Káldor Miklós hozzájárulása a közgazdaságtudomány fejlődéséhez*
MÁTYÁS ANTAL Jelentős életmű zárult le Káldor Miklós halálával. Navratil Ákos, akinek szemináriumában Káldor a közgazdaságtudománnyal való ismerkedése első lépéseit megtette, nem gondolta volna, hogy tanítványa hírnévben messze túlszárnyalja első mesterét. Amint Káldor e visszaemlékezés írójának elmondta, Navratilnak kezdetben nem volt jó véleménye tanítványa közgazdászi képességeiről, s nagyon csodálkozott, amikor az akkor már Angliában oktató Káldor egyik tanulmányát a másik után jelentette meg. Káldornak, mint közgazdásznak a tevékenysége hosszú pályafutása alatt jelentős volt, mind a gyakorlat, mind az elmélet területén. Két esztendőn át vezette az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságában a kutatási, tervezési osztályt; részt vett a Beveridge-terv kidolgozásában; az indiai kormány megbízásából foglalkozott az indiai adóreformmal; volt tanácsadó a ceyloni, a mexikói, a ghanai, a Brit Guayana-i és a török kormány mellett; szakértőként működött az angol munkáspártnál; évekig szaktanácsadója volt az angol pénzügyminisztériumnak és még sorolni lehetne a fontosabbnál fontosabb megbízatásait. Káldortól hallotta e sorok írója, hogy amikor bizottsági értekezleten valamit bizalmasan meg akart beszélni barátjával, Balogh Tamással, azt magyar nyelven tette meg. A háború után részt vett a Magyar Szociáldemokrata Párt hároméves tervjavaslatának kidolgozásában. Mint teoretikus, a közgazdaságtudomány jó néhány területén alkotott maradandót, amelyek azóta a közgazdasági tankönyvek anyagává is váltak. Innen Magyarországról elsősorban Káldor elméleti tevékenysége ragadható meg. A megemlékezés ezért főleg néhány legismertebb, Káldor nevét is viselő elméletével kíván foglalkozni. Fiatalkori teljesítménye volt Káldornak a jóléti közgazdaságtanban mind a mai napig fontos szerepet játszó, az ő nevét viselő kompenzációs elv. (lásd: N. Káldor: Welfare Propositions of Economics, Economic Journal, 1939. 549–552. oldal.) A 30-as évek végén megjelenő új jóléti közgazdaságtan képviselői elvetik a hasznosság mérhetőségének a felvetését, azaz a hasznosság kardinális értelmezését, s helyébe a hasznosság ordinális fogalmát állítják. A fogyasztóról csak azt tételezik fel, hogy képes a preferenciarendezésre, a különböző jószágkosarak összhasznosságuk szerinti rangsorolására. A társadalmi jólét növekedéséről ilyen felfogás mellett csak a Paretoféle kritérium alapján tudnak megállapítást tenni. Eszerint nő a társadalmi jólét például valamely gazdaságpolitikai intézkedés hatására, ha egyesek jóléte úgy emelkedik, hogy másoké nem csökken. Csődöt mond azonban a paretói elv felhasználása akkor, ha egyesek jóléte csak mások rovására gyarapodik. A társadalmi *
Megjelent: Gazdaság, 1988/1. szám, 109–117. oldal.
110 | GAZDASÁG jólét alakulásáról ilyen helyzetben csak akkor lehetne megállapítást tenni, ha a hasznosságot mérni lehetne. Káldor a hasznosság mérhetősége feltételezésének elvetése mellett tesz kísérletet az említett változás elbírálására, jóléti szempontból, a paretói elvnek egy, a Pareto-féle kritérium számára hozzá nem férhető helyzetre való alkalmazására. Nő-e a társadalmi jólét, teszi fel a Ricardo-korabeli körülményekre vonatkoztatva a kérdést, ha Angliában lebontják a gabonavámokat s ennek következtében a polgárság jóléte emelkedik, a földesuraké pedig csökken? Igen, válaszolt annak idején Ricardo, mert a polgárság jóléte többet nő, mint amennyivel a földesuraké süllyed. Az ilyen válasz azonban feltételezi a hasznosság mérhetőségét. Káldor ennek megkerülésével kívánt állást foglalni a társadalmi jólét változásában. Nő a társadalmi jólét, hangoztatja, abban az esetben, ha a nyertes polgárság képes kompenzálni a vesztes földesurakat, azaz biztosítani tudja számukra a gabonavámok lebontása előtti jóléti szintet. És ha a kompenzáció levonása után a polgárság jóléte még mindig nagyobb, mint amekkora a gabonavámok lebontása előtt volt, a változás jóléti hatása most már a kompenzációs elv segítségével a paretói kritérium alapján elbírálható. Nőtt a társadalmi jólét, mert a földesurak jóléte nem változott, míg a polgárságé emelkedett. A Káldor-féle kompenzációs elv körül a jóléti közgazdaságtanban nagy vita bontakozott ki. A szintén magyar származású Scitovsky Tibor kimutatta annak paradox jellegét, azt, hogy a paretói elv alkalmazásával egyaránt bizonyítható; mind a gabonavámok eltörlése és a szabad-kereskedelemre való áttérés, mind a szabadkereskedelemről a gabonavámokhoz való visszatérés egyaránt növeli a társadalmi jólétet. A Káldor-féle kompenzációs elvet azonban nem veti el, csupán további kritériummal egészíti ki: a nyertes képes legyen kompenzálni a vesztest és jóléte emellett még emelkedjék is, a vesztes viszont ne tudja megvesztegetni a nyertest. Tananyagként vonult be a tankönyvekbe Káldor „keynesiánus típusú” jövedelemelosztási elmélete is. Cambridge-i hagyomány a határtermelékenységi elmélettel szembeni kritikus állásfoglalás. Már Marshallnak komoly fenntartásai voltak a határtermelékenységi elmélettel kapcsolatban. Keynes egyebek között ezért támadta a határtermelékenységi elméletet, mint jövedelemelosztási elméletet, mert képviselői annak bizonyítására használták fel, hogy a reálbér szabad mozgása biztosítja a teljes foglalkoztatást. Az elmélet kemény bírálata található meg a cambridge-i iskola más követőinél is. Káldor viszont nemcsak bírálja a határtermelékenységi elméletet, hanem igyekszik is helyette új jövedelemelosztási elméletet felállítani, amely nem mikro-, hanem makroökonómiai jellegű, s a keynesi multiplikátor elven épül fel (lásd: N. Kaldor: Alternative Theories of Distribution, The Review of Economic Studies, Vol. XXIII. 19551956). A keynesi fordulat Káldorra jelentős hatást gyakorolt, s ez tükröződik jövedelemelosztási elméletében is. Elfogadja azt a multiplikátorhatás alapjául szolgáló keynesi gondolatot, miszerint nem a megtakarítás határozza meg a beruházás nagyságát, hanem a megtakarítás igazodik a beruházáshoz. Ugyanakkor továbbfejleszti Keynes elméletét, amennyiben különbséget tesz a tőkés és a munkásosztály megtakarítási hajlandósága között, s jövedelemelosztási elméletének érvényességi feltételeként köti ki, hogy a tőkés osztály megtakarítási hajlandósága meg kell, hogy haladja a munkásosztályét. Messze elkanyarodik viszont Keynestől, amikor azt tartja, hogy az általa bemutatott automatizmus hosszú távon megvalósítja a teljes foglalkoztatást. Ezzel kapcsolatban Samuelson szkeptikusan jegyzi meg: ,,Bárcsak igaz lenne ez, mivel egy ilyen kényelmes, Say-szerű rendszer nagyon hasznos lenne”. (P. A. Samuelson: Közgazdaságtan, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1976. 462. oldal) A megtakarítási és a beruházási szándék eltérése esetén kettőjük egyensúlyát Keynesnél a nemzeti jövedelem változása valósítja meg. A nemzeti jövedelemnek
KÁLDOR MIKLÓSRÓL | 111 olyan nagyságot kell elérnie, amelynél annak függvényeként a társadalom megtakarítási szándéka eléri a beruházás nagyságát. Ekkor megvalósul az áruk piacán az összes kereslet, összes kínálat egyensúlya. Káldornál hosszú távon a nemzeti jövedelem adott, akkora, amekkorát teljes foglalkoztatás mellett elő lehet állítani. Így, ha a megtakarítás és a beruházás eltér egymástól, a két szándék egyensúlyát az elosztási viszonyoknak, a nemzeti jövedelem profitra és munkabérre való felosztásának a változása hozza létre. Ha a szándékolt megtakarítás haladja meg a beruházást, rajta keresztül az összes kereslet, összes kínálat egyensúlyának megvalósulása végett az elosztási viszonyoknak a kisebb megtakarítás-hajlandóságú munkásosztály, a megtakarítási szándékot meghaladó beruházás esetén a nagyobb megtakarítási hajlandósággal rendelkező tőkésosztály javára kell megváltozniok. Azaz az első esetben a munkabérnek, a második esetben a profitnak a részesedése fog nőni a nemzeti jövedelemből. Adott beruházási hányad és a tőkés- és a munkásosztály megtakarítási hajlandósága mellett tehát a nemzeti jövedelem megoszlása profitra és munkabérre a társadalom megtakarítási szándékát a beruházáshoz igazító multiplikátorhatáson át meghatározott. A Káldor-féle jövedelemelosztási elméletből több, a marxista politikai gazdaságtanban is meglévő összefüggés vezethető le: nő a profit részesedése a nemzeti jövedelemből, ha nő a beruházási hányad, ha adott beruházási hányad mellett nő a tőkésosztály fogyasztása, illetve csökken a munkásosztály megtakarítása. Káldor tanítványa, Pasinetti, következetlenséget fedezett fel tanítómestere jövedelemelosztási elméletében. Mivel a káldori modellben a munkásosztály is megtakarít, megtakarítása után neki is kell profitot kapnia. Ez esetben viszont a nemzeti jövedelem megoszlása profitra és munkabérre nem azonos a nemzeti jövedelemnek a tőkés- és a munkásosztály közötti megoszlásával, amint azt Káldor gondolta. Pasinetti pontosítja Káldor elméletét. Szerinte a káldori alapképlet a nemzeti jövedelemnek a két társadalmi osztály közötti megoszlását fejezi ki. Kimutatja viszont, hogy a profit részesedését a nemzeti jövedelemből a beruházási hányadnak és a tőkés megtakarítási hányad reciprokának a szorzata határozza meg. A munkásosztály megtakarítási hányadának ebben semmi szerepe nincs. A Káldor-Pasinetti jövedelemelosztási modell körül azután a közgazdasági szaksajtóban nagy vita bontakozott ki, amelynek hullámai még ma sem csendesedtek teljesen le. Két Nobel-díjas közgazdász, Modigliani és Samuelson közös vitacikkükben mutattak rá a modell duális jellegére és ezzel az úgynevezett Pasinetti-féle paradoxonra. A munkások megtakarítási hajlandóságának bizonyos értékéig, amit a beruházásnak a nemzeti jövedelemből való hányada határoz meg, a modell jellege keynesiánus, a multiplikátorhatás révén magyarázza a jövedelemelosztási viszonyokat. A munkások megtakarítási hajlandóságának eme értéket meghaladó nagyságánál viszont a multiplikátorhatás magyarázó ereje megszűnik, s az elosztási viszonyokat csak a határtermelékenységi elmélet alapján lehet meghatározni, noha a munkások megtakarítási hajlandósága még alatta lehet a tőkések megtakarítási hajlandóságának, ami a Káldor-féle modell érvényességi feltétele. Kezdjük el növelni a munkásosztály megtakarítási hajlandóságát, érvelnek a bírálók, az adott profithányadból mind több jut a munkásosztálynak és mind kevesebb a tőkésosztálynak. Mihelyt azután a munkásosztály megtakarítási hajlandósága eléri a beruházási hányad nagyságát, a tőkésosztály részesedése a nemzeti jövedelemből nullára csökken, a profit teljes tömege a munkásosztályhoz kerül. Az elosztási viszonyok változtatásával, a tőkések részesedésének a csökkentésével, a munkások részesedésének a növelésével a megtakarítás és a beruházás egyensúlyát tovább már nem lehet biztosítani. Magyarázó ereje most már csak a neoklasszikus elméletnek lehet:
112 | GAZDASÁG a növekvő megtakarítást a beruházással a multiplikátorhatás helyett a kamatláb csökkenése hozhatja csak egyensúlyba. Ez esetben viszont a beruházás igazodik a megtakarításhoz és nem a megtakarítás a beruházáshoz. A megtakarítás növelése folytán növekvő beruházás azután növeli az egy főre jutó tőke nagyságát, csökken a tőke határtermelékenysége: a profit részesedése a nemzeti jövedelemből már csak a tőkeállomány és a tőke határtermelékenysége szorzatán át határozható meg. Modigliani és Samuelson támadására Káldor válaszolt, s egyúttal Pasinetti álláspontját is korrigálta. Egyrészt kimutatta, hogy a munkások megtakarítási hajlandósága a valóságban messze alatta marad a bírálók által feltételezett kritikus nagyságnak. Másrészt rámutatott arra, hogy a bérből és fizetésből élők megtakarítása ... nem fejezi ... ki az üzleti tőke szerzésére vagy az üzleti szektor számára kölcsöntőkeként rendelkezésre álló megtakarítás nagyságát, mivel ennek nagy része azt a célt szolgálja, hogy a tartós fogyasztási javakba eszközölt személyi jellegű beruházást finanszírozza.” (N. Kaldor: Marginal Productivity and the Macroeconomic Theories of Distribution, Comment on Samuelson and Modigliani, The Review of Economic Studies, 1966. október. 312. oldal) Ha viszont a munkásosztály megtakarításának nagy része nem tőkefelhalmozás céljára szolgál, nem is kaphat utána rendszeresen kamatot vagy profitot. Káldor nemcsak a határtermelékenységi elven nyugvó jövedelemelosztási elméletet nem fogadja el, de bírálja magát a termelési függvényt s annak dinamikus felhasználását a neoklasszikus növekedési modellekben. Megengedhetetlennek tartja a neoklasszikus közgazdák ama eljárását, amely szétválasztja a helyettesítési és a technikai haladás hatását, s a növekvő termelést részben a tőke/munka arány puszta megnövekedésére vezeti vissza a technikai ismeretek adott szintjén, részben a technikai haladásra változatlan tőke/munka arány mellett. Szerinte a technikai haladás éppen a tőke/munka arány növekedésén át valósul meg, ennek az aránynak a növelése viszont elkerülhetetlenül maga után vonja a fejlettebb technika bevezetését. „Az elemzés keynesi technikáján”, a megtakarítás-beruházás mechanizmuson felépülő s jövedelemelosztási elméletével összekapcsolt Káldor-féle növekedési modellben a technikai haladás függvény fejezi ki, hogy az egy főre jutó tőkeállomány növekedésével a technikai haladás mind intenzívebb kihasználása révén milyen ütemben nő az egy főre jutó nettó termék. (Lásd N. Kaldor: Essays on Economic Stability and Growth, London, 1960) A koordinátarendszerben ábrázolt technikai haladás függvény helyzete egyrészt azt mutatja, hogy milyen ütemben fejlődnek a technikai ismeretek. Ezt Káldor exogén adottságnak tekinti. Másrészt, hogy a társadalom milyen mértékben képes a technikai ismeretek áradatát a termelésben felhasználni, mennyiben képes szakítani a tradicionális módszerekkel és elsajátítani az újat. Feltételezve a technikai ismeretek időben állandó ütemét, s bizonyos fokú technikai dinamizmust a társadalom részéről, adott technikai haladás görbe mentén mozogva az egy főre jutó tőke növelése révén bizonyos határig mind jobban ki lehet használni a technikai haladás vívmányait, az egy főre jutó termelés az egy főre jutó tőkeállomány növekedésénél nagyobb ütemben emelkedik. E körülmény a vállalkozókat arra ösztönözi, hogy a nemzeti jövedelem mind nagyobb hányadát fordítsák beruházásra. Ennek folytán a káldori jövedelemelosztási elméletnek megfelelően nő a profit részesedése a nemzeti jövedelemből, emelkedik a profitráta is, ami további serkentője a beruházások növelésének. A beruházás tehát önmagát erősíti, részben azáltal, hogy növelve az egy személyre jutó tőkét, fokozza az egy főre jutó termelés növekedési ütemét, ami még nagyobb beruházást indukál, részben azáltal, hogy emeli a profitrátát. Ha viszont az. egy főre jutó tőkeállomány növekedési üteme a technikai ismeretek növekedési üteméhez képest túlzottan megnő, az egy főre jutó termelés növeke-
KÁLDOR MIKLÓSRÓL | 113 dési üteme elmarad az egy személyre jutó tőkeállomány növekedési ütemétől. A vállalkozók csökkentik a nemzeti jövedelemből beruházásra szánt hányadot, csökken a profit részesedése is a nemzeti jövedelemből, csökken a profitráta, ami fokozza a beruházás mérséklődésére irányuló törekvést. Ily módon Káldornál van egy stabil egyensúlyi növekedési pálya, amely felé a gazdaság tendál. E pálya eléréséig a vállalkozók gyorsítják az egy főre jutó tőke növekedési ütemét, e pálya elérése után csökkentik. Az egyensúlyi úton az egy személyre jutó tőke és az egy főre jutó termelés azonos és időben állandó ütemben nőnek. Állandó a beruházás és így a profit részesedése is a nemzeti jövedelemből, nem változnak tehát a jövedelemelosztási viszonyok. A növekedés eme üteme csak a technikai haladás hatásától és a lakosság számbeli növekedésétől függ, független viszont a megtakarítási hányad nagyságától. Káldor növekedési modellje nemcsak felépítésében, de céljaiban is különbözik a neoklasszikus növekedési modellektől. A neoklasszikus növekedési teoretikusok általában nem lépnek fel azzal az igénnyel, hogy a valóságot ábrázolják. Phelps például hangoztatta, hogy modelljének feltevései a valóságban csak ritkán fordulnak elő. Feladatát abban látta, hogy az aranykor ideálisabb világában nyert összefüggéseket az aranykor egyik-másik feltevésének a feladásával is kimutassa. (Lásd E. E. Phelps: Second Essay on The Golden Rule of Accumulation, The American Economic Review, 1965. szeptember 733-814. oldal.) Káldor viszont arra törekszik, hogy az általa megkonstruált egyensúlyi növekedés révén magyarázatot találjon a fejlett tőkés országokban általa hosszú idő óta megfigyelt ama jelenségre, hogy a fejlődés változatlanul hagyja a munkás- és a tőkésosztály részesedését a nemzeti jövedelemből és nem változtatja meg a tőkekoefficienst. Káldor tehát növekedési modellje felállításánál azzal az igénnyel lépett fel, hogy a valóságos folyamatokat magyarázza. Mennyiben jelentett újat Káldor növekedési modellje megjelenésének évében, 1957-ben? Évekkel megelőzte Solow növekedési modelljének módosított változatát, amely a technikai haladás nagy részét már megtestesültként ábrázolja. A megtestesült technikai haladás a beruházás révén válik a termelésben felhasználhatóvá. De Solow újabb modelljében is szét van választva a technikai haladás hatása és a helyettesítési hatás. Ezért a tőke hatékonyságának százalékos változását csak úgy tudja megragadni, hogy a technikai haladás hatását teljesen a tőkeállomány növekedésének tudja be. Ez esetben viszont fel kell tételeznie, hogy a technikai haladás nem érinti a munka termelékenységét. Amikor viszont a korábbi modelljében a munka termelékenységének százalékos alakulását kívánta a technikai haladás során az aranykori úton megmutatni, a tőke hatékonyságát kellett változatlannak feltüntetnie. A Káldor-féle technikai haladás függvény révén egyaránt meg lehet állapítani, hogy az egy főre jutó tőke százalékos növekedésével mekkora a munka termelékenységének és mekkora a tőke hatékonyságának a százalékos változása. Ezért C. M. Kennedy, a technikai haladás függvényt úgy tekinti, mint az újítási lehetőség függvényének előzményét (utóbbit lásd Mátyás Antal: A modern polgári közgazdaságtan története, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1979, 523–535. oldal. „... ha a technikai haladás függvény ismert, le lehet belőle vezetni az újítási lehetőség függvényét.” (C. M. Kennedy: Induced Bias in Innovation and the Theory of Distribution, The Economic Journal, 1964. szeptember, 547. oldal.) Valójában a Kennedy-féle újítási lehetőség függvény is a technikai haladás hatásának és a helyettesítési hatásnak a szétválasztásán nyugszik s ezért a két függvény jellege nem azonos. Kennedy az általa megszerkesztett függvényt annak a meghatározására kívánta felhasználni, hogy a vállalat a rendelkezésére álló újítási lehetőségekből a
114 | GAZDASÁG munka és a tőke költsége arányának a helyettesítési hatás által befolyásolt alakulásától függően mennyit fordítson a munka termelékenységének és mennyit a tőke hatékonyságának a növelésére s ezáltal a tőke/munka milyen arányát alakítsa ki, hogy költségét a minimumra csökkentse. A manipulálás a technikai haladás irányával a helyettesítési hatás korrigálására szolgál nála. Káldor modelljében viszont a vállalatok a tőke/munka arányának a növelésével igyekeznek a fennálló újítási lehetőségeket minél intenzívebben kihasználni. Káldor tanult is azonban Solownak a megtestesült technikai haladás hatásával is számoló növekedési modelljéből. A technikai haladás függvény 1957-es változatában az egy főre jutó tőke növekedésének hatását mutatja be a munka termelékenységére. Az 1962-es modelljében módosítja e felfogást. A technikai haladás függvénye már csak az egy főre jutó beruházás növekedésének a hatását vizsgálja, az újonnan beállított gépen dolgozó munkások munkája termelékenységének növekedési ütemét ábrázolja. A beruházást pedig bruttó beruházásként tünteti fel, hiszen a felújítás is szorosan kapcsolódik a technikai haladáshoz. Ezzel a tőkeállomány korösszetétele Káldornál is hat a termelés nagyságára. (Lásd Káldor–Mirrlees: A New Model of Economic Growth, The Review of Economic Studies, 1962. január, 174–192. oldal.) Hiányos lenne Káldor elméleti tevékenységének jellemzése, ha nem beszélnénk Káldorról, a neoklasszikus és monetáris tanok kemény bírálójáról. Keynes ugyan Általános Elméletében megrendítette a neoklasszikus tanokba vetett, a nagy gazdasági válság alatt amúgy is meggyengült bizalmat. A neoklasszikus tanítások azonban a neoklasszikus szintézis formájában tovább éltek, hiszen Keynesnek nem volt ár- és jövedelemelosztási elmélete. A neoklassszikus szintézis ezeket foglalta egybe a keynesi jövedelemelemzéssel. A cambridge-i iskola képviselői, Joan Robinson, Káldor, Sraffa a keynesi hagyományokat folytatva keményen támadták a neoklasszikus tanokat, különösen a határtermelékenységi elméletet. Mint ismeretes, elsőfokú homogén termelési függvény esetén a termelési tényezők közötti arány határozza meg határtermelékenységüket. Már a cambridge-i iskola atyja, Marshall felvetette azt a gondolatot, hogy a tényezők közötti arány nem lehet végső oka határtermelékenységüknek, mivel az maga is több körülménytől függ, egyebek között a magyarázni kívánt jövedelemelosztási viszonyoktól. (Lásd: A. Marshall: Principles of Economics, 8. kiadás, London, 1930. 517–518. oldal.) Ezt a gondolatot fogalmazza meg Káldor is. „Ha csak nem tételezzük fel – írja – hogy a fix tényezők a természet által rögzítettek és nem választás előző aktusának az eredményei ... ismét meg kell vizsgálnunk, hogy a fix tényezőknek miért akkora a nagyságuk, mint amekkora ténylegesen.” (N. Kaldor: The Equilibrium of Firm, megjelent: Essays on Value and Distribution című gyűjteményes kötetben, London, 1960., 39. oldal) És a válasza az, hogy a tényezők fennálló arányai, amelyek meghatározzák határtermelékenységük nagyságát s azon át a termelési tényezők szolgáltatásainak az árát, a tényezők szolgálatainak múltbeli áraitól függnek, így az elmélet hibás körben mozog. Káldornál is fölbukkan a cambridge-i iskola egyik fő kifogása a határtermelékenységi elmélettel szemben: a tőkének, mint termelési tényezőnek nincs természetes mércéje, a különböző tőkejavak csak árban hozhatók közös nevezőre. Az árak rendszere viszont függ a fennálló jövedelemelosztási viszonyoktól. Azok változásaival változik a tőkejavak ára, ennek következtében változik a határtermelékenységük, anélkül, hogy fizikai termelékenységük változott volna. S a természetes mérce hiányában az elmélet nem tud válaszolni arra, miként tekinthető a tőkeállomány adott nagyságúnak, miközben a tőkejavak konkrét formái változnak. Vagy
KÁLDOR MIKLÓSRÓL | 115 Káldor szavait idézve, a tőke mérésével kapcsolatos nehézség „lehetetlenné teszi, hogy a tőkét önmagában vett mennyiségként szemléljük, függetlenül azoktól a tényleges formáktól, amikben valamely időpontban megtestesül és lehetetlenné teszi, hogy a tőkének saját határtermelékenységet tulajdonítsunk.” (N. Kaldor: What is Wrong with Economic Theory?, The Quarterly Journal of Economics, 1975. augusztus, 348. oldal.) Az általános egyensúlyi elméletről úgy nyilatkozik, hogy azt a háború után különösen az amerikai közgazdák nagyon alaposan kifejlesztették, pontosították. Ezzel azonban „az elmélet kevésbé használható eszközzé vált, mint amilyen szerintük korábbi nyers állapotában volt, még mielőtt az általános egyensúly teljes implikációit oly alaposan megvizsgálták volna.” (N. Kaldor: idézett műve, 347. oldal.) A neoklasszikus elmélet elleni támadás során Káldor a Say-féle törvény sajátos bírálatát dolgozza ki, amely eltér a keynesitól. Keynes Káldor interpretációja szerint azzal vetette el a Say-féle törvényt, hogy a teljes foglalkoztatás melletti megtakarítást a beruházással az emberek likviditási preferenciája folytán általában a likviditási csapdában, vagy az alatt levő kamatláb tudná csak egyensúlyba hozni. A kamatláb azonban ilyen alacsonyra nem süllyedhet. Következésképpen a termelésnek és vele együtt a megtakarításnak kell olyan szintre csökkennie, amelynél az egyensúly megvalósulásához szükséges beruházást már magasabb, a likviditási csapda felett lévő kamatláb is meg tudja valósítani. A Say-féle törvény keynesi bírálata pénzgazdaságot tételez fel. Káldor viszont mélyebb cáfolatot kíván adni, olyat, ami cseregazdaság esetén is alkalmazható. Feltételezi, hogy csak két szektora van a gazdaságnak, ipar és mezőgazdaság, s adott a rendelkezésre álló termelési tényezők, a föld, a tőke, és a munka mennyisége. Az ipar feldolgozza a mezőgazdaság által nyújtott nyersanyagokat, és elfogyasztja a csere során kapott élelmiszereket. Feltételezi továbbá, hogy a mezőgazdaság csökkenő hozadék mellett termel, a munka határtermelékenysége növekvő foglalkoztatás mellett tehát csökken. A neoklaszikus Say-törvény bírálatához ily módon Káldor neoklasszikus elméleti eszközt is felhasznál, az általa sokszor támadott határ agrártermelékenységi elvet. Az ármechanizmus működésében mutatkozó merevség helyezi hatályon kívül nála is, akárcsak Keynesnél a Say-törvényt. E merevséget azonban a káldori bírálat során nem a likviditási preferencia idézi elő, hiszen az általa ábrázolt gazdaság cseregazdaság, hanem az a körülmény, hogy a reálbér élelmiszerben kifejezve nem eshet a létfenntartási költségek által meghatározott bizonyos minimális szint alá. Ennek következtében a reálbér mozgása nem képes a munkapiacon a kereslet, kínálat egyensúlyát megvalósítani, hiszen túlkínálat esetén az egyensúlyt csak a minimális szint alá süllyedő reálbér tudná létrehozni. A rendelkezésre álló munkaerő egy részét a mezőgazdaságban alkalmazzák, addig a határig, amelynél a munka határtermelékenysége le nem csökken a reálbér minimális szintjére. A munkaerő fennmaradó részét az iparban foglalkoztatják. Ezáltal megnő az iparcikkek kínálata. Az iparcikkek csereértéke mezőgazdasági termékben kifejezve addig kellene, hogy csökkenjen, míg csak a mezőgazdaság fel nem veszi az ipar által kínált termékmennyiséget. A reálbér lefelé merevsége folytan azonban a termékpiac sem tud a cserearány változása folytán megtisztulni. Lehet, hogy az ipar oly sok iparcikket kínál a merőgazdaságnak, amelyet az az ipar szamara csak olyan alacsony cserearány mellett lenne hajlandó felvenni, azaz a felkínált iparcikkekért a mezőgazdasági termékek olyan mennyiségét lenne csak hajlandó átengedni, amely még az iparban foglalkoztatott munkások minimális reálbérét sem fedezné, az ipari tőkések profitja tehát negatív nagyságú lenne. Ez
116 | GAZDASÁG esetben túl sok munkást alkalmaztak az iparban, túl sok iparcikket gyártottak. A fölös munkaerőt nem lehet átvinni a mezőgazdaságba, mert akkor ott a munka határtermelékenysége nem a reálbér minimuma alá esne. A két termelési ág közötti cserearány változása nem tudja az iparcikkek piacán a kereslet–kínálat egyensúlyát biztosítani, mivel a reálbér mozgása sem tudja a munkapiac egyensúlyát megvalósítani. Csökkenteni fogják az ipari termelést, az iparban munkanélküliség keletkezik, mivel a mezőgazdaság kereslete nem elégséges az iparcikkek iránt, kisebb annál, hogy az iparcikkek nettó értékét a minimális munkabéren és a szükséges profiton realizálja. Káldor ily módon a neoklasszikus elméletet is felhasználva mutatja ki, hogy még cseregazdaságban is érvényes az a keynesi megállapítás, miszerint a kereslet határozza meg a termelést, s nem a kereslet nő a termeléssel. A lefelé merev reálbérek és a csökkenő hozadék mellett termelő mezőgazdaság esetén Káldor szerint a termelési lehetőségeket kifejező neoklasszikus termelési határ (production frontier) sem állhat fenn. Ez azt fejezi ki, hogy ha a mezőgazdasági termékekből bizonyos mennyiséget termelünk, mekkora az a maximális iparcikkmennyiség, amit adott tőke és munkamennyiség mellett elő lehet állítani és fordítva. A neoklasszikus elmélet azt állítja, hogy a két termékfajta között a határköltségeik arányát kifejező helyettesítési határráta határozza meg a cserearányokat. Káldor szerint azonban a mezőgazdasági cikkek bizonyos megtermelt mennyisége mellett a rendelkezésre álló tőkével és munkával előállítható iparcikkek maximális mennyisége olyan nagy lesz, hogy a határon a munkásnak azért, mert az iparcikkek mennyiségét egy egységgel növelte, reálbérként nagyobb termékmennyiséget kellene kapnia, mint amennyi mezőgazdasági termékre a pótlólagos iparcikket el lehet cserélni. Vagy ha az iparcikkek mennyiségét tekintjük adottnak, és a rendelkezésre álló termelési tényezőkkel előállítható mezőgazdasági cikkek maximális mennyiségét keressük, mellette lehet, hogy az utolsó munkás a mezőgazdaságra jellemző csökkenő hozadék folytán kevesebbel növelte a mezőgazdasági cikkek termelését, mint amennyit neki belőlük minimális reálbérként kapnia kell. Ilyen körülmények között Káldor szerint nem létezhet a termelési lehetőségeket kifejező termelési határ s a határköltségek elveszítik cserearányt szabályozó szerepüket, hiszen a csereérték az iparcikkek és a mezőgazdasági termékek között nem határköltségük viszonyának megfelelően alakul. A monetarizmus előretörésével Káldor támadja a monetaristák, elsősorban Friedman nézeteit. Friedman szerint a pénzmennyiségnek és a forgási sebességnek a szorzata határozza meg az összes kereslet és rajta keresztül a nominális bruttó nemzeti termék nagyságát. S mivel a forgási sebesség a pénzkeresleti függvény stabil volta folytán csak lassan, fokozatosan változik, az összes kereslet, a nominális bruttó nemzeti érték ingadozásait, a gazdasági ciklusokat a pénzkínálat fluktuálása idézi elő. A stabil pénzkeresleti függvény, a forgási sebességnek ezen alapuló stabil alakulása Friedman monetarizmusának egyik kulcseleme. Sajátos, Friedmanétól eltérő Káldor állásfoglalása abban a kérdésben, valóban stabil-e a forgási sebesség, és ha igen, mi hozza létre stabilitását? (Lásd: N. Kaldor: The New Monetarism, Lloyd Bank Review, 1970. március 14–15 oldal.) Káldornál az oksági összefüggés Friedmanéval ellentétes irányú: a pénzkínálat és a forgási sebesség szorzatának kell az összes kereslet, a nominális bruttó nemzeti termék változásaihoz igazodnia, utóbbiakat viszont a monetáris szférán kívüli tényezők, a beruházás, az export, a költségvetési politika stb. határozzák meg. Ha a pénzkínálat jobban igazodik az összes kereslet, a nominális bruttó nemzeti termék ingadozásaihoz, kevésbé kell a forgási sebességnek alkalmazkodnia és fordítva. Kanada és az Egyesült Államok példájára hivatkozik. Kanadában a nagy gazdasá-
KÁLDOR MIKLÓSRÓL | 117 gi válság alatt a bankok nem mentek tönkre, míg az Egyesült Államokban igen. Ennek következtében a pénzkínálat Kanadában kevésbé csökkent, mint az Egyesült Államokban, holott a nominális bruttó nemzeti termék mindkét országban majdnem arányosan esett. Éppen ezért a forgási sebesség Kanadában erőteljesebben változott, mint az Egyesült Államokban. A pénzkereslet, a forgási sebesség viszonylagos stabilitása tehát Káldor szerint csupán a pénzkínálat jobb alkalmazkodását, s ezzel együtt instabilitását tükrözi. Ez a megállapítás nem mond ellent annak a Friedman által megfigyelt összefüggésnek, miszerint a forgási sebesség az Egyesült Államokban a történelem során pozitívan korrelált a pénzkínálat mozgásával. Ha a pénzkínálat válasza a pénzkereslet alakulására nem végtelenül rugalmas, minél jobban változik az áruk összes nominális kereslete, annál jobban kell nőnie mind a pénzkínálatnak, mind a pénzkeresletnek. Friedman a tőkés reálgazdaság fejlődését stabilnak tekinti, ezért szerinte az a legjobb gazdaságpolitika, ami biztosítja a pénzkínálat állandó ütemű növekedését. Káldor egyetért Friedmannal abban, hogy ha a reálgazdaság valóban stabil lenne, hogyha tehát sikerülne kiküszöbölni a külföldről jövő, vagy a tőkés magángazdaságból fakadó ciklusokat, a költségvetési politika ciklikus ingadozásait, amelyek a gazdasági rendszer másfajta instabilitását kívánják orvosolni, s sikerülne ésszerű viszonyt kialakítani a pénzbér és a munkatermelékenység növekedési üteme között, akkor az általa javasolt gazdaságpolitika valóban helyes volna. De mivel az említett, a monetáris szférán kívüli okokból fakadó bajokat még nem sikerült elhárítani, a tőkés reálgazdaság tehát instabil, a friedmani recept nem jelent gyógyírt a bajokra. A káldori életmű távolról sem teljes bemutatása során szóljunk végül emlékezetes felszólalásáról a budapesti Széchenyi-emlékülés alkalmából, amelynek során Lord Káldor, a nemzetközi hírű közgazdász, Széchenyi Hiteljét elemezte. Felszólalásából csak egyik, a mai magyar gazdasági viszonyok szempontjából nagyon aktuális gondolatát ragadnám ki. Párhuzamot vont a Széchenyi korabeli és a mai magyar gazdaság között. Széchenyi amiatt panaszkodott, hogy hazánkban hiányzik a modern jus cambio mercantile, a modern váltójog, ezért az adósokon nem lehet végrehajtás révén tartozásukat bevasalni. Ma viszont a veszteséges vállalatokat nem lehet végrehajtás alá vonni, így a Széchenyi korabeli helyzet más körülmények között a mai Magyarországra is jellemző.
