JSir 5,1-22 Imádság az ítélet után

JSir 5,1-22 Imádság az ítélet után „Emlékezzél meg Uram, mi esett meg rajtunk; tekintsd meg és lásd meg gyalázatunkat! A mi örökségünk idegenekre szállt; házaink a jövevényekéi. Apátlan árvák lettünk; anyáink, mint az özvegyek. Vizünket pénzért isszuk, tűzifánkat áron kapjuk. Nyakunknál fogva hajtatunk; elfáradtunk, nincsen nyugtunk. Égyiptomnak adtunk kezet, az asszíroknak, hogy jóllakjunk kenyérrel. Apáink vétkeztek; nincsenek; mi hordozzuk vétkeiket. Szolgák uralkodnak rajtunk; nincs a ki megszabadítson kezökből. Életünk veszélyeztetésével szerezzük kenyerünket a pusztában lévő fegyver miatt. Bőrünk, mint a kemence, megfeketedett az éhség lázától. Az asszonyokat meggyalázták Sionban, a szűzeket Júda városaiban. A fejedelmeket kezökkel akasztották fel; a vének orczáit nem becsülik. Az ifjak a kézi malmot hordozzák, és a gyermekek a fahordásban botlanak el. A vének eltüntek a kapuból, megszüntek az ifjak énekelni. Oda van a mi szívünk öröme, gyászra fordult a mi körtánczunk. Elesett a mi fejünknek koronája, jaj most nékünk, mert vétkeztünk! Ezért lett beteg a mi szívünk, ezekért homályosodtak meg a mi szemeink; A Sion hegyéért, hogy elpusztult; rókák futkosnak azon! Te Uram örökké megmaradsz; a te királyi széked nemzedékről nemzedékre! Miért feledkezel el örökre mi rólunk? Miért hagysz el minket hosszú időre? Téríts vissza Uram magadhoz és visszatérünk; újítsd meg a mi napjainkat, mint régen. Mert bizony-bizony megvetettél minket; megharagudtál ránk felettébb!” Bevezetés Ez a rész egy imádság. Így is kezdődik: Emlékezzél meg, Uram, mi esett mirajtunk. Ebben az imádságban Jeremiás – mintegy népe nevében is – újból elsorolja azoknak a borzalmaknak egy részét, ami esett rajtuk Jeruzsálemben és Júda városaiban. Ebből az imádságból ismét csak egy néhány gondolatot, igeverset ragadnék ki, főleg azokat, amikkel eddig még nem foglalkoztunk. És természetesen, azon túlmenően, hogy röviden megvizsgáljuk, mit jelentett ez akkor Izraelben, megnézzük, hogy ránk hogyan vonatkozik, mit tanulhatunk belőle. Hiszen a mi tanulságunkra íratott meg minden az ószövetségben. Megemlékezik rólunk az Úr Az 1. versben azt olvastuk: „Emlékezzél meg Uram, mi esett meg rajtunk; tekintsd meg és lásd meg gyalázatunkat!” Az Úr megemlékezett róluk. Tulajdonképpen, amikor ez a gyalázat és nyomorúság rájuk jött, az is azért jött, mert megemlékezett az Úr, és nem tűrhette tovább mindazt a nyomorúságot, bűnt, tisztátalanságot, hamisságot, ami volt Izraelben. Megemlékezett róluk az Úr akkor is, amikor elküldte a prófétákat, és főleg Jeremiást, hogy figyelmeztesse a népet, hogy ennek szomorú következménye lesz. De amikor elment a nép a fogságba, megemlékezett róluk az Úr ott is. Mondta is előre Jeremiás által, hogy akik fogságban lesznek, szemmel tartja őket az ő javukra. Valóban az egész fogságot javukra fordította Isten, megtisztította őket, legalábbis a fő bűnből, a bálványimádásból kitisztította őket a fogság alatt. Azután visszahozta a népet, ahogy az elmúlt órán olvastuk a 126. zsoltárból, hogy visszahozta őket a fogságból. Megemlékezett róluk az Úr. Egy esztendővel sem telt el több a fogságban hetven esztendőnél, amit Isten előre kiszabott. Azonban az igazi megemlékezés akkor történt, nemcsak Izraelről, hanem az egész bűnös emberiségről, amikor az Úr Jézus Krisztus eljött erre a földre. Azt olvassuk Máté evangyéliomában, hogy amikor az Úr Jézus látta a sokaságot, könyörületességre indult, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok. Isten, aki figyelte nemcsak a zsidó népet,

hanem az egész világot, mindannyiunkat, először Ő indult könyörületességre, Ő emlékezett meg rólunk, nem feledkezett meg rólunk, amikor elküldte Jézus Krisztust erre a földre. És azután az Úr se feledkezett el rólunk, könyörületességre indult rajtunk. Csak az a kérdés, hogy ez a pásztor nélkül való juh (nem is nyáj, csak mint a pásztor nélkül való juhok), hogy fogadták az Urat, amikor azt mondta: „Én vagyok a jó Pásztor”. És amikor hívta őket az Ő nyájába, hogy fogadták? Tulajdonképpen ma is ez van a világban. Nagyon sok szívből felhangzik a sóhaj, hogy Uram, emlékezzél meg rólunk! Néha hallgatom vasárnap reggelenként a rádiót, vannak olyan istentiszteletek, ahol nagyon sokszor elmondják ezt a könyörgést ének formájában is, hogy emlékezzél meg rólam. Megemlékezett az Úr, de mit teszünk a Pásztorral, akit Isten éppen azért adott, mert megemlékezett rólunk? Mit teszünk a pásztorral, elfogadjuk-e életünk pásztorául? Vagy kesergünk, mint ez a zsidó nép, hogy emlékezzél meg Uram, és tekints ránk, közben a megoldás, amit Isten adott, Jézus Krisztus nem kell, mert mi más megoldás után vágynánk? A mi elgondolásunk szerinti megoldás után? Istennek egy megoldása van: Krisztus, egy útja van: Krisztus. Nincs más. Vele együtt mindent ad; Nála-nélkül semmit nem ad. Kell-e Krisztus, a Pásztor, vagy nem kell? Aki megnyerte Őt, nyert életet, akinek nem kell Ő, Isten haragja marad rajta. Mihez ragaszkodunk? „A mi örökségünk idegenekre szállt; házaink a jövevényekéi” (2. vers). Úgy látszik, hogy Izrael népe kevésbé ragaszkodott Istenhez, de nagyon ragaszkodott Isten adományaihoz. Ahhoz a földhöz, amit örökségül kaptak, a Sion hegyéhez, a templomhoz és Isten áldásához. Ahogy itt olvastuk: örökségünk idegenekre szállt, házaink jövevényekéi. De úgy jártak, ahogyan az egész Szentírás összefüggő tanulsága megmutatja nekünk, hogy akinek nem kell Isten, nem kell Jézus Krisztus, csak az Ő áldása kell, az mindent elveszít. Kellett az örökség, kellettek a házak, kellett a földi gazdagság, amit Isten meg is ígért az Ő népének, de nem kellett Isten, és ezért elveszítették az örökséget is. Házaik idegenekéi lettek. Ez sokkal inkább így van most. Az Úr Jézus meg is mondta, hogy ha még az olyan nagyon fontos dologhoz ragaszkodunk is, mint a mi életünk, nem pedig Ő hozzá, még azt is elveszítjük. „Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét én értem és az evangéliumért, az megtalálja azt. (Márk 8,35). Ez a nagy kérdés, hogy mi mihez, kihez ragaszkodunk? Istenhez vagy csak ahhoz, amit ad nekünk? Istennek sokféle adománya van, sokféle jótéteménye, és ezek közül nagyon sok valóban igen fontos és hasznos. Nemcsak a mi számunkra, hanem általában az emberek számára is. De még az olyan nagyon fontos adományai is Istennek, mint a szellemi, lelki ajándékok, amiről olvashatunk például az 1 Korinthus 13-ban, hogy a nyelveken szólás megszűnik, az adományok megszűnnek, az ismeret megszűnik, legyen olyan hitem, hogy hegyeket mozdítsak ki helyéről, legyen olyan ismeretem, hogy ismerjek minden titkot és tudományt. Legyen bármi, ami Isten adománya, ez mind csak akkor ér valamit, ha mi Istenhez ragaszkodunk. Ha az Úr nem kell, ha Jézus Krisztus nem kell, ha Vele megszakad a kapcsolatom, akkor ez mind hiábavaló. Egyszer eljön az idő, amikor nem is lesz szükség ezekre az adományokra, egyszerűen megszűnnek. És mi marad meg? Nem ez az örökség, hanem amiről a 3. részben volt szó. Mert úgy mondja a próféta: Az Úr az én örökségem. Semmi más nem marad meg nekünk, csak maga Isten. Semmi másra nem is lesz szükség, se ismeretre, se tudományra, se szellemi ajándékokra, se földi dolgokra, se földi áldásokra, semmire. Maga Isten lesz minden mindenekben. Csak Őrá lesz szükségünk. És jó, hogyha ezt mi már most megértjük, hogy Jézus Krisztusban Istent kaptuk mi igazán örökségül. Nem azt mondja az Úr, hogy Ő az út, az igazság és az élet, és elvezet minden áldásra és minden adományra. Ezt is kapjuk Krisztusban, de a cél nem ez, hanem az Atya: „Senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam”. Oda vezet

bennünket az Úr. Minden más csak eszköz, és mellékes. Jó, ha ezt tudjuk, hogy az örökség a cél, a nagy gazdagság, amit mi kaptunk Krisztusban, az Atya, Maga Isten. És boldog az az ember, aki ehhez ragaszkodik. Annak nem számít, hogyha házai idegenekéi lesznek, és földi öröksége másra száll. Ezt az örökséget nem veheti el tőle senki, ha „az Úr az én örökségem, mondja az én szívem”, ahogy a 3. részben olvastuk. Miért is volt e szorult helyzet? „Nyakunknál fogva hajtatunk; elfáradtunk, nincsen nyugtunk. […] Szolgák uralkodnak rajtunk; nincs a ki megszabadítson kezökből” (5. és 8. vers). Nyakunkon vannak, akik hajtanak bennünket - így is fordítják ezt, vagyis, rabszolgasorsba került a nép. És ez bizony nagyon keserves volt a számukra. Nagyon keserves volt, amit itt gyászénekként, imádságként is mondanak, hogy szolgák uralkodnak rajtunk, és nincs, aki megszabadítson kezükből. De gondoljunk csak vissza Izrael népének a történetére! Csak arra, amit Jeremiás könyvéből is láttunk. Hogy volt korábban? Úgy, hogy akik most sírnak, jajveszékelnek, ezek uralkodtak a szolgákon, saját atyjafiaikon. Azt olvashatjuk a Mózes 2. könyvében, hogy a te héber atyádfiát hat esztendeig szolgáltassad, és a hetedik esztendőben szabaduljon fel ingyen. És mi történt Jeremiás próféta idejére? Nem szabadították fel a hetedik esztendőben, hanem egész életükben rabszolgának tekintették a saját atyjuk fiát. Sedékiás király idejében, amikor Nabukodonozor király körülvette Jeruzsálemet, és a nép megijedt, akkor az Úr elé mentek a templomba, és esküvel egy kötést kötött a nép Istennel. Ezt a kötést meg is erősítette azzal, hogy tulkokat hoztak, kétfelé vágták, és a nép átment a tulok részei között. Olvastuk ezt annak idején Jeremiás könyvében. Ezzel azt akarták kifejezni Istennek, hogy elbocsájtják az ő rabszolgáikat úgy, ahogy Isten kívánja a törvényben. Amikor azonban elvonult Nabukodonozor serege a falak alól, akkor mindenki azt a rabszolgáját, akit elbocsájtott, visszavette, és dolgoztatta tovább. És mondta is Jeremiás által az Úr, hogy ti kötöttétek a szövetséget, ti mentetek át a szétvágott tulok részei között, ti köteleztétek esküvel magatokat. Megkeresem ezt rajtatok. És a megkeresésnek ez volt az egyik módja, hogy most őnekik kellett szolgálniuk kilátástalanul, teljes életükben. Örökre. És ugye milyen rosszul esett? Ekkor aztán már kiáltottak az Úrhoz, hogy nyakunknál fogva hajtatunk, elfáradtunk, nincsen nyugtunk. Pedig a hetedik esztendőt a nyugalom esztendejének adta Isten a szolgák számára. De nincsen nyugtunk, még reményünk se, hogy majd eltelik a hat év, és a hetedikben felszabadulhatunk. Nem is szabadultak fel. Hetven esztendőnek kellett eltelni! Testvérek, ez Istennek egy örök törvénye, hogy amit megmond nekünk, az Ő népének, azt úgy is számon kérheti rajtunk, hogy ugyanabba a helyzetbe juttat bennünket, hogy lássuk, milyen igazságosak az Ő rendelései, és megértsük, miért rendelkezett úgy az Úr. Kegyelmesen, de nevel az Úr Az Úr Jézus mondott valamit a hegyi beszédnek a végén. Annakokáért amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is úgy cselekedjetek. Mert ez a törvény, és a próféták. Ez volt a törvény, és a próféták. Most Isten ugyanazzal fizetett nekik vissza. Azonban tudjuk azt, hogy a törvénynek a vége Krisztus. Most bizonyos tekintetben más időket élünk, Isten most másféleképpen szól az emberhez. Úgy, ahogy Titus levelében olvashatjuk. Régente mi is esztelenek, különböző kívánságoknak és gyönyöröknek szolgái voltunk - felsorolja, hogy mi mindent tettünk, és akkor így folytatja: nem az igazságnak cselekedeteiből, amiket mi cselekedtünk, hanem az Ő irgalmasságából tartott meg minket Isten. Most olyan időket élünk, amikor Isten nem úgy fizet nekünk vissza, ahogy mi cselekedtünk. Nem azt fordítja vissza az embernek a fejére, amit tett. De látták már az ószövetségi szentek is ezt. Például a 103. zsoltár mondja: nem fizet nekünk a mi álnokságaink szerint. Hanem Isten az Ő kegyelmét adja az embernek, úgy, ahogy elvárja aztán a hívő embertől is, hogy a gonoszért gonosszal ne fizessen, hanem a gonoszt jóval győzze meg. Így

eleven szenet gyűjt a fejére. Így gyűjt Isten eleven szenet a fejünkre, hogy kegyelemmel fordul hozzánk. De Isten egy törvénye megmarad, míg csak ember lesz ezen a földön. Most is ez a törvény megvan minden emberben: amit vet az ember, azt aratja is. Aki vet az ő testének, testből arat veszedelmet, aki vet a Szellemnek, a Szellemből arat örök életet. Ez megmaradt. Az Úr megbocsájtja a bűneinket, de vannak dolgok, aminek következményeit viselnünk kell. Ezt jó, ha figyelembe vesszük. És miért kell ennek a következményeit viselnünk? Nem azért elsősorban, mert ez vezeklés, vagy mert az Úrnak abban telne kedve, hogy azért mégis az orrunk alá dörgölje, amit tettünk. Nem, hanem, hogy így tanítson meg minket arra, hogy nem lehet Isten gyermekének akárhogy élni. Mert arra vagyunk elhívva, hogy legyünk mi kegyelme dicsőségének a magasztalására. Van nyugalmunk? Kinek szolgálunk? Aztán még egyet megtanulhatunk ebből az Igéből, hogy nyakunknál fogva hajtatunk, elfáradtunk, nincs nyugtunk. Szolgák uralkodnak rajtunk, nincs, aki megszabadítson kezükből. Ez pedig az, hogy ennek a népnek nagyon rosszul esett, amikor az idegen elnyomók hajtották őket munkára. De azért visszagondolhattak volna arra, hogy volt az ő életükben is olyan idő, amikor nemcsak a szolgákat hajtották ők munkára, hanem önmagukat is hajtották. Ismerjük azokat a próféciákat, ahol erről van szó, hogy a nép még a szombatot se akarta megünnepelni, hanem állandóan mindig csak a nyereség, a gazdagság után vágyott, és dolgozott, és dolgozott, és törte magát a földiek után. Na, de ez nem idegen a mi számunkra sem, mert ez így van mind a mai napig. Ma is rosszul esik az embernek, ha mások hajtják. De van, hogy ő hajtja saját magát, amikor látástól vakulásig, körömszakadtáig, és a lerokkanásig, a megbetegedésig hajtja és hajtja magát, ha kell, ha nem. És akkor nem panaszkodik az ember? Akkor nem mondja, hogy nincs nyugtunk? Miért van ez így? Nekünk meg kell tanulni ezt is, hogy nem arra vagyunk elhívva, hogy hajtsuk magunkat állandóan, hanem, hogy legyen nyugalmunk az Úrban, legyen időnk az Úrral. Még egy harmadik dolgot is megtanulhatunk ebből az Igéből. Úgy olvastuk, hogy szolgák uralkodnak rajtunk. Eljött a legnagyobb Úr, Jézus Krisztus. És hogy jött el? Szolgaként. Például megmosta a tanítványok lábát, és azt mondta: „Értitek-e, hogy mit cselekedtem veletek? Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok. Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek”. (Ján 13,12-15). Nem lehet nagyobb a szolga az ő Uránál. Arra vagyunk elhívva ezen a földön, míg itt járunk, hogy szolgáljunk. Csak ne legyetek emberek szolgái, az Úr Krisztusnak szolgáljatok. Az más, ha az Úr emberekhez küld, hogy emberek javára éljünk, de nem az embereknek szolgálunk, hanem az Úrnak. És mi az Úrtól is vesszük az örökség jutalmát. És valahogy most a hívő emberek életében ennek kell beteljesedni, hogy mi, akik Istennek a képviseletében vagyunk itt ezen a földön, mindeneknek legyünk a szolgái. Az örökkévalóságban, az Úrnál aztán megfordul a helyzet. Itt szolgák vagyunk, ott uralkodunk: „Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is…” (2Tim 2,12) A bűn következményét hordozni kell „Apáink vétkeztek; nincsenek; mi hordozzuk vétkeiket” (7. vers). Ez is egy nehéz kérdés. Jeremiás és Ezékiel idejében is többször felmerült. Jeremiás idejében így panaszkodott Izrael népe: az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott el bele. És az Úr már akkor megígérte, hogy eljön majd az idő, amikor ezt nem mondjátok többet, hanem aki megeszi az egrest, tulajdon foga vásik el bele. (Jer 31,29-30). Vagyis, aki vétkezik, az hordozza a bűnének a következményét. De valóban nagyon sokáig ez volt Istennek a törvénye, így mutatkozott be az Úr Mózesnek is, hogy az Úr, az Úr, irgalmas és nagy kegyelmű.

Irgalmasságot cselekszik ezer íziglen, de megbünteti az atyák vétkét a fiakban, és a fiak fiaiban harmad és negyed íziglen. Ez volt a törvény. Ez érdekes törvénye Istennek. Mert ott van például a bűneset. Ádám vétkezett, és az egynek bűnesete folytán a kárhozat elhatott minden emberre. És miért van ez így? Nem igazságtalanság ez Istentől? Olyan fájdalmasan rótta fel ez a nép Istennek, hogy apáik vétkeztek, és már nincsenek is, és most ők hordozzák az ő vétküknek terhét. Miért kell az Ádám bűnének a terhét hordozni? Igen ám, de a Római levélben, ahol erről van szó, hogy egynek a bűnesete elhatott minden emberre, más is meg van írva. Hogy eljött Jézus Krisztus, és az Ő egyetlen áldozata is elhatott minden emberre. Tulajdonképpen az van, amiről az előző órán volt szó, hogy szabad az ember számára a választás. Mert nemcsak a kárhozat hatott el Ádámban minden emberre, hanem Krisztusban az élet is. Választhat minden ember: elénk adja Isten az életet és a halált. Ő azt javasolja, hogy válasszuk az életet. Most is vannak olyan dolgok, amit a fiaknak, és a fiak fiainak kell hordozni, az atyák vétke miatt. Mert az igaz, hogy Jézus Krisztus szellemileg teljesen felszabadított ezek alól bennünket az Ő váltsághalála által, de amíg ebben a testben vagyunk, vannak olyan dolgok, amiket mint az atyáiktól örökölt hiábavalóságot hordozzák a fiak. Csak gondoljunk arra, hogy valaki a bűnös és kicsapongó élete miatt szerez egy olyan betegséget, amit tovább ad a gyermekeinek. Vagy, nem is kell, hogy betegséget szerezzen, mert olyan a szülők élete, hogy abban a légkörben felnőve a gyerekek igen súlyos terhet visznek az életben tovább magukkal, amit lehet, hogy még ők is tovább adnak az ő fiaiknak. Viselni kell. Ezért mondja a Római levélben (Róm 8,22) az Ige, hogy ez a teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög, sóhajtozik, várván a fiúságot, és mi magunk is, amíg ebben a testben vagyunk, várjuk ezt. De aki szellemileg megszabadult annak számára ez nem igazán nagy teher, hanem ezeket a külső körülményeket, legyen bármilyen nehéz, és legyen akárkinek a bűne miatt, elfogadja Isten kezéből, és meglátja, hogy ezek által Isten munkálja az ő életét is. Nem tartja szerencsétlenségnek, és nem sóhajtozik, hogy a szülei, nagyszülei, környezete vagy rokonsága mit csinált, hanem Isten kezéből veszi. Az Úr formál ezzel. Az Úr ezt belekalkulálta az életünkbe, ahogy József testvéreinél olvassuk, hogy ti gonoszt gondoltatok, de az Isten azt jóra gondolta. Súlyos ítélet „Az asszonyokat meggyalázták Sionban, a szűzeket, Júda városaiban” (11. vers). Ez nagyon fájdalmas volt a népnek. De gondoljunk csak vissza, hogy is volt ez? Hányszor üzent az Úr a próféta által Jeruzsálem és Júda népének, amikor ők paráznák voltak, testi, földi síkon is, és szellemi síkon is? Először bejött a paráznaság szellemi síkon Izraelbe, amikor megvetették Istent, az ő igazi férjüket, mert azt mondta az Úr, hogy férjed a te Teremtőd, és elhajoltak idegen istenek után. Akkor ez természetesen együtt járt azzal, hogy földileg is, testileg is paráználkodtak. Itt mutatta meg az Úr, mennyire gyalázatos és mennyire fájdalmas ez, amikor az ő asszonyaikat gyalázták meg a háború idején, az ostrom alatt. Ilyet már mi is (illetve az idősebbek, mert én a háború alatt születtem) átéltünk, tudjuk, hogy mit jelent. De ebben is beteljesedik az, amiről az előbb szó volt, hogy amit ők csináltak, Isten azzal fizetett vissza, hogy döbbenjenek rá, és érezzék meg, milyen fájdalmas és milyen gyalázatos ez Isten előtt. Akkor nem értették meg, és akkor nem gondolták meg, most pedig nagyon keservesen róják fel, nem is tudom kinek: az ellenségnek vagy Istennek? Még jó, hogy ennek a fejezetnek, az imádságnak a vége felé ilyet is olvashatunk, hogy: „…jaj most nekünk, mert vétkeztünk!” (16. vers). Belátták, hogy mindez az ő bűneik miatt van. Oda az öröm, de milyen a gyászunk? „Oda van a mi szívünk öröme, gyászra fordult a mi körtánczunk” (15. vers). Ezzel kezdtük a Jeremiás siralmait is, s ez végig vonul az egész könyvön, hogy oda az öröm, és itt van a

gyász. Ismét szeretném felhívni egy dologra a figyelmünket, mert mi is találkozhatunk gyásszal, mások életében is, a magunk életében is. Amikor itt a nép fájdalmasan mondja, hogy oda van a szívünk öröme, gyászra fordult a mi körtáncunk, akkor ezt is Isten az ő életükben fel tudta használni az ő javukra, ha úgy gyászoltak, ahogy kellett. Mert kétféleképpen gyászolhat az ember, kétféleképpen lehet bánata, kétféleképpen szomorodhat meg. Van, aki csak azért szomorodik meg, hogy veszteség érte, tulajdonképpen önmagát sajnálja. Szegény én, aki ennyit vesztett, akinek ennyi sok baja van, akinek ennyi nehézségen kell keresztül mennie. Az ilyen gyász, és az ilyen szomorúság nem ér semmit. Ez az a szomorúság, amiről Pál apostol úgy beszél, hogy a világ szerint való szomorúság. Amikor az ember szerencsétlennek érzi magát, és sír önmagán, és sajnáltatja önmagát, és elvárja másoktól is, hogy sajnálják őt, hogy ő milyen szerencsétlen, hogy őt mennyi veszedelem, őt mennyi kár, mennyi baj érte. Ez a világ szerint való szomorúság. Hanem az Isten szerint való szomorúság, az szerez megbánhatatlan üdvösségre való megtérést, amikor valaki nem az őt ért veszteségen szomorodik meg, hanem az őt ért veszteség elgondolkoztatja, és eljut odáig, amit itt olvastunk, hogy vétkeztünk. Mint ahogy a tékozló fiú: veszteség érte, az atyai örökség mind elúszott, nem volt betevő falatja sem, ott volt a moslékos vályúnál. Amikor eljut idáig az ember, akkor ez ötlik fel benne: Miért jutottam én ide? Ki ennek az oka? És akkor az ember nem vádol senkit, egyedül csak önmagát, hogy én vagyok az oka, én tékozoltam el mindent, én herdáltam el mindent, én vétkeztem. A tékozló fiú is ezzel a gondolattal volt, hogy elmegyek az én atyámhoz, és azt mondom: Atyám vétkeztem az ég ellen, és te ellened. Nem azzal a gondolattal ment, hogy rászedtek a barátaim, rászedtek a rossz nők, kicsalták a pénzemet, szívtelenek voltak ennek a helynek a polgárai, hogy még moslékot sem adtak enni. Hanem azt mondta: Atyám, vétkeztem. Ez az a szomorúság, ami megtérést szerez, és Isten szerint való szomorúság. Testvérek, jó ez akkor is, ha mi jutunk szomorúságba, hogy lemérjük, vajon mi min szomorkodunk. De jó ez, hogy ha másokat látunk szomorkodni, hogy ha ezt fel tudjuk benne mérni, és helyes irányba tudjuk az ő gondolatait és szívét terelni, hogy min is szomorodjon meg. Mert bennünket egy ilyen vigasztalás szolgálatára is elhívott az Úr. De ne csak olyan vigasztalást nyújtsunk, hogy annak a szomorkodó embernek az énjét legyezgetjük, és próbálunk neki hazugságokat mondani, hogy nyugodjon meg, és kisebbíteni az őt ért veszteségeket. Vagy olyan szavakat mondani neki, aminek nincs súlya, hogy „majd jóra fordul minden”, meg „ez nem helyes dolog”. Nem azért adta Isten azt a nehézséget, hanem, hogy a szívéig hatoljon a szomorúság, és lássa be, hogy vétkezett, hogy abból aztán megbánhatatlan megtérés legyen. Ne Isten ellen dolgozzunk, csupán rosszul értelmezett felebaráti szeretetből, lelkies, pszichés együttérzésből, hanem Isten munkatársai legyünk, Aki nem céltalanul engedett meg nehézségeket, hanem azért engedett meg gyászt és próbát, hogy az ember megtérjen, és üdvösségre jusson! Mi is ebben munkálkodjunk, mi is erre hívjuk fel a figyelmet, hogy ez azért van az életedben, mert Isten el akar érni valamit. Tudod-e, hogy mi ez, amit el akar érni? Tudod-e, miért állított meg az Úr? Ilyenkor tud Isten szólni, amikor a kékek, a sebek, a belső részekig hatoló csapások felszántják az embernek az életét, és az orca szomorúsága által jobbá lesz a szív. Ezt akarja Isten, hogy a szívünk változzon meg. Az Úr az örökségünk, el nem hagy soha „Te Uram örökké megmaradsz; a te királyi széked nemzedékről, nemzedékre!” (19. vers). Az előző versben arról van szó, hogy szomorkodik a Sion hegyéért, hogy elpusztult, és rókák futkosnak rajta. Ezt már láttuk többször a Jeremiás siralmaiban és Jeremiás könyvében is, hogy a népnek a szíve nagyon összenőtt a templommal, a Sion hegyével. Ezen nagyon sokat szomorkodtak, hogy oda a templom, rókák futkosnak a Sion hegyén. Nagyon szomorúak voltak Jeruzsálem miatt is, de nagyon jó, hogy végre a népnek a szívében feltört ez az imádság, hogy ha el pusztult is a Sion hegye, ha el pusztult is Jeruzsálem, ha az örökségük

idegenekre szállt is, ha minden elveszett is (elvesztettük véneinket, gyermekeinket, oda vannak a férfiaink), ha csak egy maroknyi kis csapat maradt meg az egész Júdából, de „Te, Uram, örökké megmaradsz, a Te királyi széked, nemzedékről nemzedékre áll”! Akinek az öröksége az Úr, az boldogan tudja ezt elmondani, hogy Te megmaradsz, Uram, örökre, nem veszhetsz el. Elveszhet a templom, elveszhet minden külsőség, de Te, Uram, megmaradsz örökre. És a következő versben: „Miért feledkezel el örökre mi rólunk? Miért hagysz el minket hosszú időre?” (20. vers). Ez a kérdés rámutat, hogy látja a nép, hogy az élete egyedül csak Istentől függ; ha Ő megemlékezik róluk, akkor Ő megtartja őket. Ezért teszi fel ezt a kérdést, hogy Uram Te örökké megmaradsz, miért feledkezel el örökre mirólunk? Miért hagysz el minket hosszú időre? Olyan ez, mint az első vers: Emlékezzél meg, Uram, hogy mi esett meg rajtunk. No, de ezt csak a fájdalom, és a kétségbeesés mondatja a néppel, hiszen hányszor üzent a próféták által nekik Isten, hogy nem feledkezik el róluk! Hogy mondja Ézsaiás által? Elfelejtkezhet-e az anya az ő gyermekéről, hogy ne könyörüljön népe fián, de ha az anya el is feledkezik - ilyen lehet, hogy az anya elfeledkezik -, Én terólad el nem feledkezem. Nem feledkezik el rólunk Isten, akármilyen nehéz helyzetbe kerülünk. Ez nem azt jelenti, hogy Isten elfeledkezett, hanem azt jelenti, hogy Isten ebben a nehéz körülményben akarja formálni az életünket. Vagy úgy, hogy rádöbbentsen arra, hogy hol vagyunk, hogy szívbeli megszomorodás által megtérjünk, vagy pedig úgy, hogy ebben a nehéz körülményekben való megállással megdicsőüljön bennünk Istennek a Neve. Valamiért oka van, soha sem céltalan a nehézség. Ha mi úgy is érezzük, hogy elfeledkezett rólunk, Ő el nem feledkezik. Én terólad el nem feledkezem! „Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad.. (Ézs 54,10). „Téríts Magadhoz!” És még befejezésül: „Téríts vissza Uram magadhoz és visszatérünk; újítsd meg a mi napjainkat, mint régen” (21. vers). Hát ezt munkálja az Úr! Jól sejtették meg ezek az imádkozók ennek a fejezetnek a végén, hogy azért teszi mindezt az Úr, hogy visszatérítse őket önmagához. Mindez a nyomorúság, mindez a gyász, a fogság, mindez a sok veszteség, a könny, a vér, a rom, mind azért volt, hogy visszatérjenek az Úrhoz. Téríts vissza Magadhoz! És ezért van az, hogy mi is, amikor imádkozunk szeretteinkért, gyermekeinkért, hogy térjenek meg, térítse vissza az Úr, akkor lehet, hogy ilyen úton vezeti őket. Ha másképp nem érti meg az ember, akkor ilyen úton is vezetheti Isten. De akinek az Úr az öröksége, annak mindegy, hogy milyen úton vezeti az Úr, mert tudja, hogy nem számít, csak az örökséget megnyerje, csak hogy Istent megnyerje. Persze - a fiataloknak mondom, akiknek még előttük van az életútjuknak nagy része - nem muszáj ám ezt megvárni, hogy Isten nagy próbákon és sok csalódáson keresztül vigyen oda Önmagához. Nem kell esztelennek és oktalannak lenni. Az Úr a szemeivel is tanácsolhat, és nem muszáj nagy mélységeket és nagy fájdalmakat megjárni. Sőt, hogy ha valakivel Istennek célja van, általában az a tapasztalat, hogy korán elhívja, korán meghallja Isten szavát, ahogy Jeremiást is elhívta gyermekkorában. Téríts vissza, Uram, magadhoz és visszatérünk; és újítsd meg a mi napjainkat, mint régen. Isten minden útja kegyelem és hűség, és ezt munkálja a nem hívők életében is, hogy Önmagához térítse, de a hívők életében is, hogy ott maradjunk mellette, hogy ne nagyon kalandozzon el se a mi szívünk, se a mi gondolatunk, hanem maradjon meg Jézus Krisztusban.

Befejezés Annyit még befejezésül testvérek, hogy most, amikor átvettük Jeremiás könyvét, Jeremiás siralmait is végig, nem tudom, kinek mi a volt a legnagyobb tanulság. Nagyon sok tanulság volt Jeremiás könyveiben. Az én számomra a legnagyobb tanulság az volt, ahogyan az Úr elhívta Jeremiást. Rögtön az elején megmondotta neki, az első látomásban, hogy az Igéjét beteljesíti. Amikor mutatta neki a virágzó mandulavesszőt, és megkérdezte, hogy mit lát, mondja, hogy virágzó mandulavesszőt, akkor így szólt az Úr: jól láttál, mert gondom van az Én Igémre, hogy beteljesítsem azt. Az egész Jeremiás könyvében, és Jeremiás siralmaiban is ez látszik, hogy Istennek gondja van az Ő Igéjére, hogy beteljesítse azt. Az Ő Igéjét pedig azért adta, mert gondja van az Ő népére, miérettünk adta az Ő Igéjét. Isten a szavát minden körülmények között beteljesítette. Jó, ha meggondoljuk, kinek-kinek, amit Isten egyénileg, személyesen üzent, hogy komolyan vegye azt az Igét, szívébe zárja, szívében forgassa, mert Istennek gondja lesz rá is, és gondja lesz az Ő Igéjére is, hogy beteljesítse azt. Minden körülmények között beteljesítette az Úr. De minden Igének egy célja volt, minden Ige egy irányba mutatott: Isten szeretete felé. Még ha fenyegetett is, még ha súlyos dolgokat helyezett is kilátásba, és azt a súlyos dolgot el is hozta Isten – mert látjuk, hogy elhozta. Egy célja volt: Magához vonni ezt a népet, hogy megismerje ez a nép, hogy neki szent Ura van, de ugyanakkor szerető Ura is van. Jó, hogy ha szívünkbe zárjuk ezt, hogy Isten nem feledkezett meg erről a népről sem, nem feledkezik meg rólunk sem, de mi se feledkezzünk meg az Ő Igéjéről. Mi is zárjuk a szívünkbe az Ő Igéjét! Ámen. Debrecen 1988. június 26.