Kedves Kollégák! Budapest, december BEVEZETŐ. Kedves Olvasó!

Nemszeretem ragadozó emlőseink: hazánk menyétféléi. (Szakirodalmi tallózás) Összeállította: Gera Pál ISBN: 963 86632 7 8 A természet dolgába sohasem volna szabad erőszakosan beleavatkozni! Senkinek sem! Csathó Kálmán Kedves Kollégák! Ez a szakirodalmi összeállítás még 2006 tavaszán látott napvilágot. Szerettem volna, ha sikerül újra kiadni, lévén, meglepő módon igen élénk érdeklődés kísérte. Nos, hagyományos nyomtatott formában nem sikerült ismét megjelentetni, ezért döntöttem úgy, hogy elektronikus úton PDF-formátumban mindazok számára elérhetővé teszem, akik megtisztelnek azzal, hogy érdeklődnek e kiadvány iránt. Kérem, fogadják barátsággal! Budapest, 2010. december BEVEZETŐ Kedves Olvasó! Jelen kiadványunk az 1800-as évek közepétől napjainkig magyar-, vagy külföldi szerzőktől magyar nyelven megjelent vadászati-, zoológiai- és természetvédelmi publikációk szakirodalmába kalauzolja Önt; olyan újságcikkek, szakkönyvek, ismertetők világába, amelyek a menyétféle ragadozók helyzetével és megítélésével foglalkoztak. Meggyőződésünk, hogy egy állatfaj-csoport életmegnyilvánulásainak kutatása, védelme, esetleg vadászhatósága a közeli-, s a távoli szakirodalom tükrében, az azokban kifejtett látásmódok és értékítéletek ismeretében lehet csak teljes napjainkban. Minden időszakban meghatározza egy-egy állatfaj-csoport – és ezen belül a különböző állatfajok – társadalmi megítélését a szaksajtóban megjelentett írások gondolatmenete és végkövetkeztetése. Egy-egy terület neves szakembere által közölt látásmód alapvetően befolyásolta és még napjainkban is befolyásolja az adott fajok vadgazdálkodási és természetvédelmi helyzetét. Az idők során azonban bővült az emberiség ismerete a bennünket körülvevő élővilágról, gondolkodásunk is egyfajta sajátos evolúción ment át. De még napjainkban is vannak, akik az élővilágot “szeretem” és “nemszeretem” kategóriába zárják, ezen utóbbiba sorolt fajok üldözését, de akár kiirtását is hangoztatják Alig néhány hónapja egy szakmai fórumon az egyik neves államigazgatási szakember a vidrát olyan fajnak nevezte, amelyik hazánk egyes tájegységein – feltételezett gyakorisága folytán – veszélyezteti a vízi élővilág sokszínűségét. Kifejtette: külföldhöz, az Unióhoz kell fordulnia Magyarországnak, és elérni, hogy tudatos állományszabályozásra kötelezze hazánkat – ti: amit idehaza a “sötétzöld” vidravédők úton-útfélen megakadályoznak. Ugyanezen a fórumon több kiváló horgászati szakember is “megemlékezett” a vidráról, és bizony, ha valaki laikusként hallgatta végig az előadásaikat, a végére meggyőződésévé válhatott: idehaza sok helyen, a természetes vizek és a horgásztavak halállománya a végóráit éli a vidra túlszaporodása és könyörtelen gyilkolás-vágya miatt; másik főellenségként a kárókatonát említették nevén. A napokban, amikor már ezt a kéziratot állítottuk össze, levelet kaptunk az egyik horgászati vezetőtől, amiben egyet kért tőlünk: ismerjük el végre, hogy a vidrának nincs

keresnivalója olyan vizeken, melyeket a horgászok tartanak fenn. Majd – hangoztatott barátsággal és segítőkészségének felajánlása mellett – felszólított, hogy tegyünk is ennek érdekében, vagyis kezdeményezzük a faj védelmének feloldását és vadászhatóvá nyilvánítását hazánkban. De nem csak a vidra jelenléte zavar ám sokakat, hanem szinte valamennyi menyétféle ragadozó; se szeri-se száma azon különféle fórumokon elhangzott érveléseknek, amelyek veleje: ezen fajok oltalom alá helyezésével a honi természetvédelem “nagyon nagy bakot lőtt”. Mindez egyfelől a belénk nevelt előítéletnek tudható, hiszen kultúránkban a ragadozó emlősök – regéinkben, meséinkben, néphagyományaink egyes részeiben – gonosztevőként, gyilkosként szerepelnek, másfelől pedig az a szakmai értékítélet, ami, leginkább gazdasági megfontolásokra visszavezethetően, megszabta sorsukat, szintén vérszomjas, így üldözendő lényként láttatta őket. Ugyanakkor, ezek az utóbbi vélemények, számos értékes, alkalmasint ma már megmosolyogtató, vagy viszolyogtató, de sok esetben valóságot is tükröző megfigyelésekről adnak számot: ezen fajok szaporodásáról, ivadékneveléséről, és egyéb életmegnyilvánulásukról. Vagyis: az ismérvek rendkívül gazdag tárházát jelentik azoknak, akik bármely ragadozó emlős védelmét tűzték zászlajukra; mondhatni azt is: elengedhetetlen szakmatörténeti ismereteket adnak ezek az írások. Sajnálatos, sőt, rendkívül szomorú, hogy egyfelől majdnem teljesen a feledés homályába vesznek, másfelől pedig az, hogy ha fenn is marad belőlük valami emlékmorzsa, az a ragadozó emlősök elítélését erősíti. Az elmúlt télen az egyik Körös-menti kisvárosba hívtak, ahol egy horgásztóban “kimondhatatlan mennyiségű vidra fészkelte be magát.” Ketten fogadtak, idős bácsikák, mosolygósak és bizakodók, akik, mielőtt a tóhoz mentünk volna, nevetve közölték: utánanéztek a vidra “garázdálkodásának”, és bizony jól hitték, egy vidra 45, de ha fiai vannak akár 10-15 kilogramm halat is elpusztít naponta. Megkérdeztem tőlük, ugyan, honnét vették ezt, mire határozottan két szakkönyvet vettek elő (hadd ne nevesítsem őket); mindkettő az 1900-as évek első évtizedeiben íródott. Megjegyzésemre, hogy ezek nem igazán tekinthetők ma már hitelesnek, dacosan közölték: dehogynem, uram, ha ezek a nagy tekintélyű vadászok annak idején ezt írták, arra okuk volt, amit ma sincs jogunk kétségbe vonni. Se nekik, se nekem. Hiába érveltem, a látogatásom eredménytelen maradt, a bácsikák alig tettetett haraggal vettek búcsút tőlem, amikor a horgásztó meglátogatása és a beszélgetés végén nem adtam írásba, hogy bizonyítást nyert a horgásztavon a vidrák “tarthatatlanul vérengző pusztítása”. Azóta két levelet is küldtem nekik, kérve, hogy tájékoztassanak, mi van a vidrákkal, a mai napig egyikre sem jött válasz. Mégsem keseregni kell, hanem megismertetni minél többekkel ezeket az írásokat. És ezt leginkább a szakcikkek alapján tehetjük meg, még akkor is, ha legtöbbjük – leginkább a távoli, vagy közelmúltban született írások – “üzenete” másnak tűnhet, mint amit napjainkban elvárunk. De ha a sorok közé nézünk, ha összevetjük a közölt ismérvek egymás utáni gondolatmenetét, sok-sok alapigazságra ráébredhetünk. Ezt a célt szolgálja ez a kis szakirodalmi tallózás, no és azt, hogy bátorítson: minél többen keressék, gyűjtsék elmúlt korok vadászati és természettudományos szakírásait, hogy így azok fennmaradhassanak magunk és utódaink boldogulására. A válogatás nem teljes, nem is lehet az. Az idézetek közlése, a kiragadott bekezdések és mondatok/mondatrészek megjelenítése szubjektív elbírálás eredménye, amit az ismertetőkönyv szerkesztője állított össze. Egyetlen szemelvényhez sem teszünk megjegyzést, s a bemutatott újságcikkeknél, könyvrészleteknél, azok válogatásánál megtartottuk az adott kor helyesírási, stilisztikai és formai jellegét. Tartalmas olvasást kívánunk! 2006. március

Gera Pál

A RAGADOZÓKRÓL ÁLTALÁBAN Mielőtt fajonkénti csoportosításban megismerkednénk azokkal a szakcikk-, és/vagy szakkönyv-szemelvényekkel, amelyek a menyétfélék életével, vadászatával és/vagy védelmével foglalkoztak, talán nem haszontalan, ha a ragadozó emlősök általános megítélésének egyfajta sajátos erkölcsi-, etikai-, szakmai- és társadalmi lépcsőfokát is végigjárjuk az elmúlt bő száz év írásművei alapján. Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve (Erdélyi Imre Könyvkereskedése, Szeged, 1903): (…). Azok között a veszedelmesebb vadpusztitók között, amelyek mind a szabadban, mind a zárt vadasokban tenyésző apró s nagyobb vadjaink között a legnagyobb pusztitást okozzák, elsősorban említendők a rendkívül vérszomjas, épp ezért felette veszedelmes és kártékony menyétfélék (Mustelidae), melyek többé-kevésbé lényeges alak, illetve alkati eltérés folytán több, élesen megkülönböztethető nemre osztatnak föl, noha természetrajzi sajátosságaikat és vérszomjukat illetőleg is csak igen kevéssé, vagy talán nem is különböznek egymástól. (…). Ezek a jelentéktelen nagyságu szörmés ragadozók a foglyok, fáczánok s egyéb szárnyasvadaknak a legkártékonyabb pusztitói, mert nemcsak éhségük csillapitására ölnek és rabolnak, hanem mindazt, ami rablójárataik alkalmával utjokba kerül, csupa kedvtelésből (talán vérengzési hajlamból) is irgalmatlanul legyilkolják. (…). Diezel Carl Emil: Az apróvad vadászata. Fordította és a hazai viszonyokra megfelelően átdolgozta: dr. Mika Károly. (Atheneaum Irodalmi és Nyomdai R.-Társulat Kiadása, Budapest, 1911): (…). A vadászkedvelők legnagyobb része, sajnos, keveset vagy éppen semmit nem törődik a kártékony irtásával; s ha volna is érzéke hozzá, személyesen nem foglalkozik vele, így rendesen az ebe sem emelkedik a használati eb nivójára, melynek egyik fő jellemvonása a kártékony megfojtása. (…). Egészen más a hivatásos vadászok helyzete. Ezeknek léptennyomon kínálkozik az alkalom, mert a pagonyban való tartózkodásra vannak utalva s azt hiszem, vajmi kevés azoknak a száma, kiket a kártékony irtására biztatni, buzditani kellene – ha a lőpénz nincs fukarul kiszabva. Igen sok helyen az a rossz szokás dívik, hogy a lőpénz kevés, de pótláskép a bőr a vadászé. Ennek aztán az a természetes következménye, hogy nyáron át a kártékonyt, tekintettel értéktelen gereznájára, nemcsak kíméli, hanem mondhatnók, óvja s télen pedig a rendes kötelességét is elmulasztja, hogy egy nyestet kicsapázhasson. Ily eljárás mellett azután fölösleges volna fejtegetni, mennyi hasznos vad esik az egész nyár folytán ezen apró, de vérszomjas ragadozóknak áldozatául. Hány fácán- és fogoly-fészek semmisül meg s mennyi fianyul végzi idő elött pályafutását! S még így is kérdés, vajjon a nyáron át garázdálkodó és szaporodó kártékony télen beszámol-e a bundájával? (…). Dr. Lovassy Sándor: Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik (Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 1927): (…). Gazdasági jelentőségük különféle; mint a mezőgazdaságra és erdőre kártékony rágcsálók pusztítói hasznot hajtanak, de mint tenyésztett háziállataink és a vadállomány veszedelmes ellenségei kártékonyak. Természetes ellenségük úgyszólván egyedül az ember, aki nemcsak kártékonyságuk miatt üldözi, de prémükért is minden ragadozó emlősnek utána jár. Időközönkint egyik-másik faj annyira elszaporodik valamely vidéken, hogy a vadállomány fenntartása csak gondos pusztításuk alapján lehetséges.

Irtásuk lövéssel, sokféle rendszerű és erősségű csapóvassal és más fogókészülékkel, vagy mérgezéssel történik. Fogókészüléket legcélszerűbben télen alkalmazunk, amikor a vad csapáját a havon megfigyelhetjük s ebből a ragadozó faját is megállapíthatjuk, de meg a bundájuk is ilyenkor legértékesebb. Ha szükséges, a fogást a téli tapasztalatok alapján a többi évszakban is folytathatjuk. (…). Ha a ragadozók túlságosan el vannak szaporodva és a lövetés és fogóeszközök alkalmazása rövid idő alatt nem ad kielégítő eredményt, ott a mérgezéshez kell folyamodnunk. (…). A mérgezésre is legalkalmasabb a téli fagyos idő, mert a ragadozóvad ekkor megy legkönnyebben a mérgezett falatra, a sztrichnin sem oldódik a hidegen könnyen és keserű íze nem teszi a ragadozót idő előtt óvatossá. Fekete István: Ragadozók (Nimród, 1941. május 1): Vannak szavak, melyeknek megbélyegző jellegét szinte kiirthatatlanul magunkba vesszük, s amikor kimondjuk, szintje látjuk a ragadozót, amíg könyökig vájkál a vérben, fészket dúl, fiókákat fojtogat, és általában úgy hússal él, és általában azt eszi nyersen, amit az elvetemült – ember. Ilyen szó a ragadozó! A régi vadászati iskola szerint ragadozó minden állat, melynek éles karma, horgas csőre, tépőfoga van, helyesebben: ragadozó minden állat, mely piros vérrel, élő hússal él, és általában azt eszi nyersen, amit az ember – megsütve. (…). (…)…, és csupán a tudomány s a szavahihető megfigyelések érveire hivatkozva akarom felébreszteni a lelkiismeretet s a nemesen gondolkodó embert és vadászt, hogy ha semmit se néz, csak a “haszon” című rovatot, akkor is ostobaságot és lelketlenséget követ el a “ragadozók” általánosításával és irtásával. (…). Fekete István: Tévedések (Nimród, 1944 július 1.): (…)…, az embereket a ragadozókkal szemben általában háromféle érzés vezeti: a beléjük nevelt, ítélet nélküli rosszindulat, a gyűlölet a “gyilkossal” szemben, és az irigység. (…). Addig, amíg az ember nem uralta a természetet, amíg mindenkinek megvolt a helye és a rendeltetése, nem volt semmi baj. Később azonban, megváltozott a világ. Sűrült az ember – állítólag sokasodott? –, és kimondta az állatokra, hogy ez káros, ez pedig hasznos. Hogy ezen a “jogon” azután mi történt a világban –, az nem tartozik ránk. Mi emberséges emberek voltunk mindenkoron, és nem számolunk a bálnák, fókák, alkák, bölények és még egy csomó kihalófélben lévő állat kipusztulásáért, de – és ez ránk is tartozik – nem akarunk számolni azokért sem, amelyek a mi kezünkben vannak. (…). Mert – ne feledjük el! – jó dolguk csak ott van az állatoknak, ahol az emberek is jól élnek, ahol pontosan a természet isteni törvényeit követik, és ilyen helyen csak azoknak az állatoknak van rossz sorsuk, amelyek éppen az emberi butaságból, tudatlanságból, szennyből és irgalmatlanságból élnek. Csathó Kálmán: Tavasztól tavaszig, egy író visszaemlékezései (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1962): (Ragadozók irtása című novella). Tavasz felé, mikor a szalonkák érkezéséig szegre kerül a puska, a vadászati szakemberek meg szokták magyarázni a területtulajdonosoknak, hogy legfőbb kötelességük ez alatt az idő alatt a kártékony ragadozók minden elképzelhető módon való irtása: fegyverrel, csapdával, méreggel, a hasznos vadak érdekében. Valahányszor ilyesmit olvasok, mindig elszorul a szívem, mert arra kell gondolnom, miféle különös megkülönböztetés az, amely a vadon egyik lakóját hasznosnak, a másikat károsnak bélyegzi. Miféle nézőpont az, amelyből kiindulva kötelességemmé akarják tenni,

hogy a vadak egyik fajtáját ápoljam, szeressem, dédelgessem, a másikat pedig gyűlöljem, és kegyetlenül pusztítsam? Hát bizony, csak az az egyetlenegy: mit lehet megenni és mit nem. Hasznos az a vad, amelyiknek a húsa ehető, kártékony pedig, amelyik, anélkül hogy ehető volna, egy gusztuson mer lenni az emberrel, és ugyanazt eszi, amit ő. Ebből az elvből indult ki a vadászati törvény is. (…). Nem, nem! Ne irtsuk mi a kártékony ragadozókat, csak vadásszunk rájuk. Éppen úgy, mint a hasznosakra. És Isten mentsen, hogy bármelyik fajtájukat is kipusztítsuk. Nemcsak azért, mert a természet szép állatkertje szegényebb lenne nélkülük, hanem azért sem, mert a ragadozók sem az ember bosszantására vannak a világon. Ők is részesei a nagy gépezetnek, amely nélkülük nem működnék olyan tökéletesen. Ezt akkor vennők észre, ha már nem lennének, akkor derülne ki, hogy ők is hasznos célt szolgáltak, nekik is hivatásuk volt itt. A természet dolgába sohasem volna szabad erőszakosan beleavatkozni! Senkinek sem! (…). Gera Pál: Hazánk menyétféle ragadozóinak védelméről (A Természet, 1991/1): (…). A ragadozó emlősöket, s talán közöttük a menyétféléket leginkább, titokzatos és rejtett életmódjuk miatt mindig is valamiféle sejtelmes idegenkedés, ismeretlenség és babonás misztikum kísérte az ember részéről. Életüket egyáltalán nem vagy csak alig-alig, felszínesen ismerték, s napjainkban is a legkevésbé kutatott, felderített csoportját alkotják az emlősök osztályának. Leginkább ellenségnek tartották, gyilkolták őket, ahol s ahogy csak lehetett. Se szeri, se száma azon biztos fogási és üldözési módoknak, amelyeket elődeink dolgoztak ki és ajánlottak e fajok pusztítására, hiszen eleve kiirtásra, üldöztetésre ítélték valamennyiüket. Volt időszak (az 1700-as évek vége és az 1800-as évek eleje-közepe), amikor egy-egy uradalomban kimondottan csak a menyétfélék elpusztítására alkalmaztak vadászokat, erdőkerülőket, s ők tisztes szorgalommal, sok-sok rafinériával elkészített csapdákkal és lőfegyverekkel tettek eleget uruk parancsának. No persze a jó prémnek igen szép ára is volt, s ez önmagában is arra sarkallt sokakat, hogy üldözzék a ragadozókat. Mindezek fényében nem csoda, hogy a múlt századnak és századunk első felének szakirodalma, majd a második világháború utáni szakkönyvek, szakújságok is jobbára még mint káros, a vadászterületen meg nem tűrhető fajokként tüntették fel őket. Ugyanakkor, ha lassan is, de elkezdődött egyfajta érték-átrendeződés a vadászok, tudósok szemléletében, egyre jobban felismertek dolgokat és mindinkább megvilágosodott számukra, hogy az élővilág esztelen pusztítása előbb-utóbb magára az emberre is visszahathat. Lassan tehát megjelentek a “kivételek”, akik felfigyeltek a könyörtelen üldözés hatásaira és némi szánalommal védelmükbe vették a menyétféléket. (…). Ismereteink mára alapjaiban megváltozott róluk is. A ragadozók nem ellenségeink többé, hanem az élővilág bonyolult, de rendkívül érzékeny és könnyen sebezhető rendszerének szerves részei; tudjuk, hogy nélkülük (a természet rendjében betöltött szerepük miatt) sokkal szegényebbek lennénk. (…). Domokos Csaba – Kecskés Attila: Ragadozók és emberek (Milvus Csoport Madártaniés Természetvédelmi Egyesület Emlősvédelmi Munkacsoportja, Marosvásárhely, 2005): (…). Ragadozók és emberek fejezet. A ragadozók és az emberek hosszú közös múltra tekintenek vissza. Ragadozók mindig is jelen voltak az ember környezetében. Az ember elődei és a mai ragadozók elődei gyakran ugyanazokat a területeket népesítették be. Bizonyára már akkor is előfordultak közöttük kisebb-nagyobb összetűzések, azonban ezek nem veszélyeztették sem az ember, sem a ragadozók fennmaradását. Kölcsönösen “tisztelték”, elkerülték egymást, ahogy azt nem is olyan régen a természetközeli életmódot folytató népek tették és teszik ma is, ahol még élnek.

Az idők folyamán a ragadozó állatok mindig is fontos helyet foglaltak el a különféle embercsoportok tudatában, kultúrájában és hitvilágában. (…). A körülöttük lévő világba tökéletesen beilleszkedő természetközeli népek megtalálták a módját a ragadozókkal való harmonikus együttélésnek. (…). A MENYÉTFÉLÉKRŐL RÉSZLETESEN HERMELIN (Mustela erminea) Pák Dienes: Vadászattudomány, első kötet (Magyar Királyi Tud. Egyetem Betűivel, Budán, 1829): (…). igen fürge és sebes szaladásu állatka, jó famászó ’s egy ágról vagy helyről másikra könnyen ugrik; szaladása közben fejét minden oldalra forgatja ’s néha nyúlmódra hátulsó lábaira is feláll. A’ hideg vidékeket lakja inkább mint a melegeket, földlyukban, odvas fákban, kőrakásokban ’s más hasonló helyeken tartózkodik. Eledele a’ mi a’ görényé, de ollykor nem csak süldő nyulat öl el, hanem őz borju’ hátára vagy nyakszirtér is felugrik ’s gégéjét kirágja. Februárius vagy Mártziusban bakzik, ’s nősténye 5 hét múlva 3-6 fiacskát, mellyek 9 napig vakok, fiadzik, ’s ezek még azon esztendőben tökéletesen megnőnek. Bőre csak a’ fejérnek becses, a’ veres szőrűé épen nem kapós. A’ parasztság azt hiszi felőle, hogy az apró marhát fel szokta fujni. (…). Alfred Bremh: Az állatok világa, egy kötetben (1901, első magyar kiadás alapján átdolgozta: Rapaics Raymund – Légrády nyomda és könyvkiadó R-T és Génius Könyvkiadó R-T. Kiadása, Budapest): (…). A menyéthez hasonlóan minden vidéken, sőt minden helyen megszokik, s érti a módját, hogy kényelmes tanyát szerezzen magának. Földi lukakban, vakond- és hörcsögtanyákon, sziklahasadékokban, falrepedésekben, kőrakások alatt, fák odvában és más efféle buvóhelyen rejtőzködik. (…). Alkonyattájban indul portyázni, mert csak estelefé lesz élénkebb. Türelmetlenül és kiváncsian bujik elő s először tanyája szomszédságát kutatja át. Ilyenkor ügyessége és mozdulatainak szépsége minden tekintetben megnyilatkozik. Hol kigyómódra siklik s kövek és cserjék között, hol pedig mozdulatlanul ül egy helyben, karcsu hátát magasra púpozva, mint a macska, majd megáll az egérlyuk vagy vakondtúrás előtt és belészimatol. Még akkor sem mozdulatlan, ha helyben áll, szeme, füle, orra szakadatlanul mozog és apró feje gyorsan mozog minden irányba. Ügyesen fut és ugrik, kitünően kúszik s ha a szükség úgy kivánja, gyorsan úszik a vízben. Ugyanolyan bátor, mint kis rokona (ti.: a menyét, GP megjegyzése) s ugyanaz a csillapithatatlan vérszomjuság lakozik benne. Nem ismer olyan ellenséget, melytől megijedne, vakmerően szembeszáll még az emberrel is. (…). Érdekes látvány, amint egyik kedves vadjára, a vízi pocokra vadászik. Elsősorban végig szimatol minden lyukat és finom szimatja csalhatatlan biztonsággal elárulja, melyikben van otthon a gazda s ebbe minden habozás nélkül bemászik. A pocoknak első dolga, hogy vízbe veti magát. Ez azonban még korántsem jelenti számára a menekülést. Fejét és nyakát kutyamódra a víz fölé emelve, vidra ügyességgel úszik a hermelin a neki tulajdonképpen idegen elemben és szokott kitartással üldözi zsákmányát s a pocok elveszett, ha a véletlen nem siet mentségére. Sem a kuszás, sem a bujkálás nem használ, a rabló szakadatlanul nyomában van. A végső küzdelem sokszor a vízben folyik le és a győztes üldöző megfojtott áldozatával úszik a partra, hogy ott elfogyassza a pecsenyét. Nálunk márciusban párosodik. A nőstény májusban vagy juniusban 5-8 fiat szül; vackát rendesen kedvező fekvésü vakondlukban vagy más hasonló rejtekhelyen rendezi be. Kicsinyeit nagyon gyöngéden szereti, szoptatja és ápolja, egészen őszig játszogat velük s a csaknem felnőtt fiatalok csak tél felé válnak meg anyjuktól. Ha veszélyt gyanit, szájában

hordja kölykeit biztosabb helyre s ha kell, vizen is átuszik velük. Amint kissé megerősödtek, magával viszi őket kirándulásaira és jól betanitja a rablás mesterségére. (…). Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve ( Erdélyi Imre Könyvkereskedése, Szeged, 1903): (…). A hermelin oly kártékony…, hogy oly helyeken, hol gondos irtása által fölszaporodása elé gát nem vettetik, a hasznos vadállomány elkerülhetetlenül a legnagyobb mérvű csökkenésnek, sőt esetleg végpusztulásnak néz elébe – ami hihetetlenül hangzik –, nemcsak hogy az apróvad-félék, hanem még az őzállomány is veszélyeztetve van általa (…). Illés Nándor: A vadőr (“Pátria” Irodalmi Vállalat és Nyomdaipari R.-T., Budapest, 1926): (…). Erdőn, mezőn mindenfelé található, leggyakrabban azonban vaddús vidékes, kivált fácánosokban. (…). Veszedelmes rabló, magához képest igen nagy állatokat, pl. őzgidákat is megtámad s nyakszirten harapva, vérüket szívja. (…). Dr. Lovassy Sándor: Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik (Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 1927): (…). A Dunántúl: menyétasszony. Úgy tekinthető, mint a menyét nagyobb kiadásban. (…). Hazánkban széltében ismeretes, de hegyvidékeinken nem nyomul magasra. Legtípusosabb tartózkodó helye az olyan mező, amelyet bokros helyek, kert, liget, erdő tarkáz. Nem ritka a nagy nádasban sem. Kevésbé találjuk a falvak, major és tanya közelében., itt is főként csak télen. Nagy erdőben ritka s nem él a fátlan rónán sem. (…). Márciusban párosodik; május végén vagy június elején 5-8 fiat hoz. (…). Rendkívül vérengző; megszorítva az embernek ugrik. (…). Nagy ellensége az apróvadnak; a földön fészkelő tyúkfélék: fürj, fogoly, fácán, császármadár és fajd elpusztításával kárt okoz; megtámadja a süldőnyúlon felül a kis őzet is, hogy tarkójára ugorva, hegyes fogaival addig kapaszkodjék bele, míg vérével jól nem lakott; a nagyobb zsákmány hulláját ott hagyja. (…). Rázsó Lajos – Nagy László: Vad és vadászat (Bethlen Gábor Irod. És Nyomdaipari Rt, Budapest, 1930): (A szerzőpáros a hermelint és a menyétet egy fejezetben tárgyalja, GP megjegyzése). (…). A hermelin és menyét február-márciusban pacsmagol. Méhely Lajos szerint 5, mások szerint 8-9 heti pocosság után a hermelin 4-10, a menyét 3-8 vak kölyket hoz a világra. Érzékeik kiválóak, bátorságuk, gyilkolási vágyuk és vérengzésük szintén említésre méltó. (…). Félelmet nem ismernek. Hozzájuk képest oriásokkal is felveszik a küzdelmet, s vakmerőségük következtében gyakran ők maradnak győztesként a porondon. Wood irja, hogy tanuja volt, amint a hermelin embert támadott meg. Állítását egy másik példa említésével Hergstenberg is megerősíti. (…). Vásárhelyi István: Hasznos és káros vademlősök (Gondolat Kiadó, Budapest, 1958): (…). A hermelint hölgymenyétnek és menyétasszonynak is nevezik. (…). Hazánk minden vidékén megtalálható. Leggyakoribb a növényzettel jól benőtt mocsarak közelében. Itt találja meg nagyobb számban kedvenc táplálékát, a vízipockot, ezt még úszva is üldözi. Ugyancsak ilyen helyen zsákmányolja a törpeegeret is. A víz fölé, a nád és gyékény közé épített törpeegérfészek neki nem akadály, mert jól kúszik is. Ezért tudja kifosztani az alacsonyabb rekettyebokron levő bakcsó, és gémfészket. Megeszi a földön

fészkelő madarak tojásait és fiókáit is. Egy ízben partifecske- és gyurgyalagfészket fosztogató hermelint fogtam. A megtelepített pézsmapocok fiataljait is zsákmányolja, főleg az úszva megközelíthető, vízre épített fészekből. Láttam már olyan hermelint is, amely a nála jóval nagyobb, kifejlett pézsmapocok hátán lovagolt. Végül az erősen védekező pocoknak sikerült támadója tarkójába harapni. (…). Ha hozzáfér, elfogyasztja a békát, kígyót, gőtét és halat is. Lecsapolt tófenéken gyakori látvány a vadászó hermelin nyoma. Fő tápláléka mégis a mezei- és erdeipocok. Az egeret, ürgét, hörcsögöt is zsákmányolja. A vakondokjárataiba is bebújik. Általában lyukból szívesebben zsákmányol. Futó állatot ritkán ejt el. Az ember közelében legfeljebb valami magányosan álló tanyára, erdei lakásba húzódik, ahol pocok, egér, patkány vagy pele bőven van. Különösen szigorú télen kényszerül erre, amikor a hó és jég alól nehezebb a zsákmányolás. Párzási ideje február végére, március elejére esik. Vemhessége 42-46 napja után 3-5 kopasz fiókája születik. (…). Nyolc hét után már kijárnak a fészekből, ősszel pedig elszélednek. Ivarérettségüket a következő tavaszon érik el. (…). A nőstény és a hím a párzási idő kivételével egyedül, külön-külön fészekben lakik. Egymás közelségét azonban jobban tűrik, mint a többi menyétféle. Találtam már pár négyzetméternyi területű szigeten, nádkúpban, közeli fészekben hímet és nőstényt. Igaz, hogy élelmük volt bőven, s e tekintetben nem zavarták egymást. (…). Legfőbb ellensége a róka és a vadmacska. A mezeigörény, ha a hermelin kotorékjába téved, megöli, de nem eszi meg. A borz ürülékes gödrében is találtam már ismertető jelét: fekete végű farkát. Éjjeli kóborlásai alatt a nagyobb baglyok is elfoghatják. A rétihéja étlapján is szerepel, mivel tenyészterületük megegyező. Ritkán ugyan, de egyet-egyet elkap a vízben a nagyobb harcsa és csuka is. (…). Kölyök korában fogva, a nyesthez hasonlóan megszelídül. A háznál az egér és a patkány irtásában sokkal hathatósabban segíthet, mint a megbízhatatlan macska. Helyesen táplálva szaporodik is. Tenyésztésével patkányirtás céljából ugyanolyan eredményesen lehetne foglalkozni, mint a vadászgörényével. Erre kisebb termete, kisebb táplálékszükséglete egyaránt alkalmassá teszi. (…). Apróvadban okozott kárán kívül sok hasznot hajt a káros apró rágcsálók fogyasztásával; ezért ne pusztítsuk. Tulajdonképpen törvényes védelmet érdemelne. Urania Állatvilág: Emlősök-kötet (1969-es magyar kiadás, Gondolat Kiadó, Budapest, fordította: Dr. Jánossy Dénes és Zsilinszky Sándor): (…). A hermelin nem csak Közép- és Észak-Ázsiában egészen Japánig, sőt még Észak-Amerikában is elterjedt. Majdnem azonos területen fordul elő a menyét is, azzal a különbséggel, hogy Dél-Európában és Észak-Afrikában is él. A hegyvidékeken mindkét faj 3000 m-ig hatol fel. A hermelin nem csak északon, hanem Közép-Európában is fehér téli bundát visel. (…). A menyét, melynek legfontosabb tápláléka az egér, kifejezetten hasznos. A hermelin időnként káros azáltal, hogy a földön fészkelő madarak fészkét fosztogatja, de a haszna jóval nagyobb a káránál, minthogy nem csak a kisebb, hanem a nagyobb káros rágcsálókat is pusztítja, mint például a hörcsögöt és az ürgét. (…). A párok rendszerint szorosan együttműködésben nevelik fel, etetik és védelmezik kicsinyeiket. A terhesség ideje a hermelinnél rendszerint nyolc-kilenc, a menyétnél csak öt hét. Mindkét faj kölykei születésükkor csupaszok és vakok. (…). Mindkét faj képes a zsákmányállatok föld alatti járataiba behatolni és azokat a járatok legrejtettebb zugaiban is megtalálni. A nagyobb termetű hermelin nemcsak ürgékre, hörcsögökre és vízipockokra vadászik, hanem még üregi nyulakra is, míg a kisebb termetű menyét pockokra és erdei egerekre. (…).

Dr. Bencze Lajos: Vadgazdaságtan (Erdészeti Szakközépiskolák Tankönyvei, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1972): (…). Apróvadas területen ne engedjük elszaporodni. A fészkeket feldúlja, és olykor még a mezei nyulat és a fácánt is megtámadja. Az egerek pusztításával teszi hasznossá magát. (…). Dr. Bertóti István: Vadgazdálkodás és vadászat (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1974): (…). Népies elnevezései: hölgymenyét, nagymenyét. (…). Minden vadászterületen előfordul, de a menyéttel ellentétben inkább a dombos, hegyes vidéken gyakori. Tavasszal vagy nyáron a nőstény 5-6 fiat vet. Táplálkozása, életmódja a menyétéhez hasonló. Kőrakás, rőzsecsomó, kukoricakévék alja, elhagyott hörcsöglyuk, gazos sűrűk, csenderesek sűrű aljnövényzetű részei mind alkalmas búvóhelyei apróvadunk és a baromfiállomány e vérengző kis hóhérának. Szívesen készít magának búvóhelyet a földre kihordott trágyacsomókban is. Föld alatti szállásának járatai jóval öblösebbek a pocoklyukak nyílásainál, melyekbe azonban veszély esetén szívesen bemenekül. Nappal a hermelin se igen vadászik; az éjszakán kívül inkább hajnalban és alkonyattal mozog, napközben legfeljebb csak borultas, felhős időben portyázik. Az egér és pocokjárásos helyeket ugyancsak szívesen keresi fel. Jelentős egérpusztításának hasznát felülmúlják az apróvadban és a baromfiállományban okozott kártevései. (…). Eördögh Tibor: Vadászok nyelvén (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1976): (…). A nyári színű menyétet a hozzá hasonló hermelintől legjobban az utóbbinak fehér torokfoltja és fekete farokvége különbözteti meg, mert a menyétnek nyáron torka is, hasalja is fehér, a farka meg végig barna. A kifehéredés ritkán a menyétnél is előfordul, de akkor annak farka is kifehéredik. (…). Mindkét faj előszeretettel földlyukakban lakik, s maga a menyét pacsmagolása nincs időhöz kötve, s egész nyáron át lehet menyétkölyköket látni, addig a hermelin évente csak egyszer párzik. Kártételüket fokozza, hogy menyétmódra többet ölnek, mint a szükségletük, ami viszont egérjárásos időben haszonná válik, a halomra pusztított egerek miatt. (…). Oroszi Sándor: Vadfajokból védett állatfajok (Erdészettudományi Közlemények XXI, Budapest, 1996): A hermelin kártékonyságát a múlt században, a belterjesedő vadgazdálkodás időszakában talán egy kicsit eltúlozták. (…). A hermelin állományáról napjainkban is meglehetősen keveset tudunk. Az viszont látható, hogy – a nyesttel és a nyuszttal ellentétben – a védelem ellenére sem szaporodott el. Az élőhelyek, különösen az általa kedvelt vizek, vízfolyások fogyatkozása, illetve a rágcsálóirtás minden bizonnyal a hermelin létszámának csökkenését okozza. Dr. Josef Reichhoolf: Emlősök (Magyar Könyvklub, Budapest, 1996. Fordította: Schmidt András): (…). Életmódja: a hermelin a nap bármely szakában vadászhat. Karcsú testalkata és fürge mozgása miatt igényli a gyakori táplálékfelvételt. A hosszabb éhezést nem bírja, és ezért téli pihenőt sem tart. (…). Magányosan portyázik, kivéve, amikor a hím segít a nőstényeknek a kölykök etetésében. Amikor ezek már elég nagyok ahhoz, hogy maguk is vadásszanak, csoportokba verődhetnek, néha tíznél több hermelint is találni együtt. Tél elejére azután jobbára szétoszlanak. (…). Tápláléka: kisemlősök a mezei nyúl nagyságig, de főként pockok (a vízipockot

járataiban is megfogja). Helyenként az üregi nyúl a legfontosabb zsákmánya, madarak pedig mindig nagy számban szerepelnek étlapján. Szaporodása. A párosodási idő nyárra esik, de a csíra nyugalmi állapota miatt az embriók csak tél végén kezdenek fejlődni, és a 6-7 kölyök tavasszal születik meg. Bundájuk fehér és szemük zárt, csak 5-6 hét múltán nyitják ki. 3-4 hónaposan már önállóak. Túlélési esélyük függ a zsákmánykínálattól. Lanszki József: Magyarországon élő ragadozó emlősök táplálkozás-ökológiája (Natura Somogyiensis 4, Kaposvár, 2002): (…). Összességében megállapítható, hogy a hermelin legfontosabb táplálékát a kisemlősök, ezen belül a pocokfélék alkotják. A kisemlősök aránya télen a legnagyobb, majd a nyári-őszi időszakig fokozatosan csökken. Ezzel együtt a madarak, valamint a rovarok szerepe nő a táplálkozásában. Ritkán előfordul hüllők és növények fogyasztása is. (…). Zsákmányainak súlya jellemzően 15 és 50 g közé sorolható. Préda fajainak döntő többsége talajszinten él, de jelentősek a cserjék szintjén élők, valamint ritkán előfordulnak vizes élőhelyhez kötődő fajok is. (…). Gera Pál: Ismerjük meg a hermelint (Ismertetőfüzet, kiadó: Alapítvány a Vidrákért, Budapest, 2005): (…). Tapasztalataim szerint elsősorban pocok és egér szerepel az étlapján (talán cickány is, de ebben nem vagyok biztos), nem veti meg a kétéltű és hüllődiétát sem, valamint szívesen “nassol” friss-ropogós madárhúst és tojást; sőt: már jóízűen halat falatozó hermelinhez is volt szerencsém a Velencei-tavon. Az a mind a mai napig hallható vélemény, miszerint az őzgidát, a szarvasborjút és a nyúlfiókát is megtámadja, szerintem csupáncsak népköltészet, utóbbi esetben talán lehet valamiféle igazságmag, viszont akkor sem a hermelin a ludas, hanem rokona a menyét. Tény azonban, hogy falánk jószág, ezen nincs is mit csodálkoznunk, de még nem tapasztaltam, hogy halomra ölt volna zsákmányfajokat, csak azért, hogy sokat hangoztatott vérszomját kielégítse; feltehető annyit zsákmányol, amit elfogyaszt, és a zsákmányállat testtömege saját testsúlyánál nem, vagy alig-alig nagyobb. (Ez saját elméletem, bizonyítani nem tudom, csupáncsak arra a feltételezésre építek, amit a vidra esetén is szereztem: a vidra sem öl kedvtelésből – kivéve a süldő vidrácskákat –, és zsákmánya testtömege jóval a sajátja alatt van, sőt leginkább akkora, amit a szájával kényelmesen megfoghat). (…). MENYÉT (Mustela nivalis) Alfred Bremh: Az állatok világa, egy kötetben (1901, első magyar kiadás alapján átdolgozta: Rapaics Raymund – Légrády nyomda és könyvkiadó R-T és Génius Könyvkiadó R-T. Kiadása, Budapest): (…). Meglehetősen gyakori egész Európában és Ázsia északi felében, még pedig a sikságokon éppen ugy, mint a hegyek között, kopár pusztákon és erdőségekben, lakott vidékeken és elhagyatott tájakon egyformán. Mindenütt talál megfelelő rejtekhelyet, amely megvédi őt ellenségeitől, hol faodukban tanyázik, hol kőrakásokban, régi faomladékok között, vakondturásban, hörcsög és patkánylyukban, télen pajtákban, pincékben, istállókban és padlásokon, sőt néha még a városokban is. Ahol nem kell veszedelemtől tartania, ott még napközben is portyázik, ahol azonban üldözik, csak éjszaka bujik elő. (…). Félelmetes rabló minden kicsisége mellett is az apró emlősállatok sorában néha rettenetes pusztitást végez. A házi, mezei és erdei egerek, vízi és házi patkányok, vakond, fiatal hörcsög, nyulak és üregi nyúl egyaránt gyakori áldozata, a szárnyasok közül csirkéket, galambokat, pacsirtákat és más a földön tanyázó madarakat zsákmányol, bár azokat sem

kiméli, amelyek fákon alusznak s kirabolja a fészkeiket is, ha rájuk talál. A hüllők közül a gyíkokat és siklókat üldözi, sőt a keresztes viperától sem riad vissza, bár marásaitól elpusztul. Megeszi a békát, halat is, ha hozzájut, egyáltalán mindenféle hust szivesen vesz, fajtársait sem kivéve. A rovar csemegeszámba megy nála s ha rákra talál, nagyon ügyesen feltöri a héját. (…). Néha társasan jár vadászni és egyes helyeken csapatba áll. A kisebb állatot tarkóján vagy fején ragadja meg, a nagyobbnak pedig torkához igyekszik hozzáférni. A tojás egyik végén nagyon ügyesen több nyilást vág és azon keresztül kiszopja, hogy egyetlen cseppje se vesszen kárba. Nagyobb állatnak megelégszik a vérével, a kisebbet teljesen felfalja. A megragadott állatot nem engedi el többé, még ha életébe kerül is. Március havában párosodik s a nőstény öt heti vemhesség után május, juniusban 5-7, többnyire vak kölyket vet tanyáján (…). Ha a vak menyétfit házi macskával szoptatva neveljük fel, nagyon megszelidül s hozzá szokik az emberhez. (…). Jó bánásmód mellett 4-6 évig tarthatjuk életben; a szabadban 8-10 esztendő az átlagos életkora. Sajnos, e hasznos teremtéseket az ember gyakran üldözi és irtja, holott határozottan állithatjuk, hogy egy állat sem alkalmasabb egérfogásra. A kár, amelyet a rosszul elzárt csirkeólban vagy galambducban tesz, elenyészően csekély nagy hasznához viszonyitva. Diezel Carl Emil: Az apróvad vadászata. Fordította és a hazai viszonyokra megfelelően átdolgozta: dr. Mika Károly. (Atheneaum Irodalmi és Nyomdai R.-Társulat Kiadása, Budapest, 1911): (…). A menyétek a természet háztartásában nem csekély hasznot hajtanak, mert az egereket, patkányokat, pockot és más kártékony állatokat szorgalmasan irtják; ezen haszon annál kevésbé tagadható, mert nemcsak az éhség hajtja erre, hanem a gyilkolásvágy, mely még akkor is ölésre készteti, ha jól van lakva. Sajnos azonban, hogy kártékonyságuk szintén rettenetes, úgy, hogy amennyire kíméletet érdemelnének, annyira kívánatos másrészről szakadatlan üldöztetésük és pusztításuk. Majdnem leírhatatlan a kár, mit különösen jó fogolyállománnyal bíró területeken és fácánosokban okozni képesek, miért is az értelmes vadász pusztítja ott, ahol éri s azon módon, amint lehetséges. (…). Dr. Lovassy Sándor: Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik (Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 1927): (…)…; hegyvidékeinken nagy magasságig felhatol és itt főként szikláshelyeken tartózkodik. Az Alföld nagykiterjedésű azon fátlan területein, melyek községtől, tanyától távol esnek, nem éppen gyakori. (…). Szálerdőbe, amelynek talaján a fű sem nő, nem megy. (…). Télen egészen az emberi lakásokhoz húzódik s ilyenkor még a pajtába, pincébe, malomba, sőt istállóba is bevonul nappali rejtőzésre. (…). Márciusban párosodik és májusjúniusban 5-7 fiat hoz. Főtáplálékát azon apróbb emlősök teszik, amelyekkel testi ereje alapján megbírkózhatik, de legfőképpen az egerek és pockok, amelyekből, minthogy rejtekükbe is utánuk furakodik, télen úgy, mint nyáron, temérdek esik zsákmányává. (…)…; találtak továbbá a menyét gyomrában gyík-, béka-, hal- és rákrészeket, rovart, tehát ezeket is megfogja, bár mint vérszopó állat, hihetőleg ilyeneket csak melegvérű állat hiányában zsákmányol. (…). A menyét gazdaságilag nem jelentéktelen, hasznos tényező, mert főként egérpusztító s a menyétfélék eme legközönségesebb faját a mezőgazda az egerek és pockok egyik tizedelőjének tekintheti. Ha a baromfihoz nem férkőzhetik, a gazdának úgyszólván semmi kárt sem okoz; mégis azt tapasztaljuk, hogy ahol csak tehetik, elpusztítják. A gazda részéről tehát oltalmat érdemel. (…). Egy tekintetben kártékony csak, a vadtenyésztés nézőpontjából; vadaskertben, fácánosban és általában minden gondozott vadászterületen rá is szolgál arra a pusztító eljárásra (kisebb csapóvas, lövés), amiben ott részesítik. (…).

Vásárhelyi István: Hasznos és káros vademlősök (Gondolat Kiadó, Budapest, 1958): (…). Hazánkban az Alföldön és hegyvidéken egyaránt tanyázik. Igazi rágcsálópusztító. A rágcsálók elszaporodási területén számuk megnövekszik. Állandóan mozog, kutat, szimatol. Karcsú testével – különösen a nőstény – egér-, pocok- és patkánylyukakba is bebújik; a fészekből kiszedi a fiókákat, de az öregeket is elrabolja. Sokkal több állatot megöl, mint amennyit el bír fogyasztani. Ha a kártékonyakat pusztítja, haszna óriási, de mert irtja a háziszárnyasokat vagy a vadaskert apró állatait, nagy kárt is okoz. A mezeipockot olykor halomra öli, de csak a tarkóját rágja ki, s agyvelejét fogyasztja el; a többi részét pedig otthagyja más pocokfogyasztók számára. A vadászatai közben elé kerülő cickányokat ugyancsak megöli, de nem eszi meg. Apró rágcsálókból álló fő tápláléka mellett rabolja a földön fészkelő madarak tojásait, fiókáit is. (…). Megöli a nála nagyobb patkányt, továbbá a kígyót, békát, alkalomadtán a halat, csigát, bogarat, sáskát. Egy-egy fiatal, főleg beteg vagy elhagyott mezei- és üreginyulat is elkaphat. Különben az öreg nyulak meg tudják védeni fiaikat vele szemben. Volt alkalmam látni, amint a megtámadott fiatal mezei nyúl visítására odarohanó anya az arasznyi csöpp menyétet valósággal ronggyá taposta. (…). A vízpartra kerülő menyét nem fél a víztől. Kisebb távolságra jól úszik. Ilyen vízi kirándulást sűrűn rendez a vízipocok nádasba épített fészkébe. Ez a vadászati mód a hermelint jellemzi inkább, de a menyétnél is megfigyeltem. (…). A háziszárnyasok tojásának fogyasztását azért nem tapasztaltam soha, mert csöpp szájával nem tudja feltörni. (…). Ha sok a táplálék, pár napig kitart egy helyen, bár rendesen változtatja lakófészkét. (…). Még a fiókás fészke sem állandó. Egyre dúsabb táplálék után vándorolva, kölykeit a szájában cipeli tovább. (…). Főként márciusban párzik, de valószínű nincs állandó időszaka, mert az év folyamán többször is lehet fiókákat találni. Vemhességének tartama 42-46 nap. (…). Őszig együtt maradnak, majd a fiatalok megerősödve, megkezdik önálló életüket. Ivarérettségüket a következő év tavaszán érik el. Táplálékbőség idején egymás közelségét jól tűrik, mert az élelemért ilyenkor nem kell marakodniuk. (…). Más véleményekkel szemben, a menyétet a mezőgazdálkodásra nézve hasznos állatnak tartom. Nem lebecsülendő a kicsinyeknek hordott nagyszámú apróemlős. Találtam fészket, amelyben 64 pocok feküdt megölve, s e közül 48 terhes nőstény volt, 416 embrióval. (…). Ezért nem tartom indokoltnak irtását. (…). A vadászati statisztika szerint 17-18 ezret pusztítanak el belőle évente. Pedig, ha nincs nagyon elszaporodva, a gondozott fácántenyészet kivételével, mindenütt védeni kellene! (…). Az emberen kívül a róka pusztítja leginkább. Ez, ha útjába kerül, megöli, de nem eszi meg. A vadmacska is sokat felél, elsősorban a fiataljaiból. Irtják a nappali és éjjeli ragadozó madarak is. Egerész-, gatyásölyv, törpe-, parlagi-, rétisas gyomrában és köpetében aránylag gyakori a menyét maradványa. A gém és gólya is el-elkap egyet. Sőt, olyanról is tudok, amit fácán ölt meg és falt fel. Az uhu, erdei füles-, macska- és gyöngybagoly étlapján is szerepel. Egy 180-cm-es erdei sikló gyomrában is találtam párnapos fiókáját. Egy esetben pedig harcsa gyomrából került ki egy kifejlődött hím, mezeipockok társaságában. Valószínű, hogy a leomlós löszparton pocokra vadászva együtt pottyant a vízbe, ahol a szemfüles harcsa mindjárt le is nyelte. (…). Dr. Bencze Lajos: Vadgazdaságtan (Erdészeti Szakközépiskolák Tankönyvei, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1972): (…). Párzása nincs határozott időhöz kötve, mert sokszor egész nyáron át találunk menyétkölyköket. Vemhessége 5 hétig tart, 4-8 kölyket vet, melyek 9 napig vakok. (…). A hermelinhez hasonlóan vérengző, saját testsúlyánál nagyobb állatot is megtámad. Javára írhatjuk, hogy sok egeret pusztít. Nagyvadas területeken kíméljük a

menyétet és hermelint is. Dr. Bertóti István: Vadgazdálkodás és vadászat (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1974): (…). A legkarcsúbb, de egyben legvérengzőbb apró ragadozónk. (…). Karcsúsága folytán a legszűkebb egérlyukba is befér. Erdőn, mezőn, sőt emberlakta helyek közvetlen közelében is előfordul. Síkvidéken gyakoribb, de hegyes, dombos vidéken sem ritka. Ugyancsak nagy egér-, pocokpusztító, és ezért főleg az egérjárásos helyeken gyakori. Egérpusztításával okozott haszonvételét azonban jóval meghaladja az apróvadban okozott kártétele, amely főleg fácános és foglyos területeken igen jelentős. Bűnlistáján nem egy zsenge nyúlfi is szerepel, sőt még a kifejlett nyúlra is határozottan veszedelmes. (…). Az apróvadon kívül igen jelentős kárt tesz a baromfiban is. Tavasszal és nyáron egyaránt lehet kölyke, többnyire 5-7 fiat vet. Vérengző természete folytán többet öl, mint amennyit fogyaszt, vakmerősége következtében pedig magánál jóval nagyobb állatokat is megtámad. Ez a két tulajdonsága teszi fölöttébb károssá ezt a karcsú kis vérszívót. Számuk apasztása fontos védelmi érdek, és egyúttal érdeke a baromfitenyésztésnek is. (…). Dr. Josef Reichhoolf: Emlősök (Magyar Könyvklub, Budapest, 1996. Fordította: Schmidt András): (…). Életmódja: viselkedése és életmódja emlékeztet a hermelinre, de inkább a pocokvadászatra specializálódott. A menyétek a járataikba is követik a mezei pockokat, hogy ott megfogják őket. Ezt csak karcsúságuk teszi lehetővé, ami viszont nagy energia-felvételt tesz szükségessé, mivel az állatok kedvezőtlen testfelszín/testtömeg arányuk miatt sok hőt veszítenek. Nem tudják magukat tömött bundával védeni, mivel akkor már nem férnének be a pocoklyukakon. A nagy energiaveszteség kiegyenlítéséhez a menyétnek szinte állandóan vadásznia kell. Alapanyagcseréje igen magas. (…). Tápláléka: Angliában egy vizsgálat szerint az ottani menyétek 55%-ban mezei pockot, 19%-ban üregi nyulat és 15%-ban madarakat ettek. Ahol nincs üregi nyúl, ott a pockok aránya 80% is lehet, a téli időszakban pedig kizárólag ezen élhetnek. A menyét étlapján tehát jóval kevesebb faj szerepel, mint a hermelinén, vagyis sokkal inkább specializálódott. Szaporodása: vemhes nőstényeket március-áprilisban lehet látni. Egyszerre 4-6 kölyök születik; táplálékbőség esetén évente 2 ellés is lehet. Még a téli hónapokban is szülhetnek a nőstények. Az állomány alakulását nagymértékben a pockok száma szabja meg. (…). Oroszi Sándor: Vadfajokból védett állatfajok (Erdészettudományi Közlemények XXI, Budapest, 1996): A menyét megítélését a szűkebben vett vadgazdasági kártételén kívül az emberi települések környékén végzett pusztításai is befolyásolták. Káros, mindenkor irtandó ragadozónak írták le, bár ezzel némileg ellentétes vélemények is lehangzottak. (…). A menyét szaporodását, elterjedését nemcsak a vadgazdálkodási szempontok szabályozták, szabályozzák, mert az emberi települések környékén, illetve magában a településeken belül élő állományra a vadászat kevés hatással volt. Így a menyét óvása, megtartása sem lehet kizárólagosan vadászati kérdés. (…). Kászoni Zoltán: Vadlexikon, menyét (Vadászlap, 6/1999): (…). Nálunk védett faj, a szomszédos országokban – Ausztria kivételével – vadászható, csapdázható. (…). (…). Gyakran változtatja otthonát, búvóhelyét. Főleg az egérjárta helyeken gyakori, hiszen ezek a fő táplálékai, és a pockok mellett, a fiatal mezei- és üregi nyúlfiakat is előszeretettel zsákmányolja. Megfigyelték, hogy olykor még a kifejlett nyulakat is

megtámadja. (…). Párzáskor a hím a nőstényt tarkóján megragadva, csendes helyre vonszolja. A rituális művelet néha több órát is igénybe vesz. A párzás 3-4 napon át többször is megismétlődik. A vemhesség 5-6 hét, de el is húzódhat. Az alom száma 5-6, de megfigyeltek ennél többet is. (…). A kölykök vakon születnek, csak 22-25 nap múlva nyílik ki a szemük. Általában 6-8 hétig szopnak, 3 hónapos korban elérik a kifejlett állat nagyságát. Ekkor már többnyire önállóan szerzik be táplálékukat, és valódi ragadozóként élnek. Nemcsak zsákmányukat fogyasztják el, hanem elejtésükkor a vérüket is kiszívják. Életkoruk 4-6 év. (…). GÖRÉNY (Mustela putorius) Pák Dienes: Vadászattudomány, első kötet (Magyar Királyi Tud. Egyetem Betűivel, Budán, 1829): (…)…; fácány, fogoly, süldő nyulak, tyúkok, ruczák ’s más apróbb szárnyas és négy lábu állatocskák közt nagy kárt tesz, ’s a’ tyúk- és madár- tojásokat kiissza. Szaga kiállhatatlan és széditő büdösségű. (…). Ha tyúkketrechez vagy galambházhoz férhet, egy két darabot megfojt ’s elvisz, de a’ többinek békét hágy, ’s azokat nem úgy mint a’ nyest egyszerre öldösi le. Bakzása Februáriusra esik, nősténye 9 hét múlva 3-6 kölyköt fiadzik, mellyek 14 napig vakok, ’s tökéletesen csak második esztendőben nőnek meg. (…). Szécsi Zsigmond: A vadászati ismeretek kézikönyve, II. kötet. (Grill Károly Cs. és Királyi Udvari Könyvkereskedése, Budapest, 1892): (…). A görény elterjedése, sajnos, még mindig elég nagy és általános. (…). Csak ugrálva tud járni; mozdulatai azonban elég gyorsak; jól tud kuszni és uszni is.(…). Nagy vérszomja dacára a görény még sem olyan öldöklő s nem öl ugy minden össze, mint a nyest. A leölt állatot a lyukába hurczolja. Ugyanazon éjjelen azonban, többször is visszatér azon helyre, hol zsákmányt talál. (…). A vadászmenyétet (GP megjegyzése: a vadászgörényt nevezi így a szerző) csak szeliditett állapotban ismerjük. (…). A vadászmenyét nem kellemes, álnok és álmos állat, mely még az apolóját is megmarja. (…)… egyedüli haszna, hogy a tengeri nyul-vadászatra használtatik. (…). Alfred Bremh: Az állatok világa, egy kötetben (1901, első magyar kiadás alapján átdolgozta: Rapaics Raymund – Légrády nyomda és könyvkiadó R-T és Génius Könyvkiadó R-T. Kiadása, Budapest: (…). Minden helyen tanyát üt, ahol táplálékra van kilátás, a sikságokon éppugy mint a hegyek között, erdőn és mezőn, főleg azonban az emberi lakások közelében. (…). Télen bejön a falvak és városok közelébe és besurran a tyukólakba, galambducokba, hol hasonló pusztitásokat végez, mint rokonai. Másrészről azonban hasznos állat és ha a gazda eléggé vigyáz tyukjaira, nyuljaira és galambjaira, akkor egészen jól megférhet vele, mert rengeteg patkányt, egeret pusztit és megtisztitja a vidéket a kígyóktól. (…). Szükség esetén beéri szöcskével és csigával is, vagy rászánja magát a halászatra és lesbeállva a parton, hirtelen vizbe veti magát, amint a halat megpillantja, alábukik s ügyesen megfogja zsákmányát. Nagyon szereti a mézet és a gyümölcsöt is. (…). Tartalékokat gyüjt, gyakran találhatunk fészkében egereket, madarakat, tojásokat és békákat. (…). A nőstény rendesen májusban 4-5 kölyköt vet. Kölykét fogságban is könnyü felnevelni, macskaanya szivesen gondjaiba veszi. De nem sok örömet szereznek, mert idövel kitör belőlük a velük született vérszomjuság és minden háziállatot üldözőbe vesznek. Ha több foglyot tartanak együtt, ezek rendesen nem férnek meg egymással, hanem élet-halálharcot vivnak és a győztes megeszi ellenfelét. (…).

Mint minden állatfajnak, a görénynek is vannak fehér szinü példányai s a fehér görényt különös előszeretettel tenyésztik. Régebben külön fajnak tartották s vadászgörény volt a neve. Van egészen fehér és zsemlyesárga példány is. Már az ókorban is ismerték s a görögök iktisznek, a rómaiak viverrának nevezték. (…). Dr. Lovassy Sándor: Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik (Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 1927): (…). Magyarországon a lakott helyeken és azok környékén általánosan ismeretes. Csak a magas hegyeken hiányzik. Tartózkodó helye, úgy látszik, évszakok szerint változik, mert az ember közelében télen rendesen több van, mint nyáron. (…). A görényt csak az emberi lakásoktól igen mesze fekvő, fátlan szántóföldön, legelőn, nedves kaszálón és szálerdőben nem láthatjuk. (…). Márciusban párosodik; a nőstény, kéthónapi terhesség után, rendesen májusban 4-6 fiat hoz. (…). A görény gazdasági értéke a mezőgazdára, mint főképpen egerésző, hasznos; az erdészre, aki alig találkozik vele, közömbös; az emberi lakás közelében, mint a baromfiak veszedelmes ellensége, kártékony és irtandó, ugyanilyen jelentőségű a vadtenyésztésre is. (…). A vadász-görény, mint minden albínó, kevésbé erőteljes és sokkal fázékonyabb, mint a görény; a megszökött s nyáron át földi lyukban rejtőző vadász-görény KözépEurópában télen át elpusztul. (…). Rázsó Lajos – Nagy László: Vad és vadászat (Bethlen Gábor Irod. És Nyomdaipari Rt, Budapest, 1930): (…). Rablás tekintetében előnyösen különbözik a nyestektől. Mig ezek olthatatlan gyilkolási vágyukban mindent megfojtanak, ami az utjokba kerül, addig a görény megelékszik egy zsákmánnyal, melyet biztos helyre hurczolva felfal. (…). (…). Állitólag külön “mezei görény” (Putorius Eversmanni Less.) fajtaváltozat is van, melyen csontozatbeli, alapvető különbségek állapithatók meg. Ugyancsak különbség van a mezei görény fogazatában is. (…). A legutóbbi időkig azt tartották, hogy az Alföldünkön igen gyakori fajta Magyarországon nincs, csak Szibéria lakója. Pedig valójában az Alföldön gyakoribb, mint a közönséges görény, melytől életmódja is nagyon különbözik. (…). Igen érdekes és jellemző a mezei görényre vadászatának módja is. Mig a közönséges görény és menyét az alföldi fátlan vidéken az egereket szaladgálva fogja el, addig a mezei görény a földből ássa ki az egérféléket. (…). Vásárhelyi István: Hasznos és káros vademlősök (Gondolat Kiadó, Budapest, 1958): (…). A vadászati statisztika szerint évente 6-8000 darabot ejtenek el belőle (GP megjegyzése: idehaza). (…). Mindenütt az ember közelségét keresi. Városokban, falvakban, tanyákon az erdőben vagy szőlőhegyen levő épületekben, legalábbis azok közelében telepszik meg. (…). A hím és nőstény csupán párzási idő alatt található együtt. Máskor külön vackon laknak, sőt még vadászterületük is messze esik egymástól. (…). Március havában párzik. Ekkor a nőstényt mindig több hím követi, s visongva, fújva marakodnak. (…). Ez az egyedüli időszak, amikor kényszerítő körülmények nélkül, nappal is láthatjuk a kifejlődött és egészséges állatokat. A párzás befejezésével a társaság szétoszlik és 46-48 nap múlva megszületnek a tehetetlen kicsinyek, szám szerint 3-12. (…). A kicsinyek eleinte állandóan anyjuk emlőin lógnak. Egyhónapos korukban, már szemük kinyílása előtt, esznek is. Nyolchetes koruk után követik az anyát zsákmányszerző útján. Nyár végén elszéled a család (…). Táplálkozása tekintetében is hasonlít rokonaihoz. Ha kellő mennyiségben talál káros

rágcsálót, éhségét főképpen azzal csillapítja. Ha az apró rágcsálók elszaporodnak, fészke mellett egyebet, mint pockot és egeret, nem is találunk. A patkányt – a menyéthez hasonlóan – a görény is irtja. Ahol megtelepszik, ott rövidesen megszűnik a patkányveszedelem, mert amíg patkányt lel, majdnem kizárólag azzal táplálkozik, úgyhogy legtöbbször az utolsó darabig kipusztítja. (…). Kígyót, gyíkot, békát, sőt, ha hozzáférhet, halat is eszik. A béka fogyasztása éppolyan végzetes lehet számára, mint a menyétre, mert ettől könnyen Distomával fertőződhet. Rájár a friss dögre is (…). A szakirodalom szerint a viperaméreggel szemben érzéketlen; én ezt nem tapasztaltam. (…). Ahol nem okoz gazdaságilag nagy veszteséget, ne irtsuk mód nélkül, főleg nyáron ne, amikor esetleg az elpusztított nőstény fiókáit éhhalálnak tesszük ki. (…). Az emberen kívül kevés számottevő pusztítója van.(…)…, a róka megöli, de nem eszi meg, valószínű, bűzmirigyének átható szaga miatt. Legtöbbet a vadmacska végez ki, különösen a fiatalok közül. Sűrűn szerepel az uhu étrendjében, és a parlagisas fészke mellett is találtam már maradványait. (…). Urania Állatvilág: Emlősök-kötet (1969-es magyar kiadás, Gondolat Kiadó, Budapest, fordította: Dr. Jánossy Dénes és Zsilinszky Sándor): (…). A görény általában magányosan jár és mindenfelé előfordul. Leggyakrabban a talajon mozog és csak végső esetben mászik fel valamire, ugyanakkor azonban kitűnő úszó. (…). Mint már említettük, a házi- és vándorpatkány legkiválóbb pusztítója. Sajnos általában inkább mint a baromfiólak dézsmálóját ismerik és ezért irtják. A szabad természetben – vizek mellett, erdők sűrű aljnövényzetében, bokros mezőkön – rágcsálókkal táplálkozik (állítólag rovarevőkkel is), de elfogja az üregi nyulat, madarakat, ezek közt elsősorban a földön fészkelőket, továbbá halakat és békákat is. Nem veti meg az érett bogyókat és csonthéjas gyümölcsöt sem. Előszeretettel telepszik meg az üregi nyúl kirabolt járataiban, a hörcsög kissé tágasabbra átalakított tanyáján, sziklahasadékokban, vagy széltörte fák alatt és csak ritkán készít önálló föld alatti járatokat maga számára. A görény igen közeli, sokkal világosabb színezetű rokona a mezei görény (Putorius putorius eversmanni), melynek elterjedési központja az Aral- és Kaszpi-tó közötti síkság. Nyugat felé Ausztriáig terjedt el. (…). A közönséges görény – de még inkább a pusztai görény – a borzhoz és hörcsöghöz hasonlóan “fordított színezetű”. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy hasi oldala sötétebb, mint a háti oldala. (…). Valamennyi közép-európai menyétféle közül a görény használja leggyakrabban a bűzmirigyeit. (…). A görények gyakran adnak hangot. A párzási időben, márciustól májusig, különösen gyakran hallatnak éjszakánként kurrogó, kaffogó és élesen sivító hangokat. (…). A vemhességi ideje 41-42 nap. A nőstény általában 5-6 kölyköt hoz a világra. Ezek eleinte vakok és szemük csak egy hónapnál idősebb korukban nyílik ki. (…). A görény járataiban előszeretettel raktároz egér- és madárhullákat, tojásokat és különösen élő békákat. A békák hátgerincét átharapja és így teszi őket mozgásképtelenné (…). Dr. Bencze Lajos: Vadgazdaságtan (Erdészeti Szakközépiskolák Tankönyvei, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1972): (…). A vadállományban és baromfiakban egyaránt kárt tehet. (…). A nép által régen ismert világosabb színű mezei-, vagy molnárgörényt (Putorius eversmenni hungaricus) a zoológusok csak később sorolták a magyar faunába. Mezei állat, földi lyukakban tanyázik. A vadászgörény szintén a görény egyik alfaja. Dr. Bertóti István: Vadgazdálkodás és vadászat (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest,

1974): (…). Apróvadnak, házibaromfinak, egérnek, pocoknak egyaránt kegyetlen hóhéra. A tojás rablásával is érzékeny károkat okoz. A mezőgazdasági területeken és a ház körül egyaránt gyakori. Nálunk két faja ismeretes. Síkon, hegyvidéken, erdőn, mezőn egyaránt előfordul a sötétbarna színű házi görény, amely leginkább az ember lakta helyek közelében tartózkodik. (…). Rokona a védettnek nyilvánított mezei vagy molnárgörény, jóval világosabb, szalmasárga alapszínű, hátán sötétebb árnyalattal. Ez leginkább a mezőn erőszakkal kisajátított és méreteire átalakított ürge- és pocoklyukakban él. Emberlakta helyekhez a szérűskerteknél közelebb nem jön. (…). Egérpusztításával ez is hajt hasznot, de az apróvadban – főként annak szaporulatában – okozott kártétele többszörösen meghaladja egérpusztításának hasznát. (…). A mezei görény szelídített válfaja az üregi nyúl vadászatához és a patkányirtáshoz egyaránt igen jó eredménnyel használt krémszínű, tenyésztett vadászgörény. (…). Vadászai Alapismertek, második átdolgozott kiadás, szerkesztő: dr. Borzsák Benő (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1991): (…). A közönséges görény apróvadas területeken veszélyes károkozó, a mezei görény apró rágcsálókkal is beéri, bár esetenként tojást, madár- és nyúlfiókát is fogyaszt. A görény elviseli az ember lakóhelyét, így a háztáji gazdaságokban is kárt tehet. Ez az oka egész évi vadászhatóságának. A létszáma is nagyobb, mint a mezei görényé. Megemlítjük, hogy a vadászgörényt (M. putorius furo) egyesek önálló fajnak tekintik. A közönséges görény háziasított, fehér színű változata, melyet az üreginyúl kotorékból történő kiugrasztására, illetve patkányirtásra tenyésztettek ki az ókori Görögországban. (…). Dr. Josef Reichhoolf: Emlősök (Magyar Könyvklub, Budapest, 1996. Fordította: Schmidt András): Közönséges görény (Mustela putorius). Jegyei: (…). Albínó alfaját, a vadászgörényt már a római időkben háziasították, és üregi nyúl fogásra használták. (…). Életmódja: a görény főként szürkületkor és éjszaka vadászik. Jól úszik és bukik, a dús, part menti növényzetben vagy a gazdaságok épületeiben is szívesen portyázik. Üregi nyulak lyukában vagy maga ásta kotorékokban telepszik meg. (…). Szaporodása: a párzás március-áprilisra esik; ennek során a hím igen durván bánik a nősténnyel, nyakát harapdálva gyötri. A vemhességi idő jó 7 hét; évente egyszer3-7 kölyök születik. Ezek 3 hónaposan válnak önállóvá. (…). Mezei görény (Mustela eversmanni). Jegyei: a közönséges görény világosabb kiadása, ahhoz nagyságban is igen közel áll. Régebben csupán a görény pusztai alfajának vélték, de ma már külön fajnak tartják, mivel kettejük elterjedési területe pl. a volt Szovjetunió európai részein nagy területen átfedést mutat. (…). Oroszi Sándor: Vadfajokból védett állatfajok (Erdészettudományi Közlemények XXI, Budapest, 1996): Görényfélék. Ide a közönséges (Mustela putorius), a mezei- (Mustela eversmanni hungarica) és a vadászgörényt soroljuk. Közülük a vadászgörény tulajdonképpen háziállatnak tekinthető, ezért természetbeni fenntartásáról nincsen szó. A két másik görény megkülönböztetése viszont csak fokozatosan történt, éppen vadászok közreműködésével. A régi vadászírók a görények kártételét, vérszomjúságát és nem utolsósorban

gyakoriságát hangsúlyozták. (…). A két világháború közötti időszak nagy tudományos eredménye, hogy Éhik Gyula leírta hazánkban a mezeigörényt. A két görényféle vadászati szempontokból történő megkülönböztetésére azonban nem gondoltak. (…). A kétféle görény megkülönböztetése szabad természetben azonban nem egyszerű, sokszor csak az elejtés után derül ki, hogy melyik görény került puskavégre. Ugyanakkor még mindig keveset tudunk a mezeigörény elterjedéséről (bár az biztos, hogy a Dunától keletre fordul elő), így megismerése, életmódjának leírása továbbra is feladat. (…). Kászoni Zoltán: Vadlexikon, görény (Vadászlap, 7/1999): (…). A közönséges görény síkságokon, domb- és hegyvidékeken egyaránt előfordul a Kárpát-medencében. (…). Egérszaporodásos időszakban messzi területeket bejár, hiszen a pockok, az egerek, az ürgék, hörcsögök, patkányok és más mezei rágcsálók a legkedveltebb zsákmányállatai közé tartoznak. Előszeretettel keresi fel a falvakat, tanyákat, ahol a háziszárnyasok fő dézsmálója: a tojástól a felnőtt baromfiig mindent elpusztít. (…). Pacsmagolása, párzása márciusban kezdődik, de június-júliusban is megfigyelték már. Egy évben egyszer párzik, s ezt elárulja kaffogó, fújó, gyakran élesen sivító hangjával, így könnyen felfedezhető a tartózkodási helye. Kilenc hónapos korában válik ivaréretté, vemhessége 43 napig tart, június-augusztus között 4-7 kölyköt vet. A szakirodalom 11 kölyökről is beszámolt már, de ez valószínűleg ritka. (…). NYEST (Martes foina) Pák Dienes: Vadászattudomány, első kötet (Magyar Királyi Tud. Egyetem Betűivel, Budán, 1829): A’ nyest menyétfajhoz tartozván mindenütt kis vadak sorába számláltatik… (…). Kétféle, tudnillik fában lakó, vagy erdei (Baummarder), ’s mezőn tartózkodó, vagy házi (Steinmarder, Mustela foina)… (…). Bakzása Januáriusban esvén nősténye 9 hét mulva három vagy négy vak fiakat kölykezik. Ganéja pézsmához hasonlító erős szagú. (…). A’ házi az erdeinél valamivel kisebb ’s homályosb szőrű. Lakhelye sziklahasadékok, váromladékok, csűrök, kazlak, farakások ’s tyúkólak közel esnek. Sima falon macska-módra jó darabon fel tud szaladni; (…)…; fáczányban, fogolyban ’s különféle apró madarakban, azok’ tojásai vagy porontyainak felkeresése által sok kárt tesz, ’s úgy tekinthetni mint ragadozó állatot. Szécsi Zsigmond: A vadászati ismeretek kézikönyve, II. kötet. (Grill Károly Cs. és Királyi Udvari Könyvkereskedése, Budapest, 1892): (…). A nyest hazánkban mindenütt található, de nem igen gyakori állat, mert rendkivüli kártékonysága miatt mindenütt üldözik. (…). E ragadozó természetére nézve vad, ravasz és rendkivül vérszomjas. Ha valamely tyukketrecbe bejut, mindenek előtt mindent leöl, gyakran 10-20 darabot, azután kiszivja a véröket, kieszi az áldozatok agyvelejét és vagy egy darabnak fejét s nyakát viszi magával. Erről lehet a nyest munkáját a fajrokonaiétól megismerni. (…). Alfred Bremh: Az állatok világa, egy kötetben (1901, első magyar kiadás alapján átdolgozta: Rapaics Raymund – Légrády nyomda és könyvkiadó R-T és Génius Könyvkiadó R-T. Kiadása, Budapest): A nyuszttól valamivel kisebb méretével, alacsonyabb lábaival, hosszabb fejével, kisebb fülével, rövidebb bundájával, világosabb szinezésével és egészen fehér torkával különbözik. (…). Csaknem mindenütt előfordul, ahol a nyuszt is honos. (…). Tápláléka olyan, mint a nyuszté, de sokkal kártékonyabb, mert nagyon szeret

besurranni a szárnyasok óljaiba és előfordul, hogy 10-20 baromfit is kivégez. Szinte megrészegszik áldozatai vérétől és galambducokban, csirkeólakban rendezett mészárlásai után néha mély álomba merül. Áprilisban vagy májusban a nőstény 3-5 kölyket vet. (…). Dr. Lovassy Sándor: Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik (Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 1927): (…). A nyestet hazánkban mindenfelé ismerik, mint a baromfiállománynak a görénnyel egyenlő kártékony ellenségét, mindazonáltal gyérebben fordul elő, mint amaz; magasabb hegyvidékeinken leginkább a sziklás erdőkön él. Tartózkodó helyét előszeretettel emberi lakás környékén, leginkább faluhelyen, nagyobb majorban, szőlőben üti fel, ahol legkönnyebben megtalálja azokat a csendes épületeket, amelyekben kényelmesen megtelepedhet. Kitűnően kúszik s ezért – ellentétben a görénnyel – mindig az épület legmagasabb részein tartózkodik; kevésbé járt padláson például a fedélszék legfelső gerendáin, a kakasülőn hosszában meglapulva tölti a nappalt. (…). Rendszerint február végén párzik; a nőstény kilenchétig fias, április végén vagy májusban 3-5 fiat hoz, ezek két hétig vakok és három hónapig szopnak, négyhónapos korukban kezdenek anyjuk vezetése alatt kijárni. (…). Zsákmányára éjjelente rendszerint kétszer jár, este 8-10 óra között és éjfél után 1-4-ig. (…). A nyest úgy a baromfitenyésztésnek, mint a vadtenyésztésnek nevezetes ellensége és e tekintetben a kártékony állatok sorába van iktatva; az egér, pocok, hörcsög, mókus pusztítása, amit szántóföldön, illetve erdőn teljesít, nem sokat fordít a javára, mert nem azok a rendes zsákmányoló területei s ott a hasznos szárnyasokat is pusztítja. (…). Rázsó Lajos – Nagy László: Vad és vadászat (Bethlen Gábor Irod. És Nyomdaipari Rt, Budapest, 1930): (A szerzőpáros a nyusztot és nyestet egy fejezetben tárgyalja, GP megjegyzése). Elég helytelenül az előbbit (GP megjegyzése: a nyusztot) fa-, az utóbbit kőnyestnek is nevezik. (…). Mindkét nyestet határozottan és rögtön elárulja a szinte félelmes gyilkolási vágy, mely egyáltalában nem áll arányban az aránylag kis ragadozók életszükségletével. A nyuszt fő tápláléka a mókus és a pele, de az őzgidától a nyúltól kezdve egyetlen kisebb emlős sincs előle biztonságban. (…). Kisebb áldozatának legszivesebben tarkóját morzsolja szét, a nagyobb vadat torkánál ragadja meg. Néha – különösen az erősebb nyúl, vagy őznek – formálisan levágja a fejét, ugy, hogy késsel se lehetett volna különben. Ilyen esetben néha a fejet magával is hurczolja. A nyest … a baromfiólakban is vérfürdőt rendez. (…). Nyusztnál a pacsmagolás január közepén, a nyestnél február vagy márciusban kezdődik, bár utóbbinál meglehetősen szabálytalan. (…). Vásárhelyi István: Hasznos és káros vademlősök (Gondolat Kiadó, Budapest, 1958): (…). Népiesen kőnyestnek, kövinyestnek és fehértorkú nyestnek nevezik. (…). Eredetileg az odvas fákban bővelkedő erdőkben tenyészett, de innen a tervszerű erdőművelés miatt kiszorult, s a bőséges táplálékot és búvóhelyet nyújtó emberi településekre vagy azok közelébe húzódott. A hegyvidéki erdőkben még ma is szép számmal él. Városokban, falvakban és tanyákon, sőt az Alföldön is megtalálja életfeltételeit. A nagyvárosok patkányai, elvadult galambjai, verebei, csókái gazdagon ellátják élelemmel. (…). Ahol megtelepszik, az egész környéket megszabadítja a vándorpatkánytól. Egy tanyát vagy akár kisebb községet már egyetlen nyestpár is patkánymentessé tehet. (…). Őszi időszakban majdnem tisztán növényi anyagokkal él, amiről ürüléke tanúskodik. Ilyenkor fogyasztja a vadrózsa, a bodza, a kökény, a galagonya, a fagyöngy termését és a

vadgyümölcsöket; a gyümölcsösben pedig az almát, szilvát, körtét és szőlőt. (…). A mézet is nagyon szereti, ezt is zsákmányol, különösen télen, a rosszul védett méhesben vagy erdei odúban. Ezzel a méhcsalád pusztulását is okozhatja. Ennek ellenére, kártétele szerintem kisebb, mint az a haszna, amit az apró káros rágcsálók fogyasztása miatt a javára írhatunk. (…). A hím és nőstény külön fészekben lakik, de párzási idő alatt felkeresik egymást s pár napig együtt maradnak. Párzásuk igen durva. A nyári hónapokban történő párzás után, körülbelül 8-9 hónap múlva hozza világra kölykeit. (…). Őszig marad együtt a család; akkor a fiatalok, sokszor igen nagy távolságra, elszélednek. A nyest különben is hajlamos a kóborlásra. (…). Egy éjszaka 10-15 km-t is bejár. (…). Prémje értékes s ezért irtják. Hazánkban 4-5000 darabot zsákmányolnak évente…; (…). Téli álmot nem alszik és készletet sem gyűjt. Minthogy csak a téli prémje értékes, nyáron, különösen fiókanevelés idején vétek elpusztítani. Az erdőkben élők fő ellensége a vadmacska, amely a fiatalokból igen sokat kiirt. A kölykes vadmacska fészke mellett gyakori a nyestmaradvány. Az uhu éjjeli vadászata során az öreg és fiatal nyesteket is fölmarkolja. A nyestfiókák sokat szenvedhetnek a kullancsoktól. Béka fogyasztása után Distoma nevű élősködővel fertőződhet, s ez pusztulást okozza. (…). Fiatalon megszelídíthetjük, olyannyira, hogy szinte háziállattá válik. (…). Dr. Bertóti István: Vadgazdálkodás és vadászat (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1974): (…). Rendkívül vérengző állat. Vérszomjúsága a menyétével vetekszik. Gondolkodás nélkül megtámadja a nála jóval nagyobb állatokat is. (…). Feltétlenül javára írandó, hogy jelentős mennyiségű patkányt is elpusztít. Mivel az emberlakta helyekhez közel, gyakran azok tőszomszédságában él, ezért a házibaromfiban is gyakrabban károsít, mint a nyuszt. (…). Vérengző természete következtében a házibaromfira és a vadállományra egyaránt káros, fogyó állománya miatt azonban védett, nem vadászható. Dr. Josef Reichhoolf: Emlősök (Magyar Könyvklub, Budapest, 1996. Fordította: Schmidt András): (…). Élőhelye: a nyest és a nyuszt jobbára elkerülik egymást. Ahol az erdőkben nyusztok élnek, ott a nyest inkább a falvakban, a vizek környékén vagy nyílt cserjésekben található, ahol kőfalak vagy pajták is állnak. A két faj elterjedési területe ugyan jócskán átfedi egymást Európában, a nyesté mégis inkább délebbre terül el, Ázsiában pedig messzebbre nyúlik, egészen Északkelet-Kínáig. (…). Életmódja: a nyest ügyesség, mozgékonyság és gyorsaság tekintetében nem sokban marad el a nyuszttól. A fákon azonban nem mozog olyan könnyedén, mivel nehezebb és zömökebb felépítésű. Ehelyett a földön tartózkodik többet, és itt már ugyanolyan ügyes, mint a nyuszt a fákon.(…). Tápláléka: a nyest alig válogat, a házityúk és nyúl nagyságig minden kisebb állatot megeszik. Fő táplálékát az egerek képezik. A patkányokat is elfogja, és giliszták is nagy számban szerepelhetnek étlapján. Közismerten kedveli a tojást, amit nagyon ügyesen ki tud emelni a fészekből, anélkül hogy ott helyben összetörné a fogaival. Baromfiólba vagy galambdúcba beszabadulva, valószínűleg a szokatlan táplálékbőség hatására a nyest “vérszomjat” kaphat, és minden állatot megölhet. Szaporodása: a nyuszthoz hasonlóan, a párosodás nyár derekára esik, de a csíra hosszú nyugalmi fázisa miatt a kölykök csak áprilisban vagy májusban születnek meg. Kb. 35 nap

múltán nyitják ki szemüket, 7-8 hétig szopnak és 3 hónaposan már annyira önállóak, hogy anyjukat elkísérik vadászútjain. 2 vagy 3 évesen válnak ivaréretté, és több mint 10 évig is elélhetnek. (…). Lanszki József: Magyarországon élő ragadozó emlősök táplálkozás-ökológiája (Natura Somogyiensis 4, Kaposvár, 2002): (…). A mezőgazdasági és urbánus környezetben élő nyestek egyaránt fogyasztanak emberi településekhez kötődő táplálékot, pl. háziállatokat és kertben termő gyümölcsöket, valamint vadon élő állatokat is. Ezek az eredmények azt jelzik, hogy adott térség nyestpopulációjának egyedei nem különülnek el élesen térben, legfeljebb időszakosan. Összességében megállapítható, hogy a különböző élőhelyeken előforduló nyestek közös táplálékforrásokat is hasznosítanak. Ragadozó életmódjuk ellenére éves szinten leggyakrabban fogyasztott táplálékukat a különböző gyümölcsök jelentik. A növényi táplálék fogyasztásában azonban jelentős évszakos ingadozás tapasztalható. A préda fajok közül a mezőgazdasági környezetben élő nyestnél a kisemlősök, az urbánus nyestnél a madarak a legjelentősebbek. A háziállatok (főként baromfifélék) fogyasztásában a nyestek jellemző élőhelyétől függően lényeges különbség tapasztalható. A táplálkozási niche szegregálódásában szerepet játszik, hogy a mezőgazdasági környezetben élő nyesteknél a fogyasztott préda gyakrabban kisebb súlyú, talajszinten élő, valamint kötődését tekintve jellemzően vadon élő, ellentétben az urbánus nyestekkel. (…). NYUSZT (Martes martes) Alfred Bremh: Az állatok világa, egy kötetben (1901, első magyar kiadás alapján átdolgozta: Rapaics Raymund – Légrády nyomda és könyvkiadó R-T és Génius Könyvkiadó R-T. Kiadása, Budapest): (…). Lombos és tűlevelű erdőknek egyaránt lakója és annál gyakoribb, minél zavartalanabb és sürübb az erdő. Fákon él s olyan ügyesen kuszik a fán, hogy ebben nincs párja a ragadozók között. Tanyája a fa odva, elhagyott vadgalamb-, ragadozómadár-, vagy mókusfészek, néha pedig sziklahasadék. (…). Az őzborjutól és nyultól lefelé az egérig semmilyen emlős nem érezheti magát tőle biztonságban. Közelébe lopózik prédájának, ráveti magát és megfojtja. A nagy emlőst ritkán lepi meg, legkedveltebb zsákmánya a mókus és a pele. (…). Ámde nem csak az emlősök sorait tizedeli, hanem a madarakéit is, különösen a nálunk előforduló tyukféléket. (…)…, sőt felkeresi a kaptárakat és ellopja a mézet, vagy a gyümölcsösökben garázdálkodik és epret, körtét, cseresznyét, szilvát csemegézik. (…). Január végén vagy február elején üli nászát. (…). Kilenc heti vemhesség után, március végén, április elején, a nőstény 3-4 fiat szül mohával bélelt tanyáján. (…). A kölyköt könnyü felnevelni fogságban is, kezdetben tejjel és zsemlyével, később hussal, tojással, mézzel és gyümölccsel kell táplálni. (…). Az állatkerti foglyok jól érzik magukat s többnyire szaporitani is szoktak, de rendesen még akkor is megeszik kölykeiket, ha bőviben vannak tápláléknak. Ismerünk azonban kivételeket is. (…). Szécsi Zsigmond: A vadászati ismeretek kézikönyve, II. kötet. (Grill Károly Cs. és Királyi Udvari Könyvkereskedése, Budapest, 1892): (…). A nyuszt természetében s életmódjában csak annyiban különbözik a nyesttől, hogy még sokkal vadabb, ravaszabb s bátrabb. (…). Diezel Carl Emil: Az apróvad vadászata. Fordította és a hazai viszonyokra megfelelően átdolgozta: dr. Mika Károly. (Atheneaum Irodalmi és Nyomdai R.-Társulat Kiadása,

Budapest, 1911): (…). A nyuszt a nyesttől elsősorban nagysága által különbözik, mert ennél nemcsak nagyobb, hanem erősebb is. (…). Eltekintve életmódjuktól és tartózkodási helyüktől, a két faj csakis az épen felsorolt jellegekben különbözik, mert fogazatuk és testalkatuk teljesen egyforma. Kegyetlenségben, gyilkolásvágyban, ravaszságban és alattomosságban a nyuszt azonban az összes fajrokonait felülmulja. (…). A nyuszt és nyest két teljesen különálló fajt képeznek, mert keresztezések köztük nem fordulnak elő és a termékenység ki van zárva. A kérdés azonban még teljesen nincs tisztázva, mert egyesek a fehéres-sárga nyesteket a nyest és nyuszt korcsainak tartják. (…). Dr. Lovassy Sándor: Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik (Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 1927): (…). Hazánk minden erdővidékén ismeretes. Tartózkodóhelyére nézve a többi menyéttől egészen eltér, mert ez a kiterjedt szálerdőt lakja, legyen az lomberdő vagy fenyves, síksági vagy hegyi erdő, csak lehetőleg odvas, vén fa legyen benne. (…). Amely erdőben a nyuszt megtelepedett, ott nincs mókus. (…). Tápláléka elsősorban a fán és földön található mindennemű melegvérű állat; fákon mókus, pele, fészekben és oduban költő madár, ennek tojásai és fiai; földön fajdtyúk és egyéb madár, erdei egér, pocok, nyúl, őzborjú; megeszi a rovart, mézet. (…). Párosodása már január végén beáll, s március végén, vagy április elején 34 fiat hoz. A nyuszt a mezőgazdára közömbös, az erdészre inkább hasznos, a baromfi- és vadtenyésztésre azonban határozottan kártékony. (…). Dr. Bencze Lajos: Vadgazdaságtan (Erdészeti Szakközépiskolák Tankönyvei, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest., 1972): Erdőkben, odvas fákban tanyázik, innen jár ki a gyümölcsből, rovarokból, kisebb emlősökből és madarakból álló tápláléka után. Lakott helyek közelében nem tartózkodik. (…). Párzási ideje július második, augusztus első fele. Rendkívül hosszú (36 heti) vemhesség után rendszerint áprilisban 2-4 kölyket vet. Bár apróvadállományunkban és az erdő madárvilágában némi kárt is okoz, ritkasága és értékes gereznája miatt megérdemli, hogy csak télen vadásszuk. Kártételeit kiegyenlíti a fészekrabló szajkó és mókus pusztításával. (…). Dr. Bertóti István: Vadgazdálkodás és vadászat (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1974): (…). Főként az öreg, odvas fákban tanyázik, és esténként innen indul élelemszerző útjára. (…). Ahol a szálerdőket kivágták és odvas fák, tuskók sincsenek, ott a nyuszt sem marad meg. Tápláléka vegyesen állati és növényi. (…). Nagyon vérengző állat. A magánál jóval nagyobb állatoknak is nekimegy. Kedvenc csemegéje a mókus… (…). A nyuszt párzási ideje július-augusztus. A nőstény 9 hónapi vemhesség után áprilisban-májusban 1-4 fiat szül. (…). Dr. Josef Reichhoolf: Emlősök (Magyar Könyvklub, Budapest, 1996. Fordította: Schmidt András): (…). Életmódja: a nyuszt rendkívül ügyesen és fürgén mászik, e tekintetben szinte az összes európai emlőst felülmúlja. Akár 4 métereseket is ugrik a fakoronában, felfelé és fejjel lefelé is csaknem úgy fut a törzsön, mintha csak talajon mozogna. (…). A nyuszt nem alszik téli álmot; talpán a szőrzet nemcsak a hidegtől védi, de futását is megkönnyíti a havon. (…). Revírjét, amely táplálékkínálattól függően 5-23 km2-re is terjedhet ki,

végbélmirigyeinek váladékával jelöli ki. Ha valahol sok ellensége van, pl. Finnországban, ahol a szirti sas is elkapja, ott elsősorban sötétedés után mozog, ekkor azonban néha a nesztelen röptű uhunak esik áldozatául. (…). Lanszki József: Magyarországon élő ragadozó emlősök táplálkozás-ökológiája (Natura Somogyiensis 4, Kaposvár, 2002): (…). Összességében megállapítható, hogy a nyuszt elsődlegesen fontos tápláléka kisemlősökből áll, arányuk különösen a téli és tavaszi időszakban nagy. A legfontosabb táplálék faj az erdei pocok, emellett az erdeiegér fajok fordulnak elő gyakran. (…). A nyuszt táplálékában a madarak a nyári és őszi időszakban másodlagosan fontos szerepet töltenek be. A madártáplálékot zömmel kistestű énekesmadarak alkotják. Gerinctelenek gyakran fordulnak elő a táplálékban, ezek biomasszája viszont elenyészően alacsony. A többi táplálék taxon szerepe élőhelytől függően lényegesen különbözik. Például téli időszakban jelentős mennyiségben fogyaszthat elhullott nagyvadakból, vagy halastavak közelében halat. A növények szerepe élőhelytől függően szintén lényegesen különbözhet. Nyári időszakban akár a nyuszt domináns táplálékát is alkothatják a különböző vadon termő gyümölcsök, szerepük összniche-e minden évszakban széles. Zsákmányának döntő hányadát apró, 50 g alatti állatok alkotják. Annak ellenére, hogy kiváló famászó, préda fajainak zöme talajszinten él, viszonylag ritkán zsákmányol fákon és bokrokon élő fajokat. (…). VIDRA (Lutra lutra) Szécsi Zsigmond: A vadászati ismeretek kézikönyve, II. kötet. (Grill Károly Cs. és Királyi Udvari Könyvkereskedése, Budapest, 1892): (…). A vidra olyan kóbor állat, mint a farkas. (…). Midőn halászik, rendesen viz ellen uszik, valószinüleg azért, hogy a vizet ne zavarja fel. (…). Rendes tartózkodási helye a folyók és tavak; de innét időközönként a kisebb-nagyobb patakokba, valamint a gyakran sok kilométernyi távolságban fekvő halas tavakhoz rándul ki, hol a halak és rákok közt szörnyü pusztítást visz véghez. (…). Ilyen kirándulásokat 4-6 tagból álló társaságokban is tesznek, mely alkalommal, hogy egyik víztől a másikig jussanak, meredek, nagy hegyek sem gátolják utjokat. (…). A vidra rendkivül falánk és prédaszomjas rabló, mely midőn már nem is éhes, csupa kedvtelésből gyilkolja a halakat. (…). A porosz kormány külön vadásztiszteket neveltet, kik egyébbel nem foglalkoznak, csakis ezen veszedelmes rabló pusztitásával. (…). Husa, melyet ugy páczolnak és készitenek, mint az őzsültet, mint böjti étel ismeretes; ennek azonban erős halszaga van. (…). Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve (Erdélyi Imre Könyvkereskedése, Szeged, 1903): (…). Sokszor volt már alkalmam itt is, de különösen az északi Kárpátokban tapasztalni, hogy a halászati terepéül szolgáló pataktól másfél órai távolságra is elhúzódik, be az erdők közepe s teteje felé s ott sziklabarlangokban vagy széltörések alatt huzza meg magát estélig, a mikor rendesen ugyanazon úton visszamegy a patakba s azon végig halászik egész hajnali szürkületig, a mikor ismét ott keres nappali búvóhelyet, a hová addig megérkezett, sokszor a szomszéd megyében. Ha halászati körén túl talál elcsatangolni, akkor a legközelebbi éjjel visszafelé halászik kiindulási pontjáig s így 2-3 napig is kimaradhat. (…). “Majd minden rétközi faluban volt még az 50-es években egy-két ember, ki vidrafogással foglalkozott, s egyik-másik télen át 10-20 vidrát is fogott s a vidra bőrének darabját 5-6 forintjával adta el. A szabolcsmegyei besztereczi lápon gróf Vay Ábrahám egy ízben kevés

óra alatt 20 vidrát fogatott és lővetett. Az 50-es évek egy telén február első napjaiban beállott jókora havazás után, a csonttá fagyott “rétségekben” igen kedvező sikerrel jártak az emberek a vidra után. Dombrádon 16, Besztereczen 27, Pátrohán 18, Kékcsén és Berencsen 10, Rádon 5, Halászon 8-10, Karádon és Czigádon 20-nál több vidrát ejtettek el az odavaló leginkább paraszti puskások. Mindezen helységek alig néhány négyzetmérföldnyi területek feküsznek egymás mellett – és ezen csekély térségben körülbelül 3 hét alatt vagy 150 darab vidra esett. (…). Diezel Carl Emil: Az apróvad vadászata. Fordította és a hazai viszonyokra meflelelően átdolgozta: dr. Mika Károly. (Atheneaum Irodalmi és Nyomdai R.-Társulat Kiadása, Budapest, 1911): (…). A vidrára vonatkozólag még azt sem mondhatjuk, hogy nem fordul elő nagy számban. A hazai vadlelövésünk évi kimutatásában 600-700 db van kimutatva, de én azt hiszem, hogy az egyes megyék kimutatása a dolog természetéből kifolyólag kevesebbet tartalmaz, mint a mennyi évenként beszámolt gereznájával. (…). Tory Viktor: Vidranyomon (Nimród, 12/1920): (…)…, a vidra nem nagyon köti magát a helyhez, mindenütt jó neki, csak víz legyen s szabadon csatangolhasson. Tanyáit leginkább zsilipeknél, vagy partmenti odvas fák alatt találtam, egy esetben rőzserakásban a Duna-kubikokban. Úgy tapasztaltam, hogy nem csak halat, hanem víziszárnyasokat, sőt a folyón úszkáló hácirucát, libát is zsákmányolja. Jellemző, hogy fészkébe nem piszkol, hanem a tanya közelében, a macskához hasonlóan kis gödröt ás s abba ürít. Ilyen ürülő gödröt egy erdélyi barlangban találtam. Dr. Lovassy Sándor: Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik (Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 1927): (…). Magas hegyvidékeink kristálytiszta pisztrángos patakjainál éppen úgy megtelepszik, mint dombvidékeink és síkságaink kisebb-nagyobb folyóinál és tavainál és a nádasokban. Az emberi lakások közelsége, vízimalom, vízifűrész, elterjedésére nem hatnak zavarólag. (…). Nálunk többnyire májusban hoz 2-3, ritkán 4 fiat, ezek tíz napig vakok, kéthónapos korukban kezdenek kijárni, féléves korig vannak anyjukkal s csak a második vagy a harmadik évben érik el teljes nagyságukat. (…). Tápláléka elsősorban hal és rák, másodsorban béka, vízipocok, vízimadarak és ezek tojásai. Legkedveltebb hala a ponty és a pisztráng. (…). A több kilogrammos halat is elfogja. (…). A vidra a haltenyésztésnek egyik legfontosabb ellensége, úgyannyira, hogy ahol vidra van, ott haltenyésztés úgyszólván lehetetlen. (…). A haltenyésztésre gyakorolt kártékonyságáról fogalmat szerezhetünk, ha figyelembe vesszük, hogy ennek a nagytestű állatnak naponkint 1 kg halra mindenesetre szüksége van és ezen az alapon számítva, egyetlen vidra évenkint 3-4 métermázsa halat pusztít el. (…). Rázsó Lajos – Nagy László: Vad és vadászat (Bethlen Gábor Irod. És Nyomdaipari rt, Budapest, 1930): (…). Bár nem nagy számmal, majdnem minden folyóvizünkben megtalálható. Leggyakoribb az Olt, Ompoly, Maros vizében, a pisztrángban bővelkedő hegyi patakokban, a Vágban, Garamban, de azért a Duna zavartalan részein is majdnem mindenhol megtalálható. (…). Egyetlen vadunk sincs, mely a tudósoknak és vadászoknak egyaránt annyi ismeretlent, annyi megoldhatatlan problémát adott volna fel, mint a vidra. (…). Jóformán egész éven át párzik, tulajdonképpeni párzási idejének azonban január és február tekinthető. Ilyenkor pacsmagol. A vemhesség időtartamát pontosan nem tudjuk. (…).

Egyáltalában legtitokzatosabb vadunk. Van valami egész lényében, ami nem mindennapivá teszi. Az óvatosságnak és bátorságnak, a kóborlásnak és helyhezkötöttségnek, a koplaló aszkézisnek és dúskálásnak, esetlenségnek és szemfényvesztő ügyességnek, a csendes megelégedettségnek és az örjöngő, kapzsi vérszomjnak tarka, de titokzatos keveréke. (…). (…). Ahol könnyen szerzi a prédáját, jóformán az inyencségig válogatós. Naponta több nagy halat is elpusztit, s prédájának csak hát és kopoltyu mögötti részéből fogyaszt. A kikezdett halat azután ott hagyja, ahol csemegézett belő, rendesen valamelyik kavicstorlaton vagy homokpadon. (A szigetközben a szegényebb lakosságnak a vidra prédamaradványai sok esetben adnak ebédet). (…)…, naponta általában kb. a testsulyának megfelelő halat pusztit el. (…). Dr. Éhik Gyula: A vidra hazai elterjedéséről és fogásmódjáról (Nimród, Budapest, 1932): (…). Legtöbb vidra Magyarország három vidékén található. Nevezetesen a Duna-Tisza közén, az Északkeleti-Felvidéken és az Erdélyi-medencét nyugaton határoló (Hunyad megyét leszámítva) hegyvidéken. (…). A statisztikai adatok alapján vidraszegény területünk mindössze kettő van. Az egyik Békés, Csanád és Csongrád vármegyék aránylag vízszegény területei. (…). A másik, ha nem is annyira vidraszegény területe Magyarországnak, Brassó, Fogaras, Szeben, Nagyküllő, Kisküllő és Kolozs vármegye területe, vagyis az Erdélyimedence középső és déli része. (…). Vásárhelyi István: Hasznos és káros vademlősök (Gondolat Kiadó, Budapest., 1958): (…). A rák- és halállomány megfogyatkozása évtizedes életteréről is vándorlásra kényszeríti. Például a Hámori-tóban élő vidrák 1932-ben, a nagy rák- és pisztrángpusztulás után eltűntek, pedig itt évtizedekig éltek. (…)…, egyre csökkenő egyedszámának tulajdonítjuk, hogy a hazai vidrazsákmány nagyon is alacsony: évente 140-150 darabot ejtenek el belőle. (…). (…). Mivel a vidra a vizek és főleg a halállomány fogyatkozásával egyre ritkuló emlősünk, legalább a fiókanevelés alatt védelmet érdemelne, annál is inkább, mert még rettentő nagynak hirdetett károssága sincs tüzetesen bebizonyítva. Szederjei Ákos: Vadcsapáson (Mezőgazdasági Könyvkiadó, Budapest., 1961): (…). Az 1946. évi statisztika szerint összesen 76 db vidrát ejtettek el. Ebből a Dunántúlon esett a legtöbb, 43 db, az Alföldön 17 db és az északi területeken 16 db. Természetesen ezek az adatok nem adnak tökéletes képet a vidra hazai elterjedéséről, de ebből is láthatjuk, hogy az országnak csaknem minden részén előfordul, mert az akkori statisztikákban nullával szereplő megyékben (Baranya, Győr-Sopron, Vas, Csongrád, Hajdú) is kétségkívül megállapítottam jelenlétét. Ma a legtöbbet lőnek a Dunántúlon, kevesebbet az északi részeken, még kevesebbet a Duna-Tisza közén és a Tiszántúlon. (…). Dr. Bertóti István: Vadgazdálkodás és vadászat (Mezőgazdasági Kiadó, 1974): (…). Főként az olyan vizeket kedveli, amelyeknek partján nádas, bokros, jó búvóhelyeket kínáló fedett részek vannak. Szabályozott vagy köves, kopár part mentén nem szívesen tanyázik. (…). Naponta kb. 1 kg halat fogyaszt, de még szükségletén felül is pusztítja. Előfordul az is, hogy a házibaromfiban károsít. (…). A halállományban okozott kártevésének súlyát szórványos előfordulása csökkenti. Bár párzása nincs időhöz kötve – amint azt az év folyamán lelt különböző nagyságú kölykök tanúsítják –, fő ideje februárra tehető. A nőstény vidra 9 heti vemhesség után 3-6 fiat

szül, leginkább part menti kotorékában. Többnyire kóborló életet él, ugyanazon a helyen huzamosabb ideig nemigen tartózkodik. (…). Nechay Gábor: Négylábú halász – a vidra (Nimród, 11/1988): (…). Alig van olyan régebbi állatkönyv, mely ne a halak fő pusztítójaként tüntetné fel. (…). Ráadásul gereznája is értékes, a belőle készült bunda vagy sapka mindig előkelő viselet volt. Egy-egy bundához 40 vidra bőrét használták fel. A század elején még mintegy 30 000 darab került piacra Európában. E mennyiség1/3-át Németországban fogták. Itt 1930-ra vissza is esett az éves teríték 3000 darabra, és egy becslés szerint 1960-ban az 1885-ös állománynak már csak 1 százaléka élt, s a vidra már kipusztulóban van. (…). Hasonló a helyzet Angliában, Olaszországban, Ausztriában, Csehszlovákiában, Bulgáriában. A 60-as évek óta Kelet-Ázsiában is 1/5-re csökkent a számuk. (…). Az első hazai táplálkozás-vizsgálatok szerit zsákmányának 88%-a hal, 12%a gerinces, illetve rák vagy vízirovar. Sem méretre, sem fajra nem válogatós a halak között. Főleg a leggyakoribb fajokat fogyasztja. (…). Rodics Katalin: Gyilkos üzlet (A KTM Természetvédelmi Hivatalának Tanulmánykötetei 5., Budapest., 1995): (…). A faj fennmaradását sok veszély fenyegeti. A vízszennyeződés, a vizes élőhelyek pusztulása, a folyószabályozások, az ember általi zaklatás miatt eredeti élőhelyeinek nagy részéről eltűnt, és ahol megmaradt, állománya ott is erősen csökkent. (…). Bár az elmúlt években sok területi kutatás foglalkozott vidrával, de a faj alapszükségleteit még nem ismerjük tökéletesen. Keveset tudunk az étrend és a táplálékforrások összefüggéseiről, vagy a minimális zsákmánymennyiségről (bázisról), amely egy életképes szaporodó közösség fenntartásához szükséges. A “szülő odúnak” alkalmas hely speciális tulajdonságai szintén nem teljesen ismertek, pedig nagyon fontos lenne például a Berni Egyezmény előírásainak végrehajtása miatt is. (…). Lanszki József: Magyarországon élő ragadozó emlősök táplálkozás-ökológiája (Natura Somogyiensis 4, Kaposvár, 2002): (…). A petesmalmi tavakon élő vidra elsődleges táplálékát a halak alkották… (…). Télen legjelentősebb haltáplálék az ezüstkárász, másodlagosan fontos a törpeharcsa volt. A tavaszi táplálékban a ponty dominált, szubdomináns az ezüstkárász volt. Nyáron a vidra táplálékában a törpeharcsa részesedése volt a legnagyobb, mellette fogassüllő és sügér fordult még elő jelentősebb mennyiségben. Ősszel az ezüstkárász és a ponty volt a legjelentősebb haltáplálék, ezek mellett a törpeharcsa fordult elő számottevő arányban. Az emlősökből álló táplálékában a vízparton is előforduló pocok fajok, valamint vízpart közelben elhullott vaddisznó és szarvasfélék szerepeltek. (…). A madarak, a hüllők és kétéltűek részaránya is alacsony volt… (…). A gerinctelenekből álló táplálékában a sárgaszegélyű csíkbogár szerepelt leggyakrabban, érdekességként tavaszi időszakban tízlábú rákok is előfordultak az étlapon. (…). Gera Pál: Egy kis vidrológia: vajon hogyan élnek a vidrák? (Nimród Vadászújság Kiadványa, Budapest, 2003). (…). Nászidőben, ami az év bármely időszakában lehetséges, de az esetek zömében tél végén-tavasz elején időszerű, a hím keresi fel leendő kedvesét. Ha egy vidranőstény nem termékenyül meg, néhány hétig nem lesz fogékony, majd ezután ismét “fogadókész” állapotba kerül. Fogsági megfigyelések tanúsága szerint a nősténynek minden 30-45 napon, 10-14 napig tartó ösztrusa van.

A nőstény vidra vemhességi ideje – a következő adatsorok saját megfigyeléseimen alapulnak – 60-65 nap; anyjuk 8-12 hónapos korukig istápolja a kölykeit. Ivarérettségüket (valószínű), hogy a nőstények 16-24, míg a hímek 24-36 hónaposan érik el. A nőstény általában két kölyköt vet; akik vakon, s majd’ csupaszon, ritkás sárgásfehér szőrzettel születnek. Szemük 30-35 naposan nyílik ki, elválasztásuk 45-50 naposan kezdődik, úszni és vadászni tanításuk 55-60 napos koruk után történik meg, 90-110 naposan “kitanultnak” tekinthetők, mégha a szülői gondoskodás továbbra is elkel a számukra. A kölykök halandósága életük első három hónapjában elérheti, sőt meg is haladhatja az 50%-ot. (…). A szemkinyílás után veszi kezdetét a kölykök fokozott tanítása, ami a vízhez szoktatásból, az úszástanulásból, a bundaszárításból és a vészjelek elsajátításából áll. Ez a legkritikusabb időszak, mert maga a vízhez kötődés, mégha “genetikailag rögződött viselkedés is”, nem egyszerű, ekkor történik a legtöbb baleset, valamint, főleg a késő őszi és téli hónapok során a bundaszárítás gyatrasága miatt ér(het)i veszteség a fiait vezető nőstényt. A nem kellően megszárított bunda miatt ugyanis a vidra könnyen megfázhat, ami többnyire végzetes számára. Tulajdonképpen a fél évet megélt vidrák “felnőttnek” tekinthetők, természetesen nem a szó biológiai értelmében. Tény azonban, hogy ekkorra már elsajátítják mindazokat a viselkedésbeli sajátosságokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy önállósodva megállják a helyüket, bár még a szülőjükkel maradnak, de hamarosan elkerülhetetlenné válik elválásuk. Az anyjukat elhagyó kölykök eleinte közösen vándorolnak, idővel azonban különválnak, és saját területet igyekeznek találni. (…). Zsin Géza: Ismét a vidrákról (Nimród, 8/2004): A Nimród márciusi számában érdekes írást olvashattunk a vidráról. Külön öröm, hogy egy vadászati szaklap nem vadászható fajról közöl írást, s ezzel akaratlanul is hitelesebb, s egyben előnyösebb képet rajzol rólunk, vadászokról. (…). (…). Nem rendkívüli jelenség tehát, ha a cikkben leírtakkal ellentétben, az egyik általam mellékelt képen egy vidra, mint valami “igazi halmészáros” táplálkozóhelyén felhalmozta a félig elfogyasztott törpeharcsa-tetemeket. Ennek az a magyarázata, hogy azon az élőhelyen, ahol ez a felvétel készült, nagy mennyiségben élt törpeharcsa, elfogása a vidrának nem okozott problémát, és ismerve a vidra játékos természetét, nem meglepő ez a “vérengzés”. Ez a példány tulajdonképpen játszott. (…). A törpeharcsa mellett a csuka volt ezen az élőhelyen a második leggyakoribb zsákmányállat. Némelyik áldozat testsúlya megközelítette a két kilogrammot is. (…). A vidra táplálkozási szokásaival kapcsolatban szeretném még megjegyezni, hogy az általam megfigyelt két élőhelyen, ahol egyébként bőséggel állt rendelkezésre haltáplálék, jelentős rovar-, különösen bogárfogyasztását figyeltem meg. A fellelt ürülékekben nagy számban volt található vízibogarak (pl. csiborfajok) kitinpáncél-maradványa. Szeretném még azt is megjegyezni, hogy több évtizedes megfigyeléseim alatt azokban a vizekben, ahol a vidra megtelepedett, rövid időn belül elüldözte a pézsmapockokat, vagy legalábbis a vidrák állandó zavarása következtében a pézsmapockok száma jelentősen megcsappant. Alapítvány a Vidrákért: Jelentés a vidra (Lutra lutra Linneaus, 1758) 2004. márciusa és 2005. júniusa között elvégzett magyarországi állományfelmérésének eredményéről (Alapítvány a Vidrákért, Budapest, 2005): (…). Összefoglalás. Hazánkban ma még – európai viszonylatban tekintve a dolgokat – fejlődő vidraállomány él. Ugyanakkor egyre gyakoribbak azok a tapasztalatok, amelyek leginkább az élőhelyek kedvezőtlen állapotváltozása miatt a vidraállomány visszaszorulásáról adnak

számot. Kijelenthető, hogy ez a tendencia valós, bizonyítható, így amit a “Vidranagyhatalomból vidraszegény Magyarország: vajon miért fogyatkozik hazánk vidrapopulációja?” című dolgozatunkban 2004 őszén publikáltunk, továbbra is fenntartjuk. Felhívjuk a figyelmet arra, hogy ez valóban komoly változás a magyarországi vidragazdagságban, így ennek a problémának a mélyebb kiértékelésére és elemzésére feltétlenül szükség van. (…). Autók, autóutak. Külön szólnunk kell az autópályák, a gyorsforgalmi-autóutak térnyeréséről… (…). Meggyőződésünk, hogy a közeljövőben megépülő több ezer kilométernyi új autóút olyan kihívást jelent a vidravédelem számára, amire nem vagyunk felkészülve. Márpedig ahhoz, hogy ezek a létesítmények olyan formában épüljenek meg, ami a vidraállomány számára nem okoz a jövőben leküzdhetetlen akadályt, már most lépéseket kell(ene) tennünk a tervezők és kivitelezők felé. (…). EURÓPAI NYÉRC (Mustela Lutreola) Szécsi Zsigmond: A vadászati ismeretek kézikönyve, II. kötet. (Grill Károly Cs. és Királyi Udvari Könyvkereskedése, Budapest, 1892): (…). Nálunk csak ritkán található; állitólag a Garamon és a Maroson, Hanák szerint azonban a Poprád, Hernád és a Vág partján is. Lehet különben, hogy nem is olyan ritka, hanem tán a görénnyel felcserélik. (…). Méhely Lajos: A nyércz (A természet 1. 1897/98): (…). Fiatal, még nagyon rövid szőrű példányok első tekintetre meglepően hasonlítanak a vidrához, de fél-úszóhártyájával egybekötött lábujjaik, rövidebb farkuk s karcsubb fejük révén már felületes vizsgálattal is megkülönböztethetők tőle. (…). A nyércz többnyire éger- s füzfákkal szegélyezett folyók s tavak szakadékos partján s nádasok szélén tartózkodik. (…). Természetes, avagy magaásta, sűrű gyökérzet közé rejtett parti lyukakban lakik s vackából több kijárót készít a víz felé. (…)…, van egy ismertetőjel, melynek alapján csapáját a görényétől könnyen meg lehet különböztetni; helyenkint ugyanis a hó alá megy s csak 20-30 lépésnyi távolságban jön felszínre. A görény nem tesz így. (…). Állitólag márciusban pacsmagol s a nőstény 3-6 fiat vet, melyek a következő tavaszon teljesen kifejlődnek. (…). Alfred Bremh: Az állatok világa, egy kötetben (1901, első magyar kiadás alapján átdolgozta: Rapaics Raymund – Légrády nyomda és könyvkiadó R-T és Génius Könyvkiadó R-T. Kiadása, Budapest: (…). Hazája Európa északi és középső része, délre az Alpokig. A régi magyar Felföldön és Erdélyben már a mult század elejétől kezdve nagyon ritka. (…). Rosszul szalad, fára nem mászik, de éppen olyan ügyesen úszik, mint a vidra, mely nagyon sokáig a víz alatt marad. Arra gyönge, hogy a nagyobb folyók sodrának ellenálljon, ezért inkább a kisebb vizek mentén szeret tanyázni. Februárban és márciusban párosodik s áprilisban és májusban szüli kölykeit magasan fekvő száraz helyeken, partomlásokban vagy fák gyökerei között. Tanyája körül szereti a magányt és a csöndet. Bármennyire is kerüli azonban az embert, kinek üldözései elől nagy furfanggal menekül, néha mégis betör a baromfiólba, ahol a nyest és a görény módjára addig fojtogatja a szárnyasokat, míg egyetlen állat életben van, vagy meg nem zavarják. Ez azonban csak magános halászlakokban esik meg, mert sohasem hallottam, hogy falvakba is betört volna. Rendesen hallal, békával, rákkal és csigával táplálkozik, azonban valószínűleg a fiatal szalonkákat és vízityúkokat is elejti.

(…). A vízben nem fölváltva evez lábaival, hanem meglepő sebességgel egyszerre löki magát előre. Elemében ritkán lehet lelőni, mert sokáig marad víz alatt s mindig távolabb és távolabb bukik föl. A kutya elől még akkor is biztonságban van a vízben, ha szűk a helye. Csapása és nyoma annyira hasonlit a görényéhez, hogy még a tapasztalt vadászt is könnyen megtéveszti, mert rövid úszóhártyája rendes járáskor nem hagy nyomot a földön. Télen olyan helyen kell keresni, ahol a víz sokáig nem fagy be, lejtős árkokban, patak mentén, források mellett, hol egyidejüleg görényt is gyakran lehet találni, mert tudvalevőleg ez is nagy buzgósággal vadászik békákra a jég alatt. Némelykor éppen itt, a vízből kivezető kijárásokban látható, amint iszaptól ellepve csaknem felismerhetetlenül ül a jégen. (…). Az erdészre és mezőgazdára egyaránt közömbös, legfeljebb a halász és a rákász mesterségébe nyúl bele nem kivánatos módon. Azonban olyan ritka, hogy kártékonysága már csak ezért sem tehet számot, mint pusztuló faj inkább kiméletet érdemel. (…). Dr. Lovassy Sándor: Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik (Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 1927): (…). Hazánkból csak a magasabb hegyvidékek, nevezetesen a Felvidékkisebb vizei környékéről ismerjük, ahol a bozótos partoldalakat kedveli a rendesen a vízparti fák gyökérzetében üt tanyát, de itt is egészen ritka. (…). A haltenyésztésre kártékony, de hazánkban való nagy ritkasága miatt nálunk e tekintetben sincs jelentősége. (…). Éhik Gyula: Az európai nyérc (Nimród, 20/1932): (…). Az úszóhártya a Mustelinae alcsaládba tartozó összes fajokat jellemzi; tehát ugyanilyen úszóhártyája van a görénynek, hermelinnek s a menyétnek is. A fél úszóhártya megjelölés sem helyes, mert az a karom tövéig terjed, mindössze a széle kissé kikanyarított. (…). Anghi Csaba: A prémes állatok tenyésztése, különös tekintettel hazai viszonyainkra (Budapest, 1932): A nyérc nevei: vidranyest, vidramenyét, mocsári vidra, rákvidra, kövi kutya. (…). Párzása február végén március elején történik és két hónapi vemhesség után 5-10 kölyköt hoz a világra. Úgy látszik a jó anyaság faji jelleg, mert fiait rendszerint mind felneveli. (…). Természetesen elléskor az anya elkülönítendő a hímtől. A hím ugyanis sokkal érzékenyebb mint a nőstény; úgyannyira, hogy párzásnál a legcsekélyebb, külvilágból származó izgató hatás is elég, hogy a nőstényt megmarcangolja. (…). Éhik Gyula: Néhány szó a nyércről (Nimród 1, 33/1946): (…). A Kárpátok koszorúján belül az európai nyércnek két alfaja él, az általam 1932ben leírt Mustela lutreola hungarica (melynek nevét Kstelnoi 1942-ben a nomenklatúra szabályainak megfelelően Mustela lutreola Éhikiire változtatta), s az Északkelet-Kárpátokban s Erdélyben élő Mustela lutreola transsylvanica. (…). Urania Állatvilág: Emlősök-kötet (1969-es magyar kiadás, Gondolat Kiadó, Budapest, fordította: Dr. Jánossy Dénes és Zsilinszky Sándor): (…). A közép-európai faunában sohasem volt gyakori, az utóbbi 50 évben pedig teljesen kipusztult ezen a területen az európai nyérc vagy vidranyest (Mustela /Lutreola/ lutreola). (…). Franciaországban még ma is él néhány maradék állomány. Teljesen tiszta – keveredéstől mentes – állományai csak a Szovjetunió egyes természetvédelmi területein fordulnak elő. Azt a tényt, hogy “teljesen tisztavérű”, azért kell kiemelnünk, mert a hozzá hasonló észak-amerikai nyércet (Mustela lutreola vison) az előbbiekben említett alfaj egykori

elterjedési területével egybeeső vidéken évtizedek óta nagy egyedszámban tenyésztik prémesállat-farmokon. Az ilyen “farmnyércek” közül – mint ahogy Európa több országában nevezik az észak-amerikai nyércet – az első betelepítések óta sok példány kiszabadult, és ezek a szabad természetben elszaporodva önálló populációkat képeztek. Így többek között még Izland szigetén is. Ezek az észak-amerikai állatok tehát fokozatosan elfoglalják a helyenként majdnem teljesen vagy egészen kipusztult európai forma “üressé vált” életterét. Gaffrey véleménye szerint valószínűleg az a helyzet, hogy az újonnan meghonosodott amerikai nyércek az európaiak utolsó maradványaival teljes mértékben keveredtek, és ezért a két alfaj általános érvényű elválasztása ma már nem látszik lehetségesnek. (…). Vörös Könyv: A Magyarországon kipusztult és veszélyeztetett növény- és állatfajok (Szerkesztette: Rakonczay Zoltán, Akadémiai Kiadó, Budapest., 1989): (…). Jelenleg izoláltan előfordul még Nyugat-Franciaországban és Kelet-Európában. Élőhelyei a kis folyók, patakok, holtágak, lápos tavak, mocsaras területek bozótos, sűrű növényzetű részei. (…). A Kárpát-medencében a XX. század elején még több bizonyított előfordulása volt és különböző megfigyelések alapján az Alföldön és a Dunántúlon is élt. 1952-ben egy példány a Balatonfelvidéken került elő. (…). Jelenlegi helyzete ismeretlen, de valószínűsíthető, hogy a Dunántúlon és az Északi-középhegységben még fellelhető ez a kipusztulóban lévő faj. (…). Megfogyatkozásának okai között a külföldi szakirodalomban konkurensként említik a vidrát, mint nagyobb, “erősebb” élőhelyi társát. Többen a század elején betelepített amerikai nyércet tartják komoly vetélytársnak, és ez az életképes, terjedő faj valószínűleg kiszoríthatja megmaradt élőhelyeiről is. Hasonlóan alárendelt az élőhelyén megtelepedő görénnyel szemben is. Korábban fontos létszámcsökkentő szerepe lehetett állandó üldözésének, értékes prémje miatt. Sok parazitozisa van, ezek jelentősége az állománycsökkenés szempontjából nem értékelhető. Ismeretlenek az okai a múlt század óta tartó kipusztulási folyamatnak. A fentebb említett konkurens tényezőkön kívül, a megfogyatkozott létszámú, esetleg elszigetelődő egyedekből álló népesség pusztulásában fontos szerepe lehet egy-egy szigorú télnek (hosszú ideig befagyott vizek) és az alkalmanként görénynek vélt példányok elejtésének is. (…). A meglévő állomány felkutatása alapvető feltétele a további védelmi intézkedéseknek. Mesterséges szaporítása is valószínűleg eredményes lehetne, de nincs ismert, fogságban lévő példány. Dr. Josef Reichhoolf: Emlősök (Magyar Könyvklub, Budapest, 1996. Fordította: Schmidt András): (A szerző együtt tárgyalja a két nyércfajt, GP megjegyzése). Életmódjuk: Vadászstílusuk alapján valahol a vidra és a görény között helyezkednek el. (…). Többnyire magányosan élnek, bár a családok hónapokig együtt maradhatnak. Különösen az európai faj fiataljai nagyon játékosak. Egyik faj sem alszik téli álmot. (…). Egy éjszaka akár 10 km-t is vándorolhatnak, de leginkább többé-kevésbé behatárolt vadászterületet tartanak. (…). Szaporodásuk: a párosodás áprilisra vagy májusra esik. A 63 nap vemhességi idő végével 3-7 kölyök születik. 4-5 héttel ezután nyitják ki a szemüket, és mire 3 hónaposak, már önállóak. Évente egy ellés van. (…). Oroszi Sándor: Vadfajokból védett állatfajok (1996, Erdészettudományi Közlemények XXI): (…). A nyércet már a múlt században is a ritka, kevésbé ismert állatfajok közé

sorolták. (…). A két világháború közötti időszakban Éhik Gyula foglalta össze a nyércre vonatkozó ismereteket. Kérte a vadászokat, hogy a nyérc megismeréséhez elejtett példányok beküldésével járuljanak hozzá. A nyérc ugyanis továbbra is rendkívül ritka ragadozónak számított. Kárpátalja és Észak-Erdély visszacsatolásával a régi nyércelőfordulási helyek visszakerültek Magyarországhoz, ahol aztán a nyércre vadászati tilalmat mondtak ki. (…). Gera Pál: Az európai nyércről (A Természet, 1997): (…). A nyérc állományának megfogyatkozását többféleképpen magyarázzák. A szakirodalom megemlíti a vidrát, mint konkurenst, bár ez a feltételezés inkább csak fikciónak tekinthető, mintsem komoly ténynek. A betelepített és a tenyésztelepekről kiszabadult amerikai nyércet is komoly vetélytársnak tartják, mint rendkívül életerős, agresszív és nagyon jó alkalmazkodóképességgel bíró fajt. Ez az elmélet már inkább elgondolkodtató és elfogadható. Tény, hogy (a mosómedvékhez és a nyestkutyákhoz hasonlóan) a tenyésztelepekről amerikai nyércek is szöknek ki; ezek számát megállapítani nem lehet, csupán feltételezésekre hagyatkozhatunk. Egyes elméletek szerint a görény is szerepet játszhat a visszaszorulásában, ami talán meglepetésnek is tűnhet, bár elfogadható elméletnek hangzik. Mindazonáltal a konkurens görény egyedül semmi esetre sem okozhatja a nyércnek egy-egy területről vagy tájegységről való kiszorulását, ha láncszeme lehet is e folyamatnak. Szinte biztosra vehető ugyanakkor, hogy az élőhelyek tönkretétele és eltűnése valamint az illegális vadászat szintén a nyérc kipusztulását hozhatja magával. Napjaink legsúlyosabb problémája a vizes élőhelyek és az élővizek szennyeződése, ami a vizes területekhez kötődő állat- és növényfajok nagy részének visszaszorulását, kipusztulását eredményezte (eredményezi). (…). Természetvédelmi szempontból indokolt és fontos lenne a hazai állomány(ok) felkutatása, valamint a mesterséges szaporítással való komolyabb próbálkozás, amelynek sikere egy későbbi visszatelepítési program alapját is képezhetné. (…). BORZ (Meles meles) Pák Dienes: Vadászattudomány, első kötet (Magyar Királyi Tud. Egyetem Betűivel, Budán, 1829): A’ borz medvefajhoz tartozván kis vadak közé számittatik;… (…)…; hideg és havas télben, több hetekig is lyukban marad, ’s farka’ tövében lévő úgy nevezett kövérséggödröcskéjét (Fettloch, Saugloch), nem farát, nyalja, ’s magát e’ képen kiszítt tulajdon zsirjával ’s hizodalmával táplálja; … (…)…; némellyek azt állitják, hogy midőn a’ borz kukoriczát akar lyukához szállítani, egyik hanyatt fekszik, másik a’ lerágott kukoricza-csőket annak hasára ’s égfelé rakoncza formán álló lábai közé rakván, azt farkánál fogva húzza. (…). Szécsi Zsigmond: A vadászati ismeretek kézikönyve, II. kötet. (Grill Károly Cs. és Királyi Udvari Könyvkereskedése, Budapest, 1892): (…). A borz hazánkban mindenütt található, nagyobb mennyiségben azonban nem fordul elő. E szerint tehát siksági, előhegységi, de nagyobb hegységi erdőségeinknek is lakója. Mindazonáltal jobban szereti a melegebb és lakottabb vidékeket, továbbá a lomberdőket, különösen az oly tölgyeseket és bükkösöket, melyek szántóföldekkel határosak, mert itt főtáplálékát bőven találja. (…). A nőstényborz a magzatát 7 hónapig, vagyis 210 napig hordja méhében s e tekintetben a medvéhez hasonlit, mely magzatát szintén sokáig, május közepétől január közepéig, tehát 8 hónapig hordja méhében. (…). A mi a borz hasznosságát vagy kártékonyságát illeti a tekintetben is igen eltérőek a

nézetek. (…). Valóságos rabláshoz jó foga és hatalmas körme nem elegendő; ezenkivül még éles látással és gyors mozgással kellene rendelkeznie; ezek pedig hiányoznak nála. (…). Cserszilvásy Ákos: A vadászat mestere (Franklin-Társulat, Budapest, 1896, negyedik átdolgozott és bővített kiadás): (…). Linné a borzot a medvék neméhez sorolta, ujabb tudósok azonban külön nemet csináltak belőle “Meles” név alatt. (…). Tápláléka nyáron át gyökerekből, gyümölcsökből, csigák, kukaczok, egerekből és madártojásokból áll. Őszön makkot, vadgyümölcsöt, répát eszik, melyekből, lyukába is hord készletet. Télre meghízik, s néha 6-7 font zsiradék kerül ki belőle. Állitják, hogy élő állatokat, nyulat, foglyot ragadozna, de ez bajosan hihető, mert e végre a természet nem látta el képességekkel.(…). Kölyök korában elfogva, könnyebben szelidíthető, mint a róka; megeszi a nyers húst s egyéb ételeket, játszik a kutyákkal és macskákkal, csak őrizni kell őket a tűztől, mert örömest feküsznek a tüzes hamu közé s könnyen fölgyujthatják a házat. (…). Ennyit mondanak róluk a természettudósok, halljuk azonban azt is, mit egy tapasztalt vadásztól hallottam, kinek szavai szerint magyar vadászok azt hiszik a borzról, hogy annak nyáron át kilencz kamrája van, oly helyen, hol a föld alsó rétege tiszta homokból áll. Mivel a borz bőre igen finom és érzékeny, nagyon fél a bolháktól, s ezektől következő módon igyekszik menekülni: Egy darabig csöndesen ül a homokos földüregben, s az alatt várja, hogy csípi a bolha. Akkor hirtelen kikaparja azt, s a szomszéd üregbe ugrik át, hátulsó lábaival sebesen hányva a homokot a nyilásra, hogy azt betemesse. Itt aztán ujra várakozik, míg ujabb bolhacsípést érez. Ezt ismét gyorsan kikaparja, s megint a szomszéd üregbe ugrik, ennek nyilását is hirtelen betemetvén. E mütétet mindaddig folytatja, míg egy bolhát sem érez testében. (…). Alfred Bremh: Az állatok világa, egy kötetben (1901, első magyar kiadás alapján átdolgozta: Rapaics Raymund – Légrády nyomda és könyvkiadó R-T és Génius Könyvkiadó R-T. Kiadása, Budapest: (…). Egész Európában honos, valamint Ázsiában délre Tibetig. Hazánkban kivált a siksági tölgyerdőkben található. (…). Csak a fiatalok járnak társasan táplálék után, az öregek mindenkor egyedül. (…). Tavasszal és nyáron főleg gyökérrel él, később makkot eszik. Imitt-amott kikotor magának egy-egy poszméh- vagy darázsfészket s nagy élvezettel falja fel a kukacokkal és mézzel teli sejteket, nem törődik a csípésekkel, mert hiszen durva bundája, vastag bőre és szalonnája megvédelmezik. Eledele állati eredetű része rovarokból, csigákból és gilisztákból áll. (…). Őszkor nemcsak makkot, hanem mindenféle hullott gyümölcsöt és répát megeszik, az állatok közül pedig a kisebb emlősöket, apró nyulakat, mezei egereket, vakondot fogja el, sőt nem riad vissza a gyíkoktól, békáktól, kígyóktól, még a viperától sem. (…). Ritka esetben az udvarból el-ellop egy-egy csirkét, kacsát, de ez csak akkor történik meg, ha a ház erdőben vagy egészen az erdő közelében van, mert sokkal bizalmatlanabb és félénkebb, semhogy messze merne távozni az erdőtől. Szükség esetén ráfanyalodik a dögre is. (…). Minden menyétféle között a leghasznosabb; mondhatnók védelmezője az erdőnek, nem pedig veszedelme. (…). Násza októberben van s a nőstény februárban vagy márciusban 3-5 vak kölyket vet. (…). Azt mondják, hogy a legjobb időjós. A megölt állat értékes. Husa édesebb, mint a disznóhus, valósággal csemegeszámba megy. (…).

Diezel Carl Emil: Az apróvad vadászata. Fordította és a hazai viszonyokra megfelelően átdolgozta: dr. Mika Károly. (Atheneaum Irodalmi és Nyomdai R.-Társulat Kiadása, Budapest, 1911): (…). A borz zsírját nemcsak a gyógyszertárban veszik, hanem szappanfőzésnél is jó adaléknak tartják. A borzzsír a vöcsök (Podiceps cristatus) vagy szürke gém (Ardea cinerea), úgyszintén a szárcsa (Fulica atra) zsírjával összeolvasztva kitünő csizmakenőcsöt szolgáltat. (…). A borz farktöve és hullatója között van az ú. n. “zsírgödör”…. (…). Régi vadászbabona szerint a borz télen ezen anyagból táplálkozik olyformán, hogy orrát a zsírgödörbe dugja s belőle a zsiradékot kiszopogatja. Ez azonban teljesen téves… (…). A borznak kétféle hangját ismerjük… (…). Az ebek által “szorítva” haragos halk morgást hallat, mit borzásásnál, midőn a borz komoly veszélyben van, hallhatni. Visító hangját a borz ellenben halálfélelmében s nagy fájdalmában hallatja, mikor p. o. tarkókéssel letarkózzák. (…). (…)…, az a már régebben szellőztetett kérdés, vajjon csakugyan rabló-e vagy sem, el van döntve; mert ha egészen fiatal nyúlfiacska vagy egy fészek tojás kerül útjába, azt szenvedéllyel költi el, tehát elegendő ok, hogy a vadászok jelenlétét a fácánosokban ne óhajtsák. De ezzel még keveset mondottunk, mert a borz az összes földönfészkelőnek kimondott ellensége. (…). Illés Nándor: A vadőr (“Pátria” Irodalmi Vállalat és Nyomdaipari R.-T., Budapest, 1926): (…). Azt állítják, hogy madárfészkeket kirabol, földön költő és alvó madarakat vagy apró nyúl-kölyköt elfog és megesz. Ezeknek részeit azonban nem találták a gyomrában. Hogy télen szükségből a dögre rámegyen, az igaz, de hogy nem valódi húsevő, bizonyítja az, hogy az egereket szőröstől-bőröstől nyeli el és nem rágja meg. (…). Dr. Lovassy Sándor: Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik (Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 1927): (…). Hazánk minden erdős vidékén ismeretes; magas hegyvidékeinken ritkább, dombés síkvidéken gyakoribb, de sehol sem található nagyobb számmal. Leginkább ráakadunk az olyan, ember által nem nagyon háborgatott lomberdőben, amely szántófölddel vagy kaszálóval határos, vagy amelyben tisztások vannak. (…). Lakását jellemzi a feltűnő tisztaság. A borz annyira tisztaságkedvelő, hogy ürülékét még a szabadban is eltakarja. (…). A borz július második, vagy augusztus első felében párzik s a nőstény hét héthónapi terhesség után , február végén, vagy március elején 3-5 fiat hoz, ezek kilenc napig vakok, három hétig szopnak s a második évben lesznek anyányiak. (…)…, téli álmot is alszik. Őszre annyira meghízik, hogy a bőre alatt 3-4 cm vastag szalonnája található. Alvása december közepétől február közepéig tart. Tápláléka rovar, csiga, giliszta, béka, gyík, kígyó, madárfiók és tojás, egér, vakondok, sün, nyúlfiak, gyenge kis őz, gyökér, gomba, gyümölcs és mag. (…). Ha nagy a makkhullás, egy ideig evvel él, de az elvetett makkot is felszedi.(…). Rázsó Lajos – Nagy László: Vad és vadászat (Bethlen Gábor Irod. És Nyomdaipari rt, Budapest, 1930): (…). A borzra használatos kifejezések nagyjából ugyanazok, mint a rókánál, illetve a medvénél. Kotorékát, melybe beillan, odúnak is nevezik. A kotorék katlanába folyosók vezetnek, s ha a borz állandó járásának nyomait mutatják: használtak. A folyosók nyilásához lombot és mohát halmoz fel s ezzel a katlanban fekvőhelyét kipárnázza. A felhalmozott csomót fejével tolja, talicskázza a folyosón. A borz legel. A legelőre megy, ha utközben tojásokkal telt fészket talál, a tojások

tartalmát kiissza. (…). A tengeriben csemegézik. Az éretlen szőlőben szüretel; a tölgyesben makkol, s midőn orrmányával a földből gyökereket borit ki: tur. (…). (…). A borz: cammog, üget, szökik. (…). (…). A tojáson kivül elpusztitja, ha hozzájut a fészekaljat és a nyúlfiókát is. Bár a fentiek szerint a kisvadra nagyon káros lehet, mégis, mivel főként olyan nagyvadas területek, erdők lakója, ahol a kisvad csak másodrendű szerepet játszik, kiirtani kár volna. (…). Vásárhelyi István: Hasznos és káros vademlősök (Gondolat Kiadó, Budapest, 1958): (…). Népies nevei az ebiborz, borzkutya és borzdisznó. (…). Igazi tenyészterületei a domb- és hegyvidék mezőgazdaságilag művelt földjeihez közel eső erdők. Csekélyebb egyedszámban az alföldi erdőkben és a hegyvidék összefüggő, nagyobb erdeinek a belsejében is él. Azért tud ilyen helyeken is megélni, mert élelme az év legnagyobb részében növényi eredetű. Fogyasztja a zsenge füvet, a vetést, az érő gabonát, a tengerit, a szőlőt, a vad és termesztett gyümölcsöt. Ezek mellett fölfalja a dögöt, földön fészkelő madarak tojásait, fiókáit, a nagyvad betegjét, sérültjét, elhagyott fiókáit. Legkedvesebb tápláléka azonban a sün. Ezt szőröstű-bőröstül eszi meg, amit az ürülékes gödreiben található süntüskék bizonyítanak. Ahol a pocok nagy számban elszaporodik, ott a borz mesze környékről összegyűlik. Nemcsak a felnőtt rágcsálókat fogyasztja, hanem a fészekfiókákat is kikotorja. Egyszeri jóllakásához legalább 30-40 pocokra van szüksége. Ápolt vadállományban, az érő kukoricában, a szőlőben már kárt is okozhat, s így az embert védekezésre késztetheti. (…). Párzási ideje július-augusztus hóra esik. Az egyébként igen magánykedvelő hím és nőstény csak ilyenkor tűri el egymás közelségét. Héthónapos vemhesség után szüli meg 3-5 db kopasz és vak kicsinyét. Fiókáit a kotorékban hozza világra, s felcseperedésükig marad velük. A család elvállása rendszerint a következő párzás kezdetére esik, mikor az anya a hímmel más kotorékba vonul. A fiatalok még előző szállásukon maradnak őszig, táplálék után együtt járva, folytonos játszadozás közben. Téli álomra azonban már külön-külön építenek puhára bélelt, téli készlet nélküli fészket. A hóban látható nyomaik és esetleg a mérgezett dög mellett elpusztultak hullái amellett bizonyítanak, hogy téli álmuk nem folytonos. (…). Az évi hazai borzzsákmány 1200-1300 db. Nálunk még van elég. Fiókanevelés alatt védelmet érdemelne. Húsát némely vidéken fogyasztják. Vigyázni kell azonban vele, mert igen sok trichinával fertőzött, s ezért jól meg kell sütni vagy főzni. Zsírját régen a népies gyógyászatban használták. (…). Dr. Bencze Lajos: Vadgazdaságtan (Erdészeti Szakközépiskolák Tankönyvei, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest., 1972): (…). Kártétele a fácánosokban jelentős, de esetenként a nyúl szaporulatának pusztításával is kárt okozhat. A mezőgazdaságra káros, kártétele azonban szórványos, országos szinten nem számottevő. (…). Összefüggő erdőkomplexumokban, nagyvadas területen kíméletet érdemel, pusztítása csak fácánosban indokolt. (…). Dr. Josef Reichhoolf: Emlősök (Magyar Könyvklub, Budapest, 1996. Fordította: Schmidt András): (…). Tápláléka: a borz a szó legszorosabb értelmében mindenevő emlős. (…). A megvizsgált borzgyomrok ¾ részében találtak gilisztát, sőt 65%-ukban kizárólag csak ez volt. A kedvező élőhely tehát az, ahol nagy számban élnek giliszták, például a jól lecsapolt rétek és a ritkás, napsütötte lomberdők vagy cserjések. Itt sok borz gyűlik össze, és a nyári záporok után módszeresen átkutatják a talajt az elázott járataikból kikényszerülő giliszták után. A

borzok helyenkénti visszaszorulását tehát lehet, hogy a gilisztában bővelkedő területek megfogyatkozása okozta, például ott, ahol a réteket feltöltötték, és elkezdték műtrágyázni. (…). Egyéb: kedvező élőhelyen nagyjából 12 kifejlett borzot tart el 1000 ha. (…). Lanszki József: Magyarországon élő ragadozó emlősök táplálkozás-ökológiája (Natura Somogyiensis 4, Kaposvár, 2002): (…). Összességében megállapítható, hogy a borz tápláléka az élőhelytől függően lényegesen különbözik. Az erdőkkel övezett halastavak körzetében élő egyedek táplálékában télen a gerinctelenek, ezen belül a földigiliszták a legjelentősebbek. Tavasztól-őszig pedig a hüllők és a kétéltűek jelentik a legfontosabb táplálékforrást. A kisemlősök és a többi zsákmány taxon szerepe nem jelentős. Ezzel szemben mezőgazdasági területen a borz tavaszi és nyári táplálékában a gerinctelenek (főként a gyűrűsférgek), ősszel pedig a növények dominálnak. A növényi táplálékban a kukorica szerepel leggyakrabban. Ősszel a kisemlősök közül különösen a mezei pocok fogyasztása jelentős. (…). Táplálékában – a gerinctelenek gyakori előfordulása miatt – a kis súlyú, 15 g alatti, talajszinten élő préda dominált. A területenként lényegesen eltérő forráskihasználásra való képessége alapján, a borz táplálkozási szempontból jó alkalmazkodóképességű fajnak mondható. (…). Gyenge László: Újra vadászható a borz (Nimród, 3/2002): A tavaly novemberben kiadott 90/2001 számú FM rendelet ismét engedélyezi a borz vadászatát. (…). (…). Inkább mindenevőnek mondható, semmint ragadozónak. Elfogyaszt ugyan szinte minden kisebb állatot, amit el tud fogni (pockot, sünt, madárfiókát, rovarokat, férgeket), rájár a dögre, de élvezettel fogyasztja a tejesedő gabonamagvakat, a hullott gyümölcsöt, az érett szőlőt, a zsenge hajtásokat is. Bizalmatlan állat, nem keresi az ember (és településeinek) közelségét. Ritkán kerül ezért szem elé, bár országszerte előfordul a kisebb-nagyobb erdőkben a síkságon, domb- és hegyvidéken egyaránt. Állománysűrűsége mégis messze elmarad a rókáétól. (…). Az ellés (február-április) után a nőstény hamarosan párzik, de a megtermékenyített pete a kezdeti barázdálódás után decemberig pihen, ekkor ágyazódik be a méh falába, és indul fejlődésnek. A mélyben, a kibélelt vacokban jön világra a 2-5 fióka. Csak egy hónap elteltével nyílik ki a szemük, és még további másfél hónapon át szopnak. (…). Valódi téli álmot a borz nem alszik, de nagy hidegben huzamosabban a kotorékában marad. (…). ZÁRSZÓ HELYETT Gera Pál: Emlős ragadozók: vadásszunk rájuk, vagy védjük őket? (Nimród 6/2005): Ragadozók. Ez az elnevezés sokak számára még napjainkban is félelmetesnek és rögvest olyannak tűnik, amelynek képviselőit – legyenek azok madarak vagy emlősök, vadászhatók vagy védettek, gyakoriak vagy a kipusztulás szélén állók – üldözni és irtani kell. (…). Az 1802. évi, vadászatról szóló III. dekrétum alapján a ragadozókra úgynevezett törvényhatósági vadászatokat kellett tartani. Az 1872. évi vadászati törvény pedig a következőket fogalmazza meg: “A ragadozó vagy kártékony állatokat, úgymint: a medvét, farkast, rókát, hiúzt, vadmacskát, nyestet, vaddisznót, borzot, tengeri nyulat, hörcsököt, ürgét, görényt, menyétet, nyusztot és vidrát saját területén bármikor elpusztítani mindenkinek szabad azon esetben is, ha a vadászat bérbe volna adva”. Az 1883. évi vadászati törvény a “ragadozó vagy kártékony” állatok által okozott károk megtérítését már nem tette lehetővé,

viszont módot adott arra, hogy a földbirtokos elejtse az említett állatokat, vagy bármikor kérhette az akkori szakhatóság részéről a “hivatalból” történő ragadozóirtást. Az állatvilág merev kategóriákba osztályozása, amelyek látható megnyilvánulása a különféle vadászati rendeletek kihirdetése volt, szinte egészen napjainkig tartotta magát… (…). Ezek szerint vannak körülöttünk hasznos, kártékony és – a vadgazdálkodás számára – közömbös állatfajok. A kártékonyak vadászati elnevezése a dúvad vagy fészekrabló, manapság is gyakran hallható megjelölés vadászok körében egy-egy nemszeretem állatfajra vonatkoztatva. Sok időnek kellett eltelnie, amíg tudatosult bennünk, emberekben, vadászokban és nem vadászokban egyaránt, hogy az ilyetén kategorizálás hamis képet ad egy-egy fajról, sőt minél inkább teret nyert a természettudományos kutatás során az állatfajok életének pontosabb megismerése, úgy hullottak porba az addig tévedhetetlen ítéletnek tartott állítások. Ahhoz azonban, hogy ezeket az újabb és újabb ismérveket megtapasztalják a szakemberek és laikusok egyaránt, sokat kellett és kell tenni, mert hát nem könnyen feslenek fel az évszázadok és évtizedek során rögzült meglátások. Nézzünk néhány példát. A menyétfélék közül akad, amelyik napjainkban kipusztultnak tekinthető hazánk területéről, mégpedig az európai nyérc. Őt már az 1903-ban Lakatos Károly által írt “A vadászmesterség könyve” című szakkönyv szerzője ritka fajként említ meg, sőt, a következőket vetette papírra: “…ha nem akarjuk, hogy hazánk faunájának ez az érdekes alakja is csakhamar a historiai nevezetességek közé tartozzék, a legnagyobb kímélettel kell iránta viseltetnünk”. A második világháború után hazánk területéről kipusztultnak tekintették, egészen a hetvenes évek végéig, amikor szakmai körökben feltételezték újbóli felbukkanását a Dunántúlon és az Északi-középhegységben, akadtak viszont, akik cáfolták ezeket a híreket, és mind a mai napig nem bizonyított, hogy hazánk mai területén őshonosnak mondható-e, vagy sem. Olyannyira nincs erre megnyugtató felelet, hogy amikor az 1990-es évek közepén a Fővárosi Állatkert – ezen írás szerzőjének javaslatára – az európai nyérc zárttéri szaporítását szerette volna a zászlajára tűzni, azt természetvédelmi és zoológiai szakemberek és intézetek hathatós kritikája kísérte, aminek nyomán elálltunk a program útjára bocsátásától. A nyércet 1982-ben védetté nyilvánították, napjainkban fokozottan védett. A nyest és a nyuszt azon kevés ragadozófajhoz tartozik, amelyeket már az 1950-ben megjelent vadászati rendelet nem sorolt a vadászható fajok sorába. Ez a védelem azonban a heves bírálatok pergőtüzébe került, így az 1959-es vadászati előírások már mindkét fajt egész évben vadászhatónak nyilvánították. A vita azonban gyakoriságukról és károkozásukról nem csitult, így elmondható, hogy ez a két menyétféle az, amelyiknek a szakmai megítélése vadászati rendeletenként változott. Hiszen 1969-ben a vadászatukat időkorláthoz kötötték (szeptembertől februárig engedélyezve); 1972-ben ezt egy hónappal megkurtították (októbertől februárig terjedt a vadászati idény). 1974-ben mindkét fajt védetté nyilvánították, a nyuszt vadászatát megtiltották, míg a nyest elejtési idejét csupáncsak tovább zsugorították: decembertől februárig lehetett zsákmányolni. A nyestet 1988-ban kivették a védett állatfajok sorából, és 1990-ben vadászati idényét meghosszabbították, novembertől februárig állapítva meg annak időszakát. Napjainkban a nyuszt védelme és vadászati tilalma indokoltnak látszik, míg a nyest elejtése szeptembertől februárig engedélyezett, tekintve gyakoriságát és azt a rugalmas természetét, amelynek következtében szíves-örömest beköltözik emberi kultúrákba. A görényt Lakatos Károly 1903-ban – fentebb citált könyvében – a következőképpen mutatja be: “Különösen vérengző természete miatt veszedelmes a vadállományra, még pedig rendkívüli mértékben”. Ennek megfelelően irtották, még akkor is, amikor 1926-ban Éhik Gyula “Él-e Magyarországon Eversmann görénye?” címmel a Nimródban közölt publikációjában megállapította, hogy nem egy, hanem két görényfaj lakja hazánkat, mégpedig

a gyakori közönséges (Mustela putorius) és a ritkább mezei görény (Mustela eversmanni). Ez utóbbit 1974-ben védelem alá helyezték, ami a mai napig hatályos, míg a közönséges görényt előbb időszaki korlátozással (novembertől februárig) vadászhatóvá nyilvánították, majd csak a baromfi- és szárnyasvadtelepeken engedélyezték vadászatát. Napjainkban szeptember és február között a baromfi- és szárnyasvadtelepeken kívül újra vadászható. A menyét és hermelin megítélése is egységes volt, a mindenkor irtandók sorában volt a helyük. Az első olyan szakcikk, amelyben állományfogyatkozásuk és lehetséges kíméleti idők meghatározása felvetődött, Szunyoghy János nevéhez kapcsolódik, aki mindezt 1957ben vetette papírra a “Káros és irtható szőrmés ragadozók: görény, hermelin, menyét” című cikkében, amely a Magyar Vadászlapban jelent meg. Őt 1960-ban szintén a Magyar Vadászlapban közölt cikkével (A hermelin és menyét címmel) Éhik Gyula követte, aki már a következőket írta: “Ha tehetném, mind a menyétnek, mind a hermelinnek a vadászatát megtiltanám”. 1974-ben mindkét fajt védetté nyilvánították, de a menyét elejtését egészen a nyolcvanas évek végéig, míg a hermelinét a nyolcvanas évek elejéig meghatározott esetekben és helyeken (baromfi- és szárnyasvadtelepeken) engedélyezték. Napjainkban már teljes oltalmat élvez mindkét faj. A borz károsságának és hasznosságának megítélése komoly szakmai vitákhoz vezetett a távoli és közelmúltban egyaránt. Voltak (pl. Lakatos Károly az 1903-ban megjelent, már idézett szakkönyvében), aki rendkívüli mértékű vérszomját hangoztatták, mások ezt cáfolni igyekeztek, azt hangoztatva, hogy a borz alig-alig fogyaszt hasznos vadat (fácánt, foglyot, nyulat), sőt inkább vegetáriánus és rovarevő – pl. Szécsi Zsigmond az 1892-ben napvilágot látott “A hazai vadak természetrajza” című szakkönyve, vagy Veress Gábor borzról írt cikke említhető, amely a Nimródban jelent meg 1924-ben. Így hát a vadászati idények is változtak: egyszer szabadon elejthető volt egész évben, majd csak egy meghatározott időszakban, végül pedig csupán baromfi- és szárnyasvadtelepek területén. Napjainkban, amikor gyakorinak mondható, főleg a mezőgazdasági kártétele miatt engedélyezett elejtése június és február között. A vidra egészen az 1970-es évek közepéig vadászható volt hazánkban. Főleg a halállományban okozott károkozása miatt üldözték, elfogásának és elejtésének igen gazdag skáláját dolgozták ki vadászati szakírók, többek között Illés Nándor 1892-ben megjelent, “A vadászati ismeretek kézikönyve” című szakkönyvében, Diezel-Mika 1899-ben publikált könyvében, amely “Az apróvad vadászata” címmel jelent meg. Szécsi Zsigmond 1892-ben, Lakatos Károly 1903-as, már citált szakkönyvében. Az ötvenes években azonban főleg a vízrendezések, így a vizes élőhelyek rohamos csökkenése és a folytonos üldözés hatására már megfogyatkozott létszámáról is olvashattak, időszakos védelmét azonban csak Vásárhelyi vetette fel 1958-ban megjelent, “A hasznos és káros vademlősök” című könyvében, eredménytelenül. Napjainkban fokozottan védett. (…). Láthatjuk, hogy a ragadozók megítélése az idők során változott, és bizonyára a jövőben is változni fog annak függvényében, hogy életükről, ökológiájukról és szaporodásbiológiájukról miként és hogyan bővül ismeretünk. (…).