Jókai Mór: Egy magyar nábob

Jókai Mór: Egy magyar nábob

Irányregény

Korai regényei közül az egyik legjelentôsebb az Egy magyar nábob (1853–54). Jókai maga „irányregénynek” nevezte mûvét 1858-ban. Még 1847 júniusában, az Életképek szerkesztésének átvételekor így nyilatkozott a folyóiratban: „Az irodalom hivatása az igazság eszméit terjeszteni. Ezért nem értünk egyet azon irodalmi töredékkel, mely, szûkkeblûségébe elfalazva, korlátai közé szoktatott szellemével ily elveket mondat ki: a költészet maga magának cél, a költészetnek ne legyen iránya. – Mikor egy virágszál sem

születik cél nélkül, mikor a széles mindenségben mindennek hatása, mindennek haszna van: éppen a költészet, e minden virágok virága, élne-e azért, hogy viruljon és elhervadjon, mikor annyit tehet minden életkérdés eldöntése körül.”

Ilyen értelemben „irányregény” a Nábob, de ebbôl a szempontból irányzatosnak tekinthetjük életmûve jobbik részét is.

Anekdotikus szerkezet

Közben az anekdotai elôadásmód sajátos fogásaival él Jókai: a váratlan fordulatot elôkészítô feszültséget folyamatosan növeli, illetve a meghökkentô csattanót az érdekkeltés kedvéért közbevetett epizódokkal hátráltatja.

Szerkezetét nézve az ún. anekdotikus-életképszerû változatot képviseli ez az alkotása: pompás életképek és anekdoták füzére. Voltaképpen az egész két anekdotára épül: részben egy parlagi és betyáros magyar mágnás tékozló csínyei alkotják a cselekmény részleteit, másrészt azt a humoros történetet használja fel, hogy egy idôs fônemes bosszúból, dacból házasságot köt egy fiatal polgárleánnyal hitvány és kéjsóvár rokonának kisemmizése végett. Az elsô fejezet Törikszakad csárdájában fonódnak össze az eseményszálak, hogy aztán szétváljanak, majd ismét egymásba szövôdve kiindulópontjai legyenek újabb eseményeknek. A lineárisan haladó elbeszélés ütemét az anekdoták sajátos elbeszélési technikája szabja meg. Jókai az épp elbeszélt események mögött mindig készenlétben tart egy újabb szálat, melyet a korábbi cselekményhez fûzhet. Pl. Abellino csábítási kísérleteihez hozzákapcsolja Fanny Szentirmay Rudolf iránt kibontakozó szerelmét; Kárpáthy János születésnapi ünnepségéJókai Mór

63

nek koporsó-epizódjával továbbszövi az Abellino-féle szálat, majd az Abellino iránti gyûlölet vezeti az öreg Kárpáthyt a Fannyval kötendô házassághoz; a házasság történetébe ismét belefonja Rudolf eseményfonalát, hogy ezzel megteremtse következô regényének, a Kárpáthy Zoltánnak mesealapját.

Irányzatosság A regény indítása valóságos remeklés (Egy különc 1822-bôl). a jellemalkotásban Tagadhatatlanul hazai és egészen sajátosan magyar, kelet-euróTalán egyik regényében sem ábrázolja oly szívszorítóan – bár humorral színezve – a reformkor elôtti, pusztuló hûbéri Magyarországot, mint itt.

Így jellemzi többek között a vén mágnás bennszülött barbárságát:

pai színezete van itt mindennek. Jókai Széchenyi szemével nézi a tájat, a termést pusztító áradatot, a járhatatlan utakat, a mindent elborító, a közlekedést megakadályozó sarat, mely az egész ország sivár elmaradottságát jelképezi. Elmaradottak, mûveletlenek, parlagiak itt az emberek is. Nemcsak a Törikszakad csárda kocsmárosa, nemes Bús Péter uram, nemcsak a nábobot kísérô pojácák és bohócok, hanem a két mágnás is: a vagyonát ostoba tréfákra fecsérlô Kárpáthy János báró és az elidegenült, kozmopolita Kárpáthy Abellino. Már a legelsô fejezetben – egymásnak ismeretlenül – végzetesen szembekerül a két fôszereplô, a két Kárpáthy. Az agglegény nábob – mint Jókai írja – „hamarább megszûnt élni, mint meghalt volna, úgyhogy most csak egy eleven hazajáró lélek, ki eltompul, elfásul, s csak akkor kezd újra élni, ha valami új inger, valami új mámor, bohó, bizarr, rendkívüli eszme, vágy, gondolat felébreszti lelki tetszhalálából”. Most az éjszakai álmatlanság ösztönzi ostoba, ízléstelen szórakozásra a csárdában. Mulatozásának vad durvaságát megjelenítve bôven buzognak a komikum forrásai, de az embernek inkább sírni volna kedve. Ide érkezik meg cseh vadászának hátán lovagolva (kocsija fennakadt a sártengerben) a másik Kárpáthy, Abellino egyenesen Párizsból arra a hírre, hogy nagybátyja halott, s hogy átvegye a dúsgazdag örökséget. Nemcsak idegen divat szerint készült feltûnô öltözete megmosolyogni való, a komikum az ô bemutatkozásakor elsôsorban a nyelvi jellemzésben található: affektált kényeskedéssel keveri a francia szavakat tört magyarságába. Pompás írói lelemény, hogy éppen Abellinótól tudjuk meg a legfontosabbakat az idôs, bogaras Kárpáthyról. S mindezt neki magának beszéli el, mikor még nem tudja, kivel ismerkedett össze. „És annyira különc a magaviseletében, hogy semmit sem tûrhet, ami külföldi, még csak borsot sem enged tenni az asztalára, mert

nem idehaza termett, hanem paprikát, s kávét nem szabad a házához vinni, cukor helyett pedig mézet használ. Nem bolond ez?”

Abellino pimasz arroganciájára vall, hogy mikor megtudja: nagybátyjával áll szemben, az elôzô sértések ellenére szemrebbenés nélkül rögtön kölcsönért zaklatja. – A szerkesztés tudatos átgondoltságát jelzi, hogy a cselekmény indításában 64

A REFORMKORSZAK ÉS A MAGYAR ROMANTIKA IRODALMÁBÓL

Jókai szerint Abellino botlásai nem hibák, hanem bûnök. „Embernek rossz – írja 1858-ban a regényhez kapcsolt végszavában –, hazafinak jellemtelen, szeretônek aljas, férfinak nyomorult, tekintélynek esztelen, úrnak – önhibája miatt – koldus.”

már megjelenik a késôbb oly döntôvé váló koporsó-motívum. Abellino dölyfös hányavetiséggel vágja Kárpáthy János szemébe: „Hisz amije van, az elôbb-utóbb úgyis az enyém lesz; csak nem akarja magával vinni a koporsóba.” A mai olvasó szemében nincs sok eltérés a két egyaránt tékozló, üres és haszontalan életet élô, mûveletlen magyar fôúr között. Jókai azonban mindezt másként látja: lényeges különbségnek tekinti, hogy az egyik külföldön, a másik pedig itthon veri el vagyonát; mindkettô valójában romlott erkölcsû, de az egyik a hazafiatlanság megtestesítôje, a másik pedig lelke mélyén öntudatlanul is hazafi. Így lesz a regényben Abellino Kárpáthy János ellenlábasa. Abellino vétkére nincs mentség és feloldozás, Kárpáthy János gyarlósága azonban bocsánatos bûnné szelídül. Kárpáthy János ábrázolásában – már a legelsô fejezetben is – lappang valami rejtett írói rokonszenv, burkoltan jelen van már a megjavulás lehetôsége. „Egy eltévedt lélek látszik” szemeiben, „mely tán döntô nagy eszmékre volt hivatva”, s csupán „fátuma, környezete, elhagyatása” siklatta ki életét.

Irányzatosság A címszereplô hosszú idôre eltûnik a regény lapjairól; Káraz epizódokban páthy János az elsô fejezet után csak a nyolcadikban (A pün-

kösdi király) és a tizenharmadikban (A nábob nevenapja) jelenik meg, s Kárpátfalva is csak a házasság után lesz a cselekmény tartós színhelye. – A mû elsô harmada epizódokból, önállósult novellákból áll: fôleg Abellino és Kárpáthy János környezetét és életmódját tárja elénk. Ezek a részletek bár szétzilálják a regény kompozíciós egységét, eszmeileg mégis nagyon fontosak, hiszen bennük domborodik ki az az irányzatosság – a nemzeti létért vívandó küzdelem gondolata –, melynek szolgálatában Jókai ezt a regényt megírta. Különösen a nagyra nôtt párizsi fejezetek szakadnak el a cselekmény fô vonalától. Az énekesnôk vetélkedésének sem a nábobhoz, sem Fannyhoz nincs köze, Mainvielle-né (menviel) Fodor Jozefine pedig egyáltalán nem bukkan fel késôbb a történet folyamán; Chataquéla (satakéla) szerepeltetése is csak viszonyítási pontul szolgál Szentirmay Rudolf megváltozásában, illetve alkalom egy katasztrófajelenet, a párizsi tûzvész leírására. Mégis ezek a párizsi fejezetek azt bizonyítják, hogy a külföld nemcsak az Abellino-féle aranyifjúság léha szórakozásainak színhelye, tanulni, mûvelôdni is járnak ide magyarok. Szimbolikus értékû, hogy a Rousseau mûveit olvasó fiatal, öntudatos kézmûves, Barna Sándor éppen a nagy francia filozófus ermenonville-i sírjánál találkozik össze három ifjú magyar fônemessel, Istvánnal (Széchenyi István), Miklóssal (Wesselényi Miklós) és Szentirmay Rudolffal. Az asztaloslegény hét éve él Párizsban megbecsülésben, jómódban, Jókai Mór

65

mégis haza akar menni Magyarországba, s könny szökik a szemébe arra a gondolatra, hogy távol kell élnie hazájától. Az ifjú mágnások közül kettô (István, Miklós) gyalog utazta be kölcsönös fogadásból, nélkülözésekben versenyezve Európát, a harmadik pedig (Rudolf) Amerikából jött vissza Párizsba. Mind a négyen magyarul beszélnek! Jókai álmait, vágyait nép és nemesség összefogásáról nem csupán e négy ember között kialakuló és tartósnak bizonyuló bensôséges kapcsolat fejezi ki (Rudolf és Miklós lesz majd Barna Sándor párbajsegéde), a polgárosult jövôrôl szôtt ábrándjait, merész reményeit István szájába adva meg is fogalmazza: [A magyar] „versenyezni fog minden téren a világ elsô nemzeteivel; lesz új élet, új mozgás, új vérkeringés az egész fajban, leteszi a kardot, mellyel egykor Európát védte, s megmutatja, hogy minden eszközt bír forgatni, mellyel hírt, hasznot, becsületet

lehet szerezni, legyen az szobrászvésô vagy bányakalapács, festôecset vagy építészzsinór, s kik buzdítsák, lelkesítsék, lesznek magas lelkû emberei, s úgy hiszem, hogy azoknak születése után már nem kell várakoznunk.”

Ugyanez a lelkesült prófécia csendül meg a lányával, Flórával Londonból hazatérô Eszékiné szavaiban is, mikor Buda és Pest leendô szépségérôl, pezsgô szellemi életérôl beszél: „Nyári lakul választjuk a budai hegyeket; rajta leszünk, hogy minden munkát hazai mûvészek és mesteremberek által teljesíttethessünk; alkalmat adunk tehetséges költôknek, mûvészeknek, hogy

Pesten élhessenek, nagy házat fogunk tartani, honnan számûzve lesz minden idegenszerû, a divatvilág asztalainkon magyar lapokat, termeinkben magyar szót, magyar zenét fog hallani…”

Annál felháborítóbb az Abellino által irányított „ifjú óriások” frivol hecckampánya Fodor Jozefine színésznô ellen. Meg akarják buktatni, ki akarják fütyülni, mert magyar, mert tisztességes, mert szereti a férjét, s másoknak nem nyújt kegyeket, mint vetélytársnôje, a merészen kacér Catalani (kataláni). A magyar színésznô becsületét, hírnevét, dicsôségét Barna Sándor menti meg iparos társaival: szembeszállnak – a maguk kétkezi módján – a nyegle aranyifjúsággal. A pünkösdi király címû fejezet epizódjai „a szegény Magyarhonban” játszódnak. Újra rávilágít ez a novella Kárpáthy János tékozló hóbortjaira, de több is annál. Nemcsak a Kárpátfalvára látogató parlagi nemesek körképe, a Kutyfalvi Bandik, az „eredeti fickók” társasága (újra találkozunk velük a nábob nevenapján és a rókavadászaton), hanem egyben színes leírása is egy néphagyománynak. S a folklorisztikus érdekességek bemutatása mellett Jókai együttérzô rokonszenve itt is megjelenik az ügyes, kemény, bátor és ravaszul eszes magyar 66


paraszt iránt. Kis Miska, a nádudvari csikós, az újonnan megválasztott pünkösdi király egy év alatt százhúszezer forintot tett félre Jancsi úr bôkezû adományaiból és saját kártyanyereségeibôl, s földbirtokot, nemességet vásárolt magának. Nemesnek is egyenrangúvá lett a tôsgyökeresekkel. A szerteágazó epizódok szereplôi a regény egyik fontos fejezetében (Ezernyolcszázhuszonöt), a reformkor nyitányát jelentô pozsonyi országgyûlésrôl festett tablóban mind együtt vannak, s egybefonódnak az eddigi cselekményszálak. Az országgyûlésre hazaérkeztek Pozsonyba a külföldön élô mágnások, megjelennek a hazai nemesek is. Pozsonyban dolgozik már Barna Sándor is Boltay János mûhelyében. Ebben a városban szövi újabb praktikáit és tervezgeti gáláns kalandjait Kárpáthy Abellino is, aki, hogy nagybátyját bosszantsa, mindig és mindenben az ellenkezô politikai párt véleményét hangoztatja, mint az idôs nábob.

Romantika Abellinót persze nem a politika érdekli, hanem a vagyon és a és szentimentalizmus társasági hírnév. A gazdag örökséghez nagybátyja állandó bosz-

A Mayer család históriája s Fanny sorsa igen alkalmas a romantika kedvelte ellentétek kiaknázására.

szantásával, halálba kergetésével szeretne hozzájutni, a „hírnévre” pedig egy csábítással kíván szert tenni. Fogadalmat tett az országgyûlésre összesereglett ifjú „gyöngyvadászok” elôtt, hogy egy év múlva övé lesz az a csodálatosan szép és erényes fiatal polgárleány, akit minden ifjú dandy meg szeretett volna hódítani. A regény meséje ugyanis úgy fordul, hogy a történet második harmadában egyszerre egy új fôhôs jelenik meg: Mayer Fanny, s életének elôzményeit, családjának történetét egy újabb novella beszéli el. A sikkasztó és félrevezetett családfô öt leánya közül négy könnyelmû, léha, erkölcstelen életet él: házuk tele van ifjú, elôkelô és gazdag kéjencekkel. A naiv és ostobán hiszékeny Mayer mit sem tud háza, családja romlott-

Jelenet a regénybôl készült filmbôl Jókai Mór

67

Fanny története nem véletlenül juttatja eszünkbe az Új Héloïse Júliáját. Rousseau-nak ez a szép szerelmi regénye Barna Sándornak volt kedvenc olvasmánya. Neki, a polgárnak ugyanúgy elérhetetlen Fanny, mint SaintPreuxnak Júlia; illetve Fanny és Rudolf ugyanúgy nem találkozhatnak a szerelemben, mint Rousseau regényének hôsei.

Az Egy magyar nábob Fannyval foglalkozó fejezetei a szentimentalizmus légkörében fogantak. Ezt bizonyítja Rudolfnak és Barna Sándornak Kárpáthyné sírjánál való váratlan találkozása és az a meghatóan érzelmes jelenet, amikor mindketten egyenként megcsókolják a márványba vésett Fanny név öt betûjét. Az Új Héloïse Júliája is akkor kapja végzetes betegségét, mikor gyermeke kimentéséért a tóba veti magát.

68

ságáról, bár háta mögött mindenki „szerelemkalmárnak” nevezi, „ki önleányi szerelmével ûz kereskedést”. Mikor rádöbben a valóságra, öngyilkos lesz. Ebbôl a fertôbôl menti ki az apa testvére, Teréz az ötödik leányt, a legkisebbet és a legszebbet, a tizenkét éves Fannyt. A regény legtisztábban romantikus színei Fanny alakját vonják be. 1825-ben már tizenhat éves, gyönyörû és erényes, mélyen vallásos, finom lénye körül a zománcos tisztaság glóriája ragyog. Jókai legköltôibb, legkövetkezetesebben jellemzett nôalakjai közé tartozik. Nemcsak az ôszinte szerelem áhítata irányul feléje – Barna Sándor részérôl, hanem Abellino csapdát állító aljas kéjsóvársága is: titokban pénzzel támogatja énekóráit, s anyja, Mayerné segítségével próbálja „megvásárolni” a leányt. Fanny azonban az elsô szerelem lobogó hevületével egy ismeretlent szeret, Szentirmay Rudolfot, akit titkos jótevôjének vél. S mikor meg kell tudnia a valóságot, Fanny szívébe zárja titkolt szerelmét, lemond róla, de felejteni nem tud. Kárpáthy János feleségeként döbben rá arra, hogy akit rajongva imád, legkedvesebb barátnôjének a férje. A rókavadászaton találkozik vele, menekülne elôle a megbokrosodott paripán, de Rudolf, aki most látja életében elôször ôt, utoléri, kiragadja a nyeregbôl, s izmos kézzel odaöleli magához. „A nô ájultan borul vállára, a paripa szilajon száguld tova!” Ez után a találkozás után Fanny súlyos beteg lesz, felgyógyulva pedig nem tágít férje mellôl, s minél messzebb szeretne lenni Szentirmaytól. De kell még találkozniuk. – Fannynak, a polgárlánynak nehéz megállnia helyét a mágnások közt. Ez csak Eszéki Flóra segítségével sikerül, de többen is rebesgetik, hogy rossz családból származik, nem jó a híre, hatvanezer forintért eladta volna magát stb. Szentirmay egy hétre átmegy Madarasra (itt is volt kastélyuk a Kárpáthyaknak), hogy „kipróbálja” Kárpáthynét. Gyakran vannak együtt, sétálgatnak a kertben, a fiatalasszony titokban imakönyvébe préseli a férfi által letépett virágokat. Rudolf meggyôzôdik az asszony tisztaságáról, erényességérôl, de egy fuldokló zokogásba torkolló érzelmes jelenet során azt is megtudja, hogy Fanny halálosan, a kétségbeesésig szereti ôt – már régóta, reménytelenül. Ez a vallomás, az asszony rejtett szenvedése, gátak közé kényszerített, mégis visszafojthatatlan szenvedélye megrendíti a férfit is, titkolt és tiltott szerelmet ébreszt az ô szívében is. Boldog házasélete sem feledteti el vele az asszony gyötrelmeit. Fanny életét az alig palástolható hervadás mélabús elégiává változtatja. Egy pillanatra megkísérti ugyan az öngyilkosság gondolata, halálát mégsem a szerelem, hanem az anyaság okozza: gyermekágyi láz végez vele.


Romantika Az Egy magyar nábobnak még nincsenek héroszai és heroiés realizmus nái, szélsôségesen eszményített hôsei, ilyenek majd csak a

A címszereplô átalakulása különös ugyan, lélektanilag mégis hitelesnek látszik.

Kárpáthy Zoltánban, a dilógia második részében fognak megjelenni. Ez a mû (a Nábob) épp azért kiemelkedô teljesítmény Jókai életmûvében, mert bár elüt mind a romantikus, mind a realista regénytôl, de mindkettôbôl elvegyül benne valami. Legnegatívabb figurája, Abellino sem lesz puszta ördögi lénnyé, a Rossz megtestesítôjévé. Megóvja ettôl a sokféle helyzetben való bemutatása s az a komikum, amely körülveszi szánalmas alakját. Abellinóban a nemzetietlen jelleget emeli ki az író, s csábító mesterkedéseiben az arisztokrata frivolság és cinizmus szenved vereséget. Látványosan romantikus jellemfordulatra csak egyetlen példa akad. 1822-ben, tehát a regénytörténet megindulásakor Szentirmay Rudolfot, jóllehet nagy mûveltségû, széles látókörû, világjárt ember, az életunalom, világmegvetés, spleen, bizarr különcködés jellemzi. Hazájáról tudni sem akar, nem ismeri a honvágyat, Pestrôl azt is elfeledte, hogy Magyarországon van; egyébként is az a véleménye róla, hogy az „egy nagy német–zsidó kolónia”, ahol nem is lehet magyar szót hallani. Chataquélával kapcsolatos terveinek végsô célja az életbôl való kilépés, az öngyilkosság szándéka volt. – Egyetlen pillanat mûve, hogy a blazírt Szentirmay egy tisztult, nemes nôi lélek, a tizenhat éves Eszéki Flóra hatására megváltozott, új emberré lett. Visszatért szegény hazájába, s a második regényben (Kárpáthy Zoltán) emberfölötti hôssé magasodik. Itt, a Nábobban átalakulása után meglehetôsen elhalványodik, legfeljebb Fannyval való lírai kalandja hozza közelebb az olvasóhoz a mû végén. Más a helyzet a címszereplôvel, Kárpáthy Jánossal. Az ô átalakulása, fokozatos erkölcsi megtisztulása áll tulajdonképpen a regény középpontjában. Esetében nem beszélhetünk romantikus fordulatról. A durva csínyei által hírhedt fôurat „fátuma, környezete” formálta olyanná, amilyen lett, s Jókai épp ezt a fátumot és környezetet töri szét. Az 1825-ös országgyûlésrôl hetvenedik születésnapjára hazatérô Kárpáthy János már némileg más ember: szelídebb, visszafogottabb, megbocsátóbb. Hatottak rá az országos események, segítette megváltozásában a „kortyondi fráterek” környezetébôl való ideiglenes kiszakadása. Szívében megjelenik a jóság, az együttérzés tétova vonása: szeretettel, rejtett türelmetlenséggel, a megbocsátás szándékával várja Kárpátfalvára egyetlen rokonát, a halálra spekuláló Abellinót. Unokaöccsének elvetemültsége (fekete koporsót küld születésnapi ajándékul), a csaknem halálát okozó lelki-testi megrázkódtatás újabb motívum az átalakulás folyamatában. Egy hónap múltán ismét Pozsonyban van, „s mind kívül, mind belül nagy változásokon ment Jókai Mór

69

Kárpáthy János átalakulásának útja azt a fordulatot is jelzi, amelyet a 20-as, 30-as években a reformkori Magyarország megtett. A nábob példája azt hirdeti: van lehetôség a gondok megoldására, a változásra, s ezzel Jókai utat mutat az elnyomatás kora arisztokratáinak, reményt kelt az 50-es évek olvasóiban.

70

át”. „Az emberekkel komolyan beszélt, közügyek, nemzeti vállalatok után tudakozódik; jószágaira tanult, becsületes tisztviselôket keres; a dorbézoló mulatságokat kerüli, az országgyûlésen okos, értelmes beszédeket tart.” Bosszúból kéri meg ugyan Mayer Fanny kezét, de a fiatalasszony tisztasága, lelki nemessége, erkölcsi fölénye nem marad rá hatástalan. A legemelkedettebb szerelmi áhítattal, rajongással veszi körül Fannyt, felerôsödik benne az aggódó gyöngédség, a körültekintô figyelem. Gyermeke jövôjéért remegô apa, felelôsségérzettel rendelkezô, komoly ember lesz. Felesége halála után ô sem tud tovább élni: követi a sírba is. Kárpáthy János jelleme magában hordta megjavulásának csíráit. Barbárságában is ôrzött valami mélyen emberit. (Láttuk ezt az elsô fejezet idézett jellemzésében.) Eszményítésében azonban mérsékelte magát Jókai, alakjának megformálásában a realista mûvészet mértéktartása is érvényesül. Fejlôdése során nem válik belôle gáncstalan hôs, egy második Szentirmay. Sôt: átalakulása után is iróniával vegyes humorral láttatja az író. Lelkesedik ugyan a reformkor nemzeti célkitûzéseiért, de valójában nem sokat ért az egészbôl, s reformkori tevékenységét egy agarászegylet alapításában fejti ki. Az utolsó fejezet (A világ nyelve), mely nem egyéb a Fannyra és férjére szórt rágalmaknál, megalapozza a következô regény, a Kárpáthy Zoltán meséjét. Az az örökösödési per irányítja a dilógia második részének eseményeit, melyet Szentirmay és az ifjú Kárpáthy ellen indítanak Abellino nevében, hogy Zoltánt öröklött vagyonából kisemmizzék. Ebben a második részben már szabadabban csapong Jókai romantikus fantáziája: a pozitív szereplôk – Kárpáthy Zoltán, Szentirmay Rudolf, Wesselényi Miklós – hibátlan félistenekké magasztosulnak, a nôi szereplôk is – Kôcserepy Vilma, Szentirmay Katinka – Mayer Fanny szintjére emelkednek.


Jókai Mór: Egy magyar nábob

Recommend Documents