KARDOS GÁBOR. és a Freud-komplexus (egy életm pszichográfiai megkörnyékezésének kórisméje

.KARDOS GÁBOR.

.JÓozsef Attila. és a Freud-komplexus

(egy életm∫ pszichográfiai megkörnyékezésének kórisméje Fordította: Lackfi János és Bárdos Miklós

hogy vizsgálja meg, vajon használna-e az √ esetében egy pszichoanalitikus kezelés, Ferenczi a költ√vel folytatott próbabeszélgetés után kijelentette: „nem mer lángészhez nyúlni”.2 Pedig aligha lehet nagyobb szakmai kihívás (avagy kísértés) egy analitikus számára, mint egy mítikus lélekszerz√, egy bajba jutott vátesz analízise, ami nyilván a zseni tettenérésével kecsegtet. (Persze Ferenczi talán azért is ellenállhatott e kísértésnek, mert √ maga sem volt minden zsenialitás híján, s így nem volt mások zsenijére utalva, — kivéve esetleg Freudét…) Mivel —mint ismeretes— Rapaport Samu és Gyömr√i Edit kés√bb József Attila esetében mer√ben más módon foglaltak állást (legalábbis a gyakorlatban, mert Ferencziéhez mérhet√ elvi állásfoglalásukra csupán következtetni lehet), felmerülhet a korántsem költ√i kérdés: vajon mi állhat egy ilyen életbevágó deontológiai diszkrepancia hátterében? Hiszen ha az utóbbi két analitikus álláspontját elfogadjuk, csupán két eset lehetséges: vagy József Attila nem volt olyan zseniális mint Ady, vagy Ferenczi mélylélektani kompetenciája marad el két másik — els√sorban József Attila révén ismert— kollégájának autoritásától. Az alternatíva mindkét tagja elég abszurd ahhoz, hogy az el√feltevés legalábbis kérdésesnek bizonyuljon. Egy fatális félreértést elkerülend√ itt mindjárt meg kell jegyezni, hogy nem az untig ismert „tetemrehívás” újabb kiadásáról van szó, mintha elegend√ lenne József Attila „esetének” felülvizsgálása (egyfajta

L’interprète est celui qui dit ce qu’un autre a su taire, et ne dit pas ce que l’autre a su dire. (Az interpretátor kimondja, amit más el tudott hallgatni, és hallgat arról, amit a másik ki tudott mondani.)1

K

ell-e választani a költészet és a lélekelemzés között? Ismerni véljük Rilke válaszát, aki ellenállt a pamlag kísértésének és megmaradt a mélyrétegek hagyományos feltárása mellett. De vajon ezáltal Rilke nem mulasztotta-e el, hogy egy tisztán költ√i kihívásnak megfeleljen, megkísérelve egy kifejezetten mélylélektani ihletettség∫ mélylíra (poésie des profondeurs) megalkotását, quasi ex nihilo. Egy ilyen önkísérlet persze nem csupán saját költészetének és életének integritását tette volna kockára, hanem az egész hagyományos poézisét is. József Attila monumentális önfeltárási kísérlete, mely lezárt élet- illetve halálm∫töredékként önmagában szinte „klasszikus” eset lenne a világirodalomban, talán épp ezáltal vált —azaz válhatna— tagadhatatlanul egyedülállóvá. Különös módon az iniciálé gyanánt feltett kérdésre a pszichoanalízis „kanonikus” válasza éppoly tartózkodónak, magát gyökeresen elhatárolónak t∫nik, mint a Rilke kapcsán megfogalmazott hagyományos lírai válasz. Módszertani mementó gyanánt álljon itt Ferenczi elvi állásfoglalása ezügyben. Amikor a már valóban és végleg nagybeteg Ady barátai megkérték,

E tanulmány a párizsi Magyar Intézet és a Sorbonne által szervezett nemzetközi József Attila-konferencián, 1993 novemberében franciául elhangzott el√adás fordítása. Az eredetiben szerepl√ versfordítások a magyar változatból értelemszer∫en kimaradtak. Ezek forrása a szerz√ megjelenés el√tt álló József Attila-antológiája (Le miroir de l’autre, Orphée/La Différence, Paris, traduction et présentation par Gábor Kardos), mely kötet az UNESCO világörökség-sorozatában jelenik meg.

33

Kardos Gábor

rehabilitációs katarzis), hanem a pszichoanalízis talán legneuralgikusabb pontját érint√ elvi kérdésr√l, mely nem csupán egy-egy konkrét eseten, de az ezek által felvetett szakmai-etikai kérdéseken is túlmutat. Azért is állt els√ helyen Ferenczi példája, mert itt nem els√sorban az analitikusok „felel√sségének” tisztázásáról van szó — bár a freudi szakmai etika kritériumai alapján József Attila mindegyik analízisét ún. vadanalízisnek (psychanalyse sauvage) kell min√síteni és ez a kérdés máig tisztázatlan adóssága, s√t hendikepje a pszichoanalízisnek Magyarországon — hanem sokkal inkább az irodalomelméletben uralkodóvá vált pszichobiográfiai szemlélet megalapozatlanságának feltárása a feladat. Ez ugyanis lényegénél fogva vadanalízis, mely csupán látszólag „népszer∫síti” a pszichoanalízist, valójában lejáratja. Az alapkérdés a m∫alkotás (mint a zseni alkotóerejének kifejez√dése) és az interpretáció avagy „m∫elemzés” (mint a magát alkotásra képtelennek érz√ „laikus” kasztrációs komplexusának és interpretációs ismétléskényszerének kifejez√dése) közötti elvi különbség okainak és következményeinek feltárása. A gyakorlatban persze nem csupán gyökeres különbség, de valósággal szakadékszer∫ divergencia választja el e két alapattit∫döt — amint azt az érintett felek magukról illetve egymásról nagyon is jól tudják — ennek részletekbe men√ kifejtése azonban egy sokkal terjedelmesebb tanulmány lehet√ségeit is meghaladná, ugyanakkor pedig nyilvánvaló, hogy minden gyakorlati részletkülönség alapvet√en a két egzisztentiális életlehet√ség illetve életforma közötti elvi és gyakorlati alapválasztásból adódik. A választás kifejezés némileg megtéveszt√ lehet, hiszen egy adott ponton minden szerz√ életében (életm∫vében) eld√l, hogy melyik utat választja: az interpretatív karriert vagy az élet-m∫ passióját, melyet még akkor is csak magánélete árán végezhet be, ha halála nem olyan drámai jeladás, mint Pet√fi vagy József Attila esetében. Bár az alapalternatíva mit sem változott évszázadok óta, a XIX. század végét√l egyeduralomra jutó interpretációs paradigma (a történeti-kritikai „értékrend” illetve értékrendszer) saját alternatíváját úgyszólván archiválta, az élet-m∫vet mint olyat alapvet√en múzeális „értéknek” nyilvánítva úgyszólván teljesen kiszorította a jelenb√l, mintha mindaz ami örök (“örök emberi érték”, aere perennius, etc.) csak a történeti múltban vagy esetleg a távoli jöv√ben volna lehetséges. A szerz√knek addig soha nem látott módon és mértékben kellett igazodniuk

az interpretáció érték- illetve követelményrendszeréhez, nem csupán az érvényesüléshez, hanem immár a puszta túléléshez is. Bár József Attila életének minden meghatározó mozzanata szorosan köt√dik ehhez a problematikához, legvégletesebb és legpregnánsabb kifejez√dése alighanem az a mélylírai életkísérlet, melyben az élet-m∫ immár közvetlenül mérk√zik meg a XX. századi interpretációs paradigma talán legmeghatározóbb (mert legdeterminisztikusabb) eszmerendszerével, a pszichobiográfiai interpretációval. József Attila korában a pszichoanalízis és a bel√le nagyon is szabadon ihlet√d√ —s√t vele leggyakrabban visszaél√— pszichobiográfiai irodalomértelmezés egyértelm∫en divatjelenség volt Magyarországon, különösképp Budapesten. Az irodalmi élet minden meghatározó személyiségének szinte kötelez√ penzum volt az analízis, a kritikusoknak éppúgy mint az íróknak és költ√knek. Több volt ez egyszer∫ divatnál, mintha mindenkinek egy új, tudományos vallás t∫zkeresztségén kellett volna átesnie, mely nem csupán az egyén értékrendjét alakítja át (mint például a korban szintén „divatos” marxizmus), hanem legintimebb gondolatait, legtitkosabb érzéseit és egész egzisztenciáját is átformálja. Mindannak, aki kész volt levetk√zni addigi életét (perverz és neurotikus „óemberét”), a pszichoanalízis egy új élet ígéretét, a vétekként az egyén tudatára nehezed√ rossz szokásokból és rossz közérzetb√l való profán, polgári megváltást jelentette: a lelki komfort zálogának t∫nt, a polgárság testi-lelki üdvössége új útjának.3 Azonban — mint kora egyéb elvárásaival kapcsolatban — József Attila ennek a mélylélektani elvárásnak is a legvégletesebb formában igyekezett megfelelni. Amivel mások élni próbáltak, abba √ mindenkinél jobban beleélte magát, aminek lehet√ségeivel mások csak kacérkodtak, azt √ a tökéletesség igényével akarta megvalósítani, amib√l más írók-költ√k privát ihletet merítettek, azt √ ihletté probálta átformálni, ihletével teljesen ki akarta meríteni. Az itt óhatatlanul felmerül√ kérdésre: hogyan történhetett mégis, hogy korának talán legkreatívabb költ√je olyannyira belebonyolódott a pszichoanalízisbe, hogy az már életének és kreativitásának integritását veszélyeztette, aligha válaszolhatunk a szokásos interpretatív megközelítés keretében, hiszen éppen ez válik kérdésessé. Ezért, a szokásos pszichobiográfiai megközelítést mintegy önmaga ellen fordítva, megkíséreljük az életm∫analízis módszerét el√ször önmagára alkalmazni, ilymódon kimutatva mennyiben szükségszer∫, hogy végül önma-

34

József Attila és a Freud-komplexus

gával is szembeforduljon, egyszer∫en azért, mert lényege eredend√en éppen ez az önmagával való inter-pretatív meghasonlás, a Freud-komplexus.

rovására kamatoztatják kétes módon mélylélektani olvasmányélményeiket, elfelejtve, hogy maga Freud az analízis keretén kívül alkalmazott „analizálást” szigorúan elutasítja mint vadanalízist. Ferenczi meghatározása alapján a „vad pszichoanalízis” lényege az „analizálási kényszer”,6 eszerint pedig az irodalomelméletben és a kritikában alkalmazott minden pszichobiográfiai interpretációt egyfajta vadanalízisnek kell tekinteni, melynek jellemz√ interpretációkényszere egy eddig feltáratlan sajátos hermeneutikai patológia része. Mint ismeretes, József Attila profán passiója valóságos interpretációs dömpinget váltott ki, mely kisebb nagyobb hullámokban máig tart. Az irodalmi élet és a pszichológia többé-kevésbé jelent√s képvisel√i mind szükségét érezték, hogy kommentálják a történteket, s√t: posztumusz kezelési javallatokat és ellenjavallatokat fogalmazzanak meg. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg Hölderlin, Nietzsche, Rimbaud, Van Gogh és szinte minden meghatározó modern kultúrhérosz „esete” körül, akiknek halála a kollektív emlékezet traumatikus élményévé vált, melyt√l képtelenségnek t∫nik szabadulni. Minél többet foglalkoznak az élmény feldolgozásával, annál traumatikusabbnak bizonyul. Példa lehet erre a nemrég megjelent „Miért fáj ma is” cím∫ tanulmánykötet, és nem csupán címével. Mármost, ha igaz, hogy a traumatikus élmény szüntelen felidézésére ösztönz√ ismétléskényszer végs√ célja valójában nem az elhibázott megoldása, hanem épp ellenkez√leg: a traumát kiváltó elvétés megismétlése —amint azt Freud a sorsneurózis kapcsán kifejti— akkor az ezzel teljesen analógnak bizonyuló interpretatív ismétléskényszerben kifejez√d√ kollektív sorsneurózis okai és indítékai mindjárt világosabbá válnak. Mert bár az interpretáció bevallott célja mindig „a veszélybe sodródott géniusz” megmentése és igazolása, az a beszédes tény, hogy mindez posztumusz történik, már önmagábban kell√képp jelzi az interpretációkényszer rejtett illetve tudattalan célját, ami nem más mint egy ideális kultúrb∫nbak kikiáltása, akire ráolvasható az irodalmi élet minden baja és gyarlósága: egy „elátkozott költ√” corpus-a körüli tetemrehívás. S√t, igen jelképesen bár és a legünnepélyesebb körülmények között, de ezáltal a par excellence áldozat rituális újrafeláldozása, corpus-ának újrafelosztása és bekebelezése ismétl√dik meg, a Freud által leírt totemvacsora √si rituáléja szerint. Mert valahányszor kimondják valakir√l a megtisztel√ „elátkozott költ√” (poète maudit) titulust, egyszersmind az átkot is megismétlik.

A FREUD-KOMPLEXUS ÉS A FREUDI INTERPRETÁCIÓS PARADIGMA

A

Freud-komplexus kifejezés els√ látásra talán indokolatlannak, esetleg teljességgel önkényesnek t∫nhet, ezért magyarázatra szorul. Els√sorban is legitim Freud-komplexusról beszélni, amennyiben a komplexus szakkifejezés eredetileg olyan feltételezett tudattalan lelki m∫ködést jelöl, mely — a Jung által kidolgozott teszt módszerének megfelel√en — meghatározza bizonyos gondolati asszociációkat kiváltó ún. ingerszavakra adott válaszainkat. A freudi meghatározás a következ√: „Általában komplexusnak nevezzük azon képzettartalmat, mely befolyásolja az ingerszó kiváltotta reakciót.” /IE 15 — ld. Bibliográfia, in fine. / Ha tehát a pszichoanalízis kulcsfogalmait megannyi ingerszónak tekintjük, melyek szüntelen gondolati asszociációkat váltanak ki bel√lünk és a kollektív tudatból egyaránt, megállapíthatjuk, hogy pszichoanalitikus reflexeinket és reflexióinkat ugyanígy meghatározza valamiféle öntudatlan vonatkozásrendszer, melyet a pszichoanalízis tulajdon nevén Freud-komplexusnak nevezhetünk.4 Szemünkre vethetik, hogy a Freud-komplexus nem egy szinten helyezkedik el pl. az Ödipusz-komplexussal — s ez tökéletesen helytálló megállapítás. Éppen ezért szükséges itt metapszichológiai , s√t metapszichoanalitikai komplexusról beszélnünk, ami jelzi a továbblépés lehet√ségét, mely által lehet√vé válik, hogy legalább kollektív komplexusaink e fajtájától ne zavartassuk magunkat (se désembarasser).5 A Freud-komplexus fogalmának bevezetése nyilván nem a „freudizmus”-kritika egy újabb formája, hanem a metakritikai megközelítés igényével lép fel. Kierkegaard-ral szólva: „radikális kúra”. József Attila is a Freud-komplexus értelmében írja le az analízis alapszituációját: „mint neurótikus, ab ovo hülye vagyok, az analítikus, úgy látszik, ex professo az” /SZÖ 141-142. sor/. Ugyanakkor távolról sem csupán az analitikusokról és pácienseikr√l van itt szó. Els√sorban az alkalmazott pszichoanalízis számos amat√rének elméleti és gyakorlati inkompetenciájára gondolhatunk itt, akik különösen az irodalom

35

Kardos Gábor

Miben áll hát a bennünket foglalkoztató interpretatív sorsneurózis, az a kollektív neurózis, mely nemcsak a kultúrára, de az egész modern civilizációra „rossz közérzet”-ként és válságok formájában nehezedik? S miért jelenik meg újra és újra történeti illetve történetiségkényszerként, melynek hatása alatt szüntelenül át- meg átértelmezzük a nyugati kultúrának nevezett élményanyag ugyanazon sorsszer∫ tapasztalatait? Freudnak Goethér√l írott tanulmányában található az az „elszólás”, mely rávilágíthat minderre. Goethe Költészet és valóság cím∫ írásának elemzését bevezetend√ a költ√ egy gyermekkori emlékét felidézve kijelenti: „Az analízis felfedezése el√tti id√kben még olvashattunk egy ilyen írást, anélkül, hogy okunk lett volna megállni és megütközni rajta [avagy „tikkelni” (tiquer)], ám aztán felébredt az analitikus tudat.” /IE 195/ Vegyük újra a szöveget, pusztán az elszólásra koncentrálva: „Az analízis felfedezése el√tti id√kben még olvashattunk (…), anélkül, hogy okunk lett volna megállni és megütközni…” Itt aztán muszáj megállnunk és a leghatározottabban megütköznünk. A tudattalan paradox (és unheimlich [barátságtalan])tudata láthatóan megütközésre késztet, amikor el√írja, hogy többé ne megütközés és interpretáció nélkül olvassuk, amit épp olvasunk, hanem annak az inter-pretációs fixációnak szellemében, melyet mi „Freud-komplexusnak”, √ maga pedig —úgy látszik— „analitikus tudatnak” nevez. Mintha az egyszer∫ olvasás, a hátsó gondolatait nem mindenáron el√térbe helyez√ olvasat valami atavizmussá, s√t tabuvá vált volna, mintha interpretálás nélkül eleve lehetetlen lenne olvasni… Ugyan milyen alapon kéne el√feltételezni ezt, ha — az ominózus freudi hasonlattal élve— az interpretatív paradigma nem lenne „nyeregben”? Vajon nem inkább egy jól diagnosztizálható kultúrszimptóma ez az általánosan elfogadott el√feltevés? S√t, mivel a régi görögben az olvasás szava az anagnószisz (αναγνωσις) volt, ami szó szerint felismerést illetve újramegismerést jelent, akár az interpretatív olvasás anagnosztizálásáról is beszélhetnénk, ezzel is jelezve annak évezredes alternatíváját. Mindezek után muszáj megütköznünk, mikor Freud azt hangsúlyozza: „interpretációs munka” szükséges ahhoz, hogy megértsük, mit olvasunk, ugyanis ez a bizonyos „munka” óhatatlanul az álmok, s√t az irodalmi alkotásban szerinte kulcsszerepet játszó álmodozások munkájának projektív logikáját idézi, azt az átformálási-rávetítési tevékenységet, mely interpretáció-ügyben éppen a leggyanúsabbnak t∫nhet. Vajon nem egy és ugyanazon is-

métléskényszer m∫ködik ebben a freudi interpretációs munkában, mely akkor jelenik meg, mihelyt az idézett kifejezéssel élve „megütközünk”?… A következtetés meglehet√sen kézenfekv√: a freudi lapsus az analitikus és poszt-analitikus kornak az inter-pretációs kényszerrel járó kollektív sorsneurózisáról árulkodik.7 A „moderneknek” a „régiekkel” szembeni sorsneurózisáról, az emberiség meghatározó traumáinak visszatér√, korszellemként kísért√ kényszerér√l volna szó — innen volna tehát nyugati (occi-dental) kultúránkban a történeti értelmezés kényszere (obsession), amennyiben számunkra minden meghatározó tradíció történelmi traumák láncolata… Vagy inkább valamiféle inter-pretációs tudathasadásról lenne szó? — nehéz volna minderre egyszerre válaszolni. Sokkal inkább foglalkoztathat e helyen a pszichoanalízis és az irodalom között kialakult indulatáttételi, s√t hangulat (Stimmung) és gondolatáttételi (Bestimmung-áttételi) viszony. Az egyik oldalon ott látjuk a szerz√k legintimebb titkait árgus szemmel, afféle orwelli Nagy Testvér módjára fürkész√ extraintrospektív kritikusi szemléletet, másfel√l pedig észrevehetjük az immár megfigyelés alatt álló szerz√t, aki kénytelen ezentúl a fentemlített kritikai szemlélet fenyeget√, inkvizítori pillantásai kereszttüzében, ennek a klasszikus cenzúránál (az Imprimatúránál) jóval hatékonyabban m∫köd√ újfajta interpretatív cenzúrának, az Interpretatúra meta-cenzúrájának „társaságában” alkotni m∫vét. Feltéve, hogy még van kedve ilyen körülmények között kísérletet tenni az alkotásra. „Nem való ez, nem is álom, / úgy nevezik, szublimálom / ösztönöm…” (Költ√nk és kora…) Ha ma alantasnak t∫nik szemünkben a „klasszikus” Inkvizíció és a hagyományos cenzúra m∫ködése, mely a legalapvet√bb emberi jogot, a magánélet titkosságához és bens√ségességéhez való jogunkat vette semmibe, egyszóval: a senki másra nem tartozó lelkiismeret jogát, akkor mit szólhatnák ahhoz a „pszichoanalízishez”, mely különös el√szeretettel igyekszik világgá kürtölni a nagy szerz√k legbotrányosabb, legrejtettebb és legkompromittálóbb titkait, melyeket úgymond „szublimáltak”, vagy netán „elfojtottak” m∫veikben? (S teszi mindezt a szerz√k halála után, amikor már nem szólhatnak közbe.) Az interpretatív cenzúra persze a kispolgári normák és a polgári normalitás önvédelmi intézménye is egyben, mely els√sorban az „értékrendjét” leginkább fenyeget√ kivételes egyéniségekt√l védi magát, azok „domesztikálásával”.8 Ha teheti, minden géniuszt még életében bebalzsamoz és … archivál.

36

József Attila és a Freud-komplexus

Persze-persze, tudjuk jól: a kisszer∫ lelkek indiszkréciója munkál itt, akik szeretnék bebizonyítani, hogy „végs√ soron” (“lelkük mélyén”) nem is olyan sokban különböznek a kivételesnek tartott szellemekt√l. Ízig-vérig kispolgári nivellálási szándék vezérli mindezt. Azonban itt aligha az ilyenkor szokásos moralizálásról van szó, mert a lelkiismerethez való jogtól való megfosztás nem morális, hanem jogi kérdés, mely a legalapvet√bb emberi szabadságjogot érinti. Az inquirere (kutatni) igéb√l származó inkvizíció eredetileg annyit jelent, mint a lélek legbens√bb titkait kutatni, s éppen ezt teszi az alkalmazott pszichoanalitikus értelmezés csakúgy, mint a pszichobiografikus irodalomkutatás általában.9 A lelki betegség ténye és a beteg kifejezett kívánsága nyilván igazolhatja a pszichoanalitikus eljárás alkalmazását él√ páciensek esetében, de mivel igazolható régóta halott és az analízisbe való posztumusz beleegyezéssel bajosan gyanúsítható szerz√k lelkének analízise? Err√l az idevágó irodalom mélyen hallgat. Mégis kutatják (inquirere) legbens√bb titkaikat, alávetik √ket a Kérdésnek [inkvizíciós kifejezés: on leur inflige la Question], ahogy az √szintébbnek t∫n√ régiek mondták volna.10 Karl Popper azt veti a pszichoanalízis szemére, hogy cáfolhatatlan (falszifikálhatatlan), s így érvelése nem felel meg a logika játékszabályainak, amennyiben minden ellenvetésre mindannyiszor ad hominem érvvel, az ominózus tudattalan m∫ködésekre, a másik fél „tudatalatti ellenállására” hivatkozva válaszol.11 Azonban Popper logikus fölháborodása cseppet sem zavarja a pszichoanalízist abban, hogy eszméi rendkívüli szuggesztivitásának erejét mind a mai napig korlátlanul kifejtse. Mert logikusan szemlélve a pszichoanalízis a gondolatok visszájárafordításának (retournement) igen hatékony technikája, melynek egyetlen neuralgikus pontja, hogy szellemi fegyverei alkalmasint ugyanígy ellene fordíthatók, s ráadásul el√bb-utóbb sorsszer∫en maguktól ellene fordulnak, az „analitikus tudat” és az „analitikus korszak” végét (illetve végességét) jelezve.12 A Popperéhez hasonló retorikus ellenvetések sosem érik el céljukat, nem szolgálhatnak „cáfolatként”, egyszer∫en azért, mert képtelenség cáfolni egy testi-lelki életszükségletet, s még kevésbé cáfolható a mögötte rejl√ morbid, thanatikus szükséglet. A Freud-komplexus leleplezése viszont alkalmasint hatékonyabb válasz lehet, amennyiben minduntalan visszájára fordítja, önmaga ellen fordítja a fentemlített ad hominem analitikus érvelést. Ez egy-

fajta hermeneutikai experimentum (avagy kísérleti játék) formájában is demonstrálható, miszerint az analitikus értelmezés alá fogott szerz√ nevét az inter-pretáció szerz√jének nevével cseréljük ki, kezdve az elemzés címén, amely valóságos elszólásként általában híven tükrözi az értelmezés burkolt intencionalitását, projektív szerkezetének irányultságát. A cím többnyire magán viseli ama ismétléskényszer (és kasztrációs komplexus) nyomait, mely az elemz√t eredetileg rávitte, hogy a szerz√vel foglalkozzék, ami m∫ködésbe hozzott nála egyfajta projektív logikát, hogy saját problematikáját a szerz√ m∫vére kivetítve oldja meg valamely személyes lelki-szellemi konfliktusát. Elég egyszer∫ játék ez, szinte szórakoztató, az eredmény pedig elképeszt√en hatásos. Megmutatja azt is, mennyire mélységesen hiányzik a metapszichologikus igény magukból a pszichoanalitikus vagy pszicho-biográfiai szempontú elemzésekb√l!13

Ú

gy látszik, id√nként Freud is megfeledkezett saját, a pszichoanalízisnek az irodalom területén való alkalmazására vonatkozó figyelmeztetésér√l: „Ám ne felejtsük el, hogy nincs jogunk a neurózist a középpontba állítani ott, ahol jelent√s teljesítményr√l (eine bedeutende Leistung) van szó.” /a Bécsi Pszichoanalitikai Társaság el√tt 1910 január 12-én/. Mégis pontosan ezt teszi, s f√ként az általa amúgy legtöbbre becsült m∫vészek esetében. Különösen Az irodalmi alkotó és a fantázia (Der Dichter und das Phantasien) cím∫ tanulmányában „feledkezik meg” az igazi irodalmi alkotók és az irodalmárok közötti legalapvet√bb különbségtételr√l. Kétségtelen, hogy az irodalmi képzelet és az álmodozás közötti freudi párhuzam igen elgondolkodtató, ám egy valamirevaló irodalmi alkotó nem csupán saját kényszerképzeteit és komplexusait „ábrázolja” irodalmi alkotás címén, hanem mindannyiunk, egy egész korszak komplexusait írja meg versben vagy prózában — mint például József Attila, aki igazán mentes mindenféle irodalmárkodástól. Ezen a ponton tehát az irodalmi alkotó élesen elválik a közönséges grafomántól csakúgy, mint nem-alkotó, úgymond „normális” embertársaitól, vagy azoktól, akik irodalmi alkotás ürügyén csupán saját álmodozásaikat „örökítik meg”, kényszerképzeteiket és komplexusaikat foglalják versbe illetve prózába. A freudi megközelítésben így éppen az alkotás lényege sikkad el. A géniusz e sajátosságát nevezi Kirkegaard „megalapozott kivételnek”,14 amely képessé tesz az egyedi kifejezésére úgy, hogy ezáltal az önmagában

37

Kardos Gábor

érthetetlen és sohasem egészen példaérték∫ általános, az átlagos is kifejezésre jusson. A géniusz példaértéke éppen abban a kidolgozásban (élaboration) rejlik, mely az álmodozásból és annak egyszer∫ ábrázolásából teljességgel hiányzik. Maga Freud is említést tesz valami hasonló példaérték∫ kivétel létének lehet√ségére „Néhány jellemtípus” cím∫ esszéjében.15 Mindez nem akadályozza meg József Attilát, hogy kimondja: „a lelkem azért közvagyon” /Flórának/, ám máshol mintha ugyan√ figyelmeztetne e különös „közvagyon” elidegeníthetetlenül idegenszer∫ és megfoghatatlan jellegére is, mely meger√síteni látszik mindenféle pszicho-biografikus értelmezést. Nehéz volna tagadni a párhuzamot:

sabb jelmezbe öltözött is. A pszichoanalízis és a mindent átfogó Totális Tudomány mítoszának eredeténél tehát egyazon fausti szándékot lelhetjük fel, ami b√ségesen kárpótolhatna az emberiség Freud által emlegetett nárcizmusának minden megaláztatásáért, beleértve a legutolsót is, melyet szerinte a pszichoanalízist√l szenvedett el.17 A vallással és a mitológiával (s az irodalommal, mint ezek „modern” formájával) foglalkozó kritikai elemzésében Freud megkérd√jelezi a nyugati civilizáció e két nagy mitogén rendszerének szuperegoautoritását, alighanem azért, hogy bebizonyítsa: e két szellemi autoritás-típus olyan tabukon alapszik, melyeket el√ször a pszichoanalízis leplezett le. Ezen az alapon pedig minden egyéb mitogén autoritás a pszichoanalízis, mint a nyugati civilizáció egyedüli orákuluma, vagyis a minden egyéb, „másodlagos” és immár érvénytelenné (tudománytalanná) vált mágiát leleplez√, de önmaga leleplezését√l √rizked√ egyetlen hiteles, tudományos mágia autoritása alá rendelhet√ — melyet itt szerényen Freud-komplexusnak nevezünk. Különös, hogy Freud ún. alkalmazott analíziseiben igen ritkán beszél a szó szoros értelmében vett költ√kr√l, s még Goethe iránti nyilvánvaló érdekl√dése is inkább prózai, mint lírai természet∫… Miért ez a hallgatás, mi oka lehet a költ√k és a költészet ilyetén szilenciumra ítélésének, hacsak nem az, hogy a költészet áll leginkább ellent az analitikus redukciónak, mivel ez igényli a legmélyebbre ható kidolgozást (élaboration)? Goethe gyermekkorának elemzéséhez közelítve Freud ismételten emlékeztet a pszichoanalízis költ√kre való alkalmazásának nehézségeire: „Goethe, a költ√, nemcsak magáról sokat valló, de önmagát a számos önéletrajzi részlet ellenére gondosan elrejt√ ember is volt”.18 Ez talán még inkább érvényes József Attila esetében, kinek életm∫ve a maga egészében önéletrajzi jelleget ölt, a szó szoros értelmében élet-m∫vé válik (oeuvre de vie), s√t, egyszersmind halálm∫vé (oeuvre de mort) is, melyben a költ√ éppen számos önvallomása révén rejt√zködik a leginkább.19 Ami talán a leginkább elkerülte József Attila pszicho-biográfusainak figyelmét az az, hogy agyonfetisizált analitikus vallomásában, a Szabad-ötletekben két ízben is „nagyon hazug”-nak, s√t „a leghazugabbnak” nevezi önmagát, s mintegy „a gyengébbek kedvéért” a magát leghazugabbnak nevez√ szerz√ kijelenti, hogy versei nem róla szólnak, mert √ „valójában” az, akit irodalmi önanalízisében leír.20 Vajon nem épp ez a „tragikusan √szinte vallomás” a legna-

Sokan voltak és körülvettek álmomban engem s kinevettek: „Hehe, hát ennél van a kincs, ami nincs!” /1936-os töredék/

Hasonlóképpen Ars poeticájának egy változatában is megrója a „más költ√k kincsének” kisajátítóit.16 Ezen kisajátítás, a m∫vek elidegenítésének legközönségesebb formája pedig a m∫elemzés és a kritika, egyszóval: az inter-pretáció. (Ami lényege szerint még akkor is elidegenítés, ha látszólag a m∫ értékelése és értékesítése érdekében történik, még akkor is, ha egyre inkább ökonómiai szükségszer∫ségnek t∫nik.) Minden irodalmi, filozófiai vagy egyéb szellemi m∫ mélyén egyfajta példaszer∫ség (exemplifikáció) rejlik, mely a normák fölé emeli, a norma normájává teszi azt. Nem kerül különösebb fáradságunkba kitalálni, mivégre próbálja Freud elvitatni ezt a különösképpen normatív eredetiséget a m∫vészett√l és a m∫alkotástól: ebben nyilván saját m∫ve normává tételének szándéka vezeti, a pszichoanalízist mint egyetlen és kizárólagos modellt, egyedül mértékadó normát teszi ezáltal minden emberi m∫ mércéjévé, megkísérelve az analitikus interpretációt a modernség omnipotens Interpretatúrájává avatni, mely egyedül képes a kultúra minden mértékadó alkotását tudományosan és a maga mélységében elemezni. Ilyenformán tehát a pszichoanalízisben ott rejlik a totális értelmezési tudománnyá válás intenciója, mely által tudományos meta-literatúra, meta-filozófia és meta-religio is lenne egyben, az efféle szintézist pedig nemigen nevezhetjük másként, mint mágiának — mégha ez a fajta tevékenység a böcsületes alkimisták Opus Magnuma óta némileg tudományo-

38

József Attila és a Freud-komplexus

gyobb hazugság, a költ√ legfiktívebb persona-ja? Ugyanakkor e megállapítás szomorú igazságtartalma, hogy a költ√ „öntörvény∫ géniuszát feláldozta a pszichoanalízis oltárán”. Foucault „az alkotás hiányaként” (absence d’oeuvre) fogja fel az √rületet,21 s ha így vesszük, József Attila „√rültsége” abban állt, hogy Freud-komplexusa folytán átadta magát az alkotásképtelen kritikus tudatra jellemz√ interpretatív komplexusnak : „a verseim nem én vagyok”, „minek írok, az öncsalás, szélhámosság”22 Ez a kétségbeesett kísérlet —melynek „értelmi szerz√je” és f√ ösztönz√je az analízis lehetett— hogy megpróbálja elvonni költészetét√l az egész élete során „beleinvesztált” „libidinális energiákat”, végzetesnek bizonyult. A költészetnek mint léte értelmének elvesztése árán csak úgy gyógyulhatott meg, ha a szó szoros értelmében életét adja a gyógyulásért. Pedig világosan felismeri azt, ami rá vár, mégsem lesz a felismeréstöredékb√l teljes érték∫ vers:

tudományokban — az egész csak (…) segedelemmel kecsegtet az értéktelenségben és agyondevalválja annak az értékét is, aki csinálja. /VM 161/ Majd kisvártatva hozzáteszi: „Ha szeretsz, akkor már megismertél volt — ne akarj most pszichológiával megismerni, mert azzal csak a mechanikus, fizikai élet∫ embert lehet, azt is bajosan: mintha zúzott cserepekkel akarnál befödni egy mennyei, napfénynek nyitott tornyot.” /VM 162/ Megint máshol pedig így ír: „kötözz meg egy telivér csikót, aztán próbáld tudományosan elemezni, hogyan nyargalna szabadon a mez√n.”23 Az ifjú József Attila visszautasítja a pszichoanalízist, mint az irodalmat ösztönz√ inspiratív elméletet is, mégpedig a népdalok ihletettségének konstruktívitását állítva vele szembe. Egy másik levelében írja: „a népdalkölt√ egy böt∫t sem mond arról, hogy fáj a szíve (amilyen elemekb√l ma már Freud és a pszichoanalitikusok tanainak ismerete után könny∫ verset írni, s az ilyen versek egymástól csak nyelvileg különböznek), ez a vers [az általa idézett népdal] csupán tényekben állítja magát”. Szerinte a kritikának is ilyen tényszer∫nek és konstruktívnak kellene lennie, „a mesterségbeli értékek”-hez kellene visszatérnie, ami annál is üdvösebb lenne, mivel „kritika helyett többnyire rossz pszichológiai tanulmányokat kaptunk, s√t már odáig terjedt a fejetlenség, hogy magáról a kritikáról is azt állították, hogy m∫vészet.”24 Kamaszkori költ√ideáljáról, Adyról írott cikkében is megjegyzi, hogy a kritika alapjában nem tör√dik a m∫vel, amennyiben lélektani és életrajzi fejtegetésekkel igyekeznek helyettesíteni a m∫vet: „módszernek ott az áldott pszichologizmus, a köznapi ostya, amelybe kvarckristályokat, magyarul homokot pakolunk s azt a beteg lelkeknek beadván, úgy véljük, hogy kvarcfénykezelésben részesítjük √ket. (…) a m∫vet mellékesen kezelik annak küls√ vagy bels√, természetesen történeti eredete mellett.” /ÖM III, 15/. E tekintetben a bulvárlapokhoz hasonlítja a szekundér irodalmat (vagyis az interpretációt), amennyiben ezeknek a színi- és mozicsillagok lelkiállapotára vonatkozó érdekl√dése párhuzamos amannak „a nagy költ√ lelke” iránt tanúsított érdekl√désével. A legmeglep√bb persze az, hogy József Attila megjegyzésének kritikai éle nemcsak az irodalomkritikusokat és szakirodalmárokat érinti, de mindazon korabeli magyar írókat-költ√ket is, akik ugyanezen pszichologizálás kelepcéjébe estek — és nyilván nem csupán a cikk közvetlen apropóját szolgáltató Ady-vita esetében. A m∫vészet és az inter-

Bocsássátok meg, barátság, te hív kincs s ti kemény K√míves Kelemenek, hogy egy ringyóért, kiben semmi szív nincs, háromszor tagadtam meg m∫vemet. Azt hittem, a m∫ reám es√ részét elvégeznem majd jobban sikerül ha hozzá térek haza A „ringyó” kitétel csupán els√ megközelítésben (pszicho-biográfiai vagy irodalomtörténeti szempontból) vonatkozik Gyömr√i Editre. Valójában a Pszichoanalízis cím∫ írásában József Attila az egész pszichoanalízis alapszituációját azonosítja a prostituáltéval: „én belemegyek egy ilyen szituációba: Fizetek, lefekszem” /MF, p. 394/, a Szabad-ötletekben pedig: „a neurótikus a perverz forditottja, az analitikus a kurva forditottja” /SZÖ 94. sor/. Jó okkal vonatkoztathatjuk tehát az idézett Gyömr√i-töredéket a költ√ egész önemészt√ pszichoanalízis-szenvedélyére.

JÓZSEF ATTILA A PSZICHOLOGIZMUSRÓL ÉS A PSZICHOANALÍZISR◊L

J

ózsef Attila eleinte kategorikusan visszautasított mindenféle lélektani szempontú értelmezést. 1928 október 10-én kelt levelében így ír err√l Vágó Mártának: „Én nem hiszek a pszichológiában és a hasonló

39

Kardos Gábor

m∫vekt√l, melyek nem méltók az alkotás (oeuvre) névre : „A m∫vészet körüli z∫rzavar különösen teljes, ha az alkalmazott elméleteket, a kritikát vesszük szemügyre. A kritikus célja, feladata volna annak a megállapítása, hogy a szóbanforgó vers, kép, stb. valóban m∫alkotás-e vagy sem.” /ÖM III, 82/ Ehelyett azonban a kritikák „nem a m∫r√l, hanem a m∫vész tehetségér√l meg lelkér√l beszélnek. És a tehetség kérdése sem attól függ itt, hogy a m∫vész valóban alkotott-e, hanem attól, hogy az, amit csinált, hogyan tetszik a kritikusnak. A kérdés tárgyi részét a legrafináltabb módon kerülik ki és annál nagyobb a kritikus, mennél rafináltabb a lényeg elkenésében.”/JAÖM III, 82 sq./ Freudnak az Irodalmi alkotóról szóló esszéjében (Der Dichter [!] und das Phantasien) például több szó esik közönséges literátorokról, ponyvaregények szerz√cskéir√l, mint a tulajdonképpeni irodalom m∫vel√ir√l, vagy horribile dictu : költ√kr√l. Mondhatnánk persze azt, hogy analitikus szempontból ez úgyszólván mindegy is [Ça revient au même]… Költ√nk más véleményen van. Azt tartja, hogy ez a szemlélet eltompítja esztétikai ítél√képességünket, mert „a lélektan csak lelki tényekr√l szolgáltat ismereteket, de véle értékelni nem tudok.” /ÖM III, 21/ Újra fel kellene hát fedezni ítél√er√nknek „elfeledett kertjét”, amelyben nem a szerz√ személye számít, hanem szavainak érvényessége… /ÖM III, 20/ József Attila szerint az ítél√er√ szenvedte meg leginkább a pszichologizmust, mert lélektani szempontok alapján lehetetlen megkülönböztetni a m∫alkotást az amorf, feldolgozatlan és kidolgozatlan fantazmagóriáktól, melyek semmiképp sem tekinthet√k formailag vagy tartalmilag példaérték∫nek.27 József Attila határozottan tagadja az egyéniség jelent√ségét a költ√i alkotásban, s kijelenti: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye” /ÖM III, 81/. „És ahelyett, hogy a m∫vészi alkotás m∫helyéb√l a lélektani szemét kisöpörtetett volna, hogy az alkotás folyamatáról tiszta kép adassék, sz√rös ecsetekkel olyan idegen lényeket festettek a m∫vészetre (szépség stb), amelyek a nem m∫vészetben is bennevalók. Így a m∫vészetr√l csevegvén éppen az t∫nt el mint a pára, azt vitte el a cica, ami a m∫vészetet teszi. Ez volna pedig az ihlet.” /ÖM III, 226/ Magyarán minden egyénieskedést, individualizmust el kell távolítani az útból, hogy megteremt√dhessenek egy eljövend√, a népköltészethez foghatóan kollektív indíttatású költészet feltételei. Ez a „közös ihlet” /ÖM III, 24/, mely a nyelv forrása és lételeme, József Attila köl-

pretáció, illet√leg a pszichobiográfiai értelmezés keveredésének végs√ következménye —amint azt József Attila a már említett levélben leszögezi—, hogy az alkotók már maguk sem tudják szétválasztani végül a m∫vet és az interpretációt. (Alighanem a m∫ és az interpretáció eme totális konfúzióját nevezik ma „[poszt]modern”-nek.) József Attilának az a kifogása a pszichologizáló kritikával szemben, hogy egész egyszer∫en semmibe veszi a m∫ létének és létjogosultságának legf√bb alapját. Mivel a „modern” kritika hajlamos minden m∫vet sajátos pszichikai jelenséggé redukálni, mit sem tör√dve annak bens√ törvényszer∫ségeivel, autentikusságával és sajátos igazságtartalmával. Freud ilyen értelemben írja Michelangelo Mózesével kapcsolatban, hogy √t, mint elemz√t, csak a m∫vek pszichológiai tartalma érdekli.25 Amire költ√nk ironikusan így „felel”: „Akkor meg valahány költ√ élt, mind bolond volt, mert összes m∫vei helyett megírhatta volna összes m∫vei tartalmát!” /ÖM III, 27/, — leleplezve ezt a jellemz√ projektív tendenciát, az inter-pretáció Ersatz-logikáját, mely a m∫veket tartalmukkal kívánja helyettesíteni, hogy végül olvasni se kelljen már magukat a m∫veket, hanem csak azok el√emésztett tartalmi kivonatát, a róluk szóló recenzurált kommentárokat: „minek az ilyenféle h∫hó? Hogy legyen kézikönyv, amelyb√l az egyes írások tartalmát megtudhatom úgy, hogy elolvasnom ne is kelljen √ket?” Majd azt is hozzáteszi, hogy tisztességesebb lenne idézetgy∫jtemény formájában publikálni ezeket az értelmezéseket, „igaz ugyan, hogy akkor [az elemz√k sokaságának] nem igen volna alkalma irodalomtudomány ürügye alatt saját szavait belesz√ni remekm∫veinkbe.” /ÖM III, 33/.26 A fiatal József Attila esztétikájában lehetséges megoldásként javasolja a pszicho-biografikus szemlélet ironikus visszájárafordítását „M∫vészetbölcseleti alapelemek” cím∫ tanulmányában (Vö.: Irodalom és szocializmus), ahol elítéli kora jelent√sebb esztétikai irányzatait, amiért „ezeknek nagyobb része beleesik a lélektanosságba (pszichologizmusba) és a lélekkel magyarázza a m∫vészetet, holott legföljebb a m∫vészi alkotások ha szolgálhatnak a lélek magyarázatául.” /ÖM III, 80/ Egyszersmind elítél minden érzelmi indíttatású esztétikát is, amely valamiféle élményre vagy megélt tapasztalatra vezeti vissza a m∫vet. Ezekre a polgári elméletekre válaszul a m∫vészi alkotás sorsszer∫en közösségi voltának szükségességét hangsúlyozza /ÖM III, 81/, s összegzésképpen megállapítja, hogy a kritikának inkább a m∫ autentikusságát kellene vizsgálnia, világosan elkülönítve a m∫alkotást mindazoktól a férc-

40

József Attila és a Freud-komplexus

világ rámkényszerit egy vallhatatlan beteges világfölfogást és aztán azt mondja rám, hogy beteg vagyok. Megoldhatatlan helyzetbe kerget és aztán azt mondja, hogy infantilis vagyok, mert nem tudom a saját bels√ problémámat megoldani.”32 /MF 371/ Mindebb√l kitetszik, hogy a hipnózis jelenségének felhasználásával született pszichoanalízis mennyire fel van vértezve a szuggesztió mágikus erejével. A gyermekkorra visszamen√ infantilo-determinizmus e szuggesztió egyik f√ eszköze. József Attila esetében pedig semmi sem lehetett kockázatosabb, mint a gyermekkorba való visszatérés kényszere, mely személyiségének rohamos visszafejl√déséhez, infantilizáló regresszióhoz vezetett, végs√ soron pedig egész költészetének forclusio-jával (libidinális kitaszításával illetve kizárásával) fenyegetett. József Attila számára férfiasságának egyetlen minden ízében teljesen egészséges bizonyítéka költ√i alkotóereje volt. Kizárólag a költészetben és a költészet által ébredhetett benne a legnemesebb értelemben vett lelki-szellemi apaság (paternité) érzése, a pszichoanalízis pedig szükségképpen ezt az egyetlen támaszt, egyetlen létalapját ásta alá, lételemét vonta meg t√le módszeres gyanakvásával, mely el√tt a legszebb is csak szimptóma. Ergo: az analízis egyfajta szimbolikus kasztrációval fenyegette alkotóerejét és életm∫vét. József Attila visszamen√leg egész életét átértelmezte, s minden konfliktusát, még a kés√bb kialakultakat is, kora gyermekkorára igyekezett visszavezetni. A gyermek (enfant) szó pedig azt jelenti: infans, vagyis nem-szóló, nem-beszél√, s így érthet√ az is, mennyire ellentétes irányba mutat ez az infantilizáló folyamat a Dichtung-gal, az eredend√en a szólás, a beszéd m∫vészetét jelent√ költészettel. Pedig legalább Horatius híres „exegi monumentum aere perennius”-a óta (“ércnél maradandóbb emléket állítottam”) tudnunk kellene, hogy a m∫ par excellence fallikus szimbólum. Így érthet√bb, miért volt a m∫vészi alkotás mindig is „férfiaknak fenntartott” tevékenység egészen máig, és érthet√bb az is, miért tér vissza Freud oly ismétléskényszeresen Michelangelo Mózesének (különösen annak „tekintélyes szakálla” által) rá gyakorolt „potenciózus” hatására (“effet puissant”), s miért próbál mindenáron profán értelmezést er√ltetni a szoborra.33 Ha viszont a m∫ jellegzetesen fallikus szimbólum, a szerz√ autoritásának interpretatív megkérd√jelezését csakis szimbolikus kasztrációként, vagy, ha úgy tetszik, jelképes apagyilkosságként értelmezhetjük. Az interpretátor minden esetben kénytelen hivatkozni a szerz√re, akit interpretál, és ezzel lelkileg-szellemi-

tészetének mindvégig alapvet√bb ihlet√je maradt, mint a mélylélektan vagy a marxizmus.

A

kezdeti radikális visszautasítás ellenére József Attila kés√bb mégis analitikus kezelésnek veti alá magát, Németh Andor analitikusának közrem∫ködésével. A kritikus szerepe az ügyben meglehet√sen homályos,28 de a tény jelképes érték∫, hiszen kés√bbi „kanonikus” kritikusa már életében a fentebb említett interpretatív cenzúrát, a költ√ életére és m∫vére szegezett analizátori-inkvizítori tekintetet képviselte. (Ami persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy Németh Andor rossz kritikusa lett volna a költ√nek, hanem „csupán” azt, hogy kritikusa volt és e tény posztumusz jelent√ségét aligha semlegesítheti az, hogy egyben a költ√ barátja is volt.) Az els√ analízis „ürügye” nem kevésbé szimptomatikus, amennyiben el√ször az analitikus, Dr. Rapaport kéri meg a költ√t, hogy lektorálja az ideges gyomorbántalmak eredetét tárgyaló legújabb könyvét. Még az is lehetséges, hogy maga a pszichológus ajánlotta fel az analízis lehet√ségét, hogy így mintegy „természetben fizessen” a stilisztikai igazításokért.29 Mindez a freudi analitikus-etika alapján teljességgel elfogadhatatlan vadanalízisre vall, hiszen minden esetben a betegnek kell kérnie az analízist. Egy újabb könyv lektori munkái jelzik a helyzet súlyosbodását. Ezúttal az álmatlansággal, s annak Rapaport doktor szerint az öngyilkosságra való hajlam kialakulásában játszott szerepével foglalkozó munkáról van szó. Így már egyáltalán nem meglep√, hogy József Attila „gyomorbántalmakra, szorongásra és álmatlanságra” hivatkozva kér kezelést… S amennyiben a költ√ kés√bb a gyógyulás egyetlen lehetséges útjaként fogja fel az öngyilkosságot, ebben felfedezhetjük analitikusa egyik kedvenc teóriájának hatását.30 E tekintetben a pszichoanalízis rendkívüli szuggesztivitással, mondhatni mágikusan szuggesztív hasbabeszélési er√vel (suggestation) bír: József Attilát mindhárom analitikusa már a kezdet kezdetén gyógyíthatatlannak nyilvánítja, ami mintegy el√re megbélyegzi √t,31 f√képp mikor ezt tudatják barátaival, megkérve, hogy ne beszéljenek err√l „a beteg” el√tt, mintha nem lenne ennél jóval kevesebb is elég neki, hogy rögtön megérezze. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden felel√sséget analitikusaira lehetne háríthatani, hanem sokkal inkább azt, hogy egyfajta „kollektív pszichózissal” állunk szemben, amint azt József Attila igen precízen megállapítja: „Egy beteg

41

Kardos Gábor

ahogyan a mithikus, vallásos hitnek nem a lebontására, hanem tudományos alátámasztására törekszik a theológia. A pszichoanalízis freudi formájában a neurótikusok ödipuszvallásának a theológiája.” /Rapaport-Levél, MF 362 sqq./ Zseniális intuíció. Valóban, a Freud-komplexus profán formában éleszti újjá a vallásos b∫ntudatot, mivel azt sugallja, hogy lelke mélyén alapvet√en mindenki romlott (perverz)— ami a mindennapok pszichopatológiájában is irányadó gondolatnak t∫nik. A religio eredetileg megkötést jelent. Ehhez képest a pszichoanalízis úgymond megszabadít egy régi vallásos kényszert√l, nevezetesen a b∫ntudattól (és, ezzel egyetemben, a lelkiismerett√l is), ám cserébe el kell fogadnunk egy másikat, egy modernebb és hatékonyabb, következésképpen még kényszerít√bb és még kényszeresebb kényszert (contrainte). Így válhatott a XX. században —a neurózis évszázadában— a kultúrára jellemz√ kollektív sorsneurózis (melynek legjellegzetesebb kitörése a két világháború) az úgynevezett „XX. századi ember”, a homo neuroticus privát kényszerneurózisává, melyben a hagyományos vallási b∫ntudat immár mint tudományosan értelmezend√ és kezelend√ szimptóma jelenik meg.36 Ez a mély, profán b∫ntudat lehet√ legtisztább formájában jelenik meg József Attila utolsó verseiben. Egyetlen Pszichoanalízis címmel írott m∫vében József Attila az analízis alaphelyzetét egyfajta tragikomédia szituációjához hasonlítja. Tudathasadásos dialógus zajlik a színpadon, melynek résztvev√i a kett√s jellem∫, hol √rült, hol normális páciens és ugyancsak kett√s, hol √rült, hol normális analitikusa — ami legalább annyira vall az analízis alaphelyzetének, mint az írás szerz√jének „skizofréniájáról”: „én belemegyek egy ilyen szituációba: Fizetek, lefekszem, maga ott ül a hátam mögött, kötöget, ha ugyan azt teszi és igyekszem hülyévé válni, hogy a hülye tetszését megnyerjem. Jól tudom, hogy maga itt van a hátam mögött, és maga is tudja, hogy nem kellemes egy állatnak sem, ha mögötte egy másik állat lesben áll.” /MF 394/ Ilyen abszurd ez a szituáció, melyben a páciens megszokott („normális”) szerepe, hogy legalábbis potenciális √rültként viselkedjék, s melyben a patologikus úgyszólván „logikussá”, „normálissá”, s√t valósággal normává válik. József Attila költészetének a pszichoanalízissel kapcsolatos függ√ségi állapota már a második analízis elején kialakul. Vágó Márta, aki szintén analízisbe járt, így ír err√l: „Gyakran említette, hogy a nagy versei sohasem jöttek volna létre, ha az analízisben nem értette volna meg a gyerekkori dolgok

leg aláveti magát a szerz√ autoritásának, amit mélylélektanilag ödipális apakomplexusként él meg. Ráadásul az interpretátor tudatában van annak, hogy képtelen az alkotásra, vagyis arra, hogy alkotásai által maga is szert tegyen a szerz√ség autoritására (tehát képtelen a szellemi értelemben vett apa-szerepre és éppen ezért csak projektíven, csak inter-pretatív módon tud azonosulni a szerz√re jellemz√ apaszereppel). Ám ugyanakkor öntudatlanul is kész ödipuszi bosszút állni mindenkin, aki képes rá, ezért igyekszik hatalmába keríteni a m∫veket és saját interpretációjának autoritásával felváltani a szerz√ autoritását, aminek persze szükséges el√feltétele az eredeti szerz√ (az interpretált szellemi apa) szimbolikus kasztrációja.34 Ennek legprózaibb eszköze az elemzett szerz√ m∫vének idézetekre darabolása, hogy azután az interpretátor az idézetek újraösszeállítása révén kvázi új m∫vel állhasson el√, mintha csak √ írta volna… Így azután az inter-pretáció valamiféle fallikus m∫-végtaggá (pro-thèse phallique) válik, különösen amikor egy ereje teljében lév√ alkotó „fallogocentrumának” leleplezésén és „dekonstrukcióján” munkálkodik… A világért se tévesszen meg senkit az, hogy nemcsak formálisan is destruktív és negatív kritika létezik, hanem gyakran el√fordul igen pozitív méltatás, s√t konstruktív bírálat is. Hiszen egy interpretátor úgy is kisajátíthatja egy szerz√ autoritását, hogy √ teszi ismertté, mintha csak szerz√vé is √ tenné… Ami —bár jóles√ érzés lehet— sohasem áll. Bármilyen szörny∫nek is t∫nhet ez a felismerés, annál inkább rá kell mutatnunk, hogy a pszicho-biográfiai értelmezés általi interpretatív kasztráció, mint általános tendencia, nagyon is jelen van mindenütt, még a pszichoanalízis iránt elvileg nyíltan ellenséges érzülettel viseltet√ elemz√k és kritikusok körében is. Ebben a perspektívában a Freud szerint az emberiség nárcizmusát ért harmadik és legnagyobb megaláztatás, nevezetesen a pszichoanalízisnek az a revelációja, mely szerint „az én nem úr a saját házában”, kísértetiesen emlékeztet arra a kasztrációs tömegpszichózisra (a már korábban tárgyalt interpretatív sorsneurózisra), mely a Freud-komplexust létrehozó „nemt√nek”, vagy akár a Freud-komplexus melegágyának is tekinthet√.35 Els√ analitikusához írott levelében József Attila a Freud-komplexus ödipuszi szemléletére vonatkozóan alapvet√ tételt fogalmaz meg: „Az ödipusz konfliktus tudományossá tett mithosz, mert bár tényleg magukban az emberekben keletkezik, a tudomány, nevezetesen a pszichoanalízis nemhogy lebontaná, hanem úgy siet a jóváhagyására,

42

József Attila és a Freud-komplexus

összefüggését a kés√bbiekkel.” „Akkor is, amikor már gy∫lölte Gyömr√it, mindig újra elmondta, hogy a nagy verseit, hiába, neki köszönheti, illetve az analízisnek, egy-egy sorra vonatkozólag is. (…) mert akkor már feltámadtak a konkrét emlékek az analízisben. — Addig nem voltak konkrét emlékeid? — kérdeztem csodálkozva. — Nem, talán utáltam is sok mindenre visszagondolni, azért… — Nagyot sóhajtott. — Eleinte (…) a részletek elmosódottak voltak —mondta elgondolkozva—, nem voltak képeim — megrázta a fejét, szemét kimeresztette: —Nem is tudom, hogy írtam volna tovább, mi lett volna akkor?” /VM 267/ Egy költ√ számára semmi sem lehet súlyosabb és kegyetlenebb élmény, mint ha képei elszöknek el√le, s csak szellemi szabadságát zálogba vetve, valamiféle fausti alku révén szerezheti vissza √ket… Ezért engedhetett József Attila az analízis és a mélylélektani ihletszerzés kísértésének, a Freud-komplexus e fausti alkuja miatt válhatott költészete mind komplexebbé, s√t végül már-már teljesen érthetetlenné még közeli barátai számára is /Vö. VM 275/. Analitikus inspirációja azonban nemcsak túlontúl komplexszé (mondhatni már-már komplexusossá) tette költészetét, de a növekv√ meg nem értésre válaszul a költ√ mind jobban belelovallta magát költ√i komplexusába, azt végs√ kihívásnak tekintette a világgal szemben, s igyekezett mind rejtélyesebbnek (mind komplexebben költ√ienek) mutatkozni. Persze a költ√ vagy rejtélyes vagy semmilyen, ám ha mindenáron azzá akar válni, az annyit jelent, hogy már nem az. Ez a költ√i zsenialitás talán legnagyobb kelepcéje, a zsenit fenyeget√ egyetlen végzetes veszély. Vágó Márta egy másik dialógusban igen pontosan írja le az itt rekonstruált folyamatot: „Nem szabad haragudnod, Attila, hogy nem tudunk mindig követni (…) borzasztó nehéz költ√ lett bel√led. — Nehéz? — ez most valahogy tetszett neki. Biztosan érezte mindenkiben az ellenállást.” /VM 275-276/. Pedig az ellenállás nem bizonyítéka, próbája inkább az igazságnak, és épp ez a gyenge pontja az ellenállásból t√két kovácsoló freudi érvelésnek. Vágó Márta szerint József Attila bizonyossága — miszerint bármikor, bármilyen körülmények között tud verset írni— „valami áldozathozási, önpusztítási technikán alapult” /VM 282/. A kötéltáncos félelmetes magabiztossága ez, melynek határait azonban a mélység szabja meg. József Attila annyira vágyott megismerni ezt a mélységet, hogy kötéltáncosi magabiztosságát is kész volt feladni érte. Vágó Márta írja: „Gondolkoztam, hogy mért nem segít rajta az analízis, hogy az analízisben szerzett belátások és

ismeretek mért nem jelentettek neki egyebet új spekulációs anyagnál, melyet (…) mintegy megállapító közönnyel használ fel verseiben, és nem hajlandó igazán „feldolgozni” érzelmileg.” „Mindennek a vers az oka.” „«Minden a versért van» — mondta a Förgeteg megírása után. Az analízist is csak a versei számára használta fel, nem gyógyulásra. Csak szellemileg akart fejl√dni, csak mint költ√ és gondolkodó, mint ember már nem.”37 Mindez persze abnormálisnak t∫nhet környezete szemében, azonban a költ√ számára mi sem szükségszer∫bb. Ez volt az √ nemcsak pirruszi, de költ√i gy√zelme a pszichoanalízis felett. A libidó-elmélet egy úgyszólván minden gátlásától megszabadított ego-ökonomizmust implikál. Ez, mint tudjuk, a polgári értékrend alapján normálisnak min√sül√ társadalmi élet alapja, ugyanakkor azonban József Attila legkivételesebb adottságának, az adni tudás képességének, az adott szó költ√i adományának tönkretételét jelentette. Egy, analitikusához írott levelében kijelenti, hogy többé már senkinek nem akar gyermeki módon, minden ellenszolgáltatás nélkül adni /MF 378/. Márpedig költészete kezdett√l fogva nem volt, és nem is lehetett más, mint az adott szó költ√i adománya, megkapó nyíltsága, jellegzetesen közvetlenül megszólaló √szinte hangja pedig e kvázi gyermeki ajándékozás feltétlen √szinteségéb√l fakadt. Tudta √ jól, hogy aki nem gyerek, milyen árat fizet ezért, milyen passióval jár az adott szó, a szép szó.38 Ezért aztán a szuperegoista polgári szuperego értékrendjét képvisel√ pszichoanalízis vele szemben támasztott lényegében kispolgári elvárásai alapjaiban ásták alá költészetét, annak √szinteségét. Bár a költészet nem játék —József Attila következetesen kiállt emellett— mégsem lehetséges a játék önfeledtsége, önfeledt komolysága nélkül, ami a pszichoanalízis tökéletes ellentéte. A pszichoanalitikus interpretáció azzal, hogy mindazt, ami a költészetben komoly lehet, szisztematikusan komolytalannak, és ami komolytalan, azt komolynak min√sítette, szükségképp elrontotta a költ√ „rímes furcsa játékát”, interpretatív beavatkozásával megzavarta a szavak játékát, öntörvény∫ költ√i logikáját, hogy saját törvényének rendelje alá. S noha kétségtelen, hogy a játék önfeledtségének, „gyermeki” ártatlanságának ilyetén adulterációja [feln√tté csalása (adultération)] a közönséges szocializáció sine qua non-ja, tévedés volt azonban azt hinni, hogy József Attila ilyen áldozat árán feln√tté —azaz pontosabban: comme il faut polgáremberré— tud válni. Mert költ√ mivolta —melyet némileg félrevezet√ romantikus kifejezéssel géniusznak is nevezhetünk —

43

Kardos Gábor

minden bizonnyal kényszerneurózis (obsession) formájában jelentkezne.42 Vajon honnan tudta? Erre csakis Freud beható analízise alapján lehetne felelni. Mindenesetre éppen a kényszerneurózis illetve neuróziskényszer (obsession de névrose) többé-kevésbé látens, kollektív formáját nevezhetjük Freudkomplexusnak. Hogy ez nem csupán „Freud után szabadon” stílusú Witz, amolyan szójáték-gyanús „játék a szavakkal”, hanem a szavak játéka által is kifejez√d√ logikus, a logosz logikáját feltáró következtetés, azt sejtetheti az is, hogy a „betegévé válás” Freud anyanyelvén is kifejezhet√: „man krankt noch immer daran”… Ami a freudi nyelvezethez adaptált fordításban körülbelül így hangzik: „az ember még mindig beteges megszállottja” (“on s’y investit encore et toujours d’une manière maladive”)… Épp ebben rejlik ugyanis az analízis és a Freud-komplexus veszélye, voltaképpeni nehézsége: mint a rossz megszokások legy√zéséhez, mindig meg kell √riznünk lélekjelenlétünket —nevezzük bár ezt lelkiismeretünknek, önbecsülésnek vagy önismeretnek— hogy id√ben abba tudjuk hagyni.

úgyszólván túltett rajta, er√sebb lévén az adulteráció (a feln√tté és polgárrá válás) privát vonzerejénél, s nem engedte kigyógyíttatni magát élete értelméb√l. Ezért mondja:”Ösztönös törekvéseim és kulturtörekvéseim között áthidalhatatlan ürt érzek. (…) Az egyiket fel kell adnom és nem tudom egyiket sem föladni.” Majd: „Minden szó egyszerre ösztönös és kulturális értelm∫ a számomra.” /MF 382/ — ami nyilván a költ√i tehetség sajátja. Ugyanakkor azonban a patologikusság is megjelenik a szöveg szövetében: „Ezentúl tehát ha írok, nem törekszem arra, hogy logikus összefüggésben beszéljek. Ez maga logikusabb, t.i. az összefüggések nem logikusak bennem és logikus rendben meghamisítanám √ket. (…) Tulajdonképpen akkor szólanék igazat, ha hazudoznék.” /Rapaport-levél, MF 380-382./ A hazugság e szándéka elárulja az analízist√l való szabadulás vágyát, azon felismerést, hogy az analízis alaphelyzete az √szinteséget eleve kizárja számára, amennyiben √szinteség helyett csak egymást túllicitáló hazugságokhoz vezet, — amint a polgári társadalomban ildomos √szinteség is kell√ képmutatást jelent… Ez a tematika az analízissel kapcsolatos minden megnyilatkozásának gravitációs középpontjaként jelenik meg, valósággal leitmotívvá válik. Mivel József Attila költ√i eszménye a költészet szavahihet√sége, (az, hogy a „költ√ sose lódít”),39 esetében a hazudozás igen veszedelmes játék, mert így egész költészetének hitelessége, √szintesége forog kockán. „Játszunk becsapósdit”40—mondja, s ez a becsapósdi alighanem a pszichoanalízis és a költészet „számháborúját” jelenti. Ugyanez a gondolat másutt is kísérti, a költészettel szoros összefüggésben: „Tulajdonképpen játszom most, azt játszom, hogy játszom. Verset kellene irni, már tegnapel√tt kellett volna szállítanom. Nagyon jó az, hogy Magának minden jó, akármit írhatok és éppen azt, ami eszembe jut.” /MF 388/ Korántsem az automatikus írásról beszél, hanem szinte akaratlanul is elárulja milyen csábítóan „egyszer∫” az analízis igényeinek megfelel√en írni, s hogy az analízis ekkorra már költ√i megformálásigényét (élaboration) is kikezdte.41 Ha valaki a freudi vagy a közönséges értelemben megszállottja lesz valaminek, azt mondjuk: „a betege lett” … József Attila ugyanígy a szó szoros értelmében „betege” lett a Freud-komplexusnak (ezért is nem lehetett „csupán” analitikusának betege), eltévedt (ön)analíziskényszerének illetve (ön)analitikus megszállottságának úttalan útjain. Freud egy alkalommal különös, t√le igencsak szokatlan vallomást tesz: ha egyszer súlyos neurózis lenne a sorsa, az

EPILÓGUS

J

ózsef Attila „esete” igen beszédesen példázza a költ√i szavahihet√ség és az analitikus szókimondás összeférhetetlenségét éppúgy mint a költ√i realizmus (pontosabban: valóságh∫ség) és a freudi valóságelv kibékíthetetlen ellentétét. Logikusan, azaz a nyelv logikája szerint gondolkodva el kell ismernünk, hogy a „valóság” szó nélkül egyszer∫en nem lenne valóság. Ugyanis „a valóság”-ot éppen azért mondja kiki a maga nyelvén valóságnak, mert ez a szó jelenti a valóságot és nem valami más. Mert egy másik szó nem csupán másik valóságot fedne, nem egyszer∫en más valósággal bírna, hanem egyszersmind más lenne mint a „valóság”. (Ellenkez√ esetben a valóság nem csupán értelmét, de „valóságát”, s√t létét vesztené.) Akinek nincs szava a valóról, akinek nincs a valóhoz fogható szava (akárcsak néma, kimondatlan szava), az nem is tud a valóról, — annak szava valótlan. Ez alatt azt is érthetjük, hogy az alkotásfolyamatban szerepet játszó képzeleti valóság —mint a nyelvet kiteljesít√ m∫ködés— nem egyszer∫en „költ√i fikció”, hanem az úgynevezett „valóság” konstitutív ereje, legvalóságosabb szervez√elve, legalább annyira, mint az ezzel analóg kanti transzcendentális képzeleter√ (Einbildungskraft).43 A nyelv teremt√ logi-

44

József Attila és a Freud-komplexus

kája nélkül —mely a költészetben különösen nyilvánvalóan jelen van— a pszichoanalízis minden meggy√z√ erejét, egész szuggesztivitását elvesztené, hiszen alapjában a költészettel azonos forrásból meríti. Freud m∫veiben egyébként félreérthetetlenül kimutatható, milyen nagy módszertani és demonstratív jelent√séggel bírt számára a nyelv bels√ logikájának, a szavak játéknak, s√t, a szójátékoknak beható ismerete. Elméletének minden meghatározó pontján a nyelv legintimebb játékának, legrejtettebb logikájának ismeretéb√l merített ihletet. Olyannyira, hogy Freud úgyszólván a szavak játékára alapozta az egész pszichoanalízis logikáját, amikor az álom nyelvezetét, a szabad asszociációkat, s általában véve mindennem∫ pszichikai jelenséget egységen egyazon logika szerint, a nyelv logikáját követve próbálta magyarázni. Innen ered tehát a mélylélektan mágikusnak t∫n√ meggy√z√ereje, szinte kényszerít√nek tetsz√ argumentációja: a nyelv mélylogikájának feltárásából, a nyelv inherens költ√iségének (Dichtung) kiaknázásából. Ezen a ponton Freud módszerének logikája alapjában véve megegyezik a mítoszteremtés illetve az irodalmi fikció mélylogikájával, és ismét megmutatkozik a pszichoanalízis máig jóváiratlan koncepcionális adósságának (dette conceptionnelle) tagadhatatlan ténye. Ezt elvétve maga is megvallja, jóval √szintébben, mint pszichobiográfus epigonjai: „A költ√k és regényírók értékes munkatársak, akinek tanúsága igen nagy jelent√séggel bír, mert ismernek jónéhány dolgot földön és égen, melyekr√l még csak nem is álmodhat iskolás bölcsességünk. A lélek ismeretében √k mestereink nekünk, közönséges halandóknak, mert olyan forrásból merítenek, melyet még nem tettünk hozzáférhet√vé a tudomány számára.”44 Kérdés azonban, hogy az analitikusnak ez a „munkatársi” vonzalma az irodalmi alkotók iránt vajon kölcsönös-e? Vajon kölcsönösen áldásos-e a kett√ közti kölcsönhatás? Lehetetlen a freudi valóságelvr√l beszélnünk anélkül, hogy megvizsgálnánk az aléthikus valóságh∫ség elvével való konfliktusát. Gyakran hivatkoznak a valóságelv bizonyos fokú m∫ködésképtelenségére József Attilával kapcsolatban, elfeledve azt, hogy talán soha más költ√ a realitáshoz való h∫séget nem fokozta annyira a végletekig, nem vitte annyira végbe, mint éppen √. Barátjának, Ignotus Pálnak vallomása minden fejtegetésnél pontosabban szól err√l: „Hogy hazugság szép lehet, azt egyszer∫en nem hitte el. (…) Kóklernak tartotta az olyan költ√t, ki a kedvesét a hangulat vagy a rím kedvéért sz√kének dalolja, holott a valóságban barna. ◊, bármilyen vadul

száguldott képzelete, úgy ragaszkodott a valóság minden porcikájához, mint leltári tárgyhoz, melyr√l fejvesztés terhe mellett kell számot adnia.” /Szép Szó, VI. kötet, 1938, 61.o./ József Attila maga is megfogalmazza az aléthikus valóságh∫ség elvét Thomas Mannhoz írott versében: „Te jól tudod, a költ√ sose lódit: / az igazat mondd, ne csak a valódit”, s ez meglehet√sen távol áll a pszichoanalízisben el√írt szabad asszociáció √szinteségét√l.45 Itt inkább egyfajta aléthikus √szinteségigényr√l van szó. (Α ληθεια nemcsak „igazságot” és „valóságot” jelent, de „√szinteséget” is, amit e szó népszer∫sít√i általában elfelednek, s nyilván nem minden ok nélkül). Még ha József Attila a pszichoanalízisben fel is ismerte, hogy „úgy látszik / a hazugság a gyógyulás” /SZÖ 161.sor/, sohasem tudta feladni költészetének √szinteség-igényét, a valóságh∫ség elvét és gyakorlatát. Gyakran ismételgette, hogy „saját módszere szerint” kíván meggyógyulni, de ez a végs√ magától való gyógyulás csak az önhalálban (Selbsttötung) következhetett be. Rendkívül er√s √szinteség-igénye, amit világhiánynak is nevezett olykor, szinte emberfeletti er√feszítésekre ösztönözte. Így lehetett képes arra, hogy a költészet történetében alighanem példátlan módon megírja azt is, milyen meg√rülni, milyen az, amikor a téboly éppen megrohanja a tudatot, milyen az √rület in statu nascendi. Amikor „normális” ember gondolkodni is képtelen, √ képes verset írni, versben megírni milyen az, ami definíció szerint semmire nem hasonlít, hacsak nem magára a semmire. Akkor is költ√, amikor embernek maradni is úgyszólván képtelenség. A sokszor emlegetett Nagyon fáj mellett az olyan versek, mint a Kiáltozás és a Ki-be ugrál… ennek maradandó bizonyságai. E versek is azt tanúsítják, hogy József Attila költészete lényegében sohasem fajult mélylélektani lírává (ahogyan marxista lírává sem), bármennyire is megszállta a pszichoanalízis privát életét és gondolkodását. Nem az analitikus világkép olvasztotta magába lírai világlátását, hanem megfordítva. Így a költ√ mélylírai élet- ill. halálm∫kísérlete (poésie des profondeurs) akkor is sikeresnek mondható, ha mélylélektani kalandja egyébként keserves magánéleti kudarchoz vezetett. Utolsóként megjelent prózai írása minden egyéb magyarázatnál hívebben vall err√l. Mikor már látja, hogy költ√i világképét a szó szoros értelmében megszállja a pszichoanalízis, még magánéletének teljes felbomlása közben is képes kiállni eredeti meggy√z√dése mellett: a lélekelemzés szuper-

45

Kardos Gábor

egoizmusát meghaladó közösségi költészet igénye és az alkotás lelkiismereti szabadsága mellett. A mai költ√ feladatai címmel megjelent üzenete mintegy szerz√i testamentumként tanúsítja ezt /ÖM III, 194/. Persze immár nem magáért beszél, „már végképp csak másoknak remél”, ám lehetetlenné lett helyzete ellenére is tud az egész életm∫vét átfogó valóságigény nevében szólni. József Attila e méltatlanul ritkán idézett írásának szellemében kísérelte meg e tanulmány szerz√je a Freud-komplexusra illetve a m∫vek pszichobiográfiai értelmezésére jellemz√ interpretációkényszer és lelki-szellemi cenzúra feltárását.

rekkori becenevén Tilinkó— jóval egyszer∫bben foglalja össze mindazt, amit itt leírhattunk az analitikus interpretáció csapdái kapcsán:

Tilinkó retrouvé, — cassezle de nouveau; il est étranger, il n’a souffert beaucoup qu’assez, il est en toi, il est en danger. Tilinkó megkerült, — hogy törnék össze megint; hisz idegen, bárki légyen, nem sok baj érte ugyan, de elég, benned van éppen, ott is veszélyben.

P

auvre plaint-chant méchant46 (Szegény, gonosz panaszdal) cím∫, franciául írott versében a költ√ —gye-

Fordította: K.G.

A gyakrabban idézett források bibliográfiai adatai

représentatives de l’UNESCO), Orphée/La Différence/UNESCO, Paris (traduction et présentation par Gábor Kardos) — megjelenés el√tt. DRGJ: Freud, Délires et rêves dans la Gradiva de Jensen, Gallimard, 1949 Jones: Ernest Jones, S. Freud élete és munkássága, Európa, Budapest, 1973. Esszék: S. Freud, Esszék, Gondolat, Budapest, 1982 IE: Freud, L’inquiétante étrangeté [Das Unheimliche] et autres essais, Gallimard, Paris, 1985

ÖM: József Attila összes m∫vei, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1952-1967. VM: Vágó Márta, József Attila, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1975. JAVL: József Attila válogatott levelezése, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976. F: Illyés Gyuláné (Flóra), József Attila utolsó hónapjairól, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1987. SZÖ: Szabad-ötletek jegyzéke, Atlantisz, Budapest, 1990. MF: „Miért fáj ma is?”, Balassi, Budapest, 1992 Attila József: Le miroir de l’autre (poèmes choisis, dans la collection Oeuvres

Jegyzetek

nyezésb√l ered az analízis, ami a freudi deontológia szempontjából elvileg elfogadhatatlan. Mi több, ezúttal is egy már analízisben lev√ kritikus (Ignotus) a kezdeményez√ és szintén Hatvany Lajos kész vállalni a kezelés költségeit… Mindazonáltal Ady azt a tanulságot vonja le ebb√l az epizódból, hogy a költ√ „túljárt a „Freud-orvos” eszén.” Bizonyos értelemben ugyanerr√l szól József Attila búcsúlevele is, melyben kezel√orvosának —és talán eljövend√, posztumusz analitikusainak is— eképp üzen: „Kedves Doktor Úr! Sok szeretettel üdvözlöm. Hiába kisértette meg a lehetetlent./ József Attila.” Nem valami végs√, tragikus, vagy netán tragikomikus poénról van itt szó, hanem arról, hogy míg a kezel√orvos (és a kritikus) valóban hiába kísérti meg a zseni(patho)logika megértésének lehetetlenét, a költ√ önmegértési és önmegvalósítási kísérlete életm∫ formájában még akkor is tovább él, ha a kísérleti alany belehal. Így jár túl kritikusai és analitikusai eszén, bár közben némileg a sajátján is. Nemde a költ√ Ars poetica-ja révén érthetjük meg, mit jelent „túllépni e mai kocsmán” „az értelemig és tovább!” , mert itt kimondatik, hogy nem a pszichoanalízis (vagy a marxizmus, vagy más többé-kevésbé hamis ideologikus tudat) a végs√ mérték, az ultima ratio, hanem: „A mindenséggel mérd magad!” legkategorikusabb imperatívusza. Az emberi eszmélet e programja pedig nyilván eleve nagyobb fesztávú a közönséges analízisnél, s ehhez képest az analízis József Attilánál is csupán epizódja az eszméletnek, még ha mégoly végs√ epizódnak t∫nik is. (Mi több, ugyanez az elvi egzisztenciális megállapítás akár magára Freudra is ugyanúgy érvényes, mint bárki másra: az analízis még nála is csupán része az eszméletnek.) 3 A komfort (confortare) eredend√en vígasztalást, gyámolítást és er√sítést jelent, ami új megvilágításba helyezi azt is, miként válthatta fel a polgári komfort a hagyományos kereszténység vallásos vígasztalását. De vajon miért kell vígasztalnia minket a testi-lelki és szellemi komfortnak? Mit veszítettünk el általa?

1 A címben is megfogalmazott problémafelvetés kapcsán szükséges lehet elöljáróban megjegyezni, hogy bár a pszichoanalízis alapkérdéseinek ilyenfajta per tangentem tárgyalása botrányosan „tudománytalannak” t∫nhet a céh becsületét megvédeni mindig kész avatottak számára, e hermeneutikai távolságtartásra éppen a közönséges kritika metainterpretatív meghaladása érdekében volt szükség. A költészet (mint Dichtung) lélekismereti prioritását olykor maga Freud is kész volt elismerni, hiszen nyilvánvaló, hogy már évszázadokkal a mélylélektan megjelenése el√tt a psziché mélyrétegeinek feltárása a költ√i munka alapfeladatai közé tartozott és a pszükhéanalízis atyja aligha tagadhatná, hogy alapfogalmainak nevét is az irodalmi hagyományból merítette, amir√l a Psziché (illetve Pszükhé), Oidipusz, Élektra és Narkisszosz nevek már önmagukban is elég beszédesen tanúskodnak. E tanulmány módszertani el√feltevéseinek voltaképpeni igazolása a pszichoanalízis ezen fogalmi, s√t foganati adósságának [dette conceptuelle, voire conceptionnelle ] akut tisztázatlansága, vagyis az, hogy már e tan neve és alapeszméje is kvázi irodalmi ihletettséggel fogant illetve fogalmazódott meg, — mégpedig ezen adósság kell√ jóváírása nélkül. Egyébiránt a pszükhéanalízis említett példája is illusztrálhatja, hogy az ilyen eszmetörténeti etimológia mennyiben válhat egyfajta fogalmi (avagy eszmefogantatási) pszichoanalízis megalapozójává, hiszen a fogalmak eredeti, mondhatni veleszületett jelentését a közönséges és a magát tudatosnak tartó szakszer∫ nyelvhasználat id√vel —rendszerint „átértelmezés” címén— elfedi, s√t egyfajta „koncepciózus” cenzúra révén közös er√vel elfojtja, olyannyira, hogy a szó közönséges használata az eredeti fogalom tudattalanjaként illetve tudattalanításaként jelenik meg. 2 Cf. Harmat Pál, Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis, Bethlen, 1994, p. 72. Mint kés√bb József Attila esetében, itt is küls√, „baráti” kezdemé-

46

József Attila és a Freud-komplexus 4 Persze itt felmerülhet az ellenvetés: ezen az alapon beszélhetnénk a prózairodalom terén Kafka-komplexusról, a költészetben Baudelaire-, Rimbaud-, vagy Rilke-komplexusról, és sorolhatnánk tovább a kultúra valamennyi meghatározó alakját, ám ez a látszólagos ellenvetés valójában kiszélesíti állításunk alkalmazhatósági perspektíváit, s csak meger√síti annak érvényességét. 5 Ez egyben új megvilágításba helyezi Freud egy fontos megállapítását a komplexus fogalmával kapcsolatban: „A pszichoanalitikai szükséglet alkotta új nevek és megjelölések egyike sem tett szert ehhez fogható népszer∫ségre, és egyiknek használatával sem éltek vissza —az élesebb fogalomképzés kárára— oly gyakran, mint ezzel.” /A pszichoanalitikai mozgalom története, in: Önéletrajzi írások, Cserépfalvi, Bp. 1993, p. 109/. Freud itt a Jungtól átvett komplexus-terminustól igyekszik elhatárolni magát (viharos szakításuk után!), ami azonban nem akadályozza meg abban, hogy továbbra is használjon olyan kulcsfontosságú kifejezéseket, mint Ödipusz-komplexus, kasztrációs komplexus, stb. Meglep√ módon ezúttal Freud nem tisztán analitikus szempontból közelíti meg a problémát. Valami megakadályozza ebben, valami, ami leginkább a Freud-komplexus névre hallgathat… 6 Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében, Bp. 1982, p. 350. 7 Freud maga is e szavakkal kezdi Az idegenszer∫ségr√l (Das Unheimliche) szóló tanulmányát: „A pszichoanalitikus ritkán érez magában indíttatást, hogy esztétikai vizsgálódásoknak engedje át magát.” /IE 213/ — különös understatement, mely a következ√t sugallja: ha pedig mégis ilyesmibe fog, akkor nem az esztétikai vizsgálódás érdekli. Mert ez korántsem ment ritkaságszámba Freudnál, epigonjai körében pedig elképeszt√en gyakori, s az √ esetükben az indíttatás (impulsion) sokkal inkább valamiféle kompulzív kényszer (compulsion) formáját ölti. Egyébként a kompulzív kényszer nagyon is pontos kifejezés erre, mivel jelzi a kiadatlan dokumentumoknak, terhel√ „bizonyítékoknak” és egyéb tudatalatti kuriózumoknak az interpretatív nagyüzemre oly jellemz√, inkvizítori tüzetességgel való kutatását-hajszolását. Bár az új francia fordításban szerepl√ contrainte kifejezés közelebb áll a német „Zwang”-hoz, a compulsion (kompulzív kényszer) mégis sokkal többet elárul a bennünket foglalkoztató meta-komplexusról. Hiszen a Freud-kompexus szempontjából egy-egy „kényszerneurózis” (mint meta-komplexus) akár neuróziskényszerként is értelmezhet√, s√t a freudi pszichoanalízis egésze esetében sem ártana megkockáztatni a neuróziskényszer munkahipotézisét, ami esetleg lehet√vé tenné, hogy azt is jobban megértsük, miért éppen a kényszerneurózist nevezi Freud az √t legközvetlenebbül fenyeget√ lelkibajnak. (Vö.: Ernest Jones, La vie et l’oeuvre de S. Freud, P.U.F., 1961, Paris, tome 2, p. 446.) 8 Freud minden ezirányú apologizálása ellenére, Leonardo da Vincir√l írott elemzésének elején a Freud-komplexusra igen jellemz√ elszólásra találunk példát (az elszólást a d√ltbet∫s szavak jelzik): „Amikor az orvoslélektani kutatás, szokásától eltér√en, az emberi gyengeség (schwächlichem Menschenmaterial) helyett az emberi nem egy nagyságát választja tárgyául, nem azok a motívumok vezetik, amelyeket laikusok ilyenkor gyakran szemére vetnek. Nem törekszik arra, hogy „a fényl√t elhomályosítsa és a fenségeset a porba lerántsa”; nem tölti el elégedettséggel, ha csökken a távolság az elismert nagyság és szokott tárgyainak esend√sége között. Másképpen nem is tehet (Sondern sie kann nicht anders) ; ugyanis minden, amit e nagy példaképeken felismer, értékes a tudománya számára” /Esszék, p. 255/. Nyilván nem szántszándékkal történik mindez, de vélhet√leg nem is teljesen szándékolatlanul és öntudatlanul, hisz máskülönben a szerz√ nem érezné szükségét, hogy egy köztiszteletben álló géniusz lelkét hirherdten lemeztelenít√ elemzését ilyen önigazoló magyarázkodással kezdje. Mert semmi sem olyan árulkodó mint az apologetikus menteget√zés. Ami pedig a mélylélektani cenzúrafelfogás tömeges méreteket ölt√ interpretatív „eltérítését” illeti, ez aligha lehetett Freud célja, bár azt sem mondhatjuk, hogy semmi köze hozzá. 9 Hogy még nyilvánvalóbbá váljon a párhuzam, hozzá lehet tenni azt is, hogy a vallási inkvizíció mindig áldozatai üdvösségére apellált, a latin salus (üdv) szó pedig eredetileg a testi-lelki üdvöt, a legátfogóbb értelemben vett egészséget jelölte, s az üdv szó szent és profán jelentése eme kett√sségének emléke a modern nyelvhasználatban is megmaradt. Ergo: a legprofánabb egészségkultusz is alapvet√en üdvösségkeresés. 10 Aki esetleg azzal vádolna, hogy nem veszem komolyan a pszichoanalízist, annak azt kell felelnem, hogy veszélyes lenne komolyabban venni, mint amilyen komolyan veszi a pszichoanalízis a róla való tudatunk tudatosságát vagy öntudatosságát. Ezért nem haszontalan a Freud-komplexussal és a metaanalitikus tudat legitimitásának kérdésével foglalkozni, miel√tt végleg elismernénk az „analitikus tudat” létjogosultságát. Elvégre a század minden meghatározó determinisztikus ideológiája (a marxizmus éppúgy mint a „freudizmus”)

valamiféle új tudatot, új öntudatot akart ránk tukmálni, a már meglev√t szükségképp semmibe véve. És ha mindannyiszor hamisítatlan hamis tudattal állunk szemben? 11 Vö. Conjectures et réfutations, Payot, Paris, 1985, pp. 59-68. 12 Nem érdektelen itt közbevetni, hogy a mai pszichoanalízis maga is az analízis alapszituációjának egyfajta visszájárafordítását javasolja, amikor az ellen-áttételi viszonyt (rapport de contre-transfert), vagyis az analitikusnak páciense idulatáttételéhez való érzelmi viszonyulását teszi vizsgálat tárgyává az analízis elmélyítése céljából. 13 Ez a játék egyszersmind feltárja az inter-pretáció jellemz√ projektív szerkezetét is, amennyiben minden ilyen elemzés a m∫ egészét valamely, az értelmez√ érdekl√déséhez különösen közel álló szempont alapján kívánja megmagyarázni. Egyikük mindent a költ√ neurózisával magyaráz, a másiknál a skizofrénia a domináns elem, egy harmadik szerint az irodalmi vagy ideologikus befolyások határoznak meg mindent, a negyedik mindent a költészeti formákból vezet le, az ötödik az osztályharcból indul ki, stb. Mindegyikük felt∫n√en saját tézisével, avagy pro-tézisével, m∫-anyagával szeretné helyettesíteni a m∫vet. Nem csupán a hivatásos kommentátorokról van itt szó, magától Freudtól is idézhetnénk néhány példát. Itt van mindjárt utolsó írása: „Mózes, az ember [Der Mann Moses] és a monoteizmus”, melynek címe egy másik címet rejt: „Freud, az ember [Der Mann Freud] és a monoteizmus”. A projektív — interpretatív azonosulást hosszan tárgyalhatnánk akár e különös cím alapján is, melyb√l el√t∫nik a mögötte rejl√ ember [der Mann, — netán das Man ?] vagyis az értelmez√. Nem kevésbé figyelemre méltó a Michelangelo Mózesér√l írott esszé sem, mivel a Jones-féle „kanonikus értelmezés” (cf. Jones, p. 337) alapján az esszé bálványt állító népére haragvó Mózese mögött is Freud, az értelmez√ ember rejlik, aki Jung, Stekel és Adler „árulása” után magát „hasonló helyzetben” érezte… És mit szólhatnánk olyan freudi címek olvastán, mint Az Ödipusz-komplexus hanyatlása [magyarán, azaz visszájárafordítva: A Freudkomplexus hanyatlása], Delíriumos álmok Jensen [értsd: Freud] Gradivájában, Leonardo da Vinci [avagy Sigmund Freud?] egy gyermekkori emléke, stb. Valójában minden olyan interpretáción végre kellene hajtani ezt a behelyettesítést, amely valaki más m∫vére épül, mely a máséból építkezik, ami gyakorlatilag minden inter-pretációra érvényes. S itt olyan köztiszteletben álló, látszólag minden „pszichologizmustól” mentes szerz√kkel sem tehetnénk kivételt, mint pl. Heidegger (kinek híres Kant-interpretációja joggal kaphatná ezt a címet: „Heidegger és a metafizika problémája”). Ugyanígy a „Karteziánus elmélkedések” szerz√je csakis akut tudathasadás árán háríthatná el a „Husserli elmélkedések” társcímet. (Ami azt is jelzi, hogy valamiképpen minden interpretáció tudathasadásról árulkodik, mivel az értelmez√ benne valaki más nevében beszél — ráadásul anélkül, hogy ezt bármi módon feloldhatná azzal, hogy kimondja. A szerz√i „ént” álszemérmesen elfed√ akadémikus-tudományos beszédmódban szokásos többesszám harmadik személy csak még inkább hangsúlyozza e hermeneutikai skizofréniát.) Ezek a talán széls√ségesnek t∫n√ példák mutatják, milyen sokrét∫ a probléma, mely gyakorlatilag minden interpretáció esetében felmerül. Ezen el√adás címe sem menekülhet a névvisszafordítás fátuma, a hermeneutikai sors iróniája el√l, — hacsak nem az e megjegyzésben rejl√ metakritikai tudatosítás által. 14 Vö.: Az ismétlés, Ictus, 1993, pp. 106-108. Remekbe szabott portréja ez az interpretatív általánosításoknak: „Id√vel az ember beleun az általánosról és megint csak az általánosról szóló örökös locsogásba, ami a legfárasztóbb unalmassággal ismétl√dik. Vannak kivételek. Ha ezeket nem tudjuk megmagyarázni, akkor ez nem sikerül az általános esetében sem. [Míg az általános képtelen megmagyarázni a kivételt, a jogos kivétel „azzal, hogy önmagát magyarázza, az általánost is magyarázza.”] Általában nem vesszük észre ezt a nehézséget, mert az általánost sokkal inkább unott felszínességgel, mintsem szenvedéllyel szemléljük. Ezzel szemben a kivétel az általánost [is] energikus szenvedélyességgel gondolja el. (…) Ilyen kivétel a költ√, √ jelenti az átmenetet az igazi arisztokratikus kivételhez, a vallási kivételhez. A költ√ általában kivétel. Elég gyakran örülünk neki és alkotásának, ezért azt hiszem, megérné a fáradtságot segíteni neki abban, hogy megszülessék.” — és ne mindig meghaljon, „mint a költ√k általában”, tehetnénk hozzá… Mert az „egyéniség”-nek az interpretatív általánosságok rémunalmába minimum bele kell halnia, — az olvasókkal egyetemben. Tényleg: kinek jó ez? Hiszen képtelenség, hogy a lényegénék fogva unalmas (másod-, harmad- vagy ennedleges) interpretáció szerz√je ne unná ugyanúgy amit ír, mint esetleges olvasói! Lehetetlen, hogy maga a kritikus ne szenvedjen a ténykedése által csak súlyosbodó „kritikus” helyzett√l (a m∫vészet és a szellemi élet múlni nem akaró krízisét√l), — éppúgy mint bárki más. Ha más nem, e jelszavak (interpretáció, kritika, krízis)

47

Kardos Gábor eredend√, mára gondosan „szublimált” (intepretatív cenzúrának alávetett) értelme elárulja voltaképpeni intencionalitásukat. Interpres jelentése akkor is eredend√en „közbeszóló, közbenjáró ügynök, alkusz illetve a bírák megvesztegetésében közrem∫köd√ személy”, ha az interpretátorok mindent megtesznek azért, hogy ez ne tudódhasson ki. A kritika pedig akkor is eredend√en ítéletkrízist (kriszisz) jelent, a ma kritikusának hagyományos latin megfelel√je akkor is a censor (aki a maga korában mindig köztiszteletben álló személyiség!), ha ezzel értelemszer∫en egy kritikus sem értene egyet. Ld. ezzel kapcsolatban b√vebben: Kardos Gábor, Az önmagát értelmez√ m∫, mint az interpretáció Kierkegaard-i alternativája (Az interpretáció ökonómiája és a cenzúra hermeneutikája), in: Holmi, 1994 január. 15 IE I. fej. Leonardo da Vincir√l szóló esszéje elején Freud (a pszichoanalízist különös módon megszemélyesítve) kijelenti: „az orvoslélektani kutatás (…) úgy véli: senki sem lehet olyan nagy, hogy szégyellnie kellene, ha alá van vetve azon törvényeknek, melyek egészséges és kóros cselekvéseken egyforma szigorral uralkodnak.” /Esszék, p. 255/. Persze, de vajon ki határozza meg ezeket a törvényeket? A „megalapozott kivétel” (az alkotó) vagy a magát megszemélyesít√ pszichoanalízis? Netán az Állam? 16 A végleges, immár egyesszám els√ személyben, a költ√ autoritásával fellép√ változat egyszer∫en túllép a korábbi változatban egyesszám második személyben —mintegy az olvasóra vonatkoztatva megfogalmazott— interpretációs problémán: „Más költ√k – mi gondom ezekkel?” Hiszen az a kritikusok és az irodalmárok gondja-baja!… Ugyan miért kellene ilyesmivel foglalkoznia annak, aki egyesszám els√ személyben is tud fogalmazni — és nem csupán másokat idézve, elemezve, kritizálva, „meghaladva”, etc.? Alighanem a kritikusság lényege leplez√dik le ezáltal, — a kritikusé (mint emberé illetve embertípusé) éppúgy mint a kritikáé (mint az inter-pretáció par excellence m∫fajáé). 17 Ugyanúgy, ahogy a „világ∫r meghódítása” kozmológiai önérzetünk sérülésének túlkompenzálása volt (mivel így az ember „a világegyetem urának” hiheti magát), s a genetika állítólagos diadalai a biológiai nárcizmusunkon esett sérülés túlkompenzálását jelentik (hiszen így az ember „a biológiai univerzum urának” képzelheti magát). A tudományos determinizmus, úgy látszik, mindhárom említett esetben diadalmaskodott. De miként lesz ez a következ√, ökológiai nárcizmusunkat ér√ trauma esetében, mely magát a tudományos determinizmust jelöli meg f√ okaként? S ha már a tudás veszélyeir√l beszélünk: vajon nem nevezik-e az ember nárcizmusán esett eredend√ sebet meglehet√sen régóta ki∫zetésnek és „elveszett Paradicsomnak”? Ismét az elfojtott eszkhatológia profán visszatérésének tanúi volnánk? 18 In: Résultats, idées, problèmes II, PUF 1985, p. 185. 19 N.B.: magánál Freudnál is ez volt a helyzet. S ha így van, akkor a lélek legbens√bb titkainak felkutatására, leleplezésére, s√t kiteregetésére irányuló szándéka mélyén vajon nem az az általános eltüntetési, elleplezési, elfojtási mechanizmus m∫ködött-e, melyet mi Freud-komplexusnak nevezünk? A pszichoanalízis e paradoxona valóságos ördögi kör: a tudattalan tudatossá tétele, az hogy szabad folyást enged az elfojtottnak (défouler le refoulé) vajon nem pirruszi gy√zelem-e valójában mind az értelem, mind az „analitikus tudat” számára, melynek legnagyobb h√stette éppenséggel ellenfele fölényének beismerése, s√t bebizonyítása volt… Annak beismerése, hogy a tudat (s így logikus módon az analitikus tudat is!) —a freudi hasonlattal— csupán meglovagolhatja a tudattalant, de megszelidíteni, végleg betörni sohasem tudja, hiába is áltatja magát azzal, hogy „√ van a nyeregben”. 20 SZÖ 81. sor: „a verseim nem én vagyok: az vagyok én, amit itt irok” (ami egyébként a „téged mindenki szeret, hiszen a verseid te vagy”-kijelentésre adott azonnali érzelmi válaszreakció, melynek legevidensebb jelentése, hogy ne helyette szeressék a verseit! „Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret”…). Vö.: SZÖ 105.sor: „borzasztó idegen, kenetteljes hangon irom mindezt/ nagyon hazug ember vagyok/talán még jobban gy∫lölöm, mint amennyire szeretem magamat” (talán ennek az öngy∫löletnek egyik kitörése az imént idézett anti-ars poetica is). Hasonlóképp állítja: „én vagyok a leghazugabb ember (…) hazugsággal fogom vegyiteni az igazat” (116-117. sor) és végszó gyanánt: „csak azt ne feledd el egy pillanatra sem, hogy mindez csalás” (170. sor), ami közvetlenül a Gyömr√i-féle analízisre vonatkozik, de ugyanez a Szabad-ötletek alapszituációja is, tehát közvetve az egész írásra érvényes, hiszen többször is kijelenti, hogy eredetileg az egészet analitikusának szánta. (Ezen kijelentése egyébiránt önmagában is elég ok lett volna, hogy az orvosi titoktartás freudi követelménye értelmében ne jelentessék meg a kérdéses írást, de az Interpretatúra nem ér rá ilyen deontológiai megfontolásokkal hosszan bíbel√dni, ha egyszer olyan nyilvánvaló kereslet van egy ilyen kuriózumra. Az olvasóknak „joguk van megismerni”, a szerz√nek és örököseinek

meg már (az ominózus ötven év leteltével) nincs joga visszatartani, stb. stb. Az orvosi titok megsértését persze mindig meg lehet indokolni, csak igazolni nem lehet. Nyilván még azzal sem, ha valaki arra használja a kérdéses anyagot, hogy a vele való visszaélést demonstrálja, amint e sorok írója teszi. 21 Histoire de la folie, Plon, 1961, p. 642. 22 SZÖ 81. és 102. sor, — az utóbbi elírás (!), ezért a szerz√ kijavította: „minek írnak, az öncsalás, szélhámosság”, ami a spontán eredeti változatnál nem kevésbé beszédes. A túl gyakran idézett anti-ars poetica legékesebb cáfolátatát a költ√ mégsem prózában adja, hanem A hetedik címet visel√ versében, melyet a Brassói Lapokban megjelent önvallomásában kifejezetten ars poeticaként értelmezett : „Ha költenél s van rá költség, / azt a verset heten költsék. (…) A hetedik te magad légy.” Vagyis nem pszichológiai értelemben vett egyénként írja a verset, hanem mintegy kollektíven, ahogyan A Dunánál-ban olvassuk: „Egy pillanat s kész az id√ egésze, / mit száz ezer √s szemlélget velem. (…) Verset írunk — √k fogják ceruzámat / s én érzem √ket és emlékezem.” De az idézett anti-ars poetica igazi magyarázatát is versben kapjuk meg és nem valamilyen analitikus vallomásban: „Amikor verset ír az ember / nem írni volna jó”… 23 A pszichológiai determinizmus eme ironikus visszautasítása Szókratésznek mindennem∫ tudományos determinizmussal szembeni etikai álláspontját idézi. Szókratész elveti kora „tudományos” determinizmusát, mondván: nem azért marad benn a börtönben, mert izmainak összm∫ködése erre valamiféleképpen fizikailag determinálja (meghatározza), hanem mert elhatározta (il s’est déterminé à), hogy aláveti magát honfitársai ítéletének, és nem akar megszökni /Vö. Phaidón 96a-100a/. Ez a lelkiismeret szabadságára és a szabadság tudatára alapozott érvelés arra utal, hogy a deterministák hajlamosak összekeverni az okozatot az okkal, s ez alól a pszichoanalízis m∫vel√i sem kivételek, hisz Szókratészról √k vélhet√leg azt mondanák: egyszer∫en azért maradt a börtönben, mert halálösztöne (Thanatosz) felülkerekedett életösztönén (Erósz), ezáltal semmisnek tekintenék etikai álláspontját, és általában bármely etikai tett értékét, a lelkiismereti szabadságnak (s így minden öntudatos cselekvésnek) még lehet√ségét is. És ha pontosan ez a semmissé tétel a determinista érvelés végcélja, s rejtett teleológiája ilymódon leplez√dik le?… Az öntudat és a lelkiismeret létlehet√sége forog itt kockán. A minden tabut leleplezni kész pszichoanalízisnek van egy különleges tabuja: nevezetesen a lelkiismeret, mint olyan. Vajon miként egyeztethet√ össze a lélekelemzés a szó legteljesebb értelmében vett lelki-ismerettel? Nem adódik-e óhatatlanul egyfajta versenyhelyzet, netán tisztességtelen konkurencia (concurrence déloyale) e kett√ között? Szókratész közismert daimón-elmélete bens√séges kapcsolatot tételez fel öntudat és elhivatás között, olyannyira, hogy a romantikus „géniusz”-eszmény (a görög daimón e latin-germán adaptációja) alighanem a daimónt meghatározó hivatástudat (és lelkiismeret) egy elfojtott, új jelmezbe bújtatott változata. Tehát, bár Freud néha nagy meggy√z√déssel érvel a hivatástudat fontossága mellett (pl. Michelangelo Mózese kapcsán, mellyel éppen a küldetés kérdését illet√en azonosul — IE 119), ez a jelenség, mint általában véve minden „megalapozott kivétel”, úgy t∫nik, határozottan kívül esik a pszichoanalízis hatáskörén. Hiszen a hivatástudat analíziséhez az elemz√nek saját hivatástudatát kellene feltárnia egy önanalízis keretében. De —ha igaz, hogy minden analízis indulatáttételen alapul— ugyan miféle áttételre (transfert) alapozható az önanalízis, hacsak nem valami különös, úgyszólván tudathasadásos önmagunkkal szembeni áttételre, a szókratészi daimónnak általában egyszer∫en csak „lelkiismeret” vagy „öntudat” névvel illetett hipotézisére (illetve hiposztázisára)… Ergo: csak az analízisen túli néz√pont segítségével érthetjük meg, a pszichoanalízis mennyiben egyszer∫en a freudi önanalízis terméke, s az általa emlegetett „analitikus tudat” mennyiben az √ egyéni tudatának (korántsem szókratészi géniuszának illetve démonának) képére és hasonlatosságára teremttetett — ami ismét elkerülhetetlenül felveti a Freud-komplexus kérdését. S még valamit a szabadságról: bármennyit hangoztatja a nárcizmuson általa ejtett sebeket, a determinizmus összességében mégis valósággal nyugtatóként, afféle lelkiismeret-altatószerként hat. Hisz jóval kínosabb lenne beismerni, hogy önhibánkból vallottunk kudarcot, mint „tudattalan determináló tényez√kre” hivatkozni, valamiféle természeti illetve történeti szükségszer∫ségre, avagy egy titokzatos Ôsvalamire hárítani a felel√sséget gyengeségeinkért. 24 JAVL p.121. 25 IE 87-89. 26 Ma sem kevésbé aktuális olvasmány a hirhedt Babits-tanulmány kíméletlen kritika-paródiája. József Attila e remekbeszabott pszichobiográfiai stílusgyakorlata minden érvelésnél vitathatatlanabbul leplezi le a pszichologizáló interpretációk mélységes nevetségességét. Nyilván ezért is kezeli a kritika máig

48

József Attila és a Freud-komplexus szinte tabuként ezt az írást. Csak ízelít√ül néhány részlet: „Mármost ha lélektanos ökör, avagy elaljasulóbb szellem volnék, valahogy így kiáltottam volna el igazsága ellenére csaló, hamis, mert csalfán beállított mondókámat. Természetesen a zárójeles részek nélkül: Egy nagykultúrájú költ√ áll el√ttünk. (…) Rezzen√, érzékeny lélek, Isten világ-szelekt√l riogatott gyertyája, amely az Ember magosra tör√ szándékainak ünnepére ég. (Hát persze.) Egyszerre tud durva és finom lenni — rekedt ordítása és halk zsonogása egyként egy tiszta ember közelségét árulják el. (Természetesen. A legrosszabb verseket írja manapság, de azért tisztára ember.) (…) Fél√s még, de már lelke legrejtettebb titkait is elárulja. (Pl. hogy nagyon rossz költ√.)…….. (Ide írjon bárki bármit, akármir√l szóló (…) sajtókritikákból, beleértve a Nyugatot is, egészen addig, hogy) Gyönyör∫ meglepetés ez a könyv mindazok kisded csapatának, akik hív√n kitartanak a tiszta m∫vészet s ami ezzel egyértelm∫, az emberi kultúra, a haladás mellett.” és így tovább…(ÖM III, 60, — vö.: p. 82). Ezt nevezi József Attila tárgyi kritikának. Tényleg nagyon elege lehetett az efféle szóvirágokból, ha egyszerre így kibukott bel√le az, amit él√ szerz√ kegyvesztés terhe mellett ki nem mondhatott és nem mondhatna ma sem. Hacsaknem klasszikust idézve… 27 Marxista és forradalmár meggy√z√dése folytán is ellenségesen viszonyul az ízig-vérig polgári (s√t, bizonyos tekintetben határozottan kispolgári) értékrendet képvisel√ pszichoanalízishez /vö.: MF 268/. Világnézeti szempontból még Bergsont is említi, mint szerencsésebb alternatív lehet√séget /MF 269/. 28 Vö. MF 267. 29 A pszichológus e tartozása a költ√nek jelképes értelemmel bír, a pszichoanalízisnek az irodalommal szembeni adósságát tükrözi, amire mindjárt e tanulmány elején kitértünk. 30 Érdemes lenne részletekbe men√en megvizsgálni, miként befolyásolták analitikusai József Attila önanalízisét különféle mélylélektani elképzeléseikkel, ami legpregnánsabban talán er√sen apologetikus visszaemlékezéseikb√l derül ki. Köztudottan kezd√ és orvosi végzettség nélküli (azaz, freudi terminussal szólva: laikus) analitikusa, Gyömr√i Edit, valamint a szintén kezd√ és József Attilánál jóval fiatalabb Bak Róbert (utolsó kezel√orvosa) e tekintetben feltehet√leg nem sokban marad el Rapaport Samutól, bár a harmadik analízis voltaképpeni megkezdésére már nem jutott id√. Az a kétségbevonhatatlan, de mégis mindig elhallgatott tény, hogy az analitikusi etika szempontjából mindezen analízisek vadanalízisnek min√sülnek talán azt is megmagyarázza, hogy bár számos specialista tagadja a pszichózis diagnózisát József Attila esetében, miért lehet mégis betegségének általánosan elfogadott diagnózisa „áttételes” vagy „indulatáttételi pszichózis”. Ebben az esetben a Freud-komplexust úgy értelmezhetnénk, mint az analitikus saját lelki-szellemi konfliktusainak kényszerít√ erej∫, szuggesztív kivetülését és átruházását a betegre, amint azt József Attila ki is mondja Gyömr√i Editr√l a Szabad-ötletekben: „azt az aktivitást, ami normális életben az övé volna / ráruházza a páciensre, két személlyé teszi” /SZÖ 137. sor/. E helyzet skizofréniáját pedig könny∫ összetéveszteni a közönséges szkizofréniával. (Mint ismeretes, ennek kezelésére Freud szerint a pszichoanalízis alapvet√en alkalmatlan, különösen pszichotikus regresszió esetén…) 31 Ezt a költ√ többször szóvá is teszi. Vö. pl. Gyömr√inek írott levelében: „Nagyon fáj a szégyen is. Azt is szégyenlem, hogy bolonddá akart tartani és úgy akart eltávolítani magától.” /JAVL 343. o./ Versben pedig: „Köztetek lettem bolond, én a véges.” (Le vagyok gy√zve…) és végül: „Bolondot játszottak velem / s már halálom is hasztalan.” (Íme, hát megleltem hazámat…) 32 Rapaport-Levél, MF 371. 33 Vö. a két alkalmazott pszichoanalitikai tanulmány bevezet√jét: IE 33, 87. Már a „m∫vészek” (mint „kiválasztott zsenik”) és a „laikusok” közötti (nemcsak Freudra jellemz√) megkülönböztetés is a m∫vészet valamiféle profán szakralizációjára utal. A M∫vészetet, mely (bár err√l szeretünk megfeledkezni) eredend√en vallásos funkciójú bálványkészítés, némi √skeresztény „elfojtódás” után már a középkorban ismét szentté avatták, majd a reneszánszban és legvégül a romantikában teljességgel visszakapta profán szakralitását is. Azonban, mint minden szentesítésre, a m∫vészet szakralizációjára is eredend√en jellemz√ a „szent” és a „profán” ambivalenciája, az a lelki kett√sség, miszerint a szent iránti vonzalom mögött a profánság, s√t a szentségtörés (profanation) borzongató vágya húzódik meg /vö.: IE 33/. F√ként persze akkor, ha mindenáron er√ltetjük a profán értelmezést, mint Freud… Mert vajon a profanizációnak (profanisation) e mindenáron való érvényesítése nem rejti-e magában a profán szentesítésének többé-kevésbé szándékolt vágyát? 34 Vö.: „Az, hogy az alkotó, ha kérdezzük is, nem ad felvilágosítást, vagy elegend√ felvilágosítást, csak szítja a tárgy iránti érdekl√désünket, s ezen az érdekl√désen annak tudata sem ejt csorbát, hogy az irodalmi anyag kiválasztá-

sának körülményeivel, vagy a költ√i formam∫vészet lényegével kapcsolatos legtalálóbb észrevételek sem avathatnak a legcsekélyebb mértékben sem alkotóvá bennünket.” /IE, 32/ 35 József Attila teljes joggal jegyzi meg, hogy a „materializmus” szó etimológiája az anyaságra utal, ám ez a gondolat nála nem terjed ki a halálösztönnek a szül√-anyagba (az anyaföldbe) való visszaolvadás vágyaként való értelmezésére, ami pedig minden materialista irányzat többé-kevésbé tudattalan törekvése lehetett. A XX. század nyilvánvalóan materialista szellemi alapirányzatai teljessé teszik e szó értelmét, amennyiben nem valamiféle „idealizmussal”, hanem sokkal inkább a vallási és politikai hatalmat képvisel√ hagyományos paternalizmussal, azaz —sit venia verbo— a tradicionális paterializmussal állították szembe materializmusukat. (József Attila materializmusa különösen elgondolkodtató példája lehet ennek.) A XX. században a progresszió hangzatos megnyilatkozásai ellenére minden tekintetben a matri-archális (vagyis alapelvének [ αρχη-jának] az anyamatériát tekint√) ökonómiához való visszatérés, s√t általános regresszió tanúi lehetünk. Ebbe az áramlatba kétségtelenül beletartozik Freud személete is, aki pedig elvben a patriarchátusba való átmenetet mint jelent√s fejl√dést, s√t, mint a társadalom alapvet√ fejl√dési irányát határozza meg. Ennek ellenére az általánossá vált Freud-komplexus mindenütt egyfajta materiál-matriarchális regresszió kovásza lett. (Ami persze nem jelenti azt, hogy a hagyományos paterializmushoz való visszatérés feltétlenül el√rehaladást jelentene.) De vajon ki az, aki ma ne csupán extrém mitomán fantáziálást vagy érthetetlen váteszkedést látna mindebben, hanem végig tudná gondolni? 36 E tekintetben a Freud-komplexus nyilvánvalóvá teszi, hogy a freudizmus egyrészt pszichikai ideológiaként, másrészt pedig profán vallásként, vagy inkább a profánság vallásaként m∫ködik. 37 VM 297-301 (a kiemelés t√lünk). 38 Gyömr√inek írja: „És maga is azt mondta nekem: maga úgy szeret mint egy gyerek és nem azt, ami az igazság volt, hogy: maga úgy tesz, mintha úgy szeretne mint egy gyerek. Ha az intenzitásra vonatkozik a kifejezés, hogy „mint egy gyerek”, akkor igaza volt, de maga nem az intenzitásra gondolt.” /JAVL 341.o./ 39 Vö.: ÖM III, 16, 49 és 51. 40 MF 382. (Az elírás kijelent√ módja nyilván az önfelszólítás elszólása.) A Szabad-ötletek és egyéb megnyilvánulásai alapján kés√bb a Gyömr√i-analízist szintén „(ön)becsapósdiként” fogja fel. 41 Egyébként a Freud 80. születésnapjára írott költemény (Amit szivedbe rejtesz) tanúsítja azt is, hogy analitikusaival dacolva kvázi közvetlen áttételt alakított ki önmaga és Freud, illetve a pszichoanalízis között. Az a testreszabott módszer, mely szerint Szabad-ötletek formájában jegyezte le önanalízisének eredményeit, szintén e sajátos önanalízis kihívása a szabad asszociációs metódussal szemben. Analitikus szempontból József Attila mindvégig apát keresett magának, akit el√ször gyámjában, majd legels√ költ√i mentorában Juhász Gyulában talált meg, kinek öngyilkossága nem sokkal el√zte meg az övét (s aki ugyanahhoz az analitikushoz járt, mint √). A Meghalt Juhász Gyula cím∫ vers tán épp ezért oly el√érzetterhes. De nyilván apai tekintélyt keresett a Pártban, s legvégül a pszichoanalízisben is. Ugyanebb√l az analitikus szemszögb√l azonban megállapíthatjuk azt is, hogy e vélt pótapák (pères supposés) közül a leggyászosabb szerepet a legutolsó játszotta életében. De nem is csak József Attiláról van szó. Mi sem logikusabb, mint az, hogy egy olyan teória, mely minden konfliktusra az omnipotens apa determinisztikus sémáját (déterminisme parental) alkalmazza, miközben pedig az apagyilkosság ödipuszi gyanúját felkeltve éppen e determináló apai autoritás elleni lázadást sugallja, egy ilyen teória szükségképpen önmaga ellen fordul, mihelyt a legcsekélyebb apai autoritásra tesz szert valaki számára.( S joggal kérdezhetjük: nem ezt a visszájárafordulást, ezt a meghasonlásszer∫ önmaga ellen fordulást nevezi-e a pszichoanalízis „indulatáttétel”-nek.) Eszerint József Attila nem apát keresett a Pártban, hanem apai tekintélyt, s ugyanígy analitikusait sem fogadta el apja (illetve anyja) megtestesít√inek. Ehelyett magában a pszichoanalízisben vélte megtalálni a keresett apai autoritást, mégpedig Freud személyében, akivel kapcsolatban mintha sajátos önanalitikus indulatáttételt alakított volna ki — s mindez felt∫n√en emlékeztet a Freud-komplexusra, mint az önanalízis alapkomplexusára. Az Amit a szívedbe rejtesz több, mint egyszer∫ tisztelgés Freud el√tt: valóságos, a szó szoros értelmében vett hommage, mely határozottan indulatáttételr√l árulkodik. Ez meger√síti azt a tényt, hogy az önanalízis kísérlete valósággal eleve lehetetlenné tette József Attilánál az analitikusaihoz való áttételes vonzódás normális kialakulását. Olyannyira, hogy kész volt felcserélni a szerepeket /SZÖ 121 sor/, s√t, korábbi barátn√jének, Vágó Mártának még fel is ajánlotta pszichoanalitikusi közrem∫ködését, mondván: „Én akar-

49

Kardos Gábor lak analizálni, hagyd ott az analitikusodat! Értek hozzá annyit mint akármelyikük!” /VM, 268/ — ami a körülmények ismeretében nem is olyan nagy túlzás. A vadanalízis a Freud-komplexus talán legnagyobb veszélye, még látszólag legártalmatlanabb formájában, a pszicho-biográfiai elemzés esetében is. 42 Cf. Ernest Jones, La vie et l’oeuvre de S. Freud, P.U.F., 1961, Paris, tome 2, p. 446. (A rövidített magyar kiadásból ez a rész kimaradt. Freud pszichoneurózisával kapcsolatban ld. itt: 270-276.o. és 281.o.) 43 Kant egyébként megkülönbözteti a produktív avagy poétikus (dichtend!) képzeleter√t a reproduktívtól (zurückrufend) /cf. Anthropologie, I./1., § 28/. A reproduktivitás egyébként szerinte az asszociáció empirikus törvényeinek alárendelt, pusztán pszichológiai (és nem transzcendentális) jelentéssel bíró megnyilvánulás, ami meglep√en pontosan írja le az alkotás és az interpretáció közti különbséget. Szó szerint idézve Kantot: „Amennyiben a képzeleter√ csak spontaneitás, néha produktív képzeleter√nek is nevezem, s ezzel megkülönböztetem a reproduktívtól, melynek szintézise csak empirikus törvényeknek, t.i. a társításéinak van alávetve, mely tehát az a priori megismerés lehetségének magyarázatához semmivel se járul, s ennélfogva nem a transzcendentális filozófiába, hanem a pszichológiába tartozik.” Ezt állítja A tiszta ész krikája (Elemtan, II. rész, I. szakasz, 1. könyv, 2. f√rész, 24. §, 114. oldal) és ezzel határozottan kiutasít a filozófiából minden a pszichoanalízishez kicsit is hasonlító megnyilvánulást, s√t minden interpretációt általában, mivel ez csakis a reproduktív képzeleter√re épülhet. Egyszóval nemcsak a költészetnek és az irodalomnak támadhat határkonfliktusa a pszichoanalízissel, hanem a filozófiának és az itt csupán érint√legesen említett vallásnak is. Nem beszélve a pszichológia és a pszichoanalízis hagyományossá vált határviszályáról és a számtalan analitikus irányzat viszálykodásairól… Kérdés: ugyan kivel vagy mivel nem ke-

rül konfliktusba a pszichoanalízis? Egyáltalán van olyan terület, ahol valóban otthon van és kicsit sem unheimlich [barátságtalan ill. szörnyen idegenszer∫]? 44 DRGJ p. 126. Az itt megbújó Hamlet-idézet: „There are more things in heaven and earth, Horatio,/ Than are dreamt of in your philosophie” (I. felvonás, 5. jelenet) jól példázza, hogy Freud egyszersmind kvázi irodalmi ambíciójú interpretációs m∫vet szándékszik létrehozni. Innen ered a pszichoanalízis és az irodalom illetve a mitológia egyfajta konkurenciája. De ebb√l ered az is, hogy a pszichoanalízis irodalmi-mitológiai adóssága minél elfojtottabb, annál inkább és annál konokabbul visszatér. Vagy legalábbis visszatéríthet√. 45 De távol áll a mindent kimondás igényét√l is, melyr√l József Attila a Szabad ötletek jegyzékében beszél. Egyébként Flóra visszaemlékezése szerint az orvosok hazudtak neki (F, 94. o.), mikor pedig semmi sem lehetett elkeserít√bb számára, mint a bizalomnak ilyetén hiánya, mert az feltételezi az √ beleegyezését abba, hogy hazugságban éljen. Valóban —mint arra Flóra többízben utal— a József Attila esetében legaggasztóbb tünetként emlegetett mind meghasonlottabb, mind tudathasadásosabb és rejtjelesebb nyelvezet kialakításának motívációja az √t körülvev√ hazugság elleni tiltakozás is lehetett. Flóra megjegyzi azt is, hogy József Attila kétségbeejt√en tisztán artikulált segélykiáltásai lényegüket tekintve tökéletesen logikusak annak számára, aki veszi a fáradságot, hogy megfejtse √ket /vö. F, 119.o./ 46 Mint e bizarr cím is mutatja, a költ√ franciasága ekkor még kissé idegenszer∫. (Plain-chant franciául gregorián korális éneket jelent, s így plaint-chant alig érthet√ kreáció…) Galamb Ödönnek írja Párizsból: „Ne érts félre, nem tudok még franciául, de verset — akármilyen különös is, már tudok írni.” /JAVL, p. 136/ (Mint annyiszor József Attilánál, e mondatnak is legalább három különböz√, de mégis egymásba illetve egymással játszó értelme van.)

Balthus: A török szoba, 1963/1966

50