.PÓCS ÉVA.
.Káosz vagy mérték:. a víz mitológiája és az id√varázslók
A
nak, illetve a vallási rendszereknek.2 Nemcsak egyegy nép archaikus mitológiáinak hagyatékában lelhet√k fel, nyomon követhetjük √ket – például az újkori Európa népeit tekintve – a mindennapi élet, a vallás rítusaiban, a népi hiedelemrendszerekben, népszokásokban, a népi díszít√m∫vészet és a magas m∫vészet szimbolikájában egyaránt. Maradjunk most csak a néprajzi adatoknál. A magyarság – vagy bármely európai nép – hagyományos közösségeiben végzett néprajzi gy∫jtések anyagából is gyönyör∫en kirajzolódnak a víz mitológiájának egyetemes vonásai. Ezek fantasztikus gazdagságára, szinte áttekinthetetlen sokrét∫ségére itt most csak futólag, néhány példával utalhatok.3 Vegyük például el√ször a „halotti vizek” adatait. Itt külön fejezetet igényelne a víz mint a halottak, √sök lakhelye, megjelenési helye, az √sök szellemei számára vízbe adott áldozatok, a vízbe fulladás mint az európai sorsképzetekben fontos szerepet játszó halálnem, a vízbefúltak túlvilági vagy inkább túlvilág-el√tti sorsa az alvilági káosz-vizekben, és így tovább. A magyar katolikus parasztság néhány évtizeddel ezel√tti gyakorlatából tudjuk, hogy a vízbefúltak holttestét vízfelszínen úsztatott nagypénteki cipóval keresték, amelybe ég√ gyertyát szúrtak. A cipó bizonyíthatóan engesztel√ áldozat a vízbefúltak „rossz halálát” okozó örvényl√, emberelnyel√ kaotikus víznek, illetve valamiféle „rossz” víziszellemeknek. (Vannak a magyar néphitben is fullasztó víziszellemek, amelyek örvénybe húzzák a tiszai vagy dunai halászokat.) Beszélhetnénk még a mantikus – jósló – alvilági vizekr√l, amelyben halottakat lehet megjeleníteni, vagy a vizen át az alvilágra, túlvilágra utazók mitikus kalandjairól, a középkori keresztény látomások poklainak nyomasztóan ör-
víz minden: a dolgok eleje és vége, a teremtetlen √skáosz, az els√ princípium, az élet forrása, születés, újjászületés, termékenység és megtisztulás – és ugyanakkor: halál, sötétség, és újra káosz, az utolsó elem. A víz tehát élet és egyben halál. A halál–víz kapcsolat jelentése „visszatérés a az √skáoszba” – ez viszont az élet körforgását jelenti: az új élet kihordását és születését. A víz, ez az egyszerre √s- és végs√ elem éppen e kett√s természete révén hordozza ezt a szüntelen önmaga ellentétébe forduló jelentést, és így lett egyik alappillérévé az archaikus mitológiákat leíró szimbolikus osztályozásoknak,1 ahol – a mítoszok szimbolikus természetéb√l következ√en – az oppozíciókat alkotó elemek sohasem egyjelentés∫ek, hanem tovább bonthatók önmagukban ellentétes jelentés∫ alkategóriákra. E rendszerekben a t∫zzel ellentétpárba állított víz els√dlegesen a n√, a hold, az éjszaka, a halál oldalán áll. Azonban ez a halál nem végleges, a víz kett√s természetének megfelel√en születés követi, aminthogy a n√–halál kapcsolat is magában foglalja a termékenység mozzanatát is. A halott √sök temet√helye és héroszok születésének közege egyaránt lehet a víz, de megjelenik az ellentétes oldalon is: a t∫z, a nap, a fény, a férfi sorozatában. Ezen életet jelent√ szimbólumsor elemei mindegyikének van vízre utaló szemantikai rétege. Ez természetesen nem a halál, hanem az élet vize. Adatainak végtelenül gazdag sora kívánkoznék ide a mítoszok és kultuszok szent forrásaitól – például világfa tövében fakadó éltet√ forrás, paradicsomi élet vize – a termékenységhozó es√istenek forrásokkal, folyókkal kapcsolatos kultuszaiig. E mitológiai univerzálék mondhatni közös, egyetemes kulturális sajátságai az emberi gondolkodás-
105
Pócs Éva
át vannak sz√ve egy hasonló jelentés∫ keresztény szimbolikával. A keresztény és nem-keresztény hiedelmek és rítusmozzanatok komplex és sokszín∫ egyvelegét az azonos alapjelentések kötik össze; az archaikus–egyetemes vízmitológia szimbólumrendszere Jézus Krisztus újszövetségi mitológiáját is átszövi. Ugyanakkor e szimbolikus eszköztár beilleszkedik a néphit rendszerébe, és mint ilyen, használható, s√t „szent” mivolta révén még hasznosabb a mindennapi élet mégoly profán céljaira is. Jó példa erre az „aranyos víz”, amely az „élet forrásának”, Krisztusnak a születését ünnepl√ karácsony rítusaiban jelenik meg. Katolikus falvainkban általában úgy tartották, hogy aki december 25-én (bizonyos el√zetes ceremóniák után, például még 24-én délután borostyánkoszorút akasztanak a kútra) az éjféli misét követ√en els√ként merít a kútból, az megy el√ször férjhez. Néhol az Alföldön a gazdák almát öntöttek a kútba, majd éjfélkor vizet merítettek a vályúba és abból ittak az emberek, állatok – a jó egészség érdekében, máshol szépséget adott a lányoknak az „els√”, „új” víz.7 Folytathatnánk még a változatos adatsort, amely nemcsak az élet vize–születés–új élet–termékenység gondolatkörében mozog, hanem a víz „aranyossága” révén a Krisztus születésének szimbolikájához tartozó nap–fény–mennyei vizek jelentésrétegekre is utal. (Ez a fényszimbolika a karácsony téli napfordulós id√pontjának is köszönhet√, amely dátumot nem véletlenül jelölték ki a 3. században Krisztus születésének ünneplésére.) A keresztény–népi vízszimbolika leggazdagabb, legsokrét∫bb csomópontja Jézus megkeresztelése (vízkereszt, illetve Keresztel√ Szent János ünnepe), és az azt idéz√ vízszentelési rítusok körül jött létre. A Jordánban való keresztelés a példa a keresztények életének els√ átmeneti rítusához, a csecsem√ megkereszteléséhez, a Sátán hatalmától megszabadult emberré válásához. Ennek alapformája a vízbe merítés, egyez√en az európai agrártársadalmak számos termékenységi rítusával. A Jézus életéhez f∫z√d√ vízrítusok különben is általában egyúttal termékenységi rítusok is (ez a tény is kapcsolatba hozza Krisztust a Mediterráneum és a Közel-Kelet meghaló és feltámadó isteneivel, és egy archaikus európai agrármitológiával). A keresztelést idézik például – és öszszekapcsolják az újjászületés és termékenység gondolatát – a több európai népnél ismert Keresztel√ Szent János (Szent Iván) -napi vízbemerül√ termékenységi rítusok: az orosz, délszláv Kupala-napi fürdés, vagy a harmatgy∫jtés a vetésr√l Szent Iván-napon a jó búzatermés érdekében. A vízszentelésnek
vényl√ fekete vizeir√l, ahol a lelkek örök fuldoklásra vannak ítéltetve, vagy Kelet-Európa népi mitológiáinak mocsárpokláról, ahol vas trónszéken ül√ víziördög várja a tehénáldozatokat. A velünk szomszédos szláv, román népek hiedelmei szerint vízinimfák, tündérek laknak a tavakban, folyókban, akik azonban tulajdonképpen halottak lelkei. Ezek a halottak évr√l évre megjelennek az emberi településeken, de nemcsak halált hoznak, hanem – némi áldozatok fejében – vizet is: a tavasszal megjelen√ bolgár vízinimfák elárasztják a szántókat, réteket. Egyértelm∫en nekik köszönhetik a falvak lakói az agrártermékenységet – és úgy vélem, elég világosan megnyilvánul ebben a vizek kett√s, halált osztó és életet adó természete is. Az éjszakai-halotti aspektusú víz termékenységgel való kapcsolata általában a holdistenn√k vagy hold-attribútumú istenn√k mitologémáiban is össze szokott s∫r∫södni (gondolhatunk itt Artemisz/Diana, vagy Hekaté alakjára), mint erre – illetve általában a hold–víz–növényi, állati, asszonyi termékenység összefüggésére – már Róheim4 vagy kés√bb Eliade5 is utalt. Az élet vize folklór-példái ha lehet, még számosabbak. Legtöbbjük keresztény töltés∫, és Jézus keresztelkedésével, Jordánvízzel, szenteltvízzel kapcsolatos, de hozhatunk profánabb példát is, a termékenység gondolatköréb√l. Legközismertebb talán a húsvéti locsolás, de számos variációját említhetnénk az idevágó es√varázsló rítusoknak is. Következzék itt ezeknek egy Baranyába (Egyházaskozárra) telepített moldvaiaktól gy∫jtött adata, amelyb√l igen szépen kitetszik a víz–gabonatermékenység–n√i termékenység kapcsolata: „Ha szárazság volt, terhes asszonyoktól loptunk begrét vagy vedret. Elmentünk, beástuk a forrásvízbe, ott volt kilenc-tíz napig. Hiába kereste addig. Addig ott volt, míg az es√ megjött.”6 (Vö. pl. a magyarság egyik eredetmondájában az √sanya – Emese – ágyékából fakadó forrással, amely az eljövend√ nemzetségek sokaságát vetítí el√re). Az újjászületés–víz–termékenység gondolata a dodola vagy paparuda nev∫ es√varázsló rítusoknak is alapja. Ezeket Kelet-Délkelet-Európa-szerte gyakorolták. Ha heteken át aszály sújtotta a vidéket, lombokba burkolt meztelen lányok járták végig a falut, es√hívó dalokat énekelve. A sorra látogatott gazdák, gazdasszonyok kötelessége volt veder vizet zúdítani a n√kre: a lombruhákon csurgó víz – a hasonlósági mágia elve alapján – meghozza a mennyei csatornák csurgását. Mint az élet vizével kapcsolatban céloztam rá, ezek a folklorisztikus rítusok, hiedelmek igen er√sen
106
Káosz vagy mérték: a víz mitológiája és az id√varázslók
a nyugati és ortodox egyházban egyaránt gyakorolt rítusai, a szenteltvíz rituális, mágikus használata végs√ soron mind a keresztelés víz-mitológiájával kapcsolatosak. Egész Európa katolikus parasztságának közös hiedelme volt, hogy a szenteltvíz áldást hoz a portára az egész eljövend√ évre, termékenységet az állatoknak, egészséget, gyógyulást az embereknek, el∫zi a betegségdémonokat, ki∫zi az emberb√l a megszálló ördögöt, hathatós minden ördögi, gonosz, éjszakai, halotti dolog ellen. A „mennyei” aranyosvíz – mint a karácsony egész szimbolikája – a születésre utal, és egyben az „els√” születésre, önmaga √skezdetére is: a kozmosz keletkezésére. A világ teremtésének bibliai mítosza a „vízb√l teremtés” egyetemes mitologémáján alapul, és bemutatja a teremtés el√tti állapotokat is: amikor a „föld… kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett”8 mikor még semmi sem volt, csak víz, mint alaktalan √sanyag, maga az √skáosz, amelyb√l a teremt√ szavára szétváltak az elemek: az ég és föld, a hegyek és tengerek. Víz tehát a világ mitikus teremtése el√tt is volt, de ez más min√ség∫, „anyag el√tti” víz, kaotikus, kevert – amiben még nem voltak szétválasztva a dolgok: a világ teremtése mindig valamiféle, a káoszból rendet teremt√ szétválasztással kezd√dik. A zsidó-keresztény teremtéstörténet mellett továbbéltek Európa parasztságának folklórjában az √smítosz régi, kereszténység el√tti formái, illetve azok némileg keresztényesedett (apokrif) nyomai is. Így szól a kaotikus √svízb√l megteremtett világ egyik bolgár mítosza, Strausz Adolf magyar nyelv∫ „Bolgár néphit”-ében:9 „Kezdetben nem volt sem föld, sem emberek, mindenütt víz volt, csak az Isten és a Sátán éltek együtt. Az Isten így szólt a Sátánhoz: – Teremtsünk földet és embereket! – Teremtsük meg √ket! – felelt a Sátán. – De honnan vegyünk földet? – A víz alatt van föld. Szállj alá és hozz! – szólt az Isten.” A Sátán két nekirugaszkodás után, harmadszorra le is jut a víz fenekéig és felhoz egy csipet homokot, ebb√l lesz az el√ször picike, majd a négy égtáj felé rohamos gyorsasággal növekv√ Föld. Ennek a szövegnek további bolgár, magyar, észak-eurázsiai finnugor népekhez köthet√, valamint észak-amerikai indián párhuzamai egyaránt vannak.10 A párhuzamos vogul mítoszban – mint azt Munkácsi Bernát gy∫jtéséb√l ismerjük – búvárkacsa merül a víz alá a fels√ égben ül√ Numi-Tarem isten parancsára a tengerbe, hogy cs√rében homokot hozzon fel – ebb√l lesz a világ. A teremtést megel√z√ állapotot is elbeszéli a vogul mítosz: a víz és az ég egymásra borulva – tehát együtt, „keverve” – létezett.11
Az √svízb√l kiemelkedett Föld azután, mint tudjuk, a hagyományos – ptolemaioszi – világkép szerint tulajdonképpen egy lapos korong a végtelen óceánban. Ebben óriáshüll√k élnek és tartják hátukon a Földet – például Ady Endre (egész Délkelet-Európa néphitéb√l ismert) cethal-istene, amelynek alakjába kozmikus méret∫ létbizonytalanságot vetít a költ√: „Óh Istenünk, borzasztó Cethal, Sorsunk mi lesz: ezer világnak? Roppant hátadon táncolunk mi, Óh ne mozogj, síkos a hátad…”12 Mint Ady a szilágysági néphitb√l is tudhatta, a földrengést az okozza, hogy id√nként e hatalmas víziszörnyek – az alvilági vizek kaotikus er√inek megtestesít√i – megmozdulnak. Egy Magyarszováton – Kalotaszegen – feljegyzett adat szerint például: „A földet három hal tartja, ha azok megfordulnak, akkor van a világ váge. Ha csak az egyik fordul meg, akkor földrengés van.”13 A teremtés m∫ve kész, az elemek szétváltak, formát öltöttek, sajátságaik, nevük lett és kijelölt helyük a világmindenségben. Egy-egy kozmikus vagy természeti katasztrófa azonban id√r√l id√re visszahozza a teremtés el√tti káoszt: a mérték és határok hiányát. A föld, az égitestek, az elemek kimozdulnak helyükr√l: földrengés támad, leesnek a csillagok a mennyboltozatról, a napot a föld alá rabolják el alvilági szörnyek a mai napig ismert napfogyatkozás-mítoszok, naprabló legendák, mesék szerint. A medrükb√l kilép√ folyók mérték nélküli terjeszkedése áradást, árvizeket hoz. Az elemek alakjukat, sajátságaikat megváltoztatva okoznak természeti katasztrófákat: a megfagyott víz nem éltet√ csapadékként, hanem pusztító jégverésként hullik a földre. A felh√k menynyei vizei mértéktelen mennyiségben „szakadnak le” a földre, vagy éppen megsz∫nik a csapadék, mert – jellemz√ módon – az alvilági „káoszsárkány” kiitta, eltorlaszolta, barlangba zárta a mennyei vizeket. Mindezek a káosz-katasztrófák végigkísérik Európa mitológiáit és népi hiedelemrendszereit. A róluk szóló folklórban fontos szerepe van a dolgok összekeveredésének, határozatlanná válásának – mint a „szétválogató” teremtéssel ellentétes folyamatnak: a halál-vizek káosz–elveszés–halál szimbolikájában például fontos szerepet kap a sem leveg√, sem víz köd, vagy a sem föld, sem víz mocsár. E természet adta labirintusokban a halandó utat téveszt, elvész, halálba jut. A káosz-szimbólumok kis, egyedi halálaikkal a végs√ nagy halált, a kozmosz kipusztulását, a teremtett világ újbóli káosszá oszlását is idézik. A földrengés fenti kalotaszegi példájában a kimozdulás még csak részleges (egy cethal fordul meg), de a szöveg – szó szerint – el√revetítí a végleges káoszt,
107
Pócs Éva
es√. Egy másik variáns szerint a tehénrabló ellenségt√l szabadul ki a barlangban fogva tartott tehén (vö. az ismert ind, thrák, görög mítoszokkal). Itt fontos szerepe van a tej-csapadék szemantikai azonosságának, ami a már fentebb említett harmatszedésrítusokban és hiedelmekben is megnyilvánul. A mítoszban a tehén kiszabadításával megered az es√, harmat összegy∫jtésével pedig – a magyar vagy bolgár, román hiedelmek szerint – a harmat összegy∫jtésével pedig nemcsak az es√t és a gabona hasznát, hanem a csorda teheneinek tejét is szaporítani lehet.17 A kultúra e mítoszi gondolatrendszerben arányokat, mértéket jelent, a teremtett világ emberi közrem∫ködéssel kiegészített, kiigazított rendjét. A víz példáján: Isten a felh√kbe rendezte az égi vizeket, medrekbe a folyókat, de az ember öntöz√rendszerek, gátak alkalmazásával még célszer∫bbé teheti ezeket. S√t, ezen túlmen√en – ha például nem elég a csapadék, vagy éppen túl sok – varázslattal vagy a vallás rítusaival is hozzásegíthet a teremtés m∫véhez, mintegy korrigálhatja annak hibáit. A pap vagy a varázsló kisebb dimenziókban – saját közössége partikuláris érdekeinek megfelel√en – igazít a világrenden: a mikrokozmoszban hajt végre egy-egy „kis világteremtést”. Ha például az európai parasztság valamikori id√varázslóit, vagy a középkori kereszténység id√varázsló papjait tekintjük, akkor rítusaik és az √ket övez√ mítoszok, legendák mind-mind valamiképpen a kozmosz teremtésének leképzései, néha szinte azt mondhatjuk, hogy teremtésmítoszokat „játszanak el” rítusaikban. Az id√járás befolyásolásának központi szerepe volt a középkori és kora újkori agrártársadalmak rituális és mágikus tevékenységében. Európa minden paraszttársadalmában tudunk közösségi varázslókról, akiknek feladata volt a jó termés érdekében a megfelel√ id√járást biztosítani.18 Ezenkívül, mint említtettem, a papság is foglalkozott az id√járás manipulálásával, mégpedig a hivatalos egyházi rituálé kereteiben, az es√kér√, jéges√-elküld√ benedikciók, exorcizmusok gyakorlásával.19 Ami a falusi id√varázslókat illeti, sok esetben egy olyan tevékenységr√l van szó, amely tulajdonképpen a túlvilággal kapcsolatot teremt√ kvázi-samanisztikus mediátori gyakorlat, szerepe az agrártermékenység biztosítása a halottak révén.20 A kora újkori Európában még aktívak voltak ezek a varázslók (szláv népeknél, Itáliában, de germán, magyar, balti adatok is vannak). Bolgároknál, macedónoknál, szerbeknél még század eleji adataink is vannak m∫ködésükre. Egyébként a magyar táltos némelyik típusa is körükbe tartozott.
a világ végét, amit majd mindhárom cethal megfordulása hoz el. Az emberiség mitikus története felfogható úgy is, mint a káosz újra meg újra legy√zésének, a világrend mindig újbóli létrehozásainak sorozata. A korai emberiség b∫neit büntet√ vízözönök a víz mértéktelenségével az √skáoszt hozták vissza, amib√l azonban – mint tudjuk a vízözönmítoszokból – újra élet születik. A vizek elapadván, szivárvány t∫nik fel az égbolton és megjelenik a zöld ágacskát hozó galamb, és „ennekutánna míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg nem szünnek”:14 újra helye, ideje, mértéke és min√sége lesz a dolgoknak. A kozmikus katasztrófák kapcsán szólnunk kell még egy másfajta teremtésmítoszról, mégpedig a káosz harc általi legy√zetésér√l. Mit is mond a biblia a teremt√ „szétválasztásról”? „És monda Isten: Gy∫ljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz. És l√n.”15 De még el√bb elválasztotta Isten a fels√ és alsó vizeket, így szólván: „Legyen mennyezet a víz között, a mely elválassza a vizeket a vizekt√l. Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizekt√l. És úgy l√n”.16 Ez a „mennyezet” nyilvánvalóan egy szilárdnak elképzelt égboltozat, vagyis bura, ami a korong-föld fölé borul. Fölötte az égi vizek: a csapadék, a pára, lent pedig a földi és föld alatti vizek. Az égi és földi, föld alatti vizek kett√ssége sokszor – a mi folklórunkban is – a víz már emlegetett kett√s lényegével hozható korrelációba, és fontos szerephez jut az indoeurópai teremtésmítoszok kozmikus csatákról szóló változataiban is. Az indoeurópai mitológiák több alapmítoszában istenek vagy héroszok harcaiban születik meg a világ. E körbe tartoznak a szörnyekkel küzd√ héroszok és istenek – Héraklész, Thészeusz, Prométheusz, Thor – mítoszai, vagy a Jakobson, Ivanov, Toporov által rekonstruált balti és szláv variánsok, amelyek szerint egy alvilági, „vizes” sárkány – legy√zése állítja fel – vagy újra helyre – a világrendet. Ez utóbbiak most különösen fontosak számunkra, az alábbiakban taglalt id√varázslók okán. Témájuk a fenti mitológiai univerzálé, amelyben fontos szerepet kap a mennyei–alvilági//t∫z–víz oppozíció, illetve a vizek kett√s szimbolikája. A mítosz szerint az isteni oldalon a balti Perkunas, Perkons, illet√leg a szláv Perun termékenységhozó mennydörgésisten áll (az indoeurópai viharisten leszármazottja, aki az „es√hozó”, mennydörg√ szent Illés alakjában is tovább él a népi mitológiákban). A másik fél a „vízvisszatartó” káoszsárkány. Ennek legy√zetésével a vizek kiszabadulnak, megered az
108
Káosz vagy mérték: a víz mitológiája és az id√varázslók
A mediátori rendszerek lényege, hogy az év, illetve az agrárévadok kezdetén a varázslók, akik a halottak beavatottjai, túlvilági „lélekcsatákat” vívnak a „felh√vezet√” rossz démonok, illetve az alvilági „vizes” sárkányok ellen, mégpedig az es√ megszerzéséért, a jéges√ távoltartásáért, végeredményben közösségük agrártermékenységének biztosítása céljából. A mediátori tevékenységüket övez√ mitológia lényegében közös minden varázslótípusnál: az id√járás szabályozása bizonyos démonokhoz kapcsolódik, akik a felh√kben, szélben, es√ben laknak – egy archaikus felh√túlvilágon, a „mennyei vizek”-ben. Ezek a felh√vezet√ lelkek játsszák a varázslók beavató és örz√szellemének szerepét. Egyúttal √k a közösség √sei, a család, nemzetség periodikusan visszatér√ halottai, akiknek áldozat jár a következ√ évad agrártermékenységének biztosítása fejében. Ezek a felh√ben, vízben megjelen√ halottak a termékenység felel√sei, egyúttal es√t hozó id√járásdémonok. „Rossz” változataik is vannak, akik rossz id√t, jégverést hoznak, tönkreteszik a termést – ezek „rossz” halottakból – például kereszteletlenül meghaltakból – váltak démonná. „Rosszak” a saját közösséggel szemben álló idegen démonok, vagyis a szomszéd közösség √rz√szellemei is.21 A kép kiegészül több varázslótípus esetében a sárkányként megjelen√ id√járásdémonnal. Az es√sárkány is lehet közösségi √rz√szellem, s√t több közösségben (f√leg bolgároknál) az √söket, a termékenységbiztosító halottakat is megtestesíti. Itt sem hiányzik az ellentétes oldal, az alvilági sárkányok, akik az es√t, termést elrabolják, jéges√t hoznak.22 A varázslók különböz√ újkori típusai közül említsük meg a délszláv, keleti szláv szélvarázslókat: stuha, planetnik, oblocznik, chmurnik (‘felh√s’). Az √ segít√ik a felh√vezet√ lelkek, széllelkek, illetve mediátori tevékenységük során √hozzájuk csatlakoznak. Ha vihar közeledik, transzba esvén lelkük felszáll a felh√be, és maguk is „felh√lélekké” válva villámnyilakkal harcolnak a „rossz” lelkek ellen. Ilyesféle mediátorok lehettek az ókori görög és középkori középés nyugat-Európai forrásokból ismert felh√vezet√k: nephodióktai, vagy tempestatum ductor, tempestarii nev∫ id√varázslók. Illusztrációképpen idézzük egy lengyel planetnik egy századel√n gy∫jtött adatát, ami, ha nem is kimondottan e samanisztikus rítusokról szól, de jó képet ad a varázslók helyi érdekeket kiszolgáló, saját–idegen ellentétek dimenziójában mozgó tevékenységér√l és ideológiájáról: „Egy gazdához egyszer beállított egy öregember, és szállást kért. A gazda kidobta √t a házból, mire az
öreg jéges√-felh√t irányított a gazda földje fölé, és a jég elpusztította az egész termését, míg a szomszédos földeken egy szálat sem érintett. A planetnikok hatalma a felh√kre, es√re és jéges√re terjed ki. Oda vezetik azokat, ahová akarják: lánccal húzzák a felh√ket, mint egy csónakot, vagy úgy hajóznak rajtuk, akár a tutajosok a Visztulán, ehhez evez√t használnak. Wrzasowicében mesélnek egy planetnikról, aki fütyüléssel vezette a felh√ket és úgy irányította √ket, ahogy akarta. Wiktorja Piwowarczyk skrzynkai asszony mesélte, hogy ha a planetnik úgy akarja, akkor mennykövek csapdosnak, ha meg úgy akarja, akkor csak villámlik. Ha pedig az ujjával fenyeget, akkor mennydörgést hallunk…”23 A Balkán bolgár, macedón, szerb érintkezési területér√l ismert zmej, zmaj, zmija, zmajevit cˇovek (‘sárkányember’, ‘kígyóember’, ‘szárnyas’) nev∫ varázsló véd√szellemei az égi csatákban mennyei tüzes sárkányok, ellenfeleik pedig az alvilágias, vizes ala, hala, azsdaha sárkányok, vagy pedig a zmej sárkányok ellenséges változatai. Az európai hiedelemrendszerekben a sárkány alakja szorosan a vízhez, illetve az id√járáshoz, csapadékhoz tartozik, lévén lényege szerint egy mindenfajta id√járás-jelenséggel – egyidej∫leg a víz körforgásával – azonosuló id√járásdémon. A vizek kétféleségének két ellentétes sárkányalak felel meg. Van mennyei, s√t tüzes sárkány, amely, mint mondtuk, mind a sárkányos varázslóknak, mind az egész közösségnek az √rz√szelleme lehet, létezik továbbá a már többször említett alvilági vizekhez tartozó káoszsárkány. Így írja le például Georgieva bolgár mitológiája a „rossz” sárkányok néhány változatát: A nagy tavak mélyén, vagy barlangokban, üregekben él, föld alatti források mellett, √ √rzi a föld alatti kincseket, mohó és vérszomjas, nagyon öreg, csúnya és fogatlan. A halák (nevük ‘köd’-öt jelent), lyukakban, víz mélyén rejt√znek, siklóból, csigából, gyíkból, halból, békából kelnek ki. A jeget és szakadó es√t hozó sötét felh√k, a szürke, nyálkás, sötét köd, mindez egy szóval a hala, amely elapasztja, elzárja a vizeket, vagy pusztító es√ket, jéges√ket, szeleket hoz, máskor leviszi a napot föld alatti barlangjaiba,, vagy évekig sötét ködbe borítja a földet.24 A sárkányos varázsló a jéghozó, es√elköt√ sárkány ellen folytatott csatáit szintén „lélekben” vívja: jéges√ közeledtekor lelke elhagyja önkívületben fekv√ testét, és a többi varázsló-lélekhez csatlakozva a mennyei, „tüzes” sárkány vezetésével vív a „vizes” sárkányok ellen. A t∫z–víz csatában villámmal, mennyk√vel és – az ellenség részér√l – jéggel lövöl-
109
Pócs Éva
zad eleji ukrán folklórgy∫jteményb√l. Ez a galíciai „felh√hajtó” a papi jégfelh√t elküld√ benedikció-gyakorlat örököse: pontosan azt „utánozza”. Emellett azonban ugyanolyan saját territórumára kiható hatalma volt mint a keresztény rendszerekt√l függetlenül tevékenyked√ varázslóknak: „Sesoriban járva láttam egy embert, aki eloszlatta a fellegeket, nem hagyta, hogy a jég, vagy bármilyen zápor elverje a sesori határt meg a falut. Középtermet∫ ember volt, komor ábrázatú, és olyan jól ismerte a jeget és zivataros záporokat hordozó felh√ket, hogy mikor ilyen borzasztó felh√ közeledett a kamaralszki erd√ fölé, a felh√k elé járult, keresztet vetett rájuk és ráolvasott, mire a felh√k tüstént kétfelé váltak, egy részük elvonult a határon túlra, a másik része meg megint másfelé és abban a faluban a nép nem szenvedett kárt sem jégt√l, sem felh√szakadástól. Ezért √ a gazdáktól beszedett néhány hornec szemestakarmányt évente.”27 De miért volt egyáltalán szükség az egyáz rítusaira, ha a falusi varázslók oly aktívan m∫ködtek? Miért állt ki a pap a falu f√terére, mikor jégfelh√ közeledett, hogy átkaival elküldje a jéges√t hozó „rossz lelkeket” vagy vizes sárkányt – a jéges√ démonait? Miért nem volt elég a „tempestatum ductor” vagy más varázsló ténykedése? Bizonyára azért, mert az utóbbi „pogány” dolog volt, amit az egyháznak tiltania kellett. Az id√járást befolyásoló varázsló pogány √rz√szellemekkel, felh√vezet√ lelkekkel szövetkezve hajtotta végre rítusait. Még ha a papság „használta” is a népi id√varázslás módszereit, eszköztárát, tiltakozott e módszerek ellen ideológiai alapon. Mint Keith Thomas írja a kora újkori Angliáról, a vallás és mágia viszonyával foglalkozván: „A középkori egyház megkísérelt a népi mágia ellen harcolni azzal, hogy az egyházi mágia rivális szisztémáját kínálta fel helyette, hogy átvehesse annak helyét.”28 Így hát nemcsak a vizek mítoszaiban fonódik össze a zsidókeresztény nézetrendszer az archaikus kozmogónikus képzetekkel, hanem a rituális gyakorlatban is bonyolult együttélések és kölcsönhatások jöttek létre. A kereszténység térnyerésével a pogány démonvilág fennmaradt része keresztény színezetet kapott: a vihardémonok, felh√vezet√ lelkek, rossz és jó sárkányok többnyire Sátánná, ördöggé váltak, ámbár a „jó” halottak, √rz√szellemek, valamint bizonyos istenségek a keresztény szentek alakjainak is kölcsönözhettek vonásokat (mint említettük például a Perun–Szent Illés kapcsolatot).29 Nyilvánvaló, hogy a papság szemében nem annyira a felh√lelkek, hanem a Sátán hozta a jéges√t – ak-
döznek egymásra, míg csak el nem takarodik az alvilági sárkány. Mindezt iszonyatos égiháború kíséri. Említsük itt meg e délszláv varázsló egy magyar rokonát is, a garabonciás bácskai változatát. ◊, mikor leereszkedik a földre az égi csata után, csurom víz, másrészt a villámok rücskös és fekete égésnyomokat hagytak testén.25 Az id√varázslók „teremtéskiigazító” szerepe – bármely nép mitológiáját vesszük is szemügyre – nem annyira egy-egy teremt√ istenséggel kapcsolatos, aki miután „látá … hogy jó”, általában sorsára hagyja m∫vét. Az es√varázslók pártfogói inkább a közösségek termékenységhozó véd√szellemének szerepét is betölt√ es√istenek, termékenységistenek. Ilyenek alakját lehet rekonstruálni az európai kvázi-samanisztikus gyakorlat kontextusában is, mint például Perun szláv viharistent a sárkányos varázsló ténykedésével kapcsolatban (akinek a helyét keresztény környezetben olykor a lélekcsaták vezet√jeként is megjelen√ szent Illés tölti be). Az id√varázsló feladata az, hogy ezen istenek segedelmével – a helyi agrárszükségleteknek megfelel√en – karban tartsa a maga kis univerzumát. A varázsló a saját területe felett szab határt az es√nek, a szomszéd falu már az idegen világ, az archaikus mitológiák nem emberi, kaotikus másvilága: onnan jön a saját világ rendjét megingató csapás, oda is küldik vissza az ellene harcba szálló varázslók. Ezek a tüzes–menynyei//vizes–alvilági ellentét jegyében zajló csaták mégis, mint említettem fentebb, a kozmosz teremtésének leképzései a mikrokozmoszban: a varázslók lélekcsatáiról szóló folklórszövegek a fent említett „mennydörgésisten harca az alvilági szörnnyel” mitologémának mintegy a helyi közösségre sz∫kített adaptációi. E varázslók esetében – legalábbis a narratívok szintjén – szó szerint a káoszból való világteremtés „ismétlésér√l” beszélhetünk. Mint említettem, az id√varázslás ügyének a középkorban még a papság is szolgálatába állt. A nép mindennapi szükségleteit kielégít√ rituáléknak a gyógyítás mellett leggazdagabb területe éppen az id√járás fegyelmezése volt: könyörgések, körmenetek az es√ért, a jéges√t elküld√ benedikciók, illetve exorcizmusok.26 Ez az egyházi gyakorlat azonos funkciót töltött be az id√varázslók gyakorlatával: mindkett√ a mindennapi élet krízisszituációiban kapott teret. A benedikciók eszköztára, a tárgyak, gesztusok, valamint a szövegkincs részben a kereszténység el√tti pogány mágiából örökl√dött, és folyamatos kölcsönhatásban volt vele az egész középkor folyamán. Hadd példázza e kölcsönhatásokat egy szöveg egy 20. szá-
110
Káosz vagy mérték: a víz mitológiája és az id√varázslók
kor viszont a harcot nekik, az egyház embereinek kell ellene felvenniük. A Sátánnal azonosult rossz démonokat csakis a pap küldheti el Isten és az √ szentjei segedelmével. Még tovább menve: ha a széllelkek ördöggé lettek, nyilvánvaló, hogy a széllelkek beavatott varázslói ördög pártfogolta gonosz személyek, akik a Sátán segítségével manipulálják az id√járást. És természetesen nem a saját közösségük javára, hanem – a Sátán inspirációjára – annak kárára. Ezen egyház alkotta „új” fikció jegyében a népi varázslók, akik eredetileg – és a valóságban többnyire továbbra is – pozitív szerepl√i voltak a falusi közösségeknek, átállítódtak az ördögi, rossz oldalra, és a papok ellenségeivé kiáltattak ki, akiknek most már nemcsak a jégverést hozó Sátán, hanem annak szövetségesei ellen is fel kell venni a harcot.30 Olyannyira szuggesztív ideológia volt ez, hogy még a mai európai folkór is tele van ördöggel cimboráló fekete varázslók falujukra jéges√t hozó alakjaival (például a német Fahrende Schüler, vagy a román solomonar).31 Ezt látjuk például a magyar garabonciás-mondákban: ez a vándordiák varázsló az ördög iskolájában tanulta a fekete mágiát, és ha nem elégítik ki például tejre vagy lángosra vonatkozó kívánságait, könny∫szerrel elvereti a határt jéggel.32 Számos id√varázsló benedikció-szöveget ismerünk, amely nemcsak a zivatart hozó Sátánt küldi el, hanem a rossz varázslók ellen is szól, akik az ördög szövetségeseiként kerültek a képbe. Ime egy 1500ban feljegyzett lausanne-i, eredetileg latin nyelv∫ jégfelh√-elküld√ szöveg: „Esküszöm ellenetek alvilág angyalai, gonosz ráolvasók, a Sátán mindenféle szolgái, akik összegy∫jtitek a vizeket a szelek segítségével [vö. széllelkek mint a varázsló segít√szellemei], távozzatok innen, menjetek távoli hegyekbe, puszta helyekre, ahol ember nem lakik, menjetek olyan tájakra, ahol nem szántanak, nem vetnek…”33 Tehát a teremtés el√tti káoszba küldi vissza az onnan származó démont, ugyanúgy, ahogy az id√varázslók a jeges sárkányt. Ebben a szövegben, azon túl, hogy szemben áll benne a (valóságban azonos szerepet betölt√) pap és varázsló, az az érdekes, hogy szinte a mai napig ismert Európa sok táján a falusi gyakorlatban, mint jégverés-elküld√ ráolvasás, ékesen példázva az el√bb említett kölcsönhatásokat is.34 Így hangzott például egy gyimesi változata:
a fekete lovak nem nyerítnek, és ahol kovászos kenyérrel nem élnek…35
Hozzunk még egy szemléletes példát a pap–varázsló szembenállásra, egyidej∫leg az egyházi és népi ritusok kapcsolatára. Szent Hildulf XIII. században lejegyzett legendája szerint a Moyen Moutier-i kolostor szerzetesei az oltáriszentség kitételével küzdenek a jégverés ellen: az egész környéket elverte a jég, de a kolostorra és szomszédságára nem esett, a tempestatum ductor minden mesterkedése ellenére.36 Újkori hiedelemmondák szerint ugyanez történik a saját faluját a jégverést√l véd√ falusi varázsló esetében, mint láthattuk az el√bbi ukrán felh√hajtóról szóló el√bbi híradásban. Az egyházi és a népi rítusokban egyaránt a jóindulatú varázslás aktivizálódott, egymással párhuzamosan. A kora újkor új koncepciója, amely szembeállította a kett√t, azt eredményezte, hogy az archaikus saját–idegen/jó–rossz oppozíciónak megfelel√en a másik fél a saját szemszögéb√l nézve ellenséggé vált. A saját jó varázsló a pap lett, az ellenséges rossz varázsló pedig a falusi varázsló aki a „pogány” tradíciót folytatta. Nem véletlen, hogy a falusiak szemében – „alulról nézve” – e fikció ellentéte, megfordítása is megszületett: görög, román, bolgár folklórnarratívok egyként beszámolnak arról, hogy a saját varázslójuk id√járáscsináló praktikáival szemben éppen a pap hajtja végre a gonosz ellenmágiát. Erdély magyar lakossága is ismerte például a jéges√t hozó (nem is feltétlenül román) pap hiedelmeit. A vihardémonok, felh√lelkek keresztény Sátánná válásának tendenciája a népi varázslók ideológiáit, mitologémáit sem hagyta érintetlenül. Amennyire a közelebbr√l ismert magyar példák (XVIII. századi táltosperek adatai) látni engedik, e varázslók kereszténységbe integrálódása is végbement, ami els√sorban azt jelenti, hogy véd√szellemeik kereszténnyé lettek. Hadd idézzem egy nemrég felfedezett jászberényi táltosasszony adatát, akinek tárgyalásán egy tanu éppen véd√szellemeir√l mondott szavait idézi 1728-ban a bíróságon: „…Tótt Örsék szájábul hallotta, hogy √ táltos és Istennek [leá]nya, és mid√n az ég villámlik, akkor nékem min[gy]árt el kell mennem és az szent keresztet az én vállamra adják, és hogy a boldogságos sz∫z √hozzá megyen…” Vagy egy másik tanú szerint: „az mid√n villámlani szokott is táltosok vínnak, √ is ott vagyon jelen, és Isten segétségében mehetett od[a] levegeiben, és ottan harcol.” S√t az ég kulcsát is meg-
Menj el, menj el te zápor jeges es√ a k√sziklára, ahol nem szántanak, nem vetnek, ahol a fekete kakasok nem kikerilnek, a fekete kutyák nem ugatnak
111
Pócs Éva
kapja mennyei pártfogóitól, nyakában lóg selyemzsinóron – bizonyára az ég csatornáit tudja vele nyitni-zárni.37 A vád szerint ördög cimboraságával hajtja végre praktikáit, de √ azzal védekezik, s√t kérkedik, hogy mint id√varázsló komoly felel√sséggel védte városát a jégverés katasztrófájától: „…engem az városbul kivesztenének örömest, de nem tudják azt, mennyi jót tészek én a várossal, nem nézvén azt, hogy sok irigyem van, hanem sokszor küls√ vetéseket, sz√l√ket én megtartottam, oltalmaztam, harcoltam, mikor gonoszok akartak rontani.”38 Mi több, állítása szerint egy földrengés katasztrófájától is megvédte a várost: „…hogyha én meg nem kerültem volna Beriny városát, elsüllyedett volna…”,39 és még – a kozmikus katasztrófa mértékéhez méltóan – országos felel√sséget is érez a földrengés kivédéséért:
„…tudjátok e, hogy mid√n az földindulás volt, ha én nem voltam volna, Magyar országnak harmadrésze elveszett volna.”40 Ha most mindkét fél néz√pontjából kilépve az egész rendszert vesszük szemügyre, úgy látszik, hogy Európa közelebbi és távolabbi múltjában a nép és vezet√i, egyháziak és világiak, laikusok és m∫veltek egyaránt foglalatoskodtak az id√járás manipulálásával. Mindehhez megvoltak a megfelel√ eszközeik – amelyek lényegében és nagymértékben azonosak voltak egymással. Ugyanazokra a célokra használták ezt a közös fegyvertárat, de különböz√ ideológiák szellemében. Ezek az ideológiák nem tértek el egymástól alapvet√en, inkább egyazon rendszer transzformációi voltak, a „teremtésmegújító” kozmosz-restauráció közös mítikus hátterével.
Jegyzetek
1. V. V. Ivanov: A kett√s szimbolikus osztályozásról. In: Mítosz, nyelv, kultúra, Budapest, 1984. 48–66. o.; Veres Péter: Duális osztályozó rendszerek, Ethnographia, LXXXVII. 348–358. 2. Lásd például: Mircea Eliade, Patterns in Comparative Religion, Cleveland–New York, 1958. 3. Áttekintett nagy mennyiség∫ adatanyagom forrásai helyett itt csak néhány olyan munkára utalok, amelyek összefoglalóan foglalkoznak e témákkal, gazdag adatbázis alapján, és természetesen az adatok forrásának megjelölésével: Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások, Budapest, 1925; Pócs Éva: Néphit. In Dömötör Tekla szerk.: Magyar Néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság, Bp., Akadémiai Kiadó, 1990. 527–692. o.; U√: Fairies and Witches at the Boundary of South-Eastern and Central Europe. FF Communications No. 243., Helsinki, 1989. U√: Él√k és holtak, látók és boszorkányok. Mediátori rendszerek a kora újkor forrásaiban. Bp., Akadémiai Kiadó, 1997. 4. I. m., 134. o. 5. A vízr√l – a hold kapcsán: i. m., 124–187. o. A holdat – ciklikus változásai okán – általában a növekedés okozójának tekintették. 6. Pócs Éva gy∫jtése 1959-ben. 7. Lásd az említetteket és még további adatokat: Pozsony Ferenc: Csorgóújítás és es√varázslás a sónai szászoknál. In: A Duna menti népek hagyományos m∫veltsége, Bp., 1991. 451–458. o. 8. Károli Biblia, I. Mózes I:2. 9. Bp., 1899, 5–6. o. 10. Ez az érdekes elterjedési kép sok tudományos töprengésre adott okot az eredetkérdések kutatói számára. Mindenképpen szerepet játszik benne a balkáni bogumilizmus dualisztikus világképe – lévén kett√s, Isten és Ördög általi világteremtésr√l szó. Lásd err√l: Nagy Ilona: A föld teremtésének mondája, Ethnographia, XC. (1979) 323–330. o. 11. Munkácsi Bernát, Regék és énekek a világ teremtésér√l. Vogul népköltési gy∫jtemény I., Bp., 1892, 160–166. o. 12. Ady Endre: A nagy cethalhoz. 13. Zsigmond Gy√z√: A Föld és teremtése a romániai magyar néphagyományban, Székelyföld, II. /11. (1998. november) 47. o. 14. I. Mózes 8:22. 15. I. Mózes 1:9. 16. I. Mózes 1:7. 17. A mítoszrekonstrukcióról lásd: V. V. Ivanov–V. N. Toporov: Le mythe indoeuropéen du dieu de l’orage poursuivant le serpent: reconstruction du schéma. In: Echanges communications. Mélanges offerts à Claude Lévi-Strauss à l’occasion de son soixantième anniversaire réunis par Jean Pouilliou et Pierre Maranda, The Hague–Paris, Mouton, 1970, II. 1180–1206 o.; Éva Pócs:Le sabbat
et les mythologies indo-européennes. In: Le sabbat des sorciers en Europe. XVème-XVIIIème siècles. Actes du Colloque international, Saint Cloud, nov. 1992, ed. Nicole Jacques-Chaquin–Maxime Préaud, Grenoble, Jerome Millon, 1993, 23–31. o. 18. A középkori varázslókról lásd: Monica Blöcker: Wetterzauber. Zu einem Glaubenskomplex des frühen Mittelalters, Francia, 9. (1981) 117–131. o.; Wilhelm Gaerte, Wetterzauber im späten Mittelalter nach gleichzetigen bildlichen Darstellungen, Rheinisches Jahrbuch für Volkskunde, 3. (1952) 226–273. o.; Adolph Franz: Die Kirchlichen Benedictionen im Mittelalter I. Graz, Akademische Druck und Verlagsanstalt, 1960, [Freiburg i. Breisgau 1900. ] 27–33. o. A kora újkori varázslókról Angliából és Franciaországból van részletesebben megrajzolt képünk, lásd: Keith Thomas: Religion and the Decline of Magic. Studies in Popular Beliefs in Sixteenth- and Seventeenth-century England, London, Penguin, 1978 [1. kiadás: 1971], 264–265. o.; Richard Kieckhefer: European Witch Trials: Their Foundations in Popular and Learned Culture, 1300–1500. London, Routledge, 1976.; Edward Peters: The magician, the Witch, and the Law, Philadelphia, Univ. of Pennsylvania Press, 1978, 165. o. Az id√varázslás elterjedt falusi gyakorlatára vallanak a boszorkányperek jegyz√könyveiben szerepl√ id√varázslók adatai is, lásd pl. W. G. Soldan–H. Heppe: Geschichte der Hexenprozesse. (Ed. Max Bauer) Hanau/Main, Müller & Kiepenhauer, 1912, 236–240. o.; Fritz Byloff: Das Verbrechen der Zauberei (Crimen magiae). Ein Beitrag zum Geschichte der Strafrechtspflege in Steiermark, Graz, Leuschner und Lubensky, 1902. 16., 325. o.; Hans Biedermann: Schaden- und Abwehrzauber. In: Hexen und Zauberer. Die Große Verfolgung – ein europäisches Phänomen in der Steiermark, ed. Helfried Valentinitsch, Graz–Wien, Leykam-Verlag, 1968. 168–170. o.; I. Tkalcˇic´: Izprave o progonu vjesˇticah u Hrvatskoj, Starine XXV. (1892) 17., 71. o.; Maja Bosˇkovic´-Stulli: Hexenprozesse und Hexensagen in Kroatien, Acta Ethnographica, 37., special issue: Witch Beliefs and Witchhunting in Central and Eastern Europe. (Conference in Budapest, Sept 6–9, 1988), ed. Gábor Klaniczay–Éva Pócs, 1994, 143–170. o.; Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768, Bp., Akadémiai Kiadó, 1970, I. 542. o.; II. 14., 711–712., 721., 724. o.). 19. A középkori egyház id√járás-rítusaira nézve f√ forrásunkat az egyházi benedikciók feljegyzései jelentik. Ezek legfontosabb gy∫jteménye: Adolph Franz: i. m. 20. Az elmúlt 30–40 év történeti, nyelvészeti, antropológiai kutatásai egy valamikori európai „agrársamanizmus” valószín∫ nyomait fedték fel. Els√ összefoglaló adatközlés ilyen típusú varázslókról Kazimierz Moszyn˙ski könyvében: Kultura ludowa sl´owian II. Kultura duchowa I., Warszawa, 1967. 651–654. o. [1. kiadás: Kraków, 1929. ]; √ délszláv és nyugati szláv területekr√l közölt adatokat. Kora újkori történeti forrásokból Ginzburg tárt fel els√ként idevonatkozó
112
Káosz vagy mérték: a víz mitológiája és az id√varázslók gazdag adatanyagot az é-itáliai benandante nev∫ varázslókra vonatkozóan: I Benandanti. Stregonerie e culti agrari tra cinquecento e seicento, Torino 1966. Kés√bbi könyvében összefoglalóan: Storia notturna. Una decifrazione del Sabba, Torino, Giulio Einaudi, 1989. Újabb közlések további varázslótípusokról, gazdag bibliográfiával: Klaniczay Gábor: Benandante – kresˇnik – zduhacˇ – táltos. Samanizmus és boszorkányhit érintkezési pontjai Közép-Európában, Ethnographia, XCIV. 116–134. o.; Pócs Éva: Él√k és holtak, látók és boszorkányok. Mediátori rendszerek a kora újkor forrásaiban, Bp., Akadémiai Kiadó, 1997.) 21. A széllelkekr√l, felh√vezet√ démonokról lásd például: Adolph Franz, i. m. I. 119–127. o.; Kazimierz Moszyn˙ski, i. m. 651–653. o.; Erwin Rohde: Psyche. Seelenkult und Unsterblichkeitsglaube der Griechen, Tübingen, Verlag von J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), 1925, I. 248–249. o. [1. kiadás: 1893. ]; J. C. Lawson: Modern Greek Folklore and Ancient Greek Religion. A Study of Survivals, Cambridge University Press, 1910, 283. o.; Dimitar Marinov: Narodna vjara i religioszni narodni obicsai, Szbornik za narodni umotvorenija i narodopisz, XXVIII. (1914) 213–214. o.; Jakob Kelemina: Bajke in pripovedke slovenskego ljudstva, z mitolosˇkim uvodom, Celje 1930, 40–41. o.; Arne Runeberg: Witches, Demons and Fertility Magic, Helsingfors, Societas Scientiae Fennorum, 1947, 118–119. o.; Ion Mus¸lea–Ovidiu Bîrlea: Tipologia folclorului din raspunsurile la chestionarele lui B. P. Has¸deu, Bucures¸ti, Minerva 1970, 182–184. o.; Slobodan Zecˇevic´: Mitska bicˇa srpskih predanja, Beograd, Iro „Vuk Karadzˇic´”, 1981, 123–125., 149. o. Az él√k közt megjelen√, termékenységet hozó halottakról: Erwin Rohde, i. m., I. 246–249. o.; Matthias Murko: Das Grab als Tisch, Wörter und Sachen, II. (1910) 79–160. o.; Gustav Ränk: Die heilige Hinterecke im Hauskult der Völker Nordosteuropas und Nordasiens. FF Communications No. 137, Helsinki, Academia Scientiarum Fennicae, 1949.; Kurt Ranke: Indogermanische Totenvereherung I. Der dreißigste und vierzigste Tag im Totenkult der Indogermanen. FF Communications No. 140, Helsinki, Academia Scientiarum Fennicae, 1951; Claude Lecouteux: Geschichte der Gespenster und Wiedergänger im Mittelalter, Köln–Wien, Böhlau Verlag, 1987, 232–240. o. 22. Néhány fontos m∫ az európai id√járásdémon-, illetve √rz√szellem-sárkányokról: Lutz Mackensen: Drache. In: Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens, II. Ed. E. Hoffmann-Krayer and H. Bächtold-Stäubli, Berlin–Leipzig, Walter de Gruyter und Co, 1929/30, 363–404. o.; Ute Dukova: Das Bild der Drachen im bulgarischen Märchen, Fabula 11, (1970) 209–252. o.; Milena Benovszka-Szabkova: Zmejat v blgarszkija folklor, Szofia, 1992.; Ion Mus¸lea–Ovidiu Bîrlea: i. m. 182–189. o.; Ivanicska Georgieva: Blgarszka narodna mitologija, Szofia, „Nauka i izkusztvo”, 1983, 79–85. o. 23. S. Udziela, S´wiat nadzmyslowy ludu krakowskiego, mieszkaja˛cego po prawym brzegu Wisl´y. Chmurnik, Wisl´a, XII. (1898) 595–596. o., Kende Ágnes fordítása 24. Georgieva, i. m., 79–91. o. 25. Jung Károly: Hiedelemmondák és hiedelmek. Újvidék, Forum, 1990. 293–294. o. 26. A középkori egyház id√járással kapcsolatos ritusainak legteljesebb összefoglalása Franz fent említett gy∫jteményében Adolph Franz (i. m., II. 1–123. o.) Franz az id√járással kapcsolatos egyházi ritusok (a vetésnek áldást kér√ körmenetek, „es√véd√szentek”, id√járáspatrónusok kultusza) sok „pogány” elemét, illetve a hivatalos ritusokkal párhuzamosan él√ laikus, népi gyakorlat sok mozzanatát (pl. id√járás-patrónusok szentképeinek vízzel leöntése, körmenetek folyókhoz, ereklyék használata es√varázsló mágiára, védekezés az id√járásdémonok ellen zajkeltéssel, lövés, harangozás vihar ellen stb.) sorolja fel (i. m., I. 38–70. o.). Hasonló szinkretikus vihar∫z√, es√varázsló tevékenységr√l
ad hírt Heide Dienst a 16–17. századi Ausztriából (Heide Dienst: Magische Vorstellungen und Hexenverfolgungen in den österreichischen Ländern (15. bis 18. Jahrhundert). In: Erich Zöllner ed.: Wellen der Verfolgung in der österreichischen Geschichte, Wien, 1986, 86. o. 27. Volodomir Hnatjuk, Znagobi do halicko-ruszkoji demonolohiji, Etnohraficsnij Zbirnik, XV. (1904) 374. pont. 28. Keith Thomas: Religion and the Decline of Magic. Studies in Popular Beliefs in Sixteenth- and Seventeenth-century England, London, 1971. 272. o. 29. A Sátán sárkánnyal – így egyben egy vihart hozó vagy es√t elrabló természeti démonnal – való azonosításáról: Franz, i. m., II. 19–37 o. Már a korai kereszténységben – az egyházatyák nézeteiben – megjelenik a széldémonok, felh√vezet√ lelkek stb. keresztény ördöggel való helyettesítése: Uo. II. 24–26. 30. Az „isteni–ördögi” polarizáció fokozatos létrejöttér√l, a népi varázslat, mágia ördögi oldalra sodródásáról a kora újkori Európában lásd: Thomas i. m., „Magic and Religion” fejezet. A közép-kelet-európai népi demonológia ördögivé válásáról ebben a folyamatban lásd: Pócs Éva: A boszorkányszombat és ördögszövetség népi alapjai Közép-Délkelet-Európában, Ethnographia, 103. 28–88. o. Az egyházi kétségekr√l és vitákról, a demonológiai nézetek változásairól, tiltásokról és szinódusok határozatairól (a 4. századtól a kora újkorig), arra nézve, hogy ember ördögi segítséggel vagy anélkül befolyásolhatja-e az id√járást: Adolf Franz i. m., II. 28–34., 110–115. o.; W. G. Soldan–H. Heppe i. m., I. 87., 111., 131., 176–182., 217–219., 237. o.) A nagy németországi üldözési hullám idején, a 17. század végén a boszorkányüldözés szellemi irányítói, a lutheránus és katolikus demonológusok egyaránt vitákat folytattak ezekr√l a kérdésekról: okozhat-e ember vihart, elveretheti-e jéggel a termést ördögi segédlettel, vagy a jégverés Isten büntetése, netalán csak ördögi szemfényvesztés. Lásd: H. C. Eric Midelfort: Witch-hunting in Southwestern Germany, 1562–1684. The Social and Intellectual Foundations, Stanford 1972. 36–58. o. 31. Az ördöggel paktáló fekete varázslók típusairól: Leopold Kretzenbacher: Teufelsbündner und Faustgestalten im Abendlande, Klagenfurt, 1968. 122.; Maja Bosˇkovic´-Stulli: Splet nasˇih narodnih praznovjerja oko vjesˇtice i popa, Bilten Instituta za Proncavanje Folklora 2., (1953), 338. o. 32. A garabonciásmondák különböz√ típusairól: M. Gaster: Scholomonar, d. i. der Grabancijas dijak nach der Volksüberlieferung der Rumänen, Archiv für Slavische Philologie VII. (1883) 281–290. o.; V. Jagic: Die südslavischen Volkssagen von dem Grabancijas dijak und ihre Erklärung, Archiv für Slavische Philologie II. (1877) 437–481. o.); Erdész Sándor: Kígyókultusz a magyar néphagyományban, Debrecen, 1984, 114–138. o.; Pócs Éva: Sárkányok, ördögök és szövetségeseik a délszláv-magyar kapcsolatok tükrében, Folklór és tradíció VI. 1988, 145–170. 33. Franz, i. m., II. 117. o. 34. E ráolvasó-formula eredetér√l, európai elterjedésér√l lásd: Ferdinand Ohrt: Über Alter und Ursprung der Begegnunssegen, Hessische Blätter für Volkskunde, 35. (1936) 49–58. o. 35. Kallós Zoltán: Ráolvasás a moldvai és gyimesi csángóknál, M∫veltség és Hagyomány, VIII. (1966) 156. o. 36. Franz 1909, II. 37., 69–70. o. 37. Bessenyei József szerk.: A magyarországi boszorkányság forrásai, I., Bp., Balassi Kiadó, 1997, 465., 464. o. 38. Bessenyei, i. m., 461. o. 39. Uo. 40. Bessenyei, i. m., 466. o.
Tengeri vihart csináló boszorkány
113
