JÓZSEF ATTILA: ISTEN Rendhagyó összehasonlítás: azonos motívumok József Attila versében és Dávid zsoltáraiban Láttam Uram, a hegyeidet S olyan kicsike vagyok én. Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló, Hogy küszöbödre ülhessek, Uram. Odatenném a szivemet, De apró szivem hogy tetszene néked? Roppant hegyeid dobogásában Elvész az ő gyönge dadogása S ágyam alatt hál meg a bánat: Mért nem tudom hát sokkal szebben? Mint a hegyek és mint a füvek Szivükben szép zöld tüzek égnek Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha Esteledik S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban Ott állsz az utjuk végén – Meg nem zavarlak, én Uram, Elnézel kis virágaink fölött. 1925 ősze József Attila alig több mint 20 évesen írta ezt a kedves – gyöngéd – vágyakozó szabadverset Isten felé. Érdekes összehasonlítani Dávid zsoltáraival, már csak azért is, mert a számtalan azonos motívum szinte kínálja magát. Az mindenesetre már első olvasásra is kiderül, hogy a XX. század fiatal költője egészen más végkövetkeztetésre jut, mint a zsoltáros pásztorfiú i.e. 1000 körül. A vers a gyermek szemével és szívével vágyakozik az apa szeretete, elismerése, a félelem elleni biztos oltalom után. A gyermeki „önszemlélet” egy pár hónappal korábbi vers végén kimondva is tetten érhető: „ha majd egész emberré növök és megházasodom, mint az apám.” (Hajnalban kel föl, mint a pékek) Bensőséges, jellegzetesen dávidi megszólítással indít, amely József Attila világán átszűrve az apja előtt álló kisfiú képét vetíti elénk. Egyébként ugyanezt az alapállást és a vers során, a későbbiekben kibontakozó paradox viszonyulást ismétli meg fájdalmasan, egyik utolsó versében: „Tudod, szivem mily kisgyerek – ne viszonozd a tagadásom;” (Nem emel föl) A költő E/2. személyben szólítja meg Istent, alázatosan elismerve a teremtő és teremtménye közötti alá-fölérendeltségi viszonyt. Alapvetően „egyszerű” ellentétpárokra épülő motívumok köré építkezik a költemény: Láttam Uram, a hegyeidet s olyan kicsike vagyok én. Ez a felütés a 121. zsoltár kezdetére emlékeztet: „Szemeimet a hegyekre emelem, honnan jön az én segítségem?” A költő a monumentális hegyvonulatokról, a konkrét, látható természeti jelenségekről, a teremtés „emlékműveiről” – kimondatlanul – a Teremtő nagyságára, végtelen hatalmára enged következtetni – s azután rögtön önmagára tekint. A lenyűgöző méretekkel bíró, élettelen természet mellett aránytalanul eltörpül az élő ember. A kimondott ellentét mögött a kimondhatatlan nagyságbeli ellentét lappang: a ’hegyek – ember’ viszonylat mögött az ’Isten – ember’ viszonylat rejtőzik. Szinte gyermeki panaszkodással fordul a megszólítotthoz, mint a kisgyerekek az édesapjukhoz: „Papa, mikor növök már meg?!” Dávid tekintete nem áll meg e ponton, még feljebb siklik, nem befelé, a szubjektum felé fordul,
hanem az egekbe hatol, s az általa feltett kérdésre nyomatékos választ ad: „Az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és a földet.” József Attila versében erre a tudásra – amely szilárdságában és érzelmi hőfokában meg sem közelíti Dávidét – csak nagyon áttételesen, a főnevekhez illesztett birtokos személyjelek útján következtethetünk: hegyeid, küszöböd. A leglényegesebb elem azonban a tíz évvel később íródott művekből is hiányzik: ’az én segítségem.’ Isten soha nem válhatott József Attila személyes segítőjévé, éppen ellenkezőleg: „Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem. Ugy segített, hogy nem segíthetett.” Dávid ellenben saját személyes tapasztalata alapján írhatta: „Az Úr megtámogat minden elesendőt, és felegyenesít minden meggörnyedtet.” (Zsolt.145:14) Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló, Hogy küszöbödre ülhessek, Uram. Ahogyan említettük, ellentétes motívumok léptetik tovább a gondolatokat. Az előző sor kicsinyítő képzős mellékneve: kicsike – hívja életre a hangosan kimondott vágyat: szeretnék nagy lenni – ezt azonban a meghökkentésig továbbfokozza: hozzád hasonló. Ezt az abszurd vágyat már valaki évezredekkel ezelőtt megfogalmazta, amikor kimondta, hogy „felibök hágok a felhőknek, s hasonló leszek a Magasságoshoz.” (Ésa.14:14) Ott és akkor azonban egészen más volt a cél: a sátáni vágy az isteni hatalom megszerzésére irányult – a költő azonban – ismét csak meglepő fordulattal – nagyon egyszerű dologra vágyakozik: hogy küszöbödre ülhessek, Uram. Ez a célhatározói mellékmondat megint csak az alázatos gyermeki vágyak naivitásáról árulkodik. Valóban óriássá kellene nőnünk ahhoz, hogy Isten meglásson, észrevegyen minket? Dávid is többször említi a küszöbön ülést zsoltáraiban: „inkább akarnék az én Istenem házának küszöbén ülni, hogysem lakni a gonosznak sátorában!” (Zsolt.84:11) Bár a küszöbön ülés egyfajta ’se kint – se bent’ állapot, talán egyfajta megaláztatás is rejlik mögötte, ugyanakkor azonban a gyermeki bizalom és alázat kifejeződése is. „Nekem ennyi is elég, hogy biztonságot, nyugalmat és békességet leljek.” Dávid számára elsősorban a gonoszságtól való irtózás, a szentség és a törvénnyel való azonosulás iránti vágyakozás kifejezője. Odatenném a szivemet, De apró szivem hogy tetszene néked? Roppant hegyeid dobogásában Elvész ő gyönge dadogása Megint a kezdetben fölvetett ellentétpárok bukkannak fel, kicsit tovább árnyalva a képet. A tárgyiasító metafora költői kérdésbe foglaltatik – olyan kérdésbe, amelyben benne rejlik az elutasító válasz. Megint csak a gyermekek dacos kiabálását idézi: „Úgyis tudom, hogy haragszol rám!” Az ember Istennel szembeni ősi bizalmatlansága kap itt hangot, amely akkor költözött először Ádám szívébe, amikor hűvös alkonyatkor elbújt Teremtője elől az Éden fái között… Isten elfordulása – ami a XX. századi fiatalember részéről feltételezett bizonyosság – még magyarázatot is talál a következő két sorban, amely ismét az ’apró – roppant’ melléknevek, ill. a ’dobogás – dadogás’ főnevek ellentétére épül. Ahogyan a roppant méretek mellett láthatatlan az apró, úgy a dobogás erős dübörgése is elnyeli a dadogást. Ez pedig végső soron azt jelenti, hogy lehetetlen a kapcsolatteremtés az emberi szív és a mérhetetlen Isten között; legalábbis egyoldalú marad az emberi próbálkozás. Mennyire más Dávid következtetése – noha ugyanebből az ellentétpárból indul ki: „Kicsoda hasonló az Úrhoz, a mi Istenünkhöz, aki a magasságban lakozik? Aki magát megalázva tekint szét mennyen és földön; Aki felemeli az alacsonyt a porból, és a szűkölködőt kivonssza a sárból…” (Zsolt.113:5-7)
S ágyam alatt hál meg a bánat: Mért nem tudom hát sokkal szebben? Az eddigi, talán nehezen felfedezhető panasz most csap át elkeseredett, nyílt kifakadásba. A gyermek tehetetlen kísérletei szomorúságba fulladnak. Megszemélyesítő, igei metaforával teszi érzékletessé a bánat jelenlétét: sötét árnyként vagy hű kutyaként lapul az ágy alatt. A költői kérdés minden művész, alkotó fájdalmas felismerését tükrözi: mindent lehetne sokkal szebben, sokkal tökéletesebben csinálni! Itt - szűkebb értelemben – az Istenhez szólás emberi korlátjait, lehetetlenségét visszhangozza. Ismét csak Dávid vigasztalhatná meg az elcsüggedt fiatalembert: „Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram.” (Zsolt.139:4) A feltett költői kérdés részben választ nyer az utána következő hasonlatban. Nem a ’miért’, de a ’hogyan’; mit jelent a költő számára a sokkal szebben? Mint a hegyek és mint a füvek Szivükben szép zöld tüzek égnek A hegyek korábban már említett dobogása – amely elnyomja az apró szív dobbanásait – mellett új, jellegzetesen szürrealista képpel gazdagodik a vers világa. Alliteráló főnevek és melléknevek hangzásbeli harmóniája sugallja a természet „magába forduló tökéletességét.” A költő szembeállítja az „apró emberi szív gyönge dadogását” a „füvek szívében égő szép zöld tüzekkel.” Ez az utóbbi, csaknem kibonthatatlan csonka metafora, amely a teremtettség titokzatos életét szimbolizálja, régtől fogva foglalkoztatja az emberiséget. Néhány érdekes adalék a „fű” motívumához – természettudományos és irodalmi vonatkozásban: Az édes- és savanyúfüvek két növénycsaládjának (pázsitfűfélék és palkafélék) együttesen mintegy 14.000 (!) faja él a világon. A fű fogalmához egy karcsú növésű, vékony szárú, nem feltűnő virágú, igen egységes megjelenésű növény képe kötődik. De akármennyire egységes is a megjelenési forma, mégsem találunk ugyanazon fajon belül két tökéletes azonos példányt! Ökológiai szempontból a legsikeresebb növények. Világszerte csaknem az összes növénytakaró-típusban megtalálhatók a pázsitfüvek, sőt igen jelentősen meg is határozzák annak képét és faji összetételét. A „fű” szimbóluma végigvonul az irodalmon is – többek között Dávid költeményein, csaknem 10 zsoltárban megtalálható (többek között a 37., 90., 103. zsoltárok), de a Biblia többi könyvén is, ugyanazon hasonlat részeként: „Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé.” (Zsolt.103:15-16) Az emberi halandóságot állítja párhuzamba a növények évszakról évszakra történő hervadásával. Érdekes módon Jézus Krisztus is használja e képet, ő azonban más kontextusba helyezve, ill. botanikai szempontból tágabb értelemben – a lágyszárúakat is beleértve: „Az öltözet felől is mit aggodalmaskodtok? Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak; De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. Ha pedig a mezőnek fűvét, amely ma van, és holnap kemencébe vettetik, így ruházza az Isten; nem sokkal inkább-e titeket, ti kicsinyhitűek?” (Mt.6:28-30) Milyen finom utalás rejlik e gyönyörű és bizalomébresztő hasonlatok mögött! Mennyivel tökéletesebbek az Isten által teremtett „egyszerű” füvek és pompás virágok is az emberi agy és kéz valamennyi alkotásánál! Ebben az értelemben párhuzamosak a József Attila által felvetett problémával. Az ember ilyen irányú tehetetlensége és „kicsinysége” azonban - amely a költőből elkeseredést váltott ki -, Istent megindítja és szüntelen, gyöngéd gondoskodásra ösztönzi. Walt Whitman (1819-1892), a XIX. századi amerikai költő is a füveken töprengett: „A gyermek szólt: Mi a fű? És tele marokkal tartotta elém; Hogyan felelhessek neki? Magam se tudom nála jobban. Azt hiszem, alkatom lobogója lehet, reményzöld anyag a szövete.
Vagy hogy az Uristen zsebkendője, Illatos adomány és szántszándékkal elejtett emlékeztető, A sarkaiban valahogy ott lehet a tulajdonos neve, hogy láthassuk És észrevehessük és megmondhassuk: Kié?” (A gyermek szól: Mi a fű? / Szabó Lőrinc ford.) A költő által feltett, és korábban már teljes metaforával megválaszolt – „az Úristen zsebkendője” - kérdésre Dávid pár ezer évvel korábban megadta a bizonyos választ: „Az Úré a föld s annak teljessége; a föld kereksége s annak lakosai.” (Zsolt.24:1) De a mi Babits Mihályunk is a „fű-kérdéssel” fordítja halvány reménybe reménytelennek tűnő Esti kérdését: Vagy vedd példának a piciny füszálat: miért nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra kinő? Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban Ott állsz az utjuk végén – A „hogy” kötőszó helyett talán állhatna „mint”, hiszen párhuzamos folyamatokat ábrázol – az élőlények két nagy csoportját: a növények és az állatok tökéletes, hibátlan „működését.” Micsoda paradoxon: Az ember „apró szive” nem dobog elég hangosan Isten füle számára, de a fáradt bogarak útja végén őrködik! A versből kibontakozó világkép teljes harmóniát sejtet, amelyből azonban éppen a legérzékenyebb, az öntudattal bíró ember van kizárva. „Mindennek rendelt ideje van” az ég alatt (Préd.3:1), minden lény tudja rendeltetését, betölti célját – egyedül az ember szíve van teli panasszal: Mért nem tudom hát sokkal szebben? Milyen különös istenkép bontakozik ki a verssorok nyomán: Isten kitárja kezét a parányi bogarak felé, de hogyan néz az emberre? A befejezés elmondja. A csobogó nyugalom tárgyiasító, szinesztéziára emlékeztető csonka metafora: az elvont fogalmat - amely Isten egyik állandó tulajdonsága -, patakkal azonosítja. A nyitott tenyér képe óhatatlan asszociációkat indít – de éppen ellenkező irányba - Istennel kapcsolatban: „Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az atyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt.” (Lk.15:20.) A példázatbeli atya, aki Istent jelképezi, messziről észrevette lerongyolódott, lezüllött fiát és kitárt karral sietett elébe. A másik mozzanat - „átlyukasztották kezeimet és lábaimat” (Zsolt.22:17) – Istenfia önként kitárt és átszögezett kezeire utal. Georg Trakl talán legszebb két sora is erről tanúskodik: „Sugárzó karok irgalma megszakadó szívet ölel.” (Egy fogoly feketerigó éneke) De mit látott és mit hallott meg ebből a húsz éves fiatalember? Meg nem zavarlak, én Uram, Elnézel kis virágaink fölött. Finom motívumváltásokat figyelhetünk meg a felütéshez képest, amelyek végül egy sajátos, tragikus istenképet rögzítenek. Láttam – elnézel; Uram – én Uram; virágaink – hegyeid. A vers alanya „látta”, azaz szemügyre vette Isten hegyeit, ő azonban „elnéz” az ember virágai fölött. De lehetséges-e valódi birtokviszony a növényekkel kapcsolatban, ha nem mi vagyunk a teremtőjük, hanem ugyanaz a személy, aki a hegyeket is alkotta? A megszólítás egy fokkal személyesebb, közvetlenebb: én Uram. Ez a befejezés - meg nem zavarlak – azonban mégis rendkívül szomorú, mert nem old meg semmit a felvetett problémákból, mintegy „befagyasztja” az állapotokat. Hiába minden rejtett és nyílt szemrehányás, Isten „elnéz” fölöttünk. De lehet-e Istent megzavarni? Dávid így írt erről: „Szeretem az Urat, mert meghallgatja esedezéseim szavát. Mert az ő fülét felém fordítja, azért segítségül hívom őt egész életemben.” (Zsolt.116:1-2.)
Bár a vers e komoly, szomorú kijelentéssel itt véget ér, mégsem kerülhető meg az a megválaszolatlan kérdés, amely oly elkeseredetten hangzik a vers közepéről: mért nem tudom hát… És itt most a ’miért’-en van a hangsúly: Miért képtelen az Isten után vágyakozó ember elhinni, tudni, hogy Isten nem néz el fölötte, hogy lehajol hozzá és fölemeli? Az ember fél az Istentől: „a ti vétkeitek választanak el titeket Istenetektől.” (Ésa.59:2) Nem elsősorban olyan értelemben, hogy Isten engesztelhetetlen módon haragszik – az ember haragszik az Istenre, és fél tőle; képtelen emelt fővel járni, ahogyan maga József Attila is megfogalmazta egyik utolsó költeményében: „mert semmit nem hiszek s nagyon félek a büntetéstől.” (Kiáltozás) Tragikus, csaknem káini látlelet. Emberi kiút nincs, ismét Dávid tapasztalatait kell segítségül hívnunk, amley azonban bizalommal és reménységgel töltheti el szívünket: „Bevallom hamisságomat az Úrnak – és te elvetted rólam bűneimnek terhét.” (Zsolt.32:5)
