Jon Elster: A racionális viselkedés elméletének néhány megoldatlan problémája
Kapui Ferenc és Lublóy Csaba
[Elster, Jon (1993), Some unresolved problems in the theory of rational behaviour, Acta Sociologica 36 (3): 179-190]
A tanulmány a szerző egy 1977-es cikkében érintett témakör újragondolására való kísérlet. A cikk egyrészt kihangsúlyozza az indetermináltság kérdését, az olyan helyzeteket például, amelyekben a racionális választás nem határozható meg tisztán, másrészt megvitatja, hogy vajon a preferenciák racionálisnak mondhatók-e. A kiválasztott példák a racionális választás elméletének hermeneutikus mivoltára mutatnak rá. Ugyanakkor a kiválasztás sajátossága annak is köszönhető, hogy a cikk valódi célja a módszertanra irányul. Az elmélet hermeneutikus volta következtében előfordulhat, hogy a racionális választás elmélete egy problémájának nem lesz megoldása abban az értelemben sem, hogy a probléma megértésével és a bizonyítás nyomon követésével sem tudjuk elfogadni a kimenetet. Ennek megértésére vegyünk egy az előző tanulmányban vitatott problémát, a nem kooperatív megoldás nélküli játékokat. Egy játék megoldása alatt azt értjük megközelítőleg, hogy a játékosok kommunikáció nélkül egy cselekvési halmaz választása felé haladnak, amely folyamat mindegyikőjük által sietetett. A szükséges feltétele annak, hogy egy cselekvési halmaz megoldás legyen az, hogy mindegyik játékos számára optimális legyen, azaz senki se tudjon helyzetén javítani úgy, hogy egyoldalúan stratégiát vált. Egy ilyen tulajdonságú cselekvési halmazt a játék egyensúlyának hívunk. Ha a játéknak csak egy egyensúlya van, akkor az magától értetődően megoldás. Amikor számos egyensúly van, amelyek közül egy dominálja a többit abban az értelemben, hogy valakinek jobb és senki sem rosszabb, akkor az a megoldás. Amikor a játéknak dominálatlan egyensúlyai vannak, akkor bajban vagyunk. Ilyen esetekben nem tudunk kiválasztani egy egyensúlyt, amely a játék megoldása lehetne. Az elmúlt tizenöt évben Harsányi János és Reinhart Selten ezen a problémán dolgozott. A "Játékok egyensúlyválasztásának általános elmélete" című könyvükhöz Robert Aumann a következő előszót írta: „Habár az elmélet egyetlen egyensúlyt választ ki, az elméletnek nem kell egyedülállónak lennie.” Ezek szerint a racionalitás elemzése John Rawls disztributív igazságról írt munkája által körvonalazott módszertant követheti.
1
Rawls szerint egy igazságelméletet általunk helyesnek vagy igazságosnak vélt intuíciókra kell alapozni. Az elméletnek két követelménynek kell megfelelnie. Az elméletből következnie kell minden intuíciónknak, míg az intuíciónkkal szemben álló bírálatok nem következhetnek belőle, valamint az elméletnek valószerűnek kell lenni. Gyakran arra kényszerülünk azonban, hogy elvessünk vagy változtassunk egy-egy intuíciónkon. Ezáltal megindul egy illeszkedési folyamat az elmélet és az intuíciók között, amelynek végén a rawlsi „visszatükröző egyensúly” áll be. Mivel több ilyen egyensúly létezhet, a végső egyensúly attól függ, hogy az illeszkedési folyamat során milyen irányt veszünk. Egy igazságelmélet tehát elvezethet egy helyes elosztáshoz, azonban nem csak egy elmélet létezik. Ahhoz, hogy a racionalitás egy elméletét megalkossuk, hasonlóan kell eljárnunk. Először is intuíciókat kell megfogalmaznunk azzal kapcsolatban, hogy különböző helyzetekben mit kell tennünk annak érdekében, hogy a legjobban járjunk. Ezek az intuíciók nem feltétlenül lesznek koherensek egymással. A dominálatlan egyensúlyokkal rendelkező játékokban például a maximin stratégiák nem a legjobb válaszok egymásra. Amikor az intuíciók ütköznek, választásra kényszerülünk. Ezen intuíciók közti választások sorrendje eredményez egy koherens elméletet, amely egy adott helyzetben megmondja mi a racionális cselekedet. Szerényebben fogalmazva, a választás folyamata az adott helyzet pontos körülírásához vezet, amely páratlan iránymutatásokat tartalmaz a racionális cselekedetre. A kezdeti intuíciók kétféleképpen módosíthatók az elméleti megfontolás során: gondolhatjuk azt, hogy az elsődleges intuíciónk nem racionális, hanem valahogy másképp kell cselekednünk, vagy hihetjük azt, hogy adott körülmények között nem létezik racionális cselekedet. A lényeg az, hogy a racionális választás elmélete nem prediktív elmélet, hanem hermeneutikus. Alkothatunk ugyan a racionalitás egy adott helyzetre vonatkozó elméletét, amely robusztusnak tekinthető, mivel széles körben osztott, erős feltételezéseken alapul, de teljes egyetértést nem várhatunk. A következőkben a szerző által 1977-ben felhozott megoldatlan problémákat alapul véve rátérünk a jelenleg véleménykülönbségeket okozó területek konceptuális megvitatására. Habár a szerző nem tér ki az összefüggések kimutatására, a korábbi tanulmányában felmerült minden témakört érint: a megoldás nélküli játékokat, a lexikográf preferencia struktúra anomáliáit, a szubjektív valószínűség problémáit, a maximalizálás, az elégedettség és a 2
természetes választás közötti kapcsolatot, a racionális, hagyományos és véletlenszerű viselkedés közötti kapcsolatot, az altruista viselkedés magyarázatának problémáját, valamint a belső preferencia változás problémáit. Egy elméletnek – legyen ez akár a racionális választás elmélete – két kihívással kell szembenézni. Egy elmélet vagy indetermináltságán, vagy alkalmatlanságán keresztül bukhat meg. Egy elmélet akkor indeterminált, amikor előrejelzést sem tud tenni, alkalmatlan pedig, amikor az előrejelzése nem következik be. Sokkal nagyobb probléma az, ha a megvalósuló eseményt az elmélet kizárja, mint az, ha az elmélet gyenge, indeterminált, de további megfontolásokkal kiegészítve magyarázóerővel bír. A racionális választás elméletében inkább az előíró jellegen van a hangsúly , mint az előrejelzésen. Mindkét esetben ugyanazon típusú hibák fordulhatnak elő. Az elmélet indeterminált, ha nem tudja megmondani mit tegyenek az emberek. Vagy megtörténhet, hogy az emberek nem tudják megtenni azt, amit az elmélet javasol. Ebben az esetben az emberek irracionálisak. Először az indetermináltság, majd az irracionalitás problémájával foglalkozik a szerző. Az indetermináltság két forrása a visszafele indukció logikája és a bizonytalanság melletti döntéshozás. A visszafele indukcióval kapcsolatos ellentmondás megmutatásához képzeljünk el egy két szereplős játékot, ahol az egyik játékos dönthet afelől, hogy kilép a játékból vagy folytatja a játékot. Ha kilép, akkor a játékosok megkapják kifizetésüket. Ha folytatja, akkor a másik játékos áll a döntés előtt: kilép, s ezáltal a kifizetések kiosztásra kerülnek vagy folytatja a játékot átadva a döntés lehetőségét az első játékosnak. A játék addig folytatódik így, tegyük fel, amíg a negyedik körben a második játékos bárhogyan is dönt a szereplők megkapják kifizetésüket. I II I II (6,3)
(2,-1)
(1,2)
(4,1)
(3,4)
1.ábra Az 1. ábrán feltüntetett kifizetés-pároknál az első összeget az első játékos a másodikat a második játékos kapja. Ennek alapján a negyedik körben ha a második játékos kilép, akkor magának 4-et biztosít, míg az első játékos 3-at kap. Ha nem lép ki, akkor magának ezzel 3-at, 3
az első játékosnak pedig 6-ot oszt ki. Feltételezve, hogy a játékosok racionálisak és ezt tudják is egymásról világosan látszik mi fog történni. A második játékos ki fog lépni 4-et juttatva magának, 3-at az első játékosnak. Ennek következtében a megelőző körben az első játékos inkább kilép, hogy 4-et szerezzen meg, mint a következő körben 3-at. Hasonlóképp dönt a második körben a második játékos: inkább ő lép ki 2-es kifizetésért, minthogy megadja a lehetőséget az első játékosnak a kilépésre 1-et juttatva a második játékosnak. Erre azonban nem fog sor kerülni, mert az első körben az első játékos ugyanazon megfontolásból kilép: 2-őt kiosztva magának, -1-et pedig a második játékosnak. Ez az eredmény rosszabb, mintha az utolsó körig játszottak volna. Ahogyan a fogoly dilemmájában is, az egyéni racionalitás kollektív szuboptimalitáshoz vezet. A visszafele indukció paradoxona abban rejlik, hogy ahhoz, hogy az első játékos az első körben kilépjen, végig kell gondolnia egy kísérletet, amely az utolsó körtől indul. Az utolsó kör elérése csak akkor lehetséges, ha legalább az egyik játékos irracionális. Ebben az esetben azonban a visszafele indukció nem hajtható végre, hiszen alapvető feltétele a játékosok racionalitása. Ez a visszafele indukció paradoxona, amely szerint egy ilyen játékban nincs racionálisan előírt viselkedésmód. Ezt nehéz elfogadni, hiszen a visszafele indukció logikája intuitíve kényszerítő erejű, fenti megkérdőjeleződésével pedig a közgazdaságtani elmélet nagy része kerül veszélybe. Az indetermináltság egy másik forrása a nyers bizonytalanság. Ez olyan helyzetekre vonatkozik, amelyekben túl keveset tudunk ahhoz, hogy jól megfontolt döntést hozhassunk. Jó példa erre a karrierválasztás. Két vonzó pálya közül nehéz racionálisan választani, ha csak kevéssé ismerjük azokat. Ilyenkor a periférikus megfontolások a középpontba húzódnak (pl.: gyakrabban láthatom a szüleimet). Ebben az esetben azonban nincs olyan döntésmód, amely domináns lenne a racionális választás elmélete alapján. Samuel Johnson szerint nem rendelkezünk olyan képességekkel, amelyek lehetővé tennék számunkra, hogy érvek alapján előnyben részesítsünk egyik életmódot a másikhoz képest. Túl nagy költség származik abból, ha alaposan megfontolunk valamit, majd egy esetleges következtetést vonunk le. Jó példa erre a gyermekelhelyezés eldöntése a legtöbb nyugat-európai országban. A gyermeket annak a szülőnek a felügyeletére bízzák, aki leginkább képes biztosítani a gyermek érzelmi és intellektuális fejlődését. Ennek kiderítése során a gyermek többet szenved, mint amennyit a helyes döntéssel várhatóan nyerhet. Egy gyors döntés valamely vélelmi szabály alapján vagy egy érme feldobása is jobb eljárás lehet. 4
Az eljárás során mégis keresik az érveket, amelyekkel próbálják alátámasztani valamely szülő alkalmasságát, alkalmatlanságát. Ez abból az emberi tulajdonságból származik, amely arra sarkall, hogy magyarázatot találjunk cselekedeteinkre, döntéseinkre. Ehhez hasonló szükséglet, hogy a megfigyelt eseményekben rendet találjunk. Ezt az igényünket különféle tudományos elméletekkel elégítjük ki. Otto Neurath egy 1913-as cikkében álracionalizmusnak nevezte azt a hitet, ami szerint képesek vagyunk megfelelő érvekkel alátámasztani döntéseinket. Neurath úgy véli, az álracionalizmus „egyrészt önámításhoz, másrészt képmutatáshoz vezet”, míg a kartéziánus racionalizmus felismeri éleslátásunk korlátait. A racionalizmus és az álracionalizmus közötti kapcsolatot lényegretörően mutatja be Thomas Hobbes hozzáállása a valláshoz. Hobbes képtelennek érzi magát arra, hogy egyetlen pozitív vallást előnyben részesítsen a többivel szemben. Az élet számos területén ez az egyetlen hozzáállás lehetséges egy igazi racionalista számára. Az is kérdéses, hogy a racionalizmus képes-e a közéletet szabályozni. Amikor ugyanis a közösséget összetartó erő megszűnik - legyen az például a hagyomány – a racionalizmus és az álracionalizmus közül kell választanunk. A racionalizmus előbb vagy utóbb sorshúzáshoz vezet, míg az álracionalizmus a gondolkodást és az érzést hazudtolja meg. Neurath a következőképp szemlélteti a problémát:
„Vegyük Descartes példázatát. Azok számára, akik az erdőben eltévedtek és nincs semmi jel, ami utat mutatna, legfontosabb, hogy határozottan tovább meneteljenek. Az egyiket az ösztöne vezeti valamerre, egy másikat valamiféle előjel; a harmadik minden eseményre odafigyel, mérlegel minden érvet és ellenérvet, majd az elégtelen előfeltételek alapján, amelynek tudtán kívül van, az általa helyesnek tartott irányba indul. Végül a negyedik szintén mérlegel, de képes elismerni, hogy éleslátása túl gyenge, így belenyugszik a sorshúzás általi döntésbe. Tegyük fel, hogy az erdőből való kijutás esélye mind a négy játékos számára ugyanakkora; bár lesznek, akik különbözően ítélik meg a négy viselkedést. Az igazságot kereső számára, aki leginkább nagyrabecsüli az éleslátást, az utolsó vándor viselkedése hasonló lesz, az álracionalista harmadiké pedig a legvisszataszítóbb. Ebben a négy viselkedéstípusban mintha az ember fejlődésének négy szakaszát fedezhetnénk fel anélkül, hogy azt állítanánk valamelyik is teljesen elterjedt volna.” 5
Neurath beszámolójából világosan kitűnik, hogy az álracionalizmus az irracionalitás egy formája. Számos olyan viselkedésmód van, amit senki sem tart racionálisnak. Ilyenek például a mentális betegségek által kiváltott magatartásformák. Ha ezeket leválasztjuk az irracionálisnak vélt viselkedésmódok köréről, akkor számos ellentmondásos esetbe ütközünk. A közgazdászok hajtatatlanul próbálják bebizonyítani azok racionális voltát. Ezen a területen négy példát veszünk: a miópiát, a megbánást, a felháborodást és a bosszút. „A miópia (rövidlátás) egy olyan tulajdonság, amely az intertemporális választásokat úgy alakítja, hogy a jelenbeli jólétet többre tartja, mint a jövőbelit, azontúl ami a halandósági táblák alapján is igazolható.” [Elster (1993) p.184] Persze a jövő teljes figyelmen kívül hagyása katasztrofális lehet, hacsak nincs valakinek hatalmas vagyona, makk egészsége, és egy jó ügyvédje. Ha valamennyire mégis figyelembe vesszük a jövőt, a miópia így is jelentősen megnehezíti az életünket. Ezért arra a következtetésre juthatunk, hogy a miópikus viselkedés irracionális. De van a problémának egy másik oldala, a miópia a preferenciáknak olyan formája, ami a jelent előnyben részesíti a jövőhöz képest. A saját jelen illetve jövőbeli jólétemet a saját illetve mások jólétének analógiájaként fogja fel. Úgy, mint az önzést nevezhetjük persze sajnálatosnak és butának, de irracionálisnak nem, csupán egy preferencia, egy ízlés, és de gustibus non est disputandum. (Az ízlés tekintetében nem lehet vitatkozni). Első táblázat: t1
t2
t3
A
1
5
5
B
4
2
2
C
2
2
4
D
5
5
1
E
6
1
1
F
1
1
6
6
A miópiát azonban tekinthetjük kognitív problémának is, felfoghatjuk hiányos messzelátó képességként, ahogy Pigou mondta: „mint ahogy a távoli múlt kevésbé élénken él bennünk, mint a közelmúlt, úgy a távoli jövőt is kevésbé érzékeljük, mint a jelent és a közeljövőt.” A határidős értékpapír-ügyletek is nagymértékben érzékenyek a jelenlegi információkra, és kevésbé a múltbéliekre. Ha ez igaz, akkor ez az irracionális viselkedés tiszta esete. Még egy további téma van, ami feltárásra szorul. Habár az erős preferenciák jólétcsökkentőek, ha az egész életünket tekintjük, nem szabad feltételezni, hogy az egyedüli racionális viselkedés az, ami a diszkontálatlan értékek legnagyobb összegét adja. Vegyük az első táblázat hasznosság eloszlásait három perióduson keresztül! Ha valaki B-t választja A helyett, annak természetes magyarázata lehet a miópia. Bár többet szerez a jelenben, az egész életét tekintve rosszabbul jár. Azonban ha C-t is előnyben részesíti A-val szemben, az előző magyarázatot újra kell gondolnunk. Ekkor elképzelhető, hogy az illetőt az a vágy mozgatja, hogy a jóléte sose csökkenjen a kettes szint alá, vagy az, hogy egy intraperszonális maximin elvet érvényesít. Ez a magyarázat megerősíthető, ha kimutatható a C D-vel szembeni preferenciája is. Az intraperszonális maximin elv a racionalitásnak egy alapvető követelményét elégíti ki. Egyetlen időszakot sem részesíthetünk előnyben csak azért, mert közel, vagy épp távol van időben. A teljes hasznosság egy életen keresztüli maximalizálásának elve szintén kielégíti a követelményt. Az utóbbival összehasonlítva a maximin stratégia jólétcsökkentő, ez némileg ellentmondásos. A biztonság, kényelem, stabilitás, iránti vágy akár a teljes hasznosság kárára is autonómnak tekinthető. Ezzel ellentétesen, aki E-t választja a többivel szemben, arról feltételezhetjük, hogy élvezethajhászó. Egy további megkülönböztetésként, az a személy, aki Ft jobban preferálja A-hoz és a D-hez képest az a vágy motiválja, hogy egyszer az életében egy évig magas életszínvonalon éljen. Ez a vágy is kielégíti az intertemporális részrehajlás kritériáját. Ennek ellenére a jólét csökkentését részesíti előnyben, de nem látok okot, arra hogy ellentmondásosnak nevezzük. Itt az ésszerűség nem foglalja magában a maximalizáltságot. Viszont mindenképp beletartozik, hogy minden következményt mérlegeltünk, és egyiknek sincs kisebb súlya egyszerűen azért, mert időben korábban történik meg.
7
Ennek a diszkussziónak nem az az eredménye, hogy a miópia racionális vagy irracionális, csak a kérdés összetettségét érzékelteti. A racionális gondolkodást egy személy egész életének szemszögéből kell figyelembe venni, vagy pedig csak egy adott döntés pillanatából? Az intertempoláris választás tárgyait úgy fogjuk fel, mint egy jövőbeli választ vagy egy jelenlegi, lehetséges és hibás feltüntetését a jövőbeli válasznak? Úgy gondoljak önmagamra - aki meghozza a döntést - mint egy szerzői szónokra, aki folyamatosan mond valamit, vagy ki kell zárnom önmagamat, mert túlságosan közel vagyok a döntéshez? Ezeket a kérdéseket nem lehet matematikai problémaként megoldani.
A következőkben a sajnálatra fókuszálunk, de egy nem közvetlen úton szeretnénk ezt megtenni. Az egyik legérdekesebb fejlesztés a racionális választás elméletében az utolsó évtizedben az úgynevezett nem várható hasznosság elmélet volt. Ez egy elmélet, vagy egy csoport a versengő elméletek között, amely alapot ad a különböző jelenségeknek, amelyek nem illenek be a várható hasznosság modellbe ami alapeszköze a közgazdasági elméletnek. A legjobban ismert anomália az úgynevezett „Allais paradoxon”. Mint a többi anomáliák ez is a kockázat alatti döntéshozással kapcsolatos –, ami azt jelenti, hogy lehetőségek különböző valószínűségekkel különböző megoldásokat adnak. Nem kell megmagyarázni az egész paradoxon mibenlétét, elegendő azt mondani, hogy ezek az elméletek egyértelműen arra utalnak, hogy azok az emberek, akik rendellenesen viselkednek irracionálisak, míg más elméletek nem vagy nem nyilvánvalóan utalnak erre. Egy elmélet úgy értelmezi az anomáliát, mint egy előre kifejezett megbánást. Tételezzük fel, hogy 2 lehetőségem van, magammal viszem az esernyőt vagy otthon, hagyom. Ha otthon hagyom és esik, valószínűleg vizes leszek. Ehhez még hozzá jön, hogy sajnálni fogom, hogy nem vittem magammal esernyőt. Ez a döntés kétszeresen is rossz. Ennek ellenére kimutatható, amit most nem tudok itt megtenni, ha a sajnálaton túl a fizikai érzéseket figyelembe vesszük, néhány nem szabályos viselkedési forma így megmagyarázható. Ez azt jelenti, hogy a nem szabályos viselkedés racionális? Még egyszer, az intuíció félreérthető. Egy részről a sajnálkozás úgy néz ki, mint egy preferencia. Ha a döntési eljárásban részesíteni akarjuk a megbánást, akkor nagyobb teret kell adni a 8
végeredményeknek, de semmi irracionalitás nincs ebben. Ha az altruizmust is a racionális választás modellhez soroljuk, akkor ugyanúgy nagyobb teret kell adni az eredményeknek, más emberek örömét is bele kell venni ugyan úgy, mint a sajátunkat, de azt nehéz belátni valaki miért akarja valaki ezt a gyakorlatot követni. A másik oldalon, valami még is csak irracionálisnak tűnik a megbánás kapcsán. A racionális választás elmélete a következőket javasolja: ne sírj a kiöntött tej miatt, ami már megtörtént az megtörtént, felejtsd el a kiadásaidat, és mellőzd az elsüllyedt költségeket, ha a jövőről döntesz. Azon aggódni, hogy mi lett volna ha… különösen értelmetlen – egy szükségtelen forrás a frusztrációnak és boldogságtalanságnak. Biztosan a legjobb tanács, amit a gyerekeinknek adhatunk... I / \ / \ (2,2) II /\ / \ (3,1) (0,0) 2.ábra
…… először gondolkozz el a jövődről, másodszor ne aggódj a múlt miatt. De hogy tudjuk igazolni ezt a tanácsot, ha a miópia és a sajnálat racionális? Még másik két esetet akarunk megtekinteni a visszatekintő viselkedésről: felháborodás és bosszú. Tekintsük a 2.ábrát. Itt 2 lehetősége van az egyes játékosnak, balra megy és mindegyik játékos számára biztosít kettő kifizetést vagy jobbra, megy és a második játékosra bízza a döntést. Az utóbbi esetben a második játékos, ha racionálisan gondolkozik, balra megy, és 3-at biztosít az első játékosnak. Ezért az első játékosnak jobbra kell mennie, ha ésszerű. A kísérleti szituációkban nem ez történik. A tipikus szituáció az, amikor a kísérletező az egyik játékosnak a kettő közül megengedi, hogy döntsön a 10 dollárról a másiknak pedig, hogy elfogadja ezt az ajánlatot vagy nem. Ha elfogadják mind a 9
ketten ,akkor azt kapják, amit az első játékos döntött. Ha az ajánlatot a második visszautasítja, egyik sem kap semmit. Feltehetően, ha mind a ketten racionális felfogásúak, akkor az első játékos magának 9,99 a másik játékosnak pedig 1 centet javasol. De nem ez történik. Helyette 3 fő cselekmény történik. Először is, az első játékos egyenlő arányt szabnak meg. Másodszor, ha az első játékos nagyon egyenlőtlen arányt szab meg, akkor a második játékos gyakran dönt úgy, hogy neki nem kell semmi. Harmadszor, az arány legtöbbször valamelyest az ajánlattevő irányába húz. Az első két lehetőséget nehéz összeegyeztetni a jövőbe tekintő racionalitással. Ha meg akarjuk magyarázni az eseteket, akkor olyan normákat kell figyelembe venni mint a korrektséget, felháborodást vagy a helyzeti előny kihasználását. Ez racionális? A legtöbb kutatásban a 2 alany csak egyszer találkozott, akkor is csak a computer közvetítésével. Az eredmények hasonlóak voltak. Egyesek azt mondják, hogy a felháborodásnak helye van a döntés meghozásában. De ezek az érzések racionálisak? Egyesek azt mondják, hogy ugyan úgy, mint az együttérzés, az ember állapotát fejezik ki. A harmadik felfedezést úgy lehet kifejezni, hogy a személy anyagi jólétét átváltja az igazságosság iránti érzetével. Az igazságosság nem egy abszolút érték. Végül vitassuk meg a bosszúállás kérdését egy kicsit bővebben. Én úgy definiálom a bosszú fogalmát, mint egy próbálkozást, amely költségekkel és kockázattal jár önmagunknak, de azoknak fájdalmat okoz, akik másoknak is fájdalmat okoztak. Az ilyen viselkedés két módon jöhet létre. Az egyik lehetőség az úgynevezett társadalmon kívüli
bosszúállás, spontán, meggondolatlan kényszer, amely szenvedést okoz egy
másik embernek azért a dologért, ami nekünk okozott fájdalmat. Az ilyen viselkedés univerzális. Valamint a másik oldalon létezik egyfajta szociálisan irányított bosszú. A vérbosszút sok társadalomban meg lehet találni. A bosszúval az egyetlen probléma az a racionális választás elmélet szemszögéből, hogy értelmetlen vagy még annál is rosszabb. A következő érveket kell, vagy lehet felhozni. Először is, egy kultúrában, ahol létezik a bosszú egy személy rosszabbul járhat, ha meg sem próbálja megtorolni a dolgot
10
azért, mert ő egy külső szankcióra hagyatkozik. Másodszor, ha egy személy demonstrálja, hogy őt érdekli a bosszú a jövőben, megkülönböztetik majd azoktól, akiket nem érdekel a megtorlás. Ezért előfordulhat, hogy megéri olyan hírnevet teremteni, ami a bosszúállásról szól. Végül a bosszúállást úgy is lehet tekinteni, mint szemet szemért fogat fogért stratégiát egy állandó kollektív cselekmény problémában. Az első érv nagyon általános és nincs a bosszú normái által visszafogva. Minden norma – irányított viselkedés, vagy ahogy az érv mondja, a külső szankcióktól félve egy bizonyos határig, a saját racionális személy képes eltűrni. Nincs szükség, arra hogy belső tényezőket, mint például érzéseket megmagyarázzunk, miért cselekednek az emberek a saját javuk ellen: elégséges azt megvilágítani, hogy az alternatíva csak rosszabb. Tehát a bosszú esetében ez a számítás eléggé valószínűtlen. Ha ez igaz lenne, akkor a bosszúviselkedés gyakori lenne, mert a belső, érzelmi motivációk egy másik magyarázatot adnának. Az állítás általánosságban sem igaz, annak ellenére, hogy vannak indítékok, melyek igazak minden norma által irányított viselkedésre. Igaz hogy azok, akik megsértik ezeket a normákat gyakran kitaszítottak a szankciók miatt, ami megnyilvánulhat a szemöldök emelésétől a kiközösítésig. De meg kell kérdeznünk, hogy mik azok az indokok, amelyek a többieket a szabálysértők kizárására késztetik? A legkézenfekvőbb válasz, hogy a szokványos norma, meta-norma megbünteti azokat az embereket, akik elfelejtik megbüntetni a szabálysértőket. Egy rendszer, amely szankciókra épül, lehet hogy egyvonalban tartja az embereket még ha nem is hisznek ezekben a normákban. De hamarosan ez az érv is megcáfolódik. Az ellentét kifejezése mindig költséges, akármi is a célviselkedés. És legvégül, lehet, hogy energiát és odafigyelést igényel, amit egy másik célra lehetett volna felhasználni. Valaki lehet, hogy elindítja az egyedüli célt, saját költség és kockázat mellett. Amellett, ha valaki a viselkedési létrán felfelé mozdul, az eredeti szabálysértéssel kezdve, az elítélés költsége egyből nullára esik. Ez egy élettelen tapasztalati tény, hogy azok az emberek nem ítélkeznek azokról, akiknek nem sikerült más embereket megtorolni, akik nem torolták meg azokat, akiknek nem sikerült megtorolni egy norma megsértését. Következésképp,
11
létre kell hozni néhány szankciót, hogy más is motiváljon szankcióktól való félelem mellett. A második indok a racionális megtorlási viselkedéshez Thomas Schellingtől származik, és egy érték hatása, amely irracionálisan jelenik meg. A 2. ábrát vegyük figyelembe. Először is tegyük fel, hogy mind a két játékos racionális, és nem foglalkozatja őket a visszatekintés. Az első játékos tudja, ha jobbra megy, a saját kíváncsisága készteti, hogy menjen balra, ekképp biztosítja a legjobb végeredményt. A következőnek tételezzük fel, hogy a második játékos valóban teljesen irracionális, mert a múltban nem sikerült megtörtént dolgokat megtörténtnek tekintenie. Az egyes játékos tudja, ha jobbra megy, egyből zokon veszi hogy miért ment jobbra, tulajdonképpen a kíváncsisága nagy. Racionálisan az első játékos jobbra megy. Teljesen értelmetlen lenne azt mondani, hogy a második versenyző irracionálisan viselkedik, racionálisan gondolkozna. Az irracionális tulajdonság hasznos számára, de attól még nem kevésbé irracionális. Ez a indok nem alapozza meg a feltétlen hasznosságát az engedelmeskedő bosszúálló normának. Azt alapozza meg, hogy egy személy akkor hasznosíthatja ezt, ha olyan más emberekkel van dolga, akik nem alkalmazkodnak ezekhez a normákhoz. Ha mindenki elviseli egyvalaki normáit, lehet, hogy jobb lenne nem tűrni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy vérbosszút elismerő társadalomban az egyoldalú gyávaság egy racionális stratégia. A harmadik oldal kizárása nem teszi elfogadhatóvá lehetőséget. Amit én mondok az, hogy a gyávaság egyetlen költsége a konfliktus találózásánál lehetséges, de egy izolált gyávaság jobb lehet, mint egy átlagos ember, aki követi a normákat. A bosszú követői más bosszú normakövetőkkel találkoznak. Nagy esélyük van, arra hogy megöljék őket, ha egymással találkoznak, mert egyik oldal sem fog meghátrálni, ezért a várható életkor nagyon alacsony. Az a gyáva, aki elfogadja a dolgot mindene ellenvetés nélkül, lehet, hogy jót tesz magával. Azzal a hajlamossággal, hogy elfogadjuk, azt hogy genetikailag a bosszú viselkedés öröklődhet az evolúció során lesz egy pont, ahol a két csoport egyensúlyban lesz – egyeseknek lesz bosszú a génje másoknak nem, és egyenlő arányban lesznek erőteljesek.
12
Tételezzük fel, hogy a második játékos teljesen racionális de szándékosan olyan benyomásokat tesz, mintha irracionális lenne. Ha 1. racionális nem fog ilyen látszatokat kelteni. Tudja, hogy van esély, arra hogy a második játékos is irracionális és arra is van esély, hogy megjátszza az irracionális voltát csak, azért hogy a keménységét mutassa. A valós esélyektől függ és attól is, hogy mi a tét, feltehetően tartózkodik majd a provokációtól. Ezzel a mechanizmussal, valóban racionálisnak adhatja ki magát a saját előnyére. Ennek ellenére ez a mechanizmus élősködés egy olyan embertől, aki a populációban irracionális. Az érvet az erősíti, hogy az általános tudás, amivel a társadalom rendelkezik, van néhány racionális és irracionális tagja, de nem látható, ki milyen gondolkozású Egy társadalomban, ahol mindenki racionális és ezt mindenki tudja, senki sem követelne bosszút. Ezért szankciók nem tarthatják fent a bosszú normát, hacsak néhányan valóban nincsenek egyetértésben a normával. Itt azt mondom, hogy szimulálni a normával való nem egyetértést nem lehet racionális norma, hacsak néhányan őszintén nem értenek vele egyet. Ezért egyik forma sem tudja, teljen a bosszút racionális viselkedéssel magyarázni. A harmadik érv a bosszú racionalitásának nem az irracionális normák követőin alapszik. Inkább erősíti a bosszútól való félelem, lehet az együtt működés súlypontjában, mert az a büntetés tudata mindenkit egy vonalban tart. Itt a büntetés megtorlása az elrettentés. Az elrettentés nem ér semmit, ha valóban véghez is kell vinni. Különben, a bosszú akkor jöhet létre, ha valaki irracionális, de akkor nem tiszta, hogy a bosszú egy racionális reakció lenne. Egy személy, aki irracionálisnak mutatta magát nem lesz megindítva a bosszú tudatától. Ebben az esetben a racionális bosszú félelem valószínűleg megkérdőjelezhető. Egyébként ez ismét visszavisz bennünket egy korábbi témához, a racionális visszatekintéshez. Hadd próbáljam meg ezeket a példákat korábbi kijelentéseimmel összekötni. A tapasztalataim alapján a racionális választás elmélet követői azt mondják, hogy a bosszú
13
racionális, mert egy bosszúálló személy mindig a saját útját választja. Valójában ők azt gondolják, én úgy hiszem, a bosszú hajlamossága hasznos lehet. Valaki azt mondja, például, hogy a racionalitás nem szubjektív helyzet, hanem objektív hozzáillesztéssel legyen megmagyarázva a környezettel kapcsolatban. Egyedülállók lényegtelen vagy saját romboló magatartással hamarosan ki lesznek zárva a természetes vagy gazdasági kiválasztódás miatt, tehát egyensúlyban csak alkalmazkodó magatartást figyelhetünk meg. Egyesekre hivatkozva hívhatjuk racionalitásnak. Most tehát sok ok miatt nem hiszem hogy ez egy gyümölcsöző állítás. A választás gyakran eredménytelen. Ha hatásos, akkor gyakran vezethet többoldalúsághoz, mint egy olyan viselkedéshez, ami mindenki mást irányít. Tehát a nyomaték az objektív adaptáción nehezen megválaszolhatóvá teszi a normatív kérdést, amely része és kapcsolatba van a racionalitással. Ugyanakkor én is érveltem amellett, hogy valamely objektív rész a racionalitásból nagyon szükséges lehet. A közellátás és sajnálat irracionális jelenségek, ha az embereket érdemtelenül boldogtalanná teszi. De nem vagyok olyan biztos a felháborodás felől. Nem tudom magamat arra késztetni, hogy valóban irracionálisnak gondolja, nem hiszem, hogy valaki veszteséget vállal, ahelyett hogy a másikkal szemben inkább legyen igazságtalan. Hogy legyen egy összefüggő elmélet e racionalitás felől, el kellene felejteni ezt az összefoglalást, de ezt most inkább nem teszem. Ez az írás meggondolás alapján nem összegez és próba jellegű. Nem hiszem, hogy a téma jellege többet engedne meg. Ha valakit a racionalitás, mint előrejelző elmélet érdekel, néhány rejtély eltűnne, de más titkok maradnának. De nem hiszem, hogy ez lenne az egyetlen indokunk. Minket érdekel a racionalitás, mert racionálisak akarunk lenni, és tudni akarjuk a racionális viselkedés, mit kíván tőlünk.
14
Hivatkozások: Binmore, K. 1987. Modeling Rational Players. Economics and Philosophy. 3, 17~214. Boswell, J. 1766. The Life of Samuel Johnson. Elster, J. 1979. Ulysses and the Sirens. Cambridge: Cambridge University Press. Elster, J. 1989. Solomonic Judgements. Cambridge: Cambridge University Press. Neurath, O. 1983. Philosophical Papers 1913-1946. Dordrecht: Reidel. Schelling, T. 1960. The Strategy of Conflict. Cambridge, Mass.: Harvard University Press. Selten, R. 1988. A General Theory of Equilibrium Selection in Games. Cambridge, Mass.: MIT Press.
15
