Közgazdasági Szemle, XLIII. évf., 1996. 1. sz. (45-57. o.)
JORDÁN GYULA Jordán Gyula egyetemi docens, ELTE BTK.
A privatizáció Kínában - tények és feltevések A kínai hivatalos célkitûzés a szocialista piacgazdaság megteremtése, de a hatalom csak vonakodva és szûk körben ismeri el a privatizáció létjogosultságát (kerülve a fogalom használatát). A szerzõ bemutatja, hogy ennek ellenére dinamikus privatizációs folyamat megy végbe Kínában, jórészt spontán módon és többnyire illegális eszközökkel. Vidéken a föld hivatalosan kollektív tulajdona mellett különbözõ formákban erõsödnek a földhöz fûzõdõ egyéni jogok. A kollektív tulajdonú falusi vállalkozások pedig már sok esetben ténylegesen magántulajdonban vannak. Az igazán nagy volumenû, rejtett privatizáció az állami vállalatoknál zajlik, elõidézve hatalmas vagyonvesztésüket. Az immár több mint másfél évtizedes kínai reformfolyamat során nemcsak a gazdaság teljesítménye növekedett meghökkentõ ütemben, hanem jelentõsen megváltoztak a gazdaság egyes szektoraiban alkalmazott módszerek és a mindezek alapjául szolgáló hivatalos ideológia is. A hetvenes évek elején a reformok elindításakor alapvetõ hangsúlyváltásra került sor: az osztályharc óriási károkat okozó erõltetése helyett a gazdasági fejlõdést állították a középpontba, négy alapvetõ szektor (mezõgazdaság, ipar, honvédelem, tudomány és technológia) modernizációját jelölve meg fõ feladatként. A modernizációt - tehát elsõsorban minõségi elõrelépést - hangsúlyozó cél kitûzése ellenére kezdetben a figyelem elõterében mégis inkább az ipar és a mezõgazdaság bruttó termelési értékének megnégyszerezése, tehát zömmel mennyiségi stratégiai feladat kijelölése állt. Fokozatosan csatlakozott ehhez, majd a reformokkal azonos fontosságúvá vált a nyitás politikája, a nemzetközi együttmûködésbõl származó elõnyök maximális kihasználására való törekvés. A "sajátosan kínai színezetû szocializmus" építésének jelszava elég tágnak és rugalmasnak bizonyult ahhoz, hogy az egymást követõ reformlépések általános keretéül szolgáljon. Különösen a kezdeti idõszakban játszott fontos szerepet, hogy a szükségszerûen jelentkezõ problémákra, új ellentmondásokra nem a sokszor tapasztalt módon a reformfolyamat megállításával, hanem folytatásával reagáltak. A reformok elõrehaladásával a kínai vezetés mára kényszerpályára került: a folyamatok egyes területeken nem egyszerûen visszafordíthatatlanná váltak, hanem a hatalom megtartása érdekében már egyre kevésbé van más választás, mint a reformok folytatása. (A reform egész folyamatára lásd TÁLAS [1994]). Hosszas vitákat folytattak a terv és a piac, a piaci mechanizmus egymáshoz való viszonyának eldöntésérõl, amelyet elvi jelleggel az 1987ben ülésezõ XIII. pártkongresszus oly módon zárt le, hogy a makrogazdasági szférában elsõsorban a terv, a mikrogazdaságban a piaci mechanizmus szerepe érvényesül. Mára már ez az elkülönítés is meglehetõsen viszonylagossá vált. Lényegesebbnek tekintik, hogy a legfontosabb gazdasági emelõk a központi hatalom kezében maradjanak. Ugyanez a kongresszus szentesítette azt a tételt, amely szerint (a hatalomátvételtõl számítva) Kína száz évig a szocializmus kezdeti szakaszában lesz. A tétel elméletileg nem tûnik túlságosan izgalmasnak, de Kína esetében nem szabad megfeledkezni arról, hogy változatlanul kommunista párt által vezetett és a szocializmus mellett elkötelezett rendszerrõl van szó, ahol általános ideológiai tételek szolgálnak hivatkozási alapul a valóság legkülönbözõbb területén meghozott döntések és gyakorlati lépések számára. A tétel nagyfokú mozgásszabadságot tesz lehetõvé, mindenekelõtt a témánk szempontjából is fontos kapitalizmus és szocializmus viszonyát illetõen. Hiszen amennyiben Kína a szocializmus
kezdeti szakaszában van, "tisztán" szocialista rendszer követelményeinek nem kell minden lépésének megfelelnie, és a szocializmus és kapitalizmus totális szembenállása és merev elhatárolása helyett elfogadhatóvá válik a kölcsönös gazdasági függõség - vagy legalábbis a kooperáció. Innen már egyenes út vezetett Teng Hsziaoping 1992 elején tett kijelentéséig, amikor határozottan szót emelt kapitalista módszerek alkalmazása mellett, amennyiben azok eredményesen hozzájárulnak a gazdaság fejlõdéséhez, a termelékenység növeléséhez - "elméletileg" mindezt azzal támasztva alá, hogy a kapitalista módszerek átvétele nem azonosítható a kapitalista út követésével. A fejlõdési irányra vonatkozó utolsó szót a pártkongresszus mondta ki, feladatként jelölve meg "szocialista piacgazdaság" megteremtését. A piac kiépülésének Kínában a felsõ kezdeményezése sem hiányzik, de elõsorban alulról - mindenekelõtt a legnagyobb tömeget képviselõ parasztság körében - kezdõdött, és mindmáig nagyon sok benne a spontán és szabályozatlan elem. A kínai reformfolyamat meghatározó jellemvonása azonban nem annyira a spontaneitás, hanem a pragmatizmus, beleértve egyes ideológiai tételek megválasztását vagy hangsúlymódosításainak hozzáigazítását a változó valósághoz. Ezt a pragmatizmust szemléletesen fejezi ki a reformokkal kapcsolatban gyakran idézett mondás: "átkelni a folyón a köveket kitapogatva". Számos megoldást elõször kísérleti jelleggel, szûkebb körben vezettek be, és csak ezt követõen került sor - a tapasztalatok figyelembevételével - az elméleti általánosításra, valamint a részletesebb szabályozásra. Kína esetében tehát állandóan változó, átmeneti rendszerrõl van szó, ahol a célként megjelölt "szocialista piacgazdaság" tartalma sem körvonalazódott pontosan, illetve az ezzel kapcsolatos elméleti következtetések többnyire a tapasztalatok figyelembevételével állandóan módosulnak. A tengi pragmatizmus alapvetõ fontosságú volt a rövid távú sikerekben és a nagy hibák elkerülésében, de hosszabb távon komoly feszültségek forrásává válhat. Egyik komoly következménye, hogy a makrogazdaság ellenõrzõ mechanizmusának reformja elmaradt a gazdasági átalakulás más elemei mögött. E reform fontosságát felismerve indították el 1994 elején azt a programot, amelynek központi fontosságú eleme volt az adóreform. A gazdasági reformokkal együtt szükségszerûen lazult a korábbi túlcentralizált tervgazdasági rendszer és a tartományok, nagyvárosok döntéshozóinak nagyobb önállóságával nõtt a decentralizáció. Különösen egyes dinamikusan fejlõdõ tengerparti tartományok gazdasági és politikai hatalma erõsödött meg olyan mértékben, hogy ma már e tartományok a központi hatalom komoly ellenpólusai, s a gazdasági regionalizálódás folyamata megkezdõdött. Mindez rányomta bélyegét az adózási rendszerre is, amely jórészt önkényes, egyenlõtlen és ráadásul súlyos "fiskális hanyatlással" párosult (TSANG SHUKI - CHENG YUKSHING [1994]). A költségvetési bevételeknek a GNPhez viszonyított aránya az 1978as 31,6 százalékról 1993ra 14,1 százalékra esett. E bevételek mintegy 60 százaléka felett a helyi költségvetések rendelkeztek. Holott a központi költségvetésnek hatalmas terheket jelentenek az árszubvenciók, óriási összegeket kell fordítani a veszteséges állami vállalatok életben tartására és az egyes területek közötti nagy szintkülönbségek mérséklésére is. Az adóreform az ezekbõl származó költségvetési deficit csökkentését is célozza. Az 1994tõl érvénybe lépett rendszerben az adókat központi, helyi és megosztott kategóriákba sorolták. Fõ célként jelölték meg a központihelyi adók arányának megfordítását: 60:40re - határidõmegjelölés nélkül. Általános - nemcsak az adó kérdéséhez kapcsolódó - probléma a már megszületett törvények, határozatok végrehajtása. Nem elsõsorban arra a közhelyre utalnék, hogy a valóság, a konkrét folyamatok mindig változatosabbak és dinamikusabbak, mint amit a szabályozás átfogni képes, hanem a végrehajtó apparátus hiányosságaira, a hatékonyságát egyre inkább aláásó korrupcióra és arra a jelenségre, amire a kínaiak "az ég magas, a császár messze van", mondással utalnak: vagyis ahogy távolabb kerülünk a hatalom centrumától, olyan mértékben csökken a központ akaratának ereje, növekszik a diszkrepancia az eredeti szándék és a helyi végrehajtás között.
A privatizáció kérdése Ma már a párt és állami dokumentumok, a legfõbb vezetõk beszédei is a legnagyobb természetességgel használnak olyan fogalmakat, mint profit, részvény, csõd, tõzsde, menedzsment stb. A kapitalista módszerek és megoldások átvételének szorgalmazása, az eredeti szocializmus felfogással
nehezen összeegyeztethetõ fogalmak és frazeológia használata mellett (nem szólva a gazdasági, társadalmi változásokról) nem meglepõ, hogy a vezetés lépten nyomon szükségét érzi nyomatékosítani a piacgazdaság elé tett "szocialista" jelzõt. Mára a kínai szocializmust jellemzõ követelmények két tényezõre redukálódtak: 1. az egyik a párt vezetõ szerepe, amely mintegy magába sûríti a négy alapelvként emlegetett kritériumok lényegét (ragaszkodás a szocialista úthoz, a nép demokratikus diktatúrájához, a párt vezetõ szerepéhez, valamint a marxizmusleninizmushoz és Mao Cetung gondolataihoz). 2. A párt vezetõ szerepe mellett a másik megingathatatlan szocialista elvként a köztulajdon domináns szerepének fenntartását hirdetik, amelyet úgymond csak kiegészítenek egyéb tulajdonformák. (A köz - vagyis szocialista - tulajdonba az állami mellett a kollektív tulajdont is beleértik.) A hangoztatott felfogás szerint a köztulajdon kiemelt szerepe teljes mértékben összeegyeztethetõ a piacgazdasággal, és csak e tulajdon struktúrájának, mûködtetésének módosulásáról lehet szó, semmint a privatizációról. Ez azonban távolról sem jelenti a privatizáció teljes elutasítását, bár indokolt röviden utalni arra, hogy ebben is folyamatos fejlõdés figyelhetõ meg a kínai vezetés felfogásában. A reformok kezdetén a privatizáció gondolata fel sem merült, a magántevékenység bizonyos elismerése mellett a hangsúly egyértelmûen a köztulajdon változatlan fenntartásán és erõsítésén volt. Jól tükrözte ezt az 1982ben elfogadott és (kiegészítésekkel) máig érvényben levõ alkotmány, amelyben ilyen kategorikus megfogalmazásokat találunk: "A Kínai Népköztársaság szocialista gazdasági rendszerének alapja a termelõeszközök szocialista köztulajdona, vagyis az egész nép általi tulajdona és a dolgozó nép kollektív tulajdona. A szocialista köztulajdon rendszere eltörli az ember ember általi kizsákmányolásának rendszerét; a »mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint« elvet alkalmazza". (6. cikkely) "Az állam biztosítja a gazdaság állami szektorának megszilárdulását és fejlõdését" (7. cikkely) "a szocialista köztulajdon szent és sérthetetlen... Az állami vagy kollektív tulajdon kisajátítása vagy megrongálása bármilyen módon minden szervezet és egyén számára tilos" (12. cikkely) stb. Ugyanakkor már "a törvény adta kereteken belül" elismerte - a szocialista gazdasági szektor kiegészítõjeként - a városi és falusi dolgozók egyéni gazdaságát, illetve hasonló módon a külföldi beruházásokat. (11. és 18. cikkely) (THE CONSTITUTION... [1983]).
Az 1992es pártkongresszus beszámolójának hangvétele, szemlélete eltávolodott az alkotmány által képviselt hagyományos szocialista felfogástól, amit talán a következõ idézet is képes érzékeltetni: "A gazdasági növekedés meggyorsításához gondolkodásunk további felszabadítására van szükség, a reform és a külvilág felé való nyitás meggyorsítására, és nem olyan absztrakt vitákban való megrekedésre, hogy mi a szocialista és mi kapitalista... A külföldi tõkét, erõforrásokat, technológiát és szakembereket, együtt a gazdaságunk hasznos kiegészítõjét jelentõ magántulajdonú vállalatokkal, felhasználhatjuk és fel kell használnunk a szocializmus javára. Ez nem károsítani, hanem segíteni fogja a szocializmust, mivel a politikai hatalom a nép kezében van, és erõs állami szektorral rendelkezünk." A pártfõtitkár még azt is kijelentette: "Néhány kis állami vállalatot lehet bérbe adni vagy eladni kollektíváknak vagy egyéneknek". (Beijing, Review 1992. 43. sz.,17.,19. o.). Az 1993 novemberi KKP KBülés határozatában már a kormány csak a nagyobb állami vállalatokban kívánja fenntartani a többségi tulajdonát, de még ezeket is társaságokká (esetenként részvénytársaságokká) kívánja alakítani, míg a kisebb cégeket bérbe adhatják vagy eladhatják.
A hagyományos szocialista felfogástól való eltávolodás azonban korántsem jelenti a szocializmus feladását és különösen nem beszélnek rendszerváltásról. A kínai tapasztalatok - szorosabban a privatizációval összefüggésben is - ezért csak rendkívül óvatossággal és esetlegesen szolgálhatnak hivatkozási vagy összevetési alapul a térségünkben zajló folyamatokat illetõen. A rendszerváltás és a privatizáció kapcsolata a keleteurópai országok és az egykori Szovjetunió esetében a kínai vezetõket még óvatosabbá teszik - természetesen nemcsak az itteni privatizáció egyes negatív tapasztalatai miatt. (Az ekörül folyó vitához lásd GRIFFIN-KHAN [1994] és CSABA [1994]). A további tárgyalás elõtt szükséges két megjegyzést tenni: világos, hogy a magángazdaság szerepének egyre nyilvánvalóbb elismerése, majd törvényi szentesítése nem azonosítható a privatizáció folyamatával. Kínai körülmények között azonban a magángazdaság szorosan vett gazdasági funkcióin túlmenõen olyan szerepet is betölt, amelyben a társadalom és - ami még fontosabb - a vezetés tudatában és gondolkodásában "emancipálta" ezt a tulajdon- és tevékenységi formát. A magángazdaság eredményei, hozzájárulása a nemzetgazdaság fejlõdéséhez és - nem utolsósorban - az életszínvonal javulásához nagy meggyõzõ erõvel igazolták hasznosságát, szükségességét, és szembesítve az állami szektor súlyos problémáival, hozzájárult a privatizáció gondolatának elfogadásához. A másik
megjegyzés: amellett, hogy a vezetés a privatizáció gondolatának elutasításától mára eljutott annak korlátozott hatókörû elfogadásáig, egy nehezen tettenérhetõ és számszerûsíthetõ, egyéni kezdeményezésû és természetesen illegális eszközökkel és módszerekkel végrehajtott, sokkal szélesebb körû privatizációs folyamat zajlik Kínában. Mivel tehát a privatizáció létjogosultságát mindmáig csak nagyon szûk, körülhatárolt területen ismerik el, a privatizáció ennek következtében jórészt spontán folyamat, és még a vezetés szándékainak megfelelõ esetekben sem teljesen szabályozott.
A privatizáció a falusi gazdaságban Közismert, hogy a mezõgazdaságban az átfogó reformok a kollektív - kommuna - gazdálkodást felváltó családi termelési felelõsségi rendszerrel kezdõdtek. Eleinte 3-5 évre, majd egyre inkább 15 évre vagy még hosszabb idõtartamra adták át bérleti szerzõdésük mellett a földet és az egyéb fontos termelõeszközöket a parasztoknak, miközben ezek tulajdonjoga hangsúlyozottan a kollektíváé maradt. A családi felelõsségi rendszerre való áttérés eredetileg nem szerepelt a párt és állami vezetõk szándékai között (a kommunarendszer legalsó egységét, a 20-30 parasztgazdaságot tömörítõ termelõcsapatot kívánták volna hatékonyabbá tenni), a paraszti tömegek spontán nyomása és nem utolsósorban annak következtében, hogy ez a gazdálkodási forma sokkal magasabb hozamokat produkált, elõidézte a központi hatalom fokozatos visszavonulását:1981 végén került sor a családi felelõsségi rendszer teljes jóváhagyására, amikor a termelõcsapatok közel fele egyébként is már feloszlott. Az új, egyéni mûvelésre való átállás szinte ugyanolyan gyors ütemben ment végbe, mint annak idején a szövetkezetesítés. A legfontosabb tényezõk egyikeként említhetõ a parasztság pszichológiai fogékonysága és elõkészítettsége a családi mûvelésre, az egyéni gazdálkodásra.1 E rendszer közeledést jelent egy valódi, teljes jogkörû egyéni gazdasághoz, de mindenképpen korlátozását jelenti az állam (és a káderek) mindenhatóságának a parasztok felett. A dinamikus mezõgazdasági fejlõdés 1985 utáni megtorpanásának okát többen elsõsorban a földtulajdonviszonyok rendezetlenségében jelölik meg. A paraszti bizalom helyreállítására, a hosszabb távú befektetések ösztönzésére a földtulajdon privatizációját javasolják. Mások inkább a gazdaságok mérete felõl közelítik a megoldást: szerintük a nagyobb méretû gazdaságok képesek a hatékonyabb termelésre, ezért kollektivistább mezõgazdasági rendszerhez való visszatérés szószólói. (Az árreform - különösen a gabonaár - szerepérõl és méretérõl szóló érvek színezték ezt a vitát.) Jelenleg a helyzet olyan, mintha a föld nem lenne senkié (bár, mint említettem, jogilag a kollektíváé, azaz egy nehezen körvonalazható tulajdonosé): nem a paraszté (nem adhatjaveheti), nem az államé (nem jut adóbevételhez a földek bérbeadásáért), sõt még a kollektíváé is csak korlátozottan, hiszen esetleg évtizedekre haszonbérbe kiadja a parasztoknak. A föld tulajdonjoga tehát elmosódott, korlátozott, a változatlan kollektív tulajdona egyrészt elbizonytalanítja a parasztokat, másrészt akadályozza a föld áruvá válását. A mezõgazdaság modernizálásához stabil, ugyanakkor önszabályozó földtulajdonrendszert kellene kialakítani. Elsõsorban ideológiai gátak tartják vissza a vezetést a föld tulajdonának magánkézbe adásától, nem pedig az olyan kétségtelenül nehezen megválaszolható kérdések, mint például: ki kapja a föld tulajdonjogát - aki a kollektivizálás elõtt birtokolta, vagy aki a jelenlegi szerzõdéses rendszer mellett mûveli. A föld magántulajdonba kerülése esetén attól is tartanak, hogy a földreformot megelõzõ idõszakhoz hasonlóan, a társadalom ismét polarizálódna, a szegényekrõl való gondoskodás már most is akadozó mechanizmusa végképp megfeneklene, továbbá hogy a mûvelt földterület szûkössége miatt a földárak az égig szöknének. (Ezeknek az érveknek a súlyát jelentõsen csökkenti, hogy a reformok kezdetétõl megindult a jövedelmi polarizáció a parasztság soraiban, nemcsak a korábban is létezõ értelemben a gazdagabb és szegényebb vidékek között, hanem egyegy területen belül is, ami társadalmi és politikai szempontból még erõsebb kihívást jelent.) Ugyanakkor a földbérlethez fûzõdõ jogok minden hivatalos szentesítése mellett lényegében erõsítik a földhöz fûzõdõ egyéni jogokat. Így 1987ben engedélyezték a bérlet átadásának jogát (ennek ellenére hatékony bérleti piac nem alakult ki), majd 1990ben a KKP KB állást foglalt a bérlet sokféle formája mellett, a térítés elve és a földhasználat árujellegének joga alapján.
A föld tulajdonjogának említett bizonytalansága talán még "cseppfolyósabbá" vált az utóbbi években, amikor külföldi cégek számára árveréseken értékesítenek földdarabokat. E vállalatok ugyan nem a tulajdonjogot szerzik meg, de a bérlet esetenként 50, sõt akár 70 évre is szólhat. Bizonyos garanciákkal körülbástyázva, ez már alig különbözik a tulajdonjogtól. A tudományos vitákban a földtulajdon reformjára alapvetõen három változat merült fel: nacionalizálás, privatizáció és a kollektív tulajdon korszerûsítése. Az ismertetett problémák miatt súlyos ellentmondásnak érzem, hogy az utóbbi idõben többen, az ország egyes vezetõi pedig visszatérõ jelleggel a harmadik megoldás mellett foglalnak állást, figyelmen kívül hagyva többek között a reformokat megelõzõ évtizedek keserû tapasztalatait, a parasztságnak a reformidõszakban tettekben megnyilvánuló világos jelzéseit. (Az ellentmondáson csak keveset enyhít, hogy ezek a termelési folyamatok, a gazdálkodás igényei által ösztönzött összefogásról szólnak, szemben a korábbi évtizedek politikai akarat mozgatta lépéseivel.) A föld privatizálása sem jelentene természetesen azonnali megoldást, modern farmergazdaságok tömeges létrejöttét, de lehetõvé válna például - jelzálog mellett - a jelenleg rendkívül akadozó, nehézkes hitelfelvétel, vagy legális alapot nyernének a kollektív idõszakban is (rejtve) mûködõ rokonsági, nemzetiségi kapcsolatok. Még a falusi gazdaságnál maradva, röviden érinteni kell a parasztság prosperitását leginkább elõsegítõ és mára mintegy 120 millió fõt foglalkoztató falusi és mezõvárosi vállalatok kérdését. Itt most elsõsorban természetesen nem a hihetetlen ütemû fejlõdés tényei érdekelnek bennünket, hanem létrejöttük forrásai és körülményei, amelyekrõl viszont meglepõen kevés tudósítás szól. Pontosabban, számtalan sikersztori látott napvilágot az egyéni, rokoni erõfeszítéssel, rendszerint minimális tõkével induló vállalkozásokról, ám sokkal kevesebb a korábban a termelési brigádok, esetleg a termelõcsapatok által mûködtetett kisebbnagyobb üzemek, szolgáltató egységek átalakításáról. Formálisan ezek kezdetben, esetleg mindmáig kollektív tulajdonban maradtak, jogos azonban a feltételezés, hogy számos esetben már egyének, esetenként az ottani vezetõk tulajdonába kerültek át. Különösen a reformok kezdeti idõszakában közöltek felméréseket arra, hogy a sikeres vállalkozók között aránytalanul nagy számban fordultak elõ különbözõ szintû káderek, akik kapcsolataikat, valamint az információkhoz, hitelhez, anyagokhoz stb. való könnyebb hozzájutásukat kamatoztatták vállalkozásaikban. Mindezzel összefüggésben érdemes felfigyelni arra, hogy a szoros politikai, ideológiai ellenõrzés lazulásával, a kommunarendszer megszûnésével megélénkültek a régi klánviszonyok, újra felerõsödött a patriarchális tudat és a falusi hatalom alsó szerveinek rendkívüli meggyengülésével elõálló hatalmi vákuumot a klánstruktúrák növekvõ befolyása tölti ki. (BERGER [1993] CHIANG CHEN-CHANG [1995] és TIME [1993] május 10. 45. o.) Minden természetes falu háromhat alapvetõ klánközösséget foglal magában. A klánközösségeket 1949 után betiltották, templomépületeiket elkobozták, az õsök tiszteletét, a sírok tömeges látogatását megtiltották. Ám a számtalan kampány ellenére a patriarchális viszonyok a falusi társadalmi tudatban és struktúrában fennmaradtak, a klánviszonyok nemcsak a kölcsönös segítségnyújtó csoportokban érvényesültek (tagjaik zömében egy klánhoz tartoztak), hanem a kommunák szervezetére is rányomták bélyegüket, a különbözõ szintû kollektív érdekek gyakran ténylegesen a klánérdekeket rejtették. A kommunák megszûntével a klánviszonyok újra nyíltan felszínre kerültek, nemcsak a hagyományos rituálék, a társadalmi élet eseményeinek szervezése, hanem gazdasági funkciók tekintetében is. A klánok például nagyon sok olyan vállalatot mûködtetnek, amelyek formálisan kollektívnak számítanak. Ehhez már csak segítõ hátteret jelent, hogy a klánoknak komoly szava van a helyi önigazgatás jelöltjeinek kiválasztásában, és sok helyen a párt, az adminisztratív és a klánhatalom egybeesik. A kollektív tulajdonnak a köztulajdonba, a szocialista piacgazdaság alapjaként való besorolása tehát gyakran félrevezetõ, elfedi a lényeget, mert sokszor már néhány ember vagy család magánvállalkozásáról van szó, amelyek ezek összefogásával, nemegyszer a korábbi alacsonyabb szintû kommunaegység valamilyen módszerû "privatizációjával" jöttek létre.
Az állami tulajdon privatizációja
A privatizáció szempontjából szóba jöhetõ legfontosabb célpont az állami vállalat, amelyet a köztulajdon fõ megtestesítõjeként - mint szó volt róla - domináns pozícióiban kívánnak tartani. A köztulajdon dominanciájának értelmezése azonban korántsem egyértelmû. A legfontosabb gazdasági szektor, az ipar területén az állami vállalatok teljesítménye az ipar összteljesítményén belül már 50 százalék alá süllyedt (1993 végén már csak 48,3 százalék volt), a hivatalosan kitûzött cél pedig az, hogy ez a részesedés az ezredfordulóra 25 százalék körülire csökkenjen (a magánszektor részesedése pedig hasonló arányt érjen el.)2 A dominancia így már csak a legfontosabb ágazatok feletti állami ellenõrzés megtartásaként értelmezhetõ, kiegészítve a legfõbb gazdasági szabályozók kézbentartásával. Az állami szektor reformálása a kínai vezetés egyik legsúlyosabb gondja, mert e vállalatok legalább egyharmada hivatalosan is veszteséges, további harmada pedig csak a kínai könyvvitel elnézõ standardja szerint tekinthetõ nyereségesnek (amely például lehetõvé teszi, hogy a behajthatatlan adósságok és az eladhatatlan készletek örökösen a könyvekben maradhassanak). A veszteséges vállalatok életben tartására az állam évente növekvõ összegeket, több tucat milliárd jüant fordít, és ezek a szubvenciós terhek jelentõs forrásai a költségvetési deficitnek. (Far Eastern Economic Review, 1993, november 18., 63. o.) Ez a nyomasztó helyzet az úgynevezett városi reformok 1984-es kezdete óta a kínai vezetõket különféle megoldások keresésére ösztönözte, amelyek mind a vállalatok gazdasági önállóságának növelésére irányultak, hogy egyre inkább felelõssé váljanak saját nyereségükért és veszteségükért. Ennek alapjaként hirdették meg a tulajdonjog és az igazgatási, mûködtetési jog szétválasztását oly módon, hogy az elõzõ változatlanul a társadalom, pontosabban az állam kezében marad, míg az utóbbi átkerül a vállalati menedzsment, egyes megfogalmazások szerint a vállalati kollektíva kezelésébe. A vállalati gazdálkodás hatékonyságának fokozására - a jelzett szétválasztásra alapozva - különbözõ módszerekkel kísérleteztek. Egyre szélesebb körben alkalmazták a szerzõdéses felelõsségi rendszer különbözõ formáit, amelynek további alkalmazására és tökéletesítésére szólított fel a legutóbbi pártkongresszus is. A szerzõdéses rendszert elsõsorban a nagy és közepes állami vállalatoknál alkalmazták, míg a kisebbeket gyakrabban adták bérbe egyéneknek vagy kollektíváknak. A nyolcvanas évek közepe óta kezdték alkalmazni - kísérleti jelleggel - a részvényes rendszert, amellyel kapcsolatban - a szokásosan hangoztatott elõnyein túlmenõen - feltételezték, hogy nem fogja csökkenteni az állami ellenõrzést. Az elsõ években kibocsátott részvények esetében ez tulajdonképpen maradéktalanul teljesült, amennyiben a részvényeket zömmel a vállalatok dolgozói részére bocsátották ki, kereskedni sem igazán lehetett velük (szintén csak a vállalat dolgozóinak lehetett továbbadni), valójában inkább sajátos kölcsönkötvényekrõl volt szó (többnyire háromöt éves lejárattal rendelkeztek, névértéken voltak beválthatók), amelyek burkolt juttatásként funkcionáltak: 1985-1986ban a legtöbb részvény osztaléka és jutalma 20-40 százalékos volt, 1988ban pedig számos vállalat belsõ részvénye egyenesen 50-100 százalékos kifizetéseket biztosított. 1992 végén összesen 3700 részvényes társaság volt, amelybõl 86 százalék csak munkásainak és alkalmazottainak bocsátott ki részvényeket (HARROLD LALL [1993] 42. o.) Ám 1986tól már igazi részvények kerültek piacra, és 1990 decemberben megnyílt Kína elsõ részvénytõzsdéje Sanghajban, ezt követte a második 1991 júliusában Sencsenben. 1993 végén 101 társaság 3 milliárd jüan névértékû részvénytõkével és 230 milliárd jüan piaci értékkel szerepelt listán a sanghaji tõzsdén, és 73 társaság 2,8 milliárd jüan névértékû és 130 milliárd jüan piaci értékû részvénye szerepelt Sencsenben. (Beijing Review, 1994.13 sz. 20. o.) Ezek természetesen elenyészõ mennyiségek az összes állami vállalat számához és értékéhez képest, de itt már jogi értelemben tulajdonszerzésrõl van szó. (A kezdeti, vegyes tapasztalatok értékeléséhez lásd SINGH [1990]). A vizsgált szempontból talán még nagyobb horderejû, hogy az elõbbi, ún. A részvények mellett Kína növekvõ számban bocsát ki külföldi vásárlóknak szánt renminbi (jüan) névértékû, dollárért kínált B részvényeket: 1993 végén 22 társaság ilyen részvényét vették listába Sanghajban és 19ét Sencsenben. Ugyanezen az úton továbbhaladva 1993 végéig hat kínai cég nagy sikerrel, sokszoros túljegyzés mellett bocsátott ki hongkongi dollár névértékû H részvényt Hongkongban, és kínai társaságokat listába vettek az Egyesült Államok tõkepiacán is. (Beijing Review, 1994.13. sz. 20-21. o.) Ez mindenekelõtt a külföldi tõkebefektetés, illetve tõkebevonás új csatornája, de - bármennyire nem is
kap ez hangsúlyt - egyúttal az állami tulajdon egy részének bizonyos értelemben vett eladását jelenti. Ez két szempontból tekinthetõ lényegesnek: egyrészt fontos hozzájárulás ahhoz, hogy a "szocializmus kezdeti szakaszában" egy "szocialista piacgazdaság" kiépítése során a tõkés gazdaság szinte valamennyi eszközét és intézményét meghonosítsák. Másrészt lélektanilag tekinthetõ fontosnak, amennyiben elõsegíti az állami tulajdon szûkítésének és részben magánkézbe kerülésének elfogadását. A részvényekkel kapcsolatban még egy tény feltétlenül említésre méltó: különösen a tõzsdék megnyitása utáni idõszakban a részvényárak elképesztõ, esetenként sok százszoros értéknövekedését lehetett tapasztalni, ami sok szerencsés ember és mindenekelõtt a spekulánsok gyors meggazdagodását, milliomossá válását eredményezte, akik újonnan szerzett gazdagságukat nemcsak további spekulációra vagy saját vállalkozások indítására használhatták, hanem esetenként állami vagy kollektív tulajdonú vállalatok megszerzésére is. (A kiugróan magas részvényárak semmilyen összefüggésben sem voltak az adott vállalatok teljesítményével, amit egyébként is nehéz becsülni a nemzetközi követelményeket figyelmen kívül hagyó mérlegkészítés miatt.) Az állami szektorhoz fûzõdõ erõs ideológiai kötõdést mutatja, hogy a privatizálással szembeni ellenérvek hangoztatása rendszerint a reformellenes hangulatok felerõsödésének idején kerül elõtérbe. Így legutóbb az 1989es Tienanmen téri véres leszámolást követõen a privatizáció elutasítását a következõ érvekkel támasztották alá: a szocializmus Kína népének történelmi útválasztása (vagyis ismételten megerõsítve, hogy egy széles körû privatizáció ennek megkérdõjelezését jelentené); az eltelt 40 év alatt a gazdaságépítésben elkövetett sok hiba és tévedés ellenére példátlan teljesítményeket produkáltak, nõtt az életszínvonal, az átlagéletkor stb., míg a privatizáció komoly társadalmi polarizációt okozna, az emberek többsége ismét kizsákmányolt helyzetbe kerülne, politikai zûrzavar is bekövetkezhetne, külföldi agresszív erõk széttagolhatnák és ellenõrzésük alá vonhatnák az országot (?!); végül a reform megélénkítette az állami vállalatokat, csak a burzsoá liberalizmus befolyása alatti sajtó ábrázolta ezt hatástalannak, helyzetüket reménytelennek (?) (Beijing Review, 1989. 36. sz. 4-5. o.). Amikor azonban a reformok ismét lendületet vettek, az állami vállalatok nyomasztó gondjainak megoldására még a privatizáció is szóba jöhetett, ha - érthetõen nem is a legfontosabb helyen. Például már 1990 tavaszán hírt adtak négy kis állami vállalat eladásáról, akár külföldieknek is. (Far Eastern Economic Review,1990. május 17. 75. o.) Mint említettem, az 1992es pártkongresszus zöld fényt mutatott a kis állami cégek eladásának. Nem nagy volumenben ugyan, de ez valóban gyakorlattá vált, és sokszor kifejezetten külföldieknek kínálják fel ezeket: Szecsuán tartomány például 1993ban 16 kis és közepes (!) állami vállalatot a hongkongi piacon bocsátott árverésre. (Beijing Review, 1994.19. sz. 4. o.; NAPI Gazdaság,1993. március 2. 7. o.) 1994 nyarán pedig szintén Szecsuánban 33, hangsúlyozottan legjobb (!) állami vállalatot kínáltak fel külföldieknek megvételre, általánosan nem követelve meg az eredeti munkáslétszám foglalkoztatását sem. (Beijing Review,1994. 22. sz. 28-29. o.) Amennyiben a kínai állami szektor privatizációja ezekre az elszórt esetekre korlátozódna, akkor aligha lenne érdemes sok szót vesztegetni rá, legfeljebb mint egyfajta tendencia nem elhanyagolható jelzését lehetne regisztrálni. Több beszámoló, jelentés azonban nagyságrendileg nagyobb volumenû privatizáció gyanúját/tényét valószínûsíti. Az állami vagyonkezelõ iroda olyan meghökkentõ beismerést tett, hogy az elmúlt három év során mintegy 500 milliárd jüan az állami aktívákból szabályellenesen privát kezekbe csatornázódott.3 (Far Eastern Economic Review,1994. május 5. 78. o.) Kínában tehát nem legalizált, a törvénysértés határát súroló vagy többnyire inkább átlépõ dinamikus privatizáció zajlik. Az utóbbi évtizedben a lakosság, illetve egyes csoportjai kezén óriási aktívák halmozódtak fel:1992ben ezek 1,8 ezer milliárd jüanra (akkor 310 milliárd dollár) növekedtek, amelyek felölelték a bankbetéteket, a készpénzt és értékapapírokat (a lakásokat azonban nem, amelyekbe 1992ben 120 milliárd jüant fektettek). (Far Eastern Economic Review, 1993. április 1. 83. o.) (A szoros értelemben vett lakossági takarékbetétek állománya 1994 végén 2151,9 milliárd jüant mintegy 250 milliárd dollárt - ért el.) Ennek az óriási összegnek tetemes része ténylegesen a
kisemberek létbiztonságát szolgálja, az amúgy sem teljes, a reform ideje alatt tovább szakadozó szociális háló hiányosságait hivatott pótolni, nehezen felmérhetõ része azonban befektetési tõkeként kívánna funkcionálni, és ennek érdekében nyomás alá helyezi a kínálati piacot, az ingatlanszektortól az állami vállalatokig. A társadalombiztosítás sorsának alakulása még jórészt nyitott kérdés, sok tekintetben még a kísérletezés és formálódás stádiumában van. A rendszer számos területen súlyos hiányosságokat mutat, jelentõs rétegek (a kollektív és a magánvállalatok dolgozói, a munkanélküliek) kiesnek a szociális hálóból, illetve csak részleges megoldások alakultak ki. Az egyik legnehezebben megoldható feladatot az jelenti, hogy az állami vállalatok a termelésen túl számos szociális, jóléti feladatot is ellátnak: munkásaiknak lakást építenek, óvodákat, esetenként egészségügyi intézményeket, iskolákat mûködtetnek, üdülõket tartanak fenn, biztosítják állandó munkásaik "életfogytiglani" foglalkoztatását, és ami az egyik legnagyobb teher, hogy fizetniük kell nyugalomba vonult dolgozóik nyugdíját. (Utóbbi különösen a hosszabb múltra visszatekintõ, sok nyugdíjassal rendelkezõ vállalatok számára okoz óriási kiadásokat). Ez alapvetõen befolyásolja a vállalatok mûködését, csökkenti versenyképességüket, akadályát jelenti az esetleges privatizációnak vagy akár a vegyes vállalattá alakításnak is. Egy új társadalombiztosítási rendszer csak fokozatosan formálódik, de egységes, az egész országra, illetve minden társadalmi rétegre, csoportra azonos megoldás kialakítása a távlati célok között sem szerepel. A szociális gondoskodás hosszabb távra szóló irányelvei és programja [1985] szerint az állam a jövõben sem kívánja átvállalni a feladat egészét, hanem a terhek "ésszerû" megosztását javasolja az állam, a gazdálkodó egyének és az egyének között. Hogyan, milyen módszerekkel és eszközökkel zajlik az állami tulajdon privatizációja? Az utóbbi idõben a deficit csökkentésére az állam magánvállalkozóknak valamilyen formában átadja, illetve eladja a veszteséges vállalatokat, akik így egész vállalatcsoportot hoznak létre. Magyarországon lehetett olvasni például egy Mu Csicsung milliomos magánvállalkozó által vezetett Land vállalatcsoportról (vagyonát 260 millió dollárra becsülik), amely már eddig is hatalmas összegeket költött veszteséges állami cégek megszerzésére (és hasonlókat kíván vásárolni Oroszországban is). (Népszabadság 1994. február 18.) A folyamat a legális lehetõségek mellett számos esetben elválaszthatatlan a gazdasági bûnözéstõl, és többnyire igen nehéz megmondani, hogy tekintélyes összegek egyszerû zsebrevágásáról vane szó, vagy egyúttal az állami vagyon adott részének magánkézbe kerülésérõl is. A tulajdonjogok olyan rosszul definiáltak, illetve a különbözõ manipulációs lépések révén annyira homályosak, hogy egyes cégek igazgatói gyakran zavarba jönnek arra az egyszerû kérdésre: kié ez a társaság? Az olyan szûk keresztmetszet esetében, mint a vasúti szállítás, az ott dolgozóknak lehetõségük van a legkülönbözõbb formájú haszonszerzésre, nyerészkedésre: vasúti hivatalnokok csak busás juttatások ellenében biztosítanak vagonokat vállalatoknak és vállalkozóknak, széles körûen elterjedt gyakorlat az indokolatlan díjak szedése, az áremelés, a jegyeladások során a saját zsebre dolgozás. Az egyéni jövedelemszerzés mellett azonban a vasút egy részének valóságos privatizációja is végbemegy, tömegével létrehozott magántársaságok formájában, amelyek a legtöbbször szoros szimbiózisban élnek és mûködnek a nagy állami intézménnyel. Az ilyen típusú vállalatok létrehozása azonban nem korlátozódik a vasútra vagy a szûk keresztmetszetek szférájára, hanem a gazdaság minden szektorában megtalálhatók. Elsõsorban párt és kormányhivatalnokok hoztak létre nagy számban ilyen vállalatokat, vállalkozásokat és társaságokat. Ezek széles körû elterjedését mutatja, hogy 1990 végére - egy akkor folyó kampány eredményeként 103 772 ilyen társaságot szüntettek meg, vagy vontak össze. Ezek közül 7123 kapcsolódott felsõ szintû párt és kormányzati szervekhez, 198 katonai egységek tulajdona volt és 96 451et helyi kormányszervek mûködtettek. (Beijing Review, 1991. 11. sz. 6. o.) A felszámolási vagy korlátozási erõfeszítések teljesen eredménytelenek, hiszen 1992ben újabb 226 ezer ilyen gazdasági egység jelent meg, így a társaságok összes száma 486 ezerre nõtt. (TUNG [1993] 17. o.) Számos esetben ezeken a vállalatokon keresztül szinte privatizálják a termelõi és szolgáltatói tevékenységek leginkább nyereséges területeit, sõt óhatatlanul felmerül az a gyanú is, hogy az állami vállalatok növekvõ veszteségei mögött - mindenképpen az esetek kisebb részében, de talán nem elhanyagolható
mértékben - ez a fajta manõver is meghúzódik. Vagyis a magyar privatizációs gyakorlatból is jól ismert módon a nyereséges tevékenységeket magánvállalatokba különítik el, az állami vállalatot pedig hagyják a csõd szélére jutni. A különbség az, hogy Kínában az 1988 vége óta érvényben levõ csõdtörvényt alig alkalmazzák, felszámolásra pedig alig akad példa, ha viszont majd elszánják magukat ilyen lépések megtételére, minden valószínûség szerint ugyanazt fogják tapasztalni, mint Magyarországon: kiüresített, vagyonukat vesztett telephelyeket regisztrálhatnak majd. A csõdtörvény alkalmazását gátolja, hogy a vállalati teljesítmények objektív értékelése szinte lehetetlen a torz árrendszer, az állam rendszeres adminisztratív beavatkozása következtében, de nem utolsósorban a társadalmi béke és stabilitás szempontjából kockázatossá teszik a társadalombiztosítási rendszer jelzett hiányosságai. 1993ban több mint 2900 állami vállalatot adtak el vagy vontak össze, de ezek a tranzakciók sokkal kevesebbet jövedelmeztek, mint amennyit a vállalatok eladás elõtti értékelése mutatott. A vagyonvesztés megállítására 1994 elején a hatalom (ismét) megtiltotta az állami vállalatok engedély nélküli átadását, korlátozásokat vezetett be az eladásokra, melyet központi vagy tartományi szintû kormányengedélyhez kötöttek. (Far Eastern Economic Review,1994. május 26. 70. o.) (A fentebb idézett szecsuáni példa is jelzi, hogy nem volt szó teljes stopról.) "Privatizálják" az állami hitelek és kölcsönök jelentõs részét is: az állami szektor 67 százalékát vette igénybe 1993ban az összes állóeszközberuházásnak, ugyanakkor teljesítménye csak 9 százalékkal nõtt, miközben a tõkehiánnyal küszködõ kollektív tulajdonú és a falusi vállalatok teljesítménye 40, illetve 58 százalékkal. (Far Eastern Economic Review, 1994. febr. 17. 45. o.)4 A kiáltó ellentmondást részben megmagyarázza, hogy sok állami vállalat menedzsere az állami bankoktól 14 százalékos vagy alacsonyabb kamatért kölcsönzött pénzt legalább a duplájáért továbbadja magánvállalatoknak, vagy felhasználja a saját maga vagy családtagjai által mûködtetett vállalkozásokban. A bankok egyébként "saját jogon" is igazi fõszereplõivé váltak a pénzügyi mahinációknak a tömegével létrehozott, bankjogosítványokkal nem rendelkezõ pénzintézetek létrehozásával és mûködtetésével. Becslések szerint Kína pénzügyi rendszerének 30 százaléka nem hivatalos és nem szabályozott. Az állami vagyon alapszintû "privatizációjának" igen kiterjedt formái az exporttevékenységekhez, a külföldi tõkebefektetésekhez kapcsolódnak, és a különféle formában zajló "átalakításokban" elõsorban Hongkong játszik fontos szerepet. (CHINA FOCUS [1993] és Far Eastern Economic Review, 1993. szeptember 2. 40. o.) A közpénzek magántõkévé alakításának egyik módszere az exportcikkek értékének meghamisítását alkalmazza, amelynek ösztönzést adott az is, hogy a valutaellenõrzés szigorú, és a vállalatok a legutóbbi idõig valutabevételüknek csak 40 százalékát tarthatták meg, a többit kedvezõtlen átváltási ráták mellett át kellett hogy adják a Bank of Chinanak, 10 százalékát pedig a helyi kormányoknak. A vállalati menedzserek összejátszanak hongkongi kereskedelmi közvetítõkkel (esetenként vámhivatalnokokkal is), és az exportált áruk valódi értékénél kevesebbet jelentenek be, a különbözet pedig saját személyes számlájukra kerül. (Az import esetében az áruk értékének túlbecsülése hasonló eredménnyel jár.) 1994. január 1jétõl a vállalatokat kötelezték, hogy teljes valutabevételüket eladják a kijelölt bankoknak, így ez valószínûleg továbbra is életben tartja az ilyen manipulációkat. (A vállalatok devizaszámlát vezethetnek a bankoknál.) Egy másik módszernél Hongkongban létrehozott leányvállalatba fektetnek be a kínai anyavállalat vezetõi - gyakran a költségvetéstõl szerzett olcsó vagy ingyenes - tõkét, sokszor alacsony hozamok mellett. A gazdaságilag elsõ pillantásra irracionális lépés magyarázata, hogy ily módon ezeknél csökkentik a költségprofit arányt, és még vonzóbbá teszik õket a külföldi befektetõk számára, továbbá az említett vezetõk rendszerint részvényesek ezekben a hongkongi leányvállalatokban, és ezen keresztül szereznek jelentõs profitot. Joggal kérdezhetné bárki, hogy a fenti két, inkább az egyéni nyerészkedést és haszonszerzést szolgáló módszer hogyan kapcsolódik a privatizációhoz. A tõkefelhalmozás lehetõségén túl a következõ módszer lényegében választ ad erre: sok kínai vállalat, illetve annak vezetõi rendszeresen igen nagy összegû betéteket helyeznek el hongkongi fedõtársaságaik számláira, ahonnan ezek "külföldi befektetésként" visszakerülnek és közös vállalkozás létrehozásáról írnak alá egyezményt. (Egyes
feltételezések szerint a magyarországi kínai vállalkozások egy része is hasonló szerepet tölt be.) Ennek többféle komoly következménye van: egyrészt csökken a tényleges külföldi befektetés összege. A tõkekiáramlás Kínából igen nagy és növekvõ volumenû, ám mivel jórészt a fent leírtakhoz hasonló manõverekkel folyik, volumenét szinte lehetetlen felmérni. Egy szakértõi becslés szerint 1991ben 1328 milliárd dollár közötti összeg hagyta el az országot, 1992ben pedig kínai bank- és egyéb statisztikák közel 27 milliárd dollárra becsülték a hosszú távú tõkekiáramlást, ami majdnem megegyezett a 27,6 milliárd dolláros beáramlással, és feltételezések szerint a folyamat azt követõen csak gyorsult. (The Banker, 1994. augusztus, 65. o.) A dolog természetébõl következõen lehetetlen felmérni, hogy ennek az óriási kiáramló tõkének mekkora része tér vissza "külföldi" befektetés formájában az országba. Másrészt a külföldi befektetõknek adott kedvezmények miatt így a költségvetést is jelentõs adóveszteség érte: az adóelkerülések 100 milliárd jüanra becsült adókiesést okoznak évente, és ebben kiemelkedõ szerepük van a hamis vegyes vállalatoknak, amelyeket többek között éppen az adóik eltitkolására állítottak fel. Végül és talán legfontosabb következményként ezáltal az állami tulajdon nem elhanyagolható részének illegális privatizációja megy végbe. Az ország nagy részére kiterjedt már az óvatos lakásreform, de csak nagyon vontatottan közelítenek a piaci viszonyokhoz. A fenntartási és az új lakások építési költségeit egyre nehezebben viselõ állam lakbéremelésekkel és a lakások eladásával is kísérletezik. Elvi akadálya már valószínûleg nem lenne a lakásállomány akár teljes privatizációjának, "csupán" hiányzik a fizetõképes kereslet, és a még mindig alacsony lakbérek sem ösztönzik a lakások megvételét. * A kínai hivatalos politika a vállalati önállóság növelésére, az állami szektor hatékonyabbá tételére törekszik, emellett azonban tulajdonképpen dinamikus privatizációs folyamat megy végbe. A hatalom - az ideológiai tételek szabta korlátok mellett - a gyors privatizáció elvetésével az állami vállalatoknak a folyamattal elkerülhetetlenül együttjáró vagyonvesztését is meg akarta akadályozni. A tények azonban arról vallanak, hogy ez csak felemás sikerrel. A politikai rendszer lényegi változatlansága mellett talán különösnek hangzik a megfogalmazás, mégis tény, hogy számos hivatalnok, káder "menti át" politikai hatalmát gazdaságiba, és erre jó lehetõséget kínál számukra az egyébként is a "kezük ügyében" levõ állami tulajdon privatizációja (saját vállalkozások tömeges létrehozása mellett). A privatizációban természetesen komoly szerepet vállalnak az izmosodó magánszektor képviselõi és mindenekelõtt maguk az állami cégek vezetõi. A világban mindenhol még a törvényekkel szabályozott, hivatalos politikai áldással végrehajtott privatizációknak is állandó kísérõi a visszaélések, a korrupció, ám ezek valószínûleg eltörpülnek azok mellett a kínai esetek mellett, amikor a helyzet szabályozatlan, és maga a hatalom enyhén szólva is ambivalens magatartást tanúsít a privatizációt illetõen. A bemutatott példák azt jelzik, hogy a gazdasági folyamatok érvényesítik hatalmukat, és minden erõfeszítés ellenére a kapitalista eszközök és módszerek átvételét nem tudják csak és kizárólag a teljesítmény és a hatékonyság növelésére korlátozni. A törvényesített vegyes tulajdoni szerkezet magával hozta a magántevékenység gyorsütemû térhódítását, amely ma már szó szerint az élet minden területén jelen van, hiszen például már magánegyetemnek, légitársaságok, klinikák stb. is mûködnek. A sokat emlegetett különleges gazdasági övezeteken (különösen Sencsen) kívül már számos város (mindenekelõtt Sanghaj), sõt egész tartományok (elsõsorban Kuangtung) mutatnak egyértelmûen kapitalista vonásokat, a felszíni jegyeken túl egyre inkább a mélyebb, lényegi struktúrákban is. (Kuangtung tartomány annyiban is a jövõ képét vetíti elõre, hogy ott az állami szektor már kevesebb mint egyharmadát adja az ipari teljesítménynek.) A valóságra egyre nehezebben illik a "szocializmus kínai sajátosságokkal" megjelölés, a kínai szocializmus gyors ütemben kapitalista arculatúvá válik. A reformok által leginkább érintett országrészekben az emberek gondolkodását és mentalitását egyre inkább a pénz és a pénzszerzés határozza meg és jellemzi. Gyors ütemben formálódik a gazdasági elit, amely vajmi keveset törõdik a szocialista eszményképekkel, és ebben nem sokban tér el a társadalom túlnyomó többségének
felfogásától. Ezek az erõk egyetértenek azzal, hogy szükség van erõs, ugyanakkor az átalakulást nem akadályozó központi hatalomra, mert enélkül veszélybe kerülne a - nemcsak a vezetés által féltett stabilitás. A szocialista hatalom gazdasági alapjául deklarált állami (és kollektív) szektor azonban folyamatosan erodálódik, átalakul, gyors ütemben formálódik a sokszektorú tulajdonrendszer.
Hivatkozások BERGER, J. [1993]: Nyekotorije tendencü szocialnovo razvityija szovremennoj kitajszkoj gyerevnyi. Problemi Dalnyego Vosztoka, 2. sz. 37-46. o. THE CONSTITUTION [1983]: The Constitution of the People's Republic of China. Foreign Languages Press, Peking. CHIANG CHENCHANG [1995]: The Resurgence of Clan Power in Mainland China. Issues and Studies, No. 5. 64-75. o. CSABA LÁSZLÓ [1994]: A Tienanmen tér bája. Hozzászólás K. Griffin és A. R. Khan Átmenet a piacgazdaságba címû cikkéhez. Közgazdasági Szemle, 9. sz., 802-806. o. A vita folytatásához lásd a Közgazdasági Szemle, 1995. 7-8. sz., 754-765. o. GRIFFIN, K.-KHAN, A. R. [1994]: Átmenet a piacgazdaságba. A kínai út tanulságai Oroszország és KeletEurópa számára. Közgazdasági Szemle, 5. sz., 391-410. o. HARROLD, P.-LALL, R. [1993]: China: reform and development in 1992-1993. World Bank Discussion Papers, No. 215. Washington DC. SINGH, A. [1990]: Részvénypiac a szocialista gazdaságban. Megjegyzések a kínai gazdasági reformhoz. Közgazdasági Szemle, 6. sz., 658-673. o. TÁLAS BARNA [1991]: Economic Reforms and Political Reform Attempts in China 1979-1989. Springer-Verlag, Berlin stb. TÁLAS BARNA [1994]: A kínai kommunisták újabb "hosszú menetelése" a szocialista piacgazdaság felé. Budapest Bank Tanulmányok, 18. TSANG SHUKI-CHENG YUKSHING [1994]: China's tax reforms of 1994. Breakthrough or Compromise? Asian Survey, 9. sz., 769-788. o. TUNG, R. [1993]: Transforming the management of mainland China's state owned enterprises. Issues and Studies, 12. sz., 1-17. o. CHINA FOCUS [1993]: A publication of the Princeton China Initiative, No. 5, 1, 3. o. Fontos, de itt most nem tárgyalható kérdés, hogy a szerzõdéses felelõsségi rendszerre történõ áttérés folyamatában a gyorsaság, valamint az ellenõrzés és irányítottság szinte teljes hánya a kollektív gazdaság alapjának ösztönös eróziójához vezetett, mindenekelõtt a növénytermesztés infrastruktúráját illetõen, ami végsõ soron gyengítette magát a családi gazdálkodási rendszert is. 1
Megjegyezném, hogy a korábbi idõszak vitáiban a tulajdonszerkezet módosítására vonatkozó javaslatok szintén tartalmaztak százalékos arányokat. (Az egész kérdéshez lásd TÁLAS [1991] 270271. o.). Egyik legfõbb probléma az volt, hogy nem a kialakuló piaci viszonyok, a fejlett árugazdaság törvényszerûségei és változó feltételei alakították volna a tulajdonformák arányait, hanem jórészt ideológiai tételek által meghatározott politikai akarat. E tekintetben is nagyobb rugalmasság 2
tapasztalható, az ideológiai kötöttségek esetenkénti felváltása gazdasági racionalitással. Az összeg nagyságának érzékeltetésére: 1993 végén az állami vagyon teljes volumene 3495 milliárd jüan volt, ebbõl a vállalkozási jellegû (mûködõ) vagyon 2602,5 milliárd. (Beijing Review, 1993. 48. sz., 6. o.) 3
A magán és (mint jeleztem a részben magántulajdonú) kollektív szektor fejlõdik a leggyorsabban, ami nemcsak az állami tulajdonú vállalatok teljesítményrészesedésének gyors csökkenését eredményezi, hanem adókijátszásuk érzékenyen érinti a költségvetést is. 4
