Kardos Pál, a kőrösi indíttatású Liszt-díjas karnagy

STUDIA CAROLIENSIA

2007. 2 .

SZÁM

9–28.

GYÖRGYINÉ KONCZ JUDIT NAGYKŐRÖS PEDAGÓGIAI ETHOSZA

Kardos Pál, a kőrösi indíttatású Liszt-díjas karnagy

1945-ben a nagykőrösi tanítóképző 25 kántortanítót bocsátott útjára, kettő közülük már nem érte meg a kibocsátást. A tabló tanúsága szerint az életerős fiatalemberek hivatásukhoz méltóan tekintenek ránk az ovális tablóképekről. Ezek a tizenéves fiatalok a háború végére lettek 18-19 esztendősek, nehéz időben voltak fiatalok. 2007 tavaszát tudomásunk szerint már csak néhányan érték meg. A többiek idén lennének 80 esztendősek! Mindannyian fiatalon elmentek! A csoportképen Kardos Pál a harmadik sorban balról a második. Osztályfőnöke Nánási Miklós, az a Nánási Miklós, akinek a neve oly ridegen állt egykor a fehér érdes borítójú, kék betűs pedagógia könyvek tetején, mint leendő pedagógusok mit sem sejtettünk róla a hetvenes évek közepén. Hogy milyen pedagógus volt ő, lelkében mi lakozott, nem tudtuk. 1972 őszén egy magávalragadó, szuggesztív tanáregyéniség jelent meg a kecskeméti Kodály-iskola osztálytermeiben. Gyökereiben rengette meg az iskola zenei életét. Az új tanár Kardos Pál volt. TANÁR ÚR, aki örökre kitörölhetetlen

9

GYÖRGYINÉ KONCZ JUDIT

nyomot hagyott mindannyiunk lelkében. Hogy honnan jött, milyen életutat járt végig, míg Kecskemétre ért, nem tudtuk. Kardos Pál 1927. február 9-én született Cegléden, egy egyszerű, szegény vasutas család harmadik gyermekeként. Otthoni körülményei igen szerények voltak, de ebben a környezetben is kitűnt éleseszűségével, így szülei egy évvel korábban beíratták az iskolába. Az alacsony, törékeny testalkatú gyermek 13 éves volt, amikor bekerült a nagykőrösi tanítóképzőbe. Az intézmény tradíciója, szellemisége, kiemelkedő tanáregyéniségei nagy hatással voltak rá, különös örömet jelentett számára, hogy tagja lehetett a Márton Barna által vezetett országszerte híres énekkarnak. Énekkari tagságáról a kórus vezetője emléklappal emlékezett meg, melyet özvegye a mai napig féltett kincsként őriz.

Nagykőrösre naponta kerékpárral vagy vonattal járt, ez a fáradságos utazgatás hamarosan a tanulás rovására ment, tetéződött a baj azzal, hogy hangszergyakorlásra egyáltalán nem volt módja. Közben érdeklődése a rajzolás iránt is kibontakozott, de végre lehetőség nyílt számára Cegléden orgona- és zongoragyakorlásra. Zenei fejlődése ekkor hihetetlen iramban megindult. 1945 tavaszán az intézet biztosította a végzős osztály bentlakását, hogy a háború okozta kieséseket pótolják. Ez az intenzív időszak végleg megérlelte benne mindazt a pozitív hatást, amit évek alatt magába szívott a pedagógiai gondolkodás, általános és zenei műveltség s a követendő emberi tartás terén. A nagykőrösi intézet formálta őt

10

NAGYKŐRÖS

PEDAGÓGIAI ETHOSZA

minden szellemi értékre fogékony, művészi hatásokra érzékeny, a tanítványaiért szívvel-lélekkel küzdő pedagógussá. 1

Kardos Pál gyakorlás közben

Az 1945. évi ballagó évfolyam (jobbról az első sorban a második diák Kardos Pál) 1

Kardos Pálné, Ordasi Péter, Rozgonyi Éva: Kardos Pál – Tudós tanárok – tanár tudósok. OPKM. Bp. 2004. 5-6. o.

11


Kardos Pál kőrösi tablóképe Elhagyván Nagykőröst, Kardos Pál két évig Cegléden volt segédkántor, de ezidő alatt is folytonosan saját szakmai épülésén fáradozott. 1947-ben elnyert egy kántortanítói állást Rákospalotán, majd a kitartó munka eredményeképpen 1948-ban felvételt nyert a Zeneakadémia orgona szakára. Tanára Zalánfy Aladár orgonaművész volt, aki egy évig tanította, majd több zeneakadémiai tanárral együtt hirtelen kényszernyugdíjazták. Kardos Pál ekkor átiratkozott a középiskolai ének- és zenetanár tanszakra. Itt hasonló nagy egyéniségek vették körül, mint Ádám Jenő, Bárdos Lajos, Kodály Zoltán, Szabolcsi Bence, Vásárhelyi Zoltán. Tanulmányait a Zeneakadémián végig úgy végezte, hogy a rákospalotai állást teljes óraszámban betöltötte. 1953-ban diplomázott, majd a Miskolci Zeneművészeti Szakközépiskolában kapott állást, ahol hamarosan a köré sereglett diákokból az első emlékezetes leánykara is megalakult. Hamarosan Miskolc zenei életének kardinális szereplője lett. A kórusával egyre nagyobb sikereket ért el, azonban 1961-ben a miskolci kórustagok nagy szomorúságára mégis Szegedre távozott, ahol a tanárképző főiskola oktatója lett. 1963-ban családja is végre leköltözhetett Szegedre, ahol szolid körülmények között ugyan, de mégis nyugodtan megkezdhette oktatói és tudományos munkáját. Tudományos munkája az akusztika és a tiszta intonálás törvényszerűségeire irányult, melyet hihetetlen szakszerűséggel a gyakorlatban is kamatoztatni tudott. Ezidőben sorra jelentek meg publikációi a témában, kórusával a tökéletességig fokozta a tiszta intonálás és művészi megformálás egységét. Kardos Pál mindig nagy tisztelettel volt tanárai, muzsikus társai iránt, nagy vágya volt, hogy egyszer Kodály előtt vezényelhessen. 1967 tavaszán mármár adódott a nagy alkalom, melyet oly régen várt, azonban a nagy esemény előtt, idén negyven esztendeje március 6-án bekövetkezett a szomorú nap, Kodály Zoltán eltávozott az élők sorából. A hír megrendítette az egész muzsikus

12

NAGYKŐRÖS

PEDAGÓGIAI ETHOSZA

társadalmat, mint ÉZI-s kisdiákok döbbenten, szemünkben könnycseppekkel álltunk az iskola aulájában, és feldolgozhatatlan volt számunkra, hogy a Mester nem jön többet közénk. Kardos Pál álmai is szertefoszlottak. Az 1962. év 1. A-osztályosok diákjai, Lakos Imréné, Marika néni énekes csapata, a mai napig féltve őrzi azokat a fényképeket, melyek Kodály Zoltán az osztályba való látogatása alkalmával készültek. Kodály Zoltán mindig megleckéztette valami zenei tréfával a kecskeméti gyerekeket, a hirtelen táblára vetett dallamokat, amit kottaolvasási gyakorlatnak szánt nekünk, hetekig nem töröltük le a tábláról. Kodály Zoltán a kecskeméti Ének-zenei Általános Iskola 3. A osztályában, Lakos Imréné énekóráján. 1965.

Kodály Zoltán kézírása a kecskeméti gyerekek számára

Évekkel később, 1972-ben ugyanilyen karizmatikus erővel hatott ránk Kardos Pál érkezése és jelenléte. A kecskeméti Kodály-iskolában azonnal nekilátott a kórusszervezésnek, s tavasszal már a 10-17 évesekből sikeresen hangversenyező kórust faragott. Énekóráin és kóruspróbáin kívül különösen nagy élményt jelen-

13


tett a diákok számára, hogy az első kecskeméti évében az iskola úttörőszobájában lakott. Reggel hétkor már készen várta a zenei pályára készülőket, s minden nap hallásgyakorlatot és dallamdiktálást tartott számukra. De ugyanígy ő este is otthon volt az iskolában, belátogatott a zongorás próbákra, a folyósón sétálva, ha hamis hangot, vagy egy rossz zenei megformálást hallott, csendesen bekopogtatott, és hatalmas szeretetével azonnal kijavította a hibákat. Különleges lényét mindenki felismerte, mindenkit elvarázsolt szeretetével, tudásával, fegyelmével, emberi tartásával. Kecskeméti évei alatt kiterjedt nemzetközi elismertségre tett szert, több kontinensen tanított, előadásokat tartott, ismerték munkáit, egyre több szellemi követője támadt. Kórusaival itthon és külföldön számos sikert aratott. Rövid, de utolérhetetlenül tartalmas életét a sikerek mellett azonban mindig beárnyékolta valami nehézség, egyszer a nélkülözés, másszor némelyek emberi gyengesége, ostobasága, irigysége, féltékenysége, de hivatásba vetett hitét ennek ellenére semmi nem tudta letörni. Mindig vidám, energikus, fáradhatatlan volt. Munka közben érte a gyógyíthatatlan betegség. 51 évesen, 1978. február 16-án Kardos Pál Kecskeméten meghalt. Karizmatikus egyéniségét sokan megérezték, Szőnyi Erzsébet zeneszerző, a Zeneakadémia nyugalmazott professzora így ír Róla: „… Különleges aurája volt Kardos Pálnak. Belevonta környezetét, és egy életre meghatározó lett a hatása azok számára, akik a közelében lehettek. Ma nagy szükségünk van az ilyen egyéniségekre, hogy erőt merítsünk a mindennapi gondok elviseléséhez. Nagyon

14

NAGYKŐRÖS

PEDAGÓGIAI ETHOSZA

hiányzik. Egyetlen segítséget emlékének ápolása jelent. Így szelleme köztünk maradhat, és tovább él az utódokban.” 2 Visszakanyarodva az ifjú évekre, egykori tanára, majd szegedi kollégája, Nánási Miklós ilyen dedikációval nyújtotta át egyik könyvét: „Kardos Pali kedves tanítványomnak, aki rég túlnőtt volt tanára alábbi kis elmeművén, de akinek olthatatlan szomját még ennek cseppjei is csitítják.” Hogy mitől volt benne az a hihetetlen tűz, lelkesedés, a rendíthetetlen hit, talán választ ad erre Nánási Miklós beszéde, aki egy 1964-es nagykőrösi tanítványok találkozón a lent idézett beszédet mondta. Mindehhez persze kellett Kardos Pál személye, tartása, szakma- és hivatásszeretete, tudósalkata, de a főiskola szellemisége minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy zenepedagógusi és zenetudósi pályája elinduljon és kiteljesedjen. Nánási Miklós beszéde immáron történeti értékű, hiteles kordokumentumként betekintést nyújt az egykori tanítóképző szellemiségébe, rávilágít a tanárok és a diákok lelkületére, elhivatottságára. A nagykőrösi tanítóképzőről (Alapításának 125. évfordulója alkalmából rendezett össztanítványi találkozón, 1964. augusztus 22-én elmondta: dr. Nánási Miklós, az intézet volt tanára). A beszéd szerkesztett, rövidített változata: Nánási Miklós beszédét egy negyvenes évekbeli tanító kibocsátó ünnepség búcsúbeszédének idézetével kezdi. […] A folyam magábaöleli a források, patakok, folyók vizét – mondotta – a gazdag sodrával így zúg a tengerek felé, ahol aztán nyoma vész. Hiába keresed tovább, nem leled, pedig benne van. Ha végtelen finom eljárással elemezni lehetne, egy lombiknyi tengervízben ott találnád a „Tisza, Duna, Kraszna, Szamos óceánig” hordott habját, azok egyetlen cseppjének molekuláját. Benne van, alkotóeleme annak. A bölcs férfiú szimbolikája ma is felém zeng a beomlott mélységeken keresztül és értelmének igazságát az itt egybegyűltek népes serege bizonyítja: a folyamot elnyeli a tenger, de cseppjei benne vannak és segítik tengerré lenni. A nagykőrösi tanítóképző éltető vize már elapadt, de cseppjei belesodródtak népünk életáramába s ott keringnek a nemzeti közlélek végtelen s időtlen tengerében. Ha keresnéd nem találnád, de ott vannak. Névtelen fiai fényhordozó értelmének hajszálerein át minden sejtje beleépült jelenünk és jövőnk felé boltosuló építmény kötőanyagába s a maga módján segíti azzá lenni, ami. […] a kőrösi képző holta után is él. Kapuja felett megfordították ugyan a címert, orgona-, hegedűszótól, énekhangtól örökké zengő-zsibongó termei elnémultak, öregjei rég kimentek a kőrösi temető akácai alá, ifjai megöregedtünk, szétszóródtunk, de szellemisége ma is áramlik, összeköt, emlékeztet, példát ad, éltet és lelkesít. 2

im. hátsó borító

15


Akármerre járunk-kelünk: országos őrhelyeken, magas posztokon, tudományos pozíciókban, […]a műveltséghordozás és -terjesztés terén, […] egyetemek, főiskolák folyosóin és katedráin, lépten-nyomon, hol itt, hol ott bukkan fel egy arc, csendül fel a múltból egy hang, s nyomukba tódul a „nostalgia Kőrösiensis”-től hevült emlékezés a holtak, a voltak s az élők iránt, a város, az öreg iskola iránt, amely láthatatlan nagy családba öleli fiait, akiknek ragaszkodása és szeretete mélységesen megindító jelenség. Tavaly nyáron pl. egyszercsak arra gondol odalent Tolnában egy kőrösi prepa: össze kéne jönnünk megyebeli kőrösi képzősöknek, öregnek, fiatalnak, csakúgy önmagáért, l’art pour l’art. És Bölcskén, a Duna szigetén, a lombsátras fák között hajnalig hangzó énekszóban ott csattog a vizek felett a feltámasztó emlékezés főnixmadarának szárnya és érintésétől új erőre kelve indultak további munkára, újabb küzdelemre a jelenvoltak gyermekestül, unokástul. Az idén nyáron meg valahol ott a szabolcsi homokon az jut eszébe egy másiknak – aki 40 év alatt annyira megszerette a Nyírséget, hogy nem felejtheti Nagykőröst –: egybe kellene toborozni egyszerre a kőrösi képző volt tanítványait egy egyetemes „össznépi” találkozóra! És egy megszállott lelkesedésével köriratokat szerkeszt, levelez, […] szervez, mozgósít, távirányítással programoz, tárgyi emlékeket gyűjt és belezárja a múltat. Tettében, soraiban ott vibrál az olthatatlan nosztalgia tüze, sokakat átforrósít és útnak indít… elveszett nyomok keresésére, rég elcsendült dallamok újraidézésére, amelyeket még tán őriz valahol az idő a salétromos Kánaán homokján, zeg-zugos utcácskáin, a Cifrakert és Pálfája lombjai alatt, a temető gombosfái között vagy a lelkek jó emlékezetében. És mikoron a trombita szóla, a fiak felkelnének és elindulának. És akik akkoron egy szál vesszővel jövének át a Jordánon, most az ő fiaik népes seregével gyűlének egybe. […] És megérkezvén, örülének egymás látásának és ezenközben az atyák közül egy, akinek már ezüstös lett a homloka s az idő ráncokkal véste tele arcát, azon gondolkodék: mi légyen hát az az erő, mely e szent helyre így egybegyűjté a hajdani ivadékokat? Ez a múlt beomlott tárnáiból ma már anakronisztikusan felkongó hangnem […] csupán az emlékezés korhűségét szolgálja a maga stiláris lehetőségeivel, felvetvén a kérdést: mi hozott ide bennünket? A válasz egyszerű: volt iskolánk, a nagykőrösi tanítóképző és annak ma is élő s ható szelleme. Mivel ez így üres és elvont fogalom- s ítéletként hangzik, mesterségünk szabályai szerint hadd telítsem azt a tapasztalat konkrét tényeivel, hogy azokat elemezve és szintézisbe hozva, jussunk el a fogalom hiteles és lényeges jegyeihez, és ítéletünk evidenciájához. Közben két újabb kérdés! Az első: Mi szükség pediglen erre mindre? Ha már így együtt vagyunk, akik a voltakkal egyetemben valamikor a kőrösi képzőt jelentettük, cselekedjük meg azt, amit a történelem gyors sodrában felejteni kényszerültünk: a késő jóvátétel szelíd fénye mellett emlékezzünk s legalább egy futó nap hanyatlásáig állítsunk jelt egy nyomtalanul elmúlt intézménynek és

16

NAGYKŐRÖS

PEDAGÓGIAI ETHOSZA

azoknak, akik benne évtizedeken át jelentős tényezői voltak e városnak és a magyar tanítóképzés ügyének. A másik kérdés: Miért éppen én cselekszem ezt? Valakinek illett és kellett tennie és más híján én tartottam illendőnek és kötelességemnek. Közöm volt az intézethez: itt indultam, benne éltem s bennem él, szerettem, mert sokat adott eszméltetett önmagamra, pályámra, a hivatásra, miként ezreket és ezreket. Álmaimban még ma is ott járok szűk folyosóján, elpusztult könyvtára ma is búvóhelyem, ócska, faragott padjaiból felém fénylik fiaim okos, hűséges tekintete, akikre mindre büszke vagyok, s mint elűzött szolgája is boldogan vallok most róla. A kőrösi képző most lenne 125 éves. Keletkezése évtizedében a magyarság belső tendenciája találkozik a korabeli Európa legfőbb tendenciájával: a demokratikussal és a magyar szellem roppant lendületet nyer ebben a szintézisben. Művelődéspolitikájának gondolata: a nép legszélesebb rétegei műveltségének emelése. A korabeli Nagykőrös országos hírű embere, az első jelentős magyar nevelési gondolkodó, a hegeliánus akadémikus, Szigeti Warga János ezt a gondolatot így fogalmazta meg: „Vajmi sok erő elvész a népben az értelmetlenség, az ügyetlenség és a munkához való szoktatás alkalomhiánya miatt. Hányszor vesz a néptömeg ereje a nevezett hiányok miatt rendeltetése feladatával egészen ellenkező irányt? Hányszor süllyed értelmetlenség és munkátlanság által erkölcstelenségbe és anyagi szegénységbe alá? Így nép, mely az álladalom erős magva tartoznék lenni, lehet s lesz annak megrekesztője, holott képzettsége, értelmessége, főleg munkához, szorgalomhoz és pedig oly szorgalomhoz, mely a természettel barátkozik, őt azzá lehet képezni, ami úgymint az állam magvának. Erre pedig legtöbbet tehet egy ügyes, képzett néptanító.” Amikor 22 évi szívós előmunkálat után életre hívja a kőrösi képzőt, annak első igazgatójaként így sóhajt fel: „Elértem keblem legfőbb vágyát, miszerint tanintézetünkben néptanítók, az álladalom legjelentékenyebb tisztviselői képeztetnek. A jó népiskolai tanító megbecsülhetetlen áldás, a rossz ellenben legkárhozatosabb átok.” Persze nem szabad az 1839-es kőrösi preparandiát a későbbi tanítóképzővel azonosítanunk. Azonban ahhoz az ősállapothoz viszonyítva – amikor tört egzisztenciák, vándorkomédiások, peregrinus és garabonciás diákok jöttekmentek s „ingyenebéddel kutyabarátul alkalmazva” űzték a tanítás mesterségét akár a fazekak drótozását s az esernyőcsinálást – nagy előrelépés volt a kőrösi „ökonomico-pedagogico institutum”, amely Kecskemét és Kőrös vetélkedéséből az utóbbi győzelmeként itt nyer hajlékot egy magtalan cívis házaspártól testált udvarház oszlopsoros kúriájában. Ha kezdetlegesen is de mégis szervezetten intézményesen folyik már az „álladalom legjelentékenyebb tisztviselőinek” a képzése. Tankönyv, tanterv még nincs akkor. A leckét úgy diktálják penna alá a lelkes oskolamesterek. Reggel hatkor gyertya mellett kezdődik a tanítás. Évfo-

17


lyamonként legfeljebb 8-10 messze tájakról szalajtott ifjú verődik össze, de a homályos termekben sokszor csak 1-2 ember lézeng az órákon. A temetések délelőtt vannak, s azokon a „dögönbőgőnek” nevezett prepa fungál, aki sétapálcájával, kemény köcsögkalapjával (cidri) s avítt fekete öltönyével olyan kelléke a kőrösi utcáknak, a zsíros és borgőzös névnapok, disznótorok szertartásainak, mint korabeli debreceni s pataki diáktársai. A kőrösi preparandia és prepa ősképzetének ezek az elemei évtizedekre felszívódtak a helyi tudatba, amelynek nevelésügyi értékrendjében legelöl vala a gimnázium, az elit-iskola (még akkor is, amikor már csak a híres „nagy tanári kar” nimbuszával övezte homlokának hanyatló fényét), aztán jött a leányiskola, a polgári iskola, a népiskola, majd az inasiskola, ezek után egy nagy üresség, egy csomó semmi és végül valahol kint a „juhszélen” a preparandia. Ezt a hierarchikus skálát még előttem is pengette ifjú tanárkorom legtekintélyesebb egyházi tanügyi funerátora. Nemcsak a prepa, hanem a prepatanár is alacsonyabbrendű lénynek minősült még a mi időnkben is. Persze ez a helyi felfogás az országos közgondolkodás függvénye volt csupán, amely egyaránt „osztályiskolának” minősítette a gimnáziumot és a képzőt is. […] Amikor 100 éves volt az iskolánk, a fellelhető forrásokban azt kutattam: ugyan honnan, miféle rétegekből vonzotta fiait? Hát egy évszázad alatt egyetlen földbirtokos, bankár, ügyvéd, nagykereskedő, orvos se küldte ide gyermekét. Egy ezredesfiről tudok csak, a család reménytelen hajtásáról, aki ott lebegett az inas- vagy prepasors alternatív szakadéka felett s egy jótékony tanár-rokon keze iderántotta s lett belőle igazi néptanító, faluja nevelője, múltjának tudós kutatója, régész, botanikus, kiváló folklorista és mindenek felett nagyszerű muzsikus. De jöttek a dunán- és tiszántúli, alföldi tanítói és paplakokból, falusi házakból, tanyasi viskókból, uradalmi cselédsorból, az útkaparók, vasúti bakterek, borbélyok, szabók, altisztek, kicsi skriblerek rendjéből, a külvárosi éjből gyermekként, az alig eszmélő öntudat döntésével átbújva egy omladozó rend kegyetlen sorompói alatt, hogy egy-egy homlokkal apjuk felé nőve itt formálódjanak emberré, művelt magyarrá, népük tanítójává. Az ősállapotból a fejlődés szabályszerű szakaszain lépked a kőrösi képző – sokszor a lét és nemlét közt lebegve, az első, majd a második világháború szörnyű pusztításain átvergődve – mindig előrébb és előrébb, egyre magasabb fokra. Az utóbbi időkben már a változás annyiféle formájában, hogy azt még a benne élt sem igen tudná hitelesen újraidézni, mindaddig, amíg a tanítóképzés rendszerének gyökeres reformja következtében bezárul kapuja. […] Érzékeny vesztesége lett ez Kőrösnek, szívfájdítón érintette az intézet valamennyi fiát. […] Az intézet fejlődésének s életútjának részletesebb vázolása bővebb időt és teret igényelne. Jelentős és aprómunkás elődök egész sorának élete és munkája épült bele az intézetbe s hozta fel azt a századfordulói szintre. Innen a mai köz-

18

NAGYKŐRÖS

PEDAGÓGIAI ETHOSZA

tudatban elfoglalt helyére Váczy Ferenc emelte. Az igazi „kőrösi képző” megteremtése az ő életműve. Élete és munkássága nem nyomtalanul, de olyan hangtalanul hanyatlott a kőrösi homokba, hogy kötelesség hangosan emlékeztetni rá. Ha kőbevésett tábla nem hirdeti nevét, e néhány perc egyszerű szavából font koszorúját hadd tegyem „fütül való fájára”. Szoboszlón hívják így a fejfát, ahonnan származott, Kutyabőrös, bocskorosnemes, hajdúivadék. Nagyapja ott lakik valahol a cívis-házsoron, szánt-vet, tanyára ballag, juha van a hortobágyi síkon, de fiát már a kollégiumba küldi. Az kijár 1-2 klasszist, de hazamegy, életét a hajdúvárosnak szenteli és nyolc gyermeket ad a hazának. Ferencünk, nem tudom hanyadikként, ott látja meg a napvilágot a szoboszlói határban, amely minden részletében és kivétel nélkül egyformán válaszol a természet erőire, kalászai egyformán sárgulnak a napban, búzaszálai egyformán rohannak a szélben, fáinak csúcsa egyformán hajlik a vihar alatt. Hajdúság! Hortobágy mellyéke! Őszinteség földje! Ahol minden egészében mutatkozik meg, ahol hibátlan és makulátlan kör a szemhatár, ahol a nap semmivel sem tesz kivételt, ahol nincs napos oldal és árnyékos oldal, ahol minden út nyílegyenes, ahol nem kell célszerű kerülőket tenni, hol nem lehet mód és nincsen szükség megalkuvásra, kitérőre, kerülőútra, erre közelébb, de arra hamarabbra. Hajdúság! Egyenesség földje! Te töltöd be a bibliai parancsot: a te beszéded legyen igen, vagy legyen nem! A gyermek az egész életre szóló döntő benyomások szerzésének korát ezen a tájon éli. Ha valaki a későbbi Váczy Ferenc egyéniségét tekinti, ne feledje, hogy őt a hajdúsági táj szülte és formálta. Egyikőnk sem vagyunk csak kizárólag a fajta fiai, hanem a táj szülöttei, a klíma neveltjei, egy sajátos és másutt a világon sehol fel nem lelhető fénytörés gyermekei is. A táj szellemének sűrítő központja a debreceni Kollégium. A táji adottságokat még csak hatványozza, beleépíti abba a maga sajátos, mély erőit és gazdagítja százados tradícióinak hatalmával, megejtő varázsával. A szoboszlói algimnázium első osztálya után a kis Ferenc idekerül, akár Nyilas Misi, s a coetus ölesfalú ablakából vágyón tekintget Szoboszló messzekéklő határa felé, vagy a Kösüly vize irányában. Magános óráiban hegedűje felé hajlik, vagy a létkérdéseit fürkészve, Madáchcsal társalog. Érettségi után a tiszántúli parasztcsalád becsvágyának hévérje a teológiára emeli. Mint teológus-diák vezető szerepet visz: a messze híres Kántus jegyzője, vagyis elnöke és a kollégiumi ifjúság első embere: esküdt felügyelője. A fiatal teológus ott áll a nyugatjáró magyar diákok útjának küszöbén, külföldi egyetemek felé vihetné egy stipendium. De közben más történik. Mint esküdtfelügyelő, a korabeli szokás szerint tanít is. Megismeri és megszereti a gyermeket s az iskolát. Dönteni kell: palást vagy katedra. Felébredt hivatástudata az utóbbit választja. Hogy a katedrára készüljön, Kolozsvárra megy a magyar föld és népe életének, múltjának stúdiumára: történelem-földrajzszakos filozopter lesz. Erdély

19


történelme, kultúrája, sajátos szelleme rabul ejti, s ő maga is formáló erő lesz: nevelő. Hogy mit adott neki a három város, erre a kérdésre azt felelhetjük: Szoboszló tette magyarrá, Debrecen reformátussá, Kolozsvár nevelővé, a három: magyar református nevelővé, a szó legnemesebben vett értelmében. A helyzet különleges alakulása folytán Nagykőrösre kerül, a Dunamellékre, melynek szellemisége merő ellentéte a hajdúságinak. Ha eredményekben gazdag pályájára gondolunk, tudnunk kell, hogy az eredmények a szembenálló tájszellemek elkeseredett, olykor ádáz harcából születtek meg, Tiszántúlnak és Dunamelléknek küzdelméből, amelyből legtöbbször Tiszántúl került ki győztes félként. 1913 őszén jön ide, majdnem olyan körülmények közt, mint hatvan évvel előtte a szalontai jegyző. A professzorátus legifjabb tagja, a pedagógiai tanszék megválasztottja. Alig dolgozik itt néhány hónapja, az intézet tiszteletes tudós igazgatója boldogabb hazába költözik, itt hagyva egy külsőbelső viszonyaiban megrendült létű intézetet, amikor titkos erők már nyújtogatták az aláaknázott világ kanócait, amikor az ágyúk torkát már köszörülték egy pokoli világszimfónia nyitányához. Az alig harminc éves fiatalember vezetője lesz az intézetnek az állás favoritjaival szemben. Most 51 esztendeje, hogy igazgatóvá választják. A kollegátus mellőzöttségének megbántott önérzete kegyetlen kemény falat húz maga és a vezető közé, amelynek csöndes és szívós ostromára majd rámegy az élete. Évekig tart ez a helyzet, és a nagyság itt mutatkozik meg először abban, hogyan bírja ellenfeleit, sőt ellenségeit. A százados intézet sorsalakulásában a „sors bona” kezenyoma sokszor meglátszik, legerőteljesebben mégis akkor, amikor őt emelik a vezetésre. Rizikó volt az a választás: vagy sikerül, vagy nem. Az akkori vezetők kitűnő emberismeretét igazolja a szerencsés kimenetel: sikerült. Ismerve a korabeli professzorátus képletét, bátran kérdezhetjük: mi lett volna, ha nem ő kerül a kormánykerékhez? Az első iskolai év megnyitásakor már forr a világ és megszólal a pokoli szimfónia. Ormuzd és Arimán küzdelméről, az elszabadult féktelen hatalmak pusztításáról szól teológiai reminiszcenciákkal átszőtt évnyitó beszéde. Olyan időkben kerül az élre, amikor nem az építés, hanem a megtartás a feladat. E feladatát emberül teljesíti a háború viszontagságai között. És amikor az összeomlásból megindul a Nép „vihar-irammal a Hadak útján”, a tiszteletes igazgató úr keze is fogja a vörös lobogó nyelét Kőrös piacán, és tudja, hol a helye. Kenyéradó gazdái ezt sose bocsájtják meg neki. A meghurcolások, fegyelmik idegzetét, egészségét felőrlik. De megalkuvás nélkül állja a harcot, elveit, meggyőződését, azok konzekvenciáit vállalva és viselve halad tovább az úton egyedül, többnyire mindig egyedül, a magános küzdelemre kárhoztatott férfi fogcsikorgató elszánásával, teljesíteni azt, amire feltette életét, amelyet az otthon – az iskola és internátus háromszögébe zárt be a kötelességteljesítés aszkézise.

20

NAGYKŐRÖS

PEDAGÓGIAI ETHOSZA

Harmincöt évig volt igazgató, ebben is példa nélkül való, ahogy emberi, pedagógusi és vezetői minőségben is kevés a hozzá hasonló. Mint embert, a harcok és csalódások megfontolttá, óvatossá tették. Kevésszavú, nehezen oldódó volt, de adott esetben szívesen és színesen beszélt ifjúságáról, küzdelmeiről, eltemetett tudományos álmairól, terveiről, melyekkel a jövőt építette, nevelői elgondolásairól, amelyek távlataikban ölelték fel a magyar tanítóképzés egészét. Az olykor komolynak, sőt kálvinian komornak tetsző puritánságával harmóniába olvadt a szellem, a derű és a kedély sugárzása. Élvezte a tréfát, a baráti társaságot, de komoly dolgokban nem ismert tréfát, se barátságot, semmit, csak magát az ügyet, amelynek szolgájává szegődött. Érdeklődése sokfelé vonzotta. Memóriája kitűnően működött és nehezen felejtett. Világnézetének bázisa magától értetődően a kálvinizmus volt, […] valláserkölcsi alapon állt, de erősen színezte azt előítélettől mentes, felvilágosult gondolkodása, szociális érzéstől áthatott demokratizmusa, mindenkor emberi és társadalmi jobbratörése. […] ezért vállalta a palást helyett a katedrát, ahonnan egy életen át úgy hirdette a nevelés történelmi s társadalmi igazságait, örök logikáját – persze a hagyományos aspektusból –, mint ma sem különbül sehol e hazában. Gondolataiban, szavaiban a rend, a szigorú logika volt az uralkodó, akár tetteiben, egész életében. Élete az iskolájáé. Fogyasztja azt, hogy belőle egy másik nagy élet éljen. Soha nem lankadó éber figyelemmel és érdeklődéssel, lelkiismereti felelősséggel kíséri annak minden mozzanatát, tanártársainak, tanítványainak munkáját, sorsát. A vezetés bonyolult kérdései előtte egyszerűkké, tisztákká lesznek. Gondolatai fogaskerekek módjára kapcsolódnak, a homályos problémákról nyugodt okoskodása letisztítja a ködöt. Lényegtelen dolgokat nem kutat, az egészet nézi, vagy a részeket összefüggésükben, nagyvonalúságukban. Ítéletét megméri, megfontolja, habozást és alkudozást nem ismer, megmondja a magáét még a népszerűtlenség veszedelmes árán is. Őrhelyen áll, ezért nem babusgat, nem hízeleg, tartózkodik a lírától, megveti a hangos reklámot, a kirakatrendezést. Nem a rangot, a címet nézte. Méltóságos volt, de nem a cím adta neki a méltóságot, hanem fordítva. És még egyet: Csodálatos képesség rejtezett benne: a világ legnevelhetetlenebb egyedeit, a nevelőket tudta nevelni. A valamirevaló megélt nála, a jobbját mindenben segítette, a selejtjének utilaput kötött a talpára. Nagyvonalú volt, jó munkát követelt, semmiben nem aprólékoskodott és hagyta dolgozni az embert. Tizenkét év alatt egy órámon volt. „Tudod te, mit kell csinálni” – de ennyi is volt minden dicsérete, viszont, hogy magára hagyta az embert és bízott benne, az elismerés volt, ami megnyugtató jó érzést és nagy nyugalmat jelentett. Megteremtette a munkafeltételek összességét, s így társai is hozzájárultak eredményeihez. Hadd idézzem őket is egy pillanatra, elevenedjen meg bennünk porráomlott arcuk, legyen láthatóvá láthatatlanul itt lebegő szellemük.

21


Itt jön apró lépteivel Osváth Feri bácsi. Cvikkerén megcsillan a szeptemberi nap fénye. Petőfi, Arany, Jókai szellemét árasztja, de A fekete zongora kakofon hangzata már „az iszten cudája”. Legfeljebb abban rokon költőjével, hogy általa egy prepa sem válik németbaráttá, sőt még azt is elfelejti a burkusok nyelvéből, amit valaha tudott. Daru Miska bácsi ezüst üstökös és szakállas alakja köré már életében legendák szálai szövődnek, hogy sírbahanyatlása után mithosszá szépüljenek a prepai emlékezetben. […] Ahogy a pedagógiai ethoszt, a hivatásszeretet tüzét sem gyújtogatta eredményesebben, a neveléstudomány tanait se igen oktatta művészibben a másik Juhásznál, Bélánál sem senki e téren. Kora elmúlása után is úgy él a pályatársakban és tanítványokban, mint ama forrás, amelyből a tiszta humanitás fönsége, az intellektus ragyogása, a hivatás szeretete, az emberméltóság tisztelete árad. Törékeny testi valójában eszmény tudott lenni a tudós magas fokában, tökéletessé érett módszerében, munkája művészi megformáltságában, logikai rendjében, magas igényében és dolgos szép élete számtalan rezdületében. Külön színt jelentettek ez együttesben a „hangok tanárai”. A neves elődök sorából Dobai Pali klasszikusan szép arcéle villan felém. Hogy kacagott, […] amikor utolsó bevonulásakor búcsúztam tőle: „Ki ne dugd a fejedet Palikám a lövészárokból, mert olyan hosszú vagy, hogy feltétlenül eltalálnak!” Nem fogadtál szót drága gyermek és egy eltévedt aknaszilánk a pálmonostori pusztaság árkában loccsantotta szét gyönyörű fejedet, elnémítva alvó dallamaid. Amíg a testületi partitúrában Pali volt a moderato, addig Barna, Márton Barna, a Maestro volt az örök vibratorészlet. Sokrétű, színes, gazdag világ zsúfolódott benne: friss szellem, eleven kedély, bővérű humor, hallatlan érdeklődés, gazdag fantázia, pompás előadókészség és mindenek felett fanatikus megszállottság és hit és akaraterő a magyar népzene, a megújuló magyar kóruskultúra felvirágoztatása iránt! A legeredetibb színt jelentetett palettánkon. Bartók – Kodály – Bárdos – Vikár – Ádám Jenőék sorra írták és ajánlották műveiket […] kórusának, amely az iskola hírét még a határokon túl is repítette, és a Kőrössel asszociált uborka dicsfényét már-már elhomályosította. És a pedagógiai műhelymunka olyan avatott mesterei, mint Zombori Dani és Visontai János bácsi és még élő társak (akiknek nevét szerénytelenség volna említeni) szintén hozzáadták a maguk egyéniségét, színét, kvalitását, erejét ahhoz, ami a kőrősi képzőt általában jelentette és jellemezte. Mindenik egy sugár volt, külön irányban futó, határozott fényerejű sugár, és állítom, hogy ezek divergenciáját kizárólag Váczy Ferenc személyiségének gyújtópontja koncentrálta, hatásukat ő tervezte, szervezte, irányította. Ahogy kórusunk egyes tagjai nem voltak pódiumképes szólóénekesek, de az együttes teljesítménye kivételes szintre emelkedett, ugyanúgy a képző tanáregyedei önmagukban nem voltunk mások,

22

NAGYKŐRÖS

PEDAGÓGIAI ETHOSZA

mint száz és száz tanár, de a nevelőközösség egységes hatása kivételes szintű volt. Volt növendékeinkkel sokszor van találkozásom. Nem én mondom a következőket, az ő szavaikból, megjegyzéseikből, gondolataikból formálom meg azt az összképet, amely bennük él, és iskolánk utóéletét jelenti. Bár a fegyelemtartó és fegyelmet követelő vezetőről „Váczy fegyház” volt az intézet vulgóneve, utóéletében semmi sem tapadt hozzá a fegyintézetek képzetéből. Messze állt az impozáns külsejű fényes berendezésű, gazdag felszerelésű más intézetektől, de szűk és homályos folyosóin, zsúfolt ócskapadú termeiben, malomból lett internátusának falai között ott érződött a genius loci, a sajátos klíma, a sehol másutt nem érezhető légkör. „Tudod, olyan volt az – mondta egyszer egy szívemhez nőtt tanítványom, aki azóta az egyik legeredetibb nevelési gondolkodónk, s akinek világot vallató gyermeki figyelmét az öreg tanári könyvtár (ahova szabad bejárása volt) polcai nyitották rá a szellem tájaira – olyan volt az, hogy amikor a nagybakancsos, rövidnadrágos […] gyerek betette oda a lábát, a kilincstől kezdve a levegőn, a falakon, táblákon, fiúkon, tanárokon, pedelluson keresztül az igazgatóig minden nevelt, formált, alakított bennünket. Egy pillanatig sem kétlem szavát, de lelke rajta, ha nem így volt! A mi iskolánk a fegyelem, a rend, a nyugalom otthona volt – vallja egy másik némrég a füredi part fasora alatt – elég volt tudni, hogy iskolában vagyunk, tanáraink egy fedél alatt vannak velünk, és bármikor láthatnak bennünket. A tanár nekünk feltétlen tekintély volt. Önmagától önmagáért vált tekintélylyé számunkra, akár az apánk. Miért? – kérdezem. Tudásuk és emberségük avatta tekintéllyé őket. Szavukat kinyilatkoztatásnak hittük, hiszen tudományuk stabil talapzatán állva sem önmagukkal, sem szakmájuk tételeivel nem kerülhettek ellentétbe. Meggyőződés szerint, egyéniségük következmény nélküli fenntartásával az igazat tanították, nemcsak a valót, a valót pedig úgy, ahogy az igaz volt. És bennünk ez az igazsághoz való hűség keltett hitelt személyük, munkájuk s ezeken keresztül az egész nevelés iránt. Autonóm emberek voltak és bennünket is azzá formáltak. Nem vezettek rólunk személyi lapokat, aprólékos feljegyzéseket, de jól ismertek bennünket. Az ifjú-ifjú. Eszerint néztek, tanítottak, neveltek. Ezerféle dolgot csináltunk: tanultunk, fúrtunk, faragtunk, ragasztottunk, hegedültünk, harmóniumoztunk, zongoráztunk, orgonáltunk, szolmizáltunk, ástunk, kapáltunk, énekeltünk, temettünk, tanítottunk, rajzoltunk stb. – de a túlterhelés ismeretlen valami volt. Helyes ökonómiával mindenre jutott idő. A diák az iskoláé – az iskola a diáké volt, együtt és egymásért voltunk – mondja egy szentesi tanyai tanító […] Igaza volt. Csak erős, szervezett közösségben fejlődhetett a diákélet hagyományainak gazdag flórája. A labdarúgó csapat, az atléták sikert sikerre hal-

23


moztak. A fehérnadrágos, feketesapkás, egyenruhás prepák fegyelmezett felvonulása sokak szívét megdobogtatta. A szimfonikus-, nép- és fúvószenekar a muzsika örök szeretetére nevelt, az önképzőkör a népművelés gyakorló színteréül szolgált, a többévfolyamú nyomtatott ifjúsági lap a Jövő Útja egyedül volt ifjúsági tekintetben. A hagyományos majálisok, ünnepélyek, farsangi prepabálak hangulatukkal, művészi tartalmukkal az egész várost vonzották. A kórus neve fogalommá vált, és úgy gondolom, hogy még sírbaszállni is kellemes lehetett a prepák összhangzatára. Napestig folytathatnám, de e hiányos, vázlatos, elnagyolt és szubjektív tényfeltárás s erőtlen elemzés is elegendő talán a tiszta fogalomhoz s ítéletünk evidenciájához. Úgy hiszem, nekünk elegendő, mert szívünk és értelmünk tudja miről van szó – aki pedig nem érzi és nem tudja, annak a sokkal több is kevesebbet, vagy ennyit se mondana. Németh László írja, hogy amikor 150-200 éve a kislegény Bolyai Farkast az enyedi kollégiumba vitték, ott egy más világnak lett a bennlakója, melyet nemcsak a fal, a levegő, kötelező tudósnyelv, a kialakult szokásrend választott el a környező tudatlan országtól, hanem az is, hogy csupa olyan dolgot tanítottak benne, amely egyre magasabbra vitte a tudomány tornyába, egyre távolabb a falujától. E régi oktatás célja: a humánum képzése volt. Az életidegen, de elmefejlesztő diszciplína, távoli korok szép embersége arra kellett, hogy a kikerültek révén ott kinn is létesüljön egy-egy kis víztorony, amelyen át az a magas fluidum – inkább emberség, mint tudás – a mindent elnyelő sivatagra rákényszerítse magát, s tanítsa az embert helyét meglelni s betölteni, és létét hasznos szereppé alakítani az időben. A nagykőrösi tanítóképző is ezt a rendeltetést szolgálta és teljesítette léte kiszabott ideje alatt. Torony volt, s láthatatlan fluiduma mindaddig árad, amíg élünk, s azt tesszük, amire nevelt bennünket: tanítjuk és segítjük az embert helyét meglelni a betölteni, és létét hasznos szereppé alakítani az időben. Fiúk! A nagykőrösi képző addig él, amíg neve hallatára fény gyullad, s a lelketekben jó emlékezet.

24

NAGYKŐRÖS

PEDAGÓGIAI ETHOSZA

A nagykőrösi képző él, de nem csupán abban az értelemben, hogy 1990-ben a tanítóképzés újraindult. A régi képző öregdiákjai a mai napig nagyon aktívak, rendszeresen találkoznak, alapítványokat működtetnek, látogatják a főiskola rendezvényeit. Nevük még mindig felbukkan egy-egy iskola életében, emlékezéseik írják a történelmet. Következő jelentős eseményük 2007 májusában lesz, amikor a képző bezárásának 50. évfordulójára emlékeznek. 1957-ben, éppen ötven esztendeje a bezáráskor elballagott osztály egyik jeles tagja, Heimann Győző így emlékezik vissza kőrösi diákéveire. Nagykőrösi diák voltam 1957. május 19-én ballagott el a nagykőrösi tanítóképző 58 végzős diákja, a 118. évében megszűnő intézet utolsó két osztálya. A búcsúzó diákok nevében én mondtam el Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba című versét, melynek igazságát a múló idő csak növelte, erősítette. Akkoriban mások voltak a ballagások, mint az újabb időkben. Nem a teátrális külsőségek jellemezték, hanem a mélyen átélt kölcsönös szeretet, tisztelet és hála, a búcsúzás életre szóló érzése hatotta át a résztvevők szívét. Mindannyian éreztük az alkalom rendkívüliségét! Egy nagyhírű iskola utolsó diákjaiként köszöntük meg tanárainknak a munkáját, s a befejezett munka örömével, az elválás szomorúságával, a jövendő hivatásunk iránt érzett felelősségünk tudatában léptünk ki iskolánk kapuján. Ötven éve már, hogy bezárult mögöttünk a képző kapuja, de számomra a volt iskolám sohasem szűnt meg! Egész eddigi életemben ez az intézet jelentette számomra a példát, a mértéket, a hitet. Ez adott kitartást, reményt a mindennapi munkámhoz. Egykori tanáraim azok, akik „Emberségről példát…” 3 adtak mindannyiunk számára. Hajdani társaim szinte valamennyien a pedagógus hivatást választották. Huszonheten végeztünk, s közülünk két fő ment el más területre dolgozni. Egyikük orvos lett, másik társunkból pedig postatiszt. A harmincegyes létszámú „B” osztály lányai kivétel nélkül tanítani mentek. A múló idő megtette a dolgát. Többen „elballagtak” már örökre közülünk. Tanáraink is egyre fogynak. Eleinte minden öt esztendőben találkoztunk. Mostanában két-három évenként gyűlünk össze, és ilyenkor emlékezünk … Sorsunk különös adománya az emlékezés. Általa tudjuk megkötni a múlékony időt, s megkísérelni a szinte lehetetlent: visszahozni a múltat a jelenbe, és „…Én iskolám, köszönöm most neked, Hogy az eljött élet-csaták között Volt mindig hozzám víg üzeneted…” Ady Endre

3

Balassi Bálint: Egy katonaének

25


átélni újra életünk nagy pillanatait. Csalóka is az emlékezet, a szépet szebbé teszi, a fájdalmat megenyhíti, a rettenetet elfelejti. Az emlékezet legyőzi a halált is, nemzedékeket köt össze, utat mutat, eligazít, tanácsot ad. Emlékezem: … 1953 júliusának elején kellett volna ének-zenei felvételi vizsgára mennem Nagykőrösre, de nem volt pénzünk útiköltségre. Általános iskolai igazgatónőm felhívta Zilahi Lajos igazgató urat, elmondta a körülményeimet, és szavát adta annak bizonyságául, hogy én jó zenei hallással rendelkezem. Így kerültem ősszel a tanítóképző első „A” osztályába. Első énekóránkon Bálint Ferenc tanár úr megkérdezte, hogy ki az a tanuló, akit „becsületszóra” vettek fel. Jelentkeztem, majd bizonyságul elénekeltem a Megyen már a hajnalcsillag … kezdetű népdalt. Nem okoztam csalódást. Később közölték velem, hogy én a zongorások csoportjába kerültem, a másik csoport hegedülni tanult. Az első énekórák izgalmasan teltek el, ugyanis a hangjegyeket egyáltalán nem ismertem, zongorát közelről is alig láttam addig. „Apró szeme van a kukoricának…” kezdetű népdalt tanultuk legelőször. A következő órára kellett tudnunk szolmizálva és abszolút hangokkal is. Egy-két tanulón kívül mindenkinek meg kellett ismerkednie a hangok elnevezésével. Hetente két énekóránk volt, két órában tanultunk zongorázni, és szintén heti két órában volt karének is. A nagykőrösi tanítóképzőnek mindig kiváló énekkara volt, a hagyományok bennünket is köteleztek. Az énekkar létszáma 7080 főből állt, az énekkart gyakran kísérte az iskola szimfonikus zenekara, amely szintén megközelítette a 70 főt. Én a tenor szólamba kerültem, és gyakran álmodoztam arról, hogy milyen jó lenne a zenekarban valamilyen hangszeren játszani. A zenekart a hegedűsök tanára, Herczeg László tanár úr vezette. Ő az Arany János utcában lakott, közel a fiúk kollégiumához. Egyik alkalommal a tanár úr meghallotta, hogy valaki a kollégium udvarában gyakorol az althorn nevű hangszeren. Bejött az udvarra, és észrevette, hogy egy számára ismeretlen fiú fújja a hangszert. Ez voltam én, mert egy harmadikos társamtól elkönyörögtem a hangszerét. Herczeg tanár úr megdicsért, és felvett a zenekarba, így már az első év második félévében heti két órában zenélhettem- A következő években trombitás lettem. Fülemben még most is szól Lully „Indiai szvit”-je, Haydn „Szerenádja”ja, Verdi „Nabucco”-ja. Nagyon szerettük Erkel Ferenc „Hunyadi induló”-ját is. A képző hagyományai közé tartozott, hogy minden évben előadtunk egy teljes estét betöltő színdarabot is. Számomra felejthetetlen emlék marad Szigligeti Ede: Liliomfi című darabja, amelynek a zenei kíséretében én is részt vettem. Szívesen emlékszem arra is, amikor egy kisebb együttes tagjaként szerepelhettem a Mentovich Ferenc Általános Iskola tanulói által bemutatott Árgyílus királyfi című mesejáték előadásában. Az iskola három zenetanára (Bálint Ferenc, Herczeg László, Kovács István) is szerepelt a hangversenyeinken, sőt a fizikakémia szakos tanárunk, Gyaraky Jenő is énekelt kettőst Verdi: Traviata című operájából. Partnere évfolyamtársunk, Szép Margit volt. Bizonyára tanáraim példája nyomán lett belőlem is később magyar-ének szakos tanár. Tőlük is tanul-

26

NAGYKŐRÖS

PEDAGÓGIAI ETHOSZA

tam meg, hogy lehet bánni az emberi lélekkel, hogyan lehet lekötni a tanulók figyelmét, hogyan lehet a hangulatukat jó irányba terelni. Én a mai napig is még teljes óraszámban tanítok. Nyugdíjasként egy ipari szakközépiskolában a magyar nyelv és irodalom és az ének-zene tantárgyakat igyekszem megszerettetni. Negyvennégy évig gyermekkorom volt iskolájában dolgoztam. Nyolc év igazgatóhelyettesi, huszonkilenc év igazgatói munkám mellett elvégeztem a tanárképző főiskolát, az ELTE Bölcsészettudományi Karán a magyar nyelv és irodalom szakot. Negyven évig vezettem az iskola 100 főnyi énekkarát, amellyel minden esetben „ARANY” fokozatot értünk el a minősítő hangversenyeken, s négy alkalommal kaptuk meg „Az év kórusa” címet. Egy alkalommal szerepelhettünk a Zeneakadémia nagytermében. Ezt tekintettem életem egyik legnagyobb eredményének, hiszen gyermekkoromban azt sem tudtam, hol van a Zeneakadémia. Jelenleg Nagykáta város női kórusát vezetem. Hosszú évek óta részt veszek a népzenei versenyek zsűrizésében. Megbecsülésnek tartom, hogy meghívnak a területi versenyekre. A nagykőrösi internátus a 40-es években

Különösen annak örülök, hogy évente meghívnak Nagykőrösre is. Amikor a város határába érek, lélekben újra diákká leszek, és úgy lépek be az ismert falak közé, hogy magamon érzem volt tanáraim érdeklődő tekintetét, atyai biztatását.

Szeretnék méltó folytatója lenni munkájuknak. Büszke vagyok arra, hogy nagykőrösi diák lehettem! „…Tápláltad tovább bennem az erőt, Szeretni az embert és küzdeni S hűn állni meg Isten s ember előtt …” Ady Endre

27


Kardos Pál Márton Barna sírjánál (Nagykőrös, 1977 4 )

4

Ordasi Péter felvétele

28

Kardos Pál, a kőrösi indíttatású Liszt-díjas karnagy

Recommend Documents