győztese, ezért korántsem biztos, hogy gyártásra kerül. A Scan Toaster megálmodója a dél-koreai Sung Bae Chang, aki a negyvenkilenc ország hatszáz pályázata közül művével bekerült a legjobb tíz közé.

LG csuklótelefon

A MOBlLTEFON-TECHNOLÓGIA eljutott

arra a szintre, hogy a méret már nem akadály. Vagy talán most újra igen. A mobilok elérték a kezelhetőség határát. Lehetnek-e még kisebbek? Az LG szerint igen. Teljesült sok képregény- és SF-rajongó álma: a csuklótelefon. Mert több kísérlet létezett óra méretű telefon gyártására de használhatatlanságuk és kevéske funkciójuk miatt inkább csak kuriózumok voltak. Azonban a GD910 szinte minden igényt kielégít, mindent tud, amit egy telefontól elvárunk. A négysávos készülék 7,2 Mbps 3G HSDPA adatátvitelre képes. Alkalmas videotartalmak és mp3 zenék lejátszására. Aprócska beépített kamerájával videohívást is lebonyo-

líthatunk. Képernyőjének átmérője csaknem négy centiméter, és 256 000 szín megjelenítésére képes. Már nem kell az aprócska gombokkal szöszmötölni, érintőképernyőjén jeleníti meg a funkciókat, a nyomógombokat. Természetesen támogatja a sztereó Bluetooth headsetet. A használat megkönnyítése érdekében természetesen rendelkezik hangfelismerővel, amellyel nemcsak a hívandó személyeket, hanem a telefon különböző funkcióit is elérhetjük. De akár szöveges üzenetet is küldhetünk anélkül, hogy az apró virtuális gombokat kellene nyomogatni, a beérkező üzeneteket a speechto-text konverzió révén felolvassa nekünk. Idén már várható európai megjelenése, ára egyelőre nem ismert.

China Miéville: JACK

A történelem a legegzotikusabb, legtávolibb fantáziavilágokban is ugyanúgy ismétli önmagát, mint a valóságban. Ez alól a szabály alól még egy olyan extravagáns hely sem mentesülhet, mint Új-Crobuzon.

után hirtelen mindenkinek lett egy története. Mert mindenki ismerte Jacket, vagy legalábbis egy közeli barátjuk mindenképpen, bár a megfogalmazásból azért mindig kitűnik, hogy az elbeszélők magukra gondolnak. Néhányan titokban még azt is megvallják, hogy bizony segítettek Jacknek hébe-hóba, és előkerülnek azok is, akik kulcsfontosságú szerepet játszottak a terveiben. Persze azért a legtöbben érzik, hogy ez már túlzás, ezért inkább csak arról mesélnek, amikor ők maguk - vagy valamelyik barátjuk - éppen a városban jártak, és egyszer csak meglátták Jacket a háztetőkön rohanni, és csak úgy szóródott mindenfelé a pénz a hasas zsákokból, miközben a milicisták hasztalanul próbálták utolérni lent az utcán. Ilyesmik. Az egyik cimborám egyszer látta Félfohászos Jacket A KÖZELMÚLT ESEMÉNYEI

- mondják -, igaz, csak egy szemvillanásnyira. - Visszafogottak mind, mintha nem szívesen lódítanának. Talán úgy érzik, ezzel megadhatják Jacknek a neki járó tiszteletet. Mintha így kimutathatnák

a megbecsülésüket mindazok után, amik történtek. Persze szó sincsen ilyesmiről. Inkább olyanok, mint a hulla körül tülekedő döglegyek, és ettől felfordul a gyomrom. Azért mondom el mindezt, hogy tudjátok, én magam hányadán állok Jackkel. Mert nagyon is tisztában vagyok azzal, miképpen hangzik majd, amit mesélni fogok. Tudnotok kell, hányadán álltok velem, mert ha azt mondom, ismertem Jacket, az azt jelenti, hogy valóban ismertem. Dolgoztam vele. Ne értsetek félre, nem voltam én valami nagyon fontos ember, de akkor is - valamelyest részesese lehettem az eseményeknek. És nagyon kérem, senki ne higgye, hogy magamat próbálom feldicsérni. Esküszöm, nem dölyfösségből sorolom elő mindezt. Egy senki vagyok, de a munkám, bármennyire is elenyésző, fontos volt Jack életében. Erről van szó, semmi másról. Na. Szóval megérthetitek, milyen izgalom fogott el, amikor meghallottam, hogy elfogtuk azt, aki elárulta Jacket. Így is lehet fogalmazni, csak ez így túlságosan enyhe. Mert ott és akkor esküvel

fogadtam meg - inkább így mondanám -, hogy személyesen nézek a szemébe.

bennem, hogy Félfohászos Jack nem egy átlagos újraformált és cseppet sem átlagos renegát.

Máig emlékszem arra a pillanatra, amikor először hallottam Jackről, meg arról, mit művelt. Ez közvetlenül a szökése után történt, nem kis merészség kellett hát ahhoz, hogy megmutassa magát. Mit szól ahhoz az újraformált rablóhoz? - kérdezte valaki a kocsmában. Nem árulhattam el magamat, hát óvatosan mondtam csak valamit. Amikor először találkoztam Jackkel, rögtön éreztem valamit iránta, értitek? Tiszteltem. Nem hencegett, de lobogott benne a tűz. Na persze akkor még nem tudhattam, viszi-e valamire. Szóval a legelső munkájával több száz aranyat zsákmányolt, és mindet szétosztogatta az utcán. Ezzel rögtön sikerült megszereznie Kennel szegényeinek sírig tartó szeretetét. Ezért mozgatta meg annyira az emberek képzeletét, ebből gyanították, hogy nem egy átlagos bűnöző bukkant fel a városban. Nem ő volt az első, aki ilyesmit csinált, de nem lehetett azt mondani, hogy különösebben népes társaságba került volna.

Nem sokan akadnak hozzánk foghatók, nem sokan látják úgy az újraformáltakat, mint én vagy Jack. Tegyétek a kezeteket a szívetekre! A legtöbben kutyába sem veszitek őket, vagy ha igen, csak kihasználjátok őket. Ha pedig valóban felfigyeltek rájuk, hát azt kívánjátok, bárcsak ne láttatok volna semmit. Jack nem ilyen volt, és nem csak azért, mert ő is az újraformáltak közé tartozott. Lefogadom - nem is, tudom és kész -, hogy Jack már akkor megértette őket, mielőtt rá került volna a sor. És velem is ugyanez a helyzet. Az utcán sétálgató átlagember hulladéknak tartja őket, képtelen és groteszk testű újraformált hulladéknak, akiket bőséggel okádnak ki magukból a büntetőgyárak. Nem akarok én itt túlságosan érzelgősködni, de kétségem sem fér hozzá, hogy ha Jack megpillantotta például azt a nőt, akinek mind a két kezét levágták, igen, és kismadarakról lemetszett szárnyakat illesztettek a helyükre, akkor ö a nőt látta, mint ahogyan azt a másikat, azt az öreget is öregembernek tekintette, nem annak az androgün teremtménynek, amit csináltak belőle, vagy volt az kölyök, akinek elvették a szemét, és a helyére sötét üveglencséket, fémcsöveket és fényforrásokat tettek, neki ís a valódi énjét látta, miközben szerencsétlen támolyogva próbálta újra megtanulni a járást, pedig gyerek volt még. Jack egy pillantást vetett az átalakított, megváltoztatott szerencsétlenekre, akikbe gőzzel hajtott masinákat, olajos fogaskerekeket vagy állatok végtagjait helyezték, hexekkel meg szerekkel módosították a bőrüket vagy a zsigereiket, de ő ilyenkor is csak azt látta, mi rejtőzik a büntetés alatt. Az újraformált emberek azonnal megtörnek. Számtalanszor láttam ezt megtörténni. Elég egy rossz lépéssel kicsit letérni a törvény által kijelölt útról, és a bűnösnek hirtelen nemcsak a fizikai kínszenvedést kell elviselnie, nem egyszerűen arról van szó, hogy új végtagot vagy fém testrészt kap vagy teljesen átalakítják a testét, hanem újraformáltként ébred, ami egyenértékű azzal, hogy a rákövetkező években észre sem veszik vagy legfeljebb köpnek egyet utána. Mert mindegyik tudja, hogy immáron senki és semmi.

Ami engem illet, nem is annyira az ütött szíven, amit a pénzzel művelt, hanem az, ahonnan lopta. Egy kormányhivatalba tört be. Ahol a begyűjtött adót őrizték. Mindenki tudta jól, milyen komoly biztonsági intézkedésekkel védik az efféle helyeket. És Jack kizárólag egyetlen okból vállalkozott erre az esztelenségre, tudtam én jól, mert csak így vághatta az arcukba, hogy kapjátok be. Az egész rablással egyetlen célja volt, hangosan és világosan megosztani a világgal a véleményét. Az istenekre mondom, borzalmasan csodáltam őt ezért. Akkor és ott, abban a bizonyos kocsmában tudatosult bennem teljes valóságában, mit tett ez az ember, és amikor kezdett felderengeni bennem, milyen úton-módon hajthatta végre az éjszakai besurranást, hogyan kúszott, mászott az új teste ellenére, sőt még a súlyos pénzes zsákokkal leterhelve is köddé tudott válni, nos, akkor világosan megértettem, mennyire különleges emberrel van dolgunk. Hirtelen tudatosult

Jacket újraformálták, de azután nem hitte el, hogy semmi lenne, soha, egy pillanatra sem. Mint ahogyan a többiekről sem hitte. Elmesélem az egyik esetet. Egy vasöntödében történt Füstmartalék kerületében. Dolgozott ott egy férfi, valami felügyelőféle, némi hatalommal, ha nem is túl naggyal - ez évekkel Jack kiszabadulása után történt amúgy, én is csak hallomásból tudok róla -, szóval volt ott ez a férfi, aki elég sok gondot okozott. Jelentett a szakszervezeteknek toborzó emberekről. A szervezőket aztán hazáig követte egy-egy csapat, és annyira rájuk hozták a félszt, hogy vagy nem mentek vissza az üzembe többet, vagy soha többé nem mentek sehova, mert megesett ez is. A részletekről nem sokat tudok. De a lényeg úgyis az, mit tett Jack ebben a helyzetben. Tehát egyik nap szokás szerint besorjáznak a munkások, elfoglalják a helyüket a gépek mellett, de csak nem szólal meg a kürt. Várnak, várnak, semmi sem történik. Egyre idegesebbek lesznek, egyre jobban aggódnak. Tudják, hogy ez a bizonyos munkafelügyelő van beosztva aznapra, ezért különösen idegesek, beszélni sem nagyon beszélnek, de idővel elindulnak megkeresni. És akkor meglátják az irodához vezető lépcső alján a nyíl alakba rendezett szerszámokat. A nyíl felfelé mutat.

Szóval lassan, óvatosan elindulnak a lépcsőn. A fordulóban még egy nyíl. Addigra összeverődik egy elég nagy csapat, és követik a korlátokra erősített nyilakat, amikből aztán akad egy csomó, és így mennek körbe-körbe a gyárban, persze addigra nagyjából mindenki ott tolong, aki él és mozog, és egyszer csak feljutnak az egyik függőfolyosóra, ahol felaggatva himbálózik a munkafelügyelő. Ájult. A szája csupa véres seb. Összevarrták az ajkát, dróttal. Persze rögtön sejtette mindenki, mi történhetett, de aztán a férfi magához tért, kiszedték a varratokat a szájából, és hallgatták, mit zagyvái, s akkor már biztosan tudták. Ha a véleményemre vagytok kíváncsiak, hát tessék: a felügyelő örülhet, hogy túlélte. Úgy hallom, nincs is vele azóta gond. Az eset megváltoztatta az ottani körülményeket, Jack Suttogó Szimatának nevezik. Az ilyen és ehhez hasonló történetek miatt kedvelték az emberek Jacket. Mit kedvelték, imádták. Ez a világ legnagyszerűbb városa. Nem véletlenül hallani ezt lépten-nyomon, hiszen igaz. Viszont sokunk számára ez az igazság nem feltétlenül fedi teljesen a valóságot. Fogalmam sincsen, hol éltek. Ha például Kennelben, akkor hiába tudjátok, hogy nincsen még

egy olyan épület a világon, mint a Parlamenté, vagy hogy a városunk vagyona akkora, amitől minden más nemzet elsárgulna az irigységtől, vagy az új-crobuzoni tudósok esze csavarosabban forog még az istenekénél is... hiába tudjátok mindezt, fabatkát sem értek vele. Attól még Kennelben vagy Rosszparton vagy valamelyik hasonló koszfészekben morzsolgatjátok a mindennapokat. Amikor azonban Jack mozgásba lendült, akkor Rosszparton is csodás volt élni. És ha Jack megint valami nagy dobással jelentkezett, azt látni lehetett - én legalábbis láttam - a járókelők lépteiben is. Azt nem tudom, a belváros közepén, a Rikácsban mindez miképpen csapódhatott le - gondolom, a jól öltözött urak gúnyosan mordultak egyet vagy látványosan szóba sem hozták az esetet -, de azokon a helyeken, ahol a házak túlságosan közel hajolnak egymáshoz, ahol a téglák közül mállik a habarcs, ahol a kaktuszemberek üveggettója vet árnyékot a házakra, ott mindenki kihúzta magát egy kicsit, úgy ballagott az utcán. Jacket mindenki sajátjának tekintette: a férfiak és a nők, a kaktuszok, a kheprik, a vogyanojok. A sárkányfajzatok dalokat írtak róla. Azok, akik habozás nélkül egy újraformált koldus arcába köptek volna, most ujjongva dicsőítettek egy szabadraformált banditát. Bujjaligetben pohárköszöntőket mondtak a tiszteletére. Jómagam természetesen semmi ilyesmire nem vetemedtem - nem mintha nem tettem volna meg szívesen, de az én foglalkozásommal rendkívül óvatosnak kell lennem. Nyakig benne vagyok dolgokban, és ez természetesen nem derülhet ki. Gondolatban azonban én is tósztra emeltem a poharat. Jackre, gondoltam ilyenkor. Abban a rövid időszakban, amíg Jackkel dolgoztam, sohasem szólítottam a valódi nevén, ahogyan ö sem használta az enyémet. Munkánk természetéből következik, hogy mellőzzük az ilyesmit. Különben is, sokkal inkább volt Jack a valódi neve, mint bármi más. A legtöbbeket megtöri és szétroncsolja az újraformálás, de Jacket éppenséggel ez teremtette meg. Nehéz megérteni az újraformálás logikáját. A magiszterek ítéletei néha egyértelműek. Ha egy

férfi megkésel valakit, levágják a gyilkos kezet, és motorral hajtott pengét varrnak a csonkba, amit csövekkel kötnek egy miniatűr kazánhoz. A tanulság világos. Abban sem nehéz értelmet találni, amikor ipari felhasználásra nehézgépezeteket teremtenek a bűnösökből, rakodóférfiakat, nőbricskákat és gyerekmasinákat. Világos, miért van szüksége a városnak rájuk. Azt viszont képtelen vagyok megmagyarázni, miért ültetnek egy nő tarkójába pávatollakat, mint egy gallért, vagy vas póklábakat egy fiatalember hátába, és azt sem igazán foghatom fel, annak mi értelme, ha valakinek szemeket adnak, rengeteget, vagy kazánokat, amelyek belülről perzselik őket, vagy miért cserélik a lábakat fából faragott játékszerekre, netán majomkézre, hogy onnantól az elítéltnek úgy kelljen ugrálnia az utcán, mintha tébolyult gorilla lenne. És léteznek az újraformálásnak olyan módjai is, amiktől erősebbek lesznek vagy gyengébbek, ellenállóbbak vagy sebezhetőbbek, vannak szinte észrevehetetlen beavatkozások vagy olyanok, amelyek után képtelenség megérteni egy szavukat is. Néha látni újraformált xenókat, de ritkán. Úgy hallottam, a kaktuszemberek növényi húsával nem egyszerü dolgozni, és a vogyanojok testfelépítése sem kedvez az efféle beavatkozásoknak, más fajoknál pedig egyéb hátráltató tényezők merülnek fel, így aztán őket a magiszterek nagy része inkább másfajta ítéletekkel sújtja. Az újraformáltak többsége ember, akár kegyetlenségből, akár praktikus szempontokból, akár kifürkészhetetlen logikából. Nincs is talán még egy olyan dolog, amit ez a város annyira gyűlölne, mint a szabadraformáltakat. Az újraformálók ellen fordítani az újraformált testet? A gondolat is felháborító. Bevallom, néha igazán nyomasztónak tűnik, hogy minden gondolatomat meg kell tartanom magamnak. Különösen napközben, amikor dolgozom. Ne értsetek félre, kedvelem a munkatársaimat, némelyiküket legalábbis, szimpatikus fickók, és amennyit tudok róluk, az alapján bizonyos nézeteimmel talán még egyet is értenének, de akkor sem kockáztathatok. Nem árt tisztában lenni azzal, milyen titkokat szabad kikotyogni és miket nem.

Egyszóval nem ártom magamat semmibe. Nem beszélek a politikáról, végrehajtom, amivel megbíznak, messzire elkerülöm a vitákat. Amikor azonban láttam, tényleg láttam, hogyan húzzák ki magukat az emberek Jack valamelyik újabb kalandja után, az istenekre, akkor megmozdult bennem valami. Ki ne szeretne részese lenni egy ilyen érzésnek? Az embereknek szükségük volt erre, a megkönnyebbülés feltoluló hullámára. A reményre, amit Jack adott. Először nem is hittem a fülemnek, amikor meghallottam, hogy a csapatom elfogta azt a férfit, aki segített kézre keríteni Jacket. Aznap munka közben mindvégig erővel kellett uralkodnom magamon, nehogy eláruljam izgatottságomat. Alig vártam, hogy rátehessem a kezemet arra a patkányra. Egy széles körben osztott vélemény szerint Jack összes tette közül éppen az egyik szökése a legbámulatosabb. Nem az első szökése - ami szerintem egyébként is vulgáris, lelombozó látványosság lehetett. Figyelemreméltó, persze, de gondoljuk végig: elvakult elszántsággal kúsznimászni, csuromvéresen, a frissen újraformált test még viszket és sajog, a bőr nyálkás a bezsírozott bilincsektől meg a beletapadt kőportól, és egy szemétkupacban kell megpihennie, ahol a kutyák sem tudják kiszagolni, amíg erőre nem kap, hogy végre futásnak eredjen. Szerintem ebben minden pontosan olyan mocskos és véres, mintha egy hétköznapi szülést követtünk volna. Nem, a szökés, amiről beszélek, az a köznyelvben Jack „tetővágtája" néven híresült el. Sokan a mai napig nem bírják eldönteni, vajon előre megtervezett módon alakultak-e így az események, mert Jack valójában hagyta, hadd tudják meg a milicisták, hol lesz azon a napon és melyik fegyverlerakatukat fogja kifosztani a város közepén, a Perdido pályaudvar tetején. Próbálják csak elkapni, majd megmutatja nekik, hogy bármikor képes meglépni előlük. Személyes véleményem szerint Jack ennyire nem azért volt pimasz. Szerintem egyszerűen csak rossz helyen

volt, rossz időben, de természeténél fogva akkor már kihozta a helyzetből a legtöbbet. Több mint egy órán keresztül menekült. Enynyi idő alatt nagyon messzire el lehet jutni ÚjCrobuzon tetőrengetegében. Nem kellett hozzá tizenöt perc, és már híre is ment az eseménynek, habár el nem bírom képzelni, miként lehetséges ez, hogyan lehet gyorsabb a hír, mint Jack maga, de hát így szokott ez történni. És nem telt bele sok idő, amint Félfohászos Jack felbukkant a magasban, lent az utcán már ujjongva üdvözölte az összeverődött tömeg, amilyen hangosan csak merte. Jómagam lemaradtam a hajszáról, de hát azóta sem hallani másról. Rengetegen látták a magasban. Újraformált karját lengette, hadd tudja mindenki, hogy ő az odafent. A nyomában meg a milicisták. Szapora léptekkel, nagyokat szökellve rohantak, felbuktak, felálltak, még többen özönlöttek utána, ki a csapóajtókon, fel a lépcsőkön, mindannyian a szokásos álarcokban és pisztolyokkal, céloztak és lőttek, de Jack hatalmas ugrásokkal vetette át magát a kémények felett és rugaszkodott el a manzárdablakok párkányáról. Egyre nagyobb előnyre tett szert. Néhányan azt állítják, kacagott. Fényes nappal volt, az egyenruhás milicisták mégis nyíltan mutatkoztak. Ez már önmagában hírnek számított. Jack pedig a Bordák felé vette az irányt, egyesek szerint még az óriás csontokra is felmászott, habár ez természetesen képtelenség. De mindegy is, merre ment, szinte látom magam előtt az akkor már híres törvényenkívülit, amint biztos léptekkel rohan a cserepeken, mögötte a bumfordi milicisták, az égboltot pedig megfestik a lövedékek. Pisztolygolyók, zúzóíjakból kipattanó csakrik, fekete energialöketek, a thaumaturgisták valóságot fodrozó hullámai. Jack mindet kikerülte. Amikor viszont visszalőtt azokkal a frissen zsákmányolt kísérleti fegyverekkel, sorban hullottak az üldözői. Léghajók indultak meg utána, a spicliként alkalmazott sárkányfajzatokkal együtt: szabályos nyüzsgés támadt az égen. Még-

is, egy órás hajsza után Félfohászos Jacknek nyoma veszett. Zseniális, pokolian zseniális volt. Félfohászos Jacket egy jelentéktelen senki árulta el. Pedig nyilvánvalóan mindenkiben felmerül a kérdés: vajon ki okozhatta a vesztét Új-Crobuzon leghíresebb banditájának? Hát egy nulla. Egy porszem. Az egész a szerencsén múlott. A vakszerencse intézte el Félfohászos Jacket. Nem jártak túl az eszén, nem követett el ostoba hibát, nem feszítette túl a húrt, semmi ilyesmi nem történt. Egyszerüen balszerencséje volt. Mert felbukkant egy porbafingó kis csavargó, aki ismert valakit, aki ismerte Jack egyik kapcsolatát, felbukkant ez a tejfölösképű nyomorult, akinek az összes feladata annyi lett volna, hogy elsuttogott üzeneteket és apróbb csomagokat továbbítson a lebujokban, vagy tudom is én, valami hasonlóan lényegtelen senki, szóval ez az alak egyszer csak kisütötte, hol bujkálhat Jack, és még csak nem is azért, mert olyan különösen jól vágott volna az esze, hanem azért, mert szerencséje volt. Valójában nem tudom, hogyan történt. De láttam a besúgót, és egy senki. Sokáig azt sem tudtam, miért adta fel Félfohászos Jacket. Először azt hittem, a jutalom csábí-

totta el. Aztán kiderült, hogy soha nem is köpött volna, ha egyszer be nem viszik. De elkapták valami szerencsétlen apróságért - mert elkövetett egy szánalmas, jelentéktelen, parányi vétséget -, és azt hitte, Jackért cserébe a hatóságok majd megbocsátanak neki, és megvédelmezik. Idióta. Azt hitte, a hatóságok nem hagyják, hogy a kezünkbe kerüljön. Jack legtöbb tette természetesen nem volt feltűnően drámai. A kisebb, de kegyetlenebb akciói miatt vadásztak rá annyira. Nem mintha a fölényesen végigvitt, látványos rablásoknak vagy a magamutogatásnak különösen örültek volna. Jack azonban nem ettől lett egyre fájdalmasabb jelenség a számukra, mint a talpukba ragadt tövis, amit idővel kénytelen voltak kitépni. Senki sem tudja, Jack honnan szerezte az információit, de úgy szagolta ki a milicistákat, mint egy idomított véreb. Átlátott a legjobb álcán is. Besúgók, hírszerzőtisztek, provokátorok, beépített bajkeverők, bennfentesek és katonák Jack tévedhetetlenül megtalálta őket, akkor is, ha még a közvetlen szomszédjaik szerint is csak nyugalmazott hivatalnokok, művé-

szek, csavargók, parfümárusok vagy maguknak való agglegények voltak. A holttestükre ugyanúgy bukkantak rá, mintha egy hétköznapi gyilkosság áldozatául estek volna, általában egy szemétkupac alatt. Azonban mindig előkerült egy dokumentum: vagy a tetem közelében, vagy egy újságíró, netán egy közösségi vezető kezében, ami kétséget kizáróan bizonyította, hogy az illető milicista volt. Az áldozatok nyakán, mindkét oldalon borzalmas sebek éktelenkedtek, mintha rozsdás, csorba ollóval próbálták volna sikertelenül átvágni a torkukat. Az újraformált Jack bizony felhasználta új karját, amit a várostól kapott. Ez nagyon nem volt rendben. Jack nagyon veszélyes terepre merészkedett, amikor azt hitte, hozzányúlhat a kormány funkcionáriusaihoz. Tudom, hogyan gondolkodnak odafent. Ekkor vált elsődlegessé Jack elfogása. De hiába volt minden erőfeszítésük, az a rengeteg pénz, amit a besúgóknak szántak, a thaumaturgisták összes energiája - pedig nem haboztak bevetni a médiumokat meg a fürkészeket, sőt az empátiagépeket is teljes fokozaton járatták -, a végén csak

a szerencse sietett a segítségükre, és az ölükbe pottyant egy halára rémült, zagyvaságokat beszélő, haszontalan kis takony. Gondoskodtam róla, hogy én legyek az első, aki üdvözli Jack besúgóját. Maradjon egy kis időnk kettőnkre, egyedül. Nem szép dolog, de vállalom. Régóta benne vagyok rnár a titkos politikai életben. És léteznek bizonyos alapelvek, amelyek különösen fontosak. Az egyik így szól: semmi nem válhat személyessé. Ha a munkám során nyomást kell gyakorolnom, ha elkerülhetetlen eszközökhöz nyúlok, akkor az az elvégzendő feladat része, legyen bármennyire is kellemetlen. Ha valaki a társadalmat emésztő kórság ellen harcol, és szögezzük le egyértelműen, hogy mi pontosan ezt tesszük, akkor alkalomadtán kíméletlen módszerekre van szüksége. Viszont nem szabad élvezni, különben megront. Egyszerűen el kell végezni a feladatot. Az esetek többségében. A mostanit kivételes alkalomnak tekintettem.

Ez a nyomorult féreg az enyém volt. A szobának természetesen nincsen ablaka. A besúgó már odabent ült, egy székbe szíjazva. Keze, lába rögzítve. Úgy reszketett, hogy jól hallottam a padlóhoz csavarozott szék zörgését. A szájába egy fémpántot tuszkoltak, így legfeljebb nyüszíteni tudott. Beléptem az ajtón. Magammal hoztam a szerszámaimat is. Gondoskodtam róla, hogy ő is jól lássa mindet: a fogót, a forrasztópákát, a késeket. Ettől még jobban reszketett, pedig még hozzá sem értem. Záporoztak a szeméből a könnyek. Én pedig vártam. - Cssst - mondtam végül, a lármás nyöszörgés ellenére. - Csst. Valamit meg kell osztanom veled. Szelíden ingattam a fejemet: Csss. Éreztem, hogy feltámad bennem a kegyetlenség. Csss, mondtam megint, csss. És amikor végre elhallgatott, folytattam. - Gondoskodtam róla, hogy én legyek itt veled. Egy perc, és csatlakozik hozzánk a felettesem, aki majd segít nekünk, és tisztában van vele, mit fogunk csinálni. De azt akarom, tudd, mindent megtettem, hogy én kapjam ezt a munkát, mert... mert azt hiszem, jól ismered az egyik barátomat. Amint kiejtettem Jack nevét, az áruló nyivákolni kezdett, és esztelen rémületében már megint hangosan vinnyogott, ezért kénytelen voltam néhány percet várni, amíg elcsitult, és csak akkor súgtam a fülébe. - Ezt akkor... Jackért. Ebben a pillanatban lépett be a csapatom vezetője, néhány markos legény társaságában. Szótlanul egymásra néztünk, majd munkához láttunk. Nem volt különösebben szép munka. És nem szabadna kérkednem vele, de legyen ez az alkalom kivétel, egyszeri eset. Hiszen ez a nyomorult féreg adta fel Jacket. Tudtam én, hogy Jack uralma (mert ez már annak számított) nem tarthat sokáig. Nem voltam képes nem tudni, és ez elszomorított. De az elkerülhetetlennel nem lehet szembeszegülni.

Amikor meghallottam, hogy elfogták, keményen küzdöttem, a munkába temetkeztem, nem mutathattam ki, mennyire lesújtott a hír. Mint már említettem, apró fogaskerék voltam én az egészben - nem vagyok fontos szereplő, és ez nekem tökéletesen megfelel, nem pályázok vezetői posztra, ott minden túl veszélyes. Inkább mondják meg, mit tegyek, és végrehajtom. Ennek ellenére mindig szörnyen büszke voltam, értitek? Amikor hallottam Jack újabb meg újabb tetteiről, és tudtam, hogy ehhez valahol nekem is közöm van. Minden állítólagos magányos farkas mögött van egy csoport, egy hálózat, és amikor részese lettem az egyiknek... nos, az jelentett valamit. Sohasem fogom elfelejteni. De tudtam, hogy a diadalmas időszak egyszer véget fog érni, és lélekben felkészültem rá. És egyszer sem mentem el megnézni Jacket, amikor közszemlére tették a BilSantum téren, miután ismét újraformálták, pontosabban eltávolították az eredetileg újraformált karját, mert tudták, hogy mire a seb begyógyul, már nem lesz életben. Vajon hány arcot ismert fel a tömegben? Úgy hallottam, a polgármester számára kisebb arculcsapással ért fel, hogy az összeverődött bámészkodók nem ordibáltak és nem hajigálták meg a kalodát. A város lakói szerették Jacket. Miért lett volna jó, ha így látom utoljára? Tudom én azt, hogyan szeretnék emlékezni rá. Egyszóval a kezembe került a besúgó, a fecsegő spion, és gondoskodtam róla, hogy érezze, menynyire fontos ez nekem. Mert léteznek bizonyos módszerek: néha tudnunk kell, miként szüntethető meg a fájdalom egy időre, és mivel járatos vagyok ezekben a módszerekben, szándékosan nem használtam egyet sem. Amikor magára hagytam, mindene nyálkás volt és síkos és véres. Soha többé nem lesz már olyan, mint régen. Jackért, gondoltam. Most próbálj meg dalolni. Megdolgoztam a nyelvét. És munka közben, miközben a testén matattak, majd mélyre vájtak az

ujjaim, végig arra a napra gondoltam, amikor először találkoztam Jackkel. Az embereknek szükségük van valamire, ami segít nekik elmenekülni. Ez tény. Kell nekik valami, amitől biztonságban érezhetik magukat. Ez jó dolog, szükséges. A város megköveteli. De eljön az idő, amikor ennek véget kell érnie. Jack túlságosan messzire merészkedett. És lesznek majd mások, ezt is tudom. Tisztában voltam azzal, hogy ennek így kellett történnie. Jack valóban túl messzire ment, erről viszont nem beszélhetek a munkatársaimmal, mert ők biztosan nem töprengenek ennyit. Tőlük mást sem hallok, mint mekkora címeres gazember volt Félfohászos |ack, és végre megkapta, ami kijárt neki, bla-bla-bla. Fel sem fogják, mennyire szüksége van a városnak a Jackhez hasonlókra, milyen jó tesz az mindannyiunknak, ha felbukkan egy Jack. Az emberek hisznek a hősökben, és az istenek a tanúim, én aztán nem hibáztatom őket ezért. Nem is tudják - mármint a közemberek -, milyen hatalmas feladat mozgásban tartani egy ilyen várost, városállamot, mint Új-Crobuzon, és egyáltalán hogyan lehet bizonyos problémákat megoldani. Néha durva eszközökre van szükség. Ha az emberek Jackben látják meg azt a valakit, aki miatt érdemes folytatni, legyen úgy. Amíg az események irányíthatatlanná nem válnak, ami idővel persze elkerülhetetlenül megtörténik. Ezért kellett Jacket megállítani. De lesz utódja, még látványosabb felhajtással, még teátrálisabb gesztusokkal, még nagyobb zsákmánnyal. Az embereknek szükségük van rá. Hálával tartozom Jacknek és a hozzá hasonlóknak. Ha ők nem lennének - és ez az, amit a munkatársaim nem értenek meg -, és Kennel, Füstmartalék vagy Pincsfa örökké dühös lakói senkinek sem szurkolhatnának kurjongatva, az istenekre, bármi megtörténhetne. Sokkal roszszabbra is fordulhatnának a dolgok. Egyszóval részemről is hangos bravó Félfohászos Jacknek. Mint külső szemlélő, aki mindig nagy örömmel követte Jack tetteit, egyúttal mint a város hűséges és odaadó szolgája, hadd mondjak tósztot a halála alkalmából, ahogyan azt még

életében is számtalanszor megtettem. És én voltam az, aki megbosszultam Jacket, még akkor is, ha sokat nem csinálhattam, és egyébként meg tudom, hogy túlságosan messzire merészkedett. Átlagos újraformálás volt. Levágtuk a tejfölösképű spion mindkét lábát, és masinákat ültettünk a helyükre, de gondoskodtam róla, hogy kapjon még egy kis ajándékot. Fogtam egy átalakított, szívókorongos nyúlványt, amit valamilyen halszerű lény teteméről műtöttünk le, és ezt varrtam a nyelve helyére. Az új szerv pedig folyamatosan küzdeni fog a testtel. Meg nem öli, de az új nyelve a halála napjáig gyűlölni fogja. Ez az én ajándékom Jacknek. Hát ez történt ma a munkahelyemen. Amikor először találkoztam Jackkel, még nem volt Jack. Említettem már a főnökömet. Kettőnk közül ő a szakember. A biothaumaturgia mestere. Ő készítette el az agyaghúst és személyesen dolgozott vele. Ö távolította el Jack jobb karját. De én voltam az, aki foghatta a karmos mancsot. A hatalmas kart, ami leginkább egy túlméretezett imádkozó sáskához illett volna, akkora kitinfogakkal, mint az alkarom. Én szorítottam Jack csonkjához, miközben a főnököm egymáshoz forrasztotta a húst és a páncélszerű héjat. A felettesem formálta újra Jacket, de én is részese voltam a műveletnek, és erre mindig büszke leszek. Ma is a neveken járt az eszem, mikor a munkából elindultam hazafelé a városban, amit személyesen védelmezhetek, és ez elmondhatatlan büszkeséggel tölt el. Tudom, hogy sokan nem értik meg, néha mit meg nem kell tenni egy adott cél érdekében. Ha nekik tetszik a Félfohászos Jack név, én ugyan nem hibáztatom őket ezért. Jack, akit én magam teremtettem. Most már ez a neve, bárminek is szólították korábban. Mint már említettem, ismeretségünk rövid időszakában, mielőtt és miután megteremtettem Jacket, egyszer sem szólítottam a valódi nevén, ahogyan ő sem használta az enyémet. A munkám jellegéből adódóan ez lehetetlen. Ha beszéltünk, én azt mondtam neki, „fogoly", és ha Jack válaszolt, úgy hívott, hogy „uram". Juhász Viktor fordítása

A világ végén is túl China Miéville, a kortárs fantasztikus irodalom egyik legnagyobb alakja már nem gondolkodik a hagyományos SF vagy fantasy kategóriákban, szerinte ezek önmagukban nem alkalmazhatóak műveire. brit szerző nemcsak az irodalomban, a politikában is aktív, tagja az angol Szocialista Munkáspártnak. A nemrégiben a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent második Bas-Lagregénye, az Armada után hamarosan első könyvével, a Patkánykirály-lyal is megismerkedhetnek az olvasók. A SOKAT VITATOTT

G a l a k t i k a : Bas-Lag világa egyedülálló és összetéveszthetetlen. Amikor az itt játszódó első könyve megszületett, gondolta, hogy viszszatér még ide? China Miéville: Már a kezdeteknél, hogy legalább három könyv lesz, sőt mindháromnál megvoltak az ötleteim az alaptörténetet illetően. Ezért vannak olyan utalások, amelyek végigvonulnak mindhárom könyvön - egyes szereplők például, akik felbukkannak a Perdidóban, jóval részletesebben bemutatásra kerülnek az Iron Councilban. Mindig is így terveztem. A részletek persze változnak az évek során, azonban - ha talán kicsit elbizakodottan is - mindvégig reménykedtem, hogy a három könyv együtt egyfajta anti-trilógiát alkot majd. G: Bas-Lag rendkívül összetett. Elsőként a világot alkotta meg, vagy már voltak történetei és karakterei amikor Bas-Lag megszületett? C. M.: A világgal kezdtem. Bas-Lag sokáig az ötletek egyfajta tárházaként működött, olyasvalamiként, amit az elmémben építettem, egy hely volt, ahova minden ötlet passzolt. Mindig is úgy alakítottam, hogy egy nagyon termékeny, vad világ legyen, ahová minden gond nélkül elhelyezhetek bármit, amit csak akarok.

G: Úgy tűnik, nemcsak a szörnyeket imádja, de a városokat is. Miért foglalnak el olyan központi helyet az írásaiban? C. M: Nem tudom. Azt hiszem gyakran maguk az írók a legrosszabb emberek, akiktől kérdezhetsz, ha a saját vesszőparipáikról van szó. Csak annyit mondhatok, hogy imádok városokban élni, és imádok olvasni róluk, a szerkezetük és a bennük lévő káosz az, amit mindig is mérhetetlenül ihletőnek találtam. Hogy ez miért van így, tényleg nem tudom. G: A prózája rengeteget változott a Perdido pályaudvar, végállomás és az Armada között. Még mindig megvannak benne a barokkos mondatok, de sokkal fegyelmezettebb lett. Állandó változásról van szó? C. M: Úgy érzem - és nagyon remélem -, hogy ez igaz, sőt a folyamat fel is erősödik a későbbi könyveimben. Az Iron Council még összeszedettebb, és a legutóbb befejezett könyvem, a The City & the City még inkább. Nincs tudatos pálya, amit bejárnék, de abban biztos vagyok, hogy kísérletezni szeretnék a különböző prózastílusokkal, egyre jobban irányítani őket, és néha talán szabadjára engedni. Nincs szó arról, hogy többet ne térnék vissza a barokkosabb vonalhoz a későbbi könyveimben. Összességében csak szeretek próbálkozni a változtatással, másfajta dolgokat csinálni, könyvről könyvre. G: Hogyan született a lebegő tengeri város, Armada ötlete? C. M.: Igazán nem emlékszem. Mint minden ötlet, ami kísért. Ez nem egy eredeti ötlet - Lloyd Kroppnak volt egy regénye, The Drifi címmel, ami ugyanezt az ötletet használja, és van egy hasonló elképzelés Neal Stephenson

egyik könyvében is - de akkoriban még nem olvastam ezeket. Sosem állítottam, hogy eredeti az ötlet, de nem emlékszem, hogy találkoztam volna vele akkoriban, amikor született. G: Gyakran kérdezik a politikai aktivitásáról és arról, ez hogyan befolyásolja a prózáját. Magyarországon nem ismerik a politikai beállítottságát. Gondolja, hogy jobb így? C. M.: Nem tudom, jobb-e vagy rosszabb. Nem zavar, ha az emberek ismerik a politikai hovatartozásomat, bár természetesen zavarna, ha a politikai nézeteim miatt eldöntenék, hogy rossz író vagyok. Ebben semmi logika nincs. Számtalan írót szeretek, akinek ellenzem a politikai nézeteit. A saját nézeteim fontosak számomra, és semmi értelme nem lenne titkolnom őket - miért is akarnám? Az egyetlen dolog, amit kifejezetten Magyarországgal kapcsolatban szeretnék mondani, az, hogy a sztálinista rendszer megszállása alatt lévő országokból az emberek néha nagyon óvatosak a „szocialista" szót illetően. Ez természetesen teljesen érthető: csak azt akarom kihangsúlyozni, hogy mi sokan

- akik szocialistának nevezzük magunkat - nemcsak hogy semmi közösséget nem vállalunk ezzel a tradícióval, de szenvedélyesen és hajthatatlanul szemben állunk vele. G: Hogyan befolyásolta a világnézetét és az írásait az év, amit Egyiptomban töltött? C. M.: Különösen csodálom Kairót; bár már csaknem 20 éve nem jártam ott, mégis élesen megmaradt az emlékezetemben, akárcsak általános, politikai és történelmi érdeklődésem a Közel-Kelet iránt. Próbáltam arabul tanulni, de rossz nyelvész vagyok, és az arab egy rendkívül nehéz nyelv. G: Az Un Lun Dun megjelenése igen meglepő volt Bas-Lag-regényei után. Elege volt ebből a „felnőtt" világból? C. M.: Egyáltalán nem. Mindig is akartam írni egy gyerekkönyvet, már régóta nagy örömmel emlékezem vissza azokra az időkre, arra a kifejezetten eleven, élénk és rendíthetetlen olvasásra, ami magával ragad, amikor gyermekként olvasol. Bíztam benne, hogy legalább részben képes leszek felidézni ezt a fajta figyelmet az olvasó-

imban, hogy sikerül elmesélni egy olyan történetet, amelyet gyermekként szerettem volna. Olyat, ami abszolút főhajtás a klasszikus gyerekkönyvek előtt, ugyanakkor néhány klisé kikezdése is. G: Gondolt valaha arra, hogy a valósághoz közelebb álló könyvet írjon? Ügy értein, „szimpla" szépirodalmat, szörnyek nélkül. C. M.: Amikor írok, azok a részek hoznak leginkább lázba, amelyek absztrakt módon kezelik a valóságot, a fantasztikus, a hatalmas, a szürreális, a lehetetlen mindig begyűrűzik az írásaimba. Igy hát - bár nincs rá kifejezett tervem - az a gyanúm, hogy minden, amit írok, jó eséllyel tartalmazni fog legalább néhány elemet a fentiekből. De vannak különbségek. A legutóbb írt könyvem sokkal kevésbé hasonlít ebben az értelemben a Bas-Lagregényekre. A következő talán megint más lesz. A szívem mélyén azonban tudom, hogy nem vagyok „realista" író, bár meggyőződésem szerint ez a szó meglehetősen félrevezető, ha már ennél a tematikánál tartunk. G: Azért olvas mitológiai témájú köteteket, hogy ihletet gyűjtsön a könyveihez, vagy a hivatkozások csak úgy jönnek? C. M: Néha valóban átgondoltan teszem ezt. Különösen a bestiáriumokat és a fantasztikus állatok gyűjteményeit szeretem lapozgatni, hogy új teremtményeket ötöljek ki. Mégis néha ugyanolyan valószínűséggel nyersz zseniális inspirációkat egy jó pillanatban félrehallott szóból, mint számtalan, könyvtárban töltött órából, így ha nem élvezném magát a könyvtárazást, attól függetlenül, hogy mennyit nyerek belőle, nem csinálnám! G: Visszatér valaha Bas-Lagre? C. M.: Nagyon valószínű, de azt hiszem, a legrosszabb, ami történhet velem, hogy egyfajta BasLag-gyárrá válok. Sokkal szívesebben mártózom meg ebben a világban, ahogyan és amikor ihletem van rá - és kizárólag akkor. Van elképzelésem egy újabb Bas-Lag-könyvre, amelyet lehet, hogy hamarosan el is kezdek, de butaság lenne határidőt és megjelenési dátumot ígérni. Így - azt hiszem - minden Bas-Lag-történet, amit írok, jó eséllyel sokkal jobb lesz mintha kényszerítve lennék rá, hogy folyamatosan termeljem őket. G: Rengeteg SF- és fantasy-díjat nyert, néhányat több alkalommal is. Ön szerint fontosak a szerzőknek az ilyen elismerések?

C. M.: Nos, átvevőként nagyszerű érzés díjakat kapni, rendkívül büszke vagyok rájuk és hálás értük, de fontos az egészséges kétely is. Rengeteg rendkívüli író van, akik nem kapják meg azokat a díjakat, sok szörnyű író pedig megkapja, így nyilvánvalóan nem lehet automatikusan értékmérőként tekinteni ezeket. De amit képviselnek, reményeim szerint, az a vita- és párbeszédindító szerep az irodalomról - és néha azért a nyertes könyvek is abszolút remekbe szabottak. Néhány díjnak ugyanakkor eleve nagyon jó hírneve van, mivel kiváló könyveket jutalmaznak velük. Ezek a díjak sokat lendíthetnek a karriereden, különösen a kezdeteknél, és én mérhetetlenül hálás vagyok ezért. G: Gondolja, hogy tekinthető olyan írónak, aki továbbviszi Bierce, Lovecratt és kortársaik irodalmi örökségét? C. M.: Ez összetett kérdés, mivel az „örökség" annyira homályos és vitatott kifejezés. Természetesen tudatában vagyok, hogy mindkét író befolyásolt, így ebben az értelemben abszolút igaz. Abban azonban biztos vagyok, hogy vitatnák, azokat az aspektusait folytatom-e a munkáiknak, amelyeket fontosnak tartottak, és van még jó néhány író, akik húsbavágóan alapvetőek számomra, akikről nem is sejtem, mennyire hatottak rám, ugyanakkor legalább a fenti két szerzővel egyenrangúan, ha nem jobban befolyásolták a munkáimat, ezért nem merném kijelenteni, hogy továbbviszem az örökségüket. Az viszont kétségtelen, hogy ezek az írók - különösen Lovecraft - kiemelkedően fontosak számomra, és óriási befolyással voltak az írásaimra, bár nem mindig olyan értelemben, amit Lovecratt helyeselt volna! G: Jelenleg kik a kedvenc írói, és miért? C. M.: A közelmúltban egy angol könyvpályázat (a Warwick Writing Prize) zsűrijében szerepeltem, ami néhány hónapra meghatározta, mit olvassak, úgyhogy attól tartok, nem leszek nagyon aktuális. Az sem lenne tőlem etikus, ha elmondanám, melyek a kedvenc könyveim a most értékeltek közül, a díjátadás előtt. Az írók, akik az utóbbi időben lenyűgöztek, kicsit korábbiak: Marion Fox, Hugh Cook, Hans Henny Jahn. A legutóbbi szerző, akinek nagyon szerettem a munkáit, Reza Negarestani, aki írt egy különös könyvet Cyclonopedia címmel. Az szerintem félelmetesen jó volt. Az interjút Csordás Attila készítette

Michael T. Cricket: Csibét a tojásba

Az egyik alapvető időparadoxon azt mondja ki, hogy az időutazás azért nem valósulhat meg soha, mert akkor már most is ismernénk, sőt a múlt legtávolabbi zugában...

4 nappal korábban, valahol a Sziklás-hegység nyugati oldalán... A két térti lassan araszolt telteié a hegyoldalon. Már órákkal korábban elhagyták az utolsó ösvényt is, csak vadcsapásokon, vízmosásokon törtek egyre feljebb. Céljuk az erdősáv felett égbe szökő, csupasz sziklafal. Nem sziklamászók voltak, bár felszerelésük és célorientált mozgásuk hegyi kiképzést kapott emberekre vallott. Könnyű, de meleg túraruházat volt rajtuk, masszív bakancs és tömött hátizsák, de hiányoztak a kötelek, mászóvasak, kapcsok és egyéb, a mászáshoz nélkülözhetetlen eszközök. Öltözékük és viselkedésük alapján nem tűntek mostanság oly divatos szabadkezes mászóknak sem. Hallgatagon törtek céljuk felé. A vízmosás egy kiszögellésnél ért véget. Megálltak. - Öt perc pihenő - szólt a magasabbik férfi. Társa bólintott, leült egy sziklára, és egy GPS-t húzott elő kabátja bal felső zsebéből. A magas férfi állva maradt, és egy kézzel gyorsan lefirkált térképet hajtogatott szét. Megpróbált a rajz és a táj között azonosítási pontokat találni. Miközben a

vidéket szemlélte, ivott két kortyot a kulacsából, és egy szelet Snickers majszolásába fogott. Szinte szórakozottan az övtáskájába nyúlt, és egy kisebb készüléket vett elő. Bekapcsolta, és unott módszerességgel körbepásztázott. A Geiger-Müller készülékből elszórt kattogás hallatszott, csak a szokásos háttérsugárzás. A sziklafal felé fordulva azonban a kelepelés váratlanul felgyorsult és hangosabbá vált. Mindkét férfi felkapta a fejét, és közelebbről kezdték vizsgálni a sziklafalat. Az egyik repedésnél a számláló kiugróan magas értéket mutatott. Módszeresen tisztára kaparták a rést, és hamarosan egy ezüstszürke kapszula bukkant eléjük. A magas férfi óvatosan kihúzta. PDA-jával leolvasta a tárgy vonalkódját. Szinte azonnal megjelent a képernyőn a megerősítés. - Jó helyen járunk. Valahol itt lesz. A kapszula egy kis ólomtokba került, majd a hátizsák egyik zsebébe. Mindketten távcsövet vettek elő, és a felettük lévő sziklák módszeres tanulmányozásába kezdtek. Az alacsonyabb férfi egy körülbelül nyolcvan méterre levő nagyobb hasadékra mutatott.

- Szerintem ott lesz. - Szerintem is - válaszolta a másik rövid szemlélődés után. - Menjünk fel! Öt perc alatt odaértek az embernyi nyíláshoz. A magasabb térti óvatosan bevilágított, majd a résbe nyomta a G-M műszert. A kattogás újra felerősödött. Óvatosan átpréselte magát a szűk résen, és egy kisebb, alig garázsnyi barlangba jutott. A műszer az üreg túlsó sarkához vezette. Letérdelt, és óvatosan ásni kezdett. Pár centi mélyen egy fémlapba ütközött. Óvatosan körülásta, és kiszabadította. A tárgy egy pilótatáska méretű, rozsdamentes acéldoboz volt. Óvatosan kihátrált vele a résen, és a barlang előtt letette a sziklára. Társa szó nélkül nyújtotta neki a műholdas telefont. Megnyomta az egyes gyorstárcsázó gombot. Két csengés után monoton férfihang jelentkezett. - Operátor. - V117 - válaszolta a magas férfi. - PIN? - kérdezte a hang. A férfi négy számot ütött be a telefonba. - Mai szín? - Ibolyakék. - Az őszi levelek? A férfi az órájára nézett, és pontosan négy másodperc múlva válaszolt. - Már pirosba fordultak. - Azonosítva. Várjon! - felelte a hang, és egy mellékre kapcsolta tovább. Szinte azonnal felvették a telefont. - Jelentsen! - parancsolta egy érces bariton. - Megtaláltuk, uram! - Hányas? A férfi addig söpörte a piszkot a ládáról, amíg láthatóvá nem vált egy szám. - 416. - Rendben. Hozzák be! A vonalat további szó nélkül bontották. A magas férfi a társára nézett. - Indulunk vissza. A férfi némán bólintott, a ládát egy speciális hámmal a hátára rögzítette, és lassan elkezdtek leereszkedni a völgybe. A vonal másik végén ülő férfi beütött egy számot a telefonjába.

- Uram, megvan egy újabb. 24 órán belül beérkezik. 72 óra múlva a részletes jelentés és a javaslat az ön asztalán. 1 nappal korábban, valahol egy irodában... Philip Seymour az asztalánál ült, amikor halk pittyenés jelezte, hogy e-mailje érkezett. A számítógéphez fordult, és megnyitotta a levelet. Mindössze egy hivatkozási szám volt benne. Elindított egy programot, és beütötte az azonosítót. Egy személyi akta tűnt fel, fotókkal, életrajzzal, részletes leírásokkal, jellemzésekkel. Mellette térképek, egy leltárjegyzék és egy jelentés. Megnyomta a nyomtatás gombot, és a lézerprinterből kikerülő lapokat egy sárga dossziéba tette. Gyorsan átfutotta az anyagot, majd megnyomta az interkom gombját. - Igen, uram? - Holnap 11-re álljon készen egy repülő! A cél Sacramento. Mondja le az összes programomat, már nem fogok visszajönni. - Értettem. - Várjon... - merült el a férfi egy térképrészletben. - Igen, uram? - Nem akarok keresztülmenni az egész városon. A cél nem a nemzetközi repülőtér, hanem a Borges-Clarksburg repülőtér. Ott várjon egy kocsi! - Értettem, uram. A férfi hátradőlt a székében, és a személyi anyag részletes olvasásába kezdett. Aznap... Valamivel tizenkettő után szállt le Seymour gépe az apró, füves repülőtéren. Nyugatról közelítette meg a leszállópályát, amelynek végében állt a kis reptéri épület, azon túl már csak a főút és a folyó. A betonon mindössze két kisgép parkolt. A repülő bekanyarodott az épület mellé. Seymourra egy sötétkék, civil rendszámú Ford Contour várt, amely azonnal odakanyarodott a gép mellé. A reptér tulajdonosa érdeklődve nézte a szituációt, de túl nagy feneket nem kerített a dolognak. Seymour a kánikulára készülve csupán egy vékony, szürke pamutnadrágot, rövid ujjú, kék csíkos inget, és vászoncipőt viselt. Kiszállás közben látszott, hogy bal lábát kissé nehezebben mozgat-

ja. Sérülés még az első Öböl-háborúból. A negyvenes éveinek közepén járó, tagbaszakadt férfi az égre pillantott, és beletúrt rövidre nyírt, őszülő hajába. Baseballsapkát és napszemüveget vett fel. Magabiztos, határozott léptekkel megindult a kocsi felé. Beült a Contour jobb hátsó ülésére. A sofőr tisztelgett. - Hagyjuk ezt most, fiam! - legyintett Seymour. - Vigyen engem Clarksburgbe! Az autó elzötyögött a hangárok előtt, és jobbra kifordult a Sacramento River Roadra. Az út mellett a folyó lassan hömpölygött dél felé. Az aprócska település még öt kilométerre sem volt a repülőtértől. Csupán pár tucat ház egy kis kikötővel a Sacramento folyó jobb partján. Seymour bepötyögött egy számot a telefonjába. - Hol van a célszemély? - Még nem ért haza - érkezett a gyors válasz. - Értesítsen, ha megérkezett! - Seymour szó nélkül bontotta a vonalat, majd előrehajolt a sofőrhöz. - Parkoljon le a kikötőnél! Előbb kicsit körbe akarok nézni. A sofőr bólintott, indexelt, átvágott a szembejövő sávon, és ferdén beállt a többi ott parkoló autó mellé. Seymour kiszállt, és visszafordult a sofőrhöz. - Egy darabig itt leszünk, foglalja el magát valamivel! - Becsapta az ajtót, és körülnézett. Az állam fővárosa, amelyben csaknem félmillióan laknak, itt van hat-nyolc kilométerre, mégis mintha egy másik országban járna. Kétsávos út, középen dupla sárga vonallal elválasztva, a folyó mentén ritkás fasor, sárgára kiégett fű. A folyó néhány méterrel az út szintje alatt folyik, lábánál a kikötő egyetlen mólója, néhány fehér hajóval. A folyó túloldalán a Victory Highway, azon túl hatalmas gyümölcsös. Talán szőlő, de nem látszik a túloldali partfaltól. Seymour megindult visszafelé a River Roadon. Tudta, hogy nem lesz hosszú séta, a település nincs egy kilométer hosszú. Jó kétszáz méter után befordult a Clarksburg Roadra, majd a tűzoltóság mellett a School Streetre. Elsétált a középiskolai sportpálya mellett. Az iskolaépület mellett megállt, és körülnézett. A közösségi templom, egy kis tér, az iskola. Tízperces sétával a település felét bejárta.

Seymour értetlenül rázta meg a fejét. Clarksburgről azt mondaná, hogy egy porfészek, ha nem itt lenne Sacramento déli kapujában. Egy porfészekben még megértené, hogy ilyen emberek élnek, de hogy itt? A telefonja halkan csipogott, üzenete érkezett. A várt személy megérkezett. Kényelmesen sétálva elindult a ház felé. Pár perccel később megállt egy fehérre festett ház előtt. Az épület kissé elhanyagolt volt, a kert rendetlen, a fű kiégett. Odasétált az ajtóhoz, és bekopogott. Fiatal, húszas éveinek második felében járó férfi nyitott ajtót. Joe Parker, alias Bonanza magas, vékony férfi volt, bő pólót és térdig érő nadrágot viselt. Lábát erőteljes szőrzet borította, mintegy ellentételezéseként csaknem kopasz fejének. Kezében egy szelet pizzát tartott. - Igen? - Mr. Parker? Philip Seymour vagyok. Egy ajánlatom lenne az ön számára. - Nem érdekel! - vakkantotta oda Parker, és becsapta az ajtót. Seymour kissé meglepődött, de újra bekopogott. - Nem veszek semmit! - hallatszott az ajtó mögül a kiáltás. - Állást kínálnék önnek - emelte fel a hangját Seymour. - Az sem érdekel! - jött a kissé ingerült válasz. - Talán mégis. A munka, hogy úgy mondjam, kissé vadnyugati. Pár másodperc múlva az ajtó csendesen kinyílt. A srác érdeklődve nézett rá. - Bemehetek? - mutatott a küszöbön túlra Seymour. Az ajtó szélesebbre tárult. Belépett. Nagyjából az fogadta, amire számított. Már az előszobában rendetlenség volt, erre a nappali csak rákontrázott. Félig leeresztett redőny, félhomály, ételszag, szanaszét dobált ruhák, pizzás- és italosdobozok mindenütt. A szoba túlsó felében egy számítógép három monitorral, egy notebook és néhány játék vezérlő. Parker lesöpört mindent az egyik fotelről, és hellyel kínálta vendégét. Ő a számítógép előtti kényelmes székbe vetette magát. - Szóval, mit akar? - Mr. Parker, vagy szólíthatom én is Bonanzának? Egy kutatóintézet toborzója vagyok. Eljutott hozzánk az önéletrajza, és ez

alapján szeretnénk önnek egy különleges munkát felajánlani. Seymour kinyitotta a dossziét, Bonanza a nyakát nyújtogatva próbált az aktába belepillantani. - Hogy jutottak hozzá az anyagomhoz? Évek óta nem nyújtottam be sehova. - Ó, mi különleges keresési eljárásokkal dolgozunk, és megvannak a kapcsolataink ahhoz, hogy bárhonnan beszerezzük az adatokat. Önre az egyetemen hívták fel a figyelmünket. - Még emlékeznek rám? - Nehéz elfelejteni egy olyan diákot, aki végig kitűnő eredménnyel tette le a vizsgáit, akiből kiváló történész lehetett volna, majd teljesen kivonta magát a tudományos életből, és, ööö... - belepillantott a jegyzeteibe - elment pizzafutárnak. Parker megpördült a székével, miközben levert egy pizzásdobozt. - Ez van. Rájöttem, hogy nem nekem való az az élet. - Miért, a futárkodás igen? - Ja. Levegőn vagyok, nem kell megerőltetnem magam, jó a társaság, és utána jövök haza. - Játszani? - biccentett a komputer felé Seymour. - Igen. Játszani. Miért? Maga is olyan játékellenes fazon? - Nem, dehogy. Az intézetünkben mi is használjuk a játékokat a felkészítésben. - Ejha - húzta fel szemöldökét Bonanza. - Ez már tetszik. - Es mi az igazi ok? - kérdezte Seymour. - Milyen igazi ok? - Ami miatt pizzásnak ment. Rajongott a történelemért, kisujjában van minden, amit az Egyesült Államokról tudunk. Még szerepjátékokat is csak az amerikai múltban játszik. - Ezt honnan tudja?! - hajolt előre Bonanza. - Mondtam már, minden lehetséges helyről összegyűjtjük az információkat. Az egyetemről, a kábelszolgáltatójától, az internetről, facebook, chatszobák stb. Részletes kutatást hajtunk végre jelöltjeink előéletével kapcsolatban. - Akkor tényleg alaposak. - Szóval mi az oka? - Nézze - kortyolt bele kólájába Bonanza -, nem tetszett, amit ott találtam. Igazi terepmunkára vágytam, kutatásra, felfedezésre. Ehelyett

könyöklést találtam, pénz utáni kuncsorgást. Íróasztal mögött kellett volna gubbasztanom, és évente produkálni egy-két cikket, hogy elismerjenek a szakmában. Ehhez nem volt semmi kedvem. Inkább leléptem. - Akkor miért csinálta végig az egyetemet? - A professzor miatt. Ő egy zseni. Kisujjában van minden tudás, több holt nyelven beszél, és fiatalkorában olyan volt, mint Indiana Jones. Na jó, majdnem. Én is ilyen szerettem volna lenni. De ma már nincs szükség a hozzá hasonlókra. Sőt ki is nyírják őket. - Bonanza! - csukta össze a dossziét Seymour. - Mit szólna hozzá, ha ilyen munkát tudnék önnek ajánlani? Terepmunkát. Valódit. - Viccel? - Nem. Komoly az ajánlatunk. De piszok kemény feltételei vannak. - Milyen feltételek? - Például az, hogy az álmaiért fel kell áldoznia mindent. - Ez a minden egy kicsit erős. - Én nem hiszem. Nincs családja, nincs barátnője. Futárhaverjai vannak, de a munkán kívül csak maximum megiszik velük egy sört. Van egy pocsék állása, egy háza, és a komputerjátékok. Ez nem olyan sok. - Igy tényleg nem hangzik soknak. És mit ajánlana? Seymour a dossziéért nyúlt, és kivett belőle egy vaskos iratcsomót. - Mielőtt elárulom, ezt alá kell írnia. Egy szokásos titokvédelmi nyilatkozat. - Átnyújtotta Bonanzának, aki belelapozott. - Ha bármit elárul bárkinek a kettőnk beszélgetéséből, harminc év börtön, vagy simán lelőjük, de minimum letépjük a tökeit. Szóval, még mindig hallani akarja? - Most még inkább - vigyorgott Bonanza, és a tollért nyúlt. Egy gyors firkantás, és visszaadta a papírokat. Seymour gondosan elhelyezte őket a mappában. - Nos, Bonanza, hogy a közepébe vágjak, létezik időutazás. - Jaj, ne szarakodjon velem! Ha már beszélünk, akkor vegyen komolyan! - Komolyan beszélek - komorodott el Seymour. Bonanza szeme tágra kerekedett. - Kutatóink néhány éve megtalálták a megoldást. A módszer

visszafelé működik, tudunk tárgyakat, személyeket is visszaküldeni. - Ez fantasztikus! - pattant fel helyéről Bonanza. - De miért nem tud már róla a világ? - Túl sok problémával járna. Ezzel majd akkor akarunk megküzdeni, ha kiderül az igazság. De most nem ez a lényeg. - Hát akkor mi? - Hogy akar-e hozzánk csatlakozni. - Viccel? Hát persze! Mit kellene csinálnom? - Hát, felajánlhatok önnek... egy utazást. Bonanza csak hápogni tudott meglepetésében. - Jesszusom! - De van egy komoly bökkenő. - Mi az? - Az időgép itt van. Ott nincs. Ez csak egy odajegy. Aki visszamegy a múltba, többé már nem tud hazajönni. - De ennek így mi értelme? - roskadt vissza székébe Bonanza. - Információt el tud nekünk jutatni. Aki visszatér a múltba, magával visz egy rozsdamentes, vízhatlan acéltáskát. Jegyzeteit, fényképeit, videofelvételeit ebben helyezi el, majd elrejti egy barlangban. A megjelöléshez egy radioaktív kapszulát adunk. Mi a radioaktív nyomjelző alapján meg fogjuk találni a dobozt, és hozzájuthatunk a rengeteg értékes információhoz. Mind az utazásról, mind a történelmi időszakról. - Amennyiben jól értem, ha elvállalom, akkor sosem jöhetek vissza. - Nem. Viszont cserébe mi önt kedvenc korszakába repítjük el, és ott élheti le az életét. - Seymour ismét a komputer felé biccentett. Nem egy számítógépes szimulációban. A valóságban. Bonanza! Tudjuk magáról, hogy él-hal a vadnyugatért, és az egész tizenkilencedik századi Amerikáért. Mi felajánljuk a lehetőséget, éljen ott! Bonanza egészen fel volt dobva. Látszott, keresi a szavakat, a gondolatok csak úgy cikáztak fejében. - Nem tudom... Nem tudom. Még felfogni sem. - Gondolkodjon rajta, Bonanza! Kap rá egy hetet. - Seymour átnyújtott egy névjegyet. - Itt

ez a cím! Ha egy héten belül jelentkezik, maga utazik. Ha nem, ajánlatunk tárgytalan. - Mi történik, ha elmegyek? - Az elméleti tudásával nincs gond. Kap egy háromhónapos hiperintenzív kiképzést. Mit hogy kell csinálnia, mire kell figyelnie, satöbbi. És három hónap múlva mi örökre elbúcsúzunk. Seymour felállt. - Most elköszönök. Várom a központban. Nem kell kikísérnie, gondolkozzon! Seymour kisétált az ajtón, és megindult vissza a kis kikötő felé. A verőfényben azon gondolkozott, mennyire könnyű úgy dolgozni, hogy az ember biztosra megy. 92 nappal később, valahol Új-Mexikóban... Magányos cowboy állt a lemenő nap vörös fényében. Csak a mögötte magasodó hangár és a távvezetékek oszlopai rontották le a romantikus összképet. Megragadta csomagját, majd egy hatalmas gép közepére lépett. Egy villanás, és a cowboy már nem volt sehol. Seymour az emeleti irányítóközpontból nézte az indítást. Mellé lépett az indításvezető. - Ezt sosem tudom megszokni - morogta az orra alá. - Mit? - kérdezte Seymour. - Hogy kiszakítunk embereket a saját idejükből, és a múltba küldjük. Nem is értem, hogy lehet őket kiválasztani erre a célra. - Nem mi választjuk ki őket - rázta meg a fejét Seymour -, hanem ők saját magukat. Mi csak a dobozokat keressük. Ha találunk egyet, felnyitjuk, és vár minket a rengeteg információ. De a doboz belső oldalába láthatatlanul belegravírozzuk az utazó összes adatát. Amikor a doboz megérkezik, mindent megtudunk az addig ismeretlen utazóról. Csak el kell mennünk, és felajánlani az utazást. Ö pedig el fog menni. Garantáltan, mert az utazás már megtörtént. Csak arra kell vigyázni, hogy úgy ajánljuk fel, ne tudja visszautasítani. Seymour felvette sapkáját, mélyen a szemébe húzta, és megindult az ajtó felé. Megragadta a kilincset, de megtorpant, és visszafordult. - Tudja, ez egy fordított világ. Nem a csibe kel ki a tojásból, hanem, hogy kikelhessen, előbb mi tuszkoljuk vissza. Fura, nem?

Fikció vagy valóság Minden évben újabb és újabb filmek esetében tiltakoznak a tudományos élet képviselői, hogy ez az alkotás elferdíti a tényeket, nem a valóságot mutatja be. A tendencia mintha az utóbbi időkben erősödne. VAJON MIÉRT ÉRZIK szükségét tisztességben megőszült tudósok, egyes szakterületek szakavatott hozzáértői, hogy a sajtó nyilvánossága előtt kirohanásokat intézzenek a különböző hollywoodi alkotások ellen? Vegyünk néhány példát, és nézzük meg azokat tényszerűen, illetve a film és a nézők szemszögéből.

A tavalyi év legkomolyabb kirohanásait az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága című Spielberg-mű ellen intézték. Néhány tudós kiakadt a pontatlanságokon, de botrányos tévedésekről és sértésekről is írtak. Az első felhozott hiba, hogy Indy azt meséli fiának, a kecsua nyelvet akkor tanulta meg, amikor a mexikói forradalmár, Pancho Villa fogságában volt. Ezzel a kijelentésével a korábbi tévésorozatra, az Ifjú Indiana |ones kalandjaira utalt. A szakemberek azon akadtak fenn, hogy Pancho Villa me-

xikóiként spanyolul beszélt, ahogy az összes embere is. A kecsua nyelv Bolívia, Ecuador és Peru területén volt elterjedt. Én a magam részéről csak azt szeretném megkérdezni, hogy a szakemberek név szerint ismerik Pancho Villa összes emberét, pontosan ismerik származásukat, hogy ki merik jelenteni, csak spanyolul beszéltek? Vagy esetleg előfordulhat, hogy a többi forradalomhoz hasonlóan mindenféle náció verődött össze, akár kalandvágyók, akár forradalmárok, akár szerencsevadászok voltak? Ennyi erővel azon is ki lehet akadni, hogy a Franco elleni harcok alatt megtanult magyarul, mert Franco emberei spanyolul beszéltek. Természetesen ma köztudomású, hogy nemzetközi baloldali csapatok segítették a harcot, köztük számos magyar is. Ezek után nem elképzelhetetlen, hogy akár egy félvér kecsua indián is szolgált Villa alatt. A perui Nemzeti Könyvtár igazgatójának, Hugo Neyrának véleménye szerint botrányos tévedés, hogy a közép-amerikai dzsungelben maja harcosok veszik körül, akik kecsuául beszélnek. A szakember kijelentette, hogy a térségben több száz nyelvet és dialektust beszélnek, de maját nem. Valóban tényszerű a megállapítás, de van-e valamilyen jelentősége? Szerintem semmi. Az átlag mozinézőnek fogalma sincs, hogy ezek maja harcosok, arról meg végképp gőze sincs, hogy ő most kecsua nyelvet hall. De ha véletlenül a filmben kijelentik ezt, akkor sincs tragédia, mert két nap után csak arra fognak emlékezni, hogy érthetetlen nyelven beszélő indiánokat láttak. Szintén problémát jelentett néhány embernek, hogy a filmben hatalmas vízesések, emberevő hangyák és futóhomok vannak, holott Peruban egyik sem található. Ezek is elfogadható érvek, de egy klasszikus kincskereső akciófilmnek az emlí-

tettek tipikus - urambocsá kihagyhatatlan - elemei. A kaland, az izgalom eszközei. A magam részéről azt viszont furcsállom, hogy azon nem akadtak ki, hogy megtalálták El Dorado városát, pedig az nem is létezik. Az ellen sem tiltakoztak, hogy a filmben torzított fejű kristálykoponyát talált dr. Jones, holott az eddig ismert kristálykoponyák mind szabályosak. És végül a számomra az a döbbenetes, hogy nem tiltakoztak a tudósok az ellen, hogy Indiana idegen lényekre bukkant, hiszen köztudomású, hogy ilyenek nincsenek. A perui szakértők azon sértődtek meg, hogy Chichén Itzá maja piramisának pontos másolatát helyezte el Spielberg a dzsungel mélyén. Az nem jelentett nekik problémát, hogy a történet szerint ezt a várost idegenek építették/építtették? Miért ne tehették volna meg még egyszer? Le szeretném szögezni, én magam is azt kedvelem, hogyha egy alkotás a maga valóságában ragaszkodik a tényekhez. Ha egy történet hű az adott világ történetének, szabályainak ahhoz a részéhez, amelyre hivatkozik. Ez számomra is emeli a film értékét. Itt azonban egy kalandfilmről van szó. Egy kitalált történetről. Ez a film a mozikban és a filmes tévécsatornákon fut, nem a History Channel vagy

a Spekrum tévé műsorán. Ott pontosan kell ragaszkodni a tényekhez. De ez egy fikció, egy mese. A filmesek alkotói szabadságát akarjuk korlátozni olyan okokból, amelyeknek a film szempontjából semmilyen jelentősége nincs. És a nézők szempontjából se. Ezeket a hibákat csak néhány szakember veszi észre, akik számára bosszantók. Biztos voltak azonban olyan hibák, amelyek kívül estek az ő szakértelmükön, és ezért nem vették észre. Például egy autószerelő esetleg az ellen tiltakozhat, hogy a filmben szereplő motorral vagy autóval nem lehet megcsinálni azt a manővert. De kérdezem én: ez valójában kit érdekel? Mindenki tudja, hogy egy autó tönkremegy, ha ugratnak vele, nem lehet a dzsungelben liánról liánra lengeni. Lehet, hogy én vagyok rosszindulatú egy kicsit, de felmerül bennem a kérdés: nem lehetséges, hogy a tiltakozók egy kis önreklámot akarnak csinálni, egy kicsit siklani a film sikerének farvizén? De én még azt is el tudom képzelni, hogy egy szerző manapság már szándékosan rak bele hibákat a történetbe, hogy ezek a tiltakozó szakemberek ingyenreklámot biztosítsanak a filmnek. Kovács „Tücsi" Mihály

Hal Clement: Többet ésszel

A szobatudós minden zsenialitása ellenére is viccek állandó céltáblája pedig ha a túlélés a tét, egy ilyen ember aranyat ér.

SZÓVAL

ITT

HAGYOTT

minket,

Mr.

Cunningham! - Malmeson hangja durvábbnak tűnt a szokásosnál, még akkor is, ha eltekintett a fejhallgató torzításától és a Deneb okozta, állandóan jelenlévő elektrosztatikus zörejektől. - Nagy kár. Ha a maradást választotta volna, egy olyan világon rakjuk ki, ahol legalább életben tud maradni. Így viszont itt fog ropogósra sülni. De remélem, ahhoz elég sokáig életben marad, hogy lássa, amint felszállunk... maga nélkül! Laird Cunningham nem foglalkozott azzal, hogy válaszoljon. Az űrhajó rádiótájolója valószínűleg még mindig működött, és nem lehetett kizárni, hogy egykori segítői a nyomába erednének, ha tudnák, milyen irányban kezdjék a kutatást. Cunningham túlságosan is elégedett volt a jelenlegi búvóhelyével, nem akart másikat keresni helyette. Alig félmérföldnyire rejtőzött a hajótól, egy barlangban, amely elég mélynek bizonyult ahhoz, hogy menedéket nyújtson neki a Deneb sugaraitól, ha az felkel. Ráadásul a barlang egy kis domb

oldalában nyílt, ahonnan úgy tudta szemmel tartani Malmeson és társa mozgását, hogy nem kellett felfednie a hollétét. Bizonyos szempontból, persze, a gazembernek igaza volt. Ha Cunningham hagyja, hogy az űrhajó nélküle szálljon fel, annyi erővel akár fel is nyithatja a sisakját. Az élelmiszer- és oxigénkészletei normál körülmények között néhány napra voltak elegendőek, de ha elfogynak, ezen a Lunánál alig nagyobb bolygón, amelyet a galaxis egyik leggyilkosabb napjának sugarai égetnek, aligha tud bármilyen utánpótláshoz is hozzájutni. Azon tűnődött, vajon mennyi idő múlva fedezik fel, hogy megrongálta a vezérlőegységet abban a néhány percben, ami a kényszerleszállás és a között telt el, hogy rátörték volna az irányítófülke ajtaját, melyet magára zárt, mikor rájött, mi az embereinek a szándéka. Lehet, hogy észre sem fogják venni; számos, alig észrevehető helyen nyúlt bele a rendszerbe. Elképzelhető, hogy addig nem is foglalkoznak vele, amíg nem sikerül teljesen meg-

javítaniuk a megrepedt hajótestet. Minél később jut eszükbe, annál jobb. Cunningham előrekúszott a barlang bejáratához, és végigpillantott a sekély völgyön, amelyben az űrhajó állt. Alig lehetett látni a csillagok fényében, mesterséges világítás pedig nem volt, ami arra utalt, hogy Malmeson éjszaka nem kezdett hozzá a javításhoz. Cunningham sem számított rá, de biztosra akart menni. A sisakrádiójából több hang nem hallatszott a kezdeti kifakadás után, amikor Malmesonék felfedezték a távozását. Biztosan megvárják a napfelkeltét, gondolta, hogy alaposabban fel tudják mérni, milyen sérülést szenvedett a hajó. A következő néhány percet azzal töltötte, hogy a csillagokat fürkészte, és próbált olyan mintázatokat találni bennük, amelyeket ismert. Órája nem volt, és nagy segítség lett volna számára, ha kap valami figyelmeztetést a közelgő napfelkelte előtt. Nem lenne jó, ha a barlangon kívül érné, vékony ruhája ugyanis aligha védené meg a Deneb sugaraitól. Azt kívánta, bárcsak sikerült volna magára öltenie az egyik vastagabb szkafandert, azokat azonban az irányítófülke melletti helyiségben tartották, és nem tudott hozzájuk férni, miután bezárta maga mögött az ajtót. Még mindig a barlang szájánál feküdt mozdulatlanul, felváltva figyelte az eget és a hajót. Egyszer-kétszer talán el is bóbiskolt, de azonnal felébredt, amikor a hajótest mögötti dombokon megcsillantak a felkelő nap elsö sugarai. Néhány percig úgy tűnt, mintha magányosan lebegnének a sötét üresség közepén, miközben a kékesfehér fény lassan végigkúszott rajtuk; azután, ahogy a nap egyre magasabbra hágott az égen, szép fokozatosan feltárult előtte az egész táj. A hajó ezüst teste szemkápráztatóan csillogott, a róla visszaverődő fény bevilágította a barlangot Cunningham mögött. Könnybe lábadt a szeme, ahogy a zsilipkamrát figyelte. Várta, hogy mikor nyílik ki. Kénytelen volt elfordítani a tekintetét, csak pillanatokra tudott ránézni a vakítóan csillogó fémfelületre. Ennek következtében több figyelmet szentelt környezetének, mint amennyit egyébként foglalkozott volna vele. Akkor idegesítette ez a helyzet; azóta azonban már ezerszer köszönetet mondott érte a sorsnak.

A bolygó méretét, tömegét és nem létező légkörét tekintve hasonlított a Lunára, de a felszíne teljesen másmilyen volt. Az elképesztő nappali hőséget hirtelen és legalább olyan drasztikus lehűlés követte minden éjjel, ami kiválóan helyettesítette az időjárást. A magaslatokból, amelyek egykor a Luna hegyvonulataival versenghettek, mostanra már csak olyan apró dombocskák maradtak, mint amilyenben Cunningham barlangja is volt. A Föld holdjához hasonlóan, az évezredek óta tartó kopásnak finom por lett az eredménye, amely kupacokban hevert mindenütt. Ugyan mi kavarhatta fel a port egy légkör nélküli, következésképpen szelekkel sem rendelkező bolygón, ütött szöget Cunningham fejébe a kérdés. Egy ideig nyugtalanította, hogy nem találja rá a választ, de aztán észrevett néhány tárgyat a porrétegek között. Először szikladaraboknak gondolta őket, de aztán megbizonyosodott róla, hogy élőlényekről van szó - nyomorult, zuzmószerű teremtmények voltak, de kétségkívül élőlények. Kíváncsiság fogta el, vajon milyen folyadék keringhet a testükben itt, ahol a nappali átlaghőmérséklet jóval az ólom olvadáspontja felett van. A jelenség, hogy állatok is élnek a bolygón közepes méretű, rákszerű lények szénfekete páncéllal, amelyek kezdték előásni magukat a porból, amint a nap felmelegítette őket -, egy időre elterelte Cunningham figyelmét pillanatnyi problémáiról. Nem tanulta a zoológiát, de évek óta érdekelte a téma, és mindig volt elég pénze ahhoz, hogy hódoljon a hobbijának. Éveket töltött azzal, hogy bizarr létformák után kutatott a galaxisban, és a földi múzeumok mindig boldogan fogadták utazásainak gyümölcsét, sőt nem ritkán az ő nyomdokain küldték ki saját tudósaikat további példányok begyűjtésére. Elég gyakran került közvetlen életveszélybe, de mostanáig csak a tanulmányozott létformák vagy a csillagközi utazókra ható általános hatások fenyegették. Az űrhajón azonban kihallgatott egy beszélgetést, amelyből kiderült, hogy két segítője el akarja tenni láb alól, a hajót pedig a saját, meg nem nevezett céljaikra akarják felhasználni. Szerette azt gondolni, hogy a felfedezést követő gyors reakciója legalább anynyit jelentett, hogy még nem öregedett meg. De most hagyta, hogy lekössék a figyelmét a denebi létformák.

A Cunningham rejtekhelyétől számított húszharminc méteren belül több ilyen teremtmény is előmászott a porkupacokból, ő pedig reménykedni kezdett, hátha valamelyikük elég közel jön hozzá ahhoz, hogy alaposabban meg tudja vizsgálni. Távolról nagyon is rákszerűek voltak - kerek, lapos testük harminc-negyven centiméter átmérőjű lehetett, és ugyanúgy több pár lábuk volt. Gyorsan mozogtak, megálltak a zuzmószerű növényeknél, tétován beleharaptak mindegyikbe, majd továbbálltak, mintha kényes ízlésüknek nem felelt volna meg bármelyik. Egyszer-kétszer egymásnak is ugrottak, amikor ugyanarra a zsákmányra egynél többen jelentették be az igényüket, de szemmel látható sérülést nem okoztak egymásnak, és a győztes egy másodperccel sem töltött hosszabb időt a növény megízlelésével, mintha arra harc nélkül szerzett volna jogot. Cunningham figyelmét teljesen lekötötte a kis élőlények ugrabugrálása, és közben tökéletesen megfeledkezett a saját kényes helyzetéről. Malmeson sisakrádióban felcsendülő hangja térítette magához. - Ne nézz fel, te ostoba; a ruha a bőrödet megvédi, de a szemedet nem. Gyere a hajó árnyékába, és nézzük meg, mekkora a sérülés! Cunningham azonnal visszafordult az űrhajó felé. A zsilipkamra ajtaja nyitva volt, mellette tisztán ki tudta venni két ex-asszisztense vaskos alakját. Mindketten a vastagabb munkaszkafandert viselték, amely Cunninghamnek is jól jött volna, mert a két férfi szemmel láthatóan nem szenvedett a hőségtől, pedig mindketten a napon álltak, amikor Cunningham megpillantotta őket. Tudta, hogy a komolyabb égési sebek csak egy idő után jelennek meg, de abban nem nagyon reménykedett, hogy a Deneb sugarainak ilyen halálos hatása lesz segítőire, mivel a szkafandereket pontosan az efféle helyzetekre tervezték. Amellett, hogy a védőruhák hőszigeteltek, s ellátták őket hűtőrendszerrel, sugárzás elleni védelemmel és mechanikai pajzzsal is, olyan nehezek és vastagok voltak, hogy egy nagyobb méretű bolygón szinte mozdulni sem lehetett bennük. Leginkább akkor

használták őket, ha valamilyen külső javítást kellett végezni a világűrben. Cunningham figyelmesen nézte és hallgatta őket, miközben a két férfi behajolt a hajótörzs alá, és felmérte a sérülés nagyságát. Szavaikból úgy vette ki, hogy a hajó alja egy háromszor másfél méteres területen behorpadt, és körülötte körkörösen elhelyezkedő repedések futnak a fémtesten. Ez komoly veszélyt jelentett a hajó szilárdságára, és teljes hosszukban meg kellett őket hegeszteni ahhoz, hogy biztonsággal fel lehessen szállni. Malmeson túl jó mérnök volt ahhoz, hogy ne lássa be ezt a tényt, és Cunningham hallotta, amint azt tervezi, hogy kihoznak egy vezetéket a hegesztőkészülék számára, a hajót pedig megemelik, hogy hozzáférjenek az alján lévő repedésekhez is. Ez utóbbi feladatot pillanatok alatt megoldották. Olyan hatékonyan dolgoztak, hogy az teljesen meglepte Cunninghamet. Végtére is én fogadtam fel őket, gondolta aztán. Cunningham legnagyobb bosszúságára egyikük percenként felállt, és gondosan körbekémlelt; először a hajónak azon az oldalán, ahol dolgoztak, majd átment a másik oldalra, és ott is megismételte. Hiába volt kicsi a gravitáció, Cunningham tudta, hogy két ilyen ellenőrzés között nem tudja megtenni azt a fél mérföldet, ami a hajótól elválasztja. De még ha meg is tudná, ugráló alakján és fémesen csillogó űrruháján akkor is megakadna a szemük, ha nem őt keresnék a tekintetükkel. Tudta, hogy csak akkor szabad megkísérelnie, ha biztos a sikerben. Vékony szkafandere egy-két perc alatt elviselhetetlenül átforrósodna, és az egyetlen hely, ahol ki tud bújni belőle vagy le tudja hűteni, a hajó fedélzetén volt. Végül bosszúsan meg kellett állapítania, hogy az őrködést addig nem fogják abbahagyni, amíg a zsilipkamra nyitva van. Valahogy muszáj lesz elvonnia a figyelmüket, vagy - egy civilizált ember számára meglehetősen kellemetlen alternatíva - ártalmatlanná tennie őket, hogy fel tudjon jutni a fedélzetre, kizárja őket, és magához vegyen valamilyen fegyvert, amelynek segítségével rájuk kényszerítheti az akaratát. De aztán rájött, hogy fegyverre aligha lesz szüksége; a hajón volt

egy tökéletesen működő, közép-hatótávolságú rádióadó, amellyel segítséget hívhat. Ha a két férfi nem rongálta meg, akkor elég lesz kizárnia őket arra az időre, amíg a segítség megérkezik. Először azonban azt a problémát kellett megoldania, hogyan jusson fel egyedül a fedélzetre. Úgy döntött, hogy napnyugta után alaposabban megvizsgálja a hajót. Úgy ismerte a jármüvet, mint a saját otthonát - több időt töltött benne, mint bárhol máshol életében -, és tudta, hogy sehol máshol nem lehet bejutni, csak az irányítófülke mellett lévő két főzsilipen, illetve a hajó hátsó részén található két vészzsilipen keresztül. Távozásakor ez utóbbiak egyikét használta. Belülről mindegyiket légmentesen le lehetett zárni, és hirtelenjében nem tudott olyan tervvel előállni, amelynek segítségével kívülről ki tudta volna nyitni valamelyiket. A kukucskáló nyílás, még ha az üveget be is tudta volna törni, túl szűk volt ahhoz, hogy egy űrruhás ember beférjen rajta; ezenkívül pedig semmilyen módon nem lehetett bejutni az űrhajóba, amíg a hajótest egyben maradt. Malmeson nem beszélt volna olyan könnyedén a hegesztésről, ha valamelyik repedés elég nagy lett volna ahhoz, hogy egy felnőtt férfi - vagy akár egy homoki vipera - beférjen rajta. Cunningham gondolatban megvonta a vállát, majd megerősítette magában az elhatározást, hogy sötétedés után felderítőútra indul. A nap hátralévő részében felváltva figyelte a két dolgozó férfit és a barlang előtt futkározó létformákat - be kellett vallania, hogy az utóbbiakat sokkal érdekesebbnek találta. Még mindig reménykedett benne, hogy valamelyik majd elég közel megy hozzá, és alaposabban meg tudja vizsgálni, de ez a vágya sokáig nem teljesült. Egyszer az egyik teremtmény nagyjából tíz méterre megközelítette, és „lábujjhegyre" állt - vékony lábai segítségével majd harminc centi magasra feltolta magát, miközben fekete páncéljából két antenna emelkedett ki. Az antennák végén egy-egy emberi szem méretű gomb volt, és azokat lassan körbefordította minden irányban. Cunningham azt gyanította, hogy a gombok va-

lószínűleg szemként funkcionálnak, bár abból a távolságból csak két sima, fekete gömböt látott. Az antenna végül abba az irányba fordult, amerre a férfi volt, majd néhány másodperccel később, miután egyértelműen felmérte a barlang nyílását, a rákszerű élőlény visszaereszkedett korábbi „földszintes" testtartásába, és elsietett. Cunningham azon tűnődött, vajon az ő jelenléte ijesztette-e el; de meglehetősen biztos volt benne, hogy nincs olyan, denebi napfényhez szokott szem, amely átlátna a barlang sötétségén, ő pedig teljesen mozdulatlan maradt, amíg a lény a megfigyelést végezte. Sokkal valószínűbb, hogy inkább a barlangoktól félt, vagy magától a sötétségtől. Hamarosan bebizonyosodott, hogy valóban volt oka a félelemre, nem sokkal később ugyanis felbukkant egy szintén rákszerű, ám lényegesen nagyobb élőlény a dűnék közül, és megtámadta az egyik legelészőt. A küzdelem túl messze zajlott a barlangtól, így Cunningham nem sok részletet tudott kivenni, de a nagyobb állat gyorsan felülkerekedett áldozatán. Utána megcsonkította a legyőzöttet, majd evett a páncél belsejében lévő húsból, és kiszívta belőle a testnedveket. Mikor végzett, a ragadozó otthagyta a tetemet, feltehetően új zsákmány után kutatva. Alighogy eltűnt, megjelent egy újabb élőlény, amely leginkább egy százlábúra hasonlított, de a hossza legalább tíz méter volt. Ugyanolyan kecsesen hullámzó mozgással közlekedett, mint földi megfelelője. Az újonnan érkező néhány pillanatig vizsgálgatta a ragadozó ebédjének maradványait, majd megette a nagyobb darabokat. Azután körülnézett, mint aki újabb zsákmányra vágyik, meglátta a barlangot, és Cunningham érthető ijedségére hullámozva elindult felé. A férfi teljesen fegyvertelen volt, és bár a százlábú az eddigiek alapján dögevőnek tűnt, úgy nézett ki, mint ami könnyedén el is tudja ejteni a saját zsákmányát, ha kell. Akárcsak az előző látogató, a százlábú is megállt nagyjából tíz méterre a barlang szájától, és az előzőhöz hasonlóan ő is felemelkedett, hogy jobban szemügyre tudja venni. A baseballlabda méretű „szemek" hosszú másodpercekig

meredtek Cunninghamre, majd, akárcsak a másik állat, ez is visszafordult, és a férfi legnagyobb megkönnyebbülésére gyorsan eltűnt az egyik domb mögött. Ismét eltűnődött rajta, hogy vajon az ő jelenléte ijesztette-e el, vagy általában a sötétség és a barlangok voltak ilyen hatással ezekre a különös életformákra. Hirtelen eszébe jutott, hogy ha nem az utóbbiról volt szó, akkor talán nyomára akadhat a barlang korábbi lakóinak. Vetett még egy pillantást a két férfira, amint a megemelt űrhajón dolgoztak, majd nekiállt alaposabban megvizsgálni a barlangot. Változó vastagságú porréteg fedte a padlóját, különösen a falak mellett és a sarkokban állt vastagabban. A kintről beszűrődő fénynek köszönhetően odabent elég világos volt ahhoz, hogy körül tudjon nézni - a légkör nélküli világokon az árnyak nem olyan sötétek, mint azt sokan hiszik -,

es szinte azonnal olyan nyomokra bukkant, amelyeket könnyen hagyhatott az imént látott élőlények valamelyike. Elég sok volt belőlük ahhoz, hogy Cunningham megállapítsa, ez egy meglehetősen gyakran látogatott környék; és egyre inkább úgy tűnt, hogy a férfi jelenléte az, ami távol tartja az állatokat. A hátsó fal közelében talált egy üres héjat, amelyben egykor egy négy részből álló, ízelt láb lehetett. Könnyű volt, és ahogy felemelte, látta, hogy a húst vagy kiették, vagy kirothadt belőle. Kicsit furcsának tűnt, hogy egy légkör nélküli környezetben, ilyen szélsőséges hőmérsékleti viszonyok mellett hogyan rothadhatott meg valami, bár a barlang kevésbé volt kitéve ezeknek a szélsőségeknek, mint a kinti világ. Cunningham kíváncsi lett volna, a láb vajon a testtel együtt érkezett-e a barlangba, vagy önállóan, egy másik élőlény ebédjének részeként. Ha az előbbi, akkor a többi darabnak is valahol itt kell lennie, gondolta.

Ott is voltak. Néhány percnyi ásás után sikerült kiemelnie a porból egy kisebb, rákszerű élőlény teljes páncélját. Cunningham a darabokat odavitte a barlang bejáratához, hogy egyszerre tudja megvizsgálni azokat és közben szemmel tartani a hajót. Elsőként az érdekelte, hogy a gombok valóban szemek-e. Hiába vizsgálta meg a felszínüket, semmit nem sikerült kiderítenie, ezért az egyiket megpróbálta óvatosan leválasztani a száráról. Végül sikerült letörnie, és ahogy sejtette, a gomb üreges volt. Retinának nem találta benne nyomát, de mivel a páncél többi darabjában sem maradt hús, ez semmit nem bizonyított. Hirtelen ötlettel Cunningham fogta a fekete, kagylószerű héj elülső darabját, és a szeme elé emelte; s valóban, amikor a vakítóan csillogó űrhajó felé fordította, apró fénysugár szűrődött át egy mikroszkopikus nyíláson. A gömb valóban szem volt, amely a camera obscura elvén működött - igazán talá-

ló szerkezet egy olyan világon, ahol ennyire sok a fény. Éjszaka, természetesen, nem sok hasznát venni, de ezen a bolygón más látószerveknek sem. Cunningham ismét szembetalálta magát a problémával, hogy az itteni állatok vajon honnan szereztek tudomást a jelenlétéről - eredeti feltevése, miszerint egy denebi fényhez szokott szem aligha tud bármit is kivenni a barlang sötétjében, úgy tűnt, hogy helytálló. Tovább rágódott a kérdésen, miközben tesséklássék megvizsgálta a csontváz többi részét is. A látást, úgy tűnt, kizárhatja; a légkör hiánya miatt a szaglás és a hallás sem jöhetett szóba; az ízlelés és a tapintás pedig fel sem merülhetett a jelenlegi körülmények között. Nem szeretett volna a tudatlanok végső menedékéhez fordulni, miszerint valamilyen „érzékelésen túli" módon észlelték a jelenlétét, de nem látott más megoldást. Hihetetlennek tűnhet, hogy egy olyan helyzetben lévő férfit, mint Laird Cunningham hogyan foglalhatott le ennyire egy probléma, amely enynyire nem állt összefüggésben a személyes túlélésével. Márpedig léteznek efféle emberek, és a legtöbben ismernek is olyan személyt, aki képes így függetleníteni magát a körülményektől. Laird Cunningham kiváló példa volt erre a típusra. Egyszerre csak egy témára tudott koncentrálni, és most szándékosan tette félre a személyes problémáját egy időre. Tűnődését, mielőtt még sikerült volna felboncolnia a tetemet, félbeszakította egy rákféle ragadozó felbukkanása. Az állat ugyanott állt meg, ahol a többi is, mintegy tíz méterre a barlang bejáratától - úgy tűnt, ez itt a szokásos megfigyelési távolság -, majd vékony lábai segítségével felemelte magát, és körbepásztázta a környéket. Cunningham félig viccből, félig őszinte kíváncsiságból, fogta a csontváz egyik levágott lábát, és a ragadozó felé hajította. Az egyértelműen látta a repülő végtagot, de kísérletet sem tett arra, hogy megközelítse vagy megegye. Helyette Cunningham felé fordította szemét, majd sietve odébbállt, egyértelműen veszélyesnek ítélve a környéket.

Az állatnak azonban, úgy tűnt, nem túl jó a memóriája, néhány perccel később ugyanis a férfi ismét megpillantotta. Egy kisebb rákot akart becserkészni, amelyik épp egy növényt kóstolgatott. Cunningham ezúttal sokkal jobban meg tudta figyelni a küzdelmet és az azt követő lakmározást, mint az előbb, mert jóval közelebb zajlott a barlanghoz; a dolog végkimenetele azonban most teljesen más lett. Az óriás százlábú, vagy valamelyik fajtársa, akkor jelent meg, amikor a ragadozó még nem fejezte be az ebédet, és szédítő sebességgel rontott rá győztesre és legyőzöttre egyaránt. Az előbbi már csak akkor vette észre, amikor késő volt; mindkét fekete test eltűnt a lény állkapcsában, amiről Cunningham addig azt remélte, hogy csak dögevő. A férfi számára különösen az tette érdekessé az epizódot, hogy amikor a százlábú közeledett, átvágott a növényevők egy csoportján, amik erre egyhangúlag elkezdtek sprintelni a barlang felé. Cunningham először arra számított, majd ezek is megtorpannak, amikor észreveszik, hogy a barlang már foglalt, de nem így történt. Szemmel láthatóan ő volt a kisebbik rossz, és a rákszerű lények elszáguldottak mellette - egyikük még a barlang bejáratában fekvő férfin is átmászott - aztán nekiálltak beásni magukat a porba. Cunningham élvezettel figyelte őket: házhoz jöttek vizsgálódásának alanyai. Amikor az utolsó is eltűnt a porban, visszafordult a külvilág felé. A százlábú épp akkor fejezte be a táplálkozást. Ezúttal azonban ahelyett, hogy villámgyorsan eltűnt volna, felszaladt az egyik legmagasabb dűne tetejére, és kiegyenesedett, mint egy hatalmas órarugó. Cunningham rájött, hogy arról a helyről minden irányba meglehetősen nagy távolságra elláthat. Mivel a százlábú nyilvánvalóan nem akart továbbállni egy ideig, a két férfi pedig még mindig dolgozott, Cunningham úgy döntött, megvizsgálja az egyik növényevőt. Odament a legközelebbi falhoz, lehajolt, és óvatosan belemélyesztette ujjait a porba. Szinte azonnal beleütközött egybe a keze, és kiemelt a fényre egy vergődő, fekete rákot. Rájött, hogy ha egy kézzel tartja, fejjel lefelé, akkor az a lábaival semmin nem tud fogást találni, és a vadul kapálódzó végtagok ellenére meg tudja vizsgálni az állat testének alsó részét.

Az állkapcsok, amelyek most bőszen nyíltak és csukódtak, éles fogakkal voltak felszerelve, ami érdekes dolgokat sejtetett a táplálékául szolgáló növényekről. Erős rágószerveivel Cunningham szerint az állat le tudta volna harapni űrruhájának egyik ujját, ezért igyekezett távol tartani magát tőle. A férfi kíváncsi volt az élőlény belső mechanizmusára, amely lehetővé tette, hogy levegő nélkül is életben maradjon, és azon gondolkodott, hogyan ölhetné meg úgy, hogy a lehető legkevesebb kárt tegye benne. Nyilvánvalóan jó néhány órát képes túlélni a Deneb sugarai nélkül, ami a legfőbb energiaforrás, de a testhőmérséklete elég magas ahhoz, hogy még a kesztyűn keresztül is süssön, ezért Cunningham elvetette azt az ötletet, hogy „sötétségbe" fojtja. Ugyanakkor kellett lennie olyan pontnak a testén, amelyen keresztül egy jól irányzott ütéssel mozgásképtelenné teheti vagy megölheti. Körülnézett, alkalmas fegyver után kutatva. A barlang bejáratánál lévő sziklán jó néhány repedés futott végig, ami feltehetően a hőtágulás és -összehúzódás következménye volt. Némi erőfeszítés árán lepattintott egy hegyes, meglehetősen nehéz darabot. A követ a jobb kezébe fogta, az állatot a hátára fektetve leszorította a földre, és remélte, hogy van valami, hasi idegközpontnak megfelelő része. Az állat azonban túl gyors volt hozzá képest. A lábak, amelyek a levegőben hasztalanul markolásztak, elég hajlékonynak bizonyultak ahhoz, hogy földet érve megkapaszkodjanak, és mielőtt Cunningham lesújthatott volna, már talpra is állt, s minden addigi mozdulatát megszégyenítő sebességgel elviharzott. A férfi vállat vont, és kiásott egy másikat. Az állatot ezúttal a kezében fogta, miközben a másik kezével nekiütötte a szikladarabot páncélzata hasi részének. Semmilyen észrevehető hatást nem ért el vele, de nem mert erősebbet ütni, nehogy összetörjön a páncél. Többször is megismételte a mozdulatot, de az eredmény nem változott, és Cunningham kezdte elveszíteni a türelmét. Végül aztán bekövetkezett az, amitől tartott. A fekete páncél megadta magát, a szikladarab pedig elég mélyen belefúródott ahhoz, hogy megsebezze a belső szervek nagy részét. A lábak még rándultak

néhány utolsót, majd mozdulatlanná dermedtek, Cunningham pedig bosszúsan felkiáltott. Reménykedve lefejtette az állatról a páncél darabjait, és egy pillanatig döbbenten meredt a testüregeket kitöltő folyadékra. Ezüstszínű, fémesen csillogó lé volt. Cunningham azt mondta volna rá, hogy higany, ha nem látta volna, hogy megnedvesíti az állat szerveit, és ha a hőmérséklete nem lett volna jóval a higany forráspontja felett. Még mindig ezen morfondírozott, amikor hirtelen durván meglökték hátulról, a halott élőlény pedig kiesett a kezéből. Az ütéstől előrebukfencezett, egyenesen neki a barlang hátsó falának. Ahogy felállt, rémülten látta, hogy támadója nem más, mint az óriás százlábú. Jó étvággyal elfogyasztotta Cunningham vizsgálódásának tárgyát, mindössze néhány páncéldarabot köpött vissza belőle. Miután az utolsó is földet ért, a százlábú, akárcsak korábban, felemelte a testét, és az űrruhás férfi felé fordította pupillájának gombostűfejnyi nyílásait. Cunningham vett egy mély lélegzetet, és szorosabban markolta a hegyes szikladarabot, noha tudta, hogy aligha van esélye legyőzni az állatot. Az állkapcsa legalább olyan hatékonynak tűnt, mint a kis növényevőé, méretét tekintve pedig elég nagy volt ahhoz, hogy leharapja vele egy ember lábát. Vagy öt másodpercig mozdulatlanul nézték egymást, majd a férfi elmondhatatlan megkönynyebbülésére a százlábú ugyanarra a következtetésre jutott, mint az előző alkalommal: megfordult, és a tőle megszokott gyorsasággal kiviharzott a barlangból. Ezúttal nem maradt a közelben, s még akkor is nagy sebességgel hullámzott a teste, amikor eltűnt Cunningham szeme elől. A férfi enyhén remegő lábbal tért vissza a barlang bejáratához. Leült egy olyan pontra, ahonnan szemmel tudta tartani a hajót, majd elkezdett gondolkodni. Több érdekes pontja is volt az imént történteknek, és minél tovább törte rajtuk a fejét, annál lenyűgözőbbnek találta őket. A százlábú nem látta, vagy legalábbis nem vette üldözőbe azt a növényevőt, amelyik megszökött Cunninghamtől, és kiszaladt a barlangból. Ahogy végiggondolta a nap történéseit, rájött, hogy a lény mindig csak az után lendült támadásba, hogy „vér" folyt - kétszer a ragadozók

vették egy növényevő vérét, egyszer pedig maga Cunningham. Az szemmel láthatóan nem számított, hogy az áldozat hol volt - kétszer a napon, egyszer a barlang félhomályában. Íme a bizonyíték, hogy a százlábú lát a sötétben is. De nem csak döghúson élt. Cunningham jól emlékezett rá, hogy a második esetben a rákszerű ragadozó is az állkapcsai között végezte. Nyilvánvalóan képes lett volna felülkerekedni a férfin, mégis mindkétszer visszatáncolt, amikor pedig remek lehetősége lett volna a támadásra. Mégis mi volt az oka annak, hogy a harc és a vér odavonzotta, az embertől azonban megijedt? Mi ijesztette meg az összes többi élőlényt is? Egy olyan bolygón, amelynek volt légköre, Cunningham azonnal tudta volna a választ - a szag. Az ő fejében azonban a szaglószervek egyet jelentettek a légzőszervekkel, márpedig ezek a lények biztosan nem lélegeztek.

Ne kérdezzék, miért tartott neki ilyen sokáig. Azt gondolhatnánk, hogy a különös szemek káprázatos alkalmazkodóképessége éppen elég árulkodó volt. Nézzük el neki, hogy mégsem jött rá azonnal. Valószínűleg Kolumbusz is megbocsátott azoknak a barátainak, akik nem tudták megoldani a tojásproblémát. Végül azonban rájött a megoldásra, és rendesen fel is bosszantotta magát, hogy ilyen sok idő kellett hozzá. Számunkra a szem egy olyan szerv, amely képpé alakítja át a sugarakat; az orr pedig egy olyan eszköz, amely jelzi tulajdonosának a molekulák jelenlétét. Ha el akarja képzelni a molekulák forrását, a fantáziáját kell használnia. De hogyan neveznénk egy olyan szervet, amely a szagokat alakítja át képpé? Mert azok a „szemek" pontosan ezt tették. Ennek a kis világnak a szinte tökéletes vákuumában a gázok nagy sebességgel ter-

jedtek - molekuláik pedig gyakorlatilag egyenes vonalban szálltak felfelé. Tökéletesen helytálló volt a camera obscura elven működő szemek ötlete, a retina azonban a szaglóideg végződéseiből épült fel, nem pedig a fotoszenzitív szervek pálcikáiból és csapjaiból. Úgy tűnt, mindennek ez a nyitja. Az élőlényeknek teljesen közömbös volt, hogy milyen fényviszonyok között van az, akit vizsgálnak. A Deneb által bevilágított nyílt terek vagy a barlang viszonylagos sötétsége, nekik teljesen mindegy volt, feltéve, hogy valamiből szállnak fel molekulák a környéken. És ugyan miből nem? Minden anyagnak, szilárdnak és folyékonynak egyaránt, megvan a maga gőznyomása; a Deneb sugarai hatására valószínűleg olyan anyagok is párolognak, és ennek megfelelően láthatóvá válnak az itt élő lények számára, amelyek más körülmények között nem - például a fémek. Az itteni állatok testnedve nyilvánvalóan valami fém volt - valószínűleg ólom, ón, bizmut vagy valami hasonló, esetleg, ami még valószínűbb, ezek keveréke. A sejtjeik pedig nyilván fém kolloidok voltak. De ennek kiderítése már a biokémikusokra tartozott. Cunningham egy ideig azzal szórakoztatta magát, hogy elképzelte a szagok és színek közötti analógiát; a könnyű gázok, mint az oxigén és a nitrogén, biztosan ritkák errefelé, és azok az apró mennyiségek, amelyek az űrruhájából felszálltak, teljesen újak lehettek a bolygó élőlényei számára. Ez valószínűleg úgy hatott az idegrendszerükre, mint a tűz a földi vadállatokra. Nem csoda, ha a százlábú is inkább úgy döntött, hogy szégyen a futás, de hasznos. Most, hogy a kevésbé égető problémát sikerült megoldania, Cunningham ismét a saját túlélésének kérdésére koncentrálhatott. Nem kellett sokáig tűnődnie, mire rájött, hogy azt is ugyanúgy meg fogja oldani. Lassan elmosolyodott, egy ötlet kezdett alakot ölteni a fejében - egy ötlet, amely a fémes vér gőznyomására, egykori segítői munkaruhájára és a soklábú teremtmények vérszomjára épült. Egyiknek a tulajdonságai felől sem voltak kétségei. A terv megszületett, elégedett volt vele. Mosolyogva elhelyezkedett, és várta a naplementét. A Deneb már jócskán túl volt a zeniten. Cunningham nem tudta, mennyi idő lehet még hátra, mert nem volt nála óra, és hamarosan

rá kellett jönnie, hogy az idő sokkal lassabban telik, ha nincs mivel elfoglalnia magát. A délután előrehaladtával beljebb kellett húzódnia a barlang bejáratától, mert a lenyugvó nap kezdett besütni. Közvetlenül a naplemente előtt teljesen nekiszorult az egyik oldalfalnak. A Deneb gyilkos sugarai egyenesen besütöttek a bejáraton, alig maradt olyan hely, amelyet ne világítottak volna be. Cunningham megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a halálos égitest végül eltűnt a dombok mögött. A kis növényevők már régen magukhoz tértek az ijedségből, és elhagyták a barlangot. Cunningham nem próbálta megállítani őket. Most azonban kilépett a szabad ég alá, és egyenesen a legközelebbi porbuckához ment, amelyet halványan megvilágított a csillagok fénye. Néhány másodpercig kellett csak keresgélnie, és máris talált egy kapálódzó növényevő rákot. Visszavitte a barlangba, majd óvatosan bekapcsolta az övére erősített lámpát, és bevilágította vele az üreget. Öszszekapart egy nagyobb kupac port, lábával hosszú lyukat vájt a közepébe, aztán ugyanannak a kőnek a segítségével, amelyet korábban használt, megölte az állatot, „vérét" pedig belecsorgatta a porból készült öntőformába. A folyadék valóban fémes volt, és gyorsan megfagyott. Alig két-három perc múlva Cunninghamnek rendelkezésére állt egy ezüstszínű pálcika, nagyjából olyan vastag, mint egy ceruza, és úgy tizenöt centiméter hosszú. Először egy kicsit aggódott a százlábú miatt, de az állat vagy nem „látta" a barlangot, vagy áldozataihoz hasonlóan éjszakára beásta magát. Cunningham fogta a pálcikát, ami nagyjából olyan rugalmas volt, mint egy hegesztőpálca, lekapcsolta a lámpát, majd óvatos, rövid ugrásokkal megközelítette az űrhajót. Egyik férfit sem látta, és a hegesztőfelszerelésüket is bevitték magukkal - már ha egyáltalán kihozták, az utolsó néhány órában ugyanis Cunningham már nem tudta szemmel tartani őket. A hajótest még mindig meg volt emelve, így könnyedén be tudott mászni alá,

és a lámpája segítségével megvizsgálta a sérüléseit. Pontosan azt találta, amit a két férfi szavaiból kikövetkeztetett; elmosolyodott, fogta a kis fémpálcikáját, és munkához látott. Amikor végzett, előbújt, talált egy újabb növényevőt, és ismét viszszamászott az űrhajó alá. Utána még egyszer körbejárta a hajót, ellenőrizte mind a négy zsilipet, de ahogy sejtette, zárva voltak. Ezen nem lepődött meg, és csalódottságot sem érzett. Minden további ceremónia nélkül elindult vissza a barlanghoz, amit egy kicsit nehezen talált meg a halvány csillagfényben. Inkább hőszigetelési, mint kényelmi okokból fészket készített magának porból, lefeküdt rá, és megpróbált elaludni. Ahogy azonban azt előre sejtette, nem járt sikerrel. Az éjszaka ennek megfelelően elviselhetetlenül hosszúra nyúlt. Szinte megbánta, hogy előző éjszaka olyan figyelmesen tanulmányozta a csillagok állását, így ugyanis tisztán látta, milyen távoli még a napfelkelte, nem bízhatott abban, hogy mire legközelebb kinyitja a szemét, a Deneb már fent jár az égen. Végül mégis eljött a reggel, és a völgy túloldalán lévő dombokat egymás után gyújtották lángra a felkelő nap sugarai. Cunningham felállt, és kinyújtóztatta a tagjait. Teljesen el volt merevedve, az űrruha még egy jobb ágyon is pocsék hálózsáknak bizonyult volna. Ahogy a fény elérte az űrhajót, és ragyogó ezüstorsóvá változtatta, nyílt a zsilipkamra ajtaja. Cunningham biztosra vette, hogy a két férfi minél előbb be akarja fejezni a munkát, és valószínűleg legalább olyan türelmetlenül várták már a napfelkeltét, mint ő. A terve legalábbis erre épült. A sisakrádiójában hallott párbeszédből ítélve először Malmeson lépett ki a zsilipből. Megfordult, és a társa odaadta neki a hegesztőpisztolyt meg egy csomag hegesztőpálcát. Azután mindketten a horpadáshoz mentek, ahol folytatni akarták a munkát. Szemmel láthatóan egyikük sem vette észre az egyik repedésbe beillesztett fémpálcikát - talán előző nap maguk is hagytak ott néhány hasonlót. Akárhogy is, Malmeson lefeküdt, bemászott a hajó-

törzs alá, a másik pedig adogatta neki a szükséges szerszámokat. A növényevő rákok elkezdtek kikászálódni a porból, Malmeson pedig bekapcsolta a hegesztőpisztolyt. Cunningham elégedetten bólintott; ennél akkor sem lehetett volna tökéletesebb az időzítés, ha a két férfi szándékosan együttműködött volna vele. Kiállt a barlang bejárata elé, de vigyázott, hogy még mindig árnyékban maradjon. Percekig fürkészte a tájat, de egyelőre csak a növényevők szaladgáltak a dombok között. Már épp kezdett aggódni, hogy a vendégek, akiket meghívott, túl messze vannak ahhoz, hogy meghallják az üzenetet, amikor megpillantott egy hosszú, fekete testet, amint nyaktörő sebességgel hullámzik a hajó felé. Elégedetten elmosolyodott; aztán hirtelen felvonta a szemöldökét, mert meglátta, hogy szorosan az első nyomában egy másik százlábú ís közeledik. Gyorsan körülnézett, és meg kellett állapítania, hogy még négy szörnyeteg siet a hajó irányába. A csalira, amelyet kivetett, többen haraptak rá, mint várta. Biztos volt benne, hogy a két férfi fel van fegyverezve, nem is akarta legyilkoltatni őket a százlábúakkal. Mindössze egy kis figyelemelterelésre vágyott, hogy gond nélkül eljuthasson a zsilipkamráig. Felállt, és felkészült a futásra. Malmeson segítője megpillantotta az első közeledő százlábút, és azonnal szólt a másiknak, hogy hagyja abba a hegesztést. Annak alig volt ideje talpra állni, mire az első két támadó már oda is ért hozzájuk. Ugyanabban a pillanatban Cunningham kilépett a napfényre, és minden erejét beleadva elkezdett ugrálni az egyetlen menedék felé, amely létezett számára. A Deneb sugarainak perzselő forróságát azonnal megérezte. Még a táv egyharmadánál sem járt, amikor a hátát égetni kezdte az űrruha. Egykori legénysége is meleg pillanatokat élt át; összesen tíz fekete szörnyeteg indult el feléjük, amikor megérezték a számukra ellenállhatatlan illatot - vagy káprázatos színt? -, amit az váltott ki, hogy Malmeson a hegesztőpisztolyával hozzáért természetes zsákmányuk megfagyott véréhez. Mostanra pedig még több párolgott ebből az anyagból a bolygó talaján, mivel Malmeson harcba szállt a támadókkal. Lángszórót használt, az azonban kicsit lassan hatott olyan élőlényekkel

szemben, amelyeknek olvadt fém csörgedezett az ereiben. Társa sem volt sokkal hatékonyabb, aki a hegesztőpisztolyt nyomta neki a túl közel merészkedőknek. A szó szoros értelmében Vonagló testek tömegén kellett átgázolniuk, hogy eljussanak a zsilipkamráig. Egyikük sem vette észre Cunninghamet, aki a gyenge gravitáció ellenére már tántorgott, sisaküvegét pedig bepárásította a saját izzadsága, de előttük érte el a kamra ajtaját, és azonnal el is tűnt mögötte. Emberből volt, ezért a külső ajtót nyitva hagyta, de a belsőt bezárta, mielőtt továbblépett volna az irányítófülkébe. Ott sietség nélkül kibújt az űrruhájából, csak annyi időre hagyta félbe a mozdulatsort, hogy lekapcsolja a hegesztőpisztoly áramellátását, miután hallotta, hogy becsukódik a külső ajtó. A lángszóró nem tudott kárt tenni a hajó ötvözetében, a belső ajtó szilárdságához pedig nem fért kétség. A két férfi biztonságban volt, minden szempontból. Most, hogy a hegesztőpisztoly lekerült az aktív fenyegetések listájáról, befejezte a vetkőzést, bekapcsolta a rádióadót, és pontos pozíciója megjelölésével, higgadtan segélyhívást küldött az űrbe. Azután bekapcsolta a helyzetjelzőt, hogy a megmentésére érkezők megtalálják majd a bolygón; és csak ezek után lépett kapcsolatba a sisakrádió-

jukon keresztül a két fogollyal, akikkel tudatta, hogy milyen intézkedéseket tett. - Nem akartuk mi bántani magát - mondta Malmeson. - Csak a hajót akartuk. Tudom, egész jó pénzt fizetett nekünk, de amikor arra gondoltam, mennyit kereshetnénk, ha nem csak ostoba állatok meg növények után kutatnánk azokon a világokon, nem tudtam uralkodni magamon. Most már nyugodtan elengedhet bennünket; esküszöm, hogy semmivel nem fogunk próbálkozni... még nem tudunk felszállni, és azt mondja, hogy egy őrhajó már úton van. Mit szól hozzá? - Sajnálom, hogy nem szereti a hobbimat - felelte Cunningham. - Én szórakoztatónak találom, és néha még gyakorlati haszna is akad, de nem akarom azzal fájdítani a szívét, hogy beszámolok a legutóbbi felfedezésemről. Azt hiszem, nyugodtabb vagyok, ha maguk ketten ott maradnak a zsilipkamrában; a mentőhajó néhány órán belül itt lesz, ha pedig víz és élelem nincs a szkafanderükben, azért csak magukat hibáztathatják. - Azt hiszem, ezúttal maga győzött - mondta Malmeson. - Igen, én is azt hiszem - válaszolta Cunningham, és kikapcsolta a rádiót. Illés Róbert fordítása

Szintetikus üzemanyag Az elmúlt évek olajválsága végre ráébresztette a viiágot, hogy alternatívákat kell találnunk a kőolaj kiváltására. AZ OLAJÁRAKTÓL talán legjobban függő terület a repülés és a hajózás. Itt nem lehet úgy alternatívát találni, mint a szárazföldi álló létesítmények vagy mozgó járművek esetében. A probléma nagyságának érzékeltetéséhez nézzük az Egyesült Államok hadseregét. Az amerikai védelmi minisztérium éves olajigénye az USA teljes fogyasztásának két százaléka, mintegy száztíz millió hordó. Ez a 2007-es 70 dolláros áron számolva 7,7 milliárd dollár. 2008 nyarán azonban az ár 200 dollárra kúszott fel, ez 22 milliárd dollár. Vagyis 15 milliárd dollár plusz költség. A haditengerészet hajóinak igénye csaknem kilencmillió hordó. Ezért kénytelenek voltak csökkenteni a hadihajók kifutásait. Erős takarékossági intézkedéseket vezettek be.

Az egyik lehetséges alternatíva a szintetikus üzemanyag. A GTL egy földgázból előállított üzemanyagtípus: színtelen, kéntől és aromás vegyületektől gyakorlatilag teljesen mentes, használata pedig jelentősen alacsonyabb nitrogén-oxidés részecske-kibocsátással, valamint kisebb egyéb helyi károsanyag-kibocsátással jár. A GTL-technológia alkalmazásával a földgázból különböző, az eddigieknél tisztább üzemanyagként (közúti, vízi és légiközlekedési), vegyipari alapanyagként és kenőanyag-alapolajokként

hasznosítható termékek állíthatók elő. Ezek a GTL-termékek tulajdonképpen kitűnő égési tulajdonságokkal rendelkező paraffinos szénhidrogének, amelyek tisztább, egyenletesebb és jobban kontroll alatt tartható lánggal égnek. Különösen a közlekedéshez használt GTLüzemanyagra igaz, hogy átlátszó, tiszta, gyakorlatilag nem tartalmaz ként és aromás vegyületeket, valamint igen magas a cetánszáma. A cetánszám a gázolaj gyulladási minőségét határozza meg, hasonlóképpen, mint a benzin esetében az oktánszám. Így minél magasabb a cetánszám, annál tökéletesebb égésről beszélhetünk. A GTLüzemanyag cetánszáma 75-80 körül van, ami jóval magasabb, mint a finomítókban jellemzően előállított 48-56-os érték. Ez a különleges, földgázból nyert közlekedési üzemanyag nagyfokú rugalmasságot biztosít. A termék tisztán vagy hagyományos gázolajjal keverve is felhasználható. Mivel földgázból állítják elő, bővíti a közlekedési üzemanyagok skáláját, és ezzel csökkenti a kőolajtermékektől való függőséget. A Shell harminc éve foglalkozik tisztább üzemanyagok fejlesztésével. Ez idő alatt hozták létre azt az új technológiát, amellyel a GTL-üzemanyagot állítják elő. A Shell több mint egy évtizedes tapasztalattal rendelkezik a GTL-üzemanyag előállítása

terén, amelyet jelenleg a malajziai Bintuluban lévő üzemében gyárt. A program mögé több nagy név is beállt. A Qatar Airways, a Qatar Petroleum, a Qatar Fuel Company, az Airbus, a Rolls-Royce, a Shell International Petroleum Company és a Qatar Science and Technology Park megállapodást kötöttek a szintetikus repülőgép-üzemanyag előnyeinek tanulmányozására. Az évtized végére tervezik annak a világszínvonalú GTLkomplexumnak a beindítását, amelyet már épít a Shell és a Qatar Petroleum, s ami Katart majd a világ GTL-fövárosává teszi. Az üzem napi 120 ezer hordó cseppfolyósított földgáz és 140 ezer hordó tisztább, jó minőségű GTL-üzemanyag előállítására lesz képes - ebből mintegy 12 ezer hordó, azaz évi mintegy 500 ezer tonna lesz a GTL-kerozin. Az Audi és a Shell közötti együttműködés keretében a 2008. január 23-27. között Davosban megrendezett Világgazdasági Fórumon a nemzetközi politikai, gazdasági és nonprofit szervezetek vezetőit olyan Audi TDI autókkal szállították, amelyek a Shell GTL-üzemanyagát használták. A projektből is látszik, hogy az Airbus és a hajtóművekért felelős Rolls-Royce ebben látja a jövőt.

2008 februárjában a kétemeletes A380-as a világon először repült kerozin helyett GTL-üzemanyaggal. Az Airbus nagy-britanniai Filtonból repült a franciaországi bázisára, Toulouse-ba. Az A380-as négy motorja teljesen elkülöníthető egymástól, az egyik hajtómű kizárólag az új alternatív hajtóanyag és a hagyományos kerozin keverékével működjön, míg a többi három kerozinnal volt feltöltve. A kísérlet sikeres volt. Az amerikai légierő is megkezdte kísérleteit a GTL-lel a White Sands rakétakísérleti telepen. A kutatók ott is először négyhajtóműves gépek egyik motorját különítették el erre a célra. Először egy C-17 Globemaster repült az új üzemanyaggal, majd egy B-52-es Stratofortress tankjába került az új anyag. Tavaly március 19-én végrehajtották az első szuperszonikus tesztet egy B-1B Lancer segítségével. Augusztusban az egyik F-15 Eagle is ezzel szállt fel. A tesztelés során a GTL és a JP-8 (a kerozin katonai változata) 50-50 százalékos keverékét használták. Az F-15-öt vezető pilóta nem érzett különbséget az eddigi repüléseihez képest. A B-17-es szállítógépek augusztusban már ezzel az üzemanyaggal repülnek, a C-17-esek átállítása is hamarosan várható.

Mauricio-José Schwarz: A kis háború

A túlnépesedés problémája valóban olyan komoly veszélyeket rejt magában az egész emberiség számára, hogy az ellene való küzdelemben nem létezhetnek túl drasztikus eszközök?

TÖBBFÉLEKÉPPEN is ki lehetett játszani a törvényt, az biztos, főleg ha valaki nagyon gazdag volt, de ők, ők nem voltak azok. A magas pozíciót betöltők barátsága is hasznosnak számított, de ők ezzel az előnnyel sem rendelkeztek. Az egyetlen megoldással most kellett szembenézniük, amikor meghallották a lányuk nevét a stadion hangszóróján keresztül. Arianne barna bőrű, törékeny alakja körvonalazódott a Maratoni kapu bejáratánál. Milyen kicsi, sopánkodott Akira elbizonytalanodva, hogy vajon megfelelően képezte-e ki a tízéves, nyúlánk kislányt, aki éppen az aréna közepe felé tartott, miközben új, kék színű, óriási sisakja megcsillant a nap fényében a tollbokréta alatt. Guinnivere, akinek még mindig gombóc volt a torkában, csak nézte a lányát, és nem tudta kiverni a fejéből, hogy mennyi gyereket látott reggel felvonulni. Az egyikből már csak egy karok nélküli, vérző test maradt, a másiknak kalapáccsal verték be a fejét, a harmadik hasa

összevissza kaszabolva, és a belső részei félelmetes folyamként buggyantak elő a már alig langyos kis testéből. Guinnivere újra meg újra feltette magában a kérdést, hogy Akira jól teljesítette-e apai kötelességét. A kislány csak néhány pillanatig kereste szülei tekintetét a zsúfolásig telt stadionban, némelyek arcán rettegést látott, hogy elveszíthetik, akit szeretnek, mások szemében élvezet tükröződött, és voltak, akik bosszút szomjazva várták, hogy valaki végezzen gyermekük hóhérjával. A hangulat egyre forróbbá vált. Arianne ökölbe szorította bal kezét a szegecsekkel kivert, fekete bőrkesztyűben, hogy az akrilpajzsot megtartsa. Egész hosszában remegett a jobb kezében levő, mindössze ötven centiméteres párbajtőr, amit az apja kovácsolt neki. A bőr fogantyújánál felakasztott, fémtüskés buzogány felsértette a combját. Összevonta szemöldökét, ahogy az apja tanította neki. A segítők eltávolították a küzdőtérről az utolsó véres holttesteket is. A fű ekkorra már nem volt egyformán zöld, inkább okker és vöröses

foltok alkotta sakktáblához hasonlított. A lány egyre közeledett, miközben hasonló korú, egyformán ijedt és eltökélt gyerekek egész sora követte, akiknek a nevét a hangosbemondó gépiesen sorolta. J.nge nagyon szeretett volna Guinnivere-rel és Akirával menni, hogy megnézze a nővérét, de nem engedték neki. Bár most, a nagybátyjáék lakásában úgyis jobban látott mindent, mint a szülei. Az egyik operatőr figyelmét felkeltette Arianne, és ráirányította a kamerát. A képernyőn jól látszottak az izzó, sárgászöld szemek, a sima fekete haj, ami a mellére omlott, elrejtve, mégis láthatóvá téve a kemény mellbimbókat, melyek hamarosan - ha nyer - két mell ígéretével kecsegtetnek. A képernyőn Arianne öszszevonta a szemöldökét, és ökölbe szorította a kezét. Aztán a kamera végigpásztázta a selejtező összes résztvevőjét. J.nge átérzett valamit az esemény jelentőségteljes és fenyegető voltából, ami két éven belül, tízéves korában neki is ugyanúgy osztályrésze lesz. Arianne elveszett a tömegben. A stadion négy sarkában a döntőbe jutottak várakoztak, az állam orvosai sürgölődtek körülöttük. A bírók néhány kézmozdulattal tíz csoportra osztották a résztvevőket. Csak a sípszó hiányzott a kezdéshez. Akira visszaemlékezett a gyerekkorára, amikor még nem kellett elmenni az arénába, hogy eldöntsék, ki maradhat életben. Guinnivere-t mindössze néhány hónap mentette meg. A játékokat húsz évvel ezelőtt alapították mint a népesség-szabályozás legjobb módszerét, az egyház heves reakciója ellenére. A papok törvénytelen gyerekei például elsőként estek el. Tízéves kor, az ítélet órája, így döntöttek a rendezők. Arianne megfeszítette minden izmát, a lábát jól kitámasztotta a földön, a teste kissé előredőlt. A pajzsát szemmagasságba emelte, az apró tőr pedig hipnotikus ritmusban egyensúlyozott, próbálta elriasztani az ellenfelét. Mivel a vagyona húsz százalékát használhatta a lánya felfegyverzésére - így rendelte el a törvény -, Akira ragaszkodott a bronzból készült sípcsontvédőhöz. Guinnivere-t most szomorúsággal töltötte el a kislány csupasz karjának látványa. Nem lett volna jobb a sípcsontvédő

helyett mellvértet vagy karvédőt venni? Nem fejezhette be a gondolatmenetét. Egy hosszú sípszó harsogta túl a nézők kiabálását. Az előadás elkezdődött. Arianne egy nála jóval magasabb, sokkal jobban felfegyverzett lánnyal találta magát szembe. Akira aggodalmát egy pillanatra elterelte az a gondolat, hogy a lány szülei biztosan megvesztegették a hatóságokat, hogy ilyen jól felszerelhessék. De neki sem volt sok ideje a töprengésre. A magas lány hevesen rontott előre, nekivágta a buzogányát Arianne pajzsának, ami azonnal behorpadt. Arianne kiképzése hatásosnak bizonyult. Az ütés elől elhajolva megsebezte a másik lány bokáját. Az első vércseppek látványára az elragadtatás és a rémület valamiféle keveréke morajlott fel a közönség soraiból. A vetélytársak szétváltak, és a nagyobbik előreugrott, hogy ütést mérjen Arianne-ra a buzogánya markolatával. Arianne megtántorodott, eközben Guinnivere és Akira rémülten szorították egymás kezét. Az ütés feltüzelte Arianne-t. Nemcsak a pajzsot, hanem a tőrt és a sisakját is használva, rárontott a nála magasabb lányra. A másikat meglepte a hirtelen és heves támadás, de igyekezett kivédeni a szúrást, viszont a heves mozdulatot nem állíthatta meg, és Arianne sisakjának éle mélyen belefúródott a mellébe. Az első küzdelem nagyon gyorsan véget ért, Arianne felemelte a fejét az ütközés után, hogy lássa földre zuhanó ellenfelét, aki már nem volt ura a testének. A legyőzött langyos, ragadós vére az ő sisakjára folyt, majd onnan az arcába; erős hányinger fogta el. Nyert. Guinnivere és Akira felálltak tapsolni, bár nem túl nagy meggyőződéssel. Hátravolt még a java. J.nge a TV képernyője előtt elbűvölve, büszkén nézte nővére győztes, törékeny alakját, nem figyelte a nagybátyjáék szóváltását. - Én sem értek egyet azzal, hogy a gyerekek nézzék - Karl szinte ordított, megrémítve ezzel a kis vendéget -, de hozzá kell tennem, hogy mindannyiuknak szembesülni kell majd a játékokkal, amikor tízévesek lesznek.

- Mindig is léteztek a játékok, papa? - kérdezte a nagyobbik fiú; úgy tizenhét év körüli lehetett, bal karját elvesztette a játékokban, miközben az élethez való jogát próbálta bizonyítani. - Már elég nagy vagy hozzá, hogy elmondjam - kezdett bele Karl. - Régen a dolgok másképpen voltak. Halálra ítélték a gyengéket, az értelmi fogyatékosokat és azokat az embereket, akik a társadalmi rendbe képtelenek voltak beilleszkedni, de ez a procedúra sok-sok évig tartott, és az állam addig is fecsérelte rájuk a nevelést, az ennivalót és a tiszta levegőt. A játékok ennek a folyamatnak a felgyorsítására születtek. Már túl sokan voltunk a bolygón, szükségessé vált az emberi faj megtisztítása. Valójában a játékokat csak húsz éve vezették be. J.nge most egy másik küzdelmet látott a pihenőidő alatt, amit a szabályzat Arianne-nak engedélyezett. Akira és Guinnivere pillanatnyilag megkönynyebbülést éreztek lányuk meglepetésszerű, váratlan győzelme láttán az első játékban. Karl bácsi alig nézett a tévé képernyőjére, és keserűen mosolygott, amikor az operatőr

kellemetlen közelségbe hozta a halott versenyzőt. Arianne a stadion egyik széle felé sétált, ahol az állam orvosai azonnal ápolni kezdték. Alig volt képes felfogni a tette jelentőségét: ölt, hogy éljen, egy derékba tört élettel táplálta a saját létezését. Fél szemmel látta, ahogy az ápolók eltüntetik ellenfele maradványait. Nem tudott gondolkodni, a sebesülése kötötte le a figyelmét, amivel az orvosok foglalkoztak. Akira szorongása nőttön-nőtt, szinte nem is látta a következő küzdelmet, pedig Arianne teljes precizitással végrehajtotta a mavasi gerit, azt a körrúgást, amit olyan alaposan megtanított neki, a sípcsontvédőt hatásos fegyverként használva. Arianne ezúttal egy jóképű, erős izomzatú, mélyen ülő szemű fiúval találta magát szembe. Kétségkívül tüzes szerető válik belőle, ha megadatik neki a lehetőség. A lány nem engedhette át magát annak a bizsergető érzésnek, amit nyiladozó szexualitása ébresztett benne. Az ellenfél iránti vonzalom csak néhány röpke pillanatig tartott. Aztán ádázul támadott. A

el, és a nézők közül azokét, akik képesek voltak fellelkesülni az általa megölt fiú halálán. Akira körbenézett, tekintetével Arianne-t kereste, a kislányt, az ő kislányát, aki hihetetlen módon már két gyilkosságot követett el, mégis teljesen sértetlen maradt, hála az általa tervezett páncélzatnak. Guinnivere nem látta a páncélzatot, sem a vért, de még az igazságosságot vagy igazságtalanságot sem. Csak a lányát látta, ijedten, akinek sokkal inkább a játékai mellett lett volna a helye, mint ezen a szervezett mészárláson. J.nge figyelemmel kísért még egy küzdelmet, amíg a nővére ismét sorra nem került. Elképzelte a pusztító csodálatos hatalmát, aki torkokat vág el, fejeket hullajt a porba, az élet ura és a harc félelmetes mestere. Vidáman nézte a győzteseket, a helyükbe képzelte magát, eszébe sem jutott, hogy sokkal nagyobb esélye lenne az egyik vérző áldozat szerepére, akit hordágyon szállítanak a tömegsír felé. Nyolcéves fejjel nem érthette a vér igazi jelentését, sem a fájdalom nagyságát, amit az ellenfelek egymásnak okoztak harc közben. fiú baltája alig súrolta a homlokát az első öszszecsapáskor. A szemébe csorgó vér felélesztette a belsejében izzó tüzet. Végrehajtott egy komplikált, fenyegető mozdulatsort, a tőrvívás harci elemeit is belekeverve, ami a fiú torkának elmetszésével érte el a csúcspontját. A haldokló szemében lemondás tükröződött, meg sem kísérelte visszaverni a támadást. Az arcára égett ez a tekintet örökre, a lány pedig csak nézte, miközben a tőr véres pengéjét simogatta.

Ez egy ünnep volt, csupán egy évente megrendezett esemény az arénában, a tél beköszönése előtt. Korán reggel kezdődött. Alkonyatkor a győztesek folytathatták útjukat a tanulásba, a szeretetbe és a biztonságba vetett hittel. A legyőzötteknek már semmire sem volt gondjuk.

Karl házában már mindenki vacsorázott, amikor J.nge, tekintetét le nem véve a televízió képernyőjéről, győzelemittas kiáltásokkal ünnepelte másodszor is diadalmaskodó nővérét. Karl különösebb lelkesedés nélkül ment viszsza megnézni, aztán megrendülten pillantott három gyermekére. Egyiküknek részt kell vennie a játékokban jövőre. Karl felesége tehetetlenül hunyta be a szemét.

Akira felmérte, hogy a két sebesülés, melyeket a lánya szerzett - az egyiket az arcán, a másikat a fején -, nem volt súlyos, de még problémát jelenthet. A kicsi Arianne-nak még három ütközetben kellett győzelmet aratni az életben maradás jogáért. Guinnivere a férjére nézett, hátha megnyugtatja, de csak egy hideg, kifejezéstelen álarcot látott az arcvonásai helyén. Egy pillanatra Akira egy színdarab főhősének tűnt. Lent, a véres színpadon a bírók a következő küzdelem résztvevőit szólították.

Arianne-t újra az orvosok keze között lehetett látni. Az előírt pihenőidő alatt forrt benne a düh, de nem az ellenfelei ellen irányult, legszívesebben a játékok szülőatyjának a torkát vágta volna

Karl bácsi éveken keresztül próbálta érzéketlenné tenni magát a játékok iránt. Fiatal korában ő is harcolt az életéért, de elsőszülött fia halála, és a másik furcsa győzelme - egy szörnyű tusában,

melyet akkor nyert meg, amikor már a földön feküdt és elvesztette az egyik karját - tátongó űrt hagyott benne, egy teljesen érzéketlen területet az agyában. Arra sem szívesen gondolt, hogy van még egy fia, akit edz, és elkísér a halálba. Sírni lett volna kedve, ahogy látta, hogyan válik gyilkossá az unokahúga, Arianne. A kamera most egy nála is alacsonyabb kislányra fókuszált. Bizonytalanul forgatott egy játéknak tűnő kardot. Ő volt Arianne harmadik ellenfele. A kis harcos, Akira és Guinnivere lánya a felsőbbrendűség és a rémület keverékét élte át, amikor megpillantotta vetélytársát, akin nem látszott, hogy már a bizonyítás korába lépett volna. A pajzsa is gyengének és ócskának tűnt, de az apró kard éle kicsorbult, és az előző küzdelmekben kiontott vér tapadt rá. Sípszó. A küzdelem úgy kezdődött, hogy a kicsi rárontott Arianne-ra, próbálta lerövidíteni a köztük levő távolságot, miközben ügyesen forgatta a kardját. A magasságbeli különbség miatt hirtelen kimondottan hasznosnak bizonyult a sípcsontvédő. Sérülés nélkül szétváltak, és Arianne kihasználta a másik figyelmetlenséget, hogy lecsapjon rá. A kislányt telibe találta az ütés, elvesztette az egyensúlyát, és a földre esett. Minden erejét összeszedve rúgkapált. Arianne kirántotta a kezéből a fegyvert, és meglepetten tapasztalta, hogy a másik teljesen ki van szolgáltatva neki. Két kézzel felemelte a tőrt, mintha áldozati kés lenne, és felkészült, hogy beledöfje az ellenfele mellkasába. A nézők ennél a jelenetnél visszafojtott lélegzettel vártak. Arianne tőre remegett, és ebben a pillanatban meglátta a földön fekvő kicsi lány szemét. Az apja egy éven át keményen edzette az ölésre és a dühe visszafogására, óvatosan vezette be a harc világába. De a kicsi könyörgő, lemondó szemére nem készítette fel. Egy pillanattal tovább habozott, mint amenynyit még lehetett volna. Ellenfele váratlanul oldalra gördült, megragadta Arianne bokáját, lerántotta a földre, és ugyanazzal a mozdulattal felvette apró fegyverét. Arianne előrevetette magát. Fegyvere hasznavehetetlenül a földbe

fúródott, ő pedig tovább zuhant, egyenesen a pengébe, amit a kicsi lány határozottan tartott. A szúrás biztos helyen találta el, a halál szinte azonnal beállt. Arianne fejében egy csomó ködös kép úszott, felváltva látta magát kislánynak és harcosnak. Az életösztöne mondott valamit a túlélésről, de ő már semmit sem hallott. Legutoljára a ragacsos vért érzékelte a földön, ahova az arca esett. Akira gyorsan intézkedett, Guinnivere az idegösszeroppanás szélén állt. A férje eltette a számlát, ami az elesett lányuk felszerelésének költségeit fedezi, az állam szokásos részvétnyilvánításának kíséretében. Guinnivere-t oda sem engedték Arianne meztelen holttestéhez, amit a többivel együtt tömegsírba temetnek. Nekivágtak a hazafelé vezető út-

nak, teljesen szótlanul, mint mindenki más, aki velük utazott, és a gyerekének ebben az évben nem sikerült bizonyítania az élethez való jogát a játékokban. A többiek, a túlélők, a jogosultságot szerzők a szüleikkel ünnepeltek különböző helyeken, vagy inkább a sérüléseiket heverték ki az állam orvosainak felügyelete mellett. Másnap reggel érkeztek Karl házába, hogy elvigyék J.ngét. Karl sem szólt semmit, hiszen tudta, milyen érzés elveszíteni egy gyereket a játékokban. J.nge odament hozzájuk, és már éppen mondott volna valamit a nővéréről, de Akira vad pillantása elnémította. Csöndben mentek haza. J.nge elindult a szobája felé, nagyon fáradtnak érezte magát, semmi kedve sem volt a nővére szobája előtt

elmenni. Nem is kellett megtennie. Egy kiáltás megállította. - J.nge! - hallotta apja hangját az udvarról. Amikor lement, Akira már készen állt. Fekete karateruhába öltözött, a kezében két kendóbotot tartott és egy sokkal kisebb, kék karateruhát, amiben Arianne gyakorolt mindig. Szó nélkül J.nge felé nyújtotta. A házból Guinnivere láthatta, a még el nem sírt könnyei között, legkisebb gyermekének első, hosszú, fárasztó edzését. Még két éve volt hátra. De vajon miért kezdi Akira olyan nehezen ezt az első edzést, kérdezte magától Guinnivere. Talán a férje is látott Arianne szemében egy öngyilkos villanást, mielőtt a kislány meghalt? Horváth Hermina fordítása

Fedina Lídia: EVOLÚCIÓ

Törzsfejlődés vagy Teremtés? - ez manapság divatos viták tárgya a tudományos és vallásos körök szekértáborai között. Egy SF-szerző számára természetes, hogy harmadik változattal szolgál.

E N N Y I EGY ÉLET - gondolta Loota, és a szeméből kigördült egy könnycsepp, hogy azonnal jéggé dermedjen az arcán. A pillangó már nem mozdult a frissen hullt havon, és a dér lassan ráborította hófehér kristályköntösét a finoman ívelt lábakra, fűrészes végű csápokra, a kissé tömzsi, apró szőrökkel borított testre és a csodaszép kék szárnyakra.

Odébb hevert még egy tucat a mező játékos, rövid életű lakói közül - már ha Loota népének szemszögéből nézzük az élet hosszát. Szárnyaikon még mindig úgy játszott a napfény, mint életükben, szivárványosan csillogva a kék és az ibolya különböző árnyalataiban. - Igyekezz már, gyermek! - hangzott fel anyja hívó szava, és Loota tudta, hogy nem késlekedhet tovább. A jégkorszak évtizedek óta szorította őket egyre délebbre. Odafönt, ahol Loota született, már vasfogú szelek dühöngtek és kemény mínuszok uralták dacosan a földet s a levegőt. Ami élet megkapaszkodhat e zord vidéken, keservesen megküzd minden napjáért. Kipusztult már mindaz, ami fényt és meleget igényelt létéhez. És sokkal inkább ez, mint

maguk az éghajlatváltozás okozta kellemetlenségek, idézte elő Loota népének távozását. - Indulnunk kell! - Anyjának hangjába most már türelmetlenség költözött. - Az utolsó transzport menetkész, a kaput hamarosan bezárják. Loota felnézett a töretlen napfényben is fagyos égre. Fényszűrő hártyáit a szemére bocsátva elé tárult a csillagok kavalkádja. Ha az utolsó transzport előtt bezárnák ezt a még nyitott kaput, akkor Loota az életét az űrhajón élné le, amely fénysebességközeli tempóban haladna új otthonuk felé. A kapun át azonban ez az út mindössze néhány napot vesz igénybe. Persze nem valami anyagból készített kapura kell gondolni, olyanra ami annak idején a kertjüket különítette el az erdőtől és annak lakóitól. Loota most már kinevette magát, hogy régen, kiskorában így gondolta. A kapu egy energiamező, amely a felé „ugró" űrhajó által kibocsátott energianyaláboktól kapja azt a kezdeti energiát, amely a tér átrendeződéséhez szükséges azon a helyen, amelyet „kapunak" neveznek. Loota még gyerek volt, nem értette pontosan, hogyan lehet ezeket a kapukat bezárni, hiszen valójában akkor képződnek, amikor az

űrhajó elindul feléjük, és miért kötött a helyük. De a hipertérben más törvényszerűségek érvényesülnek, mint egy bolygó felszínén... Nyílik majd egy energiaút azon a helyen az űrben, amelyet egy idelentről trapéznak látszó csillagalakzat jelöl ki. A trapéz egyik oldala, amelyet egy többszörös csillagrendszer egyetlen fényfoltnak tűnő ragyogása és két fényes csillag alkot, látszólag közös egy csillagok által alkotott ötszöggel. A bolygóról nézve, és az ötszöggel kiegészítve, valójában olyan ez a kapu mint egy kitárt szárnyú pillangó... Pillangó... A pillangók megfagynak ezen a bolygón... a jégkorszak már több száz fajukat elpusztította! Csak azok maradnak meg, amelyek véletlen szerencsével védett zugokban, el nem jegesedő területeken látják meg a napvilágot, és élelmet is találnak. Kényszerből rokon fajok párosodnak össze, és az utódaik, rnár ha szaporodásra képesek, új fajokat hoznak létre. Milyen kár ezért a sok életért... A kék szárnyak ide-oda billegtek a feltámadó szélben, amely, mintha gonoszságból tette volna, egymásnak görgette a tehetetlen testeket. Egy kupacban kavarogtak a hódarával, és az az egy, amelyik a legtovább élt, a legerősebb, a legszebb nőstény is arrébb sodródott Loota lába mellől. Önkéntelenül nyúlt le érte. A tenyerébe vette, és kívánta, bárcsak... Loota gyanakodva körülnézett, látja-e valaki, mit tesz. Megszegi a szabályt, igen de tudta, hogy mások is megszegték már... sokan mások. Ám erről nem akart tudni, mert ne akarja más se az ö titkáról fellebbentem a fátylat! Az élet, az atominál kisebb részek mozgása, a nedvek keringése könnyen visszaállítható... és az sem okoz különösebb nehézséget, hogy ez a mozgás ne álljon le a fagypont alatt... Apja egyszer azt mondta, gyerekjáték. .. Loota önkéntelenül is felkuncogott. Tényleg gyerekjáték. Ö még gyerek, és amit tesz... Az energia lassan, óvatosan áramlott át a homloka közepén lévő csatornából a pillangó testébe, nehogy a hirtelen beinduló mozgás kárt tegyen benne. A rovartest aranyos árnyalatot öltött, aztán a szárnyak meglebbentek, néhány tétova csapkodás után

a pillangó a lábára állt, majd rémülten kimenekült a fogságból, Loota kezéből. - Menj csak, menj! - kacagott utána a gyermek diadalmasan, hogy ő is tett valamit ennek a bolygónak a túléléséért. De elakadt a hangja, amint a hóban kavargó pillangócsapatra esett a pillantása. Mi lesz ezzel az ő egyetlen túlélő pillangójával egyedül?! Loota anyja csodálkozva nézett a hideg rohamait bátran álló örökzöldek felé libbenő kék szárnyú pillangók aranyosan megcsillanó csapatára. - Loota! - a hangja korholóan indult, de a gyermek örömtől ragyogó arcát látva megszelídült. - Indulunk. Loota még egy utolsó pillantást vetett „teremtményei" után, aztán engedelmesen megfogta anyja feléje nyújtott kezét, hogy a felnőttnél lévő teleporterrel feljussanak a bolygó fölött keringő űrhajóra, és elhagyják ezt az eljegesedő - ám mégsem kihaló világot. London, a Brit Királyi Akadémia Rovartani Társaságának rendes évi ülése, 1937. Idézet Sir Brutus Archibald Birmingham-Bristol, a Brit Királyi Tudományos Akadémia örökös tiszteletbeli tagja előadásából: „...az ún. aranyos-kékpillangó példájánál ékesebb bizonyíték nem kívántatik az evolúció elméletének alátámasztására. Burmában és Borneón való kutatásaim teljes mértékben bizonyítékát adták annak a ténynek, hogy a jégkorszak kezdeti évtizedeiben a Phaudina zygaena, ez az akkor mérsékelt égövi területen honos pillangó fokozatosan alkalmazkodott az egyre zordabbá váló környezeti körülményekhez, és színpompás külsejét megőrizve hidegtűrő, mondhatni túlélő fajjá alakult át. A burmai fosszíliákon fellelhető fajjellegek alapján teljesen egyértelmű, hogy megtaláltuk azt a fajt amelyből a Skandináv félszigeten őshonos Phaudina aurantia a jégkorszak időszakában kialakult. A továbbiakban részletesen ismertetem e fajjellegeket, hogy önök is lássák a megcáfolhatatlan bizonyítékát e két faj közötti összefüggésnek és az evolúciónak."

Géptörvénykönyv I S T E N M E G T E R E M T E T T E az embert, Karel Capek megalkotta a robotokat, és az evolúciót Isaac Asimov teljesítette ki a robotika három törvényének bevezetésével. Az Én, a robot az 1940 és 1950 között az Astounding lapjain megjelent novellákat tartalmazza, amiket 1950-ben a Gnome Press adott ki gyűjteményes formában.

A címéből az olvasó robotokat sejt főszereplőnek, valójában mégis egy ember életét követhetjük végig. Susan Calvin, az Amerikai Robot nyugalmazott robotpszichológusa a vállalatnál töltött elmúlt ötven évére emlékezik vissza egy fiatal újságíróval folytatott interjúi során. Dr. Calvin sohasem volt vonzó nö, még fiatalabb korában sem, ezért álcaszerű ábrázata, túlburjánzó értelme, valamint a robotok iránt érzett vonzalma nem meglepő. A könyv címe akár az önvallomása is lehetne. Ezek a történetek a novellák, amikben dr. Calvin többször feltűnik, gyakran mint főszereplő. Rajta kívül van még néhány vissza-visszatérő karakter, például Alfred Lanning, az Amerikai Robot kutatási osztályának vezetője, vagy Peter Bogert, matematikus, később Lanning utóda. Külön kiemelendő Gregory Powell és Michael Donovan, a vállalat két gyakorlati robotszakembere, akik több űrkalandjuk során felügyelnek az újfajta robotprototípusok felett. Ám a Merkúrra és az űrállomásra specializált, valamint a többtagú robot mind problémát vet fel a kísérlet során, miközben a két tudósnak többször hajszálon függ az élete. Asimov novelláiban a konfliktusok minden esetben a három törvény valami módon történő áthágására épülnek. Ezek a szabályok a robotokra

nézve kötelező jellegűek, megszegésük - különösen az első törvényé - végzetes hibát okoz. De egy olyan bonyolult rendszert, mint a pozitronagyat, nem lehet százszázalékos biztonság mellett három mondattal szabályozni. Mindegyik robot külön egyéniség, cselekedeteik és viselkedésük azonban az emberi magatartáshoz hasonlóak, néha már-már túlzottan emberiek. A harmadik törvényből kifolyólag teljesítik a parancsokat, de egy aprócska szó, egy nem kellőképpen átgondolt mondat vagy erősebb hangsúly óriási katasztrófákat idézhet elő a robotok működésében. A legtöbb egyszeri polgárban félelmet keltenek a gépemberek, amit a műben Frankensteinkomplexusnak neveznek. Ez az ellenszenv egyfajta rasszizmus, mely megbújik a teljes mű hátterében, és leginkább az első novellában, a „Robbie"-ban van jelen. Ennek a társadalmi nyomásnak engedve a kormányok száműzik a robotokat a világűrbe. A novellák kronologikus sorrendben követik egymást, és amellett, hogy önállóan is megállják a helyüket, sorrendben olvasva végigkövethetjük a robotika fejlődése mellett a Naprendszer meghódítását, a hiperhajtómű kifejlesztését, valamint tanúi lehetünk a legelső hipertérugrásnak is. A végén kiderül, hogy nem feltétlenül rossz, ha az emberiséget gondolkodó gépek irányítják - amennyiben erről az ortodox robotellenesek semmit sem tudnak. A műből 2004-ben filmet is készítettek, ami bár nem a könyv szó szerinti átirata, mégis jól mutatja be az Asimov által megalkotott világot. Lacza Gábor

Egy város keresi a gyilkosokat H A J L A M O S A K VAGYUNK azt gondolni, hogy klasszikusok csak régen, hosszú évtizedekkel ezelőtt születhettek. China Miéville regénye, a Perdido pályaudvar, végállomás tökéletes ellenpéldáját szolgáltatja ennek a feltételezésnek.

A mű amellett, hogy rendelkezik a klasszikusok minden erényével - a jól kidolgozott karakterektől a fondorlatos cselekményszövésen át a komoly filozófiai háttérig -, valami egészen újat is hoz. Nem kevesebbre vállalkozik ugyanis, mint az SF és a fantasy összeházasítása. Itt azonban ne a Shadowrun-könyvek erőltetettségére gondoljunk, ahol a kiberpunk világba hirtelen és minden ok nélkül sárkányok és varázslók törnek be. Jelen esetben finomabb és átgondoltabb eleggyel állunk szemben, ahol az egyes alkotóelemek nemcsak tökéletesen megférnek, de ki is egészítik egymást. Ugyanakkor, ahogy napjainkra a fizika a kémiát és a geometriát, a könyvben úgy kebelezi be az SF a fantasyt. Teszi mindezt olyan eleganciával, hogy meg sem fordul az olvasó fejében, mit keresnek a gőz- és elektromos gépek világában a sárkányfajzatok, a rovarok és emberek különös mutációjából létrejött kheprik, a sivatagi ragadozó szárnyas lények, a garudák, a félelmetes gyilkos oltmolyok, vagy a varázserővel bíró biothaumaturgok, hiszen mindenre van racionális magyarázat. Új-Crobuzon nyüzsgő városának mindennapos rendjét egy egészen jelentéktelennek tűnő esemény töri meg: Isaac Dan der Grimnebulin, a renegát tudós - aki az örökmozgó titkát kutatja megszállottan és eddig eredménytelenül - különös megbízást kap. Yagharek, a nomád garudák szárnyaszegett kitaszítottja ismét repülni akar. A feladat teljesítésére tett igyekezetében azon-

ban Isaac olyan eseményláncolatot indít el, amely nemcsak közvetlen környezetét nyeli el, de magát Új-Crobuzont is végpusztulással fenyegeti... A regény érdekessége, hogy az egyes szereplők sorsainak szövedékéből bontakozik ki az igazi főszereplő, maga a város, Új-Crobuzon, ami jelen esetben nemcsak háttérül szolgál, hanem szinte él, lélegzik, a rengeteg szemléletes leírásból egyre inkább megismerjük, olvasás közben bőszen böngészve a könyv elején függelékként mellékelt térképet. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a mű első kötete szinte semmiben sem mozdítja előre a cselekményt, egyszerűen csak tobzódunk a város bemutatásában, a megszámlálhatatlan, meghökkentőnél meghökkentőbb ötletben, amelyek felsorolása teljesen értelmetlen lenne, hiszen annyi van belőlük, amennyit más író egy egész életműben is aligha vonultathat fel. A fantasy elemek pedig - a lehetetlen feladatot teljesítő, egymást segítő és kiegészítő csapat, a rengetegféle-fajta lény kavalkádja, a fantasztikus képességek - egy meglepően tudományos világképpel egyesülnek, amelyben jól megfér egymással az embereket újraformáló biothaumaturg és az öntudatra ébredt analóg számítógépezet konstruált intelligenciája (MI helyett tehát esetünkben KI), sőt még a dimenziókat átszelő Szövő, a pókistenség is. Mindezt olyan tálalásban kapjuk, ami letehetetlenné teszi a könyvet, hiszen a Bas-Lagtrilógia első részének cselekménye mindvégig tartogat meglepetéseket, oldalról oldalra izgulhatunk antihőseinkért. (A trilógia lazán kapcsolódó második, Armada című kötete nemrégiben jelent meg a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban.) Csordás Attila

Mircea Opritá: Virág a kapitánynak

Egy utazásból kicsit mindig más ember tér haza, mint aki elindult. A hatalmas csillagközi távolságok pedig akár többet is megváltoztathatnak az utazón. IZGATOTTAN VÁRTAM a találkozást. Régóta

nem voltak látogatóim: a bolygóközi forgalom szüntelen növekedése ellenére állomásom vesztett fontosságából, egyre újabbak létesültek, melyeket pontosabban helyeztek pályájukra, a Naprendszert elhagyó vagy visszatérő hajók útjába. Tudom, hogy sokan tartanak kivénültnek, s olyan szolgálatokat igényelnének tőlem, aminőkre berendezéseim nem alkalmasak; de ezek - rosszindulat nélkül jegyzem meg - elfelejtik, mennyire bíztak a segítségemben, amikor még maguk is szerényebb fickók voltak. S főleg mikor szorult helyzetbe kerültek valami okból - ami nem olyan ritkán történt, mint ahogy ma némelyek hinni szeretnék. Hűha, milyen sürgés-forgás volt egykor ezen a kerek platformon és a föléje nyúló irányítótoronyban! Mióta kevesebb a dolgom, gyakran jutnak eszembe a valaha átélt izgalmas pillanatok, a szabályos időközönként fel-feltűnt ismerős arcok, megszokott, mégis úgy várt látogatóim, s a különféle kalandok, események, amelyekről meséltek, vagy amelyekben együtt vettünk részt.

Jobb időkben két-három űrhajó is állomásozott a platformon, csak azok nem álltak meg, melyek elhagyták a Naprendszert, s nem lett volna jó veszteniük induláskor nyert sebességük egyenletes gyorsulásából; ám ezekről is tudtam, érzékeltem jelenlétüket, figyeltem röptüket a képernyőkön, s olykor, amint az irányítótorony ablakain túl sötétlő eget néztem, elképzeltem, hogyan tűnnek fel, hallgatagon suhanó árnyak gyanánt, a sápadt fényű Uránusz felől. Üzeneteket küldözgettünk, én jó utat kívántam nekik; egyik-másik pilótáról tudtam, hogy soha többé nem látom, hiszen a küldetése sok földi évtizedig, sőt évszázadig tart, s relativisztikus elmozdulása az időben azt jelenti, hogy meghalunk egymás számára: vagy én az ő számára, vagy fordítva, a küldetés jellegétől függően. Egymásra mosolyogtunk a távolból, én megkérdeztem, hogy rendben van-e minden, s végül a legutolsó kommunikációs impulzusokkal, amelyek még összekötöttek, jelképes kézrázással kívántunk egymásnak szerencsét; a gesztus az igazi kézrázást pótolta, és azt a búcsúölelést,

amelyhez itt, az ember ellenőrizte kis univerzum s a nagy mindenség határán, a távozónak joga lett volna. Ha valaki ilyen pillanatokat ér meg, s nem oktalanul gondolja, hogy jelent valamit távozó vagy érkező felebarátai számára, hiszen ő az utolsó, aki üdvözli őket, mielőtt elmerülnek a csillagközi terek éjszakájában, s tőle hallják a legelső köszöntést, amikor visszatérnek, annak bizonyságául, hogy a Föld valóban közel van már; ha valaki előtt évek során át a legkülönbözőbb nagyságú és alakú űrhajók vonultak el, s a szervizesek, az üzemanyag-szállítók, az űrhajóforgalmat irányítók egymást váltó-követő csapatai titkos remegéssel, lélekkel töltötték be állomása minden szögletét - nos, akkor nyilván nem esik jól megértenie, hogy mindez elmúlt, s a napok unalmasan kényelmesekké váltak. Nemegyszer küzdenem kell, hogy ne vegyen erőt rajtam a szorongással terhes rosszkedv, amikor lepillantok az irányítótorony legfelső emeletéről a kihalt platformra, amelyen csak egy nem kevésbé kihalt ég hideg csillagainak halvány és lehangoló világossága dereng. Néha, ünnepnapokon, meggyújtom a reflektorokat, s ilyenkor a térség fémesen csillog az éles fényben, mely valaha pihenőhelyet jelzett az űrhajóknak. Kimegyek, hol Marina társaságában, ha kedve van velem tartani, hol valaki mással a még itt maradt emberek közül, és átvágok a platformon egészen a széléig, amelynek lassú forgását a szem alig látja, s a csillagokat véli keringeni körötte. Máskor a toronyban maradok, a túl nagynak és fölöslegesen jól felszereltnek tűnő irányítóteremben, ameddig be nem telek a reflektorok fényözönében még kietlenebbül üres, érdektelen hely látványával; idegesség fog el, kioltom a fényt, s türelmetlen üzeneteket továbbítok a Földre, közölve a Központ embereivel, hogy megelégeltem, mindannyian megelégeltük a tétlenkedést, tenniük kell valamit értünk, hogy elhagyhassuk ezt az elnéptelenült pályát, és átkerülhessünk egy másik, forgalmas útvonalra, egy újonnan nyitottra - egyikre azok közül, amelyek elvonták „klienseinket" és személyzetünk nagy részét. Kifújom magam, s enynyi; előre tudom, milyen csekély hatást kelt egy földi tévéképernyőn megjelenő dühkitörésem, amely öt óra alatt jut el a címzettek vevőantennájáig. Jobb esetben újabb pár óra múlva jön a csitító válasz: állomásod, úgymond, egyelőre nem kaphat

új feladatot, lehetőségei korlátozottak, nincs kellő felszerelése a fotonrakétás hajók fogadásához, ésatöbbi - s persze mindig elhangzik az az érv is, hogy még jöhetnek régebben indult űrhajók ezen az útvonalon. Késve érkeznek, senki sem tudja, mikor (s azt sem, hogy érkeznek-e egyáltalában), az állomást tehát - mondja a Központ - nem számolhatja fel, be kell érnie azzal, hogy csökkenti a tevékenységét. Biztosítanak róla, hogy bíznak bennem, hiszen ők mindannyian ismernek; megértik, hogy nem könnyű, de hát itt is „kell hogy menjen a dolog", ne békétlenkedjek, s ha jónak látom, esetleg vegyek ki szabadságot. Egy-egy ilyen válaszra nem tudom nem gondolni azt, hogy gúnyt űznek velem; szitkozódom, de ezzel semmit sem javítok a helyzeten, s kerülöm az állomás foglyaiként itt maradt nyolc technikus reményt kérőkereső tekintetét. Marina türelmesebb, vele nincs bajom. Nem arról van szó, hogy már beletörődött, hanem arról, hogy elégedetlenségével nem tüntet, s én hálás vagyok neki, hogy szemrehányás és panasz nélkül várja a késlekedő megoldást egy olyan helyzetre, amely részemről, a központiak jó véleménye ellenére, nem minősülhet egyébnek, mint kudarcnak. Lehet, hogy kissé csakugyan kivénültem, a körülmények következtében, állomásommal együtt, de hogy eredendően maradi fickó volnék, az ellen tiltakozom. Igaz, szenvedek, amikor látom, hogyan válik fölöslegessé annyi éven át megszeretett, hivatásomnak és sorsomnak érzett munkám itt, a Naprendszer „kapujában", de azért észreveszem, hogy hiányos csapatom tagjai másra vágynak. Előbb-utóbb mégis az történik majd (főleg ha a Központ tovább értetlenkedik, s nem akar minket máshova vezényelni), hogy elhagyom az állomást, hadd keringjen magában, céltalanul roppant bolygópályáján, ameddig csak a jövő nem virraszt rá új fénykort. Ezek után érthető, hogy mikor egy minket kereső, a lakott világon kívülről felénk tartó űrhajó jelzéseit vettük, először valószínűtlennek hittem a dolgot; annyira bebeszéltük magunknak mindannyian saját fölöslegességünket, hogy mikor másodszor is befutott a hívójel, valaminő hibára gyanakodtunk - arra, hogy véletlenül egy másik, új állomáshoz intézett jelet vettünk. De a hajó minket keresett, s amikor erről megbizonyosodtunk, egyúttal rájöttünk, hogy nincs tudomása az

újonnan létesített útvonalakról, az optimális görbékről, amelyek mentén a Naprendszer központja felé való irányított zuhanás lehetséges. Még kábán a csodálkozástól, ám izgatottan álltam fel a készülék mellől, és ahogy tekintetem kiszökött az űr sötétségében forgó platformra, hirtelen úgy tűnt, hogy odakinn a fagyos semmiben szél kerekedik, s megremegteti az egész tornyot. Képzelődés volt, nyilvánvaló, pontosabban érzékcsalódás, még pontosabban emlék azokból az időkből, amikor gyakran fordult elő, hogy az ég sötétjéből egyszer csak kivált egy űrhajó, és lusta, álomszerű siklással közeledett, hogy aztán nemsokára nagyon is valóságos módon érzékeltesse jelenlétét, fékezőrakétái forró gázsugarával ütközve a platformba, amitől az remegni kezdett, s vibrálása átterjedt az egész állomásra, a lakóhelyiségekre is, tévedhetetlenül jelezve mindenkinek az hajó révbe jutását. - Vendégeink érkeztek! - kiáltottam ilyenkor Marinának, akit mások már előre értesítettek, s aki sietve jött fel a belső csigalépcsőn a torony legfelső szintjére. Nagy dolog volt, hogy újra látogatókat vártunk. Mindazonáltal lepleztem örömömet, s közben éreztem, mint támadnak fel bennem az egykori parancsnok erényei. Ha viszont hosszas kényszerű tétlenkedésemre gondoltam, kétség fogott el, hogy megvannak-e még jó reflexeim, nem jöttem-e ki nagyon a gyakorlatból; nyugtalanság fogott el, amit titkolnom kellett, hiszen egy sereg bonyolult manőver végrehajtása előtt álltam maroknyi emberemmel, akik nem is voltak mind eléggé felkészültek. Megtettem minden szükséges intézkedést: pontosan bemértem az irányt, amelyből a hajó közeledett, válaszoltam neki, s közöltem az állomás koordinátáit, és egyúttal tudakozódtam az űrutasok kiléte, a Naprendszerbe visszatérő hajó küldetésének hajdani célja felől. Mondanom sem kell, hogy teszült kíváncsisággal néztem a találkozás elé, ami máskor jóval kevésbé érintett érzelmileg, s alig jelentett többet bizonyos rutinfeladatok megoldásánál. Üzenetváltásom egy olyan pilótával folyt, akire eleinte nem emlékeztem; azt hittem, még idejövetelem előtt indult útnak. Mikor azonban adatait

ellenőriztem, a komputer - meglepetésemre - azt jelezte ki, hogy a „klienseim" közé tartozik, harminckét évvel ezelőtt járt itt. Valter Ionescu volt a neve, s a személyi lapjából, melyet úgy futottam át, hogy közben a Marina készítette szendvicset ettem, éppoly kevéssé figyelve az ízére, mint a régi jó idők lázas tevékenységének, idegfeszültségének perceiben - a személyi lapjából megtudtam egyetmást, ami hasznos lehetett számomra ebben az esetben: a Kozmoszból három évtized múltán hazatérő embertárssal való találkozásban. Nyilván nemcsak én feledkeztem meg róla, és ő sem az egyetlen, akit elfelejtettek, s akire majd hirtelen őszinte örömmel emlékezik az egész emberiség, a dicsőség nagyszerű pillanatával jutalmazva sikerét, mely aztán elmúlik, mint egy ünnepnap, kihuny, mint egy színpompás tűzijáték, és a hős újra elsüllyed a névtelenségben. S mindez természetesen, egyszerűen történik, senki sem csodálkozik rajta; nem is lehet elvárni a sietős világtól, hogy számon tartsa vagy éppen szüntelenül figyelje minden egyes küldöttét, akiket évszázadok óta szór szerte a Tejútrendszerben. Igy felejtettem el én is Valter Ionescut, minden bizonnyal kényelmességből, de szükségszerűen; lám csak, a komputernek kell eszembe juttatnia, hogy valaha én mondtam neki a hagyományos búcsúszót. Néztem akkori arcát az adattárolóból lehívott, elég jó színes képen: fiatal, energikus férfi, tiszta mélykék szeme ragyogni látszik, élénk kifejezése nem árulja el, hogy ezek a vonások több mint harminc éven át mágneses jelek gyanánt pihentek egy gépi memóriában, és csak most tűnnek fel életre kelni a képernyőn. Valter Ionescu csendesen, közömbösen nézett vissza rám, s a szája sarkán, melyet félig eltakart szőke bajusza és gesztenyebarna szakálla szálainak egymásba vegyülése, halvány mosoly rajzolódott ki. Haja már kissé ritkult a feje búbján, de hossza és hanyag, mégsem rendetlen lazasága oly kevéssé protokolláris látványt nyújtott, hogy egyből megkedveltem; a fickó - gondoltam magamban - azok közé a távrepülők közé tartozik, akik nem csekély büszkeséggel viselik ugyan a kapitányi rangjelzést, de ironikus

megvetést tanúsítanak a szabályzat egyes pontjai iránt, amelyek elavultak, s amelyeket a csillagközi térben való utazás körülményei között úgyis mindenki megszeg. Próbáltam elképzelni, hogyan festhet most, három évtized múltán, ami számára is vagy öt-hat évet jelentett; öt-hat év azonban nem változtat sokat egy fiatalember arcán. Ha ő esetleg nem felejtett el engem, nehezebb lesz felismernie, mint nekem őt; másképp telt az idő fölöttünk, és harminc év mégsem repül el nyomtalanul. Készülékeink közben újabb üzenetet fogtak, s Marina felajánlotta, hogy ellenőrzi a vételt. Ráhagytam, bár szerettem volna én magam foglalkozni mindennel, ami régebben soha nem is jutott eszembe; akkor az állomáson nyüzsgött a szakképzett személyzet, mégis annyi dolgunk volt, hogy másodpercekre be kellett osztanunk az időnket. Most nem sürgetett senki. Felhasználtam a beállt szünetet, s még „kotorásztam" kissé az adattárolóban: megnéztem, mit tud Valter Ionescu hajójának küldetéséről. Nem bukkantam különösebben érdekes adatokra, Ionescu kapitány egy elég jó űrhajón indult útnak, amely akkor még korszerűnek számított, a Naptól tizenegy és fél fényévnyire eső Procyon felé, ahonnan egy rakomány dúsított thorpiumot kellett hazahoznia; a hallatlanul ér-

tékes elem ilyen nagy mennyisége megérte volna egy kétszer ekkora út megjárását is. Kívüle még öt ember volt a hajón, köztük egy ökológus; ezen az első pillanatban elcsodálkoztam, aztán kiderült, hogy az űrhajó menet nagy tétel algaspórát szállított az Alfa Canis Minoris néven ismert - a Procyonból, ebből a roppant sárgásfehér csillagból és egy fehér törpéből álló - rendszer egyik bolygójára, az ottani, még élettelen őstenger megtermékenyítése céljából. Komputerem nem tudta, mert nem tápláltak belé ilyen információt, én azonban sejteni kezdtem, hogy az akció, amelyhez nekünk nem fűződött semmilyen közvetlen érdekünk, tulajdonképpen ellenszolgáltatás volt a naprendszerünkbe hozandó thorpiumért. De ennek azokban a percekben nem volt semmi jelentősége. - Mi van, főnök? Kikapjuk a frakkját? - kérdezte az egyik technikus, s ezzel, hogy váratlanul a hajdani aranyidőkben született kifejezést használta, jókedvre hangolt. Kérdése nem várt választ, felkiáltás volt inkább, örvendezés afölött, hogy vége a zsibbasztó tétlenségnek; ezt a technikus beszédes gesztusa is mutatta, a fickó ugyanis a tenyerét dörzsölgette, mint aki valamilyen kedvvel végzett munkához készül fogni. Ionescu kapitány - gondoltam magamban - éppen

jókor jön, hogy kiragadjon derűsnek korántsem mondható hangulatunkból. Máris feszültség támadt mindannyiunkban, nem ideges feszültség, amely veszélyes kitörésekhez vezet, hanem ellenkezőleg, egyfajta belső rugalmasság, éberség, mely képessé tesz gyorsan és főleg hibamentesen cselekedni, ha arra kerül sor. Valter Ionescu újabb üzenete közölte az űrhajó pozícióját, sebességét, jellemezte pályáját; az adatokat elnyelte a komputer, s azonnal feldolgozta. Türelmetlen kíváncsisággal néztük a csillagtérkép ernyőjét, amelyen nemsokára pislogni kezdett a hajónak hozzánk s a különböző égi objektumokhoz viszonyított helyzetét jelző, várva várt fénypont. Megkönnyebbülve lélegeztünk fel, mintha ettől az apró, el-eltűnő és újra kigyulladó fényjeltől a hajó eddig csak sejtett létezése hirtelen bizonyossá vált volna. - Látjátok?! - hallottam Marina fojtott, suttogó kiáltását. Igen, ez a kis fénypont a hatalmas képernyőn, mely már régóta csak az Uránusz s a Neptunusz lassú helyzetváltoztatását mutatta, vagy legfeljebb egy-egy jól ismert üstökös feltűnését, ez a kis fénypont most életet jelentett, és ebben valóban volt valami megrendítő. Még megrendítőbb volt azonban az üzenet vége, pontosabban az, amit nem tartalmazott. Az, amit Ionescu kapitány csak sejtenünk engedett, hogy tudniillik a hajójával útnak indultak közül egyedül ő tér haza. Marina, bizonyára rosszul leplezett megdöbbenésemből, azonnal megértette, hogy valami baj történt. - Nem tudom, mit mond itt a pasas - tértem ki az egyenes válasz elől, hiszen úgyis csak bizonytalan feltevésekbe bocsátkozhattam volna. Többet ő sem feszegette a dolgot. Ugyanaz a szörnyű gyanúja támadhatott, mint nekem, de jó érzékkel hallgatott róla, s így az a kettőnk titka maradt egészen addig, ameddig végleg be nem igazolódott. Inkább értetlennek, mint nyugtalannak mondható tekintetek gyújtópontjában, hidegvért színlelve fogalmaztam válaszüzenetemet, melyben egyenes, konkrét kérdéseket intéztem Ionescu kapitányhoz: mi van az emberekkel? milyen állapotban van az űrhajó? megvan-e a rakomány? - s így tovább, kényszerítőleg a címzettre nézve,

hogy világos feleleteket adjon, és tisztázza előző üzenete baljós rejtelmességét. Közben kissé dühös is lettem. Ionescu, mint személyi lapja mondja, tapasztalt távrepülő; hogyan feledkezhet meg elemi kötelességéről? - fortyogtam magamban, és egyre inkább bosszantott, hogy rébuszok elé állít, holott a Naprendszerbe érkezésekor azonnal részletes jelentést kell tennie útja felől. Komputerem nyomban átkódolta üzenetemet „vak" jelekre, s az adóantenna már megkezdte a továbbítását, amikor éreztem, hogy valami nincsen rendben, s hogy ez tudat alatt már régóta foglalkoztat. Egyszer csak kipattant agyamból a kérdés: miért nem tévén jelentkezett Ionescu? Igen, ez az, ami nincs rendben, hamarabb is rájöhettem volna. Ha jól közölte pozícióját, az űrhajó már olyan közel van, hogy a tévékapcsolat minden nehézség nélkül felvehető, a kapitány azonban továbbra is csak a nagy távolságra ható „vak" jeleket használja, amelyek két kódoló-dekódoló komputert iktatnak közénk: az övét és az enyémet. „Mi van veled, Valter Ionescu?! - szerettem volna kiáltani. - Kapcsold be a tévéadódat, akkor talán sikerül összefüggő, értelmes válaszokat kipiszkálnom belőled!" Telt az idő, és a kapitány nem sietett felelni; így hát elhatároztam, hogy én küldök neki tévéüzenetet. Hiába. A harminc évvel ezelőtt használt csatornán próbáltam jelentkezni, de odaát a hajón senki sem reagált a hívójelekre. Nem voltam biztos benne, hogy Ionescu csakugyan nem fogja az adásomat, s egyre dühösebb lettem, miért nem jelez vissza. Ha nem láttam volna a csillagtérképen a mozgó fénypontot, mely a komputer számítása alapján folyamatosan mutatta az űrhajó útját, azt hittem volna, hogy valaki gonosz tréfát űz velünk, vagy pedig érzékeink csaptak be, és azzal ámítanak, amire tétlenségünk hosszú időszakában mindannyian leginkább vágytunk. - Ugye a procyoniak nem használják a tévét? - fordult hozzám Marina egy adott pillanatban. Azt hittem, jól értettem gondolattársítását, de helyesebbnek találtam, ha nem árulom el. - Mi dolgod van most ezzel? - kérdeztem, és ő, ahogy a műszerasztalomra könyökölt, felhúzta a bal szemöldökét, csak a balt, mint mindig, mikor valamin csodálkozik, s az volt a benyomásom, elejt egy gondolatot, amelynek nem tud vagy nem akar a végére járni.

- Semmi - mondta. - Tényleg, mi dolgom? A következő üzenet későre jött, mikor az ügy különössége már-már kikezdte türelmemet, s minthogy változatlanul „vak" volt, előbb a komputerbe kellett táplálnom. Valter Ionescu végre felhagyott a rejtélyességgel (ennek örültem, ámbár még mindig bosszantott, hogy nekem kellett kikövetelnem), és egypárat igazolt feltevéseimből, amelyeket korábban elhallgattam, hogy ne keltsek oktalan riadalmat. Igen, csakugyan idegen űrhajóval jön hazafelé, miután küldetését mind a thorpium, mind az őstenger megtermékenyítése tekintetében maradéktalanul teljesítette; az értékes szállítmány ott van a procyoni hajó raktárhelyiségében, rudakba öntve, s heveny sugárhatása miatt nyilvánvalóan erősen szigetelve. De amilyen sikeres volt a kapitány útja anyagilag, éppolyan szerencsétlenül járt más szempontból: hajója, összes utasával együtt, baleset áldozata lett, miután - vagy miközben - az említett bolygó tengerébe lőtte az algaspórás konténereket, hogy ott a növényi lét eme csírái alkalmazkodjanak a kedvezőtlen körülményekhez, s megkezdjék a mostoha égitest meghódítását az élet számára. Ha jól értettem, robbanás történt, és a hajó egy része teljesen megsemmisült; ami maradt belőle, elsülylyedt az óceánban, az elborzadt procyoniak szeme láttára - ők tudniillik ugyancsak ott voltak egy űrhajójukkal, hogy a naprendszerközi megállapodás értelmében végzett akció lefolyását ellenőrizzék. „Engem is ők rekuperáltak" - olvastam a kapitány dekódolt üzenetében, s feltűnt, hogy ilyen kevéssé hétköznapi kifejezéssel él; aztán megtudtam a szörnyű részleteket, amelyeket Valter Ionescu eleinte habozott a tudomásomra hozni, de végül is meg kellett tennie, nem volt más választása - és akkor megértettem. Társainak, a másodpilótáknak és az ökológusnak nyoma veszett, egyedül ő lebegett ott a víz színén, ahova a robbanás vetette, súlyos égési sebekkel és nyílt törésekkel, eszméletlenül haldokolva; maga is csak később tudta meg, hogy élete egy hajszálon függött. Egy hajszálon, azaz pár percnyi időn, amit a procyoniak nem is vesztegettek el; s ha valamit tenni akartak érte, magyarázta a dekódolt üzenet, nem járhattak el másképp. Hirtelen hideg futott át a hátamon, és mielőtt tovább olvastam volna, már tudtam, hogy Valter Ionescu többé nem az a kék szemű, szőke fiatalember, aki egykor nonkonformista szakállal tüntetett a tévékame-

ra előtt. „Testet kaptam tőlük" - fejeződött be az üzenet, az történt tehát, amit mindjárt sejtettem: a kapitánynak csupán az agyát sikerült megmenteni, pontosabban szólva rekuperálni. - Ide figyeljetek! - mondtam a technikusoknak, az alig leplezhető felindulástól alkalmasint remegő hangon. - Ide figyeljetek, a látogatónk nem az lesz, akit vártok, s nem is egyedül jön. Fiatalabbak vagytok, talán egyiktek sem látott még procyoniakat, de azért ne fogjon majd el egyszeriben a honvágy, és nehogy megszökjetek, mikor a legnagyobb szükség lesz rátok. Elég jó a viszony közöttünk, és meg kell mondanom, hogy az, akit én valaha láttam, meglehetősen hasonlított, illetve inkább emlékeztetett egy földi emberre. Csak magasabb volt, s valahogy aránytalan, azaz másképp arányos, és az arca volt kissé laposabb a miénknél. De hát kevés a humanoid lény az ismert világegyetemben, és ők mégiscsak ezek közé tartoznak; jó, hogy velük lesz dolgunk, nem másokkal. Egyre készüljetek fel, hogy ne legyen túlságosan megrázó élmény, és ez a színük, akarom mondani a színeik; gondoljatok arra, hogy számukra is milyen megrázó lehet a mi egyforma, fakó bőrhuzatunk látványa! Ionescu jól megvan közöttük, úgyhogy ne finnyáskodjunk mi sem; neki is rosszat tennénk vele, magunkat is kompromittálnánk. Igaz? Beszéd közben visszanyertem hangom zengését, és gondolataim is elrendeződtek. Próbáltam némi humorral ecsetelni a helyzet szokatlanságát, hogy a fiúk könnyebben essenek át a találkozás várható sokkján. Sohasem felejtem el, milyen volt, amikor életemben először láttam - a Földön történt, az egyik kormányhivatal folyosóján - eleven procyonit; lapos, kerek arcának egymásba folyó, egymással keveredő színei, melyek élénk csillogásukkal egy egzotikus akváriumi díszhal pikkelyzetének tűntek, borzongató látványként vésődtek emlékezetembe. El akartam kerülni minden bántó reagálást a fiúk s mindannyiunk részéről, hiszen küldetéséből sikerrel visszatérő, boldogtalan fajtársunk a legnagyobb veszteséget szenvedte el, emberi létállapota szűnt meg; lehetetlen volt nem iszonyodni tőle s egyszersmind

nem sajnálni. Természetes, hogy a procyoniak különös érzést keltenek az emberben, de hát ők jönnek, s újra elmennek távoli csillagvilágukba, ahol mind azonosak egymással, Valter Ionescu viszont itt marad megszokhatatlanul idegen külsejével szellemi hazájában. „Testet kaptam tőlük" - hozta tudomásunkra utolsó üzenete, s elképzeltem, mennyire nehezére esett ezt megvallani. Marina közben lement a növényházba. Minthogy pillanatnyilag nem volt mit tennem a toronyban, utánaindultam. Ott találtam a mesterséges fényárban úszó, alacsony helyiségben, a torony földszintjén, épp a zöldséges ágyásokat locsolta. Nem akart beengedni, játékosan felém irányította a hajlékony csőből fröcskölő vízsugarat. - Kiüríted a tartályt - fenyegettem meg az ujjammal, teljesen hiába, mint mindig; ha kedve támadt kikapcsolni az önműködő locsolóberendezést, hogy ő maga öntözzön, nem hallgatott semmi racionális érvre, és sohasem takarékoskodott a vízzel. Most vidáman elmosolyodott, s oda hívott, ahol mintegy két négyzetméternyi helyen, cserepes törpekaktuszokkal körülvett ágyásban virágokat termesztett: néhány tő szegfűje, kardvirágja, tulipánja volt, egy bokor muskátlija és egy rózsája. Többet sajnos nem engedhettünk meg magunknak. - Kinyílt egy tarka tulipán; gyere, nézd meg! Majdnem azt hittem, hogy ő már előbb is megsimogatta, gyönyörködve ujjai közé fogta a bársonyos szirmokat, melyeken apró, átlátszó gyöngyök gyanánt ragyogtak a vízcseppek, s hogy most újra ízleli az előbbi örömöt; aztán eszembe jutott, hogy annak örül legjobban, ha együtt csodáljuk meg virágai nyílását. - Szerettem volna, hogy több legyen. Hogy kiteljen egy csokor a vendégeknek - mondta Marina. - Még ha ott náluk mások ís a szokások, ne érezzék úgy, hogy lakatlan helyre jöttek. - Elég lesz ez is, a többi csak hadd nőjön! Néhány nap múltán, amikor a platform szélére leszállt a majdnem gömb alakú procyoni űrjármű, s a fiúk a toronyból

- újra az egykori szép idők lázában égve - ajtaja felé irányították a légmentesen tapadó „polipkart", vagyis az átjárót, Marina elém toppant, épp mikor úgy éreztem: eléggé felkészültem lelkileg a találkozásra, s a torony ama fémnyúlványába akartam lépni, mely rövid és kényelmes utat kínált a vendégekhez. Tudtam, mi az óhaja, s az első mozdulatom tiltó intés volt. De aztán megláttam a tulipánt a kezében, s azt, hogy milyen gyöngéden, milyen kislányos izgalommal tartja, és bólintottam. Beléptünk az ingó fémfolyosóba, én elöl, ő karnyújtásnyi távolságra mögöttem, és olyan feszült csendben haladtunk célunk felé, hogy hallottuk egymás légzését. Gondolom, a fiúk sem minden szorongás nélkül maradtak a toronyban. „Bátorság, öreg!" - szóltam magamban, mielőtt az űrjármű kerek termébe léptünk, aztán mindjárt megpillantottam őket; hárman voltak, s ahogy ott álltak, tartásuk alkalmasint udvarias készséget fejezett ki. Hátamon, minden készületem dacára, borzongás futott végig, szívverésem felgyorsult, s valahogy nem jött, hogy az arcukra nézzek. Bőrük piros volt, eleven pipacspiros, szabálytalanul elszórt zöld és sárga foltokkal, s itt-ott barna csíkokkal, mint valami különös tetoválás. Mindez együtt furcsa és fantasztikus rajzot adott ki, egyáltalán nem finomság nélkül valót, ami feltehetőleg éppúgy bizonyos szelekció - természetes vagy mesterséges, ha ugyan nem mindkettő - eredménye, mint a Földön az egzotikus halak vagy a paradicsommadarak színe. Bal csuklómon ideges szorítást éreztem, mely egyre erősödött; Marina kapaszkodott belém, s én csitítólag pillantottam rá, hogy ekkor, rémült tekintetét követve, magam is észrevegyem a procyoniak balján, tőlük kissé távolabb álló, azaz egy kis pódiumfélén guggoló lényt - azt a borjú nagyságú, varangyosbéka-szerű, vastag piszkoszöld bőrrel fedett és kövér szemölcsökkel pettyegetett állatot, amely mozdulatlanul, mereven bámult minket, s csak toroktája roppant bőrlebenyét rázta meg időnként nehéz belső remegés. Marina holtra rémült, jobb kezével belém

fogódzott, baljával a keblére szorította, ösztönös védekező tartásban, egyetlen szál virágát, és éreztem, hogyan húz vissza a bejárat, illetve a folyosó felé. Intettem neki, hogy maradjon nyugodtan, s bántam, hogy nem figyelmeztettem előbb egy ilyen találkozás lehetőségére; az állat ártalmatlan braal volt, a procyoniak amolyan szobakutyaféléje, s nem tehetett róla, hogy bennünk iszonyattal vegyes félelmet keltett. Igaz, arra nem számítottam, hogy a vendég űrjármű fedélzetén egy ilyen állat is lesz. Összeszedtem magam, s a procyoniakhoz fordultam, akik mozdulatlanul nézték a jelenetet, és alkalmasint finoman mosolyogtak is rajta, de ezt - minden emberszerűségük dacára - merőben másképp tették, mint ahogy mi szoktuk, mert keskeny ajkukat nem láttam széthúzódni. Nagy erőfeszítéssel rászántam magam a kérdés feltevésére, amit most már elodázhatatlannak véltem, bár egyre nyomasztóbban hatott rám a helyzet valószínűtlensége. - Melyikőtök az? - és sorra belebámultam a három nagyon idegen, nagyon nem földi arcba. - Melyikőtök Valter Ionescu? Hangom bizonytalan volt, s mintha valami hozzám nem illő szerepet kellett volna játszanom, attól féltem, hogy egyszer csak a nevetségesség megsemmisítő hulláma csap át a fejem fölött. A három procyoni tanácstalanul, kérdőleg nézett össze, és ahogy furcsa fejük mozgását láttam, az a benyomásom támadt, hogy a szemükkel mintegy megtapogatták egymást. Hát persze, hiszen ezek nem hangok útján érintkeznek egymással, földi ember számára mind süketnémák - kaptam észbe bosszúsan, és végleg zavarba jöttem. Marina egyáltalán nem csitult rémülettel gyűrögette kezében a virágot, amelyet oly hiábavalóan áldozott fel ezért a másnak képzelt találkozásért. - Én vagyok - hallatszott ekkor egy mély, rekedtes, fojtott dobszóhoz hasonló hang, amelytől megdermedtem. A braal meredten nézett ránk a kis pódiumról két, duzzadt erekkel átszőtt,

sárga szemével, s toroktája zöld bőrzacskóját ütemesen fújta fel és lohasztotta le, miközben félig nyitott békaszájából folyamatos süvöltés és bugyborékolás tört elő - mint később megértettem, előkészületképpen néhány újabb artikulált hang iszonyú kínnal való megszüléséhez. Megkövülten bámultam, s azt mondtam magamban: nem, ez nem lehet igaz, hiszen a braal mégiscsak állat - és a tehetetlenség lázadó indulatával hozzátettem: egy rohadt varangy, de még procyoni szemmel nézve is egy kutya, semmi egyéb. A szörny meg, továbbra is mintegy a pódiumhoz szögezve, roppant belső izgatottságtól fújtató mellel s meg-megvonagló testtel tátotta ki a száját. - Muszáj volt hazajönnöm... Ti vagytok az első emberek, akik annyi év után... Mintha egy éles penge futott volna végig a gerincemen. Marina eszméletét vesztette, szótlanul összecsuklott, s elterült a lábamnál, mielőtt felkaphattam; igaz, nem tudom, abban az állapotban jutott-e egyáltalán eszembe, hogy ilyesmit tegyek. Semmi kétség, a braal volt, aki beszélt. Tekintetem révülten siklott Marina viaszsápadt arcáról a procyoniak rejtelmes ábrázatára, s aztán megint a szörnyre, aki azzal küszködött, hogy lélegzete rekedt süvöltésével emberi hangokhoz hasonlókat képezzen torka mélyén. - Nem találtak más testet, csak ezt - hallottam, pontosabban szűrtem ki a braal egyre nehezebb hörgéséből, s pillantásom, amelynek nem voltam ura többé, a kínlódó állatra tapadt.

Iszonyatos és mégis megható volt, ami azokban a pillanatokban történt. Mint végre megértettem, a nyomorult párának elképzelhetetlen erőfeszítésbe került a beszéd, s valószínűleg az is, hogy úgy tegyen, mintha nem látta volna, milyen hatással van egy hajdani fajtársára. Most már attól rettegett szegény, hogy én is elájulok, követve Marina példáját; kiolvastam ezt a tekintetéből, s összeszedtem minden erőmet, hogy nyugodt tudjak maradni és tovább figyeljek a hörgéséből még kivehető szavakra. - Élnem kellett - nyögte a szerencsétlen, álla alatt görcsösen rángatódzó bőrzacskójával, s ettől egyszer csak valami elszorította a torkomat; zavartságom, félelmem elmúlt, s helyüket mély szánalom foglalta el, amelyet nem csökkentett, sőt inkább fokozott az, hogy még mindig undorodtam a szörnytől. Elfojtottam egy sóhajt, mely azzal fenyegetett, hogy könnyet csal a szemembe, és azt a vágyamat is férfiasan legyőztem, hogy megforduljak s elmeneküljek, elbújjak valahova, bezárkózzam, és napokig ne jöjjek elő. Közben a braalt figyeltem, amint újra mondott valamit, pontosabban mondani akart - mert csak ahogy nagy, meredt békaszeme tekintetét követtem, amely kifejezően szegeződött a Marina kezéből kihullt, az idegen űrhajó műgyanta padozatán heverő tulipánra, csak úgy fogtam fel, hogy a virágért mond köszönetet, igazi emberi megindultsággal. Veress Zoltán fordítása

Szerzőinkről LARRY NIVEN

MICHAEL T. CRICKET

Amerikai író, matematikus. 1938-ban születeti. 1964 óta publikál. Művei között vannak forgatókönyvek, sőt képregények is. Regényeit, elbeszéléseit előszeretettel helyezi az űropera közegébe, bonyolult univerzumokat, egész történelmeket épít fel, nem ritkán társszerzők segítségével. Leghíresebb, Hugo- és Nebuladíjas kötete, a Gyűrűvilág magyarul is megjelent. Ez a kisregénye is annak univerzumában, az „ismert űr" világában játszódik.

Sokoldalú tudományos szerkesztőnk. Kovács „Tücsi" Mihály negyedszázada ír már elbeszéléseket ís. Az első még 14 évesen került ki a keze alól, és - állítása szerint - élete legjobb honoráriumát kapta érte, az irodalom jelest. A '90-es évek második felében az X-Magazin lapjain jelentek meg novellái, melyek közül az utolsó, „A vezeklés" cimű Zsoldos Péter-díjat is nyert. A Galaktikában legutóbb a 223. számban jelent meg novellája.

S. E. WARD

HAL CLEMENT

Amerikai írónő. Elsö elbeszélése, az „Unoriginal Sin" 2004-ben jelent meg egy New Beginnings címü antológiában. Azóta több rövidebb műve is napvilágot látott különböző magazinokban és kötetekben, sőt két regénye is megjelenésre vár, egy kísértettörténet és egy párhuzamos világban játszódó városi fantasy. Amikor éppen nem ír, szeret kötögetni és Ki vagy, doki?-t nézni, szabadidejének többi részét pedig három macskája tölti ki.

1922-ben született amerikai író, valódi neve Harry Clement Stubbs. A hard SF emblematikus figurája. A Harvardon diplomázott csillagászatból, és még egyetemista korában kezdett írni is. Első elbeszélése, „A bizonyíték" (a 9. MetaGalaktikában olvasható magyarul) 1942-ben jelent meg. Legismertebb regénye, az extrém gravitációjú óriásbolygón játszódó Az elveszeit rakéta. 2003-ban hunyt el.

KÉPES GÁBOR

MAURICIO-JOSÉ SCHWARZ

1980-ban született Budapesten, az ELTE BTK magyar szakán diplomázott. 1997 óta ír verseket, melyekből már három önálló kötete is megjelent. Alapító tagja a Magyar Scifitörténeti Társaságnak. Kedvenc külföldi szerzője Arthur C. Clarke, a magyarok közül pedig Nemere István. A 188. Galaktikában jelentkezett első ízben SF-novellával, legutóbb pedig HiperGalaktika 2 cimű különszámunkban olvashattak tőle egy rá jellemzően rövid, csattanós történetet.

Mexikói író, újságíró, fényképész, 1955-ben született. Több száz elbeszélése jelent meg hazájában, valamint kolumbiai, francia, argentin, venezuelai, belga, kubai, spanyol és amerikai újságokban. Főlég SF-et, fantasyt és horrort ír, tucatnyi önálló kötete is napvilágot látott rnár. Irodalmi és kulturális folyóiratokat alapított, és ugyancsak alapitótagja a Mexikói SF és Fantasy Társaságnak. Írt továbbá forgatókönyveket és dalszövegeket ís. 1999 óta Spanyolországban él.

CHINA MIÉVILLE

MIRCEA OPRITÁ

1972-ben született angol író, fiatal kora ellenére a fantasy egyik legjelentősebb megújítójának tartják. Talán legfontosabb regénye, a magyarul is olvasható Perdido pályaudvar, végállomás elnyerte az Arthur C. Clarke-díjat, de szintén jelölték Hugóra és Nebulára. Folytatásai, az Új-Crobuzon trilógia második és harmadik kötete közül előbbi rnár szintén olvasható magyarul. Armada címmel, és hamarosan újabb kötetét is kézbe vehetik a hazai rajongók.

Román író, irodalmár, 1943-ban született. Kolozsváron szerezte bölcsészdiplomáját, később a Dacia könyvkiadó szerkesztője lett. Első SF elbeszélését 1964-ben publikálta. Azóta több kötete is megjelent. Kétszer is megbízták rnár a budapesti Román Kulturális Intézet vezetésével. Jelenleg a romániai tudományos fantasztikus irodalom történetét dolgozza fel könyveiben. Utoljára a 188. Galaktikában olvashatták egy novelláját.