JOHN TEMPEST (Leleszy Béla)
A fekete veszedelem
2011
Első rész A csereember A legjobb talán az volna, ha nem írnék semmit a dologról, nem pazarolnám az értékes perceket. Minden negyedórám drága kincs lehet, és valószínű, hogy sohase tudom majd behozni az elpocsékolt időt. De biztos vagyok benne, hogy hiába állanék ott az okkultisták társaságának nagytermében, a gondos szívvel és hívő fejjel figyelő emberek előtt képtelen volnék rendszerezve előadni azokat a csodálatos dolgokat, amelyek velem történtek – és ami a legszörnyűbb, ma is történnek! Hiába minden okoskodás és hiába minden megnyugtatás! Tudom, hogy minden pillanatban a legszörnyűbb veszedelmek fenyegetnek. Bizonyítékaim vannak rá! Bizonyítékaim! Kétszer is rajtakaptam magam az utolsó három hét leforgása alatt, hogy elindultam a Délibáb utca irányába, a Magyar Okkultista Kör elnöknőjének lakása felé. Onnan reméltem segítséget, pedig magam se tudom, honnan támadt ez a megokolatlan reménykedés. Mindenki elképzelheti magában, milyen lehet az életem. Sohase vagyok bizonyos a következő pillanatomról, nem tudhatom, hol bukkanok föl az élők világában. Enyhe zúgás támad körülöttem, a gondolataim örvényleni kezdenek, a szemem előtt a zöld szín ezer meg ezer változata hullámzik, ismeretlenül is ismerős őserdők színörvényeiből valami gyönge és riasztó mutatvány. Zúgásokat hallok csodálatos messzeségekből, gerincszorító kacagását a hiénának, vinnyogását a letaposott áldozatoknak, trombitálását a gumierdőkben átcsörtető elefántcsordáknak.
5
Tamtamok kondulnak meg, és láthatatlan nyilak húrja pendül el. Emberi kiáltások ijesztenek, amelyek értelmét sohase fogom megfejteni. Ilyenkor megriadok a gyönyörűségtől és a félelemtől, összeszorítom a fogam, és tágra nyitott szemmel kapaszkodom Budapest köveibe, a poros platánfák ágaiba, az autók kerekeibe. Érzem, hogy eszeveszett erőlködéssel kell ideragasztanom a lelkem, amely kifutóban van, elröpülőben valami távoli világ felé, olyan világ felé, amely már ismerős neki, és hívja, várja. Mindössze két hónapja értettem meg, hogy van miért aggódnom. Ez az idő nem lassan érlelte ki a lelkemben az állandó félelmet, hanem eseményeivel igen gyorsan robbantotta szét nehezen visszakapott nyugalmamat. Két hónappal ezelőtt azt hittem, örökre végeztem Nganduval, Emil Carhaarennel és Willem Van Dagennel, s az életem megint úgy folytatódik, mint azok előtt az idők előtt, amikor át kellett vennem egy régi, végzetes alku következményeit. Minden rendbejött, minden jól ment, amíg az a szerencsétlen teniszparti… A Magyar Athletikai Club vörös teniszpályáján dolgoztam, a Margitszigeten. A bajnokságról volt szó, és én a legszebb tempóban verekedtem meg trénerünkkel, a fekete hajú, nyurga óriással. – Bándy! Bándy Géza! – kiáltozták, tapsolták a nevem. Szakértő és nagy közönségünk volt, fehér ruhás, skót szoknyás sportleányok, teniszcipős urak. A Dunáról két fekete fürdőruhás férfi bámult ránk a kerítéshálón át egy csöndesen lesikló csónakból, a távolabb ívelő hídon pedig mozdulatlan emberfejek sötétlettek. Ragyogó, csöndes kora délelőtt volt, a legalkalmasabb a tréningre. A szél messze vitte a gőzhajók kőszénfüstjét, a villamosok csilingelése, a Római fürdő helyi vasútjának füstje álmosítóan halkan látogatott le hozzánk. Én könnyedén fogtam a felém villanó labdát. Merev csuklóbillentéssel röpítettem vissza, és mert tudtam, hogy az ellenfelem sem hibázza el, előreszöktem. Úgy történt, mint vártam. A fekete hajú teljes erővel ütötte vissza rakettjével a labdámat, láttam, hogy csak nagy ugrással
6
csíphetem el. Magasra szökkentem és nevettem, mert tudtam, hogy ezt a visszacsapást már nem tudja kivédeni. Ekkor ért az első nagy meglepetés. Ahogy a magasba lendültem, egyszerre azt éreztem, hogy kiröpült alólam a rugalmas, vörös talaj, a zöldlombos sziget, a palotás, csupa torony, csupa tarkaság Budapest. Suhogás kavargott körülöttem, a Kongó-vidéki kék darvak rekedt és mégis zenei csengésű károgása vágott felém, vízilovak bömböltek, és valahol messze jajongva visított az udai antilop. Viktória-tányérrózsák illata párolgott mindenfelé, aztán az avas vaj és a birvin szaga csapott meg, mintha valami néger falu közelébe vetődtem volna Massénja tájékán. Sikoltás hallatszott, tömött, kurrogó női hangocska, és én teljesen megzavarodva zuhantam vissza a vörös pályára. Senki se értette, mi történt velem – és bevallom, eleinte ma gam sem. A szett elveszett, erőm és idegeim egyszerre fölmondták a szolgálatot. Kábultan vánszorogtam el az óriás nyilas-szobor előtt. Azt hiszem, senkitől se vettem búcsút, még az öltözőben maradt ruhámat is később hozták utánam autón. – Afrika! – mormogtam. – Afrika kísért, Afrika akar elragadni valahogy, az ódon varázslásoknak és a titokzatos fekete mágiának ez a csodálatos földje, amelyet én szabadítottam magamra valamikor! Hevesen dobogott a szívem, és éreztem, hogy selyemingem alatt fut az izzadtság. Csak a híd könyökénél vettem észre, hogy a rakettet még mindig a jobb kezemben tartom, és a kékruhás rendőr feltűnő figyelemmel vizsgálgat. Felugrottam egy budai villamosra: mindegy, akárhová visz, gondolkoznom kell. Mi történt volna velem, ha egyszerre átcsöppenek a Charifolyó partjaira? Vagy a Tibesti-hegyek vad erdőségeibe, az igazi Szahara-dzsungel szélére? Ki tudja, milyen halálos veszedelem kellős közepében érkezem oda? Honnan sejthetem, mit művel Ngandu, a néger varázsló, vagy Van Dagen, esetleg a vakmerő
7
Carhaaren? Minden tettükért én leszek felelős, halálos veszedelmüket én szenvedhetem végig! Csak a Hűvösvölgyben eszméltem fel. Lombos erdők között vágtatott velem a villamos. Dél felé járhatott az idő, paprikás illatok párologtak felém egy közeli villa konyhájából, és a villamoson velem szemben ülő három cigány pengetve kezdte próbálgatni a hegedűhúrjait. Hátrább egy piros ruhás kisgyerek akart mindenáron kiugrani a vágtató villamos nyitott ablakán, mert az úton meglátott egy csacsifogatot. Egy kövér asszony ült mellette, aki mindig visszacibálta. Kétségtelen, hogy semmi baj sincs, gondoltam. Budapesten vagyok, itt maradtam, és nem bírt elkapni az az afrikai örvény, amely átnyúlt értem egy veszedelmes pillanatomban. Azonnal elhatároztam, hogy iparkodni fogok elkerülni mindent, ami Afrikára terelné a gondolataimat. Még ha az ember nem is hisz a néger varázslóknak, azért jobb, ha megőrzi a nyugalmát, még fölösleges óvatosság árán is. Kiszálltam a végállomáson. Az erdőkben fehér és tarka ruhás nők üldögéltek és heverésztek a füvön gyerekkocsik és hajadonfőtt, udvarló fiatalemberek között. A közeli vendéglőből zeneszó szivárgott át a fákon, aztán egy kiáltás és tányércsörömpölés hallatszott. Tétováztam. Végignéztem, hogyan kanyarodik vissza a körbefutó vágányokon a villamos, és rögtön utána hogyan fut be egy másik kettős kocsi. Meglóbáltam a rakettemet, és a vendéglő felé fordultam, amikor valaki megfogta a karom. – Tenisz? Hirtelen visszafordultam és összerezzentem. Egy néger állott előttem, szürke nyári ruhás, vigyorgó kongó-néger. Sárgásbarna bőrét azonnal fölismertem. Angolul válaszoltam. – Köszönöm, nem. Már hazafelé tartok. Elengedett. Nem felelt, csak nevetett, nagyon jelentősen és gyanakodóan. Egyszerre eszembe jutott Ngandunak egy régi furcsa megjegyzése.
8
– A mi népünk megérzi a csereembert, ha más színű is a bőre, uram. A csereemberek ismerik egymást, kiüt ez a tudatuk alatt. És ön… Csereember? Heves rántással kaptam el az ütőmet a néger elől, és lerohantam a kanyarodón a villamossínekig. Éppen indult egy kocsi, alig bírtam felkapaszkodni átkozottul magas lépcsőin. És nem néztem vissza, mert nem akartam tudni, figyeli-e még a menekülésemet csúfondáros vigyorgásával az a sárgásbarna néger.
9
Ki segíthet? Nem akarok visszakerülni Afrikába! Gyűlölöm Ngandu pálmaháncs- és szhavija-kunyhóját, és gyűlölöm a légion étrangère fehér ruháit! Igen, borzadok a gondolattól, hogy megint az idegenlégió rettenetes sorai között roskadozva vágjam a liánokat néger nyílzápor között, és borzongok attól, hogy a fekete varázsló vérszomjas népével készüljek a fehérek kipusztítására. Menekülni akarok mindenáron! Három hét alatt kétszer ismétlődött meg velem a margitszigeti rémség. Ha nem ismerném a maga teljes bizonyosságában azt, hogy mi vár rám, talán meg tudnék barátkozni mindazzal, ami elkövetkezik. De nekem komoly okaim vannak rá, hogy Afrikát elkerüljem. Én halálraítélt vagyok az idegenlégióban, és halálos ítéletet hozott az idegenlégió arra a szörnyeteg néger törzsre is, amelyből Ngandu származott. Mindenképpen halál vár rám odaát, szégyenteljes és kínos halál! Ouanda barna karjainak sima forrósága sem bírja már leküzdeni a szívemben a borzongást, fekete szemeinek bársonyos ragyogása nem tüzel fel a távolból. Most már ura vagyok minden érzékemnek, és mindent szívesen feláldoznék, hogy megszabaduljak a csereemberek tömegéből! Titkai vannak a világnak, megoldatlan és csak kevesek által meglátott rejtelmei. Nem akarom én elővonszolni a homályból az évezredes emberi rejtelmeket, senkitől se kívánom, hogy hig�gyen bennük. Önnön életem védelmezése arra kényszerít, hogy nyilvánosságra hozzam, ami velem történt: mindent közölni akarok azokkal, akik a fizikai törvényeken kívül eső jelenségekkel foglalkoznak, hátha segíthetnek rajtam. Mert bizonyos, hogy csak ők segíthetnek! A véletlen sodort a csereemberek közé. Huszonnégy esztendőt éltem már le az életemből anélkül, hogy tudtam volna róluk valamit. Szerettem olvasgatni kalandos
10
és titokzatos dolgokat, de soha eszembe se jutott, hogy valaha még én is belekerülhetek egy elképzelhetetlenül veszedelmes és furcsa kalandba. Sok különös történet került elém alvajárókról, aztán olyan emberekről, akik időnként teljesen megváltozott természettel, energiával, sőt külsővel éltek át egy-egy időszakot, aztán megint a régiek lettek. Kétéltűeknek nevezték őket: hol nagyon jók voltak, hol nagyon rosszak, és semmit se tudtak arról, amit életük másik időszakában cselekedtek. Olvastam olyanokról is, akik egyszerre csak elfelejtették a nevüket, lakásukat, családi viszonyaikat, egész addigi életüket, és csak később zökkentek vissza a régi kerékvágásba, vagy akár soha többé. Mindig megborzongattak, és bevallom, nagyon érdekeltek az ilyen történetek. Én nagyon józan természetű vagyok, kételkedtem az ilyen híradások igazságában. Később aztán magam is szívesen olvastam az ezzel kapcsolatos orvosi fejtegetéseket, amelyek több-kevesebb valószínűséggel próbálták megmagyarázni fizikai érvelésekkel azt, aminek csak egészen transzcendentális okai lehettek. Gondolkozni azonban sohase gondolkoztam róla úgy, mint az emberiség fenyegető problémájáról. Ma már egészen másnak látom a helyzetet. Ngandu sokat tudott. A fehér ember tudása a látható világba ássa bele magát, a titokzatos fekete népek varázslói és bölcsei azonban évezredek óta a láthatatlan titkok rengetegeit bújják. Nem csoda hát, hogy ezek ismeretében a fehér emberek fölött állnak. Ma már tudom, hogy kik azok a csereemberek. Tudom, hogy nagyon sokan élnek a földön olyanok, akik furcsa, és nekünk, fehéreknek elképzelhetetlen közelségben vannak egymással tengereken, világrészeken és áthatolhatatlan országhatárokon keresztül. Eltéphetetlen kötelékek fűzik őket össze. A csereemberek külsőleg semmiképpen sem különböznek a többi embertől. Legjellemzőbb tulajdonságuk azonban az, hogy rövidebb-hosszabb időre átcsaphatnak egymás életébe, lelket, tudatot cserélhetnek egymással. Az erősebb akaratúak eloroz-
11
