Kalas Györgyi ANYAKÖNYV. Terhesség, szülés, Abigél

Kalas Györgyi

ANYAKÖNYV Terhesség, szülés, Abigél

2

Kalas Györgyi ANYAKÖNYV Terhesség, szülés, Abigél

Budapest, 2009

Copyright © Kalas Györgyi, 2009 Szerkesztők: Szűcs Kinga, Kónya Orsolya Borítóterv: Hegyi Péter

Hungarian editon © Jaffa kiadó, 2009 Minden jog fenntartva!

3

ISBN 978 963 9604 66 7 Felelős kiadó: Rados Richárd Jaffa kiadó www.jaffa.hu

4

Abigélnek

5

előszó

Ezt a naplót két éve, terhességem elején, Mother Mary néven kezdtem el írni a Porontyon (www. velvet.hu/poronty), Terhesnapló címmel. Minden héten lelkesen beszámoltam hasamról, félelmeimről, a fenekem méretéről, a babakocsi-vásárlásról, a gátmasszázsról, az éppen aktuális vizsgálatokról, egyszóval a kismamavilágban tett kalandozásaimról. A heti beszámolók sora tehét nem utólagos emlékrekonstrukció, hanem az éppen akkor megélt érzelmeim csalhatatlan tükre. Aztán a terhesnapló egy részletesen leírt szüléstörténettel véget ért, és én bemutattam az olvasóknak a lányomat, Abigélt. A terhesnaplóból bébinapló lett, az elérzékenyülés, az éjszakai szoptatás, a kialvatlanság, a zokogórohamok, az oltási rend, az orrszívás, a mozgásfejlődés, a zöldségpürék és a bébiszitter-mizéria naplója. Közben Abigél nőtt, növekedett, ma éppen másfél éves, és kalandjai továbbra is olvashatók a Porontyon. A naplót leginkább a lelkes olvasóközönség tartja életben, soha semmilyen munkámra nem kaptam még annyi pozitív visszajelzsét, mint erre. Nagyon megkönnyítette mind a terhességet, mind a szülés utáni kezdeteket a rengeteg segítőkész, tapasztalattal és ötlettel teli hozzászólás, és ezeket a jó tanácsokat is szeretném ebben a könyvben megosztani az olvasókkal. A heti rendszerességű beszámolók után összefoglaltam azokat az észrevételeket, amelyek számomra a leghasznosabbnak bizonyultak, illetve az azóta gyűjtött saját tapasztalatokat is. A könyvnek ez a fele igazi csapatmunka, Abigél révén több száz kismama élményeit gyűjti egybe. Mivel részletesen kitérek minden olyan jelenségre, amellyel a hatalmas mennyiségű szakirodalom átnyálazása ellenére döbbenten szembesültem, úgy érzem, e könyv valóban segítség lehet a terhesség alatt és a szülést követő első évben. A tartalmi rész mellett ne feledkezzünk meg a köszönetnyilvánításról sem, köszönet az apának és a gyermeknek és mindenkinek a családban. Köszönet az Indexnek, a Velvetnek és a Porontynak, és leginkább a Poronty-olvasóknak, valamit Tündének. Köszönet dr. Bábinszki Ágotának, aki világra segítette Abigélt, és köszönet Valuska Lacinak és a Jaffának, akik világra segítették a könyvet. Budapest, 2009. április

6

terhesnapló

A kezdetek: mozogni kezd valami odabent Mielőtt terhes lettem, egészen határozott elképzelésem volt arról, milyen terhes leszek, és utólag visszanézve különösen szórakoztatónak tűnök magam számára. Elhatároztam például, hogy én egészen biztosan nem fogom megkérdezni a gyerek nemét, hiszen az a legizgalmasabb az egészben, ehhez képest most, a 18. hétben alig bírom kivárni, hogy tudjam végre, fiú lesz, vagy lány és nagyon reménykedem, hogy a következő ultrahangon kiderül. Azt is elhatároztam annak idején, hogy nem fogok 3 meg 4 dimenziós ultrahanggal leselkedni a gyerekem után, ehhez képest ha lehetne, most minden héten ultrahangra mennék, hogy megnézzem milyen. Mert amíg az egész egy apró pötty az ember hasában, addig nem esik nehezére elképzelni, de egy húsz centis, forgolódó lényről már nehéz elhinni, hogy odafér. Még szerencse, hogy van a gyereknek apja is, aki szerint a 4D-s ultrahangnál nincs ijesztőbb, és ragaszkodik hozzá, hogy a bébit békén hagyjuk. Szinte azonnal tudtam, hogy terhes vagyok, tesztet csak azért csináltam, hogy legyen bizonyítékom. Nem női megérzésről volt szó, olyan nekem nincs, egyszerűen azok közé tartoztam, akik a negyedik héttől kezdve borzasztóan rosszul voltak. A rosszullétnek sok formáját ismertem, azt azonban nem, hogy minden evés után legszívesebben kihánynék mindent, egyfolytában szédülök és fogmosás közben – valamint minden reggel, délben és este - öklendező roham jön rám. És ez így ment két hónapig, volt néhány hét, amikor csak kínai büfés rizst bírtam enni, pálcikával, hogy minél tovább tartson, egész nap szotyit rágtam, és elmentem hányni, ha valaki a közelemben húst evett. Aztán eltelt az a három hónap, és olyan lettem mint az összes többi terhes, csak a csirke látványát nem bírom továbbra sem. Ha az ember terhes lesz, elkerülhetetlenül megváltoznak körülötte a dolgok. Az ismerősei például azt hiszik, hogy őt már csak a magzatvíz, a biokaják, meg a gyerekszoba-dekorációk érdeklik, így másról nem nagyon beszélgetnek vele. Vagy beszélgetnek, de akkor meg a terhes nő azt nehezményezi, hogy mért nem kérdezik a terhességéről. A terhes nő ugyanis a hiedelmeknek megfelelően szeszélyes, és nagyon gyors hangulatváltozásokon megy keresztül. Az én gyerekem apja ezt inkább csodálattal, semmint bosszúsággal szemléli, „nagyon érdekes lehet, ha valakiben így csaponganak az érzelmek” – mondta a minap. A terhes nő további ismertetőjele, hogy szereti az édességet,

7

tapasztalataim szerint főleg a fagylaltot, és nem szereti a védőnőt, aki megpróbálja mindezekről lebeszélni. A terhes nő emellett sokat alszik, este nyolc után az egykori éjjeli baglyok is csak laposan pislognak, bár vannak, akik a második trimeszterben felpörögnek, nekem sajnos ez nem adatott meg. A korai lefekvés és az alkoholmegvonás miatt a terhes nő szociális élete hanyatlásnak indul, többnyire nem tekintik már a társaság teljes jogú tagjának, így a magányra hajlók befelé fordulnak, ezoterikusak lesznek és komolyzenét hallgatnak, a zaklatottabb lelkűek pedig valami újonnan felfedezett dologban vezetik le a feszültséget, - én például az utolsó négyzetcentiig beültettem a kertet virággal, sőt néha még kapálni is szoktam. Így, a 18. héten már túl vagyok a fontosabb vizsgálatokon, elkezdett rohamosan nőni a hasam, híztam 4 kilót, és állandóan pisilek. Nem tudom, más terhes nők hogy vannak vele, én egyelőre egyáltalán nem vagyok türelmetlen, élvezem a terhességet, és tetszem magamnak a terhesruhákban, amikben nagynak látszik az egyébként még nem olyan nagy hasam. Már nagyon vártam, hogy nőni kezdjem a hasam, nagyon érdekelt hogy nézek majd ki, másrészt egyszerű logikával azt gondoltam, ha a hasam nő, a gyerek is nő. A gyerekünknek egyelőre nincsenek ruhái, bútorai, szobája, és neve sem. Lassan azonban kezd valóságos lenni, ha lefekszem, és nagyon figyelek, már érezni lehet, ahogy össze-vissza mozog. Lelki változások Az élet néha furcsa dolgokat produkál. Az, hogy kívántam a fagylatot és a sütit (a csoki nem), szinte közhelyes, az egyik hozzászóló azonban arról számolt be, hogy terhessége alatt a sört kívánta legjobban. Ezért kilenc hónapig döntötte magába az alkoholmentes söröket, a végére egészen szakértővé vált. Persze azt irigylem a legjobban, aki azt írta, hogy teljesen rákatattat a zöldségekre, és nagy spenótrajongó lett. Nekem sem volt bajom a zöldségekkel, de szívesebben fogyasztottam volna azokat is inkább fagylalt formájában. A terhesruhákról azonnal próbáltak lebeszélni hozzászóló terhestársaim, mondván, kétszer olyan drágák, mint a normál ruhák, bőven elég mindenből egy-két számmal nagyobbat venni. Persze mindenkinek más jön be, én bevallom, szerettem a terhesruhákat. Hiába vettem másból L-es meg XL-es mértet, a vállamon lötyögött, a mellemen meg feszült, igénytelennek éreztem magam benne. Inkább az volt a bajom, hogy a legtöbb terhesruha nem jó minőségű. Oké, nem kell hosszú távra, de azért legalább azt a pár hónapot bírja ki. A legpraktikusabbnak egy 2500 frontos "kismamaövnek", vagy idegen szóval bandázsnak nevezett ruhadarab bizonyult, ez arra szolgál, hogy régi nadrágunkon a leengedett cipzárt eltakarjuk. Ez egyféle kecske-káposzta állapot, hiszen mutogathatjuk növekedésnek indult hasunkat, de mégsem kell terhesnadrágba bújnunk. A hetedik hónaptól azonban valószínűleg rászorulunk a nyúlós derekú gatyákra.

8

Többen figyelmeztettek ne csak a saját belső gondjaimba merüljek fele, hanem figyeljek a gyerekem apjára is, hiszen benne valószínűleg ugyanolyan lelki változások zajlanak, mint bennem, és sok pasi nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy felesége a hónapok során egy nagy, döcögő gombóc lesz. Nálunk nem volt ilyen probléma - pedig utólag, nem tartom magam túl gusztusosnak a terhesképeket -, de ha valaki úgy látja, pasijának egy most már örökké amorf asszony képe motoszkál a fejében, ezt nem árt megbeszélni. A külföldön élő kismama olvasók révén az is kiderült, hogy bármilyen ellenszenves is nekem a "terhesek vagyunk" kifejezés, angol nyelvterületen ez teljesen bevett, így hangsúlyozzák a férfiak, hogy ők is osztoznak asszonyuk terhében. Amúgy sem jó, ha belemerülünk saját magunkban, persze fontos a bennünk úszó gyermek, de ha csak rá figyelünk, a terhesség végére begolyózunk. Inkább használjuk ki a nagy hasunkat kapcsolatteremtésre, hisz a terhesség ugyanolyan, mint egy kutya, jó ürügy, a beszélgetésre. Olyan ismerősöket szerezhetünk, akikkel különben sosem hozott volna össze a sors, és az sem baj, hogy ezek a kapcsolatok valószínűleg nem lesznek hosszú életűek. A legtöbb gyermekre váró egyetértet abban, hogy nem árt minél hamarabb beszerezni egy terhes barátnőt, akinek ugyanolyan nyavalyái vannak, mint nekünk, és ugyanúgy nem jár sehová, mint mi. Így majd együtt nem járunk sehová, de legalább tudjuk, hogy rajtunk kívül van még valaki, aki otthon ül.

Tíz dolog, amiből sejtheted, hogy terhes vagy Ha az ember gyereket akar, folyamatosan a testét figyeli, és minden apró változást a terhesség jelének hisz. A legbiztosabb természetesen a terhességi teszt, de az a nő, aki terhes akar lenni, ritkán annyira fegyelmezett, hogy ki tudja várni azokat a napokat, amikor már egy teszt biztos eredménnyel tud szolgálni. A testünk azonban legtöbbször jelez, íme tíz terhességgyanús jel, amit még a kimaradt menstruáció előtt észlelsz magadon: • állandóan pisilni kell (igen, ez a terhesség elején is van, nem csak a végén), • szédülsz, • hányingered van, • állandóan elalszol (én akkor lettem biztos másállapotomban, mikor ebéd után olyan jókat szundítottam, hogy még a nyál is kifolyt a számból, óvoda óta ugyanis soha nem aludtam nappal), • érzékeny vagy a szagokra (én egész éjjel nem tudtam aludni, annyira zavart a frissen mosott ágynemű szaga, úgy éreztem, mintha egy liter öblítőt öntöttek volna le a torkomon), • érzékeny lesz a melled, • nagyon kívánod a szexet, • hirtelen nem kívánsz kajákat, amiket eddig imádtál és fordítva, • fáj a hasad, mintha meg akarna jönni, • és aztán mégsem jön meg.

Fiú vagy lány? Május 24. 18. hét 9

Ha az ember terhes lesz, és ezt a hírt nyilvánosságra is hozza, onnantól kezdve a szülésig alapvetően három kérdésre kell majd napjában többször válaszolnia, - azon kívül persze, hogy mikor szül. Az egyik: tudjátok már, hogy kisfiú vagy kislány? A második: tudjátok már, hogy mi lesz a neve? A harmadik változó lehet, nekem legtöbbször az "és, terveztétek?" valamint az "és kívánós vagy?" kérdéseket teszik fel. Mi bármennyire unjuk, vagy esetleg túl intimnek tartjuk ezeket a kérdéseket az ismerősök lelkesek, és kedvességnek szánják, ezért megbántva érzik magukat, ha unott nemtudomokkal felelünk. Ne legyenek illúzióink, valószínűleg mi is ezeket kérdeztük más terhesektől, amíg saját bőrünkön nem tapasztaltuk a negatívumokat. (Bár az meglepett, milyen sok ember volt arra kiváncsi, hogy Abigél tervezett gyerek volt-e, vagy csak becsúszott szegény.) Nem árt ezért pontosan kidolgozni a jól hangzó válaszokat, így nekünk is könnyebb, bár én már úgy éreztem, leginkább azért szeretném tudni, hogy fiú, vagy lány, hogy legalább egy kérdésre kielégítően tudjak felelni. Ráadásul mikor nem tudtam megmondani, milyen nemű a gyerekünk, rendre az a kérdés következett, hogy mit szeretnék, és mi a megérzésem. Ekkor azonban ismét nehéz helyzetbe kerültem, hiszen arra sem tudtam felelni, hogy mi a megérzésem, mert többször próbáltam igazán, és mélyen megérezni, de nem sikerült. Ettől ráadásul csak rosszabbul éreztem magam, hiszen a terhestornán is biztosan érezte a nők többsége, hogy fia lesz vagy lánya, én meg ott álltam, megérzések nélkül. Azt meg mégsem mondhattam meg, hogy mit szeretnék, mert ha a gyerek nem az, esetleg megbántódik, sőt, igazából magam előtt is szégyelltem, hogy az egyiket jobban szeretném, mint a másikat, hiszen az nem egy korrekt, szülői hozzáállás. Ráadásul láttam az egyik ismerősöm csalódott arcát, mikor kiderült, hogy az áltata lánynak érzett bébi valójában fiú. Aztán a doktor néni rátette az ultrahangos vizsgálófejet a hasamra, és azt mondta: biztos, hogy lány. És akkor rájöttem, hogy mást nem is mondhatott volna, és valójában mindvégig tudtam, hogy lány, nem mintha fiú nem lett volna jó, de ő természetesen nem lehet fiú, hiszen ő lány. És most már nem is értem, hogy gondolhattam annak idején, hogy nem szeretném tudni a nemét, hiszen ez majdnem olyan érzés, mint megtudni, hogy gyerekünk lesz, azóta sokkal konkrétabb lett minden, hiszen már nem pusztán gyerekünk lesz, hanem lesz egy lányunk. A gyerek neme Nagyjából minden hozzászóló úgy járt, mint én: nem bírta ki, hogy ne kérdezze meg a gyerek nemét. Hát igen, más az, ha nem lehet tudni, és megint más, ha tálcán kínálják a lehetőséget. Szeretné tudni a gyermek nemét? - kérdi minden esetben a

10

vizsgálóorvos. Terhes nő legyen a talpán, aki erre nemmel felel.. Meg aztán a névválasztás is okkal könnyebb, ha tudjuk, hogy fiú úszkál bent vagy lány, bár sok olvasóhoz hasonlóan, én sosem tudtam a nevén hívin Abigélt, amíg a hasamban volt. Babunak hívtuk, még születése után is sokáig, sőt annyira nem bíztunk a névválasztásunkban, hogy még második nevet is kapott, hátha soha nem áll rá a szánk az Abigélre. Nehéz kérdés, hogy elmondjuk-e az ismerősöknek a születendő gyerek nevét. Ha megosztjuk a külvilággal ezt az információt, készüljünk fel a megjegyzésekre, és ne hagyjuk, hogy befolyásoljanak minket. Mi az Abigélre a következő megjegyzéseket kaptuk: "Gyönyörű." "Még sose hallottam" "Ez fiú- vagy lánynév?" "Túl komoly" "Mindenki Gélnek meg Zselének fogja becézni" "Nem lehet becézni" Vannak hátrányai is annak, ha tudjuk a gyerek nemét, én például már el sem tudtam volna képzelni, hogy ne lányom legyen, pedig mindig akad gonosz ember, aki megkérdezni, mi van, ha mégis fiú? Erre persze kidülledtek a szemeim, és nem tudtam mit felelni. Csúnya dolog, de nem akartam már, hogy fiú legyen. Ha nem kérdezzük meg a nemét, úgyis megy a találgatás: ha előre áll a hasad, fiú, ha oldalra növekszik lány, ha sokat hánysz, lány, ha nem vagy rosszul, fiú, ha sötét a mellbimbód, lány, ha nincs fekete csík a hasadon, fiú. Legjobban az tetszett, amit az egyik hozzászólónak mondtak, hogy biztosan lánya lesz, mert kicsit megváltozott az arca a terhesség alatt, hiszen a lányok ellopják az anyjuk szépségét.

Fiú vagy lány? Május 31. 21. hét Bármennyire jó dolog terhesnek lenni, hamar elérkezik az a pont, mikor a terhes nő elkezdi magát bálnának érezni, és emiatt néha rossz kedve is lesz. Velem legalábbis ez volt, mert kint az utcán, az emberek között járkálva nem terhes vagyok, hanem egy megnövekedett űrtérfogattal és átmérővel rendelkező, gyarapodásnak indult bébi-bálna. És hogy nem én vagyok valamiféle elviselhetetlen hisztérika, azt a szakirodalom is alátámasztja, mely szerint a terhes nő teste sokkal gyorsabban változik, mint azt lelkileg követni tudná, így ezt gyorsan meg is lobogtattam gyerekem apja előtt. Hiába dicsérnek, hogy jól nézek ki, tudom, hogy csak kedvességből mondják, hiszen a tükörben látom, hogy a terhes nőnek nemcsak a hasa, de a feneke is növekedni kezd. Régi nadrágjaimat egy kismama övvel esetleg még tudnám hordani, a fenekemen azonban igen hamar feszülni kezdett minden, amitől kényelmetlen lett az üldögélés. Később pedig a járás is, azt vettem ugyanis észre, hogy egyszercsak járás közben összeér a combom, és így, a hatodik hónap elejére már fel is vettem a kismamákra annyira jellemző billegőpingvin járást, hiszen hogyan is tudnék normálisan menni, ha egyszer összeér felül a combom! Kedves terhes barátnőmnek egyébként ugyanez a problémája, így gyakran mutatkozunk együtt, hogy erősítsük egymást lelkileg.

11

Mindezek után következett nálam az, ami a legtöbb terhes nőnél az első, elkezdtek megnőni a melleim. Sokan ezt tartják a terhesség legfantasztikusabb mellékhatásának, de hogy miért, azt egyelőre nem értem. Nem tudom mi a jó abban, hogy az embernek vastagon kirajzolódnak az erei és három hetente új melltartót kell vennie, míg egyszer csak el nem jut addig a méretig, amikor már csak a terhes melltartók jönnek rá. Ez utóbbi nyáron különösen kellemes viselet, a terhes melltartókat ugyanis többnyire vastag anyagból készítik, hogy jól tartsanak, emellett a szabásuk sem túl szellős, elöl szinte a terhes nő nyakát is eltakarják, a hátpántjuk pedig jó széles. Nincs még egy ruhadarab, ami ennyit elrejtene a női testből, a legutóbb próbált darab fölé például maximum garbót tudtam volna felvenni. És én ugye még csak a testi változások elején tartok, még nem is olyan nagy a hasam, nem vizesedik a bokám, és nincsenek visszereim. A természet azonban most is ügyesen dolgozott. A terhesség éppen azon fázisában, amikor a várandós asszony depresszióba zuhanna egyre növekvő súlygyarapodása miatt, egyszer csak valaki elkezdi rugdosni belülről, és ez annyira leköti, hogy nem érdeklik már annyira a bálnák. Súlygyarapodás és tudományos magyarázat A hízásról nem lehet eleget írni, nincs még egy téma, ami a terhes nőt (és védőnőjét) jobban izgatná. Elöljáróban annyit, hogy én nagyon kevés olyan nőt láttam, aki az előírt 10-12 kilogramm gyarapodást tartani tudta. A terhesjárás sajnos szintén nehezen elkerülhető, pedig kiábrándító tud lenni. A következő terhességnél ígérem, mindent megteszek, de az elsőnél nem tudtam elkerülni a tipikus tüneteket: kitolt has, billegő fenék, kissé terpesztett lábak, na és persze kéz a hason. Furcsa, hogy a terhesség ezt hozza ki az emberből. Esetleg nyugtathat minket a tudományos magyarázat, hogy a csigolyák szétcsúsznak, a csípő elkezd szélesedni, hogy ki tudjon rajta férni a gyerek, a súlypont áthelyeződik, a bokánk megdagad, a mellünk pedig megnő, ehhez pedig nem könnyű alkalmazkodni ilyen rövid idő alatt. Erre a bejegyzésemre természetesen nagy vitába bonyolódtak az "én akármilyen keveset eszem, akkor is hízom" típusú elkeseredett, és "az én ügyelek szénhidrátbevitelre, és mindennap tornázom, ezért nem vagyok hájpacni" beállítódású, büszke kismamák. Az egyik azzal vádolja a másikat, hogy azért hízik, mert fegyelmezetlen, a másik meg azzal, hogy azért nem hízik, mert jók a génjei. Igazságot tenni nem lehet. Én sosem voltam kívános, nem zabáltam, hetente kétszer tornáztam, és egyedül a már említett fagylaltból fogyasztottam jóval többet, de ezt sem úgy kell elképzelni, hogy mindennap kinyaltam a jégkrémes dobozt. Húsz kiló jött rám, ami nagyon sok, viszont szülés után három hónap alatt mind lement, így nem tudok mást gondolni, minthogy ennyi kellett és kész. Nem akarok senkit felmenteni a felelősség alól, de a terhesség alatti testi változás szerintem nagyrészt alkati 12

dolog. Epres Panni például rohadt jól nézett ki még a nyolcadik hónapban is, én viszont, aki sosem voltam egy törékeny madárkaalkat, egy nagy fejű, nagy seggű gombóccá dagadtam. Nem is szeretem nézegetni a terhesség alatt készült képeket, nem a szent állapotom tűnik fejt rajta, hanem a nagy palacsintafejem, és be kell valljam, ez nem csinál kedvet egy következő terhességhez. Minden terhes nő nagy kérdése, vajon hány kiló megy majd le a szüléssel? Én rengeteget számolgattam, hogy ha ne adj' isten tíz kilótól megszabadulok a szülőszobán, ami már önmagában is soknak tűnt, még akkor is marad tíz. Jézusom! Ha tíz a gyerek meg a méhlepény meg a magzatvíz, hol lehet az a másik tíz? Aztán igazán akkor döbbentem le, amikor a kórházból hazaérkezve mérlegre álltam, a rengeteg infúziónak köszönhetően ugyanis szülés után, amikor kijött belőlem egy több mint négykilós gyerek, többet nyomtam, mint szülés előtt. Ezt a borzasztó érzést nem kívánom senkinek. A negyedik naptól viszont rohamosan elkezdtem fogyni, bár nem sportoltam ezt a hatodik hétig nem is ajánlják -, mindennap 2-3 órát sétáltunk, és nekem szoptatás alatt sosem volt különösebben nagy étvágyam. Ezt azért mondom, mert sokan nem mernek kevesebbet enni, nehogy elfogyjon a tejük. Nem vagyok a téma tudósa, de én egy hónapig olyan étvágytalan voltam, hogy semmi nem ment le a torkomon, és annyi tejem volt, hogy háromnak is elég lett volna. Azt gondolom, hogy a szoptatáshoz nem kell kétszer annyit enni, inkább inni, inni, inni. Más kérdés, hogy mikor lesznek jók újra a régi ruhák? Rövid és egyszerű válaszom: valószínűleg soha. Az ember teste valahogy átrendeződik, bár én a régi nadrágjaimat tudom hordani, a pólókat még most, a szoptatás befejezése után sem, minden a hasam közepéig ér. És a régi melltartóim sem jók, a mellem még mindig nagyobb , és a formája is átalakult. Egy darabig vártam, hogy visszamenjen, de aztán valahol olvastam, hogy a mell végleges formája az első terhesség után alakul ki. Hát úgy látszik nekem ez a végleges.

Élvezni az állapotot Június 7. 22. hét Nyugodtan, szinte eseménytelenül telnek a napok így a 22. héten. Úgy érzem, most kezdek rájönni, mit jelent az, amikor valaki élvezi a terhességet. Annak idején nagy örömmel követtem az unokatestvérem terhességét, aki mihelyt megtudta, hogy terhes, boldogan újságolta mindenkinek, és végig teljesen biztos volt abban, hogy minden rendben lesz. Én az első három hónapot menetrendszerűen végigparáztam, persze nem túl súlyosan, inkább csak magamban. Utána sem nyugodtan meg azonban teljesen, hosszan nézegettem magam a tükörben mindenféle szögből, és nem értettem mért nem nő a 13

hasam. Amikor még a 16. héten sem kérdeztek rá, hogy ugyan terhes vagyoke, kezdett a dolog aggasztani, hiszen, mint azt már korábban is írtam, alig vártam már, hogy nagy hasam legyen. Aztán az ötödik hónaptól jól elkezdett nőni, most már a korához képes állítólag nagy is. Aztán jól kiborultam, mikor az internetes fórumokon kiderült, hogy van, aki már a 12-13 héten érzi a mozgásokat, sőt erről számolt be egy közeli ismerősöm is. Én a 17. héten éreztem először, a boltban várakoztam, egy jéghideg fémpultnak támasztva a hasamat, amikor valaki egy hatalmasat belém bokszolt belülről. Nem tetszett neki a hideg. Utána azonban hetekig se rúgás, se öklözés. Azt hiszem, mindenkinek máskor jön el az a pont, amikor megnyugszik, amikor elkezd biztos lenni benne, hogy már tényleg nem történhet semmi, nekem a rugdosás volt ez. Körülbelül egy hete, mióta mindennap érzem, hogy valaki a hasamban határozottan és igen sokat tornászik, hirtelen egyszerűbb és vidámabb lett minden, és a képzeletemben kezd a lányomnak arca, szeme haja és lábujja lenni. Vetélés Sokkal kellemesebb dolog és nagy ajándék, ha a terhesség minden percét élvezni tudjuk. Nekem az első terhességem vetéléssel végződött, ezért volt bennem az átlagosnál nagyobb félelem az Abigéllel való terhességem elején, bár legbelül egészen biztos voltam enne, hogy ez nem fog még egyszer megismétlődni. Amikor az ember gyereket akar, egy vetélést nehéz feldolgozni, hiába olvasunk mindenféle statisztikákat, hogy a terhességek majdnem fele igen korai stádiumban véget ér. Amikor velem a 10. héten közölték, hogy nincs már szívhang, és ebből nem lesz gyerek, én is csak ültem az ágyon és zokogtam, nem értettem, hogy miért pont az én testem nem képes egy aranyos babát megnöveszteni. Tapasztalatim szerint Magyarországon különösen siralmas a helyzet, a vetélésre abnormális dologként, az elvetélt nőre betegként tekintenek, azonnal tolják be a műtőbe, majd a papírjára ráírják, hogy abortusz. Utána pedig azt kérik tőle, hogy várjon türelemmel három-hat hónapot a következő terhességig, addig foglalja el magát valamivel. Mi ebben az időszakban Spanyolországban laktunk, és ott azt sem értették, hogy miért zokogok. Azt mondták, a vetélés természetes dolog, eszükben sem volt megműteni, megveregették a vállamat, közölték, hogy menjek haza és várjak, a szervezetem nagyon jó tudja, mi a dolga olyan lesz az egész, mint egy menstruáció. Hát inkább olyan volt, mint 250 menstruáció egy kis szüléssel kombinálva, ráadásul idegenben, házi patika híján fájdalomcsillapításra is csak üveg vodka állt a rendelkezésemre. Akkor ezt nagyon érzéketlen dolognak éltem meg, úgy éreztem, hogy nem foglalkozott velem senki, és legalább arra felkészíthettek volna, hogy nagyon fog fájni. Ennek ellenére százszor jobb megoldásnak tűnt, mint egy kórházi tartózkodással és altatással megspékelt műtéti beavatkozás, és utólag 14

hatalmas önbizalmat és erőt adott. Egy hétig még kicsit véreztem, majd besétáltam a klinikára, ahol közölték, hogy minden rendben, várjunk meg egy menstruációt, és nyugodtan lehet próbálkozni. Azonnal terhes lettem Abigéllel. Ezzel persze nem elbagatellizálni akarom a dolgokat, a vetélés nem kellemes, a legjobb megúszni, csak azt akarom hangsúlyozni, hogy az első trimeszterben viszonylag gyakori az elhalt terhesség, mindig is gyakori volt, nem mi vagyunk rosszabb anyagból gyúrva, csak régebben, ultrahang híján, ezt észre sem vették. Ahogy nekem akkor az egyik orvos - meglehetősen nyersen - megfogalmazta: egy-két vetélés sajnos hozzátartozik az anyasághoz. Más a helyzet a 12. hét után bekövetkezett vagy ismétlődő vetélések esetén, ez mindenképpen alapos kivizsgálást igényel.

Mehet-e a terhes nő nyaralni? Június 14. 24. hét „Akkor elmennénk valahová egy hétre nyaralni”, mondtam az orvosnak, aki szemmel láthatóan kissé döbbenten nézett rám. Úgy láttam rajta, hogy ő inkább nem menne sehová, de végül csak annyit mondott, hogy ne fürödjek olyan helyen, ahol sokan vannak, a fertőzésveszély miatt és ne nagyon napozzak. Na, akkor viszont nem érdemes tengerpartra menni, marad a városnézés, egyeztünk meg. Ezzel pusztán annyi a probléma, hogy én már a buszmegállótól a házunkig terjedő távot is tíz perc helyett húsz alatt teszem meg, és ha még kánikula is van, le kell dőlnöm egy kicsit a kanapéra pihenni, a nagy séta után. Szóval kell a fenének városnézés ebben a melegben, úgyse a várost nézném, csak azt, hogy hova lehet bemenni pisilni. Úgyhogy nem megyünk sehová, elleszek én a teraszon is, döntöttem el. Mindeközben a terhestornán az egyik lány most jött vissza Floridából, vidáman, és szépen lebarnulva, a másik a jövő héten megy, szintén a tengeren túlra, és két ismerősöm is beiktatott egy ázsiai, tengerparti nyaralást az ötödik hónapban. Egy harmadik viszont nem hogy a terhesség, de még szoptatás alatt se ment be semmilyen vízbe, nehogy elkapjon valamit, a negyediknek pedig sohasem tűntek el a hatalmas májfoltjai, amit terhesség alatt összeszedett a nap miatt. Én pedig már lassan mindentől félni kezdtem, álmomban baktériumok kúsznak a méhem felé, ragyás lesz a bőröm, felforr a magzatvíz a hasamban, és a kezdeti magabiztosság után, már azt se tudom, be mernék-e menni a tengerbe egyáltalán. Pedig egyfolytában azt hallgatom, hogy „jaj, te szegény, milyen rosszkor vagy terhes, szenvedheted végig az egész nyarat, bezzeg én télen voltam, az sokkal jobb”. Ahogy egyre melegebb van, érzem, hogy nagyon hívogat a tenger, és bénának érzem magam, amiért nem pattanok 15

olyan könnyen repülőre, mint mások, hogy bebizonyítsam, milyen jó dolog nyáron terhesnek lenni, és a hasunkat mutogatni a strandon. Kalandok idegenben A hozzászólások alapján is az a kép rajzolódott ki, hogy terhesen sajnos nem túl jó nyaralni: bármennyire romantikusnak tűnik is megsétáltatni a kis magzatot a francia Riviérán, kevés az a terhes nő, aki a nyári melegben is kalandos és fürge marad. De a nyaralásban az a szabály, hogy aki vágyik r és élvezi, az menjen, repülőre, tengerre, bárhová. Egyedül a napra kell vigyázni, a bébinek sem tesz jót, ha az anyukája sokat napoztatja, meg a bőrünk is sokkal érzékenyebb. A terhes nő sokkal könnyebben kap el fertőzéseket is, ezért a nyilvános vécéket még a tekintetünkkel is kerüljük, és a gasztronómiai kalandozásokat se ilyenkor kezdjük el, mert egy idegenben jött hasmenés nem éppen kellemes. Mi végül elmentünk egy hétre egy tengerparti kisvárosba, nagyon jól sikerült nyaralás volt, de azért akartak érdekes jelentek, a repülőgépen például pánikrohamot kaptam, és hirtelen nagyon furcsának találtam azt a szokást, hogy idegen emberek ilyen közel ülnek egymáshoz. A gyerekem apja pedig vért izzadt, mire találta egy olyan szállodát, amellyel meg voltam elégedve, azaz tiszta volt a fürdő, tágas volt a szoba, nem volt messze a belvárostól és volt légkondi. Az első bevásárlóroham Június 28. 25. hét Huszonöt hetes terhes vagyok, és jelentem, lezajlott az első bevásárlóroham. Eddig következetesen és tartósan babonás voltam, és valószínűleg tartottam is volna még magam, ha külföldön járva (igen, elmentünk végül a tengerhez!) bele nem botlok egy bababoltba, tele francia bébiruhákkal - ráadásul mindezt féláron. Eredetileg azt gondoltam, csupa vagány cuccba öltöztetem majd a lányom, és elvből elutasítottam a rózsaszín lány világot, de most be kell valljam, hogy a rózsaszín csíkos bodyknak és halványlila rugdalózóknak nem tudtam ellenállni. Ráadásul az apja sem volt éppen a közelben, hogy közbeavatkozott volna, így a lányunk első heteit minden bizonnyal rózsaszín, francia ruhákban tölti majd – ha egyáltalán feljön majd rá az 56-os méret, mert mint az ismerősök felvilágosítottak, azt nem is érdemes megvenni. Furcsa dolog ez a babona, én az elejétől teljesen biztos voltam benne, hogy legalább a hetedik hónapig nem fogok venni semmit, nem is nagyon kerestem az ilyen boltokat és a gyerekszoba előkészületeire is a hetedik hónapot, azaz a júliust jelöltem ki, most azonban, hogy már gyakorlatilag júliusnál tartunk, 16

várnék még egy kicsit. Ugyanígy nincs még babakocsink, bébihordozónk, pelenkázónk és tulajdonképpen semmink, mert bár nincs rá okom, még mindig erősen él bennem a babona. Ugyanakkor úgy érzem, ezek a dolgok nem is annyira a babának kellenek, mint nekünk, a szülőknek, a komódon tornyosuló francia babaholmik ugyanis a nap minden percében emlékeztetnek minket, most már valóban csak pár hónap, amíg megérkezik a lányunk, és mindent megváltoztat. Egy újszülött ruhatára Hát akkor néhány szó a babaruhákról is. 56-os méretet venni nekünk tényleg hülyeség volt, mert Abigél 58 centi volt már születésekor is. Erre mondjuk, számíthattunk volna, mert az apukája majdnem két méter. Nagy szívfájdalmam volt, hogy barátainktól kaptunk egy nagy szatyor gyönyörű újszülöttruhát, és Abigélre a fele nem is ment rá. Akinek a családjában a gyerekek nagy súllyal születnek, az vásároljon eleve inkább 62-es ruhákat, legfeljebb eleinte egy kicsit nagy lesz, ezt a méretet nagyjából három hónapos korukig hordják a babák. Hat hónapos korukig viselik általában a 68-as méretet, aztán érdekes dolog következik, mert nagyjából 6-8 hónaposan átlépnek a 74-es méretbe, és aztán egy jó darabig ott is maradnak, a legtöbb gyerek még az első születésnapján is 74-es ruhát visel, a gyors ruhacserék tehát az első hónapok után szépen lassulnak. A legszükségesebb újszülött-ruhadarbok: • Nyáron 6-10 rövid ujjú, télen hosszú ujjú body, 56-os és 62-es méretben. Téli babáknak be lehet szerezni néhány ujjatlan bodyt is a hosszú ujjú alá, ha nincs elég meleg a lakásban, és a nyári bébiknek is kell néhány hosszú ujjú, a hűvösebb napokra. A legtöbb gyerek utálja, ha bármit átdugunk a fején, ezért eleinte az átlapolós body praktikusabb. • 5-6 rugdalózó, illetve kisnadrág, kinek mi a szimpatikusabb öltöztetési mód. A kisnadrág talán praktikusabb és egyszerűbb, de a rugdalózó plusz egy réteg fölül is. • Télre 1-2 db kardigán vagy pulóver, kabát véleményem szerint nem praktikus, én egyszer sem tudtam ráadni a gyerekre, jobb az overall. Tavaszi, őszi gyerekeknek kocsikabát. • 2-3 kissapka • 4-5 pár zokni, cipő szerintem fölösleges, vagyunk inkább vastag zoknit, illetve téli gyerekeknek harisnyát is.

17

• Plusz kiadás, de nagyon megéri a bundazsák a babakocsiba. Hálózsák egy újszülöttnek még nem kell, fölösleges macera, úgyse mozdul még semerre, nem rúgja le a takarót. Beszippant a babakocsiörvény Július 5. 26. hét Ezidáig azt gondoltuk, leendő gyernekük volt életünk eddigi legnagyobb vállalkozása, de most már tudjuk, hogy a babakocsi vásárlás valószínűleg még ennél is nagyobb. Soha életemben nem képzeltem, hogy a babakocsi vásárlásnak ilyen mély bugyrai vannak, hogy nem elég a babakocsi, mint funkció, mert van két, meg három, meg négyfunkciós, dönthető, állítható, hajlítható, emelhető, összecsukható, teleszkópos, alumíniumvázas, négykerekű, háromkerekű, miközben a leendő anyát tulajdonképpen csak egy dolog érdekli, hogy szép legyen a színe. A nézelődést egy erre szakosodott boltban kezdtük, ahol teljesen magunkra hagyatottan szemléltük a kocsikat, tologattuk, próbálgattuk, végül súlya, fogása és színe alapján kiválasztottunk egyet, - mint később kiderült a bolt legdrágább kocsiját, amiért 179 ezer forintot kértek. Hát, nem adtuk meg érte, elmentünk viszont egy mások által ajánlott babakocsi szaküzletbe, ahol további két és fél órát töltöttünk el az egyik eladó segítségével. Ez a két és fél óra arra volt elegendő, hogy az eladóhölgy prospektus alapú részletességgel magyarázta el az üzletben kapható mind a harminc kocsi előnyeit, hátrányait és egyéb tulajdonságait. További két óra fogdosás és tologatás után végül kiválasztottunk egyet, lényegesen mérsékeltebb áron, mint az előző - természetesen egy olyat, amire az eladókisasszony is próbált minket rábeszélni, külön hangsúlyozva, hogy ez az utolsó darab, és már nem is jön több belőle. Ezzel a kocsival csak egy bajom volt, akárhonnan néztem, egyszerűen nem hittem el, hogy belefér majd a gyerekem, mert annyira szűk volt. A gyors válaszból azonban kiderült, hogy nem szűk az, csak szűknek látszik, mert a fejénél meg a lábánál ugyan nem túl tágas, viszont a derekánál kiszélesedik, és ennek demonstrálására az eladó hölgy bele is tömött egy játékbabát a kocsiba. A baba szegény még mozdulatlanul is teljes hosszában kitöltötte a kocsit, a kezei pedig a helyhiány miatt kétségbesetten meredtek az ég felé. Így hát erről a kocsiról is lemondtunk, viszont legalább kiderült, miért nem jön több belőle. Ekkorra már kezdett az a gyanúm lenni, hogy most tulajdonképpen egy egészen új világ nyílik meg előttünk, és ez az egész babakocsi biznisz egy hatalmas kasztrendszer, amiben uralkodnak a quinnysek, meg a pegperegósok, és vannak azok a márkák, amiknek a nevét még az

18

eladókisasszony is csak halkan és lesütött szemmel ejtette ki, így természetesen meg sem jegyeztük őket. További babakocsitrükkök Bármennyire is hittem, kiderült, hogy mégsem sikerült mindenre gondolnom, és számos szempont van még, amit babakocsi-vásárlásnál figyelembe kell venni. Csak egy misztikus szót mondok: bolygókerék. Persze van, aki az egész babakocsiügyet elintézi egy hatezer forintos kendővel, abban cipelgeti a gyereket, aztán mikor nagyobb lesz, beruház egy olcsó esernyőkocsira. Ez is megoldás lehet, főleg nyári gyereknél. Én ezt a verziót szerencsére elvetettem, az én gyerekem ugyanis eleinte csak a babakocsiban aludt a levegőn. 3-4 órákat sétáltunk vele, és nem lett volna kellemes addig cipelgetni, a vállam és a nyakam így sem lesz már soha a régi. Amint a hozzászólások alapján tapasztalt anyatársaim is fontosnak tartottak: állítható tolókar, nem csak átfordítható, de jó, ha magassága is állítható. Akinek fontos, hogy a kocsi egy kézzel is tolható legyen, az tolókarosat válasszon, ne kétfogantyúsat. Erre kivételesen én is gondoltam, így mi eleve ilyet vettünk, jelentem, valóban lehet a másik kézzel közben telefonálni és kismotort cipelni, de azért ne legyenek illúzióink, hacsak nem sík terepen díszburkolatos, kátyúmentes, akadálymentesített járdán (azaz mondjuk Stockholmban vagy Berlinben) tologatjuk a kocsit, egy kisebb ínhüvelygyulladás biztos, hogy még a legdrágább kocsival is bejátszik. Aztán fontos még az autósülés, mert van olyan kocsi, amelyiknél benne van az árban, és van, amelyikben nincs. Akinek nincs autója vagy nem vezet, fölösleges költenie a három-, négyfunkciós babakocsira. Sokan javasolták, hogy elsőre szerezzük be a legolcsóbb használt babakocsit, vagy kérjünk kölcsön egyet, és a használat során kiderül, mi a zavaró benne, mi hiányzik, mi tetszik, majd ezután, immáron kiforrott igényeinkkel induljunk el babakocsit venni. Hiszen nincs is annál nagyobb szívás, mintha kiderült, újszülött gyermekünk utálja a kétszázezer forintos szuperkocsit, sőt egyáltalán mindenféle babakocsit ki nem állhat, és inkább a cipelgetésre esküszik. Láttam én már anyukát üres babakocsit tologatni, miközben újszülöttje rajta lóg a kendőben. Meg hát az is kiderült, hogy jobb, ha befogom a szám, és nem nyavalygok, lennének ikreim, akkor aztán tényleg megtudnám, milyen nehéz babakocsit venni. Pontosabban inkább milyen könnyű, mert összesen van háromféle. A méret a lényeg? Július 12. 28. hét

19

„Szép nagy baba” – mondta a múlt heti vizsgálaton az orvos, amiben én nem találtam semmi furcsát, hiszen az apukája majdnem két méter, és bőven négy kiló felett született, én mondjuk nem vagyok túl magas, de a négy kilós érkezési súly nálam is megvolt, így nem is vártam, hogy a mi babánk majd kicsi lesz. A terhesség világába lépve azonban hamar kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerűen működik, az ember ugyanis mások szemében egy idő után egy nagy hassá válik, amit körbejárnak, megtapogatnak, és megjegyzéseket tesznek rá. Esetemben ez a „Jézusom, mekkora hasad van!” felkiáltással kezdődik, és ezek után néhányan még arra is rákérdeznek, hogy vajon ikreket várok-e, az apukánál pedig rendszeresen érdeklődnek, hogy megszültem-e már, mert olyan szép nagy hasam volt a múltkor. Ez természetesen az agyamra megy, és mindig azt válaszolom, hogy nincs is olyan nagy hasam. Ebben egyébként egészen eddig hittem is, a napokban azonban láttam egy szülés előtt két héttel álló kismamát, akinek pont akkora hasa volt, mint nekem, így már én is kezdem azt gondolni, hogy tényleg hatalmas vagyok. Pedig már a vitamint sem szedem egy ideje, bár tudom, hogy sokak szerint semmiféle összefüggés nincs, az én orvos szerint azért a sok vitamin igenis befolyásolhatja a baba súlyát. Más orvosok szerint azonban inkább az befolyásolja, amit megeszem. Mindezek ellenkezőjét játssza viszont a terhesvilágban a barátnőm, aki DVDvel és nem kevés pénzzel felszerelkezve érkezett négy dimenziós ultrahang vizsgálatra, ahol ugyan a gyerekből nem láttak semmit – mert elfordult és bezavart a méhlepény – a vizsgálatot végzó orvos viszont közölte, hogy szerinte bizony ez a gyerek kicsi. Orvosok, család és barátok három heti együttes munkája kellett ahhoz, hogy megnyugtassuk, az ő gyereke nem kicsi, hanem teljesen normális. Ennek ellenére még most is mindig a hasát méregeti, hogy vajon növekszik-e.

Nyűglődés a forróságban Július 19. 29. hét Amikor áprilisban mindenki sajnált, hogy „jaj te szegény, nyáron leszel terhes”, nem értettem az egészet. Örültem, hogy gyerekem lesz, és semmilyen szinten nem érdekelt, hogy nyár lesz-e, vagy tél, sőt igazából mindig utáltam a hideget, és szerettem a nyarat. Aztán a héten a feje tetejére fordult a világ, és hirtelen az összes egykori szánakozó pillantást magaménak érzem, - igen, valóban rossz nekem. Pár nap alatt minden megváltozott, eddig fürge voltam, mint a nyúl, most viszont minden lépést keservesen teszek meg, és úgy vonszolom a plusz tíz 20

kilómat, mint egy öreg, mozdulni is alig képes tehén. Ha ülök is csak izzadok, meg pihegek, de amúgy ülve se jó, nem jó sehogy, természetesen aludni sem tudok, ha végre elaszom, azonnal felébredek, mert pisilni kell, és ez ismétlődik egész éjszaka. Az eddig alakját teljesen megőrző lábfejem most akkora, mint egy elefántpata, a lábujjaim, mint az apró hurkák, még egy csinosabb ruhához is kizárólag papucsot tudok húzni. Mindeközben a hasamat még mindig nem szoktam meg, ugyanolyan hirtelen indítok minden mozdulatot, és félúton persze elakadok, mert a hasam a legtöbb testhelyzetben akadályoz. Nem tudok lehajolni, felállni, nőiesen ülni, de olyan is volt, hogy éjszaka, félálomban a vécéből visszatérve hasra vágtam magam, mert elfelejtettem az állapotomat. Persze visszapattantam, mint egy gumilabda, és izgulhattam azon egész éjjel, hogy szegény gyerekemnek vajon melyik szervét nyomorítottam meg. De az egész hőségben az zavar a legjobban, hogy örökké pörgő lányunk ebben a kánikulában szinte alig mozog, többnyire csak reggel és este ad életjelet magáról. És ezt lelkileg elég nehezen viselem azok után, hogy megszoktam, hogy egy búgócsiga lakik a hasamaban. Pedig próbáltam a beszélgetős módszerrel is mozgásra bírni, állítólag ugyanis a magzattal kommunikálni kell, és az anyák érzik, hogy mire reagál a gyerekük. Hát én nem éreztem semmit, csak azt, hogy nagyon hülyén hanzganak a számból a szavak meg a nevek, amelyeken a bébit hívni próbálom.

Magzati kommunikáció Nem mindenki olyan bátortalan a magzati kommunikáció terén, mint én, aki csak addig jutottam, hogy énekelten neki a kádban, és minden este a hasamra tettem egy felhúzhatós, zenélős csacsit. A csacsit Abigél születése után is nagyon szerette, mindig odafigyelt a hangjára, mi meg bólogattunk egymásra a gyerekem apjával, hogy biztosan azért, mert annyit hallotta a hasamban. Persze fogalmam sincs, hogy ezért kedvelte-e, de hát miért ne szeretné, aranyos csacsi volt. Tény, hogy a magzat a 20. héttől már hall, érdemes hozzá beszélni, bár anyja hangját e nélkül is állandóan hallja, és születése után fel is ismeri. Létezik kapcsolatanalízis is az anya és magzat között, Magyarországon ennek legismertebb képviselői Raffai Jenő és Hidas György pszichoanalitikusok. Én némi távolságtartással kezelem ezt a módszert, mert hátborzongató belegondolni, hogy minden hatással lehet a magzatunkra, ami terhesség alatt történik velünk, beleértve rajtunk kívül álló okokat is. Félnék, hogy ez csak konstans lelkiismeret-furdaláshoz vezet, de van aki szeretne minél hamarabb kapcsolatba lépni a testében fejlődő magzattal, vagy úgy érzi, segítségre lehet szüksége a gyerekével való intim viszony kialakításában, főleg családi

21

problémák esetén vagy vetélés után, esetleg retteg, hogy olyan lesz, mint a saját anyja, amit egész életében szeretett volna elkerülni. Van olyan ismerősöm, akinek hasznos és eredményes volt a kapcsolatanalízis, egy császár után szeretett volna természetes úton szülni, és ezt sikerült is megbeszélnie a bébivel. Akit érdekel a téma a Lelki köldökzsinór című könyvet érdemes beszereznie.

Az első pánikroham Július 26. 30. hét Megtörtént, ami még az egészen közeli múltban is elképzelhetetlennek tűnt, elérkezett a terhesség 30. hete. Ez az időpont a távoli, szinte soha el nem érkező jövő része volt a nyolcadik, tizekettedik, de még a huszonharmadik héten is, de most itt van, és itt van vele a pánik is, - olyan ez tehát, mint a harmincadik születésnap. Ha eddig volt is bennem türelmetlenség, most lelassítottam, és egyértelműen felülkerekedet mindenen az ijedtség, hiszen a terhesség a vége felé közeledik, és most már egészen biztos, hogy a gyerek nemsokára ki fog jönni, és én még azt sem tudom egészen pontosan hogyan, nemhogy azt, hogy utána mit kell majd csinálnom. Nem olvastam még egyetlen csecsemőgondozási szakkönyvet sem, fogalmam sincs, hogyan kell szoptatni, fürdetni és pelenkázni, nem beszélve az olyan nagy kérdésekről, hogy hasra fektessem, vagy hátra, vagy adjak-e neki cumit? A szobáját egyelőre a mi cuccaink foglalják el, és néhány csinos ruhadarabon kívül nem vettünk még neki semmit, köztük a hőn áhított babakocsit sem, pedig lassan már babakocsimárkákkal és bébihordozókkal álmodom. Nem beszélve a rengeteg egyéb dologról, amit a terhesség elején elterveztem, de nem valósítottam meg. Nem voltam még terhes-jógán, próbaszülésen, szülésfelkészítő tanfolyamon, szülőszoba látogatáson, nem csináltattam meg a lemezjátszót, hogy komolyzenét tegyek fel a babának, nem olvastam neki verseket, nem voltunk 4D-s ultrahangon, és még mindig fogalmam sincs, tulajdonképpen mi is az az intimtorna.

Hogy fog kiférni a baba? Augusztus 2. 31. hét Feleszmélve a múltheti 30 hetes pánikból, igen gyorsan intézkedni kezdtem. Először is azonnal vettünk egy babakocsit, szép pirosat és jó drágát, de nem baj. Azóta is itt áll a nappaliban, gyönyörködünk benne, és próbáljuk távol tartani a macskát, aki egy óvatlan pillanatban egyszer csak belemászott, és 22

azóta sem felejtette el, milyen puha egy babakocsi téli bélése. Második lépésként bejelentkeztem 4D-re, amit az apuka nagyon nem akart, szerinte ugyanis ezeken az ultrahangos felvételeken úgy néznek ki a babák, mint a földönkívüliek, végül azonban úgy döntött, ha én megyek, ő is eljön velem. Annyi történetet hallottam már, hogy milyen jól látszik a babák arca ezeken a felvételek, és a terhestornán a többi kismama által mutogatott sok-sok fénykép nekem is meggyőzőnek tűnt. Volt, aki azt állította, gyermeke ugyanúgy nézett ki születése után, mint a 4d-s ultrahangfelvételen, erre már én is csettintettem a nyelvemmel, és elkértem a rendelő telefonszámát. Engem ugyanis már nagyon érdekelt a bébi arca, hogy hogy néz ki, illik-e rá a név, amit választottunk, meg hogy vajon miket csinál, mikor össze-vissza ugrál odabent. És érdekes módon ezzel a fényképpel most mégsem tudok mit kezdeni. Itt van előttem a gyerekünk arca, egy teljesen új, ismeretlen arc, aki nem hasonlít senkire, bárhonnan is nézem. „Egy kisbaba” – mondta a gyerekem apja, és hiába próbálom kihámozni a vonásait, nem sikerül, és ettől csak még kíváncsibb és türelmetlenebb vagyok. Nem érzem, hogy jobban megismertem volna a fénykép által, de lehet, hogy bennem van a hiba. Végérvényesen kiderült viszont, hogy kislányunk nem lesz kistermetű. A vizsgálat szerint már két kiló, ami 31 hetesen elég szép teljesítmény. A vizsgálóorvos erre csak mosolygott, én azonban kezdtem megijedni. Ha most két kiló, és a terhességről szóló könyvek szerint heti húsz dekát hízik, ki sem merem számolni, mekkora lesz a végére, és hogy fog kiférni. Most persze mindenki ugyanazzal nyugtat: ne izguljak, nem fog bent maradni.

A kismama lemond Augusztus 9. 32. hét Tudom, hogy úgy tűnik, mintha én az egész terhességet végigparáznám, és nem élveznék semmit, de azért ez koránt sincs így. Heti egy rövid bejegyzésben azonban mindössze az újonnan felbukkanó gondolatokra futja, hiszen bármennyire is mást gondol az ember az elején, egy idő után az agya tényleg nem jár máson, mint a gyerekén, meg azon, hogy milyen lesz, ha kijön onnan. Én nem vagyok egy kifejezetten érzelgős-lelkizős tipus, de valóban igaz, hogy az ember a szülés közeledtével egyre inkább befelé fordul. Talán azért mert ahogy telik az idő, egyre több időt tölt önmagával, hiszen egyre több olyan dolgot csinál, amiről nem terhes barátainak még csak beszélni sem mer, például szoptatási tanácsokat olvasgat az interneten, vagy éppen eldobható bugyiért és mellszívóért rohangál a városban. Amíg lehet, persze fenntartja a vagány kismama képet, jön-megy, mutogatja a hasát és a beszélgetésekben kerüli a terhes témákat, aztán végérvényesen eljön a pillanat, amikor ez az egész összedől. Nekem például ez a hét volt a 23

határ. Elhatároztam ugyanis, hogy nyolcadik hónapom ellenére ha törik, ha szakad, én kimegyek a Szigetre, találkozok végre mindenkivel, az összes nem terhes barátnőmmel (akiket majd megkérek, hogy menjenek egy kicsit lassabban, mert én már csak totyogni tudok), és az sem lesz baj, hogy rajtam kívül mindenki igen hamar feloldódik majd az alkoholos mámorban. Én meg csak állok ott majd a nagy hasammal, és hallgatom a zenét. Aztán a napokban visszajött a meleg, ma bementem két órára a városba, és már abba elfáradtam, hogy kikászálódtam a kocsiból. Ez alatt a két óra alatt háromszor kellett pisilnem, egyszer le kellett ülnöm, mert görcsölt a hasam, még a légkondis boltban is izzadtam, és persze megint elefántlábakkal jöttem haza. Szóval nem megyek a Szigetre, nincs értelme, itthon leszek vagány kismama, felrakom a lábam az asztalra és berakok valami idétlen filmet. El kell fogadnom, hogy a nem terhes barátaim, - és valószínűleg nem egyszer majd a gyerekem apja is – most már nélkülem mulatnak, és ez rendben is van így, csak az a hátralévő nyolc hét, amíg az eredményt végre a kezembe foghatom, még nagyon távolinak tűnik.

Bedarál a kismamaipar Augusztus 16. 33. hét Terhességem vége felé újabb próbatétel elé állított a sors, ez pedig a kismama melltartóvásárlás. Próbálkoztam már ezzel az elején is, de meglátva a kínálatot, hamar feladtam, azóta azonban újabb két mérettel növekedett a mellem, és a hagyományos melltartók vékony pántja elviselhetetlenül kényelmetlenné vált. Elmentem hát ismét a város egyik kismamaboltjába, és jelentem, a kínálat nem sokat változott. Ráadásul még az is a tizedére csökkent, mikor mondtam az eladónak, hogy fehér melltartót köszönöm, nem kérek. A hölgy úgy nézett rám, mintha bolond lennék, mire rávágtam, hogy szürkétől kezdve a tarkáig minden jöhet, csak fehér ne legyen. Mindenkinek vannak fóbiái, nem tehetek róla, az enyém a ruha alól kilógó fehér melltartópánt. Úgy érzem magam benne, mintha véletlenül rajtam maradt volna a pizsama. Kiderült azonban, hogy nem jó helyen járok, a kismama melltartók többsége ugyanis fehér, esetleg testszínű, illetve kis szerencsével fekete. Maradt tehát a fekete, ebből a színből összesen két modell volt a boltban. Felpróbáltam, és hát a kismama melltartó továbbra is a nyakamig ér, és a fél hátamat elfedi a pántja, de kétségkívül kényelmesnek bizonyult. Úgy döntöttem tehát, hogy megveszem, mégha le is kell mondanom az összes kivágott pólómról. A pénztárnál az eladóhölgy, látva a nagy hasamat és a közelgő szülést még meglengetett előttem egy nagyon érdekes, lepedő méretű, fűzőszerű kreációt, - mint utólag kiderült, hivatalos nevén hasleszorító bugyit 24

-, és közölte, hogy nem ártana azt is beszereztem. „Az meg minek?” – szaladt ki a számon, és rögtön tudtam, hogy nem kellett volna, mert a hölgy tekintetéből azonnal láttam, azt gondolja, hogy én a terhességem eddigi részét egy sötét szobában töltöttem, és valószínűleg nem fogok megbirkózni azzal a feladattal, amit úgy hívnak, szülés. Majd elmagyarázta, hogy szülés után a hasat le kell szorítani, különben ronda lesz, ráncos és lötyögni fog, és most már magamnak kell erről gondoskodni, vagy talán nem hallottam, hogy már nem adnak a kórházban homokzsákot? Be kell valljam, ettől végtelenül megnyugodtam, akkor lettem volna ideges, ha szülés után még homokzsákot is pakolnak rám, mindenesetre annyira megijedtem, hogy azonnal rábólintottam a nyolcezer forintos termékre. Fizetés előtt a hölgy még figyelmeztetett, hogy ugye a végső hízásom nem lesz több tíz kilónál, mert ha igen, akkor nem biztos, hogy rám jön majd a bugyi. Mire mosolyogva mondtam, hogy a tíz kilón én már bőven túl vagyok, és ekkor megint úgy nézett rám, ahogyan csak az idősebb, szemüveges emberek tudnak, mikor az orrukra tolt szemüveg mögül lassan végigmérnek. „Hát vigyázzon kedves, mert most jön még a java” – mondta végül, én meg nyeltem egyet, és odaadtam a hatezer forintot a nyakig érő melltartóra.

Melltartó, bugyi, homokzsák Hát volt homokzsák, legalábbis azon nagyon homályos emlékfoszlányok szerint, amelyek nekem a szülés utáni pár órából megmaradtak. Ha valamit nem mond senki szülés előtt, az ez. Nem mintha zavart volna, az epidurális érzéstelenítőtől amúgy sem éreztem semmit, meg sem tudtam mozdulni, egyáltalán nem érdekelt, hogy még egy nehezék is van a hasamon. De ha szülés előtt velem valaki közli, hogy "kedves anyuka, ha kijön a baba, akkor teszünk majd a helyére egy csinos kis barna homokzsákot, jó lesz?", akkor tuti, hogy még a bekötött infúziókkal is addig futok, amíg nem találok egy másik helyet, ahol szülhetek. A hasleszorító bugyikról egyébként nagyon megoszlanak a vélemények, van, aki szerint csak ennek segítségével áll majd helyre a szép, feszes has, miközben a méhösszehúzódást is segíti, más hozzáértők szerint viszont szülés után engedni kell a belső szerveket és a méhet, hogy saját tempójukban regenerálódjanak. Én a mai napig nem tudom, melyik álláspont a hasznosabb, az azonban tény, hogy a méhösszehúzódást legjobban a szoptatás segíti. Amikor szoptatni kezdtem Abigélt, eleinte olyan görcseim voltak, hogy majdnem eldobtam a gyereket, nehéz volt elhinni, hogy ez a normális. Végül nem hordtam hasleszorító bugyit, viszont be kell valljam, hogy a hasam most kissé löttyedt.

25

A kismamamelltartó-vásárlás nem olcsó mulatság, nagyjából havonta változik az ember melle, de ha nem, sajnos a melltartók akkor sem tartanak nagyon sokáig, mert a nagy súlytól, amit tartaniuk kell, hamar megnyúlnak. Aztán a kismama megszül, és pár nap múlva, a tejbelövelléskor akkorára dagad a melle, mint a gyerek feje, és ez nem vicc. Olyankor rohan, hogy felvásároljon egy nagyobb adagra valót a 90D méretből, teljesen fölöslegesen, mert a mell hamar elkezd szépen visszafogyni. A terhesség és a szoptatás alatt több melltartót vettem, mint eddigi életemben összesen, de ismét hangsúlyozom, én nem tudtam mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy ekkora lett a mellem, nem találtam sem szépnek, sem kényelmesnek. A melltartók dobozát mindig tegyük el, így szülés után elég lesz csak a dobozt apu kezébe nyomi, hogy ilyet kérünk, pár mérettel nagyobb kiadásban. Szoptatós melltartó nem biztos, hogy kell, többnyire kényelmetlen, és a hagyományos melltartót is egy mozdulattal le lehet húzni, egyszerűbb, mint kapcsolgatni. Aki olyan szerencsés, hogy nem nő dinnye méretűre a melle, annak a hagyományos, pár számmal nagyobb melltartó is megteszi, merevítős melltartó azonban szoptatás alatt nem ajánlott. A macskának mennie kell? Augusztus 23. 34. hét A tegnapi macska-gyerek képek erősen elgondolkodtattak engem is, régóta foglalkoztat ugyanis a kérdés: mi lesz a macskával a gyerek születése után. Ha az embernek hamarabb van állata, mint gyereke, teljesen egyértelmű, hogy az állatot halálra kényezteti, ezért az joggal hiszi azt egy idő után, hogy mi, nagy teremtmények nyilván arra vagyunk, hogy őt kiszolgáljuk, mint ahogy az egész lakás, és annak minden berendezése az ő kényelmét hivatott szolgálni. Szerencsére Zazi mindezekért cserébe legalább jó macska, a babakocsiban is mindössze egy éjszakát töltött, és az igen erélyes hadonászásra megértette, hogy az nem az övé. A szép gömbölyű bébihordozóba ezek után már bele sem ment, csak kívülről szagolgatta. Előre rettegtem, hogyan leszek képes az ágymeleghez szokott macskát télen kizárni a kertbe, a nemrég nálunk járó állatorvos azonban megnyugtatott, higgyem el, a macska magától fog eltűnni, rettegni fog ugyanis az ordító csomagtól. Ez az elmélet igazán tetszett, ráadásul eszembe is jutott egy ismerősöm, aki mondta, hogy a gyerek születése óta a macska az ágy alatt éli az életét, és csak éjjel jön elő. Az állatorvos azonban ezek után egy másik elmélettel is előállt, amit azóta is döbbenten emésztünk. Azt tanácsolta ugyanis, ha a bébi három hónapos lesz, szedjük elő a Zazit és eresszük be a gyerekszobába, hadd kapja el a bébi a bélférgeket. Mint mondta, előbb-utóbb a homokozóban úgyis elkapná, és 26

igazából minél hamarabb, annál jobb. Szerinte ugyanis az a gyerek, amelyik csecsemőkorában férges lesz, garantáltan nem lesz soha allergiás semmire, és boldog élete lesz. Nem mondom, hogy az elméletben nincs igazság, hiszen a leendő apuka nálunk is allergiás, én viszont, aki nagyamamámnál a tyúkudvarban kúsztam a porban, és disznóvágáskor kilószámra ettem a nyers húst, teljes egészében megúsztam ezt a kórt. Ennek ellenére úgy gondolom, egy szülő sosem tudná direkt megfertőzni a gyerekét valamivel, főleg nem több méteresre megnövő bélférgekkel. Akkor már inkább a homokozó.

Lazac, sajt, toxoplazmózis A toxoplazmózis ép immunrendszerű emberben egy szinte teljesen ártalmatlan és tünetmentes fertőzés, amelyet egy toxoplasma nevű egysejtű okoz, ami előszeretettel fészkel a macska ürülékében, ezért tartják tehesség alatt veszélyesnek a macskák közelségét. A vírust azonban hordozhatja mosatlan gyümölcs és zöldség, nem kellőképpen megfőtt hús, vagy nem pasztőrözött tejtermék is, tehát viszonylag könnyen be lehet gyűjteni. Ha életünkben először terhesség alatt fertőződünk meg, mi nagy eséllyel semmit sem veszünk észre, a magzatnál azonban súlyos rendellenességek léphetnek fel. Azt azonban tudni kell, hogy aki egyszer elkapta, arra már terhesség alatt sem veszélyes, nyugodtan simogathatja a macskát. Bár nálunk terhesgondozáson nem szűrnek automatikusan toxoplazmózisra, lehet kérni a teszt elvégzését, érdemes, sok aggodalomtól megkímélhet. Mivel tengeri herkentyűk is potenciális toxoplasmafészeknek tekinthetők, a tradicionálisan halfogyasztó országokban jobban odafigyelnek erre a fertőzésre. Igen meglepődtem például, mikor már jó nagy hassal beültünk egy kis étterembe a francia tengerparton, és kirendeltem egy tengeri gyümölcsös spagettit. A figyelmes francia pincérfiú azt mondta, azt nem hoz nekem, mert terhes vagyok, a saját feleségének sem engedte, hogy tengeri herkentyűket egyen a terhessége alatt, mert az nem jó a babának. Sosem hallottam erről a dologról, de hittem neki, így végül kiegyeztünk egy lazacban, azt megengedte. Itthon nem nagyon hangsúlyozzák, melyek azok az ételek, amiket nem árt kerülni a terhesség alatt, pedig van pár. Én Spanyolországban lettem terhes, és mivel ott a nemzeti eledel a sonka, azonnal, már a hetedik héten vettek tőlem vért, hogy kiszűrjék, volt-e már toxoplasma-fertőzésem, majd közölték, hogy volt, így nyugodtan fogyaszthatom továbbra is a sonkájukat. A hagyományos spanyol sonka (a jamón) ugyanis nyers húsnak számít, és mint ilyen, kiválthatja ezt a fajta fertőzést. A nyers, nem megfelelően átfőtt húsokat egyébként sem árt kerülni a terhesség alatt, hiszen egyéb kórokozókat is tartalmazhatnak, mint például a szalmonellavírust. Mondjuk én sonkát továbbra is ettem, mert ha nincs is

27

megfőzve, hőkezelve azért igen, de a bélszínről teljesen lemondtam, a csirkére pedig szerencsére rá sem bírtam nézni. Nyersen a halakat sem ajánlatos enni, így kerülendő a szusi, és például nyers füstölt lazac is. Nyersen tilos a tojás is, illetve minden olyan étel - házi fagyi, tartásmártás -, amiben nyers tojás lehet, a szalmonella miatt. A sajt veszélyeiről egy vendégségben hallottam először, ahol az egyik kismama nem ette meg a camembert sajtot. Szakértők szerint valóban nem tanácsos lágy sajtokat enni a terhesség alatt - brie, feta, gorgonzola - , ezek ugyanis tartalmazhatják a listeria baktériumot, amely vetéléshez vezethet. Ez a baktérium ráadásul képes a placentán is átszivárogni, így a magzatnál is fertőzéshez vezethet. Ma már azonban a lágy sajtokat is inkább pasztőrözött tejből készítik, így ha ilyen sajtot kívánunk, egyszerűen nézzük meg a csomagoláson, pasztőrözött tejből készült-e. Egy jó minőségű fetától nem lehet semmi bajunk - én legalábbis ezt mondogatom magamnak. Ugyanilyen okokból kerüljük a pasztőrözetlen tejet is, a frissen fejt házi tej, bármilyen jól hangzik is, terhesség alatt nem a legjobb ötlet. Itt nem szülök! Augusztus 30. 35. hét Én nem tudom, hol éltem eddig, valószínűleg álomvilágban, vagy legalábbis csukott szemmel, de én azt gondoltam, hogy a szülészetek csinos, fehér falú, tágas folyosós, világos, tiszta épületek, ahol Hófehérke és a hét törpe van a falakra festve. Valószínűleg unokaöcsém születése óta él bennem ez a kép, aki egy miskolci kórházban látta meg a napvilágot, és az a kórház valóban fehér volt és tiszta, ott volt a falon Hófehérke, vagy Bambi, már nem emlékszem, kétágyas szobák voltak, és minden olyan biztonságosnak tűnt, nem is lehetett megnézni az újszülöttet, csak egy kis ablakon keresztül mutogatta az anyukája. Elraktároztam magamban ezt a képet szülészet címszó alatt, és nem értettem, mért kérdezgetni mindig mindenki azt, hogy melyik kórházban fogok szülni? Nyilván valamelyik Bambisban, a lényeg pusztán azt, hogy ott legyen az orvosom – gondoltam én. Aztán ezen a héten látogatást tettem egy másik szülészeten is, hogy családunk egy most érkezett újszülött tagját megtekintsem, és ez a kórház zöld volt, borzasztó zöld. Nem hittem a szememnek, amikor benéztem a szobákba, minden össze volt zsúfolva, a folyosón is rosszkedvű anyukák mászkáltak, akik elkezdtek velem kiabálni, hogy ne használjam az ő vécéjüket, pedig már majd’ be pisiltem, kezükben ordítottak a gyerekek és még a plafonról is látogatók lógtak, akik ott nyomorgatták a kisbabákat. A zsúfoltság nyilván a mostani kórházbezárásoknak tulajdonítható, az egészben azonban a legrosszabb a szag volt, az a tipikus kórházszag, amitől az embernek rögtön valami betegség jut az eszébe. Éreztem, hogy görcsbe 28

rándul a gyomrom meg a méhem, és az első gondolatom az volt, hogy én nem akarok szülni, én nem tudtam, hogy ez ilyen. Sosem fordult meg a fejemben az otthonszülés, mert az orvosomban tényleg maximálisan megbízom, de hirtelen azt gondoltam, biztosan ez a kórházszag lehet az, amiért valaki úgy dönt, hogy köszöni, inkább otthon marad. Azt a kórházat, ahol szülni fogok, még nem láttam, jövő héten nézzük meg a szülésznővel, és szerencsére eddig többnyire jót hallottam róla. Remélem lesz néhány Bambi a falon. Orvos- és kórházválasztás A legtöbben előbb orvost választanak (már ha szükségesnek látják, és telik rá), aztán ott szülnek, ahol az illető orvos dolgozik. Lehet azonban fordítva is, választhatunk először nekünk tetsző kórházat, majd utánaérdeklődhetünk, hogy az adott kórházban kit tartanak jó orvosnak, és ezt a módszer jóval praktikusabb (ez persze Budapestre vonatkozik, a vidéki városok többségében egyetlen kórház adott). A kórház kiválasztásánál a szagon és a falak színén kívül nem árt figyelembe venni, hogy milyen messze van a lakóhelyünktől. És nem pusztán a szülés miatt, olyan gyorsan ugyanis valószínűleg nem fog menni, hogy ne érjünk be a kórházba. De például túlhordás esetén - amire persze a terhesség elején az ember lánya nem gondol, de azért gyakran előfordul - kétnaponta-naponta kell CTG-ra járni, és nagyon nem mindegy, hogy két utcával arrébb kell vonszolni a tíz-húsz kilós túlsúlyunkat, vagy éppen a város másik végére, főleg, ha tömegközlekedünk (vezetni ilyenkor már amúgy sem ajánlott). A kinek fontos az alternatív szülőszoba, kérdezzen rá arra is, nekem például a kád jó lett volna, de nem volt, csak zuhany. Érdeklődjünk a látogatási rendről, nekem szimpatikusabb az a megoldás, ha nem jöhetnek be a látogatók a szobába, de amikor szülés után pár órával ki kellett magam vonszolni a folyosó végére, hogy a lányomat megmutathassam az apjának, akkor azért jobban örültem volna, ha beengedik. Kérdezzünk rá arra is, hogy ha esetleg császármetszésre kerül a sor, bejöhet-e az apa a műtőbe, és mellre teszik-e rögtön a babát. Emellett fontos, hogy van-e a kórházban úgy nevezett rooming-ín szolgáltatás, ez azt jelenti, hogy a baba egész nap veled lehet, még éjszakára is. Én bevallom, nem tudtam együtt tölteni Abigéllel az első éjszakát, mert mihelyt elnyomott az álom, azonnal izzadva, rémültem felriadtam, hogy lélegzik-e még a gyerek, ráadásul kettévágott hassal nem egyszerű felpattanni a süppedős kórházi ágyról egy kis légzésellenőrzésre. Ez így ment fél éjszaka, majd hajnalban betoltam a nővérkékhez, természetesen lelkismeretfurdalásom volt, azért is mondom el, hogy másnak ne legyen. Nem törvényszerű, főleg első gyereknél, hogy azonnal kijöjjön rajtunk a vad anyukaösztön. Ha én lennék az a nagyon gazdag ember, aki zsebből rendbe teszi a magyar egészségügyet, akkor az összes szülészeten kicserélném jó

29

szélesre az ágyakat, hogy az anyukák együtt tudjanak aludni csecsemőjükkel, nem tűnt ugyanis túl természetesnek, hogy a gyerekem ott gubbaszt az ágy végénél egy tepsiben. A gátmasszázs rejtelmei Szeptember 6. 36. hét Elkezdődött a vége, ez már az utolsó hónap, javában a 36. hét, a hasam óriási, a baba szintén, a gyerekszobából már csak néhány apróság hiányzik, szóval szinte minden kész van már, kivéve engem. Mivel tényleg rohamosan közeleg a szülés időpontja, felkerestük a szülésznőt is, akinél szimpatikusabbat és kedvesebbet nem is kívánhatnánk magunknak a szülőszobába. Másfél órán keresztül és igen részletesen válaszolt azokra a kérdéseimre, amelyeket nyilván minden először szülő nő ugyanígy feltesz neki: honnan fogom tudni, hogy szülök, mikor kell menni a kórházba, milyen lesz, amikor fáj, mi az az epidurális érzéstelenítés és mit csinálnak majd a kisbabámmal, miután megszületik? Rámutatott azonban, hogy bár ő a szülésznő, nekem sem árt felkészülni a szülésre, többek között gyógyteákkal, homeopátiás bogyókkal, és gátmasszázzsal. Az előbbi kettővel nincs is semmi baj, a gyógyteáknak nagy rajongója vagyok, a homeopátiában ugyan annyira nem hiszek, de ártani biztosan nem árt, de a gátmasszázs nagyon idegennek tűnt. Napokig hurcoltam magammal a gátmasszázsolajat egyik szobából a másikba, szagolgattam, sehogy sem tudtam azonban nekiállni a dolognak. Elolvastam több szakszerű leírást is, de mindegyik szerint legalább 3 centire be kell nyúlni a hüvelybe mindkét oldalról és húzogatni kifelé, ami számomra kivitelezhetetlennek tűnt. Szerencsére a szülésznő azt mondta, bőven elég, ha csak kívülről masszírozom, de ne halogassam, mert tényleg sokat segít. Így végül rászántam magam, de igazából azt sem tudom, hogy jó helyen nyúlkálok-e, a terhes nőkben ugyanis az a vicces, hogy nem látnak a hasuk alá, a leírás azon pontját pedig, hogy „helyezzen egy tükröt maga mellé”, egész egyszerűen kihagyatam, és nem is kívánom bepótolni. És akkor hirtelen arra gondoltam, hogy ha még ettől is ennyire idegenkedem, akkor mi lesz velem a szülőszobán? Mindenkinek azt mondom, hogy már nagyon várom a végét, és ez így is van, de ha éjjel enyhe hasfájásra ébredek, azért erősen rámtör a pánik. Pedig azt határozottan érzem, hogy a baba már tényleg ki akar jönni, bár egyelőre még rossz irányba próbálkozik: fölfelé a gyomromon. Van-e értelme nyúlkálni?

30

Ezek után nagy vita alakult ki a hozzászólók között arról, hogy van-e bármi értelme a gátmasszázsnak, vagy nincs. Egyik szülésznő szerint nagyon hasznos, másik szerint semmit sem ér, harmadik szerint csak akkor segít, ha mélyen a hüvelybe nyúlva végezzük. Van, aki csinálta, és ügyesen kijött a bébi gátvédelemmel, vágás nélkül, van, akinek szintén, pedig nem is hallott még gátmasszázsról, van, aki masszírozott ezerrel, és a végén mégis vágni kellett. Van példa mindenre, a legjobban talán az egyik hozzászóló fogalmazta meg a dolgot, terhesség alatt csak azt csináljuk, amihez kedvünk van, ha utálunk nyúlkálni, ne nyúlkáljunk, ha hiszünk benne, és hasznosnak találjuk, tegyük! Gátmasszázsolajat drogériákban és gyógynövényboltokban szerezhetünk be, de tökéletesen megteszi a sima mandula- vagy napraforgóolaj is. Elkészül a gyerekszoba Szeptember 13. 37. hét Pontosan a kitűzött időpontra, a 37. hétre elkészült a gyerekszoba. Na persze ez így nem teljesen igaz, még mindig vannak dolgok, amik hiányoznak (nyilván lesznek is), mint például a pelenkázó, amiből egyelőre nem találtam megfelelőt, vagy túl nagy volt, vagy túl alacsony, de leginkább ronda. Igaz, a gyerekem apja szerint én túlságosan maximalista vagyok, a lányunk ugyanis semmit nem fog abból érzékelni, hogy szép vagy csúnya pelenkázón törölik-e a fenekét, vagy hogy puha-e a szőnyeg a szobájában, vagy sem. Valószínűleg igaza van, de én szerettem volna, ha minden szép és rendben van (ami egyébként nem jellemző rám), gondoltam szívesebben születik meg a bébi, ha csinos a szobája, és van hol aludnia. És így is nagyon büszke vagyok magunkra mert azt hiszem a teljesen fölösleges dolgok megvásárlását sikerült elkerülnünk. Nem is tudom hány helyen olvastam azt az elmúlt hónapokban, hogy egy „újszülöttnek tulajdonképpen nincs is szüksége semmire”, egy jó meleg ágyon meg két cicin kívül, - hát a bababoltokban botorkálva valahogy egyáltalán nem ez volt az érzésem. Kifejezetten rosszul éreztem magam, hogy sajnálom a pénzt a gyerekemre, mert nem veszek meg mindenféle idétlen, zenélő, műanyag forgócskákat, így aztán a lekiismeretfurdalásban a múltkor például bekerült a kosárba egy végtelenül ronda pók, ami csörög, meg zörög, meg rágni is lehet. Természetesen néhány dolognak azért mi is bedőltünk, mint például fürdetőállvány, vagy a kocsiülésbe való, méregdrága téli lábzsák, meg édi-bédi kiscipők és kiscsizmák, - amikre ugye semmi szükség nem lesz, hiszen ott van a méregdrága téli lábzsák. Most hogy a gyerekszoba pompázik, kezdődhet a ruhák mosása, vasalása, ami az egész szülésre várakozásban a legizgibb. 31

Feleslegesen megvett bébicuccok Összeállítottam egy listát azokról a dolgokról, amelyeket szerintem megérte megvenni, és azokról is, amelyeket nem, hátha valaki okulhat belőle.

Amit megvettünk: • Nagyon drága kenguru. Ez egy kifejezetten hátfájósoknak gyártott változat, tízezerrel drágábban ugyanezen márka olcsóbb verziójánál. Nekem ugyanúgy fáj benne a hátam, éppen ezért alig használom, apukának ugyan jobban bejött, de összességében nem érte meg, ugyanilyen jó - vagy rossz - lett volna az olcsóbb is. 27 ezer forint volt, de az eggyel olcsóbb változat 16 ezer körül van. Kenguruból nem érdemes nagyon olcsót venni, mert a gyereket sem tartja rendesen, meg a hátunkat is húzza. • Babakocsi. Minél több szempontot vettünk figyelembe, annál drágább lett, bár megszabta a választható babakocsik számát a nagyon keskeny lépcsőházi ajtó, amelyen kevés kocsi fér át. Végül vegyik legdrágább márka lett, igaz, • használtan, így némivel olcsóbban. Soha nem bántam meg, azóta toltam más babakocsikat is, így még inkább csak ezt venném újra. 150 ezret költöttünk Bécsben az azóta már Magyarországon is kapható babakocsira. • Autóülés. Szintén a legdrágább márka, bedőltünk a mindenféle törésteszteknek, és csak ez volt rászerelhető a babakocsira. Valójában olyan rövid ideig használja ezt a hordozót, hogy inkább a következő ülésbe kellett volna beruházni, mindegy, legalább biztonságos, 40 ezret kóstált. • Lábzsák autósüléshez. Szép, csinos, designos és baromi drága. Azt mondták, téli gyerekhez ez mindenképpen kell, jó szolgálatot tett, de ugyanilyen jó lett volna egy vastag pléd is, az árára szerencsére nem emlékszem. • Adapter, amivel az autósülést a babakocsira lehet tenni.Nagyon sok babástól hallottam, hogy fontos szempont, hogy az autósülést a babakocsira lehessen tenni, mert milyen nagy kincs, ha a gyerek elalszik a kocsiban. Valójában ezt a funkciót körülbelül ötször használtam, egyrészt, mert télen nem találtam elég melegnek az ülést, másrészt hamar rájöttem, hogy a gyerek egyáltalán nem ébred föl, ha az autóból átteszem a babakocsiba. Emellett nem sikerült dűlőre jutnom abban a kérdésben, hogy most akkor egészséges-e a bébihordozóm vagy nem. Tavasszal viszont, amikor a gyerek már nagyobb volt, és nem aludt, jól jött, egyféle átmenetként használtuk a fekvő- és ülőkosi között. Az adapter, ha jól emlékszem tízezer forint volt. • Pihenőszék. Szintén baromi drága, 17 ezer, de minden fillért megért. Nekünk legalábbis, mert a mi gyerekünk két hónapig egyszerűen nem aludt, és este, mikor már kikészült a vállam a hordozástól, nagyon jó volt 32

áttenni a székbe, ahol azon nyomban álomba szenderült. Attól nem kell félni, hogy a gyerek rászokik, nem fog. • Digitális fülhőmérő. Szintén több ezret kostált, a legfölöslegesebb dolog, amit eddig megvettünk, soha nem mutatta még kétezer egymás után ugyanazt az eredményt. • Szoptatóspárna. Baromi drága volt, ha jól emlékszem, 12 ezer, majd szétvet a méreg miatta. Egyrészt van feleannyiért is, másrészt soha nem használtam, mert a világ legkényelmetlenebb dolga, ráadásul folyamatosan útban van, rakosgatom egyik helyről a másikra. Ha nem kell senkinek, egyszer majd a kukában landol.

33

És egy kisebb lista arról, aminek nem dőltünk be: •

•

•

•

• •

•

Gyerekágy. Sokan dicsérték a gurulós, kerek faágyakat, amelyek a gyerekkel együtt nőnek, sokáig jók, és így to-vább. Nekünk is nagyon tetszett, de kiságyat végül a családi pincéből szereztünk, a lányom abban az ágyban alszik, amelyben én is aludtam harminc évvel ezelőtt. Pelenkázó. Ezt sokáig halogattuk, szépet szerettem volna, ami utána komódnak is jó, lehet rá pakolni meg ilyenek. Vagy százat láttam, egyik rondább volt, mint a másik, böszme nagy bútorok, és drágák. Végül maradt az olcsó, remek szolgálatot tesz, eszemben sincs lecserélni. Ugyanez történt az etetőszékkel, nagyon tetszett a méregdrága trendi fászék, de abból is maradt az olcsó verzió, tökéletesen megfelel, és tulajdonképpen örülök, hogy a saját tálcáján malackodik, nem az asztalon. A két árucikkért összesen tízezret kértek a híres csodaáruházban. Kád. Ez volt az utolsó dolog, amit megvettünk, és már nagyon elegem volt a pénzköltésből, ezért a lehető legolcsóbb kádat vettük. Ezt viszont megbántam, a mi gyerekünk ugyanis sokat ordított az elején a fürdésnél, míg más gyerekek a háttámasztós kádakban meg fürdővödrökben vígan voltak, Legközelebb erre beruházok. Játékok. Semmilyen játékot meg plüssállatot nem vettünk neki a szülés előtt, és nagyon jól tettük. Minden rokontól és baráttól játékot kapott, már szép nagy készlete van. Sterilizálókészülék. Amit kell, egy nagy lábasban sterilizálok a tűzhelyen, de - őszintén szólva - kezdek leszokni róla. Pelenkázótáska. Ezt soha nem is értettem, miért olyan drága - pusztán azért, mert ugyanolyan színű, mint a babakocsi? Ilyen nekem nincs, de még nem okozott gondot a tisztábatétel. Mérleget és légzésfigyelőt kaptunk kölcsön, magamtól nem vettem volna, így viszont használtam mind a kettőt. A mérlegelés nálunk nagy divat, angol ismerősöm egyszer félve kérdezte, hogy talán valami baja van a babának hogy mémi kell? Szerintem azért pár hónapra nem árt bérelni egy mérleget, egy kezdő anyuka ritkán annyira magabiztos, hogy mérleg nélkül elhiggye, minden rendben van a gyerekével és szépen kerekedik. Mérleget bérelni a legtöbb kórházban lehet, fölösleges megvenni, hacsak nem tervezünk öt gyereket.

Mi legyen az őssejttel? Szeptember 20. 38. hét 34

Ha ülök, fáj a vállam és a nyakam, ha fekszem, fáj a hátam, ha állok, fáj a derekam. Ha sétálok, az jó, de mégsem járkálhatok fel-alá egész nap. Pedig most még igazán csodálatos a helyzetem, múlt héten aludni sem tudtam öt napon keresztül, hiába voltam borzasztó fáradt, egész éjszaka nyitott szemmel bámultam a plafont, vagy éppen bőgtem. A végére már úgy néztem ki, mint egy hulla, ráadásul bárkivel találkoztam, mindenki azt hajtogatta, hogy úristen, te szülni fogsz, látszik rajtad! Pedig eszem ágában sem volt szülni, csak aludni. Aztán a szülésznő homeopátiás bogyói tökéletesen helyre hoztak, azóta úgy alszom, mint a bunda, most már akár a szülés is jöhet. A gyerekszoba kész, kisruhák kimosva, kivasalva, függöny fent, a hasam nagy és kemény, és jóval lejjebb ment már. A plusz kilókat 16-ig mértem – ez volt több mint egy hete, - akkor azonban úgy döntöttem, hogy a hátralévő időt kizárólag kakaó, csokoládé, fagylalt, és igény szerint némi oroszkrém torta segítségével lehet átvészelni. Ezzel párhuzamosan a reggeli mérlegezést beszüntettem, és erősen reménykedem a hátralévő idő rövidségében. Igaz, sok szülésre biztató jel egyelőre nincsen, a magzatvíz tiszta, a lepény szép, a lányom, aki időközben 3200 grammra hízott, köszöni jól van odabent. Igaz megmozdulni már nem nagyon tud szegényke, csak forog, mint egy lomha bálna, és néha nagyokat csuklik. Mindeközben az egész napom a szülésről szól. Reggel megfőzöm a málnalevél teát, megiszogatom, utána elszopogatom a méhpuhító homeopátiás golyócskákat, aztán megfőzöm a mindenféle gyógynövénykeverékből álló másik várandós teát, aztán a délutáni bogyók, aztán estefelé a nyugtató bogyók, mert ugye azok nélkül nem megy az alvás, aztán a végére még egy bónusz málnalevél tea, és hangulattól függően egy gátmasszázs. Sőt, szombaton, az utolsó előtti pillanatban még egy félnapos szülésfelkészítő tanfolyamra is beugrottunk. Szóval már tényleg csak a szülés hiányzik, bár egyetlen dologban még sehogyan sem tudtunk dönteni: egyik felünk levetetné az őssejtet, biztos, ami biztos alapon, a másik viszont azt szeretné, ha minél kevesebb külső beavatkozással és procedúrával járna a szülés, és nem kellene mondjuk csak a hülye őssejt miatt azonnal elvágni a köldökzsinórt.

Őssejt és homeopátia A hozzászólások alapján az olvasók ugyanolyan bizonytalanok voltak őssejtügyben, mint mi, és az az igazság, ha ismét szülnék,még most sem tudnám, mit tegyek. Tény, hogy nem túlságosan szimpatikus egy olyan üzleti vállalkozás, amely arra épít, hogy a terhes nő úgyis minden pénzt kifizet a gyerekéért. Ráadásul azt nem hangsúlyozzák, hogy ezt a rengeteg pénzt pusztán a tárolásért fizetjük, nem a felhasználásért. Az orvosok véleménye általában az, hogy ha van rá pénz, és nem rendíti meg a a családi kasszát 35

(több százezer forintról van szó), akor vetessük le, nehogy később szemrehányást tegyünk magunknak. Mi végül nem vetettük le, és így volt ezzel a hozzászólók többsége is. Nemcsak anyagi okok miatt, de úgy gondoltam, épp elég dolgunk lesz így is a szülőszobán. Igazából azt hiszem, csak elodáztuk a döntést, hiszen tudtuk, hogy szeretnénk majd másik gyereket is, és mivel a testvérek őssejtje egymásnál nagy valószínűséggel használható, ha addig kiderül, hogy ez mégis valami szuper megbízható és hasznos dolog, majd a következő szülésnél levetetjük. A homeopátiás bogyókról pedig annyit, hogy én nagyon lelkiismeretesen szopogattam őket, de nem használtak semmit, nem lett gyors és könnyű szülésem. Ennek ellenére mindenki nyugodtan szopogasson, ártani biztosan nem árt, szülés előtt hasznos lehet a Chaulophilom és a Cimicifuga nevű bogyó, szülés után pedig az Arnica. Az adagolást kérdezzük meg a szülésznőtől, illetve A bába válaszol című könyvben szinte minden szer hatása és adagolása részletesen le van írva. Szülésfelkészítő tanfolyamot általában a legtöbb kórház szervez, csak sajnos munkaidőben, így aki terhesség alatt dolgozik, nehezen tudja összehozni,pedig az intézménnyel megismerkedni mindenképpen hasznos. A végső visszaszámlálás Szeptember 27. 39. hét Hát, még nem szültem. Persze, tudom, hogy a bébi nagyon jól tudja, hogy mikor kell kijönnie, (legalábbis remélem), mégis, egy ici-picit irigylem azokat, akik a 37. vagy 38. héten váratlanul megszülnek, és nem jutnak el ebbe a legutolsó stádiumba, amikor az ember már minden reggel úgy kel fel, hogy na talán ma, és minden este úgy fekszik le, hogy jaj, csak még ma éjjel ne, még hadd aludjak egyet. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire furcsa ez az állapot, ülni itthon, és várni a szülést. Be kell valljam, néha például unatkozom, a régi életemet már nem tudom élni, hiszen nem dolgozom, nem köt le túl sok minden, és akkora vagyok, mint egy ház, az új „anyuka” életem azonban még nincs sehol. És ebben a furcsa állapotban sokat gondolkodom a szülésen is, amire eddig, az aktív hetekben nem volt túl sok időm. Eddig nem volt bennem semmi félelem, és csak most jöttem rá, hogy fájni fog, durván és nagyon, és amikor éppen nem alszom ki magam, fáradt vagyok és nyűgös, akkor arra gondolok, hogy tulajdonképpen elhalaszthatnánk ezt az egész szülés dolgot még egy pár évvel. Amikor nyugodt vagyok, és jó a kedvem, akkor viszont már alig várom az egészet. Hogy valóban mennyire unatkozhatom, azt mutatja például, hogy tegnap leültem fényképalbumot rendezgetni (állítólag tipikus szülés előtti tevékenység), és igen meglepődtem a decemberben készült fényképeken. A 36

legtöbb fotón hihetetlenül vékonynak tűnök, egy egészen más test és arc, és hirtelen olyan volt az egész, mintha nem is én lennék, hanem valami helyes kislány, nem pedig ez a mostani, óriási asszony. És ha jól emlékszem, mindig azon nyafogtam, hogy milyen kövér vagyok. El is határoztam, hogy ha valaha sikerül megint a szülés előtti súlyomra fogynom, soha többet nem mondok ilyet.

Mit vigyünk a kórházba? Az interneten tip-top kis listákat találunk a kórházi bőrönd tartalmáról, így ezzel kapcsolatban nem is törekednék teljességre, mindenki maga tudja, hogy milyen kozmetikumok nélkül nem tesz egy lépést sem, azt pakolja be magának. Gondoljunk azonban arra, hogy szülés után jóleshet hasat mosni, így vigyünk sampont is. Kérdezzünk rá, hogy adnak-e a kórházban hálóinget, az a jobbik eset, így nem kell megvenni fölöslegesen három-négy XL-es méretű kínai lebernyeget, amit soha az életben nem fogunk többet magunkra húzni. (Ha mégis mi szerezzük be a hálóinget, elölgombolhatósat vegyünk, hogy szoptatáskor ne kelljen az egész cuccot felrántani a látogatók és a szobatársak előtt.) Jobb időkben a kórházban még betétet is adtak, most már vinni kell, a legnagyobb méretből nem kell olyan sok, viszonylag hamar át tudunk térni a sima éjszakai betétre. A legtöbb drogériában árulnak eldobható bugyit, ezt is érdemes beszerezni. Vigyünk sok papírülőkét, sok időt fogunk a vécén tölteni, nagy nyomás nehezedik majd ránk azt illetően, hogy minél hamarabb produkáljunk, Készüljünk fel rá, hogy minden vizit alkalmával élénk érdeklődést mutatnak majd a székletünk iránt. Vigyünk két papucsot, egyet zuhanyozáshoz, sajnos én erre nem gondoltam, így a vizes papucsba kellett visszabújnom. Vigyünk fájdalomcsillapítót, én ezt is elfejetettem, és minden bájamat be kellett vetnem a nővérkéknél egy-egy újabb tablettáért. Vittem viszont jó sok meleg cuccot, meg zoknit, nehogy fázni találjak, ez teljesen fölösleges volt, a szülészeteket és csecsemőosztályokat nagyjából szauna-hőmérsékletűre fűtik, 29 fokot mutatott a szobában a hőmérő. Mellszívót általában adnak - amennyiben egyáltalán kell -, melltartóbetétet tegyünk be, bár első napokban még nincs rá szükség. De ha valamit otthon hagyunk, bárki be tudja hozni utánunk, kivéve a papírokat, azok azért legyenek nálunk. Készítsük egy helyre az összes hivatalos iratot, vizsgálati papírt, terheskönyvet és házassági anyakönyvi kivonatot. Ha nem vagyunk összeházasodva, apasági nyilatkozatot kell beszerezni a helyi önkormányzatnál, hacsak nem a saját vezetéknevünket akarjuk adni a kisdednek. A szülőszobára vigyünk magunkkal zenét, kispárnát, telefont és telefontöltőt, fényképezőgépet, hajgumit és előre megfőzött gyógyteát termoszban, vagy ha azt nem szeretjük, vizet. Kérdezzük meg, hogy lehet-e enni, ha igen, csomagoljunk rágcsálnivalót, ha nem, akkor pedig háborodjunk fel, ma már 37

kifejezetten elavultnak számít akár tíz órán keresztül éheztetni a vajúdó kismamát a szülőszobán. Bár sokat enni nem érdemes, valószínűleg minden a vesetálban végzi, de az a kevés, ami bennünk marad, ad némi energiát. A babának készítsünk össze otthon két kupac ruhát, az egyiket jó idő, a másikat zord időjárás esetére, majd hazamenetelkor az apukát utasítsuk a megfelelő kupac ruha beszállítására. Egyes kórházakban a babáknak mindent adnak, beleérve a pelenkát is, de nem mindenütt, kérdezzünk rá!

Mikor szülünk már? Október 4. 40. hét Sajnos még mindig nem tudok felmutatni gyereket. A lány hízik és jól van, és egyelőre semmi jelét nem adja annak, hogy készülődne kifelé, hiába mondom neki minden nap, hogy addig jöjjön, amíg szép idő van. Pedig vasárnap már a kórházat is megjártuk, ismeretlen eredetű fájásokkal, de miután egy kedves nővérke rákapcsolt a gépre, az ügyeletes orvos széles mosollyal hazaküldött, mondván ezek még nem fájások. Utólag belegondolva furcsának éreztem, hogy egy gép mondja meg, vajon tényleg fáj-e a hasam, de pszichológiailag működött a dolog, mert a fájás valóban elmúlt, ha ugyan az volt. Gondolom, ez minden első szülő nő problémája, hogy fogalma sincs, milyen is az a fájás, nekem a derekamból indult, és néha körbefutott a köldököm fölött, időnként erős szúró érzés is kísérte. Másnap viszont csak lent fájdogált, mint menstruáció előtt, tegnap pedig egy harmadikféle képpen, erős nyilalásokkal lefelé. Kisasszony közben belustult, és a CTG-n egyszerűen nem volt hajlandó megmozdulni, hiába bökögettük, nyomogattuk, taszigattuk és tologattuk össze-vissza a szülésznővel. Ezért másnapra berendeltek emlőstimulációs vizsgálatra, amiről első hallásra azt gondoltam, hogy a legdurvább középkori kínzómódszer lehet, de aztán kiderült, hogy a világ legviccesebb dolga. Az ember a CTG-géppel a hasán egy üres szobában birizgálja a mellbimbóját, ami elvileg méhösszehúzódásokat okoz, sőt, a gyakorlatban is, mert a fájásmérő valóban felkúszott szépen lassan 35-ig, majd vissza. Birizgálás közben néha erősen elgondolkoztam a helyzet abszurditásán, de végülis sikerült két lapos dombocskát produkálnom a papírra, amiből ismét az derült ki, hogy minden a legnagyobb rendben, csak éppen szülni nem fogok még most sem. Az események gyorsítására a kórházban szexet javasoltak. Mindeközben gyermekem apja állandó készenlétben áll, szegény már két hete alig jár el itthonról és nem iszik egy kortyot sem, hogy bármikor kocsiba ülhessen velem. Nagyjából minden időt együtt töltünk, kapcsolatunk így igazán romantikus, már-már giccses, sétálunk az erdőben, vacsorázni és

38

moziba járunk, és érthetetlen módon alig várjuk, hogy ez az idilli helyzet végre véget érjen.

Szülésznő és hálapénz Ha marad még némi pénz a családi kasszában, vagy be lehet izzítani a nagyszülőket, érdemes szülésznőt is választani, sőt van, aki csak szülésznőt választ, orvost nem. Hiszen a szülésznő az, aki a teljes szülésnél ott lesz velünk. Érdeklődhetünk az adott kórházban szült anyukáktól, hogy kit ajánlanak, de talán még jobb, ha az orvost kérdezzük meg, általában minden orvosnak megvan a kedvenc szülésznője, akivel szeret együtt dolgozni. A szülésznőt aztán nyaggathatjuk minden olyan témával, amivel az orvost nem merjük: honnan fogjuk tudni, hogy mikor megy el a magzatvíz, milyen egy fájás, kapunk.e beöntést, fogunk-e hányni, be fogunk-e kakilni, sok lesz-e a vér, és így tovább. Kényes téma, de a díjazásra minden esetben kérdezzünk rá, persze ilyenkor az ember csetlik-botlik, nem tudja, hogyan fogalmazzon, de legjobb túl lenni rajta. A hálapénzt sokan erkölcstelen dolognak tartják, szerintem természetes, hogy hozzánk hasonlóan az orvos sem szívesen pattan ki a hitvesi ágyból éjszaka, hogy dolgozzon egy kicsit, vagy lehet, hogy épp az ordító gyerekét kell elcipelnie az állatkertből, hogy levezesse a szülésünket. Azt gondolom, hogy legalábbis a szülések esetében, amikor a kismama igényt tart saját orvosra, a hálapénz intézményét szabályozni kellene, a kismama nem lenne zavarban, az orvosnak egyszerűbb lenne, és nem lennének kórházanként és városonként eltérő tarifák. A sztárszülészek persze mindig jóval többet kérnek, mint az átlag, és könnyen előfordulhat az is, hogy jobban járunk egy kevésbé ismert orvossal, aki kevesebb szülést vezet, és jobban tud ránk figyelni. Ha egy orvos első látásra nem szimpatikus, vagy úgy látjuk rajta, hogy tényleg csak a pénz érdekli, azonnal keressünk másikat, még ha tömegek állították is róla, hogy a város legjobb szakembere, mert úgysem fogunk megbízni benne soha. A terhesség és a szülés jó élmény kell hogy legyen, és higgyük el, tele van az ország szuper szülészorvosokkal.

A nő, aki soha nem szül meg Október 11. 41. hét

Azt hiszem, sosem fogok szülni, én leszek a nő, aki sosem szült, tele lesznek velem az újságok. Gondolkodtam is, hogy írjak-e ma egyáltalán, hiszen mi újat mondhatnék múlt héthez képest, egy dolgot akarok, szülni, és már 39

igazából megértő és türelmes sem tudok lenni, elvégre egy majdnem négy kilós óriásbébiről van szó, úgyhogy jöjjön csak szépen kifelé, semmi dolga odabent. Ráadásul természetesen már kezdek parázni is, hogy ha jövő héten sem szülök, megindítják a szülést és akkor lőttek az összes, én aztán csak természetesen szülök tervemnek. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az összes tanácsot és trükköt megfogadtuk és kipróbáltuk, többször is, dehát egyelőre nem működött, és már nagyon közel vagyok hozzá, hogy ricinusolajat igyak. Elkövettem persze azt a hibát is, hogy elkezdtem a túlhordásról szóló cikkeket olvasgatni, és a legtöbb helyen részletesen kifejtik, hogy a túlhordott csecsemők anyukáinak lelki problémái vannak, és nem tudják elengedni a gyereküket, nem állnak készen a szülésre. Ettől a marhaságtól aztán csak jó ideges lettem, nincs kész a fene, hetek óta teljesen készen állok, sőt akkor voltam csak igazán készen, mára ugyanis már mindent elfelejtettem, amit a szülésről olvastam, a szülésfelkészítő tanfolyam pedig teljesen a múlt homályába vész. Ráadásul minden egyes nap azt hiszem, hogy most már aztán szülök. Tegnap annyira kemény volt a hasam, hogy az ágyból sem tudtam felkelni, mert abban a pillanatban ahogy felálltam, szilakeményre összeugrott a hasam, és azt ugye mindenki ismeri, milyen kényelmetlen, mert hirtelen nagyon kell pisilni, meg kakilni, meg nem kap az ember levegőt és eleve csak úgy tud mozogni, mint a Bádogember. Így jobb híján az egész délutánt a kanapén töltöttem, idegesítő tévéműsorok bambulásával, és azon keseregtem, hogy ha még egy darabig nem szülök, teljesen el fogok hülyülni a tévétől. Estére a keményedések már szabályos időközönként jöttek, furcsa hátfájással kísérve, de nem nevezném őket azért fájásoknak, inkább csak nagyon kellemetlen volt. Már azon gondolkodtam, felhívom a szülésznőt, de végül inkább az alvás mellett döntöttem, mint ma reggel kiderült, nagyon helyesen, mert tökéletesen elmúltak.

A szülés megindul Október 18. 42. hét Kedden este tizenegykor kezdődtek a fájások, bár olyan halványan, hogy nem voltam biztos benne, ezek már azok-e, de elég rendszeresnek bizonyultak, így úgy döntöttem, azok. Lám, még meg sem szültem, máris tudok tanulságokkal szolgálni kismama-társaimnak: ha elkezdődnek a fájások, fölösleges mérni őket, szerintem legalábbis. Én az egész éjszakát elcsesztem arra, hogy a fájások közötti szüneteket mértem, pedig hamar kiderült, olyan pontosan tíz percesek, hogy órát lehetne hozzájuk igazítani. Na, akkor meg azért nem aludtam, mert biztos voltam benne, hogy a tíz percesből hamarosan öt perces lesz, abból meg reggelre gyerek. Hát nem lett semmi, így hajnali háromkor 40

sikerült kicsit elaludnom, egészen fél ötig, amikor is erős fájásra ébredtem. Akkor bemásztam egy meleg kád vízbe, az egy órára megszüntette a fájásokat, de hamarosan újra kezdődtek, erősebben, de teljesen rendszertelenül. Persze aludni már nem tudtam. Reggel betotyogtunk CTG-re, ami mutatott egy kis fájást, de nem túl sokat, a vizsgálat szerint még csak egy ujjnyit haladtunk, így hazajöttünk, a szülésznő lelkemre kötötte, hogy egyek és aludjak sokat. A szerda egész nap aztán ugyanúgy telt, mint a hajnal, rendszertelen fájásokkal, amik nem akarnak sűrűsödni, ettől persze kicsit kikészültem. Végül a délutánt a kanapén töltöttem fájogatva, egy Jóbarátok dvd társaságában, és a nap fénypontjaként délután végigcsúszott a combomon a nyákdugó, mint valami gusztustalan meztelen csiga. Bár eléggé megviselt lelkileg az elmúlt két hét, amióta szülésre várakozunk, sok mindent tanultam belőle. A következő gyereket már biztosan inkább későbbre lövöm be magamnak is, és az ismerősöknek is, és nem hiszem el, amit az ultrahang-gép az adatok alapján kiköp, aszerint ugyanis már október 6-án meg kellett volna szülnöm. Sőt a 3D-n még olyat is mondtak, hogy ez a gyerek olyan nagy, hogy nem fog bent maradni októberig. Miután ez nem jött össze, utána számoltunk a szülésznővel, és aszerint október 11. lett volna a céldátum de mindez már teljesen mindegy, hiszen most 17-e este van, és egyelőre annyi történt, hogy a lányunk végre elindult kifelé, de mivel eddig is lustának bizonyult, úgy döntött, út közben pihen még egy kicsit. Kezdem azt gondolni, hogy nem lesz könnyű dolgunk vele.

Megszületik Abigél Október 19. A szerdai rendszertelen fájásokból csütörtök reggelre lettek rendszeresek és egyre erősebbek. Tízre ötpercesek lettek, így ismét bementünk ctg-re, a kórház felé már háromszor kellett megállni, mert ezek a fájások már nem vicceltek. A gép azonban még mindig elégedtelen volt velem, meg a fájásaimmal, így kocsiba vissza, haza, aztán délután kettőre vissza a kórházba, azt mondta a szülésznő, akkor már vigyük a cuccot is. A gép végre igent mondott, maradunk, szülünk! Én azt hittem kapok valami kórházi ágyat, mert ha ez így megy tovább, további két napig is eltarthat, amíg kijön a gyerek, de nem, rögtön a szülőszobára mentünk, a fájások azonban nem sűrűsödtek. Én még olvasnivalóért is elküldtem a gyerekem apját, nehogy unatkozzon, ha én még itt sétálgatok két napig. Az alatt a biztonság kedvéért kértem egy beöntést, ami nem is volt olyan rossz, mint vártam, aztán tovább vonulgattam az ötperces fájásaimmal. Egy idő után Ági, a szülésznő azt mondta, üljek be a meleg zuhany alá, hátha egy kicsit segít, abban a pillanatban azonban ahogy 41

kinyitottam a zuhanyfülke ajtaját, elfolyt a magzatvíz, vagyis a folyt az enyhe kifejezés, inkáb kiömlött, én meg nagyon megijedtem, ekkora mennyiségre nem számítottam. Úgyhogy csak néztem a földre ömlő sárga lét és kiabáltam, hogy Ági, Ági. Ekkor meg is vizsgált, és kiderült, hogy két napi vajúdással sikerült másfél centire kitágulnom, ami az édeskevésnél is kevesebb. A víz után kicsit felgyorsultak az események, ekkor már hárompercenként jöttek a fájások és olyan erővel, hogy keményen kellett lélegeznem és markolnom a zuhanyzóban a kapaszkodót, hogy elviseljem. Kimásztam a zuhany alól, ekkor ért vissza a gyerekem apja, és vele együtt a szülőszobán sikerült olyan pozíciót találnunk, hogy úgy éreztem, maximálisan kezelni tudom a fájásokat, konkrétan egy kemény zongoraszéken ültem ringatózva, és amikor jött a fájás belemarkoltam a nyakába. Ági alám tolta egyszer a labdát, amiről azonnal felpattantam, annál kényelmetlenebb dolgon még soha nem ültem, nekem tökéletes volt a zongoraszék. Hétkor jött meg a doktornő, de ekkor még mindig csak három centit tudtam felmutatni. Nagyon lassan haladtunk, így hát döntenünk kellett különböző kérdésekben, például abban, kérek-e oxitocint. Mondtam, hogy én ezt nem tudom eldönteni, erre mondták, hogy pedig dönteni nekem kell, mert én szülök. Kérdeztem javasolják-e, mondták igen, és azzal együtt rögtön az epidurális érzéstelenítést is, mert az oxitocin hatására sokkal durvábbak lesznek a fájások. Eredetileg epidurális érzéstelenítést sem akartam, de utólag nem értem miért, azt kell mondjam, ez az egyik legjobb dolog a világon. Egyszerűen nem tértem magahoz a csodálkozástól, hogy így is lehet szülni. Éreztem persze a fájásokat, amik az oxitocin hatására egyre sűrűbben, két percenként jöttek, de fájdalom helyett inkább feszülést, keményedést éreztem, na meg azt, mintha minden összehúzódásnál egy asztalt akarnának átpréselni a fenekemen. Ez mondjuk nem volt kellemes, de szörnyű sem. Érdekes volt közben megfigyelni Abigél útját, aki a durva oxitocin ellen már nem tudott védekezni, így kénytelen-kelletlen elindult kifelé. A magzatvíz folyás megszűnt és egyre erősebb lett a feszítő érzés. Nagyon lassan ugyan, de haladtunk, este 11-re értük el a nyolc centit. Aztán ott meg is álltunk. A víz újra folyni kezdett, a keményedések ritkultak, ám ebből én még nem érzékeltem semmit, csak annyit, hogy jé, jobban lettem, de végig egészen biztos voltam benne, hogy ha lassan is, de haladunk. Ezért mikor hajnali egykor elhangzott a „császár” szó, szinte sokkot kaptam, hirtelen nem értettem mért, hiszen olyan jól haladunk. Ebben a kérdésben azonban Abigél döntött, elindult bár kifelé, de hamar rájött, ő itt bizony nem fér ki, ezért szépen visszafordult, azt mondta egykor a doktornő, hogy a tágulás teljesen megállt, és annyira nincs beilleszkedve a feje, hogy az ujjával is ki tudja mozdítani.

42

Onnantól egyszerűen nem értettem és nem is nagyon emlékszem, hogy mi történt, kétségbe estem, hónapokon keresztül szülni készültem, és akartam is, mindent elovastam a szülésről, amit csak lehet, megittam az összes szar ízű gyógynövény teát, megettem az összes bogyót, készültem testileg, lelkileg, ahogyan csak lehet, és nagyon szerettem volna átélni. Emellett azonban volt egy másik tényező is. Engem még soha nem műtöttek semmivel, kórházban sem voltam, csak egészen kicsi koromban, és féltem ettől az egész környezettől nagyon, jobban, mint a szüléstől. Félelmem be is igazolódott, bár eltöltöttünk több mint tíz órát a szülőszobán és az egyik felem már hajlott volna a „mindegy, csak legyünk túl rajta megoldásra” a másik énem retteget a műtéttől, amikor pedig közölték, hogy a gyerekem apja nem jöhet be, azt hiszem hisztérikus állapotba kerültem, még az egyik kezemet is sikerült kihúznom a szíjból. És mindezt úgy, hogy az agyammal egy percig sem kételkedtem benne, hogy a császárra szükség van, és azt hiszem az ilyen helyzetek azok, amiért nagyon fontos az orvos és szülésznő választás. Mi annyira megbíztunk mind a kettőben, hogy soha egy percig nem kételkedtünk abban, amit mondtak, vagy javasoltak. És ez nagyon-nagyon megkönnyítette nekem az egészet. A műtétből csak a remegésre emlékszem, meg hogy állandóan kértek, hogy ne mozogjak, de nem tudtam mit csinálni, megállás nélkül reszkettem, nem tudtam kontrollálni. Aztán nagy gyömöszölést éreztem a gyomromnál és kiszedték Abigélt. Sajnos azonnal elrohantak vele, így nem láthattam és nem is tudtam róla semmit, ami nagyon rossz volt, mert körülöttem mindenki arról beszélt, hogy milyen nagy haja van és milyen hatalmas. Kicsit később jött vissza az altatóorovos, és csak annyit mondott: négy tizenöt. Aztán behozta a szülésznő már megmosdatva és odatette a fejem mellé, miközben még a hasamat varrták. Nem sokra emlékszem, csak annyira, hogy nagyon sima volt a bőre és sampon szaga volt. Nem ragozom tovább a műtétet, mert úgy éreztem, soha nem ér véget, ennek megfelelően tudnék róla hosszan értekezni, ráadásul éppen egyágyas szoba sem volt, így a gyerem apjával 30 másodpercet beszélhettem, aztán már toltak is be egy szobába, ahová ő nem jöhetett. Csak reszkettem a neon lámpa alatt infúziókkal és azt gondoltam nagyon sokáig fog tartani, amíg én ezt elfelejtem. Aztán egyszer csak behoztak egy csomagot a szobába és rátették a mellemre. Abigél azonnal szopni kezdett, és akkor tudtam, eddig tartott a „nagyon sokáig”, és minden el is van felejtve. Aztán csak feküdt ott a csupasz mellemen, és mind a ketten elaludtunk. Abigél születéséért nagyon sok mindenkinek tartozunk köszönettel. Családnak, barátoknak, és mindenkinek a Porontyon, aki izgult értünk és legfőképpen Rákóczi Ági szülésznőnek, és Bábinszki Ágota doktornőnek, akik lehetővé tették hogy az egész terhesség és szülés során végig biztonságba érezzük magunkat, és biztonságban érkezzen hozzánk Abigél. És köszönet a Kútvölgyi Kórház szülészeti osztályának is, ahol a csecsemős nővérek szinte 43

szerelmesek az összes babába, és ennek megfelelően is bánnak velük. Engem még az sem zavart, hogy mindegyik nővér szinte teljesen ellenkező dolgokat mondott a szoptatásról, kiszemezgettem magamnak a hasznos dolgokat és Abigél most már egy porszívót megszégyenítő teljesítménnyel szopik.

44

bébinapló

Tíz dolog, amit senki nem mondott el neked egy csecsemőről: • Az újszülöttek, minden egyéb híresztelés ellenére, nem csak alszanak, sőt nagyon keveset és nehezen alszanak. • Az újszülöttek, minden egyéb híresztelés ellenére, utálnak fürdeni, és az első hónap többnyire minden fürdést végigordítanak. • Kicsinosíthatod ugyan a gyerekszobát, de az csak a te lelkednek lesz jó, a csecsemő nemhogy a saját szobáját, de még a saját ágyát is utálja. Százszor jobban szereti a szülői ágyat. • Az első hónapban a gyerek minden egyes öltöztetést végig fog ordítani, a csecsemők ugyanis gyűlölik, ha különböző méretű lyukakon akarják a fejüket átgyömöszölni. • Egy újszülött körülbelül 6-8-szor kakil egy nap, ami nagyjából ugyanennyi öltöztetést is jelent, ami ki tud folyni, az ugyanis ki is folyik. Még éjjel is. • Azt te csak hiszed, hogy a háromóránkénti szoptatások között majd jókat pihensz, a három órából ugyanis egy-másfél a szoptatás, fél az öltöztetés, pelenkázás, a következőig tehát marad még egy óra. Ebből következik, hogy senki nem mondta el neked, hogy egy újszülött eleinte elképzelhetetlenül hosszú ideig szopik. • Azt persze mondták, hogy majd megnő a melled, de azt nem, hogy konkrétan nagyobb lesz, mint a bébi feje, és kőkemény. Szerencsére csak néhány hétig tart. • A szoptatás eleinte fáj, ami természetes, később elmúlik. • Ha a szülést követő pár hétben mindennap elbőgöd magad az még nem a szülés utáni depresszió, hanem a világ legtermészetesebb dolga.

45

első hónap

Tanulom az anyaságot November 5. Hát, ez nem olyan, mint ahogyan elképzeltem, egyáltalán nem. Nem is tudom hol kezdjem az anyaságom történetét, annyi minden történt két hét alatt, annyira más minden nap, és még mindig hihetetlen, hogy itt van Abigél, akit szépen lassan kezdünk megismerni, már nem nézzük minden pillanatban, hogy lélegzik-e, és már vannak mozdulatai és arcai, amelyek ismerősnek tűnnek. De ennek az egésznek köze nincs semmilyen babakönyvhöz, sőt kezdem azt gondolni, hogy semmilyen más babához sem. Ki találta ki például, hogy egy csecsemő csak eszik meg alszik? Hát a mi csecsemőnk nem nagyon alszik, vagy legalábbis elég hiányosan van benne ez a funkció, és szó sincs három óránkénti szopási rendről. Bevallom, most már azt gondolom, bármit hittem is előtte, nem voltam teljesen felkészülve erre. Lehet, hogy elolvas az ember száz könyvet, de mindegyikben csak szoptatási rendről, meg altatásról van szó, egyszóval nevelési elvekről, ahelyett, hogy az anyaság érzelmi oldalára készítene fel. Mert tudtam ugyan, hogy egy magatehetetlen jövevény jön közénk, aki ránk lesz utalva, de én arra nem voltam felkészülve, hogy Abigélnek ennyire szüksége lesz rám, hogy ez nem egy élet vele, hanem egy élet neki, legalábbis az elején, hiszen a nap 24 órájából 22-t velem tölt, a mellemen, vagy a karomban, vagy rajtam lógva a babaerszényben, és elaludni sem hajlandó másképp csak velem. Vannak persze más természetű csecsemők, de ő nem olyan, nagyon nyugodt, de egyedül lenni nem szeret, az ágyunkat például az első éjszaka elfoglalta és ott alszik azóta is velünk (már amikor alszik). Lehetne persze sírni hagyni, de végül úgy döntöttem, nem hallgatok egyik könyvre sem, egyelőre sutba vágom a nevelési elveket, és nem kezdek el szigorú szabályokat kialakítani egy éppen hogy megszületett csecsemőnek. Vicces volt megfigyelni, ahogy az első két nap levetkőztük minden előre gyártott elvünket, Abigél a mi ágyunkban alszik, akkor szopik amikor akar – bár a nappalokba azért próbálunk rendszert vinni, - és amikor nem alszik, leginkább kézben van. Volt néhány sírós napom, az elején minden délután, meg az első rádöbbenés, hogy ez a tél most róla szól, csakis róla, aztán a pityergés abbamaradt, már csak a nehezebb éjszakák után vagyok érzékenyebb. Az azonban biztos, ha nem lett volna állandóan velünk a gyerekem apja, nem tudtam volna 46

végigcsinálni ezt a két hetet. Lehet hogy furcsának tűnik, vagy mások számára érzéketlennek, de nekem nehéz volt elfogadni, hogy a gyerekemnek ennyire szüksége van rám, hogy állandóan velem akar lenni és állandóan szopni akar, úgy éreztem nem áll másból az élet csak szoptatásból, és ez zavart. Aztán volt egy pont, és egy hosszú beszélgetés a szülésznővel, amikor megértettem, Abigél hiába született meg, ő még ugyanúgy a testem része, - az ő szemszögéből legalábbis, - mint eddig. Onnantól kezdve egy kicsit könnyebb, már nem veszem ki a szájából a cicit, ha látom, hogy már nem eszik, csak cumizik, (pedig a könyvek ezt ajánlják) hagyom, hogy akár másfél órát is szopjon, ha úgy akarja, vagy elaludjon a mellemen, (ezt szintén nem ajánlják) nem próbálok cumit tömni a szájába, nem akarom minden áron a saját ágyában altatni, (ezeket viszont tanácsolják) megpróbálok nem félni görcsösen az éjszakáktól, és felveszem, ha látom, hogy nem érzi jól magát egyedül. Abigél kéthetes.

A hordozásról A hordozást mindenkinek csak ajánlani tudom. Azt hiszem, viszonylag sok szakirodalmat átnyálaztam, de a testközelség fontosságát nagyon kevés hangsúlyozza. Szinte mindegyik a nevelésről szól, márpedig egy éppen kipottyant csecsemőnek mindenre van szüksége, csak önállóságra nem. Gondoljunk vele, hogy egy embergyerek jóval fejletlenebbül jön világra, mint bármely más emlős. Ennek egyszerű okai vannak: leginkább a két lábon járás, ráadásul az embereknek nagy feje és szépen fejlett agya van. Ha a csecsemő kilenc hónapnál tovább fejlődne az anyaméhben, egyszerűen nem férne ki, ez a kilenc hónap azonban épphogy csak az életben maradáshoz elég. Ezt azért mondom, mert engem valódi sokként ért, hogy Abigél egyszerűen nem szakad le rólam. Egyszerűbb ezt a tényt elfogadni, és a gyereket természeti anyuka módjára magunkra kötni, én ezt nem tudtam, így nem is szereztem be semmilyen hordozóeszközt. A kendő nekem bonyolultnak tűnt, és nem is láttam belőle szépet, így végül babaerszényt vettem, ezt egyetlen mozdulattal magunkra lehet kapni, nem kell kötögetni. A babaerszény roppant praktikus, de mivel féloldalas eléggé megterheli a vállat meg a nyakat, és sajnos sehogyan sem lehet belőle kivarázsolni az alvó gyereket. Erre lehet megoldás a sling névvel illetett babahordozó, ennek párnázott a válla, de legfőbb előnye, hogy van rajta egy csat, így ha a baba elaludt a hordozóban, egyetlen mozdulattal le lehet magunkról kapcsolni. Viszont ezért már 15-20 ezret kérnek, ami tekintve, hogy nem túl sokáig fogjuk használni, kissé sok. Hiába írják, hogy kétéves korig jó, fél vállon cipelni egy 12 kilós gyereket egyenlő a fiatalkori rokkantsággal. Jó trükk viszont, ha az erszényt belehelyezzük az autósülésbe,

47

mielőtt beletesszük a babát, a csecsemő ugyanis garantáltan elalszik az autóban, és így elég lesz az erszényt kiemelni, nem kell cipelni a bazi nehéz, valamint téves okból hordozónak keresztelt autósülést. Az erszényeket a babák azért szokták szeretni, mert pontosan úgy bele tudnak kuporodni, mintha az anyaméhben lennének, van azonban olyan baba is, amelyik azt szereti, ha szabadon van a keze meg a lába, nekik jobb a kendő. Praktikus infók vannak a www.babahordozo.hu oldalon, illetve a Porontyon is sok cikk jelent meg a hordozásról.

Az első titkos kaland November 12. A gyerekorvos és védőnő valószínűleg azt gondolták, nem vagyok normális, mert az első kérdésem mindkettőhöz az volt, hogy mikor lehet kivinni a gyereket - ahelyett, hogy például az oltásokról, vagy szoptatásról érdeklődtem volna. Mivel Abigél éppen egy hetes volt, mindketten csak szánakozva mosolyogtak és elkezdték magyarázni, milyen meleg volt neki ott bent, itt meg milyen hideg, szó sem lehet róla, hogy kivigyem a gyereket, sőt kicsit befűthetnék jobban, mert elég hideg van itt nálunk (22 fok). Végül azt a választ adták, ha majd ha egy hónapos lesz, elkezdhetünk óvatosan levegőzni, öt-tíz percekre. Sajnos az derült ki, ennyi türelmem nincs, így egy hét múlva, amikor ragyogóan sütött a nap, és hideg sem volt, és egy harmadik kiváló szakembertől azt a bátorítást kaptuk, menjünk nyugodtan, elindultunk az első sétánkra. Persze végig rettegtem, hogy a gyerek megfázik, meg hogy össze ne fussunk véletlenül a gyerekorvossal, másrészt viszont csodálatos volt elmenni az utca végéig, meg vissza, valami megmagyarázhatatlan vigyor ült az arcomon végig, amit tovább szélesített a ragyogó napsütés. És az derült ki, hogy Abigél, akinek továbbra sem erőssége az alvás, imádja ezeket a sétákat, nézelődik, figyel, majd egy nagyon jót alszik is, így azóta minden délben sétálunk, ez a napunk egyik fénypontja. Abigél látott mát napot, kisebb szelet sőt, ma éppen havat is, és semmi baja nem lett tőle, igaz, ő nem éppen egy kicsi baba, már négy és fél kilót nyom. Mindeközben persze tovább ismerkedünk, nagyon jó érzés ismerni az arckifejezéseit, például a szopás utáni, „úgy jól vagyok lakva, hogy folyik a tej a számból” arckifejezést, meg az „úgy csinálok, mintha valami fájna, pedig csak kakilok” arckifejezést, nem beszélve a „nagyon szeretem az anyukámat és csodálom őt” arcot. Továbbra is nagy probléma neki viszont az elalvás, este nyolckor fekszünk be az ágyba, és Abigél valamikor tíz és tizenegy között alszik végre el, addig folyamatosan szopik, egyik cici, másik cici, aztán már csak cumizik, aztán büfizik, néha hány is egy kicsit, akkor átöltözés, majd kakil, aztán nyög, forog, 48

mocorog, nyafog, aztán elkezd elaludni, majd felriad, elalszik, felriad, elalszik felriad, sír egy kicsit, mohón szopni kezd megint, elalszik, felriad, elalszik, felriad, a végén már olyan fáradt, hogy csak egy pontra bámul mereven, majd nagy nehezen, amikor már majdnem lefordulok az ágyról, - mintha érezné, hogy elfogyott a türelmem- , végleg elalszik, és lehúz négy órát is egyszerre, és hajnalban apró nyögésekkel jelez, hogy kiürült a gyomra. Aztán felkelünk, és kezdődik előlről a nap, ami néhány részletet leszámítva ugyanolyan, mint az előző, de érdekes módon ez egyre kevésbé zavar.

A szoptatás Egy ilyen könyv nem teljes szoptatási tanácsok nélkül de én erről a témáról nem tudok nektek okosakat mondani. Nekünk az első perctől kezdve úgy ment az egész, mint a karikacsapás. Sokat gondolkodtam rajta utólag, miért alakult ez ilyen szerencsésen, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy azért, mert ez volt nagyjából az egyetlen dolog a terhesség alatt, amin nem aggodalmaskodtam. Annyira el voltam foglalva a szüléssel hogy nem nagyon foglalkoztam azzal, mi lesz utána, valahogy az a kép élt a fejemben, hogy minden nő szoptat, és kész. Csak utóIag hallottam olyan történeteket, hogy sajnos nem mindenkinek sikerül. Persze nagy volt a helyzeti előnyünk, mert Abigél nagy baba volt, tudom, a kicsi babákkal nehezebb, nincs akkora erejük szívni, és sokszor túl nagy a mellbimbó a szájukhoz képest. Azt hiszem, leginkább a helyes tartás a fontos, a bébit teljes testével fordítsuk magunk felé, ne csak a nyaka forogjon, mert úgy nehezen tud nyelni, és sok levegő jut a hasába. És nagy általánosságban igaz, hogy minél többet szopik a baba, annál töbh tej lesz, tejhiány esetén tehát minél többször szoptassuk meg amíg be nem indul a dolog. Nagyon nehéz megállni, hogy az első napokban ne adjunk a babának semmit, kínzásnak tűnik éheztetni, de gondoljunk arra, hogy a gyerek elég tartalékot hoz magával az anyaméhből, és az az a pár csepp előtej épp elég neki. Ha anyai szívünk megszakad, adhatunk neki egy kis vizet fecskendőből, főleg, ha meleg van - bár nekem még ezt sem akarták engedni a kórházban. Ha ugyanis tele van a gyomra, nem fog szopni, míg üres gyomorral minden erejét beleadja, és így a harmadik-negyedik nap körül be is lövell a mell, olyannyira, hogy az elkövetkező hónapokban egy lépést sem fogunk tudni tenni melltartóbetét nélkül. Van, aki az úgynevezett igény szerinti szoptatás híve, azaz, hogy akkor szopjon a gyerek, amikor csak akar, van, aki szigorú időrendben szoptat. Most az igény szerinti szoptatás a divat, így én be sem merem vallani, hogy nekem ez nem volt túl szimpatikus, és az első hetek után - amikor még azt sem tudtam, hogy mi van - két és fel-három órát mindig vártam. Az igény szerinti szoptatásban leginkább az nem tetszett, hogy szegény ordító csecsemőnek betömik a száját egy nagy mellel, ilyen szempontból ez sem 49

jobb, mint a cumi. Egy bébi ezer dolog miatt sírhat, fázik, melege van, nem jön ki a kaki, de leginkább az anyukáját akarja, legjobb felvenni és magunkra kötni egy kendőben, valószínűleg abba fogja hagyni az ordítást, ha nem, még mindig megszoptathatjuk. Én könnyen beszélek, mert nekem egyszerű volt, de ha nem megy, akkor is próbálkozzunk, amíg el nem fogy az erőnk. Tovább nem érdemes, mert csak frusztráltak leszünk. Ha viszont beindul a dolog, életünk legintimebb óráit köszönhetjük majd a szoptatásnak. Persze lehet közben olvasni, tévézni, enni, másik gyerekkel foglalkozni, én azért is szerettem az éjszakai szoptatásokat, mert akkor nem lehet mást csinálni, mint a gyereket figyelni a felhomályban, ami hihetetlenül bensőséges. Én imádtam szoptatni és ez sokat segített a kezdeti gátlásaim feloldásában. Szülés után ugyanis még hónapokig nagyon bántott a császár, bénának éreztem magam, amiért nem tudtam magamból kinyomni a saját gyerekemet. Már szülés előtt is sok császármetszésről szóló cikket olvastam, és ezekből is azt éreztem ki, hogy a császár valami alacsonyabb rendű dolog, huszadik századi hóbort, amit a kismamák önként választanak a szenvedés helyett. Magyarországon valóban magas a császármetszések száma, de én ott, a szülőágyon nyögve nem bírálhatom felül az orvos döntését, fölösleges ezért a kismamamagazinokban azzal terhelni a lelkiismeretem, hogy rontom a statisztikát. A legtöbb anya épp eléggé szarul érzi magát így is. Hónapok kellettek, mire helyén tudtam kezelni a dolgot, annyira könnyen és természetesen ment ugyanis a szoptatás, annyira élveztem, hogy úgy éreztem, sokkal rosszabbul jártam volna, ha ez marad ki az életemből, mint a hüvelyi szülés.

Anya ruhatárat cserél November 19. Miközben tovább rójuk a köröket Abigéllel a szabadban, hamar kiderült, hogy ebben az egész sétáltatósdiban én vagyok a szűk keresztmetszet. Jött ugyanis ez a hülye hideg, és miután Abigélt bebugyoláltam a csinos cuccokba, hiába pakoltam ki a saját szekrényemet, kiderült, egyetlen olyan kabátom sincsen, ami összeér a mellemen. Na jó, nem szépítem a dolgot, egyelőre a hasamon sem ér össze egyetlen régi nadrágom sem, de mivel mégiscsak lement rólam 13 kiló, a terhesfarmer a térdemig csúszik. Arról nem is beszélve, hogy fizikai rosszullét kerülget, ha ránézek egy terhes ruhára, az utolsó két hónapban ugyanis én már nem vettem magamnak semmit, azzal a felkiáltátssal, hogy inkább a gyereknek vásárolok, és úgyis mindjárt szülök. Nyári terhes ruháim voltak is szép számmal, de szeptember közepén megjött a hideg, és én egy hónapig ugyanazat az egy nadrágot és cipőt és ugyanazt a két pólót váltogattam.

50

Valamit tennem kellett hát, mert vagy nem sétálunk, vagy sétálunk, de én megfagyok. Így történt, hogy Abigél megtette első kirándulását a nagybetűs városba, és amíg az apukája a parkban tologatta, addig én a bevásárlóközpontban shoppingoltam. Nem tudom, mikor voltam utoljára ilyen ideges, görcsben állt a gyomrom, miközben a nadrágokat próbálgattam, szinte az elsőt megvettem, ami rám jött, a kabátokat és felsőket csak úgy magamra kaptam, be sem mentem a próbafülkébe, az eladónak meg majdnem leordítottam a fejét, hogy ne hajtogassa már azokat a ruhákat, csak dobja be a zacskóba. Úgy éreztem, hogy megcsalom a gyerekemet, rásózom az apjára, miközben és vásárolgatok, pedig tudtam, hogy Abigél jó helyen van, és ha bármi lenne, két perc alatt ott vagyok a parkban. Ennek ellenére vagy ötször telefonáltam, hogy alszik-e még. Persze aludt. A vásárlás eredménye viszont nem lett rossz, hatalmasat dobott a közérzetemen, hogy „rendes” ruhákat hordhatok, nem a hülye terhesnadrágokat, és még ha nem is vagyok olyan vékony, mint szülés előtt, ez egyelőre egyáltalán nem zavar. Amit csodálok, mert az óriási nagy hasammal nagyon sokat izgultam azon, hogy hogy fogok én kinézni szülés után, de az az érdekes, hogy valahogy rosszabra számítottam. Persze fáj a szívem, ha a régi ruhákat nézegetem, nem értem hogy jöttek rám azok a felsők, amik most a nagy mellem miatt csak a hasam közepéig érnek, és fogalmam sincs mikor fogom őket újra hordani. Ráadásul a szoptatásról is teljesen ellentmondó dolgokat hallottam, van aki azt nyilatkozta, szoptatás alatt észrevétlenül szépen lefogyott, másoktól meg azt hallottam, hogy akkor híztak meg igazán. Szóval most ülök itthon és izgulok, hogy én vajon melyik csoportba tartozom.

Mi legyen a szexszel? Minden először várandós nőt a szülés izgat leginkább, második helyen pedig az, hogy hogy a fenébe lehet vajon kibírni szülés után hat hétig szex nélkül? Hát üzenem a pajkosan virgonc második trimesztereseknek, hogy simán! Az első két hétben nagyjából azzal vagyunk elfoglalva, hogy memorizáljuk a saját gyerekünk nevét, és a szexről kizárólag a szülés jut eszünkbe. Ha szerencsénk van, a harmadik héttől már tudatunknál vagyunk, már elhisszük, hogy túl fogjuk élni, és kezdjük elfogadni, hogy a két, köldökünkig lógó mázsás valami a testünk része. A negyedik héttől pedig akár el is tudom képzelni, hogy akinek egy jól alvó gyerek jut, némi gyengédséggel szeretné feledtetni a nagy sokkot. Nagyon sok kommentelő bevallotta a Porontyon, hogy ő bizony nem bírta kivárni az előírt hat hetet, és jóval hamarabb összefeküdt apuval. Nem kívánok szakértőnek tűnni, mert én maradi módon kitöltöttem a gyermekágy idejét, de úgy képzelem, hogy ha valaki kívánja a szexet, annak oka van, és azt jelzi, hogy készen áll rá, testileg és lelkileg is. Én lelkileg nem voltam készen, állandó testi kontaktusban voltam a 51

gyerekemmel, Abigél, folyton rajtam lógott, és már ezt is alig bírtam elviselni, úgy éreztem, megfulladok, nem hogy még valaki más is hozzám érjen. A hat hét egyébként egy tágan megszabott határ, a gyermekágyi folyás általában már hamarabb megszűnik, a még pedig hihetetlen gyorsan regenerálódik és zsugorodik, mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy a nem szoptató nőknek a hatodik héten nem egyszer már a menstruációja is visszatér. Aki szoptat, annak szerencsére többet kell erre várni, de ha a szoptatások között négy órűnál több idő telik el, vagy a bébi átalussza az éjszakát, már lehet számítani rá - nekem fél év után jelentkezett először. De az, hogy a szoptatás a legjobb fogamzásgátló, hatalmas hülyeség. Kérdezzük csak meg azokat a nőket, akiknek gyermekei között egy-máfél év a korkülönbség! Bevallom, engem a szexnél jobban izgatott a fürdés, hat hétig ugyanis ezt sem ajánlják, sőt, ha az ember császárral szül, a varratok kiszedésééig még zuhanyozni sem tud egy jót, ettől kellőképpen koszosnak, büdösnek és szerencsétlennek érzi magát. Semmire sem vágytam jobban, mint belemerülni egy kád forró vízbe, végül a negyedik héten meg is tettem.

52

második hónap

Olvadozó szülők November 26. Bár Abigél napról-napra változik, az első négy hétben úgy éreztem, egy csodálatos (bár keveset alvó) csecsemő anyukája vagyok, mióta azonban betöltötte a négy hetet, hihetetlen fejlődésen megy keresztül. Azóta már nem pusztán egy csecsemő, hanem egy egyre ügyesebb, okosabb és nyitottabb lény, aki mindig meglep minket valamivel. Életének ötödik hetében már meg tudja különböztetni egymástól a hangokat, és ha valaki hosszabban beszél a közelében, odafordul. Engem, mármint az anyját már határozottan követ a szemével, ha átmegyek egyik oldaláról a másikra, megtalál. Elkezdett emelett huzamosabban tanulmányozni dolgokat, a kis színes fagolyóit például hosszú perccekig nézegeti – néha még bandzsít hozzá, -és egyre hosszabb időt tölt szemlélődéssel. Ezen felbuzdulva vásároltunk neki egy zenés forgós játékot, így a nap egy jelentős részében méhecskék táncolnak a feje fölött. Abigél még rám sem nézett soha olyan szerelmes pillantással, mint ezekre a hülye plüss darazsakra, hosszú percekikg csak aléltan bámult, majd egyszer csak egy széles, és határozott vigyor ült ki az arcára, mi pedig, a büszke szülők persze majdnem belefolytunk a kiságyba a gyengeségtől. A mindent elsöprő, legcsodálotosabb, újdonsült tudománya azonban Abigélnek a kiságyban való alvás. Mint már említettem nálunk az esti elalvás igen kényes pont, általában 2-3 óráig tart, azaz 8-tól 11-ig, aminek a nagy része szopás. Abigél ilyenkor non-stop a cicin lóg, aminek követkleztében persze azok néha kiürünek, vagy csak neki nincs türelme már erősebben szívni, mert elfárad, akkor jön a hiszti, meg a mérgelődés, meg a nyugtatás, aztán vissza a cicire - egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy bírja fizikailag ennyi ideig, én már majd elájulok, ő meg még mindig rajtam lóg, mire nagy nehezen elalszik, - természetesen a mi ágyunkban. Cici nélkül elaludni Nagy a vita az anyák között az ügyben, hogy hagyják-e cicin elaludni gyermeküket, vagy sem. Én a legjobb gyereknevelési tanácsot életemben a szülésznőtől kaptam, azt mondta, az első hat hétben csak és kizárólag azt csináljam, amit a baba szeretne. Addig megtanulja, hogy bízhat bennünk, és 53

ha akarjuk, utána elkezdhetjük nevelni. Persze a hatodik héten már nehezen bírtam alázatos szolgálatot, de utólag úgy látom, bejött a dolog, a hatodik héttől elkezdtem rövidíteni az esti szopások idejét, és a saját ágyába szoktatni, és ezt akkor már egyáltalán nem is vette zokon, hamar átszokott a kiságyába. Sok hozzászóló is azt hangsúlyozta, hogy a gyereket három hónapos koráig nem lehet elkényeztetni, ezt mondta Spock doktor is, sőt nála még a hat hónap is belefér. Egy pici csecsemőt tehát lecuppantani a ciciről, és azt mondani neki, hogy "aludj el, fiam egyedül" szerintem kegyetlenség. Sok szakkönyv tanácsolja, hogy ha elaludt a gyerek szopás közben, akkor is költsük fel, és mindenképpen ébren tegyük be a kiságyba, hogy tanuljon egyedül elaludni. Bár racionális érvelésnek tűnik, én ezt sem tudtam megtenni. A védőnőtől azt a tanácsot kaptam, hogy bőven elég tíz hónapos korában elkezdeni az egyedül alvásra való szoktatást, és valóban, nagyjából ez volt az a kor, amikor Abigél már egyedül, cici nélkül aludt el.

Szobafogságra ítélve? December 3. Azt már megtanultam, hogy a gyerekneveléssel kapcsolatban mindig mindenből két iskola létezik az egyik ezt állítja, a másik meg annak a totális ellenkezőjét. Így van ez valahogy a látogatókkal is. Van, aki pár hétig senkit sem enged a csecsemő közelébe, és van, aki már két hetesen három napos túrákra indul vele. Mi ez utóbbit ugyan nem vállaltuk, de tény, hogy a második héttől kezdve, nálunk szinte minden nap van valaki. Ez, még akkor is, ha olykor nagyon fárasztó, nagyban megkönnyítette nekem az első nehéz heteket, mert jó volt a barátokkal, rokonokkal találkozni, főleg abban a tudatban, hogy én még egy jó darabig nem mehetek úgysem sehova. Abigél ezeket a látogatásokat eleinte nagyrészt végigaludta, három hetes korától azonban hihetetlenül aktív nap közben, így egyre többet érzékel a körülötte lévő világból. Ezzel párhuzamosan kezdtem azon gondolkodni, vajon őt nem zavarják-e a látogatók? Jót tesz neki, ha kedves és szerető, de mégiscsak ismeretlen emberekkel van körül véve, vagy neki még csak anya és apa kell? Ráadásul négy hetes kora óta már járunk vele úgymond vendégségbe is, azaz a nagyszülőkhöz, vagy barátokhoz, persze csak nappal, csendes helyekre, ahol szoptatni is tudok. Abigél ilyenkor mindenkit alaposan és nyugodtan megnéz, látszólag nagyon jól érzi magát, szemlélődik, nézi a fényeket, majd mikor kellő mennyiséget szemlélődött már csak az anyja és apja érdekli. Nem láttam ugyan rajta, hogy zaklatott lenne emiatt, de az eddig elolvasott vagy száz csecsemős könyv alapján úgy tűnt, a kulcsszó mindegyikben a napirend. Pedig igyekszem jó anya lenni, de néhány könyv szerint ha kisgyereked van, a napirend az isten, azt pedig kalandozva nehéz pontosan 54

tartani, pedig Abigél születése előtt mi szinte mindig úton voltunk. A másik, szintén népes tábort tömörítő iskola szerint viszont a gyerek ahhoz az élethez szokik hozzá, amit a szülei élnek. Na most akkor melyik? Könyvből tanítsuk aludni a babát? December 10. Tudom, hogy mindenki azt javasolja, hogy ne olvassak szakirodalmat, de azt hiszem ez egyszerűen megkerülhetetlen, hiszen az ember nagyon szeretne jó anya lenni és mindent jól csinálni. Persze vannak az „ösztönanyukák”, akik biztosak benne, hogy mindent jól csinálnak, és én nagyon irirgylem is őket, mert azt gondolom, tényleg az a legjobb, ha a szeretet irányítja a gyerekkel való bánásmódot, csak hát én sajnos nem vagyok ennyire magabiztos. Ezért mindent elolvasok, amit csak lehet, pszichológiai témájú könyvektől kezdve a szoptatásig mindent, de elsősorban természetesen az alvási tanácsok érdekelnek, mint minden kezdő anyukát. Utólag persze én is legyintve fogom azt tanácsolni más anyukáknak, hogy ne olvassanak szakirodalmat, mert úgysem lehet őket haszálni, hiszen minden gyerek más. Ráadásul valóban nehéz olyan könyvet találni, aminek a felvetéseivel az ember teljes egészében egyet ért. Itt van például a nagyon sokak által ajánlott Éjszakai gondoskodás. A könyv alapelve nagyon közel áll hozzám, én is úgy gondolom, hogy mindennek az alapja a kötődést segítő nevelés, ami kihat a felnőtt korra is, ennek ellenére sok mindenre nem tudtam használni a könyvet, mert nem gondolom, hogy egy ágyban akarok majd aludni a nyolc gyerekemmel és az olyan mondatoktól, hogy „ az óvodás korú gyerekkel már meg lehet beszélni, hogy az éjszaka nem korlátlan szopizásból áll” egyszerűen megijedek. Hiszen Abigél még csak 7 hetes, hol van az óvodáskor. És egy altatatásról szóló könyveben nem túl hiteles az sem, hogy ha a baba nagyon nyűgös, ültessük autósülésbe és autózzunk vele. Ezt a módszert könyv nélkül is ismertem, de akkor sem vagyok hajlandó este 11kor, nulla fokban autózni. A Suttogót mondjuk én nem tartom annyira radikálisnak és elfogadhatlannak mint sokan, egyszerűen csak a legtöbb dolgon röhögnöm kell. Például hogy ébresszük fel a csecsemőt reggel hétkor. Mutassanak nekem egy olyan kismamát, aki reggel hétkor kipattan az ágyból és felkölti csecsemőjét akkor is, ha az éppen nyolcig aludna. Lehet, hogy van ilyen, és minden tiszteletem az övé, nekem ez nem megy. Másik kedvencem, hogy ha „látja a babán az álmosság jeleit, tegye le aludni”. Könyörgöm, ha én csak úgy le tudnám tenni aludni, valószínűleg a kezembe se vettem volna a könyvet. Ráadásul meggyőződésem, hogy a Suttogó, a nem szoptatott amerikai babákra lett kitalálva, ott ugyanis úgy tudom, nem annyira elterjedt a szoptatás. Az én cicifüggő babám ugyanakkor aligha fog mély álomba merülni attól, ha susogok a fülébe, ha egyszer van cici is. Egy másik altatós könyvben meg azt 55

olvastam, hogy ha minden reggel azonos időpontban adunk enni a csecsemőnek, akkor egy idő után majd türelmesen várakozik az ágyában akkor is, ha esetleg hamarabb felébred. Elképzelem, ahogy Abigél édesen gügyög a kiságyban és megvárja, hogy hét harminc legyen. Már ha egyszer eljutunk oda, hogy mosolyogva és magától elalszik a kiságyában, valljuk be, legtöbbször még azért most is nálunk köt ki. A szakirodalom-mániámhoz amúgy az is szervesen hozzátartozik hogy engem tényleg és komolyan meg lehet ijeszteni az olyan mondatokkal, hogy „aludj csak együtt a gyerekeddel, majd kilenc éves korában sem fogod tudni kitenni és soha többet nem fogsz szexelni.” Nyilván sok-sok tapasztalat, és magabiztosság szükséges ahhoz, hogy az ember ilyenkor vissza tudjon majd vágni: a nagy lótúrót. Én sajnos még nem tartok itt, de kezdek már hinni a gyerekemben, hogy ő tudja mi a jó, és ez csodálatos érzés. És hiszek abban, hogy fejlődik, és azzal változnak az igényei is. Hiszen Abigél az első négy hétben folyamatosan rajtam lógott, nem lehetett kiszedni a bébierszényből, sőt csak abban volt hajlandó aludni. Ma 7 hetes, és már bele sem hajlandó ülni. Hiszen ő már ismerkedik a világgal, és olyan helyen szeret lenni, ahonnan tud szemlélődni. Mikor tudunk végre rendesen aludni? A friss anyuka első kérdése a kórházból hazatérve, hogy jó, jó, de mikor fogja a gyerek átaludni az éjszakát? Én is ezt kérdeztem folyton mindenkitől, kaptam is rá mindenféle választ. Majd hathetes korától. Majd ha eléri az öt kilót. Majd ha eléri a hat kilót. Majd ha három hónapos lesz. Majd ja elkezd szilárd táplálékot fogyasztani. Persze lehet trenírozni a gyereket az éjszaka átalvására, de összességében nincs rá szabály, és még csak az sem biztos, hogy ami az egyik gyereknél működik, a másiknál is fog. Valószínűleg én fogok a legnagyobbat röhögni magamon, amikor a második gyereknél előveszem majd ezt a naplót, és töredelmesen belátom, nem működnek a nagy bölcsességeim. Abigél elég sokáig, nagyjából féléves koráig kétszer szopott éjszaka, utána egyszer, kilenc hónapos kora óta nem szopik éjjel. Igaz, én soha nem próbáltam az éjszakai szopásról leszoktatni, egyszerűen fárasztóbb volt, mint szoptatni. A szoptatás ugyanis megvolt negyed óra alatt, egy üvöltő gyerek azonban ennél jóval tovább bírja. Igazság szerint én az egy éjszakai szoptatással teljesen ki voltam békülve, egyáltalán nem zavart, hogy fel kellett kelnem hajnalban, cserébe reggel jóval tovább aludhattam. Semmit nem tettem annak érdekében, hogy leszokjon, magától hagyta abba, egyik napról a másikra, nem tudom miért. Ez persze nem jelenti azt, hogy átalussza az éjszakát, igazság szerint én is feladtam, és egy ideje már nem is várom ezt el tőle. Belegondoltam, hogy tulajdonképpen én is nagyon kevés éjszakát alszom végig, felébredek inni meg pisilni, felébredek, ha vihar van, miért várnám akkor a gyerektől, hogy durmoljon, mint egy gép? Majdnem minden 56

éjjel felkel, legtöbbször nem kell hozzá bemenni, rendezkedik egy kicsit a kiságyban, aztán visszaalszik. Ha sokáig ébren van, viszek neki egy kis teát, megsimogatom, nincs vele gond, nem sír, nem követelődzik, de azért amíg nem aszik vissza, a szülő is többnyire ébren van. Sok hozzászóló javasolta a kiadós esti vacsorát, vannak erre a célra mindenféle négy hónapos kórtól adható tejpépek, tápok, esetleg az anyatej mellé még egy kis tápszer. Én sosem voltan ennek a híve, de aki már nagyon ki van akadva az éjszakázástól, az kipróbálhatja, sok hozzászóló szerint egyébként az éjszaka átalvása nem az éhségtől, hanem az idegrendszer érettségétől függ. Akinek a gyereke a kezdetektől átalussza az éjszakát, az is görcsöl, sokan toporognak éjjel a kiságy mellett, hogy most akkor felébresszék-e az újszülöttet szopni, vagy nem? Én ugyan könnyen beszélek az én hatalmas gyerekemmel, de ha egy csecsemő nem nagyon kicsi vagy koraszülött, szerintem semmiképpen sem kell felkelteni éjjel. Más kérdés a nappal ebben az ügyben én sem tudtam soha dűlőre jutni. Én szívem szerint hagytam volna, hadd durmoljon (Abigél imádott a hidegben, a teraszon aludni), de négy, négy és fél óra alvás után végül felköltöttem. Egyrészt már nagyon hiányzott, másrészt bedőltem az olyan ijesztgetésnek, hogy a nappal kihagyott étkezést éjjel pótolja majd be a gyerek. Abigél felfedezi a kezeit December 17. Abigélnek rengeteg új tudománya van, és most már az egész napot el tudjuk tölteni úgy, hogy szinte csak őt bámuljuk, annyira szórakoztató, vicces és okos. Azt hiszem, amikor az ember elkezd gyerekre vágyni, korántsem gondolja, hogy a legjobban az egészben azt fogja élvezni, hogy napról-napra követheti, hogyan kezd el egyre több dolgot csinálni a kis lény. Abigél például csütörtökön megtalálta a kezét. Kalimpált, kalimpált és egyszer csak megakadt a szeme az öklén és nagyon hosszan bámulta. Onnatól kezdve akármikor leteszem, az első dolga, hogy ráfókuszál az öklére és hosszas perceket tölt a tanulmányozásával. Néha aztán elfárad, olyankor lerakja a kezét és hatalmas ordítást rendez, mert nem tudja, hova tűnt az a kéz, amit ő bámult, és amiről persze fogalma sincs, hogy az tulajdonképpen az övé, és ő irányítja. Ebbe az egészbe úgy el is fáradt, hogy csütörtökön óránként elaludt. A péntek reggelét ismét az ökle tanulmányozásával kezdte, majd egyszer csak elkezdte az ujjait ki-be nyitogatni. Én el sem tudom képzelni, mekkora agyi munka lehet ennek az egésznek az átlátása, éppen ezért végtelenül elkápráztat, hogy Abigélnek egy nap leforgása alatt kezdett derengeni, hogy van valami befolyása arra, hogy az a furcsa dolog – mármint a keze - ott van-e, vagy sem. Szombatra pedig már odáig jutott, hogy határozottan nyúlt a kedvenc, pandamacis kockája felé, miközben ki-be nyitogatta az ujjait. Persze megfognia nem sikerült, - néha ugyan beleakad a keze a kocka fülébe, - de 57

akkor is hihetetlen teljesítmény tőle, hogy rájött arra, vannak a testén kinövések, amelyek irányíthatók. Azóta nem győzöm csodálni, néha még féltékeny is vagyok, hiszen akár fél órát is elvan nékülünk, egyszerűen próbálgatja a kezét, egyelőre szigorúan csak a jobbot. Ha ebbe belefáradt, következik a másik új tudomány gyakorlása, a sikoltozás. Ezek a sikolyok először még csak egészen aprók és sikkesek voltak, meg is ijedt tőlük egy kicsit. Mostanra azonban már éles, hosszan elnyújtott kurjongatások, és néha nem is tudom távolról megállapítani, hogy valami baja van, vagy csak vidámkodik. Általában az utóbbi. Nagyon meg tud hatni, hogy már mennyire okos, és most gondoltam először arra, hogy úristen, mennyire megváltozott, mennyire más, mint amikor megszületett, mennyire másként tartja a fejét, sőt az egész testét, másként mozgatja a végtagjait, megkülönböztethetők az arckifejezései, már tud hatalmasakat kacagni, ha jól érzi magát beszélget (értsd: azt mondja hogy „gö” meg „kö”), meg úgy általában, nagyon megnőtt, súrolja az öt és fél kilót. Pedig az egész nem volt olyan régen, csak nyolc hete.

58

harmadik hónap

Abigél a karácsonyfával beszélget Január 7. Abigél játszik és beszél, - persze mindezt úgy, ahogy egy 11 hetestől elvárható. Beszélni a karácsonyfa tanította, amit direkt odaállítottunk a járókája mellé, hogy tudjon benne gyönyörködni. Számításunk bejött, mert Abigél valóban gyönyörködik a fában, szerelmes belé, úgyhogy nálunk idén márciusig lesz fa. Először hosszan nézi a díszeket és a fényeket, - az az érzésem, hogy minden egyes gömbbel külön kapcsolatot ápol, - majd amikor újra és újra végigpásztázta a fát, akkor elkezd beszélni, hosszan, vidáman és borzasztó izgatottan. Először még csak mássalhangzókat mondott, azt hogy „k” meg „g”, most viszont már szépen formált, hosszúra nyújtott magánhangzókat is csap hozzá. Az elmúlt hetekben egyébként jellemző lett rá, hogy minden ismerős tárgyat hosszas gügyögésben részesít. Reggel például ébredés után fél órát tölt azzal, hogy üdvözli a lámpát meg a könyvespolcot, aztán amikor ezt megunta, ki kell venni a kiságyból és áttenni a mi ágyunkba, ott nagy nevetésekkel üdvözöl minket, majd a mintákat a paplanon, amiket a biztonság kedvéért minden reggel megmarkol és megpróbál letépni a huzatról. Egyszínű paplanhuzat ezért nálunk már szóba sem jöhet, csakis mintás. Mindezek mellett további új tudománya a nyelvrágás, a mérhetetlen nyáladzás és a hason való nézegetés, - ez utóbbi különösen nagy szó, mert egészen eddig ordítani kezdett abban a pillanatban, ahogy hasra tettük, most azonban már jó darabig elnézeget, látszik rajta, hogy élvezi a megváltozott perspektívát. Mióta beszélgetünk, viszonyunk ha lehet, még intimebb, mint eddig. Pedig nekünk egyelőre csak rövid szavak jutnak, az igazán hosszú mondatokat Abigél valamiért az idegeneknek tartogatja. Karácsony miatt nálunk is felbolydult az élet, vendégségről vendégségre jártunk, kicsit aggódtam is, hogy kiborítja ez a nagy nyüzsgés, de ennek nem láttam nyomát, - igaz jó pár napig gyakrabban ébredt éjszaka, de nem tudom, hogy ennek volt-e a köze az aktívabb nappalokhoz. De a vendégségekben Abigél vagy aludt, vagy hatalmasat beszélgetett számára ismeretlen emberekkel és tárgyakkal. Még nem fejtettem meg, mért nem nekünk tartogatja a mondanivalóját, hiszen a karácsonyfa például nem is válaszol. Hason vagy hanyatt? 59

A hasra tevésről még nem is volt szó, pedig ezen a téren igazán könnyen kategorizálhatunk. Kétféle baba van, az egyik imád hason lenni, a másik utál. Az egyik csak hason alszik, a másik csak hason nem. Minden csecsemőápolási könyvben benne van, hogy a hason alvós babáknál gyakoribb a bölcsőhalál, azaz a légzés leállása. De ez azért elég félrevezető, mert a bölcsőhalál eleve nem gyakori, és szülés után örülünk, ha a gyerek egyáltalán alszik, tökmindegy, hogy milyen testhelyzetben. A szakkönyvek egyébként azt szokták tanácsolni, hogy oldalt fekve altassuk a babát - hátát egy párnával vagy összetekert takaróval kitámasztva -, hanyatt fekve ugyanis előfordulhat, hogy a bébi egy öblösebb böfögés után félrenyel. Ha nagyon izgulunk, tehetünk alá egy légzésfigyelőt, ezt a szerkezetet amúgy sokszor általam nem értett megvetés övezi, lehet, hogy előfordul néhány téves riasztás, de az még mindig jobb, mintha egyáltalán nem riasztana. Abigél már a negyedik gyerek volt, akit a mi készülékünk kiszolgált, és soha nem riasztott csak ha véletlenül elfelejtettük kikapcsolni, mielőtt kivettük a gyereket. Persze a légzésfigyelő nem csinál semmit, csak sípol, így önmagában nem sokat ér, nem árt utánanézni a különféle újraélesztő technikáknak, ezek más esetben is jól jöhetnek. Nappalra viszont kifejezetten ajánlani szokták a hasra helyezést, hadd erősödjön a gyerek nyaka. Szerintem, ha a bébi utál hason lenni, ez felér egy középkori kínzómódszerrel, hiszen baromira elfárad, és csak az előtte lévő pár tárgyat és a lepedő mintáit tudja bámulni, míg hanyatt fekvésből az egész szobát belátja. Enélkül is gyönyörűen meg fog erősödni a nyaka, legfeljebb két héttel később fordul meg, nem nagy ügy. Miért kell mindennap fürdetni? Január 14. A fürdetés már a kórházban is stresszelt, mert miközben várakoztunk, hogy gyerekeinket bedugják a csap alá, mindig egyedül az enyém ordított, míg a többi békésen aludt. Nem lett ez aztán másképp itthon sem. Esténként fürdettünk, mert úgy szokás, de nem igazán értettem, hogy minek ez az egész, mikor a gyerek utálja és ordít, és ugyan mi a fenétől koszolódna be, mikor csak fekszik a frissen mosott ruháiban. Az első hetekben ezt a fürdősdit találtam a legkimerítőbbnek, gyerekszobában befűt, kád becipel, víz lavórba behoz, túl hideg, nem baj, hozzál még hozzá, basszus, most meg forró, nem baj, majd kihűl, oké de a gyerek meztelen, takard be, jól van, hőmérő megint, még mindig meleg, nem baj, gyerek bele, ordít, testét bevizez, ordít, megfordít, hátat mos, ordít, törölközőbe kivesz még jobban ordít, felöltöztet, határozottan, borzasztóan és szívet facsaróan ordít, rajtunk meg csorog a víz az idegességtől. Egy hét után azt mondtam, én ezt nem csinálom, a gyerek nem koszsos, kész, nem kell 60

fürdetni, maximum egy héten kétszer, az csak két ordítás, nem pedig hét. Így aztán el is voltunk békésen, egyetlen óriási problémánk az volt, hogy Abigél este sehogyan sem akarrt elaludni, és egyre több felől kaptunk azt a tanácsot, hogy fürdessünk minden nap, legyen minden este mindig ugyanolyan. Emelett persze száz másik tanácsot is megfogadtunk, semmi nem használt, így megadtam magam, oké, fürdessünk minden nap. Én amúgy mindig nagyon fürdős voltam, már alig vártam, hogy leteljen a hat hét és beülhessek végre a kádba, így jutott eszembe, hogy ha már minden nap fürdetni kell, mi lenne, ha Abigél velem fürödne, - elvégre nem igaz, hogy ennek az egész fürdetésnek ilyen kínnak kell lennie. Abigél az első nagykádas kalandra a szokásos módon reagált, ordítással. Szerencsére ordítás közben talált a kádban egy cicit, ettől aztán el is hallgatott, aztán egyre jobban érdekelte a víz, tetszett neki, hogy sokkal biztosabban meg tudom tartani, ha együtt ülünk a vízben. Másnap még kereste egy kicsit a cicit, de harmadnap már eszébe sem jutott. Azóta minden nap együtt fürdünk, én ejtőzöm egy kicsit a jó meleg vízben, - ez az egyetlen tíz perc a nap folyamán, amikor teljesen egyedül tudok lenni, - aztán az apukája behozza mellém Abigélt a kádba. Nekik is jó, mert amíg én relaxálok a fürdőben, addig ők együtt vannak, beszélgetnek, tornáznak, ilyenkor apa vetkőzteti és öltözteti, aztán átadja nekem vacsorára és altatásra. És Abigél valóban megszokta, és meg is szerette ezeket az estéket. Az együttfürdésről Mint arra sok olvasó is rámutatott, az újszülöttek nem szeretnek meztelenül lenni, furcsa nekik, és akármilyen meleg van, fáznak. Mindig dobjunk rájuk egy textilpelenkát, sokszor már az is megnyugtatólag hat. Van ahol nincs gond a fürdéssel, sokan ajánlották a fürdetővödröt, amelybe a baba bele tud kuporodni, a kiskád ugyanis valóban túl tág, bizonytalan nekik, a kisbabák megszokták az anyaméhben, hogy határok között vannak, mindig hozzá tudnak érni valamihez. Ezért nem szokták szeretni a nagy, üres kiságyakat sem, akármilyen drága, én a következő alkalommal azt hisze beruházok egy bölcsőbe. Nekünk nagyon bejött az együttfürdés, bár sok hozzászóló aggódott, nem jelent-e ez veszélyt a csecsemő egészségére, de én azon az állásponton voltam, hogy amúgy is bennem ázott kilenc hónapig, és azért én sem bányában töltöm a nappalokat. Egyébként, ha nálunk nem lett volna gond az esti elalvással - tehát ha nem a napirend kialakítása lett volna a cél -, nem fürdettem volna minden nap, szerintem csak szárítja a babák bőrét. Fürdéshez kizárólag a gyógyszertárban kapható fürdetőkenőcsöt használjuk, minden más csak szárít, és fölösleges allergizáló anyag a babának.

A napirend kialakul 61

Január 21. Emlékszem, amikor egy héttel a szülés után, szakadó esőben, fájó sebbel ültem a kanapén és hirtelen rádöbbentem, hogy most már mindig, minden nap ugyanolyan lesz, és ez hatalmas rémülettel töltött el. Aztán nem telt el sok idő, és élvezni kezdtem, hogy minden nap ugyanolyan, majd eltelt még egy kis idő, és rájöttem, egyáltalán nem ugyanolyan minden nap, mert Abigél mindig csinál valami újat és vicceset. Ennek ellenére tény, hogy pár hetes kora óta magától alakított ki egyféle napirendet, amit szeret is betartani, én pedig követem ebben, és ma már én vagyok az, akit megzavar, ha Abigél valamit nem akkor és nem úgy csinál, mint ahogy megszoktam. Általában azonban nagyon kiszámítható, lehet például tudni, hogy ha felébred, szinte percre pontosan másfél óra múlva álmos lesz, és ezt jelzi is. Bár most, hogy 3 hónapos lett, néha már két órát is kibír ébren. Abigél reggel hét és kilenc között kel, de hogy pontosan mikor, azt sosem tudom, mert amikor én felébredek, akkor már élénk párbeszédet folytat a lámpával és a függönnyel. Hagyom még egy kicsit magyarázni, és amikor kifogyott a témából, átjön hozzánk a nagy ágyba. Ez a kedvenc részem a napban, mindenki friss és kipihent, és Abigél megállás nélkül röhög és magyaráz, akár egy órát is eltöltünk még az ágyban, aztán amikor megéhezik, reggelizik, szintén az ágyban. Addigra nagyjából el is fárad, és megy a délelőtti alvásra az ágyába, de általában nem alszik többet háromnegyed óránál. A délelőtti alvás után kap valami csinos ruhát, aztán megy a járókába a nappaliba. Mindenképp szerettük volna ugyanis, ha nappal együtt van velünk, és úgy gondoltam, szüksége van valami kuckóra, ami az övé, a földre azonban nem teszem le, mert a földszinten lakunk, félek, hogy megfázik, és van egy óriási szőrős macskánk is. Egyelőre azonban szereti a kuckóját, délelőtt egy órát is eljátszik magában. A sztár a feje fölé szerelt, forgó zenélő méhecskék, illetve most a szárnyait csapkodó gólya, szinte extázisba kerül, amikor meglátja őket, (a karácsonyfát pár napja leszedtük). Emellet a barátja egy nagy puha kocka, és egy rongyokból varrt, zörgő könyvecske, valamint egy kockás nyúl. De van, hogy csak szemlélődik, egy mintás szalvétát is elnéz hosszú percekig. Ezután ebédel, aztán jön a nagy alvás, ami általában levegőn történik, vagy elmegyünk sétálni, vagy kint durmol a teraszon, ilyenkor három órát is alszik. A társasági programokat általában 3 és 6 közé iktatjuk be, ilyenkor látogatunk meg más babákat, és ilyenkor jönnek hozzánk is a vendégek, vagy a másik szociális opció a közös séta, de az inkább csak nekem program. Ha nincs programunk, akkor a délutáni alvás után is játszunk, ha van kedve a járókájában, ha meg ahhoz fáradt, akkor együtt hempergünk a szobájában egy szivacson. Persze van, hogy minden összekeveredik, délelőtt jönnek a vendégek, vagy délelőtt alszik nagyot, délután kicsit, stb. Aztán öt-hat körül 62

Abigél még egy rövidet alszik, felkészül az estére. Ez után már nem túl aktív, hat után már csak a kanapén ücsörög az apukájával az úgy nevezett pihenő székében. Apja néha ringatja, ő meg nagyokat beszélget a macikkal meg a nyuszival, ha élénkebb akkor apával is, és mostanában mindehhez nagyokat sikongat, vagy ha fáradt még, szundít egy negyed órát. Hét körül jön a már említett közös fürdés, ha még van türelme utána egy masszázs, aztán már csak ketten maradunk, és már nem jövünk ki a hálószobából. A nagy ágyban vacsorázik, enyhe hangulatfénynél, zenét is hallgatunk. Nappal már nagyon gyorsan szopik, de ilyenkor este szeret még sokat cicizni, egy idő után azonban elengedi a cicit, nagyot sóhajt és becsukja a szemét. Ilyenkor berakom az ágyába, szerelmes szavakat suttogok a fülébe, aztán vagy elalszik rögtön, vagy dünnyög még egy negyed órát, vagy ha nagyon fáradt öt-tíz percet sírdogál, aztán alvás. Abigél egy ideje már nem nagyon kel fel éjszaka, pedig mióta hazahoztunk a kórházból, mindig ébredt pontban kettőkor. Néha még hallom kettő körül, hogy mocorog meg nyögdécsel de már nem ébred fel rá, általában fél öt-öt körül jelez először, akkor szopik és mindketten alszunk tovább reggelig, és alig várom, hogy kezdődjön minden elölről. Kell-e a napirend? Ezt nagyon vicces utólag olvasni, még hogy Abigél nem kel fel éjszaka! A legtöbb kisbabának van három hónapos korában egy olyan időszaka, amikor úgy csinál, mintha átaludná az éjszakát, aztán nagyon hamar kiderül, hogy mégsem. Ahogy az egyik hozzászóló fogalmazott, szülés után kap egy kis időt a kedves anyuka, hogy kipihenje magát, aztán úgy öt hónapos kor körül megint beindul az élet, jönnek a fogak , új kaják, új mozgásformák, és a legtöbb gyerek nem alszik már olyan nyugton. Én, miután kikecmeregtem a szülés utáni sokkból, tehát nagyjából Abigél hathetes korától hat hónapos koráig (amíg meg nem tanult mászni), életem eddig legnyugodtabb, legkipihentebb, legbékésebb heteit töltöttem itthon a lányaimmal. Aztán kicsit felpörögtek az események. A napirendkérdést minden bébiszakkönyv nagyon hangsúlyozza, főleg a Suttogó-féle kockaszemléletű irodalmak. Én ezt eleinte túlzásnak tartottam, de utólag azt látom - és ezt jelezte sok hozzászóló is -, hogy a gyerekeknek kel a napirend, kell az állandóság, vagyis a mi szavainkkal élve az unalom, ez ad nekik biztonságot. A napirend első hallásra valóban nem egy szimpatikus szó, nekem mindig a napközi jutott eszembe róla, ettől eddig udvar, ettől eddig tanulás, ettől eddig szabadfoglalkozás, ettől eddig uzsonna. De végül nekünk lesz belőle előnyünk, mert tudunk tervezni, tudjuk, hogy a gyerek mikor alszik, és az az idő csak a miénk. A gyerekek amúgy maguk is hajlanak erre, Abigél is teljesen magától állt rá a rendszeres életmódra, én inkább csak követtem és erősítettem ebben, mint irányítottam. Bár ő természeténél fogva

63

rendpárti, sosem tolerálta, ha máshogy vannak a dolgok, mint ahogy megszokta.

64

negyedik hónap

Anya parázik apa nélkül Január 28. Villámcsapásként ért a hír, hogy a gyerekem apjának külföldre kell utaznia, és én itt maradok egyedül egy három hónapos gyerekkel. Abigél apukája régebben is gyakran járt külföldre, és soha semmi bajom nem volt az egyedülléttel, most azonban nem tudtam elképzelni, hogy kettesben maradunk a lányommal. A nappalokkal nem volt gond, hiszen akkor többnyire ketten vagyunk, de arról elképzelésem sem volt, hogyan fogok egy estét - illetve többet, - és egy teljes éjszakát egyedül levezényelni. Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább pánikba is estem. Mi lesz, ha Abigél pont most lesz beteg? Elkapja az influenzát, lázas lesz, és kúpot kéne a fenekébe dugni, vagy leesik az ágyról, vagy ráül a macska, vagy csak egyszerűen pont most fog egy egész éjszakát végigordítani. Ebbe az egészbe aztán olyan szépen beleéltem magam, hogy mire a gyerekem apja felült a repülőre, szinte biztos voltam benne, hogy szegény valami nagy katasztrófára fog hazaérni. Az első magányos napunkon jól elvoltunk, de ahogy közeledett az este, egyre jobban kezdtem szorongani. Fogalmam sem volt például, hogy fogok egyedül fürdetni. Az hamar bizonyossá vált, hogy együtt fürdeni nem tudunk, - bár több forgatókönyvet is kitaláltam az együtt fürdésre, valamilyen okból végül mindet elvetettem. Aztán arra gondoltam, nem is fürdetek, féltem azonban, hogy Abigélt esetleg megzavarja, ha a fürdés kimarad, a nem alvástól meg még jobban féltem, mint a fürdéstől, így végül úgy döntöttem, a kiskádban fürdetek. Mivel úgy gondoltam, hosszú idő, amíg Abigélt levetkőztetem, jó meleg vizet engedtem, nehogy kihűljön, mire bejutunk a fürdőbe, de olyan ideges voltam, hogy két perc alatt lekapkodtam róla mindent, ezért a víz még meleg volt. Valahogy fél kézzel lehűtöttem, és épp kezdtem örvendezni, milyen jól megy ez a fürdetősdi, amikor is ki kellett volna vennem a gyereket a vízből, és hirtelen rádöbbentem, fogalmam sincs hogy hogyan. Abigél a vízben volt, a törölköző meg a vécé tetején, és ahhoz hogy elérjem, el kellett volna engednem a gyereket. Néztem hol a törölközőre, hol Abigélre, ő is nézett rám türelmesen, de látszott rajta, hogy nem ilyen fürdéshez van szokva. Tudom, hogy mindenki halál bénának fog gondolni, de ezt a nehézséget nem sikerült áthidalnom, így végül kivettem a vizes gyereket úgy, ahogy volt a vállamra, és ráborítottam a törölközőt.

65

Miután a fürdés ilyen sikeresen megoldódott, áttértünk a fekteteésre, de azzal sem volt semmi különös, Abigél szopott, lefeküdt és aludt. Hamar kiderült, hogy ezzel a gyerekkkel semmi baj nincs, így keresnem kellett más félnivalót. Mivel éppen vihar volt, elkezdtem azon izgulni, és egy idő után biztosra vettem, hogy elviszi a házat a szél, de ha nem a házat, akkor kidőlnek a fák a kertben, vagy legalábbis betörik az ablak és elmegy az áram. De ha valami csoda folytán mindezen szörnyűségek mégsem történnek meg, akkor viszont hamarosan megjelenik valaki, aki kileste, hogy mi csak ketten vagyunk itthon, és betöri az ajtót, vagy átmászik a teraszon, de az is lehet, hogy bemászik a hátsó szobában a szellőző ablakon, - igaz ez esetben nem lehet nagyobb egy 110 centis, szuperhajlékony tornászlánynál, - de azért felkeltem éjjel és becsuktam azt az ablakot. Ezután feküdtem nyitott szemmel a sötétben, és vártam, hogy Abigél felébredjen. El is határoztam, hogy majd ott felejtem magam mellett az ágyban, de persze nem ébredt, életében először fél hatig aludt – ennyit arról, hogy megérzik a feszültséget. Másnap aztán már sokkal olajozottabban mentek a dolgok. Rutinosan fürödtünk, kéznél volt a törölköző, elmúlt a vihar, kinyittottam a szellőző ablakot, és persze Abigél is felébredt éjjel. Ettől függetlenül én szorongtam tovább, ráadásul kiderült, milyen az, amikor tényleg nincs időm semmire. Oltassunk, vagy sem? Február 4. Utálom az oltásokat. Ez nem jelenti azt, hogy oltásellenes vagyok, és a testemmel zárom el a bejárati ajtót, amikor a védőnő ránk akar törni. Abigél minden oltást rendben megkap, még akkor is, ha a beléoltott betegségek többségét csak hírből, vagy múlt századi, fekete-fehér filmekből ismerem. Ennek ellenére nagyon sok ellenérzésem van az oltással kapcsolatban. Nekem ez kicsit olyan, mintha a csecsemőt hónapról hónapra teletöltenék mindenféle koszos dologgal, apró élősködőkkel, holott az ember azért ad neki fél évig kizárólag anyatejet, hogy a lehető legtisztább dolgot kapja. Meg mégiscsak sajnálom, hogy megszúrják, na. Az első oltáson borzasztó idegesek voltunk, nehéz volt elviselni, hogy „bántják” a gyereket, hogy a mosolygós bébibe egyszer csak belevágják a tűt, és onnantól a gyerek megállíthatatlanul zokog. De ez még rendben is lenne, eszembe sem jutott nem beoltatni a gyerekem, de amikor még a választható védőoltások terhét is rámrakják, azzal nem tudok mit kezdeni. Fogom az ordító gyereket, és akkor a védőnéni meg az orvos – amúgy tényleg csak jóindulatból - elkezdi magyarázni, hogy a rota vírus mennyire kegyetlen, a gyerek kiszárad, a bőre kék lesz, kórházba kerül, szenved, jobb esetben infúziót kap, és nem csak ő, mi is, az egész család ott fog haldokolni a Jánosban, pedig csak nyaralni akartunk egyet a Balatonon, szóval 66

mindenkinek jobb, ha Abigél a következő szurinál a szájába is kap egy kis oltóanyagot. Ami nem mellesleg 18 ezer forint, ja, és még egyszer meg kell majd ismételni, és pár napig fájhat tőle a hasa, és amúgy pedig kedves anyuka Abigélnek sajnos a BCG oltást is be kell adni még egyszer, mert nem jött ki neki a vállán. Az tehát már három oltás pluszban. És mit tegyek én, aki a lehető legjobbat szeretném a gyerekemnek? Természetesen, nem akarom, hogy rota vírustól kókadozzon valamelyik csecsemőosztályon, de azt sem gondolom, hogy fölöslegesen terhelnem kéne a szervezetét további oltásokkal. Fogadjam el, hogy nem fogom tudni mindentől megvédeni, vagy inkább védjem meg mindentől, amitől csak tudom. Itt van a rota ellleni oltás receptje a fiókban, minden nap ránézek, de még nem váltottam ki. Kötelező és választható oltások Az oltástémáról nem lehet elfogulatlanul beszélni, én, mint a fenti írásból látszik, nem vagyok nagy oltáspárti. Tapasztalataim szerint a gyereknek beadott oltások mennyisége jobban függ az orvostól, mint a szülőktől, mindegyik gyerekorvosnak vannak kedvenc veszélyes betegségei, amik ellen mindenképpen oltsát ajánl. Míg nekem hosszan ecsetelték a rendelőben a rota borzalmait, egyik ismerősöm tőlem hallott először erről a betegségről, az ő orvosa viszont a kullancs elleni oltást ajánlja meleg szívvel. És még csak azt sem tanácsolhatom, hogy olvassunk alaposan utána a védőoltásoknak, ha valaha kezünkbe veszünk ugyanis egy tájékoztatót, nagy valószínűséggel soha nem engedjük a gyerekünket megszúrni, hiszen két oldalon keresztül csak a mellékhatásokat sorolják. Mi beadattuk végül a rotát, valóban fájt tőle Abigél haza, de aztán jóval később elkapott valami hasmenéses vírust, na az sokkal rosszabb volt. Persze ott és akkor mindig az a legrosszabb, ami van. Mint azt a hozzászólóktól megtudtam, a rotvírus által terjesztett betegségek kétéves korig jelentik a legnagyobb veszélyt, a kiszáradás miatt, egy csecsemőnél ugyanis még eég nehéz a folyadék-utánpótlás, ezért sok kisgyerek szorul kórházi ellátásra. Ezért ez az első választható oltás, amelyet be szoktak adni. Nekünk többnyire minden választható oltást nagyon ajánlottak, én meg nem vagyok elég határozott, hogy ellenálljak, így Abigél megkapta a pneumococcus elleni oltást is (ez most már kétéves korig ingyenes, de kétszer kell beadni), a meningitis ellenire viszont éppen most nemet mondtam. Oltásügyben tényleg nagyon magunkra vagyunk hagyva, a gyerekeinket olyan betegségek ellen olták, amelyeken mi még simán átestünk, és semmi bajunk nem lett tőlük (bárányhimlő, rózsahimlő, mumpsz, ne adj' isten rotavírus), ezért felmerülhet bennünk, hogy teljesen fölösleges ennyi mindentől megvédeni a gyereket. De ha egyszer felajánlják a védelmet, akkor meg butaságnak tűnik elutasítani. Én nem vagyok okosabb ma sem.

67

Oltási rend 0-6 hét BCG (tuberkulózis) 2 hónap DTPa-IPV-Hib (torokgyík, szamárköhögés, tetanusz, gyermekbénulás, valamint a haemophilius influenza vírus által okozott agyhártyagyulladás) 3 hónap DTPa-IPV-Hib 4 hónap DTPa-IPV-Hib 15 hónap MMR (kanyaró, mumpsz, rubeola) 18 hónap DTPa-IPV-Hib 6 év DTPa-IPV 11 év dT (torokgyík, tetanusz) 11 év MMR újraoltás 14 év Hepatitis B Mikor jó szülni? Február 11. Abigél egy hét múlva lesz négy hónapos, és most látta életében először a napot. Olyan szép, meleg idő volt, hogy kávézás közben a cukrászda teraszán kivettem a kocsiból és az ölembe ültettem, úgy napoztunk. Nagyon tetszett neki. Örülök, hogy tavasz van, és most már minden csodálatos és jó úgy, ahogy van, ennek ellenére, ha legközelebb egy kicsi kis befolyásom is lesz a dolgokra, nem szülök többet ősszel. Azt hiszem, az őszi szülés az összes forgatókönyv közül a legrosszabb. Mikor hazajöttünk a kórházból, két hétig esett az eső és sötét volt, és még csak azzal sem vigasztalhattam magam, hogy mindjárt vége, hiszen október után jön a november, amely az egyik legundorítóbb hónap az évben. És az még mindig csak ősz, az igazi hideg a tél még csak azután jön. Ráadásul a terhesség szempontjából sem volt ez jó, mert a legnagyobb melegben volt a legnagyobb hasam. Azt hiszem, tavasszal lehet a legjobb szülni, minden színes és vidám, ami enyhít egy kicsit az ember szorongásán, és mire ki lehet vinni a bébit, addigra jó meleg van, nyárra meg már elég nagy ahhoz, hogy lehet vele kissé mozogni. Lehet velük sétálni késő estig, mert nincs sötét és mínusz tíz fok, és ez nagy segítség akkor, amikor a gyerek eleinte csak a babakocsiban hajlandó aludni. Én mit nem adtam volna érte novemberben, ha hat órakor még világos van, és ki tudunk menni egyet sétálni, ahelyett, hogy az ölemben cipelgessem ide-oda a nyűgös gyereket. Nem beszélve arról, hogy tavaszi-nyári babáknál nem kell agyonöltöztetni a sétához az amúgy is ordító bébit, és nem kell rettegni az első hónapokban, hogy jól megfázik, vagy elkapja az influenzát és nem tud szopni.

68

Még erősen élnek bennem az őszi szülés hátrányai, de amikor más anyukákkal beszélgettem erről a témáról, volt, aki kifejezetten az őszi szülésre esküdött. Mondván mire megjön a jó idő a gyerek már nagy és mobilis, lehet vele utazgatni, nyaralni és nem utolsó sorban az anyuka is formába jön nyárra, esetleg még a vízpartra is kimerészkedik a szülés előtti fürdőruhában. Mi a jó egy gyerekben? Február 18. Azt hiszem nagyjából óvodás koromban érett meg bennem a gondolat, hogy gyereket szeretnék, sok gyereket, aztán sokáig tologattam a programot, meg persze kellett hozzá egy minden tekinteben megfeleő apa is. Számos ok miat szerettem volna gyereket, mert az nyilván jó, mert egy gyerek édes, mert milyen furcsa, hogy két ember keverékéből lesz egy másik, meg milyen jó lehet neki megtanítani dolgokat, nézni hogy okosodik, meg eleve milyen érdekes, hogy az én testem képes egy gyereket növeszteni, vétek lenne nem kipróbálni. Arról nem is beszélve, hogy milyen szar lenne, ha nem lennének unokáink, kuksolnánk otthon a kanapén, és bámulnánk egymást. Aztán megszületett a gyerekem, és kiderült, ez az egész százszor jobb annál, mint ahogy elképzeltem, hiszen ezt nem lehet elképzelni előre, mert hirtelen olyan lesz minden, amilyen előtte sosem. Mert én sok mindenért szerettem volna gyereket, de azt álmomban sem gondoltam: - hogy egy kisbaba ennyire de ennyire jószagú, hogy legszívesebben egész nap csak szagolgatnám és hülyén hangzik, de ha alszik is azt várom, hogy ébredjen fel, hogy szagolhassam megint, - hogy valakit egy mosollyal ennyire boldoggá lehet tenni, hogy így fog nekem örülni, és fülig ér a szája minden egyes alkalommal, ha csak ránézek, - hogy egyszer ennyit fogok nevetni, mert ő a legszórakoztatóbb dolog a világon, minden nap kitalál valami vicceset, - hogy hárman aludni az ágyban még jobb, mint ketten, - hogy a szoptatni a világ legintimebb dolga, és még az éjszakai szoptatásokat is lehet nagyon szeretniv - hogy milyen élvezetes újra Halász Juditot hallgatni és verseket tanulni. Abigél pont négy hónapos, hat és fél kiló és 68 centi. Imád a játékaival játszani, különösen azzal, ami zörög, szereti a színes képeket, a kezeit, a nyuszit meg a kisvakondot, állandóan jár a keze meg a lába, ha valami érdekeset lát az oldalára fordul, mindent azonnal a szájába vesz, már a szoba másik felén is észrevesz dolgokat és mindenkire mosolyog, aki örül neki. Utál hason lenni, utálja, ha valami nem fér be a szájába, mert túl nagy, vagy túl lapos, és borzasztóan utál öltözni.

69

ötödik hónap

Abigél visít Február 25. Igazság szerint már egy ideje úgy gondolom, a következő naplót biztosan úgy fogom kezdeni, hogy Abigél megfordult. Nem mintha mániám lenne a forgolódás, de már hetek óta olyan ügyesen fordul az oldalára, sőt már homorít és teljesen kicsavarodik, ha valami olyat lát kicsit messzebb, ami érdekesnek tűnik. Ennek ellenére még most sem fordul át, viszont a kiságyban valami érthetetlen módon vándorol. Én mindig a kiságy közepére teszem, és tíz perc múlva, mikor elalszik és bemegyek betakarni, néha már az ágy tetejénél van a feje, és keresztben fekszik, fogalmam sincs hogy csinálja. Most egyébként nem koncentrál annyira a mozgásra, új tudományát gyakorolja ugyanis, a sikítást. Ezt már egyszer megtanulta, majd abbahagyta, de csak azért, hogy erőt gyűjtsön és újra kezdje. Hol vannak már az édes kislányos gügyögések, Abigél reggeltől estig, állandóan és egyfolytában sikongat, tudom, hogy minden mozdulatát imádni kéne a gyerekemnek, de néha annyira idegesít, úgy érzem, hogy a gyomromtól indul a sikoly és tart egészen a fejem búbjáig és kettéreped a fejem. Mert ezek nem olyan kis kedves, nőies sikolyok, hanem teljesen olyan, mintha a lányom a Linda castingra gyakorolna és azt kísérletezné ki éppen, melyik az a legélesebb és legmagasabb hang, ami a hallható tartományba még éppen belefér. Sikongat a babakocsiban, minden fának és faágnak, amit meglát, sikongat a játékainak, sikongat a lámpának a falon, és sikongat a boltban, röhögnek a nénik a pult mögött, sonkavágás közben. Azért van vicces része is a sikításoknak, mégpedig a reggeli hangolás. Reggel hétkor, az ébredés után Abigél rögtön visítana, de ilyenkor még be van rekedve, és nem jön ki hang a torkán, csak egy két erőtlen nyekergésre futja. Ez az én időm a napban, az összes többi meg az övé. Abigél vendégségbe és gyógytornászhoz jár Március 10. Abigél imádja a vendégségeket és érdekes módon különösen imádja a gyerekeket. A gyerekek biztosan tudják, hogy vannak felnőttek meg babák, Abigél legalábbis nem bír magával, ha egy másik babát lát. Egyfolytában követi a szemével és mindent eltűr. Pedig a babák ugye nem tudnak még 70

gyengédek lenni egymással, de vele bármit csinálhatnak, csipkedik az arcát, húzzák a haját, de ő csak röhög. Volt hogy csak annyit láttam, hogy Abigél fekszik a mellettem és fülig ér a szája, a lába össze-vissza kalimpál az izgatottságtól, és csak kicsit később vettük észre, hogy a másik baba rajta áll a kezén. Kicsit sem zavarta. Nagyon sok helyre járunk vele négyhetes kora óta, és eleinte, ahogy itt is megírtam, aggódtam, hogy nem zavarja-e őt, ha sok helyre járunk. De szerencsére Abigél nem az a fajta, aki hagyja, hogy olyan történjen, amit ő nem akar. Ha nem tetszik neki valahol, egyszerűen elkezd ordítani és semmivel az égvilágon nem lehet lecsillapítani. Olyan is volt már, hogy megérkeztünk valahova, szétnézett, legörbült a szája és sírni kezdett. Nem is hagyta abba, el kellett menekülni. Az ember ilyenkor nagyon cikinek érzi, hogy a gyereke csak üvölt, és nem lehet vele társasgba menni, és magyarázkodni kezd. Hiába mondják, hogy ugyan, ez természetes, egy anya azt szeretné, ha mindenki azt gondolná, hogy az ő gyereke a legmosolygósabb meg a legjobb fej. A vendégségek mellett Abigél tornára is ár, nem mintha különösebb baja lenne, szerencsére egy örökmozgó, viszont sokáig egyáltalán nem láttuk a nyakát, nem is nézegetett fölfelé. Így derült ki, hogy kissé merev a válla, egyébként még ez sem lenne különösebben baj, valószínűleg kimozogná, de azért egy gyógytornász segített egy kicsit kilazítani. Háromszor voltunk eddig nála, és ha itthon is csináljuk a gyakorlatokat, valószínűleg nincs is szükség több kezelésre. Az elsőt Abigél végigordította, igaz, szegénynek éppen délutáni alvásból kellett felkelnie egy kis torna kedvéért, érthető hát, hogy nem tetszett neki. A másik kettő azonban élvezte, a végén már fülig rt a szája, ahogy összevissza gördették a földön. Egy kicsi mozgás senkinek se árt Töredelmesen bevallom, engem aggasztott a dolog, hogy Abigél öt hónaposan még nem fordult meg. Valahogy az a kép élt a fejemben, hogy egy gyerek három hónaposan forog, hat hónaposan meg mászik, és hiába halljuk ezerszer, hogy ne hasonlítgassuk a gyerekünket másokhoz, úgyis fogjuk, ez természetes. Aggódós szülőknek nagyon ajánlom, hogy három hónaposan vigyék el gyereküket egy babákkal foglalkozó gyógytornászhoz, csak hogy ránézzen. Szerencsére több, nagyon remek, messze földön híres, hazai módszert képviselő szakember is rendelkezésünkre áll, válasszuk ki a nekünk legszimpatikusabbat. Pár ezer forintot megér, hogy azt mondja egy gyógytornász, minden rendben, és akkor nincs más dolgunk, mint otthon ülni, és várni a forgást. Nálunk is minden rendben volt, Abigél nagy súllyal született és szeretett nézelődni, ezért később kezdte el érdekelni a mozgás, de aztán beindult, mint egy rakéta.

71

A szopás már nem elég Március 17. Abigélt már nagyon nehéz szoptatni. Szopik kettőt, aztán elkezdi huzigálni a hajam, csavarja az orrom, birizgálja a számat, húzza a ruhámat, nézegeti rajta a mintákat, kapargatja a kanapét. Beszélni nem lehet a szobában, mert azonnal odafigyel, tévéről, telefonról nem is beszélve, hol vannak már azok a szép idők, amikor szoptatás közben a Szívek szállodáját néztem, a gyerek meg rácuppant a cicire és háromnegyed óráig szopott. Most már a legtöbb esetben nem is lakik jól, sokszor egy, másfél óra múlva ismét eszik, és van, hogy már éjfékor éhen akar halni, pedig már egy jó ideje 4-ig, 5-ig aludt. Minden érdekli, csak a cici nem, - szerencsére egyelőre nem látszik rajta, több, mint hét kiló, - ezért gondolom, lassan nem ártana elkezdeni más táplálékkal is megismertetni. Ez amúgy is aktuális, mert Abigél már öt hónapos. Semmiben sem voltam azonban még annyira bizonytalan, mint ebben a hozzátáplálósdiban, teljesen eltérő információkat szedek össze mindenhonnan. Van, aki azt tanácsolta, gyümölccsel kezdjük és délelőtt, hogy ha valami gondot okozna az étel, akkor az ne éjszakára essen. Van azonban, aki azt mondta, mindenképpen adjak neki délután, hogy éjszaka jól tudjon aludni. A védőnő szerint szopás után adjak egy keveset, hogy ne szokjon le a szopásról, más szerint viszont szopás előtt, hiszen utána mért enne bármi újat is, hiszen már nem éhes, és van még a két szopás közötti verzió, ami talán a legjobbnak tűnik. Aztán van olyan verzió, hogy egy hónapig csak gyümölcs, más szerint mehet nyugodtan zöldség is, de egyszerre csak egyféle, és ebédre, szopás helyett. Azt hiszem most már mindenkit meggyőztem, hogy fogalmam sincs erről az egészről, nem tudom mikor adjak nek és mennyit, mmennyi idő, míg egy szopást kivált egy rendes étkezés, és melyik étkezés legyen az, és egy nap hányszor is adjak neki. Abigél szerencsére nincsen úgy összezavarodva, mint az anyja, most éppen a füligvigyor korszakát éli, bárki ránéz és bármit mond neki, ő már röhög. A legújabb tudománya, hogy hanyatt fekve égnek emeli a lábait és fogdossa, sőt reggel, amikor az ágyban egyszál body-ra vetkőztetem, be is kapja. Nagyon szeret állni is az ölünkben, alig lehet már leültetni, kifeszíti a lábait és álldogál, megfordulni azonban még mindig nem akar, úgy látszik, az oldalirányú mozgások hidegen hagyják. Új tudományai azonban nem fáraszják ki nagyon, az eddigi fél nyolcas kelést felcserélte reggel hatra és velünk ellentétben frissebb, mint valaha. Szopás vs. krumpli Visszagondolva nekem tényleg a hozzátáplálás volt a legnagyobb dilemma az első évben, azt hiszem, túlságosan sokat olvastam arról, hogy a táplálkozás szempontjából mennyire meghatározóak a gyerek életében a kezdetek. Hogy

72

ne szokjon hozzá az édeshez, sóshoz, hogy szeresse a zöldséget és a gyümölcsöt, és ne legyen belőle nagy, kövér felnőtt. Ma már látom, hogy a gyerek alapvetően úgy étkezi, mint a szülei, ha úgy ítéljük meg, hogy mi egészséges életmódot folytatunk, nincs más dolgunk, mint bízni magunkban és gyerekünkben. Én végül kiválasztottam az egyik magazinból egy táblázatot, és ahhoz tartottam magam (de van ilyen táblázat például az egészségügyi kiskönyvben is). Először almát és barackot, majd krumplit, aztán répát adtam, úgy, ahogy a védőnő tanácsolta, két étkezés között, tízóraira, aztán egy hónap elteltével már délben is zöldséget, de azt már szopás helyett (szintén védőnői tanácsra). Még hónapokig megszoptattam ebéd után, de aztán felhagytam vele. Sokan azt ajánlják, hogy mindig szopás után esettük a gyereket, nehogy csökkenjen a tejmennyiség, hiszen mégiscsak az anyatej a legfontosabb táplálék. Aki sokáig szeretne szoptatni, annak tényleg jobban, ha nem kínálja az ételt anyatej helyett, én azonban valahogy természetesnek tartottam, hogy a szilárd étel bevezetésével a gyerekem fokozatosan leszokik majd a szopásról. Kilenc hónapos korára már csak háromszor, reggel, este és uzsonnára szopott, illetve éjszaka, ha felébredt. Miután az éjszakai szopást abbahagyta, rohamosan fogyni kezdett a tejem. Van, aki még egy évig is vígan elvan reggeli meg esti, vagy akár csak a napi egyszeri szoptatással, min egy hónapig húztuk, aztán kiürült a cici. De Abigélt akkor már egyáltalán nem is érdekelte a dolog. Abigél saját szobába költözik Március 25. Abigél beköltözött a szobájába. Én pedig a tapasztalt anyukák mindenttudó módján mosolygok magamon, és nem értem, mit is képzeltem, amikor szülés előtt azt gondoltam, Abigél majd rögtön beköltözik a gondosan berendezett szobájába. Emlékszem, ahogy az első este megfürdettük, megszoptattam, és betettem az ágyába, el is aludt szépen. Aztán hajnali kettőkor felébredt és soha többet nem volt hajlandó nem hogy a szobájában, de még az ágyában sem aludni, csak velünk. Hathetesen kezdtem beszoktatni a kiságyba, amit addigra természetesen átcipeltünk a hálóba. Azóta mindig ott aludt velünk, öt centire tőlem, és jó is volt ez így. A gyerekem apja rendszeresen megkérdezte, nem akarjuk-e áttenni a szobájába, én meg rendszeresen azt feleltem, majd. Aztán néha én kérdeztem meg, hogy áttegyük-e, és akkor meg ő mondta azt, hogy majd. Ez a kérdés egy dolog miatt merült fel bennünk újra meg újra, mert imádtuk ugyan, hogy ott alszik mellettünk, de nálunk a nappali és a háló között nincs ajtó, így hiába feküdt ő le este, mi még egy filmet is alig mertünk megnézni a nappaliban, és leginkább csak suttogtunk, nehogy felébresszük. Végül mégsem emiatt költözött szegény, hanem az én önzőségem miatt. Annyira eldurvult ugyanis a koránkelése, hogy már az számított jónak, ha 73

hatig alszik, és egy hét madarakkal való kelés és kóválygás után úgy éreztem, ez így nem lesz jó, mert fáradt vagyok és türelmetlen. Neki se volt jó, mert az addigi három helyett nappal akár ötször is aludt, mégis nagyon fáradt lett már délutánra. Általában felébredt ötkor szopni és már nem aludt vissza, gajdolt, dumált, nagyokat rikkantott, húzogatta a takaróját, mocorgott. Ezért úgy gondoltam jobb lesz, ha mindezt a szobájában teszi, így ha aludni már nem is, de pihenni még tudok egy órácskát, amíg a plüssállatokkal megtárgyalják az éjszakai eseményeket. Mondanom sem kell, hogy nagyon megviselt a dolog. Először az tűnt fel, milyen nagy az üresség a hálóban, és aludni sem tudtam, pedig nem ment messzire, a hálóból nyílik a szobája, mégis rosszul éreztem magam. Borzasztó dolgokat álmodtam, mikor éjjel felébredtem, hirtelen nem tudtam, hova tűnt a gyerek, azóta is hiányzik nagyon. De érdekes módon a terv eddig működik, az áttelepítés óta hét körül ébredek, és azt gyanítom ő sem kel sokkal korábban. Persze legvalószínűbb, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz, nyilván vannak koránkelős meg később kelős időszakok, és nálunk ez a korán kelés akarva-akaratlan is arra volt jó, hogy megtegyük az első, nagyon nehéz leválasztós lépést.

74

hatodik hónap

Abigél megfordul Március 31. Abigél forog. Na jó, ez még kicsit túlzás, nem gördül ide-oda, de már megfordul. Napra pontosan öt hónapos volt, amikor reggel ébredés után egyszer csak átfordult, akkor még csak a hasáról a hátára. Ezt aztán gyakorolta napokig, jó sokszor, majd pár nap múlva rájött a hátról hasra fordulás módszerére is, azóta ezt gyakorolja. Olyannyira, hogy a másik fordulást el is felejtette, ez pedig kellőképpen aggaszt és hát valljuk be, fáraszt. A napjaink ugyanis most úgy telnek, hogy Abigél mikor leteszem, azonnal hasra fordul, ott elvan egy darabig, ütögeti a keljfeljancsit, kapargatja a szőnyeget, majd öt perc múlva először hatalmasakat nyög, aztán borzasztó ideges lesz és ordít. Akkor én szépen odamegyek, és elmagyarázom neki, hogy vissza tudsz te fordulni kicsi lányom, hiszen a múltkor már olyan ügyesen csináltad, erre ő még jobban ordít, hogy mért nem segítesz ha már itt vagy, ahelyett, hogy magyaráznál, így hát végül visszafordítom, és az egész kezdődik előlről. Nem látom rajta, hogy ezt az új mozgásformát élvezné, inkább idegesíti, hogy nem megy úgy, ahogy szeretné. És a figyelmét egyébként is más dolog köti most le: a címkék. Hallottam már címkemániás kisgyerekeről, ezért előrelátó módon, semmiről nem vágtam le annak idején a címkét, jól tettem. Ha kézbe vesz egy játékot, azonnal a címkét vizslatja, különösen a H&M játékait imádja, azokon ugyanis hatalmasak a címkék. Egyik nap feltűnt, hogy milyen sokáig alszik, ezért benéztem a szobájába, - persze nem aludt, égnek emelt lábakkal az ágyában lévő egyik plüssállat címkéjét birizgálta éppen hatalmas szakértéssel, mindennél édesebb volt. Még címketakarót is varrtam neki, az azonban nem érdekli, lehet, hogy kénytelen leszek neki venni egyet, az enyémnél szebbet, színesebbet. Mozgásfejlődés A csecsemő mozgásfejlődése felülről indul lefelé, először csak a szemével követ dolgokat, aztán mozgatja a fejét, tartja a nyakát, aztán irányítani kezdi a kezét, először az egyiket, majd a másikat, elkezd forogni, és legvégül jön a lábak emelgetése. Amikor már minden testrészt bemozgatott és irányít, forogni kezd, majd kúszni és mászni. Ezután egyedül felül, majd kapaszkodva feláll, és kapaszkodva lépeget. Később már kapaszkodás nélkül

75

is álldogál, és egyszer csak megérik benne a gondolat meg a bátorság, és elindul. Egy hónapos korban a csecsemő végtagjait még behajlítva tartja, keze ökölben van, de hanyatt fekve már kalimpál. Hason fekve át tudja fordítani a fejét, de ha vállunka vesszük, még nem nagyon tudja felemelni. 2 hónapos korban már pár másodpercig meg tudja tartani a fejét, ha sokat van hason, esetleg egy kicsit meg is emeli. A mozgó tárgyakat, embereket még csak a szemével követi, de fejével már a hang irányába fordul, elkezd mosolyogni. 3 hónapos korban már tartja a fejét, ki tudja nyújtani a végtagjait, oldalra fordul, és elkezd nyúlni a tárgyak után,. Ujjait nyitogatja, kezét nézegeti. 3 és 6 hónapos kora között általában megfordul többnyire először hasról hátra, mert ahhoz elég egy billenő mozdulat. Hat hónapos kora körül sok baba kúszni is kezd, de van, amelyik kihagyja ezt a fázist, vagy pár nap alatt túllép rajta, mint például a miénk, és rögtön mászik. Pedig a kúszás roppant szórakoztató dolog, az igazán profi babák úgy csinálják, mint akik éppen most tértek vissza egy őserdei katonai kiképzésből. A mozgásfejlődés ezután már nagyobb eltéréseket mutathat, de nyolc-tíz hónapos korára a legtöbb baba már megtanul mászni (sokan először hátrafelé próbálkoznak), majd 11 és 13 hónapos kora között elindul. De az eltérések tényleg igen nagyok, van, aki már tíz hónaposan szalad, mások 15 hónaposan teszik meg az első lépéseket. Abigél antiszociális lett Április 14. Abigél, az én kedves, aranyos, okos, vigyori kislányom, a szomszédok, a boltos nénik és mindenki kedvence, különös szokást alakítottt ki pár héttel ezelőtt, elkezdte ugyanis utálni az embereket. Ha valaki odamegy hozzá, hogy „szia Abigééééél”, akkor legörbül a szája, hüppögni kezd, és ha az illető nem távozik azonnal az arcából, akkor nekiáll ordítani. Eleinte nem vettük túl komolyan a dolgot, így aztán néha olyan hatalmas hisztit csapott, hogy szó szerint árkon-bokron keresztül kellett vele menekülni. Elég kínos kezdett lenni a dolog, ráadásul olyanokkal is ezt csinálta, akiket addig szeretett és többször is találkozott velük, mint például a nagyszüleivel. Ráadásul azt sem tudtam, hogy kommunikáljam ezt az egészet, mert vagy azt mondom, hogy jé, sose csinál ilyet (ami egyébként eleinte igaz is volt), de akkor a kedves, rokon/ismerős/szomszéd/pultos néni azt hiszi, hogy „na, remek, csak nekem van olyan zombi fejem, hogy sírni kezd tőle a gyerek”. Vagy pedig azt mondom, hogy, mindig ilyen, de akkor meg azt hiszik, hogy Abigél szar fej. Végül az utóbbi mondatot választottam, mert ha nem is mindig, de tényleg elég gyakran ezt csinálja, másrészt kevésbé bántom meg vele a csodálkozó embereket. 76

Akik egyébként szintén nem tudnak ezzel az egésszel mit kezdeni, nem sok embert láttam legalábbis lazán és könnyedén azt mondani, hogy hát van ilyen és kész. Általában zavartan mosolyognak, mondanak valami olyasmit, hogy jaj, hát majd elmúlik, de igen gyakran előkerül gyorsan egy másik gyerek neve, aki nem fél, aki mindig mosolyog, és aki bárkivel elmenne az utcán kézen fogva. Én meg mit tudok erre mondani, hogy ja, hát az Abigél meg nem ilyen, biztos nem kéne annyit verni. Még ha próbáljuk is humorral kezelni a helyzetet, azért eléggé megijedtünk, úgyhogy felváltva bújtuk a szakkönyvekeket a gyerekem apjával, míg rá nem leltünk a megoldásra. „Szeparációs szorongás”, ez az, ez jónak tűnik, ennek kell lennie, nem lehet más. Öt hónapos korban kezdődik, amikor kialakul a gyerek felidéző emlékezete, - mert addig csak felismerő emlékezete van neki. Azaz két hónaposan is felismeri az anyját meg az apját, ha látja, de ha éppen nem látja, nem emlékszik rájuk. Aztán meg már emlékezik, és akkor jön felé valaki, aki pont olyan, mint apa, két lába van, meg két keze, feje, meg haja, és közelebb ér, jé, nem, nem ez mégsem apa, neki nem ilyen nagy az orra, de akkor ez ki? És hol van apa? Akkor inkább bőgök. Én csak azt nem értem, hogy akkor ez mért nincs minden gyereknél? Mert én az elmúlt hetekben annyi gyerekről hallottam, aki sosem félt senkitől, és mindenkivel elmenne, hogy kezdem azt hinni, hogy csak az én gyerekem lett ilyen nyámnyila. De tény, hogy mióta ezt tudjuk, sokkal jobb a helyzet, az okos könyvek elmondták azt is, hogy el kell fogadni az ő félelmét, meg örülni neki, hiszen most erősödik meg a kapcsolata velünk. Eddig akár el is cserélhettük volna, de most már feltűnne neki a csere és reklamálna. És ha fél hát fél, nem adom ki a kezemből, nem tukmálom másra, csak azért, hogy megszokja. Azóta mindig úgy intézem a dolgokat, hogyha mással találkozunk, engem is lásson, ha görbül a szája, azonnal jelzem, hgy ott vagyok, nem mentem el, hagyom, hogy az ölemben ülve ismerkedjen az emberekkel. Az első fél Április 20. Abigél tegnap ünnepelte feledik születésnapját, és ez a tény egyszerűen hihetetlen. Mielőtt gyerekem volt, azt gondoltam, a ’hogy szalad az idő’ és a ’milyen nagyok már a gyerekek’ mondatok csak a gyerekhez tartozó közhelyszótár részei, de most már látom, közhelyes, vagy nem, én sem tudok másról beszámolni, minthogy az idő tényleg rohan. De ez természetes is, hiszen előtte az idő múlása abból állt, hogy nyárból ősz lett, most viszont napról napra szembesít egy örökké változó és növekvő valami azzal, hogy mennyi idő is telt már el, mióta ő megszületett. Jelen esetben hat hónap. Barátainknak nemrég kisbabája született, én pedig a bébit csodálva egészen biztos voltam benne, hogy Abigél soha, de soha nem volt ilyen kicsi, és soha nem maradt ott, ahova éppen leraktam. 77

Most már javában almázik, amikor bekapta az első kanál almalét, tulajdonképpen, vártuk, milyen arcot vág majd, mert minden családban kell egy maszatos, fintorgós cuki-fotó, de a produkció elmaradt. Abigél párszor bekapta a kanalat, majd megunta a lassú tempót, két keze közé ragadta a poharat, és a szájához emelet. Úgy csinált, mintha mindig is almalevet ivott volna. Az almapüré sem lepte meg jobban, szorgalmasan rakosgatom a szájába a kanalat, a felét persze kitúrja a nyelvével, minden nyelésnél kicsit megborzonf, kirázza a hideg, néha öklendezik is, de ugyanolyan elkesen veszi el a következő kanalat. Egyszóval a lányom igazi profi, evésben és forgásban is, ami már igen jól megy neki. Már képes eljutni a szőnyeg enyik végéből a másikba, ha leteszem, már rögtön hason van, kedvenc szórakozása, hogy szopás után hasra vágja magát, visszaköpi a tej felét, és abban tapicskol. A forgással párhuzamosan elkezdtek kicsit fárasztóbbak lenni az éjszakák, Abigél ugyanis a kiságyban is ide-oda mozog. Kétszer-háromszor ébred éjjel, néha sírva, és a kiságy különböző szegleteiből szedem össze félálomban, teljesen kicsavarodott testhelyzetekből, megigazítom, betakarom, de van, hogy pár óra múlva már megint a kiságy végében fekszik keresztben. Emellett egyre hangosabb is, egész nagy megy a sikítozás, a rikoltozás, meg a dájdájdáj, mindig valamilyen hangot ad ki, vagy ha nem, akkor valami olyannal játszik, ami hangot ad ki. Lehet ezért, lehet, hogy másért, de úgy éreztem, így a félév végére egy kicsit elfáradtam. Tegnap este, amikor a késői fürdő után betettem Abigélt az ágyba, olyat éreztem, amit ez alatt a hat hónap alatt méf egyszer sem. Hogy most el tudnék tölteni egy napot nélküle, egy percig sem kellene gondolkodnom a programokon, tényleg csak egyetlen napot. Úgyhogy most megyek és visszaolvasom azt a részt a terhesnaplóból, amikor már alig vártam, hogy megszülessen végre a gyerekem. Főzés a gyereknek Még egyszer a hozzátáplálásról. Féléves koráig a gyerek vígan elvan anyatejen, nehéz elhinni, de tényleg nincs szüksége másra. Szerintem még tejpépre, meg kásákra sem, bár sok olvasó ezekkel kezdte a hozzátáplálást. A szilárd táplálékok bevezetésekor megváltozik a széklet, sőt nagyon gyakori, hogy a gyerek jó pár napig nem is kakil, ráadásul pont az elsőnek ajánlott ételek - reszelt alma, krumpli, répa - fognak. Érdemes esetleg egy kis almalével itatni a babát, az elvileg hajt, de legtöbbször magától is helyreáll a kakarend. Almalevet - gyümölcscentrifuga híján - legegyszerűbben úgy nyerhetünk, ha steril gézlapon átnyomkodjuk a reszelt almát. Én soha nem dúsítottam a gyümölcsöket keksszel vagy piskótával, a cukormeg a tojástartalom miatt, egyéves korig ezeket, illetve a tejtermékeket nem árt kerülni. Ha mindenképpen fel akarjuk egy kicsit turbózni a kaját, bioboltokban tudunk venni babarizst vagy kölespépet (ezek gluténmentesek

78

és jó drágák), vagy gyerekorvossal fel tudunk íratni olyan pépet, amely szintén tejmentes. Általában azt javasolják, hogy hetente vezessünk be egy-egy új ételt, de 3-4 napot legalább várjuk, hogy az esetleges allergiás reakciókat megfigyelhessük, ebből következik, hogy egy nap kétféle új dolgot ne adjunk a babának. Amennyiben telik rá, és nem nehéz beszerezni, az első évben érdemes biozöldségeket és - gyümölcsöt adni a gyereknek, hogy biztosan elkerüljük a vegyszereket, de nyilván attól senki sem lesz rossz anya, mert a sarki boltban vásárol. Mivel a gyerekek eleinte még nagyon kis mennyiséget esznek, érdemes egyszerre nagyobb adagot készíteni, és gyógyszertárban kapható tégelyekben, vagy fedeles műanyag poharakban lefagyasztani. Krumplis ételt viszont ne nagyon fagyasszunk, mert elég gusztustalan lesz az állaga olvadás után. Húsból is megfőzhetjük egyszerre egy nagyobb adagot, majd pépesítés után jégkockatartókba adagolva lefagyaszthatjuk. Ha szerencsénk van, és a gyerekünk bírja az új ételeket, 8-10 hónapos kora körül már egész komplett kis kajákat készíthetünk neki, csak a cukorral, meg a sóval kell óvatosan bánni, egyéves korától pedig nagyjából már azt eheti amit mi. Engem egyszer letámadtak a porontyon, amikor kifejtettem, hogy nem adok a gyereknek csokit, pedig szerinte ez maximálisan egyéni döntés, Nagyon hamar eljön az idő, amikor magától is kérni fog, akkor majd természetesen kap, addig azonban minek? ÉN nem láttam még egyévest azt ordítani, hogy csokit kérek. Nincs se csoki, se cukorka, se puding, se túrókrém, de még Túró Rudi sem, ezekben ugyanis szerintem semmilyen hasznos tápanyag nincs. Kap rendes túrót reszelt körtével vagy mangóval, azt imádja. És épp elég édességet eszik így is, teszek mézet a teába, eszik kekszet, meg mindenféle süteményt, amiben nincsenek ezek a vajas, édes kréme, a cukrászdában is rendelhet pogácsát, piskótatekercse, linzerkarikát, sőt, én magam szoktam neki muffint sütni, sokkal jobb, mint a csoki. Gyerekeknek való főzőcskézéshez szerintem nagyon hasznos és fantáziadús a Kismama babakonyhája című könyv, illetve Nigella Lawson How to Eat című könyvem amelyben Nigella egy egész fejezetet szentel a gyerekkaják készítésének. Itt olvastam például, hogy a gyerekek imádják a kuszkuszt. Magamtól biztosan nem jutott volna eszembe Abigélnek kuszkuszt adni, nagy hiba lett volna, tényleg imádja.

79

hetedik hónap

Anya soha többet nem bulizik Április 28. Anya, azaz én, a héten bulizni volt. Na jó, ez nagyon erős túlzás, inkább úgy fogalmaznék, egy nagyon könnyed, vacsorával egybekötött csevegésen vettem rész éjfélig, jót ettem, még egy pohár vörösbort is megittam, aztán hazajöttem, és hajnali egykor bedőltem az ágyba. Másnap megfogadtam, hogy soha többet nem megyek sehova. Először is a másfél deci bortól és a késői fekvéstől egész nap szédelegtem és rosszul voltam, kialvatlanul kóvályogtam, és Abigéllel sem voltam eléggé türelmes, alig vártam, hogy végre lefeküdjön aludni. És ez az egész tulajdonképpen meglehetősen szomorú. A gyerekem apja már régóta győzköd, hogy szerezzünk egy bébiszittert, hogy esténként néha elmehessünk ide-oda, ezt persze én mindig halogatom, egyszerűen fogalmam sincs, hogyan hagynám itt a gyerekemet egy vadidegenre, hogyan lehet úgy nyugodtan elmenni itthonról, hogy tudod, felébredhet a gyereked, még akkor is, ha nem szokott, és te nem vagy mellette. Így hát ő többnyire nélkülem mászkál, és pedig minden héten várok, hogy megérkezzen végre a késztetés, miszerint bébiszittert ide, de azonnal, és leginkább azzal vigasztalom magam, hogy nem baj, végre tudok itthon olvasni, - legalábbis azt az öt oldalt, amíg le nem csukódik a szemem. Most azonban még az elvi lehetőség is szertefoszlott, kiderült, teljesen fölösleges elmennem bárhova, a késői fekvéstől a másnapom úgyis el van rontva, Abigél ugyanis ugyanolyan korán kel, és bár egyre többször átalussza az éjszakát, néha azért még mindig szopik éjjel. Persze egy kis mozi, meg romantikus vacsora néha jó lenne, de tényleg úgy érzem, túlságosan is össze vagyunk még nőve ahhoz, hogy nyugodt szívvel szórakozni járjak. És akkor összeszámoltam, a fél év alatt egyszer voltam moziban, egyszer voltam a gyerekem apjával vacsorázni, egyszer egy buliban (de tényleg), és még 2-3 alkalommal mentem el úgy, hogy Abigél az apukájával maradt itthon. Ez tehát átlagolva mondjuk havi egy kimenő, közös este apukával háromhavi egy, nem túl sok, nagyon nem, nekem nem. Különösen a mozi hiányzik, de nagyon, és bevallom, még akkor is, ha sokan ezért megvetnek, hiányoznak a ruháim is. Tegnap például majdnem elbőgtem magam, amikor a tavaszi nagytakarítás keretében előhúztam a komód alól négy cipősdobozt. Már el is feledkeztem róluk teljesen. Kinyitottam őket, és ott sorakoztak sorban, a 80

lábamra várva, a kedvenc pántos, fekete magas sarkú szandálom, évek óta hordtam, egy gyönyörű kék magas sarkú szandál, egyszer volt csak rajtam, egy törpesarkú fehér szandál, és egy barna kiscipő. Tavaly egyiket sem hordtam, hiszen nyáron már bőven terhes voltam, és persze idén sem fogom a babakocsihoz, nyilván a mostani nyarat is vietnámi papucsban nyomon végig, mint a tavalyit. És akkor hirtelen arra gondoltam, mi van, ha már soha nem hordom őket? Ha már soha nem lesz rajtam magas sarkú? Ha most már életem végéig vietnámi papucsban fogok járni, télen meg bundáscsizmában, hogy ne fagyjak meg a játszótéren? És ez csak az egészen apró, banális kezdete a „mit nem fogok soha többet csinálni” listának, amit nem is akarok folytatni, fél év nagyon sok idő, és borzasztó látványos Abigél fejlődésének a szempontjából, és ugyanilyen látványos azon dolgok tekintetében, amikkel viszont egy tapodtat sem haladtam előre az életben, amióta Abigél megszületett. Anya, azaz én, egy pillanatra elszontyolodott. Mindeközben Abigél jobban ragaszkodik hozzám, mint valaha. Ha kimegyek a szobából, reklamál, mostanában egyre többet kell cipelgeltni, pedig ez nem volt jellemző rá, így elmenésről tényleg szó sincs. Persze nagyon jó érzés, hogy szeret velem lenni, néha csak ülünk a teraszon és nézzük a virágokat. Állandó figyelmet és visszajelzést vár, folyamatosan kommunikál minden testrészével, és megállás nélkül dumál, dedede, meg bababa, változatlanul imádja az almát, kap már barackot, krumplit, meg répát. Nagyon nagy területeket bejár, kúszik, mászik, csúszik, forog, emeli a fenekét mint egy hernyó, és pár napja már négykézláb állásba is felküzdötte magát, és hátrafelé tolat. És már tud bújni, befúrja a fejét a nyakamba, a karjaival átölel és röhög. És anya, azaz én, ilyenkor nagyon boldog. Abigél mászik Május 13. Abigél mászik! És ez egyszerűen hihetetlen, tudom, tudom, ezt már vagy ezerszer írtam, de most tényleg. Alig egy hónapja kezdett el úgy igazán forogni, hát nem is tökölt vele sokat, alig gyakorolta a forgást, hetek óta azzal van elfoglalva, hogy valahogyan négykézláb állásba tornázza magát, a két talpát kitámasztotta a járóka rácsaira a kezeivel meg tolta fel a fenekét. Hamar rájött a technikára és onnantól már nem volt más hátra, mint valahogyan elindulni. Ezzel adódtak nehézségek, ő ugyanis mindenképpen a talpain szerett volna járni, két tenyere a földön, két talpa a földön, feneke meg az égben, úgy tapicskolt, néha meg fejre esett. Kissé nehezen látta be, hogy ez így bizony egyelőre nem megy, így alább adta és térdre ereszkedett, onnantól viszont már tényleg csak két nap kellett neki, hogy ráérezzen a lábak-kezek helyes ritmusára. Megy előre, röhög és élvezi. Mindennél édesebb, nem érdekel, ha a fél lakást is kell előle elpakolni, egyszerűen cuki, ahogy elszántan trappol, én meg mögötte és egész nap 81

olvadozok, folyamatosan azt hajtogatom, hogy „anya nagyon büszke rád, anya nagyon szeret, anya nagyon büszke rád, anya nagyon szeret.” Ő meg röhög és élvezi. Pár nap múlva arra is rájött, hogy ha a fenekét kitolja oldalra, szépen le tud ülni, nagyon édes, ahogy így ül félfenéken, egyik kezével támaszkodik, a másikkal matat. Matat és tanulmányoz, most már egészen biztosak vagyunk benne, hogy tudós lesz, mindent olyan hatalmas szakértelemmel vizsgál. A kincsei egyébként szinte teljesen lecserélődtek, nem tudom más is így van-e vele, de minap a játszószőnyegén üldögélve észrevettem, hogy szinte alig van rajta játék, mármint játéknak készült játék. Amennyire lelkesítették a különböző játékok, annyira közömbösek most a számára, meggyőződésem, hogy a játékgyártók valamit rosszul csinálnak. Abigél ugyanis gyönyörűen és hosszan eljátszott a 6+ jelű játékokkal két és hat hónapos kora között, azóta azonban egyáltalán nem érdeklik sem kockák, sem rágókák, sem logikai tépőzárak. Pedig elveimmel ellentétben nem dobtam ki a lakásból a zenélős, csipogós, beszélős, elemes szarokat sem, de szerencsére Abigél fütyül rájuk. Az új kincsek között természetesen első helyen áll holtversenyben a távirányító és a mobiltelefon. Második helyen a könyv bármilyen fajtája, kicsi, nagy, kemény, puha, színes, fekete-fehér, mindegy, csak könyv legyen és lehessen lapozni, gyűrni és kapargatni. Harmadik és az összes többi helyen pedig minden, ami szemét, azaz papír teásdoboz, üres ivójoghurtos palack, tic-tac-os doboz, rágós doboz, bébiételes üveg kupakja, - és minden egyéb fajta tető és kupak, persze lenyelhető határt meghaladva, - fél pár zokni. Hát így élünk most, hatalmas vidámságban, Abigélnek szinte egész nap fülig ér a szája, így legalább nem olyan nehéz elfogadni, hogy a mászás óta ismét kel éjszakánként, néha nem is egyszer. Miért nincs még Abigélnek foga? Május 19. Mivel többnyire lehetetlen rájönni, apró gyermekünknek mi baja van éppen, parásabb szülők nagy köröket futnak a lehetséges megoldást keresve, kevésbé parásak pedig egyszerűen ráfogják valamire a gyerek nyűgösségét. Eddigi tapasztalataim szerint ha egy három hónapnál fiatalabb csecsemőnek valami baja van, akkor „fáj a hasa”, ha pedig három hónapnál idősebb, akkor „jön a foga”. Abigél nagyjából három hónapos volt, amikor egy meglehetősen zaklatott éjszaka után rohantunk a gyógyszertárba beszerezni a fogzást könnyítő zselét, meg a fájdalomcsillapító kúpot, gondolván, biztosan jön a foga. Azóta eltelt öt hónap, és még soha nem volt olyan cím a bébinaplóban, hogy Abigélnek jön a foga, hát igen, mivel nem jön neki. Hét hónapos és nincs egy ici-pici, árva foga sem, de még csak nem is tűnik úgy, mintha jönne. Persze van, aki arról számolt be, hogy észre sem vette, amikor kijött a gyerek foga, de a legtöbben 82

azért azt mondják, hogy piros, és duzzadt az íny, és kézzel is érezni a fogacskákat. Mint ahogy a legtöbben azt is mondják, hogy hét hónaposan a gyereküknek már bőven volt foga, hét hónapot ír a Spock is, így hát minden nap kotorászok egy sort Abigél szájában, de egyelőre semmi. Úgy néz ki, továbbra is a mozgásra koncentrál, olyan ütemben fejlődik, hogy az már szinte valószínűtlen, múlt héten írtam, hogy féloldalasan kiül a fenekére és támaszkodik. Na, ez már a múlté, most már egyszerűen csak hátracsapja a fenekét és ül, mint a cövek, a kezeivel pedig babrál valamit. Egyre ritkábban dől hátra, ha megunja az ülést egy szempillantás alatt négykézláb van megint és törtet tovább. Egyelőre csak komótosan, de ha meglátja a macskát, akkor úgy nekilódul, nincs akadály, amin ne tudna átmászni, miközben denevér-szerű hangon sikongat – ezt a hangot kizárólag a macskának tartogatja, talán a nyávogást utánozza, nem tudom, de szegény Zazi menekül előle. Felhúzni egyelőre még nem tudja magát, de ha a két tenyerét meg tudja támasztani valahol, akkor szépen fel is áll, illetve ami szintén új hogy térdepel, és úgy rámol. Mivel a múltkori poszt után rám tört a pánik hogy szegény gyerekemnek nincsenek a korának megfelelő játékai, elrohantam egy játékboltba, ahol az eladó által tartott fél órás játékbemutató után azt kellett megállapítanom, hogy nincsenek is korának megfelelő játékok, illetve a legdurvább, hogy nincsen olyan játék, ami ne adna ki hangot. Vagy csak én fogtam ki furcsa játékboltot, de az előttem felvonultatott összes játék mindegyike beszélt, énekelt, szirénázott, vagy hangosan számolt. Végül egy visszafogottan izgalmasnak tűnő, műanyag kockakészlettel távoztam. Abigél néha nézegeti és dobálja a kockákat, de leginkább véletlenül ráhasal valamelyikre és ordít. Szóval marad a joghurtosdoboz. Szintén új szerzemény a hinta. Látva hogy milyen szépen ül már, beszereztem neki egy hintát is, és felkötöttem egy fára a kertben, oldalt azért még kitámasztottam párnákkal, hogy ne terhelje nagyon a gerincét. A hintát nagyon élvezi, de csak miután beleültettem jöttem rá, hogy bár neki csodálatos szórakozás, nekem viszont ott kell mellette szobrozni, hogy lökjem. A fogzásról Azóta nagyon sok kisgyerekkel találkoztam, akinek egyéves korára még csak két foga volt, de mi sem voltunk túl előrehaladott stádiumban az öt foggal. Abigél most másfél éves, és nyolc foga van, illetve öt meg három fél, most kezdenek jönni igazán a fogai. Nekem mindenki a késői fogzás előnyeit ecsetelte: minél később bújik ki a fog, annál kevésbé romlik el, nem harap szopás közben, a gyerek nagyobb korában már könnyebben viseli a fájdalmat, könnyebben rá lehet venni a fogmosásra, és így tovább. Ez mind igaz, de azért a hátránya is megvan annak, ha másfél évesen kezd el fogzani a gyerek, hiszen még mindig nem szívesen eszik darabos ételt, az almát is csak reszelve, ráadásul most jutott el abba a stádiumba, amelyen a legtöbb gyerek 83

6-10 hónaposan átesik, miszerint állandóan a szájában van a keze. És ezt most sokkal rosszabb, hiszen míg egy hat hónapos gyereknek nem az a hobbija, hogy a létező összes kutyapisis kavicsot felszedegesse a parkból, addig egy másfél évesnek igen. Aztán kéz be a szájba, kavicsostul. Nálunk eddig majdnem minden fognál bejátszott egy torokgyulladás is, valószínűleg azért, mert ilyenkor sokat időzik a szájában a keze. Persze a fogzás nem olyan dolog, amit bármilyen szinten tudnánk befolyásolni, és az azzal járó fájdalom is teljesen eltérő lehet gyerekenként míg az egyik észre sem veszi, még az őrlő fogakat sem, a másik keservesen szenved mindegyikkel. Fogzás alatt nagyon hasznos lehet a Caomilla vulgaris Viburcol nevű homeopátiás kúp is. Mi fájdalomcsillapítót inkább nem adtunk neki, de éjszakára hasznos társ az érzéstelenítő gél, bár ezt nem lehet a homeopátiás szerekkel egy időben használni.

84

nyolcadik hónap

Abigél lefáraszt Május 26. Abigél megindult, nincs már előtte akadály, körbe-körbe vándorol a lakásban mindent tanulmányoz, midnenhova eljut, minden helyiséget felfedez magának, és kitartóan mászik utánunk, a hang irányába. Természetesen azok a helyiségek keltik fel leginkább az érdeklődését, ahol eddig nem sokat tartózkodott, úgy mint a fürdőszoba, a konyha, és az előszoba, elérkezett hát a pillanat, bababiztossá kell tenni a lakást. Csakhogy fogalmam sincs, hogyan! Persze a kötelező köröket azonnal lefutottuk, zsúrkocsi kiürítve, az italokat nem is tudom, hová dugtuk hirtelen, - nem baj, úgyis ideje leszokni az ivásról. Konnektorok bedugva, vegyszerek elpakolva, macskakaja bezárva. Csakhogy ez az egész még semmi, úgy érzem tulajdonképpen az egész lakást el kéne pakolni, minden bútort lecserélni, hiszen minden alá bemászik, és beveri a fejét, minden cipőt és papucsot megnyalogat, mindent meghúzogat, amit elér, minden zsinórt megfogdos, a vécét kedvesen ölelgeti, minden véletlenül elől hagyott tárgyra ráveti magát és dolgozni kezd rajta. És természetesen minden apró, fulladásveszélyes tárgyat megtalál, ebben a pillanatban egy csokipapír-darabot kotort épp ki a kanapé alól, - hát, mi sem vagyunk éppen a legrendesebb család. Kiszedtem a kezéből, de itt van megint a dohányzóasztal alatt, ha hirtelen feltérdel, azonnal beveri a fejét. Őszintén úgy érzem, hogy kicsit most elfáradtam, és nem csak a pakolásban, nem abban, hogy minden perc állandó veszélyforrás, hiszen tudom, hogy ez most természetes, de Abigéllel mostanában egy közelharc az élet. A héten felállt a kiságyában, majd igen hamar rájött, hogyan kapaszkodhtat fel a bútorokon is. Mindenhol feláll, kizárólag állni akar, de persze még nem megy neki olyan jól, ide-oda inog, közben vigyorog, iszonyú büszke magára. Majd egyszer csak puff, eldől, előre vagy hátra. Beveri a fejét, ordít, megvígasztalom, leteszem, és kezdődik az egész előrlől. Ráadásul az apjával is jókat vitatkozunk, szerinte ugyanis nem kéne mindig felkapkodnom, ha elesik, de én meg úgy sajnálom, nagyon meggyőzően tud bőgni, még levegőt se vesz. Szintén heti fejlemény, hogy egyszerűen úgy döntött, a pelenka fölösleges és alantas dolog, és szinte lehetetlen bepelenkázni. És ez nem túlzás, nem azt jelenti, hogy jaj, izeg-mozog, forog a gyerek, és milyen nehéz ráadni a pelenkát, hanem szó szerint értendő. Nem hajlandó hanyatt fekvésben 85

megmaradni egy másodperce sem, ha egy plazmatévét nyomnék a kezébe, akkor sem, ordít, csapkod, vörös a feje, folynak a könnye, és minden izmát megfeszíti. Ahogy tud, elslisszol, én meg utána, négykézláb leszedem róla valahogy a pelenkát, közben repül a szar mindenfelé, megtörlöm a fenekét, majd lerogyok egy sarokba pihenni, közben ő köröz a lakásban, a biztonság kedvéért valahova odapisil, majd kezdődik a második kör, a pelenka feladása. A hagyományos pelenka természetesen szóba sem jöhet, csak a méregdrága, bebújós nadrágpelenka. Ráadásul újra előhúzta a mellényzsebéből a sikoltozást, mi már csak denevérhangnak hívjuk, egész nap, megállás nélkül sikoltozik, néha még a kezét is ökölbe szorítja, hogy minden erejét beleadhassa egy-egy sikolyba. Mostanában azt veszem észre, hogy reggel tízre, két pelenkacsere, három fejreesés, és két óra, folyamatos sikoltozás után úgy érzem, kész, elfáradtam, megyek aludni. Bababiztonsági kellékek Tartozom itt egy vallomással mi a bababiztonság témát ezen a ponton be is fejeztük. Pedig első ijedtségünkben kizarándokoltunk mi is a megfelelő szakáruházba, és beszereztünk mindenféle kellékeket, amit aztán soha nem szereltünk fel. Nálunk nincs, és soha nem volt gyerekrács, fiókzár, ajtótámasz, sarokvédő, semmi, egyedül a konnektorok vannak bedugva. Sokan elzárják a konyhát a gyerek elől, mi ezt sem tettük, bejöhet a konyhába kihúzkodja a fiókokat, és igen, néha belenyúl a kukába is, én meg mondom neki, hogy nem szabad, aztán ennyiben maradunk. A késeket persze nem az alsó fiókban tartjuk, de az sem ott tartja, akinek nincs gyereke. Nem tettünk fel sarokvédőket sem, előfordult, hogy beverte a fejét, de igazából a gyerekek hamar bemérik a lakást, és ismerős terepen hihetetlen biztonsággal mozognak. A legtöbb fejbeütés nálunk abból volt, hogy mindig az asztal alatt próbált felállni, ezt pedig semmilyen eszközzel nem lehet kivédeni. A macskakaját is fölösleges volt elzárni, az lett a vége, hogy a macska folyamatosan a kajája után nyávogott, így visszatettem, és itt is a "nem szabad" módszert alkalmazzuk, persze állandóan a sarkában lenni és ötvenszer elmondani, hogy "nem", az fárasztó, de eddigi tapasztalataim alapján eredményesebb módszer. Ugyanez van a virágokkal is, nem pakoltuk fel őket, és talán az én gyerekem az egyetlen a környéken, aki még nem evett virágföldet, persze az is lehet, hogy csak nem ízlik nekik. Az előszobába is kimehet, imádja a cipőket rendezgetni, sőt, ez a hobbija, az nem zavar, hogy koszos lesz a keze, megmossuk. Az már inkább, hogy folyamatosan tele van a lakás cipőkkel, mert hurcolja őket összevissza. A fürdőszobaajtót zárjuk, ott nem szeretem, ha egyedül matat, de ha véletlenül mégis beszabadul egyedül, nem gusztustalankodik csak a vécépapírt tépkedi gondosan apró darabokra.

86

Megvan az első fog Június 2. Abigél beteg. Illetve nem tudom, hogy még beteg-e, vagy csak az volt, mert eleve észre sem vettem, hogy beteg. A szokásos védőnői rutinlátogatás alkalmával ordítva tiltakozott a mérlegelés ellen, mire mondta a védőnő, hogy Abigél sosem szokot ilyen nyűgös lenni, ráadásul kicsit meleg is, biztos beteg. Így inkább áthívja a doktornőt. A doktornő pedig megállapította, hogy igen, valóban beteg, torokgyulladása van. Azt hittem összeesek és elájulok, vagy megnyílik alattam a föld és elsüllyedek, vagy mindezt egyszerre, lerogytam egy székre és majdnem elbőgtem magam. A gyerekem beteg, beteg és én nem vettem észre, még csak nem is gyanakodtam, ráadásul azt sem éreztem, hogy meleg lenne, pedig egész nap csókolgatom és szoptatom. Milyen anya vagyok én? Azt én is észrevettem, hogy pár napja nyűgösebb volt és sokat kéredzkedett ölbe, de amúgy mindent megevett, jó kedve volt, és éjszaka is rendesen aludt, így természetesen elkövettem azt a hibát, amiről magam is írtam pár héttel ezelőtt: a gyerek nyűgös, hát nyilván jön a foga. Arra álmomban sem gondoltam, hogy az én lányom, akinek soha semmi baja nem volt, beteg lenne. És most jön a ráadás, - tádám - az orvosi látogatás másnapján ugyanis valóban kijött a foga. A fehér puklit már láttam pár napja, most viszont koccant a kis kávéscsésze, amiből Abigél a vizet kortyolgatja. Most már szemmel is látszik, hogy kint van alul az egyik, és rögtön mellette ott a másik is. Abigéllel tehát ezen a héten két olyan dolog is történt, ami eddigi életében még soha, beteg volt és kijött a foga. És mindezt átvészelte két lábon, vagyis négykézláb, egy igazi kis hős. Pedig szegénynek nem lehett kellemes, mert a torokgyulladást aztán elkaptam és is, és két napig úgy éreztem magam mint egy szétkenődött takonylabda, és alig bírtam nyelni, neki meg nyilván még szarabb volt. Most már mindketten jól vagyunk és nagy pakolási lázban élünk, - én bepakolok, Abigél meg szétpakol, - ugyanis holnap indulunk életünk első családos nyaralására. Borzasztóan izgulok, Abigél még soha nem volt hosszú úton, és soha nem aludt máshol, mint itthon az ágyában. Izgulok, hogy bírja-e az utat, meg az idegen környezetet, legközelebb beszámolok, milyen volt.

Abi a rengetegben Június 16. Abigél Erdélyben járt, élete első nyaralásán, ami összességében nagyon jól sikerült. A múltkori poszthoz kapott kommenteket már csak utólag tudtam elolvasni, de jobb is így, mert csak még több mindenen izgultam volna, pedig izgultam így is épp eléggé. Hiszen úgy tűnt, Murphy nálunk is működik, Abigél az utazás előtt pár nappal torokgyulladást kapott, majd az út alatt, 87

hiába cseréltem szorgosan, úgy kicsípte a pisi, hogy amikor este levettem a pelenkát, elbőgtem magam. Valószínűleg teljesen beleizzadt az autósülésbe, bár az orvos szerint a foga miatt van, ilyenkor ugyanis rengeteg lesz a nyáluk, és nagy része alul jön ki. Fájhatott is neki rendesen, ennek ellenére az egész nyaralást borzasztó vidáman nyomta végig. Az új környezet nem bátortalanította el, Szovátán béreltünk egy kis házat, amit lelkesen trappolt körbe, felfedezte minden zugát, mire eljöttünk, már voltak kedvenc helyei, és kedvenc elfoglaltsága is, - például az üvegajtó ütögetése-, és egy fotel segítségével megtanult villámgyorsan, stabilan felállni. Volt napsütés, meg fű a kertben, meg hinta, szóval ideális hely egy kisgyerekkel, Erdélyről egyébként is csak ezt tudom mondani. Összességében nagyon kellemes meglepetés volt nekem ez az út, a legjobban az autózástól féltem, el is számoltam magam rendesen, úgy gondoltam 7-8 óra alatt ott leszünk. Ezt nem tudom mire alapoztam, hiszen többször jártam már arra, és hát Romániában vezetni nem a legkellemesebb dolog. Végül 12 óra alatt sikerült odaérni, Abigélen látszott, hogy szenved és halálosan unja, de viszonylag jól bírta. Igaz ehhez kellet egy zsák játék, sok mesekönyv, Halász Judit cédék, meg rengeteg anya, aki lelkesen szórakoztatta a hátsó ülésen. Leghasznosabb dolognak egyébként a cumisüveg bizonyult, itthon ugyanis pohárból iszik, de az útra elvittem egy cumisüveget, gondolván milyen praktikus lesz. Hát inni azt nem tud belőle, viszont annyira lenyűgözte, mint tárgy, hogy több órát elvolt vele. Ütögette, rázogatta, és rájött, hogy ha a mutatóujjával lehajtja a cumit, az visszapattan és érdekes hangot ad ki. Ettől kész volt. Másik kellemes meglepetés, hogy milyen jól lehetett vele strandolni. Erre nem is számítottam, de mivel nagyon jó idő volt, bátortalanul bepróbálkoztunk a tóval, és végül rendszeresítettük a programot. Mi felváltva úsztunk, ő meg remekül elvolt a fadeszkás strandon, ami egyébként tiszta volt és gusztusos. Emellett sokfelé jártunk, de nagyon messzire nem merészkedtünk el, annyira megutálta ugyanis a kocsit az odaúton, hogy nem akartuk feszegetni a határokat. Meg is hálálta, mert visszafelé viszont egy nyikkanás nélkül nyomta le a 12 órát. Sokat gondolkodtam rajta, megéri-e őt elcipelni egy ilyen útra, de végül arra a következtetésre jutottam, hogy igen. Egyrészt a fényképeket nézegetve tűnt fel, hogy Abigél minden képen vigyorog és majd kiugrik a bőréből. És tényleg jól érezte magát, felfogta, hgy máshol vagyunk, és rácsodálkozott azokra a dolgokra, amiket eddig még nem látott. A tyúkok valósággal lenyűgözték, a patak gyors vizét pedig fél óráig bámulta és nem tudott betelni vele. Másrészt ugye ott vagyok én. Szülés előtt mi mindig mentünk, és bár most az úgy nevezett nyaraláson rendesen elfáradtam, maga a környezetváltozás annyira feldobott és feltöltött, hogy most egy darabig megint elműködöm.

88

kilencedik hónap

Abigél hurrikánként rombol Június 23. Abigél kezd veszélyes lenni. A tegnapi egyik tisztába tétel alkalmával, éppen hogy rávarázsoltam a pelenkát, amikor csörögni kezdett a telefon. Felpattantam, hogy felvegyem, és mire visszanéztem, Abigél mind a 60 popsitörlő kendőt kihúzkodta a dobozból, és mivel kihúzkodta, újabb szórakozás gyanánt azt próbálgatta éppen, hogy a hatvanból vajon mennyi fér be a szájába, desszertként pedig javában kóstolgatta hozzá a popsikrémet. Tényleg nem tudom, hogy sikerült mindezt 90 másodperc alatt véghezvinnie. Úgyhogy következett az ordítással egybekötött mosdás, az arc és a kezek sikálása, majd nyugalmasabb helyszínt keresve áttettük székhelyünket a teraszra. Ott Abigél azzal kísérletezett, hány szirmot tud vajon egyszerre letépni a muskátliról, majd mikor látta rosszallásomat, úgy gondolta, akkor inkább lazít egy kicsit a balkonláda földjén, majd gyomlált egy sort, újabb mosakodás, újabb ordítás. Ezután a konyhába iramodott, és a nála jóval nagyobb, pedálos fémszemetesbőúl kilógó zacskó segítségével próbált felállni, aminek következtében fél pillanat múlva ott kapálózott hanyatt dőlve a konyhakövön, hasán egy óriási szemeteskukával, és némi szeméttel. Újabb mosdás, újabb ordítás, és ekkor volt pontosan reggel fél tíz. Kezdtem egy pillanatra azt gondolni, hogy mégsem vagyok alkalmas szülőnek, hitemet csak az adta vissza némiképp, mikor egy kétgyerekes anyuka ismerősöm elmesélte, hogy az ő kislánya a minap egy parmüm-minta tetejét harapta le, - amit még valahogy gyorsan kikotort a szájából, - és a gyerek egész délután Donna Karant büfögött. Abigél már nem az a tétova kis döcögő baba, aki akár még pár hete is volt. Gyors mint a villám, és vad, mint egy hurrikán, mindent ki akar próbálni, mindent meg akar tapasztalni, és csöppet sem a legfinonabb módszerekkel. Egy percig nem marad nyugton, nem üldögél az ölemben, nem marad mozdulatlan, még szeretgetni sem lehet, mert mindig valami fontos dolga van. Mindenre lecsap, addig nyújtozkodik, amíg el nem éri, amit akar, írni sem lehet tőle, mert a számítógépre azonnal lecsap, - legalább van kire fogni az elütéseket. Meg enni sem lehet tőle, nyújtózkodik, a tányéromból is kiveszi a kaját, pedig a szopás mellett három kisebb vödörre valót nyom be egy nap, nem tudtam még olyat főzni, amit ne evett volna meg. Na és a vécé. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd 89

úgy ülök a vécén, hogy a gyerekem közben a lábam és a vécécsésze közötti szűk helyre próbálja bepréselni a fejét, miközben a bugyimat rángatja. Ne szépítsük, ő egy tank. Mindemelett iszonyatosan élvezem, hogy ilyen gyorsan fejlődik, nem csak a mozgása, az értelme is. Kezdi megérteni amit mondok neki, hallgat a nevére, érti, ha azt mondom, hogy ne tépje le a virágot, érti, ha hívom, hogy jöjjön vissza, - egyelőre még szót is fogad. Ha mondom, hogy megjött a Zazi, akkor azonnal keresni kezdi a szemével a macskát és ha megtalálta, hatlmas sikkangatásokkal elindul felé. A macska persze azonnal reszketni kezd, majd amint lehet, elmenekül, szinte teljesen átszokott a szomszédba, már csak enni jár haza szegény. Már játszani is lehet vele, én felépítem a kockatornyot, ő ledönti, én felépítem, ő ledönti, legújabb tudománya pedig a tapsikolás, mindent megtapsol és közben folyamatosan röhög. Szóval egészen pontosan ő egy nagyon okos és vidám, nyolchónapos tank. Abigél medencés partin hűsöl Június 30. Végre, végre, végre. Tudom, hogy nem leszek népszerű, de imádom a kánikulát. A mi lakásunk eléggé hűvös, télen nem tudjunk 18-19 foknál jobban felfűteni, ezért amikor elmentünk vendégségbe egy normálisan fűtött lakásba szegény Abigélnek azonnal kipirult az arca és izzadni kezdett. Majd egy idő után nyűgös is lett, megszokta a hideget. Vacogtunk egész télen, vacogtunk tavasszal, de most eljött a mi időnk. Az egész város verejtékezik, de mi fekszünk itthon, hűsölünk és nagyon jól érezzük magunkat. Ha meguntuk a hűsölést és egy kicsit melegebbre vágyunk, kimegyünk a kertbe, Abigél beül a kis medencéjébe, pancsol, én meg mellette élvezkedem. Nyár van, minden tökéletes. Abigéllel egyéb érdekes esemény is történt a héten, itt vendégeskedett ugyanis hároméves unokatestvére, Marci, akit Abigél elkísért az állatkertbe egy kis elefántetetésre, és borzasztóan élvezte. Nem gonoltam volna, hogy egy nyolchónapos ennyire élvezni tudja az állatkertet. Persze a meleg miatt nagyon sok állat csak a földön heverészett, és a mozdulatlan, környezetbe olvadó állatokat ő még nem vette észre, de ami nagy volt és mozgott, annak hihetetlenül örült. Mivel a cica szót a macskánk révén már ismeri, először is a nagy cicákhoz, az oroszlánokhoz mentünk, akik hatalmas produkciót vágtak le, és Abigél hangos sikkantások és kacajok közepette püfölte az üvegfalat, szerette volna egy kicsit megfogdosni őket. Sikert arattak még a fókák is, illetve az abszolút szupersztár valamiért az orrszarvú volt, pedig olyan büdös volt, hogy én alig bírtam ki három percnél tovább, de az alatt a három perc alatt is kétszer pisilt és egyszert szart az a böhöm nagy állat. Na, ez két gyereket teljesen lenyűgözte.

90

Itthon azonban megvolt az első konfliktus a háziállattal. Zazi megunta, hogy Abigél állandóan zaklatja és üldözi, ezért egy verőfényes, nyári reggelen úgy döntött, ő bizony nem menekül továbbb, szinte látni lehetett a szemében az elszántságot. Abigél odatepert hozzá, nagyon megörült, hogy végre el tudja kapni, azt az örökké mozgó izét, jól megszorongatta, mire Zazi felpattant, fújt egyet és elszaladt. Abigél azóta csak tisztes távolból csodálja a macskát, és nem üldözi. Heló Abigél, Hello Kitty Július 7. Abigél és Zazi a múltkori incidens óta egy kicsit elhidegültek egymástól, meg hát az az igazság, hogy Abigélnek új szerelme van, nem más, mint maga a Hello Kitty. Lehet pszichológiai és marketinges szempontból elemezni a témát, meg lehet engem hülyének nézni, esküszöm nem Paris Hilton könyvéből olvasok fel neki esténként, nincsen baldachinos ágya, szalag a hajában és habos ruhái, de Hello Kitty létezik és keményen működik. A gyerekem apja szerint Abigél Hello Kitty-t velem azonosítja. Kaptam ugyanis egyszer egy óriási Hello Kitty párnát, - kábé akkora, mit Abigél, - és mivel az idejében beszerzett, méregdrága szoptatós párna számomra egyszerűen használhatatlannak bizonyult, egyszer csak fogtam a Kittyt (egymás között hívhatjuk így), és elkezdtem azon szoptatni Abigélt. Kitty a világ legkényelmesebb szoptatós párnájának bizonyult, mindenkinek csak ajánlani tudom, - mikor nyaralni mentünk, sokat agyaltam rajta, hogyan préseljem be még Kittyt is az autóba, hiszen nélküle elképzelhetlen a szoptatás. Abigél még mindig azon szopik, és az apukája szerint engem a szopással, a szopást meg Kittyvel azonosítja, így rákattant a Hello Kitty-re. Ebben lehet valami, de szerintem a gyerekek mindenre buknak, aminek nagy feje meg két szeme van, és hát valljuk, be, Kittynek nincs mása, csak hatalmas feje, meg két szeme (meg valami hülye masni a kopasz fején). Abigél remeg Kittyért, ha meglátja sikít, odarohan, átöleli, ráfekszik, csókolgatja, odadugja a fejét, mindenhová vonszolja magával azt a hatalmas állatot. Kitty a legjobb bébiszitter, ügyes taktikusként ugyanis akkor húzom elő a paplan alól, ha valami dolgom van, így tuti, hogy Abigél pár percig rácuppan Kittyre, és rólam lemond egy időre. Tudom, hogy ez az egész történet viccesen hangzik, persze annak is szántam, de szerintem egyszerűen csodálatos dolog, hogy egy nyolc hónapos ennyire ki tudja fejezni az érzelmeit, és ennyire tud már szeretni. Ez egyébként ránk is vonatkozik, amikor több nap után külföldről hazatérő apukáját meglátta, szinte repült felé négykézláb. Egyelőre mi hárman vagyunk életének központi szereplői, én, az apja, meg a Hello Kitty. És hát mi más lenne egy anya célja, mint hogy gyermekének örömet szerezzen, így hát a héten elvittem Abigélt a Hello Kitty boltba. Azt a 91

boldogságot leírni sem lehet, a végén ki kellett hozni, mert nem hagyta abba sikítozást és az eladók frászt kaptak tőle. Minden Kittyt egyenként megfogdosott, majd szinte transzba esve nyúlt a következőért. Legjobban természetesen egy óriási, majdnem egy méteres, 25 ezer forintos Hello Kitty tetszett neki, de arról úgy gondoltam, sem anyagilag, sem esztétikailag nem engedem be soha a lakásba. Kapott azért egy saját, különbejáratú, kicsi Kittipárnát, ami befér a kiságyába. Együtt alszanak, és reggel a trécselésükre ébredünk. Nem működik a cici Július 13. Abigél már nem alszik el este a cicin. Tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez a pillanat, de azt hittem jóval később, valamikor egyéves kor fölött, nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Eleinte még reménykedtem, de most már hetek óta minden este ez van, ugyanúgy csinálunk mindent, mégsem. És ez meglehetősen rosszul érint, és nem csak azért, mert úgy sokkal egyszerűebb volt minden, hiszen elaludt, én meg betettem az ágyba és kész. Érzelmileg visel meg a dolog, hiszen ez volt a mi kis esti szertartásunk. Fürdés után már csak ketten voltunk, bebújtunk a nagy ágyba a kislámpa mellé, zenét hallgattunk, karácsony óta mindig ugyanazt a Kispál cédét, ugyanazokkal a dalokkal, aztán Abigél egyszer csak elaludt. Imádtam nézni, ahogy alszik, teljesen megváltozik az arca, - a gyerekem apja mondta is valamelyik nap, hogy mindig csak ébren látja, ezért néha bemegy a szobájába, meglesni, ahogy alszik. Aztán betettem az ágyába, hasra fordult, odabújt a takaróhoz, és aludt. Hát most ez már nincs. Szopik, aztán elkezd össze-vissza forgolódni, minden érdekli, menne játszani, hiába simogatom, énekelek, nem nyugszik meg különösebben, a romantikus estéknek sajnos vége. Azt gondolom, mesélni még nem lehet neki, így hát az énekléssel próbálkozom, szereti a dalokat, meg ha közben simogatom a hátát, de mihelyt abbahagyom már pattan is föl. Így aztán egy idő után ott hagyom az ágyban, és vagy elalszik, vagy sírdogál. Én meg feszült vagyok ettől az egésztől, minden este egy kicsit még reménykedem, hátha elalszik. Aztán eszembe jutott, hogy a következő az lesz, hogy teljesen abbahagyja a szopást, és nagyon kiakadtam. A gondolattól is pánikba estem, hogy Abigél nem fog többet szopni, egyszerűen elképzelni sem tudom. Nem, nem gondolom, hogy még óvodás korában is szopnia kéne, de úgy érzem, hogy még nem jött el a pillanat, hogy abbahagyja, illetve nekem nem jött el a pillanat, őt őszintén szólva már nem különösebben érdekli. Minden más kajáért viszont teljesen odavan, ha beültetem az etetőszékbe már kurjongat örömében, teljesen izgalomba jön, már attól is, ha mi eszünk valamit. Az egyetlen alkalom, amit kikövetel, az a reggeli szopás, mihelyt meglát már tépi le rólam a ruhát, de napközben eszébe sem jut, és hát már az esti sem az igazi, 92

elfogadja, de nem izgatja. Éjjel még mindig felkel egyszer szopni, de nappal csak egyszer szopik, uzsonnára. Szóval szerintem már csak pár hónap van hátra, aztán végleg elválunk, ő meg én, Abigél és anya. Az átkozott "sírni hagyás" Sok hozzászóló írta nekem ekkor, hogy örüljek, nagy szerencse, ha a gyerek magától úgy dönt, hogy nem cicin alszik el, legtöbben ugyanis Úgy szeretnek álomba szenderülni egészen sokáig. Viszont tény, hogy a cici kiiktatásával ki kell alakítani egy másik esti rituálét, és ez nekünk nem volt könnyű. Sosem voltam híve annak, hogy egyedül aludjon el a gyerek, még ha ez nagy könnyebbség is a szülőnek. Mindig arra gondoltam, hogy szegény ott van egyedül a sötétben, és valljuk be, ki szeret egyedül aludni? Senki. De Abigél tényleg nem volt kapható semmire, sem mesére, sem éneklésre, sem simogatásra, láthatóan nagyon zavartuk a jelenlétünkkel, onnantól kezdve, hogy az ágyba került, ő már csak aludni szeretett volna. Ilyen is van, nekem ez új volt, ebből is látszik, hogy minden gyereknek más az igénye. Soha nem aludt el úgy, ha ott voltunk mellette, pedig nem egyszer két órán keresztül is próbálkoztam, végül fel kellett adnunk, és ott hagytuk az ágyban egyedül. Egy darabig sírdogált eseténként 10-15 percig, ezt azért írom le, mert a "sírni hagyás" ismét olyan téma, ami egy egész könyvet megtöltene, amire nagyon sokan ugranak, és amivel megfelelő lelkiismeret-furdalást lehet kialakítani szerencsétlen szülőben. A gyereket sírni hagyni este a kiságyban sokak szemében egyenlő a legnagyobb bűnnel, amiért börtön jár, a kismamamagazinok hosszan ecsetelik, milyen lelki sérülése lesz a gyereknek attól, ha szülei egyedül hagyják. Mi viszont úgy éreztük, egyszerűen nincs a kezünkben már módszer, ezért megléptük. A sírás, amely sosem volt igazán sírás, inkább olyan sírva gajdolás, hamar megszűnt. A következő gyerekemnél is meg fogok próbálni kialakítani valamilyen esti, intim ceremóniát, mert alapvetően nagyon vágyom erre, ennek ellenére túlzásnak tartom az olyan kirohanásokat, hogy szegény gyereknek azért kell majd harmincévesen pszichológushoz járni, mert hagyták pár éjszaka sírni. Sok olvasó az Aludj jól, gyermekem-, és az Aludj velem- könyvekben leírt módszerre esküdött, miszerint két-, majd öt-, majd tízpercenként be kell menni a síró babához, megnyugtatni, de sohasem szabad kivenni a kiságyból (a módszer azért ennél bonyolultabb, akit érdekel, mindenképpen szerezze be a könyvet), másnak a Suttogó felvesz-letesz módszeres jött be. Nálunk egyik sem működött, mert Abigélt csak még jobban felhergelte, hogy bementem, de van olyan ismerősöm, aki háron nap leforgása alatt átszoktatta így a gyerekét a kiságyba. A cici hanyagolásával egy időben történt meg nálunk a kedvenc állat kiválasztása is, Maci nélkül azóta sem tesz egy lépést sem. Sok gyerek választ magának ebben a korban plüssfigurát vagy takarót, amit aztán

93

mindenhová magával cipel, főleg az, aki nem cumizik, de természetesen ez sem igaz mindenkire. Gyerek nélkül jobb nyaralni Július 21. Abigél megint nyaralni volt, nagyon jó dolga van, na meg persze nekünk is, hiszen minket sem hagyott itthon. Ezúttal nem csak a szomszéd országig merészkedtünk, hanem belevágtunk a közepébe, egy hét Olaszország. Decemberben, amikor a barátnőmmel lefoglaltuk a Firenze melletti kis házat, még azt gondoltuk, a gyerekes nyaralás a legtermészetesebb dolog, az én gyerekem két hónapos volt, az övé négy, este szó nélkül belealudtak a kajába, nappal meg ott maradtak, ahová letettük őket. Júliusra finoman szólva mindketten megváltoztak, decemberben például még biztosan nem gondoltuk volna, hogy a bérelt házban lévő két darab lépcsőfok nagy mértékben nehezíti majd meg a nyaralásunkat, és a medence is sokkal inkább egy tátongó veszedelem, semmint a relaxálást segítő élvezeti eszköz. Álltunk a dugóban az olasz autópályán, a hátsó ülésen egy ordító csecsemővel, én meg nem értettem, mégis mi a fenét gondoltam? Mért nem mentünk egyenesen Brazíliába? Amióta Abigél megszületett, fűnek-fának azt mesélem, mennyire csodálatos dolog a gyerek, és milyen fantasztikus vele az élet, hát most egy vallomással tartozom, nyaralni sokkal jobb gyerek nélkül. Legalábbis Olaszországban, ahol izgalmas múzeumok, irdatlan finom kaják és éttermek, és nem utolsó sorban boltok, na és persze hatalmas leárazások vannak. Én még valahogy a nyaralás előtti héten is azt képzeltem, hogy nappal majd a medencében pancsolunk, néha bemerészkedünk Firenzébe és a környékbeli városokba, a gyerekek természetesen este nyolckor lefekszenek, és akkor kezdődik a felnőtt program, grillezés, meg az olasz borok kóstolgatása, ne adj’ isten romantikus vacsora egy olasz étteremben, miközben kölcsönösen vigyázunk egymás gyerekeire, akik természetesen meg sem moccannak egész éjszaka. Ehhez képest a gyerekek felváltva nem aludtak, hol az egyik volt fenn 11-ig, hol amásik, aztán éjjelente néha még költögették is egymást. Mikor végre ágyba kerültek, valóban belevetettük magunkat az olasz borokba, kajafőzésre már gondolni sem mertünk, majd gyorsan utánuk ájultunk. Egész héten egyetlen egyszer tudtunk normálisan vacsorázni, minden este éhesen feküdtem le, ami tekintve hogy a világ egyik legfinomabb konyhájával rendelkező vidékén tartózkodtunk, nonszensznek tűnik. Szerdán már csak pihegni tudunk a fáradságtól és minden este bevallottuk egymásnak, alig várjuk, hogy hazaérjünk, és most legalább egy évig nem megyünk sehova, de lehet, hogy inkább soha többet nem megyünk sehova. A nappalok viszont fantasztikusan teltek és nagyon élvezték a gyerekek is. Megszokták a házat és egymást is, egy-egy külön program után kacagva 94

üdvözölték egymást. Nem gondoltam, hogy ennyi idősen már ilyen sokáig el tudnak egymással játszani, kommunikáltak, utánozták egymást, nagyokat pakolásztak és extra bónusz, hogy a hét végére mindketten megtanultak lépcsőt mászni. Mi meg pusztán annyit bántunk, hogy nem tudjuk magunkat még jobban belevetni a sűrűjébe, az ember egy olasz városban szinte repkedni kezd, minden sarkon meg akar inni egy kávét, minden utcát végig akar járni. De így is nagyon nagy élmény volt, hiszen még sosem jártunk Firenzében, ráadásul a városnézős programot Abigél is nagyon élvezte, szerencsére nem volt különösebben meleg. A belvárosból teljesen kitiltották az autókat, így jókat lehet sétálni, annál több viszont a turistákat szállító hintó, és Abigél teljesen beleszeretett a lovakba. A végén már attól boldog volt, ha meghallotta a patkókopogást, és úgy ugrált a babakocsiban, hogy attól féltem, fejre esik. Az elszemtelenedett olasz galambok további örömforrást biztosítottak neki. Amikor elfáradt, aludt egyet, hagyott minket többször éttermezni is, majszolta az olívaolajas kenyerét és bámulta az olaszokat, akik imádták. Soha nem csodálták és fogdosták még meg ennyien, többször kikapták a kezemből, bárhová mentünk gagyogtak neki, dicsérgették, szorongatták a lábát, ő meg tette nekik a szépet. Ráadásul a boltokkal is ő járt a legjobban, hiszen nekünk nem volt kedvünk ruhákat próbálgatni, és nem akartuk a türelmét próbára tenni, neki viszont próba nélkül lehetett vásárolni, a leértékelés miatt nagyon olcsón. Nem volt kifejezetten hőség, de amikor kisütött a nap, medencéztünk is, természetesen borzasztóan élvezte. Megint azt láttam rajta, hogy minden érdekelte, mindent megnézett és fel akarta fedezni, teljesen felfogta, hogy máshol vagyunk. De azért örült hogy hazajöttünk, mikor megérkeztünk, körbetrappolta a lakást, sikongatva üdvözölte a macskát és az itthon hagyott játékait. És mi is nagyon örültünk, hogy végre itthon vagyunk, szinte mozdulni sem tudtunk a fáradságtól. Legalábbis tegnap, most viszont a képeket nézve nem is értem, miben fáradtunk el, és nyilván ugyanígy nekivágunk majd legközelebb. Autózás a gyerekkel A gyerekkel való autózás vagy éppen hosszú repülőút mindig neuralgikus pont, maximálisan érthető, hogy a gyerek utál egy ülésbe leszíjazva ülni a meleg kocsiban. Persze lehet légkondizni is, és reménykedni, hogy nem fázik meg, és nem lesz lázas az egész nyaralás alatt. Meg lehet menni repülővel, ez azonban jóval költségesebb megoldás. Egy nagyobb gyerek már szeret nézelődni, Abigél is jól elvan a kocsikkal, buszokkal, nagy házakkal, de egy autópályán még ez sincs, nem szépítem, egy hosszabb autóút gyerekkel maga a pokol, és a lehető legmélyebben igénybe veszi az anya idejét és kreativitását. Valószínűleg legszigorúbb elveinket is feladjuk majd, és az sem baj, ha a gyerek duplacsokis gumicukrot rágcsál jégkrémmel és kólával, csak csendben legyen. Meg kell állni legalább kétóránként, sétálni, levegőzni, nézelődni meg

95

egy kicsit fárasztani (autópályán sajnos ez is nehéz), hogy nagyobb eséllyel aludjon el. Az autóülésben mindig tegyünk alá egy textilpelenkát, különben nagyon beizzad a bőre, és a pelenkát is sokkal gyakrabban kell cserélni. Sajnos én ezt nem tudtam, meg is jártuk rendesen. Amennyiben valamelyikünk bírja az éjszakázást, valóban az éjszakai autózás a legjobb megoldás, ahogyan azt sok ismerős és hozzászóló ajánlotta. Mi eredetileg nem ezt terveztük, mert féltetünk, hogy éjszaka még sétálni meg enni sem tudunk megállni a nyűgös gyerekkel, de visszafelé végső kétségbeesésünkben ezt választottuk, és végül bejött a dolog. Abigél este kilenckor elaludt az olasz autópályán, és reggel fél hétkor ébredt Tatabányánál.

96

tizedik hónap

Anya a vécére menekül Július 28. Abigél kezd tudatosan rosszalkodni. Eddig, ha valamire azt mondtam neki, hogy nem, akkor tétovázott egy ideig, de végül szót fogadott, nem tépte le a virágot és nem ment ki a teraszra egyedül. Nem vagyok nagy pszichológus, de azt hiszem, kezd ráébredni, hogy ő meg én nem vagyunk egyek, és neki szabad akarata van, tehát nyugodtan meg tud csinálni dolgokat attól, hogy anya megtiltja. Már tökéletesen tisztában van vele, mik azok a dolgok, amiket elvileg nem lehet, - nyalogatni a szemetest, cipőt enni, kihúzkodni a törlőkendőket, vagy bemenni egyedül a fürdőszobába, - és határozottan lesi azokat a pillanatokat, amikor mindezeket megteheti. Ha észreveszi, hogy nyitva maradt a fürdőajtó, abban a pillanatban nekiiramodik, és vágtat befelé, néha még hátra is is néz, hogy megyek-e utána, és hatalmas sikernek könyveli el, ha legalább a küszöbig eljut, ha pedig eléri a vécét is, teljes a boldogság. Viszont érdekes módon továbbra sem pakol. Pedig már mindent felfedezett a lakásban, de nem rámolja le a polcokat, nem szedi szét a konyhát. Eddig csak lelkendeztem, hogy Abigél mennyire ügyes, minden héten tanul valami újat, hát ez most is igaz, csak egyre több olyan dolgot tanul, ami meg is nehezíti az életet. Megtanulta például levenni a ruháját. Ennek következtében gyakorlatilag lehetetlen felöltöztetni, ha a nyakán átdugom a pólót, azzal a mozdulattal már rántja is le magáról. Ezt eljátsszuk háromszornégyszer, mire végre rajta marad. Rájött arra is, hogy ha anya akar vele valami szörnyűséget csinálni, a legegyszerűbb elszaladni, így néha tényleg szó szerint üldözöm a pelenkával, - vagy lefogom, de akkor meg ordít. Persze tanul ügyes dolgokat is, megtanult például lemászni az ágyról. Mondták, hogy mutassam meg neki, de őszintén szólva azt hittem, ez még korai, nem értene olyan utasításokat, hogy ’fordulj meg szépen, és a fenekeddel tolass lefelé’. Így későbbre hagytuk az okítást, ő viszont magyarázás nélkül is rájött teljesen magától. Iszonyú édes, ahogy forgolódik, helyezkedik, végül lenyújtja az egyik lábát, és a talpával keresi a talajt, mint valami rajzfilmfigura. És most az utazás után ismét borzasztóan anyás. Ha nem lát, mással is elvan, de mihelyt meglát elkezdt nyávogni, nyújtja a karját, rángatja a nadrágom, van, hogy egy lépést sem tudok nélküle tenni. Borzasztóan fáraszt és idegesít. Eljutottam abba a közhelyes stádiumba, hogy ha kicsi nyugalmat szeretnék, fogok egy újságot, és magamra csukom a vécéajtót. 97

Abigél áll, zabál és harap Augusztus 4. Abigél hihetetlen kis erőgép, és ha valamit a fejébe vesz, arról nem mond le. Azt hiszem, most éppen ott tart, hogy a mászás már roppant unalmas, és inkább megtanul járni. Az egész hetét annak szentelte, hogy a járáshoz szükséges első lépésként megtanuljon kapaszkodás nélkül állni, nos jelentem sikerült neki. Térdelésből, guggolásból, bármilyen testhelyzetből feláll, és áll. Iszonyú furcsa érzés, hogy rápillantok a játszószőnyegre, és a Abigél ott áll, matat valamivel. Kinézek a teraszra és a gyerek ott áll és két kockát ütöget egymáshoz, elmegyünk a homokozóba és Abigél azonnal feláll, megmutatja a tudományát mindenkinek, néz körbe, hogy ki látta a mutatványt, hangosan nevet és megtapsolja saját magát. Tudja, hogy valami nagy dolgot vitt véghez. Eszméletlen gyorsan tökéletesíti a technikát, hét elején még nagyon vicces volt, felállt, széttárta a kezét és az ujjait és előre-hátra billegett, mint egy szörfös. Pár nap múlva azonban már szilárdan meg tudott állni, úgy is, hogy közben a böhöm nagy Kittit lengette a levegőben. Egy szuperügyes erőgép. A járás innen még nyilván sok idő, de azt hiszem ez az első lépés afelé. A másik új dolog egyébként a homokozó. Véletlenül fedeztük fel, amikor itt nyaralt nálunk az unokaöcsém, és elvittük őt a játszótérre. Én azt hittem Abigél még kicsi ehhez, de ahogy meglátta a homokot sikkangatni kezdett, így hát azóta amikor csak tehetjük, megyünk. Leül, kezébe veszi a homokot és lassan kiengedi, beletúr, mászik benne, feláll, élvezi, hogy más közeg, barátkozik a többiekkel, órákat elvan a homokban, és érdekes módon nem akarja megenni. Egyelőre legalábbis. Ez egyébként nagyon vicces, nem tudom más is tapasztalta-e, de Abigél egyelőre nem jött rá arra az összefüggésre, hogy a kezében lévő ételt be tudja tenni a szájába. A kanál-kaja összefüggésre már rájött, és próbálja a kanalat a szája felé irányítani, azt is tudja, hogy a kezemmel kaját adok, és ő is gyömöszöl be mindent a szánkba. Ha azonban a kezébe adom a gyümölcsöt, vagy a kenyeret, azt csak nyomkodja meg trancsírozza, sosem teszi be a szájába. Továbbra is eszméletlen mennyiséget eszik, tulajdonképpen sosem hagyja abba az evést, az étkezések azért érnek csak véget, mert egyszerűen nem adok neki többet. A bébiételekbe csomagolt adagokon már csak röhögni tudok, neki abból többnyire kettő kell, és utána még egy kis desszert, így kifizetődőbb inkább egy hatalmas adagot megfőzni neki. Viszont a súlya egyáltalán nem nő, nem értem, hogy lehet, és őszintén szólva kicsit aggaszt is. Az elmúlt két hónapban összesen tíz dekát hízott. Foga továbbra is csak kettő van, de most egészen biztosan jön még valami, valahol, mert egész nap a szájában van a keze, és éjjel is többet ébred. De azt nem engedi, hogy belenézzek a szájába, ha pedig tapogatni próbálom az ínyét, egyszerűen megharap. 98

A játszótéri anyuka Augusztus 11. Összességében igazán csendes hetünk volt, a strand és a homokozás jegyében teltek ezek a napok, Abigéllel kétszer is voltunk strandon, és nagyon élveztük mindannyian. Ő is, na meg főleg anya, rég volt ugyanis, hogy tudtam egy kicsit úszkálni, meg szaunázni, miközben Abigél a gyerekmedencében és a hintában élvezkedett az apjával. Játszótérre is egyre gyakrabbban kisétálunk délutánonként, és amióta ilyen nagy anyuka lettem, hogy már játszóttérre is járok, elkezdtem tanulmányozni ezt az új közeget. Hiszen annyi rosszat hallottam már a játszóterekről, és az úgy nevezett játszóteres anyukákról, – itt a Porontyon is – hogy szinte társadalomtudományi kívülállással firtatom az eseményeket, de egyelőre semmi negatívról nem tudok beszámolni. A közszájon forgó történetek szerint ugyanis a nők a szülés után meghíznak, igénytelenek lesznek, elvesztik a humorukat, bár az egyébként is csak addig volt nekik, amíg be nem pasiztak, aztán zsíros hajjal, zsákokba burkolva, klumpában és visszeres lábbal vonszolják ki a nagy feneküket a játszótérrel. Férfiaktól és töbgyermekes nőktől is hallottam már a játszóteres anyukákról, és ezen elbeszélések szerint a játszótér valami kissé alacsonyabb rendő sötét lyuknak tűnt, ahová igényes anya csak kényszerből megy. És hogy a játszótéren aztán megy az életre nevelés, az "üss vissza, fiam", meg a "vedd el tőle te is"! Valóban előfordult, hogy a lányom elvette egy kisfiú labdáját, egy kedves anyuka pedig rárivallt, hogy az "nem a tiéd". A kisfiút pedig, akit a labda semmilyen szinten nem izgatott, nógatta, hogy harcoljon csak meg a dolgaiért. Ezen úgy ledöbbentem, hogy szólni sem tudtam, később jutottak csak eszembe a frappáns mondatok. De az anyukák és apukák többsége, akikkel engem összehozott a sors, kedves volt és aranyos. Mindig érdeklődtek Abigélről, és biztatták gyermekület, hogy adja oda a babának a lapátot. Nem láttam nyomát a híres elhanyagoltságnak sem, sőt fehér ruhában, tűsarkúban is látok anyukákat, pedig hát én sem az idei kollekcióban járok a homokozóba, úgyis mindent dobok utána a szennyesbe. Szóval az embereknél egyelőre sokkal jobban zavar a macskaürülék, a kutyák, a sörösdobozok, meg a csikkek. El a kezekkel a gyerektől! Augusztus 118 Eseménytelenül telnek mostanában a napjaink, nem is tudom, mi van velem. Hiszen majdnem minden nap mászkáltunk valamerre Abigéllel, mostanában azonban valamiért jobban esik itthon maradni, és csak délután indulunk el egy kicsit. Ezen a héten meg aztán különösen magamba gubóztam, hiszen minden barátom a Szigeten van. Ezen már sírtam egy sort tavaly is, így most 99

megkímélek mindenkit egy újabb siránkozástól. Most is nagyjából az volt a helyzet, mint tavaly a nagy hasammal, nagy elánnal elhatároztam, hogy én bizony kimegyek a Szigetre, és végül nem mentem. Még kifogást sem kellett keresnem, hiszen a gyerekem apja ismét külföldön van, így nem tudtam volna kire hagyni Abigélt. Érdekes módon azonban ez most kevésbé viselt meg, mint tavaly, pedig igazán nem telnek túl változatosan a napjaink, a karalábéfőzelék és a játszótér között. Viszont jelentem, hogy elkezdtünk készülni a következő Szigetre, hiszen végre nagy nehezen beizzítottunk egy bébiszittet. A helyzet siralmas, de nem reménytelen. Az első találkozás egy több órás bömbölésbe torkollott, Abigél az éles eszével egy pillanat alatt levette, hogy miről van szó, és onnantól kezdve másfél napig letenni sem tudtam, - még a játszótéren sem folyamatosan cipelni kellett, félt, hogy lepasszolom valakinek. Azóta találkoztak még kétszer, akkor már sírás nem volt, sőt Abigél enngedélyezett egy kis tapizást is a nénitől, de az, hogy én valaha moziba vagy egyetemre fogok menni, olyan távolinak tűnik, mint egy holdutazás. Van valakinek tapasztalata erről, hogy mennyi idő, míg a gyerek összeszokik egy másik idegennel? Amúgy most már magam is azt hiszem, hogy az én gyerekem egy különösen nehéz eset, hiszen immár elég sokszor azt kellett tapasztalnom, hogy gyerekek nem kapnak csak úgy hisztérikus rohamot attól, ha valaki hozzájuk ér. Abigél viszont igen. Végtelenül bájos, mindenkire mosolyog, meg minden, de ha valaki éppen csak megérinti azonnal nyögni kezd, és ha az illető nem érti a figyelmeztetést éktelen ordítás a válasz. A múltkor a szomszéd megdöbbenve kérdezte hogy „ennyire csúnya vagyok?”. Nem, nem csúnya, csak nem kellett volna megfognia Abigél lábát. Az apján és anyján kívül senki nem érhet hozzá, de szó szerint senki, ezért nem is tudom itthon hagyni senkivel. De ezt az aprócska érthetetlen jellemvonást leszámítva Abigél egy angyal, nem lenne igazságos, ha nem említeném meg a jó tulajdonságait is. Például azt, hogy néhány hetes szenvedés után milyen szépen kialakult megint az esti rituálénk. Amikor megijedtem, hogy nem alszik már el cicin, próbáltam egy darabig elaltatni máshogy, de nem sikerült. Hiába énekeltem, ringattam, meséltem, rángattam egy óráig, nagy nehezen aludt csak el, és ha leraktam az ágyába, felébredt. Őszintén be kell valljam, meguntam az egészet, így inkább berakom az ágyba, egy mese, maci a kézbe, és kijövök. Érdekes módon Abigélnek ez sokkal jobban bejött, mint a vállon ringatás. Megkapja a macit, kicsit helyezkedik, hempereg, aztán alszik. Majd reggel pontban fél hétkor jelez, mint egy vekker. Még véletlenül sem alszik egy perccel sem tovább. Hogyan találjunk jó bébiszittert? Miután elegem lett belőle, hogy nem tudok elmenni a gyerekem apjával egy moziba vagy romantikus vacsorára, vére rászántam magam , és elhatároztam, 100

keresek egy bébiszittert. Persze rettegtem az egésztől, de egyszer bele kell vágni. Csakhogy fogalmam sem volt, hogyan. Egyszerűen taszított a dolog, hogy idehívjak idegen embereket a lakásunkban, úgynevezett elbeszélgetésre, aztán hopp, válasszak egyet. Na és kit válasszak. Időset vagy fiatalt? Szakmabelit vagy lelkes amatőrt? Mert a húszéves egyetemista rugalmasabb, és éjjel bármeddig elvan a kanapén a DVD-vel meg a jegyzeteivel. Na de mi van, ha Abigél szegény éppen megszokja, erre az egyetemista bejelenti, hogy elmegy inkább ösztöndíjjal Dániába? Vagy csak utolsó éves az egyetemen, és tanulnia kell? Vagy inkább maga is szülne egyet? Így maradt inkább az idősebb néni, pótnagyi, csak az meg, gondolom, nem szeretne itt darvadozni éjjelente. Mindegy, legalább ennyivel is szűkült a kör, belevágtam hát, és meg kell mondjam, a tapasztalatok borzasztóak. Adtam fel hirdetést, jelentkeztek is sokan, túl sokan, és akkor valahogy elment a kedvem az egésztől. Először is hiába írtam a hirdetésben, hogy jelentkezés e-mailben, persze mindenki felhívott, azzal a szöveggel, hogy "az állásra szeretnék jelentkezni". Először nem is tudtam, milyen állásra. És hiába kértem, hogy e-mailt írjanak, mert telefonon nem tudom megjegyezni, hogy hogy hívják, és mik a referenciái és az elérhetőségei, ráadásul egy fotót is szívesen fogadnék. Persze volt, aki nagyon szimpatikus volt telefonon, meg is beszéltük, hogy e-mailben küld életrajzot, meg képet, de nem küldött. Végül én hívtam fel egy idő múlva, hogy küldje már, mert szívesen venném, főleg, hogy énektanárnő, gondoltam elénekelgetne a gyereknek. Erre az volt a válasz, hogy majd küld, de most nincs egy perce sem, hogy elüljön a gép elé. Na, gondoltam, hogy fog akkor a gyerekemre vigyázni? Volt aki írt, és szimpatikus is volt, mikor azonban felhívtam, nem is értette, miért hívom, hiszen ő reggeltől estig betáblázott bébiszitter, nem ér rá. Végül kiderült, hogy segítene nekem keresni valaki, ha akarom, azt már persze nem tudom, hogy ezért pénzt is szeretett volna-e. Volt, akinek tetszett az életraja, és írtam neki hétfőn, hogy majd hét végén visszajelzek, addig átnézem a többi levelet. Erre csütörtökön reggel ordítozva hívott fel, hogy azonnal mondja meg, hogy neki adom-e az állást (milyen állást?), mert ő miattam nem néz másik munkát, mert ő velem ellentétben "nem szeretne segget csinálni a szájából", és én tisztességtelen vagyok. Ekkor letettem a telefont, és majdnem elbőgtem magam, de aztán inkább elszomorodtam, milyen hely az, ahol idősebb nőknek azon múlik a megélhetése, hogy őket választom-e bébiszitternek vagy sem? Próbálkoztam ügynökségnél is, akik azt ígérték, hogy a kitöltött adatlap alapján személyes találkozókat szerveznek olyan bébiszitterekkel, akik nekem megfelelnek. Ebből persze pusztán annyi lett, hogy fűnek-fának megadták a telefonszámomat - nyilván pénzért -, a személyes találkozó pedig sosem jött létre. Barátnők bébiszittereire nem akartam lecsapni, mert akkor a közös programoknak lőttek, meg nyilván senki sem örül, ha a szombat esti mozi 101

idejére valaki elhappolja előle a bébiszittert. Választottunk végül egy hirdetés alapján szimpatikusnak tűnő nőt, leginkább az szólt mellette, hogy közel lakott, így az óradíjon felül nem kellett még további ezresekért taxiztatni is, valamint az állította magáról, hogy pszichológus, de aztán kiderült, hogy nem. És mint fentebbi írásból is látszik, Abigél nem szerette, meglátta és ordított, azt sem engedte, hogy hozzáérjen. Nekem sem volt igazából rokonszenves, de annyira örültem, hogy végre találtunk valakit, és hagytam magam meggyőzni, hogy a gyerek majd meg szokja, meg tulajdonképpen miért is lenne szimpatikus egy vadidegen ember. Most már tudom, és őszintén azt tanácsolom, hogy ha valakivel kapcsolatban egy kicsi fenntartásunk is van, azonnal küldjük el, hiszen a gyerekünkről van szó. ÉN súlyos pénzeket kifizettem a szoktatásért, mire rájöttem, hogy nem merem, és nem is akarom vele itt hagyni a gyerekemet, ezt ő is sérelmezte, így elváltak útjaink. Mindazonáltal a hirdetés nekünk bejött. Ki kellett várni, de egyszer csak csörgött a telefon, és jelentkezett Zsófi, aki azonnal szimpatikus volt, Abigél sosem sírt tőle, két találkozás után világos volt, nyugodtan itt lehet hagyni vele a gyereket, de fel sem tűnt neki, igaz, ekkor már majdnem egyéves volt.

102

tizenegyedik hónap

Abigélt kiüti a láz Augusztus 26. Az én szegény kicsi lányom beteg. Ez az első alkalom, hogy így látom, és nagyon rossz élmény. Egész nap csak néz maga elé vörös szemekkel bambul, vagy éppen sír. Nem tud magával mit kezdeni, semmihez sincs ereje és kedve, így jobb híján jól bebugyolálom, aztán nagyot sétálunk, addig is bóbiskol a babakocsiba. És még kínozzuk is, néha lefogjuk, hogy a fenekébe dugjunk egy hőmérőt, vagy éppen egy lázcsillapító kúpot, ami egyébként nem különösebben használ, de mégis úgy érzem, hogy teszek valamit a gyógyulásáért. Az elmúlt tíz hónapban nem tudtam, milyen az, amikor beteg a gyerek, és ez tualjdonképpen összességében pozitív. Egyszer már aggódtam egy sort azon, hogy mi lesz, amikor Abigél először beteg lesz, vagy éppen akkor lesz lázas, amikor egyedül leszek vele, és biztosan be fogok pánikolni. Szerencsére nem így történt, magam is meglepődtem magamom, végig meglehetősen nyugodt voltam, és gond nélkül bármikor, bármilyen helyzetben simán lázat mértem, beadtam a kúpot vagy más gyógyszert. Igaz, a legelső alkalommal felhívtam a védőnőt, hogy akkor én most átvinném a gyereket, hogy adja be neki ő a kúpot, de szerencsére határozottan rendreutasított, mondván, egy kúpot be kell tudni adni. Igaza van. Először nem is volt okom az aggodalomra, elvittem ugyanis Abigélt az orvoshoz, aki azt mondta, ez valami vírus, nem is kell rá gyógyszerm kéthárom napig még lázas lehet, aztán elmúlik. Így hazamenteleltem szépen, jókedvűen, a programokat áttetük két nappal későbbre, hiszen azt mondta az orvos, három napig tart egy vírus, és ha ő azt mondta, így is van. Abigél azonban nem jobban lett, hanem egyre rsszabbul, a láza sem múlt el, és négy nap múlva, amikor ugye már rég meg kellett volna gyógyulnia, már szinte felállni sem bírt, fél óránál többet nem tudott ébren lenni, és olyan fehér volt, mint a fal. Visszavittük hát az orvoshoz, aki hallgatta, nyomkodta, vizsgálgatta, majd azt mondta, biztosan ráhúzodott a fülére, és írt neki antibitikumot. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor szkeptikusan kezdtem viseltetni a gyermekgyógyászat iránt, bár elismre, nem lehet egy könnyű szakma, talán még nehezebb, mint az állatok vizsgálata. Hiszen a csecsemő nem mond semmit, csak bőg. Azt azonban valahogy biztosra vettem, hogy a füle nem fáj. 103

Nem nyúkált oda, ha nyomkodtam, nem írt, és semmilyen váladék nem volt az orrában sem. De a gyógyszert beadtam neki, mert már kezdtünk nagyon aggódni, borzasztó nézni egy mindig vidám, élénk gyereket, hogy üveges szemekkel, félájultan bámul maga elé, néha még el is bőgtem magam, annyira sajnáltam. Az antibiotikumtól másnapra látványosan jobban lett, újra játszott, néha még mosolygott is, viszont a hátán és a hasán annyi kiütés jelent meg, hogy szinte nem is ltászot a bőra. Vissza az orvoshoz, bár tudtam, mit fog mondani, allergiás a gyógyszerre, hagyjuk abba, nem is ír helyette másikat. Abbahagytuk, másnapra megint rosszabbul lett, ismét három órákat aludt naooal, majd délutánra az arca és a lába is tele lett kiütéssel, apró idudorodó, ronda, piros pörsenésekkel. Egyértelmű volt tehát, hogy nem gyógyszertől volt, de akkor már nem mertem neki újra beadni, bár rettegtem, hogy valami hülye betegsége van, ami nem ismert fel az orvos. Most ott tartunk, hogy eltelt egy hét, és ma volt az első nap, hogy Abigél jobban volt, viháncolt, játszott megint, a kiütések halványodtak, de még vannak, és még mindig nagyon sokat aludt napközben. Ma mikor egy hét után újra a játékaihoz nyúlt, igencsak meglepett minket. Kihalásta a kupacból a Montessori-tornyot, és teljesen egyedül, saját szórakoztatására kapásból felrakta rá az összes fagyűrűt - még egyet sem tett fel soha, nem hogy az összeset -, majd a torony tetejére díszítésképpen, ráhúzta a zokniját. Hihetetlenül imádnivaló. Lázcsillapítás A lázról szerencsére nem tudok okosakat mondani, Abigél eddigi éltelében csak akkor egyszer volt lázas, de van olyan baba, akinek egy kisebb megfázásra is felmegy a láza. Arra azonban ez alatt a rövid lázas időszak alatt is rájöttem, hogy a fenekében való hőmérőzés pontosan olyan kegyetlen és drasztikus, amilyennek látszik. (Szemben például az orrszívóval, amely csak látszatra olyan, mintha kiszívnánk a gyerek agyát, valójában egy ártalmatlan és hasznos szerkezet. Akinek hagyományos csapja van, az vehet csapra szerelhetőtő is, és akkor még a porszívót sem kell hozzá búgatni.) Szóval a digitális hőmérő ugyanúgy működik hónaljban is, mint fenékben, és még sincs az az érzésünk, mintha megerőszakolnánk a gyereket (a fenékben mért hőmérsékletből mindig le kell vonni fél fokot). Mi vettünk méregdrága fülhőmérőt is, szerintem aszolút használhatatlan, nem lehet olyan mélyre bedugni, hogy pontosan mérje a hőmérsékletet, hacsak át nem hívjuk a szomszédokat, hogy lefogják a gyerek fejét, amíg mi átfúrjuk a dobhártyáját. Azt is ki kell tapasztalni, hogy kinek milyen lázcsillapítás használ, van, akinek csak a kúp viszi le, de az nálunk nem nagyon használt. Az olvasók tanácsára vettem babáknak való láz- és fájdalomcsillapító szirupot, az sokkal hatékonyabb volt, de a legjobb a hűtőfürdő. Ültessük a gyereket meleg

104

fürdővízbe (hidegbe nem fog beleülni, nem hülye), és kezdjük el lassan hűteni a vizet a zuhannyal, amíg hűvös nem lesz. Ez minden esetben használ, legalább pár órára leviszi a lázat. Az egyéves korú kisgyerekek leggyakoribb betegsége a háromnapos láz, amely pontosan olyan tünetekkel jelentkezik, mint nálunk is, három napig magas láz, utána pedig kiütések. Nekem az olvasók hívták fel a figyelmemet, hogy valószínűleg erről lehet szó, de amikor kérdeztem az orvost, az mondta, hogy a háromnapos láz esetében megjelenő kiütések nem elemelkednek ki a testből, ami kidudorodik, az a legtöbb esetben allergia. Nem tudom, ez valóban így van-e, Abigél mindenesetre el lett könyvelve penicillinérzékenyként, ami a jövőre nézve nem túl kellemes dolog. Abigél elindul, anya lemarad Szeptember 8. Abigéllel ismét nagyon izgalmas események történtek, mostanában igazán nem panaszkodhatunk, hogy unalmas lenne az életünk. A hét legfontosabb mozzana, hogy Abigélnek keresztelője volt, előtte azonban még volt min izgulni. Alig pár napot töltött ugyanis egészségesen, majd gondolom legyengült állapota miatt a lázas-pöttyös betegség után bekapott valami másfélét is. Szegény nem lehetett túl jól, mert egyik éjjel nem is nagyon aludt, majd másnap egész nap zöldet szívtunk az orrából. Az is megfordult a fejemben, hogy lemondom az egész keresztelősdit, nem akarom kínozni, de aztán két nap alatt túljutott az egészen és némi taknyot leszámítva, úgy tűnt meggyógyult és jól van. Egy pillanatra meg is nyugodtam, aztán következő éjszaka én nem aludtam, torokfájás, remegés, izzadás. Nem baj, az még mindig jobb, ha én vagyok beteg, mintha ő, gondoltam, és igyekeztem magam elfogadható állapotba hozni, és a nagy napra szerencsére mindketten jó formánkat tudtuk mutatni. Nemrég olvastam itt a Porontyon a házi keresztelőről, ami nagyon aranyos megoldásnak tűnt, és valahogy így voltunk mi is vele. Szerettünk volna keresztapát, meg keresztanyát, meg egy keresztelős összejövetelt és koccintást az amúgy is ritkán látott rokonokkal és jó barátokkal. Nem vagyunk nagy szervezőbajnokok, - még egy esküvőt sem sikerült összehoznunk, de szerencsére a keresztelő könnyebb falatnak bizonyult, bár a helyszínkeresés így sem volt könnyű. Az eredetileg kinézett pesti református templomban például azt mondták, nemigen keresztelnek Budán élőket, és azt ajánlják, keressük fel inkább a kerületi templomot. Persze borzasztóan izgultam, hogy Abigél mit fog hozzá szólni, de imádta az egészet. A templom nagyon tetszett neki, az orgonára meg az énekekre elkezdett táncolni és sikkangatni. Egyedül akkor akadt ki, amikor a keresztanyja ölbe kapta és bedugta a fejét a víz alá, de aztán hamar megvigasztalódott, a tiszteletére rendezett kerti partit pedig kifejezetten 105

élvezte. Volt étel, ital, pezsgő, sok rohangáló gyerek, akiknek Abigél még jobban örült, mint az ajándékoknak, pedig volt abból is bőven. Mindezek tetejébe Abigél a buli tetőfokán bebizonyította, remek dramaturgia képességgel rendelkezik, harminc ünneplő rokon és barát gyűrűjében ugyanis egyszercsak felemelkedett, és elindult. Négyet lépett előre, majd lehuppant és élvezte rajongóit és csodálóit, akik tapsolva ugrálták körül. Mielőtt azonban túl idilli lenne a kép zárójelben, és csak nektek jegyzem, meg, hogy én az egészből nem láttam semmit. Nem láttam, amikor a lányomat megkeresztelték, mert egy másik pár pont előttem állt a templomban a gyerekével, és nem láttam azt sem, amikor a lányom elindult, mert pont a konyhában szervíroztam a kaját, már csak a nagy ujjongást halottam. A gyerekem apja azonban szerencsére mindent látott, és szegénnyel azóta már százszor elmondattam újra meg újra az egészet. Alvásgondok Szeptember 15. Abigének alvásproblémái vannnak, nekem meg csak simán problémáim, ezzel. Úgy érzem nem tudom már kezelni a helyzetet, néha teljesen kiakadok, hiszen nem szoktam meg. Abigél tíz hetes kora óta nagyszerűen alszik, különösebb nyomás nélkül alakított ki egy napirendet, és probléma nélkül feküdt le napközben mindig ugyanakkor, nekem meg csak annyi dolgom volt, hogy ne zavarjam össze a napját. Egyszer csúszott egy kis hiba a szuperalvásba, amikor már nem szendergett el többé este a cicin, erről be is számoltam, de aztán ez is megoldódott. Most azonban Abigél egyszerűen napközben nagyon nehezen, és főleg kiszámíthatatlanul alszik. Van, hogy ötször is berakom a kiságyba, mire elalszik, és amikor már épp megadom magam, hogy oké, nem kell délelőtti alvás, akkor tuti beájul reggel fél tízkor a padlón. Másnap azonban hiába próbálom lerakni, kettőig nem alszik. Ráadásul gondolom nem túl jó taktika ki-be rakosgatni állandóan a kiságyba, mert igen hamar komolytalannak fog tűnni a dolog. Nem kell aludni, anya majd úgyis jön és kivesz. Amúgy tényleg nem erőltetném a dolgot, de láthatóan nagyon fáradt, dörzsöli a szemét, nyűgös, lefekszik a padlóra, le-le csukódik a szeme, lecsuklik a feje az etetőszékben. De mihelyt beviszem az ágyába, már pattan is fel és esze ágában sincs aludni. Nem sír, csak játszik, dumál a macival, húzogatja a takarót, ütögeti a falat meg az ágytámlát. Én meg egyre nehezebben viselem, hiszen az egész nap akörül forog, hogy mikor fog vajon Abigél aludni. Tervezni, előre programot szervezni nem lehet. Egy idő után persze megunom, kihozom, és kezdődik az egész elölről. Ezzel párhuzamosan az esti elalvással is gondok kezdtek lenni, minden este keservesen sírt. Én meg álltam értetlenül, mi van, most visszatértünk az újszülöttkorba, vagy mi? És mégis mit csináljak? Eddig aludt, most teljesen 106

ugyanolyan körülmények között nem alszik. Utánaolvastam a témának, de semmi ötletet nem találtam a szakirodalomban, végül kipróbáltam hogy este nyitva hagyom az ajtaját, hogy a másik szobából beszűrődjön a fény. Azóta újra egyedül, nyugodtan alszik el, döbbenetes volt a felismerés, lehet, hogy Abigél fél? Vagy csak őt is megzavarják a felborult napok? De látom rajta, hogy a járástól is fél. Áll a lábán sziklaszilárdan, kinéz valami dolgot, amit el akar érni, és többször lendületet vesz, hogy elinduljon, de végül nem mer. Inkább leereszkedik, és négykézláb közelít. Csak akkor indul el, ha hirtelen meglát valami nagyon érdekes dolgot, mondjuk egy kutyát, és nem érdekli semmi más. Két alvás sok, egy meg kevés Általában egyéves kor körül - de van, akinél sokkal később - elkerülhetetlenül jelentkezik az a probléma, hogy egy alvás kevés, két alvás viszont már sok. Van, aki észrevétlenül, vagy egy-két hét alatt átlendül ezen, nekünk nem volt könnyű ezt megoldani. Délelőtt tízkor már nem aludt el, csak tizenegykor, aztán délután négy-öt óra körül lett ímét álmos, de ha akkor leraktam, akkor meg este nem aludt el. Felkölteni a délutáni alvásból egyszerűen nem voltam képes, más megoldást viszont nem találtam így végül az életünk hónapokig sakkozásból állt. Úgy kellett alakítani a napirendet, hogy Abigél délután négy és öt között éppen vagy babakocsiban, vagy autóban legyen, mert akkor azonnal elaludt, de nem másfél órára, mint a kiságyban, csak harminc percre, ez pedig pont elég volt még estig. Így mindig négy-öt körül jöttünk vissza a sétából, vagy játszótérről, mindig ilyenkor mentünk boltba, vagy ha esett az eső, autóval mentünk vásárolni. Bőven elmúlt egyéves, mire a lefekvést el lehetett tolni délig, és akkor már kibírta a délután szunyókálás nélkül. A "most vajon miért nem alszik" döbbenet azóta már többször is jelentkezett kis családunkban és általánosságban elmondható, hogy a gyerekek nem óraműpontossággal működő ketyerék, és mire a szülő magabiztosan hátradőlne, hogy na, ezt jól megoldottuk, tuti, hogy borul minden és új megoldást kell keresni. Abigél szerelmes Szeptember 22. Itt az ideje, hogy beszéljünk egy kicsit Maciról. Van, amelyik gyerek cumizik, vagy az ujját szopja, van, amelyiknek pelusa van, vagy takarója, vagy nyuszija, vagy macija, és van, amelyiknek mindez együtt, és persze olyan is van, amelyiknek egyik sem, bár ez a legritkább. Kezdtedben volt a pelus, de anya valamiért azt gondolta, hogy a pelusnak mindig szép tisztának kell lennie, ezért mindig kimosta, úgy meg már nem kellett. Nem volt se cumi, se ujjszopás, nem volt nekem senki és semmi, míg 107

meg nem jelent Nagyfejű Kitti. Nagyfejű Kittibe azonnal beleszerettem, de anya ezt a szerelmet és széttörte, sosem engedte be ugyanis velem Kittit az ágyba, mert túl nagy volt, és félt hogy nem férek el mellette. Milyen szerelem az, amit sosem hálnak el? Meg attól is félt, hogy ráállok a nagy fejére, és kiesek a kiságyból. Ezt mondjuk nem értem, mert anya se áll rá soha apa fejére, de mindegy. Varázsolt helyette egy Kisfejű Kittit, de az nem volt jó, mert az nem volt igazi Kitti. Így megint maradt a nagy semmi, és jó is volt úgy. De aztán már nem aludtam el a cicin, mert nem vagyok már olyan buta, mint négykilósan, és rájöttem, hogy a cici, az nem az én részem, akkor anya meg apa mindenféléket bepakolt a kiságyba, hogy ne legyen rossz nekem este egyedül. Volt ott cica, meg kockás nyúl, meg patkány, meg piros boci, meg nagyon sok medve. Próbálkoztam barátkozni a patkánnyal sokáig, mert jó puha volt, és érdekes szeme, de nem jöttünk ki, és akkor egyszercsak megjelent ő, Maci. Macit nem engedem el most már soha sem. Alig várom, hogy ágyba menjek, és újra találkozzunk, azonnal bekapom a mancsát, és szopni kezdem. Anya és apa szerint Maci ezért borzasztóan büdös, hát van valami szaga az tény, de én bírom. Különbözőképpen alszunk, vagy ráfekszem, és kitolom a fenekem, vagy oldalt fekszem, és átkarolom őt, vagy a mancsát szopogatom és szépen álomba merülök. Mégsem sosem estem annyira kétségbe, mint tegnap, amikor anya megpróbálta kimosni Maci mancsából a nyálat, hogy ne legyen büdös, már az is borzasztó volt, hogy Macit egyszer csak elnyelte a mosdókagykó, de a legszörnyűbb utána jött, mert anya a hangos hajszárítóval fújta Macit, hogy estére megszáradjon. Próbáltam megmenteni szegény Macit anya kezéből de nem sikerült. Folyamatosan zokogtam. Tegnap este apa felolvasott anyának és mivel Maciról volt szó, nagyon figyeltem. Szerencsére a könyvben csupa jókat írtak Maciról, hogy például Maci jó, mert Macit anya adja nekem, és ezáltal felhatalmaz és bátorít arra, hogy másokat is szeressek rajta kívül, és kicsit elszakadjak tőle. És Maci anyát is helyettesíti, ha ő nincs ott, arra emlékeztet, hogy egyszer majd visszatér, és addig is segít az érzelmeimet gyakorolni. Olyankor ugyanazt csinálom Macival, amit anya velem. Beszélek hozzá, ölelgetem, csókolgatomn, és néha, amikor nem akar aludni, veszekszem vele.

108

tizenkettedik hónap

Fogy a tej, Abigél vonyítva hisztizik Szeptember 29. Most már hivatalosan is kijelenthetjük, hogy Abigél jár. Azzal a jellegzetes, kezdő babajárással, terpeszben dobálva a lábait, miközben ujjait széttárva próbál egyensúlyozni. Most már bármilyen nagy távolságot képes megtenni, ha nem kerül az útjába akadály, és ha lehuppan, azonnal tápászkodik föl, eszébe sem jut a könnyebbik utat, a mászást választani. Ahogy megtanult járni, rögtön ez is lett a hobbija, vándorol körbe-körbe, rendszerint valami tárgyat szorongatva az egyik kezében - például macit -, így próbál egyensúlyozni, közben énekelget, néha megáll, tanulmányozza a szék lábait, ütögeti egy kicsit a sütőt, aztán halad tovább. Viszont azt hiszem kezd elfogyni a tej, vagy már el is fogyott, de őszintén szólva fogalmam sincs, honnan lehet ezt megállapítani. Abigél továbbra is lelkesen szopik reggel meg este – nappal eszébe sem jut, - de igazából azt már egyáltalán nem hallom, hogy nyelne, inkább csak komfort szopizik. Persze jó lenne tudnom, hogy van-e benne még, mert ha nincs, nem ártana pótolni valamivel, gondolom. Már nem egy olyan este volt, hogy a szopás után nem aludt el szép nyugodtan, ahogy szokott, és mivel nem tudtam, mi baja lehet, végül megkínáltam rizstejjel, másfél decit még simán be is vágott, szóval lehet, hogy el kéne hagyni már ezt az esti szopást. Pár hónapja írtam, hogy megviselt a gondolat, hogy Abigél egyszer csak nem fog többet szopni. Akkor a kommentek alapján sokan nem értették ezt meg, úgy értékelték az írásomat, mint egy újabb, szoptatást az egekbe magasztaló, természeti anyuka nyavalygását. Pedig azt mondtam, amit érztem, hogy még nem vagyok készen rá. És lám, eltelt azóta több, mint három hónap, és igen, most már teljesen elkészültem, már egyáltalán nem zavar a gondolat, hogy Abigél nem fog szopni. És már most is csak a kényelmi szempontok vezérelnek a szopás felé, annyivel egyszerűbb reggel hatkor bezuhanni az ágyba a gyerekkel az oldalamon, mint tejet melegíteni. És örülök, hogy kitartott addig a tej, amíg mindketten, békésen továbbléphetünk. Másik új dolog kis családunkban a hiszti. Abigél elkezdett direkt hisztizni, én meg egyik döbbenetből esek a másikba hogy ennyire tudatos már a gyerekünk. Nem kap meg valamit, vonyítás, hiszti, elveszek tőle valamit, vonyítás, hiszti, nem veszem fel, vonyítás, hiszti, enni kér, vonyítás, hiszti, nem kér már enni, vonyítás, hiszti. A legnagyobb hiszti a sétálás során van, 109

pedig eddig Abigélnek ez volt a kedvenc elfoglaltsága, most viszont, ha be akarom ültetni a babakocsiba, azonnal megfeszíti magát, homorít, rugdos, lassan kétemberes munka beültetni a kocsiba. És folyamatosan ki akar jönni, ő ugyanis már abban a hitben él, hogy önjáró, és saját maga közlekedik, ami a lakásban többnyire igaz is, még este, holtfáradtan is inkább közlekedik két lábon, mint négyen, de azért ez az utcára még nem igaz. Ráadásul úgy vettem észre, egyelőre nem tud mit kezdeni a cipővel a lábán, pedig szép puhatalpú van neki. Csak akkor nyugszik meg, amikor kiérünk végre a játszótérre, és szabadon engedem, ott aztán ötvenszer felmászik a csúszdán, majd lecsúszik hason. Felteper, lecsúszik, felteper lecsúszik, egészen addig, amíg már jéghideg a keze, és tiszta sár nem lesz. Ja, és a sapka szóba sem jöhet azonnal tépi le a fejéről, addig húzza, amíg valahogy le nem jön, közben persze vonyítás, hiszti. Nem tudom mi lesz, ha hidegebb lesz. Szóval ha láttok egy őrülten csúszdázó, sáros kislányt sapka nélkül, és egy enyhén elcsigázott anyukát, azok vagyunk mi. A szopás után Örök kérdés, hogy mivel pótoljuk a fogyóban lévő anyatejet, nem vagyok szakértő, és nem is akarok tanácsot adni, pusztán azt tudom mondani, hogy nekünk mi vált be, és az a rizstej volt. A tápszertől kicsit idegenkedtem elnézést mindenkitől, aki tápszert használ, tudom, hogy hülyeség, de valahogy mégis, örülök, hogy megúsztuk pótlás nélkül. Pedig engem is ijesztgettek az elején, hogy kevés a tej, adtam is tápszert Abigélnek, de szerencsére ő okosabb volt, mint én, nem kellett neki, viszont aztán lett jó sok tej. A védőnő is azt mondta, hogy egyéves kor után már ne kezdjünk el tápszert adni a gyereknek, viszont szerinte a tehéntej mehet. Jóval elmúlt egyéves, mire mertem neki tehéntejet adni, úgy ítéltem meg ugyanis, hogy a rizstej nem elég tápláló.. Abigél szó nélkül elfogadta a tejet, imádta, de sajnos a bőre nagyon csúnya lett tőle, ha nem tapasztalom meg talán el sem hiszem. Még most is ott tartunk, hogy pár kanál habart főzeléket vagy tejbegrízt is megérez, és másnap kijönnek rajta a tipikus, száraz foltok. A tejtől olyan volt bőre, mint a smirglipapír, először csak a lábán, majd elkezdett nagy, piros foltokban terjedni, mire rájöttem, hogy talán a tej lehet. Azóta megint rizstejezünk, és inkább figyelek, hogy mindennap egyen joghurtot, sajtot, kefirt, hogy elég fehérjéhez jusson. Én magamtól amúgy azt gondoltam, hogy a tejből a legkevésbé zsíros a legmegfelelőbb egy kisgyerek szervezetének, de nemrég egy szakértőtől pont azt hallottam, hogy minél nagyobb a zsírtartalom, annál jobb, legjobb a nem homogenizált biotej, de olyanhoz Magyarországon alig lehet hozzájutni. Néhány hozzászóló nem értette, egy közel egy éves gyereknek egyáltalán minek bármiféle pótlás, hiszen eszik mindent, gyümölcsöt, zöldséget, hús, gabonaféléket, sajtokat, ez bőven fedezi

110

a fehérjeszükségletét. Tulajdonképpen én is maximálisan egyet értek ezzel a véleménnyel, tulajdonképpen fogalmam sincs miét kezdtem el egyéves korában még rizstejet adni neki, főleg cumisüvegből, mikor előtte soha nem is cumizott, eleinte nem is tudta, hogy kell belőle inni. Azt hiszem talán két okból, egyrészt hiányzott az összebújás, és így olyan jól hozzá lehet bújni, amíg cumizik, másrészt meg minden anyukában benne van, hogy lakjon csak jól a gyerek, akkor alussza majd át az éjszakát. Mint arról már volt szól, ez az összefüggés sem teljesen egyértelmű. Beindul a mesegyár Október 6. Abigél könyvmoly lett. Rákapott a mesékre, egész nap olvasni kell neki. Kedvence az Iciri-piciri, meg a kissé bárgyú, de roppant kedves Miffy nyuszi. (Az a nagyfejű, csíkszájú nyúl, amelyik bugyikon is sokat szerepel, elég helókittis.) A Miffy könyvet annyira imádja, hogy ha megtalálja, elkezdi ölelgetni, ezért is vettük meg, ezt szúrta ki a Pagonyban. Hát hiába, Abigél már csak ilyen, imádja a nagyfejű dolgokat. Én már borzasztóan unom mindkét könyvet, ezért néha olvasok neki újakat, becsületére legyen mondva, türelmesen végig is hallgatja, aztán feláll, és hozza az Iciri-picirit vagy a Miffyt. Újra meg újra. Bevallom néha egyszerűen eldugom őket. Most egyébként kevésbé van konstruktív korszakában, mint az előző hónapokban. Míg régebben állandóan szerelt, minden nap ötvenszer összerakta meg szétszerdte a Montessori-tornyot, egymásba dugdosta a műanyag hordókat, meg különböző formákat próbált begyömöszölni különböző lyukakba, most inkáb a rajongó korszakát éli. Rajong a mesekönyvben látható rajzokért, és rajong a plüssállatokért, pedig azt gondoltam, azokkal aztán soha nem játszanak a gyerekek. Fél órát is elvan azzal, hogy rakosgatja és ölelgeti a plüssálatokat, felülteti őket a kanapé karfájára, majd leszedi, és hurcolja őket. A mese iránti rajongása talán azért lehet, mert úgy látom, már egyre több mindent ért meg. Már simán megért apróbb utasításokat, például, hogy dobja bele a hajót a fürdőkádba, vagy hozzon ide valamit. Ha kérdezem, hol van apa, ránéz, ismeri az állatokat, ha kérdezem melyik a boci, húsz plüss állat közül is kihalássza. A minap pedig mikor egy másik kislány cipőjét dicsérte meg valaki, elkezdett a saját cipőjére mutogatni, ez még minket is meglepett, hogy mennyire figyel, és megértette, hogy a cipőről van szó. Tudja azt is, hogy a zokni a lábára való és próbálja is felhúzni magának. Ami viszont egyáltalán és semmilyen szinten nem érdekli, az az önálló evés. Úgy láttam, hogy hasonló korú gyerekek már próbálkoznak az evéssel, Abigél pedig úgy viselkedik, mint az elkényeztetett királykisasszony, aki nem ér hozzá az ételhez, mert fél, hogy koszos lesz a keze. Nem rakja be az ételt a szájába, a kanál pedig egyáltalán nem is érdekli, meg sem próbál vele enni, 111

csak beül az etetőszékbe és tátog, mint egy gólyafióka. Ha kistányérba elé rakom a falatokat, csak széttrancsírozza és ledobálja, ha én a szájába rakom, megeszi. Lehet, hogy többet kéne forszíroznom a kanalazást, de az is lehet, hogy csak türelmetlen ehhez. A lényeg, hogy nekem legyen türelmem az Iciripicirihez. Milyen mesekönyvet vegyünk? Nem könnyű jó gyerekkönyvet találni, tartalmilag sem, vizuálisan pedig még nehezebb a helyzet. Márpedig, ha hiszünk a pszichológusoknak, sok minden eldől az első három évben, így nem árt, ha valóban csak az igényesnek gondolt könyveket engedjük be a lakásba, de sajnos a legtöbb gyerekeknek készült lapozó nem az. Sok régi gyerekkönyvet adnak ki újra - bár sokszor siralmasan silány minőségben -, így régi emlékeink felelevenítésére beszerezhetjük ezeket is, képileg ugyanis ezek sokszor jóval igényesebbek. Nálunk a retró könyvek közül bejött a Vidám mesék meg a Kisvakond, a legnagyobb kedvenc pedig a Gőgös Gúnár Gedeon, de érdemes régit (a kéket) keresni antikváriumban, mert az új kiadás gyatra, és teljesen át is van dolgozva. A régiben kicsik számára nagyon élvezhető, egyszerű versek vannak. Szintén K. Lukáts Kató rajzaival adták ki újra sz Iciri-picirit, meg a Török és a teheneket, nálunk mindkettő népszerű. Csakúgy, mint József Attila altatója, ebből legalább négy kiadás van a piacon, abból kettő szép és igényes. Nagy kedvenc természetesen Boribon, bár ebből, bevallom, nem mindegyik történetet vettük meg, néhányat túl bonyolultnak ítéltem, de az egyszerű, letisztult rajzok nagyon bejönnek a kicsiknek. Az új könyvek közül nálunk a Bilikönyv a sláger, még tartja magát Miffy, jó pozícióban van Bogyó és Babóca, illetve most ismerkedünk Annával, Petivel és Gergővel (utóbbi kettő Bartos Erika műve), bár ez egy ilyen idős gyerekeknek még kicsit zsúfolt, illetve Abigél szereti a Múmin családot is. És természetesen s nagy alakú Böngésző minden gyerek könyvespolcon alap, bár inkább egy éves kor után, amikor a gyerek elkezd ismerkedni a szavakkal.

A szoptatás kávéra cserélve Október 12. Abigél már nem szopik, és igazából nekem is csak most tűnt fel, milyen könnyedén, átugrottam ezt a témát. Talán azért, mert nem volt belőle nagy ügy, és ezért, gondolom, mindketten szerencsésnek érezhetjük magunkat. Bár én nem akartam, hogy leszokjon, az én lelkemnek belefért volna még egy fél év, de hát nem így alakult, én meg nem erőltettem. Amikor áttértünk a napi kettő - reggeli meg esti - szoptatsra, rohamosan csökkenni kezdett a tej, nem értem miért, hiszen vannak, akik napi két, sőt egy szoptatással még akárt egy 112

évig is húzzák. Persze szoptathattam volna nappal is, de soha nem kért, akkor meg minek. Láttam, hogy esténként már nem nyel, bár szorgalmasan szopik szegény, és magam is elég üresnek éreztema melleimet. Aztán egy éppen aktuális nőgyógyászati vizsgálaton az orvosom is mondta, hogy nincsen ebben már semmi. Így aznap este az rovostól hazatérve, már cumisüveget kapott rizstejel. Soha többet nem kért cicit. Nekem amúgy furcsa, milyen hamar túllépett ezen a fázison, mintha nem a cici jelentette volna neki hónapokig a túlélést, meg az egész világot. Most, hogy már nem szopik, Abigél, ha meglátja a melleimet, csak csipkedi, meg röhög rajtuk. (Nekem sajnos nincs kedvem röhögn, ha összevete a jelenlegi, meg terhesség előtti állapotot.) "Hú de jó, akkor végre cigizhetsz", mondták sokan, és akkor döbbentem rá, hogy nem cigizem, és egyáltalán nem is hiányzik. Igaz, terhesség előtt sem voltam nagy dohányos, inkább csak egy-egy pohár borhoz gyújtottam rá esténként, ha elmentünk valahová. De ez sem hiányzik. Egyáltalán nem éreztem, mi az a fene nagy szabadság, ami eljött végre a szoptatás végével, hiszen nekem mindenki arról számolt be, már alig várja, hogy vége legyen. Na de azért nyertem én is az ügyön, végre szabadon hódolhatok egyetlen valódi szenvedélyemnek, a kávénak. A terhesség eleje óta csak egy kávét ittam, reggel, mert azt muszáj volt, anélkül nem tudtam volna működni, de átlalában csak valami ócska instant kávét, hogy ne legyen erős. Szoptatás alatt sem mertem sokat inni, nehogy a gyerek ne tudjon aludni, na de most eljött az én időm, kávézom reggel, délben, délután, és ha kedvem tartja, még este is, igazi, rendes, erős eszpresszókat. És persze az altatás. Már nem kell itthon lennem este fél nyolcra, hogy Abigélt ágyba tegyem, hiszen az esti mesét meg a cumisüveget megoldja az apja is. Leválás Pedig a szabadság eljött. Én az első egy évben imádtam otthon lenni a gyerekemmel, maximálisan a helyén tudtam kezelni életemnek ezen szakaszát, eszembe sem jutott, hogy mást is csinálhatnék. Néha zavart, hogy nem tudok egyedül lenni, nem tudok dolgozni, de imádtam szoptatni, játszani vele, főzni neki, játszótérre vinni. Aztán mikor abbahagyta a szopást, megmagyarázhatatlan nyugtalanság tört rém, úgy éreztem, a gyerekemnek nincs már szüksége rám, fölösleges lettem itthon. Hiszen már nem én vagyok az egyetlen, aki el tudja látni, bárki ki tudja cserélni a pelenkáját és be tudja dugni a kanalat meg a cumisüveget a szájába. Villámgyorsan leváltunk egymásról. Pár hét múlva dolgozni kezdtem, persze csak visszafogottan, heti egy-két napot, de nem éreztem már lelkiismeret furdalást, ha otthon hagytam a bébiszitterrel, őt sem érdekelt, az addig mérhetetlenül anyás Abigél akár egész nap elvolt a nagyszüleinél, haza sem akart jönni, pedig előtte azt sem

113

engedte, hogy hozzáérjenek. Mintha ő is lezárta volna ezt az otthon ülős, összebújós korszakot. Abigél egyéves Október 19. Abigél ma egyéves, nagylány lett, tud járni, sőt, már toporzékolni is, van két és fél foga, két hete már egyáltalán nem szopik, és a héten kimondta az első szót, lehet találgatni, mi volt az, hát persze, maci (daci). Amikor kihozom alvás után az ágyából, néha eszébe jut, hogy valamit a szobájában felejtett, felpattan, mondogatja, hogy daci, daci, eltotyog, majd visszatér a macival. Bár igazából már nem is totyog, elhagyta a széles terpeszt, rendesen megy, mint a nagyok, hát igen, nem bébi már. Nagyon furcsa, és kicsit sajnálom is, hogy véget ért a gyerekem első éve, de kíváncsian várom, milyen lesz a második, hiszen a szellemi fejlődése napról napra lenyűgöz. Állítólag nem lesz könnyű évünk. Spock doktor egyenesen azt mondja, hogy a gyerek 15 és 25 hónapos kora között ne is tervezzünk semmiféle változást, éppen elég frusztrált szegény magától is. Puff új lakás, puff kistesó. Hiszen második évébe lépő kis lényben állandó harcok dúlnak, és egész életét egyfajta kettősségben éli. Kezd leválni az anyjáról, rájött, hogy ő önálló ember, van akarata, sőt, mikor megtanul járni, bekövetkezik az a fura szituáció, hogy önként, saját akaratából is el tud távolodni az anyjától, ott tudná hagyni, ha akarná. Mert persze akarja, milyen igazalmas új dolgokat megismerni, meg legelészni egy csöppet a réten, de egy idő után, bármilyen ciki beismerni, mégiscsak félni kezd, és visszatér az anyjához. A második év nagyjából ezzel telik, az eltávolodás és a visszatérés közötti egyensúly megtallásával, és ehhez járul még az a borzalmas frusztárló érzés, hogy már mndent akar, de semmi nem tud mondani, csak mutogatni meg hümmögni. És ez még állítólag csak a kezdet, a szakkönyvek legalábbis csak rémisztő dolgokat írnak, hogy majd a másfél évesen rájön, hogy mi a félelem, és elkezd egyre jobban félni az elválástól, a fürdéstől, a lefekvéstől, nem fog aludni, kimászik az ágyból. Na hát ennyit a szakirodalomról, nálunk egyenlőre - lekopogom - minden oké. Bár tény, hogy Abigél továbbra is nagyon anyás, jön utánam, mint egy kiskacsa, sipítozik, hogy vegyem fel. Ez elsősorban a konyhában, főzés közben idegesít különösen. Egyszerűen nem értem a viselkedését, sőt, bevallom, belül egy kicsit rosszul esik. Ha engem lát, folyamatosan nyávog. Nem hajlandó egyedül játszani, csak amíg én is ott ülök, jön, hogy vegyem fel, és ha nem tudom - vagy nem akarom -, leül vagy ledobja magát, és sír keservesen. Ha viszont mással van, ő a világ legjobb és legvidámabb kisbabája. Megtörtén az első vízválasztó napunk is, nekem ugyanis vidékre kellett mennem, így reggeltől esti az egész napot az apjával töltötte. Kora reggel indultam, egész nap vezettem, és rohantam haza fürdetésre, de persze 114

bárhogy igyekezetem, nem sikerült hazaérnem. Pedig biztos voltam benne, hogy az apja már halálosan fáradt az egész napi rohangálástól, pelenkázástól, etetéstől, mesésléstől, labdázástól, játszóterezéstől, nyávogástól, és Abigél biztosan nem alszik el, amíg haza nem érek, hiszen születése óta minden este én tettem le. Mikor végre beestem az ajtón, egy kipihent, vigyorgó apukát találtam a kanapén. - Abigél? - Hát alszik. Megitta a tejet, és elaludt. - Nem sírt? - Nem. - Nem nyafogott? - Nem. - Napközben nem volt nyűgös? - Nem. Nem is értem, te miben fáradsz el, ez a gyerek egy angyal.

115

Könyvek, amelyek hasznosnak bizonyultak A terhesség ABC-je Alexandra Kiadó 2005 Spock dr., Benjamin-Parker dr., Stevens: Spock doktor csecsemő- és gyermekgondozása Medicina Könyvkiadó 2007 Hogg, Tracy: A suttogó titkai I-II. Európa Könyvkiadó 2007 Szily László: Kitols I-II. Konkrét Könyvek 2007 Clayton-Fishbein-Weckl: Terhesség félelem nélkül Hajja és Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 2004 Sears dr., William: Éjszakai gondoskodás Sanoma Budapest Kiadói Zrt. 2006 Vekerdy Tamás: A szülő kérdez, a pszichológus válaszol Sanoma Budapest Kiadói Zrt. 2007 Stadelmann, Ingebord: A bába válaszol Katalizátor Kiadó 2007 Kenéz Kíra: Az első 12 hónap LPI Produkciós Iroda Kft. 2008 Skynner, Robin-Cleese, John: Hogyan éljük túl a családot? Helikon Kiadó 1993 Guóth-Gumberger, Márta-Hormann, Elizabeth: Szoptatás Sanoma Budapest Kiadói Zrt., 2003 Mészáros márta - Sós Judit - Farkas Zoltán: Budapest gyerekekkel Jel-Kép Bt., 2007

116