BALATONKENESEI
H
Versíró ÍRLAP MELLÉKLETE
Kedves Olvasóink! Versíró pályázatunk felhívására sokan jelentkeztek. Örülünk a rímfaragó kedvnek, egyúttal gratulálunk minden pályázónak! A megjelenéstõl kezdõdõen olvasóink szavazhatnak 2008. legjobb balatonkenesei versírójára. Kérjük, hogy az alábbi elérhetõsége-
„Bölcsõ”
A kétszirmú virág Kétszirmú virággal találkoztam egyszer, négyszirmosnak hittem, az is volt, csak félszer. Csak két szirma tudott kinõni szegénynek, a többi benn maradt kis bimbó-levélnek. Ott virított õ is, hol a négyszirmosok, csak két szirmára szállt némi por és mocsok. Csak két szirmát érte a finom napsugár, csak ott csiklandozta a katicabogár. A méh sem járt körbe a kicsiny virágon, kettõt röppent, s máris más virágra szállott. A szél sem simogatta az õ szirmait, a meglévõ kettõ nyúlt érte egy kicsit. Egy kislány volt csak, ki folyton látogatta, kedves tekintetét õrá csillogtatta. Odaült melléje, beszélgetett vele, látogatta reggel, akár estefele. Pedig nem õ volt a mezõ dísze, fénye, a kislány mégis e kis virágot nézte. A virágot, melynek bimbó volt a fele, – Két szirmod késõbb nõ! – beszélt folyton vele. Jól esett a virágnak, hogy a lány nézi, hogyha kell, öntözi, lehajol szagolni. Fújkálja boldogan, csodálattal lesi: – Búj-e az új szirom? – ül és szurkol neki. Irigyelni való volt e virág sora, de sóvárogva nézett más virágokra. Pedig nem volt õnekik hódolójuk se, tucatvirág voltak, tán locsolójuk se. Mégis, mikor jött a virágszedõ néne, lenyúlt s a társait sorba – sorba szedte, Menni akart õ is, e vágya zaklatta, de kerülte a néne, s a kéz otthagyta.
ken juttassák el véleményüket, szavazatukat szerkesztõségünkbe: Postai cím: Balatonkenesei Hírlap 8174 Balatonkenese, Táncsics M. u. 24. SMS- vonal: 06 30 320 51 37 e- mail:
[email protected]
– Tetszhetek biz én is! – makacs volt a virág, társához hajolt, kit a néne kése vág. Érezte, hogy inába hideg acél vegyül, majd hirtelen elszakad, s látta, hogy repül. Felülrõl láthatta a mezõ szépségét, nézte, honnan jött, de nem tudta, mi jön még. Ott maradt a tõ és elrepült a virág, nem törõdve azzal, hódolója mit lát. Mert újra jött a kislány, s csak a tõt látta, sírva, hívogatva fogta a karjába. Remélte, ha hívja, újra kihajt neki, közben a tõre hulltak szarvas-könnyei. Ezalatt a virág társaival szállott, egy vázányi vízbe, honnan ki sem látszott. Aztán a mozdulat, mit a néne csinált! Kihajította õt: – Nem kell ilyen virág!
Kérjük, írják meg, Önöknek melyik vers tetszik a legjobban, és egy rövid értékelést is szívesen vennénk. A szakértõ zsûri döntését és értékelését júniusi lapszámunkban közzé teszszük. Kellemes versolvasást kívánunk!
„Subi”
A régi ház körül Egy ház. Udvar. Kert. Mily szép! Tetõ. Kémény. Ez madárfütty. Néznek felém a nagy fenyõk, s én bódultan meredek vissza! Kapu. Ablakok. Függönyök. Mintha szánt szándékkal takarná el e termékeny valóságot. Falak. Repedések. Lépcsõk. Nézném sokáig e kifogyhatatlan erõforrást. Szerény álmomba mélyedek. Álomvilág (– s mily szép!)
Szomorún és magányban teltek el a percek, melyek a virágnak utolsók lehettek. Sárgulva és némán a könnye potyogott, – Miért voltam ily sóvár? – ezen gondolkodott.
Robajt hallok. Megremegek a kép. Felém szállnak undok galambok. Mi ez? Mi ez? Földrengés?! Álmaim szertefoszlanak.
Az utolsó életcsepp könnyként hullott ki, idézve egy arcot: azt, aki szereti. A lány arca volt, mit utoljára látott, érte vágyakozva túlvilágra szállott.
Nincs ház. Nincs udvar. Nincs kert. Kietlen puszta! Nincs tetõ. Nincs kémény. Nincs madárfütty. A fenyõk holtan hevernek a porban, S én bódultan meredek magam elé.
Szemétdombon hevert már vagy napok óta, amikor a kislányt arra vitte útja. Észrevette õt, a kétszirmú virágot, felemelve mondott apró imádságot.
Nincs kapu. Nincsenek ablakok. Nincs függöny. Már nincs semmi, amit eltakarna.
Hazavitte némán kicsiny lakásába, féltve és siratva tartotta karjába. A virágot aztán emlékkönyvbe zárta, örökre szép maradt, valahányszor látja.
Nincs fal. Nincs lépcsõ. Csak repedés! Bár soha ne látnám már! Nagyképû álomból ébredek: Sehol nincs egy lélek… Leesik a kép…! Tépkednek az undok galambok…! Füleimet nagy robaj tölté tele… Íme, egy világ története.
2 „RONIN”
„?”
„65 év”
A vízek királya
Újra meg újra
Anyám!
Mikor napfény vetõdik a víztükrére Látom benne tükörképed, Kezed fogja kezem, örülök, hogy Kettõzve is itt vagy végre velem, Lényegemet napfény járja át, Minden sejtem érzi e csodát
nem születhettünk újra így rendelkeznek felettünk válasz a bûneinkre, csak egyszer élhetünk önmagunkat tiporjuk dühösen újra meg újra magunk ellenségei leszünk míg parancsszóra mint a bírkák, magunk menetelünk
Földeken reggeltõl Estig dolgozott Ha haza ért kezébe meg nem ált a munka Kenyeret dagasztott míg a kenyér kelt Fözött, mosott, addig sem pihent S nem panaszkodott Mire felkeltem ott volt a székemen a tiszta ruha, Az asztalon a kemencébe, sült friss ropogós kenyér Melyet boldogan ettem én Az illatot és az ízét most is érzem én az anyám csak dolgozott S nem panaszkodott Birkák gyapját le nyírták az angora nyúl szõrét kifésülte Mire felkeltem ott volt a dobozban a gyapjú és a nyúlak selymes szõre Az anyám csak dolgozott s nem panaszkodott A gyapjút megfonta olyan gyorsan járt a rokka kereke s a kezébe a gyapjú ahogy sodorka szememmel követni nem tudtam én A rokka hangjára csendben elaludtam
A csodát, amit te duplán is jelentesz Amivel szinte az õrületbe kergetsz, Ami miatt nem létezik más A nélküled lét lidércnyomás Apró ezüst kis halacska ficánkol a vízen, Szinte kezd megszûnni a hitem, Egyre nagyobb körökkel tûnik el az álmom Felnézek, és mosolyogva látom, Te nem tûntél el itt vagy velem E csodálatos kéklõ vízen. Itt nõttem fel a szépséges Balaton mellett, Látom neked is itt jó a kedved Most duplán örül a szívem, A Tó vízével együtt Veled ölelkezem Feltámad a szél, suhog a nád Sietve úsznak a Vadkacsák, Sirályok hada lepi el a víz taraját Kenese partjait veri a hullám korbács A nádas, mint valami szolga hajladozik Ezeket látva gondolatom elkalandozik. Apró sûrû nyári esõcseppek ébresztenek, A vízbõl kisietve a fûzfák alól nézem A közelgõ vihar szelével együtt érzem Ezek a gyönyörûségek az igazi létem…
ÉÉ
ÉÉ „,Azték ló”
Balaton A Balaton oly csillogás oly szépség s vize kincset ér. Vizén ringatózó hattyúk szárnya suhogása hallik S vadkacsák gágogása szállja meg a partot. Partján hosszú karú fûzfák terülnek el. Mikor vize befagy szép páncél, fedi melyre sok Korcsolyázni vágyó emberekét csábít. A mikor nap szállja be hullámait a hattyúk is, visszatérnek.
ÉÉ Ursingi Julianna Ágnes
Menj hát Menj hát! Mozdulj! Majd egyszer visszatérsz. Zsebedben a marék föld megmarad örökre. Így veled lesz hazád, bármerre jársz. Hitet, s erõt ad a tudatosság, hogy visszatérsz ERRE a helyre, hogy itt nyugodj békében ÖRÖKRE
„FC 1999”
ÉÉ
Balaton „FF 72” Szép tiszta tó Benne fürdeni jó Ülök a partján és nézem a fényképeket Egy hattyú odajön hozzám és nézeget. Szinte értem a szavát oly keservesen néz rám És az aranysugár mellett hirtelen a víz alá bukik Én csodálkozom ez hogy lehet? Mert én még ezt nem értem. De apám biztosan sejti Mert õ a Balaton partján született. Mégis kérdezem és õ azt mondja Ez a Balaton hatalma.
Álmodtam egy helyet Álmodtam egy helyet, ahol élni szeretnék Magas partok alatt, tengerkék tó tükrét. Zöldellõ réteket, harmatcseppben fürdõt Hatalmas jegenyét, majd az égig érõt. Öreg fûzet sok ezernyi karral Mely öleli a földet minden fagyos hajnal. Aranyló hidat, amit a nap emel fel reggel Majd ezüstté lesz este, ha a telihold felkel. Álmodtam egy helyet, ami lehet, nem is álom Hiszen minden reggel, ezt itt, magam elõtt látom. A tavat, a fákat, s ezernyi virágot A Balatont, az álmot, az álomvilágot.
Mire felkeltem ott sorakoztak a gombolyagok a dobozban. Az anyám csak dolgozott, s nem panaszkodott A fonálból pulóvert zoknit, sálat kötött Melyet még unokái is hordanak Az anyám csak dolgozott s soha nem panaszkodott Mire pihenhetett volna, betegség elérte S a halál, hamar eljött érte, Hamvai nyugszanak a csendes temetõbe Sírjánál megálva azon gondolkodom Hogy tudott ennnyit dolgozni egy törékeny asszony az Édesanyám!
3 Néha kapunk Néha visszaadunk Körforgás isteni egyensúlyunk
Velnstra Csenge
Amikor Amikor a nap megcsillan a vízen, Amikor a hold odaoson a naphoz, Amikor a felhõ eltakarja a napot, Amikor a szél elfújja a felhõt, Amikor már késõ este van, Amikor felcsillannak a csillagok, Amikor a hullócsillagok leesnek a földre, Amikor szeretnék lefeküdni, Akkor nyugovóra térek.
ÉÉ
ÉÉ „Boär d'Róz”
Hajlog a nád Nyomasztó a nyár Fülledt idõ jár Távoli felhõ bukkan fel Sûrûsödõ árnyékot vet Közelgõ változást sejtet Fodrozódik a víz A széllel csatát vív S végül táncra hív Fortyogó mennybolt Villámló bot Dübörgõ üstdob Elébe kúszó föld illat Szemébe fújja a por falat Vihar veri a tájat Háborog a Balaton Elrejti a túlpartot Hullám dobálja a hajót
Álomból valóság Rajtad múló gondolkozás Élj úgy naponta Hogy tiszta lelked hordozza, s akarja
ÉÉ
Balaton Ismered- e a Balatont? Ezt a szép tavat, Mit nem lehet kiismerni Egy élet alatt, Ami minden évszakon más- és más Meglepetéseket tartogat.
„Lillám”
Balatoni vihar
Segítõkészség a jó ütemû cselekedet Békesség a józan együttélés
Csupán egy könnycsepp e hatalmas, Óceánokkal teli glóbuszon Mit úgy hívnak, hogy Föld, És magyar tájon Magyar embereknek tündököl. Isteni ajándék, s mint egy könnyûvérû fruska Kényeztet, elringat, felüdít, Csábít és elcsábít, Ha kell ölébe vesz, simogat Imádni kell ezt a vén tavat Megtudnád azt is, hogy ez egy rabiátus fruska Oly gyorsan vált át haragosra. Hogyan lesz fruskából, szép harcos menyecske? Vagy menten fúria, ki tombolva csapkodja szoknyafodrait? Hol itt a fruska, ki eledalit? Ha tudnád hogy milyen a Balaton, Eljönnél hozzánk minden évszakon Nekünk természetes, másnak ujjongó öröm, S hogy itt élhetek, a sorsnak köszönöm. Csupán egy könnycsepp a nagy glóbuszon...
ÉÉ
„?”
Arcok, napok arcok napok fogyatkoznak csak te jöttél hogy szeress mindent elsöprõ erõvel már láttam a kopasz fákat görcsös ágaikkal, jelez a test izzani akar akár a füstfelhõ alatt a kéjenc vágyak ellopott dolgokat hoztál vissza nyarat éltetõ hûség dalával, elsöpört istent szakadt rongyokban látod frissül a harmat bejár a csend fülledt homályba leszek újra boldogabb leszek e a nap oltalmában? helyem névtelen, dobol az esõ odakint feküdj ringatlak karomba szemünk se rebben, unalom nincsen mesélek nevetsz kedvesem
Nyárfa ágak Törve szállnak Enngednek a vihar nyomásának
„Lillám”
Erkölcsösség!
míg poklokról daloltam nem is tudtam hogy a te dalod sokkal érdekesebb
Megnyílik az égi csatorna Jég és esõ formájában Minden pusztul, mi áll az útjába
Álmodtam egy világot Hol boldogság tör elõ Erkölcs épít talapzatot Becsület magasba kúszó erõd
gonosz a világ elválasztanak, csak szeress szórd szikráid és elégek veled csak veled
Gyorsan jött, gyorsan megy Pusztítást maga után hagy A fortyogó, villámló, dübörgõ vihar hegy Hegy mögött eltûnve A nap felragyog az égen S frissességed ragyog terjed szét a vidéken Illetõdött emberek Bújnak elõ meredten Kárukat nézik ijedten
Tisztelet a kapcsolat alapja Illem a tiszta törvényesség Megbízhatóság a pontosság Ápoltság az illatozó tisztaság
ÉÉ „15 éve Kenesén”
Borfesztivál Udvariasság az örök társ Megértés a lelki békesség Mûveltség az ezerszínû értelem Szeretet a szívbõl szóló érzelem Szorgalom a dolgos kéz Kitartás a küzdõ akarat
Borfesztivál partra hítt, Kóstoljam meg borait. Kezemben a boros pohár Szomjat oltó nedûre vár.
4 Legelsõ a zöldszilváni, Ezzel illik megkínálni. Követi a tekintet Másodszor a rizlinget. Rá van írva: Zweigelt Rosé, Gazdag jövõt vajon hoz-e? Dörgicsének lankás tája Híres az õ muskotálya. A vörös bor tüzes nagyon, Kékfrankossal jött el Ne sajnáld a forintot, Kóstold meg a furmintot. Ebéd után desszert illik, Legjobban az édes izlik. Arany, grillázs, mézcsordítás; Úgy híjják: tokaji fordítás! Mi történt itt jó istenem? Megpördült a világ velem! Ezt a sok bort én nem bírom, Józanságom visszasírom!
ÉÉ Liptákné Pataki Krisztina
A Balaton... Befagyott a Balaton, Nem látni a túloldalon Messze tájék szépségét, Takarja a fekete ég. Napocska a felhõk között, Próbálgatja sugarait. Nem sikerül szegénynek, Mert a felhõk visszatérnek. Állj! Parancsolnak szüntelen, Õk az Urak ez idõben. Hiába is kisérletezik, A nap csak vesztes lehet itt. Fátyolos az ég alja, A víz felszíne is kajla... Pompás színeit váltogatja, Akárcsak egy páva tolla. Ilyenkor télen sajnos, Még a táj is borús. Szürkeség mindenhol, Lágy szellõ búsan dalol. Ám lassan eljön a tavasz, Kis tavunk újra vízet áraszt. Jég helyett ismét simogatnak, Lágy hullámai a Balatonnak...
„,Boär d'Róz”
„FF72”
Élet
Elmentél
Rohan a társzekér Hárman ülünk benne, Apám ül a bakon, Anyám mellette.
December volt, olyan fagyos, hideg tél Amikor egy hajnalon örökre lementél. Azt mondták nekem, a mûtét sikerült… De közben a lelked testedbõl elrepült…
Én itt kuporgom hátul, Rájuk csimpaszkodom, Várom, hogy megnõjek S ülhessek a bakon.
Én szóltam, nem értem! E hogy lehet?! Hiszen nem voltál olyan nagy beteg! Kérem, nem lehet, hogy tévedett?
Rohan a társzekér Én már kapaszkodom, Az õ hajuk õszül Odafönn a bakon. És a szekér rohan, Rohan, meg nem állna Már a bakon ülök, S anyám saroglya' Levette rólam már Huncut pillantását, Megfáradt kezével Simítja homlokát. Fáradt szemeivel Kémleli a határt Gondosan letörli A hosszú út porát. S a társzekér rohan Hiába fékezem, Meg nem áll most már Hiába kérlelem. Ó, milyen jó is volt Ott a saroglyában, Óvtak és vigyáztak Hosszú út porában. Jó volna még kicsit Saroglyában ülni, Anyám intelmeit Szó nélkül eltûrni. Apám aggastyán már, Megtett hosszú utat Megtört tekintettel Régi utat kutat. Az övék új út lesz, S nincs többé visszaút A horizont bezárja majd Mögöttük a kaput. Rohan a társzekér, Az iram nem lohad. Lám, milyen az élet Csak múló pillanat…
De a válasz csupán síri csend Majd részvétem, mondta egy hang És aztán újra üvölt a csend. Meghaltál apu ötvenkét évesen Úgy mentél el, hogy nem is köszöntél nekem. S mikor pár nap múlva újra láttalak Porrá lettél, és körbezártak a porcelán falak. Majd fagyos földbe tettek, lassan örökre eltemettek S ott zokogtak feletted mind, akik szerettek. Csak én álltam ott száraz könnytelen szemekkel S nyúltam utánad reszketõ kezekkel. Hangtalanul, némán élet és halál határán Egyedül a tömegben – Apa nélkül, árván.
ÉÉ „65 év”
Emlékezés Mikor ide jöttem kicsi gyermek voltam A Balatonból nem sokat láttam Náddal benõtt partján kristály tiszta vizben Emberek fürödtek A nádas szélén tehenek legeltek Befagyott vizével. Vermeket tölöttek A hídról távolba nézve A két hegy között Balatonnak kék vize tündöklõtt Út mellett a Rákoczi fát Nagy tóbla hírdette Hozzá vezetõ utat Rózsa szegéjezte Hatalmas termetét Legenda övezte Lassa eltünt a nád, Strand épült helyére, Partjára szállodák, Üdülõk épültek, Megfáradt emberek, pihenni jöttek.
5 Idõvel eltünt a varázs üdülõi csendesek
Elpusztulnak hamar, étel nélkül könnyen, maguk okozta kín, szenvednek is szörnyen.
Vendégei máshova mentek Épületei, ha nem vigyáztok Az enyészeté lesznek Rákoczinak fája is Megadta magát Új cserje és emlék tábla Hirdeti egykori voltát Szobrok õrzik csendes álmát
Ragyás az arcuk, mérgezett az étel, Óh! Emberbõl átkozott állattá tétel! Egymást ölik sorban, düh és éhség ûzve, mindannyiuk napja már rég ki van tûzve.
Egyszer csak mi történt Partja néhol kiszáradt Hova lett a víz, te csak találgattad Ha a vízbe mentél Bizony sárba jártál Ha a partra jöttél Újra fürödhettél Szántották a partját Vízet duzzasztották Hogy a hullámai Újra a partot mossák Magas partjáról Legszebb a naplemente Mintha a víz tükrén Aranyhíd lenne Ahogy a nap nyugszik Úgy múlik az élet Naplemente azért megmaradt, és a képek Ifjúság fedezd fel újra Hazánkba az értéket és a szépet.
ÉÉ „,Bölcsõ”
Jövõ? Üresek az utcák, konganak a házak, elnémult a világ, dúl az alázat. Szünet a hangnak, nincsenek csak rongyok, a kiégett testek és szétrepült csontok. Leomlott házak, fura, vörös égbolt, és emlék-e, avagy vágy, hogy régen kék volt, miként a fû zöld, amely most fakó, száraz. És ami a fû közt elhullt? A virág az. Eltûntek a hangok, már madár sem rebben, elszáradtak a fák is, nem fúj a szél sem. Kihunytak a fények, sûrû, ködös az ég, azt sem lehet tudni, hogy nap van-e vagy éj? Eltûnt a világból minden kicsiny csoda, sivárság az úr most, ez a halál szaga. Kinõtte az ember bölcsõjét, a Földet, kiölt belõle mindent, színt, fényt, az éltet! Vakondokként elbújt néhány ember lélek, ki félve elõbújt, de hova mennének?
Maguk tûzték ki azt, szülõi e napnak, akkor váltak azzá, mikor az atomnak. A jövõt kérdezték és jósokká váltak, firtatták folyton, és kinevezték mának. Vágyakkal és haraggal ölték világuk, elhalt a természet, a lények, mint maguk, Mert nem bírta a lét e hatalmas nyomást: Élt egy gonosz csoda, s belehalt a világ!
ÉÉ „Pegazus”
Egy új világ Szeretem a hajnalt, ahogy a Fény Az arcomhoz ér. Szeretem a fákat. Egy személy borul fölém, Mint egy zöld szemfödél. Nem más, mégsem ugyanaz Érzem a szívemben a tavaszt S nézem csendes derüvel a tájat Hogyan bókolnak a Fényben az ágak. Talpam alatt roppan a múlt, csacsog a patak Kõ pattan, szökell, és messze szalad Minden szép és egész Megérint a Végtelen Nézem és értem Mit üzen nekem Más vagyok, mégis ugyanaz Egy ember, ki szabad. S a lábam elõtt kis virág, Felém küldi illatát S ez én vagyok.
A tölgy mely erõsít s testet ad nekem Éveim számával a fácska osztozni mer Én vagyok a világ s az az is bennem Együtt leszünk egyek, És egyenlõk a Végtelennel. Szememben csillagok ragyognak, Bennem egy szebb jövõ. Ma még álmok, tervek Holnap megszületnek. Lesz majd egy Hajnal Amikor a Fény itt maradt Ébreszteni álmodó vágyakat Lesz majd egy út, amelyen sokan mennek Kéz a kézben, s egyre ügyelnek Nem lesz ebben háború vagy béke Csak mennek csendesen, Bölcs egyetértésben Mint mikor a virág szirmát kinyitja S ránevet a közelgõ tavaszra Úgy tûnik majd el az, ami rossz Nem lesznek többé gyilkos indulatok Megérteni azt, mitõl jó Azt, mitõl lesz édes a szó. És az, amely erõsít minket Megtölti az ûrt melegséggel Más lesz a világ Mert szépet láttunk benne. Olyat, amit vetít az Elme S ha bennünk felkel a Nap A külsõ égen is örökre ragyoghat Nem lesz már fájdalom vagy halál Mert ezt akkor már nem éljük tovább!
ÉÉ Gellértfiné Kazi Margit
Körforgás Lisztszemcsék hullanak hatalmas hengerrõl. Búzaszem szüntelen szétroppan, szétlapul. Szállongva sok mindent elmond az emberrõl: Szánt- vet- arat-õröl fáradhatatlanul.
Fiatal fácska táncol a széllel S ez én vagyok Nevet a vén tölgy Hívja a nyarat S érzem, ott vagyok.
Ökröt hajt, ekét tart kemény földbe vájva Fénylõ barázdáknak sorjázza a párját. Cserzett homlokáról hullik izzadsága, Férfiasan állja kemény nap próbáját.
Tengerek, óceánok, partok várnak Hajó kikötõt hol találhat? Felhõ úszik fent, és lent Vitorlát bont, és elmereng
Egy kis szusszanásnyi szünet este otthon, Imádság, vacsora, tisztálkodás, nyugvás. Tiszta istállóban, széna jászolon Pihen a hû állat, hallik a mocorgás.
A Nap, Hold együtt velem Jelenben élek és ébredezem
Gép és állat el van látva. Vacsorával Várja párja, s vigasztaló tekintettel. Pohár borral, szívderítõ mosolyával Puha ággyal, simogató szeretettel. Ember és föld nap-nap után egymást gyûrik Eljön a nyár, hullámzik a búzatenger.
Látom magam tónak tükrén S az arcom a Föld, felette az Ég Barnás derengésbe játszik a Fény.
6 Arat, csépel s keze nyomán csûrbe gyûlik Kenyér- áldás, s összehajol: Isten, ember. Messzeszálló illatával, új kenyérrel Ünnepel a földmûvelõ családjával. Megpihen az asztal körül, s hálás szívvel Istent áldja hálás szóval, imádsággal. A mag pihen, elkészítve a vetésre, Az ember meg újra készül a szántásra. Földbe kerül puha hantba kikelésre Isten Atya, áldást ad a körforgásra.
ÉÉ
Ez, mi benned én vagyok. A mélységekig el nem juthatok.
El- elhangzik a mélyben egy dallam, Egy halk alig hallható szólam.
Ma még nem ismerhetem titkodat Halk szavad nem érti a tudat Fel sem igazán fogja azt ki vayg Ébredõ ember vagy szunnyadó tegnap.
Valós- valótlan szendergõ tükörvilág Hamis, elhitt, meg nem élt szabadság. Zúg a mélység, zuhan a magasság. Üvölt a tenger, ébred a világ.
Lelked templomának kapuját nem tárod fel A belsõ lényedig ma még nem juthatok el. De az Idõ oly végtelen, Ezért meg sem kérdezem: Mikor engeded látni azt, Kit az Élet színpadán Te alakítasz?
Roppant víz zúdul, hegyek rázkódnak meg S elhallgatnak a gyilkos fegyverek Arcok tükrébe sajátunkra ismerünk Szemeinkben önmagunkat õrizzük.
Liptákné Pataki Krisztina
Mikor kihunynak a fények Mikor kihunynak a fények, Örökre eltûnik az Élet. Vajon én ezt akarom? Néha- néha nagyon. A fájdalom küszöbén, Nem látok más kiutat, Csak a hûs földben lévõ, Visszafordíthatatlan múltat.
Felszínen csillogó ezüst habok, Benne játszó aranyló tegnapok Hétköznapi egyszerû varázs Mind- mind rejt egy kis csodát. Mosolyodban ragyog valami más Talán egy szebb, új világ Mennyi út vár még rád és rám Vajon mit tartogat még A tenger és az Ég?
Bolond elmém, hagyd abba! Miért vagy néha ily ostoba? Hisz még elõtted az élet, Gyermekeim mosolyogva néznek.
Térképek- utak Itt százfelé futnak. De túl minden láthatáron, Tévedésen és csalódáson. Összefutnak a közös ponton. Találkoznak fenn a Holdon.
Ártatlanságuk mint a zsenge szellõ, Várják azt, hogy anya megjõ..... Nem vétkesek sorsunk alakulásában, Erõt adnak terveink megvalósításában.
Így akármerre indulsz is el A végsõ célod csak egy lehet S azt döntöd csupán el Hogy milyen messze legyen tõled ez a hely.
S ha céljainkat siker koronázza, Együtt nevetünk jóban- rosszban. Kedvességünkkel enyhítik, törékeny lelkem sérelmeit.
Nincs más, több Igazság Csak egyetlen megoldás Egy szó tán? Vagy valami más? Csak az, mi értelmet ad Annak a létezésnek, aki vagy.
Elfeledtetik minden bánatom, Testembe költözik a vigalom. Mert a legszebb szó, mit ismételnek: Anya, nagyon szeretlek!
ÉÉ
Keresheted vizek mélyén A Tûz közepén A levegõ örvényein A föld hallgatag rögeiben A válasz benne van az eszmélésben.
„Pegazus”
Révészek az Ég csónakján Óceánok, szárazföldek Csendes lankák forrásvizek S a szelíd folyó, kit vár a tenger Ez a világ s benne az ember. Szemeken át titokzatos suhanás A mélyben felderengõ gyönyör û látomás. Hullámzó mélység, magasság Titokzatos fénylõ, félénk ragyogás. Ismerõs idegen, bolyongó Földlakó Felszínen sikló piciny hajó
Hogyan indulsz, merre térsz Te döntöd el, melyik útra lépsz. Mert van olyan, amely bár nehéz De mégis célodhoz gyorsan ez vezet. Sziklás meredély s tomboló tengerek. A hajók pedig csak úsznak, A lelkek végtelen kristályvizén Felettük és bennük a mérhetetlen Ég. Eltemetett álmok a zord víztükör alatt Nem szólnak, de mégis szólítanak. Néha csendes éjszakákon, Mikor felragyognak a csillagok
Egészként az egészlegességbe Kerekként, mégis néha összetörve Szilánként, darabokra hullva, Mi csorba egész lesz újra. S szabad lelkünk túl a Fényen Túl a földön s minden szenvedésen A végsõ kikötõbe tér Vitorláját nem tépi már a szél. Végtelen suhanás A mérhetetlen ûrön át Egyre csak száll S mi mégis maradunk. Azok kik voltunk és vagyunk Minden szenvedésen és örömökön át: Révészek az Ég csónakján.
ÉÉ „RONIN”
Rád Gondolok… Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a vízfelszíne: rád gondolok, Balaton vízét, ha festi a holdszíve. Téged látlak, ha méh porozza virág Szirmokat: A éjjel, ha ing a kis palló a horgász Lába alatt. Téged hallak, ha tompán zúg a hullám, és partra döng: a ligetben, ha néma csend borul rám, téged köszönt. Arra gondolok mikor elõször ültünk a parton, Most is látom, mikor fejem elõször az öledbe hajtom, Együtt néztünk a Tihanyi templomtornyot, Együtt kerestük este a sarkcsillagot. Sétálunk, majd leültünk a mólóra, A hold sugara, aranyhídként terült a Balatonra. Te nem szóltál semmit, csak lágyan átöleltél, Egész éjjel a Tó tükrével együtt becézgettél.
7 Részeg a hídon
S a tó ezüstbe öltözik. Napsugarak, ha öntözik, Kékjét arannyal ötvözik.
Ömlik, zúg, harsog a folyó, állatot, embert rémítõ ereje süvít a szélben s kedvetlen bolyongó, részeges emberalak tûnik fel a ködös hídvégen.
Napfény csillan tavaszon Gyöngyházfényû halakon. Tündököljél szabadon Száz színeddel Balaton!
„Subi”
Mint a folyó, kit a szél felkorbácsolt ömlenek borszagú gondolatai; tán gyerekére gondolt, kit az atyai szív nem hagy elillanni.
ÉÉ Gellértfiné Kazi Margit
Szép Balaton Hol vann már a gyermekem? Válaszolj, te gaz, kegyetlen folyó, miért vitted el? Csillagízû álmaim voltak, míg szemében az élet villogó rózsakoszorúja égett!
Szép Balaton- mélyet sóhajtott a költõ. Bánatát elnyelni vize nem volt elég. Emlékszünk, bár elmúlt már egy emberöltõ Balaton költõjét ünnepeltük nemrég.
Éltem taposod, te rút, te gaz folyó, megállj, majd én is szerteszét szórom kavicsaidat, s égõ oltárral szárítom el hömpölygõ hatalmad.
Emlékoszlop jelzi Soós- hegyen a nevét, Ahol páratlan szép tájkép tárul elénk. Akarattyától a Tihany két tornyáig Szalad a tekintet, kék víz int felénk.
A nagy zúgó ( mintha értené) csendben halad tovább, s harmatízû boros könnycseppek csobbannak, szívében rózsaszín lángok lobbannak s cikáznak az égen át.
Vized kék bársonyát száz vitorlás szeli Sétahajó úszik vidám méltósággal Kis csónakban izmos fiúk, partközeli nyaralókból szöknek frisses vidámsággal.
És csak tovább ömlik, zúg, sikít a folyó, állatot, embert rémítõ ereje süvít a szélben, s egy kisírt arcú, sovány emberalak álmodik a folyó medrében.
ÉÉ 15 éve Kenesén
Százszínû Balaton Hideg téli napokon Fehér csend ül a tavon. Verõfényes nyarakon Acélkék a Balaton. Õszt idézi fenn a lég, Ettõl vize türkizkék. Égen ragyog már a föld, Most a vize türkiz-zöld. Viharterhes alkonyon Sár táncol a habokon. Ködfátyolos hajnalon Susogásod hallgatom. Lemenõ nap sugarára Rátelepszik bíbor, párna. Ólomszürke nehéz pára, Hullik rá az éjszakára. Lámpásokat gyújt az este, Tükrözõdnek vízre esve. Üvegtóvá szélesedve Csillám villan fényt keresve. A hold az égre költözik,
Kacagva beúsznak messze a bójáig Karcsú fiúk, lányok- a szülõk aggódva Nevetnek utánuk, s szólnak: ne sokáig Maradjatok távol- a Balaton csalfa! Teknõsbéka cammog, sõt inkább loholva Igyekszik víz iránt- kutya ugatástól Megrémülve siet vízhez, mely otthona. Szúnyograj felrebben díjugró békától. Selymes hullám simul kezem alatt szendén, Fecske suhan, iszik csepp csõrével újra. Sirályok cikáznak aranyég peremén, Hattyú tollán vízgyöngy- csoda libeg úszva! Vadkacsa mamát négy kicsi követi Oly csendben, hogy alig mozdul a víz lágyan. Ezüst csillanással a víz fölé veti Magát kishalacska társaival bátran. Sikló, a szájában kishal, vacsorára Viszi a családnak. Siet tekergõzve, Hozzám ér, megijeszt, nézem elámulva Egy perc és eltûnik nádas közt libegve. Békesség közelben, béke magas parton Zöld koszorú átfog, közte nagy sas szárnyal. Kék ég, kék víz, napfény, reszketés a nádon, Heves szellõ verseng csónakvert hullámmal. Hûvös szél borzongat, nagy hullámokat vet, Sebesen fodroznak, sietünk kifelé. Felhõtorony tör fel, forgószél szemetet Kap fel, s könnyû kelmét teker nyakunk köré. Sötét felhõ nyomul, fényesebb a villám. Újra villan, dörgés reszket égen, földön. Autóba gyorsan -harsog a tó. Hullám Hullám hátán rohan, a stéget feldöntöm. Szép Balaton- ejha, ilyen is tudsz lenni? Esõverte jónép didereg a strandon
Összekapkod, kiált: gyerekek kijönni! Jövünk vihar után, jobb lesz addig otthon.
ÉÉ „Azték ló”
Szeretet A szeretet egy fontos dolog, amely színes világba ringatja az embert. A szeretet szívbõl fakad. S ami igazán lényeg szeressük mindenkit és úgy lesz szép az élet. Szeretni nem csak csodás de remek dolog. Szeressük miden kit mintha a barátunk volna s akkor nem lesz több bánat.
ÉÉ „Tündérkert”
Szeretlek, Balaton Szép Balaton, köszöntelek én Európa Közép-Keletén. Valahol még hálát is adok, rólad mesélhetek s vallhatok. Mikor zöld a víz a rád süt a Nap, tekintetem is ott marad… Vízed lágy és simogató, selymes habja cirógató. Mily szerencsés nép a magyar, hogy övé e tó és Pazar a Balaton-felvidék maga, természeti csodák sora… Te vagy az országunk kincse, a ,,magyar tenger" a nép hite. Egy tengerünk csak maradt, féltve õrzünk ez alatt.
ÉÉ „Tündérkert”
UFO-k Fürkésznek, figyelnek, látványtól, örvendeznek. A Föld szépségérõl álmodni sem mertek. Intelligensebb lények keresik a választ. Megdöbbentõ tettekre: mi itt a magyarázat? Miért csak háborúk, kín, szenvedés sorsa? Szép földgolyónknak mikor lesz nyugalma?
