Jonathan Holt. Szöktetés. Kossuth Kiadó

Jonathan Holt Szöktetés

Kossuth Kiadó

A kiadás alapja Jonathan Holt: The Abduction Head of Zeus, 45-47 Clerkenwell Green, London, 2015 Fordította Sóvágó Katalin Szerkesztette Reményi József Tamás Borítókép és -terv kid-ethic.com i-Stock és SuperStock © Jonathan Holt 2014 © kid-ethic.com 2015 Hungarian translation © Sóvágó Katalin 2015 © Kossuth Kiadó 2015

Ahhoz, hogy egy háború igazságos legyen, három dolog szükséges. Először az uralkodó tekintélye. Másodszor egy jó ügy. Harmadszor az igaz szándék. Aquinói Szent Tamás: A teológia foglalata

PROLÓGUS Minden évben ez volt a legszuperebb estjük, habár nehéz lett volna bárhol is megtalálni a reklámját, kivéve néhány obskúrus netes fórumot, és különleges igényeknek készült weboldalakat, amelyeken máig a kupadöntőknek vagy a rockfesztiváloknak fenntartott áradozó hangon méltatták az előző évek teljesítményeit. Nem szerepelt a velencei karnevál hivatalos programjában, noha mind szellemében, mind időzítésében elválaszthatatlan volt tőle. Sok vendég külön ezért repült ide; számukra ez az éjszaka jelentette a hivatalos ünnepet. Éjfélkor még szinte néptelen volt a klub összeérő táncparkettjeinek száznyolcvanöt négyzetmétere és a mögöttük megbújó, szűrt világítású szobák útvesztője, ám fél egyre csaknem a parkolóig ért a sor, amely arra várt, hogy használhassa a tapintatos vezetőség által biztosított öltözőket. A parkolóban szmokingos-csokornyakkendős biztonsági őrök pipálták ki a jegytulajdonosok nevét a listából. Egy órára megtelt a legnagyobb táncparkett. Különös látványt nyújthattak azoknak, akik nem szoktak hozzá ezekhez az alkalmakhoz. Az összes vendég karneváli maszkot viselt, voltak hagyományos, sima, fehér voltók, amelyekhez háromszögletű kalap illett, de bonyolultabb modellek is, napsugarakat lövellő műalkotások, a középkori pestisdoktorok madárcsőrű maszkjai, a tizennyolcadik század kurtizánjainak ékkövekkel kirakott álarcai. Ám a jelmez úgyszólván minden esetben véget ért az áll vonalánál. Nyaktól lefelé a bulizók hagyományosabban, a klub szigorú előírásainak megfelelően öltözködtek: a férfiakon méretre csináltatott, drága nadrág és laza ing volt, a nőkön rövid szoknya és ujjatlan felső. Hajnali kettőre az is kiderült, miért. Hullani kezdtek a ruhák. A nők deréktól fölfelé már csak az álarcukat viselték a tánchoz. A férfiak hajlamosabbak voltak ennél többet hagyni magukon – legalábbis amíg nem csatlakoztak a táncparkett és a kisebb

helyiségek között hömpölygő sokasághoz. Hátul bárok voltak, ahol döntés előtt beszédbe lehetett elegyedni más párokkal. Ám sokan egyenesen a játékszobákba mentek, ahol az intim megvilágítás színkódja mutatta, hogy melyiket milyen gyönyörnek szentelték. Volt, ahol álarcos, csupasz testek gabalyodtak szüntelenül változó csomókba. Másutt még a maszkokat is ledobták, hogy ne mérsékeljék az élvezetet. A játékszobákban diszkréten feltornyozott törülközők, tálakban szervírozott, ízesített óvszerek és szájillatosító drazsék igazolták a klub weboldalának ígéretét, hogy ez a hely a kifogástalan higiénia mellett Európa legjobb zenéjét, megvilágítását és légkörét kínálja. A szürketollas arany Colombinát (félálarcot) viselő, vékony női alak megállt az egyik játékszoba ajtajában. Odabent fél tucat pár szeretkezett az idegesen villogó, sztroboszkópos fényben. Szeme tágra nyílt a tollas álarc mögött. – Csatlakozunk hozzájuk? – súgta a fülébe egy derűs hang. A Colombina oda sem fordult. – Te nyugodtan csatlakozhatsz. Én csak nézni akarom. A férfi a Colombina pólójának szegélye után nyúlt. – Legalább ezt vegyük le. A lány lefogta a kezét. – Nem! Szórakozz, ha akarsz, de nem velem. Így egyeztünk meg, emlékszel? Hátra se nézve átment a szomszéd szobához. A citromsárga fényben két nő térdelt maszkos férfiak kis körében. A lány egy darabig nézte őket, majd ment tovább. A következő szobában vaksötét volt. Az ajtó mellé kitett közlemény arra figyelmeztette a belépőket, hogy vetkőzzenek le, és csak tapintással tájékozódjanak. A lány majdnem sajnálkozva fordult el. Egy kis bárnál megállt, hogy megnézze a nyakigláb szőkét, aki egy alacsony asztalon feküdt, mindkét végén egy férfival. Körülöttük iszogató nézőközönség ácsorgott. – Hé, gyönyörűség! – szólította meg torokhangú angolsággal egy ember, akinek az évszakhoz képest elképesztően lebarnult, vaskosra kigyúrt felsőteste volt. – A nejem szerint dögös vagy!

A lány gyorsan, mentegetőzve rázta a fejét, és visszaindult a táncparketthez, amelynek egyik végénél, egy dobogón két hivatásos táncos, egy férfi és egy nő tartott folyamatos bemutatót. Testük fénylett az olajtól és az izzadságtól. A férfi mellkasa olyan keskeny volt, akár egy rocksztáré, de csupa szíjas izom. A lány egy darabig bámulta őket. Utánozta a mozdulataikat, belefeledkezett a lüktető zenébe. – Szia! – mosolygott rá egy álarcos nő, aki pár évvel lehetett idősebb nála. – Jól érzed magad? – A legjobban. A nő közelebb hajolt. – Szükséged van valami extrára? Bogyó, koksz, olcsó cigaretta… – Hm… Esetleg cigire. – Vele beszélj. – Egy Trifaccia-maszkos fiatalemberre mutatott, akinek döbbenetesen szőke raszta csimbókjai voltak, és kissé elhúzódott a tömegtől. – Kérhetsz bármit. Jó arc. A tollas Colombina hálásan bólintott, azután odanyomakodott a rasztához. – Szia! – mondta hanyagul. A fiatalember gyorsan körülnézett, kilökte az egyik vészkijárat ajtaját, és intett a lánynak. A Colombina kilépett a vacogtató, ködös hidegbe. – Hallom – kezdte, ám csak idáig jutott, amikor erős karok kapták át hátulról. Arcáról lerántották a karneváli maszkot, és valamilyen vastag szövetből készült zacskót húztak a helyére. Két másik kéz megragadta a lábikráját, és olyan könnyedén kapták fel, mintha kirakatbaba lenne, amelyiket most visznek át egy másik vitrinbe. Előrelendítették, majd leengedték egy kemény felületre, amely besüppedt a támadók súlyától, azután gyorsan megkötözték kezétlábát, talán ragasztószalaggal. Egy furgonban vagyok, gondolta a lány. Egy furgonba tettek be. A rendőrségnek kell lennie. Ám a következő pillanatban észbe kapott, hogy az olasz rendőrség sose húzna csuklyát a fejére. – Apa? – szólalt meg tétován, épp mielőtt csuklyástól körbetekerték volna a fejét a széles ragasztószalaggal, belefojtva a megkésett sikolyt. Halálra rémülten dobálta magát, mint a szárazra vetett hal, de túl szorosan megkötözték ahhoz, hogy kiszabadulhasson.

Ajtók csapódtak, a furgon elindult. Fél percig sem tartott a dolog. Egy kéz lefogta. A füle mellett megszólalt egy férfihang. Előbb olaszul burukkolt néhány szót, majd átváltott zsírosan idegenes kiejtésű angolra. – Maradj nyugton, Mia. Maradj nyugton, ígérem, akkor nem lesz semmi bajod. Tudja a nevemet, döbbent rá a lány, és ez a gondolat ijesztőbb volt mindennél, ami eddig történt. Zsigerei görcsösen összehúzódtak, azután elengedtek. Akárhogy erőlködött, nem tudta tartani a hólyagját. Azután az orra körül valamilyen édes illatú folyadék áztatta át a csuklyát, és őt elborította a feléje rohanó sötétség.

ELSŐ NAP EGY Aldo Piola, a velencei Carabinieri ezredese olyan hirtelen ébredt, hogy először azt sem tudta, hol van. Mellette fehér négyszög villogott a sötétben, és bádoghangú sláger szólt. Felismerte Pink számát, amelyet a kilencéves fia hallgatott mostanában, és bosszankodott. Claudio nyilván jó viccnek hiszi, hogy megváltoztatja a csengőhangot, vagy inkább, gondolta váratlanul feltörő, bűntudatos gyengédséggel az ezredes, abban reménykedik, hogy ezzel fölkeltheti elfoglalt apja figyelmét. Kitapogatta a mobilt, mert a kanapé mellett nem volt lámpa. – Pronto? – Ezredes, itt Saito. Elnézést, amiért ilyen rosszkor zavarom. Piolának fogalma sem volt, hány óra van, de ha valami olyan komoly, hogy a generale di brigata telefonáljon miatta, akkor aligha számít az idő. Csak annyit felelt: – Nem gond. – Parancsot kaptunk, hogy ellenőrizzünk egy vicenzai nyomozást. Emberi maradványokat találtak azon az új amerikai támaszponton, amelyet most építenek. Piolának feltűnt a sajátos fogalmazás. Nem „holttest”, hanem „emberi maradványok”. – Ki találta őket? – Egy helyi fiú, valamilyen tiltakozó. Ezért telefonálok ilyen hülye időpontban. Sajnos, ideát nincsen senki magával egyenrangú. Serti kiképzésen van, Lombardót máshova vezényelték. – Saito tábornok habozott. – Céloztak rá, hogy főtiszt legyen, hadd lássák, milyen komolyan vesszük a dolgot. Szóval politika. Ha az amerikai hadseregnek is köze van hozzá, akkor nem is csoda. – Ha már a parancsoknál tartunk, nyilván tudja, hogy jelenleg adminisztratív ügyekkel vagyok kénytelen foglalkozni. – Beszéd közben az ajtóhoz ment, felkattintotta a villanyt. Előugrott a sötétből a kanapé, rajta a fia egyik megunt AC Milan paplanja, és a bútor karján egyensúlyozó ébresztőóra.

Hajnali fél öt múlt két perccel. Piola a válla meg a füle közé ékelte a telefont, és a nadrágjáért nyúlt. – Valóban. Nézze, Aldo, megmondom őszintén, éppen ezért gondoltam magára. Egy gyors és profi nyomozás, egy tapasztalt tiszt irányításával, erre van itt szükség. Ne menjen rá túl sok idő. Az sem árt, ha az amerikaiak szólnak a belső ellenőrzési osztályon egy jó szót. – Értem. Köszönöm. – Valami rebbent a folyosón, egy hálóing surrant be az ajtófélfa mögé. Gilda, a felesége az. Hallgatózni próbál. – Uram – tette hozzá Piola, tisztázva, hogy munkáról van szó. A hálóing eltűnt. – Köszönöm. Megy magáért az autó. Majd tájékoztasson, jó? Mire Piola letette, a felesége visszafeküdt az ágyba, az ajtót is magára csukta. Az ezredes halkan kopogtatott. – El kell mennem – mondta a deszkán át. – Viszlát este, jó? Gilda nem válaszolt. Hogy csak annyira zavarja a családját, amennyire okvetlenül muszáj, lement az utcára várakozni. Remélhetőleg a járőrnek lesz annyi esze, hogy ne használja a szirénát. Ma különösen sűrű volt a caìgo, a köd, amely ennek az évszaknak a legtöbb éjszakáján elborította Velencét és Veneto tartományt. Előző nap sodródott be Velencébe a tengerről, végigosont a csatornákon és kistestvéreiken, a riókon, bebújt a járdákon és a küszöbökön át a kerengőkbe és az udvarokba, és ami délután négy körül még híg pára volt a levegőben, az a szürkülettel nyúlós, kísérteties miazmává alvadt, amely lefojtotta a templomi harangozást, és a gyermekláncfű gömbjére emlékeztető, elmosódott nimbusszal ruházta fel az összes utcai lámpást. Sós, dermesztő hideget hozott magával, a lagúna és az Adriaitenger hidegét, úgyhogy Piola jól felhúzta a viharkabátja cipzárját. Normális esetben civil ruhát viselt nyomozásokhoz, de mivel ennek köze volt az amerikai haderőhöz, a carabinierék szolgálati egyenruháját választotta, a sötét nadrágot, a fényesre kefélt cipőt és a sötétkék viharkabátot, amelynek gallérján három ezüst csillag lebegett egy háromtornyú várkastély fölött. Nem mintha az amerikaiaknak imponálna a

rangjával, de nem árt emlékeztetni őket arra, hogy hozzájuk hasonlóan a carabinieréké is katonai szervezet. Ezredesi sapkáját a hóna alá csapta. Csak ne felejtse ott, ha egyszer letette. Általában ez történt vele. Szerencséje volt: az autón forgott a kék lámpa, de nem szirénázott. Adelmio, a sofőr, olyan figyelmes volt, hogy még kávét is hozott. Piola felhajtotta az apró doboz tartalmát, és elégedetten állapította meg, hogy nem sajnálták belőle a grappát. – Ki van odakint? – kérdezte vezetés közben. – Hapadi doktor, uram. Ő telefonált. Meg még páran közülünk, azt hiszem, a helyi fiúk. – Tud valamit róla? Adelmio vállat vont. – Nem sokat. Egy csontváz, mint hallottam. De a felvonulási területen volt, és a tiltakozók találták meg, így hát… Piola megértően bólintott. A használaton kívüli Dal Molin repülőtérre tervezett új amerikai támaszpont, alig néhány kilométernyire a Caserma Ederle bázistól egyike volt ÉszakOlaszország legnagyobb építkezéseinek, amelyhez csak a velencei lagúna viharzsilipje volt fogható. Mindkettő számos vitát gerjesztett, ám a Dal Molinnál a viták hamarosan átcsaptak valami komolyabb dologba. Sok helybelit már korábban is zavartak a városuk körül az amerikai katonai létesítmények, amelyek között egyformán volt földalatti rakétasiló és gépjárműpark. Másokat az bőszített, hogy az amerikaiak, akiknek olaszországi jelenlétét a II. világháború idején kötött titkos egyezség szentesítette, láthatólag képesek voltak megkerülni az építkezéseknél szokásos kötelező eljárást. 2007-ben százötvenezer ember alkotott élő falat kézen fogva a vicenzai óváros körül, amelyet az UNESCO a világörökség részévé nyilvánított, így mutatva, hogy megvédik a városukat. Az új támaszpontról kiírt népszavazást rejtélyes módon az utolsó pillanatban fújta le a bíróság, de a vicenzaiak nem engedtek, folytatták a tiltakozást, sőt, állandó „béketábort” hoztak létre a felvonulási terület szomszédságában. Ez nem akadályozta a munkát, amelyet a helyi sajtó szerint rekordidő alatt óhajtottak

befejezni, ám Piola biztosra vette, hogy mindkét fél fontosnak tekinti majd a Carabinieri részvételét a nyomozásban. Ha valóban csontváz – ami megmagyarázná Saito hivatkozását az „emberi maradványokra” –, természetesen lehet ókori, és ebben az esetben nincsen szükség nyomozásra. Csontvázak gyakran kerültek elő az építkezéseknél Venetóban, amely sűrűn lakott terület volt már Róma előtt. Ám Piola azt is tudta, hogy a venetói vizenyős talaj hónapok alatt leeszi a csontokról a húst, és a maffia elég régen preferálja az építkezéseket az áldozatai eltüntetésére. Így hát okosabb lesz tartózkodni a feltételezésektől. Körülbelül negyven percig tartott az út. A Vicenza Ovest leágazásnál elhagyták a kihalt A4 sztrádát, és végigrobogtak a Viale del Solén. A köd valamennyire megritkult, ahogy beljebb jöttek a szárazföldre. Piola egy-egy pillanatra láthatta a régi repülőteret. A felvonulási terület nagy részét deszkapalánk zárta el, ami ellenállhatatlan csábítást jelentett a plakátragasztóknak és a graffitiseknek. Az amerikaiakat szidalmazó jelszavakat – Vicenza Liberà! No Dal Molin! Fuori Dalle Balle! – ki-kitakarták a ropogós fekete öltönyben mosolygó férfiak plakátjai. Közeledtek a regionális parlamenti választások, és ezek a tévé-celeb-arcok voltak a képviselőjelöltek. Ám a kapukon és a helyenként drótkerítéses szakaszokon át azt is látni lehetett, mi van odabent. A felkavart sár dermedt hullámai, a fürtökben ácsorgó toronydaruk, amelyeknek a csúcsa mesebeli babszárként tűnt el a ködben, azt bizonyították, hogy ugyancsak siettethetik az építkezést. Ám a legfeltűnőbb a színes füst három hatalmas dugóhúzója volt, amelyek zölden, fehéren, vörösen szálltak az égnek, egyetlen óriási, izzó olasz lobogóvá festve át a ködöt. – Azt hallottam, hogy a tiltakozók jelzőrakétákat lőttek fel – mondta Adelmio. Kéken lüktető fényre mutatott a látóhatáron. – Azok leszünk mi. A deszkakerítés „G-kapunak” kinevezett hézagában meg is találták a két carabiniere járőrkocsit. Az egyiknek a tetején még mindig nem kapcsolták ki a villogót. Az egyenruhás appuntato

tisztelgett az autóból kikászálódó Piolának, akihez odasietett egy zöld-szürke amerikai gyakorlóruhát viselő férfi, és egész tűrhető olaszsággal üdvözölte. – Piola ezredes? Pownall őrmester, katonai rendőrség. Én kísérem el a helyszínre. Lenne szíves felvenni ezt? – Nyújtotta a fluoreszkáló mellényt, a védősisakot, és a zsinórra erősített, laminált kártyát, amelyre az IDEIGLENES LÁTOGATÓI BELÉPŐ szavakat nyomtatták. Piola szó nélkül beöltözött, majd követte Pownallt a várakozó terepjáróhoz. Már a rázós terepen zötyögtek és csúszkáltak, amikor ismét megszólalt az őrmester. – Semmit sem mozdítottak el, semmin sem változtattak. A maguk orvosai kábé egy órája érkeztek. – Mikor fedezték fel a maradványokat? – Kábé kettő harminckor. Volt egy illetéktelen behatolásunk – a tiltakozók levágták a lakatot, és felfeszítettek egy kaput. A kapukat felszerelték riasztóval, a kameráink éjszaka is látnak, vagyis felkészültünk rájuk. Fellőtték ezeket a jelzőrakétákat, amiket lát, felfestettek pár graffitit, azután szétváltak. Ketten odaláncolták magukat a darukhoz – ez a legnagyobb gondom, ipari alpinistákat kell hívatnunk, hogy levágják őket. Az embereim követtek egy másikat az egyik 319D-hez, vagyis egy ilyen nagy kotrógéphez. Mire utolérték, javában telefonált a rendőrségnek, hogy egy csontvázat látott a kanálban. Az egyik rendőr odament ellenőrizni, és kiderült, hogy a tiltakozó igazat beszélt, vagy legalábbis volt ott egy csontváz. Piola figyelmét nem kerülte el a célzás. – A többit nem hiszi el neki? – Hát, uram, nem akarok elébe vágni a vizsgálatuknak, de a kamerákkal láttuk, hogy egy nagy sportszatyor volt nála, amikor betört. Lehetségesnek tűnik, hogy magával hozta a csontvázat, ő maga dobta bele a kanálba, azután jelentette, abban a reményben, hátha így feltarthatja az építkezést. – Lapos pillantást vetett Piolára. – Már meg ne sértődjön, ezredes, de az olasz bürokrácia hírhedten lassú tud lenni, és nem ez lenne az első eset, amikor a tiltakozók megpróbálták ránk uszítani a hivatalt. Ezért intéztük el, hogy ne a rendőrök, hanem a

csendőrök vezessék ezt a nyomozást. Maguk mégis megértik, hogy itt katonai ütemterv szerint dolgozunk. Piola úgy döntött, hogy megkerüli az egyenes választ. – Korábban is betörtek már a tiltakozók? – Nem. Ez az első alkalom, amióta elkezdődött a transzformálás. – Transzformálás?? – visszhangozta Piola. Pownall vállat vont. – Ezt a nevet adta neki a konzorcium. Nyilván maga is látja, miért. Ez jóval több egy szabványos építkezésnél. Piola nagyon keveset látott belőle. A dzsip reflektorainak fénycsóvái elszürkültek a ködrongyoktól. Balra mintha buldózerek sejlettek volna a ködfüggöny egyik résében, de a látszat csalt; még legalább egy percbe telt, hogy a terepjáró odaérjen hozzájuk. Mialatt követte Pownall őrmestert a gépek felé, óvatosan rakosgatva a lábát a sárban, hogy lehetőleg kímélje a cipőjét, rájött, miért zavarta meg a távolság. A szerkezetek irdatlanok voltak, legalább kétszer nagyobbak a normális gépeknél, maga a kerekük embermagasságú. A legközelebbinek az ajtajára valamilyen graffitit mázoltak, egy fekete kört, és benne egy A betűt, olyat, mint az anarchisták emblémája, csak ezen egy kisebb D és M is megbújt az A szárai között. Nemrég készülhetett, mert a folyós festéknek még nem volt ideje megszáradni a nyirkos levegőben. A markológép akkora volt, hogy Piolának létrára kellett másznia, különben nem láthatott volna bele a kanálba. Két fehér ruhás alak kuporgott a törmelékben, valamilyen csontokat vizsgálgattak egy hordozható ívlámpa fényénél. Piola kortól megbarnult koponyát látott, és alatta a bordakosár íveit. Mellette egy lábszár hevert, amelyről még mindig nem esett le a lábfej. – Jó reggelt, dottori! – üdvözölte őket Piola. Az egyik orvos felnézett. – Ó, ezredes, már kezdtem azt hinni, hogy nem is látjuk reggeli előtt. – Hapadi hangját letompította a maszk.

– Nem is értem, miért vagyok itt. Mármint miért nem inkább egy helyi. Mit tudnak mondani nekem? A patológus lehúzta a maszkját, felállt, és nyújtózkodott, mert elmerevedett a háta. – A medenceméret alapján azt mondanám, hogy férfi. A DNS-vizsgálat majd igazolja – mitokondriálisat kell alkalmaznunk, nincs elegendő zsírszövet egy hagyományos elemzéshez. Piola bólogatott, noha a felét sem értette ezeknek a technikai részleteknek. – Van valamilyen elképzelésük, hogy mikori? Mindketten tudták, hogy ez a kulcskérdés. – Nos… – kezdte óvatosan Hapadi – kétlem, hogy a mediaevumnál korábbról származna. De nem is friss, mert ahhoz túl egyenletes az elszíneződés. Vannak elemi szálak, amelyek segíthetnek, vélhetőleg egy khaki zubbony maradványai, és érdekesen torzult a bal csuklója, ami utalhat gyermekparalízisre még a védőoltás előtti időkből. Feltűnőem sorvadt lehetett a bal keze. Őszintén megmondom, a csontvázak datálása külön szakma. Majd keresnem kell valakit, aki nálam járatosabb a tesztekben. – Mit gondolnak, hogy került ide? – Úgy néz ki, mintha bedobta volna valaki, aki a földön állt: a csontok egyértelműen a törmelék tetején vannak, nem benne. Gondolom, a combcsont a becsapódás miatt vált le a medencecsontról. – Tehát akár két órája is bedobhatták ide? – Lehetséges. Tisztában vagyok vele, hogy ez a hipotézisük. – Piola érezte a gyanakvást az orvos hangjában. – Ám ez elég könnyen bizonyítható vagy cáfolható. – Hogyan, dottore? Hapadi ismét leguggolt. – Látja, mennyire tele van földdel a medenceüreg? Ha ezt úgy hozták ide, valamennyi földnek ki kellett hullania útközben. A csontváza nyomot hagyott volna maga után. Mint Jancsi és Juliska. – Köszönöm, dottore. Nagyon sokat segített. Már mászott volna le a létrán, amikor Hapadi utánaszólt: – Nem is kérdezte a halál okát.

Piola megállt. – Azért, mert nem gondoltam, hogy képes lenne megmondani. – Normális esetben talán nem. Egy ilyennél viszont nem nehéz. – Az orvos fölemelte fehér kesztyűs kezével a koponyát, és úgy fordította, hogy Piola lássa a szabályos körvonalú lyukat közvetlenül a mögött a pont mögött, ahol a bal fül volt valamikor. – Innen tudom, hogy nem középkori, ezredes. Ilyen lyukakat nem tudtak ütni, amíg nem volt tűzfegyver. KETTŐ Mia meleg, megnyugtató párában ébredt, ami rögtön szertefoszlott, mihelyt rázúdult a történtek emléke. Már egy ideje így volt: aludt a drogoktól, amiket kapott, felébredt, a pánik egy percre átütött az agyára borult ködön, majd visszasüllyedt a feledésbe. Fogalma sem volt, mióta tart ez így. Homályosan emlékezett a furgon mozgására; érezte, mikor tértek le a sima sztrádáról a rázósabb vidéki utakra. Abból, ahogy jobbra-balra görgött, arra következtetett, hogy fölfelé kapaszkodhatnak a dombok között. Egy idő után mintha egy földútra kanyarodtak volna, mert vonszolódásig lelassultak a kátyúk miatt. Ismét elbólintott, akkor ébredt csak fel, amikor a furgon végleg megállt. Ajtók csapódtak, hideg huzat csapta meg a lábát. Egy férfihang beszélt olaszul, de olyan zsíros tájszólásban, és annyira hadarva, hogy Mia nem értette a szavakat. Egy másik férfihang válaszolt neki, annyira közel a lány fejéhez, hogy egész idő alatt ott kellett ülnie mellette hátul. Kezek emelték föl, a két férfi kicsúsztatta az autóból, és vinni kezdte. Váltottak pár halk szót – lentamente, attenzione della porta – mintha csak bútort vagy felcsavart szőnyeget szállítanának. Azután egy olyan helyen találta magát, amely szűknek és visszhangosnak rémlett. Cipőtalpak súrlódtak az érdes padlón, miközben leengedték egy matracra.

Egy fájdalmas szúrás a csuklóján visszahozta a pánikot, de szinte azonnal el is aludt ismét. Mire felébredt, a csuklyát védőszemüvegre cserélték – naggyal, amilyet síeléshez használnak, de az üveget feketére festették. Megmozgatta a kezét. Bilincsben volt. Megkeseredett a szája. – Úgy látom, ébren vagy, hercegnő – mondta nehézkes angolsággal egy hang. Egy kéz megfogta a csuklóját, nem durván, leheletkönnyen, a lány mégis megrándult az érintéstől, pedig csak a pulzusát mérték. – Oké – mondta ugyanaz a hang. – Cominciamo. Mia nem nagyon beszélt olaszul, de ezt értette, és megdermedt a rémülettől. Kezdjünk hozzá. HÁROM Piola indulatos hangokat hallott, ahogy mászott lefelé a létrán. Hátranézve négy embert pillantott meg az ívlámpák fényében. Az egyik a Carabinieri fiatal hadnagya volt, akit nem ismert. Mellette Pownall őrmester állt, meg egy akkora behemót, hogy majd szétrepedt rajta az öltöny, amely mellett meglehetősen groteszk volt a foszforeszkáló mellény és a fejméreténél több számmal kisebb védősisak. Egy nő volt a negyedik. – …épp ezért kell in situ megvizsgálnom a maradványokat – mondta erélyesen a nő. – A csontok elszállítására megvan a hivatalos eljárás, amiben az a legfontosabb, hogy semmit se mozdítsunk el, amíg nem vizsgáltuk meg és nem térképeztük fel! – Hát, ez most már az olasz rendőrség dolga – jelentette ki a nagy ember. – Illetve a csendőrségé – helyeselt Piola, és odalépett hozzájuk. – Jó reggelt. Piola ezredes vagyok. A nagy ember előrenyomult, eltakarva tömegével a nőt. Kinyújtotta lapátkezét. – Sergio Sagese, transzformatív igazgató.

– Noha folyékonyan beszélt olaszul, a náthás orrhang elárulta Piolának, hogy az igazgató inkább az amerikai angolhoz szokott. – Megvan, ami kell? Minden téren szeretnénk segíteni a gyors megoldás érdekében. – Köszönöm. – Piola átnézett Sagese válla mellett a nőre, aki most még dühösebbnek látszott. – És ön? – Dottora Ester Iadanza, régész-patológus. – Piola felfigyelt rá, hogy a nő nem a hagyományos dottoressa, hanem a szokatlan dottora címet használja. Már hallotta, hogy egyes feministák tudatosan kerülik a dottoressát, amellyel nemcsak az egyetemi végzettségű nőket, de a doktornékat is szokás volt megtisztelni. – Erre az építkezésre osztottak be – tette hozzá. – Állítólag. – Csupán a kezdeti szakaszban! – vágott közbe Sagese. – Különben meg kiderült, hogy nem is volt szükség a közreműködésére! Dr. Iadanza tüntetően Piolának válaszolt: – A munkavégzés feltétele volt, hogy a csoportom szabad bejárást kapjon. Miután nem meglepő módon egy csepp együttműködést sem tapasztaltunk, természetesen nagyon keveset találtunk. – Miért, úgy gondolták, hogy találhatnak? – érdeklődött Piola. – Nem is tudtam, hogy ez ilyen jelentős terület. – A régészet nemcsak az ókorral foglalkozik, ezredes. Ezt a repülőteret egyaránt használta az olasz és a német légierő a második világháborúban. Minden, ami ezzel kapcsolatos, nagyon érdekes lehet egy történész számára. – Pontosan mit óhajt, dottora? – Meg akarom vizsgálni a maradványokat, és a talajt is, amelyben találták, köbméterenként – jelentette ki a régész. – Ha pedig van rá bizonyíték, hogy a helyszín másik részéről származnak, akkor ott is el akarom végezni a talajvizsgálatot. – Bizonyára nincs olyan javaslat… – kezdte volna Sagese, de Piola belefojtotta a szót. – Dottora, keresse meg dr. Hapadit, aki már szólt, hogy szeretné kikérni ebben a munkában egy szakember segítségét. Ha neki nem lesz kifogása, nekem sincs.

– Köszönöm. Beöltözöm. – Dr. Iadanza megfordult, eltűnt a ködben. Sagese krákogott, bár ez a hang inkább úgy jött ki abból a bikanyakból, mint a morgás. – Ez ugye nem befolyásolja az építkezést, ezredes úr? – Milyen értelemben? – kérdezte Piola. Sagese kilökte a könyökét, hogy egy pillantást vethessen a vaskos csuklójára csatolt karórára. – Pontosan hetvenöt perc múlva érkezik a váltás. Csak abban akarok biztos lenni, hogy nem lesz akadálya a tisztességes munkavégzésnek. – Az „akadály” szót megvető grimasz kísérte. Sagese nyilvánvalóan akadálynak tekint minden olyan vizsgálatot, amely tovább tart pár percnél, gondolta Piola. – Egyelőre le kell állítani őket – mondta udvariasan. – Mihelyt jobban ismerem az ügyet, haladéktalanul értesítem önöket, hogy várhatólag mikor folytathatják a munkát. Sagese ingerülten rázta a fejét. – Ezredes úr, hadd magyarázzam el, miről van itt szó. Ennek a tervnek a keretében négyszáznál több épületet kell felhúzni egy ötvenkét hektáros területen. A keleti oldalon már el is készülnek az épületek, mire itt, a nyugati részen megkezdődik az alapozás. Minden kiesett nap félmillió dollár veszteséget és késedelmi pótlékot jelent, nem utolsó sorban az olasz kormánynak, amely tőkéstárs az építkezésben, és rendszeres tájékoztatás kap a legmagasabb szinten! Az egyszerűen ki van zárva, hogy leállítsuk a munkát! Piolát bosszantotta a hangnem, bár igyekezett nem mutatni. – Olyan gyorsak leszünk, amilyenek csak lehetünk. – Mi az ördögöt jelent ez? Egy órát? Egy délelőttöt? Egy napot? – kérdezte harciasan Sagese, és olyan fenyegetően rántotta elő a telefonját, mint más ember a kést. – Egyelőre túl korai lenne megmondanom. Addig is szeretném, ha maga és az összes embere távozna a területről. Akárki dobta is be azt a csontvázat a markológép kanalába, hagyhatott nyomokat a földön, amit most taposunk össze.

Sagese elcsörtetett, menet közben ütögetve be a telefonjába a számokat. Piola a csendőrhöz fordult, aki eddig egy szót sem szólt. – Mi a neve, alhadnagy? – Panicucci, uram. – Tudja, hogyan kell elkordonozni a nyomozási területet, Panicucci? – Igen, uram. – Akkor kérem, tegye azt. Száz méter szalag minden irányban, egy kijárattal és bejárattal. Csendőrök elöl és hátul. Minden engedélyezett látogató ki- és belépését dokumentálni, gondoskodni róla, hogy mikroszálas kezeslábast viseljenek. Nem tudni, milyen idősek azok a maradványok, de nem maguktól másztak bele a kanálba. Most pedig – fordult vissza Pownallhoz – szeretnék beszélni azzal a tiltakozóval, aki a bejelentést tette. A felvonulási terület őrháza olyan volt, mint a többi őrház, ahol Piola megfordult életében: túlságosan felfűtötték, és belevette magát a mikrózott ételek szaga. De a kihallgatási helyiséget, amelyben a tiltakozót tartották, jól felszerelték a padlóhoz pántolt asztalokkal és székekkel, vastag vasrudakkal az ablakon, és védőrács mögé szerelt térfigyelő kamerával. Az amerikai katonai rendőrség nem végzett félmunkát. – Hozza be a táskáját – rendelkezett Piola – és minden mást, ami nála volt. Az amerikai őr habozott, de azután egyedül hagyta az ezredest a tiltakozóval. Piola éppen ezt akarta. – Luca Marchesin? – Az asztal másik oldalán a gyér kecskeszakállas fiú bólintott. – Mutassa az igazolványát. Felírta az adatokat a jegyzetfüzetébe. Marchesin nevetségesen fiatal volt, alig kilenc évvel idősebb az ő fiánál. – Luca, mondja el, hogy mi történt. Luca hanyagul vállat vont. Piola gyanúja szerint csak színlelte a vagányságot, miután órákig volt bezárva amerikai egyenruhások közé. – Pont hajnali kettő után betörtünk ide öten. Mindenkinek más feladata volt, nekem az, hogy menjek a felvonulási terület közepére, és jelezzem, hogy ott jártunk.

Sietnünk kellett, a katonai rendőrök másodpercek alatt a nyomunkban voltak. Találtam egy nagy kotrógépet, úgyhogy felmásztam a lépcsőn, hogy lefújhassam az ajtót. És akkor láttam meg. – Mit? – Egy csontvázat, ahogy ott fekszik a kanálban. Úgyhogy hívtam a 112-t. – Nem nyúlt a maradványokhoz? Nem mozdította el őket valamilyen módon? Tudniuk kellett, hogy rákerülhetett-e Luca DNS-e a csontokra. Ám a fiú erélyesen rázta a fejét. – Közelükbe se mentem! Ha akarja, ellenőrizheti a kamerámon! A katona visszatért egy fekete sportszatyorral, és tálcán hozta a fiú holmiját: egy karórát, egy okostelefont, és egy rugalmas szíjra erősített kis videokamerát, amilyet a hódeszkások viselnek. Piola fölvette a kamerát, amelynek csak a romja maradt: a burkolata majdnem teljesen kettévált, a bele kilógott. – Úgy látom, eltört a kamerája – állapította meg semleges hangon. Luca fahangú kacajt hallatott. – El az. Piola kicipzárazta a sportszatyrot. Négy aeroszolos flakont talált benne, egyébként üres volt. Továbbá tökéletesen tiszta, nyoma sem volt benne göröngyöknek, amelyek Hapadi szerint kihullottak volna, ha a csontvázat mozgatják. – Az az ADM-embléma, amelyet felfújt a gépre, mit jelent? – kérdezte, miközben kifordította a táska bélését, hogy azt is megvizsgálja. – Azione Dal Molin! – felelte dacosan Luca. – Az egyetlen, amiből az amerikaiak értenek, a direkt akció. Úgyhogy azt fogjuk csinálni. – Direkt akció? Mármint birtokháborítás és szabotázs? Mi bajuk a tiltakozás törvényes formáival? Luca horkantott. – Vonulás, petíciók! Mindet végigcsináltuk! A döntést, hogy ezt a földet az Egyesült Államoknak adják, zárt ajtók mögött hozta Berlusconi a haverjaival! Miért tartanánk tiszteletben a törvényt, amikor a saját kormányunk sem teszi?

Piola töprengve nézett a fiúra. – Nagyon megnehezíti a dolgomat, Luca. Egyrészt azt állítja, hogy nem tett semmi rosszat. Másrészt azt mondja, hogy tudatosan törvénysértő szándékkal tört be ide. – Már megmondtam, hogy ellenőrizze a felvételen! – Én pedig azt mondom, hogy ez nem tűnik lehetségesnek – mutatott a törött kamerára Piola. Luca elvigyorodott. – Ezt hitték azok is, akik szétverték. Csakhogy ez nem hagyományos kamera, ezredes úr. Ez a rész itt, az okostelefonom személyes hotspotján keresztül közvetlenül csatlakozik az internetre. Attól kezdve, hogy betörtem a felvonulási területre, folyamatosan töltöttem fel a filmet a csoportunk Facebook-oldalára. Piola a műszaki részleteket nem értette, de a lényeget igen. – Meg tudja mutatni? Például a telefonján? – Persze. – Luca beütött egy kódot, azután Piola elé helyezte a telefont. Félrehajtotta a fejét, hogy ő is nézhesse. – Máris kilencvenen látták! Nem rossz! A felvétel gyakran elmosódott, amikor Luca, aki nem látszott a kamera mögött, éppen akadályokon mászott át, ám a markológépes rész elég tiszta volt, mint ahogy az a rész is, amelyben a fiút váratlan erőszakkal lebirkózták a földre. Az a rész, amelyben egy tagbaszakadt alak – Piola ebben nem volt biztos, de mintha Pownall őrmester lett volna – letépi Luca fejéről a kamerát, a földre dobja, és rátapos bakancsos lábával, hunyorgó vizuális pempővé változtatva a képet, majdhogynem komikus volt. Ez most futótűzként terjedhet az interneten, gondolta Piola. – Oké – mondta – maradjon itt, és a saját érdekében próbáljon meg senkivel sem kötözködni! Kiment Sageséhez és Pownallhoz. – Na! Vallott a kölyök? – kérdezte agresszíven Sagese. – Meg kell erősítenem valamit – felelte Piola. – Addig is megkeresnék nekem az illetőt, aki tegnap kezelte a markolót? Valamint behoznák az okmányait, és a munkaterülete alaprajzát?

Alig észrevehetően rövid szünet után Pownall azt felelte: – Természetesen. – Jó, akkor viszontlátásra húsz perc múlva. A béketábor nagyjából öt perc gyaloglásra volt egy kopár földfolton, a felvonulási területtől északra. Fél tucat ócska mozgóvécé ácsorgott benne három nagy sátor mellett, amelyeket szivárványszínű zászlókkal és „No Dal Molin” feliratú transzparensekkel sallangoztak fel. Piolát a hosszú ideje tartó tiltakozások szokott díszlete fogadta a legnagyobb sátorban: hevenyészett emelvény, plakátok, ipari méretű kondér, amelyet egy átfúrt orrú debella kavargatott. Ezzel együtt rend és tisztaság volt benne: szépen felsöpörték, és szigorúan elkülönített tartályokba gyűjtötték a szemetet. Az asztalokon, amelyeket mintha valamelyik iskolából újítottak volna, laptopok és nyomtatók álltak a kábelek viperafészkében. A korai óra ellenére máris összeverődtek féltucatnyian az egyik számítógépnél. – Jó reggelt – mondta nagy általánosságban az ezredes. Gyanakvó arcok fordultak felé. – A vezetőjükkel szeretnék beszélni. – Nálunk nincs vezető – közölte egy harminc körüli, lófarkas férfi, akinek a térdén egy lány ült. – Akkor magával beszélek – jelentette ki Piola. – Neve? A pasas megvakarta a fülét. Fakuló Betty Boop tetkó volt az alkarján. – Mindent a maga idejében. Mielőtt bármit is mondanék, ezredes, nekem kell látnom a maga igazolványát. Ha netán elfelejtette volna, én tartom el magát az adómból, és nem fordítva. – Páran vigyorogtak. Piola ugyan kételkedett benne, hogy a lófarkas túl sok adóval járulna hozzá a csendőrség fenntartásához, de azért udvariasan bólintott, és elővette a tárcáját. – Természetesen. A pasas letolta a térdéről a lányt, és gondosan bemásolta Piola igazolványának adatait egy naplóba, mielőtt elővette volna a sajátját, amely szerint Ettore Mazzantinak hívják, harminckét éves, és egyetemi hallgató. – Egyetemistának elég koros – jegyezte meg Piola.

– A doktori disszertációmat írom az állampolgári jogok rendőrségi deflációjáról. Piola ezt inkább elengedte a füle mellett. – Gondolom, részt vett az éjszakai tiltakozó akcióban? – Részt. – Elmondaná, miről szólt ez? Mazzanti egy mappáért nyúlt. – Olvassa el maga, ezredes. Benne van a küldetésünk alapokmánya, az ütemtervünk, a céljaink, a résztvevők szándéknyilatkozatai. Ó, és a fényképeink is, amelyeken látszik, milyen épek és sértetlenek voltunk a behatolás előtt. Piola elvette a mappát, átnézte. Minden úgy volt, ahogy Mazzanti mondta. Talált még egy levelet is egy ügyvédi irodától, akik igazolták, hogy a betörés közterületen elkövetett demokratikus tiltakozásnak minősül. – Megtarthatom ezt? – kérdezte akaratlanul is lenyűgözve. Az akció alapos okadatolása ugyan nem védi meg a tiltakozókat a bűnvádi eljárástól, de bizonyosan segít rajtuk, ha bíróság elé kerülnének. Nem is emlékezett, mikor találkozott ilyen jól megszervezett mozgalommal, mint az Azione Dal Molin. – Piola ezredes! Piola hátrapillantott. Negyven év körüli ember sietett felé, akinek dús, göndör haja már szürkült. Az ezredes nem tudta hova tenni, habár az illető fellépéséből arra következtetett, hogy már találkoztak, főleg miután az ő nevét is tudja. – Raffaele Fallici, Lega della Libertà – mutatkozott be az ember. Ekkor már tudta, hogy hol látta. Nem személyesen, hanem a tévében. Az öntörvényű Fallici, aki bloggerből nyergelt át politikusnak, Beppe Grillo Ötcsillagos Mozgalmában tett szert ismertségre, mielőtt megalakította a saját pártját. Demagóg hírében állt, aki vadul ostorozta a mutyizást és a korrupciót. Több alkalommal bírálta a Carabinieri tehetetlenségét is. – Hallom, maga nyomoz az itt elkövetett sírgyalázás ügyében – folytatta Fallici.

– Igen, ismerkedem a helyzettel – válaszolt diplomatikusan Piola. – Van elég forrása? Kellő komolysággal kezelik a hatóságok ezt a kérdést? Gondoskodnunk kell róla, hogy az a szerencsétlen ember megkapja ugyanazt a végtisztességet, amely minden állampolgárt megillet. – Fél fordulatot írt le a sátorbeli hallgatóság irányába. – Őszintén szólva senkit sem lepett meg, hogy azok, akik felelősek a Dal Molinért, ekkora lenézést tanúsítanak az emberi maradványok iránt! – emelte föl a hangját. – Éltünkben és holtunkban közömbösek vagyunk számukra, amióta a vicenzai nép egyértelműen és demokratikusan tiltakozott az építkezés ellen! A hallgatóság bólogatott. Páran a levegőbe lökték az öklüket. – Mit tehetek önért, signor Fallicsi? – kérdezte fáradtan Piola. A kanapé nem a legkényelmesebb ágy, és ő már Saito hajnali hívása előtt sem aludt valami jól. – Csak bizonyos akarok lenni benne, hogy tartják magukat az előírt eljáráshoz – felelte nyomatékosan Fallicsi. – Természetesen. – Amin azt értem – folytatta Fallici úgy, mintha az ezredes meg sem szólalt volna –, hogy átfogó felmérést kell végezni az egész területen: környezetvédelmit, régészetit, antropológiait, úgy, ahogy a kezdet kezdetén követelték! A kérdésekre, amelyeket a fejlesztők eddigi tisztességtelen sietségükben a szőnyeg alá söpörtek, most kimerítő válaszokat kell adni! Piola kezdte érteni, miért nem volt sürgős a helyi csendőröknek részt venni az ügyben, és miért kellett Saitónak egy tapasztalt ember, aki nemcsak az amerikai nyomást képes kezelni, de azt is kibírja, ha támadják miatta. Az Egyesült Államoknak lehet elég kapcarongya Rómában és Milánóban, de aki itt mézeskedik nekik, ne számítson sok szavazatra. Viszont a tiltakozóknak annál érdemesebb udvarolni. – Signor Fallici, most még korai lenne kijelenteni, miféle vizsgálat lenne megfelelő – mondta. – Mindazonáltal legyen nyugodt, megtesszük, amit meg kell tennünk. – Szerencsére bejött Panicucci egy telefonnal. – Mi az, alhadnagy?

– Saito tábornok keresi, uram. Piola elvette a telefont, és kiment a sátorból. – Hogy halad? – érdeklődött Saito. – Valamennyire – felelte Piola. Egyáltalán mit vár ez alig néhány óra után? – Vagyis úgy néz ki, hogy a tiltakozóknak semmi közük hozzá. – Helyes. Aldo, máris öten kerestek e miatt az eset miatt, holott még nem is reggeliztem. Egyszer a vicenzai támaszpont parancsnoka. Egyszer a saját dandártábornokunk. Egyszer a polgármester, és kétszer római kormánytisztviselők, akik olyan állatira fontosak, hogy halvány fogalmam sincs, kicsodák. Piola némán sóhajtott. – A probléma, mint bizonyára tudja, abban áll, hogy a konzorcium minél előbb folytatni akarja a munkát. Ám először ki kell derítenem, hogyan kerültek a maradványok az exkavátor kanalába. Az pedig, őszintén megmondom, sokkal gyorsabban menne, ha kezdettől együttműködtek volna velem, ahelyett, hogy megpróbálják rákenni a fiúra, aki a bejelentést tette. Még valamit tudnia kell – folytatta rövid habozás után. – Itt van Raffaele Fallici, a politikus, környezetvédelmi vizsgálatokat, peres eljárásokat emleget… – Ó, hát erre számítani lehetett. Ahol a szavazat, ott a keselyű. Mi meg a két kő között, ahogy ez lenni szokott. Tájékoztat majd, ugye? Jó lenne jelenteni Rómának, hogy haladást értünk el. Saito letette, Piola pedig rájött, hogy tulajdonképpen nem is lepte meg Fallici jelenléte. Az a különös érzése támadt, hogy ő maga is olyan, mint egy színész az első próbán: soronként adják a szájába a szerepet, megmondják, hova álljon, mikor mozogjon, hogy majd valamikor később mindenki őrá mutogathasson? „Na, ugye! Látják, mit csinált?” De hát olyan gyakran van így: a főnökséget a bűnösök felderítésénél sokkal jobban érdekli az, hogy senki se vádolhassa őket ügyrendi szabálytalanságokkal. Beült a kocsiba, ahol rögtön összesarazta a szőnyeget. Akkor jutott eszébe, hogy valamikor hajnalban már megint sikerült elhagynia azt a nyomorult sapkát.

NÉGY A nő kibújt az ágyból, vigyázva, nehogy felébressze az alvót, és belépett a fürdőszobába. Szakértő szemmel megtekintette a szállodai toalettszereket, majd egy tusfürdős flakonért nyúlt. Bulgari Zöld Tea, oda ne rohanjak. A partner kétségtelenül nem spórolt a szobával. Nem bajlódott a ruháival, csak a telefonját szedte elő. Ránézett a kijelzőre. Négy nem fogadott hívás, és egy hangposta, mind ugyanattól. Nem válaszolt, megengedte a zuhanyt. Mire előjött két nagy fürdőlepedőbe burkolva, a férfi az ágyban már ébren volt. Nézte, ahogy a nő öltözik, gyorsan, céltudatosan, egyáltalán nem úgy, ahogy az este vetkőzött ráérős lassúsággal, két ruhadarab között csókokkal, mórikálással, pár korty proseccóval. – Jó reggelt, cara – szólalt meg, amikor a nő leült az ágyra, hogy felhúzza a harisnyáját. A nő beledugta az egyik lábát a törpetűsarkúba. – Jó reggelt – válaszolta ugyanolyan flegmán. – Élveztem az éjszakát. – Én is. – Szóban egyetértett, de a hangja közömbös volt. A férfi megsimogatta a combját. – Csináljuk még? – Nem tudom. Talán. Nem könnyű ez nekem. – Felugrott az ágyról. Akaratlanul lepillantott a bal kezére. A zsebébe nyúlt, elővett egy karikagyűrűt, felhúzta. – Igen, persze. A férjed. De ha valaha is úgy éreznéd, hogy szükséged van egy újabb kis kalandra… – Akkor megkereslek a weboldalon. – Várni fogom – mondta a férfi, akit Riccardónak hívtak. – Ez komoly. Ez egészen különleges volt. Az olyanoknak, mint te meg én… Ki kell használnunk minden alkalmat a szórakozásra. A nő bólintott, de már a kilincset fogta. – Hát akkor ciao, Riccardo. – Ciao, Rita. A nő keresztülvágott az előtéren, és nem fogadta az éjszakai portás köszönését, aki udvariasan jó reggelt kívánt neki. Az utcán

az órájára nézett. Még van idő hazamenni és átöltözni. Mialatt sietett a ködös utcákon, lehúzta a karikagyűrűt, visszatette a zsebébe, majd bekapcsolta a telefonját. Csak száz méterre volt a lakástól, amikor a készülék megszólalt. A kijelzőre nézett, és látta, hogy ugyanaz keresi, aki többször is hívta az éjszaka. Holly B. Holly B nem óhajtja feladni. – Pronto – szólt bele a mikrofonba a leghivatalosabb hangján. – Kat? – Si, itt Katerina Tapo beszél. – Úgy tett, mintha nem tudná, ki keresi. – Holly vagyok, Kat. – Igen? Holly Boland alhadnagy, az amerikai hadsereg Kapcsolattartási Csoportjának tisztje pofát vágott a vonal másik végén. Tudta, hogy kínos lesz a beszélgetés, de azt nem várta, hogy ennyire nehéz legyen. – Kat, félhivatalos ügyben telefonálok. Van itt Vicenzában egy katonacsaládunk, eltűnt a lányuk. Értesítettük a helyi carabinieréket, de… nos, láthatólag nem veszik túl komolyan. A család a Kapcsolattartáshoz fordult, hogy nem tudnánk-e segíteni. – Mikor tűnt el a lány? – Két napja. Hétvégén hódeszkás kirándulásra ment az osztályával – legalábbis a szülők ezt hitték. Amikor az edzők visszajöttek, kiderült, hogy a lány még csak nem is jelentkezett az útra. – Szóval hazudott a szüleinek. Mennyi idős? – Tizenhat. Nemsokára tizenhét. – Kérdezték a fiúját? – Nincs fiúja. – Holly még a telefonban is hallotta a hitetlenkedő hümmögést. – Elég rendhagyó, tudom – tette hozzá. – Nos, a helyi tisztek tudni fogják, mit tegyenek. Ellenőrizzék a kórházakat, hívják fel a barátokat. Előbb-utóbb előkerül.

– A család mindezt megtette, mielőtt bejelentették az eltűnést – magyarázta türelmesen Holly. – A helyi tisztek annyit csináltak, hogy átkutatták a lány szobáját, drogokat keresve. – Találtak? – Nem. Az a helyzet, hogy Elston őrnagy és a felesége nem beszél olaszul, így hát… – Ó, szóval őrnagy! – Igen, történetesen tiszt, de érthetően föl vannak zaklatva, és hálásak lennének valakiért, aki elkalauzolná őket az olasz rendszerben. Kat sóhajtott. – Mármint fogná a kezüket, amíg drágalátos lányuk előmászik az ágyból, amelyben éppen van. – Olyan ésszerűtlen ez? Képzeld magadat a helyükbe… – Meg kell kérdeznem a feletteseimet – vágott közbe Kat –, és figyelmeztetlek, nagyon nem valószínű, hogy engedélyezzék. Jelenleg számos sürgős ügyem van. – Oké – felelte lemondóan Holly. Tudta, miért olyan ellenséges Kat, és megértette a szinte állandó haragot, amelyet a kapitány mutatott iránta mostanában, de ettől nem lett könnyebb elviselnie. – Majd értesíts, hogy mit mondtak, jó? – Természetesen. Ciao. Kat még javában telefonált, amikor belépett a lakásába, és elkezdett átöltözni az egyenruhájába. Nem is olyan régen, amikor még egy gyilkossági csoportban volt, civilben járt. Visszabújni az egyenruhába – még az Arma dei Carabinieri gyönyörű kosztümjébe is, amit maga Valentino tervezett – olyan volt, mint egy lefokozás; azok, akik elrendelték, akarták is, hogy ezt érezze. Mert akármit mondott Hollynak, mostani ügyei nem sokkal voltak különbek az aktatologatásnál. Ellopott fényképezőgépek, lemásolt hitelkártyák, nyitva hagyott hátizsákokból csóreszoló zsebtolvajok a Szent Márk téren – mire megírta a jelentést a bűnesetekről, a kárvallott turisták általában rég elutaztak, ami bármiféle nyomozást lehetetlenné tett. Felakasztotta a karikagyűrűt a hálószoba ajtaján levő kampóra, hogy kéznél legyen a legközelebbi kiruccanásnál. Száz eurójába került, és élete egyik legjobb befektetésének bizonyult,

akárcsak a csatlakozás a Házasok és Diszkrétek fórumához. A Carnivia.com névtelen felhasználó fiókjával együtt lehetővé tette, hogy érzelmi bonyodalmak nélkül intézhesse a nemi életét. Bár előbb találta volna meg a Házasok és Diszkréteket! Akkor talán nem megy tropára a karrierje. Felugrott egy vonatra, hogy megtegye a rövid utat a Ponte della Libertàn. Kisietett a hatalmas, impozáns Santa Lucia pályaudvarról, a város egyetlen épületéből, amelyet a fasizmus éveiben húztak fel – a legtöbben borzalmasnak tartották, bár Katnak titokban tetszett – és olyan szerencséje volt, hogy rögtön el is csípett egy kettes vaporettót. Noha ez volt a gyorsjárat, mégis csak lassan bírt végigvánszorogni a Canal Grandén. A velencei karnevál átlag egymillió embert vonzott a városba, így minden megállónál tömegek hömpölyögtek ki-be a vízibuszra, sokan még ebben a korai órában is jelmezben, álarcosan. Néhányan alattomban fölemelték a telefonjukat, hogy lefényképezzék Katot. Már megszokta. Egy capitano donna, egy női csendőrkapitány még mindig elég nagy ritkaságnak számított, hogy akár az olaszok is megforduljanak utána. A főkapitányság a Campo San Zaccarián volt, közvetlenül a rakpart, a Riva degli Schiavoni mögött. Ezek az árkádos folyosók valamikor Velence legnagyobb zárdájához tartoztak. Akik meg most dolgoznak itt, gondolta gonoszul Kat, miközben keresztülvágott az előtéren, valószínűleg jobban örülnének, ha a kolléganőik továbbra is úgy viselkednének, mint a zárdaszüzek. Némi örömét lelte a hasonlatban, bár tudta, hogy sántít. San Zaccaria klastroma hírhedt volt a kicsapongó apácáiról. Sokukat csak azért dugta be ide az előkelő famíliájuk, hogy ne kelljen hozományt adni velük. Ezek a lányok, miután megszabadultak a családi palazzo fojtogató illemszabályaitól, egykettőre rájöttek, hogy a zárdában végre tarthatnak szeretőt. A San Zaccariában, mint úgyszólván egész Velencében, csak egy kifinomult árnyalat különböztette meg a látszatot a valóságtól. Abban a firkában bezzeg nem volt semmiféle kifinomultság, amelyet Kat szekrényére mázoltak a női öltözőben.

Va’ a cagare, puttana! Húzz a picsába, kurva! Pár hete, amikor elkezdődtek a sértések, gondosan letakarította őket benzinnel. Most már kivárta, hogy három-négy összegyűljön, mielőtt vette volna a fáradságot a takarításhoz. Mostanában ritkán használta a szekrényt. Kutyaszart ugyan már régen nem talált benne, de többször megpróbáltak belevizelni a kulcslyukon át. Ha valaki panaszt tesz etikátlan viselkedés miatt a hadosztály egyik legnépszerűbb tisztjére, aki ráadásul ezredes, azzal ez történik. Az asztalánál belogolt a számítógépébe, ügyet sem vetve a szomszédjaira, akik ugyancsak levegőnek nézték, mint rendesen. Vajon melyik alkothatta a graffitit? A postájából ítélve a mai délelőtt is dögunalom lesz. Mindennek a tetejébe valaki átküldött egy kérést a pénzügyőrségtől, hogy nyomozzák ki, nem hamisítványok-e a kézitáskák, amelyeket a Szent Márk tér környékén kínálnak a házalók. Hát persze, hogy azok! – szerette volna ordítani Kat. Pár euróért adja őket az utcasarkon a nigériai hajléktalan. Tényleg elhiszi valaki, hogy a Louis Vuitton vagy a Dolce e Gabbana így teríti az árut? Még ha le is tartóztatná valamelyiket, a hamisítók egyszerűen keresnének egy másik tekergőt, miközben az elsőnek koszttalkvártéllyal kedveskedik a csendőrség. Értelmetlen az egész! Óvatosan körülnézett, hogy nem figyelik-e, azután megnyitott egy böngészőt, és begépelt egy ismerős címet. Felugrott egy oldal, rajta egy fehér Bauta-maszk – amely, noha nem volt szája, mintha kajánul vigyorgott volna –, alatta a belépés szövegdoboza. Kat begépelte a felhasználónevét és a jelszavát. Üdvözöljük, Colombina 7759. Hova szeretne menni a Carniviában? „Rialto”, felelte Kat, és máris ott állt annak a hídnak a tökéletes, háromdimenziós szimulációján, amely alatt korábban áthajózott.

A vízszintig hajszálpontos volt az összes részlet. Az volt az egyetlen különbség, hogy itt az összes járókelő álarcot viselt. Néhány kattintással átküldte az avatárját a halpiacon. Halaknál sokkal több mindent lehetett kapni a Carnivia standjain, de most nem ez érdekelte. Átment a Ponte delle Tettén – a Cicik Hídján – Velence egykori vöröslámpás negyedébe, amely ma is az éjszakai élet központjának számított, és úgy a valódi város, mint a Carnivia apró bárjait zsúfolásig megtöltötték a vendégek. Belépett az egyik kisebb lokálba, és egy hátsó bokszhoz indult. A Carnivia a rögeszmével határos pontossággal másolta az igazi Velence csatornáit és házait. Azt mondták, hogy ha valaki megszámolná egy velencei ház ablakszemeit, ugyanannyit találna a Carnivián. Ám az épületeken belül másképp viselkedett a tér. Kat azt olvasta valahol, hogy ez a húrelméleten alapul, de neki mindig egy iskolás korában tanult verssorra kellett gondolnia, valami olyasmiről szólt, hogy egy szem homokban meglátható az örökkévalóság. Egyetlen bárasztalhoz tartozhatott tizenkét csetszoba, és mindegyik szobából tovább lehetett lépni a tárolók, P2P torrentek és egyéni weboldalak ezreihez. Valamennyit a Carnivia felhasználói teremtették, akik lelkesen igyekeztek a legtöbbet kihozni ebből a döbbenetes, új világból. Kat bokszából egy link vezetett az oldalhoz, amelyen gyakran járt, a Házasok és Diszkrétek fórumára. Rákattintott a faburkolat firkáira, és már bent is volt a fórumon. Riccardo nem pazarolta az időt: már bejelentkezett a Carniviára, mint Zanni 2243, és értékelte a találkozásukat. Öt csillaggal és egy megjegyzéssel jutalmazta Katot: Húha! Hihetetlen élmény! A nő mosolyogva beírta a saját véleményét: Anche tu non eri per niente male. Te sem vagy rossz. Négy csillag. Általában alacsonyabbra pontozta és kevésbé egyértelmű kommentekkel jutalmazta partnereit, mint azok őt. Minek hagyta volna, hogy a fejükbe szálljon a dicsőség? Egyikkel sem találkozik másodszor.

Velence kisváros volt, mindenki ismert mindenkit, és mindenki pletykált. Ironikus módon épp a Carnivia váratlan sikere mérgesítette el a problémát, mert lehetővé tette, hogy a felhasználók forrásazonosítás nélkül posztolhassanak szóbeszédeket barátokról, munkatársakról vagy szomszédokról. Kat, amilyen rossz híre volt – a Carnivia fekete főkönyve százhúsznál több névtelen bejegyzést tárolt róla, amelyek között igen kevés jóindulatú akadt –, úgy vélte, egyedül a Házasok és Diszkrétek fóruma szavatolhatja, hogy a partnereinek ugyanannyi okuk legyen tartani a szájukat, mint neki. Más szempontokból is megkönnyítette a dolgát. A férfiak, akikkel találkozgatott, nem tudták az igazi nevét, az igazi email címét, vagy hogy mivel foglalkozik. Arra is rájött, hogy a nős férfiak nem bombázzák sms-ekkel, nem küldözgetnek virágot, vagy követelnek figyelmet és hízelgést, mint az egyedülállók. Neki megfelelt, hogy csak a munkájával kell törődnie, és időnként kiengedheti magából a gőzt. Legalábbis ezt mondta magának, ám valahol a tudata alatt egy nyűgös hang – amely gyanúsan hasonlított az anyjáéra – egyfolytában tiltakozott. Bár Kat és az anyja sose beszélték meg ezeket a kérdéseket. Megszólalt a vonalas telefonja. Sietve bezárta a böngészőt. – Itt Tapo! – Itt Saito tábornok, kapitány. – Parancs, tábornok úr? – Meg volt döbbenve. Hogyhogy egy ilyen magas rangú tiszt közvetlenül őt keresi? – Vicenzából hívott bennünket az amerikai Kapcsolattartási Csoport egy eltűnt személy, egy tizenéves miatt. Ha jól tudom, nem hivatalosan már megkeresték magát. – Igen. Természetesen azt mondtam nekik, hogy ennek megvan a hivatalos útja… – Helyes – szakította félbe Saito – akkor indulhat is oda. Adjon meg nekik minden segítséget, amit kérnek. – Igen? – Azt tudta, hogy a góré lelkesen nyal az amerikaiaknak, de nem képzelte volna, hogy ez minden csip-csup családi ügyre is kiterjed.

– Jelenleg folyamatban van egy másik nyomozás, de annak ehhez semmi köze, ne is foglalkozzon vele. Lényeg, hogy szeretnék szívességet tenni nekik. Ha ez a család egy csendőrnőt akar, abban szívesen segítek. Ó, szóval így variálta meg Holly, vagy valamelyik fölöttese! Kat el tudta képzelni azt a telefonbeszélgetést: Olyasvalakire lenne szükség, aki finom érzésű. Talán egy nőre. Azt hiszem, ismerünk is egy ilyen tisztet… Na, majd ő megmutatja nekik, milyen finom érzésű tud lenni. – Természetesen, uram! – felelte mézédesen. – Boldog leszek, ha csinálhatok valami hasznosat! Saito nem mutatta, hogy elértette volna a burkolt panaszt. – Helyes. Ha probléma van, közvetlenül nekem szóljon. – Letette. Kat fölvette a mobilját, és írt Hollynak egy sms-t. Beszéltem a főnökömmel, sikerült kizsugáznom. Egy óra múlva ott vagyok. Tétovázott. Hozzátegyen még valamit, amivel oldhatja a feszültséget, mielőtt találkoznak? Az incidens, amely miatt összevesztek, és nemcsak a barátságuknak vetett véget gorombán, hanem Holly ideiglenes lakótársi minőségének is, nem olyasmi volt, amit egykönnyen elfelejthetnek. De hát, okoskodott Kat, az amerikaiak egyértelműen közölték, hogy ez tisztán hivatalos kérés. És ki tudná Holly Bolandnél jobban fegyelmezni az érzéseit? Talán okosabb lesz, ha követi a példáját, és mellőzi ebben a dologban a közös múltat. ÖT – Elment? – ismételte hitetlenül Piola. – Hova ment? – Senki sem tudja – felelte Pownall. – Még a fizetését sem vette föl. – Egy deres hajú, munkaruhás emberre mutatott. – Az előmunkás szerint amint meghallotta, hogy a carabinierék akarnak beszélni vele, engedélyt kért, hogy visszamehessen a szállására valamiért. Akkor látták utoljára. Pownall mögött Sagese fapofát vágott.

Piola sóhajtott. Ez azt igazolta, amit egész idő alatt gyanított, már akkor, amikor még ki sem derült, hogy az Azione Dal Molin tiltakozóinak semmi közük a csontváz felbukkanásához. Minden építőmunkás, aki beleszalad egy halom régi csontba, kísértésbe eshet, hogy inkább megszabaduljon a lelettől, semmint vállalja a bejelentést követő, hivatalos packázást. Hallgatólagosan még akár biztathatják is erre a főnökei, akik bizonyosan nem örülnének, ha napokra, sőt hetekre lezárnák a területet, amíg a régészek dolgoznak. Pedig jó lett volna, ha kikérdezhetné a gépkezelőt, és nem azt kell hallania, hogy egyszerűen hagyták kisétálni. – Elhozták az okmányait? – kérdezte. – És a munkaterülete alaprajzát? Pownall némán a kezébe nyomott néhány papírt, köztük egy fénymásolatot arról a munkavállalási engedélyről, amelyet a bevándorlási hivatal állított ki az Európai Unió vendégmunkásainak, Tarin Krasnaki nevére. Ez látszólag rendben volt, de mikor Piola alaposabban megvizsgálta, kiderült, hogy hajszálnyi különbségek vannak az egyes betűk vastagságában. Hamisítvány volt, noha nagyon jó. Aligha csoda, amikor tömegek dolgoznak illegálisan Olaszországban. Piola hallotta, hogy mostanában már a maffiától is lehet vásárolni olcsó hamis papírokat, amelyeknek az árát az első fizetésből kell törleszteni. Ekkor tudja meg a feketemunkás, hogy az eredeti összegre olyan agyafúrtan megindokolt, irgalmatlan kamatot vertek rá, amitől sohasem fizetheti ki az adósságát. Ez az elrendezés lehetővé teszi, hogy a bűnözők más módokon is kizsákmányolhassák az adóst – elmélkedett Piola –, például hogy vele vitessék el a balhét kisebb vétségekért, teszem azt, egy csontváz eltüntetéséért, ami csak hátráltatná a munkát. – Ismerjük a valódi állampolgárságát? – kérdezte. Az előmunkás vállat vont. – Azt mondta, hogy albán. Megfigyeltem, hogy nem nagyon beszélget a többi albánnal, de az igazolványai rendben voltak, az ügynökség is jót állt érte, így hát…

Elég magabiztosan beszélt, ám Piola látta, milyen aggodalmasan sandít az utolsó szó után Sagesére, mintha ellenőrizné, hogy jól mondta-e, amit mondott. Itt valami baj volt, bár az ezredes nem hitte, hogy valaha is megtudná, mi az, vagy hogy van-e köze a nyomozásához. Rezgett a telefonja. Elővette, ránézett. Hapadi neve volt a kijelzőn. – Na végre, doktor! Jó lesz már tényeket is hallani a változatosság kedvéért – mondta, kissé arrébb menve a munkásoktól. – Ne kapkodjon – intette a patológus. – Egyelőre nincs semmi végleges. Mindenesetre elvégeztem az első vizsgálatot a barátunkon itt a hullaházban. Mint gyanítottam, a jobb csukló torzulását gyermekbénulás okozta, vagyis az 1950-es évek oltási programja előtt született. Ha ehhez hozzáveszem a khaki szövet szálait, valószínű, hogy a maradványok a háború idejéből származnak. – Köszönöm – mondta Piola. – Ez nagyon hasznos információ. – Van még valami más, ami érdekelheti. Eltávolítottunk egy golyót a jobb glenohumeralis ízületből, vagyis a jobb vállból. A lövés egyenesen áthatolt a koponyán. A kimeneti nyílás nagyon közel volt az állkapocshoz, azért nem vettem észre első látásra. Piola megpróbálta elképzelni, hogyan történhetett. – Vagyis térdelt? – Úgy van. A fejét féloldalra nyomták a fegyver csövével, úgy, hogy az állkapcsa a vállához ért. A fegyveresnek közvetlenül mögötte kellett állnia, balról. Elküldtem a lövedéket további vizsgálatra. Piola még egyszer köszönetet mondott az orvosnak, azután bontotta a vonalat. Pontosan tudta, mit kellene tennie most: telefonálnia kellene Saitónak, közölnie kellene a tábornokkal, hogy az eset gyakorlatilag le van zárva. Hogy Krasnaki találta-e meg a csontvázat, vagy valaki másnak a parancsára dobta bele a markológép kanalába, mielőtt feltarthatta volna a munkát, azt Piola nem tudta, de most már nem is nagyon számított. Lényeg,

hogy megvan a bűnbak, bizonyította is a bűnösségét azzal, hogy lelépett. Maguk a csontok egy csaknem hetven éve volt háborúból származnak. Nyugodtan engedélyezheti a konzorciumnak, hogy folytassa az építkezést, ő pedig visszamehet Velencébe, hogy megírja a jó meleg irodájában a jelentést. – Nos? – kérdezte Sagese. – Munkába állhatunk most már, ezredes úr? Piola megfordult, ránézett Sagesére és Pownallra. – Még nem. Előbb beszélnem kell a régésszel. Aznap reggel már másodszor kapaszkodott fel a kanálhoz vezető hágcsón, amelynek a belsejében rostélyt alakítottak ki ragasztószalagból, és minden négyzetet elláttak egy hivatkozási számmal. Dr. Iadanza a törmelékben guggolt, és gondosan fényképezte a négyzeteket. – Jutott valamire, doktornő? Dr. Iadanza felnézett. – Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy a maradványokat nem innen markolták ki. Az ezredes a négyzethálóra mutatott. – Akkor erre okvetlenül szükség van? – Még hasznos lehet a bizonyításhoz. Mindig megkérdezem magamtól, hogy a régész, akit a másik fél idéztet be, mit mondhat a tárgyaláson. – Természetesen – helyeselt Piola. Némileg meglepte, hogy dr. Iadanza feltételezése szerint bíróságra is kerülhet a dolog. Bár lehet, hogy ez csak szakmai elővigyázat. Tetszett neki a régész, nemcsak azért, mert nem volt hajlandó meghunyászkodni Sagese előtt, de azért is, mert utólag nem csinált ügyet belőle. – Épp most akartam megnézni a helyszínt, ahol utoljára dolgozott a gépkezelő, és eszembe jutott, hogy maga talán többet kiolvashat belőle, mint én. Nem tart velem? – Dehogynem! Habár egy tisztességes vizsgálathoz valószínűleg talajszonárra lesz szükségem. Piola ismét lemászott a hágcsón, és várta, hogy a nő csatlakozzon hozzá. Természetesen fölnézett, amikor a régész leereszkedett, és természetesen nem bírta elfordítani a tekintetét.

Akaratlan élvezetet szerzett neki a fehér papírruhába csomagolt, mutatós fenék látványa, ahogy jön egyre lejjebb a hágcsón, de szinte azonnal dühös is lett magára, amiért ennyire kiszámíthatóan viselkedik. Miért kell neki mindig odanéznie? És ha már egyszer odanéz, miért kell olvadoznia attól, amit olyan gyakran lát? Dottora Iadanza kétségtelenül elszörnyedne, ha tudná, milyen irányba kóvályogtak el az ezredes gondolatai. Ami meg a feleségét illeti… nem hozott magára máris elég bajt azzal az iránnyal? Annyira bosszankodott, hogy először meg se mukkant, amikor elindultak a felvonulási terület túlsó vége felé. Ritkult a köd, keleten a gyönge izzás azt ígérte, hogy akár még gyönyörű idő is lehet. – Ott lesz a fedett uszoda és az edzőterem – mutatta dr. Iadanza. – A kétszáznegyvenhetes számú épület. Mellette egy mozi. Elképesztő, mi minden kell mostanában a háborúhoz! Bár gondolom, aligha várható el tőlük, hogy beüljenek a multisalába a Stradella dei Filippinin, és velünk együtt nézzék a saját háborús filmjeiket. – Ezek szerint nem rajong az amerikaiakért? – kérdezte Piola. – Azt nem mondtam – felelte óvatosan a régész. – Természetesen csalódtunk, amikor nem kaptunk lehetőséget a tisztességes bejárásra. De nem személyesen az amerikaiak tagadták meg. Hanem az olasz partnerek. – Miféle partnerek azok? – A legnagyobb a Conterno, meg még páran, akik a különleges mérnöki munkákat intézik. Piola most kapott észbe, hogy tulajdonképpen látta is minden kapun a Conterno logóját, de annyira megszokott volt a királyi griffmadárfej a címerpajzson, hogy szinte nem is érzékelte. Észak-Olaszországban alig volt építkezés, amelyben ne lett volna valamilyen része a Conternónak. – A régészet arra is megtanít, hogy előbb-utóbb elbukik minden birodalom – tette hozzá dr. Iadanza. – Jó lenne, ha az amerikaiak felfognák.

Tizenöt percbe telt gyors sétatempóban, hogy odaérjenek az építkezés túlsó végébe, amely nagyrészt sík terület volt – repülőtér korában nyilván itt húzódott a kifutó –, ám az egyik végén tökéletes kör alaprajzú, kis bucka magasodott. Majdnem olyan, mint egy vaskori halomsír, gondolta Piola. Egy hatalmas falatot már kiharaptak belőle az exkavátorok. – Az alaprajz szerint, amelyet kaptam, itt dolgozott a gépkezelő. Dr. Iadanza a halomhoz ment, és úgy tanulmányozta az üreget, ahogy egy művészettörténész nézheti egy festmény részleteit. – Fejtett nyerskő – mondta elgondolkodva. – A háború idején valószínűleg egy óriási kupaccal tartottak itt a bombakráterek betömésére. És ki merném jelenteni, hogy ott bukkantak rá a csontvázra! – mutatta. Majdnem a talaj szintjén volt egy lyuk, alig nagyobb azoknál a kosaraknál, amelyekben a velencei öreg hölgyek tartják a macskáikat. Valami barna lógott a tetejéről. A régész lekuporodott, hogy közelebbről megnézze. – Mi az? – kérdezte Piola. Dr. Iadanza elővett egy golyóstollat, lekapart vele egy kis földet. – Nohát, nohát! – lehelte. – Ugye tudja, mi ez? Piola nem tudta, noha leguggolt a régész mellé, és dr. Iadanza még egy kis földet lekapart a kedvéért, hogy jobban lássa. Olyan volt, mint egy összegyűrt rongy. Mostanra megfakult, de valamikor élénkpiros lehetett. – Fazzoletto rosso – állapította meg dr. Iadanza. – Vörös nyaksál. A mi csontvázunk, ezredes úr, egy partizáné volt. Pontosabban az egyik kommunista brigád partizánjáé. – Azért ez ironikus, hogy végül egy amerikai légitámaszponton kötött ki. – Többről lehet itt szó – nézett rá felvillanó szemmel dr. Iadanza. – Szeretném, ezredes úr, ha megbeszélné ezt valakivel. Azt hiszem, most jutottunk közelebb egy rejtély megfejtéséhez.

HAT Szorongva járkált a cellájában. Hat lépés az egyik irányban, három a másikban. Talán ólnak épült, csupasz kőfalak, döngölt földpadló. Tehát egy tanyához tartozik. Az egyetlen ablak, magasan fent a tetőn, beengedte a hajnali szürke fényt, de be volt rácsozva. A rács újnak tűnt. Nagyon figyelt, de nem hallott emberi tevékenységre utaló hangot, se a forgalom zúgását, se fűrészelést, se harangozást. Egyszer mintha tehénkolompok szóltak volna a távolban, amiből arra következtetett, hogy magasan fönt lehet a hegyek között. De akárhol vannak is, ez nagyon elszigetelt hely. A szobában volt egy kempingmatrac, egy takaró, egy kis vegyi vécé, amilyet a lakókocsikban használnak, egy ősrégi gázmelegítő, és egy csomag Nuvenia intimbetét. Nagyon hideg volt, de a gázmelegítőhöz különleges szerszám kellett, vagyis csak az emberrablók tudták bekapcsolni. A szoba sarkaiban két kis kamera volt, túl magasan ahhoz, hogy el lehessen érni őket. Ez a két kamera befogta az egész helyiséget. Vajon meg akarják erőszakolni? Az elején olyan biztosra vette, hogy a gyomra is felfordult tőle. Most már kételkedett. Először utasították, hogy vetkőzzön le, majd átvezették a szomszédos istállóba, ahol minden szögből lefényképezték. De volt az egészben valami furcsa személytelenség, mintha ez is egy szertartás része lenne, amelyet Mia még nem ért. Nem mintha az arcukból bármit is leolvashatott volna, mert állandóan maszkot viseltek, legalábbis a lány jelenlétében, az egyik, az alacsonyabb, zömökebb a hagyományos, sima, fehér Bautát, amelynek kiugró álla van, száj nélkül, a másik a vörös-kék rombuszmintás Arlecchinót, a bohóc álarcát. A lánynak a karneváli maszkokról a klubra kellett gondolni, ahonnan elrabolták, de még nem jött rá, hogy ez véletlen-e. Különös figyelmet szenteltek az egyik lábának, több közelit is készítettek róla. Mia csak ekkor pillantott oda a lábára, és értette meg a fotózás okát: valami megvágta, miközben bedrogozva

aludt. A seben varasan száradt az alvadt vér. Többször lefotózták a karján levő zúzódást is. Az egyik, amikor észrevette, hogy a lány reszket, hozott egy pokrócot, és a vállára borította, mint egy stólát. A didergés ettől nem állt el – nemcsak a hideg okozta, de a hányinger és a félelem is, hogy mit tervezhetnek vele –, ám egyebek között a pokróc miatt gondolta úgy, hogy talán mégsem erőszakolják meg. Eszébe jutottak a sztorik, amelyeket az olaszországi emberrablásokról olvasott. Ha jól emlékszik, az emberrablásokat főleg a maffia követte el, azok pedig általában kímélni igyekeztek az áldozataikat, legalábbis kezdetben, hogy védjék a befektetést. Senkinek se mondtam el, hova megyek! – gondolta hirtelen. Pedig erre az óvintézkedésre megtanították őket a tábori középiskolában, ahova a katonák tizenéves gyerekei jártak. Éjjelnappal azt sulykolták beléjük, hogy az amerikaiak kiemelt célpontok. Jól vigyázzatok, hogy valaki mindig tudja, merre jártok! De a klubban kizárólag Johann tudott az ottlétéről, márpedig Johann még az igazi nevét sem ismeri. Otthon már tudják, hogy eltűntem. De nem tudják, miért. Sem azt, hogy hogyan vagy honnan. Nem lesz semmiféle nyom, amelyen elinduljanak, amíg az emberrablók föl nem veszik velük a kapcsolatot. Amikor az otthonára gondolt, a könnyeit kellett nyeldekelnie. Most egy másik félelem is marcangolta: a félelem az ismeretlentől. Az Arlecchino-maszkos emberrabló, miután odahozta a pokrócot, a földre helyezett valamit, és intett, hogy lépjen rá. Mia odanézett, és látta, hogy egy mérleg az. – A fogoly súlyát lemérik – mondta nehézkes angolsággal Arlecchino. A másik, a Bauta, fölemelt egy laptopra csatlakoztatható, kézi videokamerát, hogy ismét lefilmezze Miát. Abban a pillanatban olyan erővel rohanta meg ismét a rettegés, hogy a zsigerei görcsbe rándultak. Maffiáról szóló olvasmányaiban egyszer sem találkozott olyasmivel, hogy a maffiózók megmázsálnák a túszaikat, pláne hogy lefilmeznék őket.

HÉT A fiatal pap föltekintett a laptopjáról, és figyelt. A Szent Péter térről behallatszott az irodájába a tapsvihar. Ez azt jelenti, hogy a sokaság meglátta a pápát, akinek most kezdődik a munkanapja. A parányi irodának csak szimpla üvegablaka volt, a papnak már volt alkalma megtapasztalni, hogy télen dermesztően hideg – nyáron kétségtelenül meg fog főni benne –, de nem bánta a zsivajt, sőt, élvezte. Kit érdekel a légkondicionálás, amikor a mennyezetünk bibliai freskóját Raffaello festette? Kit érdekel a fűtés, amikor az irodánk a Palazzo Apostolicóban van, egészen közel a Szentatya magánlakosztályához? Lehet a szoba kicsi, a munkaeszközök, például az internetes sávszélesség, szinte már nevetségesen ósdiak, de hogy itt ül, már az bizonyítja, milyen szédületes pályát futott be a Curiában, és milyen nagy hatalma van most! Az alig harmincnyolc éves papot, akit Martino Santininak hívtak, pár hónapja helyezték át a milánói érsekség sajtóirodájának éléről a pápai titkárságra, ami automatikusan egyenrangúvá tette a püspökökkel. Ő és reformer társai évek óta hangoztatták, hogy az egyház csak azzal győzheti le a közelmúltban megszaporodott problémákat, ha nyitottabb és átláthatóbb lesz. Az új pápa egyetértett velük – vagy legalábbis belátta, hogy a botrányokat azzal zárhatja le, ha néhány erélyesebb reformpártit nevez ki kulcspozíciókba. Santini számára ez a Sala Stampa della Santa Sedét, a Vatikán Tájékoztatási Hivatalát jelentette. Ennél érthetőbben nem is lehetett volna kifejezésre juttatni Őszentsége kívánságát, hogy a Curiának fel kell hagynia a több évszázados titkolózással. Santini néhány javaslatát – például a pápa Facebook-oldalát, twitteres jelenlétét, Santini naponta frissülő blogjáról nem is szólva – kezdetben gúnyolták a Curiánál, viszont azonnali és elsöprő sikert arattak a hívők körében, úgy, ahogyan Santini meg is jósolta, különösen az ifjabb hívőkében, akik életfontosságú közkatonáknak számítottak a szekularizmus elleni harcban.

Megnézte Facebook-oldalát, mielőtt felállt. Egy örökkévalóságig tartott, amíg letöltődött az oldal; sürgősen tennie kell valamit, mert a pápai palotának nem elég ez a sávszélesség. Ám egyszerre csak egy dologgal lehet foglalkozni. Most értekezletre kellett mennie Monsignor Vertivel, az Archivio Segreto, a pápai magánkönyvtár vezetőjével. Képzelhetni, miről lesz szó. Amióta elrendelte, hogy a könyvtár egész tartalmát katalogizálják és töltsék fel a netre – ezzel is mutatva a világnak, hogy semmit sem titkolnak és rejtegetnek –, a felelősök sorra hozakodtak elő a kifogásokkal, hogy miért nem lenne praktikus. Azt talán fölösleges hangsúlyozni, hogy Santini hasonló elszántsággal akarta keresztülvinni az akaratát. Elment a folyosón a lépcsőházban megbújó kis felvonóig. A lift belseje meglepően korszerű volt, légmentesen zárt üveg- és acéldoboz, amely, mihelyt Santini lehúzta a vatikáni belépőkártyáját, olyan simán és finoman levitte a Vatikán pincéinek útvesztőjébe, ahogyan a gyári futószalag továbbítja az alkatrészt. Négy szinttel a Szent Péter tér alatt a lift megállt egy beláthatatlanul hosszú, alacsony helyiségnél. A falba rejtett diódákból szivárgó tompa fényt annyira megtisztították a káros ibolyántúli sugárzástól, hogy alig maradt színe. A légkondicionáló zümmögésében, amely úgyszólván hűtőházi szinten tartotta a hőmérsékletet, és a párátlanító berendezés könnyű remegésétől Santini úgy érezte magát, mintha tengeralattjáróban lenne, amely lassan, céltudatosan halad az óceán mélyén. A szoba két oldalán, üvegfalú fülkékben tartották azokat a könyveket és okmányokat, amelyek túl értékesek vagy túl törékenyek voltak ahhoz, hogy kitegyék őket a levegőnek. Néhány fülkében erős nagyítókkal fölszerelt könyvkötők és restaurátorok javítgattak mikroszkopikus szakadásokat. Tudósok járkáltak a teremben – minden évben csak néhány kiváltságos kapott bebocsátást, kizárólag makulátlan előéletű, hitbuzgó keresztények, de még nekik sem lehetett kiadni hetvenöt évnél

fiatalabb dokumentumokat. Ez is azoknak a talányos tilalmaknak a sokaságához tartozott, amelyeket Santini el akart törölni. A személyzet összes tagja és minden látogató fehér cérnakesztyűt viselt. Santini kihúzott egy párat a légzsilipbe épített elosztóból, miközben várta, hogy kinyíljon a második ajtó. Minden lélegzettel ritkább levegőt szívott be. Idelent még a légkör is más volt, mert folyamatosan szűrtek ki belőle minden gázt és nedvességet, ami árthatott volna a régi dokumentumoknak. Találó metaforája az egész helynek, gondolta komoran Santini: itt még a levegő is különbözik attól, ami az emberiség másik részét élteti. Besietett az üvegfalú tanácsterembe. A korai óra ellenére a többiek már ott voltak; nyilván azért jöttek előbb, hogy megbeszéljék, miként járhatnának túl az eszén. Verti, a könyvtáros két titkárral érkezett, riadt képű tisztviselőkkel, akik kerülték Santini tekintetét. És ott volt fra Tonatelli, akin nem lehetett látni, mennyi idős, mert a dominikánusok bő, fehér habitusa és fekete köpenye egyenesnek mutatta a hátát, míg a kék szempár kőkeményen nézett Santinire a hófehér szemöldök alól. Santini egyszerűen nem értette, hogyan lett Tonatelliből a levéltár vezetője, de amit hallott, abból arra kellett következtetnie, hogy ennek az alvilágnak ez az egyszerű szerzetes az igazi ura. – Uraim – szólította meg őket, a világias kifejezéssel hangsúlyozva, hogy itt most gyakorlati kérdésekről lesz szó – úgy értesültem, gond van. – Valóban az van. – Verti intett a szerzetesnek, mintha megegyeztek volna, hogy Tonatelli beszél a nevükben, de a dominikánus csak odacsúsztatott Santini elé egy vékony papírt. Santini elfordult, hogy elolvashassa; feljebb húzta a reverendáját, és hanyagul keresztbe vetette a lábát, ezzel is mutatva, hogy fontosabb dolgai lennének. A papír egy másolat volt, valamilyen ódon írógépen készült indigóval. Santini gyerekkorában látott utoljára ilyen kékesen elmosódó betűket, és az emlék annyira megzavarta, hogy először fel sem fogta a levél

tartalmát, de azután kiugrott a szövegből egy név. Tekintete értetlenül visszatért a papírlap felső sarkában a keltezésre: 1944. október 8. Elölről kezdte az olvasást, ezúttal jobban odafigyelt, és érezte, hogy az ereiben meghűl a vér. Körülnézett, hogy nincs-e a közelben víz, de persze nem volt, nehogy rácseppenjen valamelyik becses papírszeletre. – Ki tud még erről? – sikerült kinyögnie. Tonatelli válaszolt neki. Santinitől eltérően a dominikánusnak egy cseppet sem száradt ki a torka. – Úgy vélem, hogy a többi érintett fél sem feledkezett meg róla – mondta higgadtan. Santini szédült a fejében zúgó kérdésektől. Pedig most erős vezetőnek kell mutatkoznia, tehát csak azokkal a tényekkel foglalkozhat, amelyeknek alapján megfogalmazható az egyértelmű cselekvési terv. – Elméletben 2019-ig nem kell nyilvánosságra hoznunk ezt a levelet – szólt közbe Verti. – Bár ha főtisztelendő testvérem utasítása szerint korábban nyitjuk meg a levéltárat… – Nem nyitjuk meg korábban – felelte Santini. – Ez evidens. Egyáltalán nem nyitjuk meg. Van még valami, ami elvezethet ugyanehhez a… ugyanehhez a… – Kereste a helyes kifejezést. Botrányhoz? Áruláshoz? Katasztrófához? Egyik sem volt megfelelő. – Ugyanehhez a következtetéshez – szépítette meg a tényt. Tonatelli vállat vont. – A levéltár polcainak hossza nyolcvanöt kilométer. Még számba sem vettük a háborúval kapcsolatos dokumentumokat. Szinte bizonyos, hogy ez a levél csupán a jéghegy csúcsa. – Akkor fel kell kutatni a többit. Haladéktalanul. – Ha most semmisítenénk meg dokumentumokat, amennyiben ez főtisztelendőséged szándéka, azzal csupán azt a benyomást keltenénk később, hogy volt eltitkolni valónk – magyarázta elnézően a dominikánus.

De hát volt és van! – gondolta Santini. – Tisztelendőségednek van jobb javaslata? A szerzetes egykedvűen nézett rá. – Hiszem, hogy a nyitottság politikája a helyes megoldás – sőt, úgy vélem, hogy hosszú távon ez az egyetlen megoldás. Ám abban a tudatban kell alkalmaznunk, hogy a következtetések, amelyeket az emberek levonnak, nem okvetlenül lesznek kedvezőek. Santini újból fölvette a papírt, és külön-külön megnézte az összes rövid bekezdést, mintha azt keresné, hogy a megfogalmazás nem hagy-e helyet másfajta értelmezésnek. Az átláthatóság most már természetesen elképzelhetetlen. – Az emberek azt fogják mondani, hogy ha annak idején megtörténhetett, akkor folytatódhatott is. – Riadtan felnézett. – De nem folytatódott, ugye? Senki sem válaszolt. Tekintete a levél végére siklott, ahova a szerző kézzel és géppel is odaírta a nevét. A kézírást ezernyi okmányból és rendeletből ismerte, noha többnyire egy másik néven: Giovanni Battista Montini a Rendkívüli Ügyek Apostoli Protonotáriusa 1944. október 5. Egy leendő pápa aláírását bámulta egy olyan dokumentumon, amely, ha nyilvánosságra kerül, bizonyosan befeketíti VI. Pál pápaságát. NYOLC Kat járt már az amerikaiak vicenzai támaszpontján, de nem a bázistól délre eső területen, ahol a katonák laktak. Holly sms-ben kapott utasításait követve letért a körgyűrűről a Viale della Pacéra, a Béke útjára. Vajon így hívták már akkor is, amikor az amerikaiak megérkeztek, vagy egy ironikus humorérzékkel megáldott várostervező keresztelte át? Megérkezett egy

sorompóhoz, amelyet egy amerikai tábori csendőr kezelt. A gazzella látványa, ahogyan a carabinierék járőrkocsijait nevezte a népnyelv, nem volt elég, hogy fölemelje a sorompót. Még ellenőriznie kellett a kapitány igazolványát, és meg kellett tükröznie a gazzella alvázát, mielőtt beengedte Katot. A hely óriási volt. Több utca hosszan követték egymást a kincstári barakkok, majd a társasházak, köztük egy rendelőintézet, egy állatgyógyászati központ, és két iskola. Utánuk jöttek a családi házak, amelyek mindegyikéhez járt egy apró, négyszögű pázsit és egy fehérre festett kerítés. Itt lakhattak a tisztek. Némelyikhez nemcsak kert, hanem garázs is tartozott, ami elképzelhetetlen fényűzés Olaszországban. Mindenütt amerikai zászlók lobogtak. Mivel nehezen boldogult Holly útmutatásával – a 611, vagyis a tizenegyedik ház a hatodik utcai kereszteződés után – fellélegzett, amikor meglátott egy másik gazzellát. Egy ház előtt parkolt, amely semmiben sem különbözött a többitől. Negyvenöt év körüli férfi nyitott ajtót a csengetésre. Torzsára nyírott haja kissé túlságosan fiatalos volt a korához képest, ám Kat sejtette, hogy a szikár test olyan kemény lehet az egyenruha alatt, akár a kő. – Elston vagyok – közölte minden bevezető nélkül. – Jöjjön be. A konyhába vezette a nőt, ám ez olyan konyha volt, amilyet Kat még sohasem látott. A közepén volt egy pult, és mellette olyan magas székek álltak, mint egy bárban. A csillogó márványlappal fedett polcokon annyiféle kisgép sorakozott – daráló, kenyérdagasztó, gyümölcsprés, valami kávéfőzőszerű – mint egy vasedény-boltban. Volt egy szekrény nagyságú hűtő, jégkészítővel. Ételnek viszont sehol semmi nyoma. A filigrán asszonynak, aki a középső pultnál ült, Mrs. Elstonnak kellett lennie. Ki másé lehetett az a vörösre sírt szemű, nyúzott arc, ha nem a reménytelenség és a rettegés között vergődő anyáé? Felragyogott a carabinierék egyenruháját viselő Kat láttán, de rögtön ki is hunyt benne a fény, mihelyt megértette, hogy nincs semmi újság. Mrs. Elston mellett ismerős

alak ült: húsz-egynéhány éves, vékony, szőke nő, katonai gyakorlóban. A mellzsebére a Boland nevet írták, a vállán egyetlen csíkot viselt, az alhadnagyok rangjelzését. Festetlen, jótanulós arca komor volt. – Tapo kapitány vagyok – mutatkozott be angolul Kat. – Boland alhadnagy… – Habozott, nem állt rá a szája a „barátnőre”. – Az alhadnagy kapcsolata a Carabinierinél. – Sajnálattal hallom, hogy a lányuk eltűnt. – A feleségem, Nicole – mondta az őrnagy. – A kollégái fent vannak az emeleten. Kat kihúzott magának egy zsámolyt. – Mindjárt beszélek velük. Addig is mondják el, mi történt. – Azt hittük, iskolai kiránduláson van – felelt kettejük nevében a férj –, de úgy tűnik, hogy… hogy ebben talán tévedtünk. Senki sem látta szombat óta. – Van mobiltelefonja? Bankkártyái? – Igen és igen. Próbáltuk hívni a telefonját, többször is, de ki van kapcsolva. – Ruhát vitt magával? – kérdezte Kat. – Bőröndöt? Hátizsákot? Elston őrnagy a feleségére nézett. Az asszony megmozdult. – Nem hiszem. A szennyesből nem lehet megállapítani… Tizenéves, nagyon önálló… – Elnémult. – Tudnak valakiről, akinél lehet? Úgy tudom, jelenleg nincsen barátja. Elston őrnagy itt már biztosabb terepen mozgott. – Nincs, és nemcsak „jelenleg”. Még csak két hét múlva lesz tizenhét. Mia… – Lánya korának az említésétől a torkán akadt a szó. Arcán megrándult egy izom. Kat nem értette, mi köze a tizenhetedik évnek ahhoz, hogy Mia Elstonnak nincsen barátja, de ezzel egyelőre nem foglalkozott. – Esetleg más barátok? Olyan fiú, aki nemrég lépett a színre? Akit nem ismernek? Az őrnagy ismét megrázta a fejét. – Van egy katona barátja, Toomer tizedes, aki elkíséri társasági eseményekre. Feltétlenül

megbízom benne. Arra is számíthatok, hogy értesít, ha a lányom rossz társaságba keveredne. – Nem lehet, hogy csak eltévedt? – Kétlem. Három éve élünk itt. Ismeri a környezetet. – Itthoni problémák? Veszekedés, lázongás? – Nálunk nincs veszekedés – felelte határozottan Elston. – Mia tudomásul veszi, hogy a családban, akár a katonáknál, akár a civileknél, fegyelemnek kell lennie. Arra neveltük, hogy vannak határok, amelyeket nem hághat át, és ebbe beletartozik az is, hogy nem felesel a szüleivel. – Beszélhetek a tanáraival? – Ha valóban úgy gondolja, hogy ez segít – mondta az őrnagy. Az arcán ismét megrándult az izom. – De mit fognak tenni? – robbant ki, és a márványpultra csapott. – Keresniük kellene a lányomat, nem kérdezgetni! Kat kivárt egy pillanatot. – Testvérei vannak? Elston sóhajtott. – Elnézést, de bizonyára megérti, milyen nehéz ez nekünk. Van egy öccse, Michael. Kilencedik osztályos. Átment az egyik barátjához tanulni. Úgy gondoltuk, az lesz a legjobb, ha ragaszkodunk a lehető legnormálisabb napirendhez addig is, amíg a lányom… amíg Mia meg nem kerül. – Van róla olyan kép, amely nemrég készült, és amelyet elvihetek? Az őrnagy odaadott neki egy bekeretezett fényképet. Csinos, mosolygó lányt ábrázolt, négyszögletes sapkában, talárban, kezében valamilyen iskolai oklevéllel. – Nekem ezek vannak – szólt közbe Holly halkan, mielőtt Kat értékelhette volna a fénykép hasznosságát, amelyet az őrnagy készített az egyik vicenzai utcán, és egy dossziéból, amelyre a „Mia Elston” nevet írták, elővett egy pillanatfelvételt ugyanarról a lányról, aki a barátaival ült egy pizzázóban. Kiöltözött, és diszkréten körülrajzolta a szemét. Katot meglepte, mennyivel idősebbnek látszik ezen a fotón. – Ezt körözni fogják? – kérdezte az őrnagy. – Mármint most azonnal átadják a rendőrségnek? És lenyomozzák a telefonját?

– Megteszem, amit tehetek – válaszolta óvatosan Kat. – Az a baj, hogy egyelőre semmiféle jel sem utal bűncselekményre. Elston nem értette. – Nem tudjuk, hol van. Ez nem elég? – Csak hetvenkét óra elteltével számít hivatalosan is eltűnt személynek. Ha annál korábban ellenőriznénk a hívásait, megsértenénk az adatvédelmi törvényt. – Még csak gyerek, az istenit! – fortyant fel az őrnagy. – Hogy lehet fontosabb a magánélete a biztonságánál? Kat föltett még néhány kérdést, lefirkantotta barátok neveit, akikkel esetleg beszélhet. Azért ez érdekes. A legtöbb eltűnt kamasznál vannak előzmények, indokok: szülők, aki kifogásolják a gyermekük viselkedését, egy csoport, amely rossz hatással van a fiatalra. Itt semmi ilyesmi nem volt. Tekintete megállapodott egy táblázaton a tűzhely mellett. „Konyhai ütemterv”, olvasta a fejlécen. Az ütemterv különböző háztartási munkákat sorolt fel, takarítást, mosást, szemét levivését. A lap tetejére a két gyerek, Mia és Michael nevét írták. Alattuk a rubrikákban arany vagy ezüst csillag mutatta, teljesítették-e a feladatot. Miánál minden csillag arany volt. Elston őrnagy követte Kat tekintetét. – Jó gyerek – mondta egyszerűen. Holly felállt. – Megmutatom a szobáját. Fölmentek az emeletre. Már elszállt a pillanat, amikor üdvözölhették volna egymást. – Kösz, hogy eljöttél – szólalt meg végül Holly. Olaszul beszélt, mint mindig, ha kettesben volt Kattal. Mivel ő is egy amerikai támaszponton nőtt fel Pisa mellett, második anyanyelve volt az olasz. – Nem probléma. A főnökeim végül beleegyeztek. Amerikai barátainkért mindent. – Reméltem, hogy más körülmények között találkozhatunk… – De nem úgy találkoztunk – szakította félbe gorombán Kat. – Ez a lány szobája? Holly sóhajtott. – Igen. Kat tipikus kishercegnő-budoárra számított, tele a kölyökbálványok posztereivel, de egészen mást talált. Egy polcon

bekeretezett képek álltak a pedáns módszerességgel csoportosított könyvek mellett. Jobbára Miát ábrázolták különböző sporttevékenységek közben. Volt két poszter, de azok is szabályosan bekeretezve lógtak a falon. Egyedül az ágyon volt rendetlenség, amelyre kiborítottak két fiókra való alsóneműt, és egy fiatal csendőr éppen átnézte őket. Társa az ablaknál állt, háttal a szobának, és dühösen hadonászott. – Ki kell pucolnia a karburátort, mielőtt megnézi a szivárgást! De figyeljen már arra, amit mondok! Három hónapja szereltek be vadonatúj szűrőt… A carabiniere felpattant az ágyról és tisztelgett. Társa megfordult, összecsukta a telefonját, és egyetlen sima mozdulattal szalutált Katnak. – Találtak valamit? – érdeklődött nyájasan a nő. A férfiak összenéztek, és vállat vontak. – Pontosan mit keresnek? – biztatta őket Kat. – Nyomokat? – kérdezte tétován az első. – Például? Bambán néztek bele a világba. Kat némán sóhajtott. Isten barmai! – Oké, innen átveszem – mondta. Miután a két csendőr távozott, elkezdte visszarakosgatni az alsóneműt a fiókokba. – Na, jó, megértem, miért kértél engem – mondta kelletlenül. Holly bólintott. – Az is elég rossz, ha otthon történik, de itt. – Mármint a vadaknál? – kérdezte Kat. Gúnyosabban jött ki a száján, mint akarta. Holly nem felelt. Alighanem okosabban is tette. Kat fölemelt egy bugyit. Mia Elston többi holmijához hasonlóan ez is nagyon egyszerű volt: össze sem lehetett hasonlítani a buja, csipkés neglizsével, amit egy olasz tizenéves vásárol. Az elejére valamilyen szöveget szitáztak. Nem holmi poént, hanem a „Timóteus 4:12” szavakat, cikornyás betűkkel. – Fura – jegyezte meg. Letette a bugyit, elvett egy ezüst karperecet, felolvasta a belevésett szöveget: „Az igazi szenvedély a tisztaság. Az igazi odaadás az önmegtartóztatás. Az igazi szerelem vár.” – Ez meg mit jelent?

– Azt jelenti, hogy Mia egy önmegtartóztatási mozgalom tagja. – Holly látta, hogy Kat nem érti. – Házasság előtt nincs szex. Kat összevonta a szemöldökét. – Minek ehhez mozgalom? Nem elég egyszerűen elhatározni, ha eljön az ideje? Holly vállat vont. – Most éppen ez a divat az Egyesült Államokban. Idenézz. A fényképalbumot mutatta, amelyet a könyvespolcon talált. Az albumba valaki beleragasztott egy meghívót „az Ederle idei, sorrendben a negyedik tisztasági báljára! Megjelenés estélyiben! ”A második oldalon volt egy fénykép Miáról, aki több évvel volt fiatalabb, mint azon a képen, amelyet Kat szerzett. Habos fehér toalettet viselt, majdnem olyat, mint a menyasszonyok. Mellette az apja állt, díszegyenruhában. A harmadik oldalra írták a fogadalmakat. „Támogatlak és védelmezlek tisztaságodban”, így az apa. „Megőrzöm makulátlanságomat, Teremtőm drága ajándékát, apám tiszteletére, ünnepélyes odaadással a férfi iránt, akinek egy napon a felesége leszek”, ígérte a lány. – Beteg. De hogyhogy szüksége van erre, ha ekkora asmodello del virtù? – Felmutatott egy laminált kártyát, amelyet most talált meg egy CD-tokba rejtve. – Mi az? – Diákigazolvány, amely szerint Mia Elston huszonegy éves. – Ismét megnézte a kártyát. Vacak hamisítvány volt. – Átvágták, akármilyen keveset fizetett is érte. – A srácok az Államokban az internetről szerzik őket. Általában azért, hogy alkoholt vásárolhassanak. Módszeresen átkutatták a szoba hátralevő részét. Volt egy laptop, de azt jelszó védte. A szekrényben tucatnyi szerelés, köztük a pompom-lányok fodros szoknyája-felsője. Az ágy fölött két poszter, bekeretezve. Az egyiken az amerikai zászló, a másikon valami szöveg, ezzel a címmel: „Hogyan legyünk úrihölgyek?” Kat megállt, hogy elolvassa. Egy úrihölgy nem mondja, hogy „ja”, vagy „á”. Egy úrihölgy azt mondja: „igen, kérem szépen” vagy „köszönöm, nem”.

Egy úrihölgy nem hagy cserben másokat. Egy úrihölgy betartja, amit ígért. – Ezt nézd meg! – mutatott Holly egy cédulát. Kat megnézte. Egy velencei butik számlája volt, ahol Mia két hete huszonnyolc eurót költött egy tollas Colombina-álarcra. – Azon gondolkodom, hogy itt sehol se láttunk maszkot, ugye? – folytatta Holly. – Nem lehet, hogy elment egy karneváli buliba? – Jó gondolat. – Kat levett néhány könyvet a polcról, összehasonlította az előzéklapokat. – Megváltoztatta a nevét – mondta. – Tavalyig Maureen Elston volt. Aztán egyszer csak elkezdi Miának nevezni magát. Az írása is megváltozik. Mintha felnőttesebbnek próbálna látszani. – Sok lány tesz ilyet. Elvégre te is elhagytad a Katerinát. – Nálam ez akkor történt, amikor elkezdtem olyasmiket csinálni, amiket a szüleim helytelenítettek. – Lehajolt, fölemelt egy apró fóliacsomagot, amely kihullott az egyik könyvből. – Aha! – Mi az? – Óvszer! – Megvizsgálta a csomagot. – Szamócaízű! Hát ez aligha illik az önmegtartóztatási karperechez! – Abból viszont, hogy most is itt van, bontatlanul, nem következtethetünk arra, hogy szexuális életet élt – mutatott rá Holly. – A Goldonit hármasával árulják. Hol a többi? – Ha ízesített, akkor talán csak gyakorolt. Tudod – hogy jól csinálja, ha a valóságban is sor kerül rá. – Az amerikai lányok így szokták? – somolygott Kat. – Nehéz lenne általánosítani, mit szoktak az amerikai lányok – felelte fagyosan Holly. – Tekintve, hogy körülbelül ötvenmilliónyian vannak. – Ó, persze. Szuperhatalom vagytok, mi? – Nohát akkor mihez kezdjünk? – sóhajtott Holly. – Tudsz segíteni? Vagy csak várjanak türelemmel a szülők? – Te nem találod ezt furcsának? – kérdezte Kat, és körülnézett a túlságosan is takaros hálószobában.

– Milyen értelemben? – Olyan… rendes. Olyan tökéletes. Még az ágyát is bevetette. Miféle kamasz csinál ilyet? – Ó! – Most Holly kezdett el somolyogni. – Kat, ez katonacsalád. – Az ablak mögött húzódó házsorok felé bólintott. – Azokban is ugyanez van. Az én szobám… – Elhallgatott, mert a pillanat egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy erről a kérdésről beszéljenek. – Előbb-utóbb rászokik az ember. Kat morgott valamit. Ő is belátta, hogy ez nem a legjobb idő Holly szokásainak megvitatására. – Nohát, azt hiszem, nem árt, ha beszélünk a barátaival. – És a telefonja? – Benyújthatom a kérvényt. De nyolc hét, mire lesz belőle valami. – Nyolc hét? – szörnyülködött Holly. – Ez Olaszország. Lehet, hogy nem vagyunk szuperhatalom, de nálunk is vannak bizonyos fékek és ellensúlyok. Kérvényeznem kell a meghatalmazást – ami azt jelenti, hogy ki kell nevezni egy államügyészt, utána kielégítően kell bizonyítani, hogy bűncselekmény történt, és van is valaki, aki vád alá helyezhető. – De honnan tudhatnád, ki követte el a bűncselekményt, ha nem lehet nyomozni? – Hollynak nem először jutott az eszébe, hogy nem direkt csinálták-e olyanra az olasz jogrendszert, ami akadályozza a bűnügyi nyomozást, ahelyett, hogy megkönnyítené. Kat, aki réges-régen levonta ugyanezt a következtetést, vállat vont. – Ez a törvény. – És Daniele Barbo? – kérdezte rövid tétovázás után Holly. – Nem kérhetnénk meg, hogy segítsen? – Viccelsz? A Carnivia alapítója ugyan az ismerősük volt, de nem az a típus, akitől szívességet lehetett kérni. Nem mintha zavarta volna, hogy belenézni valakinek a híváslistájába törvényellenes – Danielének megvolt a maga öntörvényű elképzelése az erkölcsről –, hanem azért, mert Kat gyanúja szerint fel sem tudta fogni, hogy lehet jót tenni másokkal.

– Ha mi nem vagyunk, most börtönben ülne – érvelt Holly. – Arra gondoltam, hogy talán… Nem hivatalosan, ez magától értetődik… Kat gondolkozott. Elvégre Saito arra utasította, hogy segítsen minden lehetséges módon, és mivel olyan nincs, hogy Daniele igent mondjon, nyugodtan megkérdezhetik. Az azért különös, hogy a szabályszerű eljáráshoz általában görcsösen ragaszkodó Holly aggodalmában hajlandó még egy ilyen kétségbeesett lépésre is. – Nos, én, mint csendőrtiszt, nem kérhetem meg. Viszont semmi akadálya, hogy te megtedd, addig, amíg nem tudok róla, természetesen. – Küldök neki e-mailt – határozta el Holly. – Akármivel is foglalkozzon, bizonyosan képernyőközelben van. Miközben kijöttek a szobából. Kat fölemelte a hamisított igazolványt. – Azt mondod, hogy az amerikai tizenévesek piát vásárolnak az ilyennel? – Úgy van. Miért? – Elston őrnagy azt mondta, hogy három éve élnek Olaszországban. Mia és a barátai nálunk akár tizenhat évesen is beszerezhettek alkoholt. Vagyis mi mást csinálhatott, amihez idősebbnek kellett hazudnia magát? KILENC Az ajtóról levették a láncot. Belépett az Arlecchino-maszkos ember egy tálcával. A Bauta követte, hogy filmezzen. A tálcán egy palack folyékony tápszer volt. A lány ismerte a márkát. Ensure. Pár kretén az iskolában ezzel fogyózott. – A fogoly enni fog – mondta fahangon Arlecchino, és letette a tálcát. Hátralépett, hogy a társa lefilmezhesse, amint Mia felbontja a műanyag palackot. Banánízű volt, émelyítően édes, de a lány olyan éhes volt, hogy az utolsó cseppig kiitta. Fura, hogy ennyire érdekli őket, amit csinál. Mi olyan különleges az Ensure-ban?

Hacsak nincs benne drog. Rémítő képek villantak át az agyán. Most elveszíti az eszméletét, és amint kiütötte magát, ezek levetkőztetik, és azt tesznek vele, amit akarnak. Talán még le is filmezik magukat. Talán ez volt az egésznek a célja, hogy csináljanak egy hullapornót. Vagy lánykereskedők, és ez lesz az első lépés, hogy prostitúcióra kényszerítsék. Erősen iszonyodva bámulhatott a palackra, mert Arlecchino halkan megszólalt: – Nincsen bedrogozva. Mia csodálkozva nézett rá. Meglepte, hogy így kitalálták a gondolatát. Akárki is az álarcos, értelmes ember, túlságosan is értelmes, hogy a maffia bérgyilkosa legyen. Angolul pedig hibátlanul beszél, még ha erősen idegenes kiejtéssel is. Tehát tanult ember. Nem tudta, hogy ettől most kevésbé kell félnie, vagy még jobban. De legalább szólt hozzá, és a lány kapott az alkalmon. – Amerikai állampolgár vagyok. Követelem, hogy mondják meg, kik maguk, és miért tartanak itt. – Ahogy kiejtette a száján az utolsó szót, rögtön megbánta, hogy nem „tisztelettel kérem”-et mondott a „követelem” helyett. Ám Arlecchino csak bámult rá mélán. – A fogoly azért fogoly, mert amerikai állampolgár. – Kik maguk? Mit akarnak tőlem? – A nevünk Azione Dal Molin, vagyis Tégy a Dal Molinért. – A karórájára pillantott. – Hogy pedig mit akarunk, azt mindjárt megtudod. TÍZ Daniele Barbo fölemelte széttárt ujjú kezét, úgy, hogy pontosan szemben legyen az asztal átellenes oldalán helyet foglaló fiatal nő kezével – bal tenyér a jobbhoz és fordítva – és csupán néhány milliméter maradjon a tenyerük között. – Kezdjük – mondta Daniele mögött egy halk hang. Stopperóra kattant.

Daniele a nőre nézett, és alig észrevehetően megrándult, amikor létrejött a szemkapcsolat. Pedig sokat fejlődött azóta, hogy először csinálta ezt a gyakorlatot. Most már pánik nélkül tudott a nő szemébe nézni, habár így is gyorsabban lélegzett. Hosszú másodpercek teltek el. Úgy rémlett, hogy ott, ahol a kezük csaknem összeér, lüktetni kezd az ujja és a tenyere, mintha az érverése rá akarna csatlakozni a nőére. Ez természetesen illúzió volt, de nem kellemetlen. – Helyes – mondta mögötte a hang. A gyakorlat célja az volt, hogy Barbo hat teljes percen át nézzen farkasszemet a nővel. Fokozatosan ellazult, ami megkönnyítette a dolgát. A nő szép volt, főleg a szeme. A világosszürke szivárványhártyán színes csillámok vették körül a pupillákat. A szaruhártya domborulata felnagyította a bonyolult fehér szövevényt, amitől a két szem olyannak látszott, mint két muranói papírnehezék. Daniele akaratlanul libabőrös lett a nő közelségétől, és a vér az ágyékába futott. A szempár vele szemben kissé kitágult, mintha a nő tudná, mi játszódik le benne. Vagy talán vele is ugyanez történik, eszmélt rá Daniele. A keze remegett, szabadulni akart a közelségből, de ő elszántan tartotta a hajszálnyi távolságot. Ahogy a lélegzetük lelassult és összehangolódott, Barbo felfigyelt a nő mellének hullámzására, és valamiből rájött, hogy most éppen restelkedik. Érezte, hogy szeretné lesütni a szemét; érezte az erőlködést, amellyel megparancsolja magának, hogy ne tegye. Mintha a legmeghittebb beszélgetést folytatnák, szavak nélkül. A nő is ezt érzi vajon? Minden idegszála azt súgta, hogy így van: hozzá hasonlóan átadja magát a szoros kapcsolatnak. Ám elméjének egy apró, logikus része tudta, hogy a nő valószínűleg már sokszor végigcsinálta ezt, rajta kívül más páciensekkel is. Azt is tudta, hogy a látszólag egyszerű gyakorlat a Clark egyetemen végzett hosszas kutatómunka eredménye. James Laird pszichológus 1989-ben állapította meg, hogy már a két perces szemkapcsolat rohamosan növelheti a szexuális empátiát, akár vadidegeneknél is. Hasonló következménnyel jár a kezek

fizikai közelsége, amit Leon Festinger és Robert Zajonc, a Stanford kutatói fedeztek fel. – Sabrina, tegyen egy mozdulatot – mondta Barbo mögött a hang. A nő, egy pillanatra sem véve le a szemét Danieléről, oldalvást elmozdította a kezét az asztallap irányába. A férfi azonnal utánozta a mozdulatát, hogy a kezük egy vonalban maradjon. A nő ugyanezt megismételte a másik kezével, majd elfordította az arcát. Daniele mindent utánacsinált, fenntartva a szemkapcsolatot. Miután két percen át tükrözték egymás mozgását – megint csak olyan kísérletek alapján, amelyek azt igazolták, hogy ezek a mozdulatsorok elmélyítik a meghittséget –, Barbo mögött ismét megszólalt a hang. – Most pedig jöjjön az igazság – mondta Uriel atya. – Maga kezd, Daniele. Miféle titkot is szeretne hallani ettől a nőtől? A gyakorlat előírásai szerint őszintén kell válaszolnia még a legbizalmaskodóbb, legszemélyeskedőbb kérdésre is. – Sabrina, maga miért van itt? – kérdezte. A fiatal nő gondolkozott, mielőtt felelt volna, óvatosan megválogatva szavait. – Uriel atya a doktori disszertációm témavezetője. Amikor önkénteseket kért, hogy segítsenek a klinikai munkájában, úgy véltem, érdekes lehet. – Kap érte fizetést? – Krediteket kapunk a részvételért, mint minden kutatóasszisztens. Szóval igen, fogalmazhatunk úgy is, hogy kapok érte fizetést. – Dolgozik más páciensekkel is? Sabrina összevonta a szemöldökét. A férfi úgy sejtette, ha nem lenne köteles tartani a szemkapcsolatot, akkor most Uriel atyára pillantana, hogy nem tilos-e válaszolni erre. – Nem hiszem, hogy erről szabad beszélnem. – Az igazságot kell hallanom – emlékeztette Daniele. Uriel atya hallgatott. – Igen, csináltam ezt másokkal is.

– Az is ilyen érzés volt? A nő alig észrevehetően megrázta a fejét. – Nem egészen. – Sabrina, magán a sor – szólalt meg Uriel atya. Sabrina most másként tekintett a férfira. Úgy nézett rá, mintha felmérné. – Ma azt éreztem, hogy vonzódik hozzám. Valóban így volt? – Igen – felelte őszintén Barbo. Várta a következő kérdést. – Maga miért van itt? – kérdezte a nő, és Daniele érezte, hogy őszintén kíváncsi; azt is érezte, hogy ha ő nem igennel válaszolt volna az előbb, Sabrina nem kérdezte volna meg ezt. – Úgy érti, hogy nőgyűlölő vagyok-e, vagy pedofil, vagy másfajta bűnöző, akikkel Uriel atya általában foglalkozik? – kérdezett vissza lassan. – Amire a válaszom az, hogy nem. Ám különböző okokból számomra sohasem volt lehetséges a közeli kapcsolatok kialakítása. – Autista? – Már neveztek annak, méghozzá nagyon tekintélyes orvosok. Ám Uriel atya azt hiszi, hogy az állapotom szerzett, nem öröklött. – Vajon megérti Sabrina, milyen nehéz beszélnie erről? Csak nem a pszichiáter sugallta neki a kérdéseket? – Gyerekkoromban elraboltak, és heteken át tartottak bezárva. – Így veszítette el a fülét és az orrát? Barbo izmai akaratlanul megfeszültek. – Igen. Az emberrablók… így akartak nyomást gyakorolni a szüleimre. – Miért nem csináltatott plasztikai műtétet? Mármint utána. A férfi mély lélegzetet vett. – Természetesen felajánlották, de én visszautasítottam. Megmondtam a szüleimnek, hogy még nem állok készen. De az igazság az, hogy az apám imádta a szépséget. A műalkotásokat, a velencei palotáját. Én meg azt akartam, hogy lássa csak, amit ő okozott. Vésse csak az agyába, hogy az összes vagyonával ezt a rútságot sikerült elérnie. Sabrina higgadtan bólintott. Daniele érezte azt a szellemi összeköttetést, amely akkor jön létre, ha megosztunk egy olyan titkot, amelybe sose avattunk be másokat. Egyszerre volt izgalmas és félelmetes élmény. – Most miért kért segítséget? – kérdezte a nő.

– Rájöttem, hogy sose tudok kapcsolatot létesíteni – nem tudok szeretni –, ha nem teszem meg. – Szerelmes valakibe? Barbónak kezdett elege lenni. Letelt már az a hat perc? Megrázta a fejét. – Nem. – De van valaki, aki érdekli? A csend nyúlt, mint a rágógumi. Daniele mögött kattant a stopperóra. Már nem volt köteles válaszolni. – Igen, van valaki – szólt vontatottan. – Talán nem lehetséges, de azt hiszem, szeretném kideríteni. – Köszönöm, Daniele – mondta halkan Uriel atya. – Magának is, Sabrina. Ennyi elég mára. Sabrina felállt, belebújt gyapjúszvetterébe, röpke mosolyt villantott Danielére, azután kiment. A férfi utánanézett, és érezte, hogy a rendelő váratlanul egy kicsivel üresebb, szürkébb lesz a nő távozásával. Ezt szokták érezni az emberek? Ezt jelenti a normális állapot? Rövid kapcsolatot egy másik emberrel, csak azért, hogy fájjon, amikor a kapcsolat megszakad? És ha a kapcsolat nem rövid, és a megszakadása valami alapvetően fontosat sebez meg bennünk? Akkor mi történik? – Jól halad – mondta Uriel atya. – Azt hiszem, hamarosan áttérhetünk a következő gyakorlatra. Talán még a való világban is megpróbálkozhat a társasággal. – Úgy érti, randevúzzak? – Ha ahhoz van kedve. Nagy ugrás lenne, tudom. Daniele az ajtóra mutatott. – Őt viszontlátom még? Uriel atya fontolóra vette a kérdést. – Általában igyekszem váltogatni a pótpartnereket, hogy a minimumra csökkentsem pácienseimnél az érzelmi kapcsolat kialakulásának kockázatát, de magánál ez aligha valószínű. Miért? Szeretné viszontlátni? – Nem tudom. Látni akarom, de találkozni akarok a többi pótpartnerrel is. Uriel atya fölnevetett, ami zavarta Danielét. Valami vicceset mondott? – Nos, nincs olyan sok asszisztensem, és egy sincs olyan csinos, mint Sabrina, vagyis úgy vélem, hogy hamarosan

viszontláthatja. – A számítógépére nézett. – Jövő hétfőn, ugyanebben az időben jó lesz? A rendelőből kilépő Daniele visszakapcsolta a telefonját. Egy arra járó szerzetes kíváncsi pillantást vetett rá. Barbo észre sem vette, hogy mostanában szinte csak papokat látni Uriel atya intézetében. Nem hitt Istenben, ha csak nem úgy, mint egy magasabb matematikai elvben, de méltányolta, hogy az egyház folytonos szexbotrányai nagyobb lehetőségeket kínálnak az Uriel atyához hasonló orvosoknak, akik új utakat keresnek a szexuális eltévelyedés, mint disszociális személyiségzavar kezeléséhez. Uriel atya ötlete volt, hogy ennek a fordítottja is igaz lehet, vagyis ugyanazok a viselkedéstechnikák, amelyekkel ő átprogramozza, teszem azt, egy pap szexuális vonzódását a gyermekek iránt, felhasználhatók az empátia kifejlesztésére az olyan emberekben, mint Daniele. A kezelés egyelőre a kísérleti szakaszban tartott, de miután Daniele meghekkelte néhány szakfolyóirat archívumát, láthatta, hogy a kezelés megnyugtatóan stabil tudományos alapokon nyugszik. Átfutotta az üzeneteit. A többség automata figyelmeztetés volt a Carnivia szervereiről, amelyek jelezték a megnőtt forgalmat, vagy az adatlopási kísérleteket. A többit sorra törölte, egyet sem olvasott el. Küldő: Holly Boland Tárgy: Tudsz segíteni? Habozott, azután megjelölte az üzenetet, hogy később elolvassa. Valamivel később ismét találkozott egy üzenettel, amely megállította. Egy zárt fórumról küldték, amely elvben csak a Carnivia adminisztrátorainak volt hozzáférhető. A küldő olyasvalaki volt, akiről Barbo pár napja hallott először. A témát pedig így határozták meg: Dan, az eljárás általános leírása

Daniele megnyitotta. A fogoly, aki a börtönbe érkezik, mindenben ki van szolgáltatva foglyul ejtőinek. Meghatározott eljárásoknak vetik alá, higgadtan, úgyszólván klinikai precizitással, amelyeknek az a céljuk, hogy nyomatékosítsák a környezetváltozás hirtelenségét és félelmetességét, elmélyítsék a fogoly bizonytalanságát és fokozzák rettegését a fogságtól. A fogoly ruháit eltávolítják és megsemmisítik. Miután meztelenre vetkőztették, fizikai állapotát fényképekkel dokumentálják. A foglyot megbilincselik és magánzárkába zárják. Nem kap testápolószereket, olvasmányokat vagy kegyszereket. A külvilággal nem tarthat fent kapcsolatot. Az őrök általában maszkot viselnek, a kommunikációt a minimumra csökkentik, beleértve az egyes szám harmadik személyben kiadott parancsokat („A fogoly távozik a cellából” stb.) A foglyot étrendi manipulációnak vetik alá. Az őrizetesek normális kosztját ízetlen, kommersz, folyékony táplálékkal váltják fel. A kalóriabevitelt minden esetben napi 1000 kalóriában határozzák meg. A fogoly súlyát ellenőrzik annak biztosítására, hogy testsúlyának maximum 10%-át veszítse el. A kulcskérdés abban áll, hogy nevezhető-e ez az eljárás olyan égbekiáltónak és felháborítónak, ami már lelkiismereti sokk a modern ember számára? Negyvennyolc órán belül ez volt a harmadik e-mail ebben a stílusban. Ha nem ebbe a postafiókba érkezik, spamnek hitte volna. De úgyszólván biztos volt benne, hogy a Carnivia adminisztrátorainak fóruma nem spammelhető.

Kezében a telefonnal javában állt és töprengett, amikor megszólalt a készülék. Holly Boland neve volt a kijelzőn. Habozott, azután megnyomta a válasz gombját. Holly nem pazarolta az idejét bájcsevejre, mert tudta, hogy az mennyire dühíti és feszélyezi a férfit. – Daniele, eltűnt egy kamaszlány. Úgy véljük, hogy a híváslistájából meg lehetne állapítani, hol van. – És? – Gyorsan kell csinálni, ami kizárja a hivatalos csatornákat. – Hosszú csend. – Daniele! – sürgette a nő. – Ott vagy még? – Segíteni fogok – mondta vontatottan a férfi. – De akarok valamit cserébe. – Mit? Ezúttal még hosszabbra nyúlt a csend. – Azt akarom, hogy vacsorázz velem. – Vacsorázzak veled? – Most Holly tétovázott. – Igen, az klassz lenne. Holly mellett Kat elfojtotta a vigyorgását. Amikor utoljára látta együtt őket, totál világos volt, hogy Danielének tetszik a szőke hírszerző. Az is világos volt, hogy Holly ezt nem veszi észre. Katnak meg is volt róla az elmélete, hogy miért nem. – Megírom sms-ben a lány adatait – mondta Holly. – Egy név elég. És a telefonszolgáltatójáé, ha tudod. – Elston. Mia Elston, a… – Ezt a nevet már ismerem – vágott közbe Daniele. – Van egy fiókja a Carnivián. Egy fiók, amelyet meghekkeltek. Holly elhűlt. Azt az egyet mindenki tudta a Carniviáról, hogy nem lehet meghekkelni. Ez volt a portál legnagyobb értéke – talán nem Daniele szemében, aki szívesebben tekintette elvont matematikai modellnek az alkotását, hanem az átlagos felhasználók millióinak. A katonai szinten kódolt Carnivia névtelenségében az ember a kollégái szexuális életének titkaitól az új személyazonosságig mindent megvásárolhatott, egy idegen hitelkártya adataitól a saját testéig mindent eladhatott, a fizetésétől az életéig mindenbe fogadhatott és a pár perc élettartamú, önmegsemmisítő, névtelen e-mailben elküldött

szenvedélyes szerelmi vallomásoktól a politikusok vagy kormányok korruptságainak leleplezéséig mindent kikiálthatott. Voltak, akik gonosznak nevezték, mások a jó szolgájának. A többség tudta, hogy a Carnivia se nem jó, se nem gonosz, csak az információ korának új valósága, mint a Twitter, mint a Google vagy maga az internet, amelynek igazi hatását csak az idő döntheti el. Már persze ha megmarad, és nem tűnik el, mint oly sok internetes szenzáció. A Carnivia sikere elválaszthatatlan volt a biztonságától. Ha támadható, annak félelmetes következményei lesznek. – Meghekkelték? – ismételte. – Hogyan? – Valaki hamis üzeneteket küldözget Mia Elston felhasználói fiókjából egy adminisztrátori fórumra. Akárki is az, ismeri az interpreteres nyelvet. A forráskódot átírták Pythonra, hogy ne követhessem vissza a felhasználók személyazonosságát. Ám ez viszonylag egyszerű. A Carniviába az lép be, aki ismeri a doménspecifikus programnyelvet… – Daniele – vágott közbe Holly –, a Pythonnál még értettem. – Elnézést. A lényeg, hogy ha valaki látszólag meghekkel egy weboldalt, ez nem szükségszerűen jelenti azt, hogy feltörték a kódot. Sokkal valószínűbb a pszichológiai manipuláció, vagyis hogy ellopták valakinek a jelszavát. – Habozott. – Az üzenetekből, amiket kaptam, egy szót sem értek, de úgy hangzanak, mint valamiféle fenyegetés. TIZENEGY – Mia, tudod, hogy miért vagy itt? A lány a fejét rázta. Nem. – Hangosabban, kérlek. Tudod, hogy mi történhet veled itt? – Nem. Egy kéz rácsapott előtte az asztalra. A lány ugrott egyet. – Ne hazudj nekem, Mia. Jól gondold meg a válaszaidat. El tudod képzelni, mik történhetnek veled itt? Biztos vagyok benne, hogy

nem szívesen gondolsz rájuk. De abban is biztos vagyok, hogy el tudod képzelni őket. Így van? Miután körülbelül egy órát töltött a cellájában, visszavitték a nagyobb helyiségbe. A túlsó falra egy lepedőt akasztottak, mint egy transzparenst. A lepedőre valamilyen jelképet mázoltak, egy nagy fekete kört, abba egy A betűt, hasonlót az anarchisták logójához, csak ebben egy kisebb D és M volt közvetlenül az A alatt. A lepedő elé egy asztalt állítottak, annak a két oldalára pedig egy-egy széket. Bauta valahonnan az árnyékból filmezett. – Igen – felelte gyönge hangon a lány. – Sorold fel őket. – Bánthatnak… engem. – Folytasd. – Megölhetnek. Megverhetnek. – Szünet. – Megerőszakolhatnak. – És ha ezek közül bármelyikre is sor kerülne, te mit tehetnél ellene? Semmit. Ki is mondta, vagy csak gondolta? A vele átellenben ülő Arlecchino megismételte a szót, tehát mondania kellett. – Semmit. Így van. Semmit sem tehetsz. De azért van egy jó hírem is, Mia. Akarod tudni, mi az? Ismét bólintott, azután eszébe jutottak az utasítások. – Igen. – A jó hír az, hogy egyik sem fog bekövetkezni, ha teljesítik a követeléseinket. Megértetted? – Igen. – Most pedig állj fel és vetkőzz le. Mia habozott, de csak egy pillanatig. Mihelyt levetette a bárban viselt ruhákat, Arlecchino fogott egy ollót, és mindegyiket apró darabokra vágta. Amikor a lányon már csak bugyi és melltartó volt, Arlecchino valamit kirakott az asztalra. Mia látta, hogy egy kezeslábas az, és egy guriga szürke ragasztószalag. Megkönnyebbülten nyúlt a kezeslábasért, de Arlecchino tiltóan rátette a kezét.

– Nem, nem! Itt, Mia, ki kell érdemelned a jogot, hogy ruhát viselhess. – Fölvette a ragasztószalagot. – Ez pedig azt jelenti, hogy először segítened kell egy kis filmforgatásban. TIZENKETTŐ – Sajnos, nem tárgyalhatok önökkel Mia Elstonról – mondta a tanácsadó, és fontoskodó ráncokba szedte a homlokát. – Engem köt a szakmai titoktartás. A diákoknak tudniuk kell, hogy velem megbeszélhetnek mindent, nem kell attól félniük, hogy valami a szüleik fülébe jut. – Tökéletesen megértjük – bólogatott Holly. Mr. McConnell, az Amerikai Középiskola hallgatói tanácsadója az utolsó volt azok között, akikkel beszélniük kellett. Eddig nem sokra jutottak. Mindenki ugyanazt adta elő: Mia szorgalmas, sportos és okos, habár – ami fölkeltette Kat figyelmét – több barátja célzott rá hogy meggondolatlan is tud lenni. – Mindenbe bele lehet ugratni, ha kétségbe vonják a bátorságát – mesélte az egyik barátnő. – Bár nem kérdés, hogy bátrabb is az összes itteni fiúnál. – A helyzet az, Mr. McConnell – vette át a szót Kat – hogy maga az, aki nem érti. A „szakmai titoktartás” ebben az országban jogilag kizárólag a jogászokra, orvosokra vagy a hivatalos engedéllyel rendelkező pszichológusokra érvényes. Feltételezem, ön egyik kategóriába sem tartozik. – Én diplomás… – Rendelkezhet a világ összes diplomájával – vágott közbe Kat. – A törvény előbbre való. Azaz kötelessége együttműködni az olasz bíróságok által elrendelt összes nyomozással, ellenkező esetben pedig vállalni a következményeket, beleértve az akár nyolc év szabadságvesztést. – Szántszándékkal használt kissé hivatalos nyelvezetet, hátha akkor a tanácsadó nem fog kötözködni, hogy elrendelhetnek-e a bíróságok ilyet, vagy sem. – Szóval akkor közölné, tanácsadó úr, hogy miféle közölhetetlen dolgot tud Mia Elstonról?

McConnell pislogott. – Semmit, hm, az a helyzet, hogy amit tudok, abban sincsen semmi érdekes. – Akkor halljuk azt, ami érdektelen. – Időnként… hogy is fogalmazzak? – Félszegen felbámult a mennyezetre. – Nem rendhagyó dolog. De nem is nevezhető mindennaposnak. Mia… húz engem. Ezzel az egy szóval tudom jellemezni. – Milyen értelemben? – A diákok tudják, hogy nem adhatom tovább, amit tőlük hallok. Időnként ez a hatalom érzésével ruházza fel őket – azzal szórakoznak, hogy igyekeznek megbotránkoztatni. Mia például azzal, hogy melyik férfi tanárba van beleesve. – Fölemelte a kezét. – Ó, az egészet abba csomagolta, hogy nehezére esik az összpontosítás, tudják. De kissé túlságosan is részletezte, ugye, értik. Majd amikor megpróbáltam rábírni, hogy valamivel nyíltabban beszéljen, azt mondta, hogy énrám bukik! Egy pillanatig sem hittem el, hogy igaz. Egyszerűen látni akarta, hogyan reagálok. – És hogyan reagált? – kérdezte Holly. – Azt feleltem, hogy akkor másik tanácsadóhoz kell járnia – aki, mivel a középiskolában én vagyok az egyetlen, a kollégám, Mrs. Morales lenne, ő az általános iskola felső tagozatos tanulóival foglalkozik. Mondhatom, ezek után Mia igen sebesen visszakozott. Másnap közölte velem, miszerint rájött, hogy csak pszichodinamikai transzferencia történt, így, ezekkel a szavakkal. Vélhetőleg az interneten tájékozódott, mert ismerte az egész szakzsargont. – Szóval szűzkurválkodott egy kicsit – összegezte Kat. – Bár ez sem magyarázat az eltűnésére. – Valóban nem. Mellesleg ez a stílus, kapitány… Még csak célozni sem akarok arra, hogy Mia viselkedése bármiben különbözne attól a fiatal nőétől, aki kezd rájönni, mennyire vonzó, és kutatja vonzereje határait. Viszont az megdöbbentett, hogy képes volt egyszerre létezni mindkét változatban: a komoly eminens tanulóéban, és a gyorsan nővé érő lányéban. Szempillantás alatt tud átváltani az egyikből a másikba.

– Voltak fiúi? A tanácsadó a fejét rázta. – Én nem tudok róla, habár bizonyosra veszem, hogy minden ujjára jutott volna. – Elston őrnagy említett egy katonát, aki bulikra szokta kísérni Miát. – Ó, igen. Kevin Toomer tizedes. Mia csak úgy hívta, hogy „apu vérpincsije”. Az volt a benyomásom, hogy nem túlzottan kedvelte. A nők összenéztek, Kat felállt. – Beszélünk Toomerrel. Köszönjük, hogy szakított ránk időt. – Igazad van. Túl szép volt, hogy igaz legyen – mondta Holly, miközben kijöttek az iskolából. Kat elhúzta a száját. – Hogy ezt a kéjenc görényt felcukkolta, az még aligha teszi gyerekdémonná. Lefogadom, hogy a se non è zuppa è pan bagnato esete forgott fent – amilyen az adjon-isten, olyan a fogadjisten. Láttad, hogy bámulta ez a lábamat? Szerintem a lány azzal húzta fel, hogy színre színt adott. – Azt hiszed, hogy az a katona is valami hasonlót érezhetett? – Elképzelhető. Nem lehetett könnyű egyszerre játszani a testőrt és a fiúpótlékot, akit ráadásul a papa választott ki. Toomernek talán elege lett. Toomer tizedes egy kihallgatóhelyiségben várta őket. Katot meghökkentette, milyen fiatal. Kiderült, hogy mindössze tizenkilenc, csak két évvel idősebb Miánál. Nem volt könnyű kikérdezni. Katonai szakzsargonnal megspékelt válaszait olyan személytelen fahangon adta elő, mintha Kat és Holly törzsőrmesterek lennének egy szemlén. Igen, hölgyem, néha elkísértem Mia Elstont grillezésekre és moziba. Megtiszteltetés volt, hölgyem. Személyesen sose szolgált Elston őrnagy alatt, de az a leghőbb vágya, hogy jelentkezhessen felderítőkiképzésre, mihelyt elérte a megfelelő rangidőt. A Recon Red, az őrnagy csapata az egyik legszuperebb egység a százhetvenhármasoknál. – Miről beszélgettek Miával? – kérdezte Kat.

Toomer üresen bámult rá. – Többnyire katonai dolgokról. – Szerelmesek voltak egymásba? – Nem, hölgyem! – tiltakozott megbotránkozva a fiú. – Szex? Toomer olyan képet vágott, mint aki mindjárt felrobban. – Elston őrnagy énrám bízta a lánya becsületét! És Elston őrnagy egy legenda! – De azért csinosnak tartja Miát? A katona habozott. – Kevin, maga meleg, ugye? – kérdezte Kat. Érezte, hogy Holly megmerevedik mellette. Toomer csak bámult, meg sem bírt mukkanni. – Tisztában vagyok vele, hogy ez nem olyan téma, amelyről beszélni szokás a seregben – folytatta Kat. – Viszont nekem tudnom kell, milyen kapcsolatban állt Miával. Mint hallom, ő nagyon értett ahhoz, hogy kiszúrja az ilyesmit. Toomer egy pillanatnyi hallgatás után bólintott. – Igen, hölgyem, értett. – Szóval maguk csak barátok voltak? – Olyasmi – felelte óvatosan a fiú. – Vagyis? – Mihelyt Mia rájött… – Toomer habozott. – Általában rendes volt. De időnként elkezdett kötekedni. Tudja, ilyenek, hogy „miért nem szerzett nekem apu egy normál kísérőt?” Viccnek szánta, de nem volt vicc. És butaságokat mondott. – Például? – Például, hogy egyszer majd leszop, és kideríti, hogy tényleg meleg vagyok-e – motyogta a fiú. – Tehát él szexuális életet? Toomer kényelmetlenül fészkelődött. – Lehet. Tudom, megígérte a papájának, hogy szűz marad, de fixen érdekli a szex. Mesélt róla, hogy miket látott a neten, tudja. Mint például, hogy „láttam ezt a dögös meleg klipet, neked is meg kéne nézned!” – Pofát vágott. – Főleg azért, hogy engem sokkoljon. De nem hiszem, hogy kitalálta volna. Egyszer mesélt nekem egy fórumról a Carnivián, ahol lehet posztolni képeket magunkról, és mások

értékelik őket. Például félmeztelenül, de nem mutatjuk az arcunkat, így nem tudják, kik vagyunk. Azt hiszem, ettől beindult. – Drogok? – Arról nem tudok – dünnyögte a fiú. – Dehogynem tud. Vagy azt akarja, hogy beszámoljak magáról a haverjainak a szakaszban? – Inkább érezte, mint hallotta, hogy Holly levegőért kapkod. Toomer az ajkát harapdálta. – Tudom, hogy kipróbált pár dolgot. Erről sose beszéltem vele. Gyűlölöm a drogokat. Az apja is gyűlöli őket. Megmondta Miának, hogy elgyepálja, ha csak egy ujjal is droghoz nyúl. Bár nem hiszem, hogy ez visszatartotta volna. – Ha ennyire különböznek, miért kísérgette továbbra is? – érdeklődött Kat. A fiú vállat vont. – Hát, gondolom, a papája miatt. – Mi volt az elmúlt hétvégén? Mesélte magának, hogy mik a tervei? – Tudtam, hogy lesz valami, mert mondta, hogy meg kell lépnie a papája elől. Mondtam, hogy ebben nem segíthetek. Erre ő elneveti magát: „Ne izgulj, az nem olyan hely, ahova te szeretnél menni!” – Menni? Mintha egy buliról beszélt volna? – Ja, buli… vagy talán egy rave. Szerintem járt már ő ilyeneken, úgy, hogy a szülei semmit se tudtak róla. Miután visszaküldték Toomert az egységéhez, Kat felugrott. – Gyerünk ebédelni. Némán ballagtak a főkapu felé. – Kat. – szólalt meg Holly. – Igen, tudom! – szakította félbe Kat. – „Erről nem beszélünk!” Ami pedig a fenyegetést illeti, hogy elmondom a szakaszának, valószínűleg az sem szerepel a szabályzatban. De te akartad, hogy segítsek, hát megkaptad. Útközben keresztül kellett vágniuk a Main Streeten, a támaszpont plázáján. Körülöttük emberek futkostak reklámtasakokkal. Katnak egy középkori fellegvárra kellett

gondolnia: családostól összezsúfolt katonák egyetlen erődített táborban, de nem az ezredek zászlai, hanem a modern kiskereskedelem lobogói – az American Apparel, a Gap, az Old Navy – lobogói alatt vonulnak. Egy Baskin-Robbinsnél megfigyelte, hogy a kedvenc velencei gelateriája aktuális kínálatát – a vérnarancsot, a mogyorós csokoládét, az articsókát – itt felváltja egy tucat kekszalapú készítmény, amelyek mindegyike büszkén vallja magát zsírszegénynek. A fagylaltozó mellett Burger King volt. – Gondolom, nem akarod azt ajánlani, hogy a támaszponton együnk? – érdeklődött ártatlanul. Holly csak egy sivár kacajjal válaszolt. Pár percnyire, Stangában találtak egy családi kis trattoriát. Odabent csak hat asztal fért el, és a fekete táblára fölkrétázott menüben mindössze három fogás szerepelt. A bigoli al ragù d’asino volt az egyik. – Legyen a tészta! – javasolta Kat. – Pazar! – felelte Holly, aki tökéletesen tisztában volt vele, hogy Kat most próbára teszi. – Melyik borral? Az Amarone a jobb a szamárhúshoz, vagy a Valpolicella? – Persze, hogy a Valpolicella – felelte egy lapos pillantás kíséretében Kat. – Mármint ha nem tartod bűnnek, hogy ebédhez bort igyál. Holly ezt inkább elengedte a füle mellett. – Nos hát… gondolom, nem hisszük, hogy akár McConnellnek, akár Toomernek köze lenne Mia eltűnéséhez? Kat a fejét rázta. – De akkor is sokatmondó, hogy ilyen kettős életet él – az egyiket a szüleinek, a másikat azoknak, akik valóban ismerik. – Azt hiszem, ez gyakori a katonacsaládoknál. Az én apám nem volt olyan szigorú, mint Elston őrnagy, de sosem engedték elfelejtenünk, hogy minden balhénk bekerül a szüleink személyi anyagába. Az ember így megtanulja nagyon eltitkolni a magánéletét. És ez olyan szokás, amit nehéz kinőni, tűnődött Kat, de megtartotta magának a gondolatot.

Gyorsan kihozták a borukat, amit hamarosan követett a főtt tészta. A mártás olyan sötét volt, mint a kacsahús, de a szarvaséhoz hasonlóan erős szagot árasztott. Kat bosszúságára Holly mély élvezettel ette. A szamár- és a lóhús ínyencségnek számított Venetóban, és bár a turisták hajlamosak voltak fintorogni az ilyen ételeken, kevés olyan trattoria akadt, ahol ne kínáltak volna sfilaccit, rukkolaágyon tálalt, hajszálvékonyra szeletelt füstölt lócombot, előételnek szamárhúsos főtt tésztát, vagy főfogásnak spezzatino di cavallót, lóhúsból, paradicsomból, zöldpaprikából főzött, laktató ragut. Talán az alhadnagy sokkal inkább olasz, mint amennyire az egyenruhájából következne, elmélkedett Kat. Nem mintha számítana. Az ő barátságuknak úgyis vége. – Nem rossz – állapította meg Holly az utolsó falat után. Mély lélegzetet vett. – Kat… azt hiszem, meg kellene beszélnünk, ami történt. Amikor nálad laktam. – Miért? – kérdezte rövid hallgatás után Kat. – Mert hiányzik a barátságunk – felelte egyszerűen Holly. Hosszú hallgatás következett. – Akkor legyünk barátok – szólalt meg végül Kat. – Nagyszerű, de meg kellene beszélnünk… – Nem, nem kellene – vágott közbe Kat. – Ne légy már ilyen görcsölős amerikai sboro. Volt egy ostoba veszekedésünk egy serpenyő miatt, és kész. Most pedig kibékültünk. Úgyhogy felejtsük el, és találjuk meg Miát. Holly nem szólt. A veszekedésnek nyomósabb oka volt egy serpenyőnél, de ha Kat így akar emlékezni rá, akkor tegye. – Továbbra sem gondolod, hogy egy fiúval lépett le, ugye? – kérdezte halkan. Kat a fejét rázta. Amióta meglátta Mia túlzott rendben tartott szobáját, egyre erősödött benne a bizonyosság, hogy nem egy újabb szökevény kamaszról van szó. Meggyőződését még jobban alátámasztották Daniele szavai Mia meghekkelt fiókjáról a Carnivián. – Nem – mondta. – Több ez annál. Biztosra veszem.

Azt egyelőre nem bírta volna elismerni, hogy aggodalmon kívül mást is érez a lány eltűnése miatt. Ezt az érzést részben azok az arctalan férfiak váltották ki belőle, akik azt írták az öltözőszekrénye ajtajára a főkapitányságon, hogy húzz a picsába kurva, vagy éppen neki való időtöltésnek képzelték a nyomozást hamisított retikülök után. Kat Tapo carabiniere kapitány lázas izgalmat érzett abban a pillanatban. Mia Elston, lehet, hogy te vagy az alkalom, amire vártam! TIZENHÁROM – Trevisano professzor? A nyitott ajtóban álló férfi bólintott. – Elnézést a zavarásért – mentegetőzött Piola. – Dr. Iadanza tanácsolta, hogy forduljak önhöz egy csontváz miatt, amelyet ma reggel találtak Vicenza közelében. – Ez csak természetes! Fáradjon be! Trevisano professzornak, a velencei Ca’ Foscari egyetem professzorának sűrű, göndör fekete haja és megnyerő modora volt. Betessékelte Piolát a szobájába, ahol könyvek borították a falakat, a padlón is könyvek és akták álltak tornyokban, a szoba közepén hagyva csak egy szigetet három karosszéknek. Piola leült az egyikbe, derűsen állapította meg, hogy úgy érzi magát, mint egy vizsgázó, majd előadta, miért jött. – Azt mondja, sorvadt bal kéz? – szakította félbe Trevisano. – Továbbá khaki zubbonyt viselt, vörös nyaksállal? – Igen. – Max Ghimenti, a marosticai Garibaldi-brigád parancsnoka – vágta rá a professzor. – Biztos benne? Trevisano bólintott. – Dr. Iadanzának közölnie kellett önnel, hogy az én szakterületem a második világháború. A partizánoknál ritkaság volt az egyenruha, bár természetesen

mindenki viselte a nyaksálat: a kommunisták vöröset, a köztársaságiak zöldet satöbbi. De a zubbony arra utal, hogy tiszt volt, a sorvadt bal kezet pedig több beszámoló említi. Csak ő lehet. – Tudna mondani nekem valamit, ami megmagyarázná, miért temették el a régi repülőtéren? – Nos, épp ez az érdekes – válaszolta Trevisano. – Ugyanis nem tudok. Ghimenti halála egyike a felszabadulást megelőző hónapok nagy rejtélyeinek. Természetesen zűrzavaros idők jártak: a szövetségesek délről támadtak, a németek méterenként vonultak vissza, de itt, északon, nagyjából patthelyzet alakult ki. Ghimenti és néhány tisztje lejöttek a bázisukról, a marosticai hegyekből, és elindultak egy megbeszélésre az amerikai OSS egységével, amely összehangolta az ellenállást a térségben. Az OSS ügynöke szerint a partizánok sosem érkeztek meg a tárgyalásra. Piola, aki járatos volt a bizonyíték tálalásának árnyalataiban, azonnal lecsapott: – Szerint? Trevisano vállat vont. – A történet úgy szólt, hogy miközben aludtak, bekerítették őket, és rövid tűzharc után megadták magukat. Még emléktábla is van a templom falán, amelyben állítólag történt. Soha többé nem hallottak róluk – feltételezték, hogy egy németországi haláltáborba szállíthatták őket. De szinte azonnal kérdések vetődtek fel. Ha a németek valóban elfogtak volna egy partizánvezért, akkor nem vagonírozzák be csak úgy. Megkínozzák, hogy információkat csikarjanak ki belőle, ha pedig – vagy amikor – meghal, a holttestét felakasztják egy lámpaoszlopra, hogy mindenki okuljon. De egyszerűen eltűnni… az fölöttébb szokatlan, hogy finoman fogalmazzak. – Tudunk valamit arról, hogy miért szervezték ezt a találkozót? – Ghimenti emberei szerint az ejtőernyővel ledobott szövetséges fegyverek szinte mindig rossz helyen értek földet. Ugyanakkor olyan kockázatos bevetésekre kaptak parancsot, hogy óhatatlanul súlyos veszteségeket szenvedtek. Ghimenti találkozót kért Garland őrnagytól, az olaszországi rangidős OSS-

tiszttől, mert úgy érezték, hogy készakarva szorítják őket a háttérbe más partizáncsapatok javára. – Mit gondol, igazuk volt? Trevisano komoran mosolygott. – Hát, ez úgyszólván bizonyos. Mi, olaszok, érthető módon ragaszkodunk a legendához, hogy Mussolini szégyenletes évei után egy emberként szálltunk harcba a nácikkal. Csakhogy a partizánpolitika több szempontból még annál is mocskosabb és kegyetlenebb volt, mint ami korábban történt. Voltak szocialista brigádok, katolikus brigádok, köztársaságiak, királypártiak – és a legnépesebb a garibaldistáké. – Akik kommunisták voltak. – Igen. Túl finoman fogalmaznék, ha azt mondanám, hogy ezek a csoportok nem mindig jöttek ki egymással. Ám a kommunisták esetében volt más probléma is. Az amerikaiak jóval a háború befejezése előtt felfigyeltek az új fenyegetésre, amelyet Oroszország jelentett. Persze hivatalosan szövetséges volt a két ország. A gyakorlatban azonban mind a kettő igyekezett minél nagyobb területet és befolyást szerezni, még mielőtt véget érnek a harcok. Egyes történészek szerint az amerikaiak nem is azért szállták meg Olaszországot, hogy kiűzzék a németeket, hanem azért, hogy ne jusson a kommunisták kezére. Elvégre Tito kommunista partizánjai már uralták Jugoszláviát; ha még Olaszországot is megkaparintják, a Földközi-térség stratégiai egyensúlya elbillenhet az oroszok javára. Ha az amerikaiak lehetőséget láttak arra, hogy gyengítsék egy kommunista partizánhadsereg befolyását, bizonyosan kihasználták. – Érdekes. – Piola felállt. – Köszönöm, hogy időt szakított rám professzor úr. Utánanézek, hátha sikerül felkutatnunk Ghimenti rokonait, és akkor összehasonlítjuk a DNS-üket a maradványokéval. Bizonyára örülni fognak, ha ilyen hosszú idő után megadhatják neki a végtisztességet. Trevisano intett, hogy álljon meg. – Várjon, ezredes úr… Csak szeretném, ha tisztában lenne azzal, mi következik abból, amit mondott. Az önök patológusa szerint Ghimenti nem halhatott

meg tűzharcban. Ez azt jelenti, hogy halála történetének eredeti változata nem felel meg a valóságnak. – Lehet, hogy így van, professzor úr, lehet, hogy nem – mondta Piola, és fölvette a kabátját. – De az már a magafajta történészek dolga, nem a csendőrségé. – Aha. Hát ez az, amiben tévedhet, ezredes úr – szólt halkan Trevisano. – Mondja csak, mennyire ismeri a Hágai Konvenciót? A Trevisanóval folytatott megbeszélés miatt Piola késve érkezett a Campo San Zaccariára, ahol a belső ellenőrökkel kellett tárgyalnia. – Na végre, ezredes! Hát akkor talán hozzuk be az elvesztegetett időt azzal, hogy azonnal el is kezdjük. – Lettiere ezredes föl se nézett a bocsánatkérően motyogó Piolára. Intett hű csatlósának, Endrizzinek, aki előhúzott egyet az előtte álló fél tucat aktából, kinyitotta egy sárga öntapadós cédulával megjelölt oldalon, és tisztelettel odahelyezte gazdája elé. Piola tudta, hogy arroganciának könyvelik el a késését. Hát akkor ennek megfelelő arroganciával közölheti, hogy ez egyáltalán nem érdekli. Lettiere ezredes nyomozása az etikai ügyben, annak nyomán, hogy egykori beosztottja, Kat Tapo panaszt tett Piola ellen, a kérdések és a sunyi célozgatások végtelen útvesztőjébe vezetett. „Javasolnám magának, ezredes…” „Tudja, hogy veszi ki magát, amikor…” „Valóban azt állítja, hogy…” Lettiere tudni akart minden részletet, még a legbensőségesebbeket is: hányszor feküdtek le egymással, mikor és hol, a nőnél töltötte-e Piola az éjszakát, sőt hogy a panaszos hányszor mutatta, mint ahogy azt a finnyás Lettiere meghatározta, „a szexuális beteljesülés jeleit”. Ezt hallva Piola csak bámult rá néma haraggal és felháborodással, amíg Lettiere, aki ettől egy cseppet sem jött zavarba, át nem tért a következő kérdésre. – Ma egy sajátos ellentmondással akarok foglalkozni az önök kijelentései között – folytatta. – A százados azt mondja, hogy egy alkalommal, január 21-e éjszakáján meg akarta szakítani a kapcsolatukat. Viszont maga úgy emlékszik arra az estére… – Egy

másik oldalra lapozott, amely ugyancsak meg volt jelölve sárga cédulával. – Hogy elment a kapitány lakására, ahol a szokott intim történések zajlottak le. – A papírra sandított. – Bigoli con ragù mellett, amelyet személyesen Tapo kapitány főzött. Milyen kedves. – Ha maga mondja – felelte Piola, magába fojtva egy sóhajtást. – Azt nem értem, ezredes, mivel tudta rávenni, hogy változtassa meg az elhatározását. Hogy miféle nyomást gyakorolt rá. – Semmifélét. Ha Tapo kapitány véget akart volna vetni az… – Piola tétovázott – az ügyünknek, természetesen bármikor megtehette volna. Nekem nem jelezte ezt a szándékát sem azon az estén, amelyre maga céloz, sem más alkalmakkor. Végül is én szakítottam, nem ő. – Igen… Amiből az következik, hogy nem közölte magával, miért akar véget vetni az ügynek? Piola vállat vont. Rég nem próbálta megfejteni, miféle tekervényes logika szerint követik egymást Lettiere kérdései. – Nem. Lettiere szeme felcsillant, mintha fontos győzelmet aratott volna. Intett Endrizzinek, aki újabb aktát helyezett elé, és kinyitotta egy sárga cédulánál. Piola elszörnyedve látta, hogy még legalább egy tucat sárga cédula kandikál ki a lapok közül. – Elmondaná nekem, hogyan lett a munkatársa Tapo kapitány ebben a nyomozásban? – Én kértem fel. Lettiere felvonta a szemöldökét. – Név szerint? Hogyan másképp? – bosszankodott Piola. – Igen. – Mert már korábban megakadt rajta a szeme, ugye? – Mert velencei. Én régóta élek itt, de az nem ugyanaz. Úgy gondoltam, hogy egy őslakos jól jön a csapatban. – Egy őslakos, akinek, ha jól tudom, nem voltak tapasztalatai emberölési ügyekben? – Mindnyájan elkezdtük valahol.

– Valóban. Magának nyilván azt is tudnia kellett, hogy Tapo kapitány hálás lesz az alkalomért. – Nem akartam elcsábítani, ha erre céloz – mondta hidegen Piola. Ez is volt az igazság. Majdnem. Azon az első napon bizonyosan nem számított rá, hogy a kapcsolatuk valaha is túllép a szakmai kereteken, de őt már a kezdet kezdetén elbűvölte Kat, amikor látta, hogyan rántja le a gumicsizmáját, és mezítláb gázol keresztül a Santa Maria della Salute előtt az elöntött kövezeten, hogy megvizsgálja egy meggyilkolt nő hulláját, egy nőét, aki papi ornátust viselt. Egy pillanatra látta vörösre lakkozott lábkörmeit, ahogy rettenthetetlenül belelép a dermesztően hideg sós vízbe, amitől Piola szíve kihagyott egy ütemet. Természetesen ez volt az igazi probléma: a szerelem, a szó, amely egyszer sem hangzott el ebben az értelmetlen hullaboncolásban. Ha egyszerűen csak lefekszenek egymással, aztán megbánják, és elhatározzák, hogy úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna, nem lenne semmi baj. Pontosan érzelmeik hőfoka tette lehetetlenné, hogy az ügy lezárása után is együtt dolgozzanak. A bűnözők, akik után nyomoztak, fotókat küldtek kettejükről az ezredes feleségének, hogy ezzel aknázzák alá a vizsgálatot. Sikerült. Piola ultimátumot kapott otthon, minekutána kénytelen volt szakítani szeretőjével, és megkérni Katot, hogy álljon félre, ami visszavetette a nő karrierjét, de Piola azóta sem hitte, hogy különb megoldással is előhozakodhatott volna. Hirtelen nagyon elfáradt. – Nézze, ő semmiben sem volt hibás. Tehát ha azt akarja, hogy ismerjem el a nyomásgyakorlást, vagy a hivatali helyzetemmel való visszaélést, tegye elém a vallomást, és alá fogom írni. Lettiere édeskésen vigyorgott. – Bár ilyen egyszerű lehetne, ezredes. Vezetőnek és beosztottnak pontosan azért tilos ilyesféle kapcsolatot létesítenie, mert az ennyire bonyolult kérdéseket vet föl. Mert például lehetséges, hogy maga azt képzelte, a szexualitás miatt használja ki őt, míg ő ugyanakkor azt hihette, hogy a karrierje miatt manipulálja magát. Itt nem a függelemsértésen van a hangsúly. A kihágások mögötti

motívumok fogják meghatározni a következtetéseimet. – Szinte boldogan nyúlt a következő sárga céduláért. – Mármost ami a más beosztottjaival fenntartott kapcsolatát illeti… Az ajtó kivágódott, belefojtva Lettierébe a szót. – Á, jó napot, Piola! Hogy haladnak, Lettiere ezredes? – kérdezte Saito tábornok. Lettiere felelni akart, de Saito már beszélt is tovább. – Sajnos, ezt máskor lesz kénytelen befejezni. Beszélnem kell az áldozatával, és noha nem kétlem, hogy napokig elemezhetnénk szerelmi életének részleteit, a Carabinierinek jelenleg más dolga van. – Természetesen, uram. – Lettiere felállt, és intett Endrizzinek, hogy szedje össze az aktákat. – Történetesen az a helyzet, tábornok úr, hogy a jelentésem majdnem kész. Noha az eredmény természetesen a fegyelmi tanács elé kerül, részemről néhány egyértelmű ajánlással fogom kiegészíteni. Itt egy magánéleti drámával állunk szemben, egy elhagyott nővel, akit szakmai bosszúra sarkall a visszautasítás… Szerintem bizonyosra veheti, hogy Piola ezredes hamarosan visszatér hivatali kötelességeihez. A hüledező Piola nem is szólt. Csak azt feltételezhette, hogy Lettiere látni akarta, merről fúj a szél, mielőtt kiterítette a kártyáit. Saito hangneméből egyértelműen leszűrhette, mit akarnak hallani fölöttesei, és nem szalasztotta el az alkalmat. – Kétségen kívül – helyeselt szórakozottan Saito, majd Piolához fordult. – Úgy látom, Aldo, itt mindenki elégedett magával. Az amerikaiak panaszt tettek, de csak formaságból. Fallici Ligája szintúgy. Sikerült mindkét felet felborzolnia, de úgy, hogy egyik sem remélhette, hogy bármit is nyerhet azzal, ha igazi balhét csap. Kényes egyensúly, elegáns kivitelezés, elvarratlan szál szinte sehol! Tekintve, hogy a régész a konzorcium alkalmazottja, javasolom, most már hagyjuk, hadd beszélje meg a munkáltatóival ő, hogy meddig folytathatja a vizsgálatot. A mi munkánk ezzel lezárult. – Nem egészen – hallotta Piola a saját hangját. Saito meghökkent. – Hogyhogy?

– Nemrég beszéltem egy történésszel, akinek a háború a szakterülete. A helyzet az, hogy az áldozaton khaki zubbony volt, amikor meghalt. – És? – Úgy tűnik, hogy mivel egyenruhát viselt, jogosult volt a Hágai Konvenció védelmére, amely az olasz polgári jogtól eltérően nem ismer elévülést. A halált egy közelről leadott fejlövés okozta. Kivégzés stílusú gyilkosság történt, más szavakkal háborús bűn. Már meg is nyitottam az aktáját. Saito nagyot nézett. – Ki a gyanúsítottja? – Még csak tapogatózom, de az első jelek arra utalnak, hogy egy Bob Garland nevű őrnagy, az OSS ügynöke lehet a felelős. – Él az még? Piola a fejét rázta. – Öt éve meghalt, miután egy hosszú életen át dolgozott itt Olaszországban, ugyanannak a szervezetnek, vagyis inkább annak, ami az OSS-ból lett a háború után. – Melyiknek? – A Központi Hírszerző Ügynökségnek. CIA. Bob Garland volt az olaszországi irodavezető. Saito hitetlenkedve fölnevetett. – Ezredes, maga minden pénzt megér! Egy halott CIA-ügynököt akar vádolni azzal, hogy megölt valakit háromnegyed évszázada, egy háború kellős közepén? Mi jó sülhet ki abból? – Tudom – mondta Piola, bocsánatkérő félmosollyal válaszolva a tábornok vigyorára –, de akkor is elhangzott egy állítás, amire van kórbonctani bizonyítékunk, úgyhogy… Saito sóhajtott. – Nagyon helyes. Írjon jelentést, ha muszáj, vigye el egy államügyészhez. Ettől nem jutunk előbbre, de legalább rendben lesz a papírmunka. Bár én nem fordítanék rá két napnál többet. – Ez csak természetes. Saito hátba vágta. – Addig is próbáljon tartózkodni a szoknyáktól, hm? Nem kell az nekünk, hogy még több ifjú tisztnek szakadjon meg a szíve.

TIZENNÉGY Daniele Barbo a számítógépe előtt ült, és arra készült, hogy meghekkelje a Telecom Italia Mobilét. Viszonylag egyszerű munka volt: pár perces kutatás után egy hacker weboldalon rátalált egy közismert puffertúlcsordulásra, ami sebezhetővé tette a TIM rendszerét. Közbeszédre átfordítva ez azt jelentette, hogy a TIM weboldalának szövegdobozai, ahova a felhasználók a nevüket és az e-mail címüket írják be, ha számlát akarnak fizetni, elfogadták a HTLM alapkódokat is. Amikor Daniele beütötte, hogy „tovább”, a TIM olyan simán bevette a kódot, mintha egyenesen a nagy vasba írták volna bele. Daniele csak a rendszergazdai hozzáférés miatt folyamodott ehhez a módszerhez, ám ugyanilyen könnyen telepíthetett volna egy logikai bombát, törölve több százezer telefonszámot, ellopva a felhasználók adatait, vagy elárasztva postafiókjaikat spamekkel. Nem szűnő ámulatba ejtette, hogy vállalatok képesek ennyire trehányul kezelni egy rendszert, amelyet ők maguk hoztak létre, ám a puffertúlcsordulások rendületlenül tartották pozíciójukat az internet legsebezhetőbb pontjainak mezőnyében. Miközben várta, hogy Mia híváslistája letöltődjön, átnézte az üzeneteket, amelyeket állítólag a lánytól kapott. Voltak köztük szinte tökéletesen érthetetlenek, kezdetben ezért is nem tulajdonított nekik jelentőséget. Most látta csak, mekkorát tévedett. Ha valakinek csakugyan sikerült feltörnie a lány felhasználói fiókját a Carnivián, akkor az olyan mestervágás volt, amihez képest ez az ő mostani hekkelése gyerekjáték. Akkor jelentést nyernek az üzenetek, vagy ha nem, az értelmetlenségük is csak egy lépcső a cél felé vezető úton. Összegyűjtötte őket a képernyőn. Az elsőt angolul írták, és így szólt: Senki se becsüljön le ifjú korod miatt, de légy is a hívek példaképe beszédben, viselkedésben, szeretetben, hitben és tisztaságban.{1}

Ezt több e-mail követte, amelyek azt fejtegették, hogyan kell bánni a foglyokkal. Közöttük volt az is, amelynek a „Dan, az eljárás általános leírása” címet adták. Az utolsó mindössze húszegynéhány perce jött, mint „Frissítés”: A foglyul ejtők bevezető kihallgatást tartanak viszonylag ártalmatlan modorban és környezetben. A foglyul ejtők nyílt és nem fenyegető magatartást tanúsítanak, de kihasználhatják az általános félelmet, például azzal, hogy megkérdezik: „Tudod-e, hogy mi történhet veled itt?” A fogolynak ruhát vagy más kedvezményeket ígérhetnek az együttműködésért cserébe. Ezek az eljárások együttesen nullára redukálják a foglyot. A nullpont elérése azért szükséges, mert a fogolynak meg kell mutatni, hogy a legalapvetőbb testi szükségletei fölött sem rendelkezhet. A kulcskérdés abban áll, hogy nevezhető-e ez az eljárás olyan égbekiáltónak és felháborítónak, ami már lelkiismereti sokk a modern ember számára? Javában olvasott, amikor újabb üzenet érkezett ugyanattól a feladótól. Azonnal rákattintott. Csupán ennyi volt benne: Daniele, a weboldalad siralmas! Még egy lokál VIPlistájának is különb a védelme! Az első üzenet, mint azt egykettőre kiderítette a Google-ból, egy bibliai idézet volt, konkrétan Pál apostolnak Timóteushoz írott második leveléből a negyedik fejezet tizenkettedik verse, az a változat, amit az amerikai iskolákban használnak. A másodszor leírt mondat a „lelkiismereti sokkról” viszont már a jogból kölcsönzött.

A „lelkiismereti sokk” az Egyesült Államok és Kanada igazságszolgáltatásában használatos kifejezés. A bíró azt a tevékenységet minősíti „lelkiismeretileg sokkolónak”, amely nyilvánvaló és durva igazságtalanságával megsérti az Egyesült Államok Alkotmányának Tizennegyedik Módosításába foglalt törvényes előírásokat. A többi e-mailt mintha egy kiszivárogtatott amerikai hivatalos dokumentumból vették volna, amely a rendkívüli kiadatásról szólt. A rendkívüli kiadatás a CIA eljárása volt: a terroristagyanús egyéneket elrabolták az egyik országban, azután egy másik országba szállították őket vallatni, nem utolsó sorban azért, hogy ne lehessen felelősségre vonni őket a tizennegyedik alkotmánymódosítás megsértéséért. Miért vállalná valaki, hogy felhívja magára Daniele Barbo figyelmét egy védett internetes fiók meghekkelésével csak azért, hogy a rendkívüli kiadatásról szóló amerikai direktívákból küldözgessen neki részleteket? Ez nyilvánvalóan valamilyen rejtvény, amelyet az ő ugratására és provokálására eszeltek ki. Ebből viszont az következik, hogy a rejtvénynek talán nincs is megoldása, mert készakarva megfejthetetlennek alkották. Másrészt, tűnődött Daniele, bármennyire azt képzeli magáról valaki, hogy megfejthetetlen zagyvaságokat ír, már azzal sokat elárul magáról, hogy a zagyvaság melyik válfaja mellett dönt. A készülék sípolt, jelezve, hogy sikerült hozzáférnie Mia híváslistájához. Daniele átkapcsolt a felsorolásra. Talán itt talál megfejtést a rejtvényre. TIZENÖT Piola begördült az autójával egy vaskapun, amely fölé szögesdrótot feszítettek, majd elhajtott a korhadó deszkabarakkok mellett. A tábla szerint ez volt a 73-as Internáló tábor. „Tizenkétezer férfi, nő és gyermek lépte át ezt a küszöböt, útban a náci koncentrációs táborok, büntetőszázadok és

kényszermunkásokkal dolgoztató gyárak felé”, írták kisebb betűkkel a név alá. Trevisano azt mondta, talán lesznek fényképek Max Ghimentiről az egykori Carpi Internáló Tábor helyén létesített Ellenállási Múzeumban, és bár konkrétan ez nem sokkal vitte volna előrébb az ügyet, Piola nagyon jól ismerte a vizuális bizonyítékok értékét, ha arról kellett meggyőzni egy ügyészt, hogy érdemes nyomozást indítani egy bűnügyben. A villogóan modern múzeum – vagy ahogy most nevezték, a Látogatói oktatóközpont – vasgerenda lábai olyan fantasztikus ívekbe görbültek, mint a cukorszálak egy velencei desszertben, sajátos ellentétet alkotva a körülötte romladozó barakkokkal. Egy újabb, az elsőnél jóval méretesebb tábla a Construttori Conternónak hálálkodott, amiért bőkezű adományával hozzájárult a múzeum létrehozásához. Érdekes, elmélkedett Piola, hogy egyszer csak mindenütt ebbe a névbe ütközik. Aztán leintette magát. A Conterno természetesen csak annyira gyakori, mint volt; mindössze arról van szó, hogy ő jobban odafigyel a fenséges griffre a címerpajzson. Ettől még nem kell belelátnia olyan mintákat, amelyek nincsenek. A központban olyan áhítatos csend uralkodott, mint a galériákban vagy a magánbankokban. Piola elmagyarázta az elegáns recepciós hölgynek, mi járatban van. A hölgy lebonyolított egy telefont, majd azt mondta, hogy egy levéltáros rögtön utánanéz a képnek. Várakozás közben Piola az előcsarnokban őgyelgett, ahol az „Ipar a háborúban” elnevezésű kiállítás volt látható. A kiállítás, mint hamarosan rájött, egyszerű törlesztés volt a Conterno bőkezűségéért. Falitábla méretűre felnagyított, régi fekete-fehér fotókkal mesélte el a háborús évek történetét a cég, nevezetesen az alapító Ambrogino Conterno szempontjából. Volt egy szemcsés felvétel a traktorokról, amelyeket Ambrogino gyártott, mielőtt kitört a háború, azután egy portré magáról Ambroginóról, ahogy büszkén feszít egy versenyautó prototípusa mellett. „Sok más olasz nagyiparoshoz hasonlóan az ifjú Ambrogino is kénytelen volt hozzájárulni a német háborús

erőfeszítésekhez, írták a képszövegben. Gyárát leköltöztették a Longare-hegyek alatti barlangokba, kívül a szövetséges bombázók hatókörén, ahol repülőgép-alkatrészeket és fegyvereket állított elő a náci hadsereg számára. Ambrogino, aki ilyen módon a saját szemével láthatta, milyen körülményeket kell elszenvedniük a kényszermunkásoknak, titokban segíteni kezdte az Ellenállást.” A következő fotó az éljenző partizánok között mutatta Ambroginót. Jobbján hajlott hátú, magas férfi állt, amerikai katonai egyenruhában. „Ambrogino Conterno a Trentino brigád partizánjaival a Felszabadulás Napján, Robert „Bob” Garland OSS-őrnagy társaságában”. Piola megtorpant. Szóval ez az ő gyanúsítottja. Jól meg akarta nézni az amerikait, de a kép annyira életlen volt, hogy az arc semmit sem árult el a lélekről. Arrébb újabb fotókat talált Garlandról, ezúttal egy népes csoportban, amelyben Conterno is jelen volt. Hosszú köntöst viseltek, mintha valamilyen vallási szertartáson vennének részt. „Ambrogino Conterno és partizán elvbarátai Rómában, 1948 áprilisában, beavatásukon a katolikus egyház ősrégi, karitatív Melchizedek-rendjébe”, közölte a képaláírás. A szomszédos vitrinben volt Ambrogino avatási köntöse, továbbá különböző medálok és egyéb kitüntetések. Piolának feltűnt, milyen sok jelvényen díszlik ugyanaz a motívum: a kereszt, amelynek hosszabbik ága kardban végződik, és a „Fidei in Fortitudo” jelszó. A Melchizedek rendje… Ezt a nevet már ismerte a Tapo kapitánnyal közös, balul végződött nyomozásból, amely a papi ornátusba öltözött, halott asszonnyal kezdődött, és azzal a felfedezéssel végződött, hogyan szította titokban többek között a NATO és a Vatikán a polgárháborút, amely Jugoszlávia széteséséhez vezetett. Bár a rendnek nem volt része ezekben a bűnökben, legalábbis nem közvetlenül. Kizárólag azért jegyezte meg őket, mert Kat mondott valamit, amikor Melchizedek weboldalát nézegette, nevezetesen, hogy az olaszok beszopnak minden sznobságot és pöffeszkedést, ha jótékonyságnak hirdeti magát.

– Parancsoljon! – Piola megfordult. A recepciós egy borítékot nyújtott felé. – Köszönöm. Kaphatnék ezekről is másolatot? – mutatott a fotókiállításra. A hölgy benyúlt maga mögé, és levette egy színes brosúratornyocskáról a legfelsőt. – Itt megtalál mindent. Van benne CD is. – Otthagyta Piolát, mert egy csapat kisiskolás rontott be az ajtón. A kocsija felé baktató Piola felbontotta a borítékot, és három képet talált benne. Az elsőn jóképű fiatal partizán pózolt karabéllyal, másik kezében tölténytáskát lóbálva hanyagul. Piola jobban megnézte. Azért látszott úgy, hogy a partizán lóbálja azt a táskát, mert a szíj a csuklójára volt hurkolva. Nem tudta használni karomként befelé görbülő bal kezét. „Massimilio »Max« Ghimenti, a fénykorában kétezer főt számláló marosticai brigád parancsnoka – mondta a képaláírás. Számos akciót hajtottak végre, egyebek között hidakat, utakat és más, a németek által használt közlétesítményeket robbantottak fel”. A következő kép három másik fiatalember társaságában örökítette meg Ghimentit. Egymás vállát átkarolva álltak, és fülig érő szájjal vigyorogtak a kamerába. Derékig meztelenek voltak, de a nyakukból akkor sem oldották le a vörös sálat. „»Max« Ghimenti a marosticai brigád más tisztjeivel 1944 nyarán, röviddel az előtt, hogy egy rajtaütésben elfogták és haláltáborba szállították őket.” Piola értetlenül elővette a recepcióstól kapott brosúrát, és megkereste a szertartási köntösbe öltözött férfiak képét. Egyikük ugyanaz a partizán volt, akinek a vállát Max Ghimenti ölelte át a bal karjával. A biztonság kedvéért egymás mellé csúsztatta a két arcot. Ugyanaz. Akárki is ez az ember, a kép azt bizonyítja, hogy legalább egy partizán túlélte a rajtaütést. Aznap nem először kellett azon töprengenie, hogy nem őrültség-e nyomozni Max Ghimenti halála után. A gyakorlati nehézségekről nem is szólva a háború több mint negyedmillió katona és kétszázezer polgári áldozat életét követelte egyedül

Olaszországban! Ekkora vérfürdőben csak a Trevisanóhoz hasonló néhány tudóst érdekelheti ez a csekély incidens. Ám ő azt a régimódi elvet vallotta, hogy amiként minden halandónak megvan a joga a végtisztességre, ugyanúgy minden erőszakos halált halt áldozatnak is megvan a joga az igazságtételre. Hogy is mondta Fallici? Gondoskodnunk kell róla, hogy az a szerencsétlen ember megkapja ugyanazt a végtisztességet, amely minden állampolgárt megillet. Lehet, hogy ezek üres frázisok egy politikus szájában, de attól még semmivel sem kevésbé igazak. A tény, hogy a bűn olyan régen történt, oly korban, amikor Európában versenyt öldököltek, csak még keményebbé teszi a parancsot. Ha nincs más okunk a nyomozásra az elveinken kívül, az elveinket árulnánk el, ha nem tennénk. Bár végső soron úgysem ő dönti el ennek az ügynek a fontosságát, hanem az államügyész, márpedig Saito is megmondta, hogy ebben úgyse igen látnának olyasmit, amibe érdemes energiát beleölni. Gyorsan és jól kell összeállítania az ügyiratot, mielőtt továbbítaná annak a másiknak, aki az övénél hidegebb szemmel nézi. TIZENHAT Holly és Kat éppen Elstonék szomszédjait járták végig, amikor Daniele telefonált. – Megvan a híváslista – közölte minden bevezető nélkül. – És? – Gondolom, tudod, hogy működnek ezek a dolgok? Alapjában arról van szó, hogy valahányszor aktív üzemmódban van a telefonod, egy mobil kapcsolóközpont kis adatcsomagokat küld el, hogy megtalálja a legközelebbi átjátszót. A telefontársaságok csak huszonnégy órán át tárolják ezt az adatot, feltéve, ha nincs kimenő vagy bejövő hívásod, amit hozzácsapnak a számládhoz. Mia telefonját szombaton, közvetlenül éjfél után kapcsolták ki, de néhány perccel korábban kapott egy sms-t.

– Ami arra utal, hogy találkozott valakivel? – Gondolom. Mindenesetre azonosíthatjuk a mobilt, amelyről keresték. – Daniele habozott. – Hol vagy most, Holly? – Csak itt, az Ederle-bázis mellett. Miért? – Mia telefonját attól a szektortól közvetlenül délre kapcsolták ki, ahol most tartózkodsz. Holly fontolóra vette a hallottakat. – Van egy olyan elképzelésünk, hogy akárhova ment, annak kapcsolatban kellett lennie a karnevállal. Ha számítógép közelében vagy, megnéznéd, voltak-e rendezvények innen délre? – Talán erre célzott – mondta vontatottan Daniele. – Ki? – „Még egy lokál VIP-listájának is különb a védelme” – ez volt az egyik üzenet, amelyet a hackertől kaptam. – Holly hallotta a billentyűzet kopogását. – Tőled nem egészen egy kilométerrel délre van egy lokál. A Club Libero. – Ismét kattogtatott. – A weboldala szerint club privé, és véletlenül éppen aznap tartottak benne különleges karneváli mulatságot. Az Ederlétől délre sivár, jellegtelen volt a világ, terpeszkedő ipari előváros, csupa üzem és kisebb üzlet. A Club Libero bejárata egy mellékutcában bújt meg egy motorbicikli-szalon és egy úszómedence-alkatrészeket forgalmazó raktárház között. Ha nem lett volna náluk a címe, simán elmennek mellette. – Nem a legszexibb környék – jegyezte meg Holly. – Viszont nincsenek gondok a szomszédsággal – mutatott rá Kat. – Lefogadom, hogy senki sem jár erre sötétedés után. Addig dübögtek, amíg meg nem jelent egy takarítónő. – Valamelyik vezetővel kell beszélnünk – közölte Kat. A takarítónő elsietett, és pár perc múlva egy harmincas emberrel tért vissza. – Én vagyok a tulajdonos – mondta a férfi. – Edoardo Pagnotto. Miben segíthetek? – Egy eltűnt tizenévest keresünk. Utoljára ebben a körzetben használták a telefonját, közvetlenül éjfél után. – Kat megmutatta Mia fényképét.

Edoardo elkomorodott. – Szombaton fontos rendezvényünk volt, viszont nálunk huszonegy év az alsó korhatár. – Lehet, hogy hamis igazolványt használt. Nézze, semmivel sem vádoljuk magát. De ha van olyan információja, amellyel segíthet, haladéktalanul közölnie kell velünk. – Mivel mi zártkörű klub vagyunk, mindenkinek be kell jelentkeznie. Ha óhajtják, megnézhetjük a listát. Követték a tulajdonost a recepcióhoz, ahol volt egy hosszú pult. A recepcióból nyíló helyiségben öltözőszekrények sorakoztak. Leszámítva a térfigyelő kamerát az ajtó fölött, jobban hasonlít egy fitneszklubra, mint egy lokálra, gondolta Holly. – Mi a neve? – Edoardo kinyitott egy főkönyvet. – Mia Elston. Edoardo egy percig keresgélt, azután megrázta a fejét. – Itt nincs olyan. – Lehet, hogy álnevet használt. A tulaj töprengve nézett föl rájuk. – Eszembe jutott valami. – Az öltözőre mutatott. – Mi szekrényt biztosítunk a vendégeinknek. A kulcsot megkapják egy karkötőre erősítve, amit távozáskor leadnak. Időnként megfeledkeznek róla, ezért egy alkalmazottunk az ajtónál ellenőrzi, hogy ki visel még karperecet. Általában be is válik. Csakhogy most van egy szekrény, amelyet szombat óta nem nyitottak ki. Arra gondoltam, hogy az, akié, előbb-utóbb visszajön, tehát zárva is hagytam. – Van tolvajkulcsa? Edoardo bólintott. – Akkor nyissuk ki. Edoardo előhúzott egy kulcsot, bement az öltözőbe, kinyitotta az egyetlen zárt ajtót. Kat és Holly a nyakukat nyújtogatták, hogy lássák, mi van benne. Egy kabát, egy apró retikül, egy levéltárca. Rózsaszín tokban egy mobiltelefon. Kat a retikülért nyúlt. Volt benne egy diákigazolvány Mia fotójával. A Milwaukee Egyetem állította ki az 1992-ben született Mia Cooper nevére.

– Úgy látom, végül csak sikerült jobb igazolványt beszereznie – mondta halkan Holly. Kat a tulajra nézett. – Látnunk kell a térfigyelő kamerájuk felvételeit. – Természetesen. Hívom a biztonsági felelősünket. – Elővette a telefonját. Miközben Edoardo telefonált, Holly visszatért a pulthoz, hogy megtekintse a nagy üvegballont, amelyben mintha cukorkák lettek volna. – Kat, ez az, aminek gondolom? – kérdezte óvatosan. Kat odanézett. – Igen. Koton. – Miféle klub ez? – Club privé. – Mivel látta, hogy Holly nem érti, a diszkrét „Solo Coppie” feliratra mutatott az ajtó mellett. – Csak pároknak. Ez egy swingerklub. Vagyis Mia nem egyedül jött ide. Remélem, a felvételek megmutatják, kivel. Miközben a biztonsági főnökre vártak, Kat és Holly körülnézett a helyszínen. A Club Libero sok tekintetben hasonlított a közönséges bárokra, olyannyira, hogy Holly nehezen tudta összeegyeztetni a látványt azzal, amit megtudott a lokál jellegéről. A takarítónő a táncparkettet porszívózta. Egy szerelő egy füstjelzőn dolgozott, amelyben kiégett az egyik biztosíték. Csupán a hátsó, kisebb szobák árulták el – a túlméretezett ágyakkal, a fakeretekkel, az egyikben a kipárnázott padlóval – hogy ide nemcsak táncolni járnak a vendégek. Egy harminc-egynéhány éves nő éppen frissen mosott fehér törülközőket készített be az egyik szobába. Odament a jövevényekhez, és bemutatkozott, hogy ő Jacquie, Edoardo felesége. – Ó, maga amerikai! – kiáltotta angolul, miután Holly megmondta a nevét. – Én is az vagyok! – Mióta van meg maguknak ez a klub? – kérdezte Kat. – Négy éve. Ez volt az álmunk, amióta megismertük egymást! – Úgy mondta, mintha egy aranyos kis kávéházat vezetnének a tenger partján. – Egy tiszta, sikkes, biztonságos hely, ahol mindenki otthon érzi magát! Remélem, hamarosan megtalálják

azt a szegény lányt – tette hozzá aggodalmasan. – Belegondolni is borzasztó, hogy nálunk lehetett! Miután Jacquie elment, Holly a barátnőjéhez fordult. – Sok ilyen hely van errefelé? Mégse annyira olasz, gondolta savanyúan Kat. – Minden városban van egy-kettő. Nekem szakmai síkon sose volt dolgom velük. Az ügyfélkör általában jómódú és jól viselkedik. A klub pedig sokat költ a biztonságra, mert nem akarja, hogy zaklassák őket. – Szakmai síkon? De csak nem azt akarod mondani, hogy magánemberként jártál már ilyen helyen? – Holly nem tudta kiszűrni a hangjából a megbotránkozást. Épp most kukkantott be egy hátsó szobába. A helyiséget válaszfal osztotta ketté, amelybe derékmagasságban lyukakat vágtak. Holly megpróbált nem gondolni arra, hogy mire valók, bár a fali papírtörülközőtartó adott némi támpontot. – Naná – nevetett Kat. – Még akkor, amikor Rómában laktam. Egy idősebb pasival jártam, aki odáig volt érte. Azt mondta, nagyon jó hecc. Úgyhogy párszor elkísértem kíváncsiságból. – És? Kat vállat vont. – Egy csomó ember dugja egymást. Mihelyt elmúlik az újdonság íze, nem nagy szám. Ugyanakkor elég felületes. Találkoztok, szia-szia, basztok, na, pá – mint egy gyorsbüfé. Részemről jobban kedvelem a lassú tűzön főtt ragut. – Hollyra sandított. – Némi veszekedéssel fűszerezve. – Az olaszok hogy állnak hozzá általában? Elfogadják az ilyen helyeket? – Holly, nemrég olyan miniszterelnökünk volt, aki nyíltan dicsekedett vele, hogy orgiákat tart. És ahányszor megtette, mindannyiszor nőtt a népszerűségi indexe. Ha Olaszország valaha is elkezd prűd lenni a szexben, akkor az nem az ilyen klubok miatt lesz. A recepción egy új ember dolgozott Edoardóval a térfigyelő kamerán. Nem nézett a közeledő nőkre, amit Kat azonnal gyanúsnak talált.

– Úgy látszik, gond van – mondta Edoardo. – A számítógépnek elvben tárolnia kell a felvételeket, csakhogy becsúszott valamilyen gikszer. Most dolgozunk rajta. Meddig tart még, Giù? – fordult a biztonságihoz. – Talán úgy egy óra – motyogta a kérdezett, továbbra is elfordítva a fejét a nőktől. – El fogom vinni, hogy lássam, meg tudom-e javítani… Ahogy kinyitotta a száját, Kat rádöbbent, hogy ismeri. – Maga carabiniere! – kiáltotta. – Az egyik helyi fiú! – És? – kérdezte harciasan Giù. – Az embernek csak kell élnie valamiből, nem? – Még szép, csakhogy az embernek kérnie is kell mindenféle másodállásnál a generale di divisione engedélyét! Fogadok, a magáé nem is tudja, hogy éjszakánként itt őrködik. Sőt arra is fogadnék, hogy ha megnézném a szolgálati beosztását, azt látnám, hogy valamilyen csoda folytán időnként egyszerre tud két helyen lenni! Úgyhogy hagyjuk ezt a süket dumát, és mondja el, mit tud! Giù sóhajtott. – Na jó, de engedje el a tökömet, világos? Történetesen van valami. – Folytassa. – Négy emberem dolgozik itt. Csupa jó ember. Na szóval, szombaton odajött hozzám az egyik, és azt mondta, hogy szerinte valaki drogot árul itt. – Mi ebben a szokatlan? Giù felhorgadt. – A dílerek tudják, hogy ez a hely nekik coki! – Azért is alkalmazom – szólt közbe Edoardo. – Ha az emberek látnak a közelben egy carabinierét, még ha szolgálaton kívül is, abból tudják, hogy ez komoly hely. Nálunk zéró tolerancia van, a fiúk megmotoznak mindenkit, akiből kinézik, hogy behozhat valamit. Kat nem hitte el, hogy a klub sokáig megmaradna, ha a maffia valóban nem árulhatna drogot a vendégkörnek, de csak bólintott. – Folytassa. Giù folytatta: – Na szóval, odamentem, hogy ránézzek; fiatal srác volt, mint mondták, fehér, de rasztafrizurás. Csakhogy

addigra elment. Arra gondoltam, nyilván észrevette, hogy kiszúrták. Tino a parkolóban azt mondta, hogy látott elhúzni egy sötét ablakú furgont. Úgyhogy ez így klappolt. – De volt valami, ami nem? Giù az asztalhoz ment, kihúzott egy fiókot. – Ezt találtuk a parkolóban. – Felmutatott valamit, ami úgy festett, mint egy többszörösen megcsomózott kötélgubanc. Megrázta, mire átváltozott hosszú, fehér rasztaparókává. – Ha díler volt, elég fura, hogy álcát viselt. Megszólalt Kat telefonja. Daniele kereste. – Igen? – szólt bele a nő. – Újabb üzenetet kaptam – mondta görcsösen feszült hangon Barbo. Egy pillanatra elhallgatott. – Egy klipet. Kat, ezt látnod kell. Miát elrabolták. TIZENHÉT – Holnap reggel kilenckor sajtókonferencia – mondta Saito a zsúfolásig megtelt szobában. – Addig is senki más nem láthatja ezt, hacsak én nem engedélyezem! – Intett egy technikusnak, hogy kapcsolja be a felvételt. A carabiniere csapatot rekordidő alatt szervezték meg. Máris tizennyolc tisztet és hatvan közcsendőrt állítottak rá az esetre. Milánóból útban voltak az emberrablások szakemberei, miközben az egyik szobában éppen a biztonságos kommunikációs központot építette ki számos elmosódó munkakörű és érthetetlen nevű amerikai. Kat meglátta a főtisztek között Piola ezredest, és elfordította a tekintetét. El volt szánva rá, hogy nem néz a férfi szemébe. A film egy alapszintű videoszerkesztő szoftverre valló, kezdetleges felirattal kezdődött: ELFOGÁS UTÁN A FOGLYOT MEGKÖTÖZIK, ÉS FÜLVÉDŐK, VÉDŐSZEMÜVEGEK ÉS CSUKLYA

ALKALMAZÁSÁVAL MEGFOSZTJÁK A LÁTÁS ÉS A HALLÁS LEHETŐSÉGÉTŐL. Szemcsés kép következett egy alakról, aki a fején csuklyával, megkötözve hevert egy furgon padlóján. A felvétel telefonnal vagy valamilyen más, primitív kamerával készült, a kép ugrált és kissé elmosódott. Szinte azonnal bevágták a következő szöveget: A MEGÉRTÉSI FOLYAMAT ÁLTALÁBAN JELENTŐS FÉLELMET OKOZ. A kamera bement egy ólra emlékeztető, kőfalú kis szoba ajtaján. Megbilincselt alak ült a padlón. A csuklyát levették a fejéről, de csak mikor felnézett, akkor látszott, hogy tizenéves lány. Nagyon meg volt rémülve. A SZABVÁNYOS ELŐKÉSZÍTÉSHEZ TARTOZIK AZ ALVÁSTÓL VALÓ MEGFOSZTÁS ÉS AZ ÉTREND MANIPULÁLÁSA. Rövid felvétel következett ugyanarról a lányról, aki Ensure tápszert ivott egy műanyag palackból. Most is csak néhány másodpercig lehetett látni. A BEVEZETŐ JÓINDULATÚ.

BESZÉLGETÉS

VISZONYLAG

Most közelképet mutattak a lány arcáról. A kamera ugrálva hátrált, megmutatva, hogy egy széken ül. Aggodalmas mormolás futott végig a szobán, amikor meglátták, hogy a lányt bugyiramelltartóra vetkőztették, és kezét-lábát hozzákötözték ragasztószalaggal a székhez. Egy láthatatlan kéz változtatott a beállításon: feltűnt a háttér. A lány mögött valamilyen lepedőre óriási A betűt és közvetlenül alá egy kisebb D és M betűt mázoltak egy otromba körbe. A lepedő mellett Arlecchino-álarcos ember ácsorgott egykedvűen.

A FOGOLYNAK RUHÁT, ÉTELT VAGY KEDVEZMÉNYEKET ÍGÉRHETNEK EGYÜTTMŰKÖDÉSÉRT CSERÉBE.

MÁS AZ

Megszólalt a maszkos ember – angolul, erősen idegenes kiejtéssel. – Mia, van valamilyen mondani valód? – Igen! – A lány belenézett a kamerába. Annyira hadart rémületében, hogy nem minden szavát lehetett érteni. – Az Azione Dal Molin követeli a haladéktalan népszavazást, hogy Veneto népe maga dönthessen az alábbiakról. Először, hogy azonnal leállítsanak-e minden építési munkálatot a Dal Molin katonai támaszponton. Másodszor, hogy készüljenek-e tervek a már felhúzott épületek lebontásáról. – Szünetet tartott, mély lélegzetet vett, lassabban folytatta: – Harmadszor, hogy az év végéig visszakerüljön-e lakossági tulajdonba a helyszín. És negyedszer, hogy távozzanak-e augusztus elsejéig az amerikai csapatok, amelyek törvénytelenül szállják meg ÉszakOlaszországot. – A hangja elcsuklott. – Azt mondták, hogy küldhetek egy rövid üzenetet a szüleimnek. Anya, apa… A kép hirtelen eltűnt. Helyén megjelent egy újabb szöveg: FOLYTATJUK Amikor a monitor elsötétült, a teremben tartózkodó carabinierék egyszerre fújták ki a levegőt. – A neve Mia Elston – mondta Saito. – Tizenhat éves, a Caserma Ederle egyik amerikai tisztjének a lánya, akinek az eltűnését tegnap este jelentették be. Ami az Azione Dal Molint illeti, ma reggelig azt se tudtuk, hogy létezik. Reggel tört be néhány aktivistájuk a felvonulási területre, ahol felmázolták az emblémájukat, amivel, úgy látszik, már ez előtt a film előtt reklámozni próbálták magukat. – Bólintott Piola felé. – Szerencsénkre bennünket kértek fel a nyomozásra, így Piola ezredes már begyűjtötte a főkolomposok nevét és címét. Hogy teljes legyen a zavarodottság és a meglepetés, hajnali négykor

törünk rájuk, és az összest behozzuk kihallgatásra. Minden címre négyfős csapat megy, és további három ember marad ott minden egyes helyen, házkutatást tartva olyan nyomok után, amelyek elárulhatják, hol tartják fogva a lányt. Világos? Az emberek bólogattak. – Coscia vezeti a csoportot, amely elemzi a filmet, Flamini megindítja a hivatalos eljárást, és felveszi a kapcsolatot a különleges tanácsadó testületekkel. Horst egysége kutat egy furgon után, amely elhajtott a lehetséges emberrablás helyszínéről. Mindenki mást a letartóztatáshoz osztottunk be. Itt az asztalon a teljes lista, és az eligazítás arról a kevésről, amit tudunk. A carabinierék halkan beszélgetve kisorjáztak a szobából. Kat, miután megnézte a beosztást, hátramaradt. – Mi az, százados? – kérdezte Saito. – Nem találtam magamat a listában, uram. – Azért, mert maga nincsen rajta. Visszatérhet más feladataihoz. Kat nem hitt a fülének. – Már elnézést, uram, ha én nem vagyok, nem volna nyomunk a bárhoz vagy a furgonhoz, és nem találjuk meg a lány telefonját. – Azt inkább elhallgatta, hogyan vette föl a kapcsolatot Daniele Barbóval, és győzte meg, hogy adja át a filmet az illetékeseknek. – Azt hiszem, bebizonyítottam, hogy tudok hasznos lenni. – Az lehetséges. Csakhogy megfeledkezik valamiről. – Saito az ajtó felé intett. – Piola ezredes kulcsszerepet játszik ebben a nyomozásban. Nekem pedig utasításom van a belső vizsgálati osztálytól, hogy maguk ketten nem dolgozhatnak együtt addig, amíg a maga panaszának az ügye le nem zárult. – De hát ez őrültség – dühöngött Kat. – Azért tettem panaszt, mert az ezredes elvett tőlem egy ügyet! Most pedig a belső vizsgálati osztály gyakorlatilag ugyanazt csinálja! – Akkor panaszolja be őket – mondta Saito, és elfordult. – Panaszoljon be engem. Talán ha elegendő panaszt tesz, ismét beindul a karrierje, kapitány. Habár részemről kételkedem benne.

Kat visszament az íróasztalához. Megnézte az e-mailjeit, és látta, hogy a piti bűncselekmények listája majdnem megduplázódott a távollétében. Rákattintott az elsőre. CF56431A Turista jelenti, hogy a fényképezőgépe eltűnt a kávéházból Nem először bánta meg, hogy bepanaszolta Aldót. Elvben természetesen igaza volt, de gyakorlatilag szinte bizonyosan nem. Így visszanézve be kellett látnia, hogy valószínűleg még Piolánál is idealistábbnak akart mutatkozni munkaerkölcsben. Hát ezt a leckét jól megtanulta. Ha az ember férfi és ezredes, megúszhatja, hogy romantikus elképzelései vannak a tisztességről és az igazságról. De ha nő és kapitány, akkor tartania kell magát a szabályokhoz. – Basszátok meg! – mondta jó hangosan. A telefonjárt nyúlt. – Itt Kat! Nálad mi újság? – Bolondokháza – felelte Holly. – Mindenfelől érkeznek repülőn. Elstonék teljes sokkban. Nálatok? – Le akarnak venni az esetről, csak azért, mert Aldo is benne van. Beszélsz Elston őrnaggyal? Ha meg tudnád győzni, hogy ragaszkodjon a részvételemhez, azt hiszem, a főnökeim kénytelenek lennének bent hagyni. – Ha akarod – felelte óvatosan Holly. – De mi lesz Aldóval? Nem lenne okosabb tartani egy kis távolságot? – Nem lesz Aldónak semmi baja. Ez nagyszabású nyomozás, és most csak az számít, hogy megtaláljuk Miát. Bőven jut itt hely mindkettőnknek. TIZENNYOLC Piolának nem egészen egy óra múlva jelentették, hogy lenyomozták az sms-t, amelyet Mia kapott az elrablása

éjszakáján. Egy Johann Vicaro névre regisztrált telefonról küldték, a telefon tulajdonosa Vicenzában lakik. – Ki hozza be? – Egy helyi egység. Negyven percen belül itt kell lennie. Valaki odahozott egy számítógépes nyomatot az sms-ekkel és Mia válaszaival. Az elsőt éjfél előtt három perccel küldték: Találkozunk az étteremben a Via Zamenhofon. Dzsekiben és kék selyemingben leszek. Johann. Thx! Piros pólóban vagyok. M. Tíz perccel később Vicaro ismét küldött egy sms-t: A bárban vagyok. Kérsz egy italt? Kólát. Még 5 perc. Ezt leszámítva Mia és Johann egyetlenegyszer beszéltek telefonon, egy héttel az emberrablás előtt. A beszélgetés huszonkét percig tartott. Korábban nem léptek kapcsolatba, legalábbis nem telefonon. Az ő telefonja is csengett. Ismeretlen szám volt. – Itt Piola. – Jó napot, ezredes, hogy van? Itt dr. Iadanza! – mondta lelkesen a régész. – Mit tehetek magért, dottora? – Tekintve, mi mindent kellett még elvégezni hajnalig, kissé élesebben beszélt, mint akarta. Válaszul dr. Iadanza is átváltott hivatalosabb hangra. – Azt gondoltam, szeretne azonnal értesülni róla. Sikerült talajszonáros vizsgálatot végeznem az ásatási területen, és két további objektumot is találtam a földben. Nagyon hasonlítanak csontvázakra. Természetesen ezúttal gondoskodom róla, hogy rendesen emeljék ki őket. – Aha. – Piola gondolkodóba esett. – És meddig tart az? – Egy hét, talán kicsivel több. – Akkor esetleg hagyhatná, hogy maga körül folytatódjon az építkezés. – Dr. Iadanza most nyilván arra gondol, hogy ő meghátrált a feljebbvalói előtt. De most már képtelenség leállítani a munkálatokat: úgy venné ki magát, mintha a Carabinieri engedne az emberrablók követeléseinek. – De hiszen az teljes mértékben kompromittálhatja a kiemelést!

– Nagyon sajnálom, de nem tarthatjuk fel őket tovább. Sajnos, jelenleg nem közölhetem a konkrét okot. – A régész hallgatott. Piola hozzátette: – Nézze, maga ismeri Trevisano professzort a Ca’ Foscarin, ugye? – Már hogyne ismerném, amikor én adtam meg magának a nevét! – Megtenne valamit a kedvemért? A professzor azonosította az első csontvázat: Max Ghimenti partizánparancsnoké. Minden valószínűség szerint a másik két csontváz azoké a partizánoké, akik Ghimentivel együtt tűntek el. Ám volt még egy ember, aki életben maradt. A háború után le is fényképezték egy amerikai hírszerző társaságában. Amennyiben elküldöm magának a fényképeket, továbbítaná őket a professzornak? Ha tudná azonosítani a túlélőt, az nagy segítség lenne nekem, amint visszatérhetek ehhez az esethez. – Természetesen – sóhajtotta dr. Iadanza. Most persze azt hiszi, hogy az ezredes csak le akarja rázni. Piola kissé sajnálkozva tette le a telefont. Ám a háborús csontvázak megmaradnak, míg egy emberrablás felgöngyölítését el kell kezdeni rögtön a bűneset után, mert az időhúzás csak a tehetetlen dühöt szítja mindkét félben, és olyankor történnek a tragédiák. Mire Johann Vicarót behozták, befutott Panicucci hadnagy is, ráadásul Piola kellemes meglepetésére Vicaro komplett háttéranyagával. Vicaro huszonnyolc éves volt, svájci, önálló borexportőr vállalkozó. Igencsak nyereséges vállalkozása lehetett, mert a társasházban, ahol lakott, négyezer euró volt a havi lakbér. Az útlevél-ellenőrzésből kiderült, hogy rendszeresen beutazza Európát gyorsvasúttal, vagy repülőgépen, első osztályon. Büntetlen előéletű, a tartózkodási engedélye nem járt le. Egyszóval meg lehetett volna mintázni róla a szorgalmas ifjú vállalkozót. Piola a háttéranyaggal fölfegyverkezve lépett be a kihallgatószobába. Az asztalnál ülő fiatalember mutatósabb volt, mint amire az útlevélkép alapján számított. Drága Ermenegildo Zegna

pulóvert viselt, napbarnított arca és a belőle áradó, atletikus egészség arra utalt, hogy telente sokat síel. Nem kért ügyvédet, és nem látszott különösebben nyugtalannak, legfeljebb értetlenkedett és bosszankodott, amiért ilyen váratlanul megzavarták az estéjét. – Tudja, miért van itt? – kérdezte Piola, miközben leült. – Nem – felelte Vicaro. – Vélhetőleg valami hivatalos packázás miatt. – Egy lány miatt. Sejti, kire célzok? Vicaro elgondolkodott. – Mia Cooperre? Piola az asztalra tette Mia fényképét. – Róla beszél? Vicaro bólintott. – Igen, róla. Mia Cooperről. Piola úgy döntött, nem helyesbít. – Honnan ismeri? – Hát, az az igazság, hogy tulajdonképpen nem ismerem. – Először mutatkozott rajta némi feszélyezettség. – Egy randioldalon ismerkedtünk meg. Egyszer randevúztunk is, de nem sikerült túl jól. Azóta megszakadt a kapcsolatunk. – Hol volt ez a randevú? – Egy vicenzai lokálban. Piola már látta Vicarón, hogy az a fajta intelligens, tanult ember, aki olyan ravaszul fogalmazza meg a válaszait, hogy azok a legelőnyösebb színben tüntessék fel, ám közben kihagyhat fontos részleteket. Úgy döntött, hogy egy erélyes lökéssel veszi rá a színvallásra. – Maga egy szvinger klubba vitte. Tudja, hány éves? Vicaro pislogott. – Huszonegy. Láttam az igazolványát, amikor bejelentkeztünk. – Tizenhat. – Jézus! – Vicaro most már megriadt. – De hát ez nem törvényellenes. Nem csináltam semmi rosszat. – Az attól függ, hogy pontosan mit csinált. – Mert eleve ő volt az, aki oda akart menni, tudja? Ezért volt az egész randevú. – Most már hadart, látni valóan borzasztóan szerette volna tisztázni magát. – Különleges karneváli bulit tartottak. De oda csak párokat engedtek be, így Miának szüksége volt kísérőre.

– Miért magára? Vicaro megvonta a vállát. – Gondolom, tetszett neki a profilképem. És bízott bennem. – Milyen értelemben? – Hogy nem rohanom le. Így egyeztünk meg. – Még mindig hadart, bár közben nyugodtan nézett Piolára. – Meg kellett ígérnem, hogy nem nyúlok hozzá. – Úgy érti… – Az ezredes azt se tudta, hol áll a feje. – Beszervezte magát, hogy vigye el egy szexklubba, de megígértette magával, hogy semmi szex? Vicaro bólintott. – Én is furcsálltam. Arra gondoltam, csak a biztonság kedvéért teszi, mert hátha mégsem tetszem neki a találkozásnál, de ha egyszer ott leszünk, majd meggondolja magát. Bár akkor sem estem volna magam alá, ha mégse. Az ilyen helyeken annyi a lehetőség, hogy nem maradhat hoppon az ember. – És ez történt? – kérdezte vontatottan Piola. – Másokkal… szexelt? – Igen. Félre ne értsen, Mia helyes lány, kérdeztem is tőle, de lepöckölt. Mire én azt gondoltam: így is jó, te mész erre, én meg megyek arra. Mivel maszkot viseltünk, szem elől is tévesztettük egymást, amilyen forgalom ott volt. Hajnalban kerestem, de nem volt sehol. Arra gondoltam, talán úgy döntött, hogy az a hely mégsem neki való. – A neve Mia Elston, és elrabolták azon az éjszakán – mondta Piola. – A kabátját és a telefonját a klub öltözőszekrényében hagyta. Szerintem maga megharagudott rá, amiért felültette, úgyhogy követte kintre. Talán eleve így tervelte ki. Vicaro őszintén zavarba esett. – Miért hagynék ott egy klubot meg egy csomó nőt, akik szexelni akarnak velem, hogy utánamenjek az egyetlennek, aki nem akar? Tényleg, miért? – gondolta Piola. – Hallott már egy szervezetről, amelyet úgy hívnak, hogy Azione Dal Molin? – Emlékezetem szerint nem.

– Tehát sose írta alá a petíciójukat, hogy zárják be az amerikai támaszpontot, és nem is járt a weboldalukon? Mert ezt ellenőrizni fogjuk, tudja. – A politikai tiltakozás nem igazán az én asztalom – felelte Vicaro. Piola ebben nem is kételkedett. – Merre járt szombat óta? – Vasárnap korán reggel lementem meglátogatni Szicíliában egy új szállítót, egy ottani szőlősgazdát. Ma jöttem vissza. – Tudja ezt bizonyítani? – Természetesen. Vannak számláim tankolásról, sztrádamatricákról, a hotelszobámról, a vacsoráról a szőlőtermesztővel… – Kinyitotta a tárcáját, és beszéd közben már szedegette is elő a számlákat. Piola még egyszer végigvette vele a sztorit, de már biztos volt benne, hogy Vicaro igazat mond. – Csak még valami – mondta, miután végeztek. – Miért feltételezte, hogy Miáról akarunk beszélni magával? – Ó. – Vicaro gondolkodóba esett. – Hát, gyanítom, hogy a weboldal miatt. Általában nem ismerkedem lányokkal az interneten – bárokban szedem fel őket, vagy klubokban, vagy utazás közben. De a közelmúltban olyan keményen dolgoztam, és olyan sokat kellett utaznom, hogy regisztráltam néhány randioldalon. De még az ilyeneken is üzengetni kell a lányoknak, ki kell várni, hogy válaszoljanak, időt kell szakítani a beszélgetésre… Ezeken az oldalakon a lányok a szerelmet keresik, vagy legalább egy fiút, ezért körültekintően választanak. Én meg csak szórakozni akartam. Úgyhogy fölmentem a Carniviára – ismeri? Ez az a portál, ahol nem kell megmondania, kicsoda, ha csak nem maga akarja. Ott van külön helye mindenkinek: egyedülállóknak, házasoknak, melegeknek, szvingereknek, kinek mi a gusztusa. Beléptem egy szvinger csetszobába, és láttam, hogy egy lány kísérőt keres a Club Libero karneváli álarcos báljára. Küldtem neki egy fotót, és itt kezdődött az ismeretség. – És? – kérdezte Piola. – Pár nappal az után, hogy beszéltem Miával, visszamentem ugyanabba a csetszobába. Arra gondoltam, talán beszélek még

néhány lánnyal, és megszervezem, hogy velük is találkozzak – természetesen nem egyszerre, hanem elosztva a következő pár hétben. Mint mondtam, nagyon elfoglalt vagyok, és így tűnt kényelmesebbnek, hogy sorra beütemezek több randevút. De mire visszatértem, az üzenőszál eltűnt. Rákerestem, de úgy sem volt sehol. Azután megpróbáltam begépelni az oldalcímet. És ez még bizarrabb volt, mert a gép kidobta, hogy tévedés, ilyet még nem regisztráltak. TIZENKILENC Kat életének egyik legkeményebb feladata volt, amikor meg kellett mutatnia Elston őrnagynak és a feleségének a lányukról készült filmet. De még így is eltöltötte az a fajta elégedettség, ami abból fakad, ha jól csinálunk valamit, amit a többség lehetetlennek találna. Szörnyeteg lennék? Nekem is sírnom kéne? Vagy épp az a jó, hogy ilyen pillanatokban is józan vagyok és összeszedett? A párbeszédre gondolt, amelyet korábban folytatott Saitóval, amikor a tábornok felhívta, és közölte vele: Elstonék ragaszkodnak hozzá, hogy Kat vegyen részt a nyomozásban. – Egyáltalán honnan tudták, hogy kikerült belőle? Nagy szarkeverő maga, Tapo. – De még ezt is neheztelés nélkül, inkább kelletlen elismeréssel mondta. – Ha már ennyire szeretik magát, magának jut a legrondább része. Mondja csak el nekik, hogy mi történt. – Természetesen, tábornok úr. Örömmel. Hát, az „öröm” némileg túlzás volt. Nemcsak a filmet kellett megmutatnia nekik, de azt is közölnie kellett, hogy a lányukat egy szvingerklubból rabolták el. Elston őrnagynak sikerült végigülnie a videót, anélkül, hogy összeroppant volna – nem úgy, mint a felesége, akinek üvöltő zokogásától visszhangzott a ház – de azt egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni, hogy Mia önként ment volna egy ilyen helyre.

– Itt valami tévedésnek kell lennie. Vagy odacsalták, vagy nem tudta, miféle klub az. Kiskorú, az istenit! – tette hozzá dühösen. – Gyerek! – Olaszországban a kölcsönös beleegyezéssel történő szexuális kapcsolat létesítésének alsó korhatára tizenhárom év – mondta Kat. – Túl nagy korkülönbség esetén tizennégy. Tizenhat, ha tanár vagy pap érintett az ügyben. Prostituáltaknál tizennyolc. A Club Libero elvben nem fogad huszonegy évesnél fiatalabbakat, de ezt rugalmasan kezelik. Egyébként is minden bizonyíték azt támasztja alá, hogy Mia kényszer nélkül ment oda. Az őrnagy csak ökölbe szorította a kezét. Láthatólag nehezére esett, hogy ne csapjon oda valaminek. – Uram – szólalt meg óvatosan Holly –, magam is katonatiszt lánya vagyok, és a támaszpont, ahol felnőttem, sokban hasonlított erre. Az ember olykor két kulturális tűz közé kerül. Szeretne új dolgokat kipróbálni, ugyanakkor szeretne olyan ember is lenni, amilyennek a… a hadsereg elvárja. Így tehát titokban kísérletezik. Én úgy vélem, Mia nem azért ment el abba a klubba, amiért a többi vendég. Szerintem amikor megtudta, hogy itt van a szomszédságukban egy ilyen intézmény, annyira újszerűnek és izgalmasnak találta, hogy erőt vett raja a kíváncsiság. Ez inkább azt bizonyítja, mennyire bátor, okos, érdeklődő, nem pedig azt, hogy ne tisztelné önt. Az őrnagy hitetlenül rázta a fejét. – Van még valami, amit el kell mondanom önnek – szólt Kat. – Úgy tűnik, hogy Miát nem anyagi, hanem politikai okokból rabolták el. Ettől függetlenül életbe lépett az emberrablási protokoll. – Emberrablási protokoll? Mi az? – Ha az emberrablók váltságdíjat követelnek, törvénysértés kifizetni. Az őrnagy csak nézett. – De hát ez őrültség! Kifizetünk mindent, megteszünk akármit… Kat a fejét rázta. – Akkor bűnvádi eljárást kockáztatnak, aminek megakadályozására már be is fagyasztották a bankszámláikat.

– De… akkor miből vásárolunk élelmiszert? – kérdezte megdöbbenve az őrnagy. – Miből fogunk élni? – Kapnak egy kis járadékot az államtól. Figyelmeztetnem kell, ne próbálja kijátszani ezt a rendszert. Mindenkinek így a jó, viszont a törvény megszegését szigorúan büntetik. – Való igaz, hogy Olaszországban látványosan visszaesett az emberrablások száma, amióta bevezették a protokollt, de Kat jobbnak látta elhallgatni a tragédiákat, amelyek ugyancsak előfordultak, ha a bűnbandák feltételezték, hogy az áldozatok családjai eléggé kétségbeestek ahhoz, hogy megpróbálják kijátszani a törvényt. – A Kapcsolattartási Csoport gondoskodik róla, hogy meglegyen mindenük, amire szükségük van – szólt közbe csendesen Holly. – Továbbá el kell vinnem Mia laptopját – folytatta Kat. – A szakembereink átkutatják, hátha találnak benne valamilyen fontos nyomot. Elston őrnagy a fejét rázta. – Abban nincsen semmi. Csak a házi feladatok és e-mailek a barátaitól. – Hogyan lehet ebben ilyen biztos? Az őrnagy habozott. – Azért, mert… szemmel tartottam. – Milyen értelemben? – csodálkozott Kat. Elston keményen nézett rá. – Feltöltöttem rá egy szoftvert, amely ellenőrizte az internethasználatát. – Úgy érti, szűrőt? – Ez több szűrőnél. Pásztáz minden kétes tevékenységet, és naponta küld nekem róla jelentéseket, vagy idejében figyelmeztet a nem kívánatos fejleményekre. Szükség esetén láthatok mindent, amit Mia lát, figyelhetem az oldalakat, amelyeket meglátogat, elolvashatom az üzeneteit… Kat szóhoz sem jutott a döbbenettől. – Tudta Mia, hogy ön ezt teszi? – kérdezte Holly. – Tudja, hogy aggaszt az ellenőrizetlen internethasználat, tudja, hogy felelős és gondoskodó szülő vagyok. De abba sosem avattam be, hogy figyelem a mozgását a neten. – Észrevette Kat arckifejezését. – A világ tele van veszélyes emberekkel, kapitány.

Úgynevezett barátokkal, akik nem egészen azok, akiknek látszanak. Pornónak, szerencsejátéknak, felforgató elméleteknek szentelt weboldalakkal. És akkor még nem is beszéltünk a biztonságról. Képzeljék el, ha egy kamasz kifecsegné a neten, hogy az apja egysége ilyen és ilyen országba utazik bevetésre. Az ilyen adatokat nagyon jól fel tudnák használni Amerika ellenségei. – Megbeszélhette volna vele a veszélyeket – mondta Kat. – Elmagyarázhatta volna, hogyan vigyázhat magára. – Megtettem. A szoftver csak segédeszköz volt. Mellesleg sosem volt szükség rá. Mia internetes tevékenysége soha, semmiféle okot sem adott az aggodalomra. – Ettől függetlenül szükségünk van a laptopra – jelentette ki határozottan Kat. – Az önére is, ha naplózta azokat az oldalakat, amelyeket a lánya látogatott. Miközben Mia laptopját becsomagolták az emeleten, Holly megkérdezte: – Szerinted Elston túlzásba viszi az apai felelősséget? – Igen – bólintott Kat –, de nemcsak erről van szó. Szerintem fogalma sincs róla, mekkora bakot lőtt. Emlékszel, mit mondott Toomer? Mia valamilyen pornóval ugratta, amit a neten látott. Azután ott a Carnivia-postafiókja. Továbbá le merném fogadni, hogy a neten találta a Club Liberót is, ugyanúgy, mint Daniele. Ha az apja kémszoftvert használt, hogyhogy nem tud ezekről? – A laptopra mutatott. – Szerintem ebben lesz valahol a magyarázat. HÚSZ Miután belemondta a kamerába az emberrablók követeléseit, visszavitték a cellájába. A matracon volt a jutalma: egy tányér, azon egy kevés kenyér, és egy darab sajt. Arlecchino végignézte, ahogy eszik, azután kivitte a tányért. – Pihenj – parancsolta.

Próbált pihenni, de túl sok mindenre kellett gondolnia. Most hát tudja, miért rabolták el: az új támaszpont, a Dal Molin miatt. Tudott róla, hogy egyes helyi lakosok ellenzik az építkezést – a Camp Ederle falait telefirkálták vele, a tüntetések és a nagygyűlések kaptak egy-két bekezdést az Outlook-ban, a támaszpont újságjában –, de ő úgy vélte, hogy ez csak egy törpe kisebbség. A legtöbb olasz, akivel találkozott, igazán barátságosan viselkedett. Ettől függetlenül reményt merített a felfedezésből. Sokkal nagyobb baj lenne, ha váltságdíjat követelnének; tudta, hogy a Pentagon nem fizet az emberrablóknak, mert a többiek csak vérszemet kapnának tőle. A szülei pedig egyáltalán nem gazdagok. De úgy látszik, a fogva tartói csak valamilyen helyi népszavazást akarnak, és az nem nagy ügy, hiszen ki ellenezhetne egy demokratikus szavazást? Csak hát be kellett látnia, hogy épp ez nem tetszene a hatóságoknak. Nem nagyon értett az olasz politikához, de hogy épp egy terrorista csoport erőszakolja ki a demokrácia közvetlen eszközét, az megaláztatás lenne a kormánynak. Ha pedig a többség az amerikaiak távozására szavazna, az problémát jelentene mindkét országnak. Az Egyesült Államok kénytelen lenne elengedni a füle mellett a vendégnemzet polgárainak óhaját, ami még magasabbra szítaná az elkövetkező években a tiltakozás lángját. Úgyhogy talán könnyebb is itt hagyni őt. Vajon felkészültek erre az emberrablók? Olyanoknak látszanak, mint akik sok mindenre felkészültek. A cella ajtaján zörgött a lánc. Arlecchino intett Miának. – Gyere! Mia engedelmesen átment a nagyobb helyiségbe. Földbe gyökerezett a lába. Az egyik vastag gerendáról kötél lógott. A földön összetekert slag hevert. Korábban az sem volt itt. Bauta félrehúzódva figyelt. – Mozogj! – Arlecchino meglökte, hogy menjen oda a kötélhez. – Vedd le a ruhád! Mindent!

A lány annyira megdöbbent, hogy mozdulni sem tudott. Az álarcos dühösen ráordított. – A fogoly meztelenre vetkőzik! Mia engedelmeskedett, igyekezve, hogy ne nézzen egyik álarcosra sem. Amint végzett, Arlecchino elővette a bilincset, amelyet korábban már használt a lányon. – Csukló. Mia szófogadóan nyújtotta a karját, hogy megbilincseljék, de közben majdnem kiugrott a szíve. Arlecchino a pántok közötti kurta láncra erősítette a kötelet, majd addig húzta a másik végét, amíg Mia karja magas tartásba nem került. Akkor rácsomózta a kötelet a falba vert csapszögre. Mostanra lehűlt a haragja, amelyet az váltott ki, hogy a lány késlekedett szót fogadni. Nyugodtnak látszott – majdnem olyannak, mintha erőt gyűjtene valamihez, gondolta Mia. – Sajnálom, hogy erre van szükség – mondta mereven. Elfordult, és intett Bautának, hogy kezdjen el forgatni.

MÁSODIK NAP HUSZONEGY Pontosan hajnali négykor az Azione Dal Molin összes ismert tagját kiugrasztották az ágyból. Számítógépeiket és telefonjaikat lefoglalták, partnereiket és családtagjaikat távozásra szólították fel, hogy a házkutatók szétkaphassák a lakást. A gyanúsítottakat bevitték a Carabinieri főkapitányságára. Mivel ennyire sokan voltak, a kihallgatások javában tartottak még délelőtt kilenckor is, amikor Saito megjelent a sajtókonferencián. Egyik oldalán az államügyész ült, a másikon Mia szülei. A tábornok felolvasott egy rövid közleményt. Egy tizenévest, a Vicenzában állomásozó egyik amerikai katonatiszt lányát elrabolták. A magát Azione Dal Molinnak nevező csoport, amelyről a csendőrség csak az előző napon szerzett tudomást, vállalta a felelősséget. A csoport összes ismert tagját behozták, kihallgatásuk jelenleg is tart. Saito körülnézett a szobában, hogy mindenki felfogta-e, amit hallott: a carabinierék gyorsan és hatékonyan jártak el. – Nem szükséges hangsúlyoznom, hogy ez nagyon kényes helyzet: olyan ellenséggel állunk szemben, amely nem riad vissza attól, hogy terrorista módszereket használjon egy ártatlan áldozattal szemben. Mindazonáltal a Carabinieri bízik benne, hogy hamarosan letartóztatják őket, és természetesen abban is, hogy Mia épségben hazatér. Holly, aki az Elston házaspár mögött ült, fordította a tábornok szavait. Elstonékat szinte mintha megdelejezte volna a fotósok vakuinak villogása. Saito pillanatnyi szünetet tartott. – Noha a jelek nem arra vallanak, hogy Miát bántalmazták volna, figyelmeztetnem kell önöket, hogy ez a film nem lesz kellemes látvány. – A mögötte

levő képernyő felé fordult, és bólintott a technikusnak, hogy indítsa el a videót. Elstonék háttal ültek a monitornak, akárcsak Holly, aki így csupán a tábornok megrendült arcából jött rá, hogy valami baj van. Hátrafordult. A tegnap látott film azzal kezdődött, hogy Mia a fejére húzott csuklyával, megkötözve hever a furgon aljában. De most nem az a kép volt a monitoron. Mia állt. Megbilincselt kezét olyan magasra húzták a mennyezethez erősített kötélnél fogva, hogy kénytelen volt lábujjhegyre emelkedni. Meztelen volt. Megjelentek a darabos betűk: A MEZTELENSÉGET ARRA HASZNÁLJÁK, HOGY PSZICHOLÓGIAI KELLEMETLENSÉGET OKOZZANAK, FŐLEG OLYAN EGYÉNEKNEK, AKIK KULTURÁLIS VAGY MÁS OKOKBÓL KÜLÖNÖSEN SZEMÉRMESEK. A kamera Miát mutatta, ahogy kínosan váltogatja a lábát. Bevágták az újabb szöveget: A MEGBILINCSELT CSUKLÓKAT A FEJ FÖLÖTT HÚZÓDÓ RÚDHOZ VAGY A MENNYEZETBE ERŐSÍTETT KAMPÓHOZ ERŐSÍTIK KÉT-HÁROM HÓNAPON ÁT KÉT-HÁROM NAPOS IDŐSZAKOKRA. A kamera visszatért Miához. Balról bejött a képbe egy Arlecchino-álarcot viselő ember. Kerti öntözőcső volt a kezében, és a kilövellő vízzel lelocsolta Miát, aki rémülten felsikoltott a váratlan sokktól. A TUSOLÁSHOZ HASZNÁLT VÍZ MINIMÁLIS MEGENGEDETT HŐMÉRSÉKLETE 5°C, HABÁR ÖNÖK ÚGY TÁJÉKOZTATTAK BENNÜNKET, HOGY A HŐMÉRSÉKLET A GYAKORLATBAN NEM ALACSONYABB 10°C-NÁL, MIVEL ÁLTALÁBAN NEM HŰTÖTT VIZET, HANEM CSAPVIZET HASZNÁLNAK.

Holly a házaspárhoz hajolt, akik még mindig nem néztek hátra. – Uram, Mrs. Elston, velem kell jönniük! – sürgette őket. – Most azonnal! Az őrnagy egyetlen pillantást vetett Holly arcára, azután átkarolta a feleségét, és szó szerint felhúzta a székről. – Menj Boland után! Holly kituszkolta őket a legközelebbi ajtón, egyszerre próbálva figyelmen kívül hagyni azt, ami a monitoron történt, és az útjukat követő kamerákat. Odakint Elston őrnagy mély lélegzetet vett. – Köszönöm, alhadnagy. Gondolom, nem olyasmi volt, amit a feleségem szívesen látott volna. – Valóban nem, uram. – És mi volt? – Komolyan, nem vagyok biztos benne, uram. – Habozott. – De mintha vízzel locsolták volna le az emberrablók. Azt azonban nem árulta el, mit látott utolsónak, abban a pillanatban, mielőtt bezárult a sajtószoba ajtaja. Újabb szöveg villant fel a képernyőn, az összegyűlt újságírók feje fölött: RÁJÖTTETEK MÁR? HUSZONKETTŐ – Úgy tűnik, az eredeti film nem is klip volt, hanem egyfajta beágyazott link – mondta Holly. – Más szavakkal, amikor az emberrablók frissítették a filmet a szerveren, az új egyszerűen felülírta a régit. – Mi ennek a filmnek a végfelhasználója? – A Carnivia, egy közösségi portál itt, Velencében. A rendszergazdát, Daniele Barbót éppen kihallgatják. – Úgy gondolják, hogy van valami köze hozzá? – Nem szükségszerűen, de a csendőrség meg akarja vizsgálni a szervereit, hátha a forráskód ad valamilyen támpontot az

emberrablók tartózkodási helyéről. Tudomásom szerint Barbo továbbra sem hajlandó feladni azt a politikáját, hogy nem működik együtt a hatóságokkal. Hollyt berendelték jelentésre Carver ezredeshez, Elston őrnagy fölötteséhez. Carver egy hosszú asztalnál ült, komor képű törzstisztek között. Volt néhány sötét öltönyös egyén is, akiket Holly az emberrablás-szakértőknek vélt. Nem mutatták be senkinek, nem is várta el egy haditanácsban. Carver dühösen rázta a fejét. – Sok időm és pénzem fekszik ennek a tiltakozó mozgalomnak a megfékezésében, de mint látom, sikerült elérniük, hogy az egész világ ránk mutogasson, és ugyanakkor veszélyeztetik egy amerikai fiatal életét! Gondolom, az olasz sajtó ráugrott a témára. – Igenis, uram. – Kivett néhány számítógépes nyomatot egy mappából, és az asztalra tette. Carver elvette a legfelsőt, amelyen részletek voltak Raffaele Fallici megélhetési kortes „Persona non grata” című blogjából. Fallici általában a felsőbb osztályok disznóságait ostorozta dühösen, de ma – talán mert nagyon is tisztában volt saját vélelmezett szerepével az ügyben – kizárólag az Azione Dal Molin taktikáját csepülte –, „amelytől, csak hogy senkinek se legyenek kétségei, ezennel feltétel nélkül elhatárolom magamat! A józan ítéletű olasz népet semmi sem fordíthatja biztosabban a mozgalom ellen, mint azok a lényegében terrorista észjárású egyének, akik felelőtlenül és kártékony módon eltorzítanak egy érdemes ügyet! Egyetlen elítélendő akcióval tálcán nyújtották át az erkölcsi felsőbbséget Washingtonnak!” – Na, ez már valami – mondta Carver, és tovább adta a papírt. Sok újság weboldala máris leközölte a legfrissebb hírek rovatában a sztorit, amelyet Mia internetről levett képeivel illusztráltak. Mivel a fotók többsége évekkel korábban készült, Mia jóval fiatalabbnak látszott a valódi koránál. „INNOCENZA RUBATA!”, süvöltötte egy rá jellemző szalagcímben az Il Gazzettino a szóban forgó elrabolt ártatlan egyik szembetűnően üde arcú képe fölött. A cikkíró valahonnan megtudta, hogy Mia csatlakozott egy tisztasági mozgalomhoz, vagyis megtestesíti

azokat a vallási értékeket, amelyek mindennél jobban egyesítik a két nemzetet. – Számos újság kért tőlünk nyilatkozatot – mondta Holly. – Akarja, hogy írjak valamit? Carver rászegezte a tekintetét. – Közölje velük, hogy Amerika levadássza és megsemmisíti ellenségeit, ott, ahol találja őket. – Értettem, uram. – Holly tétovázott. – Habár konkrétan a carabinierék vadásszák le őket, mivel ez olasz terület. Carver legyintett. – Akkor írjon valami limonádét, amit maguk szoktak firkálni a Kapcsolattartásnál. Csak ne akarjon túlságosan nyalizni Amerika ellenségeinek, jó, alhadnagy? A gyengeség minden itteni jelétől egy újabb hadzsi kap kedvet hozzá, hogy felrobbantsa a csapatainkat odaát. – Hát Richard és Nicole? Hogy bírják? – kérdezte halkan az egyik törzstiszt. – Mrs. Elston rossz állapotban van – felelte őszintén Holly. – Az orvosok folyamatosan szedálják, mert úgy gondolják, hogy jelenleg ez a legokosabb. Az őrnagy, mindent összevéve, jól tartja magát. – Elston őrnagy az egyik legkeményebb harcos azok között, akik valaha is szolgáltak ebben a dandárban – mondta Carver. – Többszörösen kitüntetett hős, embereinek példaképe. Ő nem fog összenyaklani semmiféle nyomás alatt. Holly nem szólt. Az apja nyilvánvalóan imádja Miát; nincs ember, akit ne morzsolna fel a tudat, hogy így bánnak a lányával. – Azonnal jelentkezzék nálam, ha ezzel ellenkező jeleket tapasztal – folytatta Carver. – Naponkénti tájékoztatást akarok. Mindenekelőtt pedig tudni akarom az olasz nyomozás összes olyan részletét, amelyeket nem hoznak nyilvánosságra. – A carabinierék sikeres mentőakcióinak aránya a hasonló helyzetekben körülbelül hatvan százalék – mondta az egyik öltönyös ember. Egy darabig csend volt, azután valaki megkérdezte: – És a többi negyven? Azokat meg szokták ölni az emberrablók? A szakértő megrázta a fejét. – A többség a mentési kísérlet során hal meg.

Ezúttal még hosszabb csend lett. – Akkor hát felajánljuk, amit mi úgy nevezünk, hogy „képzés és támogatás” – szólalt meg végül Carver. – Azonnali hatállyal. Vagyis mihelyt lokalizálják a lányt, színre lépünk és szükség esetén átvesszük a vezetést. Addig is egy csapatunk a csendőrökkel párhuzamosan nyomoz. Hátha mi előbb találunk rá, mint ők. – Igenis, uram. Gondolom, nem óhajtja tudatni a carabinierékkel, mit teszünk? – Már amilyen igaza van, alhadnagy. Amikor egy ártatlan amerikai élete forog kockán, a diplomáciai finomságok másodlagosak. Most Mia biztonsága az egyetlen célunk. Holly tisztelgett. – Értettem, uram! – Carver egy bólintással jelezte, hogy leléphet. A haditanácsból távozó Holly átment az Ederle túlsó végébe, az oktatási blokkba. Elméletben itt három amerikai egyetem kínált oktatást a katonáknak, hogy olyan képesítést szerezzenek, amellyel álláshoz jutnak a leszerelés után. A gyakorlatban főleg a feleségek és a nyugállományúak éltek a lehetőséggel. A tanárok többsége is nyugállományú volt. Holly megkereste a „CH12 – Római civilizáció” jelzésű kis osztálytermet, s kopogtatott. – Szabad! – kiáltotta egy ismerős hang. Holly rámosolygott az ablaknál ülő, fehér hajú emberre. Gyakran kért tanácsot a munkájához Ian Gilroytól, aki gazdag tapasztalatokat szerzett a velencei CIA-rezidentúra vezetésében, de ma más okból akart találkozni vele. Olaszország viharos „óloméveiben” Gilroy foglalkozott többek között a kis Daniele Barbo elrablásával, akinek az anyja amerikai volt. Danielét megcsonkították az elrablói, ám Holly tudta, hogy a hírszerző közösség szerint csak Gilroy titkos közbenjárásán múlott, hogy a dolognak nem lett még ennél is rosszabb vége. Daniele apja megfogadta Gilroy tanácsát, és később hálából kinevezte művészeti alapítványának igazgatójává a CIA ügynökét, aki máig megmaradt ebben a tisztségben. Danielének más volt a

véleménye. Mivel az alapítvány kezelte a Barbo-vagyont, Gilroy gyakorlatilag Daniele gyámja lett anyagi dolgokban, amit az ifjabb Barbo mérhetetlenül sértőnek talált. Holly ugyanúgy tájékoztatta Gilroyt a carabinierék nyomozásáról, mint Carvert, azzal az eltéréssel, hogy az öregnek összefoglalta Carver megjegyzéseit is. – Érdekes helyzet – tűnődött Gilroy, miután a nő befejezte. – Milyen értelemben, uram? – Csak furcsállom – tekintettel Daniele múltjára –, hogy az emberrablók épp őt választották szócsövüknek. Egyfajta különös… szimmetriát ad az ügynek, nem? – Egy darabig töprengett. – Említi valamelyik újság a Carniviát? – A legtöbb, bár Fallici ment a legmesszebb a blogjában. Odanyújtotta az öregembernek a nyomatot. Gilroy elővette az olvasószemüvegét. – „A szó szoros értelmében hihetetlen – olvasta – hogy hagynak létezni egy olyan szervezetet, amelynek egyetlen célja a pornográfia terjesztésének megkönnyítése, a névtelen gyalázkodás támogatása, az adócsalás és a kicsinyes bűnözés elősegítése, hazánk összes törvényének megsértése, a rosszindulatú célzások és rágalmak propagálása. Hogy van olyan arcátlan épp itt pöffeszkedni, a tulajdon hazánkban, nem pedig egy zsarnoki és nyomorúságos adóparadicsomban, ez botrányos bűnözési statisztikáinknál is többet mond nemzetünk zsigeri romlottságáról és politikai apátiájáról! Mert a Carnivia.com bűnei gyakorlatilag megszámlálhatatlanok! Legsötétebb zugaiban akár most is tervezgethetik újabb ezer Mia elrablását és brutális bántalmazását! Régi támogatója vagyok az internet szabadságának, de a nagy szabadsággal nagy felelősség jár. Túl nagy kérés, hogy a hatóság végre vegye a fáradságot, és próbáljon valami rendfélét csinálni ezen a gennyedző számítógépes lepratelepen?” – Gilroy felvonta a szemöldökét. – Tüzes beszéd! – Az. – Mi az, Holly? – kérdezte az öregember, aki észrevette a habozást. – Daniele kiszúrta, hogy a neki küldött üzeneteket szóról szóra kimásolták a CIA utasításaiból. Fogadnék, hogy a filmszövegek is

onnan vannak. – A Gilroy kezében levő nyomatra mutatott. – Ha feltételezzük, hogy az emberrablóknak van még miből idézniük, és a sajtó mindezt majd jól felfújja, mik lesznek a politikai következmények? – Ó, Holly! Mint mindig, most is a nagyobb képet látja, amelyre túlbuzgóan hazafias kollégáinak nincsen szeme. Súlyos veszteség volt Langleynek, amikor úgy döntött, hogy katona lesz, remélem, tudja. – Rövid ideig hallgatott, töprengett. – Hogy válaszoljak a kérdésére, valószínűleg attól függ, mijük van még az emberrablóknak, és hogyan óhajtják használni. – Mit gondol, ne kutassak még egy kicsit, aztán majd meglátjuk, mi kerül elő? – Pontosan ezt gondolom, Holly. Maga ebben a legjobb. Próbáljuk meg kitalálni, mi várhat még Miára, még mielőtt valamelyik forrófejű elengedi a vérebeit. HUSZONHÁROM Az eláztatott Miát még hagyták egy darabig ácsorogni a kötélen, vizesen, meztelenül. Nemsokára görcsösen reszketni kezdett a hidegtől és karizmainak fájdalmas feszülésétől. Az álarcosok mintha épp erre vártak volna. Arlecchino mondott valamit, Bauta fölemelte a kamerát, és körülbelül egy percig filmezte a lányt, amíg újabb parancsot nem kapott a társától: – Quanto basta. Képzelte volna Mia, vagy a Bautának csakugyan nem akaródzott engedelmeskednie? Bármi volt is az oka, az Arlecchinónak meg kellett ismételnie a parancsot, hogy Bauta abbahagyja a filmezést. Megszólalt a laptop. Az ismerős, négyhangú csipogást hallatta, a Skype hívójelét. Annyira emlékeztetett azokra az időkre, amikor az apja hazaszólt a külföldi bevetésekből, hogy egy pillanatra el is hitte: apu az! Feltámadt benne a remény. De még ha nem is az

apja, lehet olyasvalaki, aki tárgyalni akar. Már biztosan nem tarthat sokáig ez a rossz álom! – E’ lui – mondta Arlecchino. Fölvette a laptopot, kiment. E’ lui. Ő az. Tehát egy hívás, amelyre az emberrablók számítottak. Nem a tárgyalási ajánlat. Miközben várták, hogy Arlecchino visszatérjen, Mia hallotta a Bauta szuszogását. Ettől valamiért kínosan érezte magát. Váratlanul kínzó erővel tudatosodott benne a meztelensége. Bauta közelebb oldalgott. Mia megmerevedett. Bauta körüljárta, ám ezúttal kamera nélkül. Olyan közel volt, hogy megérinthette volna a lányt. Mia libabőrös lett, amikor mögéje került, ahol nem láthatta. Mikor ismét előkerült, már olyan közel volt, hogy a szeme is látszott az álarc alatt. Lustán lecsúsztatta a tekintetét a lány mellére. Majd a nadrágon át megmarkolta az ágyékát, és rázni kezdte Mia felé. A lány nem először találkozott ezzel a gesztussal. Itt, Olaszországban a vén disznók, főleg vidéken, majdnem úgy használták, mint a beszólást, de még sohasem kellett eltűrnie így, mint most, ebben a tökéletes kiszolgáltatottságban. Felhördült, és olyan távol húzódott az álarcostól, amennyire a kötél engedte. Bauta vihogott. Megfogta a lány vállát, megszorította. Száraz, kérges keze volt, munkáskéz. – Carinissima! – súgta. Cukibaba. Mia elrúgta magától, ám cipő nélkül nehéz volt komoly kárt tenni benne, úgyhogy az álarcos ismét csak kinevette. Amikor másodszor próbálkozott a rúgással, Bauta egyszerűen elkapta a bokáját és megrántotta, így a lánynak fél lábon kellett szökdécselnie feléje. – Bella sgualdrina – zihálta Bauta, és fölfelé csúsztatta a tenyerét Mia lábikráján. Nyílt az ajtó. Arlecchino, miután egy pillantással fölmérte a jelenetet, éles hangú, olasz szóáradatban tört ki. Annyira hadart, hogy Mia semmit sem értett belőle. Bauta durcásan vonogatta a vállát, és valamit motyogott, de azért elengedte Miát, és egy lépést hátrált.

Arlecchino odajött Miához, kioldozta a csuklóját. – Mi nem csinálunk ilyet – mondta. Idegenes kiejtése még erősebb lett az indulattól. – Csak ha szükséges. Odament a sarokban egy hátizsákhoz, előhúzott belőle egy kezeslábast, az asztalra tette. – Mostantól ezt viseled. – Habozott. – De csak ha én parancsolom. Ő nem parancsolhat. Megértetted? És ha még egyszer ilyet tesz, szólsz nekem. Mia felkapta a kezeslábast, kigöngyölte. Akkor döbbent rá valamire, ami korábban fel sem tűnt. Vastag, harsogó narancsszín pamutból készült. A guantánamói börtönben viselnek ilyet a foglyok. HUSZONNÉGY A második film után lázas munka kezdődött a műveleti szobában. Saitót szinte azonnal elhívták egy magas szintű megbeszélésre – nyilván azért, hogy lebaltázzák, gondolta Kat. Távollétében az ezredesek osztották ki a feladatokat, amennyire tudták. – Tapo kapitány, maga megkapta már a beosztását? Megfordult. Lettiere ezredes volt az, a belső ellenőrzési osztályról. Kat nem csodálkozott, hogy Lettiere itt van, hiszen erre a nyomozásra ráállítottak mindenkit, aki élt és mozgott. Ezzel együtt nehéz volt palástolnia az ellenszenvét. – Még nem, uram. Miért? – Szükségem van valakire, aki összeállítja azoknak a névsorát, akik jelen voltak a Club Liberóban azon az éjszakán. Személyesen kell fölvenni velük a kapcsolatot, mert hátha láttak valamit. Miután szvingerek, természetesen néhányuknak fenntartásai lehetnek a carabinierékkel szemben, így olyasvalakit kell küldenünk, aki bizalomgerjesztő… Úgy gondolom, maga alkalmas lesz erre a feladatra, nemdebár? Lettiere mögött felvihogott valaki. – Természetesen, uram – felelte mézédesen Kat. – Csakhogy a Club Liberóban telt ház volt azon az éjszakán. Egyetlen személynek hetekig tarthat, amíg végigjárja őket.

Lettierének a szeme se rebbent. – Akkor legalább sokáig nem lesz ideje rosszalkodni, nemde, kapitány? Kat pocsék hangulatban hajtott vissza a Club Liberóba. Nem Lettiere piszkálódása dühítette, az nem volt rosszabb annál, amit el kellett viselnie a közelmúltban, hanem maga az utasítás. Mivel a Club Liberóban a vendégeknek be kell jelentkezniük, viszonylag könnyen utolérheti őket, ha csak nem használtak álnevet. Ám azzal, hogy ilyen óriási feladatot lőcsöltek egyedül csak rá, ezzel ismét kiszorították az igazi nyomozásból. Egyébként sem remélhetnek tőle olyan nyomot, amin elindulhassanak: az emberrablás éjszakáján az összes vendég álarcot viselt, így csekély az esély arra, hogy bármi hasznosat megtudjon tőlük. Kék fényeket látott a visszapillantóban, lehúzódott az út szélére, hogy a tűzoltók elmehessenek. Az első autót gyorsan követte még kettő. Már közel járt útjának céljához, amikor felfedezte, hogy a tűzoltók ugyanoda tartanak. Fekete füst gomolygott egy fűrészes szélű lyukból a Club Libero üvegajtaján. Egy másik tűzoltóautó a parkolóra nyíló kijáratokat locsolta habbal. Edoardo és Jacquie félrehúzódva, hamuszürke arccal álltak és figyeltek. Kat odament hozzájuk. – Mi történt? – Szerintük gyújtóbomba volt – mutatott Edoardo a tűzoltókra. – Egy órája dobták be hozzánk. – Történt már ilyen magukkal? – Soha – rázta meg a fejét Edoardo. – Volt valaha problémájuk a szervezett bűnözéssel? Követelt-e valaki védelmi pénzt, amelyet nem fizettek ki? Tudta, hogy ha történt is volna ilyesmi, azt aligha közölnék a csendőrökkel. Edoardo erélyesen rázta a fejét. – Sohasem volt semmiféle problémánk. Giù gondoskodik róla. Kat megkereste Giùt a helyi csendőrségen. – Gondolom, már hallotta?

Giù harciasan vonogatta a vállát. – Nem az én hibám. Ha valaki úgy dönt, hogy a dílerek rontják a környék színvonalát, én semmit sem tehetek ellene. – Az lehet. Csakhogy a tűz pontosan a recepciónál ütött ki. Úgy gondolom, talán biztosak akartak lenni benne, hogy a vendégkönyv mindenképpen elégjen. Továbbá a számítógép, amelyben a térfigyelő kamerák felvételei vannak. – Lehetséges – hagyta rá kelletlenül Giù. – A számítógép, amiről azt mondta, hogy elhozza magával megjavítani – emlékeztette Kat. – Hol van most? – A szekrényemben – dünnyögte Giù. – Nézzük már meg, jó? – Hadd mondjam el magának a feltételezésemet, Giù – szólalt meg Kat, miközben a csendőr bekapcsolta a laptopot. – Ennek a laptopnak nincs és nem is volt semmi baja. Csak nem akarta, hogy lássam a felvételeket. – Igenis megjavítottam! – tiltakozott Giù. – Másokat hülyítsen. Maga csinos kis mellékest húzott innen, és nem szerette volna, ha a vendégeket valamiféle csendőrségi nyomozással zaklatnák. – És? – kérdezte ellenségesen Giù. – A klubba fontos emberek járnak. Minek hurcoljuk meg őket, ha nem muszáj? – Például kit? Giù vállat vont. – Vivaldo Moretti is itt volt azon az éjszakán. Kat felkacagott. – A politikus? Hiszen az majdnem hetven! – Vén kecske, az biztos, viszont rendes borravalót ad. Kéthárom lánnyal szokott jönni, és a táncparkett túlsó oldalán foglal asztalt, ahonnan mindent láthat, anélkül, hogy belőle sokat láthatnának. – Gondolom, prostit ért „lány” alatt? Giù megint csak vállat vont. – Prostik, celebek, veline… manapság nagyon vékony a határ. Na szóval, mikor belegondoltam, hogy itt csak egy eltűnt iskolásról van szó, valahogy nem láttam értelmét, hogy belekeverjük Morettit. Tegnap este, amikor hallottam az emberrablásról, rá is jöttem, hogy szólnom kell magának.

Vagy rájött, hogy itt már nincs értelme Morettit pumpolni a hallgatásáért, gondolta cinikusan Kat. A klub térfigyelő kamerája közvetlenül a recepciós pult fölött volt, így Giù épp abban a pillanatban láthatta a vendégeket, ahogy beléptek az utcáról. Csakhogy, mint azt Kat várta, a legtöbben már az előtt feltették az álarcukat, mielőtt bejöttek a klubba, így lehetetlen volt azonosítani őket. – Ez az. – Giù kimerevítette a felvételt. – Ez az, akiről beszéltem. A Raszta Hapsi. Kat ránézett a monitorra. A kép viszonylag jó minőségű volt, de a paróka és az álarc kivehetetlenné tette az ember vonásait. – Kivel van? – töprengett hangosan. A raszta férfi mögött a nő ugyancsak maszkot viselt, az egész arcot eltakaró, fehér voltót, dús velencei aranyozással, és hozzá túlméretezett háromszögletű kalapot, amely minden szál haját elrejtette a kamera elől. Akárkik is ezek, gondolta Kat, vagy ördögük volt, vagy kiválóan értettek a tervezéshez. Giù ismét elindította a filmet. A kamera még egy kép erejéig elcsípte a két alakot, amikor elfordultak a recepciótól. Raszta Hapsi már majdnem kiment a keretből, de a nőt sikerült profilból elkapni. – Mi az? – mutatta Kat. Tetoválás volt a nő karján, amely félig kilátszott a felcsúszott ruhaujj alól. Kat kivehette egy koponya alsó részét, amelyből két szárny nőtt ki, alatta meg valamilyen írást, amely mintha három szavas lett volna, valamiféle mottó. – Ki tudjuk nyomtatni ezt? – Persze. – Giù megnyomott egy gombot. Mia és a partnere valamivel később következtek a szalagon. Nem csoda, hogy a klub elfogadta az igazolványát, állapította meg Kat. Bár a vendégek többsége a harmincas éveiben járt – Kat a saját rövid tapasztalatából emlékezett rá, hogy az ilyen helyeket főleg házaspárok látogatják, akik az otthoni unalom ellen próbálnak tenni valamit – bőven akadtak fiatalabbak, Mia pedig, a tollas félálarcával a legkevésbé sem lógott ki a társaságból. Megint arra kellett gondolnia, milyen jól kitervelték ezt. Raszta Hapsi és Tetovált Nő már bent voltak, amikor Mia

megérkezett. Vagyis odakint bizonyára lehetett egy másik csapat, amely követte a lányt. – Ki az? – mutatott a felvételen egy fiatalemberre, aki nem viselt álarcot. – Az? Ő Roberto, a táncosunk. – Megvan a címe? – Még szép, itt lakik a kórház mögött. Tíz perc alatt odavihetem. – Kösz, beszélni fogok vele. Talán látott valamit, amit senki más nem vett észre. Roberto rendkívül szép volt, ugyanakkor elég buta. Örökös bárgyú mosolya valamiért megfosztotta az arcát attól a vonzerőtől, amivel egy kis mogorvaság megajándékozhatta volna. Csak azért táncol, magyarázta, hogy legyen miből élnie, amíg le nem teszi a személyi edzői vizsgát. De azért jó pálya: ha nem fizetnék meg, akkor is táncolna. – Így ingyen jutok be a klubokba! – kiáltotta. – Márpedig a legtöbb helyen negyven eurót elkérnek a belépésért! – Általában ilyen helyekre jár, mint a Libero? – kérdezte Kat. Roberto a fejét rázta. – Stabil barátnőm van. Bár ha nem néz be a hátsó szobákba, a Libero se nagyon különbözik a többi lokáltól. Sőt, több értelemben még jobb is. A Liberóban senkinek se kell megerőltetnie magát egy numeráért, így senki sem sértődik meg, ha azt mondja nekik, hogy nincs érdekelve. – Látta szombat este ezt a lányt? – Kat megmutatta Mia fényképét. – Ilyen álarc volt rajta. – A fotó mellé tette egy tollas Colombina képét, amelyet a netről nyomtatott ki. Roberto szemügyre vette a fényképeket, és a homlokát ráncolta. – Talán… Igen, az első menetben. Azért emlékszem, mert valahogy úgy flörtölt velem, tudja? Utánozta a mozdulataimat. Milyen érdekes, gondolta Kat. Mia azzal az egyetlen fiatalemberrel flörtölt a klubban, akit nem kaphatott meg. Ez is mintha Holly elméletét támasztotta volna alá, hogy a lány csak brahiból jött ide. – És aztán?

– Láttam egy szőke raszta ürgével. Kimentek a vészkijáraton. – Nem lehet, hogy drogot vett tőle? Roberto a fejét rázta. – Szombat este nem voltak itt a szokott dílerek. Kat a fülét hegyezte. – Hogy érti ezt? – Van két díler, aki rendszeresen idejár. Sose csinálnak balhét, de gondoskodnak róla, hogy mindenki megkapja, ami kell neki, tudja. Szombaton nem tudtam… – A torkán akadt a szó. – Ne aggódjon – nyugtatta meg Kat. – Nem érdekel, ha időnként beszerez egy kis csipegetni valót, de tudnom kell, biztos-e benne, hogy a szokott hapsik valóban nem voltak itt? A táncos bólintott. – Köszönöm, Roberto – felelte Kat. – Nagyon sokat segített. – Azt nem közölte, hogy a helyi maffiával is van egyezsége! – fordult a csendőrhöz, miután visszaült az autóba. – Nem tudom, miről beszél! – csattant fel Giù, és bekapcsolta a motort. – Dehogynem tudja. Azt hittem, csak vakerál, amikor azt mondta, hogy a dílerek ide se mernek jönni, ha maga itt van. Amiből arra kell következtetnem, hogy maga engedi be őket ide! Ezért motozzák meg az embereket, mi? Nem azért, hogy ne jusson be drog, amint azt Edoardo képzeli, hanem hogy senki se ronthassa a hozott anyaggal a haverjai üzletét! – Élni is kell valamiből – zsémbelt Giù. – Nem egészen két évem van még, és a carabiniere nyugdíjból ugyan nem etethetem a családomat. – Helyesbítek – mondta Kat. – Már két napja sincs. Vagyis annyi ideje van, amíg megírja a levelet, hogy kilép. Egy maszekoló carabiniere, az egy dolog. De a maffiának maszekolni, az már más! – Mindenki csinálja – acsargott Giù. – Maga is ezt fogja egy napon! – Én aztán nem! – Akar egy tanácsot? – kérdezte Giù, mielőtt derékszögben kikanyarodott az útra.

– Nem igazán. – Ne nagyon loholjon ezen a nyomon. Nem tudhatja, hova vezeti. – Hogy érti ezt? – Ha a helyi spacciatorok nem jönnek el a Libero legnagyobb bulijára, azt okkal teszik. Mert parancsot kaptak rá valakitől – olyasvalakitől, akinek van szava. – Lapos pillantást vetett a nőre. – És aki ahhoz is ért, hogy kell befogni a magafajta kotnyeles bulák pofáját. HUSZONÖT Piola még egyszer átfutotta a majdnem négyszáz oldalra rúgó jegyzőkönyvek tömegét. Nyolc dobozt töltöttek meg a rekordidő alatt begyűjtött vallomások. Egyetlen oldalon sem volt egyetlen használható nyom. Az Azione Dal Molin összes tagja azt állította, hogy semmit sem tudnak semmiféle emberrablási tervről. Undorodnak az efféle taktikától, hangoztatták többen is nagy hévvel. Igen, vannak közöttük, akik törvénysértésre is készek voltak, hogy tiltakozzanak az amerikai jelenlét ellen, ám eszükbe sem jutna épp azokat a módszereket bevetni, amelyek kiváltották a tiltakozásukat! Nem mintha Piola számított volna arra, hogy áttörést érnek el a kihallgatásokkal. Legalábbis nem számított azonnali áttörésre. Ahhoz túl jól volt megszervezve az Azione Dal Molin, amit bizonyított a feltűnő hatékonysággal végrehajtott betörés a felvonulási területre, és az emberrablás szinte már katonai precizitása. Ha a szervezet ugyanazon logika szerint fejlődött, mint például a radikális állatvédő csoportok, amelyekkel Piola eddig találkozott, akkor egy-két olyan személyt kell keresniük, akik korábban szerepeltek a Dal Molin szélesebb holdudvarában, de már elszakadtak tőle, miután a csalódott mezei hadak egy kisebb, radikálisabb csoportot hoztak létre. Látszólag nincs

köztük kapcsolat, igazából van a csoportban egy-két közvetítő, akik hozzák-viszik az üzeneteket az emberrabló kemény magnak. Ez azt jelenti, hogy ha csak nem találnak villámgyorsan valamilyen nyomot, itt fognak állni több mint százötvenezer gyanúsítottal – mindenkivel, aki valaha is aláírt egy tiltakozó petíciót a Dal Molin ügyében. Kikereste Luca Marchesin vallomását. Nagyon hasonlított a többihez. Nem, álmában sem tenne ilyet! Ő pacifista. Feljelentene mindenkit, aki emberrablást forgat a fejében… – Panicucci alhadnagy! – kiáltotta. – Uram? – Jöjjön velem. Beszélünk Luca Marchesinnel. Ellenőrizni akarok valamit. Luca a szüleinél lakott Padovában, az egyetem közelében. Amikor az anyja ajtót nyitott, és meglátta a két carabiniere tisztet, elsötétült az arca. – Tudom, hogy már beszélt a kollégáimmal – kezdte Piola –, de csak pár szót akarok váltani vele. Bejöhetünk? – Minden oké – nyugtatta meg az anyját Luca, aki ugyancsak megjelent az ajtóban. – Ő az, akiről meséltem, ő hozott ki az őrházból. A mama némileg kelletlenül engedte be őket. – Luca – mondta Piola –, egy lány, aki nagyjából egykorú magával, ebben a pillanatban attól retteg, hogy az elrablói meg fogják ölni, és olyan emberek tartják fogva – nagy valószínűséggel jóakaratú, csak félrevezetett emberek –, akik megölethetik magukat a mentőakció során. Itt tragédia fog történni. – Azt tudom, de már megmondtam, hogy mi sose terveztünk ilyet. – Hiszek magának. Csak annyit akarok tudni: felvetette-e valaha is valaki az emberrablás ötletét? Akár úgy is, hogy abban a pillanatban lehurrogták? Luca habozott. – Maga tette, ugye? – kérdezte Piola. – A vallomásában az van, hogy el sem tudott képzelni egy igazi emberrablást. Ebből

arra kell gondolnom, hogy az emberrablásnak szóba kellett kerülnie. – Hát épp ez az őrület – mondta vontatottan a fiú. – Mert igazából nem volt semmi – még elképzelés sem, csak egy odavetett megjegyzés. – Milyen megjegyzés? – Éppen tartottunk egy… fogalmazzunk úgy, hogy ötletelést. Próbáltunk kitalálni valami jó ütős tiltakozást, olyat, amiből mém lesz. Leginkább én beszéltem, jól értek a kommunikációhoz. Volt pár ötlet, amire haraptam, mint például egy flashmob a vicenzai pályaudvaron, amerikai katonai egyenruhában, Guy Fawkesmaszkban, és Playboy-nyuszifülekkel. Piola a szemöldökét ráncolta. – Az bejött volna? – Tutira – felelte magabiztosan Luca. – Na szóval, nekem volt ez a másik ötletem. Hogy vegyünk fel narancsszín kezeslábast, Guy Fawkes-maszkot, és játsszuk meg, hogy amerikai foglyok vagyunk. Valaki azt mondta, hogy ezt már megcsinálták. Amire én azt feleltem, hogy ejtsünk egy foglyot, és játsszuk el nekik a rendkívüli kiadatást. Felírtam a táblára, de soha többé nem került szóba. Csak egy volt a sok őrültség között. – De valaki valóra váltotta? A fiú boldogtalanul vonogatta a vállát. – Lehet. Bár lehet véletlen is. Nagyon rühellek arra gondolni, hogy tőlem vették. – Ki más volt még ott azon a megbeszélésen? – Az egész csoport. Akkor történt, amikor elkezdtük. – Oké, Luca. Köszönöm, hogy ilyen őszinte volt hozzám. – Bajom lesz belőle? Piola a fejét rázta. – A gondolattól még nem lesz bűnös. A tett az, ami számít. Mélyen elgondolkozva hajtott vissza Velencébe. Noha Lucának az ellenkezőjét mondta, a közelmúltban hozott törvények eléggé elmosták a határt a gondolat és a tett között. A terrorakció kigondolása és megtervezése most már önmagában is bűncselekménynek minősül, és ki mondja meg, hogy hol kezdődik a kigondolás?

Bár talán szükség volt erre a lépésre most, hogy a bűnöknek már nem kell reálisan megtörténniük. Piolának új és idegen volt ez a világ, amelyben a tiltakozás egy flashmob vagy egy Molotovkoktél vagy mindkettő alakját öltheti. – Gondolom, maga is csinál ilyet? – fordult Panicuccihoz. – Mémeket meg hasonlókat? Panicucci meghökkent. – Hát ezt-azt, uram. Nem vagyok mindenevő. Csak Facebook és Twitter. Meg Instagram és Flickr. Ja, és Storify, Tumblr… meg még pár ilyen. – Carnivia? Panicucci tétovázott. – Igen, és a Carnivia. De az más. Az emberek nem igazán beszélnek a Carnivia-fiókjukról. Bár mindenkinek van. Ez olyan bűnös élvezet. Bűnös élvezet, amelyet kihasználhatnak a bűnözők, gondolta Piola. Hogy lehet rendet tartani egy városban, ahol senkinek sincs neve vagy arca? Hogy lehet kinyomozni bűnöket, amelyek átlépik a fizikai és a digitális világ határát? Az íróasztalánál ismét maga elé húzta az aktahegyet, hogy még egyszer átrágja magát rajta. Hirtelen az eszébe jutott valami. Katonai precizitás – ironikus, hogy korábban épp ez a kifejezés ugrott be az agyába, holott az emberrablás tüntetően tagadott mindent, amit az amerikai hadsereg képvisel. Tüntetően. Mi lehet ennél tüntetőbb? Piolát a szakmája megtanította a szkepszisre, így most minden szemszögből megvizsgálta ezt a lehető legszkeptikusabb gondolatot, mielőtt úgy döntött, hogy ebben a szakaszban nem érdemes foglalkozni vele. Habár talán elvetni sem érdemes. HUSZONHAT Holly leült a számítógépéhez, lehúzta a belépőkártyáját az olvasón. A szoftver azonnal ellenőrizte, megfelel-e a kártyatulajdonos aznapi mozgása a támaszponton az

előírásoknak, megállapította, hogy az, akinek mondja magát – a hírszerzés alhadnagya az olaszországi Ederle-bázison – és engedélyezte, hogy belépjen a SIPRNetbe, az amerikai hadügyminisztérium saját külön internetjébe. Lehívta az Intelliseek nevű, biztonsági böngészőt, és sorra betáplálta a mondatokat, amelyeket bevágtak Mia videójába. Azt várta, hogy hosszadalmas folyamat lesz, ám szinte azonnal zúdulni kezdtek rá a közönséges híroldalakról a találatok arról a 2009-es akcióról, amikor az Amerikai Polgári Szabadságjogok Uniója a szabad információáramlás törvényére hivatkozva nyilvánosságra hozott egy csomó CIA-dokumentumot. Az egyik egy fax volt, amelyet a CIA-nél küldött valaki – a nyilvánosságra hozott változatban a küldő nevét kitakarták – Dan Levinnek, az Igazságügyi Minisztérium vezető jogtanácsosának. A borítón mindössze ennyi volt: „Dan, az eljárás általános leírása”. Holly fújt egyet. Daniele Barbo azt hitte, hogy a „Dan” őt jelenti, holott a küldő egy egészen más Danről beszélt. Úgy rémlett, emlékszik is abból az időből újságcikkekre a „tortúra-memóknak” elkeresztelt feljegyzésekről, de sohasem olvasta az eredetieket. Most a Huffington Post weboldalán talált egy cikket, és abban linkeket a dokumentumokhoz, amelyek a hivatalnokok seízű, megnyugtató stílusában ismertették a „továbbfejlesztett kihallgatás” néven ismert módszer harmincnál több technikájának részleteit. A Vöröskereszt, írták a weboldalon, megvizsgálta ezeket a technikákat, és kínzásnak minősítette őket. Választási kampánya idején Barack Obama elnök is osztani látszott ezt a nézetet, mert azt mondta: „Hogy jobb, szabadabb világot építhessünk, ahhoz először úgy kell viselkednünk, hogy tükrözze az amerikai nép tisztességét és törekvéseit. Vagyis véget kell vetnünk annak a gyakorlatnak, hogy sötét éjszaka szállítunk el foglyokat távoli országokba, ahol megkínozzák őket, ezreket zárunk börtönbe vádemelés vagy tárgyalás nélkül, és fenntartunk

egy titkos börtönhálózatot, ahova nem ér el a törvény keze.” Sokan úgy értelmezték ezeket a szavakat, hogy Obama elnöksége alatt megszűnnek ezek az eljárások. Más, cinikusabb elemzők viszont rámutattak, hogy Obama több kérdést összegyúrva teremtett magának egy kis mozgásteret. Például ki lehet jelenteni, hogy többé nem szállítanak foglyokat távoli országokba, ha a szállítás fényes nappal történik, és nem is olyan messzire viszik őket. Obama kormánya később szép csendesen úgy döntött, írta a Huffington Post, hogy bár a rendkívüli kiadatások – azaz külföldi állampolgárok elrablása és kínvallatás céljából Líbiához vagy Szíriához hasonló országokba történő szállítása – régi rendszere lehet tarthatatlan, a „szabványos” kiadatások folytatódhatnak. Más szavakkal külföldi állampolgárokat továbbra is el lehet fogni és ki lehet hallgatni tárgyalás vagy törvényes védelem nélkül, amíg nem egy idegen rezsim, hanem amerikaiak folytatják le a kihallgatásokat. És bár Obama kijelentette, hogy a jövőbeli kihallgatásoknak a szolgálati szabályzat alapján kell történniük, egyszer csak nem bélyegezte már törvénytelennek a CIA régi módszereit. A cikk több példát sorolt fel Obama éveiből, amikor különböző emberek azt állították, hogy ugyanazokkal a módszerekkel kínozták őket, amelyeket a CIA jogászai ismertettek orvosi precizitással a tortúra-memorandumokban. Az ütés kissé szétnyitott ujjakkal történik, amelynek, mint elmagyarázta, az a célja, hogy kevésbé fájdalmas legyen az összezárt ujjakkal adott ütésnél. Továbbá az ütést az arc húsos részére kell adni, csökkentve a fizikai sérülés kockázatát… Csak most értette meg, mit művelnek Mia elrablói, méghozzá milyen ravaszul. Egyszerűen végigcsinálnak a foglyukkal mindent, amit az amerikaiak műveltek a sajátjaikkal, kezdve az illegális fogva tartáson. Az emberek felháborodnak, de majd azt

is mondják, hogy az Egyesült Államoknak nincs joga sipákolni. Mivel az emberrablók még népszavazást is követeltek, ez az erkölcs álságos fügefalevelével ruházta fel őket, ugyanakkor emlékeztette közönségüket mindazokra az okokra, amelyek miatt Olaszországban nem kívánatos az Egyesült Államok hadserege. A rablás tökéletesen megfelelt az internet korának, amelyben nem a készpénz, hanem a letöltések és a kedvelések száma a valuta. Holly sose töprengett túl sokat azon, hogy etikus-e Amerika kiadatási politikája. A katona elfogad egy becsületkódexet, amely, talán ironikus módon, másokra bízza a becsületbeli döntéseket. Mivel katonai családba született, eleve olyan szellemben nevelték, amely fontosabbnak tartotta a magaviseletet a lelkiismeretnél, a vitézséget a részvétnél. Ennek ellenére több tábornokról is tudta, hogy titokban helytelenítik a kényszervallatást, sőt némelyek odáig mentek, hogy még azt is megkérdezték, nem sérti-e meg Amerika az ilyen módszerek használatával épp azokat az elveket, amelyekért állítása szerint harcol? Egyszer, Hawaiiban, a kiképzése idején három másik női kadéttal együtt őt is felkérték, hogy segítsenek be „valamilyen hírszerzési ügybe”. Teherautóval elvitték őket egy nyolcvan kilométerre levő támaszpontra. Holly megnézte önkéntes társait, és akaratlanul meg kellett állapítania, hogy az évfolyam legcsinosabbjai közül válogatták őket. Volt is nagy viccelődés, hogy igazából nem vacsora és sörözés lesz-e a dologból, szexre éhes hírszerzőtisztek társaságában? De végül csak arra kérték őket, hogy ki-ki menjen el egyedül egy barakkba. Holly a saját barakkjában egy embert talált, aki ugyanúgy a csuklójánál fogva lógott a mennyezetről, mint Mia. Meztelen volt. Ehhez a képhez valahogy nem illett a drága sztereo berendezés és a padlón heverő okostelefon. Az ember nagyon elcsigázottnak látszott. Holly később megtudta, hogy a kihallgató a Sesame Streetet bömböltette maximális hangerővel, valahányszor úgy látta, hogy a fogoly elaludhat. A fejét és az arcát nagyjából megborotválták, de olyan

durván, hogy a megmaradt fekete szőrpamatok között beszáradt sebek vöröslöttek. Amikor Holly bejött, a fogoly mellett álló egyenruhás amerikai katona megpöckölte az áldozat hímvesszőjét. – Na, mit szól ehhez, Boland kadét? – kérdezte. – Baszna maga egy ilyen siralmas pöccsel? – Nem, uram! – felelte kötelességtudóan Holly. – Úgy is van! Maga egy tisztességes jenki pöccsel baszik, nem egy fonnyadt muszlim pöcörővel. Nem is csoda, hogy kisfiúkat kúrtok! – mondta a fogolynak. – Nem is csoda, hogy a muszlim nőitek nem hajlandók baszni veletek. Nem is csoda, hogy a feleséged könyörgött a haverjaimnak, hogy kapják már el egy fordulóra! A fogoly fölemelte a fejét, és ránézett a lányra. Üres, réveteg arca valahogy megváltozott. Holly később arra a következtetésre jutott, hogy a változást nem a szexuális és vallási megaláztatás, nem is a feleségére tett célzás okozta, csak az, hogy észrevette Holly iszonyodását, és akkor egyetlen pillanatra a lány szemével látta magát. Egy könnycsepp futott végig trehányul megborotvált arcán. – Jó munka! – ujjongott a kihallgató. Hollyhoz fordult, összeütötte a lánnyal a tenyerét. – Első vér, Boland kadét! De hiszen a könny, az nem vér, gondolta a lány. Ahogy azzal az emberrel bántak, sokkal inkább rémlett hergelésnek vagy játszótéri szadizásnak, mint a haza védelmének. Utána a lányok beszámoltak egymásnak arról, amit láttak. Persze egyikük sem vallotta volna be, hogy megrendítette az élmény; ilyen dolgokban finnyáskodni vagy érzékenykedni annyi lett volna, mint beismerni nőies gyengeségüket, ami méltatlan egy katonához. Holly csak jóval később tette föl magának a kérdést – akkor már túlestek az elkerülhetetlen vacsorán és sörökön a kihallgatókkal –, hogy igazából kinek is vonultatták fel őt abban a barakkban? A megvert, összetört ellenségnek, vagy a túlpörgött kihallgatónak, hogy legyen kivel összeütnie a tenyerét? Többek között ezért választotta a hírszerzést, mert úgy vélte, ő alkalmasabb az elemzésre, mint a harctér brutalitására.

Bár persze a kurjongató kihallgató is hírszerző volt. Mielőtt Holly távozott azon az estén, a tiszt elmondta neki, hogy a foglyot egy robbanószerrel megrakott teherautóban kapták el. Úgyse dönthető el, hogy mi szól a jogszerűtlen erőszak alkalmazása mellett, és mi ellene. A lényeg, hogy el kell vinnie Ian Gilroynak, amit felfedezett. Ha igaza volt, és Miával pontosan azt csinálják, amit a CIA szokott a vallatásoknál, akkor hamarosan mértani haladvány szerint fog nőni a letöltések száma. HUSZONHÉT Kat visszatért Velencébe, de nem a főkapitányságra ment, hanem a Palazzo Balbi felé vette az irányt a Dorsoduróban. A Canal Grandéra néző, zegzugos vén palota volt a venetói parlament, a Giùnta Regionale székháza. Megkereste Vivaldo Moretti irodáját, és időt kért a döbbenetesen áramvonalas titkárnőtől. Nagy sokára kijött egy izgatottan fecsegő tévéstáb. Röviddel utánuk megjelent maga Moretti, kezében papírokkal, ám rögtön el is tűnt. Habár e-mailben értekeznie kellett a titkárnőjével, mert a hölgy pár perccel később megszólalt: – Most már bemehet! Moretti irodája kicsi volt és kényelmes; friss vágott virág díszlett az alacsony asztalon a két elegáns B&B Italia pamlag között. Amikor Moretti fölemelkedett és az egyik pamlaghoz tessékelte Katot, neki eszébe jutott egy interjú, amit egy újságban olvasott. Moretti azt nyilatkozta, hogy kollégái többségétől eltérően ő a díványon szeret dolgozni, és az asztalon szexel. A bemondás bebetonozta a javíthatatlan vén kecske imázsát, de fel is dobta a hírnevét, mint olyan emberét, aki kapcsolatokat épít és dolgozik is, nem csak az aktákat tologatja. A képviselő alacsonyabb volt, mint amilyennek a televízióban látszott. Erősen látszott rajta az arcfelvarratás is, bár a szeme alatt feszülő bőr inkább kiemelte, mint elhalványította a

kacsingató jókedvet, míg a hajbeültetések rostélya egy takaros szőlőskertre emlékeztette Katot. Ehhez még krumpliorra és előreugró álla is volt. Aligha lehetett jóképűnek nevezni, ám Kat így is érezte a belőle áradó varázst. – Nohát! – mondta a képviselő. – Azt hiszem, kapitány, tudom, hogy minek köszönhetem a látogatását. – Szóval Giù felhívta! Moretti vállat vont, mintha azt mondta volna, hogy az ilyen Giù-félék mindig lojálisak. – Abban már kevésbé vagyok bizonyos, hogy maga szerint miben segíthetnék. – Giù azt mondta, hogy maga kedvel egy bizonyos asztalt a Club Liberóban, a táncparkett mellett, ahonnan láthatja, mi történik. Az jutott eszembe, hogy egy ilyen helyről lehetett látni valami hasznosat. – Ah! Igen, igaz, a klubban voltam a múlt szombaton. Habár – sóhajtott drámaian – az embernek oly kevés ideje van, hogy csak hátradőljön és szemlélődjön! Noha az én koromban már tökéletesen elegendőek azok a csábok, amelyeket egy csepp prosecco és némi szórakoztató pletyka nyújthat, társaim a múlt szombaton energikusabbak voltak, és hamarosan elvonszoltak a közelharcba. Fájdalom, így csak annyit láttam, hogy néhány fiatal jól érzi magát. – Ezzel a kettővel nem találkozott véletlenül? – Kat megmutatta Raszta Hapsi és Tetovált Nő képeit. Moretti az orrára biggyesztette a szemüvegét, és megtekintette a párost. A fejét rázta. – Sajnos, nem. – Milyen gyakran jár abba a klubba? Moretti számolgatott. – Évente pár alkalommal, nem többször. – Nem aggódik, hogy bekerülhet az újságba? – A kockázat kétségtelenül fennáll – mondta a politikus egy vállrándítással és egy könnyed mosollyal. – De végtére is mi az élet kockázat nélkül? Nem tudnék rosszabbat elképzelni annál, mint hogy kerüljek minden örömet a közvélemény engesztelésére. Azért jött, hogy megzsaroljon? Ha igen, figyelmeztetnem kell, hogy csalódni fog.

Kat meghökkent. – Természetesen nem! Arra kér, hogy tartsam titokban a látogatását a klubban? Moretti ugyanúgy meglepődött. – Természetesen nem! Noha merem remélni, hogy nem teszi közhírré, ha csak nem lesz rá szükség a nyomozásához. – Nem tudom, miért lenne. – Kiváló. Nohát, capitano, ha már egyszer ilyen simpatici vagyunk egymásnak, azon gondolkozom, hol kellene folytatnunk ezt a társalgást. Hajlandó velem vacsorázni? Kat felkacagott, Moretti úgy tett, mint aki megsértődött. – Valami mulatságosat mondtam? Arra gondoltam, talán a Hotel Metropoléban, amely nemrég kapta meg a második Michelincsillagot. De nem az étteremben – az emberek olyan barátságosak, mindenki oda akar jönni majd az asztalunkhoz, hogy politikáról diskuráljon, holott én sokkal jobban szeretném megismerni magát! Van egy bűbájos lakosztály a második emeleten, elragadó kilátással San Giorgio szigetére, alig egy ugrásra a főkapitányságtól. Kat a fejét rázta. – Nem óhajtok lefeküdni magával, signor Moretti! – Vivaldo, kérem. Noha fölöttébb fájlalom válaszát, ugyanakkor meg is értem. Mindenesetre azért talán megihatnánk egy pohárral. Gyűjtöm az érdekes embereket, kapitány, és úgy gondolom, hogy maga roppantul érdekelne. Katnak már a nyelve hegyén volt, hogy elküldje a sunyiba, ehelyett az jött ki a száján: – Talán majd egyszer. – Mivel Moretti olyan kevéssé orrolt meg az ő visszautasításától, nehéz lett volna felkapnia a vizet a próbálkozásán. Talán épp ez volt a titka a képviselő sikerének a nőknél: jó modor, kitartás, és a meglepetés eleme. – Hogy visszatérjünk a felvételekhez… engem az zavar, hogy miért vélték szükségesnek felgyújtani a Club Liberót? Először arra gondoltam, egy magafajta potentát hallott a nyomozásról, és nem akarta közhírré tenni, hogy ő is törzsvendég a klubban, de miután beszéltünk, bizonyos vagyok benne, hogy maga sosem tenne ilyet. Moretti bólintott. – Köszönöm.

– Akkor ki tette? A képviselő töprengett. – Nézze, a politika, végső soron, nem nagyon különbözik a bűnözéstől. Mindkettőben időnként olyan döntéseket hoznak, amelyeknek nem a hatása a fontos, hanem az üzenet, amelyet hordoznak. – Hogy érti ezt? – Valaki talán rá akarja irányítani a figyelmet a klub szerepére ebben az emberrablásban. Talán ez is része a tervnek, amellyel Olaszország egyik nagy rejtélyévé akarják kikerekíteni a történetet. Kat hallgatott, gondolkozott. – Ez az interjú, amelyet most adtam… – Moretti az ajtóra mutatott. – Az újságírók tudni akarták, egyetértek-e azzal, hogy bezárják ezt a Carnivia nevű weboldalt. Ezek szerint máris benne van a levegőben, hogy ha egyszerűen megtagadjuk az emberrablóktól a mikrofon lehetőségét, tüstént szabadon engedik Miát. – Nem ért egyet vele? – Szerintem leegyszerűsített megoldás. Ám nekem úgy tűnik, hogy ez az eset nagyon foglalkoztatja a közvéleményt, olyankor pedig ez a nép nem óvatosságot követel, hanem cselekvést. – A weboldal nem követett el semmiféle törvénysértést. Moretti vállat vont. – Majd kiderítik, hogy igen. Így szokott lenni. Mivel pedig közelednek a választások, nyugodtan számíthat rá, hogy a szokásosnál is több ostobaságot hordanak majd össze. – Felállt. – Ég áldja, Tapo kapitány. Remélem, hogy a jövőben még jobb barátok leszünk. – Én is remélem – felelte Kat, és maga is meglepődött, hogy ezt mennyire komolyan gondolja. – Hát akkor viszontlátásra. – Nyújtotta a kezét, és amikor Kat megfogta, a szájához emelte a nő ujjait, és csókot lehelt rájuk. Amikor Kat kilépett az irodából, esküdni mert volna, hogy az áramvonalas titkárnő rákacsintott.

HUSZONNYOLC Mia narancsszín kezeslábasban kuporgott a vékony matracon, átfogta felhúzott térdét, és zokogott. Órák óta magára hagyták a gondolataival. Rettegését felváltotta a tompán sajgó kétségbeesés. Micsoda egy rakás szerencsétlenség vagyok! Már látta, mivel hiúsítják meg fogva tartói, hogy „odakint” húzzák az időt. Egyre kegyetlenebb kínzásokat próbálnak ki rajta, és közben lefilmezik magukat. Amerikáé a felelősség, hogy találjon valamilyen megoldást, mielőtt nagyon elfajul a dolog. Nem áltatta magát azzal, hogy a szüleinek lesz beleszólásuk. Az apja katona, engedelmeskedik a parancsoknak, mint ahogy a beosztottaitól is elvárja, hogy engedelmeskedjenek a parancsainak. Ha a szüleire gondolt, még jobban kétségbeesett. Már tudják, honnan rabolták el a lányukat. Mit gondolhatnak róla? Feltérdelt, imádkozni próbált. Otthon a család hetente egyszer összegyűlt közös imára; ez is olyasmi volt, amihez az apja ragaszkodott. Mia nem tudta, hisz-e igazán – nem mintha ezt valaha is meg merte volna mondani az apjának –, de most megnyugodott, mintha nem Istenhez szólt volna, hanem a családjához. Megzörrent a lánc, vagyis megint jönnek érte. Még erősebben összenyomta a tenyerét, szorosan behunyta a szemét, és hangtalanul suttogott. Kinyílt az ajtó, de nem hallott parancsot. Imádkozott tovább. Még mindig csend volt. Eltelt egy perc. Amikor felnézett, látta, hogy Arlecchino áll a nyitott ajtó keretében, várva, hogy ő befejezze az imát. – Állj fel – mondta. – Dolgunk van. Ismét felakasztották a csuklójánál fogva, úgy, hogy a karja tartsa szinte az egész súlyát. Az acélbilincs a húsába vájt. Arlecchino váratlanul megragadta a kezeslábas gallérját, magához rántotta, majd ugyanolyan erőszakosan ellökte. Amikor

a lány visszalendült a kötélen, nyitott tenyérrel, keményen arcon csapta. Mia sikoltott, nemcsak a fájdalomtól, de a váratlan durvaságtól is. Miután Arlecchinótól kapta a kezeslábast, meggyőzte magát, hogy az álarcos nem akarja bántani. Hüppögve húzódott távolabb tőle, annyira, amennyire a kötél engedte. Bauta egykedvűen filmezett. Arlecchino zihált. Megpördítette Miát a kötélen, azután magához rántotta, két kézzel megragadta a fejét, és olyan közel húzta, hogy a lány belenézhessen a szemébe. Azután elengedte, és újból pofon csapta. – Aspetta, voglio fare un primo plano! – Ez Bauta volt. Mintha azt mondta volna Arlecchinónak, hogy ismételje meg, mert csinálni akar egy közelit. Arlecchino megfordult, és egyetlen sima mozdulattal kiverte Bauta kezéből a kamerát. Ettől mindenki meghökkent – leginkább Arlecchino. Dünnyögve szitkozódott, miközben Bauta ugrott a kamerája után. Ha eltörött, békén hagyják vajon? A kamerának nem esett baja. Bauta mondta Arlecchinónak, hogy működik. A lány csak most értette meg, milyen mélységes, milyen kiszámíthatatlan Arlecchino haragja. Hirtelen rájött, hogy az ő imádkozása bőszítette fel. Talán vallásos? Ezt a kérdést elraktározta, hogy később foglalkozzon vele. Most nem volt rá idő. Leoldozták a kötélről. Fájó teste megroskadt a könnyebbségtől, de nem a cellájába vonszolták, hanem a székhez. Úgy látszik, mára még nem ért véget a munka. HUSZONKILENC Daniele dühöngve távozott a Carabinieri főkapitányságáról, és a karneváli tömeg egy cseppet sem javított a hangulatán. Velence hatmillió turistáját olyan kiapadhatatlan áhítatba ejtette a város

szépsége, hogy csigatempóban csoszogtak a szűk utcák kövén, és mindenre figyeltek, leszámítva a többi járókelőt. A kedves természetű, de a szükséghelyzetben megkérgesedett velencei őslakosok rég megtanulták, hogy ha sietős dolguk van, egy futtában elmotyogott „Attenzioné!”-val csörtessenek el a turisták mellett. Daniele Barbo ma még a dünnyögést is mellőzte. Személyesen a nyomozás irányítója, Saito tábornok hallgatta ki, aki derűsen felszólította, hogy a saját érdekében adjon meg minden információt, amit tud. Daniele magyarázkodni próbált. – A Carniviának az az érdeke, hogy független maradjon. Azért kell megtagadnom minden adatszolgáltatást, mert felelősséggel tartozom a felhasználóimnak, akik elvárják, hogy bizalmasan kezeljék az adataikat. A Carnivia esetében ez a legfontosabb. – És mi lesz Mia Elstonnal? – kérdezte Saito. – Mia Elstonnak ugyanannyi felelősséggel tartozom, mint másoknak: vagyis nem szolgáltatom ki a felhasználói fiókját a hatóságnak. Erre Saito csak megdörgölte az arcát. Egész éjszaka nem aludt, és nem óhajtotta tűrni, hogy holmi nyeszlett számítógépes köcsög akadályozza a nyomozást. – Akkor vegye le! – parancsolta. – Tessék? – Zárja le a Carniviát maga! Miért ne? Ezzel megfosztja az emberrablókat a nyilvánosságtól, amire vágynak, ugyanakkor nem kompromittálja drágalátos adatait azzal, hogy megosztja őket velünk. Daniele behunyta a szemét. – Azt nem tehetem. – Hát persze, hogy nem. Túl nagy önzetlenség lenne. – Saito rászegezte a tekintetét. – Miért maga? – Hogy érti ezt? – Miért éppen magát riadóztatták az emberrablás után? A kérdés Danielét is nyugtalanította, bár ezt nem óhajtotta közölni Saitóval. – Fogalmam sincs. Egyébként maguk a csendőrség, miért nem maguk nyomozzák ki, hogy aztán megmondják nekem?

– Majd én megmondom, mit gondolok. – Saito előrehajolt. – Azt gondolom, hogy nem is Mia postafiókjából jön ez az anyag. Azt gondolom, hogy maga teszi fel. – Nevetséges! – Igen? Úgy tudom, már ítélték el számítógépes hekkelésért. – Valamikor régen, egyetemista koromban valóban elmarasztaltak egy apróbb vétségben. Saito fölvett egy számítógépes nyomatot. „Az 1994-es Comcast hackertámadás” – olvasta – „az úgynevezett »hacktivisták« egyik első akciója. A Comcast becsült erkölcsi vesztesége egymillió dollár.” – Tábornok úr, a kutatóiknak nem kellene elhinniük mindent, amit a Wikipédián olvasnak. Saito ügyet sem vetett rá. – Elhiszem, hogy a feltűnési viszketegség olyan, mint a drogfüggés. Netán hiányolja a régi dicsőséget? Az amerikai vállalatok meghekkelését? Hát még mennyivel szebb lenne, ha az amerikai hadsereg táncolna úgy, ahogy maga fütyül. A saját portálja meghekkelésével pedig még azt a látszatot is kelti, hogy magának semmi köze hozzá. – Dajkamese! – rázta a fejét Daniele. – Mint látom, magát is elrabolták gyerekkorában – bólintott Saito a nyomat felé. – A kutatóim szerint – akik, mellesleg, nagyon alaposak – ekkor kezdtek kialakulni a rögeszméi. – Tekintete megállapodott Daniele elcsúfított arcán. – Ez talán csak valami torz bosszúállás? – Erre még csak nem is válaszolok. – Dokumentáljuk, hogy nem hajlandó tagadni az állítást. – Most már távozhatok? – kérdezte fagyosan Daniele. – Igen, egyelőre. De majd intézkedem, hogy egy rendőrségi pszichiáter értékelje ki az anamnézisét. Ha a profilozó egyetért azzal, hogy maga képes megszervezni Mia elrablását, kérni fogjuk az elfogatási parancsot. Signor Barbo, így vagy úgy, de segíteni fog nekünk. Otthon a Ca’ Barbóban Daniele bement a régi zeneszobába, és megkönnyebbült sóhajjal bejelentkezett a Carniviába.

Mindannyiszor ezt tette, amikor hazaért, szinte oda sem figyelve. Olyan gépies és megnyugtató mozdulat volt, mint magunkra zárni az ajtónkat, hogy átszökhessünk egy másik világba. Hallotta, hogy az átlagos felhasználók az első néhány alkalommal döbbenetes, szinte megsemmisítő élménynek találják a belépést a Carniviába. A mámort, hogy teljes névtelenséget élvezve létesíthetnek kapcsolatot más felhasználókkal, csak az a félelem hűtötte le, hogy azokat a felhasználókat ugyancsak nem korlátozza semmi. Ám Daniele számára tökéletesen értelmes volt az a világ, amelyben egyedül a matematikai törvények parancsoltak. Hogy a valódi világ miért nem lehet ilyen becsületes! Megnézte az üzeneteit. A legtöbbet az adminisztrátortársak küldték apró-cseprő rendtartási kérdésekről. Az utóbbi huszonnégy órában a szokottnál többen próbálták meghekkelni a Carniviát, de ez nem ad okot az aggodalomra; a szokottnál nagyobb volt a forgalom is a Mia-video miatt. Néhány kísérlet annyira gyerekes volt, hogy Daniele úgy mosolygott, mint a felnőtt a handabandázó óvodáson. Éppen el akarta hagyni az oldalt, amikor befutott egy üzenet. Feladó: Mia Elston Tárgy: segítség Megnyitotta. Daniele, nem akarsz megkeresni? Casanovával ellentétben én nem szökhetek el. Csak bámulta az üzenetet. Összeszoruló szívvel állapította meg, hogy legalább egy síkon tudja, hol van Mia. Elindult a Ca’ Barbóból, átment az Accademia hídon, amelynek deszkája enyhén remegett a talpa alatt. Lenézett, és megállapította, hogy éppen apály van: a csatornát szegélyező paloták tövében látszott a moszat halványzöld vonala. Ahogy

haladt tovább a Szent Márk tér irányába, eleredt a szitáló eső, amitől kissé csúszott a masegni, a sikátorok köve. Majdnem akkora volt a forgalom, mint amikor az ellenkező irányban tette meg az utat, de most nem esett nehezére átjutni a tömegen, mert ő láthatatlan volt, ezek pedig mind avatárok voltak. A Szent Márk tér carniviás változatát megtöltötték a csuklyás köpenyt viselő, álarcos alakok. Sokan önfeledten beszélgettek, mások csak átsiettek a téren, amelynek szélén bizánci fenségében magasodott a Dózse-palota. Daniele jól ismerte, hiszen ő építette. Sorra lemérte a termeket az igazi palotában, hogy rögeszmés pontossággal, sorról sorra másolja át a Carniviába. Az ólombörtönbe tartott, vagyis abba a részbe, ahol a Velencei Köztársaság foglyai raboskodtak. Az igazi palotát a Serenissima hajósurai építtették, ezért a tető olyan lett, mint egy fölfelé fordított hajótest, amelynek öblében jó sok fogoly elfért, bár kényelemről nem lehetett beszélni. Valamikor itt kínoztatták meg a dózse inkvizítorai az állam ellenségeit. A parányi cellák ablakai nem a lagúnára, hanem befelé, a kínzókamrára néztek, hogy meggyengítsék a foglyok ellenállását, még mielőtt rájuk került a sor. Az egyik ilyen cellából szökött meg a hírhedt Casanova. Colombina-maszkot viselő, női avatár állt a kínzókamra közepén. Megkötözték, összebilincselt kezét a magasba húzták a mennyezetről csüngő kötéllel. Ahogy Daniele egy lépést tett felé, tüzes betűkkel írt szavak jelentek meg a falon: Amerika szerint ez nem kínzás. Elkezdődött egy film, amelyet úgy ágyaztak bele a Dózse-palota falába, mintha egy óriási mozivászonra vetítenék. Az első képen Mia gallérját gorombán megmarkolta két kéz. Ez alá bevágtak egy szöveget: FIGYELEM, MEGRAGADÁS: A KIHALLGATÓ GYORS ÉS FEGYELMEZETT MOZDULATTAL, EGYSZERRE KÉT OLDALRÓL MEGRAGADJA AZ EGYÉN GALLÉRJÁT.

UGYANAZZAL A MOZDULATTAL KIHALLGATÓ FELÉ RÁNTJÁK.

AZ

EGYÉNT

A

Következőnek azt mutatta a film, hogy az emberrabló két kézzel megragadja Mia fejét, úgy, hogy a tenyere a lány fülén legyen, és egyidejűleg pördíti és rázza meg a foglyot. ARCFOGÁS: A NYITOTT TENYEREK AZ EGYÉN ARCÁNAK KÉT OLDALÁN HELYEZKEDNEK EL, HOGY A FEJ NE MOZOGHASSON. CÉLJA AZ EGYÉN MEGFÉLEMLÍTÉSE. Utána jött a váratlanul durva pofon, amelyet úgy adott az emberrabló, mintha a squash-labdát ütné el a pályán. A csapás ereje megpördítette Miát a tengelye körül. ARCRA MÉRT VAGY „SÉRTŐ” ÜTÉS: ENNEK A TECHNIKÁNAK AZ ALKALMAZÁSÁNÁL A KIHALLGATÓ KISSÉ SZÉTTÁRJA UJJAIT. A „SÉRTŐ” ÜTÉS ELSŐRENDŰ CÉLJA MEGFOSZTANI A FOGLYOT ATTÓL AZ ESETLEGES HITÉTŐL, HOGY NEM FOGJÁK MEGÜTNI. De még ezzel sem volt vége. Miközben Miát a székhez vonszolták, hogy kezét-lábát megkötözzék ragasztószalaggal, a lány iszonyodva nézett föl valamire, amivel feléje közelítettek. A következő pillanatban Arlecchino keze behozott a képbe egy nullásgépet. Daniele nem bírta tovább. Undorral kikapcsolta a számítógépét. Sokáig ült az elsötétült monitor előtt. Úgy hajtotta le a fejét, hogy azt a kívülálló mindenki másnál az imádkozás jelének vélte volna.

HARMINC Holly kiautózott a venetói vidékre, a fenséges Palladio-villába Ian Gilroyhoz, akinek lakbérét és összes kiadását a Matteo Barbo Alapítvány fizette. Vélhetőleg az építész eleve úgy tervezte, hogy törpének érezze magát mindenki, aki majd felhág a mennyei lépcső túlméretezett fokain, mintha a három méter magas, kétszárnyú ajtó mögött az egyház valamelyik fejedelme várná teljes díszben, nem pedig a nyájas, vékony volt hírszerző, aki itt lakik. Az ebédlőben négy sötétöltönyös ember állt fel azon nyomban, ahogy a lány belépett, nem udvariasságból, hanem hogy műholdas berendezéseikkel egyetemben eltűnjenek Holly szeme elől. Kivárta, hogy csukódjon mögöttük az ajtó, mielőtt Gilroyhoz fordult: – Gondolom, a barátaink? Gilroy bólintott. – Azok. Még mindig van pár öreg csiligás, akik emlékeznek rám. Igyekszem a mérséklet hangját képviselni. – Elképzelhető, hogy ezután nehezebb dolga lesz. – Holly a mögöttük levő tévére mutatott. Egy hírcsatornára volt állítva, a hangot levették, de a legördülő szöveg magáért beszélt. – Most mondták be a rádióban, hogy újabb filmet töltöttek fel. Egyre rosszabbul bánnak vele. Gilroy motyogva átkozódott. Fogta a távirányítót, felerősítette a hangot. A tévében szövegekkel tagolt, rövid bevágásokat adtak Mia bántalmazásáról. Gilroy szenvtelenül nézte, mi történik a lánnyal. Holly úgy vélte, hogy hosszú pályafutása során láthatott ennél jóval csúnyább dolgokat is – sőt, személyesen is jelen volt számos hasonló jelenetnél. – Most mit csinálnak? – mormolta az öregember, amikor Miát egy székhez vitték. A következő percben megjelent egy kéz, egy elemes nullásgéppel. A FOGOLY FEJÉT ÉS ARCÁT MEGBOROTVÁLJÁK.

– Uramisten! – mondta Gilroy. Vastag, barna tincsek hullottak a narancsszín kezeslábasra. Miát nem egészen egy perc alatt kopaszra nyírták. EZZEL BEFEJEZŐDIK AZ ELŐKÉSZÍTŐ SZAKASZ. A film az ismerős Azione Dal Molin-logóval ért véget. Amikor a tévécsatorna visszaváltott egy interjúra egy „emberrablásszakértővel”, Gilroy kikapcsolta a készüléket. – Mit tudott meg, Holly? A nő átnyújtotta a tortúra-memorandumokról összeállított aktát. – Egyelőre nagyobb nyomás nehezedik a Carniviára, mint az Egyesült Államokra. Fallici mellett más bloggerek is követelik a bezárását, és az olasz hírtévék csatlakoznak hozzájuk. Lehet, hogy az emberrablóknak nem lesz alkalmuk bemutatni több filmet. – Hmm. – Gilroy leült egy karosszékbe, és végiglapozta a dossziét. Miközben ő olvasott, Holly körülnézett a szobában. Lábujjhegyen járt, hogy ne zavarja az öregembert. A márványoszlopokkal határolt falmezőkön trompe l’oeil faunok és nimfák enyelegtek egy mitológiai kertben, amelyben a nő felfedezte a villa parkjának a folytatását. Felfedezett mást is. A márványoszlopok nem is márványból készültek, hanem festett habarcsból. Illúzió voltak az illúzióban. – Palladio zsenialitása abban a felismerésben állt, hogy Velencében minden csak homlokzat, még a belső térben is – szólalt meg mögötte Gilroy. – Ismeri a Törpék villájának a történetét? Holly a fejét rázta. – Nos, igazi velencei anekdota. Innen nem messze egy nemesembernek született egy törpe lánya. Hogy ne kelljen szenvednie, amikor majd rájön, mennyire más, építettek neki egy palotácskát az ő méretére, még törpe szolgákat is fogadtak mellé. Olyan jól bevált, hogy felnőttkoráig nem jött rá a csalásra. Addig, amíg meg nem látott egy jóképű fiatal nemest, aki az erdőben

falatozott. Szóba elegyedett vele, rájött az igazságra, és életében először átélhette az apja undorát és iszonyodását törpe lányától. – Mi történt vele? – Felmászott a villa tetejére, és levetette magát a mélybe. Holly tudta Ian Gilroyról, hogy a kémelhárításban – a nagyhatalmak szüntelen tükörjátékában, kémek és ellenkémek, kettős- és hármasügynökök között – csinált karriert. Ám a sztori, amelyet most hallott, csak tanmese volt arról, mennyire fölösleges dolog csalni. Lehet, hogy épp ezért mesélte el Gilroy? – Érdekes ez a Carnivia – mondta az öregember. Holly a hangjából érezte, hogy ez már komoly beszélgetés. – Mit tud a mélywebről? – Mélywebről? – kérdezett vissza a nő. – Ezzel a kifejezéssel még nem találkoztam. – Sokan nem ismerik. De az, amit mi a „világhálónak” mondunk, a neve ellenére is csak egy nagyon kis része az internetnek. Hasonlóan az óceánhoz, amelynek hajóink csak a felszínét hasíthatják, az internetnek is vannak a legtöbbek számára hozzáférhetetlen, iszonyú mélységei, amelyekben furcsa, torz lények lappanganak, távol a fürkésző szemektől. Vannak, akik rejtett webnek hívják, vannak, akik láthatatlan internetnek. Ismét mások mélywebként ismerik. Felállt, járkálni kezdett, májfoltos kezét professzorosan hátrakulcsolva. – Fizetőfalak, korrupt diktátorok országaiba telepített, cím nélküli szerverek, virtuális strómanokba rejtett virtuális számítógépek – sok módja van annak, hogy elbújjon a világhálón, ha ez a célja. A mélyweb lakói mégis egyre erősebben szeretnének hozzáférni a felszíni web hatalmas forrásaihoz és lakosságához, így hát óvatosan felkutatják azokat a részeket, ahol a két világ átfedi egymást. Holly nem először csodálkozott azon, mennyi minden fér el a nyugdíjas Ian Gilroy fejében. Korához képest feltűnően tájékozott volt ezekben a talányos fejleményekben. – Amivel el is érkeztünk a Carniviához – folytatta az öregember. – Daniele Barbo kódokból épített fel egy várost – kódokból, a szó hagyományos és modern értelmében.

Algoritmusa annyira bonyolult, hogy még senkinek sem sikerült megfejteni. A Carnivia olyan, amilyen Lisszabon volt a második világháborúban, vagy Berlin a hidegháborúban: egy város a határok között. Létezik egy embertípus, amelyet rettenetesen vonzanak az ilyen helyek, mert az ilyen városokban egyenrangú félként találkozhatnak azok, akiknek titkaik vannak, és azok, akik meg akarják szerezni őket. – A nőre nézett, hogy érti-e, mit mondott. – Az Egyesült Államoknak kémei vannak a Carnivián! – eszmélt rá Holly. – Hát persze! Gilroy bólintott. – Jelenleg több elemző, és mondjuk úgy, terepmunkás dolgozik a Carnivián, mint bármely valós országban, az egyetlen Kínát kivéve. – Ha a Carniviát lezárják, ki lesznek rekesztve. – És elveszítünk egy fontos kaput a mélywebhez. Amerikának az az érdeke, hogy az olasz hatóságok valamilyen más módot találjanak Mia megmentésére. – Ezért vigyáz maga Danielére – mondta csendesen Holly. – Mert ő a Carnivia. Gilroy bólintott. – Természetesen, amikor megígértem az apának, hogy rajta tartom a szememet a fián, nem tudhattam, hogy egy napon megteremti a Carniviát. Matteo azt hitte, hogy Daniele nem képes létezni a valódi világban. – Vállat vont. – Sok téren valóban nem képes. Üldözési mániás, csökönyös, szociofóbiás, rögeszmés… Ám amikor kódra fordították át őket, épp ezek a fogyatékosságok teremtették meg azt a csodát, amelynek a neve Carnivia. – Én lenyűgözőnek találom Danielét – jelentette ki Holly. – Az jó – pillantott rá az öregember, és bár a nő tudta róla, hogy álmában sem tenne egyértelmű javaslatot ilyen témában, tisztában volt vele, hogy ezekkel a szavakkal megkapta az áldást a gondolat továbbgombolyítására a logikus befejezésig. – Hitem szerint az lenne a legjobb megoldás, ha Daniele önként és titokban kiadná az emberrablók adatait, miközben a nyilvánosság előtt fenntartaná a látszatot, hogy nem működik együtt a carabinierékkel. Így a bűnözők és a kémek tovább

hinnének a Carnivia függetlenségében, mi pedig megszilárdítanánk hasznos hídfőállásunkat a Carnivia világában. – Úgy gondolom… – Holly elbizonytalanodott. – Korábbi interakcióinkból úgy gondolom, hogy sikerült valamilyen utat találnom hozzá. Már amennyire ez embernek lehetséges. – Valóban? Holly elpirult. – Randevút kért tőlem. Tekintve a történteket, el akartam halasztani, de most talán megtudhatjuk, hajlandó-e segíteni. – Jó – mondta Gilroy, annyira elnyújtva a szót, hogy csaknem két szótagosat csinált belőle. – Mindazonáltal továbbra se említse a nevemet. Daniele valamilyen okból sohasem bízott bennem. Ha megtudná, hogy beszéltünk, gyanút foghatna. HARMINCEGY Járkált a cellájában. Két lépés erre, három arra. Ám ez nem volt hasonlítható a délelőtti, kezet tördelő, kétségbeesett járkáláshoz. Mia gondolkozott. Fázott a feje. Fölemelte a kezét, és végigfuttatta nyírott koponyáján, a szokatlan, puha torzsán. Arra emlékeztette, amikor puszit adott az apjának. A borosta horzsolására. Amikor Arlecchino visszavitte a cellába, megpillantotta saját kába arcának kimerevített közelképét a laptopon. Az ismerős, barna sörény nélkül a feje picinek látszott, a szeme óriásira nőtt. Ez is emlékeztette valamire. Amikor fiatal újoncok érkeztek az Ederle-támaszpontra, őket is ugyanilyen torzsára nyírták. Szavak úszkáltak az agyában. Valamilyen etikett. Nem az a bekeretezett baromság az úrihölgy kötelességeiről, amelyet két éve kapott karácsonyra az apjától, és csak azért akasztotta fel a hálószobája falára, hogy apa kedvében járjon. Nem, ez a Katonai Krédó volt. Amerikai katona vagyok. Harcos vagyok, és egy csapathoz tartozom.

Edzett vagyok és hozzáértő, testben és lélekben erős. Sohasem ismerem el a vereséget. Apja általában nem szívesen beszélt a munkájáról, de amikor Michael kicsi volt, próbált válaszolgatni még a legoktondibb és legvérszomjasabb kérdéseire is, mert a legtöbb tiszthez hasonlóan ő is azt remélte, hogy a fia követi őt a katonaságnál. Michael egyszer azt kérdezte, mi a katona kötelessége, ha elfogják? Próbáljon szökni, hogy megossza az ellenség erőit, vagy nyugodjon bele a sorsába, megkímélve az Egyesült Államokat attól, hogy még több életet kockáztasson a kiszabadítására? Apa habozás nélkül válaszolt: – Az én egységemben minden katonának az a kötelessége, hogy életben maradjon, pont. Tudja, hogy előbb-utóbb eljövünk érte, mindegy, meddig tart, vagy milyen magas az ára. Az ő egyetlen kötelessége az, hogy akkor is ott legyen, amikor odaérünk. Ennek a percnek az emlékétől úgy tért vissza a bátorsága, mintha egy titkos tartályból lövellt volna be az ereibe. Tudta, hogy mindig is ott volt, csak egy ilyen alkalomra várt. Kicsi korától tisztában volt vele, hogy sokkal bátrabb Michaelnél. Ha a trambulinról kellett leugrani, vagy szembe kellett szállni egy erőszakos nagypofájúval, ő volt az, aki sohasem habozott. Az övéhez hasonló családokban mégis mindig a fiúkat biztatták arra, hogy szólítsák az apjukat „uram”-nak, vágassák rövidre a hajukat a katonai borbélynál, vegyenek részt a hegyi és az ejtőernyős kiképzésben, amelyet minden nyáron meghirdetett a katonaság. Előbb-utóbb eljönnek értem. Az egyetlen kötelességem az, hogy akkor is itt legyek, amikor ideérnek. Zörgött a lánc, nyílt az ajtó. Ám ezúttal Mia nem kushadt, hanem felállt és az ajtó felé fordult, hogy szembenézzen fogvatartóival. Harcos vagyok, és egy csapathoz tartozom. Sohasem ismerem el a vereséget.

HARMINCKETTŐ Kat fölment a padlástérbe Mallihoz, a főkapitányság vezető számítástechnikusához. A műhelyben szokás szerint mindent elborítottak a szétszedett számítógépek és a gubancos vezetékek, bár a szemétdomb közepén szabaddá tettek egy kis helyet Mia laptopjának. – Hadd mutassak valamit – szólt Malli, és egyetlen ügyes rúgással átkormányozta görgős székét az egyik asztaltól a másikhoz. – Ez itt nem az eredeti hardver – készítettem róla egy pontos másolatot, mert hátha önmegsemmisítő kódokat tápláltak bele. Idenézzen. Kattogtatott valamit a saját gépén. Megjelent Mia asztala, efféle mappákkal: „Házi feladat”, „Zene”, „Zsír dolgok”. – Eddig minden normális – jegyezte meg Kat. Nem értette, mit akar mutatni Malli. – Pontosan. Első látásra szabályos Windows-laptop. De nézze csak meg az operációs rendszert! – Ujjai röpködni kezdtek a billentyűkön, a képernyő megtelt villogó betűkkel. – Mint bizonyára tudja, a Windows változatai igazából nem többek héjnál, a tetszetős felhasználói felületnél maga és a MS-DOS, az igazi munkát végző operációs rendszer között. – A villogás megdermedt. – Nem lát valami furcsát? Kat jobban megnézte. – Ez orosz? Malli bólintott. – Ez a DEMOS nevű operációs rendszer. Az oroszok nem férhettek hozzá az MS-DOS-hoz, erre kifejlesztették a saját változatukat. – De miért lenne Mia Elstonnak orosz számítógépe? – Nincs neki. A gépéből valamikor kitörölték a MS-DOS-t, betöltötték a helyére a DEMOS-t, egész idő alatt azt a látszatot keltve, hogy semmi sem változott. – De mi ennek az értelme? – Ez csak feltételezés, de mostanában az oroszok elég ronda hackereket termelnek. És ahogy az amerikai gyíkok perfektek az MS-DOS-ban, ugyanúgy az oroszok is azok lehetnek a DEMOSban.

Valami beugrott Kat agyába. – Mi van az apa gépével? – Ugyanaz. Miért? – Elston azt mondta, hogy szülői kémprogramot töltött fel Mia laptopjára, amely rendszeres üzeneteket küldött neki, hogy mit néz a lánya az interneten. Csak az a fura, hogy a jelentések mintha nem tükröznék a valóságot. Malli elgondolkozott. – Ha ez valamilyen adathalászat volt… – Észrevette, hogy Kat nem érti. – Tegyük fel, a hacker küldött Elston őrnagynak egy e-mailt, amelyben figyelmeztette, milyen veszélyes hagyni, hogy a gyerekeink ellenőrzés nélkül szörfözzenek a neten – és azt a látszatot keltette, mintha egy hiteles informatikai magazin hirdetne, mellékelve hozzá néhány hamisított ötcsillagos dicséretet és egy linket a termékükhöz – akkor az őrnagy a letöltésnél megfertőzhette a saját számítógépét, majd az áttöltésnél Miáét is. – Ez ilyen könnyű? – Ó, igen. Az a legügyesebb, hogy az apa gépét használják közvetítőnek. A mai kamaszok többsége fel van okosítva annyira, hogy nem tölt le ellenőrizetlen szoftvert, de a szüleiket sokkal könnyebben be lehet csapni. Apaoroszlán az őrnagy? – Ha Miáról van szó, akkor nagyon. – Ami arra utal, hogy az egész stiklit direkt rá szabták. Fineszes dobás! Mint ahogy a filmek is. Az a trükk a beágyazott linkkel nem olyasmi, amit az átlagos számítógépes gyík meg tud csinálni. Fineszes dobás. Kat is valami hasonlót gondolt arról, ahogy az emberrablók elhurcolták Miát a klubból. Most itt egy újabb bizonyíték a ravaszságukra. De mit jelent ez? Pontosan az a fajta elmosódó, ám ígéretes nyom volt, amit valamikor régen olyan szívesen beszélt meg Aldo Piolával. A saját gépén rákeresett a szárnyas koponyára, amelyet a Club Libero felvételein látott nő karjára tetováltak. Mint megtudta, a jelképet gyakran használták a történelem során a HarleyDavidson logójától vissza a tizenhetedik századig, amikor az anyagi és a szellemi világ közötti átmenetet jelképezte a

sírköveken. Hasonló okból sokszor találkozhatni vele a szabadkőműveseknél, és más titkos társaságokban. Mindig csábító valamilyen bizarr, ezoterikus értelmet belelátni egy jelképbe, de Kat valamiért nem hitte, hogy most jó lenne. A rajz a nő karján otromba volt, nem az a műalkotás, amellyel megörökítjük beavatásunkat egy kabbalista kultuszba. Újabb hivatkozásra bukkant: A 490-es repülőszázadot 1943-ban a parancsnok repülőőrnagy saját jelvényéből kialakított „Koponya és Szárnyak” emblémával megjelölt B–25 Mitchell bombázók szállították az első harci bevetésre, amelyek innen kapták az „Égi Halál” nevet. Égi Halál.. .Valahonnan ismerős volt a név. Talán a támaszponton látta? Próbálta felidézni magában az Ederle plázáját, de hiába. Az emlék elszállt. Elmúlt kilenc, Kat elfáradt. A műveleti szoba rég kiürült. Ideje hazamenni és aludni egy kicsit. A számítógépéhez nyúlt, hogy kikapcsolja. Ekkor vette észre, hogy a böngésző frissített. MIA. NEGYEDIK FILM Francba! Lehívott egy híroldalt. Mia a narancsszín kezeslábasban ismét állt. Karját a magasba nyújtotta frissen borotvált feje fölött. Szemét a nézőre szegezte. Pillantása eltompult a fáradtságtól és a fájdalomtól, de valami más is volt benne, ami korábban hiányzott: kihívó büszkeség. Kat ismerte ezt a nézést. Ő is így szokott nézni, ha túlságosan szívatták, és nem óhajtott többet elviselni. Ez a tekintet azt üzente: Csinálhattok velem, amit akartok, de nem fogjátok elvenni az önbecsülésemet. Szöveg következett:

AZ ALVÁSMEGVONÁS AZZAL KEZDŐDIK, HOGY AZ ŐRIZETEST FÜGGŐLEGES HELYZETBEN MEGBILINCSELIK. A kötél olyan feszesre húzta Mia karját, hogy a lánynak majdnem lábujjhegyre kellett állnia. A CIA ÁLTAL ENGEDÉLYEZETT MAXIMÁLIS ALVÁSMEGVONÁS 180 ÓRA, AMI UTÁN AZ ŐRIZETESNEK MEG KELL ENGEDNI, HOGY LEGALÁBB 8 ÓRÁT ALUDJON. Felgördült egy halványodó betűkkel írt, harmadik szöveg: JÓ ÉJSZAKÁT! Katból azonnal kiment a fáradtság. Ha Mia egy szemhunyást sem alhat, ő sem fog. Eszik pár falatot, azután visszajön, és addig pásztázik a gyér nyomok között, amíg nem talál valamit. HARMINCHÁROM Kat elbizonytalanodott, amikor kilépett a főkapitányságról. Élete során csapott már össze fegyveres férfiakkal, és volt, amikor majdnem felrobbantották. Rendszeresen sikálta le az öltözőszekrénye ajtajáról a szexista megjegyzéseket, időnként még annál is rondább dolgokat. Ha megtetszett neki egy férfi, simán képes volt odalépni hozzá, és ki tudta mondani, hogy le akar feküdni vele, vagy ellenkezőleg, lerázta az erőszakoskodókat, hogy menjenek vissza a jó édes mamájukba, őt basszák meg. De most vonakodott megtenni azt, amin az olasz férfiak nem is gondolkoznak: nem akaródzott egyedül ennie egy étteremben. Olasz nő olyat egyszerűen nem csinál. Á, picsába! Éhes vagyok!

Tucatnyi trattoria volt legfeljebb százméternyire a Campo San Zaccariától. A carabinierék többnyire a legközelebb eső Da Ninóba jártak a Campo San Provolón. Épp ezért kissé messzebbre ment, a Fondamenta San Lorenzón levő Alla Conchigliába. Magával vitt egy aktát, hogy legyen mivel elfoglalnia magát evés közben. Ahogy belépett, Aldo Piolát látta meg az első asztalnál, kezében villával, előtte az asztalon egy hasonló, kinyitott aktával. Felnézett, és ő is meglátta Katot. A nő tüstént megfordult, hogy távozzon. Azután visszafordult. – Nem tudom, miért kellene máshova mennem, csak mert itt vagy – mondta. – Az meg tényleg fura lenne, ha külön asztalnál ülnénk. Egyébként is beszélni akarok veled. Úgyhogy akár le is ülhetek, és ha neked nem teszik, egyszerűen felállsz és elmész. Ami hülyeség lenne, tekintve, hogy már kihozták a kajádat. Mi ez, moleche? Nem is tudtam, hogy elkezdődött a szezon. Piola nem mondta, hogy túl sokat beszél, azt sem, hogy nem lenne szabad ezt csinálniuk, csak vállat vont, és a másik székre mutatott, amelyet Katnak még mindig nem volt bátorsága kihúzni. – Nem mintha bármit is akarnék – tette hozzá a nő, miközben leült. – Mindketten továbbléptünk, ahogy mondják. Tekintve a viharkárokat, amelyeket viszonyuk okozott mindkettejük életben, ez talán nem volt a legtapintatosabb fogalmazás. Ám Piola nem tett megjegyzést, csak eléje tolta a molechés tálat. – Vegyél. Kat felvillázott egyet, és óvatosan beleharapott. A sóval és citromlével megvadított, ropogós bunda felpattant, és elárasztotta a száját a rákhús finom zamatával. Egy hosszú percig nem szólt, csak élvezte az ízt, ami neki a tél végét jelentette. Nagyanyja, Nonna Renata évente kétszer kiment a piacra, és vásárolt egy kosár élő pókrákot a la muta – a „változás” – névre keresztelt rövid szezonban, amikor az apró állatok levedlették páncéljukat, hogy újat növesszenek. Mint a legtöbb velencei, Nonna Renata is általában töltve szolgálta fel ezt a finomságot,

csak ebben az esetben nem a szakács, hanem maga a rák végezte el a munkát: a rákokat beletette egy tál panírba, ahol pár óráig falhattak, mielőtt a nagymama beleszórta őket a forró olajba. Lehetett odakint sötét és hideg, de az év első rántott pókrákjai olyan megbízhatóan hirdették a közelgő tavaszt, mint a böjt vagy az óra átállítása. Azt ígérték, hogy a piac hamarosan megtelik ropogós castraurival, pici articsókákkal, amelyeket azért nyisszantottak le a szárról, hogy helyet csináljanak nagyobb testvéreiknek. Lesz bruscandoli is, a komló első hajtásai, meg sparasini, a zsenge fehér spárga, és végül megérkezik a Sant’Erasmo szigetének sós talajában termesztett cukorborsó, ami nélkül Velencében elképzelhetetlen a nyári rizottó. Piola maga is a villájára tűzött egy rákot. A trattoria tulajdonosa kéretlenül odajött, és töltött Katnak egy kis bort. Száraz, csersavas Vespaiolo volt, tökéletes ellenpontja a sós, zamatos ráknak. Nem érezte helyesnek, hogy így eszik-iszik, miközben Mia szenved. Ugyanakkor nagyobb jelentősége lett tőle az ételnek, mert arra emlékeztetett, ami igazán fontos. – A helyzet az, hogy nem tudom, mit csinálok – szólalt meg. – Borzasztóan szeretnék jó benyomást tenni Saito tábornokra, de senki sincs, aki megmondaná, mivel, és mi legyen a fontossági sorrend. Érzem, ahogy egyre tehetetlenebb leszek a csalódástól, és ez még inkább céltalanná tesz. – Felnézett a férfira. – Szeretném, ha te lennél a főnököm, Aldo. Úgy, mint akkor, amikor még nem csesztük el a dolgot. Azt hitte, hogy Piola most elküldi az asztaltól, de ő csak annyit mondott: – Ha én leszek a főnököd, akkor jobb, ha máris elkezdesz „uram”-nak szólítani. – Megegyeztünk. Uram. Piola bort töltött magának. – Kétlem, hogy valaha is lett volna ennél hátborzongatóbb vagy ravaszabbul kitervelt ügyem. Mást se teszünk, csak a farkunkat kergetjük. Miért nem mondod el, mit tudtál meg? Azután én is elmondom neked. Kat elmondott mindent. Már a fogalmazás egyszerű munkája is segített gondolatban rendszerezni és besorolni az eseményeket,

mert a férfi arcából kiolvashatta, mikor érdeklődik, mikor töpreng, mikor nem ért valamit; a bólogatásából látta, mikor helyesli a döntéseit, az elkomolyodásából, hogy mikor nem ért egyet vele. Miközben ő beszélt, Piola telefonja többször is megszólalt, de a férfi nem vette föl. – Viszont folyton az jár az eszemben, hogy ez az egész valahogy túlságosan rafinált – fejezte be a nő. – Hackerek, filmek, tüzek, álarcok… Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy rakás amatőr végrehajthasson valami ennyire bonyolult tervet, anélkül, hogy egyetlen hiba is becsúszna! Én bolondultam meg, vagy többről van itt szó? Piola ránézett. – Ugyanezt kérdeztem magamtól – mondta csendesen. – Például itt a kapcsolat az Azione Dal Molin és az emberrablók között; ha nem rendelnek ki arra a nyomozásra a csontváz miatt, soha nem vonom kétségbe, hogy közük van egymáshoz. De minél többet gondolkozom rajta, annál jobban gyanakszom. Közönséges reklámfogás volt a betörés Mia elrablása előtt? Vagy trükk, amitől majd azt hisszük, tudjuk, hogy ki áll a dolog mögött, pedig a valóság sokkal bonyolultabb? – De ha nem a tiltakozók tették, akkor ki? Az ezredes vállat vont. – Terroristák? Kétlem. Azok nem bújnának holmi tiltakozó helyi csoport mögé, maguknak követelnék a dicsőséget. A maffia? Aligha. Azok váltságdíjat akarnak, nem népszavazást. De ki más van még? – Az amerikaiak? – kérdezte vontatottan Kat. Piola rávillantotta a szemét. – Komolyan beszélsz? – Nem tudom. De volt a klubban egy nő, aki lehetett az egyik emberrabló, és annak a karján volt valami, ami amerikai katonai tetoválás lehetett. Ráadásul azt hiszem, hogy nem csak egy csapat követte Miát. – Katonai precizitás – mormolta az ezredes. – Ki értene ehhez jobban, mint a katonaság? – De ha ők azok, miért rabolnák el a tulajdon emberük gyerekét, pláne miért bánnának vele úgy, amit elég sokan kínzásnak neveznének? – Ránézett a férfira. – Mondjuk el ezt

Saitónak? Kérdezzük meg, hogy mehetünk-e tovább ezen a nyomon? – Nem! – jelentette ki Piola. – Saito politikus: láttam, mennyire idegeskedett, nehogy felhergeljük az amerikaiakat azzal a csontvázas nyomozással. Ha most ezzel állítunk oda hozzá, egyszerűen megparancsolja, hogy ne tegyünk semmit. Kat bólogatott. Arra gondolt, milyen gyorsan felajánlotta az ő szolgálatait Saito a Kapcsolattartó Csoportnak, és hogy sietett visszavenni a nyomozásba, amikor Elston őrnagy ezt kérte. – Jobb lesz, ha magunk nyomozunk, és majd akkor tárgyalunk Saitóval, ha találunk valami konkrétat – tette hozzá a férfi. – Már ha találunk egyáltalán. Eddig édeskevés konkrétumunk van, amivel dolgozzunk. – És Holly Boland? – kérdezte rövid hallgatás után Kat. – Az amerikai barátnőd? Miben tudna segíteni? – Nem tudom – felelte őszintén Kat. – Bizonyosan nem egy szabad szellem. Viszont ugyanannyira ki akarja deríteni az igazságot, mint mi. Késő éjszakáig vitatkoztak az eseten. A boros palack kiürült, került a helyére egy grappa, és azt is majdnem kiitták, mire végeztek. HARMINCNÉGY Sose hitte volna, hogy az állás ennyire fájhat. Az első negyven-egynéhány percben még elviselte. Aztán az izmai görcsölni kezdtek. Hogy könnyítsen a lábán, annyira behajlította a térdét, amennyire a kötél engedte. Akkor meg a karja húzódott. Pár másodperc után mintha fehéren izzó pengékkel hasogatták volna a vállát. Lábujjhegyre emelkedett, hogy enyhítse a kínt, amitől a lába ismét begörcsölt. Megpróbált összeállítani egy nyújtásokból, rúgásokból és helyben ugrálásból álló programot. Be is vált körülbelül húsz percig. Utána visszatért a fájdalom, és komiszabb volt, mint valaha.

Sötétség borult a szobára, leszámítva az egyetlen kézi ívlámpából származó fénytócsát. Időnként mintha látta volna az árnyékok között Bautát, ahogyan őt filmezi, és a kamera vörös lámpája pici parázsként izzik a feketeségben. Két óra alatt kimerült. Nem vágyott másra, csak hogy alhasson. De ha egy kicsit is lazított, a testsúlya feszesre húzta a karját, amitől a vállát és a nyakát ismét hasogatni kezdte a kín, amitől felriadt. Hangot hallott, kinyitotta a szemét. Arlecchino állt mellette és figyelte. A maszkra árnyékok borultak. – Engedjen el! – könyörgött Mia. Arlecchino először nem felelt, majd azt mondta, olyan halkan, hogy a lány alig hallotta: – A te országodban azt hiszik, hogy elfogadható ezt csinálni valakivel hét napon át úgy, hogy nem hagyják aludni. – De én nem csinálok ilyet – sírta a lány. – Én nem vagyok Amerika. Miért rajtam állnak bosszút érte? – Te nem vagy Amerika – helyeselt Arlecchino. – De amerikai vagy. Az vagy, akit mindenütt másutt „ártatlan civilnek” hívnak. Az ENSZ szerint azonban a honfitársaid húszezernél – húszezernél! – több, hozzád hasonló személyt gyilkoltak meg egyedül Afganisztánban. – Egy lépést tett előre. Mia látta a szemében a megszállottság lángját. – Voltak közöttük, akiket olyan drónokkal öltek meg, amelyeket innen, Olaszországból indítottak. Ha szenvedésed megment egy tucat életet, nem érte-e meg? És mit szólnál ezerhez? Tízezerhez? – Tizenhat éves vagyok. Az sem számít? – Ó, igen. Tizenhat. Amerikában ettől még szinte gyermek vagy, ugye? Túl fiatal a szeszhez, a szavazáshoz. De a börtönhöz már nem. Kétezernél is több, nálad fiatalabb gyermeket tartottak fogva tárgyalás nélkül ebben az úgynevezett terrorellenes háborúban. Guantánamón is voltak gyerekek, tudtad? Két kisfiút kifejezetten azért tartóztattak le a CIA szakemberei, hogy az apáikat zsarolhassák. Juszuf és Abed volt a nevük, kilenc és hét évesek voltak. Vagy talán azért képzeled kivételnek magadat, mert nő vagy? Akkor nem olvashattad Antonio Taguba egykori

amerikai tábornok jelentését az Abu Graib börtönről, ahol az amerikai őrök levideózták magukat, miközben női foglyokat erőszakoltak meg, még mielőtt lefényképezték volna a mellüket, és festékgolyókkal lőttek volna célba a tomporukra. – Rövid időre elnémult. – Tekintsd magad szerencsésnek, hogy mi csak a hivatalos eljárást alkalmazzuk rajtad! Azokat a módszereket, amelyeket az elnököd engedélyezett! – Látom, hogy őszinte – felelte a lány, igyekezve, hogy ne remegjen a hangja. – De a filmekkel már elmondták, amit akartak. Nem lenne jobb, ha elengednének? Akkor bebizonyítanák, hogy mások, mint Amerika: könyörületesebbek, emberségesebbek. Arlecchino hitetlenül, vakkantva fölnevetett. – És? Azt hiszed, az elnökötök majd azt mondja: „Ó, elengedték, jaj de jó! Mindjárt be is zárok egy-két légitámaszpontot.” Az irgalom itt nem változtat semmin! Miát megijesztette a hangjából sütő indulat, ennek ellenére tovább érvelt: – Mint ahogy az sem, ha engem itt tartanak. Amerika nem tárgyal terroristákkal. Mindenki tudja. – Igen? Akkor miért vonultok ki Afganisztánból? – Arlecchino a fejét rázta. – Fognak ránk hallgatni, mert kénytelenek lesznek. És ami még fontosabb, mások is hallgatnak majd ránk! Ti, amerikaiak csak azért vagytok itt a hazánkban, mert minden egyes kormányunk túl gyáva és túl korrupt volt ahhoz, hogy azt mondja nekik, menjenek innen! Ám az olasz nép nem olyan gyáva! – Vagy talán az olasz nép annyira szégyellné, amit maguk művelnek, hogy csak azért sem csinálná azt, amit maguk akarnak – mondta Mia. – Szégyen? – robbant ki Arlecchinóból a düh. – Ne beszélj nekem szégyenről! Itt Amerikának kell szégyellnie magát! És fogja is! – Mit akar ezzel mondani? – riadt meg a lány. – Mit fog szégyellni Amerika? Mit akarnak csinálni velem?

Arlecchino belenyúlt a lábánál heverő csomagba, kihúzott belőle valamit, és fölemelte. Mia látta, hogy pelenka. Felnőttméret. – Mostantól ezt fogod viselni. Az őröknek is kényelmesebb, ugye, érted? Nem kell leoldozniuk a foglyokat a kötélről minden éjszaka. És ha meg is alázza a foglyokat – nos, ezt sosem akarták így. Ó, dehogy. Puszta véletlen. – Miára bökött. – Van, amikor napokig fent hagyják. Addig, amíg a foglyoknak keléses nem lesz a bőre attól, hogy a saját szarukban állnak. A lány mélyen beszívta a levegőt. – Várjon. Magukat csak az érdekli, milyen hatása lesz a filmen, igaz? Úgyhogy most engedjen vissza a cellámba, reggel pedig kössön fel ismét. Az lesz a látszat, mintha egész éjszaka itt álltam volna. – Miért kellene ilyet tennem? – kérdezte Arlecchino. – Mert maga nem rossz ember – suttogta a lány. Az álarcos még egy lépést tett feléje. Mia nem tudta, meg akarja-e ütni, vagy el akarja-e oldozni. Egy hosszú percig mintha Arlecchino sem tudta volna. Mia látta a maszk mögött hosszú szempilláját, szemének fekete mélységét. A kötélért nyúlt, kioldotta. – Köszönöm! – hálálkodott a csuklóját dörgölve Mia. – Ígérem, nem fogja megbánni! – Ne beszélj! – förmedt rá az álarcos. – Menj a celládba! Ha még egy szót szólsz, visszakötlek! HARMINCÖT Holly Boland kivette a szekrényéből a ritkán hordott, rugalmas szürke kasmír Stefanel-ruhát. A testhez tapadó gyapjú és a vicenzai La Perlában beszerzett melltartó még az ő szíjas alakján is gömbölyített egy kicsit. Hetek óta nem viselt mást, csak katonai gyakorlót; hónapok óta nem sminkelt, nem bontotta ki szőke haját. A nehéz Belleville bakancs után pókhálókönnyűnek érezte a szekrényből

előbányászott törpetűsarkút. Furamód a pókhálóban istentelenül fájt a lába, míg a bakancs olyan ismerős és kényelmes volt, akár a papucs. Lecserélte a tűsarkút Timberland vitorlázócipőre, azzal érvelve, hogy ez az összeállítás legalább eredeti. Nyolc körül érkezett meg a Ca’ Barbóba. Négyszeri csengetés és több perc várakozás kellett hozzá, hogy Daniele ajtót nyisson. Szokott szerelését viselte: pulóvert, tornacipővel. Holly még sose látott olasz férfit, aki ennyire lezserül öltözött volna; bár igaz, Daniele nem volt olyan, mint a legtöbb férfi, pláne a legtöbb olasz. Annyira nem látszott felismerni a jövevényt, hogy Holly szükségesnek vélte figyelmeztetni. – Én vagyok az, Daniele! Holly! – Hát persze. Gyere be. – Nem puszilta meg jobbról-balról, ahogy a velenceiek szokták. Azért-e, mert eltorzították? Mert minél távolabb akar tartani másokat levágott fülű, megcsonkított orrú arcától, a saját elrablói hagyatékától? Fölkalauzolta Hollyt az emeletre. A Ca’ Barbo nem volt nagy – valószínűleg nem lehetett szélesebb egy New York-i, barna homokkőből épült, polgári háznál –, de gyönyörű volt. Vaskos tölgygerendák tartották a festett mennyezetet, a padlót Escherre emlékeztető mértani mintára kövezték ki. Volt néhány kiváló kép, zömmel huszadik századiak. Daniele apja eladta a család régi festményeit, és moderneket vásárolt belőle, azután az egész gyűjteményét a palotájával együtt a nevét viselő alapítványra hagyta. Daniele viszont a bútorokat adta el, a Ca’ Barbo egyetlen részét, ami az övé volt, az árukból megalkotta a Carniviát, és megtöltötte a palotát olcsó, praktikus IKEA-bútorokkal, amelyek elég különösen hatottak ebben a környezetben. A hajdani zeneszobába vezette Hollyt. Ez melegebb volt a palazzo többi részénél, de nem kályha vagy radiátorok fűtötték be, hanem a fal mellett álló négy NovaScale szerver, amelyeknek a lámpái bonyolult kombinációkban villogtak. Olcsó roletták lógtak az ablakok csavart márványoszlopai között. Egyedül a proseccós palack és a két pohár utalt randevúra.

– Ajándékot hoztam neked. – Holly átnyújtott a férfinak egy bekeretezett, A4 méretű papírlapot, amelyre egy képletet írtak. K:= { (i, x) – A Turing-paradoxon – bólintott Daniele. – Csodálatos. Köszönöm. – A netről néztem ki. Turing találta fel a számítógépet, ugye? Ez pedig az egyik olyan egyenlet, amelyen az egész alapul. Azon kevesek közé tartozott, akik a korábbi közös munkából tudták, hogy Daniele Barbo az apja felbecsülhetetlen értékű műgyűjteménye helyett a kedvenc képleteivel díszíti a Ca’ Barbót, amelyek az ő számára ugyanolyan gyönyörűek és mély értelműek voltak, mint akármelyik festmény. – Most kaptam egy másik üzenetet – váltott témát a szokott hirtelenségével. – Ez már kettőt jelent az elmúlt órában. – Láthatom őket? A férfi az egyik monitorra mutatott. Holly odament, elolvasta a megnyitott e-mailt. Feladó: Mia Elston Tárgy: kínzás? Minden merev testhelyzet, amelyen hosszú ideig nem változtatnak, végső soron kínzó fájdalmat okoz. 18-24 órás folyamatos állás után a folyadék felgyűlik a láb szöveteiben. Az ödémát a véredényekből történő folyadékkilépés okozza. A fogoly bokája és lábfeje normális kerületének kétszeresére dagad. Az ödéma a comb közepéig is terjedhet. A bőr feszes lesz, és rendkívüli mértékben fáj. Nagy hólyagok alakulnak ki, amelyek fölrepednek, és savós váladék folyik belőlük… A folyadék felgyűlése a lábakban károsítja a keringést. A pulzus felgyorsul, ájulás is előfordulhat. Egy idő után a veseműködés leáll, a vizeletkiválasztás megszűnik. Az alany delíriumos állapotba kerül, amelyet a zavar, a félelem, a

tévképzetek, a vizuális hallucinációk jellemeznek. Mivel a vérben felhalmozódik a húgysav és más metabolitok, a fogoly kínzó szomjúságot érez. – Jézus! – mondta Holly, mihelyt befejezte az olvasást. – Rákerestem valamire – mondta Daniele. – Ez egy hadügyminisztériumi tanulmány, amelyet még a hidegháború idején írtak. A sors iróniája, hogy a legtöbb ilyen technikát a kommunisták dolgozták ki. Sztálin azt követelte az emberektől, hogy vallják be az ellene szőtt összeesküvéseket, ugyanakkor csökönyösen hangoztatta, hogy a kommunizmus a dolgozó ember tiszteletén alapul, tehát kínzásról szó sem lehet! Így aztán a titkosrendőrségének ki kellett módolnia, hogyan kínozhat meg embereket úgy, hogy az ne látsszék kínzásnak… A CIA tanulmányozta az oroszok művét, és az eredményeket beépítették egy kiképzési programba, amelyen megtanították, hogyan lehet ellenállni ezeknek a módszereknek. – SERE – mondta Holly. – A túlélőtréning. Az alapvizsgát magam is letettem. Minden kadétnak kötelező. Daniele bólintott. – Amikor szeptember tizenegy után Bush elnök kemény kihallgatásokat követelt, a SERE pszichológusaitól kért tanácsot. Vagyis a kommunista hisztéria idején kifejlesztett módszereket most a terrorhisztériában használják. A kerék körbejár. – És a másik üzenet? A férfi a monitorra kattintott. Feladó: Mia Elston Tárgy: kínzás? Nos, Daniele, azt hiszem, megtaláltad az én kis húsvéti tojásomat. Most aztán döntened kell, hm? Zárd le a Carniviát, fújd le az előadást. Vagy dőlj hátra és figyelj, úgyis kukkoló vagy. Mit választasz? Azt hiszem, én már tudom, hogy mit. Csak az a baj, hogy nem fog tetszeni az

embereknek. Talán úgy döntenek, hogy nehogy már te döntsél ebben. Talán ezúttal agyő a Carniviának. – Mi az a húsvéti tojás? – kérdezte a nő. – Egy játékkifejezés: eldugott meglepetés, amelyet csak nagyon gyakorlott játékosok találhatnak meg. – A képernyőre mutatott. – Mia utolsó filmjére céloz. Akaratom ellenére én találtam rá. Olyan szenvedő volt az arca, hogy Hollynak meg kellett kérdeznie: – Jól vagy? – Úgy érzem, mintha én magam kínoznám – felelte halkan a férfi. – Mintha valamiként segíteném az elrablóit. – Hollyra szegezte tekintetét. – Mit kellene tennem? – Vagyis hogy be kellene-e zárnod a Carniviát? Csakugyan megtennéd? – Hiszek az internet szabadságában – felelte Barbo. – De az nem egyenlő azzal, hogy ilyet lehessen művelni. Talán ideje elismerni, hogy az emberek mindig a rosszra fogják használni a szabadságot, nem a jóra. – Várj, gondoljuk ezt át, jó? Ezek az üzenetek olyanok, mintha két hang szólna bennük. Az egyik az emberrablóké, akik azt akarják, hogy a Carnivia maradjon nyitva, mert csak így érhetik el a céljaikat. De van ez a másik hang is, amelyik mintha ugratna, szinte mintha akarná, hogy zárd be a Carniviát. Neki mintha nem is Mia lenne a fő cél, hanem hogy a Carniviát és téged is belerángasson ebbe az ügybe. – Igen. A hangnem különbözik – mondta olyan tétován a férfi, mintha a hangnem olyan fogalom lenne, amelyet csak nemrég fedezett föl, azután bólintott. – Hát persze! Be kellett szervezniük egy szabadúszót. – Egy szabadúszót? Lehetséges az? – Ó, hogyne! Ma a Carnivián olyan könnyen felfogadhatsz egy hackert, mint őseim egy bérgyilkost a Rio Terrà Assasinin. Csakhogy elővigyázatosnak kell lenned. A hacker okosabbnak képzelheti magát nálad – sőt, kétségtelenül okosabb is nálad. Habozás nélkül felhasználja a megbízásodat a saját céljaira. – Azaz…?

– Ebben az esetben annak bizonyítására, hogy okosabb Daniele Barbónál. – A szerverekre pillantott. – Nemcsak a kormányok szemét szúrja a Carnivia függetlensége. Vannak hackerek, akik szívesen bedöntenék. – Miért? – Mert mekkora kóved. Abban a világban óriási presztízs elsőnek meghekkelni a Carniviát, és ez a hacker jó – nagyon jó. Máris kiszimatolt gyengeségeket, amelyekről azt sem tudtam, hogy léteznek. – Tehát kicsoda? Ki lehet deríteni? Daniele a hosszú asztalhoz ment, kihúzott magának egy széket, és gépelni kezdett. – Mit csinálsz? – kérdezte Holly. – Kiszervezem a kérdésedet. Holly áthajolt a férfi válla fölött. A képernyőn megjelent az ismerős honlap, a mosolygó maszk, és az invitálás Carniviába. De most más is volt alatta: Carniviás társaim! Olaszországban egy Carnivia-felhasználót elraboltak családjától, tiltakozásul egy amerikai támaszpont építése ellen. Az emberrablók beszerveztek egy cinkost a Carniviáról. Közületek egyesek talán tudják, ki ez a személy. Ha igen, meg kell mondanotok nekem. Daniele Barbo – Bele kellene tenned egy linket is az üzenetekhez, amelyeket tőle kaptál. Esetleg ide? – mutatta Holly. – És talán említsd meg a filmeket és a videót a neten. Daniele gépelt még néhány sort. – Megvagyunk.

Miközben Holly az átírt szöveget olvasta, érezte, hogy Daniele megmerevedik. Lenézett, és látta, hogy egy hajtincse súrolja a férfi nyakát, közvetlenül a levágott fül csonkja alatt. Daniele fölnézett rá, de rögtön el is kapta a tekintetét. Semmiféle helyzetben sem tartotta sokáig a szemkapcsolatot, ám ez most más volt. A levegő megtelt elektromossággal. Holly fölegyenesedett. A pillanat elszállt. Daniele visszafordult a monitorhoz. – Még sosem avatkoztam be – mondta halkan. – Olyan, mint átlépni egy határt. – Talán lesz középút. – Mire célzol? – Talán van rá mód, hogy a hatóságok megkapják, amit akarnak – felelte lassan Holly – vagyis valamiféle információt az emberrablókról, de úgy, hogy senki más ne tudjon róla. Nemcsak azért, hogy megmentsék Miát. Esetleg ettől a hackertől is megszabadítanának. Barbo a fejét rázta. – Az elv nem elv, amennyiben hajlandó vagy elvetni, mihelyt változnak a körülmények. Azok, akiknek fontos az internet szabadsága, látni fogják ezt az üzenetet, és próbálnak majd segíteni. Lüktető fény csíkozta be kékkel a szobát. – Mi az? – kérdezte váratlan riadalommal Holly. Az ablakhoz sietett, és látta, hogy három rendőrségi motorcsónak csühög a Ca’ Barbo mólója felé. – Daniele, rendőrök jönnek! Mit fogsz tenni? – Nem tudom. Feltartóztatom őket, ha tudom. – Visszafordult a számítógépéhez, tovább írt. A földszinten deszka recsegett: ezek szerint az érkezők nem sokáig hagyják feltartóztatni magukat. A szoba percek alatt megtelt tömegoszlatáshoz öltözött rendőrökkel, akiknek soraiból előtörtetett egy civil ruhás nő, és meglobogtatott egy papírt. – Pettinelli felügyelő, CNAIPIC – mondta. Daniele felvonta a szemöldökét. Még Holly is tudta, hogy az olasz kiberrendőrség köznevetség tárgya a hackerek között. – Felhatalmazásom van kikapcsolni a Carniviát. – A négy NovaScales-re sandított. – Gondolom, azok a szerverek.

– Felügyelő, ha nem tudja, mik azok a gépek, én bizonyosan nem segítek önnek – válaszolta flegmán Daniele. – Talán nem rendelkezem a maga kódoló szakértelmével, de azt tudom, hogy kell kihúzni a konnektorból a dugót. – Megkerülte a szervereket, az energiaforrást kereste. Holly szíve a torkában dobogott. Csak egy számítógépet kapcsol ki! – nyugtatta magát, de valahol mégis úgy érezte, hogy ennél sokkal többről van szó. Az a sok millió felhasználó, akiknek az avatárjait kioltják! Különös módon olyannak rémlett, mint egy gyilkosság. Pettinelli felügyelő lepöccintett egy kapcsolót. Daniele előtt eltűnt a képernyőről a vigyorgó álarc. Majd néhány másodperc múlva halványabb alakban visszatért. Holly és mindenki más a szerverek felé fordult. Még mindig nem volt bennük áram. Csak Daniele és Pettinelli felügyelő értette, mi történt. – Tehát van egy tüköroldala – mondta a nő. – Oldalaim – helyesbített Daniele. – Több. – De nem sok. Láttam a bankszámlakivonatát. Nem engedhet meg magának többszörös tárhelyet. – Szúrós szemmel kémlelte a férfit. – Azt pedig nem tudom elképzelni magáról, hogy rábízna egy Carnivia-tükröt a piripócsi juntára a föld másik oldalán. Azt akarná, hogy közel legyenek magához. Valahol, ahol biztonságban hiszi őket. Daniele nem válaszolt. – Nohát, akárhol vannak is, én majd kinyomozom őket. És lekapcsolom őket. – Viszontlátásra a bíróságon, ispettore – mondta Barbo. Pettinelli a fejét rázta. – Sokszor fog majd látni, de nem a bíróságon. Felhatalmazásom van, hogy a terrorizmusellenes törvény értelmében előzetes letartóztatásba helyezzem. Nem helyezik vád alá, de addig őrizetben marad, amíg be nem bizonyul, hogy a szabadsága már nem veszélyezteti a nemzetbiztonságot. Daniele Barbo, kövessen!

HARMINCHAT Aldo Piola lement a Tronchetto sokemeletes garázsába az autójáért, hogy visszatérjen a szárazföldre. Hosszú volt a nap, és még ennél is hosszabb napok várnak rá, de most nem az emberrablás járt az eszében, hanem a rá váró beszélgetés otthon a feleségével. Megígérte Gildának, hogy soha többé nem marad kettesben Kat Tapóval. Vagyis nem dolgozik, pláne nem vacsorázik vele. Hiába is játszaná meg, gondolta gyászosan, hogy a munkáról beszélgetni más. Éppen a munka miatt más. Éppen azért lett viszonyuk, mert ő és Kat osztoztak egy nagyszabású nyomozás mindent felemésztő lázában. Hiszen ha a munkájuk jobban hasonlít a házasság és az apaság szürke mindennapjaihoz, a nagymosás, a bevásárlás, a házimunka meg a fiam-evés-közbenne-nézd-az-asztal-alatt-a-telefonodat taposómalmához, valószínűleg sosem kerül sor a dologra. Ám Kat ugyanakkor a legjobb fiatal tiszt, akivel valaha együtt dolgozott, Piolának pedig, akárcsak a lánynak, szüksége volt valakire, akivel eszmét cserélhet. Egy ekkora üggyel az a probléma, hogy az emberből végül kis fogaskerék lehet a nagy gépezetben, akinek szemenként adagolják az információkat, de sose láthatja az egész képet. Mia érdekében együtt kell dolgoznia Kattal. A házassága érdekében becsületesnek kell lennie a feleségéhez. Gildának meg kell értenie, hogy ez tisztán szakmai döntés. Ha pedig az ügy lezárult, kérelmezni fogja az áthelyezését. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy Milánóba vagy Rómába kell költözniük, ami elszomorítja a srácokat. De majd hamarosan szereznek új barátokat, Gildának és neki pedig jut egy új kezdet. Talán kibulizhatja magának még Genovát is, ahol az apósáék laknak. Ezt az egyezséget ajánlja fel Gildának, bár nem pontosan ezekkel a szavakkal: ismét együtt fog dolgozni Kattal, ám ez lesz az utolsó alkalom. Önkéntelenül sóhajtott. Noha nem Velencében született, megszerette ezt a furcsa, poshadó várost. Persze, nyáron tele van

turistákkal, télen meg elönti a tenger, de akkor is van valami ezekben a ködös kanálisokban, a valószerűtlen bizánci palotákban, amelyek úgy merülnek föl a lagúna fekete mélyéből, mintha sellők építették volna őket, ami megszólította Piolában a költőt. Velencében szabad arra gondolni, hogy az emberből hős lehet. Milánóban vagy Genovában gyaníthatóan prózaibb lenne az élet. Zümmögött a telefonja. Elővette, de csak emlékeztető volt, hogy üzenete jött. Miközben a vendéglőben volt, valaki kereste, aki üzenetet hagyott a hangpostájában. Bekapcsolta. Női hang volt. – Ezredes, itt dottora Iadanza. Ahogy javasolta, megkerestem Trevisano professzort, és úgy gondoljuk, hogy valami érdekes dolgot találtunk. Visszahívna? Ezúttal ő kötött ki a hangpostában, és ő is hagyott a régésznek egy üzenetet, hogy másnap ismét keresni fogja. Azután bekapcsolta a motort, és elindult a Ponte della Libertán a lagúna ködös vize fölött Gildához. HARMINCHÉT Otthon Kat belogolt a Carniviára, és elolvasta Daniele felhívását, amely ezzel zárult: Miközben ezt írom, a rendőrség már bent van a földszinten. Nem kétlem, hogy megpróbálják kikapcsolni a Carniviát. Lépéseket tettem ennek megakadályozására, de egyetlen weboldal sincs biztonságban egy elszánt kormánytól. Ha ma sikerül bennünket lezárni emiatt az egy eset miatt, akkor holnap jön a másik, holnapután a harmadik. Itt a Carnivia jövője a tét. Kat utánanézett a terrorizmusellenes törvényben, hogy a hatóság vádemelés nélkül is addig tarthatja rács mögött Danielét, ameddig akarja. Ez az intézkedés, mint azt a törvényjavaslat

beterjesztésénél kifejtették, csak a végső esetre szól, de mivel nem volt precedens, senki sem tudta, mit jelent pontosan. Kat nem hitte, hogy a hatóságnál bárkit is érdekelne, segíti-e vagy hátráltatja a Carnivia lekapcsolása a kutatást Mia után. A sajtó tetteket követelt, és mivel a tétlenség látszatát keltette volna, ha fenthagyják a weboldalt a neten, a lezárás tűnt a jobb megoldásnak. Csakhogy ebben a vitában ő nem Daniele pártján állt. Számára gyakorlati kérdés volt, hogy megy-e vagy marad a Carnivia. Persze a szólásszabadság általában jó dolog és a cenzúra rossz – no de ha olyan dolgokat cenzúráznak, mint a gyerekpornó, a drogüzletek és a lopott hitelkártyák részleteinek kiteregetése, az olyan nagy baj? Szakmája miatt rendkívül ocsmány filmeket kellett végignéznie nők megerőszakolásáról; egyszerűen elképzelhetetlen, hogy azt, aki ilyenekre gerjed, csak úgy hagyják tovább csámcsogni. Daniele persze azt mondaná, hogy egyetlen embert sem lehet döntési jogkörrel felruházni ilyen bonyolult erkölcsi kérdésekben. Ám ő nem hitte, hogy Barbo erkölcsi univerzuma olyan hely, ahol különösebben szeretne lakni. Megszokásból belenézett a postájába. Mivel most fent volt a Carnivián, a fiókban bent volt minden, amit Colombina7759-nek küldtek. Voltak figyelmeztetések, hogy újabb pletykákat töltöttek fel ismerősökről. Mert a Carnivia képes volt leszedni a személyi számítógépről, hogy az ember kikkel dolgozik és kikkel barátkozik a Facebookon, azt is jelezni tudta, hogy milyen pletykák keringenek róluk. Voltak üzenetek ismeretlenektől, akik a Házasok és Diszkréteken bukkantak rá a profiljára. Hármat viszont Riccardo küldött, a legutóbbi férfi, akit fölszedett. Átfutotta a fejléceket: Találkozunk megint? Tényleg szeretnélek látni Egy szép kép rólad és rólam

Értetlenül megnyitotta az utolsót. Mivel rég nem hallottam rólad, gondoltam, küldök egy kis emlékeztetőt az éjszakáról… A csatolmány egy kép volt – jobban mondva egy állókép egy filmből, amit elárult alul-felül a két fekete csík. Szűrt világítású hotelszoba. Egy ágy, benne a meztelen Kat, az ugyancsak meztelen Riccardón. Bassza meg! – gondolta. Lefilmezte a szemétláda! Tulajdonképpen látta is az asztalon Riccardo telefonját, amint hanyagul támaszkodik egy üveg bornak. Hogy miért nem jutott eszébe ellenőrizni! De ha megteszi, az olyan lett volna, mintha nem bízna benne, és akkor ő el akarta hinni a mesét, amit az este köré kerekített, hogy ez nem egy szomorú, lopott, értelmetlen légyott egy nős férfival, hanem egy romantikus, izgalmas kaland. Te hülye barom! Az első gondolata az volt, miután lelohadt benne a düh és az undor, hogy válaszol e-mailben, megszervez egy randit Riccardóval, és letartóztatja. Vagy legalábbis megmutatja neki a carabiniere igazolványát, hogy berezeljen. Ám erre most nincs idő. Egyébként tanult belőle valami hasznosat. A Carnivián senki sem az, akinek látszik. A helyzet az, hogy kizárólag azért randizott ilyen Riccardofélékkel, mert megőrült az unalomtól. A weboldal kivezető szelepet, csipetnyi kockázatot és veszélyt kínált – pont úgy, mint Miának, aki azt hitte, hogy ha elmegy egy szvinger klubba, és megnézi, mi folyik ott, az majd milyen atomzsír lázadás lesz a katonás családja ellen. Mia volt olyan szerencsétlen, hogy elrabolják; Kat viszonylag könnyen megúszta. De neki az jelentette az igazi izgalmat, ha azt csinálhatta, amit szeretett. A jó munka sokkal kielégítőbb és jóval nagyobb függőséget okoz, mint bármilyen éjszaka egy idegennel. Az a munka, amit szeretsz – azzal a férfival, akit szeretsz, mondta a fejében egy hang. Ám a hangnak nem volt igaza. Közte és Aldo Piola között már nincs semmi, és nem is lesz.

Rátette ujjait a billentyűkre, és néhány gyors mozdulattal törölte a Házasok és Diszkrétek-ből a postafiókját. HARMINCNYOLC Mia arra ébredt, hogy rázzák a vállát. Arlecchino guggolt a matraca mellett. – Kelj fel, Mia. Dolgunk van. A lány szíve elszorult. Arlecchinónál a „dolog” azokat a dolgokat jelentette, amiket vele csináltak. Az álarcos mintha belelátott volna a gondolataiba. – Tudnod kell, hogy ez nem az én döntésem. De a te kormányod és az enyém nem hagynak nekünk választást. Adott Miának egy darab papírt, amire lefirkantották, mit kell mondania. Kigyulladt a vörös lámpa. Mia szembefordult a kamerával, és olvasni kezdett. – Ez az Azione Dal Molin válasza az olasz hatóságok azon kísérletére, hogy levegyék a világhálóról a Carnivia weboldalt. Meg akarja mutatni nektek, mi történik, ha megszakítjátok a kapcsolatot a fogva tartóim és az olasz nép között. A fény kialudt. Mia várt. Valamivel később puffanásokat hallott a szomszédból. Úgy hangzott, mintha ismételten a falhoz vágnának valakit. Verekednek, gondolta nyugtalanul. De mi miatt? Hogy elengedjék-e őt? Hogy megerőszakolják-e? Megöljék-e? Honnan tudhatná? Nyilvánvalóan történt valami. Valami váratlan. Arra reagálnak ezzel, amit most hall. Zörgött a lánc, nyílt az ajtó. A lány megmerevedett. Szerencsére Arlecchino volt az. Bejött, és némán intett a lánynak, hogy álljon fel. – Mit akar? – kérdezte Mia. Az álarcos az ajkához emelte az ujját. Azután a narancsszín kezeslábas cipzárjára bökött, és jelekkel mutatta, hogy húzza le.

A lány riadtan engedelmeskedett. Amikor már csak az alsóneműje volt rajta, az álarcos lassan körüljárta és megszemlélte. Mia igyekezett nem mutatni a félelmét. Öntudatlanul másolta azoknak a katonáknak a tartását, akik között felnőtt: egyenes gerinc, hátrafeszített váll. Arlecchino kuncogott. Rátette a tenyerét Mia vállára, és egy kicsit igazított rajta, mint a törzsőrmester a szemlén. Ez nem ő! – döbbent rá Mia. A maszk ugyanaz, de aki viseli, egy-két ujjnyival alacsonyabb az emberrablónál, és vállasabb is. Minden megkönnyebbülése elszállt. Az álarcos folytatta a szemlét, és közben halkan fütyörészett. Egyszer fölemelte Mia kezét, és alaposan megvizsgálta a csuklóját. Azt nézi, nem tett-e kárt bennem a bilincs. – Maga orvos? – kérdezte riadtan. – Dottore? Az álarcos úgyszólván oda sem figyelve csapott oda. Könyökét a törzséhez szorította, csak az alkarját lendítette meg, és a kézfejével gyomorszájon vágta a lányt. Mia kétrét görnyedt a kíntól. Tüdejéből annyira kiszaladt a levegő, hogy még sikoltani sem tudott. Amíg ő zihált, az álarcos ismét az ajkához emelte az ujját. Ne beszélj! Azután megragadta erős kezével a lány fejét, mintha ki akarná törni a nyakát. Mia üvölteni akart, de az álarcos nem bántotta, csak ide-oda forgatta a fejét. Egyszer az ortopédián csináltak vele ilyet, egy hódeszkás esés után. Ez is valami hasonlót tesz, ellenőrzi, hogy épek-e a csigolyái. Az álarcos elégedett volt az eredménnyel. Hátralépett, szótlanul intett a lánynak, hogy vegye föl a kezeslábast. Kiment, majd pár perc múlva visszatért Bautával. Nagy darab furnérlemezt és hosszú deszkákat hoztak. Ekkor értette meg Mia, hogy nem verekedés volt, amit korábban hallott. Gyakorlás volt. A fütyörésző azt mutatta meg a többieknek, hogyan használják a deszkát.

HARMADIK NAP HARMINCKILENC Másnap reggel a Campo San Zaccariához közeledve Kat meglátta Piolát, sportszatyorral, borotválatlanul. Ezek szerint a felesége kirúgta. Remélhetőleg nem a vacsorájuk miatt, amely végül is szigorúan szakmai volt. Bár tartott tőle, hogy így van. Volt idő, amikor rákérdezett volna. Ám ez a helyzet bonyolultabb. Így csak annyit mondott: – Jó reggelt, uram. – Buongiorno, kapitány – felelte hasonlóan semleges hangon Piola. A műveleti szobában Kat ment egyenesen a számítógéphez, amely meglepő módon úgy viselkedett, mintha ő kijelentkezett volna belőle. Amikor újra begépelte a jelszavát, észrevette, hogy körülötte a kollégák ugyanazt csinálják. – Valamilyen informatikai probléma – mondta az egyik szomszédja, és vállat vont. Hónapok óta ez volt az első alkalom, hogy egyáltalán szólt hozzá. Kat még nem is végzett a bejelentkezéssel, amikor hirtelen elsötétült a monitorja. Megjelent a vigyorgó Carnivia-maszk, majd rögtön utána Mia, kezében papírral. – Ez az Azione Dal Molin válasza… Körülötte ugyanezek a szavak futottak minden képernyőn. Elszörnyedve nézte, ahogy a film váratlanul átvált Miára, aki alsóneműre vetkőztetve, megbilincselve, bekötött szemmel állt egy deszkából készült fal előtt. Beúszott a szöveg: AZ ŐRIZETEST A FAL ELÉ ÁLLÍTJÁK. AZ ŐRIZETES CSUKLYÁT VISEL, AZ ŐRIZETES MEZTELEN MARAD. Bejött a képbe az Arlecchino-maszkos ember, és egy törülközőt vetett Mia nyakába, úgy, mintha öltözőben lennének, még meg is kötötte, nehogy lecsússzon. Mint később valaki megjegyezte, a

gesztus különös módon gyöngéd és védelmező volt, ahhoz képest, ami utána következett – olyan, mintha egy szülő igazgatná el a sálat a gyereke nyakában egy hideg reggelen. A FALAZÁS AZ EGYIK LEGHATÉKONYABB TECHNIKA, MERT FIZIKAILAG KIFÁRASZTJA AZ ŐRIZETEST ÉS RETTEGÉSSELTÖLTI EL, AMIKOR AZ ŐRIZETES MEGÉRTI, HOGY ISMÉTELTEN FALAZNI FOGJÁK. Az Arlecchino váratlan, megdöbbentő durvasággal, két kézzel megragadta Mia fejét, és a falhoz vágta, úgy, hogy a vállával fogja fel a becsapódás erejét. Olyan erős volt az ütés, hogy még az edzett carabinierék is felszisszentek. A maszkos ember elkapta és felrántotta a lányt, mielőtt összeeshetett volna, majd ismét a falhoz csapta. Ezúttal pofon is vágta a visszapattanó Miát. AMENNYIBEN KÖVETKEZIK.

CÉLSZERŰ,

ÚGY

SÉRTŐ

ÜTÉS

Szinte szünetet sem tartva csapták újra a falhoz Miát, mint egy rongybabát, mielőtt megjelent a következő felirat: EGY KIHALLGATÁSON BELÜL AZ ŐRIZETES EGYMÁS UTÁN HÚSSZOR-HARMINCSZOR FALAZHATÓ. A folytatódó film a padlón összeroskadt Miát mutatta. AZ EGYES KIHALLGATÁS ÉS A KETTES KIHALLGATÁS KÖZÖTTI SZÜNET EGY ÓRÁS RÖVIDSÉGŰ IS LEHET. A FENTIEKBEN ISMERTETETT ELJÁRÁS, A SZÜNETEKET IS BELEÉRTVE, HARMINC NAPIG TARTHAT. A monitorok kiüresedtek. A következő percben visszatértek a szokott képernyővédők.

– Mi a fasz volt ez? – kérdezte Kat jobboldali szomszédja. – Egyáltalán hogy lehetséges ez? Saito tábornok összehívta embereit. Az arca sötét volt. – Úgy tűnik, hogy amikor Malli rákapcsolta Mia hardverének egyik másolatát a számítógépre, vírus került a rendszerünkbe, ami lehetővé tette az emberrablóknak a korlátozott hozzáférést a hálózatunkhoz. A vírust megtalálták és eltávolították. Talán felesleges is mondanom, hogy erről senkinek egy szót se! – Egy pillanatra elhallgatott. – Ugyanezt a filmet elküldték a Corriere della Serának, a La Repubblicának, és még sokaknak. Ennél fogva nem kell magyaráznunk, honnan van tudomásunk róla. – Mit válaszolunk? – kérdezte valaki. – Kiengedjük Barbót? – A döntést a lehető legmagasabb szinten hozták. Sem az amerikai, sem az olasz kormány nem tárgyal terroristákkal. Vagyis semmivel sem válaszolunk ezekre a fenyegetésekre. Daniele Barbo őrizetben marad. A CNAIPIC folytatja a Carnivia weboldalnak tárhelyet adó szerverek felkutatását és semlegesítését. – Mi lesz Miával? – kérdezte elborzadva Kat. – Számára mit jelent ez a döntés? – Miát kiszabadítani és az elrablóit letartóztatni eddig is a legfőbb célunk volt, úgyhogy ebben semmi sem változott – felelte gorombán Saito, majd rövid ideig hallgatott. – Nézzék, engem ugyanúgy felháborítanak a látottak, mint magukat. De ezek nehéz tárgyalások voltak, főleg miután nincsen semmiféle tisztességes nyomunk. Szélesítenünk kell a hálót, azaz meg kell találnunk és ki kell hallgatnunk minden egyes személyt, aki valaha is támogatta az Azione Dal Molint! Végighúzta a kezét az arcán. Katnak először jutott eszébe, micsoda teher lehet ez Saitónak. – Tudniuk kell, hogy tegnap este óta ez már hivatalosan is a Carabinieri, a Polizia és az amerikai katonai hírszerzés közös akciója. Nem hivatalosan továbbra is bennünket vonnak kérdőre, hogy miért nem találtuk még meg. Egy vagy két napon belül valószínűleg hivatalosan kiveszik a

kezünkből a nyomozást. Hálás lennék, ha mindenki elkövetne minden tőle telhetőt, hogy megleljük a lányt, méghozzá gyorsan. NEGYVEN Piola felszállt egy vaporettóra, és megtette az ötperces utat Giudecca szigetére, ahol bejelentkezett a Molino Stucky Hiltonba. Voltak olcsóbb szállók is Velencében, de ő valami nagy helyet akart, ahol eltűnhet. Mellesleg szerette a kilátást a felsőbb szintekről Velencére. Utoljára, amikor két éve szállt meg itt, azon elmélkedett, milyen jól tették, hogy hotellé alakították át az irdatlan Stucky malmot. Valamikor a Giudeccán összpontosult a velencei nehézipar, amelynek a hanyatlása lezüllesztette a szigetet: a hajdani kötélverőket és hajóépítő műhelyeket elárasztották a drogosok és a piti bűnözők. A Hilton dollárjai és magabiztossága száznyolcvan fokos fordulatot jelentett az egész szigetnek: a Giudecca gazdaságilag újjászületett egy olyan időszakban, amikor egyetlen olasz vállalatnak sem kellett. A recepciónál megtudta, hogy a szobafoglalások harminc százalékkal estek vissza az emberrablás hírétől. A Stuckyban vakációzó amerikai családok egyszerűen becsomagoltak és elutaztak. Nem volt különösebb ok azt hinni, hogy a tiltakozók elrabolnak egy újabb kamaszt, de azért senki sem akart kockáztatni. Magától értetődően ezzel voltak tele a reggeli lapok. Többségük azt a vonalat folytatta, hogy Mia ártatlan, akár a ma született bárány (az egyik még egy báránysült-receptet is közölt, amely állítólag magától Mrs. Elstontól származott), míg Berlusconi El Giornaléja – ugyanannak a sajtókonzorciumnak a tagja, amely valamikor régen nemzetközi hűhót okozott Kate Middleton, a leendő angol királyné topless fényképeivel – „La Vergine Rapita” – „az elrabolt szűz” néven emlegette Miát, és lepedőnyi címlapfotóvá fújtatta fel az első video egyik kockáját,

amelyen – talán öntudatlanul idézve Michelangelo Medici Madonnáját – tisztán látszott a lány csupasz melle. Ám volt egy lap, amely mindenkit lekörözött. „SZVINGER AZ ELRABOLT MIA?” – visította az Il Gazettino címoldala, kérdőjellel, mintha az újság maga sem hinne a szerencséjének, pláne a sztorijának. „A SZEXKLUB ÉG, A TINÉDZSER FOGOLY!” Piola átfutotta a cikket. Mint várta, „a nyomozó hatóságokhoz közel álló, névtelen forrás” tárta föl exkluzív jelleggel, honnan rabolták el Miát. A Carabinieri, mondta a cikk, most azt vizsgálja, „volt-e köze Mia titkos életének az elrablásához”. Az írást a Club Libero weboldaláról vett, rikító képekkel fűszerezték. Piola még nem felejtette el, hogy Meredith Kercher meggyilkolása után milyen gyorsan kiáltotta ki gyilkossá az olasz sajtó a húszéves Amanda Knoxot. Nem kétséges, hogy itt is ugyanaz fog történni. Az újságírók semmit sem szeretnek jobban a szexuális titkoknál, és hogy Mia szent-e vagy szajha, napokig, ha ugyan nem hetekig lefoglalja őket. Lehívta Raffaele Fallici blogját. A politikus természetesen látta a falazó videót, sőt már linket is adott hozzá a weboldalán. Daniele Barbo elzárása a Carabinierire jellemzően meggondolatlan döntés volt, népszerűséghajhász, elhamarkodott, értelmetlen gesztus, amelynek sokkal több köze van a politikához, mint a valódi rendfenntartás kíméletlenül kemény munkájához. Mikor tanulják már meg, hogy nincsenek kényelmes, rövidebb utak? Miát csupán az igazi hírszerzés eszközeivel, azaz modern korunk elektronikai figyelőberendezéseinek teljes arzenáljával találhatják meg. Már csak azt reméljük, hogy az amerikaiak kevésbé voltak lusták. Piola értetlenül rákattintott az archívumra. Emlékezete szerint Fallici tegnap még ennek a csaknem tökéletesen ellenkezőjét írta. Ám azokat a bejegyzéseket törölték. Rákattintott a tegnapelőttiekre.

A Dal Molin bonyolult kérdése kifinomult intelligenciát igényel, de az a veszély fenyegeti, hogy a hatóságok elügyetlenkedik. Ezért ajánlottam fel magamat a tiltakozók és a hatóságok semleges összekötőjének, becsületes közvetítőnek, akiben mindkét oldal megbízhat, én ugyanis nem csinálok politikát abból, hogy helyes-e az amerikai jelenlét, vagy sem. Már csak azt kívánom, hogy ebben a gyors elfajulással fenyegető helyzetben továbbra is a demokrácia hangja diadalmaskodjon, méghozzá békés eszközökkel. Piola horkantott. Tekintettel a tüzes hordószónoklatra, amelyet Fallici tartott a béketáborban, erősen kétséges, hogy ezt két napja írták volna. A bejegyzés mellett linkek voltak más weboldalakhoz, filmkockákkal. Megvolt az összes Mia-video, meg a film, amelyet Luca Marchesin készített, amikor betört a felvonulási területre. Piola erre kattintott rá, és ismét végignézte, hogyan ugrál a szemcsés éjszakai felvétel, miközben Luca rohan a rázós terepen a kotrógép felé. Az a rész, amikor Pownall őrmester leterítette, ugyanolyan filmre illő volt, mint ahogyan Piola emlékezett. Luca meg is mondta, hogy ért az ilyesmihez. Valami az eszébe jutott, valami, amit a fiú mondott, amikor először hallgatta ki. Sietnem kellett, a katonai rendőrök másodpercek alatt a nyomunkban voltak. Hát persze. De miért érzi most fontosnak épp ezt? Törte a fejét. Pownall is valami hasonlót mondott, amikor ő megérkezett az építkezésre. Pontosan mit is? Próbálta elképzelni a jelenetet – ül Pownall terepjárójában, zötyögnek a sárban, fényszórók hasogatják a hajnal előtti ködöt, a térdén ott az ezredesi sapka… Igen, ez volt az. A kapukat felszerelték riasztóval, a kameráink éjszaka is látnak, vagyis felkészültünk rájuk… Felhívta Katot.

– Igazad volt – mondta. – Többről van itt szó. Az amerikaiaknak van egy emberük az Azione Dal Molinban. Valaki, aki tájékoztatja őket. – Ki? – Még nem tudom biztosan, de van egy biztató elképzelésem. Adott néhány utasítást a nőnek, és azzal fejezte be, hogy húsz perc múlva találkoznak a Campo San Zaccarián. Bevitették az emberüket az egyik kihallgatóhelyiségbe, majd ők is utánamentek. – Ettore Mazzanti! – mondta Piola a lófarkas ifjúnak. Belenézett a jegyzeteibe. – Harminckét éves, egyetemi hallgató, politikatudományi doktorandusz. Mikor találkozott utoljára a témavezetőjével? Mazzanti gyanakodva sandított rá. – Alkalmanként benézek hozzá. Miért? – Amikor utoljára beszélgettünk, nem említette, hogy Rómában, az amerikai főiskolán készül doktorálni. Mazzanti vállat vont. – Nem kérdezte. Fontos? – Ettore, hogyhogy a Dal Molinon már számított a betörésre az amerikai katonai rendőrség? Mazzanti elfojtott egy ásítást. – Nem tudom, mire céloz. Lófarkával, lötyögős főiskolai tréningfelsőjével maga volt a megtestesült szabadbölcsész. Ám Piola észrevette, hogy vékony alakja csupa izom, mintha gyúrna. No és az a Betty Boop tetoválás, amely kikandikál a ruhaujj alól? Elég különös tetkó egy Amerika-ellenes tiltakozón. – Beszél angolul? – váltott nyelvet. – Kicsit – felelte Mazzanti, ugyancsak angolul. – Miért? – Amerikai kiejtéssel beszéli. – Jó, hát éltem az Államokban egy darabig. – És pontosan mikor lépett be az amerikai hadseregbe? – érdeklődött udvariasan Piola. Csönd lett. – Konkrétan a légierőhöz – szólalt meg végül Mazzanti. – Öt éve szereltem le. Miért érdekli ennyire? – Akkor maga gyakorlatilag még tartalékos?

Mazzanti hátradőlt a széken, keresztbe fonta a karját. – Hát, sok szerencsét hozzá, ha engem akarnak behívni. Végeztem azzal a szarral. Az ember változik, ezredes. – És az ember időnként átnyergel érdekesebb dolgokra. Például a kémkedésre. Mazzanti nem válaszolt. – Na, szóval, miben van benne, Ettore? Elhárítás? CIA? Katonai hírszerzés? Mert abban az egyben biztos vagyok, hogy maga nem csak egy szabványos főiskolai agitátor. – Ez már paranoiás marhaság – szólt Mazzanti. – Hűha! – Hitetlenül csóválta a fejt. – Nem tudom, mit szívott, ezredes, de én is kérek belőle. Piola farkasszemet nézett vele. – Ugyan már, Ettore – nógatta. – Elraboltak egy amerikai tinit, az egyik bajtársa lányát! Nagyon szép dolog a műveleti titoktartás, de most segítsen, hogy megtalálhassuk a lányt. – Ha tudnék segíteni, megtenném. De nem tudok. Sajnálom. – Magának van egy barátnője, igaz, Ettore? – szólt közbe Kat. – Mit akar ezzel? – Magának van egy barátnője az Azione Dal Molin csoportban. A főnököm – mutatott Piolára – máig emlékszik rá, hogy az a lány a maga ölében ült, amikor ő ott járt a béketáborban. Ez egészen más dimenzióba emeli a kémkedést, ugye? Bár én belátom, hogy egy idő után muszáj megtenni. Egy idő után gyanút keltene, ha nem lenne valakije. – Nem értem – vigyorgott Mazzanti. – Mi köze Luciának ehhez? – Az, hogy ha nem kapjuk meg magától, amit akarunk, következőnek őhozzá megyünk. Nem tudom, nem észlelt-e gyanús dolgokat? Mondjuk, megmagyarázhatatlan távolléteket, amikor maga elmegy beszámolni a tartótisztjeinek? Apró csalásokat, amelyekre rákényszerül? – Kat előrehajolt. – Természetesen elmagyarázzuk neki, hogy a kémek gyakran házasemberek. Felszedni még egy barátnőt is a tiltakozók közül, az csak egy kis extra biztosíték. Ha pedig nem bírja abbahagyni a sírást annyi időre, hogy segíthessen nekünk, akkor megyünk a

többiekhez, és tőlük kérdezzük meg, hogy nekik nem tűnt-e fel magában valamilyen furcsaság. Tekintve, mekkora hírveréssel jár ez az eset, csodálkoznék, ha holnap nem a maga fotója lenne az Il Giornale címlapján. Igen jól jönne a maga szakmájában. Hosszú csend támadt. – Jézusom – hüledezett Mazzanti. – Aztakurva. – Minek szólíthatjuk? – kérdezte csendesen Piola. – Mazzantinak. – Egy pillanatig habozott. – Uram. – Köszönöm – mondta Piola. Ez az egyetlen szó, a hallgatólagos beismerés, hogy mindketten katonák, mindent megváltoztatott. – Tehát tegyük fel, az volt a feladata, hogy beépüljön a Dal Molin tiltakozói közé. Csakhogy maga sokkal több volt megfigyelőnél. Magam láttam. Vezető volt, sőt, agent provocateur. Azért volt olyan jól megszervezve a betörés. Most pedig van egy emberrablásom, amelyet ugyanolyan jól megszerveztek. Én pedig azt kérdezem magamtól: mi a kapcsolat? Mazzanti ismét tétovázott, majd azt felelte: – Adtam nekik egy lehetőséget, hogy kitombolják magukat. – Kiknek? – sürgette Piola. – A tiltakozóknak. Amikor csatlakoztam hozzájuk, összevissza beszéltek mindenfélét, hogy följebb kell lépni egy szinttel. Flashmobok, ülősztrájkok… zavaros hülyeségek, bár akadt közte, ami egész hatásos lett volna. Arra gondoltam, ha megszervezek egy kis betörést, úgy fogják érezni magukat, mint akik valami fontosat hajtottak végre. – De figyelmeztette a tartótisztjeit, hogy jönni fognak. – Természetesen. – Mazzanti keskeny szájjal mosolygott. – Nem hagyhattam, hogy komoly kárt tegyenek valamiben. Azok a munkások határidőre dolgoznak. – És már különben is elraboltak egy amerikai srácot. – Igen, de… – zavarba jött. – Esküszöm, az én tiltakozóim közül egy se volt olyan okos, pláne olyan tökös, hogy egy ilyet összehozzon. Persze verték róla a nyálukat, de az csak vágyálom volt. – Mint például Luca Marchesin?

Mazzanti bólintott. – Tudtam, hogy sose csinálná meg. Annak idején még csak nem is mondta túl komolyan. Inkább abban a stílusban, hogy de pofára esnének, ha mi rabolnánk el az egyik kölyküket! – Azért maga beletette a jelentésébe? – Természetesen. De nem mint valóban elképzelhetőt, csak mint egy ötletet, ami szóba került. Csak hogy lássák, mennyire dühösek kezdenek lenni az emberek a Dal Molin miatt. – „Kik” lássák, Ettore? Kiknek küldte el a jelentést? A római tartótisztjeinek? Mazzanti a fejét rázta. – Róma nem foglalkozik ezzel. Én csak rövid távú kiküldetésben vagyok itt, a fedőszemélyiségem kiépítésére. A jelentéseim egyenesen Carver ezredesnek és Sergio Sagese transzformatív igazgatónak mennek. NEGYVENEGY A Stuckyban, a tetőbár egyik csendes zugában találkoztak Hollyval, színleg azért, hogy az beszámolhasson előző esti beszélgetéséről Danielével. Amikor Holly azt mondta, hogy Daniele szerint az emberrablók verbuváltak egy szabadúszó hackert, Piola és Kat összenézett. Ez alátámasztotta, amit gondoltak; az emberrablók túl jól meg vannak szervezve ahhoz, hogy azok legyenek, akiknek állítják magukat. – Egy másik okból is kértük, hogy jöjjön ide – mondta halkan Piola. – Lehetséges, hogy maguknak az emberrablóknak is vannak kapcsolataik az amerikai hadsereghez. Holly nagyot nézett. – Micsoda? – Az Azione Dal Molin egyik tagja beépített ügynök – magyarázta Kat. – Jelentéseket küldött Carver ezredesnek, és Sergio Samesének, az építési konzorcium igazgatójának. Az egyik jelentésében szerepelt az egyik fiatal aktivista odavetett megjegyzése, hogy el kellene rabolni egy amerikai gyereket. Holly a fejét rázta. – Őrültség! Ez elképzelhetetlen – elképzelhetetlen! – hogy valaha is ilyet tennénk! A sajátjainkkal!

– Akkor is olyan nyom, amelyet ki kell vizsgálni – mondta Piola, majd egy pillanatra elhallgatott. – Valahogyan. Sagesével beszélhetünk, de Carver… Holly szeme tágra nyílt. – Jaj, ne! Csak nem gondolja… – A bázisra még csak be sem léphetünk engedély nélkül – mondta Kat. – Szükségünk van a segítségedre. – Az én segítségemre! Én nem… – Hirtelen elnémult. – Engedély nélkül? Tehát ez még csak nem is hivatalos nyomozás? – Még nem – mondta Piola. – De így a jobb, nem? Egyelőre maradjon közöttünk… Így, ha kiderül is, hogy nem igaz, sosem jut el a sajtóhoz. Míg ha hivatalos vizsgálatot indítanánk egy ennyire komoly ügyben, percek alatt erről szólna minden. – Az asztalon heverő Il Gazettinóra mutatott. – Sajnos, úgy látszik, hogy ezek az újságírók nagyon jó kapcsolatokat ápolnak egyes munkatársaimmal. Holly hallgatott, de azt belátta, hogy az ilyesmit üdvös lenne titkolni a sajtó elől. – Pontosan mire gondoltok, hogy mit művelhetett az ezredes, és ez a másik ember? – kérdezte végül. – Nem tudjuk. Lehet, hogy semmit. – Kat elmagyarázta, hogy az amerikai katonai rendőrséget Mazzanti értesítette a tüntetők betöréséről. – A lényeg, hogy Carver és Sagese ahhoz a nagyon szűk körhöz tartoznak, amely egyáltalán tudott az Azione Dal Molin létezéséről. – Az ezredes mondott valamit, amikor nála voltam. Azt, hogy sok ideje és pénze fekszik a tiltakozó mozgalom megfékezésében. Akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget, viszont ez passzol ahhoz, hogy ő építhette be Mazzantit. De miért akarna részt venni ilyesmiben? Vagy akár Sagese? Semmit sem akarhatnak kevésbé, mint reklámozni a tiltakozókat. – Hacsak nem azért, hogy lejárassák az egész mozgalmat – szólt csendesen Piola. – Két hónapja regionális népszavazást akartak tartani a Dal Molinról. Pár nappal a kitűzött időpont előtt a bíróság visszavonta az engedélyt. – Emlékszem, de mi következik ebből? – A helyhatósági választások egyes képviselőjelöltjei ellenzik – vagy legalábbis ellenezték – a Dal Molint. Ha jól szerepeltek

volna a választásokon, a tiltakozóknak lett volna szócsövük a tartományi parlamentben. Ha elegen szerepeltek volna jól, márpedig itt a többség az amerikai jelenlét ellen szavazott volna. akkor a tiltakozó mozgalom demokratikus mandátumhoz jutott volna. Az pedig ugyancsak megnehezítette volna a dolgokat, nem? Megérkezik Németországból háromezer katona családostól, épp akkor, amikor a vendégnemzet kiszavazza őket? – Utánanéztem – szólt közbe Kat. – Németországból egy ugyanilyen alulról indult tiltakozó mozgalom miatt távoznak. Amerika váratlanul persona non grata lesz Európában, megy országról országra, keres egy helyet, ahol felverhetné a sátorfáját. Pedig támaszpontokra nagyobb szüksége van, mint valaha: összes stratégiai célja Afrikától a Közel-Keletig a hadműveleti képességén, vagyis azokon az úgyszólván folyamatos készenlétben levő légi és szárazföldi erőkön múlik, amelyeket itt állomásoztat a földközi-térségben. Holly nem köthetett bele ebbe az elemzésbe, de akkor is sok részlet maradt, amelyet nem értett. – De hát… pontosan a terroristagyanús személyek úgynevezett megkínzása tett népszerűtlenné bennünket! – tiltakozott. – Miért kockáztatnánk, hogy még népszerűtlenebbek leszünk? – Nem tudjuk – mondta Kat. – Talán úgy tervelték ki az egészet, hogy a vége az Egyesült Államok mellé állítsa a közvéleményt. Vagy talán csak rosszul ítélték meg a közhangulatot. – Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok beleavatkozik egyik szövetségese belügyeibe. Mi nem teszünk ilyet. Már nem. Piola széttárta a kezét. – Nézze, lehet, hogy igaza van. De ez akkor is egy nyom, amiből jelenleg nagyon kevés áll a rendelkezésünkre. Annyit kérünk, hogy segítsen a nyomozásban. Holly hallgatott, töprengett. – Maguk nem is dolgozhatnának együtt! Kat és Piola összenézett. – Pontosan – felelte az ezredes. – Már megint lefekszenek egymással? – kérdezte nyersen Holly.

– Nem – mondta Piola – és nem is fogunk. Erre szavamat adom. Holly bólintott. – Na jó. Majd felteszek pár kérdést a nevükben. De csak azért, mert azt gondolom, hogy ebből semmi sem igaz, és segíteni szeretnék, hogy elvarrhassák ezt a szálat, és áttérhessenek valamire, ami reálisabb. Valamire, ami valóban segít megtalálni Miát. NEGYVENKETTŐ – Tehát azt hiszik, hogy Carvernek köze lehet hozzá? Holly a fejét rázta. – Az túl erős megfogalmazás. Ezek profik, tehát elfogadják, hogy puszta véletlen is lehet. De arra kértek, nézzek utána, ki ismerhette még Sagese mellett a jelentéseket. – Hm. – Gilroy ellökte magát az asztaltól, amelyhez támaszkodott, és a kezét zsebre dugva megfordult az osztályteremben. – Tehát ez arra utal, hogy korántsem egy Amerika-ellenes terrorcsoport áll az emberrablás mögött, hanem valamiféle sötét háztáji összeesküvés. Holly beszámolt az öregembernek balul végződött randevújáról Danielével, ám Gilroyt láthatólag jobban érdekelte Piola és Kat új felvetése. – Lehetséges? – kérdezte halkan. – Nem látom, hogyan. – Gilroy ránézett. – Ám ez nem azt jelenti, hogy ne kellene nyomoznunk. Remélhetőleg nem derül ki más, csak az, hogy a barátai túlbuzgók voltak. A nő sóhajtott. – Csak azt nem tudom, hogyan csináljam. Nem mehetek oda Carver ezredeshez, hogy ki akarom hallgatni. – Nem, viszont barátainak hipotézise két részből épül fel. Az egyik az, hogy maga Carver lehet a kapcsolat. A másik, hogy nem vaktában döntöttek Mia mellett. Ez lehet a megoldás. Mondja Carvernek, hogy azt próbálja megállapítani, miért éppen ezért a lányért vállalták az emberrablók ezt az óriási munkát. – Majd meglátom, mit tehetek.

Gilroy folytatta: – A következő kérdés az, hogy mihez fog, ha talál valamit. – Tessék, uram? – Még ha talál is valamit, ami igazolja a barátai feltételezését, talán sértheti Amerikai érdekeit, ha továbbadják a Carabinierinek. Például rossz fényt vet ránk, és ezzel veszélyezteti a katonáink életét… – Egy pillanatra elhallgatott. – Talán a legjobb lenne, ha a Carabinieri úgy vélné, hogy ez nem különösebben fontos vagy eredményes nyom, legalábbis nem most. A nő értette, amit hall. Nem szólt. Gilroy bólintott. – Más szavakkal, Holly, azt a benyomást kellene keltenie a barátaiban, hogy a Mazzantitól kapott nyom – vagyis hogy valamilyen módon magának az amerikai hadseregnek lehet köze az emberrabláshoz – zsákutca. Miközben maga persze legjobb tehetsége szerint folytatja a nyomozást. Képes rá? – Azt hiszem – válaszolta tétován a nő. – Ha elhozhatom magának, amit találok. – Természetesen. Osszon meg velem mindent, de addig is jól válogassuk meg, hogy kivel állunk szóba. Holly már fordult volna el, amikor Gilroy utána szólt: – Még valami. hogyhogy a Carabinieri egy ezredest küldött ki nyomozni egy betörés után? – Ó… – Holly beszámolt a csontvázról. – Úgy látszik, ez volt az egyetlen kiszámíthatatlan elem a műveletben – tette hozzá. – Amikor Mazzanti odaküldte a tüntetőket a felvonulási területre, nem tudhatta, hogy ott ilyesmit találnak. – Valóban. – Gilroy tűnődve simogatta az állát. – Piola ezredes helyében én alaposan utánanéznék ennek. – Miért? – Miért? – Gilroy elcsodálkozott a kérdésen. – Mert akárkik állnak is a dolog mögött, azok látnivalóan azt szeretik – és el is várják –, hogy minden pontosan a terv szerint haladjon.

NEGYVENHÁROM A falazás után alhatott pár órát. Mikor felébredt, a válla még mindig fájt, és a karján véraláfutások sötétlettek ott, ahol Arlecchino megragadta. Kicipzárazta a kezeslábast, óvatosan megtapogatta a hátát. Nem érezte, hogy eltört volna valamije. A többi módszerhez hasonlóan, amelyeket eddig kellett elszenvednie, ezt is gondosan kiszámították, hogy ne okozzanak maradandó sérülést. Ez a körültekintés majdhogynem rosszabbá tette a kínzást. Zörgött az ajtón a lánc. Arlecchino hozta az ételt. Ma igazi étel volt, vagy az, ami itt annak számít: egy sütemény és egy doboz üdítő. Vélhetőleg a jutalma azért, mert elviselte a falazást, amiben az álarcos részesítette az éjszaka. – Maga gonosz! – sziszegte. Már azt sem bánta, ha feldühíti. – Amit hatszor sem tettünk meg veled, azt egy igazi fogollyal százszor, sőt annál is többször csinálták volna egyetlen kihallgatás alatt – mondta higgadtan az álarcos. – És sokkal durvábban. – Egy igazi fogoly vallhat, és akkor abbahagyják. – Csupán akkor vallhat, ha követett el bűnöket. – Amerika nem csinál ilyet azokkal, akik nem bűnösek! – Kérlek, Mia! – nevetett gúnyosan Arlecchino. – Te okos lány vagy. Most érthetően zaklatott állapotba kerültél, de ha csak egy percig is gondolkozol, belátod, milyen ostobaságot mondtál. Jelenleg százhatvannégy őrizetes van egyedül Guantánamón, akiket több mint egy évtizeden át vallattak, azaz kínoztak! Ám egész idő alatt nem szereztek meg tőlük a hatóságok semmiféle bizonyítékot, amelynek az alapján bíróság elé lehetett volna állítani őket. Mert ártatlanok? Vagy mert ennyire hatástalanok a kihallgatási módszerek? Vagy az egyiknek, vagy a másiknak kell lennie. – Az elnök már megmondta, hogy be fogja záratni Guantánamót. – Ó, igen. – Mia tudta, hogy most epésen mosolyog az álarc alatt. – A 2009-es Elnöki Parancs! Úgy bíztunk Obamában,

amikor először beiktatták! Azt mondta, hogy 2010. január 22-én bezárják Guantánamót. Ilyen pontosan! Az ember azt hitte volna, hogy ha csak pár órát késlekednek a bezárással, már baj lesz belőle. De máig nyitva áll. Tudod, miért? A lány a fejét rázta. – Mert az elnök igazából nem akarta, hogy a guantánamói rabokat bíróság elé állítsák, hát még hogy szabadon engedjék őket! Csak jogtalanul át akarta szállíttatni őket más amerikai börtönökbe. Ettől még a Kongresszusotok is felhördült. Úgyhogy a rabok maradtak Guantánamón. A pokol tornácán. – Közelebb hajolt a lányhoz. – Tíz év, Mia. Gondolj bele. Vannak emberek abban a börtönben, akik nálad fiatalabbak voltak, amikor elfogták őket, és mostanra életüknek csaknem egyharmadát töltötték el azon a helyen. El tudod képzelni a kétségbeesésüket? – Igen – felelte Mia csendes határozottsággal. – El tudom. Ez elnémította Arlecchinót. – Mellesleg Amerikának joga van védekezni – tette hozzá Mia. Az álarcos összeszedte magát. – Ahogy nekünk is. – De ha elfogadjuk ezt az elvet… – kezdte a lány. Arlecchino felállt. – Ez nagyon érdekes, Mia, de nem téged kell meggyőznünk, nekem pedig el kell intéznem dolgokat. Még egy órád van, azután kezdünk. Fogta a tálcát, kiment. Mia megfigyelte, hogy ismét fellobbant benne a harag – nem akkor, amikor ő gonosznak nevezte, hanem akkor, amikor vitatkozott vele. Szereti hallani a saját hangját, gondolta. Jobban szeret prédikálni, mint vitatkozni. Érdekes. NEGYVENNÉGY Holly azzal az ürüggyel jelentkezett be Carver ezredesnél, hogy tájékoztatnia kell Elston őrnagy állapotáról. Csak részben volt ürügy. Már a falazás híre porba sújtotta az őrnagyot, de a sajtóban körülcsámcsogott tény, hogy Miát a Club

Liberóból hurcolták el, megadta neki a kegyelemdöfést. Elstonnak annyira a vérében volt a kemény önfegyelem, hogy Holly még sose látta összeroppanni, így most, amikor az őrnagyból kitört a zokogás, igazán aggódni kezdett érte. – Megragadta a karomat – jelentette Carvernek – és azt hajtogatta: „Megadok nekik mindent! Megteszek mindent, amit csak akarnak!” – Hmm – tűnődött Carver. – És az olaszok? Közelebb jutottak már a lány megtalálásához? Holly a fejét rázta. – Nem, uram. Minden eltelt nappal szélesebb körre terjed ki a nyomozás, de az emberrablók eddig egyetlen hibát sem követtek el. – Egy pillanatig tétovázott. – Viszont azt kiderítette a Carabinieri, hogy az egyik tiltakozó, Mazzanti, valójában nekünk dolgozik. Carvernek pillája se rebbent. – Gondoltam, hogy előbb-utóbb kiderül. Ha pedig a csendőrök tudnak róla ma, akkor az holnap kétségtelenül benne lesz az olasz sajtóban. Holly nem szólt. – Nem hinném, hogy bárki is túlságosan háborogna, ha megtudná, hogy lépéseket tettünk a támaszpontunk védelmében. Az pedig, hogy az a csoport áll az emberrablás mögött, amelybe az ügynökünk beszivárgott, csak azt bizonyítja, hogy ezek mennyire veszélyesek. Ha egyáltalán történik valami, vélhetőleg azért szidnak majd bennünket, mert nem építettünk be hozzájuk több embert. – Amennyiben az a csoport áll az emberrablás mögött, uram. Carver szúrósan nézett rá. – A Carabinierinél felmerült, hogy nem hamis nyom-e az Azione Dal Molin – magyarázta Holly. – Ki tenne ilyet? És miért, az istenfáját? – Nem hiszem, hogy rájöttek volna, uram. Viszont felmerült a kérdés, hogy kinek jelenthetett még Mazzanti. Mármint önön kívül. Carver farkasszemet nézett vele. – Én a lehető legszűkebb kört tájékoztattam, alhadnagy. Sagesét a transzformálásnál. Mike

Pownallt a biztonságiaknál. Egy-két törzstisztet, akik közvetlenül nekem jelentenek. Ennyi. Holly gondolatban lementette a közölteket elemzés céljára. – Akkor lehet, hogy valami egészen másról van szó. Részt vett Elston őrnagy egysége valamilyen vitatott akcióban? Bármiben, ami célponttá tehette őt vagy Miát? – Tudomásom szerint nem. A Recon Red a 173-as FTCK. Katonai nyelvről lefordítva ez azt jelentette, hogy Elston annak a nyolcvan ejtőernyősnek a parancsnoka, akik felderítést, terepszemlét és célkeresést hajtanak végre az ellenséges vonalak mögött. – Igazi harcos – mondta szükségtelenül Carver. – Ráadásul pokolian jó. Holly megértette. Ez azt jelenti, hogy ő se nem harcos, se nem jó, mert csak egy kapcsolattartó tiszt, ráadásul nő. – Én is ezt mondtam nekik. – Kiknek? – Tudja, milyenek az olaszok, uram. Egyszerűen imádják a bürokráciát. A Carabinieri sorra ki akarja hallgatni Elston őrnagy embereit, hátha találnak valamilyen okot, hogy miért éppen az ő lányát rabolták el. Engem az aggaszt, hogy ha engedélyezzük nekik, ez erőforrásokat vonhat el az igazi nyomozástól. Viszont nem is akarunk olyan színben feltűnni, mintha előírnánk a csendőrségnek, hogyan végezze a munkáját. – Nem tűröm, hogy kihallgassák az embereket, mintha ők lennének a bűnözők! – mondta Carver. – Mellesleg a Recon Red úgyis gyakorlaton van odafent Asiagóban. Ha elkezdeném visszahívogatni az embereket a hadgyakorlatból valami tollas kalapos és piros lampaszos carabiniere kedvéért, hamarosan működésképtelenné válna az egész zászlóaljam! – Talán én megtehetném, uram. Gyorsan begyűjtenék pár részletet, amelyekből szerkeszthetnénk valamilyen hivatalos külsejű aktát. Az elég lenne, hogy a Carabinieri leszálljon rólunk. – Nagyon helyes. Csak ne zavarja meg az emberek ütemtervét. – Értettem, uram. Magam is fel tudok menni Asiagóba. – És továbbra is tájékoztasson az őrnagy és Mrs. Elston állapotáról. – Carver egy biccentéssel jelezte, hogy leléphet.

Holly távozott. Az ezredes egy darabig ült, és töprengett. Azután elvette az asztalról a kézi beszélőt. – Úgy néz ki, hogy gáz van – mondta, miután a hívott fél beleszólt. NEGYVENÖT Kat a legutóbbi filmet nézte, azt, amelyben Miát megfalazzák, mert arra gondolt, hogy ha a kínzás rögtönzött válasz volt a Carnivia tervezett bezárására, akkor az emberrablók talán elkövettek egy apró botlást vagy hibát, amit a korábbi filmekben sikerült megúszniuk. Piola megállt mellette. – Van valami? Kat csalódottan rázta a fejét. – Hacsak nem ez a furcsa ellentmondás a szöveg és a film között. – Visszament az első felirathoz. – Látod? Itt azt mondja: „Az őrizetes meztelen marad.” Utána mutatja Miát, aki nem meztelen. Kezeslábast visel. – Melyik a helyes? – A felirat szöveghű részlet a CIA-memókból. Akkor miért adtak rá ruhát? Az emberrablás célja mintha az lett volna, hogy kikürtöljék a CIA módszereit. Érdekes módon mégsem használják ki az alkalmat, hogy növeljék a nézettségüket. – Mia talán csinált valamit, amivel kiérdemelte a jutalmat. Vagy talán csak belefáradtak, hogy megalázzák. – Ami egymagában is érdekes – tűnődött Kat. – Arra utal, hogy nem olyan kíméletlenek, mint azok, akiket utánoznak. – Felnézett a férfira. – Beszéltél Sagesével? – Igen – felelte Piola, ugyancsak bosszankodva. – Időpocsékolás volt. A transzformatív igazgató semmivel sem mutatkozott készségesebbnek annál, amilyen a legutóbb volt, a tiltakozók betörésének hajnalán. A Costruttori Conterno jogászaitól közrefogva jelentette ki, hogy ő mindössze átfutotta Mazzanti

jelentéseit. A biztonsággal kapcsolatos műveleti döntéseket, mondta, kizárólag a katonaság hozza. Az ügyvédeket mindenekelőtt az érdekelte, hogy ugye a Carabinieri nem óhajt engedni az emberrablók követeléseinek? Nyomatékosan közölték, hogy minden ilyen irányú próbálkozás több millió eurós veszteséget okozna a vállalatnak. Ők már kértek és kaptak is garanciákat a legmagasabb kormányköröktől, hogy szigorúan ragaszkodnak a jelenleg érvényes politikához, amely szerint a túszszedők követeléseit elutasítják. Piola farkasszemet nézett Sagesével. – Csak hogy tisztázzuk: ha választani kellene egy népszavazás és a között, hogy hagyjuk Miát megrohadni a fogságban, maga jobban szeretné az utóbbit? – De hát itt nem két dolog közül kell választani, ezredes úr – mondta nyájasan Sagese. – Van egy harmadik megoldás is, mégpedig az, hogy a carabinierék teszik a dolgukat, és megtalálják Miát. Hogy pedig válaszoljak a kérdésére: mindegy, mennyire ártalmatlannak tűnhet egy emberrabló követelése: ha beadjuk a derekunkat, másnapra megtízszereződik a számuk. Piola ekkor belátta, hogy felesleges tovább erőlködnie, és felállt. Már távozóban volt, amikor Sagese megszólalt. – Jut eszembe, ezredes úr. Azt hiszem, ezt oda kell adnom magának. Piros könyvecskét nyújtott Piola felé, elején egy címerrel és a „Република Србија Пасош” szavakkal. – A kotrógépkezelő hagyta itt, amikor lelépett – magyarázta. – Nem tudtam, mihez kezdjek vele, úgyhogy csak üdült a széfemben, miután az embereim megtalálták. Piola elvette. Szerb útlevél volt Tarin Krasnaki nevére. Éppen illett Krasnaki hamis munkavállalási engedélyéhez; míg Albánia elég jól állt az Európai Unió leendő tagjainak várólistáján ahhoz, hogy állampolgárai törvényesen dolgozhassanak Olaszországban, Szerbia nem állt jól. Mindazonáltal különös, hogy a gépkezelő egy ilyen fontos okmányt hátrahagyjon. Ha már egyszer eszébe jutott az útlevél, elővette a zsebéből, és odaadta Katnak. – Nyiss egy Eltűnt személy-aktát erre a névre, jó? Kétlem, hogy megtalálnánk, de az ember sose tudhatja.

Valaki belerikoltott a műveleti szoba zsivajába: – Új film! Az összes carabiniere odacsődült az egyik legnagyobb monitorhoz. Valaki benyomta a lejátszás gombját. A szobában csend lett. A film a már ismerős feliratokkal kezdődött: AZ USA SZERINT NEM KÍNZÁS ARRA KÉNYSZERÍTENI VALAKIT, HOGY ÁLLJON. Utána bevágták a széken ülő Miát. A kezét megbilincselték, és a narancsszín kezeslábast viselte, de semmi sem utalt arra, hogy bántalmazták volna. Újabb szövegek úsztak be a képre: ÍTÉLJÉTEK MEG MAGATOK! VÁLASZUL A GYÁVA OLASZ KORMÁNYNAK, AMELY CENZÚRÁZNI PRÓBÁLJA FELTÁRÁSUNKAT, KÖZVETLENÜL OLASZORSZÁG NÉPÉHEZ FORDULUNK, HOGY TÁMOGASSON BENNÜNKET EGY SZABAD ÉS TISZTESSÉGES NÉPSZAVAZÁS KÖVETELÉSÉBEN! EBBŐL AZ OKBÓL NEM HASZNÁLJUK TÖBBÉ KÖZVETÍTŐNEK AZ ÁLLAMI MÉDIUMOKAT, AMELYEK AZ USA BEFOLYÁSA ALATT ÁLLNAK, HANEM KÖZVETLENÜL A NÉPHEZ SZÓLUNK. MA ESTE 9 ÓRAKOR MIA ELSTONT NEM KÍNOZZÁK MEG. NÉZZÉTEK MEG ÉLŐBEN A CARNIVIÁN! Megjelent a Carnivia webcíme. Utána elfeketedett a képernyő. Ez volt minden. – Ez meg mit jelent? – kérdezte valaki.

– Azt, hogy taktikát változtattak – felelte az egyik tiszt. – Ez olyan, mint a filmek előzetese. Feltornázza a tetszési indexet. – Úgy látom, már megint az emberrablók írják elő, hogy mit csináljunk – mondta csendesen Kat. Piola bólintott. – Hallottál valamit Hollyról? – Üzenetet hagyott nekem. – És? – Beszélt Carverrel. Egyelőre nincsenek további nyomok, de majd tájékoztat bennünket. Olyan volt a hangja, mintha nem nagyon reménykedne. – Beszéd közben észrevette, hogy megbámulják őket. Kétségtelenül már az egész kapitányság tudja, hogy ismét szóba állnak egymással. – Ne tegyük át ezt a társalgást máshova? Piola legyintett. – Nincs rejtegetni valóm. Mi a következő lépés? – Hát, van egy hely, ahol még nem nyomoztunk igazán. – Hol? – A Carniviában. Piola felvonta a szemöldökét. – Az nem a CNAIPIC területe? – Technikailag talán igen, de nekem úgy tűnik, hogy mindenhez, ami Carnivia, szükség lesz Daniele Barbo együttműködésére. Márpedig nem feltételezem, hogy miután vádemelés nélkül tartóztatták le, túl nagy kedve lenne segíteni a CNAIPIC-nek. – Úgy gondolod, hogy neked beszélni fog? – Úgy gondolom, hogy érdemes megpróbálni. Alighogy Piola visszament az íróasztalához, megszólalt a telefonja. – Pronto! – Itt Marino felügyelő a padovai rendőrségtől – mondta egy hang. – Piola ezredessel beszélek? Piola azt felelte, hogy úgy van. – Lehet, hogy különösnek találja a kérdést, ezredes, de ismer egy bizonyos dottoressa Ester Iadanzát?

– Dottora – helyesbített gépiesen Piola. – Ő dottorának nevezi magát. Egyébként igen, köze van az egyik nyomozásomhoz. Miért? – És Cristian Trevisano professzort ismeri? – folytatta kimérten Marino. – Igen, őt is. – Piola kezdte rosszul érezni magát. – Miért kérdi, felügyelő? – Meghaltak – válaszolta érdesen Marino. – Úgy tűnik, a férfi agyonlőtte a nőt, azután maga ellen fordította a fegyvert. Azért hívom, mert maga üzenetet hagyott Iadanza telefonján. Arra gondoltam, talán „célszemély” lehet, ahogy mondani szokás. – Régész-patológus volt – mondta fáradtan Piola. Váratlanul eszébe jutott Iadanza formás hátsója, ahogy ereszkedik le a létrán, ő pedig csodálattal bámulja, de rögtön meg is bánja, amit tesz. Okos volt, bátor, csupa élet, most pedig halott. Leült, mert hirtelen attól félt, hogy rosszul lesz. – Nekünk emelt ki egy csontvázat a Dal Molin repülőtérről. Trevisanóval pedig… az azonosítás miatt beszéltem. – Tudta, hogy szeretők voltak? Piola töprengett. Igen, dr. Iadanza ajánlotta neki a professzort, de egy szóval sem célzott gyengéd szálakra. – Biztos ebben? – Feltétlenül. A férfi lakásán találták meg őket, az ágyban. Természetesen, tekintve a pisztoly jelenlétét, nem zárhatjuk ki a nemi erőszakot, de ez fölöttébb valószínűtlen. Az ágy mellett volt egy palack bor, és egy tálka olajbogyó, amit megettek, a tálban hagyva a magokat. Az én feltételezésem az, hogy szeretkeztek, utána a nő bejelentette, hogy szakít, amit a férfi nem bírt elviselni. – Hangja hol elhalkult, hol felerősödött, és kissé mintha zihált volna. Piola úgy vélte, hogy siet, miközben ezeket mondja neki, talán egy bisztróba tart ebédelni. – Na szóval, úgy gondoltam, illik telefonálnom magának, már csak kollegialitásból is. – Köszönöm, de meg kell mondanom, felügyelő, én kétlem, hogy úgy lett volna, ahogy leírja. Egyik sem volt vérmes típus. – Az ilyet nem lehet tudni – mondta egykedvűen Marino. – Szívügyekben különös dolgokra képes az ember.

– De folytatják a bizonyítékok feltárását? Keresnek gyilkosságra utaló jeleket? Rövid szünet következett. – Miért kérdezi? Olyan jellegű volt a nyomozása, hogy életveszélybe sodorhatta őket? – Nem, nem látszott annak – felelte Piola. Arra kérte őket, hogy próbálják meg azonosítani a hiányzó partizánt, azt, aki túlélte Max Ghimenti és társai meggyilkolását. Dr. Iadanza üzente, hogy valami érdekeset találtak, ám a hangja fesztelen volt, semmit sem utalt arra, hogy fenyegetve érezné magát. – Ennek ellenére azt hiszem, hogy tovább kellene nyomozniuk. Marino hangja egy árnyalatnyit hűlt. – Nem tudom, ezredes, hogy maguknál a csendőrségen hogy csinálják a dolgokat, de mi a rendőrségen a megszerezhető bizonyítékok alapján igyekszünk szakszerű döntést hozni, mielőtt szükségtelen nyomozásokra költenénk az adófizetők pénzét. Hozzátehetem, hogy a helyszínelő csapat rendkívül hozzáértő emberekből áll. – Természetesen – hagyta rá Piola. – Nem is vártam mást. – A szabadságolásokat mindenesetre felfüggesztették, hogy ennek az amerikai kamaszlánynak az elrablására összpontosíthassunk. – Marino jelentőségteljes szünetet tartott. – Mint hallottam, eredetileg a Carabinieri nyomozása volt. – Valóban, és nagyon hálásak vagyunk a rendőrség segítségéért – hazudta Piola. – Vethetnék egy pillantást rá? – Mire? – A professzor lakására. – Az egy bűnügyi helyszín, ezredes. Nem hagyhatjuk, hogy elszennyeződjön, nem igaz? Majd küldök magának fotókat. Letette, mielőtt Piola rámutathatott volna, hogy először, aligha szennyezhetné el a helyszínt, miután nem lesz további nyomozás, és másodszor, érdekes, hogy Marino bűnügyi helyszínnek nevezi, holott épp az imént bizonygatta nagy hévvel, hogy dehogy is tekintik annak.

NEGYVENHAT Danielét a giudeccai börtönben, a férfiak szárnyában tartották. Sok más velencei középülethez hasonlóan ez is klastrom volt valaha, amelynek gyönyörű, noha megkopott homlokzata sajátos ellentétben állt jelenlegi rendeltetésével. Kat úgy hallotta, hogy még egy régi konyhakert is van a közelben, ahol az apácák valamikor a saját konyhájukra termesztettek gyümölcsöt, zöldséget, míg ma a női foglyok munkájának eredménye kerül a Fondamenta delle Convertitén a heti piacra. A kihallgatóban találkozhatott Danielével, aki ilyen rövid idő alatt is riasztó állapotba került. Besüppedt szeme lázasan, űzötten bámult a nőre, és előre-hátra dülöngélt a széken. Amikor Kat helyet foglalt vele szemben, látta, hogy a férfi karja össze van firkálva az ing alatt. – Beteg vagy? – kérdezte. – Ki kell vinned innen! Kat tehetetlenül széttárta a karját. – Nem rajtam múlik. Még csak nem is a csendőrségen. – Vannak dolgok, amelyeket el kell végeznem. Dolgok, amelyek segíthetnek Mián. – Akkor hagynod kell, hogy megtegyem őket helyetted. – Te?! – Miért ne? Van felhasználói fiókom a Carnivián. Eléggé ismerem a működését. Daniele mintha elhatározásra jutott volna. – Add ide a telefonodat. Kat habozott – amit a férfi kért, bizonyosan ellentétben volt a börtön rendtartásával – , de csak egy pillanatig. Barbo fölment a webböngészőre, majd onnan a Carniviára, olyan parancsok és gyorsbillentyűk között csapongva, amelyeket Kat nem ismert. – Hogyan… – kezdte volna, de a férfi azonnal a szavába vágott. – Mindjárt beszélünk. Most összpontosítanom kell. Kat perceken át figyelte, ahogy csapong az üzenetek között, van, amire válaszol, másokat töröl. Utána visszaadta a telefont. –

Belogolva hagytam, egy adminisztrátori jelszóval. Közvetlenül beszélhetsz a varázslókkal. A nő egy pillanatig azt hitte, hogy talán idegösszeomlást kapott. – Varázslókkal? – Nem egyedül irányítom a Carniviát – türelmetlenkedett Daniele. – A varázslók, azok az adminisztrátorok. Eric, Anneka, Zara és Max. Bennük megbízhatsz. – Miben? Daniele mély lélegzetet vett, hogy ne hadarjon. – Volt az a felhívásom. Egy carniviás felhasználó jelezte, hogy Miáról forgatott filmeket kínáltak neki eladásra. Ezekben az a fontos, hogy az emberrablás előtt készültek. Legalábbis az egyiken Mia a szobájában látható. Kat elkomorodott. – Hogyan lehetséges ez? – RAT. – Daniele, ezt el kell magyaráznod! – Távoli számítógép-kezelésre alkalmas program. Viszonylag egyszerű program, ami lehetővé teszi, hogy átvedd az irányítást a mások számítógépe felett. Megnyithatod az e-mailjüket, átnézheted a mappáikat, ellophatod a jelszavaikat, miközben gépelik őket… Vagy bekapcsolhatod a webkamerájukat, és észrevétlenül lefilmezheted őket. Így már érthető, honnan tudták az emberrablók, hogy Mia elmegy a klubba. Egyszerre követték elektronikusan és a valóságban. – Tehát így jutottak be a carniviás fiókjába! Megszerezték a jelszavát? – Talán. Ez még nem magyaráz meg mindent, amit tettek. – Meg tudjuk állapítani valamilyen módon, hogy ki ez a hacker? – Nem könnyen, de ez nem azt jelenti, hogy ne csalhatnád tőrbe. – Hogyan? – Van legalább egy gyenge pontja: a hiúsága. Erről árulkodtak a nekem küldött üzenetei, és azzal is bebizonyította, hogy filmeket próbál eladni Miáról. Nem pénzért teszi, hanem

kérkedik a többi hacker előtt. Ha elég értékes díjat ajánlunk neki, talán hajlandó nagy kockázatot vállalni érte. – Milyen díjat? Daniele rámutatott. – Téged. – Engem! – Igen. Keresd meg, hízelegj neki, mondd, hogy szükséged van a szolgálataira, és kész vagy fizetni értük. Szinte bizonyosan küld egy RAT-ot a számítógépedre, hogy ellenőrizzen. Csak arra nem számít, hogy a varázslók ezt használják majd alagútnak, amelyen eljutnak az ő gépébe. Légy óvatos. Azt tanácsolom, takarítsd ki a számítógépedet, és teremts magadnak egy vadonatúj ént. Tüntess el minden adatot, amiből megismerheti a személyazonosságodat vagy a lakcímedet; annyit hagyjál, amiből elhiszi, hogy létező személy vagy. – Miből fogom tudni, hogy megtaláltam? – Ne aggódj, dicsekedni akar majd. – Elvette a nő telefonját, megnyitott egy üzenetszálat, megmutatta Katnak. – Ez volt az egyik válasz a felhívásomra. Tehát azt akarod, hogy a barátaid találjanak meg? Vicces lesz! NEGYVENHÉT Holly észak felé hajtott a kis Fiat 500-assal, a hegylánc irányába, amely úgy emelkedett ki a venetói síkságból, mint egy fehérrel csipkézett oromzatú, irdatlan, félelmetes bástyafal. Majdnem két óráig tartott az út, de ő észre sem vette. A küldetésén töprengett, ami lényegben azt jelentette, hogy kémkednie kell a feljebbvalója után. A lojalitásnak ugyanaz az íratlan törvénye, amely azt írta elő, hogy nem vitatjuk a parancsokat, arra is kötelezte az embert, hogy ne kételkedjék azokban, akik a parancsokat adják. A feljebbvalónak mindig igaza van: ha az események az ellenkezőjét bizonyítanák, akkor az ember tudomásul veszi, hogy a vezetés

súlya iszonyú, és még a rossz döntés is jobb a semmilyennél. Hatalmas bizalmi válságnak kell bekövetkeznie ahhoz, hogy az ember panaszt tegyen, hivatalosan vagy másképp. Egy ezredes tetteit vitatni olyan súlyos függelemsértés, hogy Holly valószínűleg hadbíróság elé kerülne, ha kiderülne, miben mesterkedik. Csakhogy ott volt Mia. Holly senkinek sem árulta el, de magát látta minden alkalommal, ha megnézte azokat a rettenetes filmeket. Tudta, milyen érzés felnőni egy támaszponton, a katonák világának részeként, mégsem egészen katonaként. Végül persze katona lett, de volt idő, amikor ugyanolyan könnyen fellázadhatott volna. Azt is tudta, milyen érzés fuldokolni a mások elvárásaitól a nőkkel szemben. Még azt is tudta, milyen a kínzás. Ahogy Danielnek mesélte, kiképzéséhez hozzátartozott az alapfokú túlélőtanfolyam elvégzése. A SERE kóstolót adott, hogy mire számíthat, ha elfogja az ellenség. Az első iraki háború után a SERE a női tisztjelöltek számára kiegészült a szexuális megaláztatással, amelyben a végzős fiúk játszották a kínzók szerepét. Amint a kiképzés véget ért, az összes érintett úgy tett, mintha csak mélyen beleélték volna magukat a szerepbe. Ám Holly tudta, hogy ez nem igaz. Nincs az a színész, pláne az a fiatal tisztjelölt, aki megjátszhatta volna azt a csillogó szemű izgalmat. Számára ez volt a legrosszabb, amikor rájött, hogy azok, akikre felnézett, akiket a barátainak tartott, mit gondolnak róla valójában. Tudta, hogy egyes tisztiiskolások megvetően csak „naci” néven emlegetik a női kadétokat, akik egyedül arra jók, hogy magukra húzzák őket, mint egy gatyát, de azt nem várta, hogy ekkora indulattal vagy hangerővel kántálják a fülébe, vagy azt ajánlgassák, hogy ők majd befűtenek a frigid leszbikus pinájába, miközben Holly félmeztelenül, megbilincselve lógott a kötélen, és a kadétok hideg vizes slaggal locsolták. Ha azzal, amit tervez, csak egy kicsit is segíthet Mián, akkor megteszi.

Asiagónál lekanyarodott a sztrádáról. Attól kezdve keskeny utakon manőverezett az óriás hegyoldalakon, ahol a Fiat jobb kerekét legfeljebb harminc centiméter választotta el a nyaktörő szakadékoktól. Fölötte a meredélyt vastagon belepte a hó, amelynek a súlya mélyen lehúzta a fenyőfák ágait. Holly szerette a hegyeket – az apja minden télen ide hozta fel síelni az egész családot –, de valahányszor találkozott egy busszal vagy egy teherautóval, amely veszélyesen kilengett a hajtűkanyarban, mindannyiszor hálát adott az olaszoknak, amiért az apró, ügyes autókat kedvelik. A Recon Red egy erdős völgyben gyakorlatozott, magasan a hóhatár fölött. Holly megkereste a tábort egy eldugott tisztáson, és nem lepődött meg, amikor senkit sem talált a két szakácson kívül, akik krumplit hámoztak. Az egyiktől megtudta, hogy az egység – körülbelül hatvan ember – csak ebédre jön vissza. – Mármint ha nem szúrják el – mondta. – Csak maradjon itt, és látni fogja a léggömböket. – Léggömböket? A szakács bólintott. – Égi kampó. A menekülést és az evakuálást gyakorolják. Húsz perce volt az első menet. Hollyt érdekelte a látvány. Az égi kampót – becsületes nevén a Fulton-féle föld-levegő evakuálási módszert – ritkán gyakorolták mostanában, kivéve a felderítőket, akik rászorulhattak, hogy helikopterrel hozzáférhetetlen, ellenséges területről kelljen kimenekíteni őket. Daráló helyett a repülőgép ledobott egy csomagot minden katonának, amelyben volt egy meteorológiai léggömb, egy heveder és egy gáztartály. A katonák sorra felfújtatták a léggömbjüket, amely felkapta őket a levegőbe. A gépen egy villaszerűség befogta a kötelet a ballon meg az ember között, és utána már csak fel kellett húzni a katonát a biztonságba. Egyszerű, kezdetleges módszer volt, századmásodperces pontosságú időzítést követelt. Aki túl korán fújtatta fel a gömbjét, felszállt az égbe, ahol nyoma sem volt gépnek, és ment egyenesen a fagyhalálba; aki túl későn, azt vagy elfogta az ellenség, amely a ledobott csomagból rögtön látta, hol keresse a katonát, vagy lemaradt a gépről.

– Hogy van megszervezve a gyakorlat? – kérdezte Holly. – Az egyik csapat a mentőosztag, a többiek a rossz fiúk? A szakács bólintott. – És hogy motiválják őket, az üldözők akkor kapnak csak kaját, ha sikerrel járnak. Én rájuk fogadok. Nem mintha nem sajnálnám a menekülőket. Ha utolérik őket a rosszak, lesz egy kis szerepjáték. Holly vigyázott, hogy ne rázkódjon össze. Azok az egységek, amelyeknél a legnagyobb a valószínűsége, hogy fogságba esnek, C-szintű túlélőkiképzésben részesülnek. A „szerepjáték”, amelyről a szakács beszélt, kétségtelenül sokkal rosszabb lesz mindennél, amit ő átélt. – Úgy hallom, kezdődik az előadás! – mondta a szakács, és felnézett az égre. Holly repülőgépzúgást hallott. A havas hegyoldalak ide-oda dobták a hangot, amelyről így nem lehetett megállapítani, honnan jön. Mintegy végszóra vörös léggömb – Holly méteres kerületűnek saccolta – emelkedett ki a távoli erdőből, és gyorsulva szállt a magasba. Körülbelül tíz méternél megrázkódott, majd lassabban folytatta útját. Annál a rándulásnál emelte fel a földről az embert – gondolta. Már meg is jelent a fák fölött a fehér gyakorlóruhás alak, akit egyenesen vitt fel az égbe a ballon. Holly el se akarta képzelni, mekkorát rántott rajta a kötél, amikor elszakadt a földtől, vagy hogy milyen érzés lehet, ha így húznak fel valakit a levegőbe. – Azt mondják, marhára be lehet indulni tőle! – jegyezte meg a szakács. – Bár ezt akkor mondják, amikor ismét két lábbal állnak a földön. Újabb léggömb jelent meg, harminc másodperccel az első után. Már látszott fent a gép, alacsonyan, sebesen szállt az erdő fölött, a villa az első léggömb kötelére szegeződött. Felkapta az első katonát, leírt egy hajtűkanyart, indult a másodikért. Úgy időzítik a felszállásokat, hogy kettő között megfordulhasson a gép, állapította meg Holly. A harmadik léggömb most bukkant elő a fák közül.

Négy léggömb szállt fel, mind a négyet begyűjtötte a gép. A szakács vigyorgott. – Úgy néz ki, nem kell féltenem a pénzem. Hatfős csapat volt. Harminc perccel később megérkezett az első teherautó. Miközben ettek, Holly elmagyarázta a parancsnok hadnagynak, hogy Elston őrnagyról akar beszélni az emberekkel. Carver nevét egyelőre nem említette. – Hát persze! – mondta azonnal a hadnagy. – Ha ez segít az őrnagy srácán, beszéljen akár minddel, ha akar! Holly kihasználta az alkalmat, hogy rákérdezzen a Recon Red bevetéseire. – Öt turnét húztunk le Afganisztánban hat év alatt. Többnyire Vardak tartományban. Kemény hely. – A környező erdőkre mutatott. – Mindenki azt képzeli, hogy Afganisztán forró, pedig a hegyek évente négy hónapban olyanok, mint ez itt. – Volt a Recon Rednek valaha is… – Holly tétovázott – olyan akciója, amit kifogásoltak? – Mint például, alhadnagy? – Nem tudom pontosan. Akármi, amiért személyesen Elston őrnagyon akartak bosszút állni. Bármi, aminek kihallgatásokhoz vagy polgári áldozatokhoz volt köze. A hadnagy a fejét vakarta. – Tudtommal nem. Bár az utolsó bevetésen csakugyan összeszedtünk pár célszemélyt, hogy a hírszerző hapsik kihallgathassák őket. Kapunk egy nevet, fotót és címet, utána átmegyünk tálib területre, és lekapcsoljuk őket. De mi tényleg csak annyit csináltunk, hogy összeszedtük és átadtuk őket. Olyan, mint egy speciális házhozszállítás, gépfegyverrel. Az emberek kivétel nélkül megerősítették a hadnagyuk szavait. Látszott, hogy őszintén tisztelik Elston őrnagyot. Az egyik elmesélte, miként kockáztatta az őrnagy az életét, hogy megmentsen egy parasztfiút, aki két tűz közé került a tálibokkal folytatott harcban. – A hátán cipelte ki a senkiföldjéről, ráadásul hátrálva, hogy a testével takarja a srácot – mondta a katona. – Ezzel a két szememmel láttam! Carver nevét vállvonogatás és üres tekintetek fogadták. Általában ritkán látták. Miközben a katonák kint voltak az

előretolt állásokban a tálib területen, Carver a Bagram Légitámaszponton tartózkodott, vagy Afganisztán és a Pentagon között ingázott. Egy másik felderítő azt mesélte el, hogyan gondoskodott Elston egy sebesült katonáról. – Joe-nak ellőtték a lábát, amivel vége lett a katonai pályafutásának. Az őrnagy tartotta vele a kapcsolatot, segített intézni a gyógykezelést az egészségbiztosításnál. Joe egy darabig nagyon rákapott a szerre, de az őrnagy segített neki lejönni róla. Máig meglátogatja pár havonta, mert Joe-nak nincs családja, úgyhogy itt maradt Olaszországban. Azt hiszem, nem akart túl távol lenni a csapattól. Holly ezt megértette. Az apja is egy toszkán faluba akart visszavonulni, hogy onnan látogasson le hetente Camp Darbybe, és kihasználja a veteránok jogosultságát az áfa-mentes vásárlásra és tankolásra, de mielőtt megtehette volna, leszerelték az első agyvérzése miatt. – Megvan maguknál a címe? Szeretnék beszélni vele. – Persze, itt van a telefonomban – mutatta a katona. – Fent a Comói-tó mellett. Joe szereti a hegyeket. Részemről én annyi rohadt hegyet láttam, hogy az elég egy életre. Inkább a homokozó! – mondta, a katonai szlenget használva a sivatagra. NEGYVENNYOLC Kat a carniviás expedícióhoz visszavitte a laptopját a Stuckyba. Danielétől kapott egy linket, hogy adminisztrátorként jelentkezhessen be, de amennyire megítélhette, ez csak annyiban különbözött a szimpla bejelentkezéstől, hogy megjelent egy szövegdoboz, és azt kérdezte: A) Láthatatlan kíván lenni? B) Látható kíván lenni? Rákattintott a „láthatóra”, mire a Barbo-palotában találta magát, a lépcső alján. Fölment a tolongó, maszkos avatárok között, és

kopogtatott a zeneterem ajtaján. Ez általában tiltott terület volt, örökké zárt ajtajával. De ma megnyílt előtte. Odabent két alak várta. Az egyik a Scaramuccia pápaszemes, hosszú orrú álarcát viselte. Kat tudta, hogy ő Max. A másik arany cirádás, fekete voltót. Daniele megmondta, hogy az lesz Zara. Köszönöm a segítséget, gépelte Kat. Nincs mit, felelte Max. Már végeztünk egy kis kutatást. Van valaki a piacon, akivel beszélhetünk. Végig ott leszünk melletted, tette hozzá megnyugtatásul Zara. Senki más nem láthat minket, de ott leszünk. Különös érzés volt végigmenni a Carnivia keskeny csatornáinak kikövezett partján a két adminisztrátorral – még mindig nem bírt úgy gondolni rájuk, mint „varázslókra” – akik úgy fogták közre, mint két őrangyal. Danielétől hallotta, hogy Zara a való életben csak kétszer járt az igazi városban, Max pedig egyszer sem, de ugyanolyan jól ismerték Velencét, mint ő, automatikusan választották ki a legjobb utat a sikátorok szövevényében a Rialto felé. A piacon Zara és Max odaterelték egy pulthoz, amely látszólag semmi érdekesebbet nem kínált a citromnál. De mikor közelebbről megnézte, a dobozok elmozdultak, egymásba csúsztak és átalakultak jegyekké, ilyen feliratokkal: „John the Ripper”, „pOfSYN+ACK”, „Kraken”, „BlueCoat Proxy SG9000”, és Kat rádöbbent, hogy az eszközöket látja, amelyeket a hackerek használnak. Miben segíthetek? Ezt az árus kérdezte. Közel hajolt Kathoz, így biztosítva, hogy a beszélgetésük kódolva legyen. Valami különlegeset keresek, gépelte a nő. Például? Nem minden árumat teszem ki a pultra. Nekem RAT kell. Olyan erős, amely eltünteti a saját nyomát. Talán olyan, amely parancsra alkalmazható. Hosszú csend következett, mintha az árus PM-ben tárgyalna valakivel. Azután: Keresd Pulcinella379-et a bárban.

Kat körülnézett, és meglátta a Bacaro al Mercato bejáratát. Bement. Fekete Pulcinella-maszkot viselő avatár ült a pultnál, és a laptopján gépelt. Kat kissé félszegen közeledett hozzá. Elnézést – gépelte. Mit óhajt? – felelte oda se nézve az avatár. Kat megismételte a kérdését. Van NetBIOS RAT-om, GhOstnet forráskódból személyre szabva, felelte Pulcinella. Kat mögött Zara gépelni kezdett privátban: [Kat, a GhOstnet olyan távoli számítógép-kezelésre alkalmas program volt, amelyet kínai hackerek dolgoztak ki, talán a legrafináltabb a maga műfajában. A kínai kormány használta számítógépes kémkedésre. Ha valóban megvan a forráskódja, ez sokat megmagyaráz. ] Mibe kerül? – írta Kat Pulcinellának. 20 BTC. [Kat, a BTC annyi, mint bitcoin, a netes valuta. Jelenleg 820 dollár az árfolyama. Több mint 16 000 dollárt kér egy másolatért.] Kat gondolkozott, majd megkérdezte: Kaphatnék termékmintát? Valamilyen bizonyítékot, hogy valóban az, aminek mondod? Simán. Megjelent közöttük a levegőben egy szövegdoboz. Pulcinella379 csatolmányt küldött neked. Elfogadod? [Kat, úgy vigyázz, hogy amint rákattintasz arra a csatolmányra, lehet, hogy nem korlátozhatod az irányítását a géped fölött.] [Értettem.] Rákattintott az elfogadásra. Egy pillanatig semmi sem történt. Majd az ablak, amelyben a Carniviát nézte, váratlanul összezsugorodott. Megnyílt egy másik ablak, egy jegyzettömb-program, amelyet Kat még sosem

használt, és olyan gyorsan jelentek meg rajta a szavak, mintha gépelnék őket: A minta te vagy. A monitort kitöltötte Kat meghökkent arca, úgy, ahogy a webkamera vette. Az arcban ezernyi ablak nyílt meg és zárult be. Pulcinella végignézte a gépére telepített összes programot: a netes kedvenceit, a böngészéseit, a nemrég lehívott dokumentumokat, e-maileket, még a fotóit is. Daniele utasításának megfelelően eltávolított mindent, aminek az alapján túlzott pontossággal azonosítható lett volna, de így is kínosan érezte magát. Miközben a képernyőn egymást váltották az ablakok, Pulcinella begépelte: Mondd csak, minek kell neked ez a RAT? Kat felkészült a kérdésre. Egy tróger lefilmezett bennünket, amikor együtt voltam vele. Meg akarok fizetni érte. Hmm. Újabb ablakok nyíltak és csukódtak. Közben a Pulcinella gépelt: Most csak villogok, tudod. Normális esetben ez a rész tökéletesen rejtett. Nincs értelme, hogy a rabszolga tudjon a RAT-ról. Azután: Keresem a filmet. Miért nincs itt? Kat gépelt: Állókép volt, és töröltem. Kár. Úgy szerettem volna látni. MILF-hez képest cuki vagy. Húzz a sunyiba, Pulcinella! Szólítsál csak Éterinek. És látnom *kell* azt a képet. Miért? Mert bizonyítékot akarok, hogy az vagy, akinek mondod magadat. Most mindenki majrés egy kicsit. Egy állókép a filmből pont megteszi. Kat valószínűleg szerezhetett volna másolatot a carniviás postafiókjából, de minden idegszála azt kiabálta, hogy ne ossza meg ezzel az alakkal, aki Éterinek nevezi magát.

Nincs kép, írta. Kell a pénz, vagy nem? Éteri nem válaszolt. Ablakok nyíltak, zárultak. Az egyik fekete volt, és a parancssort elindító C: jelet tartalmazta. Kat csak nézte, ahogy Éteri begépel egy csomó parancsot, ami az >unkill[recycled] kifejezéssel végződött. Megjelent a Windows üzenete: Biztosan vissza akarja állítani a törölt mappát [recycled?] Y/N Felvillant az Y, és pár perccel később ott villogott a monitoron az összes mappa, amelyeket Kat törölt a gépéből. Francba! Daniele figyelmeztette, hogy takarítsa ki a laptopját, úgyhogy mindent törölt, és a lomtárt is kiürítette, miután elolvasta számítógépe villogó figyelmeztetését, hogy amit a lomtárból kipucol, az örökre odavész. Nem tudta, hogy egy ilyen parancs visszafordítható! Gyorsan ki akart lépni az internetből, hogy kidobja a gépéből Éterit, de az gyorsabb volt nála. Alighogy Kat megnyitotta a wifipanelt, az rögtön be is csukódott. Hiába próbálkozott a „Start” gombbal, majd a „kikapcsolással”, mert minden bezárult előtte. Fogalma sem volt, hol van a szállodai router. Nem szakíthatja meg a kapcsolatot Éterivel, ha csak le nem rohan az utcára, és addig szalad, amíg megszűnik a jel, ám Éteri úgyis jóval előbb megcsinálja, amit akar. Sorra görgette le a törölt mappák listáját, gyorsan megnyitotta azokat, amelyek a legjobban érdekelték. Kat elszörnyedve bámulta a monitort, amelyen az e-mailektől a fotókon át a böngészési előzményekig ott volt minden. Éteri megállt az „Egy szép kép rólad és rólam” fejlécnél. A következő pillanatban ott volt a monitoron Kat és Riccardo az ágyban, Oké, gépelte be végre-valahára Éteri. Érdemes vagy a figyelmemre, Kat. Vagy szólítsalak inkább Ritának? NEGYVENKILENC Holly csak a minimális időt töltötte a Camp Ederlében, mielőtt ismét elindult északra. Joe Nicholls, a rokkant egykori felderítő

ott élt közvetlenül a svájci határ alatt. Arrafelé már nem voltak kelet-nyugat irányú utak, ezért Holly először visszatért délebbre, hogy nekivághasson a hegyekbe vezető, hosszú útnak. Elhajtott a Lecco-tó mellett. Az út a sziklába vágott alagutakon át kanyargott fölfelé. Ismét elhagyta a hóhatárt, az útjelzők táblák – amelyek erre már háromnyelvűek voltak – St. Moritz és a Szent Bernát-hágó felé mutattak. Chiavennánál letért egy még kisebb útra, amely a Passo di Splugóhoz, a Splügen-hágóhoz vezetett. Nicholls a Bocchetta del Pinerocolo, a hófödte fekete sziklahágó kapujában lakott, amely olyan volt a parányi falu mellett, mint a törékeny csónak fölé tornyosuló óceánjáró. Közigazgatásilag ez még Olaszország volt, ám Holly megfigyelte, hogy a falusi vendéglő elé állított fekete tábla ugyanúgy megadja a konyhafőnök esti ajánlatát svájci frankban, mint euróban. Előretelefonált Nichollsnak, hogy ne érje váratlanul az érkezése, de nem mondott sokat. Amikor becsengetett a magányos kunyhóba, Nicholls elég készségesen ajtót nyitott, és egy biccentéssel üdvözölte. – Boland, ugye? – kérdezte, majd bevezette a nőt a sítartó állványok és hótaposók mellett egy takaros konyhába, kilátással a hegyre. Noha mindent hó borított, Nicholls egy szál pólót és melegítőalsót viselt, mintha gyúrt volna. Még mindig olyan izmos volt, mint egy hivatásos katona, noha feltűnően bicegett. Kávét főzött Hollynak egy Bialetti rezsón, miközben a nő elmagyarázta, miért jött. – Figyelemmel követtem a híreket Miáról –, mondta Nicholls, amint Holly befejezte. – Küldtem egy üzenetet is, hogy mennyire sajnálom. Iszonyú lehet ez neki. A nő bólintott. – Az. – Szóval úgy gondolja, hogy valami konkrét okból szemelték ki éppen az ő családját? – Ez azért túlzás – felelte Holly. – Annyit tudok, hogy ez egy lehetőség, amelyet fontolóra kell vennünk. – Elston őrnagy kétszer mentette meg az életemet – mondta egyszerűen Nicholls. – Egyszer harcban, amikor az ujjára csavarta a combverőeremet, hogy ne vérezzek el. Egyszer egy

évvel később, amikor segített lejönni a drogról. Nincs, amit meg ne tennék érte. De nem jut eszembe semmi, ami fontos lehet. Nagyon sajnálom, hogy hiába jött. Holly rákérdezett Carverre, de Nicholls csak vállat vont. – Aki felderítő, szinte mindig kint van a terepen. Carver emberei Bagramban állomásoztak. De akik vele dolgoztak, azt mondják, rendes tiszt. Nem az a típus, aki hagyja, hogy aktatologatók akadályozzák az akciót, ellentétben egyesekkel, akik ezüst sast viselnek a zsebükön. – Ha már idejöttem, nem bánja, ha rákérdezek a drogokra? – A szokásos sztori. A fájdalom miatt kezdtem használni, meg azért, mert halálra untam magamat a csapat nélkül. Mihelyt egyszer rákaptam a heroinra, nem szabadulhattam tőle. Az őrnagy meghallotta, idejött, és úgy letolt, hogy alig álltam meg a lábamon. Azt mondta, szégyent hozok a Recon Redre, mint ahogy azt is hoztam – és bejuttat egy programba, ha meglesz hozzá a kellő akaratom. Én meg beláttam, hogy muszáj gatyába ráznom magamat. – Tehát a seregben még nem használta? Nicholls a fejét rázta. – Az én bajom az után kezdődött, hogy visszajöttem. Olaszország dugig van hernyóval. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nézze, nem tudom, mennyire fontos ez, de… – Igen? – biztatta Holly. – Utoljára két hónapja beszéltem az őrnaggyal, rögtön az utolsó bevetése után. Amikor visszatért, feljött ide meglátogatni, megnézni, hogy boldogulok. Nagyon jól boldogulok, mint maga is láthatja. Kérdeztem, hogy van-e valami különleges oka a látogatásának, mire ő azt mondta, csak emlékeztetni szerette volna magát, hogy mi is ez. Az volt az érzésem, hogy berágott valamitől. – Valamitől a seregben? – Azt nem mondta. De lehet. – Beszélni fogok vele – mondta Holly. – Rákérdezek, hogy mire értette. Nicholls bólintott. – Tegye azt. – A hegyre mutatott. – Ugye, nem haragszik, de lekések a sífutó-edzésemről.

– Megcsinálja mindennap? Ez igen! Nicholls vállat vont. – Többek között ezért lakom itt fent. Sível senki sem sántít, ugye. – Így van. Hát akkor jó síelést. – Holly tudomásul vette, hogy itt nem jut többre. Az órájára pillantott. Még harminc percet sem töltött Joe Nichollsnál. – Azért köszönöm. – Szívesen. Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. ÖTVEN A giudeccai börtönben Daniele szótlanul hallgatta végig Kat beszámolóját arról, hogyan sikerült Éterinek helyreállítania az ő törölt mappáit. – Elhoztad a laptopot? – kérdezte, miután a nő befejezte. – A táskámban van – mutatta Kat. – Kikapcsolva, vagy alvó módban? – Kikapcsolva. – Zara figyelmeztette Katot, hogy ha csak alvó módba teszi a számítógépét, Éteri bármikor felébresztheti. – Helyes. Tegyük fel, még nem tudja, hogy carabiniere vagy. Ha le akarjuk győzni, az előtt kell megtennünk, mielőtt rájön. – Hogyan csináljuk? – Eltemetek egy mappát a hardveredbe, és azt a látszatot keltem, mintha megpróbáltad volna eldugni. Amikor Éteri megnyitja, a mappa közvetlenül a gépébe telepít egy trójai vírust. – Egy pillanatra elhallgatott. – Gyorsan kell csinálnom, mert lehet, hogy riasztója van, amely abban a pillanatban figyelmezteti, ahogy bekapcsolod a laptopot. Felkészültél? – Abszolúte! – felelte Kat, aki nem tudta, hogy pontosan mire kell felkészülnie. Daniele eltakarta a webkamera lencséjét egy papírdarabbal, bekapcsolta a laptopot, és azonnal fölment az internetre. Mintha letöltött és módosított volna néhány mappát, de olyan gyorsan, hogy Kat nem bírta nyomon követni. – Most töltődik – mondta a férfi. – Már majdnem kész. A képernyőn megjelent egy szövegdoboz.

Miért bujkálsz előlem, Kat? – Kész – mondta Daniele. Elhúzódott a laptop elől, levette a kameráról a papírt. Jó napot, Kat. Amikor Kat arca megjelent a monitoron, a nő kikapcsolta a laptopot. – Ezt miért csináltad? – kérdezte Daniele. – Majd visszakapcsolom. Hidd el, nem megy ez sehova. Ahogy közeledett az internetes helyszíni közvetítés ideje, ismét bebizonyosodott, hogy az emberrablók nagyon értik, hogyan kell mémbaráttá tenni az anyagaikat. Nyolc órára körbejárta a Földet az előzetes, hogy élő adásban közvetítenek Miáról. Röviddel kilenc előtt Malli fölszerelt a műveleti szobában egy számítógépet és egy monitort, hogy a carabinierék is láthassák. Bent a Carniviában óriási mozivásznat feszítettek ki a Szent Márk tér egyik végében, amely pontosan este kilenckor kivilágosodott. A vetítővásznon Mia látszott, aki egy kis dobozon állt. Valami pokrócféle takarta, amelyen lyukat vágtak, hogy átférjen rajta a feje. A fejére csuklyát húztak. Két kinyújtott kezében egy-egy drótot tartott. Kat azonnal felismerte. Itt nem volt helye kétségnek: az Abu Graib-botrány egyik leghíresebb jelenetét adták elő. AZ EGYENSÚLYOZÁS MEGNEHEZÍTÉSÉNEK CÉLJA AZ ÁTMENETI IZOMFÁRADTSÁGGAL JÁRÓ ENYHE KÉNYELMETLENSÉG ELŐIDÉZÉSE, ENNÉL FOGVA NEM VONATKOZIK RÁ A KÍNZÁS TILALMA. A kamera rátapadt Miára, aki kényelmetlenül toporgott a vacak kis dobozon. – Azok villanydrótok? – kérdezte Kat mellett valaki. – Ez olyasmi, amit Irakban csináltak – mondta halkan egy másik hang. – A foglyot azzal fenyegették, hogy ha leesik a dobozról, megsokkolják. A korábbi filmekhez képest ez lassú volt, sőt, eseménytelen. A hatása abban állt, hogy a néző tudta, megvágatlan, élő adást lát,

hogy Mia most, a valóságos időben viseli el a bántalmazást, ami valami szörnyű, szinte perverz közvetlenséget adott a videónak. A monitor elfeketedett. #KÍNZÁS? #NEM KÍNZÁS? TI DÖNTITEK EL A műveleti szobában kitörő hangzavar közepette Malli fogott egy távirányítót, és átkapcsolt a Rai News24-re, az állami hírcsatornára, amelyen már ment a riport a filmről. A képernyő alján futó szöveg tudatta, hogy az adás alatt hatmillióra szökött fel a Carnivia.com látogatóinak száma. A film az első számú téma volt a Twitteren. Pár perc múlva a Rai is föltette egymás mellé az Irakban készült, eredeti fotót, és az újrajátszást Mia főszereplésével. Majdnem egyformák voltak. Ügyes trükk, gondolta Kat. Valamelyik emberrabló szinte bizonyosan számított rá. A hírolvasónő éppen azt magyarázta, hogy az Abu Graib egy iraki börtön, amely az amerikai őrszemélyzet brutalitásától lett hírhedt, amikor egyszer csak elhallgatott, és megérintette a fülhallgatóját. Mögötte feltűnt egy új kép: a La Stampa címfeje, alatta Mia arca és a szalagcím: JUTALOM: 1 MILLIÓ EURO! – Adj rá hangot! – kiáltotta valaki. – … kizárólag a La Stampa holnapi kiadásában. A jutalmat Marco Conterno ajánlja fel a Costruttori Conterno Rt. Nevében. Bármilyen információ, amely segít, hogy Mia épségben hazatérhessen… A carabinierék egyszerre hördültek fel a műveleti szobában. – Brutto bastardo figlio di puttana – dühöngött Piola. – Most aztán lőttek nekünk.

NEGYEDIK NAP ÖTVENEGY Az átváltás a helyszíni közvetítésre és a Conterno egymillió eurós jutalma még jobban felturbózta a sztorit, amely ezek nélkül a finomítások nélkül is megszállta a címoldalakat. Az olasz miniszterelnök a külföldi utazását szakította félbe, hogy összehívja a Nemzeti Katasztrófaelhárító Bizottságot. Az amerikai külügyminiszter egy repülőgép lépcsőjén adott interjút, leszögezve, hogy Mia felkutatása az olasz hatóságok dolga, de az Egyesült Államok „kész megadni minden szükséges segítséget.” Noha nálam jobban senkit sem undoríthatnak a módszereik, írta Raffaele Fallici a blogjában, ebben a tiltakozásban benne rejlik egy komoly kérdés, amelyet idáig figyelmen kívül hagytak. Tegnap este a Twitteren egymillió ember értett egyet abban, hogy amit láttak, az #kínzás volt. Ne finnyáskodjunk, hanem tegyük csak fel a kérdést: ha ezeket a „továbbfejlesztett kihallgatási módszereket” használhatják az Egyesült Államok olaszországi támaszpontjain, akkor nem lehetne-e szavunk hozzá nekünk is, ha már ezek a támaszpontok itt vannak? Az amerikaiak pontosan azért tették át az ehhez hasonló kínzásokat külföldre, az olyan helyekre, mint Abu Graib és Guantánamo, mert azt hiszik, hogy ez megvédi a kihallgatóikat a saját alkotmányuktól! Miért kellene külön törvény Amerikának, és miért egy másik Olaszországnak? Az Il Gazettino, nehogy már lefőzzék, kétoldalas fotót közölt Miáról „ELTŰNT” fejléccel, és arra kérte olvasóit, hogy országszerte ragasszák ki. Mivel aligha létezett olyan olasz, aki nem hallott a sztoriról, Piola gyanúja szerint inkább arról volt

szó, hogy mindenüvé jusson el az újság emblémája, amely jól láthatóan virított a kép jobb alsó sarkában. Az emberrablók egyszerűen bemutattak egy új filmet. Rövid volt, alig hét másodperc, könnyen megosztható a Vine-hoz és az Instagramhoz hasonló közösségi portálokon. Mia a matracon ült a cellájában, és várt. Alá azt írták: A FALHOZ ÁLLÍTÁS NEM KÍNZÁS. MA ESTE 9 ÓRAKOR MIÁT NEM KÍNOZZÁK MEG. NÉZZÉTEK MEG ÉLŐBEN A CARNIVIÁN. Egyértelmű volt, hogy a Carabinieri valamelyik főtisztjének el kell mennie Marco Conternóhoz, és fel kell kérnie, hogy gondolja meg az ajánlatát. Senki sem számított sikerre, ezért Piola egy cseppet sem csodálkozott, hogy Saito tábornok igent mondott, amikor ő vállalkozott a feladatra. A Costruttori Conterno székháza Trevisóban volt. A Velencénél kisebb, csendesebb Treviso, amely valamivel beljebb volt a szárazföldön, sokkal kevesebb turistát vonzott, mint híres testvére. Piola könnyen megtalálta a Conterno irodáját, amelyet Renzo Piano tervezett: a csillogó kocka úgy kiugrott az elővárosból, akár az űrhajó a közparkból. Üveg-acél lift repítette a legfelső emeletre, ahol olyan pihepuha szőnyegre lépett ki, amely elnyelt minden hangot, és a távoli velencei lagúna felé kanyargó Sile folyóra láthatott az egész falat kitöltő üvegablakon. Egy asszisztenstől megtudta, hogy signor Conterno azonnal itt lesz. Várakozás közben megszemlélt még egy fotókiállítást az alapító Ambrogino Conternóról, aki itt már öregebb volt, mint az ellenállási múzeum képein, de azért még mindig feltűnően jóképű a maga lusta, oroszlánszerű módján, és noha kifehéredett a haja, továbbra is csak úgy árasztotta magából a sikert és a bűverőt. Érdekes, gondolta Piola, hogy ezek a nagyvállalatok micsoda személyi kultuszt szerveznek az alapítóik köré; minél

arctalanabbak és kozmopolitábbak lesznek, annál görcsösebben kapaszkodnak a múltjuk karizmájába. Eszébe jutott a mantra, amelyet Gianni Agnelli futballcsapatának, a Juventus a szurkolói kántálnak a meccseken: „Agnelli a Fiat! A Fiat, az Torinó! Torinó: Itália!” Kétség nem fér hozzá, hogy a Conterno titokban ma is egynek érzi magát Ambroginóval. Az egyik vitrinben volt egy széles selyemöv, amelyre ismerős motívumot hímeztek: egy keresztet, amelynek a hosszabbik szára kardban végződött, és a „Fidei in Fortitudo” jelszót írták alá, akárcsak a múzeumban. Piola, akinek a latintudása erősen berozsdásodott, törte a fejét, hogy minek is kellene ezt fordítani? „Erős az én hitem?” vagy „Hitemben az erőm?” – Jó reggelt, ezredes úr – mondta mögötte egy vékony hang. Megfordult. Noha tudta, hogy Marco, Ambrogino unokája, csak harminckilenc éves, az első benyomása az volt róla, hogy mennyire jelentéktelen. Az öltönye drága volt – Brioni vagy Zegna, gondolta irigyen az ezredes – és szinte bizonyosan méretre készült; a szemüvege pedig nemcsak többe kerülhetett, mint Piola autója, de még annál is nagyobb mérnöki tudás feküdt benne. Ám a szem a lencsék mögött idegesen pislogott, és ez a gyönyörű kiegészítőkkel felsallangozott ember sokkal inkább látszott unalmas középvezetőnek, mint az egyik legnagyobb olasz vállalat főnökének. Ki-ki leült a karosszékébe a panorámaablak elé. Piola elhárította a kávét, de kért vizet. Egy titkárnő, vagy talán PR szárazdajka jegelt San Pellegrinót töltött nekik, azután diszkréten helyet foglalt a látómezejük szélétől hajszálnyira, és pötyögni kezdett a BlackBerryjén. – Gondolom, azért jött, hogy a jutalomról beszéljen – mondta Marco Conterno, miután túlestek a kötelező nyájaskodáson. – Úgy van – felelte Piola. – Konkrétan azért, hogy megkérjem, vonja vissza. Conterno pislogott. – Azt hittem, a csendőrség örülni fog. Ez paradigmaváltás lehet a nyomozás szempontjából. Ha csakugyan így gondolja, tűnődött Piola, akkor elég különös, hogy vagy ő, vagy a tanácsadói nem egyeztettek a

Carabinierivel, mielőtt szétdobták ezt a sajtónak. – Sokkal nehezebbé teszi Mia felkutatását – jelentette ki határozottan. – Ha ugyan nem hiúsítja meg. – Nem értem, miért. – Gyakorlatilag közvetett váltságdíjat ajánl fel az emberrablóknak – magyarázta türelmesen Piola. – Ha nem a meggyőzéshez, hanem a fizetéshez kötjük Mia szabadulását, megkerüljük a törvényeket, amelyek éppen azt akarják megakadályozni, hogy emberek hasznot húzhassanak az ilyesfajta bűncselekményekből. Az emberrablók akár meg is próbálhatják feljebb tornászni az összeget úgy, hogy még ocsmányabbul bánnak a lánnyal. De a közvetlenül aggályunk az, hogy Olaszország összes szélhámosa és eszelőse hívogatni kezdi a nyomozókat, mert hátha így nekik is jut a pénzből. Egyszerűen képtelenség lesz kiválogatni a hasznos nyomokat a mesékből. – Tisztán ráfordítás-hasznosság szempontból bizonyosan jobb a túl sok nyom, mint a túl kevés – vitatkozott Conterno. Piola megfigyelte, hogy az igazgató azonnal átcsúszik az üzleti iskolák tolvajnyelvébe, ha ellentmondanak neki. – Ez lesántítja a nyomozásunkat. – Erősen figyelte Conternót. – Vagy talán épp ez a szándékuk? – Ez sértő célzás! – háborodott fel Conterno. – Akkor vonja vissza az ajánlatot, legalább addig, amíg meg nem találják Miát. Mondhatja, hogy a Carabinieri tanácsára tette. Conterno egy darabig habozott, azután megrázta a fejét. – A holtponton túl kell jutni. A Carabinieri megkapta a lehetőséget. Ha ez a jutalom visszaszerzi Olaszország jó hírét – amelyet az önök szervezete olyan hatékonyan aláaknázott azzal, hogy még mindig nem találta meg Miát –, akkor az a pénz jó helyre került. Elég határozottan beszélt, Piola fülében mégis úgy hangzott, mintha valaki másnak a szövegét mondaná fel. – Nos, ha nem is értünk egyet, azt látom, hogy ön őszinte – szólt udvariasan, és felállt. – Miután nem változtatja meg az elhatározását, remélnünk kell, hogy önnek lesz igaza, és épségben visszakapjuk Miát. „Fidei in Fortitudo”, ahogyan az ön nagyapjának az öve mondja.

Szavainak elképesztő hatása lett. Marco arca most először felragyogott a szinte gyermekesen ártatlan örömtől. – Hát ön is Felebarát? Mondania kellett volna… – Felebarát? Conterno lelkesedése lelohadt. – Azt gondoltam, hogy talán ön is tag. Tudomásom szerint a csendőrség számos magas rangú tisztje benne van. – A Melchizedek-rendben? – Piola a fejét csóválta, és igyekezett nem mosolyogni. – Sajnos, nem részesültem ebben a kitüntetésben. – Nos, nem szabad feladnia. Az első fokozatra megkapni az ajánlást végül is nem olyan fáradságos munka. Négy támogatóra van szüksége – és természetesen bizonyítania kell, hogy érdemdús ember, aki elkötelezett a felebaráti szeretetben. – Feltételezhetem akkor, hogy önnek van szerencséje a testvériséghez tartozhatni? – kérdezte Piola, ugyanarra a tekervényes fogalmazásra törekedve, ahogy Conterno beszélt. – Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy a Venetói Ház Főnökeként szolgálhatok alázattal, mint előttem apám és nagyapám. – Bágyadtan mosolygott. – Ők természetesen ennél is magasabbra emelkedtek a maguk idejében. Csak remélhetem, hogy követem példájukat. – Valóban – helyeselt Piola. – Történetesen nemrég találkoztam néhány rendtag nevével, akiket az ön nagyapja ismerhetett. Például Bob Garlandot? – Lehetséges. Nagyapám mindenkit ismert. Ha valóban érdekli a kérdés, a levéltárban kell keresnie. – Milyen levéltárban? – A Palazzo Lighnierben, a rend székházában. Egyszer érdemes lenne megnéznie. Minden mást leszámítva csodálatos szálláshely, ha Rómában tartózkodik. És nagyon közel esik a Vatikánhoz. – Bizonyosan ezt fogom tenni. Hivatkozhatok arra, hogy ön küldött? Conterno tétovázott. – Igen. Azt hiszem, ezt megengedik.

„Megengedik”. Mint egy iskolásfiú, aki attól fél, hogy megszegi a szabályokat, gondolta Piola. – Véletlenül nem beszélte meg ezt a jutalmat a rendtársaival? Conterno pislogott. – Sok kiváló ember van a Felebarátok között. Természetesen nem áll hatalmamban neveket mondani, ám szimpóziumaink páratlan lehetőségeket nyújtanak a vélemények egyeztetésre… Oktalan lennék, ha nem használnám ki, és meg kell mondanom, ezredes, hogy ott, a tettek férfiúinak körében szinte egyhangú támogatásra talál a terv. Értsd: valaki a füledbe ültette a bolhát a jutalomról, és addig nyaggatott, amíg bele nem mentél, gondolta Piola. Különös módon majdnem sajnálta Marco Conternót. ÖTVENKETTŐ – Ugyanazok a nevek, újra és újra – tűnődött Piola. – Dal Molin. Az amerikai hadsereg. És most Conterno. – Conterno vállalata jól keresett az amerikai szerződésekkel. Nem logikátlan, hogy most segíteni akar nekik – vitatkozott Kat. Piola szobáját a Stuckyban kinevezték ideiglenes műveleti központnak. Miután a Carabinieri – úgy, ahogy Piola megjósolta – fuldokolt a hívásokban, hogy Miát csak egy órája látták itt a falunkban, hogy Mia megjelent nekem álmomban, hogy ül ott szemben a kávéházban egy lány, és útikönyvet olvas, hát az tisztára olyan, mint Mia, jobb volt elkerülni a Campo San Zaccariát. – Akkor is különös, mennyire hiányzik belőle a hatalom – elmélkedett a férfi. – Szinte mintha csak báb lenne. – Gondolom, mire ezek a vállalatok a harmadik nemzedékhez érnek, valójában az igazgatótanács irányítja őket, és az örököst csak a nevéért tartják. – Maga elé húzta a laptopját, begépelt néhány szót egy keresőbe. – Hát ez érdekes. – Mi?

– Holly barátja, Ian Gilroy, a nyugalmazott CIA-rezidens benne van a Conterno igazgatótanácsában. – Gépelt még valamit. – Akárcsak az elődje, Bob Garland. – Tehát nemcsak a Conterno név öröklődik, hanem a kapcsolat is az amerikai titkosszolgálattal. – Lehet, hogy Marco csupán óvatos. A Conterno ma már nemzetközi vállalat. Geopolitikai tanácsadásra nehéz különb szakembert találni egy volt CIA-rezidensnél. – Ez igaz, de nem tudom, hogy nem valami súlyosabbról van-e szó. Garland és Ambrogino Conterno mindketten a tagjai voltak a Melchizedek-rendnek. Amikor szóba került, az volt az egyetlen alkalom, hogy Marco Conterno feléledt. Mérhetetlenül büszke rá, hogy ő a Velencések Házmestere, vagy mi a csuda. – Sose találtunk okot azt gondolni, hogy a rend bármiben is törvénytelen – figyelmeztette Kat. – Mintha úgy emlékeznék, hogy te gyanakodtál. A nő bólintott. – Az ő közvetítésükkel hozták létre Uriel atya elmegyógyintézetét. Nekem mindig úgy rémlett, hogy ezzel vásárolhatták meg a hallgatását a William Bakerösszeesküvésben. Mely esetben ki rendelte el? És ki adta rá a pénzt? Elvett egy fényképet az asztalról. – No és ez? Ez meg mi? – A kép mintha egy szeretkező párt mutatott volna az ágyban, de mögöttük a falra fröccsent vér egészen másra utalt. – Az dr. Iadanza, a régész, és Trevisano professzor – felelte Piola. – Nincsenek bizonyítékaim, de nem kétlem, hogy el akarták hallgattatni őket. – Mert…? – Nem tudom! – Felállt, járkálni kezdett. – Minimum túlságosan rendhagyó, hogy véletlen egybeesés legyen. Mia elrablása a támaszpontra mutat; a csontváz szintén. Mia elrablása a Conternóra mutat; a csontváz szintén. Most pedig megölnek két ártalmatlan tudóst, akik az után kutattak, hogyan halt meg Ghimenti. – Ökölbe szorította a kezét, és megrázta, mintha láthatatlan kockát vetne. Kizárólag akkor tett ilyen mozdulatot, ha nagyon erősen gondolkozott. – Mindezek alapján

föl kell tennem magamnak a kérdést, hogy ha kiderítjük, miként került a csontváz arra a bázisra, nem lesz-e egy friss nyomunk a Mia-esethez? Amikor találkoztam Trevisano professzorral, említett egy római kutatót, aki különlegesen érdekes tanulmányt írt a partizánokról. – A nőre nézett. – Lehet, hogy csak holnap érnék vissza. Akarsz jönni? Kat vívódott. Számára minden nyomozásban ez a szellemi meghittség és a gondolatok kicserélése volt a legizgalmasabb. Csakhogy meg kellett találni Daniele hackerét is, amiről különböző okokból nem akart beszámolni Piolának – nem utolsósorban azért, mert még mindig látta magát, amint beállít Saitóhoz az áttöréssel, ami az ő érdeme, egyedül az övé, és azt bizonyítja a tábornoknak, hogy összes tiszttársával együtt rosszul ítélték meg Kat Tapót. Piola félreértette a hallgatását. – A feleségem azt kérte, hogy egy darabig ne menjek haza – szólt halkan. – Úgy véli, el kell döntenem… tisztáznom kell magammal, mi a fontosabb számomra. A családom, vagy… vagy a munka. Igazság szerint már nem tudom. Azt hittem, tudom, de nem így van. Kat azon tűnődött, ismeri-e Piola felesége azt a kis kézmozdulatot, és ugyanolyan élvezet-e néznie, mint neki. Eszébe jutott minden alkalom, amikor olyan természetesen csúsztak át a munkából a szexbe, majd vissza a munkába, és a testük olyan tökéletes összhangban volt, mint az agyuk. De könnyű lenne ismét megtenni! Még akár a kelevényt is felvághatná – egy lázas párzás a régi szép idők emlékére, és utána talán tisztábban látnának, hogy dönthessenek Piola házasságáról, erről az összevisszaságról, amiben most vannak, a jövőjükről. De csak a fejét rázta. – Épp elég dolgom van itt Velencében. Mindketten tudták, hogy a férfi nem ezt kérdezte, de mindketten úgy tettek, mintha erről lett volna szó. Azt azonban csak az egyik tudta, hogy legalább félig hazugság volt a nő válasza is arra a kimondatlan kérdésre.

ÖTVENHÁROM Arlecchino meleg ételt hozott: főtt tésztát egyszerű szardelláshagymás mártással. Legalább negyedórája jött már be a szaga a cellába, és Mia szájában előre összefutott a nyál. De a várakozáshoz rémület vegyült. A meleg étel azt jelenti, hogy Arlecchino kínosan érzi magát valamitől, amit tenni fog vele. Miután evett, a kamerát új szögbe igazították. Őt beállították oldalvást a lepedő elé, amelyre az ADM-logót mázolták. Az emberrablók öt percig igazgatták a kamerát, mert Arlecchinónak úgy kellett Mia mellé állnia, hogy ne takarja Bauta elől a lányt. Végül a kamerát felszerelték egy háromlábra. Azután Bauta kiment. Arlecchino a narancsszín kezeslábasra mutatott. – Ezt vedd le Mia lehúzta a cipzárt, kilépett a kezeslábasból. Mikor már csak bugyi és melltartó volt rajta, Arlecchino azt parancsolta: – Hajolj előre, amennyire bírsz, a fallal szemben! Miát nagyjából százhúsz centiméter választotta el a faltól, amelyre az álarcos mutatott. Ha még jobban kinyújtja a kezét, megtámaszkodhatott volna. – Ne mozogj! Hallotta, ahogy az álarcos kimegy a szobából. Mire körülbelül három perc múlva visszajött, a lány karja reszketett az erőlködéstől. Arlecchino odaállt mellé. Mia hallotta, hogy görcsösen lélegzik, mintha erőt gyűjtene valamihez. Hogy mihez, arra nem akart gondolni. Nem bírta tovább. A térde megroggyant. Összeesett. Arlecchino habozott, majd egy különös, tagolatlan kiáltással sarkon fordult. Mia értetlenül körülnézett. A szoba üres volt. Eltelt öt perc. Kiabálást hallott a szomszédból. – È troppo tardi per questo! Fai quello che sei venuto a fare!

Ennyit ő is megértett. Valaki azt mondta Arlecchinónak, hogy végig kell csinálnia. Hallotta Arlecchinót is, amint azt válaszolja rekedten: – Io non posso farlo. Non voglio. Nem bírom megtenni. Nem akarom. Lépések közeledtek. Mia nyomban visszaállt a fallal szembe. Azonnal tudta, hogy nem Arlecchino jött be, hanem a füttyös. Akinek a dallamtalan fütyörészését már hallotta. Odaállt a lány mellé. Mia látta, ahogy megfeszíti a térdét. Azután teljes erőből hasba vágta a kézfejével. Mia üvöltve elterült. A füttyös lenézett rá, és bólintott, mint aki azt mondja: Így kell ezt csinálni. ÖTVENNÉGY Rómában Piola először is a Via Condottira ment, és egy kicsit vásárolgatott. Azzal nyugtatta meg a lelkiismeretét, hogy csak azért teszi, mert kevés holmit volt ideje becsomagolni, amikor Gilda kidobta, de az volt az igazság, hogy ő a szép ruhák vásárlásával vezette le a családi stresszt. Az Armani-üzletben elbabrált egy szürke selyem nyakkendőn, azután megnézte az árcédulát, és kelletlenül visszatette. Viszont vett néhány inget és selyemzoknit az Antonella e Fabrizióban. Anna Manfrin kutató címét, akiről Trevisano professzortól hallott, a választási névjegyzékből szerezte meg, de a csengetésre nem nyitottak ajtót, és a földszinti megtömött postaládából látta, hogy a nő nem otthon töltötte az éjszakát. Azután megmozdult egy függöny, és egy macska lesett ki aggodalmasan az ablakon. Azt etetnie kell valakinek. Felmutatta az igazolványát az egyik szomszédnak, aki azt mondta, párszor látta Annát, de egyszer se maradt sokáig. – Tudja, hol dolgozik? Ó, igen, sokszor emlegette! Kutatói belépője van a vatikáni könyvtárba.

Piola fogott egy taxit, a könyvtárhoz vitette magát, és megkérdezte a biztonsági őrtől, hogy látta-e aznap Anna Manfrint. – Nemcsak láttam – felelte az őr –, de ha bent van, meg is tudom mondani, melyik asztalnál dolgozik. Az új rendszer automatikusan regisztrál minden be- és kilépőt. Igen, itt van, 12C asztal. – Elfordította a monitorját, hogy Piola láthassa. – Nem tudja, meddig marad bent? – Négyig, mert akkor elhajtjuk őket. Piola a karórájára nézett. Két órát kellett agyoncsapnia. Eszébe jutott, hogy Marco Conterno azt mondta, a Palazzo Lighnier, a Melchizedek-rend székháza közel esik a Vatikánhoz. Megkérdezte, merre kell menni. Valóban nagyon közel volt, nem egészen öt percre, a Via Falcón. Sok más római palotához hasonlóan ennek a külseje is dísztelen volt, sőt, jellegtelen; a benti fényűzésre csupán a hatalmas fakapuból lehetett következtetni, meg a szép kicsi udvarból, ahol szökőkút fürdetett egy borostyánnal befuttatott szobrot. Piola megnézte a diszkrét réztáblát, amelyre a rend nevét írták, azután besétált. Nem volt recepció, de az egyetlen ajtó egy kis szobába nyílt, ahol elegáns nő gépelt egy asztalnál. Felmutatta az igazolványát, és megkérdezte, beszélhet-e valakivel, aki a rend irattárában dolgozik. – Megkérdezhetem, mivel kapcsolatban? – érdeklődött a nő. – Néhány rendtagot próbálok azonosítani az 1940-es és 1950es évekből. – Sajnos, az nem lehetséges – mosolygott a nő. – A tagsági viszonyról nem adható felvilágosítás a kérdéses rendtárs kifejezett engedélye nélkül. – Ebben az esetben, signora, az összes tag halott – felelte udvariasan Piola. – Tehát nem kérhető tőlük engedély. A nő egy pillanatig hallgatott. – Nem – mondta aztán. – Valóban nem kérhető. – Visszafordult a számítógéphez, folytatta a gépelést. Piola látta, hogy így nem jut semmire. – Természetesen csinálhatjuk másképp is. Hozhatok hivatalos parancsot.

– Nem, nem hozhat – közölte a nő. – A Palazzo Lighnier 1964 óta területenkívüliséget élvez. Piola felvonta a szemöldökét. A területenkívüliség azt jelentette, hogy a Vatikánhoz vagy a Palazzo Maltához, a johanniták székházához hasonlóan itt sem érvényesek az olasz törvények. – Beszélhetek legalább egy levéltárossal? – Igen, kérhet időpontot. De csak írásban. Piola sóhajtott. – Ebben az esetben kaphatnék papírt és tollat, signora? A nő rendületlen mosollyal adott mindkettőt. Piola levette a tollról a kupakot. – Kinek címezzem a kérésemet? – Nagyon sajnálom, de a levéltáros neve… – …bizalmas adat – fejezte be helyette Piola. Ettől függetlenül megírta a kérvényt, hangsúlyozva, hogy Marco Conterno biztatására jött ide. – Van a rendről valamilyen írásos tájékoztató, amit elvihetek? – Fent van minden a weboldalunkon – felelte a nő, és egy fiókba tette a kérvényt. – A weboldalukon azt olvastam, hogy éppen átépítik – mondta nyájasan Piola, és a fiókra mutatott. – De mintha láttam volna ott egy brosúrát. A nő szó nélkül kihúzta a fiókot, kivett egy vékony füzetet, odaadta. Piola udvariasan bólintott. – Nagyon hálás vagyok önnek, signora. Beült egy bárba, hogy elolvassa a brosúrát. Mindössze tizenkét oldal volt, jobbára a Palazzo Lighnier fotóit tartalmazta, kevés szöveggel kísérve. Az 1393-ban alapított Melchizedek-rend a katolikus egyház jótékonysági lovagrendje, amely a Német Lovagrenddel, a Szent Sír Lovagrenddel, a Máltai Lovagrenddel és a Boldogasszony Milíciájával együtt alkotja a „Nagy Ötöket”, az anyaszentegyház öt legrégibb lovagrendjét. Tagjai, a „Felebarát Lovagok”, vagy „Érdemes Bajtársak”

legfőbb tevékenysége a keresztény értékrend erősítése a klérusban. Csakis folttalan jellemű, gyakorló katolikusok lehetnek tagjelöltek, püspökük ajánlásával és több rendtárs támogatásával. A leendő lovagoktól elvárják a bőkezű adományt, az úgynevezett „átkelőpénzt”, megemlékezve az ősi szokásról, hogy a keresztesek fizettek átkelésükért a Szentföldre. A rendben tizenkét fokozat van, amelyek mindegyikét teljesíteni kell, hogy a jelölt feljebb léphessen. A nemes születésűek azonnal a harmadik fokozatról indulnak, mint Érdemes Lovagok. Volt egy kép az előző pápáról, akit szertartási öltözéket viselő emberek csoportja fogad a Palazzo Lighnierben, és egy másik egy palástos emberről, aki büszkén tart a kezében egy cifra aranyurnát. Az urnán volt egy lyuk, amin kilátszott valami fekete göcs. A Rend egyik legnagyobb becsben tartott ereklyéje Keresztelő Szent János romlatlan állapotú nyelve, amelyet 1477-ben IV. Sixtus pápa adományozott a Felebarátoknak. A nyelvnek, amely Jézus Krisztus eljövetelét prófétálta, az a híre, hogy figyelmeztet minden alkalommal, ha eretnekség vagy tévítélet fenyegeti a katolikus egyházat. Hát ha így van, gondolta a cinikus Piola, akkor az utóbbi időben egyfolytában kerepelhetett. Lapozott. A Palota szállást és a legmagasabb szintű kiszolgálást kínál a Rómában tartózkodó Felebarátoknak. A Rend kéthetente adott vacsorái, az úgynevezett „szimpóziumok”, minden esetben igen látogatottak. Ez inkább férfiklub, mint jótékonysági egylet, állapította meg kedvetlenül. Még mindig bosszantotta az összekoccanás a

recepcióssal. Ám semmi sem utalt arra, hogy a rend valami rosszat művelne. Sőt, inkább ártalmatlannak tűnt. Visszament a könyvtárba, és szólt a biztonságinak, hogy figyelmeztesse, ha Anna Manfrin kijön. Az őr kevéssel négy óra után rábökött a fejével egy nőre, aki a harmincas évei végén járt, és a földet nézve sietett el mellettük. – Az ott ő. Anna Manfrin meghökkentő fürgeséggel mozgott. Miközben Piola megpróbálta utolérni, egyszer hátranézett, azután még jobban felgyorsított. – Anna Manfrin! – kiáltotta Piola. A nő mintha nem hallotta volna. Befordult egy sarkon egy terecskére. Mire Piola odaért, már el is tűnt. Az ezredes behúzódott egy kapualjba és várt. A tér túloldalán volt egy buszmegálló. Körülbelül öt perc múlva befutott a busz, és naná, hogy Anna Manfrin rohant a szisszenve nyíló ajtóhoz. Valahol lapulhatott, amíg megérkezett a jármű. Piola a hátsó ajtón szállt fel, és odanyomakodott Manfrin üléséhez. Amikor a nő riadtan felnézett rá, elé tartotta az igazolványát. – Semmi baj, Anna. Carabiniere vagyok. Aldo Piola ezredes. A Piazza Navonánál leszálltak, és beültek egy kávéházba. Piola észrevette, hogyan méri fel a kávéház belsejét a nő, mielőtt helyet foglalna hátul egy asztalnál, ahonnan jól lehetett látni az ajtót. – Aggasztja valami? – kérdezte, miközben a kávéjukat várták. Ő eredetileg spritzet kért, a hagyományos velencei aperitifet, amelyet proseccóból, szénsavas San Pellegrinóból és gyomorkeserűből kevernek, de a felszolgálónő csak bámult bután. Anna Manfrin űzötten nézett rá sötét szemével. – Ha ön valóban Piola ezredes, akkor tudnia kell a választ a kérdésre. Piola úgy vélte, valóban tudja, de csak várt, hogy a nő folytassa. – Cristian Trevisano és Ester Iadanza – magyarázta Anna. – Vagy maga is azt hiszi, hogy a férfi megölte, azután végzett magával?

– Ezek szerint maga nem hiszi el? Anna Manfrin annyit mondott megvetően: „Phö!”, ami tökéletesen kifejezte a véleményét a rendőrség elméletéről. – Beszélt valamelyikükkel a nyomozásomról, mielőtt meghaltak? Anna bólintott. – Ester megküldte e-mailben annak a férfinak a fényképét, akinek az azonosításához maga a segítségüket kérte. Úgy gondolták, találkozhattam vele más összefüggésben. – És találkozott? A nő nem válaszolt. Elvette az asztalról a Palazzo Lighnier brosúráját. – Csak nem akar tag lenni, ezredes? – A Melchizedek-rendé? Isten ments! Be se vennének. Az a benyomásom, hogy nagyon előkelő. – Vannak carabinierék is a tagok között. – Gyanakvó pillantást vetett a férfira. – Felveszik őket, ha elég magas rangúak, és megfelelő politikai nézeteket vallanak. Conterno is mondott valami hasonlót, gondolta Piola. – Mindössze arról volt szó, hogy a Melchizedek neve szóba került a nyomozásban. Ambrogino Conternót és az azonosítatlan partizánt egyformán befogadták a rendbe, röviddel a háború után. Maga honnan tud róluk? Úgy veszem észre, nagyon titkolóznak. – Ők a fekete nemesség. Vagy legalábbis azok voltak. Piola értetlenül csóválta a fejét. – Mi az a fekete nemesség? – A nobiltà nera a régi római arisztokrácia. Zömmel a pápai udvarhoz kötődő hercegek és grófok, akik a huszadik század elején azon konspiráltak szép csendesen, hogy ismét feldarabolják az egyesített Olaszországot, és helyreállítják a pápai államokat. Voltak, akik a tagjai lettek a pápa nemesi testőrségének, de azokat a rangokat 1964-ben hivatalosan eltörölték. A Melchizedek-rend meg egy tucat furcsa kis konfraternitás, ez minden, amijük maradt. Piolának eszébe jutott, hogy a Palazzo Lighnier 1964-ben kapott területenkívüliséget. – Nekem úgy tetszett, hogy ez inkább afféle úri kaszinó gazdag üzletembereknek.

– Igen, üzletembereknek… de bíborosoknak is, meg lapkiadóknak, tábornokoknak, jobboldali politikusoknak, akik megőrülnek, hogy bratyizhassanak az arisztokráciával. Alkalmanként az olívaiparból is felvesznek úriembereket. – Mármint a maffiából? Anna bólintott. – Maga azt mondja, ezredes, hogy úri kaszinó. De ha végiggondolja a fenti listát, mi jut eszébe róla? A férfi rövid ideig töprengett. – P2? – Pontosan. A botrány ugyan jóval Piola ideje előtt robbant ki, de végig a nyolcvanas években tele voltak vele a lapok. A P2, teljes nevén „Propaganda Due”, szabadkőműves páholy volt, amelyet a karizmatikus Licio Gelli irányított. A tagok között volt mindhárom titkosszolgálat igazgatója; egy összeesküvés vezetői, akiket a maffia támogatott; és a leendő miniszterelnök, Silvio Berlusconi. Botrányok tucatjai terhelték a számlájukat, Roberto Calvinak, a Vatikán bankárának Londonban bekövetkezett halálától a tangentopolinak elnevezett intézményszerű korrupcióig, ami megbuktatta a kereszténydemokrata pártot. – De hát a Melchizedek-rend évszázadokkal előbb megvolt, mint a P2 – vitatkozott Piola. – Az ember azt hinné – helyeselt Manfrin. – Legalábbis ebből a brosúrából. De ha létezett is a második világháború előtt, már kimúlóban volt. A tagság alig jelentett többet egy pápai jutalomként adományozott címnél. 1945 után viszont váratlanul feltámadt, tevékeny, energikus szervezet lett belőle – valóságos hálózat! – Elárulná, hogyan kapcsolódik ez az én nyomozásomhoz? Anna Manfrin hirtelen felállt. – Szívesen folytatnám a diskurzust, ezredes, ám le kell bonyolítanom néhány telefont. Együtt vacsoráznánk ma este? Akkor megbeszélhetnénk. – Szívesen. Gondolom, nem otthon lakik? A nő bólintott. – Ésszerű óvintézkedésnek tűnt azok után, ami Esterrel és Cristiannal történt. Csak egy hétre. Maga hol szállt meg? – Azt még nem intéztem el. Ajánlana valamit?

Manfrin egy pillanatig töprengett. – Jelentkezzen be ugyanoda, ahol én lakom, a Trasteverében. Van a közelben egy étterem, oda elmehetünk. A konyha jó, és viszonylag csendes hely. Ott senki sem figyel fel ránk. ÖTVENÖT Kat ismét átvitte a vírussal fertőzött laptopot Piola szobájába a Hiltonban, és betöltötte. Alig pár perc múlva Éteri lecsapott a wifiről, és átvette az irányítást, mint egy rosszindulatú manó: bekapcsolta a nő webkameráját, megnyitotta az e-mail programját, átlapozta a mentett dokumentumait, legörgette a böngészési előzményeit. Csinos lakásod van, írta, és élesebbre állította a webkamerát. Kösz. Holott az IP-címed szerint jelenleg egy hotelben vagy. A velencei Stuckyban. Az ott egy Hilton-fürdűköpeny, amit látok? Kat sebesen gondolkozott. Üzleti úton vagyok. Nem tűnt elég fontosnak, hogy elmagyarázzam. Mi a foglalkozásod? Utazási ügynök vagyok. Hmm. A képernyő egyik sarkában sorra villantak fel Kat mentett képei. Oké, Rita-Kat. Hát akkor küldjünk RAT-ot az exednek? Jó ötlet, írta a nő. Akarod felvenni azt a fürdűköpenyt? Ez beletelik némi idűbe. Akár kényelembe is helyezheted magadat. Ha óhajtod, írta Kat. Óhajtom. És az én óhajom a te parancsod, emlékszel? Mellesleg kicsit késő már szemérmeskedni. Váratlanul feltűnt a képernyőn a Carnivia honlapja. Neked kell belogolni helyettem. Szóval nem tudja behekkelni magát a Carniviába, gondolta Kat, és elmentette magában későbbi felhasználásra az információt. Rühellte, hogy be kell gépelnie a felhasználónevét és

a jelszavát, de mi mást tehetett? Majd regisztrál egy vadonatúj felhasználói fiókot, amint ennek vége. Követed a Mia-esetet, állapította meg Éteri, aki a híreknél tartott. Igen, mint mindenki. Ha ez az alak olyan hiú, amilyennek Daniele mondja, itt kezdhet el dicsekedni. Az valami félelmetes, ahogy az emberrablók ugráltatják az egész világsajtót! Azok hülyék. Sose tudták volna megcsinálni segítség nélkül. Kinek a segítsége? A tied? Éteri kérdéssel válaszolt. Mi ez? A képernyőn az egér megnyitott egy „Privát” nevű mappát, amit Kat most látott először. A mappában egy Rita.mpg. című klip volt. Annak a programnak kell lennie, amelyet Daniele írt. Azt nem lett volna szabad megtalálnod!, gépelte gyorsan. Hagyd azt békén, jó? Talán. Talán nem. Az egér kétszer rákattintott a klipre. Megjelent egy ablakkezelő. Letöltés Persze ha felvennéd azt a fürdőköpenyt, akkor talán nem kellene néznem ezt a filmet. Hogy miért is nem hiszek neked! A folyamatjelző a 100% felé vánszorgott. Vajon mikor jön rá Éteri, hogy a letöltés sokkal hosszabb ideig tart, mint egy valódi klipé? Az egyik hír frissítette magát. HELYSZÍNI MIA ONLINE MOST! Éteri azonnal rákattintott. Az előző filmekhez hasonlóan ez is felirattal kezdődött:

FALHOZ ÁLLÁS: AZ EGYÉN, AKI MEZTELEN MARAD, NAGYJÁBÓL 120-150 CENTI MÉTERRE ÁLL EGY FALTÓL, KÖRÜLBELÜL VÁLLSZÉLESSÉGŰ TERPESZBEN, KARJAIT MAGA ELÉ NYÚJTVA, ÚGY, HOGY AZ UJJAI HEGYÉRE TÁMASZKODIK. AZ EGYÉNNEK TILOS MOZGATNIA A VÉGTAGJAIT VAGY MÁS TESTTARTÁST FELVENNIE. Most Mia látszott, pontosan másodpercig mutatták.

ilyen

tartásban.

Hat-hét

A FALHOZ ÁLLÁS ÁLTALÁBAN ÖNKORLÁTOZÓ MŰVELET, MERT AZ ÁTMENETI IZOMFÁRADTSÁG MIATT AZ ŐRIZETES EGY IDŐ UTÁN NEM KÉPES MEGMARADNI A TESTHELYZETBEN. Gyötrelem volt nézni így, vágás vagy szerkesztés nélkül. Mia láthatólag az ereje végére jutott. Egy alak állt mellette, talán az Arlecchino-maszkos lehetett, bár a kamera nem mutatta se az arcát, se a lábát. Amikor Mia összeesett, Arlecchino gyomron vágta a kézfejével. A KIHALLGATÓ, UJJAIT KINYÚJTVA ÉS SZOROSAN ÖSSZEZÁRVA,TENYERÉT A SAJÁT TÖRZSE FELÉ FORDÍTVA, KÖNYÖKÉT TENGELYCSAPKÉNT HASZNÁLVA GYOMRON VÁGJA AZ ŐRIZETEST. A CÉL NEM A JELENTŐS FÁJDALOM OKOZÁSA, HANEM AZ, HOGY MEGLEPJÉK ÉS MEGIJESSZÉK AZ ŐRIZETEST. Az állítást, hogy az ütés nem fáj, azonnal cáfolta Mia eltorzult arca. Az Arlecchino felrántotta a földről, majd megismételte vele az eljárást. Aztán végre eltűnt a kép, és bevágtak egy szöveget: VISZLÁT HOLNAP

Klassz, írta Éteri. Átkattintott egy internetes adatközlő weboldalra. A „Top 10 a jelenlegi forgalom alapján” felzetű oldalsávban a Carnivia.com a harmadik volt. Csak a Google és a Facebook előzte meg. Kat a folyamatjelzőre nézett. Daniele programja teljes egészében bent volt Éteri számítógépében. Megkönnyebbülten nyúlt a laptopjáért, hogy végre kikapcsolhassa, de megállt a keze a levegőben. Éteri megállította a diavetítést egy képen. Kat szülei készítették azon a napon, amikor a lányukat kapitánnyá avatták. Azon a képen carabiniere egyenruhát viselt. Nekem ez nem jelmeznek tűnik, te kurva! ÖTVENHAT Úgy beszélték meg, hogy a szálloda előterében találkoztak. Megittak egy aperitifet egy bárban, amely kissé túl trendi volt Piola ízléséhez, azután elballagtak az étterembe, amely egy parányi szigeten volt a Tiberis közepén. Lépcső vezetett le hozzá a hídról, és észak felé egy vénséges, roskatag hídra nézett. A nyugalom oázisa volt a város közepén. Piolának jobbára ismeretlen volt a menü – Róma még Velencénél is elszántabban ragaszkodott a saját konyhájához – így kikérte Anna tanácsát, aki előételnek sült articsókát, a római gettó különlegességét, és morzsolt juhsajttal kevert, friss lóbabot ajánlott. A főfogás csakis hús lehetett, konkrétan belsőség. A római konyha mindig az aprólékok leleményes felhasználásán alapult. Ez még annak az időnek az öröksége, mesélte Anna, amikor annyi volt a városban a bíboros, a nemes és az udvaronc, hogy a köznépnek csak a quinto quarto, az ötödik negyed jutott, azaz a belsőségek. Olyan izgalmas fogások szerepeltek az étlapon, mint a milza (párolt lép), a cervello (velő), a coratella (aprópecsenye szívből, tüdőből, gégéből), sőt zinna (tehéntőgy),

amelyeket mostanában már nehéz találni másutt, de a rómaiak még mindig lelkesen falják. Anna javaslatára – vagyis inkább parancsára – pajatát rendelt, vagyis főtt borjúbelet rigatonival, utána pedig, mivel tavasz volt, abbacchio alla romanát, szardellás szopósbáránypecsenyét. A borrendelésbe megpróbált beleszólni, mert a laziói egyértelműen alatta maradt a venetóinak, de Anna egyszerűen megrendelte a pincértől a Cesanesét, és kész. Egyébként egész jó a bor, gondolta Piola, miközben az articsókát ette, amelyet sütés előtt addig lapítottak, amíg olyan nem lett, akár egy kokárda. A Cesanesét rusztikus szőlőből sajtolták, és volt egy csepp tanyasi bukéja, de illett ezekhez az erős, parasztos ízekhez, amelyeket több ezer éve kísért. Jóízűen eldiskuráltak erről-arról, csak a secondo mellett tértek vissza a nyomozáshoz. – Korábban szó volt a P2-ről – kezdte Piola. – Ezek szerint, signora, maga úgy hiszi, hogy a szervezett bűnözés irányította a P2-t? Anna töprengett. – Nos, kétségtelenül megszervezték, és bűnelkövetésre jött létre. De bár a P2-ben benne volt a maffia, nem hiszem, hogy a maffiának lett volna elég intelligenciája, pláne forrása, hogy irányítson egy ennyire összetett szervezetet. Hadd fogalmazzam meg a kérdésemet másképp. Ki áll a maffia mögött? Piola értelmetlennek találta a kérdést. – Senki. Maguktól bűnöznek. – Ezredes, én történész vagyok, a mintákat keresem. Például 1900-tól 1945-ig a maffia úgyszólván kihalt Olaszországból. Tudja, ki hozta vissza? Piola a fejét rázta. – Az amerikaiak, a háború alatt. Amikor Dél-Olaszország megszállását tervezték, megkerestek egy bebörtönzött maffiafőnököt, egy Vito Genovese nevű embert, és a közreműködését kérték. Abban egyeztek meg, hogy a maffia segít az amerikaiaknak kizavarni a fasisztákat, cserébe megkapja a felszabadított kisvárosok és falvak uralmát. Nem nagyon

különbözött attól, mint amikor a CIA ötven éve felfegyverezte a tálibokat, hogy harcoljanak az oroszok ellen Afganisztánban. Piola a homlokát ráncolta. – Még ha igaz is, nem látom, hogyan kapcsolódik a Melchizedek-rendhez. – Maradjunk abban, hogy érdekes módon. Az amerikaiak… – fölvett egy poharat – …tárgyalnak a maffiával. – A borospalack mellé tette a poharat. – Más kérdés. Miért döntöttek az amerikaiak úgy, hogy elsőnek Olaszországot szállják meg, és nem Franciaországot, vagy mondjuk Görögországot? Piolának eszébe jutott a beszélgetés Trevisano professzorral. – Részben azért, hogy ne legyen az oroszoké; hogy a vasfüggöny álljon meg Jugoszláviánál. Meg azért, mert ellenkező esetben a pápa egy kommunista országban találhatta volna magát. Anna bólintott. – Akkor itt van egy másik lehetséges kapcsolat, ezúttal az amerikaiak és a katolikus egyház között. – ölvette a borstartót, a pohár és a palack mellé helyezte. – Mi a következő? Ó, a hadsereg. – Elvett egy kést. – Még véget sem ért a háború, de a mi fegyveres erőinknek már az Egyesített Szövetséges Főparancsnokság vezényelt. A háború után a Szövetségesekből NATO lett, és a kapcsolat folytatódott. – A kést odatette a többi tárgy mellé, majd fölvett egy villát. – Politikusok. Nos, ez már nem volt olyan sima ügy. Az a rengeteg kommunista partizán, és a sok tízezer falu és kisváros, ahol hősként tekintettek rájuk, főleg északon… A háború után, különösen az 1948-es választások idején bizonyosnak látszott, hogy Olaszország a kommunistákra szavazhat. – És? – És az amerikaiak ezt nem engedhették meg. Összeomlott volna minden tervük a háború utáni Európáról – ráadásul, hogy még nagyobb legyen a szégyen, az urnáknál! – Merőn nézett Piolára. – Van itt egy érdekes tény, ezredes. Az Egyesült Államok frissen létrehozott Nemzetbiztonsági Tanácsának első négy utasítása valamilyen formában Olaszországgal foglalkozik. Például a négyes direktíva arra utasítja a CIA-t, hogy minden lehetséges eszközzel hiúsítsa meg az olasz kommunisták választási győzelmét. Másképp fogalmazva akár törvénysértéssel

is aknázza alá egy látszólag szuverén országban a demokratikus folyamatokat. Piola csak nézett. Anna Manfrin olyan higgadtan sorolta ezeket az elképesztő állításokat, mintha elfogadott tények lennének. – Hogy csinálta meg a CIA? – Változatos módszerekkel. Ám a leghatékonyabb a kommunisták alternatívája volt: egy új balközép centrum a szocialisták és az egyház szövetségéből. – Áttolta a borstartót a villa mellé. – A kereszténydemokraták. – A kereszténydemokraták a CIA kreatúrái voltak? – hüledezett Piola. Anna higgadtan bólintott. – Sok millió dollárjukba kerültek. Gondolom, itt lép be a többi jó barát – mutatott a borospalackra és a késre. – Van erre bizonyíték? – kérdezte Piola, mert váratlanul kételkedni kezdett. – A CIA mindig titkolni akarta. Van bizonyíték, de az nem mutatja meg, milyen mértékben korrumpálták országunkat ezekben az években. Rég dolgozom azon, hogy ennél többet szerezzek. Ha Anna Manfrin ilyen dolgok után kutat, akkor érthető, hogy ennyire óvatos, gondolta Piola. – No és Trevisano professzor? Ezt akarta megírni a könyvében? A nő bólintott. – Van egy informális kutatói csoport, amely ezzel foglalkozik. Ellenállásnak hívjuk magunkat. Csak félig vicc. – Azt akarta elmesélni, hogyan illeszkedik a képbe a Melchizedek-rend. Manfrin előrehajolt. – Ha megnézné a rend ingatlanainak a tulajdoni lapjait – például azét a csinos palazzóét – azt látná, hogy néhányuk 1947 előtt egészen más szervezethez tartozott. Olasz–Amerikai Kulturális Kapcsolatok Intézetének hívták. – Újabb fedőszerv? – A fejemet tenném rá. – Más szavakkal – mondta Piola, akinek még mindig nehezére esett felfognia ezt –, maga úgy hiszi, hogy nem a P2 volt

Olaszországban az egyetlen hálózat, amelyet a CIA támogatott. Úgy gondolja, hogy voltak mások is, amelyek között csak egy a Melchizedek. – Igen, ez a hipotézisem. Bár amikor azt mondjuk: „CIA”, nem árt óvatosnak lennünk. Úgy képzelem, a főnökség Langleyben sohasem ismerte a pontos részleteket. Ők kiadták a parancsot, utána hagyták, hogy a mezei hadak tegyék a dolgukat. – Hát az ősi ereklyéjük? A Keresztelő Szent János nyelve? Maga szerint az is hamisítvány? Anna Manfrin vállat vont. – Határozza már meg a „hamisítvány” fogalmát, ezredes. Végül is Keresztelő Szent Jánosnak legalább négy koponyája van csak itt, Olaszországban. Úgy képzelem, a rend valamelyik penészes vatikáni raktárból szerezte azt a nyelvet, hogy hitelesebb legyen. Ó, és hogy legyen indoka egy nagyon biztonságos páncélteremre. Azt a rengeteg adományt tartani kell valahol. – Beszéltem Marco Conternóval. Úgy láttam, teljesen őszinte a rajongása a rendért. – Nem kétlem. Az ilyen zártkörű társaságok izgalmasak. A titokzatosság, a rangok és a fokozatok, a jelmezek, közös társaságban az egyház fejedelmeivel! Megfigyeltem valami érdekeset: vannak emberek, akiknek minél nagyobb a hatalma, annál nagyobb élvezettel képzelegnek arról, hogy létezniük kell valamiféle titkos kluboknak a még náluk is hatalmasabbak számára. – Helyes – mondta Piola –, akkor hát tegyük fel, hogy igaza van. Hogy függ ez össze az én eltűnt partizánommal? Anna ivott egy korty bort, mielőtt válaszolt. Már majdnem az üveg fenekén jártak. – Mint mondtam, kutatásaim jelenleg arra irányulnak, miként hiúsította meg a CIA a háborút követő választásokat. Ehhez bizonyítékot szerezni mindig nehéz volt, nem utolsó sorban azért, mert a Vatikán hetvenöt évre titkosít minden írást. Habár újabban egyre többször tesz kivételt. Amikor Santini, az új ember átvette a Vatikán Tájékoztatási Hivatalának vezetését, nem titkolta, hogy előbb fogja nyilvánosságra hozni a

dokumentumokat. Valóban úgy látszott, hogy végre-valahára hozzájuthatunk abszolút hiteles, elsődleges forrásmunkákhoz! – Most következik az „ámde?” – Az utóbbi pár hétben száznyolcvan fokos fordulat történt – majdnem mintha pánikba estek volna. A hetvenöt évre szóló titkosítás előírását megerősítették; a kutatóktól visszavonták a belépőt a pápai archívumba; új biztonsági intézkedéseket vezettek be. Ez még nem minden. A Vatikánban lázas tevékenység folyik: külön behívattak szerzeteseket, hogy nézzék át a katalogizálatlan anyagokat. Utána ládaszám viszik a papírt Santinihez, hogy személyesen ellenőrizze. – Egy pillanatig habozott. – Tegnap láttam egy őrt, aki az iratmegsemmisítőhöz vitt egy dobozt. Piola felvonta a szemöldökét. – Van valamilyen elképzelése, hogy mi idézhette elő? – Nincs. De bármi volt is, köze van a jelenlegi katalogizáláshoz, ami időrendben történik, tehát az én kutatási korszakomhoz van köze. Piola töprengve bólogatott. – Bár az is lehet, hogy semmi köze ahhoz, amiről most beszélgettünk. – Természetesen, de akkor is elszomorító. Azt reméltem, hogy a titkos archívumban megtalálom az eltűnt partizán nyomát. – Azt hiszem, signora, ahhoz egy névre lenne szükség. – Ismerem a nevét – mondta halkan Anna. – Abban a pillanatban felismertem, amikor Cristian megküldte e-mailben a fényképeket. Sandro La Sala. Piolának ismerős volt a név, csak nem tudta hova tenni. – Az egyik első kereszténydemokrata – tette hozzá Anna. – A venetói képviselő. Számos kormányzati tisztséget látott el az évek során. Piola már emlékezett. Egy szürke, jelentéktelen politikus, aki mindig a másodhegedűs szerepét játszotta az olyan színesebb egyéniségek mögött, mint például Giulio Andreotti és Giovanni Goria miniszterelnökök. Andreottit elítélték hosszú múltra visszatekintő maffiakapcsolatai miatt, Goria korrupciós vádak miatt mondott le, megszakítva a kereszténydemokrata vezetők

töretlen láncát, akik majdnem negyven át kormányozták Olaszországot. Nehéz volt összeegyeztetni a gyerekkori emlékekben élő, kopaszodó, pocakos embert a fényképen vigyorgó, sovány harcossal. Hátradőlt és töprengett. – Szóval La Sala kommunista partizán volt, de a háború után átment a centrumba? És vélhetőleg részesült a CIA millióiból. – Lehetséges. Bár az ő esetében talán másképp történt. Talán a magas állással és a Melchizedek-rend tagságával jutalmazták, amiért hallgatott bajtársa, Max Ghimenti haláláról. – Hihető – tűnődött Piola. – De hogyan fogja ezt valaha is bebizonyítani? – Ugyanúgy, mint minden történész. Keresem a bizonyítékokat minden forrásban, amiket meghagynak nekünk. – Váratlanul elszomorodott. – Ezért is fáj, hogy a Vatikán talán megsemmisíti a dokumentumokat. Egy történésznek az a néhány megmaradt forrásmunka jelenti azt, amit másnak a zsugorodó esőerdő, vagy egy veszélyeztetett faj. Egyetlenegyet is elpusztítani bűn a történelem ellen. – Odáig talán nem mentek még. – Talán. De bármiről legyen szó, volt olyan fontos, hogy Estert és Cristiant megöljék miatta. – Áruljon el nekem valamit. Magához hasonlóan nekem is az a gyanúm, hogy a barátait parancsra gyilkolták meg. De van valami konkrét oka kételkedni a hivatalos változatban? Mármint hogy Trevisano féltékenységből ölte meg a barátnőjét, azután maga ellen fordította a fegyvert? Anna Marfin vállat vont. – Az nem olyan viszony volt. Régi barátsággal kezdődött – egy csoportban voltunk az egyetemen –, és azzal végződött, hogy időnként lefeküdtek egymással. De szeretetből és barátságból, nem szenvedélyből. Civilizált megegyezéssel. Egyszerűen nevetséges feltételezés hogy Cristian képes lett volna meggyilkolni Estert, amiért ő szakítani akart vele. Piola bólintott. A pincér kéretlenül elébük tett két pohárka grappát.

– Köszönöm ezt az estét, signora – mondta Piola. – Ugyanolyan kellemes, mint amilyen hasznos volt. – Szívesebben venném, ha Annának szólítana. – A nő egy pillanatig tétovázott. – Egyébként signorina. – Leintette Piolát, aki mentegetőzni kezdett. – Nincs semmi baj. Ha az ember betölti a harmincat, az emberek egyszerűen feltételezik. Így van ez jól. – Hát akkor Anna. Maga pedig szólítson Aldónak. Anna fölvette a poharát, elgondolkozva forgatta benne az átlátszó folyadékot. A következő kérdést a pálinkának címezte. – Lefekszünk egymással, Aldo? Piola erre nem számított. Mármint vonzónak találta a nőt, de a beszélgetésük túlságosan komoly volt a flörthöz, és nem hitte, hogy túlságosan kimutatta volna a rokonszenvét. Azt bizonyosan nem képzelte, hogy a rokonszenv kölcsönös. – Őszintén megmondom, örülnék a társaságnak – tette hozzá a nő. – Civilizált megegyezéssel? – Pontosan. Piola habozott, amit Anna Marfin észrevett. – Kérem, felejtse el – mondta sietve. – Signora Piola szerencsés asszony – próbálta tréfával elütni a dolgot. – Ő nem tartja magát annak – felelte a férfi. A tekintete elárulhatta a bánatát, mert Anna rögtön elnézést kért. – Nem akartam tolakodni. Felállt. Piola követte a példáját. Máris mélységesen megbánta, hogy nem fogadta el az ajánlatot. Ám tudta, hogy ez semmi lenne ahhoz képest, amennyire azt bánná, ha elfogadta volna. ÖTVENHÉT Kat abban a pillanatban lekapcsolta a laptopját, amikor Éteri rájött, hogy kicsoda. Még le is csukta, felfordította, és kivette belőle az elemet, majd olyan gyanakodva kerülte meg az ágyon

fekvő számítógépet, mintha egy bűvös doboz lenne, amelybe egy gonosz szellemet zártak. Csipogott a telefonja, Holly sms-t küldött. Kat, mi ez? Hogyhogy? – kérdezte. Jobb lesz, ha megnézed a Facebookon. Szorongva lehívta a Facebook-oldalát a telefonján. Az üzenőfala szerint épp most szervezett meg egy eseményt. Kat Tapo 198 embert hívott meg egy szvingerbulira MA, Hilton Stucky, 696. szoba. Volt egy szemcsés miniatűr kép is, róla és Riccardóról. Francba! Megnyomta a „visszavonást”, azután a „törlést.” Kat Tapo most törölt egy eseményt. Csengett a telefonja, ismeretlen számról keresték. – Jó estét – mondta egy lassú, udvarias hang. – Itt a cannaregiói Impresa Funebre Pavanello beszél. Fogadja őszinte részvétemet… – Mihez? – vágott közbe. – Mint hallottam, ikertestvére, Rita Tapo sajnálatos módon elhunyt, és bennünket kértek föl a szükséges intézkedésekre. – Az csak egy ostoba átverés. – Bontotta a vonalat, ismét betöltötte a Facebookot, de átirányították. RIP Kat Tapo… Éteri átalakította a Facebook-oldalát gyászjelentéssé. Nincsenek szavak bánatunkra, amiért elveszítettük a Házasok és Diszkrétek egyik legaktívabb tagját. Kat, a Carabinieri kapitánya, szeretett bulizni, egyenruhában vagy anélkül. Oszd meg emlékeidet Kat Tapóról itt! Az első komment magától Éteritől jött.

Kezdőrúgás következik: Kat kapitány nem volt egy agytröszt. Sőt, ostobasága legendás volt még a csendőrök között is. Kollégái máig emlékeznek arra az esetre, amikor azt látták, hogy mereven bámul egy doboz narancslét. Amikor megkérdezték, mit csinál, azt felelte: „Ide azt az utasítást írták, hogy »koncentrált!«” Mikor egy altiszt azt mondta, hogy nincs több hely az archívumban, engedélyezte, hogy dobja ki az összes régi dokumentumot, ám előbb készítsen róluk fénymásolatot. – Pazar – motyogta. Egyébként Éteri addig sem tétlenkedett, miközben ő a favicceket olvasta. A telefonja felsipított: automata sms-t kapott a bankjától. Csalás gyanúja miatt az ön számláját felfüggesztettük. Elszoruló szívvel ellenőrizte az e-mailjeit. Ahogy számított rá, Éteri azokat is meghekkelte. És nemcsak életre keltette a felhasználói fiókját a Házasok és Diszkréteken, de ráadásul nyilvánossá tette az adatait! Máris egy tucat férfi és két nő kért tőle e-mailben randevút. A [email protected] volt az utolsó e-mail a postafiókjában. Jól mulatunk? Kat törte a fejét. A laptopon nem érdemes tovább majrézni, a hacker már megszerzett belőle mindent, amit akart. Visszatette az elemet, bekapcsolt, és azonnal ment a Carniviára. Alig pár perc alatt megtalálta a kocsmát a piac mellett, bár feltűnt neki, hogy a Carnivia általában sima felülete most hol lelassul, hol ugrik egyet. Belépett a kocsmába, nekirontott a Pulcinella-maszkos avatárnak. Mi a fasz ez? Elnézést, Pulcinella379 alszik. Hamarosan jövök. Nem hiszek neked!

He? Pulcinella fölébredt, körülnézett. Ó, te vagy az! Valami baj van? Hagyj békén! – gépelte dühösen Kat. Mi is a szabály? Ó, igen – ha ordítunk, akkor csupa nagybetű. HAGYJ BÉKÉN, TE GENYÓ! Mert ha nem? – kérdezte az avatár. Akkor megbilincselsz? Amit csinálsz, az bűncselekmény! Személyazonosságlopás, adatok rossz célra történő felhasználása, zaklatás – a képernyő mondat közben fagyott le, Kat tehetetlenül kopácsolt a semmibe. Higgye el, kapitány, engem izgalmasabb dolgokért köröznek, válaszolt Éteri a kiolvasztás után. De persze abbahagyom. Abba? Igen. Ha eljössz velem egy kiberrandira. Van egy aranyos kis videó-cset funkció itt a hátsó szobában. Öltözék szabadon választott. Te viccelsz. Mindig. De egy dologban nagyon komoly vagyok. Te át akartál verni. Az nem volt okos dolog. Hirtelen egy másik hang jelent meg Éterié mellett. [Kat, ez érdekes, hogy átverést mond, és nem hekkelést. Ezek szerint nem jött rá, hogy Daniele rosszindulatú szoftvert küldött a gépére.] [Ki az?] [Zara. Nem úgy jelentkeztél be, mint adminisztrátor, ezért nem láthatsz. Természetesen ő sem láthat. Ami a lényeg, szerintem annyira lefoglalta a cikizésed, hogy elnézte a trójait. Akaratodon kívül létrehoztad a tökéletes hátsó kijáratot!] Na? – kérdezte Éteri. Megegyeztünk? Készen állsz egy kis kiberpartira, Kat Tapo? Berregés hallatszott a laptopból. Kat odanézett. A CDmeghajtó kivetőszerkezete sokat sejtetően járatta ki-be a lemeztartót. [Beszéltesd. Ezen a kijáraton hozzáférek a trójaihoz, megnézem, van-e már linkünk a merevlemezéhez. Beletelhet pár percbe. Még sose láttam ilyen lustának a Carniviát.]

Talán, írta Kat, visszalépve Éteri szálára. Ha úgy viselkedsz, mint egy úriember. Hmm. Nem nagyon tudom, hogy kell. Először is tahóság, hogy nem mutatod meg az arcodat, holott te látod az enyémet. A laptop monitorján megnyílt két ablak. Az egyik Kat arcát mutatta, úgy, ahogy a webkamera vette, a másik egy nyeszlett, tizenhét év körüli srácot, akinek sápadt bőre és rövid, vörös haja volt. Vastag szemüveget és pólót viselt, amelyre valamilyen lózungot írtak cirill betűkkel. Jobb? – kérdezte. Sokkal, hazudta Kat. [Még pár perc, Kat], gépelte Zara. [Létrehoztam az uplinket, most át kell helyeznem a mappáit az FTP protokollal.] No és hogy működik ez, Éteri? Megmondom őszintén, járatlan vagyok a kiberrandizásban. Hát először is lazítasz egy kicsit. Például keresek egy díványpárnát? Hahaha. Nem, a ruhádon lazítasz. Kat vigyorgott, mint egy fakutya. Előbb te. Éteri a képernyőn kibújt a pólójából. Vékony, szőrtelen mellkasa volt. Most te. Kat a lehető leglassabban kigombolta a blúzát. Fekete Superboom melltartót viselt alatta. [Harminc másodperc], szúrta közbe Zara. A többit is, követelte Éteri. Nem, nem. Most te jössz. Éteri a képernyőn felállt, letolta a farmerjét. Hé, Éteri, te aztán tudod, hogy kell csábítani egy hölgyet! Te jössz. Vagy menjek oda érted? Folyton lefagy a gépem. Azt hiszem, valami gáz van a kapcsolattal. Emiatt a fos Carnivia miatt. Hallottam, hogy két órája vesztett el egy újabb tüköroldalt. Ne izgulj, nem fogja elrontani a szórakozásunkat.

Akkor csukd be a szemed, és ki ne nyisd, csak ha elszámoltál tízig! [Kész], gépelte Zara [Hála Istennek! Ki tudsz innen varázsolni mindkettőnket?] [Még szép.] Pá, genyó! A következő pillanatban Kat visszakerült a Palazzo Barbóba, és mellette megjelent Zara. Zara segítségével Kat egy órán belül lezárta a Facebook- és a Gmail-fiókjait, és üzenetet küldött az összes kapcsolatának, hogy meghekkelték. Zara javaslatára belevette, hogy a hacker fotosoppolt képeket köröz a neten, amelyekről azt állítja, hogy Katot ábrázolják; ha ilyet kapnának, legyenek szívesek haladéktalanul törölni. Tudta, hogy ezzel csak kíváncsibbá tette azokat, akik még nem látták a képeket, de így legalább lett egy icipici lehetősége a tagadásra. Közben Zara dolgozni kezdett a hacker laptopjáról letöltött adatokkal. Ahogy gondoltuk, írta. Orosz. Tényleg ügyes. Inkább script kiddie, mint leet, csak azt nem tudja, hogy elemzéssel fárasztja magát, ahelyett, hogy vásárolna. Halvány segéd fogalmam sincs róla, hogy miről beszélsz, vallotta be Kat. Lényegében arról, hogy nem az a hackerkirály, akinek kiadja magát, csak egy okos kölyök, aki attól indul be, ha a mások programjait használja. Nem tudom… Hosszú szünet következett. Azután Zara visszatért, és gépelni kezdett: Érdekes. Úgy néz ki, hogy Éterit nem közvetlenül keresték meg az emberrablók. Volt egy közvetítő, egy másik hacker. A név neked semmit sem mond, de nekünk ismerős: Mulciber. Ki az? Daniele egyik régi munkatársa – illetve nem is tudom, hogy egyáltalán találkoztak-e a valóságban, de még a Carnivia előtti

időkben közösen csináltak egy csomó hekkelést. Amikor Daniele elvesztette az érdeklődését a hekkelés iránt, és dolgozni kezdett a Carnivián, Mulciber egyike volt azoknak a nagyon kevesekhez, akik közreműködhettek a kódolásban. De aztán összevesztek, mert Mulciber és a többiek azt akarták, hogy a Carnivia afféle titkos tanya legyen elit hackereknek, Daniele pedig csak meg akarta építeni, azután lássuk, hogy mi sül ki belőle. Szerintem Mulciber azért működött együtt az emberrablókkal, hogy belerondíthasson a Carniviába, és mivel eléggé ismeri a Carnivia programozását, azt a látszatot kelthette, mintha képes lenne meghekkelni az egész weboldalt. Hát ha bele akart rondítani a Carniviába, az sikerült, írta Kat. A Zarával folytatott párbeszéd közben fokozódó gyakorisággal fagyott le a képernyő. Éteri igazat beszélt: az utolsó szerverünknél tartunk. Ha a CNAIPIC azt is megtalálja, ki vagyunk lőve a netről. Bár talán még az sem kell hozzá: ha tovább nő a letöltések száma, a forgalomtól is kipurcanhatunk. Úgyhogy akkor most versenyt futunk Pettinelli felügyelővel, írta Kat, és ez csak félig volt tréfa. Gondolom. Sok szerencsét. Képtelen versenyfutás, tűnődött Kat, ráadásul azzal a hendikeppel, hogy Pettinelli felügyelő pontosan tudja, mit akar elérni, bármennyire is tévúton jár, míg Kat és a Carabinieri továbbra is a sötétben tapogatózik. ÖTVENNYOLC Az éjszakák nagyon hosszúk és nagyon hidegek voltak. Noha az emberrablók adtak neki egy pokrócot, az korántsem volt elég ahhoz, hogy ne vacogjon. Próbált kérni Arlecchinótól még pokrócot. – Megkaphatod Gul Rahmanét, ha akarod – felelte az álarcos. – Klassz, köszönöm. Ki az a Gul Rahman?

– Fogoly volt Afganisztánban, a CIA egyik börtönében, amelyet Sóbányának neveztek. Halálra fagyott, miután egy CIAtiszt megparancsolta az őröknek, hogy vetkőztessék meztelenre, láncolják a betonpadlóhoz, és hagyják kint éjszakára. – Akkor ezt „nem”-nek veszem – dünnyögte a lány. Nem tudta hova tenni Arlecchinót. Még amikor bizonyos volt benne, hogy ő van az álarc mögött, és nem a fütyörésző, akkor is kiszámíthatatlanul bánt vele. Találgatta, hogy nem meleg-e. Először is ez megmagyarázta volna, hogy Bautával ellentétben sose próbálja meg tapizni. Miának meglehetősen jó orra volt ahhoz, hogy kiszúrja a mások nemi irányultságát – például Kevin Toomerről is kitalálta, hogy homoszexuális, amit a fiúnak sikerült eltitkolnia a szakasza elől. Ám Arlecchino valahogyan bonyolultabb volt, kifürkészhetetlenebb. Ha utasította Miát, hogy vetkőzzön le, még ha bugyira-melltartóra is, tüntetően nem nézett rá. Mintha félne ennek a nézésnek a következményeitől. Ha fiatalabb lett volna, Mia talán feltételezi róla, hogy szűz. De az ő korában ez képtelenségnek tűnt. Sóhajtott. Olvasott a Stockholm-szindrómáról, amelynél a túsz képes lesz azonosulni az elrablóival. Vigyáznia kell, nem szabad kivetíteni az érzelmeit Arlecchino személytelen maszkjára. Nem éri meg, hogy ennyi energiát pazaroljon rá. Jóval később, már az álom felé sodródva ugrott be az agyába egy gondolat, amelytől hirtelen felült. A Stockholm-szindrómával egyidejűleg olvasott annak ellentétéről, a Lima-szindrómáról, amelynél egy emberrablóban erős kötődés alakult ki a túsza iránt. A szindrómát egy ostromról nevezték el, amelynek során a túszszedők annyira megsajnálták a túszaikat, hogy egy idő után épségben elengedték őket. Elengedték őket… Törte a fejét, hogy még több részlet jusson az eszébe. A Limaszindróma egy magányos túszszedővel kezdődött, aki felfedezte, hogy a foglyának ugyanolyan a világnézete, mint az övé. Azt is olvasta valahol, hogy a karneváli maszk nemcsak arra szolgál, hogy eltakarja az arcunkat; az, hogy milyen típust

választunk, megmutat valami sokkal fontosabbat: az igazi egyéniségünket. Mit árul el Arlecchinóról, hogy a síró bohóc maszkját választotta? Mia időnként melankóliát vélt érezni benne, máskor viszont engesztelhetetlenséget, rendíthetetlen elszántságot. Ha ez egy meghasonlott személyiség, mi okozza? Lima-szindróma. Forgatta körbe-körbe a gondolatot az agyában, és egyre izgatottabb lett. Lehet, hogy mégis van kiút? ÖTVENKILENC Holly az Ederle Innben ült egy spritz mellett. Ritkán ivott egyedül, ám ezen az estén, miután visszatért a hegyekből, meglátogatta Elstonékat. A stressz mostanra észrevehetően kikezdte őket. Az őrnagyon lógott a gyakorlóruha, az arca beesett, a keze reszketett, miközben vizet töltött egy pohárba. – Mit tehetek? – kérdezte, amint Holly végzett a beszámolójával. – Mivel győzhetném meg őket, hogy ne csinálják vele azokat a dolgokat? – Uram, nincsen rá eszközünk – mondta szelíden Holly. – De továbbra is feltétlenül bízunk benne, hogy a Carabinieri meg fogja találni. – Az ember próbálja azt tenni, ami helyes – mondta Elston. – Senki sem figyel oda. – A mennyezetre nézett. – Te sem. Senki. – Holly nem is értette azonnal, hogy Elston nem hozzá szól, hanem Istenhez. – Uram – mondta – ma elmentem Joe Nichollshoz. Elston tekintete visszatért hozzá. – Nicholls. Jó katona. Jó ember. – Azt mesélte, hogy amikor ön utoljára látogatta meg, láthatólag haragudott valamiért. – Haragudtam? – Úgy ingatta a fejét, mintha fel akarná rázni a letapadt emléket. – Elmondaná nekem, mi volt az?

Az őrnagy csak bámult rá. Hosszú ideig úgy rémlett, mintha valahol másutt lenne. Azután kitisztult a tekintete, és visszazökkent a percbe. – Ó. Költségvetési megszorítások. Bürokrácia. Az ilyesmi tudott felbosszantani. Milyen jelentéktelennek tűnik már. – Van valami… – Holly érezte, hogy itt nagyon óvatosnak kell lennie. – Nem jut eszébe valamilyen ok, ami esetleg indokolhatná, hogy miért éppen Miát választották? Miért rabolták el őt, és nem valamelyik másik tisztnek a lányát? Elston ismét csak bámult. Odalent bolyongott valahol a saját poklában. – Uram? – noszogatta gyengéden Holly. Csak vonogatta a vállát tehetetlenül. – Kérdezze őt. A nagy embert. Istent. Ő tudja. Más nem. Holly felhajtotta a szódás gyomorkeserűt. Tényleg nem erős. Talán iszik még eggyel. – Hahó! Körülnézett. A hadnagy volt az, akivel Asiagóban találkozott. Az, aki az égi kampó kiképzést vezette. Ragyogott az arca, láthatólag örült, hogy ismét találkozhat a lánnyal. – Bill Coyne vagyok. Most akartam venni egy sört. Hozhatok egyet? – Hát persze – sóhajtott Holly. – Miért ne? – Meg akarta magyarázni, miért gubbaszt egyedül. – Most jövök Elston őrnagytól. – Megtudott valami? Mármint a csapattól? Bármit, ami segíthet? Holly a fejét rázta. – Semmit. A hadnagy leült mellé. – Emlékszik, azt kérdezte, volt-e valamilyen vitatható akciónk? – Igen? – Hollyban azonnal feltámadt a kíváncsiság. – Na, ez nem volt vitatható, azért is nem jutott eszembe, amikor kérdezett. De bizalmas jellegű volt. Ez segít? – Lehet – felelte óvatosan Holly. – Miért volt bizalmas?

– Emlékszik, meséltem, hogy lényegében mi voltunk a Tálib Taxi: lekapcsoltuk a rossz fiúkat, visszafuvaroztuk őket a bázisra. Beszélték, hogy pár ilyen hapsit besoroltak egy szállítási programba. Exodus-terv. – Az mi? – Csak azt a szűk kört tájékoztatták minden részletről, akiket okvetlenül muszáj, de mindenesetre jó nagyszabású volt, mert nemcsak foglyokat vittek. Utoljára a Bagramon át jöttem haza, és ott állt a kifutón egy Globemaster, amelyiket éppen tankoltak a felszálláshoz. Odamentem megnézni, mert azt hittem, engem és a srácokat visznek haza. Holly bólintott. A Boeing C–17 Globemaster egyike volt az amerikai légiflotta legnagyobb csapatszállító gépeinek. – De ezt a járatot narancsszín overallos embereknek foglalták le, akiknek korlátozott volt a karmozgása, ugye, érti. Százanszázötvenen térdeltek sorban a betonon, és két emberünk őrizte őket. – Narancsszín overall – töprengett Holly. – Mint Mia. – Ja… De, ugye, az csak véletlen? Holly törte a fejét. Lehet, hogy a hadnagy valamilyen fogolyszállítási programnak volt a tanúja, de ő még mindig nem látta, mi köze lehet ennek Mia elrablásához. – Hova indult a Globemaster? – Az avianói légitámaszpontra, itt a szomszédban. Azért is hittem, hogy mi utazunk vele. – És onnan hova? A férfi vállat vont. – Láttam a kifutón, amikor leszálltunk. Nyitva volt az ajtaja. Gondolom, már továbbszállították őket. Valószínűleg valamelyik titkos börtönbe Líbiában, vagy másutt. Ahogy szokták. Holly ivott még egy sört, és meghallgatta Bill Coyne afganisztáni adomáit, de csak fél füllel figyelt oda, mert az agya közben azt dolgozta fel, amit a hadnagy mondott.

Ha Elston őrnagy akár közvetve is érintett volt valamilyen deportálásban, lehet, hogy ezért játszanak el éppen az ő lányával egy szimulált vallatást? Volt benne egyfajta logika, de minél tovább töprengett, annál inkább látta, hogy értelmetlen. Először is, az emberrablók sose céloztak erre a kapcsolatra. Másodszor, nehéz lenne találni egyetlen olyan különleges vagy hírszerzési osztagot, amelynek ne lenne valamilyen köze foglyok ejtéséhez vagy szállításához. Így harcoltak az afgán felkelőkkel: ezrével, tízezrével fogták el a gyanúsítottakat, kihallgatták őket, hogy van-e közük a tálibokhoz, és ebből építették föl, gondosan, darabonként az ellenségképet. Amiről Bill Coyne mesélt, az sokkal inkább tűnt a letartóztatottak szokásos vándorlásának a börtönök bürokráciájában, mint deportálásnak. Sokkal logikusabb volt elfogadni az emberrablók változatát, hogy Miát egyszerűen azért hurcolták el, mert tökéletesen alkalmas az általuk elképzelt szerepre. Fotogén, nő, fiatal, ugyanakkor katonai szempontból már felnőtt: tökéletes megtestesítője magának Amerikának. Fölösleges más magyarázatot keresni. De akkor is lett egy ürügye, hogy megkeresse Carvert. Az ezredesnél rákérdezhet az Exodusra, és újabb esélyt adhat neki, hogy magyarázza el, miért esett egybe Mazzanti jelentése az emberrablással. Megköszönte Coyne-nak a sört, azután átment a parancsnokságra, ahol, úgy, ahogy várta, még mindig nem járt le a munkaidő. Éppen be akart lépni, amikor észrevette Carvert: egy másik emberrel járkált az épület előtt, és szivarozott. Elston őrnagy volt a másik ember. Annál jobb, legalább egyszerre beszélhet kettejükkel. – Vegyen már egyet – mondta Carver, és egy szivart húzott elő a zsebéből. – A lánya hazatérésének örömére. Megtalálták! – Uram! Hát visszajött? – kérdezte mohón, és egy lépést tett feléjük. Carver odafordult, és összevonta a szemöldökét, amikor felismerte Hollyt. – Ki jött vissza, alhadnagy?

– Mia. Azt hittem, azt mondja… – Zavartan félbehagyta a mondatot. – Amit kihallgatott, az egy magánbeszélgetés volt – felelte jéghidegen Carver. – De csak hogy ne essen tévedésbe, azért kínáltam szivarral Elston őrnagyot, hogy azzal ünnepeljen, amikor visszakapja a lányát, épen és egészségesen. Mert bízom benne, hogy nem esik semmi baja. – Visszafordult Elstonhoz, de Holly még hallotta, amint azt dünnyögi: – Szőke nő. – Elnézést, uram – mentegetőzött szégyenkezve. – Félreértettem. Nem akartam… – Ám Carver már ott is hagyta, és folytatta a lelkesítő szöveget, amihez tapintatosan átkarolta az őrnagy vállát.

ÖTÖDIK NAP HATVAN Mia jóval hajnal előtt ébredt, és rögtön azon kezdett el töprengeni, hogyan alkalmazza új stratégiáját Arlecchinóra. Szeret prédikálni. Nem szereti, ha ellentmondanak neki. Ő tehát ebből indul ki, és abbahagyja a feleselést. Korábban mondott valami olyat, hogy neki nem Miát kell meggyőznie. De mi lenne, ha elhinné, hogy kezdi meggyőzni őt? Létrehozná ez köztük a kapcsolatot, amelyre Miának szüksége van? Majd úgy tesz, mintha bevette volna Arlecchino ferde világnézetét. Meglátjuk, mire jut vele. Zörgött az ajtón a lánc. Arlecchino minden reggel Ensure-t hozott neki, azután lemérte a súlyát. De ma nasit is hozott: egy doboz kólát és egy tasak mogyoróvajas-csokis csókot. Miközben felbontotta a kólát, Mia odavetette: – Komolyan szeretném megérteni, miért csinálják ezt. Főleg maga. – Semmi közöd hozzá. – Hát pedig van. – A cellára mutatott. – Ugyanis engem juttatott ide. Az álarcos egy pillanatig habozott. – Jól van. Azt hiszem, jogod van tudni. Két évvel ezelőtt a Közel-Keleten dolgoztam, az után, hogy… Bizonyos változtatásokat hajtottam végre a magánéletemben, és a szegényekkel akartam dolgozni. De ez egy olyan országban történt, ahol erős volt az al-Kaida, a CIA pedig dróntámadásokat hajtott végre azok ellen, akiket terroristának gondolt. Mia bólintott. – Folytassa. – Volt egy barátom, Huszejn Szaleh. Ugyanannak a nemzetközi jótékonysági szervezetnek dolgozott, mint én. A felesége az ötödik gyermeküket várta. Nos tehát, éppen élelmiszert osztott egy nagyon szegény vidéken, amikor

szemtanúja volt egy dróntámadásnak egy ház ellen. Odament, hogy segítsen a túlélőkön. – Rövid szünetet tartott. – Nem tudta, hogy a CIA nemrég vezette be a „második csapás” eljárását. Röviddel az első rakéta után egy másodikat is kilőnek, ugyanarra a pontra. – Miért tennének ilyet? – kérdezte zavartan Mia. – Hogy okvetlenül meghaljon mindenki. És elriasszanak másokat attól, hogy segítsenek a sebesülteken. Huszejn azonnal meghalt. A szervezet hivatalosan panaszt tett. Tudod, mit válaszoltak az amerikaiak? A lány a fejét rázta. – Azt mondták: „Mi a frontvonalban harcosként kezelünk minden katonakorú férfit, ha csak utólagos adatok nem bizonyítják egyértelműen az ártatlanságukat.” – De hát ez azt jelenti… – Pontosan. Mire eldöntik, hogy ártatlan vagy, addigra késő. Véletlenül ez épp akkor történt, amikor Obama elnök tagadta, hogy egyáltalán létezne drónprogram. – Ez szörnyű – mondta őszintén a lány. Arlecchino bólintott. – Amikor visszajöttem, és láttam, hogy az Egyesült Államok új támaszpontot épít Vicenza mellett, csatlakoztam a tiltakozókhoz. De hamarosan rájöttem, hogy magukat áltatják. Azt gondolták, hogy ha elegendő ember szavaz nemmel, az amerikaiak becsomagolnak és elmennek. Én jobban ismerem őket. – Tehát úgy döntött, hogy inkább elrabol engem. – Nem volt ilyen egyszerű. Fokozatosan jutottam el a következtetéshez, hogy amikor jó embereket megbénítanak az elveik, akkor ezek az elvek egyfajta morális csapdát jelentenek, amelyeket a Sátán állít, hogy gyengítse ellenségeit. Mia feltépte a kekszes tasakot. – Kér egyet? Arlecchino tétovázott. – Olyan kevés ételt kapsz tőlünk. – Vegyen csak. – Még sose ettem mogyoróvajas aprósüteményt. – Kibontotta az édességet, és a szájához emelte, de az nem fért át a maszk szájnyílásán.

– Nem nézek oda. – Mia elfordította a fejét. Mire visszafordult, Arlecchino már föltette az álarcát. – Egész finom! – mondta meglepetten. Majd pedig: – Bár ne kellene viselnem a maszkot, amikor veled beszélek, Mia. – Annak is megvannak az előnyei. – Egy sem jut az eszembe. – Szóval, ha teszem azt, rokonszenvesnek találunk valakit, aki maszkot visel… – mondta a lány. – Ha úgy érezzük, hogy igazi kapcsolat köt hozzá… Nem attól lenne, ahogy kinéz. Hanem attól, amilyen ember valójában. Egy pillanatig azt hitte, túl messze ment. Ám a maszkos fej csak bólogatott. – Sokat elárul rólad, Mia, hogy a pozitívumokat keresed, még ebben a helyzetben is. – Én mindig pozitív vagyok – mondta a lány. Lima-szindróma. Jó sok gondolkozni valót adott neki ez a párbeszéd. Arlecchino bevette az összes célzást, amit ő elhintett arról, hogy kezdi megérteni az álláspontját. De részben azért volt így, mert valóban kezdte megérteni. Persze az álarcosnak nincs igaza és abszolút tévúton járt, de az, amit a barátjáról mesélt, legalább azt megmagyarázta, hogy miért olyan dühös Amerikára. Vajon mi lehetett az a változás a magánéletében? Válás? Annál valahogy súlyosabban hangzott. Hát az a különös hivatkozás, hogy a szegényekkel dolgozott? Meg az a duma a Sátánról. Az honnan kerül ide? Hirtelen rájött. Ez egy pap! Vagy esetleg volt pap. Az lehetett a változás. Igen, így már minden logikus! A teológiai hivatkozások, a szexuális gátlásosság, az erkölcsi eltökéltség, a nagyritkán felbukkanó kedvesség, ami annyira nem illik olyasvalakihez, aki ilyeneket csinál. Pap. Hogy lehetne a legjobban kihasználni ezt az információt? Mert bizonyosan fontos. Csak jóval később jutott eszébe, mialatt a cellában járkált, hogy új stratégiájának izgalmában elfelejtette megkérdezni

Arlecchinótól, mitől olyan különleges a mai nap, hogy csokismogyoróvajas csók is jár a reggelihez. HATVANEGY Kat megparancsolta magának, hogy úgy vonuljon be a műveleti szobába, mintha semmi sem történt volna. Érezte, hogy jobbrólbalról megbámulják, és megállapította, hogy nem érdekli. Akit úgy kiközösítenek, mint őt, az jó vastag bőrt növeszt. Attól, hogy az összes kollégája látott egy képet, amelyen ő meglovagol egy idegent, még nem dől össze a világ. Legalábbis ezt mondta magának. Hogy lekösse magát, átnézte az éjszaka befutott információkat. A betelefonálók száma meghaladta az ezret, ami elméletben így is fog folytatódni. – Újabb film! – kiáltotta valaki. Nem is volt meglepett a hangja. Szinte már rutin lett belőle. Az emberrablók rögtön reggel küldték az előzetest, hogy felszítsák az érdeklődést, mire jön a film. Azután: – Uramisten! Kat is odanézett, mint mindenki. A reggeli film nem Miát mutatta, hanem egy üres szobát, a tágasabb cellát, aminek a végében a lepedő lógott. Az Arlecchino-maszkos ember, és a cinkosa, a Bauta behoztak valamilyen padot vagy hordágyat. Amint letették, látni lehetett, hogy a padot átalakították: az egyik vége magasabban volt a másiknál. A deszkára szíjakat szögeztek, nyilvánvalóan azért, hogy lekötözzenek valakit. Az álarcosok két törülközőt tettek a padra. A szép rendesen összehajtogatott törülközőket vörös műanyag locsoló követte. Jött a szöveg. A VÍZPRÓBA NEM KÍNZÁS. ESTE 9 ÓRAKOR MIÁT NEM KÍNOZZÁK MEG.

Pillanatnyi hűdött hallgatás után egyszerre hördült fel az egész szoba a kétségbeeséstől, ugyanakkor azt is elismerve, mennyire tisztában voltak vele, hogy előbb-utóbb ez következik, hacsak nem találják meg a lányt. Nem találták meg, és most bekövetkezik. Az emberrablók, mintha csak arra figyelmeztettek volna, hogy ez komolyabb mindennél, ami eddig történt, nem az üres képernyővel fejezték be a filmet, hanem egy vigyorgó Carniviamaszkkal, és egy számlálóval, amely visszafelé morzsolta a perceket és az órákat az adásig. Szinte azonnal kiderült, hogy ugyanezzel a számlálóval pakolták tele az internetet, nem utolsó sorban a CNAIPIC, a venetói parlament és a Camp Ederle amerikai támaszpont honlapjait, amelyeknek a weboldalait meghekkelték. – Nézte valaki a weboldalunkat? – kérdezte Saito, mire azonnal csend lett a műveleti szobában. Valaki lehívta a Carabinieri weboldalát. Azon is ott vigyorgott a maszk a számláló fölött, amely szerint már tizenkét órájuk sem maradt. Amit itt látunk, nemcsak a Carabinieri tehetetlensége! – mennydörögte Raffaele Fallici a blogjában. Amit itt látunk, az visszatérés az Ólomidő sötét napjaihoz. Képtelenek vagyunk felfogni és orvosolni, hogy szégyenletesen megbuktunk, mint állam! Olaszország megszámláltatott, és Olaszország könnyűnek találtatott! Holott mit kellene tenni? Nagyon egyszerű. Kormányunk természetesen nem tárgyalhat terroristákkal; ennél fogva szó sem lehet róla, hogy engedjünk követeléseiknek. Habár a mienknél bölcsebb, rugalmasabb kormányok köztudottan képesek voltak párbeszédet kezdeményezni a békés megoldás érdekében, ami egészen más dolog. Elvégre maguk az amerikaiak is folytattak megbeszéléseket a tálibokkal; nem lehetne nálunk is tenni valami hasonlót?

– A Carnivián világrekordot döntött a látogatók száma – újságolta Cat a Rómából visszatért Piolának. – Ma délelőtt, kevéssel a bejelentés után, szó szerint összeomlott! – A felhasználókat az invitálás helyett egy üzenet fogadta: „A rendkívüli forgalom miatt ez az oldal jelenleg elérhetetlen.” – Vannak új nyomok? – Nem sok. Saito utasítására szélsőbaloldaliak névsorát kell összevetnünk olyanokéval, akiknek tilos repülőn utazniuk, meg ilyesmi… Más szavakkal halászat fenékhálóval. – Van jobb ötlete, kapitány? – Csak egy, az is elég kétségbeesett. Még egyszer utoljára megpróbálkozom Daniele Barbóval. Daniele állapota tovább romlott. A szeme olyan karikás volt a kimerültségtől, hogy Kat először azt hitte, behúztak neki, és most már nem csak hunyorgott, de idegesen tikkelt és rángatózott is. – Daniele – kezdte nyomatékosan –, igazad volt a hackerrel kapcsolatban, de sajnos, ez még mindig nem segített megtalálni Miát. Adnod kell valami többet, amivel dolgozhatok! Még akkor is, ha bizalmas információ! Barbo a kezében szorongatott, gyűrött papírt nézte, amelyen látszott, hogy számtalanszor összehajtogathatták. Most széthajtotta, és az asztalra tette. – Mi az? – kérdezte a nő. – Egy egyenlet. K:= { (i, x) – Hollytól kaptam – magyarázta a férfi. – Amikor… Amikor találkoztunk. Ez a Turing-paradoxon. Sokat gondolkoztam rajta idebent. – És? – türelmetlenkedett Kat, aki a témáról szeretett volna beszélni. – A sorozatokról van szó. – Látta, hogy Kat nem érti. – Van egy híres példa a borbélyról, aki minden olyan férfit megborotvál

a faluban, aki nem maga borotválkozik. Ezután az a kérdés: borotválkozik-e a borbély? Logikailag nem teheti, hiszen akkor azoknak a csoportjából, akiket ő borotvál, átkerülne azoknak a férfiaknak a csoportjába, akik maguk borotválkoznak. De ha nem maga borotválkozik, akkor is kénytelen borotválkozni, mert így átkerül abba a csoportba, amelyet neki kell megborotválnia. Eltérően a legtöbb logikai problémától itt nem segít, ha lefordítják matematikára. Az egyenlet csak kergeti magát körbekörbe. A sorozatok sorozata, amely nem tartalmazza önmagát. Nyújtotta a kezét egy tollért, és leírta: ha: R = {x | x ∈ x}, akkor: R ∈ R ⇔ R ∉ R – Alan Turing jött rá, hogy ez nagy problémát jelent majd a Turing-gépek – más néven a számítógépek – számára. Ha azt mondod egy számítógépnek, hogy oldjon meg bármilyen nyitva hagyott feladatot, gyakorlatilag arra kéred, hogy számolja ki a végtelent; a gép az összes adatfeldolgozó kapacitását a lehetetlennek szenteli, és végül leáll. Így hát minden számítógépes programba beépítenek egy kerülőutat, hogy kivédjék az úgynevezett terminálási problémát. Logikai bizonyíték van rá, hogy a logika csak eszköz; hasznos, bár nem csalhatatlan világlátás, nem a világ meghatározó elve. A logika folytatólagos használatához még a matematikusoknak is kell kerülőutakat találniuk: logikai hézagokat, elmosódott logikát, vagy bináris kódban kifejezett logikai függvényeket. Az egyenletre mutatott. – Turing azt látta meg, hogy a való élet nem tökéletes. Nem logikus, nembooleánus, nemeuklideszi. – Kicsit hallgatott. – Köznyelvre lefordítva egy elbaszottul gyönyörű kupleráj. Kat nem értett a matematikához, de azt értette, hogy Barbo ingadozik. – Daniele – mondta türelmetlenül –, most csak egy lányra gondolj, aki úgy be van zárva, ahogy téged zártak be valaha. Gondolj a rettegésére, amelyet neked is érezned kellett, amikor az

emberrablók a füledhez tartották a kést. Gondolj arra, mivé tettek, és ne engedd, hogy vele is ez történjen. A férfi lassan feléje fordult. Kat látta rajta, hogy ez mekkora erőfeszítésébe kerül; azt is látta, hogy amint sikerült neki – amikor a tekintetük találkozott és összekapcsolódott –, fontolóra vette, amit tőle hallott. Kat a maga részéről kis híján megtántorodott a kiszolgáltatottságtól és a fájdalomtól, amit abban a szemben pillantott meg. Hát ezért nem tűri, hogy mások nézzék! Daniele pislogott. – Nem olyan könnyű, ahogy gondolják. Nem hekkelhetem meg a tulajdon kódomat; az hetekbe, valószínűleg hónapokba kerülne, és a Carnivia egyszerűen szétesne, mire végeztem. Ám lehetséges egy másik út. – Igen? A férfi a tollért nyúlt. – A közvetítésekből világos, hogy az emberrablók a laptopjukon nézik az adatfolyamot – mondta, beszéd közben rajzolva egy diagramot. – Más szavakkal, azt látják, amit mindenki: a képet, ahogyan az megjelenik a Carnivián, és ennek megfelelően végzik el a finombehangolást. – Folytasd – biztatta Kat. – Ha valamilyen durva módon avatkoznánk bele abba a képbe, azonnal észrevennék. Viszont ha vennénk az adatfolyamot, és ráközelítenénk, nagyon-nagyon lassan, olyan lassan, hogy nem tudnák, mit csinálunk… – Elhallgatott. – Nem lenne sok. Ám egy idő után, ha összehasonlítanád a nyers felvétellel, látnál körülötte egy sávot, amelyről az emberrablók azt hinnék, hogy kívül van a kamera látószögén, de te figyelhetnéd. Kat felállt. – Hogy tudom ezt megcsinálni? – Beírok egy szimpla kódot a telefonodba, amelyet hozzátölthetsz az adatfolyamhoz. Automatikusan elvégzi a közelítést, olyan parányi lépésekben, hogy puszta szemmel nem lehet majd látni. Három perc alatt megírt valamit, amit Kat zagyvaságnak látott, ám sejtette, hogy azon a nyelven van, amelyet Daniele maga talált fel, és amelyben az alkotón kívül csak egy maroknyi

ember járatos: a páratlan, megfejthetetlen kódban, amelyből felépült a Carnivia. – Tessék. – Daniele visszaadta a telefont. – Ez jó lesz? A férfi kimerülten bólintott. – Köszönöm, Daniele. Hidd el, nem fogod megbánni. Kat egyenesen Saitóhoz ment, és beszámolt róla, mit javasol Daniele. Semmit sem hagyott ki, csak néhány részt átstilizált, például Éteri RAT-ját, amely megfertőzte a laptopját, és Holly különös ajándékát, amely valamilyen módon rávette Danielét az együttműködésre. – Halvány fogalmam sincs róla, hogy amit most csinált, az vétkes meggondolatlanság, vagy áttörés – mondta Saito, miután Kat befejezte. – Az is lehet, hogy mindkettő. – Fogta a telefonját. – Megmondanák, milyen gyorsan ér ide Pettinelli felügyelő? Félórába került, mely idő alatt Katnak úgy kellett a tábornok előszobájában ücsörögnie, mint egy szófogadatlan iskolás lánynak. Azután besuhogott Pettinelli felügyelő, és Kat másodszor is elmagyarázott mindent. – Nos? – kérdezte Saito. – Működni fog? – Kétlem – felelte rövid töprengés után Pettinelli felügyelő. – Miért nem? – Ez a keskeny csík, amelyet látni fogunk – amennyiben Daniele Barbo igazat beszélt –, lényegében nem mutat semmi újat. Az emberrablók folyton álarcot viselnek. A kamera egy zárt cellában van. – A fejét rázta. – Szerintem Barbo elénk vet néhány morzsát végső próbálkozásként, hogy megmentse a weboldalát. – Amiből arra következtetek, hogy a CNAIPIC szervervadászata miatt kénytelen együttműködni – vélte Saito. – Ha kész volt felajánlani a kapitánynak ezt a csekély engedményt, ajánlhat többet is. – Meglehet. De én már nem hiszem, hogy szükségünk lenne az együttműködésére. Tegnap megtaláltunk Milánó mellett egy ipari területen egy elrejtett Carnivia-szervert. Úgy sejtjük, hogy

valószínűleg már csak egy van neki, méghozzá itt, az országban. Ha azt is megtaláljuk, végképp levehetjük a netről. – És akkor mit csinálnak az emberrablók? – vágott közbe Kat. – Megölik Miát? Levágják orrát-fülét, mint Danielének, hogy megmutassák, milyen mérgesek? Ez borzasztó szerencsejáték! Pettinelli higgadtan nézett rá. – Nem tudjuk, mit fognak csinálni, de akármit is, az az ő felelősségük, nem a mienk. Míg ha fent hagynánk a Carniviát a neten, holott módunkban állna levenni, az bűnpártolás lenne. A CNAIPIC álláspontja egyértelmű: ezeknek a filmeknek a közvetítése egymagában bűncselekmény, és ezt minden lehetséges módon meg kell akadályozni. Pettinelli felügyelő világa majdnem olyan fehér-fekete, mint Danieléé, tűnődött Kat. Saito borúsan nézett a felügyelőre, azután Katra. – Nagyon helyes – mondta végül. – Elindulunk mindkét úton. A zoom nem árthat, feltéve, hogy technikailag lehetséges, ezért összehozunk egy kis csapatot, hogy figyelje. Közben Barbo előzetes letartóztatásban marad, és a CNAIPIC tovább kutat a szerverei után. Köszönöm, felügyelő. – A nők megfordultak, hogy távozzanak. – Kapitány, egy szóra! A felügyelő kiment, Saito becsukta az ajtót. – Úgy emlékszem, magát arra osztották be, hogy Elstonékkal tartsa a kapcsolatot, nem pedig egy olyan emberrel tárgyaljon, akit a terrorizmusellenes törvény miatt csuktak le. – Megláttam a lehetőséget, uram. Gondoltam, érdemes lesz kipuhatolni. – Csakugyan? – Saito megsemmisítő pillantást vetett rá. – Hadd magyarázzam meg, kapitány, hogy mit csinál a CNAIPIC. Ügyelnek rá, hogy minden úgy történjen, ahogy a nagy könyvben meg van írva, így ha ez az eset tragikusan végződik – amire, ismerjük el, egyre nagyobb a valószínűség –, senki se mondhassa azt, hogy a CNAIPIC szúrta el. Ebben a helyzetben az lenne a legrosszabb, ha a Carabinieri azt a látszatot keltené, mintha felhatalmazás vagy átgondolt stratégia nélkül csörtetnénk bele a

világba. Mostantól maradjon meg a beosztásában, kapitány, világos? HATVANKETTŐ Mikor az ebédet hozták. Mia meglátta a cella ajtajából a padot meg a locsolót, és azonnal tudta, mit jelent. – Nem én döntöttem így – mondta Arlecchino, aki észrevette, mit néz. Mia a legszívesebben ráordított volna: Miért nem vállalod már a felelősséget? De mindenképpen ragaszkodni akart az új stratégiájához. – Azt hiszi, hogy ez majd segíti az ügyüket? – Fenntartás nélkül hiszem. Különben sohasem vállaltam volna. – Sóhajtott. – Bizonyosra vettük, hogy amikor az olasz polgárok meglátják, mit művelnek honfitársaid a foglyaikkal, annyira elfogja őket az undor, hogy haladéktalanul követelni fogják a népszavazást. De még mindig nem következett be. Azt reméltük, hogy erre nem lesz szükség. De nem halogathatjuk tovább. – Akkor csinálják – mondta Mia. – Ha meg kell tenni, ám legyen. – Ezt komolyan mondod? Mert kurvára van választásom, mi?? – Igen. Csak… csak vigyázzon rám, jó? Tudom, milyen veszélyes. – Ígérem, nem engedem meg, hogy bármi bajod essék. Csak nem? Na, és neked hogy ízlik? Mert úgy látom, már beleegyeztél, hogy félig vízbe fojtasz. – Köszönöm. Feltétlenül megbízom magában, remélem, tudja. Arlecchino elfordult, hogy kimenjen. Mia utána szólt. – Várjon… Maga… maga, ugye, pap? Arlecchino megmerevedett, de nem válaszolt. – Azért kérdezem… – Mélyen beszívta a levegőt. – Azt akarom, hogy gyóntasson meg a vízpróba előtt. Mert hátha. Arlecchino megfordult. Sötét szeme fürkészőn nézett a lányra az álarc mögül. – Tudod, hogy nem beszélhetek veled arról, ki

vagyok. Nem mondhatok semmit, ami később segíthet azonosítani. – Akkor ne tegye, de hallgassa meg a gyónásomat. Ha nem igazi pap, nem baj. De ha az, akkor jó. – És ha megtagadom? – Nem tagadhatja meg. Ez kánonjogi előírás: „Végszükségben, vagy a halál óráján.” És ha ott is hagyta az egyházat, ez még nem menti fel a kötelesség alól. Teológiai értelemben nem. Az iskolában tanultam, hogy a szentségek, amelyben részesült, beépültek a lelkébe. Még ha elvesztette a hitét, akkor is megmaradt annak a vezetéknek, amely Isten kegyelmét hozza el nekem. – Ugyanolyan okos, mint amilyen bátor – mormolta Arlecchino. – Utálhatnak a tanáraid. – Páran tényleg utálnak. – Nem árulom el neked, hogy pap voltam-e vagy sem – rázta a fejét Arlecchino. – Ez titkos. De meghallgatom a gyónásodat. Leült a matracra. Mia térdre ereszkedett. – Áldj meg, atyám, mert vétkeztem. – Megvizsgáltad a lelkiismeretedet? – Megvizsgáltam a lelkiismeretemet. – A mi Urunk, aki megvilágosít minden szívet, segítsen neked, hogy felismerd bűneidet, és bízzál az Ő irgalmában. – Ámen. Arlecchino idézte Lukács evangéliumának azt a részletét, amelyben Jézus dacol a farizeusokkal, és azt mondja egy beteg embernek, hogy a bűnei meg vannak bocsátva. „Erre az írástudók s a farizeusok azt gondolták magukban s mondták: „Ki ez, hogy így mer káromkodni? Ki más bocsáthatja meg a bűnöket, mint az Isten?” Mia tudta, miért választotta az álarcos épp ezt a részt: mert egy olyan jelenetet ír le, amelyben Jézus megszegi a törvényt, és mert nem Istenként, hanem emberként bocsát meg. – Gyónom a Mindenható Istennek, hogy vétkeztem akaratban, szóban és tettben – kezdte halkan.

– Van valami, ami különösen bánt? – Igen. – Beszélt a Club Liberóról, hogy azt gondolta, izgalmas lesz odamenni, és megnézni, mit csinálnak az emberek. – És mostanra apunak is tudnia kell. Azt fogja gondolni, hogy perverz vagyok. – De nem az vagy. A lány a fejét rázta. – Annyit csináltam, hogy körülnéztem. Ne értsen félre. Csak gyerek voltam, amikor apa letetette velem azt a buta fogadalmat. Nem veszem úgy, hogy megköt. – Apád nézetei a nemiségről és a házasságról azonosak az egyház nézeteivel – emlékeztette Arlecchino. – Tudom. – Mia vállat vont. – Nem nagyon érdekel. – Isten megbocsátását akarod igazából? – kérdezte szelíden Arlecchino. – Vagy az apádét? A lány gondolkozott. – Apuét. – Akkor nem segíthetek – mondta kissé szomorúan az álarcos. Elmondták a bűnbánati imát, azután Mia megkapta a feloldozást. – Az Úr megszabadított téged a bűneidtől – fejezte be Arlecchino. – Távozz békével. Ám ahogy ültek a matracon, egyik sem látszott túlságosan megbékéltnek. HATVANHÁROM A Rai News24 jelenti: RIPORTER: Mondja, doktor úr, miért kavart olyan heves vitákat a vízpróba? ORVOS: Hát először is azért, mert nagyon súlyos károsodásokat okozhat, közöttük tüdősérülést, csonttörést, amikor az áldozatok a kötelékeiket tépve próbálnak szabadulni, oxigénhiányos agykárosodást, tüdőgyulladást, hiponatrémiát – ez egy ritka, de életveszélyes állapot, amit a vér nátriumhiánya idéz elő – egészen az oxigénhiányos, a felköhögött gyomortartalom miatti vagy a száraz fulladásig.

De különösen az teszi vitatottá, hogy a többi kényszervallatási technikától eltérően ennek az a kifejezett célja, hogy minél közelebb juttassa az áldozatokat a halálhoz. RIPORTER: Van itt egy példány az amerikai „tortúramemorandumokból”, amely mondhatni klinikai részletességgel írja le a módszert. ORVOS: Igen, és kellemetlen olvasmány. [FELOLVAS A MEMORANDUMBÓL.] „Miután lekötözték az őrizetest, a kihallgatók tíz-tizenöt fokos szögben megdöntik a hordágyat úgy, hogy az őrizetes feje alacsonyabban legyen. Szövetet tesznek az arcára, amelyre 15-20 centiméteres magasságból vizet, vagy sós oldatot töltenek. A hordágy dőlésszöge elősegíti, hogy a víz egyenesen belefolyjon a fogoly szájába és orrába.” RIPORTER: Meddig tart ez? ORVOS: Egy-egy töltés ideje elvben nem haladhatja meg a negyven másodpercet. A kihallgatók hatszor tölthetnek egy kihallgatás alatt. RIPORTER: És a kihallgatók minden alkalommal csak a szövetre öntik a vizet? ORVOS: Pontosan. A memorandum szerint a technika „szorosan közelít” a fulladás érzéséhez. RIPORTER: Tehát a kihallgatott valójában nincsen veszélyben? ORVOS: A fogalmazás félrevezető: a kihallgatott fuldoklik, csak nem a víz alatt. A kihallgatók azt az utasítást kapják, hogy kilégzés után töltsenek, mert így a fogoly kénytelen lesz egyenesen a tüdejébe szívni a vizet. Ez a fulladás orvosi meghatározása. A kihallgatóknak azt is engedélyezik, hogy a kezüket használva kényszerítsék le a vizet a fogoly torkán. [FELOLVAS A MEMORANDUMBÓL.] „A kihallgató eltakarhatja a kezével az őrizetes orrát és száját, megakadályozva a víz elfolyását, ami lehetetlenné teszi, hogy az őrizetes levegőt vegyen töltés alatt.” Itt pedig, valamivel lejjebb: [OLVAS.] „Úgy tudjuk, hogy a víz

behatolhat és felgyűlhet az őrizetes száj- és orrüregében, ami megakadályozza a lélegzést.” RIPORTER: Tehát fennáll az életveszély? ORVOS: Elkerülhetetlenül. A hibahatár nagyon keskeny. [FELOLVAS A MEMORANDUMBÓL.] „Ha az őrizetes nem képes lélegezni, miután a szövetet levették az arcáról, azonnal függőleges helyzetbe kell fordítani, hogy szájából, orrából és orr-garatüregből eltávolítsák a vizet. A technika alkalmazásához szükséges hordágyat úgy tervezték, hogy ezt nagyon gyorsan lehessen végrehajtani”. Vagy itt a CIA Egészségügyi Szolgálatának a rendelkezése [OLVAS]: „A nem reagáló alanyt azonnal függőleges helyzetbe kell állítani, minekutána a kihallgatónak subxyphoidalis lökéssel kell eltávolítania a vizet.” RIPORTER: Vagyis lényegében a Heimlich-műfogással. ORVOS: Igen. És ahol ez nem működik – márpedig tudjuk, hogy időnként nem, miután a memorandum kifejezetten utal „a gégefő görcseire”, amelyek megakadályozzák, hogy a fogoly lélegzetet vegyen, „még abban az esetben is, ha a töltést félbeszakítják, és az őrizetest visszaállítják függőleges helyzetbe” – egy orvos gégemetszést hajt végre. RIPORTER: Az orvosok tehát azért vannak ott, hogy megmentsék a fogoly életét? ORVOS: Részben igen, másrészt azért, hogy figyeljék, mennyire tud lélegezni, és eldöntsék, mennyire biztonságos folytatni a vízpróbát. Gyakorlatilag az orvos a kihallgatónak segít még közelebb juttatni az őrizetest a halálhoz. Vagyis hivatásos orvosok számítják ki, mekkora károsodást visel el a szervezet, ez pedig minden országban sérti a hippokratészi esküt. RIPORTER: Tudunk valakiről, aki belehalt a CIA vízpróbájába? ORVOS: A memók azt sejtetik, hogy többen. Az egyik memorandum konkrétan a „pszichológiai rezignáció miatt bekövetkezett halál”-ról beszél. Más szavakkal, voltak foglyok, akik, ahelyett, hogy küzdöttek volna a vízpróba

ellen, kifejezetten ezt használták az öngyilkosságra. Egy másik memó végén gyakorlatilag felhívják a figyelmet a bővebb információk fontosságára, az eljárás fejlesztésére. [FELOLVAS A MEMORANDUMBÓL.] „Az orvosi diagnózisok és javallatok pontosítása érdekében szükséges részletesen dokumentálni a vízpróba összes alkalmazását: mennyi ideig tartott egy alkalmazás, mennyi vizet használtak fel a folyamat során – miután megfigyelték, hogy sok víz melléfolyik –, pontosan hogyan alkalmazták a vizet, bekövetkezett-e elzáródás, megtelt-e vízzel az orr- és a szájgarat, milyen hosszú volt a szünet az alkalmazások között, és hogy nézett ki az alany a kezelések között.” RIPORTER: Gondolom, nem nézhetett ki túl jól. Köszönöm, doktor úr. Itt felhívnánk a figyelmet, hogy 2009-ben Obama elnök „tévedésnek” nevezte a vízpróba használatát, és célzott rá, hogy használata már kevésbé elterjedt az amerikai titkosszolgálatoknál. Az MTV Italia jelenti: BEMONDÓ: Önök a délutáni másfél perces híreket látják. Giancarlo Casamonti újságíró és komikus ma önként vállalkozott a vízpróbára, bebizonyítandó, hogy nem olyan rossz az, mint mondják. Súlyokat fogott a kezében, amelyeket el kellett ejtenie, mihelyt nem bírta tovább. Casamonti tizenkét másodpercig bírta. A Canale 5 jelenti: HÍROLVASÓ: A Canale 5 közvéleménykutatói arról faggatták az embereket, hogyan szavaznának az esetleges referendumon a Dal Molin támaszpont jövőjéről. Elsöprő többségük válaszolta azt, hogy leszavaznák az emberrablók követeléseit, köztük olyanok is, akik korábban írásban tiltakoztak az amerikai jelenlét ellen…

Délután négyre, amikor már csak öt órányi hátralévő időt mutattak a mindenütt jelenlevő számlálók, leapadt a másodkézből származó információk és pletykák áradata. Most már csak Mia újságposztereit lehetett látni országszerte, gyakran fogadalmi gyertyák, virágcsokrok kíséretében. A rögtönzött szentélyek azt a lehangoló üzenetet küldték a világnak, hogy az olaszok közül sokan máris halottnak tekintik Miát. Délután ötkor elüvöltötte magát a műveleti szobában valaki: – Obama mindjárt beszél! A halálos csöndben megjelent a Fehér Ház sajtótermében az amerikai elnök, hogy felolvasson egy megdöbbentő közleményt, nyilvánosan bocsánatot kérve az előző kormány „túlbuzgóságáért”, ami lehetővé tette, hogy a CIA „bántalmazzon, megalázzon, sőt megkínozzon ok nélkül bebörtönzött személyeket”. Megismételte kormányának elkötelezettségét „egy tisztességesebb, szigorúbb nemzetbiztonsági szemlélet mellett”, kijelentve, hogy „súlyos hiba” volt a vízpróba és „bizonyos más, kíméletlen technikák használata”. Befejezésül kérte, hogy bocsássák szabadon Miát. Kat csatlakozott a spontán kitörő tapshoz. Érezte, hogy körülötte hogyan tölti el az embereket az optimizmus, sőt a lelkesedés, mintha ez a páratlan gesztus elég lenne hozzá, hogy az emberrablók elkönyveljék erkölcsi győzelmüket, és elengedjék Miát. Ám amint kihűlt a szárnyaló szónoklat vérpezsdítő hatása, kénytelen volt megállapítani, hogy Obama nem ígért semmi különlegeset, de még újat sem. Röviddel hat után sűrű köd gördült be a tengerről. Este hétkor a RAI híradójában a műsorvezető megjegyezte, hogy ezen az estén nem korzóztak a venetói kisvárosokban. A forgalom gyérebb volt a szokásosnál, az éttermek és a bárok üresen tátongtak. Olyan, mondta a tévés, mintha az ország most sáncolná el magát otthon valami rettenetes vihar előtt.

HATVANNÉGY A Campo San Zaccarián megtették az előkészületeket, amelyeket tudtak. A számítások szerint a szoftver lehetővé teszi majd, hogy a technikusok az internetes sugárzás ideje alatti fokozatos közelítéssel hárompercnyi adás után körülbelül egytizenkettednyivel növeljék meg a teljes kép méretét. Kevesen hitték, hogy ennyi elég lesz, de mindenesetre üzembe helyezték a készülékeket, amelyekkel ide-oda kapcsolhatnak a két kép között. Az adás késett. Lázas spekulálás tört ki, hogy talán mégsem került rá sor. De aztán megjelentek az ismerős, kezdetleges betűk: MINT ÉRTESÜLTÜNK, A VÍZPRÓBÁNÁL AZ ALANY SZERVEZETE ÚGY REAGÁL, MINTHA AZ ALANY VÍZBE FÚLNA. ÖNÖK TÁJÉKOZTATTAK BENNÜNKET, HOGY EZ AZ ELJÁRÁS NEM OKOZ TÉNYLEGES FIZIKAI KÁROSODÁST. NOHA AZ ALANY ÉREZHET FÉLELMET VAGY PÁNIKOT A FULDOKLÁS ÉLMÉNYE MIATT, A VÍZPRÓBA NEM OKOZ FIZIKAI FÁJDALMAT. A VÍZPRÓBA, AMELY NEM FÁJ VAGY NEM OKOZ KONKRÉT KÁROSODÁST, NÉZETÜNK SZERINT NEM IDÉZ ELŐ „FOKOZOTT FÁJDALMAT VAGY SZENVEDÉST.” EZ EGY ELLENŐRZÖTT, AKUT EPIZÓD, AMELYRE NEM JELLEMZŐ A „SZENVEDÉS”-HEZ ÁLTALÁBAN TÁRSÍTOTT HOSSZABB IDŐTARTAM. Mintha ezek az észbontó állítások nem lettek volna elegendőek – vagyis hogy ha a vízpróba nem okoz „fizikai károsodást”, akkor nem is fáj, és ha nem tart sokáig, akkor nem jelent „szenvedést” – még jött egy második szöveg is:

KUTATÁSOK ALAPJÁN, AMELYEKET EZEKNEK A MÓDSZEREKNEK A HASZNÁLATÁRÓLVÉGEZTEK… ÖNÖK NEM SZÁMÍTANAK RÁ, HOGY AVÍZPRÓBA MARADANDÓ MENTÁLIS KÁROSODÁST OKOZ. SŐT, MINT ÖNÖK TÁJÉKOZTATTAK BENNÜNKET, SZINTE AZONNAL BEKÖVETKEZIK A MEGKÖNNYEBBÜLÉS, AMINT AZ ORRBÓL ÉS A SZÁJBÓL ELTÁVOLÍTJÁK A SZÖVETET. MARADANDÓ MENTÁLIS KÁROSODÁS HIÁNYÁBAN NEM MONDHATÓ KI, HOGY TARTÓS MENTÁLIS FÁJDALMAT VAGY SZENVEDÉST OKOZTAK. Ezt követte a padra szíjazott, narancsszín overallos Mia. A feje lefelé lógott, kezét-lábát szorosan lekötötték. A későbbi hírmagyarázatokban mindig szóba került, milyen céltudatosan kereste meg és tartotta fogva a lány az Arlecchinoálarcos ember tekintetét; a fejét is elfordítva, hogy kövesse minden mozdulatát. Egyesek azt is megjegyezték, hogy az álarcos feltűnő gyöngédséggel helyezett a lány feje alá egy törülközőt, mielőtt szorosan rácsavarta volna a fejére a másikat, hogy Mia csak a vastag anyagon át lélegezhessen. Mia orrának és nyitott szájának körvonalai tisztán látszottak a törülköző alatt. Arról senki sem beszélt, hogy Mia egész testében remegett, amit ökölbe szorított kézzel próbált leküzdeni. Reszketett az emberrabló karja is, amikor fölemelte a locsolót – bár talán csak azért, mert a kanna nehéz volt. A víz tiszta, vékony sugárban folyt a törülközőre. Egy percig semmi sem történt. Azután Mia váratlan hördüléssel kifújta a visszatartott levegőt, és beszívta a vizet. Görcsösen fuldokolt, tagjai rángatóztak, a fejét kétségbeesetten dobálva próbált menekülni a víztől, holott az épp hogy csak csörgedezett a szájába. – Jézusom! – motyogta Kat. – Ez elviselhetetlen!

De azért csak figyelt tovább, mint az összes carabiniere a szobában. Arlecchino kitartóan locsolt. Kellett lennie valamilyen stopperórának vagy monitornak, ami nem látszott a képen, mert egy-egy pillantással ellenőrizte, hogy egy másodperccel se lépje túl az előírt időt. Pontosan húsz másodperccel később Arlecchino abbahagyta az öntést. Nézői tudták a téma szakértőitől, mi következik most. Bár a CIA Terrorizmusellenes Osztályának vezetője 2006-ban személyesen rendelte el kilencvenkét vízpróbás video megsemmisítését, épp elég túlélő és szemtanú írta le a folyamatot, hogy közismert legyen. Vízpróbánál általában ez volt a szervezet reakciójának menetrendje: először hányás, utána sikoltozás, utána zokogás, utána még több sikoltozás, amikor ismét föltették a törülközőt. Ám Mia nem hányt, csak feküdt mozdulatlanul, eszméletlenül. Pillanatnyi döbbent csend volt a műveleti szobában, amikor megértették, mit látnak. Arlecchino is megértette. Rátenyerelt Mia rekeszizmára, kétségbeesetten dögönyözni kezdte. Semmi sem történt. Az álarcos a lány fölé hajolt, de a maszk miatt nem tudta mesterségesen lélegeztetni. Átkerült a pad magasabbik végéhez, megpróbálta eltolni a kamera elől. Csakhogy a tárgy nehéz volt, a lábak elakadtak a betonpadlón. Az álarcos észrevehető pánikban, erőlködve lökdöste a padot. Mia lába ott maradt a kamera előtt, az álarcos elindult a lány fejéhez, és eltűnt. – Menjünk át a nagyítatlan képre – mondta Kat. A technikus megnyomott egy gombot, és a kép, amelyet az egész világ figyelt, visszaváltozott a nyers eredetivé. Abban a vékony sávban, amelynek létezéséről Arlecchino nem tudott, az emberrabló letépte az álarcát, hogy magához térítse Miát. A carabinierék látták, hogyan fújja Mia szájába a levegőt, hogyan nyomkodja lázasan a mellkasát, majd miután a lány

fuldokolva-hányva föleszmélt, hogyan ringatja Mia fejét a karján, hogyan hajtogatja a megkönnyebbüléstől könnyezve Mia nevét. Azt is látták, amikor megérinti a hüvelykujjával Mia homlokát, és keresztet rajzol rá, az áldás félreismerhetetlen mozdulatával. – Irgalmas Isten – lehelte Saito – ez egy pap… Tökéletes időzítéssel pontosan abban a pillanatban sötétedett el a Carnivia. A képet felváltotta az üzenet, hogy az oldal a rendkívüli forgalom miatt jelenleg elérhetetlen, legyenek szívesek később próbálkozni. Még egyszer lejátszották a filmet. Az emberrabló arca profilban volt, egyszer sem lehetett tisztán látni. Malli megmondta, hogy a képek túlzottan kis mérete miatt nagyító szoftverrel sem érdemes kísérletezni. – Akkor is keresse meg és vágja ki a legjobb állóképet. Elküldjük a többi szervezetnek – mondta Saito. Körülnézett. – Kinél van meg a tiltakozók adatbázisa? – Nálam! – Kat már megnyitotta azoknak a névsorát, akik aláírták a Dal Molin építése ellen tiltakozó petíciókat. Percek alatt listát készített azokból, akiknek „don”, „monsignor” vagy „atya’” volt a címe. Százötvenezer névből hetven egyezett. – Szervezzenek csoportokat – rendelkezett Saito. – Ötszemélyeseket. Kezdjenek dolgozni a listával. – Uram – szólalt meg Kat – lehetséges, hogy csak volt pap, de már nem az! Egyszerűen képtelenség, hogy egy aktív pap ennyit időt vehessen el a munkájából, mint amennyi erre kell. – Az lehetséges. Sőt valószínű. Ám ebben az esetben hogyan találjuk meg? Noha későre járt, Kat próbát tett a Vatikánnal, és megdöbbenésére fel is vették a telefont. Elmagyarázta, mit akar, mire átkapcsolták valakihez az Információnál, akitől megtudta, hogy a Vatikánnak csakugyan van adatbázisa a papokról, de nem tartják nyilván azokat, akik elhagyták az Anyaszentegyházat.

Kat sebesen gondolkozott. – Nincs véletlenül egy régebbi adatbázisuk, teszem azt, tíz évvel korábbról? – Mindjárt megnézem – mondta a vonal túlsó végén a hang. Egy perc múlva visszajött. – Úgy látom, van. – És egy névsor azokról a papokról, akik elhunytak. Például gyászjelentések? – Természetesen. – Küldje el mind a három listát. Majd én egyeztetem őket. Sorra hagyták el a műveleti szobát a csoportok. Kat maradt, összevetette az adatokat. Hajnali háromra majdnem ezer olyan olasz papról volt lajstroma, akik az utóbbi tíz évben léptek ki a papi rendből. A Vatikánból kapott adatbázisban volt egy kis kellemes meglepetés, amire nem is számított: minden név mellett feltüntették a születési évet. Arlecchino meglehetősen fiatalnak látszott, valószínűleg a harmincas éveiben járt, maximum a negyvenesek elején. Kat a biztonság kedvéért csak azokat zárta ki, akik idősebbek voltak ötvennél. Összevetette a megmaradt neveket a Dal Molin építése ellen tiltakozó egyházi személyek listájával. Csak hat név egyezett. Algisa Belluci Edilio Barese Frediano Caliari Livio Lorenso Enrico Ferri Learco Toscano Hívta Hollyt, akit álmából kellett fölvernie. – Kat! – Holly a második kicsengésre fölkapta. – Mi az? – Van egy listánk hetvenhat érdekes névről, akik közül főleg hatot találok érdekesnek. Össze tudnád vetni őket a saját listáiddal, hogy melyik fújhat Amerikára? – Persze, máris csinálom. – Kat hallotta, hogy Holly beszéd közben öltözik. – Kösz. E-mailben küldöm.

– Kat… – Igen? – Gondolod, hogy ebben lehet? – kérdezte halkan Holly. – Nem vagyok biztos benne, de eddig ez a legjobb nyom. Holly leült a számítógépéhez, és betöltötte a SIPRNetet, azután sorra betáplálta a Kattól kapott neveket. Mivel a rendes interneten is fent volt, rögtön látta, melyik név előtt szerepel a „don” vagy „padre” titulus. Ám a SIPRNet két találata nélkülözte a megtisztelő címzést. Visszahívta Katot. – Kettővel volt ügyünk. Frediano Caliari és Livio Lorenso. Caliari két évvel ezelőtt részt vett a tiltakozásokban a jemeni dróntámadások ellen. Lorenso azoknak a listáján szerepel, akik egy kalózweboldalról töltöttek le filmeket. – Ennél többet is ki lehet deríteni róluk? – Ha lefuttatjuk őket a PRISM-on, akkor lesz egy stráfkocsi adatod. Viszont ennek vannak jogi leágazásai. Nálunk nem, de neked valószínűleg szükséged lesz egy antiterrorista felhatalmazásra. Én pedig köteles vagyok tájékoztatni Carver ezredest. – Rendben van – felelte Kat. – Elintézem neked a papírmunkát, ha megszerzed nekem az információt. Holly vélhetőleg már az előtt elkezdhette a keresést, hogy megkapta a felhatalmazást, mert reggel hatra Katnál volt Lorenso és Caliari személyenként több mint ötven oldalas PRISMjelentése. A PRISM egyszerűen azokat az adatokat jelentette, amelyek ki-be jártak az Egyesült Államokban, útban az USA informatikai óriásaihoz, az Apple-hez, a Google-hoz, a Microsofthoz, a Skypehoz, a Facebookhoz és a többiekhez. A Nemzetbiztonsági Hivatal, amely közvetlenül leszívta az adatokat a legnagyobb transzatlanti száloptikás kábelekről és bemásolta őket a hatalmas tárolókba a Utah Data Centerben, amelyet kétmilliárd dollárért hoztak létre a számítógépes forgalom figyelésére, gyakorlatilag engedély nélkül

megleshette világszerte a külföldi állampolgárokat. Kizárólag abból lett jogi bonyodalom, ha a Nemzetbiztonsági Hivatal megosztotta adatait más kormányokkal, mivel ez több szempontból sértette az állampolgárok magánszféráját. Noha az adatokat általában a minták szintjén elemezték – például azokra vadászva, akiket egyformán érdekelt a „bombagyártás” és a „légi forgalom” –, a PRISM fordítva is képes volt működni. Ha bedobtak neki egy nevet, egy lakcímet és egy születési időt, vagy ami még jobb, egy e-mail címet, a számítógépei már lökték is a keresett személyről az utóbbi hónapok internetes forgalma alapján begyűjthető összes részletet. Livio Lorenso is, Frediano Caliari is használta a Google-t, a Facebookot és a Skype-ot, Lorenso az Apple-t is. Rákeresett a merevedési zavarokra, és az interneten rendelt rá gyógyszert. Rendszeresen látogatott egy csomó pornográf szájtot, ám hat héttel korábban használt párkereső oldalakat is. Mivel nem értett eléggé a számítógéphez, hogy minden Google-használat után eltakarítsa a sütiket, Kat nemcsak azt láthatta, mi mindenre keresett rá az utóbbi hat hónapban, de még azt is, hogy melyik keresésnél ütött mellé. Láthatta, hogy Lorenso mikor foglalt repülőjegyet és hotelszobát két személyre, de végül lefújta a rendelést, és mikor kért tanácsot lánykéréshez. Mivel pedig a kiugrott pap Gmailt használt, amely rendszeresen pásztázza felhasználóinak kimenő és bejövő e-mailjeit olyan kulcsszavak után, amelyek személyre szabott reklámokat generálnak, Kat azt is láthatta, hogy Lorenso nemrég küldött e-mailt egy autóról, egy vakációról, egy kölcsönről, anyagi csődről, kielégülésről, házasságról, nászútról és egy étteremről Milánó központjában, amely elismerő méltatásokat kapott. A Facebookon hat új barátot szerzett az elmúlt hónapban; státusza egyedülállóból kétszer változott „párkapcsolatban”-ra, s körülbelül száz posztot, linket és videót kedvelt, beleértve a petíciót a Dal Molin ellen. Még ennél is hasznosabbnak bizonyult, hogy az Esselungában, Olaszország legnagyobb szupermarketjében vásárolt, és törzsvásárlói kártyája volt, amelynek adatait egy texasi Microsoft-szerveren tárolták. Kat így láthatta többek között, hogy

mikor tankolt. Három hónapja kezdett üzemanyagot vásárolni – nagyjából azóta, hogy megjelentek a böngészőjében az olcsó autókölcsönzők és használtautó-kereskedők weboldalainak hirdetései – rendszeresen, kis mennyiségben. A hitelképességét nemrég leminősítették, mert megemelték a törlesztő részleteit, és új rendszámtáblát regisztrált a lakcímére. De az volt a perdöntő érv, hogy Lorenso okostelefont használt. Vásárolt egy csomó alkalmazást, amelyek követték, merre jár, figyelmeztették a traffipaxra, mérték, hány kalóriát éget el járás közben. Az információkból, amik ide-oda villogtak a telefonja és az Apple helymeghatározója között, Kat láthatta, hogy kétszer utazott Milánóból Torinóba az elmúlt két hétben, bár ennél mélyebbről nem meríthetett. Ha akarja, hozzáférhetett volna a Facebook-fiók idővonalán tárolt torinói fényképekhez. Belenézhetett volna még a párkapcsolati könyvbe is, amelyet Lorenso nemrég vásárolt az e-olvasójára, és láthatta volna, hogy melyik mondat van aláhúzva. Vagyis Lorenso, amióta hátat fordított a papi hivatásnak, nem győzte behozni az elvesztegetett időt a másik nemnél. Kat úgyszólván biztosra vette, hogy nem az ő emberük. Caliari más tészta volt. Ritkán és céltudatosan használta az internetet. Vallási weboldalakat, balos blogokat, nemzetközi politikai fórumokat látogatott, főleg a globalizáció-ellenes mozgalmakét. Minden internethasználat után törölte a Google-sütiket, vagyis tisztában volt vele, mennyire fontos az óvatosság. E-mailjeinek tartalma nem generált a jótékonysági szervezetek és a biztonságos internethasználat hirdetéseinél érdekesebb bejövő üzeneteket. Noha regisztrált felhasználónevet és jelszót a Skypeon, sose használta. Utoljára azt a vicenzai akciót „lájkolta” a Facebookon, amely tiltakozott egy McDonald’s megnyitása ellen. Ráadásul körülbelül három hete vásárolt egy netes számítógépüzletből új laptopot, USB videokamerát és egy kártyás, vezeték nélküli, szélessávú adaptert. Legutolsó tevékenysége az volt, hogy veronai lakóhelyéhez közel eső

üzleteket keresett, ahol karneváli maszkokat lehet kapni. Utána csak úgy eltűnt a netről. Ez ő! Neki kell lennie! Ha több ideje van gondolkozni, talán kínosnak találja, hogy honfitársairól ilyen sok adatot tárolnak Amerikában. Neki úgy rémlett, hogy ha teszünk egy pipát a „korlátozva” mellé, akkor még a kormány sem nézhet bele az adatainkba. De amikor az orra alá dugták négy oldalban a „Feltételek és Kikötések”-et, az emberek többségéhez hasonlóan ő is csak rákattintott az „egyetértek”-re, és bízott a világcégben, amelynek a termékét használta, hogy az majd őrködik a biztonságán. Továbbá mindig azt képzelte, hogy ha az amerikai kormány azt mondja, ezt és ezt nem lehet, mert az már sértené az állampolgárok magánszféráját, akkor azt más államok polgáraival sem csinálná meg. Hát úgy látszik, nem ez a helyzet. Kezdte érteni, hogy Daniele miért vonakodik megnyitni a Carnivia szervereit. Elment Saitóhoz, és beszámolt róla, mit tudott meg Caliariról. – Helyes. Vigyen két tisztet meg egy házkutatási csoportot, és menjenek el Caliari lakására. Ha nincs otthon, törjék be az ajtót. Majd faxolok magának egy engedélyt.

HATODIK NAP HATVANÖT Fél nyolc volt, amikor betörték Caliari veronai lakásának ajtaját. Olyan, mintha nem is laknának benne, gondolta Kat, miközben szobáról szobára sietett. A padlón egy matrac; az edényeket és a fazekakat még ki sem csomagolták a dobozokból; a hifit nem is csatlakoztatták. Caliari csak a könyveit pakolta ki tisztességesen. Jobbára elméleti művek voltak teológiáról – elsősorban a felszabadítás teológiájáról – és erkölcstanról, de volt néhány könyv a globalizációellenességről és a modern kultúráról is; Naomi Kleintől a NoLogo, Noam Chomskytól a Hegemónia vagy túlélés, Jared Diamondtól az Összeomlás: tanulságok a társadalmak továbbéléséhez, valamennyi angol nyelven, ezek szerint Caliari perfekt angol. A konyhában egy poszter volt egy Gandhi-idézettel: „A világ erőforrásai elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki szükségleteit, de nem elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki mohóságát.” Az asztalon számítógépes nyomatok hevertek. Kat fölvette, átlapozta őket. Mindegyik a webről származott. A legfelsőben gondosan aláhúztak egy bekezdést: A második világháborúban az Egyesült Államok tervezői kidolgozták a globális uralom stratégiáját, amelynek az volt a célja, hogy megbuktassák az európai imperialista hatalmakat, és náluk sokkal messzebb jussanak, de új utakon. Megtanulták a légierő hatékonyságát, és minél nagyobb területet le akartak fedni katonai támaszpontokkal, amelyek szükség esetén gyorsan bővíthetők, szavatolják az uralmat a természeti erőforrások felett, elnyomják az Egyesült Államok uralmát fenyegető, helyi mozgalmakat, kliens rezsimeket segítenek hatalomra és védelmezik őket. Csupán egyike a számos

példának az olasz demokrácia durva aláaknázása az 1940es évek végétől kezdve, és ez még enyhe azokhoz az esetekhez képest, amelyeknél a népirtással határos mészárlásoktól sem riadtak vissza. Noam Chomsky Mialatt a többiek átkutatták a lakást, Kat behozta a postát a kinti ládából, és átnézte. Volt egy levél a csendőrségtől, hogy Caliari szíveskedjék felvenni velük a kapcsolatot – nyilvánvalóan elég sok listán szerepelt, hogy megjegyezzék a nevét, de nem annyin, hogy a Carabinieri riadóztasson, amikor a volt pap nem jelentkezett. Volt egy hitelszámla-kivonat, amelyen nem szerepeltek új tranzakciók. Ám a keresők találtak a szelektív hulladékgyűjtőben egy készpénzes számlát egy barkácsboltból, faáruról, kötélről és vaskampókról. Majd odahoztak még valamit, és Kat ereiben meghűlt a vér. Egy számla volt huszonnégy palack folyékony tápszerről és egy doboz egészségügyi betétről. Caliari ezekért is készpénzzel fizetett. Megvolt az emberük. Visszajött Panicucci, miután beszélt a szomszédokkal. – Hetek óta nem látták. Bár egyébként is zárkózott ember volt. Azt mondta a földszinten lakó asszonynak, hogy elvonul lelkigyakorlatra. Időnként csinált ilyet, úgyhogy az asszony nem is csodálkozott. Kat megkereste a technikust, aki a házkutatást irányította. – Keressenek bármit, aminek köze van belföldi utazásokhoz! Térképeket, úti könyveket, kempingeket. Mindent. Szükségünk van egy címre. – Azt tesszük. Kat a hivatalos okmányokra összpontosított. Úgy okoskodott, hogy még a legtrehányabb embereknek is van valahol egy dossziéjuk, amelyikben az igazán fontos cuccokat tartják: pénzügyi papírokat, útlevelet, születési anyakönyvi kivonatot.

Talált is egy vastag kartonpapír mappát, bevásárló nejlonszatyorba gyömöszölve. Volt benne egy csomó lejárt utazási engedély és vízum abból az időből, amikor Caliari a jemeni Vörös Félhold alkalmazásában állt, és egy még régibb levél a veronai egyházmegyétől „Diszpenzáció” fejléccel, amelyben „sajnálattal” nyugtázták Caliari megválását a papi rendtől, és céloztak rá, hogy már egy ideje problémái voltak a „spirituális diszciplínával”. Volt néhány régi telefonszámla a Telecom Italia Mobilétól, mindegyik ugyanarra a készülékre. Egy oltási bizonyítvány. Egy lapos képernyős televízió szavatossági papírja. Frediano, hova vitted Miát? Hirtelen ötlettel előkereste az oltási bizonyítványt. Húsz évvel korábban állították ki egy kórházban, Trentino-Alto Adige tartományban, fent messze északon, ahol már németül beszélnek a hegyek között. Felhívta Saitót. – Azt hiszem, Alto Adigében született – mondta. – Utánanézetne valakivel, hogy van-e a lakónyilvántartásokban ilyen nevű ember? Lehet ott egy családi háza, amelyet használ. – Várjon. – Hallotta, amint a tábornok utasításokat ad egy másik tisztnek. – Szép munka – mondta, amint visszajött a vonalba. – Most hagyja ott a házkutatókat, hadd fejezzék be a munkát, maga pedig jöjjön vissza Velencébe. – Mit gondol, közeledünk már? – tette fel a kérdést Panicucci, miközben a sztrádán robogtak. – Úgy érzem, de az a hegyvidék hihetetlenül vad hely. Ha oda ásta be magát, beletelhet egy időbe, amíg megtaláljuk. – Maga szerint miféle adaptert használ? – kérdezte habozva a fiatalember. – Hogy érti ezt? – Én is vettem egy adaptert, amikor szabadságra mentem, hogy ne a hotel díjszabása szerint kelljen fizetnem a wifiért. De bár kártyás volt, így is meg kellett mutatnom az igazolványomat. Kérdeztem, miért, és kiderült, hogy van egy ilyen szabály, hogy az

adaptert hozzá lehessen csapni a mobilszámlámhoz. Az a sok film, amit Caliari feltöltött… biztos, hogy bővítenie kellett a megadott keretet, valószínűleg nem is egyszer. Ha van mobilszámlája, talán az adapter is szerepel rajta. – Jó ötlet. Ezt is kérdezzék majd meg a mobilszolgáltatótól. A műveleti szobában Kat észrevette, hogy egész másképp néznek rá az emberek, nem azzal a sunyi helytelenítéssel, hanem kíváncsian, mintha felmérnék; sőt, olykor érzékelte a szakmai féltékenység villanásait. Saito viszont mérgelődött. – Több mint hatvan Caliari van Alto Adigében. Bevett családi név! A mobilszolgáltató pedig azt üzeni, hogy legalább egy nap, amíg kinyomozzák az adaptert! – Egy nap! A tábornok bólintott. – Elmebaj! Elképesztő, gondolta Kat, hogy neki hamarabb sikerült belenéznie Caliari Facebook-fiókjába, mintsem a mobilszolgáltató kinyomozhatná, hogy utal-e sávszélesítésre valami. – Talán lenne gyorsabb mód – szólalt meg habozva. – Például? – Amikor először próbáltuk lenyomozni Mia telefonját, Boland alhadnagy rávette Daniele Barbót, hogy keresse ki a TIM nyilvántartásából. Félóra alatt megvolt. – Jó ég! – szörnyedt el Saito. – Most is megcsinálhatnánk – javasolta Kat. A tábornok vívódott. – Ezt semmiképpen sem engedélyezhetem, kapitány. – Értettem, uram. Azonnal visszajövök, amint találtam valamit. Már lépett volna ki a műveleti szobából, amikor a monitorok felvillantak: új film érkezett. Úgy látszik, a Carniviának sikerült visszakerülnie a netre. A film a székhez kötözött Miát mutatta, aki ezek szerint magához tért. A szöveg így hangzott: A CIA ÁLTAL MEGRENDELT KUTATÁS A MCGILL EGYETEMEN AZT MUTATTA, HOGY A KESZTYŰ,

VÉDŐSZEMÜVEG ÉS FÜLVÉDŐ FELHASZNÁLÁSÁVAL ESZKÖZÖLT INGERMEGVONÁS 24 ÓRÁN BELÜL HALLUCINÁCIÓKAT OKOZHAT, 48 ÓRÁN BELÜL IDEGÖSSZEROPPANÁSHOZ ÉS A SZEMÉLYISÉG SZÉTHULLÁSÁHOZ VEZETHET. AZ USA SZERINT AZ INGERMEGVONÁS NEM KÍNZÁS. MA ESTE 9 ÓRAKOR MIÁT NEM KÍNOZZÁK MEG. – Daniele – mondta a börtönben Kat –, ez az elbaszottul gyönyörű kupleráj most egy hangyányit rondább és még elbaszottabb lett. Előadta, mire van szüksége. A férfi bólintott. – Ezt meg tudom csinálni. Kinyitotta a laptopot, amit a nő hozott, belogolt a TIM weboldalára. – Korábban is így csináltam – magyarázta, miközben valamilyen kódot gépelt be az „e-mail cím” és a „jelszó” szövegdobozaiba. – Kétlem, hogy azóta kiiktatták volna a gyenge pontjukat. Természetesen pár perc alatt bent volt a TIM-ben. Elkomorodott. – Mi az? – Nem férek hozzá a számla részleteihez. – Gépelt még valamilyen kódot. – Blokkolták? – Nem – mondta értetlenül Barbo. – Valaki más van bent. Valaki, aki nálam előbb nyitotta meg az adatbázist. – Nem tudod megnyitni mellette? Daniele a fejét rázta. – Addig nem, amíg ki nem mennek. – Várt, majd ismét begépelte a parancsot. – Így már jobb. Szerencsénk van. Igaza volt az alhadnagyotoknak: itt a főszámlához csatolva a kártyás adapter. – Le tudjuk nyomozni? – Az elmúlt huszonnégy órában nem használta. De ha ismét használja, ugyanúgy megtaláljuk, mintha telefonált volna.

Délig a carabinieréknek mindössze hat Caliarit sikerült kihúzniuk a listából. Ebben a tempóban hetekig fog tartani, gondolta Kat. Az volt a probléma, hogy az óriási hegyek között, a szétszórt falvakban még egyetlen cím ellenőrzése is órákat követelt. A helyi egységek ráállították az ügyre az összes emberüket, de ez korántsem volt elég. – Várjunk csak! – mondta Kat. – Milyen szempont szerint választják ki, hogy melyik címet ellenőrizzék? – Azokkal kezdik, amelyek a legkönnyebben elérhetők. Vagyis amelyek nincsenek túlságosan messze. Azért, hogy minél többet kihúzhassunk a listából. – Fordítva kell. Ha Caliarinak van itt egy régi családi háza, nyilván azért tartja tökéletes börtönnek, mert rendkívül nehezen hozzáférhető. Az is lehet, hogy már lakatlanná nyilvánították. Azokat a címeket kell előrevennünk, amelyeket a legnehezebb megközelíteni. Megfordították a keresés irányát, ám este hatkor már sötétedik a hegyekben, ami úgyszólván lehetetlenné tette a további címek ellenőrzését. Ekkor végre rámosolygott egy kicsit a nyomozókra a szerencse, amely eddig levegőnek nézte őket. Valahol fent Alto Adigében Frediano Caliari feltöltötte széles sávú, vezeték nélküli adapterét, mert este nagy mennyiségű adatot akart továbbítani. Noha ehhez kártyát használt, az adapter SIM-kártyája, mielőtt engedélyezte volna az új kapacitást, egyeztetett a legközelebbi mobilátjátszó toronnyal, hogy biztosan legyen kapcsolat. A parányi adatcsomag automatikusan összekapcsolódott az igazolvánnyal, amelyet Caliari bemutatott a vásárlásnál. Daniele azon nyomban továbbította az adatot Katnak. Az átjátszó torony egy kétezer méter magas hegy tetején állt, és majdnem harminc négyzetkilométert fedett le Frisanco falu körül.

A Caliari névre bejegyzett ingatlanok közül egyetlenegy volt Frisanco közelében: egy lakatlannak minősített, hajdani tanya. A hegy derekán bújt meg, jó messze a többi háztól. Percnyi hűdött csend lett, amíg a carabinierék felfogták, mit jelent ez. – Idefigyeljenek, emberek! – mondta Saito. – Ez még nem a vég, korántsem az! Most ki kell találnunk, hogyan hozzuk ki épségben a lányt. – Fölemelte a telefont. – Ám elsőnek tájékoztatni kell a partnereket. Hosszú percekig beszélt. Kat felfigyelt rá, hogy már az első percben elfelhősödik az arca. Mire letette a telefont, úgy nézett, mint aki ölni tudna. – Az amerikaiak már a levegőben vannak – szólt komoran. – Hivatalosan ez közös művelet. Gyakorlatilag vannak velük néhányan a mi Különleges Erőinktől, politikai fügefalevélnek. Az amerikai hadsereg maga akarja visszahozni Miát. – De hát honnan tudták meg? – hüledezett Kat. – Hogyhogy már a levegőben vannak? Nem is szóltunk nekik Caliariról! – Úgy veszem észre, nem mi vagyunk az egyedüli figyelők – mondta epésen Saito. – Egyértelmű, hogy kezdettől kagylózták a nyomozásunkat. HATVANHAT Mia nem tudta, mi történt. Emlékezett a szenvedésre – a fejvesztett rémületre, amikor fuldokolt, a perzselő kínra, amikor a tüdeje küzdött a levegőért. Még a szédülésre is emlékezett, amellyel zuhant bele az öntudatlanságba. Ám abból semmi sem maradt meg benne, amikor Arlecchino felélesztette. De miután végre felbukkant a mélyből, éles fájdalom hasított a mellkasába. Később értette meg, hogy Arlecchino eltörte egy bordáját, miközben újraindította a szívműködését. Azt gondolta, hogy ezzel most már tényleg vége. Majdnem megölték, csak valamilyen csoda folytán maradt életben. Amikor

magához tért, akkor is érezte, hogy Arlecchino mennyire meg van rémülve. Mostanra nyilván megjött az eszük, és elengedik. A laptop újra elsipította a Skype hívását. Arlecchino egyszer sem vett tudomást róla. Később Mia hallotta a cellájából, hogy egy autó kapaszkodik fölfele a hegyen. A motorzúgás fokozatosan erősödött, ahogy a jármű kanyargott a keskeny utakon. Ajtó csapódott, azután kiabálni kezdtek. – L’ho quasi uccisa! – Ez Arlecchino volt. Egy másik, higgadtabb hang válaszolt neki: – Si, questo è chio che accade. Majdnem megöltem! Igen, időnként megesik. Arlecchino ordítani kezdett, olaszul hadart, egyre dühösebben, majd a végén átváltott angolra. – Menjetek a picsába! Kiszállok! Csináljatok, amit akartok, de én húzok innen! Ugyancsak angolul válaszoltak neki. Mivel a beszélő nem üvöltött, Miának hegyeznie kellett a fülét, hogy hallja. Mintha azt mondták volna: – Jól van, te akartad. Majd valamilyen furcsa neszek jöttek, nem hangosak. Dulakodás lett volna? De akármi volt, másodpercek alatt vége lett. Egy harmadik hang – rekedt, olasz férfihang, vélhetőleg Bautáé – elordította magát: – Che cos’ hai fatto? Ma sei matto! Pukkanás, mint mikor a palackból kihúzzák a dugót, azután csönd. Több mint fél órán át semmit sem hallott. Akkor valami nehezet vonszoltak az egyenetlen padlón. Azután zörgött az ajtón a lánc. Az ember, aki bejött, az Arlecchino-maszkot viselte, de nem Arlecchino volt. Az orra alatt fütyörészett. Intett a lánynak, hogy álljon fel, cipzárazza ki az overallját. Megkerülte Miát, rátette a kezét a bordáira, közvetlenül a melle alatt. A lány megrándult, de kényszerítette magát, hogy lazítson. A füttyös a bordáit ellenőrizte. Mia feljajdult, amikor a füttyös megtalálta a törött csontot. Néhány másodpercig masszírozta, mint egy orvos, csak durvábban.

Mia ismét feljajdult, de a füttyös mintha nem is hallotta volna. Elégedetten mutatott a kezeslábasra. Utána egy székhez kötözte, és pár percig filmezte. – Hol vannak? – kérdezte a lány. – Mit csinált velük? Hol van Arlecchino? A füttyös abban a pillanatban gyomorszájon vágta. Mia kétrét görnyedt, levegő után kapkodott. Mielőtt a füttyös kiment, az ajkához emelte az ujját. Hallgass! Hallotta a cella ablakán át, ahogy a füttyös járkál odakint. Azután kótogás kezdődött. Deszkán kalapáltak. Később a füttyös bejött, és intett a lánynak, hogy menjen utána a nagyobb cellába. Az istálló közepén volt egy pokrócokkal bélelt deszkaláda. A füttyös némán adott Miának egy pár fülvédőt, meg egy vastag nemezcsuklyát. Mia érezte, amint rákattintják a bilincset. Vastag, puha kesztyűt húztak a kezére. Belenyomták a ládába, határozottan, de nem erőszakosan. Fektében érezte, hogy befedik valamivel. Homályosan hallotta, ahogy beverik a szögeket. Négyet számolt össze. Utána csend lett. A legtökéletesebb, leghalálosabb csend, amit valaha átélt. A fájó gyomorszájára próbált összpontosítani. Ebbe legalább kapaszkodhatott, mert ez olyasmi volt, ami létezett. Ám egy idő után mintha a fájdalom is elapadt volna. Furcsa minták táncoltak előtte a sötétben. Próbálta nyitnicsukni a szemét, de mindig ugyanazt látta. Végül már azt se tudta, nyitva van-e a szeme, vagy csukva, és kezdett pánikba esni. Nem fogok megbolondulni! – fogadkozott. Nem fogok! Hallucinálni kezdett. Körhintán ült, nézte odalent a bódékat, ahogy forgott körbe-körbe. Kis csónakban ült a tengeren, és émelygett. Már meghalt, és ez a koporsója. Víz alatt volt, lassan süllyedt a mélybe. A távolban valamik pukkantak, mint a petárdák, és ő nem tudta, igaziak-e, vagy csak megint az agya őrjíti.

HATVANHÉT Engedélyezték, hogy lássák az amerikai drónok és a sisakkamerák élő adását. Kat a többiekkel együtt a zsúfolt műveleti szobában nézte a tizenkét fős kommandót. Két helikopter alacsonyan és gyorsan szállt a csendes alpesi völgyek felett. Amikor két kilométerre megközelítették a tanyát, hat ember leereszkedett az első helikopterből, mint a pókok a fonálon, és gyalog folytatták az utat. Rövid felderítés után a parancsnokuk jelt adott. Villanógránátokat dobtak be a tanya ablakain, mialatt a kommandósok egyszerre törtek be a tetőn, az emeleti ablakokon és az ajtókon. Rövid, zűrzavaros tűzharc következett, a lövedékek fehér foltok voltak az éjjellátó kamerák adásában. A kommandósok sorra megerősítették a Különleges Erők érdes tolvajnyelvén, hogy az ellenség meghalt. Miáról még mindig nem hangzott el egy szó sem. A műveleti szobában mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Azután az egyik katona odament egy nagy deszkaládához, és letépte a tetejét. Kesztyűs alak feküdt benne, a fején csuklyával. A csuklyát lerántották, és megjelent a képernyőn Mia arca. Zavarodott volt a villanógránátoktól, de élt, a szeme ezüstösen fénylett a zöld homályban, mint a macskáé. A műveleti szobában egyszerre kezdtek éljenezni. Kat a legközelebbi ember nyakába borult, aki történetesen Panicucci volt. Az alhadnagy válla fölött látta, hogy Aldo Piola a tenyerébe temeti az arcát megkönnyebbülésében. Saito tábornok a levegőbe lökte az öklét, majd hagyta berángatni magát a körtáncba, amelyet egymás vállát átkarolva jártak a csendőrtisztek, mint a kozákok a priszjadkát. A szobában az emberek minden restelkedés nélkül törülgették a könnyeiket.

HATVANNYOLC „GIOITE!” – süvöltötték az olasz szalagcímek. „ÖRVENDJETEK! ” – visszhangozta a világsajtó. Mia, közölte kiadott nyilatkozatában az Ederle-támaszpont, ép és egészséges, de nem ad semmiféle interjút, addig legalábbis nem, amíg át nem esett a hosszas orvosi és pszichológiai vizsgálatokon. Elston őrnagy és felesége, akik Carver ezredes és Saito tábornok között ültek a sebtében összehívott sajtókonferencián, röviden, ám tiszta szívből mondtak köszönetet az olasz nemzetnek: sajtójának, népének, mindenekfölött pedig biztonsági erőinek, amelyeknek mentőakciója iskolapéldája lehetett volna a nemzetközi összefogásnak a terror elleni háborúban. Most már csak egy kis nyugalmat szerettek volna kérni, hogy a család kiheverhesse a megpróbáltatást. Saito rövid, ám államférfiúhoz illő beszédben hangsúlyozta, hogy a modern világban a terrorizmus már nem nemzeti, hanem nemzetközi fenyegetés, amely ellen nagyobb szükség van a globális összefogásra, mint valaha. Köszönetet mondott a számos ügynökségnek, a CNAIPIC-tól az amerikai Különleges Erőkig, amelyek felbecsülhetetlen segítségnek bizonyultak Mia kiszabadításában. Carver ezredes nyilatkozata még ennél is rövidebb volt: Amerika ellenségei ebből megtanulhatják, hogy nincs hova elbújniuk. Jó vatikáni kapcsolatokkal dicsekedhető újságírók gyorsan kiderítették, hogy Caliari már egy ideje elhagyta az Anyaszentegyházat, mert „problémái voltak a spirituális diszciplínával”; az is kiderült, hogy Jemenben dolgozott a Nemzetközi Vörös Félholdnak abban az időben, amikor 2012-ben egy balszerencsés rakétacsapás megölt egy Huszejn Szaleh nevű, harmincöt éves segélyszolgálatost. A jemeni kormány ugyanilyen sietséggel tisztázta, hogy a kérdéses rakétát nem az amerikai RA–4 Global Hawk drón lőtte

ki, amelyet egyes bajkeverők körözni láttak a céltárgy felett, hanem a jemeni légierő egyik azonosítatlan gépéről származott. Blogjában Raffaele Fallici megragadta az alkalmat, hogy rámutasson, miszerint: A nyomozáshoz közel álló források azt mondják, hogy nem a Carabinieri, hanem a CIA lokalizálta Miát, nem utolsó sorban elektronikus lehallgatással és megfigyeléssel. Az olasz biztonsági erők már megint lemaradtak egy lépéssel amerikai kollégáik mögött! Ez az új, internetes világ új, internetes rendőrséget követel, és igazán szerencsések vagyunk, hogy szövetségeseink rendelkeznek a szükséges szakértelemmel, miután kormányunk még ahhoz is tehetségtelen, hogy megteremtse a hazait. Továbbá azt is megjegyzem, folytatta meglehetősen hosszúra nyúlt írásában, hogy Mia állítólag nem szenvedett maradandó károsodást a megpróbáltatásban, ami részben kivételes bátorságával és szívósságával magyarázható. Ám ugyanakkor cáfolja azokat a vérző szíveket, akik azt hangoztatták, hogy kínzással felérő bánásmódot kellett elviselnie. Mert mint azt most már mindnyájan tudjuk – hála a sajtónak, amely megismertetett a CIA álláspontjának összes aspektusával – hogy „kínzásnak” azt lehet nevezni, ami „maradandó károsodást vagy traumát” okoz. Részemről nem szégyellem beismerni, hogy tévedtem, Amerikának nem szabad engednie, hogy liberálisainak bégetése eltérítse küldetésétől, amelyen most már nem csak otthoni biztonsága, de az egész világ biztonsága múlik. Nem szabad elfelejtenünk: nem Amerika az ellenség. A radikális iszlám az ellenség, amellyel erőinket egyesítve kell szembeszállnunk! A Dal Molinón tanyázó riporterek és műsorvezetők napokon belül elmondták utolsó beszédeiket is a kamerának, jobbára hasonló érzelmeket hangoztatva, azután a szalagcímeket elfoglalta a spanyol királyi család botránya.

– Tökéletes! – mondta Piola. – Abszolúte tökéletes! Egy kiugrott pap, akinek nincs ki a négy kereke, és fúj Amerikára. És egy csöves, aki mindent neki köszönhet. – A másik emberrablóban azonosították Tiziano Capon egykori drogost, akivel Caliari összebarátkozott, amikor egy veronai hajléktalanszállón dolgozott. – A publikum rajong a hős rendfenntartókért. Az amerikai külügyminiszter még meg is dicsérte a Carabinieri profizmusát, értsd, elismerte, hogy van némi okunk a sértődésre, miután nem hagyták, hogy mi vezessük a tanya megrohanását. A Stucky recepciósától tudom, hogy az utóbbi tizenkét órában több szobafoglalásuk volt, mint az előző hónapban. A címlaplány megúszta, mindenki boldog. – Szerinted is egy stráfkocsi szar? – kérdezte Kat. – Maradjunk annyiban, hogy továbbra sincs válasz a kérdésekre, amelyek nyomozás közben merültek fel bennem. – Számolni kezdte az ujjain. – Minek kellett így agyonbonyolítani a műveletet? Igazából ki áll mögötte, és miért? Mi van Raszta Hapsival és tetovált barátnőjével? És ami a legfontosabb, honnan tudott Caliari és Capon ennek a radikális Dal Molin akciócsoportnak a létezéséről, amelyhez színleg tartoztak, ha sem Ettore Mazzanti, sem a többi tiltakozó nem beszélt nekik róla? Egy darabig hallgattak és tépelődtek. – Természetesen nemcsak Saito a hős – szólalt meg egy idő után Piola. – A kantinban az a közvélemény, hogy ha te nem harcolod ki a zoomolást, a CNAIPIC agyoncsapja az egész akciót. Sőt, egyfajta tisztelettel emlegetik, hogy meg tudtad csinálni az otthoni számítógépedről. Még olyat is hallottam az egyik tiszttől, hogy nem lehetsz te azon a képen, mert annak a nőnek nincs semmiféle töke, holott neked van a legnagyobb az egész hadosztályban. Kat megengedett magának egy mosolyt. – Na szóval, mindent összevéve a dolgok úgyszólván visszazökkentek a normális kerékvágásba – összegezte Piola. Nem tette hozzá, hogy a „normális” nála továbbra is a hotelszobát jelenti, távol az elidegenedett feleségétől, és nem említette a belé

nyilalló irigységet, amikor látta, hogyan ölelgeti Katot Panicucci a mentés után. Jóképű fiatalember, egykorú a lánnyal; miért ne állapodna meg Kat előbb-utóbb egy ilyen mellett? – Lényeg, hogy senki se köszönné meg, ha még több bajt kevernénk. – Gondoljuk ezt át – javasolta a nő. – Induljunk el onnan, hogy a világ kapott egy szép kerek hazugságot, és Mia megmentése ugyanolyan kamu, mint ebben az ügyben minden. Hova érkezünk? – Ez azt jelenti… – Piola mély lélegzetet vett. – Azt jelenti, hogy ez még annál is nagyobb disznóság, mint hittük. Azt jelenti, hogy nemcsak megszervezték egy kamaszlány elrablását, de megszervezték az elrablói kinyírását is. Azt jelenti, hogy azok szervezték meg a mentést, akik felelősek az emberrablásért. Azt jelenti, hogy az amerikaiak nyakig benne vannak. Elhallgattak, törték a fejüket. – Ha feltételezzük, hogy mindketten vagyunk elég bolondok nekimenni a világ legszuperebb fegyverzetű, leghatalmasabb hadseregének, hogyan csinálnánk, kapitány? – kérdezte Piola. – Találnánk rá módot, hogy összezavarjuk őket – felelte a nő. – Hogy azt higgyék, többet tudunk, mint amennyit tudunk. Provokálunk, és reménykedünk, hogy beugratjuk őket a visszavágásba. Ha majd pánikban lesznek, akkor végre elkövetik a hibát.

MÁSODIK HÉT HATVANKILENC Két nappal Mia Elston kiszabadítása után Holly Boland egy hónap alatt másodszor is elővette szekrényéből a szürke Stefanelruhát. A Piazzale Roma pontonjánál ódon motorcsónak várakozott, csupa réz és mahagóni, oldalán cirkalmas B betűvel. A Barbocsaládé volt, noha a kormánynál ülő srác, akit elküldtek Hollyért, jobban hasonlított Daniele valamelyik hacker barátjára, mint egy nagyúri csatlósra. A motorcsónak a vaporettókat és a gondolákat kerülgetve végigsuhant a Canal Grandén, majd befordult egy homályba vesző, csendes rióba, ahol lelassított a befalazott, málladozó kapuk között. Holly szerette ezeket az álmos velencei morotvákat, ahol úgy érezte, mintha rajta kívül mindenki elhagyta volna a várost. Pedig tudta, hogy ez csak illúzió; egyszerűen arról volt szó, hogy a velenceiek mesterien értettek hozzá, meddig lehet biztonságosan halogatni egy-egy felújítást. Daniele a deszkamólón várta. Nem öltözött ki, bár tiszta csuklyás pulóvert vett föl, és a tornacipője is mintha új lett volna. – Isten hozott – mondta. – Szia. – A konyha ott van hátul. Ugye, nem baj, ha ott eszünk? – kérdezte aggodalmasan Daniele. – Tökéletes lesz – nyugtatta meg Holly. Követte a férfit a földszint legvégén az ódon faajtóhoz, amely váratlan módon egy parányi kertbe nyílt. Árkádok keretezték, mint egy kerengőt, és akkora volt, hogy Holly három lépéssel átkelhetett rajta. Balra volt egy konyha. Boltíves téglamennyezetével olyan lett volna, akár egy pince, ha a rióra nyíló ablakokon nem jön be a mormoló hullámok zsongása.

Csak a helyiség volt régi, a berendezés nem. A pulton laboratóriumi kellékekre emlékeztető tárgyak sorakoztak, a falnak támasztott fehér táblára bonyolult egyenletet írtak. – Te itt kísérletezel? – kérdezte kíváncsian a nő. – Nem egészen. Daniele proseccót töltött két pohárba, olyan sápadtat, hogy elment volna ásványvíznek. – Tizenkilenc perc múlva kész a vacsora. – Tizenkilenc? – kérdezte Holly, akit némileg mulattatott ez a pontosság. – Biztos? – Biztos. Jobban néz ki, állapította meg Holly. Besüppedt szeme alatt halványodtak a sötét karikák, amelyek majdnem feketék voltak, amikor kiengedték, és noha még most is gyakran hunyorgott és tikkelt, ezek már nem az őrültség jeleinek rémlettek, hanem mintha a gondolatainak adtak volna nyomatékot. A csevegést mellőzve rögtön a Carniviáról kezdett beszélni. Elújságolta, hogy új szervereket vásárol a Conterno-féle jutalomból. – Ám ezúttal jobban elrejtem a tüköroldalakat. Egyet Svájcban, valamelyik csendes zürichi pincében. Egyet San Marinóban. Esetleg még Montenegróban is egyet. Mögöttük csengett egy időzítő. Daniele felállt. – Mit eszünk? – érdeklődött Holly. – Kacsahúsos főtt tésztát. Füstölt angolnát. És borjúmájat. – Csupa hagyományos venetói ételt. – És 1961-es Odderót iszunk hozzá apám pincéjéből. – Poros palackot tett az asztalra, majd ellenőrizte az egyik gépet, amely halkan zümmögött, amikor Daniele kinyitotta. – Hát a műalkotás? – Holly a táblára mutatott. – Az mi? – Az? – Daniele odanézett, mosolygott. – Az nagyon hasznos. Így kell tökéletes tojást főzni. Bonyolult képlet volt, Holly az égvilágon semmit sem értett belőle.

– A szakácsnénk szörnyű babonás asszony volt. Mindig megszúrta a tojás egyik végét, mielőtt beletette a fazékba – magyarázta Barbo. – Ezért végeztem egy kis kutatást, hogy lássam, van-e tudományosabb mód. – És volt? – Igen. Nyilvánvalóan a legfontosabb tényező a tojás kerülete. – A „c”-re mutatott a képletben. – Azután a környezeti hőmérséklet, a „T”. De kiderült, hogy 100 °C fokra forralni a vizet már túlzás. Sokkal alacsonyabb hőmérsékleten kell főznöd, csak hosszabb ideig. – Tehát a tökéletes tojásfőzés titka az, hogy nem főzzük? – kérdezte a nő. Daniele bólintott. – Akkor vásároltam az első hőtárolós edényemet. – Az egyik szerkezetre mutatott. – Ma este a vacsoránkhoz használom. – Melyik fogáshoz? – Mindegyikhez. – Felállt, a pulthoz ment. – A tésztának már el kellett készülnie. Négy órát kapott. Holly nem látta, mit csinál, amíg az asztalra nem tette az ételt. Nem volt gyönyörű – Daniele nem olyan elegánsan tálalt, mint egy séf –, de a nő azonnal látta, hogy ez olyan vacsora lesz, amelyhez foghatót még nem evett. A tányérján négy kis cső feküdt, olyan vastagok, akár egy töltőtoll, amelyekre egyetlen löttyintés zöld olívaolajat öntöttek. Felvágta az egyiket. Sötét mártás buggyant ki belőle, és a kacsahús tömény illata csapta meg Holly orrát. – Klassz – mondta. Felvillázott egy darabot. – Uramisten! Ez….ez… A férfi bólintott. – Tudom. Felfoghatatlanul különös módon kiforgatta eredeti jelentéséből a mártásos főtt tésztát. A tészta került kívülre, és abban volt a sűrű, erős mártás. Daniele bort töltött kettejüknek. – Ehhez ez való. A kacsahús aminosavai illenek a bor Maillard-reakcióihoz. – Daniele… – A nő nem talált szavakat. – Meg vagyok döbbenve, hogy te tudsz főzni!

– Csak tizenkét receptet. De azokat addig hekkeltem, amíg tökéletesek nem lettek. A főtt tészta lehetett rendhagyó, de semmiség volt a borjúmájhoz képest. A fegato alla Veneziana volt a város kulináriai védjegye. Holly sokszor evett már fegatót, és noha minden háziasszony és étterem egy kicsit másképp készítette, az alapképlet sose változott: dinszteld átlátszóra kis lángon a hagymát; hirtelen süsd ki vajjal kevert forró olajban a csíkokra vágott, lisztbe forgatott májat; keverd össze a kettőt egy löttyintés fehérborecettel. Daniele borjúmája tizenkét órán át készült a hőtárolós edényben, csillagánizzsal és levendulával fűszerezve. – A máj és a levendula ugyanazt a kénmolekulát tartalmazza – magyarázta. – Egyesítsd a kettőt, és felerősítik egymást. – És a csillagánizs? – Esztragol van benne, ami kiemeli a hagyma természetes karamelltartalmát. Remek volt, olyan olvadósan zsenge, akár a szűzpecsenye, de sokkal zamatosabb. Ám semmi sem múlhatta felül a desszertet. Amikor Daniele megmondta, hogy sós csokoládéból és füstölt angolnából kombinálta, Holly alig merte megkóstolni, holott mennyei volt: papírvékony csokoládéból csavart, sötét cső a krémen, amelynek áthatóan füstös édességében Holly sose ismerte volna fel az angolnát. Parányi pohár Torcolatóval itták, velencei édes borral, amelynek robbanékony, üde szőlő- és mangóíze rácáfolt a kortól barna színre. Holly észrevette, hogy minél jobban előrehalad a vacsora, Daniele annál sűrűbben mer a szemébe nézni. Érdeklődött az apja iránt, mire Holly magától értetődő természetességgel vallotta be, hogy lelkifurdalása van, amiért ritkán látogatja. Noha az apja már nem ismerte meg, mert a szélütések megfosztották az agyát attól, ami emberré tette, Holly az anyja és a testvérei miatt sajnálta, hogy nincs közelebb az otthonához. – Kamasz koromban azt hittem, gyűlölöm az apámat – mondta lassan a férfi. – De nemrég megértettem, mennyire hasonlítunk. Például abban, ahogy rögeszmésen gyűjtötte a

képeit. Ha lenne egy fiam, és azt gondolnám, hogy egyszerűen eladná a Carniviát a halálom után, engedném vajon? Valószínűleg nem. – Ez az, amin dolgoztok Uriel atyával? Apaterápia? – Részben. – Daniele habozott. – Van néhány más gyakorlat is. – Például? A férfi ránézett. – Ha akarod, megmutatom. – Oké – felelte bizonytalanul Holly. Daniele leszedte az asztalt, és közben elmagyarázta a gyakorlat felépítését. – Nem fordíthatod el a tekintetedet, bármilyen intenzív a szemkapcsolat. Holly az utasításnak megfelelően előrehajolt, és farkasszemet nézett a férfival. Kezdetben kissé mulatott rajta – elég bizarr befejezés egy estéhez –, de még egy perc sem telt el, amikor megértette, hogy derűje csak a pironkodás egyik fajtája. Mögötte ott lappangott a leírhatatlan érzés, hogy most ugyanúgy megnyílik a férfinak, ahogy az neki, és a szemüket koszorúzó, parányi izmok a maguk érthetetlen nyelvén folytatnak szavak nélküli beszélgetést. A hangtalan diskurálás közben érthetetlen okokból többször is szerette volna, ha lesüthetné a szemét, vagy pirulhatna, néha meg azt gondolta: ez meg honnan jött? Vagy: remélem, nem találja ki, hogy most arra gondoltam. Amikor tekintetüket továbbra is összekapcsolva tükrözni kezdték egymás mozdulatait, a nő úgy érezte, mintha tökéletes összhangban táncolnának az elme báltermében. Kezének és nyakának minden apró mozdulata, a kasmírruha minden súrlódása és feszülése olyan puha és intenzív volt, akár a simogatás. A tarkója kipirosodott, a fülcimpája égett. Mögöttük csengetett egy időzítő. – Az igazságot – mondta halkan a férfi. – Előbb te. – Holly váratlanul megszeppent. Daniele gondolkozott. – Olyan sok mindent akarok kérdezni tőled. De az egyetlenegyet, ami számít, nem akarom megkérdezni. Mert hátha nemleges a válasz. Holly úgy zavarba jött, hogy nem felelt.

– Van valami, amit te akarsz kérdezni tőlem? – tette hozzá Daniele. – Amikor pótpartnerekkel csinálod…, akkor is ilyen? Barbo a fejét rázta. – Nem. Intenzív. De nem ilyen, mint ez. – És te… – Elhallgatott, nem tudta, hogyan fogalmazzon. – Hol ér véget? – Azt akarod tudni, hogy szexelek-e velük? – Hát, igen – vallotta be a nő. – Uriel atya azt hiszi, hogy segíthetne. De még nem mentem olyan messze. Noha van egy pótpartner, akit nagyon vonzónak találok. – Sose tudom, mikor viccelsz – mormolta Holly. – Azért, mert sose viccelek. – Egy pillanatig gondolkozott, majd azzal folytatta: – Miért? Gondolod, hogy le kellene feküdnöm vele? – Nem – mondta Holly. – Arra gondolok, hogy inkább le kellene feküdnöd velem. HETVEN Sergio Santini kisietett a légzsilipből az Archivio Segreto szűrt izzásába, ahol fra Tonatelli várta. Santini olyan türelmetlen volt, hogy menet közben húzta fel a cérnakesztyűt. – Nos tehát? Megvan minden? – kérdezte. – Erre lehetetlen biztos választ adni – felelte a dominikánus. Fáradt volt, a hangja most először árulta el a korát. Santini tudta róla, hogy az utóbbi időben lent alszik a levéltárban, egész életét alárendelve a vállalt feladatnak. Érdekes ez a vatikáni városállamban, ahol szinte senkinek sincsen családja: nehéz ellenállni a huszonnégy órás munkanapok kísértésének. Az emberek elnyűtték magukat a curiai hivatalokban, szó szerint belehaltak abba, hogy biztosítsák a pápaság tekintélyének fennmaradását. – Lenyomoztuk az összes egyértelmű hivatkozást. Mondanám, hogy ebből van a legtöbb.

Úgy beszél róla, mint egy gyomnövényről, gondolta Santini, vagy egy fertőzésről: valamiről, amit ki kell irtani, hogy semmi se maradjon belőle, különben ismét felüti a fejét, és elburjánzik. Bár talán nem is túloz. – Ide hozattam be – mutatott Tonatelli egy tanácsteremre. Biztonsági őr állt az ajtóban, az üvegfalakat lefedték, hogy senki se nézhessen be. Santini bement a szobába, és megtorpant. Csak most látta, hogy az üvegfalakat nem fedték le: dobozokból rakott, padlótól plafonig érő falak takarták el őket, négyszeres sorokban. – Mennyi van itt? – kérdezte megdöbbenve. Tonatelli végigmutogatta a falakat: – 1945-től 1947-ig négyszázhatvanöt jelentés. 1948-tól 1950-ig hatszáz. 1951-től 1953-ig kétezer-harmincöt. Itt egyelőre megálltunk. Santini belenyúlt egy dobozba, találomra kihúzott egy dokumentumot: Megbeszélték, hogy Emilia-Romagnában egy bizonyos Quirico Buccho, egy kommunista, titokban gyón. Megbeszélték, hogy mi lenne a legjobb eszköz signor Buccho képmutatásának leleplezésére. Befejezésül felhívjuk figyelmét az ügyre… 1948 májusában kelt. Santini kivett egy másikat: Camilla Conti friuli asszony jelenti a plébánosnak, hogy a férje nem hajlandó misére járni, mert rossz útra csalták a kommunisták… Majd egy harmadikat: Ez az ember nyíltan hangoztatta, hogy a kommunistákra fog szavazni a választáson. Mivel ő a helyi tanító, aggodalomra ad okot, hogy befolyásolhatja a közösséget. Felmerült, hogy mivel nem erős ember, meg lehetne győzni, hogy gondolja meg magát…

Volt egy hasonló jelentés Portugáliából, egy másik Franciaországból, ismét egy másik Spanyolországból; némelyiket latinul írták, mert akkor még az volt a katolikus egyház hivatalos nyelve. Valamennyi dokumentum gyanús kommunista tevékenységekről számolt be. Hallották, hogy a helyi orvos, aki ateista, radikális nézeteket hangoztat… A szentbeszéd, amely megmagyarázta plébániánk tagjainak, miért kötelesek a kereszténydemokratákra szavazni, kedvező fogadtatásra talált; bár ha felhívhatom Főtisztelendőséged figyelmét még néhány pontra… – Nos? – kérdezte halkan Tonatelli. – Mit teszünk vele? Semmisítsük meg? Rakjuk vissza? Santini körülnézett. – Egyelőre egyiket sem – mondta végül. – Beszélnem kell valakivel. Elment egy szerény kis palazzóba, amely csupán rövid sétára volt a Vatikántól, és megadta a nevét a recepciósnak. Pár perc után elvezették egy csendes szobába, ahol egy fehér hajú ember várta. – Köszönöm, hogy hajlandó fogadni – szólt Santini. – Nincs mit. – Az embert, aki az elődje volt a Vatikán Tájékoztatási Hivatalának élén, nem lepte meg, és nem is aggasztotta a jelentkezése. – Sok a munka, ugye? – Több, mint képzeltem – ismerte el Santini. – És sokkal több stresszel jár. A titoktartás terhe. A fehér hajú ember bólintott. – Higgye el, egy idő után könnyebb lesz. – Van egy kérdés, amelyben szeretném kikérni a tanácsát. Montini érsekről van szó, ahogy akkor hívták. VI. Pál pápa őszentségéről. A fehér hajú arcáról semmit sem lehetett leolvasni. – Hamarosan Szent Pál lesz, mint hallottam. Már az utódai Isten

Szolgájának és Tiszteletre Méltónak{2} nyilvánították. Azóta vannak beszámolók arról, hogy csodák történtek a nevében. – Azon gondolkodom – mondta halkan Santini –, hogy Isten Szolgája mellett nem volt-e szolgája a CIA-nek is. – Ó! – A másik egy percig hallgatott. – Mindig is foglalkoztatott, ki ül majd az asztalomnál, amikor ez újra felbukkan. – Újra? Tehát korábban is tudtak róla? – Természetesen. Ezt a műveletet akkoriban nem lehetett végrehajtani úgy, hogy ne tudjanak róla, legalábbis bizonyos körökben. – Ez a művelet… pontosan mi volt ez? – Nem kevesebb örök háborúnknál a kommunisták ellen – válaszolta egyszerűen a fehér hajú ember. – Egy háború, amelyben, a történelem magaslatáról nézve ma már könnyűnek, mondhatni talán elkerülhetetlennek látszik a győzelem. De higgye el, akkor nem volt így. Kétségbeesett küzdelem volt, amely erőteljes – sőt, egyesek úgy mondhatnák, hogy kétségbeesett – stratégiát igényelt. – A kereszténydemokratákat. – A kereszténydemokratákat – visszhangozta a másik. – Lényegében szövetséget a Nyugat két legnagyobb hatalma: a katolikus egyház és az Amerikai Egyesült Államok között. – Egyesek azt mondhatnák, hogy igen kevéssé volt keresztény és demokrata. Egyik sem lehetett, ha azt jelentette, hogy papok kémkedtek a saját gyülekezetük után. Vagy hogy az egyházközség tagjait utasították, kire szavazzanak. Akkor nem, ha azt jelentette, hogy a maffia meghamisította a választásokat, és a Curia adatokat adott át a másképpen gondolkodókról az elhárításnak. Akik viszont bizonyos esetekben a maffiának továbbították az adatokat, hogy intézkedjen. – Ezzel együtt sikeres volt – válaszolta határozottan a másik. – Erre gondoljon, mielőtt elhamarkodottan ítélkezik. – Hogyan engedélyezhette ezt monsignore Montini? – Ahogy maga is mondta, kapcsolatban állt a CIA-vel. Úgynevezett ügynök volt, talán a legértékesebb. Viszont ha

„szolgának” nevezi, akkor nem érti azt a kapcsolatot. A Vatikán és a CIA érdekei abban az időben azonosak voltak. Ne feledje, monsignore Montini látta, hogyan bírálták Pius pápát, amiért nem szegült szembe a német nácizmussal; sőt, ő is bírálta ezért a Szentatyát. Úgy vélem, el volt szánva rá, hogy nem követi el ugyanezt a hibát a hidegháborúban. Mi lett volna az anyaszentegyházból, ha arra kényszerül, hogy feladja a Vatikánt? Borzasztó döntések lettek volna ezek minden embernek. – Van egy dél-amerikai mondás – mélázott Santini. - Cuando la CIA va a la iglesia, no va a orar. A CIA nem imádkozni jár a templomba. – Valóban. Bizonyos, hogy nehéz társulás volt. Hogy miként kezdődött – nos, ez még jóval az én időm előtt történt. Annyit tudok, hogy gyökerei az utolsó háborús napokig nyúlnak vissza. Az akták szerint, amelyeket láttam, monsignore Montini ekkor kapta az OSS-tól a Vessel fedőnevet. Jelentőségét felmérheti abból, hogy az OSS-nál egy X-2 nevű külön osztályt szerveztek csak azért, hogy instrukciókkal lássa el monsignore Montinit, és elemezze a tőle kapott adatokat. Santini széttárta a karját. – Egy dolgot áruljon el. Mit tegyek? A másik elmosolyodott. – Mindig elgondolom, mennyire találó, hogy a mi Urunk nem a bűnt, hanem a tudást tette a leggyilkosabb gyümölccsé a Paradicsomban. Az volt az egyetlen, amely miatt az ember kiűzetett arról az áldott helyről. Hogy mit tegyen? Azt, amit mindnyájunknak meg kell tennünk: vegye tudomásul, hogy elvesztette az ártatlanságát, és őrizze a múlt titkait, hogy mások ne veszítsék el a magukét. – Más szavakkal: semmit? Úgy hangzik, mintha a könnyebb megoldást választanám. – Higgye el nekem, ha a lelki üdvösségről van szó, semmit sem tenni a legnehezebb – válaszolta a fehér hajú ember.

HETVENEGY Másnap reggel Daniele első dolga volt feltálalni két tojást, amelyeket hat órán át főzött a hőtároló edényben. A tojás, ahogy ígérte, tökéletes lett. Holly nem tudta, mikor tehette oda főni; miközben ő aludt, vagy előtte? Ez csak egy volt az éjszaka számos meglepetése közül, amelyeknek sokaságát most nem tudta volna feldolgozni. Még meglepőbb módon nem is bánta, hogy nem kell foglalkoznia velük. Holly Boland, mégis van benned valami vadság! Szóba került többek között Mia is. – Minden logikus – mondta Holly. – Minden kérdésre van válasz. Valahogy mégsem áll össze a kép. – Mia a te tojásod – felelte Daniele. – Milyen értelemben? – Én voltam így vele, amikor megtaláltam a tökéletes főtt tojás képletét, és felfedeztem, hogy nem tökéletes. Utána addig kellett dolgoznom vele, amíg azzá nem lett. – Hát, lehet – tűnődött Holly. Daniele megette a tojást, azután felfordította az üres héjat, és átszúrta az alját a kanállal. – Ezt miért csinálod? – kérdezte a nő. – Ha nem töröd el a héjat, csapdába eshet benne az ördög. Ezt a szakácsnénktól tanultam. Holly kíváncsian nézett rá. – Biztos, hogy te sosem viccelsz? – Biztos. – Hogy visszatérjünk Miához… engem továbbra sem hagy nyugton, hogy miért őt szemelték ki. Hiába kerestem-kutattam, sehol sem találom az okát. – Lehet, hogy bizonyos értelemben ez is olyan, mint az én főtt tojásom. Tudod: a megoldás az, hogy nem szabad főzni. Talán ezt a problémát is fordítva kellene nézned.

– De ha úgy nézem, akkor sem jutunk sehova. – Tágra nyílt a szeme. Váratlanul eszébe jutott valami. – Ha csak. – Igen? – … Nem a gyereket kínozták – mondta lassan Holly. Minden egyes szótaggal súlyosabban nehezedett rá annak az irtózata, amit most fogalmazott meg. – Hanem őt. Előhozták Daniele legnagyobb fehér tábláját. – Biztos, hogy nem baj? – aggodalmaskodott Holly. Daniele a fejét rázta, – Csak a Riemann-hipotézis. 1859 óta megvan. Nem ma délután fogom megoldani. Holly letörölte a tábláról a képletet, amelyet Daniele írt fel rá, azután rajzolt két pálcikaemberkét, egy férfit meg egy nőt, és aláírta a nevüket. Mia Elston, Elston őrnagy. Majd egy nyilat húzott apa és lánya közé. – A közvetett kínzást évezredek óta alkalmazzák, elsősorban azokon, akik testben-lélekben annyira erősek, hogy nem törhetők meg a szokásos módszerekkel. Ám épp az erejük miatt az ilyen típusú embereknél elvi dolog, hogy foggal-körömmel védelmezzék a szeretteiket. Elston őrnagy, mint egy felderítő osztag parancsnoka, nagyon jól tudhatta, min megy keresztül Mia – vele is végigcsinálhattak valami hasonlót a túlélési kiképzés C-szintjén. Mia pedig a szeme fénye. Már azt se bírta hallani, hogy az ő lánya odamenjen a Club Liberóba. – Valószínűleg azért választották pontosan azt az emberrablók. Holly bólintott, felírta: Club Libero, amit két újabb pálcikaemberrel szemléltetett. Mivel pedig Holly Boland volt, a lány, aki most fedezte fel, hogy van benne valami vadság, melléjük rajzolt egy harmadik pálcikaembert, aki szexelt velük, majd alájuk írta: Drogok? Emberrablás. Ettől a csoporttól egy másik nyilat húzott Mia apjáig. – Elston gyűlöli a drogokat, mint azt Toomer tizedes elmondta. – Újabb alakot rajzolt. – Elstonnak Carver ezredes a fölöttese. Közvetlenül Carvernek jelent Mazzanti, az Azione Dal

Molin kettős ügynöke. – Carver, ADM, írta, és húzott egy újabb nyilat. Végigvett mindenkit – Marco Conterno, Melchizedek rendje, Carnivia – és feltérképezte a kapcsolatokat. – Továbbá Joe Nicholls – tette hozzá. – Egy katona, akinek Elston segített lejönni a szerről. Akit nemrég meglátogatott, csakhogy ne felejtse el, mit is jelent ez. Elston tagadta, hogy lenne konkrét oka az emberrablásnak. De mi van, ha volt, csak ő nem akarta, hogy tudjak róla? Joe Nicholls/Drogok, írta. – Aztán volt egy Exodus nevű valami. Egy titkos kiadatási program Afganisztánban. Bár Elston ebben csak közvetve érintett. Hozzátette, hogy Exodus, húzott egy utolsó nyilat, majd hátralépett. Értelmetlen volt. Az összes nyíl Elston őrnagyhoz vezetett, de hiányzott valami létfontosságú részlet. – Ha az emberek Riemannról beszélnek – mondta Daniele –, néha szóba kerül az „aranykulcs”. Ez az a rész, amelyet feltételezni kell, a hiányzó darab, amely értelmet ad annak, amid van. – Az üresen maradt foltra mutatott Carver és Elston között. – Itt minek lenne értelme? Holly bosszankodva ingatta a fejét. – Hát ez az, amire még mindig nem bírok rájönni. HETVENKETTŐ – Mit akarnak maguk? – hitetlenkedett Saito. – Nyomozni akarunk Frediano Caliari és Tiziano Capon meggyilkolása ügyében – felelte higgadtan Piola. – Annak a nyomozásnak a keretében, amelyet Ester Iadanza, Cristian Trevisano és Max Ghimenti halála miatt folytatunk. Saito megdörgölte az arcát. – Ez őrület. Éppen akkor, amikor minden… minden…

– Szépen lezárult, és mindenki boldog – helyeselt Piola. Az apró keresztre mutatott Saito kabátjának hajtókáján, a keresztre, amelynek a hosszabbik ága kardban végződik. – Gratulálok, tábornok úr. Látom, felvették az Érdemes Felebarátok közé. Bizonyosan nagy nyereség lesz nekik. Saito gyanakodva sandított Piolára és Katra. – Mivel járna ez a nyomozás? – Ki kell hallgatnunk az összes embert, aki részt vett Mia kiszabadításában. Beleértve a parancsnokukat, Carver ezredest. Ó, és számos politikust, akik támogatták az amerikai bázisok létesítését az utóbbi hatvan évben. – Egy pillanatig hallgatott. – Ha nem tévedünk, akkor itt egy nagyszabású és folyamatos összeesküvéssel állunk szemben, amelynek az a célja, hogy az olasz nép ne dönthessen demokratikusan az amerikai katonai jelenlétről. Tudni akarjuk, miért. – Jóságos Isten. – Saito mintha minden más szót elfelejtett volna ezeken kívül. – Jóságos Isten! Ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje őket az államügyészhez. Ritka szerencse folytán Flavio Li Fontit kapták, annak a legendás Felice Cassonnak, a velencei vizsgálóbírónak a pártfogoltját, aki 1989ben, három felrobbantott carabiniere halála ügyében nyomozva leleplezte a Gladio-összeesküvést, a titkos hálózatot, amelyet a NATO szervezett szélsőjobboldali olaszokból. Li Fonti a maffiára szakosodott, aminek eredményeként máig fegyveres őr kísérte minden lépését. Nem volt könnyű tárgyalópartner, noha egy világ választotta el egyes gyáva, politikailag elfogult államügyészektől, akiket Kat és Piola alkalmanként kifogtak. Végighallgatta őket, időnként írt valamit a jegyzetfüzetébe. Piola körültekintően, semlegesen fogalmazott, ám Li Fonti átlátott rajta. – Szóval provokálni akarják őket – állapította meg, miután az ezredes befejezte. – Hátha elszólják magukat, és előkerül valami hasznos bizonyíték. – Kétségtelenül minél szélesebb területre akarjuk kivetni a hálót a vizsgálat során – felelte óvatosan Piola.

– Helytelen megközelítés – közölte Li Fonti. – Válaszom: nem. Kat csalódott. Többet remélt ettől a rámenős, energikus, szomorú tekintetű embertől. – Azért helytelen a megközelítés, mert ha igazuk van, akkor mindkettejüket megölik jóval előbb, semhogy bármit elérhetnének. Hagyják ezt abba, hogy hősök akarnak lenni, próbáljanak meg hatékonyak lenni. Ássák bele magukat azokba a bizonyítékokba, amelyek már megvannak, ott kutassanak ellentmondások után. Azonosítsák a gyenge láncszemeket, az embereket, akik semmit sem veszítenek azzal, ha szóba állnak magukkal, akik megcsömörlöttek a hazudozástól, vagy akik hajlandók védelmet vásárolni egy vallomáson. Mindenekelőtt pedig találjanak nekem valamilyen bizonyítékot, mindegy, milyen kicsit, vagy jelentéktelent, és azt majd feldagasztjuk szarviharrá. De a másik út ki van zárva. – Belenézett a jegyzeteibe. – Ezredes, kezdje a csontvázzal, mivel az itteni gyanúsítottnak, Garland őrnagynak legalább megvan az az előnye, hogy halott. És beszéljen a politikusával, ezzel a Sandro La Salával. Elvégre lehetséges, hogy signor Ghimenti halálának megvan a tökéletesen ártatlan magyarázata. – Katra nézett. – Magának pedig, kapitány, Mia Elston kiszabadítására kellene összpontosítania. De ne menjen egyenesen Carver ezredeshez. Fésülje át a technikai részt. Feltételezem, a tanyát átkutatták? – Még most is ott vannak a törvényszékiek. – Helyes. Találjon nekem ellentmondásokat, kapitány. Valamit, amit használhatok. A Campo San Zaccariára visszaérve Kat másolatokat kért a frisancói helyszínelők jelentéseiből, azután nekilátott felkutatni La Salát. Elsőnek a halotti anyakönyvet ellenőrizte, mivel aki partizán volt a háborúban, az ma legalább kilencvenéves, de nem talált sem anyakönyvi kivonatot, sem gyászjelentést. Ezek szerint La Sala még él. A választási névjegyzékben rálelt egy lakcímre és egy telefonszámra Lapióban, a Vicenzától délre eső dombok között. Egy nő vette fel. Kat megkérdezte, beszélhet-e signor La Salával.

– Nem jöhet a telefonhoz – mondta a nő –, de átadhatok neki üzenetet. – Ön a felesége? – érdeklődött Kat. – Nem. – Akkor a házvezetőnője? A Carabinieritől telefonálok. Kattanás. A vonal megszakadt. Azért csak elmentek hozzá. Kat már el is felejtette, milyen szép ez a dombvidék, amely úgy magasodik a venetói lapályon, mint a zöld taréj a sárkány pikkelyes hátán. Csak egy órányira volt Velencétől, mégis mintha egy másik országba cseppentek volna: dimbes-dombos szőlőskertek, zsebkendőnyi szántóföldek világába, ahol mintha még most is azokat a szerszámokat használták volna a tanyákon, mint a háború előtt. Lapio falucska a bukolikus szépségű Fimon-tóra nézett, amelynek tükrén néhány horgászcsónak ringott álmosan. Ám La Sala rezidenciájában nem volt semmi parasztos: hamisítatlan úri villa volt a szőlőskertek és az olajligetek gyűrűjében. – Nem rossz egy volt kommunistához képest – dünnyögte Piola, miközben bekanyarodtak a hosszú felhajtóra, ám Kat észrevette, hogy az olajligetek az út mindkét oldalán elhanyagoltak, mintha gazdájuk elvesztette volna érdeklődését a kertészkedés iránt. Szürke ruhás apáca nyitott ajtót. – Miben segíthetek? – kérdezte. – Signor La Salával szeretnénk beszélni – mondta Piola, és megmutatta az igazolványát. – Kétlem, hogy képes lenne beszélni önökkel. Napok óta nincsen jól. Az apáca bevezette őket egy káprázatos szalonba, amelyet láthatólag rég használtak rendeltetésszerűen. A falak mentén orvosi műszerek sorakoztak, és hegyekben állt a kötszer. A szomszédban megráztak egy csengőt. – Jött valaki, Maria? – kérdezte egy vékony hang. – A carabinierék! – kiáltotta az apáca. – Mondtam nekik, hogy nincsen jól.

– Hozza be őket. Kat és Piola követték az apácát a szomszéd szobába, amely nyilván ebédlő volt valamikor. A tóra néző ablak mellett mindkét végén állítható ágyban feküdt egy törékeny aggastyán. Piola bemutatkozott Kat helyett is, majd elmagyarázta, hogy egy incidensről akarnak beszélni, amely a háború alatt történt. – A háború? Emlékszem a háborúra – mondta gyenge hangján La Sala. – Csak az utóbbi évek jutnak nehezen az eszembe. – Egy Max Ghimenti nevű emberről van szó. – Piola helyet foglalt egy székben az ágy mellett. – Arról van szó, hogy a holttestét, pontosabban a maradványait megtaláltuk egy rögtönzött sírban a Dal Molin egykori kifutópályájának közelében. – Max Ghimenti. – Az öregember májfoltos szemhéja remegett. – Hát nem a németek fogták el? – Nem – válaszolt keményen Piola a költői kérdésre –, és úgy tudom, ön is vele volt, amikor meghalt. Újabb szünet. – Nem… emlékszem. – Signor La Sala – folytatta szelídebben Piola –, tisztában vagyok vele, hogy önt már nem állíthatják bíróság elé semmiféle bűncselekmény miatt, amelynek esetleges szemtanúja, bűntársa vagy elkövetője volt. Viszont segítene jobban megértenünk Max Ghimenti halálának körülményeit, ha pontosan elmagyarázná, mi történt. Bármi volt is az, kétlem, hogy olyasmi lett volna, amit el tud felejteni. La Sala bágyadtan sóhajtott, mint aki belefáradt az alakoskodásba. – Tudjuk, hogy köze volt hozzá az amerikaiaknak – folytatta Piola. – Például Garland őrnagynak az OSS-tól? A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy Kat már azt hitte, La Sala elaludt. De aztán megszólalt, bár továbbra sem nyitotta ki a szemét: – Volt egy összeesküvés. Piola előrehajolt. – Igen? Ki tervelte ki? – Az elvtársaink Jugoszláviában. Átjött onnan hozzánk egy csoportjuk. Magától Titótól hoztak parancsokat, amelyeket a párt

jóváhagyott. Hogy Venetót csatolják a munkások államához, miután kivonultak a németek. – Csak úgy? – kérdezte Piola. – De hát csak lett volna ellenállás. Az öregember feje billegett a párnán. – A Badoglini – a királypártiak – próbálhatták volna megakadályozni. De mi, kommunisták, többen voltunk. És népszerűek voltunk. A gyorsaságon és a meglepetésen múlott minden. Elfoglaltuk volna a városházákat és a rendőrségeket, megszálltuk volna a stratégiai fontosságú utakat és hidakat. Mire azok észre kaptak volna, már ott lobogott volna Velence fölött a vörös zászló. – Ki akadályozta meg? La Sala alig észrevehetően megrázta a fejét. – Elárulták. Az összes vezetőt megölték, kivéve engem, és az amerikaiak tettek róla, hogy attól fogva ne kapjunk géppuskát vagy aknavetőt. – Magát miért kímélték meg az amerikaiak? – kérdezte Piola. – Azt értem, hogy Ghimentit és a többieket miért likvidálták. De magát miért nem? La Sala ismét a fejét rázta. – Maga ezt nem érti. Nem az amerikaiak hiúsították meg az összeesküvést. Én tettem. Én árultam el. – Maga! La Sala sóhajtott. – A németek, az egy dolog. Még a feketeingesek is – azokat meg tudtam ölni, mert szégyent hoztak a hazánkra. De nem harcolhattam a saját partizántársaim ellen. Akkor se, ha királypártiak és katolikusok. Amikor hallottam, hogyan magyarázzák azok a jugoszlávok a tervüket, Max és a többiek meg bólogatnak, tudtam, hogy tennem kell valamit. Örökkévalóságnak tűnő ideig hallgatott, majd ismét összeszedte az erejét. – Volt ott egy templom, amiben aludni szoktunk. Ott csináltam. Egy golyó mindegyiknek a fejébe. Max felébredt, de én voltam olyan óvatos, hogy előtte kiszedtem a puskájából a lőszert. – És utána? Mit csinált a holttestekkel?

– Megkértem Garland őrnagyot, hogy intézze el őket. Egyébként is vele kellett volna találkoznunk. Ő aztán elvitette őket, én meg visszamentem a csapatomhoz azzal a mesével, hogy Ghimentit tőrbe csalták. – Köszönöm – szólt halkan Piola. – Nagyon hálás vagyok, amiért tisztázta ezt. La Sala bólintott. – Már nincsen sok időm. Örülök, hogy letehettem ezt a terhet. – Tekintve a körülményeket, nem lesz szükség hivatalos vallomásra – mondta Piola. – Ha aláírná a kapitány szöveghű jegyzeteit, akkor nem is zavarnánk tovább. Intett Katnak, aki elővette a jegyzetfüzetét. Az öregember arca elé kellett tartania, azután oda kellett vezetnie a kezét a megfelelő helyre. Az aláírás reszketeg volt, de olvasható. Piola szótlanul ült az autóban. Kat rápillantott. – Hát igazad volt – kivéve azt a részletet, hogy ki lőtte le igazából Ghimentit. Lényegében azonban ő volt a hidegháború első áldozata, úgy, ahogy mondtad. – Lehet, hogy igazam volt – felelte Piola –, de La Sala akkor is hazudott nekünk. – Ezt miért mondod? – Amikor Hapadi doktor megvizsgálta Ghimenti csontvázát, talált egy lövedéket a jobb vállában. A golyó a bal fül fölött hatolt be Ghimenti koponyájába, majd átütötte. A fegyveresnek Ghimenti mögött kellett állnia, akinek megparancsolták, hogy térdeljen le. – Sóhajtott. – Más szavakkal, a gyilkos balkezes volt, La Sala pedig jobb kézzel írta alá a vallomását. – Ki az a kilencvenéves ember, aki hamisan vall a halálos ágyán? – hüledezett Kat. – Az, aki minden áron magával akarja vinni a titkait a sírba. – De miért… – kezdte Kat, azután elhallgatott. – Az apácák! Piola bólintott. – Olyan ember, aki hiszi, hogy megkapja érte a jutalmat a másvilágon. Olyan ember, aki azt gondolja, hogy az egyházat védelmezi.

A főkapitányságra befutottak a törvényszékiek jelentései, tele alaprajzokkal és fotókkal a Caliari-házról. Kat átnézte a számtalan oldalt, egyeztette a filmmel, amelyet a SWATkülönítmény sisakkamerái vettek föl. Nehéz munka volt. A törvényszéki orvosszakértők sohasem tudhatták, melyik következtetésükbe kötnek majd bele a tárgyaláson, ezért a lehető legnagyobb tudományos részletességre törekedtek. – Ó, Tapo kapitány! Szabad egy szóra? Kat felnézett. Lettiere ezredes volt az. Mögötte Endrizzi állt, a kifutója, egy köteg aktával, amelyekben sárga cédulák virítottak. – Újabb áldozat? – kérdezte a nő. – Nem egészen – bazsalygott Lettiere. – Saito tábornok felkért, hogy még egyszer nézzem át a jegyzeteimet az ön esetéről. Utólag belegondolva talán nem tanúsítottunk kellő ügybuzgalmat, hogy a magafajta fiatal tiszteket megvédjük Piola ezredestől. – Azt felejtse el – mondta Kat. – Visszavonom a panaszomat. – Valóban? – Lettiere játszotta, hogy megdöbbent. – Ehhez természetesen joga van, de az aligha változtat az én vizsgálatomon, amelyet most már ki kell terjesztenem Piola ezredes kapcsolatára más beosztott tisztekkel. – Intett Endrizzinek, mire az kinyitott egy aktát, és átnyújtotta főnökének. – Az ügyekre, amelyekről, mint emlékszik, maga számolt be nekünk, amelyeknek felfedezése után fontolóra vette, hogy megszakítja kapcsolatát az ezredessel. Úgy tűnik, hogy Piola ezredes ezen a téren sorozatban követi el a szabálysértéseket. A Carabinieri pedig nagyon komolyan veszi, hogy biztonságos és zaklatásoktól mentes munkahelyi környezetet biztosítson a női tiszteknek. – Elvonult, alig állva meg, hogy ne vigyorogjon. Pöcs! Kat azonnal látta, miben mesterkedik Saito. Abban a pillanatban, ahogy kezd kínossá válni Piola nyomozása az emberrablás után, Saito a Lettiere-jelentésre hivatkozva tüstént felfüggeszti az ezredest, és valószínűleg Katot is, akkor pedig Li Fontinak nem lesz semmije, amire a vádemelést alapozhatná. Visszamerült a tanyán végzett nyomozás dokumentumaiba, addig lapozgatott, amíg meg nem találta a boncolási

jegyzőkönyveket. Sem Caliari, sem Capon nem volt tetoválva. Tetovált Nő?, írta a margóra. Raszta Hapsi? Hol vannak? Majd a jegyzőkönyvek mélyén eltemetve talált valamit, amitől ismét fel kellett vennie a tollát. Caliarit akkor lokalizálták, amikor feltöltötte a szélessávú adapterét. A jelentésben az szerepelt, hogy egy teljes gigabájttal készült a következő adásra. Az adapter elemzése megállapította, hogy a felhasználatlan bájtok mennyisége majdnem eléri az öt gigabájtot, a maximális tárolókapacitást. Érdekes, gondolta Kat. Még csak nem is volt szükség a végzetes feltöltésre, amely elárulta Caliarit! Arra gondolt, hogy meglepődött Daniele, amikor felfedezte, hogy őelőtte már más is behekkelte magát Caliari TIMszámlájába. Amikor Kat meghallotta, hogy az amerikaiak végig kémkedtek a Carabinieri vizsgálata után, feltételezte, hogy csak ők lehettek. Ők követték az olaszok bizonyítékainak nyomát. No és ha ennél többről van szó? Ha magát a nyomot is az amerikaiak hagyták? Ha valaki úgy döntött, hogy most már ideje kiszabadítani Miát – és ugyanakkor ideje megölni az emberrablókat? Visszatért a boncolási jegyzőkönyvekhez. A tanyaházban talált két ember egyaránt fejlövéstől halt meg, amelyet néhány méterről adtak le. A közelükben talált pisztolyok alátámasztották a mentőosztag állítását, hogy lövéseket hallottak, amikor behatoltak a házba, ám érdekes módon senki sem vállalta, hogy ő végzett volna az emberrablókkal. Visszatért a sisakkamera-felvételhez, kockáról kockára átnézte. Különös, gondolta, az elején csak úgy röpködnek a golyók, aztán egyszer csak ott állnak a SWAT katonái két hulla felett. Ám azokat a holtakat senki sem látta élve. Lehetséges, hogy mindkét áldozatot közvetlenül a mentőakció előtt lőtte le egy harmadik emberrabló? Egy olyan emberrabló, akit figyelmeztettek, tehát leadott pár lövést, majd észrevétlenül meglépett a közeledő szabadítók elől? Abban a zűrzavarban a mentőosztag azt hihette, hogy az emberrablókat a kereszttűzben ölték meg.

Még egyszer átnézte a jelentést. Semmit sem talált, ami alátámasztotta vagy cáfolta volna az elméletét. De legalább megvoltak az ellentmondások. HETVENHÁROM Holly áttette az elmetérképét a nappali szobája falára. Azután leült vele szemközt a díványra, és bámulta. Valaki azzal kínozta meg Elston őrnagyot, hogy elrabolta a lányát. Mia bántalmazása lehet semmi ahhoz képest, amit az igazi foglyoknak vagy akár egy túlélési SERE-kiképzésen részt vevőknek el kell szenvedniük, de egy olyan embernek, mint Elston, hallania kellett a sikoltásokat az afganisztáni és iraki börtönökben. Tudnia kellett, meddig lehet fokozni a kínzást. A képzelete elvégezte a többit. Többszörösen kitüntetett háborús hős. Szigorú elveket valló ember, akit tisztelnek a katonái. Mit tett, vagy mivel fenyegetőzött, amire ilyen kíméletlen volt a visszavágás? Egyetlen logikus magyarázat létezett. Ment egyenesen Gilroyhoz. – Hamarabb is rájöhettem volna – mondta. – Elston énekelt! – Énekelt? – visszhangozta Gilroy, gondolatban körüljárva a lehetőséget. – Vagy azzal fenyegetőzött, hogy fog. Már az első filmnél mondott valami olyat: „Hogyan léphetnék kapcsolatba velük?” Ami azt jelentette: „Hogyan közölhetném az emberrablókkal, hogy hajlandó vagyok egyezkedni?” – Jó kérdés. Valóban, hogyan? – Az én közvetítésemmel. – Ingerülten csóválta a fejét. Hogy lehetett ennyire ostoba? – Rendszeresen tájékoztattam Carver ezredest Elston állapotáról. Azután elmondtam Elston őrnagynak, hogy jártam Joe Nichollsnál. Gyanúm szerint ez vette rá, hogy azonnal Carverhez forduljon, és közölje, hogy megtesz mindent, amit akar, csak adják vissza Miát. Még láttam is őket

együtt, és hallottam, amikor Carver megegyezett vele! – Egy pillanatra elnémult. – Szerintem bármit fedezett is föl az őrnagy, annak a drogokhoz volt köze. – Nohát, most bizonyosan nem kockáztatja meg, hogy beszéljen, miután épségben visszakapta a lányát. Legfeljebb annyit remélhetünk, hogy más módon szerezzük meg a bizonyítékot. Holly töprengett. – Beszélnem kell Miával. Telefonált Nicole Elstonnak, megkérdezte, nem szeretne-e Mia látni valamennyit abból a töméntelen képeslapból és ajándékból, amelyek elárasztották a kapcsolattartókat a lány kiszabadítása óta. Nicole azt felelte, hogy mindjárt megkérdezi. Olyan a hangja, mint bármely anyának, aki a tizenéves lányával beszéli meg a zsúfolt programot, gondolta Holly. Nehéz elhinni, hogy ez a beszédes, jókedvű asszony azonos azzal a majdnem katatónra gyógyszerezett ronccsal, aki végigszenvedte lánya rabságának kínjait. Nicole visszajött. – Persze, azt üzeni, hogy jöjjön csak. Azt is nehéz volt elhinni, hogy a tizenéves, akit az Elstonházban látott, nem is olyan régen a kamera előtt szenvedte el az emberrablók brutalitását. Mia kötött sísapkában fogadta, amit később lekapott a fejéről, és Holly láthatta, hogy már nő a haja, a hangja pedig csengő és határozott volt. Hála legyen Istennek a fiatalok rugalmasságáért! Mia hozta szóba az emberrablást. Holly hagyta, hadd beszéljen, csak időnként szúrt közbe egy-egy kérdést. Főleg Arlecchino volt a téma. Noha Mia tudatos számítással érte el, hogy fontos legyen Caliarinak, látszott, hogy ő is kötődött hozzá. – A barátaim szerint szörnyeteg volt – mondta szégyellős nevetéssel, a sapkát gyűrögetve. – De én tudom, hogy nem volt mindenestől rossz. Engedélyre van szüksége, hogy meggyászolhassa az álarcost, értette meg Holly. – Caliari úgy döntött, hogy megfoszt téged a szabadságodtól, és bántalmazni fog. Ezzel együtt túlságosan

leegyszerűsítő megoldás hősökre és szörnyetegekre osztani a világot. Vannak gyalázatos dolgok, amelyeket szigorúan erkölcsös emberek követnek el, mint ahogy talán a te megmentőid között is voltak trógerek. – Hát ja. Nem úgy hangzott, mintha sikerült volna meggyőznie Miát. – Jársz tanácsadásra? – kérdezte. A lány pofát vágott. – A szüleim azt akarják, hogy Mr. McConnellhez menjek az iskolában. Mert hogy őt már ismerjük. Holly bólintott. – Találkoztam vele. Ez az, aki megbámulja a nők lábát? Mia nevetett. – Igen! – Ha ez segítene… – Holly tétovázott. – Az egyik barátom jár egy pszichiáterhez, aki egyúttal pap is. A barátom azt mondja, nagyon jó. Összehozhatlak benneteket. – Kösz, az jó lenne. – No és apád? – noszogatta szelíden Holly. – Hogy van? – Apuval minden oké. Nem az a zokogós-hazatérős fajta, de megölelgettük egymást, dumáltunk egy nagyot, úgyhogy. – Bólintott. – Azt akarja, hogy újítsam meg a fogadalmat, mármint a tisztaságit. Hát ebben nem vagyok biztos. De majd kitalálunk valamit. – Kérdezhetek valamit, Mia? A lány vállat vont. – Persze. – Volt olyan időszak a közelmúltban, amikor apád mintha már túlzásba is vitte volna a védelmezésedet? Mia bólintott. – Ja, tutira. Rögtön az utolsó turnéja után. Mihelyt hazajött, folyton leültetett, hogy ilyen kiselőadásokat tartson a biztonságról. Hogy senkinek se adjam meg a nevemet a neten. Vigyázz, amikor elmész hazulról, vigyázz, hogy kivel barátkozol, bla-bla-bla. Még azt is akarta, hogy jelöljem barátnak a Facebookon, mert akkor láthatja, hogy nekem kik a barátaim! – A szemét forgatta. – Rögtön le is lépnének ijedtükben! – Ezért regeltél magadnak fiókot a Carnivián? – Ezért. – Említették valaha az elrablóid a Carniviát?

– Csak az egyik szólt hozzám. A másik kettő… az egyik csak olaszul beszélt, a másik meg csak fütyörészett. – A másik kettő? – Holly meghökkent. – Én azt olvastam, hogy összesen ketten voltak. Mia a fejét rázta. – Tudom, hogy ez a szöveg, pedig direkt megmondtam nekik, hogy volt egy másik is, aki néha kölcsönvette Arlecchino álarcát. Mindenki azt mondja, hogy tévednem kellett, mert csak két halottat találtak, de… – Vállat vont. – Sose láttad annak az embernek az arcát? Valamit, aminek az alapján azonosítani lehetne? – Á. Csak onnan tudtam, hogy ő az, hogy így fütyörészett az orra alatt. – Valamilyen dallamot? Egy slágert? – Ja. – Törte a fejét. – Akkor nem ismertem fel. De az a legfurább, hogy tegnap hallottam a rádióban. Tutira, hogy Springsteen volt. „Born to Run”. Ahogy visszaért a lakásába, Holly átnézte a hivatalos jelentéseket. Itt nem volt helye félreértésnek: azt írták, hogy két emberrablót lőttek agyon, miután azok tüzet nyitottak a mentőosztagra a házból. Három új pálcikaembert rajzolt Mia alá a Daniele konyhájából hozott elmetérképen. Kettőt kiikszelt. A harmadik alá odafirkantotta: Füttyös Ember. Springsteen? Gyors e-mailt küldött Katnak, megírva, mit hallott Miától. Azután beült az autójába és elindult északra, a hegyekbe. HETVENNÉGY Ezúttal nem értesítette, hogy jönni fog. Joe Nicholls tornaruhában, izzadtságtól fénylő arccal nyitott ajtót. Nyilvánvalóan éppen gyúrt. – Boland! – csodálkozott. – Miben segíthetek? – Volna még pár kérdésem.

– Azt hittem, Mia ép és egészséges. – Az. – Holly az ajtóra mutatott. – Bejöhetek? Miközben Joe bevezette a sífelszerelései mellett a konyhába, Holly egy pillanatra megállt, hogy körülnézzen a folyosón. Méretes katonai hátizsák bújt meg az ajtó mellett. Próbaképpen megemelte. Volt vagy negyven kiló. Nicholls visszafordult, meglátta. – Mit csinál? Holly édesen mosolygott. – De nehéz ez a zsák! – Ja – morogta a férfi. A konyhában levetette magát egy székre, és ezúttal nem kínálta kávéval a nőt. – Nohát, Joe, maga nem hazudott nekem – kezdte Holly –, csak nem mondott el semmi olyat, ami igazán fontos. – Nem tudom, miről beszél – felelte egykedvűen Nicholls. – Valami történt Afganisztánban. Valami, amihez köze volt magának és az őrnagynak. Arra tippelek, hogy maga beszámolt neki valamilyen simliről vagy szabálytalanságról, amit megtudott; a következő bevetésén ő is utánanézett, azután visszajött magához, és azt mondta, hogy igazat beszélt. Akármi volt is, szerepet játszott abban, ami a lányával történt. Nicholls egy hosszú percig csak nézte, mintha azt latolgatná, hogy feleljen-e neki, vagy dobja ki. – Tudok az Exodusról – tette hozzá Holly. – Csak azt nem tudom, hogyan kapcsolódik Mia elrablásához. – Elston őrnagy egy hős – mondta végre-valahára Joe. – A legbátrabb ember, akit láttam életemben. – Tudom. Joe sóhajtott. – Azért vadásztunk, hogy a hírszerzőknek legyen információja – nekünk legalábbis azt mondták. Átmentünk a lázadók területére, elkaptunk egy célszemélyt, és már húztunk is vissza. Rutinmunka. Ezt hívtuk Tálib Taxinak. Csakhogy azok nem voltak. mármint tálibok. Nem mindig. Ránézett a nőre, hogy érti-e. – Néha vittünk magunkkal tolmácsot, hogy ne legyen konfrontáció. Na szóval, ez az illető, akit felszedtünk, elkezdett karattyolni, úgyhogy kérdeztük a tolmácstól, hogy mit beszél. Mint kiderült, azt állította, hogy csak

azért kapcsolták le, mert ő irányította az ópiumbegyűjtőt egy helyi üzletembernek. – Akkor meg is érdemelte – mondta egykedvűen Holly, bár azonnal hegyezni kezdte a fülét a drog említésére. – Meglehet, bár a hadseregnek akkor még nem volt programja a mákföldek felgyújtására. Nekünk az volt a parancsunk, hogy hagyjuk békén a parasztokat, nehogy a tálibok karjaiba kergessük őket. Na szóval, a célszemély mondani kezdte, hogy őt csak azért hurcolták el, mert nem Karim Szajjafnak dolgozik. – Az ki? – A helyi góré. Hadúr, törzsfőnök, akit beszerveztünk segíteni, hogy kormányozza a helyi lakosságot. – Vagyis az emberük ellen az volt az igazi vád, hogy benne volt egy afgán bandaháborúban? Az elég gyakori arra, nem? – Ja. Kapott párat a puskatussal, hogy fogja be, leszállítottuk a bázisra, és a továbbiakban nem törődtünk vele. Igen ám, de ismét megtörtént: egy újabb célszemély állította, hogy őt csak azért kapcsolták le, mert nem Karim Szajjaf embere. Olyan sokszor megtörtént, hogy már kezdett úgy kinézni, mint egy minta. – Tehát maga szólt az őrnagynak. Nicholls a fejét rázta. – Akkor még nem. De belenéztem az aktákba, hogy lássam, mi történt ezekkel a hapsikkal, miután begyűjtöttük őket. Arra számítottam, hogy ha tényleg nem volt közük a tálibokhoz, akkor a kihallgatás után elücsörögtek egy kicsit a cellában, és utána kirúgták őket. De mikor utánanéztem, azt láttam, hogy az elsőt, akit így hoztunk be, átirányították az Exodus-tervbe. Úgyhogy ellenőriztem egy másikat: ugyanaz. Az összes ópiumost beosztották az Exodusba. – Pontosan mi ez az Exodus? – Először azt hittem, valami drogellenes program. De az a helyzet, hogy azon a vidéken az ópiumtermelés az ötszörösére nőtt a mi ottlétünk alatt. Főleg azért, mert egy ember kezében összpontosult, mégpedig Karim Szajjaféban. Egyébként, amikor átnéztem az aktákat, láttam, hogy nemcsak a mi embereink kerülnek be az Exodusba. Nagyobbrészt közepes jelentőségű célszemélyek voltak, akiket kihallgattak, mire elmondták, mit

tudnak, aztán csak úgy elfektették őket a rendszerben: várták a döntést, hogy lesz-e vádemelés, vagy mehetnek haza. Mi tömítésnek hívtuk őket, mert csak foglalták a helyet. Holly a szemöldökét ráncolta. Nem erre számított. – Ezt mondta el az őrnagynak? – Igen. Azt mondta, írjam le, ha legközelebb jön, majd átnézi. Tálibokra vadászni egy dolog, de ha csak besegítünk valami máktermesztőnek, hogy dirigálhassa a piacot, akkor az amerikai hadsereg hülyét csinál magából, nem? – Tehát megírta a jelentést. Utána mi történt? – Meglőttek. – Nézte a nőt, várta az elkerülhetetlen kérdést. – Úgy gondolja, hogy azért, amit írt? – Arra nincs bizonyíték. Semmire sincsen bizonyíték. Kivéve, hogy a golyó a jobb lábamat érte. – Egy pillanatra elnémult. – Akkor éppen a bal oldalamat fordítottam az ellenség felé. – És ezzel vége lett a katonai pályafutásának. Csak azért, mert feltett néhány kérdést egy helyi hadúrról, aki túlzottan sok segítséget kapott. – Nagyjából. – Nicholls a fejét csóválta. – De rohadt volt, amikor kikerültem. Nincsen családom, nekem a Recon Red volt a családom. Magam is drogozni kezdtem. A többit tudja. Az őrnagy mindenképpen segített volna, ő az a típus. De szerintem felelősnek érezte magát. – Az a hátizsák az ajtónál… az a menekülőfelszerelés, ugye? Ha visszajönnének a hapsik, akik meglőtték. Joe bólintott. – Sítalpon vagyok olyan gyors, mint akárki. – Hova menne? A férfi az égre mutatott. – Fel. Holly hirtelen megértette. – Az a csomag egy égi kampó! Joe-nak tetszett, hogy így kitalálta. – És egy ejtőernyő. Itt olyan az uralkodó széljárás, hogy egyenesen átmennék a határon Svájcba, és ott már nem lenne gond, hacsak magukkal nem hozzák az útlevelüket. Holly végiggondolta, amit hallott. – Csak azt nem értem, miért kerítettek ekkora feneket annak, hogy elhallgattassák magukat.

Baráti tűz, aztán egy emberrablás… Nem hiszem, hogy Karim Szajjaf az első hadúr, akinek a támogatását megvásároltuk. Nicholls vállat vont. – Akkor lehet, hogy rosszul értettem. Az a lövés csak véletlen volt, és ami Afganisztánban történt, annak semmi köze Miához. – Nem – mondta a nő. Az elmetérképére gondolt, az üres foltokra, amelyeket ki kell tölteni. Elston őrnagyot óriási hadművelettel némították el, tehát amit védtek, annak is óriási jelentőségűnek kell lennie. Hirtelen eszébe jutott valami. – Mekkora súlyt bír el egy égi kampó? – Körülbelül százhuszonöt kilót, a körülményektől függ. Miért? – Nem fontos. – Nincs értelme még nagyobb veszélybe sodorni Joe-t azzal, hogy beavatja a gyanúba, amely most villant át az agyán. De a férfi már kitalálta. – Maga egy ilyen Irán-Contra dologra gondol? – Talán – bólintott Holly. Az Irán-Contra még az apja idejében történt: korrupt amerikai hírszerzők Oliver North ezredes vezetésével illegálisan fegyvereket adtak el Iránnak, és a pénzből Nicaraguában vásároltak repülőgépeket, amelyekkel kokaint szállítottak, amit ugyancsak eladtak, hogy még több pénzük legyen fegyverekre. Lehetséges, hogy itt is ez történt? Az amerikai hadsereg odáig ment volna a kedvenc hadura támogatásában, hogy még a drogüzletébe is besegítettek? És ha igen, mire használták a pénzt? – Messze vagyunk még attól, hogy bármit is bizonyíthassunk – mondta nyomatékosan. – Okosabb, ha nem is gyártunk elméleteket, amíg nincs bizonyítékunk. Van másolata a jelentéséről? Nicholls bólintott. – Odakint van elásva, a farakás alatt. Holly kinézett az ablakon. Rég besötétedett. – Ha nem bánja, hogy a díványon kell aludnia, reggel behozom – mondta a férfi. – De mostanra keményre fagyott a föld.

– Oké, kösz – felelte Holly. Jobban szerette volna azonnal kézre keríteni a jelentést, de mégsem kérheti Joe-t arra, hogy kapjon szét egy farakást, és éjszaka ássa fel a fagyott földet. Reggel is jó lesz. Hajnali négy óra tájban ébredt, és túlságosan fel volt ajzva ahhoz, hogy visszaalhasson. Folyton annak az elmetérképnek a részletei úszkáltak a szeme előtt. Carver. Elston. Exodusterv. Drogok… Gondolatban kiegészítette néhány új névvel. Karim Szajjaf. Égi kampó… Egyre több darab ugrott be a kirakóshoz, de amikor elemezni próbálta őket, őrjítő módon elillantak. Elstont azért hallgattatták el, nehogy elárulja, hogy a hadsereg támogatja Karim Szajjafot, ez világos. De az is világos, hogy maga Elston sem látta a nagyobb összefüggéseket. Többről van itt szó, többnek kell lennie! Noha korán volt, elhatározta, hogy felhívja Katot, megbeszéli vele. Tárcsázott. A készülék kicsengett, de rögtön el is halt a hangja, mert nem volt térerő. Elvégre hegyek között voltak. Átballagott abba a szobába, ahol Joe gyúrni szokott, egy pillantást vetett a tornaszerekre és a fal tövében a súlyzókra, majd fölemelte a telefonját, hogy lássa, hány bar van a kijelzőn. Joe telefonja egy alacsony polcon töltődött. Megnézte, mert látni akarta, hogy azon hány bar van. Sok volt, de a férfi egy másik mobilszolgáltatót használt. Holly már éppen ment volna tovább, amikor észrevett még valamit. Nicholls telefonja az a típus volt, amely kiírta az olvasatlan üzeneteket. Most is volt egy. Csak ennyi: Vettük. Fölkapta a készüléket, rákattintott az előző üzenetre, amelyiket Joe küldte. Az is csak egy szóból állt: Megjött. Ó, Joe Nicholls, te mocskos görény! A hűség a sereghez és a félelem a további megtorlástól ezek szerint felülírta a hűséget Elston őrnagy iránt. De most nincs idő

ezen rágódni. Gyorsan magára kapta a ruháit, majd az ablakhoz sietett. Lent, a fő utcán fekete furgon parkolt. Elsötétítve. Figyelők? Vagy emberrablók? Fény villant a furgonban: egy mobiltelefon kijelzője. Egy egész különítményt nem küldenek idáig csak azért, hogy őt figyeljék. Mibe, hogy Kat Raszta Hapsija ül a kormánynál? Kirohant a folyosóra. Síbakancs, dzseki. Síléc. Az ő súlya a kétharmada volt Nichollsénak, nem passzolt éppen a lábára a síbakancs. Lényeg, hogy a síléchez passzolt. Az uralkodó széljárás egyenesen átvisz Svájcba, mondta Joe. Csak ne hozzák magukkal az útlevelüket. Ahogy kinyitotta az ajtót, bezúdult a jéghideg levegő. Joe álmosan kiszólt a hálószobából, hogy mit csinál. – Elszívok egy cigit! – kiáltotta vissza. Nem várta, hogy Nicholls elhiggye, de már az is jó lesz, ha lelassítja pár másodpercre. Az égi kampó csomagja majdnem annyit nyomott, mint ő. Amikor belelépett a sílécbe, egy pillanatig attól félt, hanyatt esik. Márpedig akkor nem áll fel többé. Előredőlt, hogy ellensúlyozza a hátizsákot, és nekifeszült a botoknak, hogy beinduljon. – Mi a fasz? – Joe árnyalakja volt az a küszöbön. – Mi a faszt buherál, Boland? Holly már mozgott, kétségbeesetten kapálta a földet a botokkal, de így is tébolyító lassúsággal haladt. Csak egy kis lendületet tudna venni, akkor már segítség lenne a zsák súlya, nem kolonc! Hallotta, ahogy Joe káromkodik, miközben mezítláb rohan utána a hóban. Akkor egy lökéssel végre sikerült igazi mozgásba hoznia magát. Fokozatosan gyorsulva vágott keresztül Joe háza előtt a lapos terepen, majd be az erdőbe. Volt ott a fák között egy út, amely kivezetett a faluból, nem sejtette, hova, de nem volt választása. Csak le a lejtőn, minél gyorsabban! Jó síelő volt, hála az apjának, aki ragaszkodott hozzá, hogy családtagjai minden évben a lehető leghosszabb ideig gyakorolják a síelést. A törékeny Holly már tizenhárom évesen el tudott

menni a legnehezebb terepen, de sohasem ekkora súllyal a hátán, és csak ritkán sötétben. Szerencsére a hó összegyűjtötte és visszaverte a kevés fényt, így egyszerűen kikerülte a foltokat, amelyek nem voltak fehérek, és bízott a térdében, hogy bírni fogja a futást. Amikor elhagyta a falut, feltúráztatott motor hangját hallotta. Most megy föl a házhoz a furgon. Azután jönnek utána. Remélhetőleg Joe-nak nincs sok tartalék síléce. Pár perc múlva az erdő széléhez ért, ahonnan kanyargó út indult le a völgybe. Ha valóban meg akarja csinálni ezt, akkor most kell, mielőtt elhagyná a fák menedékét. Levette a sílécet, elvonszolta az ösvényről a hátizsákot és átvizsgálta, a mobilját használva elemlámpának. Egy nagy gázpalack volt a legnehezebb, azután volt egy heveder, amelyet drótkötél erősített a léggömbhöz. Az ejtőernyő az a pehelykönnyű, tartalék típus volt, ami legfeljebb egy kilót nyom. Belebújt a hevederbe, felcsatolta előre az ejtőernyőt, feltépte a rögzítő pántokat a kábelen. Fogalma sem volt, hogy működik a fújtató, de bízott a hadseregben, amely mindent olyanra tervez, hogy a hülyéknek se okozzon fejtörést. Átvillant az agyán, mit mondott a szakács, akivel együtt figyelték a gyakorlatot: Azt mondják, marhára be lehet indulni tőle. Bár ezt akkor mondják, amikor ismét két lábbal állnak a földön. Még mindig nem hallotta, hogy üldöznék, de legalább Nichollsról tudja, hogy nesztelenül és villámgyorsan síel. Ha addig vár, ameddig meg nem hallja Joe-t, addigra késő lesz. A gáztartályra illesztette a léggömböt, megrántotta a fogantyút. A gumi azonnal felpüffedt, a redők kisimultak. Pár másodperc múlva már törekedett volna fel a magasba, csak a tartály húzta vissza. Majd egy sivítással kitépte magát, és felszállt. Ahogy a drótkötél kigöngyölődött. Holly felvette azt a testtartást, amit a kiképzésen látott: megfeszítette izmait a rántáshoz, karját szorosan keresztbe fonta. A kötél akkorát rántott rajta, hogy elakadt a lélegzete. Repült, alatta elmaradt az erdő, a holtsúly kiegyenlítette a léggömb

húzását. Az erdőben szikrák villogtak: valaki lőtt rá. Illetve nem is rá, mert a golyók magasan a feje fölött süvítettek el, hanem a léggömbre, amely könnyebb célpont volt. Már olyan magasan járt, hogy ha lezuhanna, az bizonyosan megölné. Azok is rájöhettek. Ordítást hallott, a lövöldözés abbamaradt. Tehát nem holtan akarnak. Legalábbis nem itt. Nem volt megnyugtató gondolat. Lenézett a földre, amelytől máris több mint száz méterre távolodott. Milyen magasra mehet még? A tartalék ejtőernyőket arra tervezték, hogy viszonylag alacsonyan is kinyíljanak. De ha kivárja, hogy elérje a hatszáz métert, a szabványos ugrási magasságot, addigra annyira átfagy, hogy ki se bírja majd nyitni. Máris alig kapott levegőt. Viszont ha túl alacsonyan húzza meg a kioldózsinórt, az ejtőernyő alig párszáz méterre teszi le onnan, ahol felfújtatta a léggömböt. Döntsél! Válsághelyzetben az hal meg elsőnek, aki nem tud dönteni! Akit persze hamarosan követnek azok, akik rosszul döntenek. Kivárja a háromszáz métert. Miután döntött, gondolatban végigvette, mit kell tennie. Léggömböt elengedni, szabadesés, kioldózsinór. Utána csak át kell kormányoznom magamat egy határon, amelynek a pontos helyét nem is tudom. Holly Boland, te aztán nem könnyíted meg magadnak az életet. Háromszáz méter magasan elengedte a ballont. Az nehéz volt. A léggömb a biztos halálba vihette volna, ennek ellenére minden idegszála hőkölt a gondolattól, hogy kiakassza a kampót, és átadja magát a tömegvonzás ölelésének. Döntött, zuhant. Ez az a pont, amikor a régi kiképzője szerint azt kellene ordítania, hogy „Geronimo!” Ezúttal mellőzte az ordítást, csak megrántotta a kioldózsinórt. A gomolygó műanyag az arcát csapkodta, olyan vékony volt, mint egy áruházi reklámtasak, Holly egy rémítő pillanatig azt várta, hogy vagy

összegabalyodik, vagy elszakad, ám végül fölvette az előírt téglalap alakot, befogta öblébe a levegőt, és lelassította a zuhanást. Holly meghúzta az első pántokat, mire a teste engedelmesen észak felé fordult. A távolban egy másik falu fényei pislákoltak. Mivel szinte bizonyosan túl lesz a határon, az is megfelel célpontnak. Olyan lassan sodródott, ahogy tudott, ide-oda lavírozva, kihasználva a szellőt, hogy minél távolabbra vitesse magát. Alig párszáz méterre a céljától ért földet, a hágó már csak sötét árnyék volt mögötte. Amikor lekapcsolta magáról az ejtőernyőt, reflektorok gyúltak, és elárasztották fénnyel. Joe Nicholls kollégái mégis magukkal hozták az útlevelüket. HETVENÖT Katot felvezették a Hotel Metropoléban a Damasco lakosztályba, ahol a vendéglátója várta. – Elnézést a késésért – mentegetőzött, míg helyet foglalt a székben. Vivaldo Moretti legyintett. – Rendkívül élvezetes húsz percet szerzett nekem, hogy várakozhassak közös esténkre, úgyhogy bizonyos értelemben nekem máris megvolt belőle az örömem. – De csak a várakozásban! – figyelmeztette a nő. Vivaldo Moretti mosolygott. – Akkor még szerencse, hogy a legcsodálatosabb dolgokat képzeltem el. – Az asztalra mutatott. – Voltam oly bátor engedni, hogy a séf válassza ki a fogásokat. Mint látom, az itteni konyha extramodern, vagyis egyszerre tartalmaz hagyományos és modern elemeket. Kat kétkedve sandított a tányérjára, amelyen volt szamócapüré, koktélos pohárban szervírozva, mellette négyszögletes polentaszelet, a tetején babpürével, és végül bundában sült tökvirág, valamilyen fasírozott hallal töltve.

– Köszönöm, hogy hajlandó volt találkozni velem – mondta, és fölvette a villáját. – Egy emberről akarok beszélni, akivel, azt hiszem, dolgozott együtt a múltban. Sandro La Saláról. – Igen. Nem mondanám, hogy jól ismertük egymást, de kétségtelenül elég gyakran volt alkalmam közelről megfigyelni. Mit akar tudni róla? – Először is mi volt az általános benyomása? Moretti eltűnődött. – Politikai értelemben az a gürcölő típus volt, de hatékony. És természetesen szerencséje volt a barátaival. Az a politikusnemzedék, az egykori frontharcosoké, inkább csendesen, a vacsoraasztalnál tisztázta a nézeteltéréseit, nem a sajtóban. – Barátokat említett. Nyilván tudja, hogy La Sala tagja volt a Melchizedek-rendnek, egy úgynevezett jótékonysági szervezetnek. Moretti bólintott. – Mint sok más politikus. – De maga nem. – Nézze – mondta elgondolkozva a képviselő –, van valami roppantul csábító a titkokban. És még ennél is varázslatosabb a gondolat, hogy létezik valahol egy szövetség, a beavatottak elitje, amelynek körében hatalmas emberek osztják meg titkaikat. Nagyon hízelgő – sőt, bódító – azt hallani, hogy maga is közéjük tartozhat, részesülhet a „karizmában”, ahogy ott mondják. Természetesen annak is tudatában van, vagy pedig tudatosítják magában, milyen más előnyökkel járhat ez a szövetség. Választási kiadások, hivatali költségek, okos fiatal kutatók szolgálatai, a kedvező sajtóvisszhangról nem is szólva! Az ilyen hálózatok igazi hatalmat termelnek maguknak, és gondoskodnak róla, hogy szükség esetén a belső kör összezárjon. – Maga szerint ez a Melchizedek-rend? A belső kör? Moretti vállat vont. – A Melchizedek csak egy változat. A P2 volt a másik. Benne van a Vatikán, hemzsegnek soraiban a kémek, átfed bizonyos előkelő klubokat és kaszinókat, sőt egykét különleges profilú bordélyt. Pontos neve nincsen – nevezze befolyásnak, nevezze korrupciónak, vagy legyen csak goromba, és nevezze hatalomnak, mert az egyszerre mindez, és még ennél is

több. – A fejét csóválta. – Hogy válaszoljak előző kérdésére, én sosem tartoztam közéjük. – Hogy kerülte el? – Olyan léha viselkedéssel, hogy úgy gondolták, szégyent hoznék rájuk. És akkora szégyentelenséggel, hogy nekem nem voltak titkaim, amelyekkel megzsarolhassanak. – Gondolja, hogy La Salát megzsarolták? – Nem hiszem. Mindig azt pusmogták róla, hogy nagy hazafi, valamilyen – közelebbről nem részletezett – háborús hős. Ki tudja? Mivel kommunista volt, aki átállt a fősodorba, a pénztárnokai talán úgy döntöttek, hogy előléptetik, ezzel bátorítva másokat, akiknek ugyancsak kedvük támad áttérni arra az útra. Abban a világban semmi sem egészen az, aminek látszik. – A CIA a „pénztárnok” alatt? Vagy legalábbis azok az olasz titkosszolgálatosok, akik a CIA kifutói? Bejött egy pincér, leszedte az üres tányérokat, feltálalta a következő, ugyancsak művészien cizellált fogást: Katnak galambot licsikrémmel és csokoládéforgáccsal, Morettinek párolt marhahúst zöldséghabbal. – Mondok valamit – szólalt meg Moretti, amikor ismét kettesben maradtak. – Hosszú és botrányos pályafutásom során megfigyeltem, hogy ebben az országban senkinek sem fut a lova sokáig, ha szembehelyezkedik az amerikaiakkal. Ó, alkalmilag megengedett a grandezza, főleg ha nagy hajcihőt csapnak körülötte a sajtóban. De ha kereskedelemről, külpolitikáról, vagy biztonsági kérdésekről van szó, általában okosabb és hasznosabb a nézetazonosság. Rengeteg olasz vállalat vitte sokra az amerikaiak farvizén. Például a Conterno. – A Conterno? Hogyan? A képviselő fölemelte az ujját. – Katonai megrendelések. Tízesével, sőt százasával az évek során. Azzal kezdődött, hogy újjáépítették a longarei barlangokban a gyárat, amely repülőgépalkatrészeket gyártott a náciknak. Utána jöttek a palackozók, az öntözési beruházások, és legújabban az újjáépítési programok Irakban és Afganisztánban. Mellesleg La Sala benne volt a Conterno igazgatótanácsában, tehát onnan is leesett neki valami.

– Kérdően nézett Katra. – Csak nem azt akarja mondani, hogy magát érdeklik ezek a dolgok? – Azt próbálom kideríteni, mi köze a háború végnapjaiban megölt kommunista partizánnak az amerikai támaszpontokhoz Vicenza mellett. Moretti lassan bólogatott. – Vannak elképzelései? – Csak ez – mondta a képviselő. – Az egyértelmű, hogy az amerikaiaknak más-más szempontokból nagyon fontosak az olaszországi bázisaik. Sigonellában a tengeralattjáróké, Livornóban a haditengerészeté, Avianóban a repülőtér, Camp Darbyben a felszerelés- és lőszerraktárak, hogy csak négyet mondjak. Ám a hidegháborúban stratégiailag a vicenzai volt a legfontosabb. – Miért? – Mert az őrizte az atomfegyvereiket – válaszolta egyszerűen Moretti. – A szovjetek már az 1950-es évektől hatalmas fölényben voltak a hagyományos fegyverzet – főleg a tankok – terén. Az volt a tervük, hogy amint beérik a helyzet, a Vörös Hadsereg átgázol a Keleti-Alpokon, le a venetói síkságra. – A padlóra mutatott. – A NATO-nak itt kellett volna megállítania őket, és mivel a NATO-nak kevesebb tankja volt, taktikai atomfegyverekkel kellett volna csinálni. Az ötvenes-hatvanas években ez olyasfajta hadianyagot jelentett, ami elpusztította Hirosimát és Nagaszakit – hatalmas, instabil bombákat, amelyeket repülőgépről kellett volna ledobni, meg még ezeknél is nagyobb erejű, nukleáris aknákat, amelyeket arra terveztek, hogy az alpesi hágókba telepítsék őket. – Uramisten! – mondta Kat. – Nukleáris pöcegödör lett volna Velencéből. Egy második Bikini-atoll. – Igen – bólintott Moretti. – De az amerikaiaknak főleg azért volt szükségük Vicenzára, mert Észak-Olaszországban egyedül itt lehet fegyvereket tárolni úgy, hogy nem érheti el őket semmiféle szovjet légicsapás. – Nem értem. Hol?

– A föld alatt – felelte a politikus. – Conternóék longarei lőszergyára az egyik legnagyobb volt a nácik úgynevezett „alagútüzemei” között. Barlangjainak és kőfejtőinek összterülete mélyen a dombok alatt már akkor felülmúlta a harmincezer négyzetmétert. Conterno még tovább bővítette a háború után, és átalakította atomfegyverek földalatti tárolására. De nemcsak arra: voltak odalent vezérlőközpontok, egy rejtett páncélos hadosztály, barakkok a katonáknak, víztisztítók – szóval egy egész helyőrség várta a mélyben a percet, amelyben kitör az az atomháború. – Ott van még? – Tudomásom szerint leszerelték a nyolcvanas években, amikor véget ért a hidegháború. Ám előtte évtizedekig ez az úgynevezett Plútó-lerakat volt a legszebb gyémánt az amerikaiak atomkoronájában. Bármit megtettek volna a védelmére. – Érdekes – tűnődött Kat. – Kapcsolódhat akár Ghimenti halálához is, mivel dr. Iadanza azt mondta, hogy a maradványait egy olyan törmelékkupacban találták meg, amely az egyik helyi kőbányából származott. De ha a Plútó-lerakatot kiürítették, mint mondta, akkor mit védelmeznek rajta még ma is? Ilyen régi bunkerek tucatszám lehetnek szétszórva Európában. – Nem tudom, de megfigyelésem szerint Olaszországban a múlt titkai hajlamosak átváltozni a jelen titkaivá. – Moretti eltolta maga elől a tányért. – Esetleg egy grappát, Kat kapitány? Nem tudom, mit szól ehhez a nevetséges ételhez, de részemről inkább nem ennék többször belőle. A Michelin ellenőreinek tetszhet ez a sok szuflé, hab, és a cukrozott levegő egyéb válfajai, de az ember kénytelen arra gondolni, hogy csak azért, mert hasonlítanak kedvenc kerékabroncsaik tartalmára. A nő felkacagott. – Vagy csak azért, mert franciák! – És mit tudnak a franciák az ételről? – helyeselt Moretti. – Vagy a szerelemről, ha már itt tartunk? – Olvadóan nézett Katra. – Maga tetszik nekem, Kat kapitány, és boldogan kifejezném csodálatomat azzal, hogy most ágyba viszem. Akkor kellemesen és ráérősen folytathatnánk társalgásunkat, későbbre halasztva a pillanatot, amikor be kell fejeznünk az estét.

Meghökkentő módon Kat még kísértésbe is esett egy mikromásodpercre. Moretti öreg volt, ronda és felháborítóan beképzelt, ugyanakkor annyira elragadó, hogy a társasága felért egy jó napfürdővel. Kissé kelletlenül rázta a fejét. – Ma este nem, Vivaldo. Le kell zárnom ezt az ügyet, és nem vagyok elég laza, hogy élvezhessem, amit tervez. – Akkor talán majd egy más alkalommal. – Talán – felelte Kat, mire kapott jutalmul egy ragyogó mosolyt. HETVENHAT – Szedjék le róla a csuklyát – mondta egy ismerős hang. – Azt akarom, hogy lásson. Holly fejéről lerántották a vastag filcet. Az éles fényben csak egy perc múlva nyerte vissza a látását annyira, hogy lássa az arcot, főleg mivel homorítania kellett a kötelek miatt, amelyek egyszerre föl- és hátrafelé húzták összebilincselt csuklóját. Carver! Az ezredes közelebb lépett, hogy Holly jobban láthassa. – Boland – mondta, úgy forgatva a szájában a nevet, mint a bort. – Bo-land. – Hogy kerülök én ide, uram? – károgta Holly cserepes szájjal. – Miért vagyok megkötözve? Carver vigyorgott. – Ó, príma! Csak egy kicsit késő már, hogy eljátssza nekem a szőke nőt. És bármennyire is szeretem hallani, hogy „uram”-nak szólít, ez már nem helyénvaló. Mivel mostantól ne tekintse magát az Egyesült Államok katonájának. – De hát az vagyok, uram. Carver a fejét rázta. – Nem, Boland. Maga egy rejtély. Távozott, eltávozás nélkül. Odalett, nyom nélkül. Eltűnt, de nem akció közben. Vagy legalábbis rejtély lesz, ha valaki veszi a fáradságot, és jelentést ír magáról. Egyelőre csak olyan, mint mindenki más az Exodusban. – Előrehajolt, hogy az arca egészen közel kerüljön a nőéhez. – Az enyém.

– Uram, mi az az Exodus? – kérdezte Holly, nagyon igyekezve, hogy ne remegjen a hangja. – Tudni akarja, mi az Exodus! – mondta Carver, és a két másik emberhez fordult a cellában. Mindkettő zömök volt, kefehajú, harminc-egynéhány. Mindkettő katonai gyakorlót viselt. Zubbonyuk felgyűrt ujja alól kilátszott a bicepszükre tetovált szárnyas halálfej. – Megmondjuk neki? Egyik sem felelt. A döntés a főtiszt dolga volt, ők csak a közönséget adták. – Az Exodus titok – fordult vissza Carver. – Illetve ez nem egészen igaz. Vannak jó páran, akiknek tudni kéne róla, de nem tudnak lófaszt se. Beleértve az elnököt. – Annyira tetszett neki a saját válasza, hogy megpendítette az egyik kötelet, azt nézve, eléggé feszül-e. Holly megpróbálta észrevétlenül felmérni a környezetét. Apró cella, az egyik fal vasrudakból. Az oldalfalak salakbetonból, a hátsó szikla. A rácson túl még több cella, mind egyforma, a végtelenbe nyúló sorban. Némelyikben narancsszín foltok. Ablak sehol, a falak boltíves görbülettel csatlakoztak a sziklamennyezethez. Hideg volt, négy-öt fok. Egy alagútban volt, mélyen a föld alatt. Az egyik narancsszín folt megmozdult. Egy távoli cellában fölemelkedett egy sötét arc. Pillantása találkozott a nőével, mire gyorsan elkapta a fejét. Nem volt abban a szemben sem meglepetés, sem felismerés, egyáltalán semmiféle érzés a tompa félelmen kívül. Foglyok. Sok száz, talán sok ezer. – Az Exodus egy megoldás – mondta Carver. – Nézze, dicső elnökünk 2016-ban leköszön a hivataláról, és máris azon gondolkozik, mit hagy az utókorra. Momentán azzal kerülhet be a történelembe, mint az az ember, aki azt mondta, hogy bezáratja Guantánamót, de nem záratta be. Úgyhogy most ott van Guantánamón százhatvannégy fogoly, akiket nem tud hova tenni, és az óra ketyeg. – A levegőbe döfte egy ujját, majd még egyet. – Ez az egyes számú probléma, Boland, de az csipszar a kettes számú problémához, Afganisztánhoz képest. Amióta

Guantánamo idegenforgalmi majomfogó Amerika összes liberális bloggerének és vérző szívű újságírójának, máshova dugtuk a foglyainkat. Olyan helyekre, mint a fegyház a Bagram Légitámaszponton, ahol jelenleg is tartózkodik háromezer palimadár. De tudja, mi van? Most, hogy kivonulunk Afganisztánból, vissza kell adnunk a dutyikat. Viszont egyes őrizetesek… jó, maradjunk annyiban, hogy páran olyanokat mesélhetnének a vendégszeretetünkről, amit inkább nem dobatnánk szét az al-Dzsazirán. Úgyhogy ott is ketyeg a másik óra. Aztán ott van még Irak, Jemen, Szomália, az alkalmi szarkeverők, mint maga, pár illető az építkezésen kívül, akiket csendesen ki kellett kapcsolni. – Jött a harmadik ujj, a negyedik. – Plusz mindenki, akiket valamikor elfuvarozhattunk líbiai, egyiptomi és szíriai barátainknak. Több tízezer őrizetes, és nincs hova tenni őket. – Ez egy börtön – mondta Holly. – Olyasféle. De nem pontosan, nem a szó hagyományos értelmében. Ez a hely egy szürke zóna. Egy adminisztratív fekete lyuk. Vagy ahogy én szeretek gondolni rá: egy emberi szemétvödör. Senki sem rendelte meg így, ezekkel a szavakkal, senki sem vitatta meg, de volt rá igény, és voilà! – A sziklamennyezetre mutatott. – Így néz ki az, ami a szőnyeg alatt van, Boland. Mélyen, nagyon mélyen a szőnyeg alatt. – Ismét az embereihez fordult, hogy kuncogjanak. A nő csak most kezdte felfogni, amit hallott. – Hányan vannak? – kérdezte elszörnyedve. – Hány ezer jogfosztott embert tart itt? Mi fog történni velük? – Itt? – Carver körülnézett. – Ide beférnek kétezren, szoros pakolás mellett. – Az itteniek zöme már úgyis csak tok, ahogy mi hívjuk őket – végigcsinálták velük az eljárást, nem sok erő maradt bennük. Egyáltalán semmi se nagyon maradt bennük. Ha megvan a rendszer, pár tucat ember el tud látni egy ekkora intézetet. Ám az Exodus nem ennyiből áll. Vannak tartályhajók, amik cirkálnak a nemzetközi vizeken, két úgynevezett kutatóállomás a Déli-sarkon, egy sivatagi olajmező, ahol már nincs is olaj… Az Exodus vállalkozás, méghozzá nagyon sikeres.

– Végighúzta a tenyerét a fején. – Hogy mi fog történni velük? Válaszom: semmi. A kőbányában van edzőterem, van saját vizünk – persze nem süt a Nap, de évi egy D-vitamin injekció azt is megoldja. Ez, amit lát, egy kedves, békés nyugdíjasotthon dzsihádistáknak. Innen egyedül urnában távoznak. Holly most eszmélt rá, hogy rosszul fogott a dologhoz. Minél kevesebbet tud meg Carvertől, annál inkább megmarad a mégoly sovány remény, hogy az ezredes hagyja elmenni. Különben ugyanaz a sors vár rá, mint az ide belapátolt emberroncsokra. Carver mintha olvasott volna a gondolataiban. – Csak az a baj, hogy többnyire elég unalmas felügyelni ezt a helyet. Főleg azok után, amikhez szoktunk, mielőtt Amerika elvesztette a tökeit. Épp ezért egy cseppet se bánom, hogy nálunk vendégeskedik, Boland. Kellemes tartozéka lesz az intézménynek. – Még közelebb hajolt. – A mi privát szórakoztatónk. Hátralépett, hogy kiélvezhesse, amit a nő szemében lát. – Ám előbb szeretnénk tudni mindent, amit tud, hogy honnan tudja, és kinek mondta el. Franklyn majd intézkedik. A deltásabb fickó halkan fütyörészve előrelépett. HETVENHÉT – Kat? Itt Daniele Barbo. – Mi az, Daniele? – Valami rendhagyó lehet, ha Daniele képes telefonálni miatta. – Aggódom Hollyért – felelte minden bevezető nélkül a férfi. – Napok óta nem jelentkezett. Kat meglepődött. Nem gondolta, hogy Holly és Daniele tartják a kapcsolatot, azt meg végképp nem, hogy Daniele számít az ő barátnőjének a rendszeres hívásaira. – Az én üzeneteimre se válaszol az utóbbi időben. Gondolom, nagyon sok a dolguk odaát. Vagy pedig végre vadul szexel egy rúdtáncossal. Hosszú csend. – Hogy érted ezt? – Úgy értem, hogy amikor végre előbújik a szekrényből, az igencsak viharos lesz – magyarázta türelmesen Kat. – De biztos,

hogy hamarosan jelentkezni fog. Mit akartál mondani neki? Továbbíthatom az üzenetet. Csak egy kattanás válaszolt. Írt Hollynak egy gyors e-mailt, hogy keresse meg, és hozzácsapott egy vicces utóiratot: Imádód már türelmetlen… Már el akarta küldeni, amikor megakadt a szeme Holly utolsó üzenetén. Kat, most beszéltem Miával. Néhány ellentmondás van a beszámolója és a hivatalos változat között. Konkrétan Mia egy „fütyörésző emberről” beszél, aki időnként ugyanazt az álarcot viselte, amit egy másik emberrabló. Ez sohasem beszélt, csak halkan fütyörészett egy Springsteen-számot. Nem ismerős valahonnan? Holly azóta sem reagált az ő válaszára. Azután ott volt az a sikertelen hívás hajnal négykor. Elég szokatlan idő a telefonálásra, ha csak nem volt nagyon fontos. Felhívta a támaszpontot, és Holly felettesét kérte a Kapcsolattartásnál. Holly többször említette Mike Breedon hadnagyot, akit kedvelt, és bízott benne. A lágy virginiai hangon, amely beleszólt a telefonba, átütött a szorongás. – Huszonnégy órája nem jött be. Inkább hagyom, hogy önállóan intézze a dolgait, de mindig vigyáz rá, hogy tájékoztasson az ütemtervéről. Általában tizenöt perces szakaszokra lebontva, színkóddal ellátva, és egy emlékeztetővel a saját ütemtervemre. – Akkor valami baj van – állapította meg Kat. – Annak kell lennie. – Esetleg a csendőrségtől odaküldhetnének valakit a lakására, hogy nézze meg? – Magam megyek. – Küldje át sms-ben a címet, jó?

Holly a vicenzai óváros közepén bérelt lakást az egyik ház legfelső emeletén, és ahogy az ilyen helyeken szokás, a mindenes házmesternek az összes ajtóhoz volt pótkulcsa. A lakásban még annál is nagyobb rend fogadta, mint amire Kat számított. A konyhában négy különböző színű vágódeszka volt, gondosan felcímkézve: „hús”, „hal”, „csirke”, „zöldség”. A polcon ábécérendben sorakoztak a szakácskönyvek. Kat soha életében nem olvasott szakácskönyvet, nemhogy vásárolt volna; a recepteket, amelyekre szüksége volt, az anyjától és a nagyanyjától szedte fel. A hálószobában sarkosan be volt vetve az ágy, és még a szennyeskosárban is gondosan összehajtották a levetett ruhákat. Az incidensre gondolt, ami az összeveszésükhöz vezetett. Noha most mindketten azt játszották, hogy csak egy serpenyő okozta, ennél azért egy kicsit bonyolultabb volt az igazság. Miután lezárult a boszniai eset, Holly odaköltözött Kathoz. Még csak kevés ideje lakott nála, amikor kiruccantak Kat kedvenc velencei bacarójába, és összejöttek két helyes fiatalemberrel, Filippóval és Andreasszal, akik lelkesen fűzték őket. Mivel Kat jól megtalálta a hangot Andreasszal, és mivel Holly és Filippo láthatólag ugyancsak jól megértették egymást, amikor bezárt a bár, Kat magától értetődően javasolta, hogy testületileg menjenek az ő lakására. Ám amikor elfogyott egy palack bor, kiderült, hogy van egy kis probléma: egyetlen hálószoba van, az pedig Katé. Miközben behozta a második palack bort, Kat kihasználta az alkalmat, és odasúgta Hollynak, hogy ő hamarosan visszavonul Andreasszal, de a nappali Hollyé és Filippóé. Holly nagyot nézett. – De én nem akarok lefeküdni vele, Kat! – Ó! – Kat gondolkodóba esett. – Hát az ciki. Akkor jobb lesz, ha hazaküldöd. Ám ez nem egészen vált be, és a végén úgy alakult, hogy Kat egyszerre vonult vissza a hálószobába Andreasszal és Filippóval. És úgy alakult, hogy egy kicsivel nagyobb zajt csaptak, mint okvetlenül kellett volna, semmi esetre sem azért, hogy hergeljék a gátlásos amerikait, aki aludni próbált a pamlagon, a fal másik oldalán, de mégis úgy vehette ki magát, mint ezt Kat utólag megállapította.

Másnap Kat rögtön bement dolgozni. Miközben ő oda volt, Holly úgy döntött, hogy lebonyolítja a rég esedékes nagytakarítást, amivel ugyancsak esze ágában sem volt arra célozni, hogy a lakást erkölcsileg beszennyezték az éjszakai szabadgyakorlatok. Szokott módszeres hatékonyságával szétválogatott, kipucolt és lesikált mindent, sajnálatos módon nem hagyva ki a fekete öntöttvas serpenyőt, a családi örökséget, amit Kat a nagyanyjától, Nonna Renatától kapott. Kat rettentően büszke volt az ódon, fekete patinára, aminek köszönhetően a serpenyőt elég volt kitörölni, hogy pár csepp jóféle Garda olívaolajjal is működjön, így amikor arra tért haza az este, hogy lakótársa nemcsak anális amerikai neurózisait kényszerítette rá az ő konyhájának kellemes rendetlenségére, de még a nagyanyja serpenyőjét is tönkretette, haragja rettenetes volt. Különben is a plafonon volt minden szóra, amióta rájött, mennyire megnehezítette a Piola ellen benyújtott panaszával a saját életét, és most hosszú, ám jóleső tirádában robbant ki visszafojtott haragja. Olyan dolgok hangzottak el, amelyeknek sohasem lett volna szabad elhangzaniuk, még azt is feltételezve, hogy Holly vonzódása a tisztítószerekhez összefügg szexuális érdektelenségével a férfiak iránt. Holly megsértődött, és felajánlotta, hogy elköltözik. Kat azt felelte, jól is tenné, méghozzá egy órán belül. Holly így is tett, amin Kat kissé meglepődött. Sok szempontból megkönnyebbülés volt – a parányi lakás sosem lett volna elég két ennyire különböző egyéniségnek –, ugyanakkor a sanda gyanú, hogy talán ő is hibás a dologban, nem az első alkalommal acélosodott benne dühös elszántsággá, hogy ha így is van, ő magasról leszarja. Csak később jött rá, hogy nagyon is bánja a dolgot, és áldotta a szerencséjét, hogy Mia elrablásakor Holly kezdeményezte a békülést. Lehetett az egyikük tűz, a másik víz, de volt valami a kapcsolatukban, ami mellett elhalványultak a különbségek. Átment a nappaliba. Egy üvegajtó mögött pici terasz volt, ahol fűszernövény zöldellt cserepekben, meg egy asztal és egy szék, amelyek a délen hullámzó Berici-dombokra néztek a piros tetők

fölött. Elképzelte Hollyt, ahogy elégedetten ül itt reggelente, issza az egyetlen csésze kávéját, és hirtelen beledöfött a szorongás. Megfordult, és ekkor a földbe gyökerezett a lába. Az egyik falról leszedték a képeket és a helyükre akasztották a legszervezettebb, legrendesebb elmetérképet, amellyel valaha találkozott. Carver. Elston. Drogok… Figyelmesen átnézte. Voltak kapcsolatok, amelyeket ő maga fedezett fel, voltak ismeretlenek. Felszaladt a szemöldöke a Club Libero szvinger pálcikaemberkéi láttán. Legalább ez nem vallott Hollyra. Volt még két pálcikaember, egy férfi és egy nő, „Daniele” és „Holly” felirattal. Nem lehet, hogy korábban elég tapintatlan dolgokat mondott Danielének? Na, mindegy, még bőven lesz idő, hogy helyrehozza. Pillanatnyilag az a fontos, hogy megtalálja Hollyt. Most beszéltem Miával, írta Holly az e-mailben. Beütögetett egy számot a telefonjába. – Mike – mondta, amikor Holly főnöke felvette –, utána tudna nézni, hol van most Mia és az apja? A vicenzai gimnáziumban vannak, válaszolta Mike. Zártkörű társasági eseményen. Kat azonnal odament, hogy betörjön a zárt körbe. Amikor behajtott a parkolóba, meglátta a kapu felé kifeszített molinót: „Kilencedik Tisztasági Bál!” Alatta, kisebb betűkkel: „A gála díszvendégei: Mia Elston és R. Elston őrnagy!” Volt katonazenekar, amely egy emelvény tövében játszott, és egy csomó báli díszbe öltöztetett kiskamasz lány, akik annyira igyekeztek Scarlett O’Harának látszani, hogy néhányan még könyékig érő kesztyűt is húztak, és romantikus kalapot tettek. A papák díszegyenruhában feszítettek mellettük. A merev járású, visszavonult és veterán katonák kidüllesztett mellű büszkeséggel viselték a kitüntetéseiket. „Fogadj tisztaságot!”, biztatták a fákra és a korlátokra akasztott plakátok a vendégeket. Bár voltak pajzánabbak is: „Amint elszakad, nem varrhatod vissza!”

Kat áttolakodott a vendégek között, Elston őrnagyot kereste. Óriási éljenzés-tapsolás tört ki: látta, hogy Mia megy föl a színpadra. Közelebb araszolt, hogy hallja. – Szia mindenkinek – kezdte Mia némileg elfogódottan. – Vannak köztetek, akik egy perc múlva leteszik a tisztasági fogadalmat, úgy, ahogy én csináltam pár éve. – Egy pillanatra elhallgatott. – Tudjátok, apu és én sokat beszéltünk erről, és egyetértettünk abban, hogy akkor tettem le a fogadalmat, amikor még nem voltam elég idős, hogy megértsem, mit jelent; mielőtt rájöhettem volna, hogy ezt egyvalakinek fogadhatjuk meg: önmagunknak. – Szóval ha meg akarjátok fogadni, hogy csak a nászéjszakátokon csináljátok a nagy S-t, akkor tegyétek azt, tisztellek és becsüllek érte, és sok sikert kívánok. De akinek nem felelnek meg ezek az eszmények, az se szégyellje magát. – Elpirult zavarában, majd azzal fejezte be: – Hát, ezzel el is mondtam mindent, kivéve azt, hogy nekem van a legjobb apum a világon! A kiskamasz hercegnők némileg bizonytalanul tapsoltak, papáikra sandítva közben, hogy elfogadhatók-e ezek az érzelmek. Az apák semmivel sem árulták el esetleges helytelenítésüket. Amikor az első apa–leány párost szólították a színpadra, Kat kitörtetett oldalra, ahol Elston őrnagy állt, átkarolva Mia vállát. – Elnézést a zavarásért, uram. Boland alhadnagyról van szó. Az őrnagy rápillantott. – Ez nem a megfelelő idő, kapitány. A családommal vagyok. – Megértem, de ez vészhelyzet. Boland alhadnagy eltűnt. – Ha jól emlékszem, maga mondta, hogy a szökevények általában megkerülnek. Kat nyelt egyet. – Tévedtem. Kérem, uram, ön visszakapta a lányát. Segítsen, hogy megmenthessem a barátnőmet! – Apu… – könyörgött Mia. Elston grimaszt vágott. – Na, jó. Jöjjön, kapitány. Arrébb vezette Katot, és egyre jobban elsötétülő arccal hallgatta a nő magyarázatát.

– Értem, ha aggódik – mondta halkan. – Higgye el, én is úgy gondolom, hogy a barátnője nagyon nagy veszélyben van, de sajnos, nem segíthetek. Egyszerűen nem tudom, hova vihették. – Nincs a bázison? Elston a fejét rázta. – Maga is látta, mekkora ott a nyüzsgés. Ott senkit sem tarthatnak fogva akarata ellenére úgy, hogy mások tudomást ne szerezzenek róla. Francba! – gondolta Kat. Francba! Holly, hol vagy? HETVENNYOLC Még soha sem volt ennyire fáradt. Nemcsak azért, mert nem hagyták aludni. Eddig nem tudta, hogy a kín – a folyamatos, végeérhetetlen kín – egymagában kimeríti az embert. Óráknak tűnő ideig falazták, órákig pofozták, ütötték a hasát, a mellét; órákig fojtogatták; felhúzták a karjánál fogva, majd visszaejtették; újra és újra lelocsolták jéghideg vízzel, majd hagyták vacogni. Mindezek után nem maradt benne ellenállás. Már csak aludni akart, ha kell, örökre. Ugyanakkor tudta, hogy időt kell nyernie. Hinnie kellett, hogy valaki keresni fogja. Az volt az egyetlen lehetséges stratégiája, hogy életben marad, amíg megjönnek. És ez még csak az előkészítés ahhoz, amit a CIA a nulla szintnek hív! Franklyn minden egyes menete után bejött Carver, hogy ellenőrizze embere munkáját. Carver vágta le róla az egyenruhát – „maga kulturálisan szemérmes, Boland? Remélem, igen”; Carver közölte vele gúnyosan, hogy idelent nem érvényes a vérontás tilalma; Carver ismertette vele az ingermegvonásos izolációs tartályt, amely órák alatt kisütheti az ember agyát, és a galvánfürdőt, amely ugyanerre képes a hússal, úgy, hogy nem hagy nyomot; és Carver választotta ki a zenét, Beyoncé „End of Time”-ját, amelyet fülsiketítő hangerővel kellett bömböltetni a börtön alvásmegvonásos cellájában. Koponyájában most is dübörögtek a szavak és a csörömpölő ritmus.

– Tudja-e, Boland, milyen vacak melle van? – kérdezte Carver, megtekintve a karjánál fogva felakasztott Hollyt. – Komolyan, tükörtojásban is láttam különbet. – Elhallgatott, mert támadt egy ötlete. Franklynhoz fordult. – Nem csinálhatnánk neki egy mellplasztikát, Franklyn őrmester? Franklyn gondolkodóba esett. – Miért ne, uram. Megrendeli a neten az implantátumot, bevarrom én semmi perc alatt. – Na, hogy tetszene, Boland? – kérdezte Carver, és közel hajolt. – Gyönyörűvé tesszük magát. Hálálkodni fog, még mielőtt végeznénk. Holly tudta – remélte –, hogy csak hergelni próbálja, de az bejött. Összegyűjtötte minden nyálát, ami még maradt kitikkadt szájában, és az ezredes arcába köpte. Carver vigyorogva lekaparta magáról a köpést, majd leszopta az ujjáról. – Mmm, fincsi! Remélem, maradt még. Szüksége lesz rá. – Majdnem gyengéden kisimította a nő szeméből a haját, és a füle mögé igazította. – Boland, mi tíz perc alatt meg tudjuk törni, ha muszáj. De ki akar egy törött játékszert? Komolyan, pillanatnyilag a dacossága a legszexibb magában. – Hátralépett, hogy láthassa a nő arcát. – Tudja, lesz idő, amikor olyan szomjas lesz, hogy könyörögni fog, hogy én köpjem arcul magát. Olyan éhes lesz, hogy könyörögni fog, hogy menjek el a szájában. Olyan magányos, hogy könyörögni fog egy érintésért, mindegy, mennyi fájdalommal jár. De nagyon remélem, hogy az még sok-sok évig nem jön el. Attól függetlenül, hogy mit csinálunk magával. Franklynhoz fordult. – Víz volt már? Az őrmester a fejét rázta. – Most akartam rátérni. – Akkor csinálja. Nem lophatom itt a napot. Egy kerekes hordágyra szíjazták, ugyanolyanra, amilyennel a gúzsba kötött foglyokat szállították a végtelen folyosókon. Törülközőt csavartak az arcára. Mielőtt a törülköző eltakarta volna a szemét, látta, hogy Franklyn ráerősít egy slagot a fali csapra. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig semmit sem csináltak vele, bár valószínűleg csak pár perc volt. De ezek tisztában voltak vele,

mit művel az idegekkel a várakozás. Hiába akart uralkodni magán, máris reszketett a félelemtől. A víz először még jó is volt: hűtötte cserepes száját. Franklyn akkor még csak a törlőt áztatta át. Holly visszatartotta a lélegzést, nem tudatosan, ösztönösen. A teste azt mondta: nem. De ezt nem bírhatta sokáig, és ezt ők is tudták. Amikor végre vett egy lélegzetet, egy hörgő, hangos lélegzetet, ami után a teste sikoltozott, nem levegőt szívott be, hanem vizet. A víz eltömte a torkát és a tüdejét, mint a cement, és a hasogató kíntól még jobban kellett kapkodnia levegőért. De nem volt levegő, csak víz. Azt hitte, szétrobban a tüdeje. Fülében kalapált a vér, gégefője öklendezve rángott. Olyan érzés volt, mint amikor az ember addig marad a víz alatt, ameddig bír, és egyszer csak rádöbben, hogy el kell érnie a felszínt, méghozzá gyorsan. De itt nem volt felszín. A víz váratlanul elállt. Egy pillanatig azt hitte, már késő, mindjárt vége. Ám azután óriási erőfeszítéssel kényszerítette magát, hogy küzdjön a levegőért. Köpködve-hörögve kihányta, ami a tüdejében volt, sugárban lövellt belőle a víz, és ő élt. – Megint – hallotta Carver hangját. Másodszor tovább tartott. Harmadszor még tovább, és Holly meghalt. Amikor feléledt, Franklyn dögönyözte a mellkasát, és olyan fájdalmat érzett, mintha a szívében karamboloztak volna. – Megint – mondta higgadtan Carver. Amíg Franklyn elment a törülközőért, a gazdája Holly fölé hajolt. – Maga keményebb, Boland, mint amilyennek látszik. Ötvenkét másodperc nagyon imponáló. De most jól figyeljen: itt nem a CIA szabályai szerint játszunk. Ha ide akarok hozatni egy sokkolót, vagy csak egy csinos nehéz gumibotot, hogy egy kicsit feldobjuk, megtehetem. Úgyhogy miért nem tartunk szünetet, és maga szépen elmondaná, mire jöttek rá a carabiniere barátaival? Nem tart az olyan hosszú ideig. De nekem épp hogy időt kell nyernem! – Uram, én nem jelentek árulóknak – károgta.

– Árulóknak? – Vakkantva nevetett. – Hogy lennék én áruló? – Megsértette a katonai becsületkódex összes parancsát. – Jaj, Boland, Boland! Mivel is büntessem, amiért ilyen hangot használ velem szemben? – Végigjártatta a tekintetét a nőn. – Na jó, azt hagyjuk későbbre. De hogy válaszoljak siralmas feltételezésére, én állok a legmesszebb az árulótól az összes amerikai között, akivel maga valaha is találkozott. Én hazafi vagyok, Boland. Olyan hazafi, aki tudja, hogy ha nyalunk az ellenségeinknek, attól csak elpimaszodnak. Olyan hazafi, aki tudja, hogy a nemzet érdekeit kizárólag olyanok szolgálhatják, akik átlépnek a törvényes megszorításokon. Olyan hazafi, aki tudja, hogy Amerika kizárólag akkor marad meg, ha megőrzi az erejét. Én szeretem a hazámat, maga hülye kis kurva, és kész vagyok hazudni, kínozni és gyilkolni a védelmében. Arlecchino valószínűleg ugyanezt mondhatta Miának, gondolta Mia. Csak nagyon más szavakkal. – Tudja, miért engedtem azoknak az idiótáknak, hogy megdolgozzák Elston lányát? – kérdezte az ezredes. – Nemcsak azért, hogy leszállítsam a magas lóról azt az ostoba őrnagyot, hanem hogy megmutassam a világnak, mit teszünk azokkal, akik szembeszállnak velünk. Mást se csinálunk évek óta, csak dugdossuk a bizonyítékokat. Megsemmisítjük a CIA felvételeit a vízpróbákról. Úgy teszünk, mintha már nem lennének titkos börtönök, és deportáló légi transzportok. Tagadjuk, hogy megtesszük, amit tennünk kell. Csakhogy én nem szégyellem azokat a dolgokat, Boland. Én büszke vagyok rájuk. Azok a vízpróbázások a kedvenc éjszakai filmjeim. Mostanra a KözelKeleten az összes taknyos önjelölt mártír homoki nigger látta, mi történt Miával, és talán – de csak talán – azt gondolja, ha ujjat húzok Amerikával, ez történhet velem. Úgyhogy mondja csak meg nekem, Boland. Attól, amit tettem, sebezhetőbb-e Amerika? Vagy biztonságosabb? – Uram, maga egy förtelem – mondta Holly. Carver szinte oda se nézve csapta pofon, először jobbról, másodszor balról. – Boland, ha nem lenne idekötözve erre a hordágyra, most felhasítanám a seggét, és beledugnék egy

bikacsököt. – Mosolygott. – Persze, nem állítom, hogy nem élveztem, ami azzal a lánnyal történt. Miss Mia Elston, a vicenzai szent szűz! Láttam ám, hogyan illegette magát a bázison a pompom-szerelésében, jaj, de édes, mint aki elhiszi, hogy a gólya néni hozza a kisbabát. És az a tisztasági faszság! Tudta ő, hogyan hat a férfiakra, és látszott, hogy élvezi is. Élvezte a hatalmát, amit beleképzelt. Csak azt nem tudják maguk, ribancok, hogy nincs maguknak semmi hatalmuk fölöttünk. Annyi van, amennyit mi vagyunk hajlandók adni. – Franklynra nézett. – Ebből elég. Hozza a kakaót. Duplázunk. Behoztak egy kamionos akkumulátort, krokodilcsipeszekkel ráerősítették az elektródákat Holly mellére. – Ez nem szerepel a tankönyvekben, Boland, úgyhogy hadd magyarázzam el, hogy működik. – Carver föléje hajolt a magyarázathoz. – Franklyn adagolja a vizet – hatvan másodpercig. Ami garantáltan megöli magát. – Megrántotta az egyik csipeszt, és élvezte, ahogy Holly felszisszen az éles fogak húzásától. – Ekkor jön be a képbe a kakaó. Visszahozza magát, de nem a kellemes módon. Hallottam, hogy emberek időnként könyörögtek a vízért, csak vegyék le róluk a kakaót. Már ha tudtak beszélni egyáltalán. Holly tudomásul vette a vereségét. – Uram, elmondom, amit tudok. – Halljam. – Tudom, hogy létezik valamilyen Irán-Contra jellegű művelet. Maga drogokat szállított Afganisztánból. Feltételezem, ezt a pénzt használta fel az Exodus költségeire. Carver bólintott. – Nagyon okos, Boland. Az ilyen helyekért fizetni kell, még egy ilyen kezes beszállítónak is, mint a Conterno, és a kifizetés nem kerülhet be a főkönyvbe. Ott, ahol mi voltunk, kipucoltuk a mákot Afganisztánból, megszerveztünk pár szállítmányt ide, Olaszországba, a megfelelő embereknek, és közben vízre tettük a tálibokat. Mindenki jól járt. – És Elston őrnagy rájött.

– Igen, a drogokra. A legkevésbé fontosabb részére. Ami csak részlet volt a nagy tervben. De ha kikiabálta volna, lebuktatja az egész Exodust. Vagyis meg kellett győzni, hogy gondolja meg magát. Mazzanti jelentése épp a megfelelő pillanatban került az asztalomra. Egy radikális tiltakozó csoport, amely azt tervezi, hogy amerikai srácokat rabol el? Már hogy a fenébe ne! Utána már csak logisztika kérdése volt. – Széttárta a karját. – Amit most is csinálunk mellesleg. Persze, még a csendőrökről is gondoskodni kellett. Bevallom, nyugtalan lettem, amikor eljött hozzám, és közölte, hogy ráálltak Mazzantira. De a jutalommal elértük, hogy a rossz irányban keressenek. – Előrehajolt. – Most pedig jól figyeljen, ide, Boland, és feleljen olyan őszintén, ahogy csak tud. Leírt ebből valamit? Jelentette bármilyen módon? Említette valakinek? Holly habozott, gondolkozott. Pár kis részletet elmondott Gilroynak, és persze Katnak. De ők belül vannak a körön, nem valószínű, hogy Carver lecsapna rájuk. Viszont van más is. Megbeszélte a sejtéseit Danielével, egy olyan weboldal tulajdonosával, ahova mindenki felposztolhatja a titkait. – Nem, uram, senkinek – felelte. – Boland, Boland! – Gunyoros sajnálkozással csóválta a fejét. – Tudja, hogy maga pocsék hazug? – Intett Franklynnak. – Hát akkor kezdjük, jó? HETVENKILENC Kat visszament Holly lakására, az elmetérképhez és a sarkosan bevetett ágyhoz. Valahol itt kell lennie a válasznak, ez biztos! Holly, mondd meg, hol vagy! De semmi sem változott. Az elmetérkép ugyanolyan volt, mint amikor itt hagyta. Carver. Elston. Exodus. Kilépett a parányi teraszra, és a mellvédre támaszkodott. Csüggedten lehorgasztotta a fejét. Ebben meg fogok bukni, mondta némán a barátnőjének. A Carabinieri kapitánya

vagyok, az a dolgom, hogy túljárjak a rossz emberek eszén. De egyszerűen nem bírok rájönni, hova vittek! Fölemelte a fejét, a Berici-dombokat nézte a háztetők felett. Azért döbbenetes, hogy az amerikaiak olyan sokáig el tudták rejteni az atombunkerüket a békés felszín alatt. A kapcsolatok úgy szikráztak és pattogtak az agyában, akár a csillagszórók. Hát persze! – A Plútó-lerakat! – mutatta. – Itt! A térkép szerint, amelyet kiterített Piola asztalán, a Plútó csak egy kis amerikai raktár volt a Berici-dombok lábánál, pár kilométerrel délre a támaszponttól. – Azért látszik olyan kicsinek, mert az csak a bejárat – magyarázta a nő. – A fontos része a dombok alatt van, a barlangok és a régi kőfejtők hálózatában. A világháború idején a németek gyárat építettek ki benne, ahol háromezer munkás gyártott repülőgép-alkatrészeket és lőszert. Már akkor is több mint harminc négyzetkilométer volt a területe. – És most? – A Plútót hivatalosan kiürítették a hidegháború után. Csakhogy a Dal Molin építésébe becsempésztek egy felújítást. – Megmutatta a férfinak a terveket, amelyeket maga Piola kapott Pownall őrmestertől. A Plútóhoz azt írták: „Atomtemető”. Piola már értette, miért hajszolják olyan gyilkos tempóban az építkezést, és miért alkalmaz a konzorcium feketemunkásokat, akik nem kérdezősködnek. – „Atomtemető”. Gondolom, ez Carver elképzelése a viccről. Megnézted? Kat bólintott. – Két fegyveres katona nem engedett be. Ami egymagában különös, mivel Vicenza körül az összes amerikai létesítményt carabinierék őrzik. – Van rá bizonyítékunk, hogy Holly ott van? – Semmi, de már csak az a hely maradt, és ha ott van, akkor kifutunk az időből. Piola döntött. – Helyes. Gyere velem.

Elvitte Saito tábornokhoz és Li Fonti államügyészhez, ahol csaknem szóról-szóra megismételte Kat történetét, de kiegészítette valamivel. Az ő változatában Kat beszélt két longarei szemtanúval, akik látták, amint egy furgon odahajt a Plútólerakat kapujához, és a hátuljából durván kirángatnak egy nőt, aki amerikai katonai gyakorlót visel. – Biztos ebben, kapitány? – kérdezte aggodalmasan a tábornok. – Feltétlenül, uram! Saito nem lett nyugodtabb. – Ha tévednek… – Ha pedig igazunk van, akkor néhány aljas amerikai bolondot csinált belőlünk az egész világ előtt. Ha leleplezzük a korruptságukat, minden tisztességes amerikai – márpedig nem kétlem, hogy ők vannak elsöprő többségben – megtapsol bennünket érte. A Carabinieri visszaszerzi a jó hírét. – Mire van szükségük? – kérdezte Li Fonti. – Húsz carabinierére, automata fegyverekkel. – Saito elszörnyedt. – Az amerikaiak fel vannak fegyverezve – magyarázta Piola. – Ha nem a kellő erővel megyünk oda, valószínűbb, hogy tűzharc tör ki. – Csinálják – mondta Li Fonti. – Kiadom az engedélyt. – És Isten irgalmazzon nekünk, ha tévedtek – tette hozzá Saito elhalóan. NYOLCVAN – Micsoda maga, Boland? – Naci, uram. – Stimmel, Boland. Maga tényleg egy naci. És mit csinálunk a nacikkal? – Felhúzzuk őket, uram – felelte fáradtan a nő. A katonaiskolai kántálás örökre beleégett az agyába. – Pontosan azt tesszük. Hamarosan ingermegvonásban részesítjük, Boland. Van itt egy helyes kis rendelőnk. – Azzal otthagyta a kézbilincsre felakasztva.

Holly megverten, kimerülten lógott a mennyezetről. Elárulta Danielét. Amikor választania kellett a vég nélküli gyötrelem és a vallomás között, minden elszántsága ellenére bevallotta Carvernek az igazat. – Na látja? – kukorékolt az ezredes. – Hát nem jobban érzi magát most, mikor abbahagyta a hazudozást? Aem, akarta mondani a nő. Ez majdnem rosszabb a vízpróbánál. Már értette, mit jelent a CIA bikkfanyelvén a „pszichológiai rezignáció miatt bekövetkezett halál”. Ha még egyszer megcsinálták volna vele a vízpróbát, letüdőzi a vizet, és bent tartja. Bár azok mellett a foglyok mellett valószínűleg nem állt ott Franklyn a kamionos akkumulátorral, hogy életre sokkolja őket. Egyébként most már valószínűleg nem is ugrathatná be őket, hogy hagyják meghalni. Az élete az övék lett, azt tesznek vele, ami nekik tetszik. Hogy pedig mi tetszik nekik, azt Carver már egyértelműen kifejtette. Ez családbarát intézmény, Boland. Tényleg, egész kedves lenne, ha pár kis Boland futkosna itt. Még ha nem volt itt, a hangja akkor is bömbölt Holly agyában. A dolgok, amiket mondott, úgy robbantak, akár a kazettás bombák. Mián sose sikerült dolgoznom. Be kellett érnem a bámulással, mint mindenkinek. A bámulással, és az ábrándozással. Olyan ötleteim vannak kettőnknek, Boland! Hadd mondjak el párat… Kezdetben Holly nem értette, minek fárasztja magát ezzel. Ha meg akarja erőszakolni, miért nem esnek túl rajta? De aztán rájött, hogy itt nem a szexről van szó, vagy nem teljesen arról. Hanem a hatalomról. És a hatalmat nem elég birtokolni; Carvert az csiklandozza, ha emlékeztetheti Hollyt a hatalmára. Mintha nem is létezne a hatalom, ha ő nem kéjeleghet benne. Miután Carver kiment, bejött egy női fegyőr. Mikropórusos fehér kesztyűt viselt, és vattát hozott steril tálcán.

– De csinos – jegyezte meg az alkalomhoz a legkevésbé sem illő módon, mialatt végezte a dolgát. Ugyanazt a szárnyas halálfejet tetoválták a felkarjára, mint a többi őrnek. Holly megpróbált a szemébe nézni. – Boland kapcsolattartó alhadnagy vagyok. Törvényellenesen tartanak itt. Riadóztatnia kell. – Carver ezredes megparancsolta, hogy ne hallgassak magára, hölgyem. – Maga nő. Tudja, mit terveznek velem, ugye? Képes lenne csak úgy félreállni, és hagyni, hogy megtörténjen? – Én mindig azt mondom, hogy az ártatlanoknak nincs mit félniük, hölgyem. – Ezek után nem volt hajlandó válaszolni több kérdésre. Holly annyira kimerült, hogy valószínűleg elalhatott bilincsben, így egyedül a csuklója tarthatta az egész testsúlyát, mert az izomgörcs őrjítő fájdalma ébresztette. A fogát csikorgatta, csak azért sem akart jajgatni. Akkor látta, hogy Carver ismét ott van, és figyeli. Közelebb jött, megfogta a nő karjait, és óvatosan megcsípte a bőr alatt görcsölő izmokat. Mintha egy háziállatot nézne, hogy le lehet-e már vágni. – Figyeljen csak ide, Boland – mondta halkan. – Ma este randizunk. NYOLCVANEGY Katonai alakzatban meneteltek a Plútó-lerakat kapujához, a tisztek pisztollyal, a közcsendőrök lövésre tartott karabéllyal. Aldo Piola a megriadt kapuőr orra alá dugta Li Fonti parancsát. – Uram, várnia kell, amíg beszélek… – kezdte az amerikai. – Nem, nem várok – felelte angolul Piola. – Ez itt olasz terület, mi pedig az Arma dei Carabinieri tisztjei vagyunk, hivatalos felhatalmazással. Udvariasságból mutatom meg magának ezt a parancsot, de ha bármilyen módon feltartóztat engem vagy az embereimet, letartóztatjuk és lefegyverezzük. –

Mielőtt az őr tovább tiltakozhatott volna, már ott is hagyták. Legyező alakzatban közeledtek a domboldalba épített, hatalmas, félkör alakú vasajtóhoz. Mellette egy kisebb ajtó is volt. Nyitva. Odabent tizenöt méter magas alagút vezetett a föld gyomrába. Négy irányban kisebb alagutak ágaztak ki belőle. Ezeket a kisebb járatokat cellák szegélyezték, ameddig a szem ellátott. Mint egy állatkert, gondolta Piola, ahogy ereszkedtek le a mélységbe. A cellákból tompa tekintetű, beesett, barna arcok meredtek rájuk. Sokan narancsszín kezeslábast viseltek. Néhányan ütött-kopott Koránt szorongattak. Voltak, akiket megbilincseltek, és védőszemüveget adtak rájuk, amitől gúvadt szemű, narancsszín legyekre hasonlítottak. Hátborzongató csend volt. Az egyik alagút mélyén Beyoncé dalolta halkan az „End of Time”-ot. – Ott van! – kiáltotta Kat. Futásnak eredt. A mellette haladó carabinierék parancs nélkül is követték. Elsőnek Kat rontott be a szűk cellába. Beyoncétől nem lehetett hallani a közeledésüket, így a bentiek nem vették észre őket. Hollyt a karjánál fogva akasztották fel a mennyezetbe ágyazott kampóra. A lábát is felszíjazták, így magzati pózban lógott. Fehér bőrén összefolytak a véraláfutások. A szeme be volt hunyva. Hozzá hasonlóan Carver is meztelen volt. Falapátot tartott a kezében. Még csak nem is próbálta eltakarni magát, amikor Kathoz fordult. – Maga meg mi a faszt akar? – kérdezte agresszíven. – Őt – mutatott Hollyra Kat. – Érte jöttem. Maga meg elhúzhat mellőle a halál faszára, maga takony. Holly halkan felnyögött, kinyitotta a szemét. Kat hozzálépett, átkarolta. – Most már nem lesz semmi baj – mondta. – Nincsen semmi baj, Holly. Én vagyok az. – Kat… Kat… – suttogta Holly. – Figyelmeztesd Danielét. – Odaküldök pár embert a Ca’ Barbóhoz. Ne izgulj, vigyázni fognak rá.

– Carver ezredes – mondta a cellába lépő Piola –, parancsom van letartóztatni emberrablás vádjával. – Kinek az elrablásával? – vigyorgott Carver. Hollyra mutatott. – Ő az amerikai hadsereg katonája, és az alantasom. Jogom van megfenyíteni bármilyen általam választott eszközzel, beleértve a szabadságvesztést. – Ez a katonai fenyítés? – sandított Piola a pucér emberre. – Hogy ez mi, ahhoz semmi köze, ezredes. – Ez nem egészen van így – mondta Piola. – Mert először is, Boland alhadnagy kettős állampolgár, tehát jogosult az olasz törvények védelmére. Másodszor, az emberrablás vádja nemcsak rá vagy Mia Elstonra vonatkozik, hanem minden egyes fogolyra ebben a börtönben. Megvolt az elégtétele, hogy előbb a kételyt, majd a félelmet láthatta Carver szemében. – Bilincselje meg – parancsolta a legközelebbi carabinierének. – És hozzanak Boland alhadnagynak egy hordágyat. NYOLCVANKETTŐ Aldo Piola türelmesen várt, amíg Ian Gilroy végigolvasta a jelentését. Ebben a szobában könnyű volt türelmesnek lenni: egyedül a freskókat órákig elnézegethette volna. – Nohát! – mondta végül Gilroy, és félretette a jelentést. – Mit akar kérdezni tőlem, ezredes úr? A találkozót Gilroy kezdeményezte; telefonált Piolának, hogy mennyire lekötelezte az Egyesült Államokat, tehát ha volna valami kívánsága, csak kérje. A hálálkodás részben annak szólt, hogy a foglyokon cserélt drog botrányát gyorsan eltussolták; a legmagasabb szinten folytatott megbeszélések után az egész ügyet továbbították az amerikaiaknak, hogy intézzék el, ahogy jónak látják. A longarei alagutakat feltűnés nélkül kiürítették, Carver ezredest átadták az amerikaiaknak, akik azon nyomban egy olyan titkos törvényszék elé állították, amely ugyancsak egy nem kívánt folyománya volt a háborúnak a terror ellen. Jobb így,

mondta Saito Piolának; ha nyílt tárgyalás lenne a dologból, világszerte amerikai katonák élete kerülne veszélybe Carver miatt. Piola sunyi diplomáciát hallott ezekben a szavakban, de nem figyelmeztette Saitót, hogy Carver titkos elítélése miatt a publikum ezután sem fog tudni semmit, és a Carver-félék abban a hitben ringathatják magukat, hogy rájuk nem érvényes a törvény. Azt sem kérdezte meg, hova vitték a rabokat a Plútólerakatból. Vezetőnek lenni bonyolult dolog, és ő csak örült, hogy nem neki kell foglalkoznia vele. Ám Gilroy magánemberként is hálás volt az ezredesnek. Az, ahogyan az érkező öregember ráborult a hordágyra, amelyen a mentősök kihozták Hollyt az alagútból, nem hagyott kétséget a felől, mennyire közel állnak egymáshoz. Szinte már a szülő és a gyermek kapcsolata ez, nem a nyugdíjas hírszerzőé és a pártfogoltjáé, gondolta Piola. Így hát némi töprengés után azt felelte az ajánlatra, hogy szeretné megmutatni a Max Ghimenti haláláról írott jelentése vázlatát, és hallani Gilroy megjegyzéseit. Gilroy meglehetősen hosszú hallgatás után válaszolt: – Érdekes. Azt hittem, ezredes úr, hogy egészen mást fog kérni. Bár magától értetődik, hogy ezt is nagyon szívesen megteszem. Most tehát Piola ránézett az antik rózsafa asztal fölött az amerikaira, és azt mondta: – Én csak azt akarom tudni, mennyire igaz. Mi történt igazából. – A jelentésre mutatott. – Hogy jól értettem-e. Gilroynak a szeme se rebbent. – Miért gondolja, hogy én válaszolhatok erre? – Maga együtt dolgozott Bob Garlanddal. Ha jól sejtem, ő úgy irányította az olaszországi irodát, mint egy hűbérbirtokot. Amikor átvette a helyét, maga is sok titkot tudhatott meg. Gilroy lassan bólintott. – Kétségtelenül igaz, hogy Bob unortodox módszerekkel is dolgozott. – Megkocogtatta a jelentést. – De mivel kritikát kér tőlem, azt mondom, hogy ebben a dokumentumban túl sok a feltételezés. Ha valamelyik

elemzőmtől kaptam volna ilyet, valamilyen gorombaságot írok a margóra, és visszadobom. Piola várt. – Ugyanakkor – sóhajtott Gilroy – úgyszólván teljesen korrekt. Volt egy nagyszabású hadművelet a háború után, amellyel le akarták terelni Olaszországot a demokratikus kommunizmus útjáról, és az magában foglalta a kereszténydemokrata párt megszervezését és fenntartását. Volt sok más szervezet és hálózat is, amelyeken át Amerika pénzt és hatalmat osztogatott. Álcázták őket szabadkőműves páholynak, Tiszteletreméltó Társaságnak, voltak vegyesvállalatok az egyház részvételével. Mint például a Melchizedek-rend. – Gondolom, Marco Conterno összeomlik, ha megtudja, hogy simli volt az egész. Gilroy a fejét rázta. – Lehet, hogy koholmány volt, ezredes úr, de az nem azonos a simlivel. Bob zsenialitása abban a felismerésben állt, hogy az ilyen hálózatok, amint egyszer belendülnek, attól kezdve önjárók: a kezdeti siker a hatalom glóriájával ruházza fel őket, ami még több hatalmat gerjeszt, azt a fajtát, amelyet nem lehet megvásárolni. Mellesleg remélem, nem lesz olyan kegyetlen, hogy felvilágosítsa Marco Conternót rendjének igazi eredetéről. Annak a fiatalembernek így is elég nehéz teher az, amit az apjáról és a nagyapjáról tud. – Mit tud? Hogy a Costruttori Conterno is a CIA útitársa volt? Gilroy bólintott. – Bob a háború idején ismerkedett meg Ambroginóval. Azt hiszem, először egész egyszerűen rokonszenvesnek találták egymást, ám ugyanakkor Bob olyan nagyiparosokat keresett, akiket bevonhat Amerika hatáskörébe, Ambrogino pedig elég szemfüles volt, hogy lássa ennek az előnyeit. Azzal a kéréssel kezdődött, hogy szabotálják az alkatrészek gyártását, amelyekkel a németeket látta el a Conterno. A sors fintora, hogy a nácik óriási szívességet tettek Ambroginónak azzal, amikor átállították a traktorokról a repülőgép-gyártásra és az építkezésre. Ambrogino egyetértett, és innen datálódik a szövetség. – És tart a mai napig.

Az öregember szeme összeszűkült. – Ezredes úr, azért vagyunk itt, hogy a múltról beszélgessünk. Ha azt akarja tudni, mi történik most, fiatalabbaktól kérdezze. Biztosra veszem, hogy ma egészen más a helyzet. Piola sem azt nem hitte el, hogy most egészen más lenne a helyzet, sem azt, hogy Ian Gilroy ne tudna mindenről, de ezt a gondolatot megtartotta magának. – Ugyanakkor azt is közölnöm kell – folytatta Gilroy – hogy a jelentésében van egy súlyos félreértés. Nem Bob Garland ölte meg Max Ghimentit. – Akkor ki? – Egy ember, akit maga nem ismer. Alvaro Lucci. – És ki volt ez a signor Lucci? – Nem signor – helyesbített Gilroy. – Monsignor. Plébános Marostica közelében, ahol a partizánok tábora volt. – Miért? – hüledezett Piola. – Ghimenti és a bajtársai Lucci templomát használták alkalmi találkozó- és búvóhelynek. Egy napon beállított a plébánoshoz a feldúlt La Sala, és beszámolt egy tanácskozásról, amelyet jugoszláv partizánokkal folytattak. A jugoszlávok a pártvezetőség parancsát hozták, hogy a németek kivonulása után a kommunistáknak felkelést kell kirobbantaniuk, és át kell venniük Venetóban a hatalmat. – Lucci tehát… – Riasztotta az egyetlen hatóságot, amellyel kapcsolatban állt. A Vatikánt. Ahol egy bizonyos Giovanni Battista Montini apostoli protonotáriushoz került az információ. Hivatalosan a Szentszék természetesen semleges volt. Csakhogy itt a létezése forgott veszélyben. Nehéz döntés volt ez Montini számára; utólag elmondta Bobnak, hogy egész éjjel imádkozott, útmutatásért könyörögve. Utána levelet küldött Luccinak, hogy minden lehetséges eszközzel meg kell hiúsítania az összeesküvést, Isten meg fogja bocsátani, ha szélsőséges tettekre kényszerül. Ez egyértelmű utasítás volt, hogy gyilkolja meg az összeesküvőket. – Egy pap gyilkolt? Hidegvérrel?

– Igen. Amikor a partizánok legközelebb eljöttek a templomba – ezúttal az OSS-hoz igyekeztek, hogy megpróbáljanak még több fegyvert kiravaszkodni a puccshoz –, Lucci megölte Ghimentit és a társait, kivéve La Salát. Részvétből megengedte Ghimentinek, hogy imádkozzon, mielőtt agyonlövi – érdekes, hogy a végpercekben még egy kommunista is képes újra felfedezni Istent. Lucci egyébként balkezes volt – gondolom, ez egybevág a régészeti lelettel? Piola bólintott, noha gyanúja szerint Gilroy pontosan tudta, mit bizonyít a lelet. – Most tehát ott álltak három tetemmel, amelyeket a németeknek okvetlenül fel kellett fedezniük. A pap pánikba esett. La Sala rávette, hogy menjen el Ghimenti helyett a megbeszélésre, és kérjen Garlandtól segítséget. Conterno eltüntette a hullákat, La Sala visszatért a partizánokhoz, feltálalta nekik az ujjából szopott sztorit a német rajtaütésről, és Bob Garland kezében ott volt a levél, amely megváltoztatja az olaszországi hírszerzést a háború után. – Nem értem – mondta Piola. – Miért változtatta volna meg? – Zsarolás – felelte tömören Gilroy. – Vagy ha azt szeretné, hogy kevésbé csúnya szót használjak: befolyásolás. Bob, amilyen hamar csak tehette, elutazott Rómába, és közölte Montinival, hogy nála a levél, amelyet Luccinak írt a protonotárius. Persze, szépen garnírozva: azt mondta Montininak, hogy ő nemcsak Isten embere, de kétségtelenül gyakorlatias elme; hogy ez a kombináció mennyire ritka, az OSS épp ilyen támogatókat szeretne; és végül is, hát nem azonosak a céljaik: mindketten meg akarják akadályozni, hogy Európa a kommunisták prédája legyen. Montini már a következő héten küldte az értékes információkat a tokiói nunciatúráról. Márpedig aki egyszer is kapott jelentést egy magas állású ügynöktől, az sínen van. Egy idő után mindig megpróbálnak visszakozni, azt mondják, máris többet tettek az elégnél. Az ember ilyenkor emlékezteti őket szelíden, hogy egész életre szerződtek. Ám Montini ügybuzgalmához nem fért kétség. Az ő toborzása tette lehetővé,

hogy a háború utáni Olaszországban az egyház szövetségre lépjen a jobbközéppel. – És ő lett VI. Pál pápa – szólt közbe Piola. – A hidegháború egyik legfeszültebb szakaszában. Gondolom, Amerika segítette? – Maradjunk annyiban, hogy megtettük azt a keveset, amit tehettünk. Ám Bob nem hízelgett Montininak: csakugyan kivételesen okos és gyakorlatias pap volt. Őszintén hiszem, hogy a megfelelő ember arra a tisztségre. – La Sala ugyancsak gavalléros jutalmat kapott az árulásáért. Mi történt a pappal? – Úgy döntött, hogy tovább szolgál ugyanazon a parókián, abban a tartományban, amelynek összes papját és templomát valószínűleg ő mentette meg a pusztulástól. Megkapta a Betlehemi Csillag-érdemrendet, de tudomásom szerint sose viselte, még csak azt sem árulta el, hogy kitüntették. Az pedig, hogy árulással vádolja La Salát… ennél azért összetettebb a kérdés, ezredes úr. Kétségtelenül elárulta a bajtársait, de hű volt a hazájához. Ghimenti hű volt az eszméhez, de áruló volt, aki feldarabolta volna Olaszországot. – Rámutatott Piola jelentésére. – Amerikát pedig összeesküvéssel, gyilkossággal, szövetségesének elárulásával vádolja, holott az ellenkezője az igaz. Amerika segített megmenteni Olaszországot azoktól az elfajzott olaszoktól, akik képesek lettek volna elpusztítani. Piola egy darabig hallgatott és tépelődött. – Meggondolatlanul következtettem – ismerte el. – Mindenáron azt akartam hinni, hogy Amerika a felelős Ghimenti halálában, meg sem fordult a fejemben, hogy a valóság ennél árnyaltabb. Gilroy bólintott. – De akkor is – folytatta Piola – minden más, amit nekem mondott – az összeesküvések, a választások manipulálása, az ügynökök a Vatikánban… Amíg az igazi bűneik olyan irdatlanok, ne csodálkozzon, ha minden rendhagyó esemény mögött magukat keresik elsőnek. – Igaz – felelte Gilroy. – Miután átvettem Bob helyét, első éveim jobbára azzal teltek, hogy a régi túlzásokat igyekeztem helyrehozni. De én nem ítélem el. Olaszország volt a csatatér,

ahol megvívták a hidegháborút, mint ahogy az igazira is itt került volna sor. El se mondhatom, hány válság és meleg helyzet volt itt azokban az években. Ez az ország mégis túlélte. Ez egy csoda. – Sempre crolla ma non cade – idézte Piola a régi velencei mondást. – Folyton inog, sose dől. Bizony. – Hát dr. Iadanza és Trevisano professzor? Őket miért ölték meg? Gilroy vállat vont. – Bizonyosan nem egy hetven éve volt összeesküvés miatt. Szerintem dr. Iadanza rájött, hogy a törmeléket a régi út mellett a longarei bányákban fejtették. Mint az építkezésre beosztott régész, egyedülállóan jó helyzetben volt ahhoz, hogy meglássa az összefüggést. Carvernek pedig végképp nem volt szüksége arra, hogy valaki szimatoljon a Plútólerakatánál. – Amikor arra kértem, olvassa el a jelentésemet, maga azt felelte, más kérésre számított. Mi volt az? – kérdezte kíváncsian Piola. – Ó… arra gondoltam, talán azt szeretné, ha szólnék egy szót a dandártábornokának egy genovai áthelyezésről. Piola meghökkent. Ő senkinek sem beszélt a terveiről. Habár Kat tudja, hogy a felesége onnan való. Ha ő elmondta Hollynak, Holly meg Gilroynak… Az öregember mosolygott, élvezte az ezredes hüledezését. – Ezek szerint még nem döntött? – Nem – felelte Piola. – Még nem. – Nos, majd tudassa velem, mit határoz. – Gilroy felállt, megkerülte az asztalt, hogy kezet nyújthasson. – Örömmel kihasználom azt a kevés befolyásomat, amim még van itt. Vagy segítek, hogy Velencében maradhasson, ha ezt szeretné jobban. NYOLCVANHÁROM A Ca’ Barbo régi zenetermében ültek, mögöttük puhán lüktettek a Carnivia új szerverei. Holly ma ugyanúgy öltözött, mint

Daniele: kapucnis pulóverbe, farmerbe, tornacipőbe. Egyelőre még nem bírta volna visszavenni az amerikai hadsereg egyenruháját, ugyanazt, amelyet Carver viselt, amikor az övét levágta róla. Őszintén szólva nem tudta, hogy akarja-e még viselni valaha. – Napról napra élek – újságolta. – Semmi terv, semmi beosztás. Csak járok Uriel atyához. Sokat segít. – Örülök – mondta Daniele. – Én viszont otthagytam. – Miért? Barbo tekintete furcsán elrévedt. – Most, hogy volt időm átgondolni, már kétlem, hogy igazán ki akarom-e fejleszteni magamban az empátiát. Úgy vélem, talán helytelenül tettem Mia fogságának idején, hogy érzelmi okokból kompromisszumot kötöttem. Ha egyszer elkezdjük, hol lesz vége? Nem úgy végezzük, mint Caliari vagy Carver, akik elhitték, hogy a nagyobb jó érdekében cselekszenek? Hogyan döntöd el, mi fontos annyira, hogy kivételt tégy a kedvéért, és mi nem az? Hogyan élj meg egy olyan világban, ahol mindenki mást akar tőled? Nemcsak arról a világról beszél, amelyben most üldögélnek, gondolta Holly. Arról a másik, újabb alkotásról is a szervereiben, amelyért egyedül ő viseli a felelősséget. – Ha az emberek imádkoznak, azt remélik, hogy valaki felel nekik – mondta szelíden. – Ha megtörténik, nem zavarja őket, hogy Isten következetlen. – Talán. – Daniele egy darabig hallgatott. – Mindenesetre én hoztam egy másik következetlen döntést. Kizártam Éterit a Carniviáról. – Hát meg tudod tenni? – Hatalmas változtatást kellett végrehajtani hozzá a kódon. De bár inkább jelképes gesztus, akkor is figyelmezteti az embereket, hogy vannak határok, ameddig elmehetnek. Azonkívül befoltoztam a lyukakat, amelyek lehetővé tették, hogy Mulciber eljátszhassa a hekkelést. Kiderült, hogy adminisztrátori előjogokat épített bele a kódolásba, amikor együtt dolgoztunk. Többé nem tehet hasonlót.

– Örülök neki, de azt, ugye, tudod, hogy ez nem tartja vissza az embereket? Továbbra is meg akarják majd szerezni fölötte az uralmat, vagy el akarják pusztítani. – Tudom. – Daniele rápillantott. – Valamit meg kell kérdeznem tőled. – Igen? – Amikor eltűntél, Kat mondott valamit, amiről az jutott az eszembe, hogy… Hogy talán bonyolultabb indokok miatt feküdtél le velem, mint látszott. Hogy talán Ian Gilroy adta az ötletet. – Mereven bámulta a szerverek képernyőit, hogy véletlenül se nézzen Hollyra. A nő sóhajtott. – Valóban mondtam Iannek, hogy érdekelsz. De az az elképzelés, hogy ő előírhatja nekem, kivel feküdjek le, komolyan sértő. – Tudom, hogy kedveled azt az embert, és bízol benne – szólt halkan Daniele. – Azt is tudom, hogy szerinted elfogult vagyok iránta az apámhoz fűződő kapcsolata miatt. De próbáld meg más szemszögből nézni a történteket. Gilroy örökölte elődjének hatalmát: az aktákat a Melchizedek-rend tagjairól, a befolyását az amerikai hadseregben, a helyét a Conterno igazgatótanácsában. És ha az elejétől tudta, mi fog történni Miával? És ha téged és a csendőrségi kapcsolataidat csak felhasznált, hogy megfúrja a vetélytársát – Carvert –, akinek a nagyravágyása az ő hatalmát veszélyeztette? A nő a fejét rázta. – Ez már üldözési mánia. – Igaz, hogy Gilroy neve lépten-nyomon felbukkan, de őrültség lenne túl sokat belelátni. Holly inkább úgy képzelte el az igazságot, mint az oroszok Matrjoska-babáját. Az Azione Dal Molinban volt Carver, és a drogok, és Elston, és az Exodus. A CIA-ben volt Bob Garland, és az OSS, és a Melchizedek-rend. Mindkettőnek a belsejében a legkisebb baba az Ellenség, amelynek régen kommunizmus volt a neve, ma terror, de változatlanul gyűlölt, változatlanul rettegett. Az Ellenségben pedig… Egy villanásra meglátott valamit, egy újabb, alig érzékelhetően parányi porszem babát, de az agya nem volt hajlandó tudomást venni róla.

– Ez már üldözési mánia – ismételte. – Feltétel nélkül megbízok benne. Viszont… – Habozott. – Valami mást is meg kell beszélnünk, Daniele. – Minden rendben – mondta a férfi. – Nem kell magyarázkodnod. Holly akkor is megpróbálta. – Fel kell dolgoznom, ami velem történt. Egyelőre nem merek vállalni mellé egy kapcsolatot. – Persze. – Daniele nem kérdezte, mi történt a barlangokban, nem is akarta megkérdezni. Mint ahogy azt sem akarta hallani, szerepet játszik-e Holly döntésében az, amit Kat mondott a szexualitásáról. – Megértelek. – Meg? – Én ezt éreztem egész életemben – mondta a férfi. NYOLCVANNÉGY Kat a villa előtt várta egy carabiniere járőrkocsiban. – Na? – kérdezte, amikor Piola becsusszant az anyósülésbe. – Választ kaptál a kérdéseidre? – A legtöbbre. Természetesen elképzelhető, hogy összevissza hazudott. Abszolút képes rá. De bármik is az indokai, most már nem terjeszthetem be a jelentést. – Szerintem jó ez így. Van Olaszországnak a jelenben is éppen elég baja, ne próbáljuk még a múltban is jóvátenni a rosszat. – Meglehet. – Arra gondolt, amit az öreg kém mondott. Milyen agyafúrtan szorította rá, hogy épp így kelljen döntenie! Megcsóválta a fejét, sóhajtott. – Mi van? – kérdezte Kat. – Semmi. – A nő lehajtott a hosszú, kavicsos ösvényen. Piola úgy fordult, hogy lássa az arcélét. – Kat, ugye tudod, hogy szerelmes vagyok beléd? – Igen – felelte egy pillanatnyi hallgatás után. – És? – Majd csak túlesik rajta az ezredes úr – mondta majdnem bocsánatkérően Kat.

A főúthoz értek. Kat megállt, mielőtt indexelt volna. – Hova tovább?

TÖRTÉNETI MEGJEGYZÉSEK Bár A szöktetés a képzelet műve, bőségesen merítettem több valóságos összeesküvésből, amelyeknek a szálai a második világháborúig nyúlnak vissza. Történészkörökben ma már köztudott, hogy ÉszakOlaszországot Jugoszláviához akarták csatolni, és hogy mit tett ennek megakadályozására az OSS. Egyes amerikai hírszerzők ezért kaptak pápai kitüntetést a háború után. Az első Nemzetbiztonsági Tanács számos utasítása foglalkozott Olaszországgal. A NSC 4/A sz. rendelkezés kifejtette, hogy mindenképpen meg kell akadályozni a kommunista párt választási győzelmét. Ennek érdekében több más intézkedés mellett anyagilag támogatták a kereszténydemokraták által képviselt balközép alternatíva létrehozását. A kereszténydemokraták sikerét mi sem bizonyítja jobban annál, hogy negyven éven át ez a párt adta Olaszország összes miniszterelnökét. Számos megvesztegetési és korrupciós botrányt vészelt át, mielőtt szétesett az 1990-es években, nagyjából akkor, amikor véget ért a hidegháború. Sok olvasó különösen fantáziadúsnak fogja találni a felvetést, hogy Giovanni Battista Montini, a leendő VI. Pál lehetett a CIA informátora, holott ezt tények bizonyítják. „Vessel” fedőnév alatt nagyjából 1944-től továbbított az OSS-nek adatokat, olyan minőségben és bőségben, hogy X-2 néven külön részleget hoztak létre a feldolgozásukra. Egy beszámoló szerint az X-2 majdnem ötszáz jelentést nyújtott be hat hónap alatt. A Melchizedek-rendet a háború utáni Olaszországban létrejött hasonló szervezetekből komponáltam. Ezeknek a szervezeteknek némelyike, nevezetesen a Máltai Lovagrend vagy a Szent Sír Lovagrend területenkívüliséget és más kiváltságokat is élvez, amelyek régóta hasznosnak bizonyultak a hírszerzések számára (például az OSS náciszöktetői a máltai rend útleveleit használták a háború után); mások, mint a Propaganda Due szabadkőműves

páholy szövetségbe akarták kovácsolni a maffiát, az olasz hírszerzést és más jobbközép frakciókat a baloldal ellen. A P2 páholynak tagja volt Silvio Berlusconi, sok évvel azelőtt, hogy Olaszország miniszterelnöke lett belőle. Amerika 1955-ben építette első vicenzai támaszpontjait, egy a mai napig titkosított szerződés értelmében. Ezek közé tartozik a Plútó-lerakat, egy barlanghálózat mélyen a Berici-dombvidék alatt, ahol valamikor nukleáris aknákat és rövid távú atomrakétákat tároltak (a Plútó azóta háttérbe szorult a ghedi és az avianói korszerűbb atombunkerek mögött). 2004-ben az amerikai fegyveres erők bejelentették, hogy Silvio Berlusconi kormánya hozzájárult egy újabb támaszpont építéséhez egy Dal Molin nevű, egykori olasz katonai repülőtéren. Ez heves tiltakozást váltott ki a helyi lakosságból: százötvenezren vonultak ki a „No Dal Molin” transzparens alatt, néhányan be is törtek a felvonulási területre. Ám az én „Azione Dal Molin” csoportom a képzelet műve. A 2012-es megnyitón – addigra „Del Din”-re változtatták a bázis nevét – az amerikai nagykövet „az olasz kormány legmagasabb köreitől kapott hathatós támogatásnak” tulajdonította az építkezés gyorsaságát. A továbbfejlesztett kihallgatásokat leíró CIA-dokumentumok részletei zömmel az úgynevezett „tortúra-memorandumokból” származnak, amelyeket a szabad információáramlás törvényére hivatkozva hozott nyilvánosságra 2009-ben az Amerikai Polgári Szabadságjogok Uniója. Beiktatásakor Obama elnök betiltotta a továbbfejlesztett kihallgatást, noha egyesek feltételezik, hogy bizonyos módszerek ma is használatosak. Obama 2009-es Elnöki Parancsa létrehozott egy szervezetközti különleges bizottságot is a kihallgatási módszerek és „az egyének más országok területére történő átszállításának” felülvizsgálatára. A bizottság jelentése 2009-ben elkészült, de a mai napig nem hozták nyilvánosságra. Ugyanez az Elnöki Parancs bejelentette a guantánamói börtön bezárását. Csakhogy az apróbetűs részből kiderült, hogy Obama elnök nem óhajtotta szabadon engedni, vagy akár bíróság elé állíttatni a foglyokat, hanem egyszerűen szétosztotta az amerikai

börtönökben azokat, akiket úgy jellemzett, hogy „túl nehéz lenne vád alá helyezni, ugyanakkor túl veszélyes lenne szabadon engedni” őket. A Kongresszus kifogásolta, hogy olyan foglyokat tartanak amerikai börtönökben, akiktől megtagadták a tárgyalást. 2013-ban, ennek a könyvnek az írása idején Guantánamo „üzemel”, miközben számos más börtönt, ahova foglyokat szállítottak a közelmúltban – nevezetesen a Parwant az afganisztáni Bagram légitámaszponton, ahol ma megközelítőleg háromezer foglyot tartanak ítélet nélkül –, át akarják utalni a helyi kormányok illetékességi körébe. A CIA tevékenységét, például a „második csapás” politikáját, amely azt akarja megakadályozni, hogy a dróntámadások túlélői segíthessenek az áldozatokon, és a PRISMA-féle számítógépfigyelési programokat olyan pontosan írtam le, amennyire tudtam. A 2009-es ígéretek ellenére a „kiadatás” – más néven „szöktetés” – továbbra is törvényes eszköze az amerikai kormánynak. Aki többet szeretne tudni, és érdeklődik a Carnivia-trilógia más kötetei iránt, annak ajánlom a www.carnivia.com weboldalt. J. H.

KÖSZÖNETMONDÁS Ismételten örök hálám Laura Palmernek, a Head of Zeus irodalmi kiadójának, amiért segített formába önteni a sztorit. Továbbá Anna Cosciának és Lucy Ridoutnak; az előbbinek azért, mert javította irtózatos olaszságomat, az utóbbinak azért, mert javította irtózatos angolságomat. A tökéletes tojásfőzés matematikája dr. Charles D. H. Williamsnek, az exeteri egyetem fizikusának kutatásán alapul. Rá lehet keresni a http://newton.ex.ac.uk/teaching/cdhw/egg weboldalon. A Noam Chomsky-idézetet a 65. fejezetben a www.nodalmolin.it hosszabb cikkéből vettem. A kiadás alapja Jonathan Holt: The Abduction Head of Zeus, 45-47 Clerkenwell Green, London, 2015 Fordította Sóvágó Katalin Szerkesztette Reményi József Tamás Borítókép és -terv kid-ethic.com i-Stock és SuperStock © Jonathan Holt 2014 © kid-ethic.com 2015 Hungarian translation © Sóvágó Katalin 2015 © Kossuth Kiadó 2015

A Szent István Társulat katolikus bibliafordításában. A szentté avatás állomásai a katolikus egyházban: Isten Szolgája, Tiszteletre Méltó, Boldog, Szent. (A fordító megjegyzése.) {1}

{2}