Joe Abercrombie. Az Első Törvény: Harmadik könyv. A királyok végső érve

Joe Abercrombie Az Első Törvény: Harmadik könyv A királyok végső érve

A négy olvasónak, Tudjátok, kik vagytok

Első rész „Mivel az élet az, ami, ez ember bosszúról álmodik.” Paul Gauguin Piszkos munka Glokta elöljáró az előcsarnokban állt, és várt. Kitekeredett nyakát előbb az egyik, aztán a másik irányba feszítette, amíg meg nem hallotta az ismerős kattanásokat, és az ismerős fájdalom bele nem hasított a lapockái közötti összekuszálódott izomkötegekbe. Miért csinálom, amikor mindig fáj? Miért kell folyton kísérleteznünk a fájdalommal? Miért piszkáljuk a nyelvünkkel a fekélyt, miért dörzsöljük a vízhólyagot, miért kaparjuk a vart? – Nos? – csattant fel. A lépcső alján álló márvány mellszobor válaszul néma megvetéssel meredt rá. Pedig a néma megvetésből már kezd épp elegem lenni. Glokta elbicegett, sánta lábát csoszogva húzva maga mögött a kövön, botja kopogása visszaverődött a távoli mennyezet gipszstukkóiról. A Nyílt Tanács tagjai között ennek a csarnoknak a tulajdonosa, Lord Ingelstadt egészen apró embernek számított. Egy olyan családnak volt a feje, amelyiknek az évek múlásával elapadt a vagyona, és a befolyása szinte semmivé foszlott. És minél apróbb az ember, a nagyravágyása nyilván annál hatalmasabb. Miért nem veszik észre soha magukat? Az apró dolgok csak még apróbbnak tűnnek a nagyobb helyeken. Valahol az árnyékban egy óra néhány lagymatag harangütést böffentett fel. Máris húzza az időt. Minél apróbb az ember, annál tovább kell várni a találkozás örömére. De én tudok türelmes lenni, ha kell. Sem ragyogó bankettek, sem rajongó tömegek, sem gyönyörű nők nem várják lélegzetvisszafojtva az érkezésemet. Többén már nem. A gurkhuliak gondoskodtak erről a császár börtöneinek sötétjében. Nyelvét üres ínyéhez feszítette, aztán megrebbent a szeme és felhördült, ahogy megmozdította a lábát, és a fájdalom nyilai lövelltek ki a combjából végig, fel a hátán. Tudok türelmes lenni. Ez az egyetlen előnye annak, hogy minden lépés gyötrelem. Az ember hamar megtanul óvatosan haladni. Hirtelen kitárult mellette az ajtó, és Glokta odakapta a fejét. Igyekezett nem fájdalmas grimaszra húzni a száját, ahogy megroppantak a csontok a nyakában. Lord Ingelstad állt a küszöbön: megtermett apafigura volt, vörös arccal. Barátságos mosollyal invitálta be Gloktát a szobába. Mintha baráti látogatás lenne, ráadásul még örülne is nekem. – A bocsánatát kell kérnem, amiért megvárakoztattam, elöljáró. Annyian látogattak meg, amióta megérkeztem Aduába, hogy már pörög a fejem. – Reméljük, nem csavarodik le azért. – Annyian, de annyian jöttek el hozzám! – Nyilván jobbnál jobb ajánlatokkal. Ajánlatokkal a szavazatodért cserébe. Ajánlatokkal, hogy segíts megválasztani az új királyunkat. Viszont meggyőződésem, hogy az én ajánlatomat fájdalmas lenne visszautasítanod. – Megkínálhatom egy pohár borral, elöljáró?

– Nem, uram, köszönöm. – Glokta átbicegett a küszöbön. – Nem maradok sokáig. Nekem is számos dolognak kell még utánajárnom. – A választások nem bundázzák meg magukat, tudod. – Természetesen, természetesen. Kérem, foglaljon helyet! – Ingelstadt elégedetten telepedett le egy székre, és egy másik felé intett. Gloktának eltartott egy darabig, mire óvatosan leereszkedett, majd addig igazgatta a csípőjét, amíg nem talált egy olyan pozíciót, amiben a háta nem sajgott folyamatosan. – És miről óhajtott tárgyalni velem? – Sult főlektor megbízásából jöttem. Remélem, nem bántom meg vele, ha egyenes leszek, de Őeminenciája a szavazatát akarja. A nemesember súlyos vonásaira tettetett csodálkozás ült ki. Ami azt illeti, nagyon rosszul tetteti. – Nem vagyok biztos benne, hogy értem. A szavazatomat, de milyen ügyben? Glokta letörölte a nedvességet könnyező szeme alól. Muszáj erre a méltóságon aluli táncra vesztegetni az időt? Neked a testalkatod nincs meg hozzá, nekem meg a lábam. – Az ügyben, hogy ki ülhet legközelebb a trónra, Lord Ingelstadt. – Á! Hogy erről van szó. – Igen, erről. Hülye. – Glokta elöljáró, remélem, nem okozok csalódást sem önnek, sem Őeminenciájának, aki iránt nem érzek mást, csakis mélységes tiszteletet – ezzel egy eltúlzottan alázatos gesztussal meghajtotta a fejét –, de sajnos azt kell mondanom, hogy jó lelkiismerettel nem engedhetem magam semmilyen irányba befolyásolni. Úgy érzem, hogy rám, miként a Nyílt Tanács többi tagjára is, szent feladatot bíztak. Kötelességem arra az emberre szavazni, akit én magam a legalkalmasabb jelöltnek találok a számos szóban forgó férfiú közül. – Ezzel önelégült mosolyra húzta a száját. Szép beszéd. A falu bolondja talán el is hinné. Hányszor hallottam ugyanezt vagy valami ehhez hasonlót az elmúlt néhány hétben? A hagyományok szerint most az alkudozás jön. Dűlőre kell jutnunk, hogy mennyit is ér pontosan az a szent feladat, amit rábíztak. Hogy mennyi ezüst írja felül a tiszta lelkiismeretet. Hogy mennyi arany segít megfeledkezni a kötelességekről. Csakhogy ma nem vagyok alkudozós kedvemben. Glokta magasra húzta a szemöldökét. – Gratulálnom kell önnek a nemesi büszkeségéhez, Lord Ingelstad. Ha mindenki ilyen állhatatos lenne, mint ön, jobb világban élnénk. Nemes kiállás, valóban… Különösen mivel annyit veszíthet. Akár mindent, gondolom. – Elfintorodott, ahogy a botot a másik kezébe vette, és előrehintáztatta magát a széken. – De látom, nem inog meg, így már távozom is… – Mégis, miről beszél, elöljáró? – A nemesember idegességét könnyedén le lehetett olvasni hájas arcáról. – Nos, Lord Ingelstad, az ön korrupt üzleti vállalkozásaira. A vörös arcról eltűnt minden ragyogás. – Itt valami tévedés lesz. – Ó, nem, efelől biztosíthatom. – Glokta előhúzta a vallomásokat tartalmazó papírlapokat kabátja belső zsebéből. – Az a helyzet, hogy gyakorta megemlítik önt a selyemkereskedők vallomásaiban. Az nem kifejezés, hogy gyakorta. – Ezzel felemelte a ropogó papírlapokat, hogy mindketten tisztán láthassák őket. – Itt úgy hivatkoznak önre, és fontos, hogy ezek nem az én szavaim, mint „cinkostársra”. Itt mint egy igencsak viszolyogtató csempészvállakozás „elsőszámú

haszonélvezőjére”. Itt pedig, mint ön is láthatja, és szinte elpirulok, hogy ki kell mondanom, a „felségárulás” szó szerepel meglehetős közelségben az ön nevéhez. Ingelstad hátradőlt a székén, és reszkető kézzel tette le a poharát a mellette álló asztalra. Jó adag bor löttyent ki a gondosan polírozott fára. Ó, ezt sebesen fel kéne törölni. Szörnyű foltot hagyhat maga után, és bizonyos foltokat sajnos lehetetlen eltávolítani. – Őeminenciája – folytatta Glokta –, mivel a barátai között tartja önt számon, elérte, hogy ne folyjék nyomozás ön után. Tisztában van vele, hogy ön pusztán a családja apadó vagyonát próbálta kipótolni, és együtt is érez önnel. Mindazonáltal, amennyiben ön csalódást okozna neki a szavazatával, az együttérzése sem tartana sokáig. Érti, mit akarok mondani? – Az a benyomásom, hogy ennél sokkal világosabban nem beszélhettem volna. – Igen – krákogta Ingelstad. – És a kötelesség szava? Már nem szólítja olyan hangosan? A nemesember nyert egyet. Most már teljesen sápadt volt az arca. – Természetesen boldogan támogatom Őeminenciáját, bármiről is legyen szó, de… a helyzet az… – Most meg mi jön? Egy kétségbeesett ajánlat? Egy ügyetlen megvesztegetési kísérlet? Talán még arra is képes lesz, hogy a lelkiismeretemre apelláljon? – Tegnap meglátogatott valaki Marovia Legfőbb Bíró képviseletében. Egy Harlen Morrow nevű férfi. Nagyon hasonló kéréssel állt elő… és nagyon hasonló fenyegetésekkel. – Glokta összeráncolta a homlokát. Valóban? Marovia meg az ő kis férge. Mindig egy lépéssel előttem járnak, esetleg egy lépéssel mögöttem. De soha nincsenek messze. Ingelstad hangja határozottan élesebb lett. – Mit kéne tennem? Nem támogathatom mindkettejüket! Elmegyek Aduából, elöljáró, és sosem térek vissza. Én… én tartózkodni fogok a szavazástól… – Kurvára nem csinál semmi ilyesmit! – szűrte a fogai között a szavakat Glokta. – Úgy fog szavazni, ahogy én mondom, Marovia pedig menjen a fenébe! – Még némi ösztökélés? Otromba dolog, de legyen. Úgyis könyékig mocskos vagyok már. Aligha számít, ha még egy-két csatornába bele kell túrnom. Bársonyos dorombolássá szelídült a hangja. – Tegnap volt szerencsém összefutni a lányaival a parkban. – A nemesember arcán egyáltalán semmilyen színnek nem maradt nyoma. – Három ártatlan lélek a nővé válás küszöbén, a legdivatosabb ruhákba öltözve, egyik bájosabb, mint a másik. A legkisebb talán… tizenöt éves? – Tizenhárom – nyögte ki Ingelstad. – Á! – Ezzel Glokta felhúzta az ajkát, felvillantva fogatlan mosolyát. – Korán érő típus. Jól sejtem, hogy korábban sosem jártak még Aduában? – Nem. – A férfi hangja alig volt több suttogásnál. – Biztos voltam benne. Elbűvölt az izgatottságuk, ahogy Agriont csodás kertjeiben sétáltak. Esküszöm, a főváros minden partiképes agglegényének magukra vonták a figyelmét. – Hagyta, hogy az arcáról lassan leolvadjon a mosoly. – Megszakadna a szívem, Lord Ingelstad, ha három ilyen finom teremtés egyszer csak Angland valamelyik szigorú fegyintézetében találná magát. Egy olyan helyen, ahol a szépség, a neveltetés és a finom modor egészen másféle, sokkal kevésbé kellemes emberek figyelmét vonná magára. – Glokta gondosan kiszámított mozdulattal rezzent össze, mielőtt lassan előrehajolt, hogy suttogva folytassa. – Egy kutyának

sem kívánnám azt az életet. És mindezt egy olyan apa cselekedetei miatt, akinek minden lehetősége megvolt rá, hogy orvosolja a problémát. – De a lányaimnak ehhez semmi köze… – Új királyt választunk! Mindenkinek köze van hozzá. – Talán kemény voltam. De hát kemény időkben kemény tettekre van szükség. Glokta talpra kászálódott, keze az erőfeszítéstől reszketve szorongatta a botját. – Megmondom Őeminenciájának, hogy számíthat az ön szavazatára. Ingelstad végleg magába roskadt. Mint egy borostömlő, ha kést döfnek belé. A válla megereszkedett, az arca elernyedt, és kiült rá a félelem meg a reménytelenség. – De a Legfőbb Bíró… – suttogta. – Nincs magában könyörület? Gloktától nem telt több egy vállrándításnál. – Régen volt. Kisfiú koromban annyira lágyszívű voltam, hogy az már inkább butaságnak tűnt. Esküszöm magának, a pókhálóba ragadt legyet is megsirattam. – Ahogy az ajtó felé fordult, rettenetes görcsbe rándult a lába. Elhúzta a száját. – De az örökös fájdalom kigyógyított ebből. Bizalmas kis összejövetel volt. Bár a társaságról aligha a barátságos melegség jut az ember eszébe. Goyle elöljáró a hatalmas, kerek iroda közepén álló hatalmas, kerek asztal túloldaláról méregette Gloktát csontos arcában ülő gombszemeivel. És az a benyomásom, hogy nem épp gyengéd érzésekkel. Őeminenciája, a főlektor, Őfelsége Inkvizíciójának feje, egészen másra figyelt. Az ívelt falra, a helyiség teljes kerületének talán a felén háromszázhúsz papírlapot tűztek fel. Egyet a mi nemes Nyílt Tanácsunk minden egyes oroszlánszívű tagja nevében. A lapok finoman zizegtek a hatalmas ablakokon beáramló enyhe huzatban. Vacak kis papírlapok vacak kis szavazatok helyett. Mindegyik laphoz tartozott egy név. Lord Ez, Lord Az, Lord Akárkifalvy Valaki. Nagy emberek és kis emberek. Emberek, akiknek a véleményére senki egy fabatkát sem adott, amíg Raynault herceg ki nem esett az ágyából, egyenesen bele a sírba. Jó pár lapnak színes viaszcsomót tapasztottak a sarkára. Olyan is akadt, amelyikre kettő, sőt akár három is jutott. Kötődések. Kire fognak szavazni. A kék Lord Brock, a piros Lord Isher, a fekete Marovia, a fehér Sult, és így tovább. Persze minden megváltozhat, attól függően, hogy merre fújja őket a szél. A viaszdarabok alatt sűrű írás állt, olyan apró betűkkel, hogy Glokta nem olvashatta el onnan, ahol ült. Azért pontosan tudta, mi van a papírokra írva. A felesége kurva volt. A fiatal fiúk a gyengéi. Annyit iszik, hogy az már árt az egészségének. Dührohamában megölt egy szolgálót. Nem tud kikeveredni a kártyaadósságaiból. Titkok. Pletykák. Hazugságok. Ennek a nemes szakmának az eszközei. Háromszázhúsz név és éppen ugyanennyi hitvány kis történet. Mi pedig mindegyiket kiszagoljuk, megpiszkáljuk, és felhasználjuk a saját céljainkra. Politika. Ez ám a becsületes embereknek való munka. Szóval miért csinálom ezt? Miért? A főlektort sürgetőbb problémák foglalkoztatták. – Még mindig Brock vezet – mormogta komoran, ahogyan a háta mögött összekulcsolt kézzel a szélben mocorgó papírlapokat figyelte. – Úgy ötven szavazatot nagyjából-egészéből biztosra vehet. – Már amennyire ezekben a bizonytalan időkben bármit is biztosra

lehet venni. – Isher nem marad le sokkal mögötte, negyvenegykettővel számolhat. Amennyire meg tudjuk állapítani, az utóbbi időben Skald is előretört. Meglepően könyörtelennek bizonyult. A stariklandi delegációt többé-kevésbé kézben tartja, ami talán harminc szavazatot jelent, és ugyanígy áll Barezin is. Jelen állás szerint ők négyen a legfőbb esélyesek. De ki tudja? Talán a király még egy évig elél, és mire szavazásra kerül a sor, sorban eltesszük egymást láb alól. Gloktának el kellett nyomnia egy vigyort a gondolatra. A Lordok Rundója csordultig flancos holmikba öltözött hullákkal. Ott lenne az Unió minden nagyszerű nemese, persze a Zárt Tanács tizenkét tagjával együtt. Mindegyiket a mellette ülő döfte hátba. A kormányzás csúf valósága… – Beszélt Heugennel? – kérdezte Sult. Goyle oldalra kapta kopaszodó fejét, és forrongó dühvel a tekintetében pillantott Gloktára. – Lord Heugen még mindig azzal áltatja magát, hogy ő lehet a következő király, bár talán ha tucatnyi képviselő fölött van befolyása. Jóformán meg sem hallgatott bennünket, annyira lekötötte, hogy újabb szavazatokat csikarjon ki magának. Talán egy-két héten belül megjön az esze. Akkor rábeszélhetjük, hogy mellénk álljon, de nem mernék fogadni rá. Valószínűbb, hogy Ishert fogja támogatni. Amennyire tudom, ezek ketten mindig közeli barátok voltak. – Jó nekik – jegyezte meg vicsorogva Sult. – Mi a helyzet Ingelstaddal? Glokta feszengeni kezdett a székén. – Meglehetősen félreérthetetlen szavakkal felvázoltam neki az ultimátumát, eminenciás uram. – Akkor számíthatunk a szavazatára? Hogy is fogalmazzak? – Nem merném teljes határozottsággal kijelenteni. Marovia Legfőbb Bíró gyakorlatilag a miénkkel azonos fenyegetésekkel állt elő az emberén, Harlen Morrow-n keresztül. – Morrow? Az a kis seggnyaló nem Hoff bérence? – A jelek szerint feljebb került a ranglétrán. – Vagy lejjebb, attól függ, hogy nézi az ember. – Őt elrendezhetjük. – Goyle arcán meglehetősen visszataszító mosoly jelent meg. – Méghozzá könnyedén… – Nem! – csattant fel Sult. – Miért van az, Goyle, hogy amint szembe találjuk magunkat egy problémával, maga máris gyilkosságon töri a fejét? Egyelőre óvatosnak kell lennünk, és méltányosnak kell mutatnunk magunkat, mintha hajlandóak lennénk tárgyalni. – Ahogy az ablakhoz lépett, a ragyogó napfény bíborszínben csillant meg hivatali gyűrűje kövén. – Időközben senki sem törődik vele, hogy ezt az országot kormányozni is kéne. Senki nem gyűjti be az adókat. Senki nem bünteti meg a bűnösöket. Ez a Tímárnak nevezett demagóg, áruló gazember falusi vásárokon beszél, és nyílt lázadásra bujtogat. Újabban a parasztok tömegével hagyják ott a földjeiket, hogy banditának álljanak, és ellopjanak vagy elpusztítsanak mindent, amit csak érnek. Terjed a káosz, nekünk pedig nincsenek meg az eszközeink, hogy útját álljuk, és fenntartsuk a rendet a városban. Ki tudja, talán valamelyik nagytiszteletű nemesünk belefárad a várakozásba, és úgy dönt, idő előtt megszerzi magának a trónt. Ha engem kérdeznek, bármelyiktől kitelik. – Számíthatunk rá, hogy hamarosan visszatérnek a seregeink északról? – kérdezte Goyle.

– Valószínűtlen. Az a tuskó Burr tábornagy három hónapig töketlenkedett Dunbrecnél, úgyhogy rengeteg időt hagyott Bethodnak, amíg összeszedhette magát a Fehér-folyam mögött. Ki tudja, mikor végzi el végre a feladatát, ha egyáltalán elvégzi valaha. Hónapokat töltöttünk azzal, hogy leromboljunk a saját erődünket. Az ember szinte azt gondolná, bár ne strapáltuk volna annyira magunkat az építkezéssel. – Huszonöt szavazat. – A főlektor összeráncolt homlokkal nézte a zizegő papírlapokat. – Huszonöt, Maroviának meg tizennyolc van? Alig jutunk valamire! Ahányszor megszerzünk egy szavazatot, elvesztünk cserébe egy másikat. Goyle előredőlt a székén. – Eminenciás uram, talán eljött az idő, hogy ismét felkeressük a barátunkat az Egyetemen… A főlektor dühösen fújtatott egyet, mire Goyle gyorsan becsukta a száját. Glokta kinézett az ablakon, és úgy tett, mintha semmi különöset nem hallott volna. Az Egyetem hat düledező tornya uralta a kilátást. De miféle segítséget remélhetne ott bárki is? A pusztulás meg a por közepette, a vén hülye Beavatottaktól? Sult nem hagyott sok időt gondolkodni. – Magam beszélek Heugennel. – Megbökte az egyik papírlapot az ujjával. – Goyle, írjon Meed kormányzónak, és igyekezzék kicsikarni belőle a támogatását. Glokta, maga pedig szervezzen meg egy találkozót Lord Wetterlanttal. Ő még nem kötelezte el magát egyik fél mellett sem. Indulás, tegyék a dolgukat! – Sult elfordult a titkokkal teleírt lapoktól, és hűvös kék szemét Gloktára szegezte. – Tegyék a dolgukat, és szerezzenek… nekem… szavazatokat! Főnöknek lenni – Hideg egy éjszaka! – kiáltotta a Kutyaember. – És állítólag nyár van! A három férfi felkapta a fejét. A legközelebb álló öreg volt és ősz; ráncos arcáról lerítt, hogy jó pár telet látott már. Mellette egy fiatalabb férfi állt, akinek a bal karja könyökből hiányzott. A harmadik legfeljebb fiú volt még, és a rakpart végéről komor képpel a sötét tengert figyelte. A Kutyaember csúf sántítást tettetve közelített feléjük. Az egyik lábát úgy húzta maga után, mintha komoly fájdalmai lennének. A figyelmeztető harang mellett egy póznáról lógó lámpa alá bicegett, és felemelte a butykost, hogy mindenki láthassa. Az öregember elmosolyodott, és a falnak támasztotta a lándzsáját. – A vízparton mindig hideg van. – A tenyerét dörzsölve lépett közelebb. – Még szerencse, hogy te melegen tartasz bennünket, mi? – Bizony ám! Egészségünkre! – A Kutyaember kihúzta a dugót, meghintáztatta a kezében a butykost, aztán felemelte az egyik bögrét, és löttyentett bele egy adagot. – Nem kell szégyenlősködni, mi, cimbora? – Hát nem is! – A Kutyaember töltött még. Amikor megkapta a bögréjét, a félkarú férfi is letette a lándzsát. A fiú jött oda utoljára. Bizalmatlanul mérte végig a Kutyaembert. Az öreg oldalba bökte a könyökével. – Biztos vagy benne, hogy anyád nem bánja, ha iszol, fiacskám?

– Kit érdekel, mit mond? – mordult fel a fiú, igyekezvén minél gorombábbnak tűnni. A Kutyaember a kezébe nyomta a bögrét. – Ha elég nagy vagy hozzá, hogy elbírd a lándzsát, akkor nyilván ahhoz is elég nagy vagy, hogy a bögrét elbírd. – Elég nagy vagyok! – jelentette ki a fiú, és kikapta az italt a Kutyaember kezéből, miután azonban ivott belőle, összerázkódott. A Kutyaembernek eszébe jutott, milyen volt, amikor először ivott: irdatlan hányinger fogta el, és nem értette, mire a nagy felhajtás. Elmosolyodott magában. A fiú valószínűleg azt hitte, őt neveti ki. – Különben is, ki maga? Az öreg legyintett. – Ne törődj a sráccal. Az ő korában még mind azt hiszik, hogy a gorombaság tiszteletet szül. – Semmi vész – mondta a Kutyaember, majd töltött magának is, és letette a butykost a kövekre. Alaposan végiggondolta, hogyan folytassa, nem szívesen szólta volna el magát. – Cregg a nevem. – Egyszer ismert egy Cregg nevű férfit, aki meghalt egy csetepatéban, fent a hegyekben. A Kutyaember nem nagyon kedvelte, és el sem tudta képzelni, miért éppen az ő neve jutott most eszébe, de hát éppen úgy megtette, mint akárki másé. Nagyot csapott a lábára. – Combon szúrtak Dunbrecnél, és nem gyógyult meg rendesen. Nem tudok többé menetelni. Nagyon úgy áll, hogy a csatatéren már hasznavehetetlen vagyok, szóval a főnököm leküldött ide, hogy veletek figyeljem a vizet. – Elnézett a tenger felé, ami úgy izgett-mozgott és csillogott, mintha élne. – Igazából nem bánom különösebbképpen. Őszintén szólva a hócipőm is televolt már a háborúskodással. – Ez a legvége legalább igaz volt. – Ismerem az érzést – szólt a félkarú, és megrázta könyöke csonkját a Kutyaember orra előtt. – Hogy állnak a dolgok odafent? – Tűrhetően. Az Unió még mindig a saját falai előtt ücsörög, és mindent megpróbál, hogy bejusson. Mi meg a folyó túlpartján várjuk őket. Hetek óta nem történt semmi. – Azt hallottam, hogy néhányan a mieink közül átálltak az Unióhoz. Állítólag Háromfás is ott volt, de megölték abban a csatában. – Háromfás Rudd nagy ember volt – szólt az öreg. – Nagy ember. – Igen – bólintott a Kutyaember. – Az volt. – Én meg azt hallottam, hogy a Kutyaember vette át a helyét – szólt közbe a félkarú. – Ez biztos? – Azt beszélik. Bitang egy gazember. Óriási fickó. Azért hívják Kutyaembernek, mert egyszer leharapta egy nő mellét. A Kutyaember pislantott egyet. – Tényleg? Hát őt sosem láttam. – Állítólag a Véres Kilences is odafent volt – suttogta a fiú. Elkerekedett a szeme, mintha egy szellemről beszélne. A másik kettő rámordult. – A Véres Kilences meghalt, fiam, és jó is, hogy megszabadultunk a gonosz bitangjától. – A félkarú megborzongott. – A pokolba is, hogy neked meg milyen hülye ötleteid vannak! – Én is csak úgy hallottam.

Az öreg ledöntött még egy kis grogot, és megtörölte a száját. – Nemigen számít, ki hol van. Az Unió nyilván rá fog unni az egészre, ha végül visszaszerzik az erődjüket. Ráunnak, és hazamennek vissza a tengeren túlra, mi meg visszatérünk a hétköznapokhoz. Úgysem ide Uffrithba amúgy sem tolják le a képüket. – Nem – állapította meg vidáman a félkarú. – Ide biztosan nem jönnek. – Akkor meg mi a fenéért őrködünk itt? – nyüszítette a fiú. Az öreg a szemét forgatta, mintha tizedszer hallaná a kérdést, és eddig is mindig ugyanazt a választ adta volna rá. – Mert ezt a feladatot kaptuk, öcskös. – És ha az ember kap egy feladatot, az a legjobb, ha rendesen megcsinálja. – A Kutyaember emlékezett rá, hogy Logen is ugyanezt mondta neki, meg Háromfás is. Időközben mind a ketten visszamentek a sárba, de ettől a mondás még ugyanúgy igaz maradt. – Még ha unalmas vagy sötét feladatról is van szó. Még akkor is, ha olyan feladatról, amit szíved szerint nem csinálnál meg. – A fenébe, hogy mennyire kellett hugyoznia! Ilyenkor mindig kellett. – Így igaz – mondta az öreg, és belemosolygott a bögréjébe. – Vannak dolgok, amiket muszáj megcsinálni. – Pontosan. Azért kár. Elég rendes fickóknak tűntök. – Ezzel a Kutyaember a háta mögé nyúlt, mintha a fenekét akarná megvakarni. – Kár? – A fiú értetlenül nézett. – Hogy érti azt, hogy… Ez volt az a pillanat, amikor Métely mögé lépett, és elmetszette a torkát. Majdnem pontosan ezzel egy időben Zordon piszkos keze a félkarú szájára tapadt, pengéje pedig véresen csúszott elő a köpenye résén. A Kutyaember előre ugrott, és háromszor gyorsan az öreg bordái közé döfött. Az öreg hörögni kezdett, megbotlott, és elkerekedett a szeme. A bögrét még mindig a kezében tartotta, és groggal keveredett nyál csorgott elő a szájából. Aztán elesett. A fiú odébb mászott pár lépésnyit. Fél kezét a nyakára szorította, hátha sikerül bent tartania a vért, a másikkal pedig a rúd felé nyúlt, amelyiken a harang lógott. Van vér a pucájában, állapította meg a Kutyaember magában, ha még elvágott torokkal is a harangra gondol. A célját azért nem érhette el, mert Métely gondolkodás nélkül a tarkójára taposott, és kilapította. A Kutyaember elfintorodott, ahogy hallotta a fiú csontjainak reccsenését. Egészen biztos, hogy nem érdemelt ilyen halált. De hát ez a háború. Sok olyan ember meghal, aki nem érdemli meg. Ezt meg kellett tenni, ők pedig megtették, és mind a hárman életben maradtak. Egy ilyen feladattól nem is remélhetett többet, mégis keserű utóíz maradt a szájában. Sosem találta könnyűnek az ilyesmit, de most, hogy főnek lett, még nehezebbnek tűnt a dolga, mint valaha. Furcsa, mennyivel könnyebb ölni, ha valaki más adja rá a parancsot. Kemény dolog a gyilkolás. Keményebb, mint gondolná az ember. Hacsak az embert nem Fekete Mételynek hívják persze. Annak a rohadéknak nagyjából annyiba telik megölni valakit, mint pisálni egyet. Éppen ezért csinálja olyan jól. A Kutyaember figyelte, ahogy Métely lehajol, lehámozza a köpenyt a félkarú ernyedt testéről, a saját vállára teríti, majd a holttestet belegörgeti a tengerbe, éppen olyan flegmán, mintha a szeméttől szabadulna meg. – Két karod van – jegyezte meg Zordon, aki máris az öreg köpenyét viselte.

Métely végignézett magán. – Ezzel meg mit akarsz mondani? Nem fogom levágni a karomat, hogy jobban álcázhassam magam, te barom! – Úgy értette, hogy ne mutogasd – magyarázta a Kutyaember, miközben Métely piszkos ujjával kitörölte az egyik bögrét, aztán töltött magának egy adag grogot, és ledöntötte. – Hogy vagy képes ilyenkor inni? – kérdezte, majd nekilátott, hogy a fiú hullájáról is levegye a köpenyt. Métely megrántotta a vállát, és töltött még magának. – Kár lenne, ha pocsékba menne. Meg te mondtad, hogy hideg az éjszaka. – Förtelmes vigyorra húzta a száját. – A fenébe is, micsoda szöveged van neked, Kutyaember. Még hogy Cregg a neved! – Tett néhány bicegő lépést. – A seggembe döftek egy kést Dunbrecnél! Ezt meg honnan szedted? – A keze fejével taszított egyet Zordon vállán. – Kibaszott aranyos, mi? Van erre egy szó is, nem? Na mi az a szó? – Hiteles – szólt Zordon. Métely szeme felragyogott. – Hiteles. Az vagy te, Kutyaember. Hiteles egy bitang vagy te! Esküszöm, azt is beadhattad volna nekik, hogy te vagy maga Fedetlenfő Skarling, és simán elhiszik. Nem tudom, hogy vagy képes ilyeneket mondani rezzenéstelen képpel. A Kutyaembernek nem támadt éppen nevethetnékje. Nem tetszett neki a még mindig a köveken heverő két holttest. Az a fiú még megfázik a köpenye nélkül. Igen hülye egy gondolat volt ez, tekintve, hogy a fiú vérbe fagyva feküdt tőle alig egylépésnyire. – Teljesen mindegy – mordult föl. – Dobjátok ezeket is a vízbe, aztán gyertek a kapuhoz. Akármikor jöhetnek többen is. – Igazad van, főnök, igazad van, bármit is mondasz. – Métely belehajította a két holttestet a tengerbe, aztán kiügyeskedte a helyéről a harang nyelvét, és biztos, ami biztos, azt is utánuk dobta. – Kár – szólt Zordon. – Mi kár? – Azért a harangért. Métely hunyorogva pillantott rá. – Kár a harangért, eszem megáll! Hirtelen jó sok mondanivalód lett, és tudod, mit? Szerintem korábban jobban csíptelek. Kár a harangért? Neked elment az eszed, öregem! Zordon megvonta a vállát. – A délieknek szükségük lehet rá, amikor ideérnek. – Akkor felhozhatják a nyelvét a kibaszott tengerből, nem igaz? – Ezzel Métely felkapta a félkarú lándzsáját, és a nyitott kapuhoz vonult, miközben fél karját lopott köpeny alá rejtve mormogott magában. – Kár a harangért… a kibaszott holtakra… A Kutyaember lábujjhegyre állt, leakasztotta a lámpát a póznáról, a tenger felé tartva felemelte, majd pár pillanatra eltakarta a köpenyével. Még egyszer megismételte ugyanezt, aztán a reszkető fényű lámpa visszakerült a póznára. Egészen aprócskának tűnt a lángja, ahhoz képest, hogy minden reményüket ő volt hivatott melegen tartani. Ezt az egészen aprócska lángot kellett volna megpillantani odakint a vízen, de nem volt más, amit használhattak volna. Egész idő alatt arra várt, hogy mikor fuccsol be az egész vállalkozás, hogy mikor csap valaki lármát a városban, és mikor ront elő öt tucat pribék azon a nyitott

kapun, hogy elintézze hármójukat, amit mellesleg meg is érdemeltek. Majd szétrobbant a hugyozhatnéktól, ahogy belegondolt. De nem jöttek. Egyetlen hang sem hallatszott, csak a nyelvét vesztett harang himbálódzott csikorogva a póznán, és a hideg hullámok csapkodták a követ meg a fát. Minden úgy történt, ahogy eltervezték. Az első hajó elősiklott a sötétségből; Reszket vigyorgott az orrában. Vagy húsz pribék préselődött össze mögötte, óvatosan kezelve az evezőket. Fehér arcukon látszott a feszültség, ahogy a fogukat összeszorítva igyekeztek egyetlen hangot sem kiadni. Azért a Kutyaember idegei így is felborzolódtak, ahányszor csak koppant a fa vagy nyikordult a fém. Reszket és az emberei kilógattak néhány szalmával megtömött zsákot a csónak oldalán, ahogy megközelítették a mólót, így akadályozván meg, hogy a fa hangosan csattanjon a kövön. Mindent alaposan végiggondoltak már egy héttel korábban. Feldobták a köteleket, és a Kutyaember meg Zordon elkapta őket, aztán közel húzták a csónakot, és kikötötték a parthoz. A Kutyaember a kapu mellett moccanás nélkül a falat támasztó Mételyre pillantott, aki erre alig észrevehetően megrázta a fejét, így jelezve, hogy a városban teljes a nyugalom. Aztán Reszket hangtalanul, fürgén a parton termett, és leguggolt a sötétben. – Szép munka, főnök – suttogta mosolyogva, és szélesen elmosolyodott. – Szép és sima. – Lesz még idő, hogy egymás hátát veregessük. Kössétek ki a többi csónakot is! – Úgy lesz! – Újabb csónakok, újabb pribékek, újabb szalmazsákok érkeztek. Reszket emberei tették a dolgukat, és segítettek a többieknek partra szállni a mólón. A legkülönfélébb emberek kerültek elő a csónakokból: emberek, akik az elmúlt néhány hétben álltak át. Emberek, akiknek nem tetszett Bethod új királysága. Nemsokára kisebb tömeg gyűlt össze belőlük a parton. Annyian, hogy a Kutyaember elképzelni nem tudta, miért nem vette észre őket senki. Csoportokat alkottak, éppen úgy, ahogy eltervezték; mindenkinek megvolt a maga főnöke és a maga feladata. Néhány olyan is akadt köztük, akik ismerték Uffrithot, és ők most a földbe karcolták a város térképét, úgy, ahogyan régen Háromfás szokta. A Kutyaember ragaszkodott hozzá, hogy mindenki betanulja. Elvigyorodott, ahogy arra gondolt, mennyit nyavalygott emiatt Fekete Métely, most viszont már biztos, hogy megérte a dolog. Leguggolt a kapunál, és a sötét, néma csapatok sorban elvonultak mellette. Tul jött először, a nyomában tucatnyi pribékkel. – Jól van, Viharfelnő – szólt a Kutyaember. – Tied a főkapu. – Világos – bólintott Tul. – A legnagyobb feladat az összes közül, de azért próbáld meg csendben csinálni. – Csendben, meglesz. – Sok szerencsét, Tul. – Nem lesz rá szükségünk. – Ezzel az óriás, nyomában a csapatával, elsietett a sötét utcákon. – Vörös Sipka, tied a torony a kútnál, meg mellette a falak. – Értettem. – Reszket, te meg az embereid a főteret figyelitek.

– Ahogy a bagoly figyel, főnök. Sorra mindannyian bevonultak a kapun, és beleolvadtak az utcák sötétjébe, nem csapva több zajt, mint a tengeren fújó szellő vagy a partot simogató hullámok. A Kutyaember minden csapatnak kiadta a maga feladatát, aztán az útjukra bocsátotta őket. Fekete Métely jött utoljára, mogorva külsejű embereivel a nyomában. – Métely, tied a főnök háza. Rakjátok körül fával, ahogy megbeszéltük, de ne gyújtsátok meg, világos? Ne öljetek meg senkit, akit nem muszáj! Még ne. – Még ne. Ebben megegyezhetünk. – És Métely! – A másik visszafordult. – A nőket se álljatok neki zaklatni! – Mégis kinek nézel? – kérdezte Métely, és megvillantak a fogai a sötétben. – Valami állatnak? És ezzel végeztek is. Csak ő maradt és Zordon, meg még néhányan, akik a tengert figyelték. – Ömm – jegyezte meg Zordon, és némán bólintott. Ez tőle igen komoly dicséretnek számított. A Kutyaember a póznára bökött. – Idehoznád azt a harangot? – szólt. – Talán mégis hasznát vehetjük. A holtakra, ennek aztán volt hangja! A Kutyaembernek félig le kellett hunynia a szemét, és az egész karja megremegett, ahogy rácsapott a harangra a kése nyelével. Nem érezte magát valami jól itt, a falakkal és kerítésekkel körülvett épületek között. Nem sok időt töltött életében városokban, és azt a keveset sem élvezte egyáltalán. Vagy felégetett valamit, vagy feldúlt ezt-azt egy ostrom után, vagy Bethod börtönében sínylődött, várva, hogy végezzenek vele. Most körbepillantott a palatetők, az öreg szürke kőfalak, a fekete gerendák meg a koszos vakolat szitáló esőtől homályos dzsungelén. Különös lehetett itt élni, egy dobozban aludni, és minden nap pontosan ugyanazon a helyen ébredni. Már a gondolat is határozottan nyugtalanította, mintha nem lett volna elég ideges attól a harangtól is. Megköszörülte a torkát, és letette maga mellé a harangot a macskakőre. Aztán csak állt és várt, egyik kezét a kardja markolatán tartva, mint aki azt akarja sugallni magáról, hogy nem lacafacázik. Csattogó lépések közeledtek az egyik utcáról, és hamarosan egy kislány szaladt ki a térre. Tátva maradt a szája, ahogy meglátta a tucatnyi szakállas, felfegyverkezett férfit, közöttük Tul Duruval. Feltehetőleg soha életében nem látott fele ekkora embert sem. A kislány olyan gyorsan fordult sarkon, és indult volna máris a másik irányba, hogy a lába megcsúszott a köveken. Aztán észrevette Mételyt, aki közvetlenül mögötte ült egy farakás tetején, lazán a falnak támaszkodva, kivont kardjával a térdén, és azonnal meg is torpant. – Semmi baj, kislány – szólt Métely. – Maradhatsz ott, ahol vagy. Most már többen is jöttek minden irányból, és egytől egyig ugyanolyan megdöbbent képet vágtak, ahogy meglátták a várakozó Kutyaembert a társaival. Főleg nők és fiúk voltak, meg néhány öregember. A harang az imént rángatta ki őket az ágyukból, és úgy jöttek ahogy voltak, az álomtól vörös szemmel, puffadt arccal, azzal felfegyverkezve, ami éppen a kezükbe került. Volt ott például egy fiú egy hentesbárddal meg egy hajlott hátú öregember egy karddal, ami még nála is vénebbnek látszott. Az egy vasvillával a kezében legelöl álló kusza sötét hajú lány

tekintete a Kutyaembert Sharira emlékeztette. Komoly és elgondolkodó volt az arca éppen, mint Sharinak, mielőtt először együtt háltak volna. A Kutyaember lenézett a lány piszkos, csupasz lábára, és nagyon remélte, hogy nem kell megölnie őt. A legkönnyebben akkor tudják gyorsan és egyszerűen lerendezni a dolgot, ha alaposan megijesztik őket, így hát a Kutyaember igyekezett úgy beszélni, mint akitől van miért félni, nem pedig úgy, mint aki rögtön becsinál a nadrágjába. Mint ahogy Logen beszélt volna a helyében. Vagy nem is, annyira félelmetesnek nem fontos lennie. Akkor mint Háromfás. Szigorúnak, de igazságosnak fog mutatkozni, mint aki a legjobbat akarja mindenkinek. – Ki a vezetőtök? – mordult föl. – Én vagyok – krákogta a kardot szorongató öreg. Az arca egészen eltorzult a csodálkozástól, ahogy végignézett a városa főterét elfoglaló húsz állig felfegyverkezett idegenen. – Brass a nevem. Maguk meg mégis kicsodák? – Én a Kutyaember vagyok, ez itt Zordon Harding, a nagydarab fickó pedig Tul Duru Viharfelhő. – Jó pár szem elkerekedett, néhányan pedig összesúgtak. Úgy tűnt, nem először hallották ezeket a neveket. – Ötszáz pribékkel érkeztünk az éjszaka, és elfoglaltuk a városotokat. – Páran felszisszentek, mások még kiáltottak is. Legfeljebb ha kétszázan lehettek, de ezt fölösleges lett volna elmondani nekik. Még akár az is eszükbe juthatott volna, hogy jó ötlet felvenni a harcot, neki pedig nem sok kedve volt ledöfni egy nőt, ahhoz pedig még kevesebb, hogy őt döfje valamelyik. – Rengetegen vagyunk még a környéken, azokat az őreiteket pedig, akiket nem kellett megölnünk, összekötöztük. A fiúk közül néhányan, és tudnotok kell, hogy Fekete Mételyről beszélek… – Az én vagyok! – Métely megvillantotta ocsmány vigyorát, mire néhányan reszketve távolabb húzódtak tőle, mintha azt mondták volna nekik, hogy maga az ördög ül ott. – …Nos, ők arra szavaztak, hogy gyújtsuk fel a házaitokat, és kaszaboljuk le, aki az utunkba kerül. Hogy úgy csináljunk mindent, mint amikor még a Véres Kilences volt a főnök, ha veszitek, hogy mit akarok mondani. – Egy gyerek valahol a tömegben szipogva sírni kezdett. A fiú elnézett a Kutyaember mellett, hentesbárdja bizonytalanul lógott a kezében, a sötét hajú lány pedig szorosabban markolta a vasvilláját. Leesett nekik a tantusz, gond egy szál se. – Én viszont úgy gondoltam, jár nektek a lehetőség, hogy megadjátok magatokat, hiszen mégiscsak nőkkel, gyerekekkel meg öregekkel van tele a város. Bethoddal van elrendezni való ügyem, nem veletek. Az Unió ezt a helyet akarja kikötőnek használni, hogy embereket, ellátmányt, meg ilyeneket szállítson ide. Egy órán belül itt lesznek a hajóikkal. Jó sokan. A lényeg az, hogy lehet vérontás is, ha úgy akarjátok. A holtak a megmondhatói, hogy szereztünk benne gyakorlatot. Vagy leteheti a fegyvert, akiknek van, és akkor meglehetünk egymással békében és… mi is az a szó? – Civilizáltan – mondta Zordon. – Ja. Civilizáltan. Mi a véleményetek? Az öreg úgy markolászta a kardját, mint aki inkább rá szeretne támaszkodni ahelyett, hogy meglóbálná, aztán felnézett a falra, ahonnan néhány pribék nézett vissza rá, és még kisebbre húzta össze magát. – Úgy fest, elkaptatok bennünket. A

Kutyaember, mi? Mindig azt hallottam, hogy okos gazember vagy. Amúgy sem maradt itt nagyon senki, aki harcolhatna veletek. Bethod magával vitt mindenkit, aki elbír egy lándzsát meg egy pajzsot egyszerre. – Végignézett a mögötte felsorakozott gyér társaságon. – Békén hagyjátok a nőket? – Békén hagyjuk őket. – Mármint azokat, akik azt akarják, hogy békén hagyjuk őket – jegyezte meg Métely, és rávigyorgott a vasvillát tartó lányra. – Békén hagyjuk őket – mordult föl a Kutyaember, szigorú pillantást vetve Mételyre. – Gondoskodom róla. – Nos akkor – sipította az öreg, majd közelebb csoszogott a Kutyaemberhez, letérdelt, és a lába elé dobta rozsdás kardját. – Ami engem illet, te jobb ember vagy, mint Bethod. Azt hiszem, köszönetet kell mondanom a könyörületességedért, ha megtartod a szavad. – Aha. – A Kutyaember nem érezte magát könyörületesnek. Kételkedett benne, hogy a parton megölt öregember, a hátulról ledöfött félkarú férfi, vagy akár az elvágott torkú fiú köszönetet mondana nekik, amiért ellopták tőlük az életüket. A többiek egyesével előreléptek, aztán sorban egymás után halomba dobálták a fegyvereiket, már ha ezeket a dolgokat egyáltalán fegyvereknek lehetett nevezni. Csak egy rakás régi, rozsdás szerszám meg mindenféle vacakok hevertek ott. A fiú jött utoljára, hagyta hogy a bárdja a többi holmi közé essen, aztán riadt pillantást vetett Fekete Mételyre, majd visszasietett a többiek közé, és megszorította a sötét hajú lány kezét. Ott álltak összebújva, bambán, és a Kutyaember szinte érezte a félelmük szagát. Arra vártak, hogy Métely meg a pribékjei nekiálljanak lekaszabolni őket ott, ahol állnak. Arra vártak, hogy betereljék őket egy házba, rájuk zárják az ajtót, és rájuk gyújtsák az épületet. A Kutyaember jó párszor látott már ilyet, megértette hát, miért tömörülnek mind össze, akár a birkák a téli mezőn. Ő maga is ugyanezt tette volna. – Jól van! – mordult föl. – Erről ennyit! Menjetek vissza a házaitokba, vagy mit tudom én! Az Unió katonái még ebédidő előtt megérkeznek, és mindenkinek jobb lenne, ha üresen találnák az utcákat. Az emberek pislogva meredtek a Kutyaemberre meg Tulra, meg Fekete Mételyre, meg egymásra. Nagyokat nyeltek, reszkettek, majd motyogva mondtak köszönetet a holtaknak. Aztán lassan szétszéledtek, és ment mindenki a maga útjára. Éltek, mindenki megkönnyebbülésére. – Ez szép volt, főnök – súgta Tul a Kutyaember fülébe. – Maga Háromfás sem csinálhatta volna különbül. Métely csoszogott oda a másik oldalára. – Ami viszont a nőket illeti, ha kíváncsi vagy, mit gondolok… – Nem vagyok kíváncsi – közölte a Kutyaember. – Nem látták a fiamat? – Volt ott egy nő, aki nem indult haza. Egyik embertől a másikig járt, a szeméből csorogtak a könnyek, az arca megtelt aggodalommal. A Kutyaember leszegte a fejét, és a másik irányba nézett. – A fiam. Őr volt odalent a tengernél. Látták? – Megrángatta a Kutyaember kabátját, és elcsuklott a hangja, ahogy próbálta visszatartani a sírást. – Kérem, hol van a fiam?

– Tényleg azt hiszi, hogy mindenkiről tudom, hol van? – ordította a nő könnyes arcába. Úgy vonult el, mintha rengeteg fontos dolga lenne, de közben végig azt gondolta, hogy gyáva vagy, Kutyaember, egy utolsó gyáva rohadék vagy. Ez ám a hős, át tudott vágni egy csomó nőt, gyereket meg öregembert. Nem könnyű főnöknek lenni. Egy nemes ügy A nagy várárkot már az ostrom elején lecsapolták, és nem maradt más a helyén, csak egy fekete sárral teli, hatalmas gödör. A fölötte átvezető híd túloldalán négy katona birkózott egy kocsival, amit az árok szélére vonszoltak, hogy aztán egyszerűen a mélybe borítsák a rajta heverő hullákat. Az utolsó várvédők sebekkel teli, megégett, vérbe fagyott holttesteit. Bozontos, szakállas vademberek voltak a messzi keleten lévő Crinna-folyón túlról. Az ernyedt testek szánalmasan sorvadtnak tűntek Dunbrac falai mögé bezárva, éhezéssel töltött három hónap után. Alig tűntek embernek. West szinte örülni sem tudott egy olyan győzelemnek, amit ilyen emberi roncsok fölött arattak. – Esküszöm, kár értük – mormogta Jalenhorm. – Olyan bátran harcoltak, és ilyen véget kellett érniük. West figyelte, ahogy a következő rongyos holttest lesiklik az árok mélyére, és beleveszik a sáros végtagok rengetegébe. – A legtöbb ostromnak ez a vége. Főleg a bátrak számára. Eltemetik őket a szutyokba, aztán újra elárasztják az árkot. A Fehér-folyam vize elfedi őket, és a bátorságuk, vagy akár a gyávaságuk nem jelent többé semmit. A dunbreci erőd a két tiszt fölé magasodott, ahogy átsétáltak a hídon. A falak és a tornyok fekete lyukakként tátongtak a fehér égbolton. Néhány nyomorúságos madár körözött felettük, pár másik pedig a megviselt mellvédről károgott le rájuk. Kroy tábornok embereinek egy egész hónapig tartott, mire megtették ugyanezt az utat. Újra meg újra véres ütközetben verték vissza őket, amíg végül nyílvesszők, kövek és zubogó víz zápora közepette sikerült bedönteniük a nehéz kaput. Újabb hét klausztrofóbiás mészárszék következett, mire végigverekedték magukat a kapu tán tucatnyi lépés hosszú alagútján, fejszékkel meg tűzzel átjutottak a második kapun, és végre megszerezték maguknak a külső falat. Nyilvánvalóan a várvédőknél volt az előny. Az egész helyet gondosan úgy tervezték meg, hogy így legyen. Miután pedig túl voltak mindkét kapun, elkezdődtek az igazi problémák. A belső fal kétszer olyan magas és vastag volt, mint a külső, és annak minden egyes pontját könnyedén lehetett támadni róla. A hat gigantikus toronyból érkező lövedékek elől nem volt menekvés. A második fal meghódítására Kroy emberei bevetettek minden stratégiát, ami csak az ostromok kézikönyvében szerepel. Csákányokkal és feszítővasakkal estek neki, de a fal öt lépés széles volt a talapzatánál. Próbáltak beásni alul, de az erődön kívül mocsaras volt a talaj, alatta pedig masszív anglandi szikla. Alaposan megdolgoztatták a kőhajítókat, de a hatalmas bástyákon még karcolást sem igen sikerült ejteni. Újra meg újra hosszú létrákkal próbálkoztak, egyszer

meglepetésszerűen éjszaka, másszor fényes nappal, de akár sötét volt, akár világos, az Unió sebesültjei sántítva menekültek a hamvába holt kísérletek végén, komoran vonszolva maguk után a halottaikat. Végül megpróbáltak tárgyalni a védőkkel egy északföldi tolmácson keresztül, de a szerencsétlent aztán az árnyékszékek tartalmával együtt hajították ki az erődből. Végül a puszta szerencse segített. Miután tanulmányozták az őrök mozgását, egy vállalkozó kedvű őrmester nekivágott egy csáklyával az éjszaka leple alatt. Felmászott a falra, és egy tucat bátor katona követte. Sikerült meglepniük a várvédőket, és miután jó párral végeztek közülük, elfoglalták a kaput. Az egész tíz percig tartott, és egyetlen uniós katona életébe került. West határozottan viccesnek találta, hogy miután minden körülményes kísérletüket rengeteg vért kiontva verték vissza, végül a nyitott főkapun sétáltak be a várba. Egy katona most a boltív alatt görnyedt, és hangosan okádott az amúgy is mocskos kockakövekre. Westnek határozottan rossz előérzete támadt, ahogy elsietett mellette. Csizmasarkának kopogása visszhangzott a hosszú alagútban, mielőtt kibukkant a tágas udvarra az erőd közepén. Az udvar szabályos hatszög alakú volt, éppen úgy, mint a külső meg a belső falak. Minden egy tökéletesen szimmetrikus konstrukció részét alkotta. West kételkedett benne, hogy a tervezők különösebben ujjongtak volna, ha látják, milyen állapotban hagyták a helyet az északföldiek. Az udvar egyik végében álló, egykor talán istállóként szolgáló hosszúkás faépület tüzet fogott az ostrom során, és csak egy rakás elszenesedett, még mindig parázsló gerenda maradt belőle. A katonák, akiket a rumli eltakarításával bíztak meg, annyira el voltak foglalva odakint, hogy itt bent még most is elejtett fegyverek és kicsavarodott holttestek hevertek mindenfelé. Az Unió halottait sorban egymás mellé fektették az egyik sarokban, és pokrócokkal takarták le őket. Az északföldiek ott hevertek, ahol meghaltak, hason, háton, összekuporodva vagy kinyúlva – a legkülönfélébb testhelyzetekben. A testek alatt a kockakövek alaposan összetöredeztek, és nem csak a három hónapig tartó ostromtól. Egy nagy kört véstek ki belőlük, annak a belsejébe pedig apróbb körök kerültek. Különös minták és szimbólumok alkottak bonyolult rajzolatot. Westet a legkisebb mértékben sem érdekelte, mit akarnak jelenteni. A legrettenetesebb azonban a mindent belengő visszataszító bűz volt, ami még az égő fa szúrós szagát is elnyomta. – Ez meg milyen bűz? – mormogta Jalenhorm, egyik kezét a szája elé szorítva. Egy közelben álló őrmester meghallotta. – Úgy fest, északföldi barátaink kidekorálták kicsit a helyet. – A fejük fölé mutatott, és West a tekintetével követte páncélkesztyűs ujját. Annyira elrohadtak már, hogy eltartott pár pillanatig, mire rádöbbent, hogy emberi maradványokat lát. A tornyok belső oldalára szegezték fel őket kiterjesztett végtagokkal, magasan a fal mellett sorakozó épületek fölött. Felvágott hasukból kilógó belsőségeiket ellepték a legyek. Véres keresztet szabtak rájuk, ahogy az északföldiek mondták volna. Az élénk színű uniós egyenruhák már csak halványan látható szakadt maradványai a rothadó húscafatok között lobogtak a szélben . Nyilvánvalóan jó ideje lógtak már ott. Egészen biztosan azelőtt kerültek fel a falra, hogy az ostrom megkezdődött volna. Talán még akkor, amikor az erőd az északföldiek kezére került. Az eredeti uniós várvédők testei tölthették a falra

szögezve, fokozatosan elenyészve az elmúlt hónapokat. Háromnak még a feje is hiányzott. Talán éppen ezekből lett a három ajándék, amiket elküldtek Burr tábornagynak olyan borzasztóan régen. West teljesen fölöslegesen azon kezdett el gondolkozni, hogy vajon éltek-e közülük néhányan, amikor felszegezték őket. Epével telt meg a szája, és a legyek zümmögése hirtelen gyomorforgatóan hangosnak tűnt. Jalenhorm holtsápadtra vált. Egyetlen sót sem szólt. Nem volt rá szükség. – Hát itt meg mi történt? – kérdezte West összeszorított fogain keresztül, leginkább saját magától. – Nos, uram, úgy sejtjük, segítséget reméltek. – Az őrmesternek különösen erős gyomra lehetett, mert szélesen elmosolyodott. – Valamiféle zord istenektől, arra jutottunk. Viszont a jelek szerint mégsem hallgatták meg őket odafent, igaz? West a földbe vésett ábrákra pillantott. – Ezeket tüntessék el! Szedjék fel a köveket, és cseréljék ki mindegyiket, ha kell. – Tekintete az odafent oszladozó holttestekre tévedt, és fájdalmas görcsbe rándult a gyomra. – És ajánljanak fel tíz márka jutalmat annak, aki elég tökös hozzá, hogy felmásszon, és levágja onnan azokat a hullákat. – Tíz márkát, uram? Már hozom is a létrát. West elfordult, a nyitott kapun át kivonult a dunbreci erődből, és őszintén remélte, hogy soha többé nem kell visszatérnie erre a helyre. Azért biztos volt benne, hogy jön még ő ide. Ha máskor nem, hát az álmaiban. Egy eligazítás Poulderrel és Kroyjal a legegészségesebb embert is megviselte volna, Burr tábornagy viszont semmi esetre sem tartozott ebbe a kategóriába. Őfelsége anglandi seregeinek parancsnoka olyan szánalmasan összeaszott, mint a dunbreci erőd védői. Egyszerű uniformisa szinte csak lógott rajta, sápadt bőre pedig feszült a csontjain. Tucatnyi rövid hét alatt ugyanannyi évet öregedett. Remegett a keze, és reszketett a szája. Időnként vágott egy grimaszt, és megborzongott, mintha belenyilallt volna a fájdalom. West jóformán el sem tudta képzelni, hogyan tette még mindig a dolgát, de hát tette, napi tizennégy órában vagy még tovább. A régi szorgalmával látta el minden feladatát. Csak most azok a feladatok mintha fokozatosan felemésztették volna. Burr kezét a hasán nyugtatva, mogorván bámulta a határvidék térképét. A Fehérfolyam kék csíkja középen kanyargott, Dunbrecet pedig egy fekete tintával felvázolt hatszög jelezte. Tőle balra volt az Unió. Tőle jobbra Északföld. – Tehát – szólalt meg rekedten, aztán köhintett egyet, és megköszörülte a torkát. – Az erőd ismét a kezünkben van. Kroy tábornok mereven biccentett. – Igen. – Végre – dünnyögte maga elé Poulder. A két tábornok még mindig úgy tekintett Bethodra meg az északföldiekre, mint akik csak ideiglenesen vonják el a figyelmüket a legfőbb ellenségről: egymásról. Kroy felhúzta az orrát, vezérkara pedig úgy kezdett zsongani körülötte, mint egy csapat dühös varjú. – Dunbrecet az Unió legjobb katonai építészei tervezték, és az építésénél egyáltalán nem spóroltak a költségekkel. Egyáltalán nem volt gyerekjáték elfoglalni!

– Hát persze, hát persze! – morogta Burr, megtéve minden tőle telhetőt, hogy elterelje a témát. – Átkozottul nehéz bevenni. Van róla valakinek esetleg sejtése, hogyan sikerült mégis az északföldieknek? – Senki sem maradt életben, aki elmondhatná nekünk, milyen cselt vetettek be. Az utolsó emberig harcoltak. Az a néhány várvédő, aki túlélte az ostromot, az istállóban barikádozta el magát, aztán magukra gyújtották. Burr Westre pillantott, és lassan megrázta a fejét. – Hogyan képzelhetnénk magunkat egy ilyen ellenség fejébe? Milyen állapotban van most az erőd? – A várárokban nincs víz, a külső kapu részben összedőlt, és a belső falban komoly károk keletkeztek. A védők szétszedtek néhány épületet, hogy elégethessék a fát, meg kihajíthassák a köveket, a többit pedig… – Kroy az ajkát mozgatva kereste a megfelelő szavakat. – Igen gyér állapotban hagyták. A javítások biztosan el fognak tartani pár hétig. – Ühüm. – Borr bánatosan dörzsölgette a hasát. – A Zárt Tanács nagyon be van sózva, hogy a lehető leghamarabb keljünk át a Fehér-folyamon Északföldre. Kellenek a jó hírek a nyugtalankodó népnek, meg mit tudom én. – Uffrith bevétele – szólt közbe határtalanul öntelt vigyorral Poulder – azt jelenti, hogy sokkal erősebbek a pozícióink. Egyszerre a miénk Északföld egyik legjobb kikötője, ahonnan elláthatjuk a csapatainkat, miközben előre nyomulnak az ellenséges területen. Azelőtt mindent szekéren kellett Anglandba szállítani, rossz utakon, rossz időjárási körülmények között. Mostantól fogva hajón érkezhet az ellátmány és az erősítés, szinte egyenesen a frontra! És mindezt egyetlen áldozat nélkül! Westnek esze ágában sem volt hagyni, hogy a tábornok magának arassa le a babérokat. – Így igaz! – szólt közbe színtelen hangon. – Északföldi barátaink ismét felbecsülhetetlen szolgálatot tettek. Poulder vörös zubbonyos vezérkarának tagjai összehúzták a szemöldöküket, és felhördültek. – Nekik is megvolt a maguk szerepe – ismerte be kénytelen-kelletlen a tábornok. – A vezetőjük, a Kutyaember állt elő a tervvel, és ő maga is hajtotta végre a saját embereivel. Nyitott kapukkal és szolgálatkész lakókkal adták át maguknak a várost. Legalábbis én így tudom. Poulder dühösen pillantott Kroyra, aki megengedett magának egy halvány mosolyt. – A város az embereim kezén van, és máris rengeteg ellátmányt halmoztunk fel. Körülvettük az ellenséget, és visszavonulásra kényszerítettük Carleon irányába. Ez itt a lényeg, West ezredes, nem pedig az, hogy ki mit csinált pontosan. – Valóban – vágott közbe Burr, magasba emelve egyik lapáttenyerét. – Mindketten nagy szolgálatot tettek a hazájuknak. Most azonban előre kell tekintenünk az eljövendő sikerek felé. Kroy tábornok, szervezzen munkáscsapatokat, akik hátramaradnak, hogy elvégezzék a szükséges javításokat Dunbrecben, a bandériumokból pedig állítson szolgálatba egy ezrednyi katonát az erőd védelmére. Egy olyan parancsnokkal, aki érti a dolgát, ha lenne szíves. Finoman szólva is kínos lenne, ha még egyszer elvesztenénk azt az erődöt. – Nem követünk el hibát – vicsorított Kroy Poulderre. – Biztos lehet benne.

– A sereg többi része keljen át a Fehér-folyamon, és fejlődjön fel a túlparton. Onnan már tovább nyomulhatunk keletnek meg Carleonnak észak felé, és Uffrithon keresztül biztosíthatjuk az utánpótlást. Kikergettük az ellenséget Anglandból. Most tovább kell mennünk, hogy térdre kényszeríthessük Bethodot. – A tábornagy öklével szemléltetésképpen a másik tenyerébe csapott. – Az én hadosztályom holnap estére átkel a folyón – vicsorított Poulder Kroyra. – Méghozzá tökéletes rendben. Burr vágott egy grimaszt. – Azért óvatosnak kell lennünk, akármit is mond a Tanács. Uniós katonák legutóbb akkor jártak a Fehér-folyam túlpartján, amikor Casamir király megszállta Északföldet. Aligha kell emlékeztetnem önöket, hogy csúfos visszavonulás lett a vége. Bethod korábban is megtréfált már bennünket, és a saját területén csak erősebb lesz. Együtt kell működnünk. Ez nem verseny, uraim. A két tábornok azonnal versenybe szállt egymással, hogy melyikük tud lelkesebben helyeselni. West hosszan felsóhajtott, és megdörzsölte az orrnyergét. Egy új ember – Hát visszatértünk. – Bayaz összeráncolt homlokkal nézte a város világos, fehér félholdját a csillogó öböl körül. Adua lassan, de határozottan közeledett; szinte kinyújtotta a karjait, hogy atyai ölelésébe vonja Jezalt. Az épületek körvonalait már ki lehetett venni, a zöld parkok kikukucskáltak a házak közül, a fehér tornyok látványosan törtek az ég felé. Jezal már az Agriont masszív falait is látta, meg a fényesre csiszolt kupolákat mögötte, ahogy meg-megvillant rajtuk a nap fénye. Mintha még a Mester Házának a város fölé magasodó hátborzongató tömege is meleget és biztonságot sugárzott volna. Itthon volt. Életben maradt. Mintha száz év telt volna el, amióta ott állt egy ehhez nagyon hasonló hajó tatján, nyomorultul és kétségbeesetten, és figyelte, ahogy Adua bánatosan eltűnik a távolban. Morajlottak a hullámok, csapkodtak a vitorlák, rikácsoltak a sirályok, most már mégis eljutott hozzá a város távoli zsivaja. Soha életében nem hallott még ilyen csodálatos muzsikát. Becsukta a szemét, és hatalmasat szippantott a levegőből. Az öböl sós rothadásszaga olyan édes volt, akár a méz íze a nyelvén. – Jól sejtem, hogy mindent egybevéve azért csak élvezted az utazást, százados? – kérdezte Bayaz erős iróniával a hangjában. Jezal elvigyorodott. – A végét mindenesetre élvezem. – Nem kell bánatosnak lennie – jegyezte meg Hosszúláb testvér. – Egy fárasztó utazás hasznára néha csak akkor derül fény, amikor az ember már rég hazatért. A megpróbáltatások nem tartanak sokáig, de a megszerzett bölcsesség az élete végéig kitart. – Aha! – Az Első Mágus mosolyra kanyarította az ajkát. – Az utazás csak a bölcsek számára hozza el a bölcsességet. Az ostobák csak ostobábbak lesznek, mint valaha voltak. Kilencujjú uram! Elszántad-e magad, hogy visszatérsz Északföldre? Logen egy pillanatra elfordította mogorva tekintetét a vízről. – Nincs okom maradni. – A szeme sarkából Ferróra pillantott, aki dühösen nézett vissza rá.

– Mit bámulsz? Logen megrázta a fejét. – Tudod mit? Fasz tudja. – Ha valaha volt is köztük valami, ami halványan románcra emlékeztetett, az mostanra végleg duzzogó ellenségeskedésbe fulladt. – Nos – szólt Bayaz felhúzva a szemöldökét –, ha egyszer eldöntötted. – Kezet nyújtott az északföldinek, az pedig megrázta. – Rúgj bele egyet Bethodba a nevemben, ha egyszer a csizmád alá kerül. – Úgy fogok tenni, hacsak nem én kerülök az ő csizmája alá. – Sosem könnyű felfelé rugdosni. Köszönöm a segítségedet és a becsületességedet. Talán egy nap ismét vendégül láthatlak a könyvtáramban. Nézzük a tavat, és nevetünk a világ nyugati felén esett kalandjainkon. – Remélem, így lesz. – De Logen nem úgy festett, mintha sok nevetés várt volna még rá. Vagy akár sok remény. Az ember inkább azt mondta volna, hogy kifogyott a lehetőségekből. Jezal némán figyelte, ahogy a köteleket kidobják a mólóra, majd megfeszítik őket. A hosszú rámpa csikorogva kinyúlt, és hangosan koppant a köveken. Bayaz odakiáltott az inasának. – Quai mester! Ideje partra szállni! – Ezzel a sápadt fiatalember, nyomában Hosszúláb testvérrel, egyetlen pillantást sem vetve hátra követte urát. – Hát akkor sok szerencsét – szólt Jezal, és kezet nyújtott Logennek. – Neked is. – Az északföldi elvigyorodott, és ahelyett, hogy megrázta volna a kezét, helyett kiosztott Jezalnak egy erőteljes, kellemetlen szagú ölelést. Egy kicsit megindító, kicsit zavarba ejtő pillanatig úgy maradtak, aztán Kilencujjú nagyot csapott Jezal hátára, és elengedte. – Talán találkozunk odafent Északföldön. – Jezal hangja minden erőfeszítése ellenére elcsuklott egy kicsit. – Ha odaküldenek… – Talán, de… Azt hiszem, remélem, nem. Ahogy mondtam, a helyedben keresnék egy jó asszonyt, és a nálad kevésbé okosakra hagynám a gyilkolást. – Az olyanokra, mint te? – Igen. Az olyanokra, mint én. – Ferróra pillantott. – Szóval akkor ennyi volt, igaz, Ferro? – Ennyi. – A nő rántott egyet csontos vállán, és végigvonult a rámpán. Logen arca megrándult. – Hát jó – mormogta Ferro után. – Örülök, hogy találkoztunk. – Megrázta hiányzó ujja csonkját Jezal előtt. – Ha egyvalamit el lehet mondani Kilencujjú Logenről, hát nagyon ért a nőkhöz. – Mmm. – Úgy ám. – Igaz. – Jezal meglepően nehéznek találta az elválást. Az elmúlt hat hónapban végig társak voltak. Eleinte kizárólag megvetést érzett ez iránt az ember iránt, most viszont, hogy annyi mindenen mentek át együtt, olyan volt, mintha egy nagyra becsült bátytól kéne elbúcsúznia. Ráadásul még nehezebbé tette a dolgot, hogy a valódi bátyjait sosem tartotta túl sokra. Ott toporgott hát továbbra is a fedélzeten, Logen pedig széles vigyorral nézte, mintha csak pontosan tudná, mi jár a fejében. – Nyugi, elleszek valahogy nélküled is.

Jezal kipréselt magából egy félmosolyt. – Csak ne felejtsd el, amit mondtam, ha még egyszer összekülönbözöl valakivel. – Azt kell mondjam, ez nagyjából biztosan meg fog történni. Jezal most már végképp nem tehetett mást. Elfordult, és kisietett a partra, menet közben úgy téve, mintha a szél a szemébe fújt volna valamit. Egészen hosszúnak tűnt az út a zsúfolt rakpartig, ahol aztán megállt Bayaz, Quai, Hosszúláb és Ferro mellett. – Merem állítani, hogy Kilencujjú uram tud vigyázni magára – szólt az Első Mágus. – Ó, valóban így van – kuncogott Hosszúláb. – Kevesen tudnak nála jobban vigyázni magukra! Ahogy elindultak a városba, Jezal vetett még egy utolsó pillantást hátra a válla fölött. Logen egyik kezével elengedve a hajó korlátját még intett neki, aztán egy raktár sarka került közéjük, és nem látta többé az északföldit. Ferro megtorpant egy pillanatra, és komoran nézett vissza a tengerre. A keze ökölbe szorult, és megfeszültek az izmok a halántékán. Aztán megfordult, és észrevette, hogy Jezal őt figyeli. – Te meg mit bámulsz? – Ezzel félrelökte az útból Jezalt, és a többiek után sietett Adua zsibongó utcáira. A város éppen olyan volt, amilyennek Jezal emlékezett rá, és mégis minden megváltozott. Az épületek mintha összementek volna, és szorosabban is zsúfolódtak össze. Még a széles Középút, a város nagy központi artériája is rettenetesen szűknek tűnt az Óbirodalom hatalmas, tág pusztaságai és a romos Aulcus szemkápráztató panorámája után. Itt minden kisebb volt, és csak rontott a helyzeten, hogy az utcákat betöltötte valamiféle kellemetlen bűz, ami pedig korábban sosem tűnt fel neki. Összeráncolt orral, rosszkedvűen kerülgette a szembesiető járókelők sűrű tömegét. Az emberek voltak a legfurcsábbak. Hónapok teltek el, amióta Jezal utoljára tíznél többet látott egyszerre, most meg hirtelen több ezren nyüzsögtek körülötte, ahogy mindenki dühödten sietett a maga dolgára. Puhák voltak, tiszták, és mindenféle rikító színeket viseltek, amitől olyannak tűntek Jezal szemében, mintha a cirkuszban lettek volna. A divat megváltozott, amíg ő a világ kopár nyugati végein a halált kísértette. A kalapot más szögben viselték, a ruhaujjak szélesebbre duzzadtak, az inggallérok pedig olyan kurtára mentek össze, ami alig egy évvel korábban még röhejesnek számított volna. Jezal felhorkant. Egészen bizarrnak tűnt, hogy ilyen marhaságok valaha is érdekelhették, és most mélységes megvetéssel figyelt egy csapat parfümöktől illatozó ficsúrt, akik felhúzott orral vonultak el mellette. A társaság lassan fogyásnak indult, ahogy áthaladtak a városon. Először Hosszúláb vett dagályos búcsút hosszas kézfogásokkal, a becsületről, az ő kivételezett helyzetéről, és a viszontlátásról tartott kiselőadással, amiről Jezal gyanította, vagy talán inkább remélte, hogy egyáltalán nem őszinte. A Négy Saroknál lévő nagy piac közelében Quai a maga megszokott, duzzogó némaságával elindult valamiféle küldetésre. Mivel Ferro néhány lépéssel mögöttük kullogott mérgesen, csak az Első Mágus maradt Jezal mellett társnak.

Őszintén szólva Jezal nem bánta volna, ha a társaság még jobban elfogy. Kilencujjú talán nagyszerű társnak bizonyult, de a diszfunkcionális család többi tagját Jezal aligha választotta volna szívesen vacsoravendégnek. Rég feladta a reményt, hogy Ferróról lehull a mogorvaság páncélja, és egy érző lélek kerül elő alóla. De legalább a nő rettenetes modora kiszámítható volt. Ha valaki, hát Bayaz még idegesítőbb útitárs volt: egy rész atyai jószándékhoz egy rész ki tudja mi tartozott. Ahányszor csak az öregember kinyitotta a száját, Jezal összerezzent valami rút meglepetésre számítva. A mágus azonban egyelőre maradt a barátságos csevegésnél. – Megkérdezhetem, mik a terveid, Luthar százados? – Nos, gondolom, Anglandba küldenek az északföldiek ellen harcolni. – Nyilván így lesz. Bár sosem tudhatjuk, a sorsnak milyen fintorai várnak ránk. Jezalnak nem nagyon tetszett a dolog. – És maga? Visszamegy… – Csak most jött rá, hogy halvány fogalma sincs, honnan jött eredetileg a mágus. – Egyelőre nem, maradok Aduában. Nagy dolgok történnek hamarosan, fiam, nagy dolgok. Talán maradok, hogy megnézzem, mi lesz. – Mozgás, kurva! – kiáltott valaki az út szélén. A városi őrség három tagja állt körül egy rongyos ruhákba öltözött, mocskos arcú lányt. Egyikük egy botot szorongatva a kezében fölé hajolt, és az arcába ordított. A lány igyekezett a lehető legkisebbre összehúzni magát. Bánatos tömeg gyűlt össze körülöttük: főleg egyszerű munkások, akik alig voltak tisztábbak, mint maga a koldus. – Miért nem hagyják békén? – kiáltotta az egyik. Az egyik őr a bámészkodók felé lépett, a magasba emelve a botját, a másik pedig megragadta a koldus vállát, és felrúgta a földre állított bögréjét; néhány pénzérme gurult elő belőle, amik aztán a csatornában végezték. – Ez azért túlzásnak tűnik – mormogta maga elé Jezal. – Nos – jegyezte meg Bayaz felszegett fejjel figyelve az eseményeket –, nem mondhatni, hogy ritkaság lenne az ilyesmi. Nyilván te is láttál már olyat, hogy egy koldust elzavartak valahonnan. Jezal természetesen gyakran látott ilyesmit, és soha még a szemöldökét sem húzta fel. A koldusokat egyszerűen nem lehetett kint hagyni az utca forgatagában. Valami oknál fogva most mégis kellemetlenül érezte magát. Az egyik egyenruhás belerúgott a szerencsétlen lányba, mire az felkiáltott, és az őr már neki is látott, hogy elvonszolja onnan. Az erőszakra semmi szükség nem volt, de ő láthatóan mégis élvezte a helyzetet. Jezal nem annyira magától az őr tettétől viszolygott, hanem inkább attól, hogy ilyesmit műveltek a szeme láttára, és még csak nem is gondoltak rá, vajon benne mi játszódhat le. Valamiért bűnrészesnek érezte magát. – Nem szégyellik magukat? – szűrte a szavakat összeszorított fogai között. Bayaz vállat vont. – Ha ennyire zavar, miért nem teszel valamit? Az őr éppen ezt a pillanatot választotta, hogy megragadja a lányt a hajánál fogva, és nagyot húzzon rá a botjával. A koldus felsikított, és a karjával védve a fejét, összekuporodott a földön. Jezal elhúzta a száját. Egy pillanattal később átfurakodott a tömegen, és irtózatosat rúgott a férfi hátsójába, amitől az belezuhant a csatornába. Egy társa felemelt bottal lépett előre, de azonnal meg is torpant. Jezal

maga is csak most vette észre, hogy előhúzta a fegyvereit. A fényes pengék megvillantak az épület árnyékában. A bámészkodóknak a lélegzete is elállt, és mintha mindenki egyszerre lépett volna hátra. Jezal nem gondolta, hogy idáig fognak fajulni a dolgok. Bayaz csak menjen a fenébe az idióta tanácsaival! Most viszont már nem maradt más lehetőség: végig kellett csinálnia. Felvette hát a lehető legelszántabb és arrogánsabb arckifejezését. – Még egy lépés, és ledöflek, mint egy disznót, hiszen úgyis az vagy. – Az egyik őrről a másikra pillantott. – Na? Kipróbáljátok, hogy igazat beszélek-e? – Őszintén remélte, hogy eszük ágában sincs így tenni. Nem volt miért aggódnia. Ahogy azt sejteni lehetett, az őröknek rögtön inába szállt a bátorsága, amint komoly ellenféllel találták szembe magukat, és inkább a pengék sugarán kívül toporogtak. – Senki sem viselkedhet így a város őreivel. Megtaláljuk, abban biztos lehet… – Nem fog különösebb nehézséget okozni. Luthar százados vagyok a király seregéből. Az Agriontban lakom, könnyen megtalálják. Az a nagy vár az, amit mindenhonnan látni a városból. – Hosszabbik kardjával előremutatott az utcán, mire az egyik őr félelmében hátratántorodott. – Szívesen fogadom magukat, amikor csak akarják, és akkor előadhatják parancsnokomnak, Varuz tábornagynak, miért viselkedtetek ilyen szégyentelenül ezzel a nővel, aki pedig az Unió polgára, és nincs más bűne, mint az, hogy szegény. Nevetségesen túlspilázott beszéd volt természetesen. Jezal azon kapta magát, hogy kis híján elpirul, annyira zavarba jött az utolsó szavai miatt. Mindig is megvetette a szegényeket, és egyáltalán nem volt benne biztos, hogy megváltozott a véleménye, de most elkapta a hév, és kénytelen volt hatásosan befejezni a rögtönzött előadást. Az őröknél mindenesetre elérte a kívánt hatást. A három férfi elhátrált, valami oknál fogva vigyorogva, mintha csak az egész jelenet a terveik szerint zajlott volna, és ott hagyták Jezalt a tömeg kéretlen figyelmének középpontjában. – Jól csinálta, fiatalember! – Végre valakinek van vér a pucájában! – Mit is mondott, hogy hívják? – Luthar százados! – bömbölte el magát hirtelen Bayaz, mire Jezal, aki éppen a kardjait készült visszacsúsztatni a hüvelyükbe, majd a levegőbe ugrott ijedtében. – Jezal dan Luthar százados, a tavalyi Viadal győztese, aki most tért vissza nyugati utazásáról! Ez itt Luthar! – Azt mondta, Luthar? – Aki megnyerte a Viadalt? – Ő az! Láttam, ahogy legyőzte Gorstot! Mindenki elkerekedett szemmel, tiszteletteljesen meredt Lutharra. Egy férfi kinyújtotta a kezét, mintha csak a hős ruhájának szegélyét próbálná megérintetni, mire Jezal hátratántorodott, és majdnem fellökte a kolduslányt, aki miatt ez az egész szerencsétlen ügy elkezdődött. – Köszönöm – szólt lelkesen a lány erős parasztos akcentusával, ami csak még otrombábbnak tűnt véres szája miatt. – Nagyon köszönöm, uram. – Igazán semmiség. – Jezal zavartan oldalgott el. A lány rettenetesen mocskos volt, és esze ágában nem lett volna elkapni tőle valamiféle betegséget. A tömeg

figyelme most minden volt, csak nem kellemes. A bámészkodók mosolygó tekintetétől és csodáló mormogásától kísérve tovább csoszogott hátrafelé. Ferro mogorván nézte Jezalt, ahogy távolodtak a Négy Saroktól. – Mi van? – kérdezte a férfi. Ferro megvonta a vállát. – Nem vagy olyan gyáva, mint régen voltál. – Köszönöm a nagyvonalú dicséretet. – Bayaz felé fordult. – Ez meg mi a fene volt? – Ez e te saját jócselekedeted volt, fiam, és büszke vagyok rád. A jelek szerint csak sikerült tanítanom neked ezt-azt. – Úgy értettem – vicsorította Jezal, aki úgy érezte, hogy a semminél is kevesebbet tanult Bayaz állandó előadásaiból –, hogy mi a rossebbért kellett világgá kürtölni a nevemet? Most az egész városban ezt fogják mesélni. – Erre nem gondoltam – mosolyodott el halványan a mágus. – Egyszerűen úgy éreztem, tudniuk kell, ki hajtotta végre ezt a nemes cselekedet. Hálát érdemelsz, amiért az elesettek támaszául szegődtél, amiért segítettél egy bajba jutott hölgyön, amiért védelmezted a gyengéket, és így tovább. Csodálatra méltó, igazán. – De… – szólt Jezal, aki egyáltalán nem volt benne biztos, hogy nem nézik-e hülyének. – Itt elválnak az útjaink, fiatal barátom. – Ó! Elválnak? – Hová megy? – kérdezte gyanakodva Ferro. – Akad néhány elintézni való ügyem – felelte a mágus. – És te velem jössz. – Már miért mennék? – A nő úgy festett, mint akinek még a szokottnál is rosszabb a kedve, amióta leszálltak a hajóról, pedig amúgy sem éppen vidám természetéről ismerték. Bayaz az égre emelte a tekintetét. – Mert tökéletesen híján vagy azoknak a szociális képességnek, amik ahhoz kellenek, hogy öt percnél tovább húzd egy ilyen helyen. Mi másért? Jól sejtem, hogy te visszamész az Agriontba? – kérdezte Jezaltól. – Igen. Természetesen. – Nos hát szeretnék köszönetet mondani, Luthar százados, mindazért, amit a mi kis kalandunk érdekében tettél. – Hogy van képe hozzá, maga mágikus seggfej? Az egész cucc egy kapitális, fájdalmas, arctorzító baklövés volt, tökéletes időpocsékolás! A valóságban azonban Jezal csak ennyit mondott: – Igazán nem tesz semmit. – Lagymatag parolára készülve megfogta az öreg kezét. – Megtiszteltetés volt. Bayaz szorítása meglepően keménynek bizonyult. – Jó ezt hallani. – Jezal egyszerre azt vette észre, hogy az öreg maga felé húzza, és ő idegesítően közelről bámul abba a villogó zöld szempárba. – Talán a későbbiekben is kollaborálnunk kell majd. Jezal pislantott egyet. A kollaborálni egészen csúf szó volt. – Nos hát… ööö… esetleg… találkozunk még? – Azért ha őt kérdezik, jobb lett volna soha többé. De Bayaz csak mosolygott, ahogy elengedte Jezal zsibbadt ujjait. – Ó, én biztos vagyok benne, hogy összefutunk.

A nap kellemesen sütött át az illatos cédrus ágai között, pettyes árnyékot vetve a földre, éppen úgy, mint régen. Kellemes szellő fújt az udvaron, és a fákon madarak csiripeltek, ahogy mindig is. A laktanya öreg épületei szemernyit sem változtak; most is szorosan fogták közre a szűk udvart, és most is repkény borította a falaikat. Itt azonban véget is ért a hasonlóság Jezal kellemes emlékeivel. A székek lábán vékony moharéteg kúszott fel, az asztal lapját vastagon lepte a madárürülék, a pázsitot pedig hetek óta nem nyírta le senki, így hát hosszú fűszálak végei csiklandozták Jezal vádiját. A kártyások sem jártak itt már régen. Jezal figyelte, ahogy az árnyékok táncolnak a szürke falapon, és visszaemlékezett a nevetésre, a füst és az erős ital ízére, a lapok tapintására az ujjai között. Itt ült a keményen és férfiasan játszó Jalenhorm. Itt nevetett Kaspa az éppen az ő kárára elsütött vicceken. Itt dőlt hátra West, és itt rázta neheztelőn a fejét. Itt rendezgette a lapjait Brint, reménykedve a nagy nyereményben, ami sosem érkezett meg. És ez volt itt Jezal helye. Kihúzta a széket a gazból, leült, egyik csizmáját feltette az asztalra, és hátrabillent. Egészen hihetetlennek tűnt, hogy egykor ugyanitt üldögélt, és azt fontolgatta, hogyan tud a legjobban kitolni a barátaival. Most megfogadta, hogy soha többé nem foglalkozik ilyen ostobaságokkal. Vagy legfeljebb csak egy-két leosztás erejéig. Ha azt hitte, hogy egy alapos mosakodás, egy gondos borotválkozás meg a hosszas fésülködés után otthonosabban fogja érezni magát, hát csalódnia kellett. Az ismerős mozdulatok ellenére úgy érezte magát, mintha idegen lenne saját poros szobáiban. Nem csigázta fel sem a csizmák és a gombok fényesítése, sem az arany paszomány igazgatása. Amikor végül megállt a tükör előtt, ahol régen annyi kéjes órát töltött, határozottan lelombozónak találta a látványt. Szikár, viharvert utazó nézett vissza rá ragyogó szemmel a visserinei üvegből. Homokszínű szakálla alig rejtette el a heget deformálódott állán. Régi egyenruhái mind kellemetlenül feszültek rajta, a keményítőtől viszketett a bőre, és a szűk gallérok majd megfojtották. Egyáltalán nem érezte többé, hogy jól állna neki az uniformis. Egyáltalán nem érezte magát többé katonának. Még azt sem igazán tudta, kinél kell jelentkeznie, miután ilyen hosszú időt töltött távol. Arra gondolt, hogy talán megkereshetné Varuz tábornagyot, ha igazán akarná, de a dolog úgy állt, hogy eleget tanult már a veszélyről ahhoz, hogy ne akarjon mindenáron elébe menni. Megteszi a kötelességét, ha felkérik rá. De ahhoz előbb meg kell találniuk. Előbb valami másnak kell utánajárnia. Már a gondolat is halálra rémítette, de egyben fel is csigázta. Bedugta az egyik ujját a gallérja alá, hogy megpróbálja valahogy enyhíteni a szorítást a torkán. Nem ment vele semmire. Mégis, ahogy Kilencujjú Logen mondogatta előszeretettel, jobb megtenni, mint örökké tartani tőle. Felvette a díszkardját, de miután egy percig meredten bámulta az abszurd réz csigavonalakat a markolatán, a földre dobta, és berúgta az ágy alá. Mutasd magad kevesebbnek, mint amennyit érsz, mondta volna Logen. Elővette inkább madárlátta hosszú acélját, belecsúsztatta az övére erősített csatba, majd mély lélegzetet vett, és az ajtóhoz lépett.

Az utca egyáltalán nem hatott rá nyomasztóan. A város egyik csendes szegletében húzódott, messze a kereskedelem forgatagától és a munka zajától. A közelben azért így is öblös hangon kínálgatta portékáját egy köszörűs. A szerény házak ereszei alatt galambok turbékoltak kedvetlenül. Valahonnan paták kopogása és kocsikerekek csikorgása közeledett, hogy aztán gyorsan el is tűnjön a távolban. Ettől eltekintve teljes volt a csend. Jezal már mindkét irányból elsietett egyszer a ház előtt, többször viszont már nem merte megtenni, nehogy Ardee meglássa az ablakból, felismerje, és elkezdjen gondolkodni rajta, hogy mégis, mi a fenét akar. Így hát inkább az utca másik végén rótta a köröket, és próbálta el újra meg újra, hogy mit is fog mondani, amikor a lány megjelenik a küszöbön. – Nos, visszatértem! – Nem, nem, túl flancos. – Hello, hogy s mint? – Nem, túl laza. – Én vagyok az, Luthar. – Túl merev. – Ardee… hiányoztál. – Túl szenvelgő. Észrevett egy férfit, aki az egyik emeleti ablakból figyelte barátságtalanul, és gyorsan elindult Ardee háza felé, miközben újra meg újra azt motyogta magában: – Jobb megtenni, jobb megtenni, jobb megtenni… Ököllel dörömbölt a fán. Állt, és várt, szíve a torkában dobogott. Kattant a retesz, Jezal pedig az arcára erőltette a legmegnyerőbb mosolyát. Kinyílt az ajtó, és egy alacsony, kerek képű, kellemetlenül csúf lány meredt rá odabentről. Annyit nem változhattak a dolgok, hogy ez legyen Ardee. – Igen? – Ööö… – Egy cseléd. Hogy lehetett akkora marha, hogy azt hitte, Ardee személyesen fog ajtót nyitni? Polgár volt, nem koldus. Jezal megköszörülte a torkát. – Nos, visszatértem… Akarom mondani… itt lakik Ardee West? – Igen. – A lány most már elég szélesre tárta hozzá az ajtót, hogy Jezal beléphessen a félhomályos folyosóra. – Kit jelenthetek be neki? – Luthar századost. A lány úgy kapta fel a fejét, mintha egy bábu lenne, és most valaki hirtelen rántott volna egyet a zsinegein. – Jezal dan Luthar százados? – Igen – mormogta csodálkozva Jezal. Ezek szerint Ardee még a személyzetnek is mesélt róla? – Ó… ó… ha lenne szíves várni… – A lány egy ajtóra mutatott, majd tágra nyílt szemmel sietett el, mintha csak maga Gurkhul császára érkezett volna látogatóba. A félhomályos nappalit mintha olyasvalaki rendezte volna be, akinek túl sok pénze volt, túl kevés ízlése, és közel sem elég tere ambíciói megvalósításához. A szobában jó pár rikító kárpittal behúzott fotel állt egy túlméretezett és túldíszített szekrény társaságában, az egyik falra pedig akkora festményt akasztottak, hogy kis híján ki kellett verni miatta a szomszéd házzal közös falat. Két poros fénysugár esett be a függöny résein keresztül, megvilágítva az antik asztal csillogóra fényesített, bár kissé rozoga felületét. Külön-külön minden egyes bútordarab állta volna a mustrát, így együtt, összezsúfolva azonban szinte fojtogató volt a hatás. Ahogy összeráncolt homlokkal forgolódott szobában, Jezal igyekezett arra koncentrálni, hogy nem a bútorok kedvéért jött ide, hanem Ardee miatt. Röhejes volt. A térdei remegtek, a szája kiszáradt, forgott vele a világ, és ez minden egyes eltelt pillanattal csak rosszabb lett. Még Aulcusban sem volt ennyire

betojva, amikor egy csapat ordító sanka rohant felé. Tett egy ideges kört a szobában, kezét hol ökölbe szorította, hol inkább ellazította. Kilesett a csendes utcára. Rátámaszkodott egy székre, hogy megvizsgálhassa az óriási festményt. Egy izmosnak tűnő király ácsingózott középen, fején egy túlméretezett koronával, a lábánál pedig prémszegélyes urak hajbókoltak. A Nagy Harod, tippelt Jezal, de a felismerés nem tette boldogabbá. Bayaz előadásainak kedvenc és egyben legfárasztóbb témája volt, hogy milyen lenyűgöző eredményeket ért el ez az ember. Nagy Harodot Jezal felől akár eltehették volna ecetes lébe savanyúságnak. Nagy Harod elmehet a… – Nicsak, nicsak… A nő az ajtóban állt. A folyosóról beáramló fény élesen világította meg sötét haját, fehér ruhájának széleit, az arcélét meg a lehető leghaloványabb félmosolyt a szája szegletében. Mintha semmit sem változott volna. Gyakran előfordul az életben, hogy a rég várt pillanatok végül mélységes csalódást okoznak. Újra látni Ardeet ennyi egymástól távol töltött idő után kétségkívül a kivételek közé tartozott. Minden előre kigondolt mondat egyetlen pillanat alatt párolgott el a fejéből. Ott állt bambán, mint amikor először pillantotta meg a nőt. – Tehát élsz – mormogta Ardee. – Igen… ööö… nagyjából. – Jezalnak sikerült kipréselnie magából egy zavart félmosolyt. – Azt hitted, meghaltam? – Reméltem. – A férfi arcáról egyetlen pillanat alatt fagyott le a mosoly. – Még egy levelet sem kaptam. Igazából azt hittem, egyszerűen megfeledkeztél rólam. Jezal vágott egy grimaszt. – Ne haragudj, amiért nem írtam. Nagyon sajnálom. Akartam… – A nő bevágta maga mögött az ajtót, nekitámaszkodott, és kezét a háta mögött összekulcsolva meredt komoran a férfira. – Egyetlen nap sem volt, amikor ne akartam volna. De szólított a kötelesség, és esélyem sem volt elmondani senkinek, még a családomnak sem. Az van… az van, hogy messze jártam, nyugaton. – Tudom. Az egész városban ezt beszélik, és ha még én is hallottam, az már végképp azt jelenti, hogy közszájon forog. – Hallottad? Ardee a folyosó felé intett a fejével. – A lánytól. – A lánytól? – Hogyan hallhatott a kalandjairól Aduában bárki is, hát még a cseléd? Jezal szeme előtt egyszerre határozottan kellemetlen képek jelentek meg. Szolgálók csapata, amint kuncogva vitatják meg, milyen lehetett, amikor betört arccal, sírva feküdt a földön. Mindenki, aki egy kicsit is számít, nyilvánvalóan arról pletykált, hogy mekkora marha lehet az, akit egy sebhelyes északföldi óriás etet kanállal. Érezte, ahogy a füle hegyéig elvörösödik. – Mit mondott? – Ó, tudod. – A nő szórakozottan lépett be a szoba közepére. – Hogy megmásztad a falakat Darmium ostrománál, vagy mi. Hogy kinyitottad a kapukat a császár embereinek, meg a többi. – Micsoda? – Jezal még jobban ledöbbent, mint korábban. – Darmiumnál? Akarom mondani… Kitől hallotta? Ardee közelebb jött, aztán még közelebb, Jezal pedig egyre idegesebb lett, amíg végül a nő meg nem állt. Most már ott állt előtte, kicsit felfelé fordítva a fejét

nézett a szemébe, és az ajkai enyhén szétnyíltak. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy Jezal azt hitte, a nő rögtön átkarolja, és megcsókolja. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy kissé előrehajolt, félig lehunyta a szemét, és bizseregni kezdett az ajka… Aztán Ardee ellépett mellette, a haja majdnem Jezal arcába lebbent, és tovább folytatta útját a szekrény felé. Amikor odaért, kinyitotta, és elővett belőle egy kancsót, Jezal pedig a szőnyegbe gyökerezett lábbal állt tovább a szoba közepén. Bénult csendben figyelte, ahogy Ardee megtölt két poharat, és az egyiket felé kínálja. A bor olajos lassúsággal löttyent körbe az üvegen. – Megváltoztál. – Jezalt hirtelen elfogta a szégyen, és ösztönösen az arca elé kapta a kezét, hogy eltakarja az ott éktelenkedő sebet. – Nem arra gondoltam. Vagy legalábbis nem csak arra. Mindenre. Valahogy más vagy. – Én… – Ha lehetséges, a nő még nagyobb hatással volt rá, mint régen. Akkor még nem nehezedett rá a várakozás meg a pusztaságban álmodozással töltött hosszú napok súlya. – Hiányoztál. – Gondolkodás nélkül mondta ki a szót, aztán azon kapta magát, hogy elpirul, és gyorsan megpróbált témát változtatni. – Hallottál a bátyád felől? – Minden héten írt. – A nő hátravetette a fejét, kiürítette a poharát, majd nekilátott, hogy újra teletöltse. – Legalábbis amióta megtudtam, hogy életben maradt. – Hogyan? – Egy jó hónapig, vagy még tovább is halottnak hittem. Hajszán híján menekült meg egy csatában. – Csata volt? – nyüszítette Jezal, aztán rögtön eszébe jutott, hogy de hiszen éppen egy háború zajlik. Hát persze hogy vannak csaták. – Milyen csata? – Az, amelyikben Ladisla herceg meghalt. – Ladisla meghalt? – vonyította Jezal; megint a lányosan magas regiszterekben járt a hangja. Nem sokszor találkozott a koronaherceggel, de az akkor mindig annyira el volt merülve a saját magában, mint aki érinthetetlen. Nehéz volt elhinni, hogy ledöfhetik egy karddal, meglőhetik egy nyílvesszővel, és csak úgy meghalhat, mint egy hétköznapi ember, de hát ezek szerint mégiscsak ez volt a helyzet. – Aztán megölték az öccsét… – Raynaultot? Megölték? – Az ágyában a palotában. Ha a király meghal, a Nyílt Tanács fog újat választani szavazással. – Szavazással? – Most már olyan magas volt a hangja, hogy érezte az epe keserű ízét a torkában. Ardee már megint a poharát töltötte újra. – Uthman küldöttét kivégezték a gyilkosságért, bár igen valószínű, hogy ártatlan volt, úgyhogy a háború a gurkhuliakkal folytatódik… – A gurkhuliakkal is háborúzunk? – Dagoska az év elején elesett. – Dagoska… elesett? – Jezal egyetlen húzásra kiürítette a poharát, és a szőnyeget bámulva igyekezett összeilleszteni a fejében a kirakós darabjait. Persze nem volt semmi meglepő abban, hogy zajlottak az események, amíg ő távol volt, de arra

azért nem számított, hogy a feje tetejére áll a világ. Háború a gurkhuliakkal, csaták északon, szavazás az új királyról? – Akarsz még egyet? – kérdezte Ardee, megbillentve a kezében tartott kancsót. – Azt hiszem, rám fér. – Nagy dolgok történtek, persze, Bayaz megmondta. Jezal türelmetlenül, szinte dühösen figyelte, ahogy a bor bugyogva csordul a pohárba. Meglátott Ardee felső ajkán egy apró heget, amit azelőtt sosem vett észre, és hirtelen késztetést érzett, hogy megérintse, a nő hajába túrjon az ujjaival, és magához szorítsa. Nagy dolgok történtek, de mind jelentéktelennek tűnt ahhoz képest, ami itt zajlott ebben a szobában. Ki tudja? Az egész élete megfordulhat a következő néhány pillanaton, ha megtalálja a megfelelő szavakat, és rá tudja venni magát, hogy kimondja őket. – Tényleg hiányoztál – sikerült kinyögnie végül. Nyomorúságos próbálkozás volt, amit a nő egy keserű mordulással intézett el. – Ne legyél már hülye! Jezal elkapta a nő kezét, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Egész életemben hülye voltam. Most nem vagyok az. Voltak pillanatok a semmi közepén, amikor egyedül a remény tartott életben, hogy egyszer még veled lehetek. Minden egyes nap látni akartalak… – Ardee meg sem moccant, csak összeráncolt szemöldökkel nézett vissza a férfira. Igazi frusztráció volt, hogy nem omlott a karjába mindazok után, amin Jezal keresztülment. – Ardee, kérlek, nem vitatkozni jöttem. A nő komoran nézett le a padlóra, aztán ledöntött még egy pohár bort. – Nem tudom, miért jöttél. – Mert szeretlek, és soha többé nem akarok elválni tőled! Kérlek, mondd, hogy leszel a feleségem! – Majdnem hangosan is kimondta, de az utolsó pillanatban meglátta a nő megvető tekintetét, és visszafogta magát. Teljesen megfeledkezett róla, milyen nehéz eset tud lenni Ardee. – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Tudom, hogy csalódtál bennem. Jöttem, amint tudtam, de látom, nincs kedved beszélni velem. Később visszajövök. Ezzel otthagyta a nőt, és az ajtó felé indult. Csakhogy Ardee hamarabb ért oda, elfordította a kulcsot a zárban, és kirántotta belőle. – Itt hagysz egy levél nélkül, aztán visszajössz, és most meg itt akarsz hagyni egy csók nélkül? – Tett egy gyors lépést Jezal felé, mire a férfi azon kapta magát, hogy hátrál előle. – Ardee, te részeg vagy. A nő ingerülten rázta meg a fejét. – Mindig részeg vagyok. Nem azt mondtad, hogy hiányoztam? – De – motyogta a férfi, és valami oknál fogva, határozottan félni kezdett. – Azt gondoltam… – Itt van a kutya elásva! A gondolkodásban. Nem csinálod valami jól. – A nő egészen az asztal széléig terelte Jezalt, akinek a kardja beszorult a lábai közé, és meg kellett támaszkodnia, nehogy elveszítse az egyensúlyát, és eltaknyoljon. – Hát nem vártam rád? – suttogta Ardee, és a lehelete édes-savanyú volt a bortól. – Éppen, ahogy megkértél rá. – A szája finoman érintette a férfi száját, a nyelve hegye kicsusszant, és az ajkát érintette. A nő halk, gurgulázó hangokat hallatva

simult hozzá Jezalhoz. A férfi érezte, ahogy Ardee keze végigsiklik az oldalán az ágyékához, és gyengéden masszírozni kezdi a nadrágon keresztül. Jól esett az érintés, és azonnali merevedést okozott. Mérhetetlenül jól esett, de egyben kellőképpen aggasztó is volt. Idegesen pillantgatott az ajtó felé. – És mi lesz a cselédekkel? – nyögte. – Ha nem tetszik nekik, kereshetnek maguknak egy másik kurva állást, nem igaz? Én ellettem volna nélkülük. – Akkor ki… au! A nő belemarkolt Jezal hajába, és lefelé húzta a fejét, úgyhogy most egyenesen az arcába beszélt. – Felejtsd el őket! Vagy talán nem miattam jöttél? – De… de, hát persze. – Akkor mondd ki! – Ardee keze a férfi nadrágjának feszült. Szinte fájdalmat okozott, de azért mégsem. – Ah… Miattad jöttem. – Nos, ez esetben itt vagyok. – A nő ujjai Jezal nadrágszíjával babráltak, és hamarosan ki is csatolták. – Most már nincs miért szégyenlősnek lenned. Jezal megpróbálta elkapni a csuklóját. – Ardee, várj… – A nő másik keze kiosztott egy éles pofont Jezal arcára, amitől annak megbillent a feje, és csengeni kezdett a füle. – Fél éve itt ücsörgök, és nem csinálok semmit! – szűrte Ardee összeszorított fogai közül a kissé elbicsakló szavakat. – Tudod, mennyire unatkoztam? Most meg azt mondod, hogy várjak? Hát baszódj meg! – Durván beletúrt a férfi nadrágjába, előrángatta a farkát, aztán az egyik kezével dörzsölgetni kezdte, a másikkal meg az arcába karmolt, miközben Jezal lehunyta a szemét, és a nő szájába lihegett; nem tudott másra gondolni, csak arra a két meleg kézre. Ardee fogai előbb finoman, aztán keményebben haraptak rá a férfi ajkára. – Á! – nyögött fel Jezal. – Á! – Ardee most már folyamatosan harapdálta, méghozzá olyan elszántan, mintha a férfi ajka egy darab porcogó lenne, amin át kéne küzdenie magát. Jezal megpróbált elhúzódni, de a hátát támasztó asztaltól mozdulni sem tudott. A fájdalom majdnem olyan heves volt, mint a döbbenet, aztán ahogy a harapdálás folytatódott, csak még hevesebb lett. – Áááá! – A férfi egyik kezével megragadta Ardee csuklóját, a háta mögé csavarta, majd megrántotta a karját, és az asztalra lökte a nőt. Ardee hangosan felszisszent, ahogy a fél arca keményen a polírozott fának koppant. Jezal az ijedségtől mozdulatlanná merevedve, vértől sós szájjal állt meg felette. A sötét hajkorona kócos tincsei között meglátta a nő egyik szemét, amint kifejezéstelenül nézett rá kicsavarodott válla fölött. A hajszálak ide-oda libbentek a szája előtt, ahogy sebesen kapkodta a levegőt. Jezal elengedte a nő csuklóját, és ahogy az megmozdította a karját, észrevette a saját ujjai által hagyott élénkpiros nyomokat. Ardee belemarkolt a szoknyájába, és feljebb húzta, aztán még egy darabot markolt, és folytatta a műveletet, amíg a szoknya már a dereka körül volt, és csak a sápadt hátsója meredt a férfi felé. Nos. Ha Jezal új emberként is tért vissza, azért mégiscsak férfi volt. A nő feje újra meg újra a polírozott fának ütődött, ahogy a combjuk izzadt bőre összecsattant, Jezal nadrágja pedig egyre lejjebb és lejjebb csúszott, amíg kardja

markolata már a szőnyeget karcolta. Az asztal minden egyes lökéstől felháborodottan nyikorgott, egyre hangosabban és hangosabban, mintha egy mogorva öregember hátán dugtak volna. Ardee minden egyes lökéstől felnyögött, Jezal pedig fújtatott egyet; nem mondhatni, hogy a gyönyörtől vagy éppen a fájdalomtól, inkább csak mert az élénk testmozgással óhatatlanul együtt járt a kapkodó légzés is. Az egésznek könyörületes gyorsasággal lett vége. Gyakran előfordul az életben, hogy a rég várt pillanatok végül mélységes csalódást okoznak. Ez kétségtelenül ezen pillanatok egyike volt. Amikor azokat a soha véget érni nem akaró órákat töltötte a pusztán, a nyeregben feltört hátsóval, az életét féltve, és arról álmodozva, milyen lesz viszontlátni Ardeet, semmi esetre sem egy gyors numerára gondolt az asztalon a nő ízléstelenül berendezett nappalijában. Amikor végeztek, szégyenkezve dugta vissza löttyedt farkát a nadrágba, és mérhetetlenül nyomorultnak érezte magát. Az övcsatjának kattanását hallva legszívesebben a fejét verte volna a falba. Ardee felállt, hagyta lehullani a szoknyáját, aztán végig a szőnyeget bámulva, megigazította a korcokat. Jezal a válla felé nyúlt. – Ardee… – A nő dühösen lerázta magáról a kezét, és elvonult. Valamit ledobott maga mögött a földre. Az ajtó kulcsa volt az. – Mehetsz. – Micsoda? – Menj el! Megkaptad, amit akartál, nem? Jezal hitetlenkedve nyalta meg véres ajkát. – Te tényleg azt hiszed, hogy ezt akartam? – Nem kapott választ. – Szeretlek. Ardee krákogott egyet, mintha öklendezni készülne, aztán megrázta a fejét. – Miért? Jezal nem volt benne biztos, hogy tudja a választ. Nem volt benne biztos, hogyan gondolta, amit mondott, és hogy mit érez egyáltalán. Elölről akarta kezdeni ezt az egészet, de nem tudta, hogyan fogjon neki. Egy megmagyarázhatatlan rémálomban érezte magát, amiből igencsak ideje lett volna már felébredni. – Hogy érted, hogy miért? Ardee ökölbe szorított kézzel előrehajolt, és a férfi arcába üvöltött. – Egy nagy kibaszott semmi vagyok! Mindenki gyűlöl, aki ismer! A saját apám is gyűlölt! A saját bátyám is! – Megbicsaklott a hangja, az arca eltorzult, és a szájából fröcsögött a nyál a dühtől és az elkeseredettségtől. – Mindent tönkreteszek, amihez csak hozzányúlok! Egy szarkupac vagyok! Hát hogyhogy nem veszed észre? – Ezzel a kezébe temette az arcát, hátat fordított Jezalnak, és rázkódni kezdett a válla. A férfi remegő ajkakkal, nagyokat pislogva figyelte. A régi Jezal dan Luthar minden valószínűség szerint felkapta volna a kulcsot, kirohant volna a szobából, és végigvágtatott volna az utcán, hogy aztán soha ne térjen vissza. És még mázlistának találta volna magát, amiért ilyen könnyen megúszta. Az új Jezal dan Luthar elgondolkodott. Alaposan fontolóra vette a kínálkozó lehetőséget. Csakhogy most már jellemesebb volt ennél. Vagy legalábbis ezt mondta magának. – Szeretlek. – A szónak hazugságíze volt a szájában, de most már túl messzire ment, és nem fordulhatott vissza. – Még mindig szeretlek. – Átsietett a szobán, és bár Ardee megpróbálta eltolni magától, átkarolta. – Semmi sem változott. – Ardee

hajába túrt az ujjaival, és a nő csendesen sírdogálva a mellére fektette a fejét, takonnyal kenve össze Jezal nyalka uniformisát. – Semmi sem változott – suttogta a férfi. Pedig dehogynem. Etetés Nem ültek túl közel egymáshoz, talán nem is volt nyilvánvaló, hogy együtt vannak. Két férfi, akik sürgető napi teendőik közepette éppen ugyanarra a fadarabra tették le a hátsójukat. Korareggel volt; bár a nap élesen tűzött Glokta szemébe, és aranyló ragyogással vonta be a harmatos pázsitot, a fák zizegő leveleit meg a tó fodrozódó vízét, azért a levegő még mindig gonoszul csípett. Lord Wetterlant nyilvánvalóan szeretett korán kelni. De persze ez rám is igaz. Nem is esik az embernek nehezére kimászni az ágyból, ha egész éjszaka forró görcsök kínozták. Őlordsága belenyúlt egy papírzacskóba, két ujja közé csippentve elővett egy adag kenyérmorzsát, és a földre dobta a lábai elé. Fontoskodó kacsák serege gyűlt össze körülette, és most dühösen csipkedték egymást a darabkákért versengve, miközben az öreg nemes semmitmondó tekintettel figyelte őket. – Nincsenek illúzióim, elöljáró – szólt szinte nem is mozdítva az ajkát. – Nem vagyok elég nagy ember, hogy beszálljak ebbe a versenybe, még akkor sem, hogyha ilyesmire vágynék. Ahhoz viszont elég nagy vagyok, hogy kihozzak belőle valamit. És szándékomban áll kihozni belőle, amennyit csak tudok. – Kivételesen valaki kertelés nélkül a tárgyra tér. Nem kell az időjárásról csevegni, vagy arról, hogy vannak a gyerekei, de még a különböző színű kacsák egymáshoz viszonyított értékéről sem. – Emiatt nem is kell szégyenkeznie. – Én sem hinném. De etetnem kell a családomat, az meg évről évre egyre nagyobb lesz. Határozottan nem javallanám, hogy túl sok gyereket csináljon. – Hah, hát ezt nem lesz gond megfogadnom. – Aztán meg kutyákat is tartok, és őket is etetni kell, pedig nagy étvágyuk van. – Wetterland hosszasan felsóhajtott, és újabb marok morzsát vetett a kacsák elé. – Minél magasabbra emelkedik, elöljáró, annál több morzsákért rinyáló szájat kell táplálnia. Szomorú tény. – Nagy felelősség nyomja a vállát, uram. – Glokta elhúzta a száját, ahogy görcsbe rándult a lába, aztán óvatosan addig nyújtóztatta az izmait, amíg kattant a térde. – Megkérdezhetem, pontosan mekkora? – Természetesen van egy saját szavazatom, és három másik széket is az ellenőrzésem alatt tartok a Nyílt Tanácsban. Olyan családokét, akik földbirtokok, barátság, házasság és a hosszú, közös múlt lévén kötődnek az enyémhez. – Az efféle kötelékek talán fikarcnyit sem számítanak ilyen időkben. – Biztos ebben a háromban? Wetterland hűvös tekintettel pillantott Gloktára. – Nem vagyok teljesen hülye, elöljáró. Láncon tartom a kutyáimat. Biztos vagyok a dolgomban. Már amennyire az ember bármiben is biztos lehet ilyen bizonytalan időkben. – Újabb adag morzsát hajított a földre, mire a kacsák hangos hápogásba kezdtek, aztán a csőrükkel meg a szárnyaikkal estek egymásnak. – Összesen négy szavazat tehát. – Szép szelet a nagy közös tortából.

– Összesen négy szavazat. Glokta megköszörülte a torkát, és gyorsan körülnézett, nem jár-e valaki hallótávolságon belül. Ez tragikus képet vágó lány fásultan bámulta a vizet nem messze tőlük az ösvényen. Odébb a Király seregének két zilált öltözetű tisztje vitatkozott harsányan arról, hogy melyikük öntött fel alaposabban a garatra az előző éjszaka. A tragikus képű lány talán Lord Brock kéme. A két tiszt talán Marovia Legfőbb Bírónak jelent. Mindenhol ügynököket látok, és jól is van ez így. Mindenhol ügynökök vannak. A hangja suttogássá szelídült. – Őeminenciája hajlandó lenne tizenötezer márkát ajánlani minden egyes szavazatért. – Értem. – Wetterlant táskás szeme meg sem rebbent. – Ilyen kevés hússal még a kutyáim sem igen laknának jól. A saját asztalomra semmi sem maradna. El kell mondjam önnek, hogy Lord Barezin rendkívül körülményeskedve bár, de máris tizennyolcezret ajánlott fel szavazatonként, valamint egy kiváló földdarabot, ami határos a saját birtokaimmal. Szarvasvadászatra is alkalmas erdő. Maga szokott vadászni, elöljáró? – Régen igen. – Glokta megütögette nyomorék lábát. – Egy ideje viszont felhagytam vele. – Á! Őszintén sajnálom. Én mindig rajongtam ezért a sportért. Aztán azonban Lord Brock is meglátogatott. – Hogy én ennek mennyire örülök. – Volt olyan jó, hogy húszezret kínált, meg a legkisebb lánya igencsak kelendő kezét a legidősebb fiam számára. – Elfogadta? – Azt mondtam neki, hogy túl korai még bármit is elfogadni. – Biztos vagyok benne, hogy őeminenciája elmehetne huszonegyig, de akkor… – Marovie Legfőbb Bíró huszonötöt ajánlott. – Harlen Morrow? – szűrte Glokta maradék fogai között. Lord Wetterlant felhúzta a szemöldökét. – Ha jól emlékszem, valóban így hívták az illetőt. – Sajnálattal közlöm, hogy jelen állás szerint legfeljebb ugyanennyit tudok ígérni magam is. Tájékoztatom őeminenciáját az álláspontjáról. – Nyilván kéjes boldogság tölti majd el. – Várom, hogy beszámoljon a fejleményekről, elöljáró. – Wetterlant visszafordult a kacsáihoz, még néhány morzsával megkínálta őket, majd halvány mosollyal az ajkán figyelte, hogyan tülekednek minden falatért. Glokta fájós lábbal bicegett az érdektelen utcában álló semmilyen házig. Egy nyugodt pillanat a nagy emberek társasága nélkül. Egy pillanat, amikor nem kell hazudnom, csalnom, vagy azt figyelnem, ki döf hátba a következő másodpercben. Talán még egy olyan szobában is megfordulhatok, amelyik nem bűzlik Harlen Morrow szagától. Az igazán felfrissülést jelentene… Még fel sem emelte a kezét, hogy bekopogjon, amikor élesen kivágódott az ajtó, és Glokta egy, a király seregének egyenruháját viselő tiszt vigyorgó arcába bámult. Annyira váratlan volt a dolog, hogy Glokta először fel sem ismerte a fiatalembert. Aztán elfogta a rémület.

– Nicsak, Luthar százados. Micsoda meglepetés! – És milyen átkozottul kellemetlen. A százados jócskán megváltozott. A fiús és tenyérbemászó megjelenés helyét szögletes, már-már viharvert külső vette át. Egykor arrogánsan felszegte az állát, most azonban szinte szerénynek hatott a tekintete. Szakállat is növesztett, bár nem sikerült elrejtenie vele a rusnya sebet az ajkán és az állkapcsán. Bár az a sebhely sajnálatos módon távolról sem csúfította el. – Glokta inkvizítor… öö… – Elöljáró. – Valóban? – Luthar bizonytalanul pislogott egyet. – Nos… Ez esetben… – Ismét megjelent a könnyed mosoly, és Glokta meglepetten vette észre, hogy a százados melegen megrázza a kezét. – Gratulálok. Szívesen csevegnék, de szólít a kötelesség. Tudja, nem tölthetek sok időt a városban. Hamarosan irány észak, meg minden. – Hát persze. – Glokta összeráncolt homlokkal meredt Luthar után, amint az könnyedén szökellve sietett végig az utcán, egyetlen egy lopott pillantást vetve hátrafelé a sarokról. Megválaszolatlanul hagyva a kérdést, hogy mit keresett itt egyáltalán. Gloka bebicegett a nyitott ajtón, és csendben behúzta maga mögött. Bár őszintén? Aligha van szükség Őfelsége Inkvizíciójára, hogy megfejtsük a rejtélyt, miért szalad el egy fiatalember egy fiatal hölgy házából a kora reggeli órákban. Vagy nem rohantam el magam is jó néhány házból éppen ilyen kora reggeli órán? Úgy téve, mintha abban reménykednék, hogy senki nem vesz észre, pedig valójában éppen abban reménykedtem, hogy észrevesznek. Belépett a nappali ajtaján. Vagy az valaki más volt? Ardee West háttal állt neki, és Glokta hallotta, ahogy bor csordul a poharába. – Elfelejtettél valamit? – kérdezte halkan és játékosan. Nem sűrűn fordul elő, hogy így szólnak hozzám a nők. A borzadály, az undor meg egy csipetnyi szánalom sokkal jellemzőbbek. – Vagy úgy döntöttél, hogy tényleg nem tudsz meglenni még egy… – A nő pajkos mosollyal fordult meg, ami azonnal le is fagyott az arcáról, amint megpillantotta Gloktát. Glokta felhorkant. – Semmi gond, mindenki így reagál, ha meglát. Még én magam is reggelente, amikor a tükörbe nézek. – Ha egyáltalán sikerül odaállnom az elé az átkozott vacak elé. – Nem erről van szó, és ezt maga is tudja. Egyszerűen nem számítottam magára. – Ezek szerint mindkettőnket komoly meglepetés ért ma reggel. Sosem találja ki, kivel futottam össze odakint az ajtóban. A nő egy pillanatra megmerevedett, aztán elutasítóan vetette hátra a fejét, és beleszürcsölt a borába. – Nem is kapok segítséget? – Jól van, lehet róla szó. – Glokta elhúzta a száját, aztán leereszkedett egy székre, és kinyújtóztatta fájós lábát. – Egy fiatal tiszt volt az a király seregéből, aki előtt minden bizonnyal fényes jövő áll. – Bár mindig reménykedhetünk az ellenkezőjében. Ardee a pohár széle fölött meredt rá. – Annyi tiszt szolgál a király seregében, hogy gyakorlatilag meg sem tudom különböztetni őket egymástól. – Tényleg? Ez azt hiszem, megnyerte a tavalyi Viadalt.

– Még arra sem nagyon emlékszem, kik jutottak a döntőbe. Egyik év olyan, mint a másik, maga nem így gondolja? – Igaz. Amióta én nyertem, folyamatosan süllyed a színvonal. Azért azt hittem, erre a fiatalemberre mégiscsak emlékezni fog. Úgy nézett ki, mintha valaki képen törölte volna, amióta utoljára találkoztunk. Méghozzá az a benyomásom, hogy elég alaposan. – Bár fele olyan alaposan sem, mint szerettem volna. – Maga haragszik rám – állapította meg a nő, de nem úgy tűnt, mintha egy szemernyit is izgatná a dolog. – Inkább azt mondanám, hogy csalódtam magában. De hát mire számított? Az hittem, okosabb ennél. – Az okosság nem garancia a józan viselkedésre. Apám legalábbis folyton ezzel jött. – Gyakorlott fejmozdulattal hajtotta fel az utolsó korty bort. – Nyugalom, tudok vigyázni magamra. – Nem tud. Ezt bántóan világossá tette. Tisztában van vele, mi történik, ha az emberek megtudják? Mindenki kerülni fogja. – És akkor mennyiben lesz más? – vigyorodott el Ardee. – Talán meglepi, de már így is viszonylag ritkán hívnak meg a palotába. Még szegény csórónak sem vagyok elég jó. Senki sem szól hozzám. – Természetesen rajtam kívül, de az ifjú hölgyek aligha az én társaságomra vágynak. – Mindenki szarik rá, mit csinálok. Ha megtudják, hát legföljebb azt mondják majd, hogy nem is számítottak másra egy ilyen boszorkánytól, mint én vagyok. Átkozott parasztok, nincs több önuralmuk, mint egy állatnak, ha eddig nem vette volna észre. Különben is, nem maga mondta, hogy azzal dugatom meg magam, akivel csak akarom? – Azt is mondtam, hogy minél kevesebb emberrel dugatja meg magát, annál jobb. – És gondolom, ugyanezt mondta az összes meghódított macájának is. Glokta vágott egy grimaszt. Nem igazán. Hízelegtem és könyörögtem, fenyegettem és erőszakoskodtam. A szépséged megsebzett, megsebezte a szívemet. Nyomorultul érzem magam, meghalok nélküled! Hát nincs benned szánalom? Hát nem szeretsz? Mindent megtettem, éppen csak a kínzóeszközeimet nem vettem elő, aztán amikor megkaptam, amit akartam, megszabadultam a nőtől, és boldogan álltam tovább, egyetlen pillantást sem vetve hátra. – Hah! – hördült föl Ardee, mintha olvasott volna a férfi gondolataiban. – Sand dan Glokta tart nekem előadást a szüzesség előnyeiről? Ugyan már! Hány nőt tett tönkre, mielőtt a gurkhuliak tették tönkre magát? Hírhedtnek számított! Egy izom kezdett rángatózni Glokta nyakában, és körözött egyet a vállával, hogy ellazítsa. Van igazsága. Talán egy baráti beszélgetés a szóban forgó fiatalemberrel megteszi a magáét. Egy baráti beszélgetés vagy egy nehéz éjszaka Frost praktikális társaságában. – A maga ágya, a maga dolga, gondolom, ahogy Styriában mondják. Amúgy is, hogy kerül a nagy Luthar százados civilek közé? Hát nem az északföldieket kéne vegzálnia? Ki menti meg Anglandot, ha ő itt van? – Nem Anglandban járt. – Nem? – Apuci talált neki egy jópofa, félreeső helyet, mi? – Az Óbirodalomba ment, vagy valami ilyen helyre. Nyugatra, az Óperenciás tengeren is túlra. – Felsóhajtott, mintha annyiszor hallotta volna már a történetet, hogy halálosan unná a témát.

– Az Óbirodalomba? Mi a fenét keresett ott? – Miért nem tőle kérdezi? Nem lehetett semmi út. Sokat beszélt egy északföldiről. Kilencujjú vagy kicsoda. Glokta felkapta a fejét. – Kilencujjú? – Ühüm. Róla meg egy kopasz vénemberről. Glokta arcán sorban rándultak meg az izmok. – Bayaz. – Ardee rántott egyet a vállán, és újra meghúzta a poharát. Mozdulatain máris látszottak a pityókás bizonytalanság első halvány jelei. Bayaz. Más se kell, csak hogy ez a hazug vén gazember pont a választások előtt üsse bele a szőrös orrát a dolgomba. – Most is itt van a városban? – Honnan kéne tudnom? – morogta Ardee. – Nekem senki nem mond el semmit. Annyi közös Ferro morcos képpel járkált fel-alá a szobában. Gyűlöletéből jutott az édesen illatozó levegőnek, a zizegő függönyöknek, a nagy ablakoknak és a terebélyes erkélyeknek odakint. Undorral pillantott a sápadt királyok sötét képeire és a szerteszét álló, ragyogóra fényesített bútorokra. Megvetette ezt a helyet, a puha embereket meg a puha ágyakat. Ezerszer inkább választotta volna a kantai Ugar porát és szomjúságát. Ott nehéz, izzadságos és kurta volt az élet. De legalább őszinte. Ez az Unió meg főleg ez az Adua nevű város, meg leginkább ez az Agriont nevű erőd mind majd szétdurrant a hazugságoktól. Úgy tapadtak a bőrére, mint egy ledörzsölhetetlen zsíros folt. És mindennek a közepén ott trónolt Bayaz. A mágus becsapta, és elcsábította magával, hogy kövesse a világ végére a semmiért. Egyáltalán semmiféle fegyvert nem találtak, amit használhattak volna a gurkhuliak ellen. Bayaz most nevetve sugdolózott mindenféle titkokról néhány öregemberrel. Öregemberekkel, akik izzadva léptek be a hőségről, aztán még lucskosabban mentek el. Ferro sosem ismerte volna be senki másnak. Saját magának is gyűlölte bevallani. Hiányzott neki Kilencujjú. Bár sosem volt képes kimutatni, megnyugtató érzés volt maga mellett tudni valakit, akiben legalább félig-meddig megbízhatott. Most pedig nem volt mellette senki, hogy vigyázzon rá. Ferrónak így nem maradt más társasága, csak az inas, az pedig rosszabb volt, mint a semmi. Quai csak ült, és csendben figyelte a nőt, könyve olvasatlanul hevert mellette az asztalon. Figyelt, és örömtelenül mosolygott, mintha tudna valamit, amit Ferrónak illett volna kitalálni. A nő ettől csak dühösebb lett, mint valaha. Körbe-körbe kezdett hát járkálni a szobában, mogorván maga elé bámult, a kezét ökölbe szorította, és összepréselte a száját. – Vissza kéne menned délre, Ferro. A nő megtorpant, és fitymáló pillantást vetett Quaira. Az inasnak persze igaza volt. Ferro nem vágyott másra, csak hogy örökre itt hagyja ezeket az istentelen rózsaszíneket, és olyan fegyverekkel küzdjön meg a gurkhuliakkal, amiknek érti a működését. Hogy a fogával marcangolja szét őket, ha kell. Quainak igazat beszélt, de ez nem változtatott semmin. Ferrónak sosem volt erőssége, hogy megfogadja

mások tanácsát. – Mit tudsz te arról, hogy nekem mit kéne tennem, nyápic rózsaszín? – Többet, mint gondolnád. – A férfi még egy pillanatig nem fordította el lassú tekintetét. – Te meg én sokban hasonlítunk egymásra. Talán nem veszed észre, de így van. Annyi közös van bennünk. – Ferro összeráncolta a homlokát. Nem tudta, hová akar kilyukadni ez a csenevész idióta, de nem tetszett neki a dolog. – Bayaztól semmit nem kapsz meg, amire szükséged van. Nem lehet benne megbízni. Én csak későn jöttem rá, de neked még van időd. Keress magadnak másik gazdát. – Nekem nincs gazdám – csattant föl a nő. – Szabad ember vagyok. Quai sápadt szájának egyik sarka megrándult. – Egyikünk sem lesz sosem szabad. Nincs miért itt maradnod. – Akkor te miért maradsz? – A bosszú miatt. Ferro homlokán még mélyebbek lettek a ráncok. – Milyen bosszúról beszélsz. Az inas előredőlt, világos szemével a nő tekintetét kereste. Az ajtó csikorogva kinyílt, mire gyorsan becsukta a száját, hátradőlt, és kinézett az ablakon. Éppen mintha sosem lett volna mondanivalója. Átkozott inas az átkozott rejtélyeivel. Ferro az ajtó felé fordította komor tekintetét. Bayaz kezében teáscsészét tartva lépett be a szobába. Egyetlen pillantást sem vetett Ferro felé, csak komótosan átvonult a szobán, aztán a nyitott ajtón át kiment az erkélyre. Átkozott mágus! Ferro két hosszú lépéssel máris ott termett mögötte, és hunyorogva húzta össze a szemét, ahogy kilépett a szikrázó napfényre. Magasan voltak, és az Agriont terült el alattuk, éppen mint amikor Kilencujjúval ugráltak a háztetőkön annak idején. Tengő-lengő rózsaszínek lézengtek odalent a csillogó pázsiton, ugyanúgy, mint azelőtt, hogy Ferro elindult volna az Óbiradalomba. De mégsem volt minden ugyanolyan. A városban most a félelem uralkodott. Ferro ott látta minden egyes sápadt, rózsaszín arcon. Az emberek minden szavában és gesztusában. A vihar előtti csendben, ahogy a lélegzetüket visszafojtva várakoztak. Olyan volt, mintha a száraz gyep készülne lángra kapni a legapróbb szikrától. Ferro nem tudta, mire várnak, és nem is érdekelte. Viszont rengeteget hallott valami szavazásról. Az Első Mágus Ferrót figyelte, ahogy a nő kilépett az ajtón. A napfény ragyogva verődött vissza Bayaz kopasz fejbőréről. – Teát, Ferro? Ferro gyűlölte a teát, és Bayaz ezt pontosan tudta. A gurkhuliak mindig teáztak, ha valami disznóságon törték a fejüket. A nő emlékezett rá, hogy akkor is teát ittak, amikor ő a porban fetrengett. Emlékezett rá, hogy a rabszolga-kereskedők is teát ittak, amikor az árakról beszélgettek. Emlékezett rá, hogy Uthman is teát ivott, miközben az ő dühén és tehetetlenségén kacagott. Most pedig Bayaz is teát ivott, az apró csészét finoman tartva tömzsi hüvelykje meg mutatóujja között, és mosolygott. Ferro a fogát csikorgatta. – Végeztem itt, rózsaszín. Bosszút ígértél nekem, de végül semmit sem adtál. Visszamegyek Délre.

– Tényleg? Sajnálnánk, ha el kéne veszítenünk téged. Viszont Gurkhul és az Unió háborúban állnak egymással. Jelenleg nem indulnak hajók Kantába. És egy ideig ez egészen biztosan így is marad. – Akkor hogy jutok el oda? – Hát az imént igencsak egyértelművé tetted, hogy ez ügyben nem az én vállamon nyugszik a felelősség. Én tetőt raktam a feje fölé, te pedig jóformán meg sem köszönted. Ha el akarsz menni, hát intézd magad az utazásodat. Yulwei fivérem nemsokára visszatér közénk. Talán ő hajlandó lesz a szárnyai alá venni. – Az nekem nem elég. – Bayaz égő tekintettel meredt a nőre. Félelmetesnek hatott tán, de Ferro nem Hosszúláb volt, és nem is Luthar vagy Quai. Neki nem parancsolt senki, és soha többé nem is fog. – Azt mondtam, nem elég. – Miért akarod mindenáron próbára tenni a türelmemet? Sejtheted, hogy még az enyém is véges. – Az enyém is az. Bayaz felhorkant. – A te türelmed nem csak hogy véges, neked talán egyáltalán nincs is olyan, mint azt nyilván Kilencujjú uram is készséggel tanúsítaná. Ki merem jelenteni, Ferro, hogy nagyjából annyi báj szorult beléd, mint egy kecskébe. Méghozzá egy különösen házsártos kecskébe. – Csücsörített az ajkával, megbillentette a csészéjét, és óvatosan szürcsölt belőle. Ferrónak komolyan vissza kellett fognia magát, hogy ne üsse ki a csészét a kopasz disznó kezéből, és ne fejelje orrba. – De ha még mindig az az egyetlen vágyad, hogy a gurkhuliakkal harcolj… – Csakis. – Akkor biztos vagyok benne, hogy hasznát tudom venni a képességeidnek. Olyan feladatot kerítek neked, amihez nem kell humorérzék. Céljaim a gurkhuliakkal kapcsolatban változatlanok. A harcnak folytatódnia kell, ha más fegyverekkel is. – Tekintete az erőd fölé magasodó hatalmas toronyra ugrott. Ferrónak nem volt sok fogalma a szépségről, és nem is vágyott rá, hogy ezen változtasson, azt az épületet viszont valamiért mégiscsak gyönyörűnek találta. A csupasz kőhalomból hiányzott minden puhaság, minden békesség, helyettük inkább brutális őszinteség sugárzott belőle. Éles, fekete felületei könyörtelen precizitásról árulkodtak. Volt benne valami, ami magával ragadta. – Mi az a hely? – kérdezte. Bayaz résnyire húzta össze a szemét. – A Mester Háza. – Mi van benne? – Semmi közöd hozzá. Ferro majdnem leköpte a mágust, annyira dühös lett. – Maga ott lakott. Kanediast szolgálta. Segített a Mesternek dolgozni. Maga mondta el odakint a pusztában. Szóval árulja el, mi van odabent! – Jó a memóriád, Ferro, egyvalamit mégis elfelejtesz. Nem találtuk meg a Magot. Nincs rád szükségem. Ahhoz meg főleg nem fűlik a fogam, hogy továbbra is folyton a kérdéseidre válaszolgassak. Elképzelheted, mennyire le vagyok sújtva. – Kimódolt mozdulattal megint beleszürcsölt a teájába, majd felhúzta a szemöldökét, és lenézett a parkban lézengő rózsaszínekre.

Ferro mosolyt erőltetett az arcára. Vagy inkább valami olyasmit, amit kis jóindulattal mosolynak lehetett nevezni. Legalábbis kivillantotta a fogait. Jól emlékezett, mint mondott Cawneil, az a megkeseredett öregasszony, és hogy mennyire felbosszantotta vele Bayazt. Ő is ugyanezt fogja tenni. – A Mester. Maga megpróbálta ellopni a titkait. Megpróbálta ellopni a lányát. Tolomeinek hívták. Az apja ledobta őt a tetőről. Azért, amiért elárulta, amikor kinyitotta magának a kaput. Vagy tévedek? Bayaz dühösen löttyentette ki a tea maradékát a korláton. Ferro figyelte, ahogy a napfény megcsillan a mélybe bukdácsoló cseppeken. – Igen, Ferro, a Mester ledobta a saját lányát a tetőről. A jelek szerint egyikünk sem az a kimondott mázlista, ha szerelemről van szó, mi? Balszerencse. De még nagyobb balszerencse a szeretőink számára. Ki sejthette volna, hogy ennyi közös van bennünk? – Ferro azon töprengett, mi lenne, ha letaszítaná ezt a vén rohadékot az erkélyről. Csakhogy Bayaz még mindig tartozott neki, ő pedig be akarta hajtani a tartozását. Így csak összeráncolta a homlokát, és visszavonult a szobába. Odabent új jövevényt talált: egy göndör hajú, szélesen mosolygó férfit. Hosszú botot tartott a kezében, vállára pedig egy viharvert bőrtáskát akasztott. Volt valami különös a szemében – az egyik világos volt, a másik sötét. És megvillant valami a tekintetében, ami gyanakvóvá tette Ferrót. Még a szokásosnál is jobban. – Á, a nevezetes Ferro Baldzsinn! Bocsássa meg a tolakodásomat, de nem mindennap találkozni olyannal, aki a maga… figyelemreméltó felmenőivel rendelkezik. Ferrónak nem tetszett, hogy a férfi tudja a nevét és ismeri a felmenőit. Vagy hogy egyáltalán bármit is sejt róla. – Ki maga? – Hogy én milyen modortalan vagyok! Yoru Sulfurnak hívnak, és a Mágusok rendjébe tartozom. – Kezet nyújtott. A nő nem fogadta el, de Sulfur csak mosolygott tovább. – Nem voltam ott az eredeti tizenkettő között, hát persze hogy nem. Csak egy megkésett gondolat vagyok. Egy késői adalék. A nagy Bayaz inasa voltam valaha. Ferro felhorkant. Sulfurnak ezzel aligha sikerült kivívnia a bizalmát. – Mi történt? – Lediplomáztam. Bayaz csörömpölve lökte a csészéjét az ablak mellett álló asztalkára. – Yoru! – szólt, és a jövevény szerényen fejet hajtott. – Köszönet az eddig munkádért. Precíz voltál, mint mindig. Sulfur mosolya még szélesebb lett. – Apró fogaskerék vagyok a nagy gépezetben, Bayaz mester, de próbálok masszív alkatrész lenni. – Még sosem kellett csalódnom benned. Ezt nem felejtem el. Hogy halad a soron következő kis játszmád? – Egy szavadba kerül, és már kezdődik is. – Hát akkor kezdhetjük. Nem nyerünk semmit a halogatással. – Akkor hozzálátok az előkészületekhez. Ezt is elhoztam, ahogy kérted. – Lekapta a táskát a válláról, és óvatosan belenyúlt. Lassan egy könyvet húzott elő. Nagy volt és fekete, karcos nehéz borítóját tűz égette meg. – Glustrod könyve – mormogta halkan, mintha csak félne kimondani a szavakat.

Bayaz összehúzta a szemöldökét. – Egyelőre tartsd magadnál. Váratlan komplikáció történt. – Komplikáció? – Sulfur némiképp megkönnyebbülve csúsztatta vissza a könyvet a táskába. – Amit kerestünk… nem volt a helyén. – Akkor… – A többi tervünket illetően semmi sem változott. – Természetesen. – Sulfur ismét meghajtotta a fejét. – Lord Isher máris úton kell hogy legyen. – Nos jó. – Bayaz úgy nézett Ferróra, mintha csak most jutott volna eszébe, hogy ő is ott van. – Lennél olyan jó, hogy magunkra hagysz bennünket? Vendégem érkezett, és beszédem van vele. Ferro boldogan távozott, de azért nem kapkodta el a dolgot, nehogy mindenben Bayaz kedvére tegyen. Pár pillanatig csak állt ott egy helyben, és nyújtózkodott egyet. Aztán kerülőúton ballagott az ajtóhoz, a lába csoszogott a padló deszkáin, fülsértő nyekergéssel töltve be a szobát. Menet közben megállt, hogy megbámuljon egy képet, hogy megigazítson egy széket, és hogy odébb rakjon egy csillogó vázát, pedig egyik sem érdekelte egyáltalán. Mindeközben Quai szótlanul figyelte, Bayaz a homlokát ráncolva meredt rá, Sulfur pedig megvillantotta a maga sokatmondó vigyorát. A nő megállt az ajtóban. – Most? – Igen, most – förmedt rá Bayaz. Ferro még egyszer körülnézett a szobában. – Kibaszott Mágus! – morogta, és kilépett az ajtón. A szomszéd szobában majdnem beleütközött egy magas, öreg rózsaszínbe, aki a hőség ellenére nehéz köpenyt viselt, a vállán pedig egy csillogó lánc lógott. Mögötte egy tagbaszakadt, komor férfi állt, aki rajta tartotta a szemét mindenen. Testőr. Ferrónak nagyon nem tetszett az öreg rózsaszín. A férfi felszegett fejjel bámult rá, mintha ő csak valami kutya lenne. Mintha egy rabszolga lenne. – Ssssszzz – sziszegte Ferro a rózsaszín arcába, ahogy a vállával kicsit meglökve elvonult mellette. A férfi felhördült, az őre pedig szigorúan pillantott Ferróra. A nő nem is törődött vele. A szigorú pillantások nem jelentenek semmit. Ha az őrnek az hiányzik, hogy Ferro térdét kapja az arcába, akkor próbálja csak megérinteni. De nem próbálta. A két rózsaszín bevonult az ajtón. – Á, Lord Isher! – hallotta Bayaz hangját odabentről, mielőtt az ajtó becsukódott volna. – El vagyok ragadtatva, hogy ilyen gyorsan el tudott jönni. – Azonnal indultam. A nagyapám mindig azt mondta, hogy… – Az ön nagyapja bölcs ember volt, és jó barátom. Ha lehet, szeretném megbeszélni önnel, mi a helyzet a Nyílt Tanácsban. Kér esetleg teát…? Becsület Jezal derékig betakarózva feküdt a hátán, a kezét összekulcsolta a tarkója mögött. Az ablakpárkányra könyökölve az utcát figyelő Ardeet nézte, és hálát adott a

sorsnak, amiért a katonai felszerelések rég elfeledett tervezője magas derekú zubbonyt gondolt ki a király seregének tisztjei számára. Azért tartozott a lehető legmélyebb hálával az illetőnek, mert Ardee most semmi mást nem viselt ezen a zubbonyon kívül. Hihetetlen, hogy megváltoztak közöttük a dolgok azóta az elkeserítő első találkozás óta. Egy hete nem volt olyan éjszaka, amit ne együtt töltöttek volna, és egy hete nem olvadt le az arcáról a mosoly. Azért időről időre felbukkant az emlék – kéretlenül és ijesztően, akár a kellemes tóparti piknik közben a víz felszínére emelkedő felpuffadt holttest –, amint Ardee harapdálja, üti, ahol éri, aztán teli torokból, fröcsögve ordít az arcába. Ettől azonban csak még szélesebben vigyorgott, beitta Ardee mosolyát, nemsokára pedig már sikerült is elnyomnia a rémes gondolatokat, legalábbis egy időre. Aztán gratulált magának, amiért igazi férfiként viselkedett, és adott a nőnek még egy esélyt. – Ardee – szólt behízelgő hangon. – Mmm? – Gyere vissza az ágyba! – Miért? – Mert szeretlek. – Különös. Minél többször mondta ki, annál könnyebben ment. A nő unottan sóhajtott fel. – Folyton ezzel jössz. – Mert igaz. Ardee megfordult, és két kézzel megtámaszkodott a párkányon a háta mögött. Teste sötéten rajzolódott ki az ablakon beáramló erős fényben. – És ez egészen pontosan mit jelent? Hogy már egy hete dugsz, de még nem volt elég? – Azt hiszem, sosem lesz elég. – Nos – mondta a nő, majd eltolta magát az ablaktól, és puha léptekkel elindult a padlón. – Végül is nem lehet belőle baj, ha utánajárunk, igaz? Vagyis ennél nagyobb baj nem lehet. – Megtorpant az ágy lábánál. – Csak egy dolgot ígérj meg nekem! Jezal nyelt egyet. Tartott a nő kérésétől, és legalább annyira tartott a saját válaszától. – Bármit – mondta, és mosolyt erőltetett az arcára. – Ne hagyj cserben! A férfi mosolya máris sokkal felszabadultabb lett. Erre nem volt nehéz igent mondani. Végtére is most már új ember lett belőle. – Hát persze, megígérem. – Jó. – A nő négykézláb huppant az ágyra, tekintetét Jezaléba fúrva, a férfi pedig izgatott várakozással mozgatta meg a lábujjait a takaró alatt. Ardee feltérdelt, két lábával Jezal két oldalán, és egy fürge mozdulattal szétrántotta a zubbonyt a mellkasán. – Nos, százados, megfeleltem a szemlén? – Azt kell mondjam… – ezzel a férfi megragadta a zubbony két szárnyát, magára húzta Ardeet, és a ruhadarab alá nyúlt – …minden kétséget kizáróan… – Jezal most végigsimította a nő mellét, és két ujja között finoman megdörzsölte a mellbimbóját – …ön a legsnájdigabb katona a századomban. Ardee a takarón keresztül a férfi ágyékához préselte az ágyékát, aztán előre-hátra kezdte mozgatni a csípőjét. – És, a kapitány máris vigyázzban áll… – Előtted? Állandóan…

Ardee finoman nyalogatni és szívogatni kezdet a férfi ajkát, nyálat kenve szét az arcán. Jezal a nő lábai közé csúsztatta a kezét, az pedig hozzádörzsölte magát; Jezal ujjai ragadó cuppogással csúszkáltak ki-be. Ardee sóhajtozott, és torokhangon nyöszörgött, Jezal pedig követte a példáját. Ardee lenyúlt, és félrerángatta a takarót az útból. Jezal megragadta a farkát, Ardee pedig addig mozgatta a csípőjét, amíg meg nem találta a megfelelő helyet, és rá nem csusszant a férfira. Haja Jezal arcát, reszelős lélegzete pedig a fülét csiklandozta. Két erőteljes kopogás hallatszott az ajtón, mire mind a ketten mozdulatlanná merevedtek. Újabb két kopogás. Ardee felkapta a fejét, és félrehúzta a haját elvörösödött arcáról. – Mi az? – kérdezte nehéz torokhangon. – A századost keresi valaki. – A cseléd. – Itt… itt van még? Ardee Jezal szemébe nézett. – Mondjuk úgy, hogy átadhatok neki egy üzenetet, ha szükséges. – A férfi az ajkába harapva fojtotta el feltörő nevetését, aztán felemelte a kezét, és megcsípte a nő mellbimbóját, mire az félreütötte a kezét. – Ki az? – Egy hírnöklovag! – Jezal arcáról lefagyott a mosoly. Azok a rohadékok sosem hoztak jó híreket, és mindig a lehető legrosszabb pillanatban érkeztek. – Varuz tábornagy azonnal beszélni akar a századossal. Az egész városban őt keresik. – Jezal hangtalanul káromkodta el magát. Ezek szerint lassan a seregnek is feltűnt, hogy visszajött. – Mondja meg, hogy ha találkozom a századossal, feltétlen szólok neki – kiáltotta Ardee, és a folyosóról máris távolodó léptek zaja hallatszott. – Bassza meg! – sziszegte, amint biztos volt benne, hogy a cseléd már nem hallhatja. Nem mintha a lánynak túl sok kétsége lehetett volna felőle, hogy mivel töltötték az elmúlt néhány napot és éjszakát. – Mennem kell – mondta Jezal. – Most? – Most, hogy a fene vinné el őket. Ha nem megyek, tovább keresnek, és minél előbb megyek, annál hamarabb jöhetek vissza. A nő felsóhajtott, és a hátára gördült, Jezal pedig kikászálódott az ágyból, és nekiállt összeszedni a szobában a széthányt ruhadarabjait. Az inge elején vörösbor foltja éktelenkedett, a nadrágja pedig koszos volt és gyűrött, most azonban meg kellett tenniük. Többé nem a tökéletes megjelenés volt az egyetlen célja az életben. Leült az ágyra, hogy felhúzza a csizmáját, Ardee pedig a háta mögé térdelt, keze a mellkasára siklott, és ajkai megcirógatták a fülcimpáját. – Szóval megint magamra hagysz, mi? Irány Angland, hogy északföldieket mészárolhass a bátyámmal? Jezal némi nehézség árán hajolt le, és rángatta a lábára az egyik csizmát. – Talán igen. Talán nem. – A katonáskodással töltött élet egyáltalán nem vonzotta többé. Éppen elég erőszakot látott közelről ahhoz, hogy tudja, milyen borzasztó félelmetes, és mennyire fáj. A dicsőség és a hírnév igencsak szerény jutalomnak tűnt a kockázatokért cserébe. – Komolyan gondolkodom rajta, hogy kikérem az obsitot. – Tényleg? És akkor mit fogsz csinálni? – Nem is tudom. – Jezal a nő felé fordult, és felhúzta a szemöldökét. – Talán keresek egy jó asszonyt, és letelepedek. – Egy jó asszonyt? Ismersz egyáltalán olyat? – Azt reméltem, talán te tudsz javasolni valakit.

Ardee összeszorította a száját. – Hadd gondolkodjam. Muszáj szépnek lennie? – Nem, nem, a szép nőkkel kurva sok baj van. Legyen inkább valami tenyerestalpas. – Eszes? Jezal felhorkant. – Arról aztán szó sem lehet. Az üresfejűségemről vagyok híres. Egy eszes nő mellett folyton csak tökfilkónak érezném magam. – Felrángatta a másik csizmáját is, aztán lehámozta magáról a nő kezét, és felállt. – Egy bamba és kissé butuska tehén lenne az ideális. Valaki, aki fenntartások nélkül egyetért velem. Ardee összecsapta a kezét. – Ó, igen, már látom is magam előtt, ahogy a karodba kapaszkodik, te meg vonszolod magad után, mintha egy üres ruha lenne. Azért a nemesi vér is fontos, gondolom. – Természetesen, csakis a legjobb jöhet szóba. Ebben sosem lennék hajlandó megalkudni. És legyen szőke, az a gyengém. – Ó, teljes mértékben egyetértek. A sötét haj olyan közönséges, az a föld, a mocsok meg a sár színe – borzongott meg Ardee. – Már a gondolattól is piszkosnak érzem magam. – De mindennél fontosabb – folytatta Jezal, ahogy az övén lógó csatba illesztette a kardját – a nyugodt és kiszámítható temperamentum. Elegem van már a meglepetésekből. – Nyilván. Éppen elég nehéz az élet anélkül is, hogy egy nő még bajt keverjen. Az olyan rettenetesen méltatlan. – Ardee felhúzta a szemöldökét. – Végiggondolom, akad-e megfelelő jelölt az ismerőseim között. – Kitűnő. Mindeközben, bár sokkal fessebben mutatsz benne, mint én valaha is fogok, kénytelen vagyok visszakérni a zubbonyomat. – Ó, máris uram. – A nő lehámozta magáról a zubbonyt, majd odahajította a férfinak, és úgy, ahogy volt, anyaszült meztelenül végigdőlt az ágyon; a háta ívbe hajlott, a karját hátrafeszítette, egyik térdét felhúzta, a másik lábát pedig kinyújtotta, hogy a nagylábujja éppen Jezalra mutatott. – Nem mész el túl hosszú időre, ugye? A férfi pár pillanatig némán figyelte Ardeet. – Egy kurva hüvelyknyi nem sok, annyit se merj moccanni! – parancsolta aztán, majd felvette a zubbonyt, a combjai közé igazította a farkát, és kitotyogott az ajtón. Erősen remélte, hogy elmúlik a merevedése, mire megérkezik eligazításra a tábornagyhoz, de egyáltalán nem volt benne biztos, hogy így lesz. Jezal ismét Marovia Legfőbb Bíró tágas szobáinak egyikében találta magát. Egyedül állt a padló közepén, a hatalmas, fényezett asztal előtt, aminek a túloldaláról három öregember méregette komoran. Amikor az írnok visszhangzó durranással behúzta mögötte az ajtószárnyakat, elfogta a kellemetlen érzés, hogy ezt a jelenetet már korábban is átélte. Aznap, amikor leszállították az Anglandba induló hajóról, elszakították a barátaitól és az ambícióitól, hogy elküldjék egy eszement, baljóslatú utazásra a semmi közepére. Egy utazásra, amire részben ráment a szépsége, és majdnem az élte is.

Biztonsággal állíthatta hát, hogy nem repes a boldogságtól, amiért megint itt lehet, és erősen reménykedett egy kellemesebb végkifejletben. Ebből a szempontból az Első Mágus távolléte szinte gyógyírként hatott, még ha a társaság többi tagja nem is tűnt éppen bizalomgerjesztőnek. Varuz tábornagy, Marovia Legfőbb Bíró és Hoff főkamarás kemény vonású, öreg arca meredt rá az asztal mögül. Varuz éppen Jezalnak az Óbirodalomban elkövetett nagyszerű tetteit ecsetelte. A jelek szerint az események egészen más változatban jutottak el a fülébe, mint ahogyan Jezal emlékezett rájuk. – …nagyszerű kalandjai nyugaton, amivel legjobb tudomásom szerint dicsőséget szerzett az Uniónak külhonban. Különösen nagy benyomást tett rám a történet, amely szerint átrohant a hídon Darmiumnál. Tényleg úgy történt, ahogyan én hallottam? – Át a hídon, uram, hát, igazság szerint, ööö… – Valószínűleg meg kellett volna kérdeznie a vén hülyét, hogy mégis, mi a fenéről beszél, de túlságosan lekötötte, hogy a meztelenül az ágyon fekvő Ardeera gondolt. A hazája le van ejtve. A kutyát nem érdeklik a kötelességek. Most azonnal kikérheti az obsitot, és egy szempillantás alatt máris ott lehet megint a nő mellett az ágyban. – Az a helyzet… – Az volt a kedvence, mi? – kérdezte Hoff, miután elvette a szájától a kupát. – Az én fantáziámat leginkább a kalandja ragadta meg a császár lányával. – A csillogás a szemében azt sejtette, hogy különlegesen szaftos történetről lehetett szó. – Őszintén szólva, kegyelmes uram, a leghalványabb sejtésem sincs, hogyan kapott szárnyra ez a pletyka. Semmi ilyesmi nem történt, biztosíthatom felőle. Úgy fest, ezt az egész ügyet erősen felfújták… – Nos, egy dicső pletyka felér tíz lehangoló igazsággal, nem gondolja? Jezal pislantott egyet. – Nos, hát, ha úgy vesszük… – Akárhogy is – vágott a szavába Varuz –, a Zárt Tanácshoz érkezett beszámolók szerint ön nagyszerűen helyt állt, amíg idegen földön tartózkodott. – Valóban? – Számos különféle beszámolót, amelyek mindegyike igencsak dicsérőleg szólt önről. Jezal akaratlanul is elvigyorodott, bár kénytelen-kelletlen elgondolkodott rajta, vajon kitől származhattak azok a beszámolók. Nehezen tudta elképzelni, hogy Ferro Baldzsinn ecsetelte volna kiváló képességeit. – Nos, mindez nagyon hízelgő, de azt kell… – Az embert próbáló, ám létfontosságú feladat végrehajtása során mutatott elszántsága és bátorsága eredményeképpen örömmel jelenthetem önnek, hogy azonnali hatállyal ezredessé léptetjük elő. Jezalnak elkerekedett a szeme. – Ezredessé? – Ezredessé bizony, fiam, és önnél inkább senki sem szolgálhatott volna jobban rá erre. Egy délután alatt két rendfokozatot lépni felfelé példátlan előremenetelnek számított, főleg mivel egyetlen csatában sem harcolt, egyetlen dicsőséges tettet sem hajtott végre, de még csak óriási áldozatokat sem hozott. Hacsak azt nem számítjuk, hogy az imént félbehagyta a hempergést a legjobb barátja húgával. Ez

kétségtelenül áldozat volt a részéről, bár aligha olyasfajta, amivel ki lehetett vívni a király elismerését. – Én, nos, én… – Nem tudott szabadulni a büszke ragyogástól. Új egyenruha, több sújtás, meg egy rakás ilyesmi, ráadásul több embernek mondhatja majd meg, mit csináljanak. A dicsőség és a hírnév talán szerény jutalomnak számítottak, de a kockázatos részén már túlesett a dolognak, és most csak igent kellett mondania. Hát nem szenvedett eleget? Hát nem érdemelte meg? Nem kellett sokáig gondolkodnia a dolgon. Igazából szinte egyáltalán nem kellett gondolkodnia. A gondolat, hogy leszerel a seregből, és letelepedik, villámgyorsan a távolba veszett. – Óriási megtiszteltetés elfogadnom ezt a kivételes… hm… megtiszteltetést. – Akkor mindannyian egyformán örülünk – szólt Hoff savanyúan. – Most pedig térjünk a lényegre. Tisztában van-e vele, Luthar ezredes, hogy az utóbbi időben gondjaink akadtak a parasztokkal? Meglepő módon az erről szóló hírek nem jutottak el Ardee hálószobájába. – Nyilván semmi komoly, ugye, kegyelmes uram? – Nem, hacsak egy szárba szökkent lázadást nem tekintünk komolynak. – Lázadást? – nyelt nagyon Jezal. – Ez az ember, a Tímár – fröcsögte a főkamarás. – Hónapok óta járja a vidéket, szítja az elégedetlenséget, elveti az engedetlenség magvait, és arra biztatja a parasztokat, hogy bűntetteket kövessenek el az uraik, a földbirtokosok, a király ellen! – Senki nem sejtette, hogy ez nyílt lázadásba fog torkollni – folytatta dühösen Varuz –, aztán Keln közelében ez a Tímár felhergelt egy rakás parasztot, mire azok felfegyverkeztek, és többén nem voltak hajlandók feloszlani. Legyőzték a helyi földesurat, és a lázadás tovább terjedt. Egy tegnapi hír szerint megsemmisítették Lord Finster bandériumát, felgyújtották a kúriáját, és felkötöttek három adószedőt. Adua irányába tartanak, a vidéket fosztogatva. – Fosztogatva? – mormogta Jezal, és az ajtó felé pillantott. A fosztogatás tényleg nagyon csúnya szó volt. – Rendkívül sajnálatos eset – siránkozott Marovia. – Ezeknek az embereknek a legalább a fele becsületes, és hűséges a királyához, csak a földesura kapzsisága juttatta idáig. Varuz undorral húzta el a száját. – A felségárulásra nem lehet mentsége senkinek! A lázadók másik fele tolvaj, zsivány, zúgolódó bitang. Korbáccsal kéne az akasztófáig kergetni őket. – A Zárt Tanács meghozta a döntést – vágott közbe Hoff. – A Tímár bejelentette, hogy át kívánja nyújtani a követeléseit a királynak. A királynak! Engedményeket akar. Új jogokat. Hogy mindenki legyen egyenlő, meg hasonló veszélyes képtelenségeket. Nemsokára mindenki tudni fog róla, hogy errefelé tartanak, és kitör a pánik. Zendülések lesznek a parasztok mellett, és zendülések lesznek ellenük. Máris borotvaélen táncolunk. Két háborút vívunk egyszerre, a király egészsége hanyatlik, és nincs örököse. – Hoff az asztalra csapott az öklével, amitől Jezal majd felugrott ijedtében. – Nem szabad megengedni, hogy elérjék a várost.

Varuz tábornagy összekulcsolta a kezét maga előtt az asztalon. – A király seregének két Midderlendben maradt ezrede kapja a feladatot, hogy szembeszálljon ezzel a fenyegetéssel. Összeállítottunk egy listát a szóba jöhető engedményekről. – Megvetéssel mondta ki a szót. Ha parasztok hajlandóak tárgyalni, és visszatérni az otthonaikba, megkíméljük az életüket. Ha ennek a Tímárnak nem jön meg az esze, akkor meg kell semmisítenünk az úgynevezett hadseregét. Szét kell vernünk őket. Haza kell kergetnünk mindenkit. – Végeznünk kell velük – mondta Huff, vaskos hüvelykujjával dörzsölgetve egy foltot az asztalon. – A főkolomposokat pedig Őfelsége Inkvizíciója elé kell állítani. – Sajnálatos – mormogta Jezal, anélkül, hogy különösebben belegondolt volna abba, amit hallott. Már az intézmény nevének említésébe is beleborzongott. – Szükséges – jelentette ki Marovia, szomorúan rázva a fejét. – Viszont aligha egyszerű feladat. – Varuz komoran nézett Jezalra az asztal fölött. – Minden faluban, minden városban, minden mezőn és farmon, ahol áthaladtak, új embereket toboroztak. A vidék hemzseg az elégedetlenkedőktől. Fegyelmezetlenek természetesen, és hiányos a felszerelésük, de a legutóbbi becslésünk szerint a számuk úgy negyvenezer körül lehet. – Negyven… ezer? – Jezal most már határozottan feszengett. Úgy sejtette, talán pár száz emberről lehet szó, akiknek még rendes lábbelijük sincs. Persze itt az Agriont falai meg a város falai mögött nem lehetett veszélyben. De negyvenezer nagyon dühös ember az rengeteg. Még akkor is, ha parasztok. – A király serege is megteszi az előkészületeket. Egy lovas és egy gyalogos ezred vonul fel. Most már nem is hiányzik más, csak egy megfelelő parancsnok. – Hm – mormogta Jezal. Nem irigyelte azt a szerencsétlent, akinek csatába kell vezetnie a sereget a saját igazságának biztos tudata meg a szánalmas kis győzelmek által feltüzelt, a nemesek és a királyság intézménye elleni gyűlölettől megrészegedett, vérre és zsákmányra szomjazó, ráadásul ötszörös túlerőben lévő barbárok ellen…. Jezal szeme hirtelen még kerekebbre nyílt. – Hogy én? – Maga. Az újdonsült ezredes hebegve kereste a szavakat. – Nem szeretnék… hálátlannak tűnni, de… bizonyosan… szóval… kell hogy legyenek olyanok, akik alkalmasabbak nálam erre a feladatra. Tábornagy úr, személy szerint ön is… – Zavaros időket élünk. – Hoff szigorúan meredt Jezalra busa szemöldöke alól. – Igencsak zavaros időket. Olyan emberre van szükségünk, aki nincs… elkötelezve. Olyanra, aki tiszta lappal indul. Maga tökéletesen megfelel az igényeinknek. – De… kegyelmes uram, méltóságos uram, tábornagy úr, én semmiféle tapasztalatot nem szereztem abban, hogy hogyan kell a parasztokkal tárgyalni. – Tisztában vagyunk a hiányosságaival – szólt Hoff. – Éppen ezért önnel tart a Zárt Tanács egy képviselője is. Egy olyan illető, aki mindenkinél komolyabb szakértője ezeknek a kérdéseknek. Egyszerre súlyos kéz nehezedett Jezal vállára. – Mondtam, hogy inkább előbb, mint később, fiam! – Jezal lassan hátrafordította a fejét. Még arra sem maradt ideje, hogy görcsbe ránduljon a gyomra, és talán ha egylábnyi távolságból máris ott vigyorgott az arcába az ezek szerint nagyon is jelenlévő Első Mágus. Igazából

persze egyáltalán nem lepődött meg, hogy a kopasz vén bajkeverő ebben is benne van. Amerre járt, különös és fájdalmas események követték, mint a hentes szekere mögött csaholó kóbor kutyák. – A parasztok serege, már ha ezt seregnek nevezhetjük, négynapnyi kényelmes menetelésre táborozik a várostól. Nagy területen terjeszkedtek szét, és fosztogatnak, ahol tudnak. – Varuz előrehajolt, és ujjával kezdte böködni az asztalt. – Azonnal útnak indul, és feltartóztatja őket. Minden ezen áll vagy bukik, ezredes. Megértette a parancsot? – Igen, uram – suttogta Jezal. Hiába igyekezett lelkesnek tűnni, nagyon messze állt tőle, hogy sikerüljön neki. – Mi ketten újra együtt? Már futnak is, ha jót akarnak, mi, fiam? – Hát persze – mormogta kókadtan Jezal. Neki is megvolt az esélye a menekülésre, az esélye az új életre, de lemondott róla cserébe egy vagy két új csillagért a zubbonyára. Csak késve esett le a tantusz, hogy mekkora bakot lőtt. Bayaz erősebben szorította a vállát, atyai közelségbe húzta magához, és nem úgy tűnt, mintha el akarná engedni. Most már tényleg nem volt menekvés. Jezal sietve lépett ki szállása ajtaján, és átkozódva vonszolta maga után a ládáját. Tényleg rettenetes volt, hogy saját magának kellett cipelnie a poggyászát, de nagyon szorította az idő, ha meg akarta menteni az Uniót saját népének őrületétől. Csak igen kurtán vette fontolóra, hogy kirohanjon a kikötőbe, és felszálljon az első Suljukba induló hajóra, aztán dühösen elvetette az ötletet. Tudta, mit csinál, amikor elfogadta az előléptetést, most pedig már nem maradt más választása, minthogy tegye a kötelességét. Jobb megtenni, mint örökké tartani tőle, ésatöbbi. Elfordította a kulcsát a zárban, megfordult, és lányos sikkantással hőkölt hátra. Valaki állt az árnyékban az ajtóval szemben, és a rettegése csak erősödött, amikor meglátta, ki az. Az a nyomorék Glokta állt ott a fal mellett, a botjára támaszkodva, visszataszító, fogatlan vigyorával az arcán. – Egy szóra, Luthar ezredes. – Ha a parasztokról akar beszélgetni, azt az ügyet kézben tartjuk. – Jezal arcára akaratlanul is kiült az undor. – Emiatt nem kell aggódnia… – Nem a parasztokról akarok beszélgetni. – Akkor miről? – Ardee Westről. A folyosó hirtelen nagyon üresnek és nagyon csendesnek hatott. A katonák, a tisztek, a szolgák mind elmentek Anglandba. Jezal legjobb tudomása szerint ketten voltak az egész laktanyában. – Nem világos, miért kéne, hogy engem ez… – A hölgy közös barátunk, Collem West húga. Emlékszik rá? Komor képű, kopaszodó fickó. Kissé ingerlékeny. – Jezal érezte, hogy bűntudatos árnyék suhan át az arcán. Természetesen nagyon is jól emlékezett az illetőre, különös tekintettel az ingerlékenységére. – Nem sokkal azelőtt, hogy elindult volna az anglandi háborúba, meglátogatott. Arra kért, hogy gondoskodjam a húgáról, amíg ő a messzeségben az életét kockáztatja. Megígértem, hogy így fogok tenni. – Glokta közelebb csoszogott, amitől Jezalnak azonnal borsódzni kezdett a háta. – És

biztosíthatom felőle, hogy ezt a feladatot is éppen olyan komolyan fogom venni, mint bármelyik másikat, amit a főlektortól kapok. – Értem – nyögte Jezal. Ez mindenesetre megmagyarázta, mit keresett a kripli a minap Ardeenál. Ez azóta is foglalkoztatta. Azért ettől sem könnyebbült meg jobban. Ami azt illeti, csak sokkal feszültebb lett tőle. – Aligha hiszem, hogy Collem West tapsikolna örömében, ha megtudná, mi történt az elmúlt napokban, igaz? Jezal bűntudatosan állt egyik lábáról a másikra. – Elismerem, meglátogattam Ardeet… – Az ön látogatásai – suttogta a kriplit – nem tesznek éppen jót a lány hírnevének. Három lehetőség közül választhatunk. Először is, és az én személyes kedvencem, maga elsétál, úgy tesz, mintha sosem találkozott volna Ardee Westtel, és soha többé nem találkoznak. – Elfogadhatatlan – jelentette ki Jezal, meglepetten tapasztalva, hogy milyen nyers a hangja. – Másodszor, elveszi a hölgyet feleségül, és minden el van felejtve. Ezt a lehetőséget Jezal persze amúgy is fontolóra vette, de esze ágában nem volt hagyni, hogy úgy tűnjön, mintha ez a torz emberi roncs erőszakolta volna ki a dolgot. – És a harmadik? – kérdezte a szerinte a helyzethez illő megvetéssel a hangjában. – A harmadik? – Glokta arcának egyik felén különösen förtelmes görcsök sorozata futott végig. – Nem hiszem, hogy túl kíváncsi lenne a harmadik lehetőségre. Mondjuk úgy, hogy egy hosszú szenvedélyes éjszakára számíthat egy kemence és egy borotvakészlet társaságában, aztán egy annál is hosszabb délelőttre egy zsákkal, egy üllővel meg a csatorna fenekével. Az a benyomásom, hogy a másik két lehetőséget vonzóbbnak fogja találni. Jezal szinte öntudatlanul lépett előre, mire Glokta arca megrándult, és a kripli nekidőlt a falnak. – Nem tartozom magának elszámolással. Azok a látogatások csakis rám és a szóban forgó hölgyre tartoznak. Mindazonáltal szeretném tájékoztatni, hogy rég elszántam magam a lánykérésre, és kizárólag a megfelelő pillanatra várok. – Jezal csak állt ott a sötétben, és szinte el sem akarta hinni, miket mondott. A fenébe a nagy szájával, folyton csak bajba került miatta. Glokta hunyorított keskeny bal szemével. – Á, szerencsés lány. Jezal azon kapta magát, hogy megint előrelép, és kis híján lefejeli a kriplit, ahogy az tehetetlenül a falhoz préselődik. – Úgy bizony! Szóval feldughatja a fenyegetéseit a nyomorék seggébe! Glokta meglepetése még így, hátával a falnak feszülve is csak egy futó pillanatig tartott. Aztán megvillantotta fogatlan vigyorát, megrebbent a szemhéja, és egy hosszúkás könnycsepp gördült végig szikár arcán. – Nos, Luthar ezredes, igencsak nehéz koncentrálnom, ha ilyen közel áll előttem. – Keze fejével végigsimította Jezal uniformisának mellét. – Különösen, hogy ilyen váratlan érdeklődést mutat a seggem iránt. – Jezal undorodva húzta el a száját, és hátralépett. – Úgy fest, Bayaznak sikerült az, ami Varuznak nem, mi? Megtanította magának, merre van a gerince! Gratulálok a közeledő esküvőjéhez, de azt hiszem, készenlétben tartom a borotvát, hátha mégis meggondolná magát. Annyira örülök, hogy tudtunk egy

kicsit beszélgetni. – Ezzel Glokta elsántikált a lépcső felé. Koppant a botja a padlón, aztán csusszant a bal lába. – Én is örülök ám! – kiáltotta utána Jezal. De semmi sem állhatott volna távolabb az igazságtól. Szellemek Uffrith egyáltalán nem olyan volt, mint régen. Persze Logen legutóbb éjszaka látta a várost, közvetlenül egy ostrom után. Az utcákat akkor ellepték Bethod pribékjei, akik torkuk szakadtából kiabáltak, énekeltek és ittak. Áldozatokat kerestek, akiket kirabolhatnak vagy megerőszakolhatnak, és felgyújtottak minden éghetőt. Logen emlékezett még rá, melyik szobában fetrengett ordítva az egész testét átjáró fájdalomtól, miután legyőzte Háromfást. Emlékezett, ahogy kinézett az ablakon, és látta a lángok ragyogását, hallotta a város utcái felett lebegő sikolyokat, és azt kívánta, bárcsak odakint tombolhatna ő is, ahelyett hogy idebent azon elmélkedik, vajon lábra tud-e még állni valaha. Most persze az Unió vette a kezébe az irányítást, bár így sem tűnt semmi szervezettebbnek. A szürke kikötőt ellepték a hatalmas hajók, amelyek alig fértek oda a mólokhoz. A keskeny utcákon nyüzsögtek a katonák, akik el-elejtették a náluk lévő holmikat. Csordultig rakott szekerek és alaposan megpakolt öszvérek meg lovak igyekeztek előre a tolongásban. A rakparton sebesültek bicegtek mankóval a hónuk alatt, míg másokat hordágyon cipeltek a szitáló esőben. A szembejövő, naiv képű ifjoncok elkerekedett szemmel bámulták meg a véres kötéseket. Itt-ott egy északföldi – főleg nő meg gyerek vagy öregember – állt az ajtóban, értetlenül figyelve a városukat ellepő különös emberek véget nem érő áradatát. Logen sebesen gyalogolt végig a lejtős utcákon. Fejét leszegve, csuklyáját a fejére húzva furakodott át a tömegen. A kezét ökölbe szorítva tartotta az oldala mellett, nehogy valaki észrevegye hiányzó ujja csonkját. A Bayaztól kapott kardot egy pokrócba csavarva tartotta a hátán a zsákja alatt, ahol biztos, hogy senki nem kapott frászt tőle. Azért így is minden lépésnél borsódzott a háta, ahogy folyamatosan azt várta, mikor kiált fel valaki mögötte: – A Véres Kilences! – Várta, hogy mikor kezdenek el a népek sikítva rohangászni körülötte, és mikor kezdik el a rettegéstől eltorzult arccal szeméttel dobálni. De senki sem tett ilyesmit. Csak a számtalan idegen egyike volt ebben a nyirkos káoszban, és ha valaki ismerte is az itteniek közül, annak sem jutott eszébe keresni. Nyilván mindenki hallotta a hírt, hogy valahol messze innen visszatért a sárba, és még örültek is neki. Azért így sem lett volna értelme tovább maradnia, mint feltétlen szükséges. Odalépett egy uniós tiszthez, aki első ránézésre mintha valami parancsnokféle lett volna, hátralökte a csuklyáját, és megpróbált mosolyt erőltetni az ajkára. Megvető pillantást kapott cserébe a fáradozásáért. – Nem tudunk munkát adni magának, ha az kéne. – Nincs is itt nekem való munka. – Logen átadta a levelet, amit Bayaztól kapott.

A férfi széthajtogatta a lapot, és végigfutott rajta. Aztán összeráncolta a homlokát, és még egyszer elolvasta az egészet. Amikor végzett, és kételkedve felnézett Logenre, még mindig mozgott a szája. – Nos hát. Értem. – Egy csapat fiatalember felé intett, akik idegesen és tanácstalanul álldogáltak pár lépésnyire tőlük. Kínjukban egészen összehúzódtak, ahogy az eső egyre sűrűbben hullott alá. – Ma délután indul egy konvojnyi erősítés a frontra. Velünk jöhet. – Az megfelel. – Ezek az ijedt képű legények nem tűntek éppen valami komoly erősítésnek, de ez most nem számított. Teljesen mindegy volt kivel utazik, amíg Bethod felé tartanak. Az út két oldalán sűrűn álló fák, félhomályos, zöld és fekete árnyékokat vetetettek, amik talán csúf meglepetéseket rejtegettek. Fájdalmas módja volt ez az utazásnak. Fájt az ember keze, olyan erővel szorította a szekér oldalát, de még jobban fájt a hátsója a szüntelen zötykölődéstől a kemény padon. De lassacskán mégiscsak haladtak, és Logen úgy találta, mégis csak ez a legfontosabb. Több hasonló szekér is követte őket, tele emberekkel, étellel, ruhákkal, fegyverekkel meg minden mással, amire egy háborúhoz csak szükség lehet. Minden szekér elejére akasztva egy lámpa égett, így libasorban ugráló fénypontok világították meg a völgyet a tompa szürkületben, kijelölve az út vonalát a fák között. Logen megfordult, és az uniós legényekre nézett, akik a szekér elejében gyűltek egy kupacba. Kilencen voltak, és mind egyszerre düledeztek jobbra-balra, ahogy tengely ugrált a hepehupás úton. Logen igyekezett minél távolabb húzódni tőlük. – Láttatok már ilyen sebhelyeket? – kérdezte az egyik katona, nem is sejtve, hogy Logen beszéli a nyelvüket. – Ki ez egyáltalán? – Fogalmam sincs. Egy északföldi nyilván. – Azt én is látom, hogy északföldi, te hülye. De mit keres itt közöttünk? – Talán felderítő. – Büdös nagy darab felderítőnek, nem? Logen elmosolyodott magában, ahogy a tovatűnő fákat figyelte. Érezte a hűvös szellőt az arcán, a köd, a föld meg a hideg, nyirkos levegő illatát. Sosem gondolta volna, hogy valaha is örülni fog, amiért visszatérhet Északföldre, aztán mégiscsak így történt. Jó volt annyi idegenként töltött idő után megint olyan helyen lenni, ahol tisztában volt a szabályokkal. Az úton táboroztak le. Ők tízen csak egyet alkottak a sok kisebb csoport közül, amelyek szerteszét telepedtek le az erdőben, mindenki közel a saját szekeréhez. Kilenc uniós katona ült a tűz egyik oldalán, előttük egy üstben ragu fortyogott, kellemes illatokat árasztva magából. Logen figyelte, ahogy a katonák az ételt kavargatják, az otthonukról és a jövőről beszélgetnek egymással, meg arról, hogy vajon meddig maradnak ezen a helyen. Nemsokára az egyikük felállt, kisebb edényekbe kanalazta ki a ragut, és kiosztotta a társai között. Amikor végzett, Logenre pillantott, és kimert még egy adagot. Úgy osont közelebb, mintha egy farkas ketrecéhez közelítene.

– Ööö… – Kinyújtotta a tálat. – Ragut? – Ezzel nagyra nyitotta a száját, és szabad kezével belemutatott. – Köszönöm, barátom – szólt Logen, ahogy átvette az ételt –, de tudom, hová tegyem. A katonák aggodalmas képét sárgára festette a tűz reszketeg fénye. Így, hogy beszélte a nyelvüket, csak még gyanúsabbnak találták. – Szóval ismered a közös nyelvet? Eddig elhallgattad, mi? – Azt tapasztaltam, hogy jobb, ha az ember kevesebbnek mutatja magát. – Ha te mondod – mondta a legény, aki az imént az ételt adta neki. – Szóval mi a neved? Logen egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy talán hazudnia kéne valamit. Kitalálhatna egy semmitmondó nevet, amit egyik katona sem hallhatott soha. De hát az volt, aki volt, és előbb-utóbb úgyis megtudják, kicsoda valójában. Aztán meg sosem értett igazán a hazudozáshoz. – Kilencujjú Logennek neveznek. A katonák üres tekintettel néztek vissza rá. Sosem hallottak róla, de hát miért is hallottak volna? Egyszerű parasztgyerekek voltak a napsütéses Unió távoli vidékeiről. Úgy néztek ki, mint akik jó, ha a saját nevüket tudják. – Miért vagy itt? – Ugyanazért, amiért ti. Ölni jöttem. – A legények ettől még idegesebbek lettek. – Nyugalom, nem benneteket. Akad egy-két elintézendő ügyem régről. – Fejével előrefelé intett az úton. – Bethoddal. A katonák összenéztek, aztán egyikük megvonta a vállát. – Hát, amíg velünk vagy, gondolom oké. – Felállt, és kihúzott egy palackot a zsákjából. – Akarsz inni? – Nos hát – vigyorodott el Logen, és a legény felé nyújtotta a bögréjét –, erre még sosem mondtam nemet. – Egyetlen húzásra hajtotta fel az italt, majd a szája elé tette a kezét, amint érezte, hogy a folyadék átmelegíti a torkát. A legény töltött neki még egy adagot. – Kösz. Azért jobb lesz, ha nem adtok túl sokat. – Miért? – kérdezte a katona. – Akkor megölsz bennünket? – Hogy megöllek-e benneteket? Ha mázlitok van. – És ha nincs? Logen szélesen elvigyorodott a bögréje fölött. – Akkor énekelni fogok. A legény kipréselt magából egy mosolyt, egyik társa pedig felnevetett. A következő pillanatban egy nyílvessző szállt sziszegve az oldalába, mire vért köhögött fel, és elejtette a palackot, amiből vérvörös folyadék csordult ki a sötétben. Egy másik katonának a combjából állt ki egy nyílvessző szára. Csak ült ott mozdulatlanná meredve, és a sebet bámulta. – Ez meg honnan… – Aztán már mindenki kiabált, és a fegyvere után tapogatózva hasra vetette magát. Még néhány vessző repült el felettük; az egyik a tűzbe csapódott be, és felreppenő szikrákkal töltötte be a levegőt. Logen eldobta a raguját, felkapta a kardját, és futni kezdett. Út közben belebotlott az egyik legénybe, és fellökte, de ő maga is megcsúszott, és majdnem orra bukott. Aztán visszanyerte az egyensúlyát, és rohant, amilyen gyorsan csak tudott a fák felé, abba az irányba, ahonnan a nyílvesszők érkeztek. Választhatott, hogy vagy feléjük fut, vagy minél messzebb tőlük, és ő gondolkodás nélkül hozta meg a

döntést. Néha nem számít, hogyan dönt az ember, a lényeg, hogy gyorsan tegye, és kitartson mellette. Logen egyre közelebb ért, és már látta is az egyik íjász sápadt bőrét a sötétben, amint újabb nyílvesszőért nyúlt. Elővette a Mester kardját ütöttkopott hüvelyéből, és torka szakadtából elbődült. Az íjász valószínűleg kilőhette volna a nyílvesszőjét, mielőtt Logen odaért volna hozzá, de sok ideje azért nem maradt, és végül nem volt elég vér a pucájában, hogy maradjon. Nem sokan képesek rá, hogy higgadtan mérlegeljék az esélyeiket, ha rohanvást közeleít feléjük a halál. A férfi némi késéssel dobta el az íjat, és megfordult, hogy menekülőre fogja, de két lépést sem tett még meg, amikor Logen belevágott a hátába, amitől vonyítva zuhant a bokorba. Az ágak közé gabalyodott, de sikerült megfordulnia, és máris nyúlt a kése után. Logen felemelte a kardját, és befejezte, amit elkezdett. Az íjász szájából vér fröccsent elő, a férfi megremegett, hanyatt vágódott, aztán elcsendesedett. – Még élek – dünnyögte maga elé Logen, majd letérdelt a holttest mellé, és a szemét meresztve bámult bele a sötétségbe. Feltehetőleg minden érintett jobban járt volna vele, ha elfut, de most már késő volt ezen gondolkodni. A legjobb valószínűleg az lett volna, ha Aduában marad, de most már ezen is késő volt gondolkozni. – Kurva Északföld! – káromkodta el magát halkan. Ha futni hagyja ezeket a rohadékokat, csak még több bajt fognak keverni, amíg eljutnak a frontra, és Logen egy szemhunyásnyit sem fog aludni az aggodalomtól, arról nem is beszélve, hogy bármikor kaphat egy nyílvesszőt a képébe. Jobb esélye van, ha nekik megy, mintha kivárja, hogy ők jöjjenek el hozzá. Ezt hosszú évek tapasztalata tanította meg neki. Hallotta, ahogy a többi támadó sietve menekül az aljnövényzetben, úgyhogy szorosabbra fogta a kardja markolatát, és a nyomukba eredt. Tapogatózva haladt a fatörzsek között, és igyekezett tartani a távolságot. A tűz fénye, és az uniós legények hangja lassan elhalt mögötte, ahogy egyre mélyebben járt az erdőben. Fenyő és nyirkos föld szagát érezte, és a csörtető lépések zaján kívül semmi sem mutatott neki utat. Az erdő részévé vált, éppen mint a régi időkben. Nem volt nehéz. Azonnal visszatértek a régi emlékek, mintha évek óta minden éjszakáját azzal töltötte volna, hogy az erdőben osont. Visszhangok harsantak a sötétben, mire Logen hangtalanul egy fenyő törzséhez tapadt, és hallgatózni kezdett. – Hol van Taknyos? Nem érkezett azonnal válasz. – Meghalt, ha nem tévedek – hallatszott végül. – Meghalt? Hogyan? – Hoztak magukkal valakit, Varjú. Egy böszme nagy kurafit. – Varjú. Logen ismerte ezt a nevet. Most már a hangot is felismerte. Varjú Neves Ember volt, aki korábban Csirkecsont oldalán harcolt. Ugyan barátoknak nem lehetett őket nevezni, de ismerték egymást Logennel. Vállt vállnak vetve harcoltak Carleonnál. Most pedig megint itt voltak, alig néhány lépésnyire egymástól, és mindketten szívesen végeztek volna a másikkal. Egészen különös fordulatokra képes a sors. Hogy az ember valaki mellett vagy valaki ellen harcol, időnként csak egy hajszálon múlik. Sokkal kisebb a különbség, mint a harc és a békesség között. – Északföldi, mi? – jött Varjú hangja.

– Az lehetett. De akárki is az, értette a dolgát. Borzasztó gyorsan a nyakunkon volt. Nem is maradt időm egy másodikat lőni. – A rohadék! Ezt nem hagyhatjuk annyiban. Letáborozunk itt, aztán holnap követjük őket. Talán akkor elkaphatjuk ezt a nagydarabot. – Ó, igen, elkapjuk, hogy baszná meg. Egy percig se aggódj, magam fogom elvágni a torkát a bitangnak! – Nagyszerű. Akkor nyitva tarthatod a szemedet, amíg mi alszunk egy szemhunyásnyit. Téged talán úgyis ébren tart a haragod, igaz? – Ahogy mondod, főnök. Éppen, ahogy mondod. Logen leült, és figyelt. Néha a fák között meg-megpillantotta azt a négyet, amelyik kiterítette a takaróját, hogy aztán alváshoz készülődve belecsavarja magát. Az ötödik hátat fordított a többieknek, és elfoglalta az őrhelyét abba az irányba nézve, amerről jöttek. Logen várt, és nemsokára már hallotta is, hogy az egyik északföldi horkol. Lassan eleredt az eső, és kövér cseppek hullottak alá a tűlevelekről. Fokozatosan átitatták Logen haját, a ruháit, végigfolytak az arcán, és csöpp-csöppcsöpp, a földre pottyantak. Logen némán és mozdulatlanul ült, akár egy darab kő. A türelem félelmetes fegyver tud lenni. Félelmetes fegyver, amit kevesen tanulnak meg használni. Nehéz az ölésre koncentrálni, ha elmúlt a veszély, és az embernek már nem forr a vére. De Logennek sosem akadt akadt gondja ezzel. Leült hát, hagyta, hogy csordogáljon az idő, amíg a hold már magasan járt, és a csöpögő esővel együtt a sápadt fény is fürdette a fákat. Sápadt fény, ami azonban elég volt hozzá, hogy a dolgához lásson. Kinyújtóztatta a lábait, és elindult a fatörzsek között, óvatosan téve egyik csizmáját a másik után az aljnövényzetben. Az eső a szövetségese volt; a cseppek puha kopogása elfedte léptei zaját, ahogy az őr háta mögé került. Ahogy elővette a kését, a hold fénye megvillant a nedves pengén, ő pedig máris kilépett a fák közül, és átosont a táboron. Alvó emberek között vezetett az útja; olyan közel járt hozzájuk, hogy akár meg is érinthette volna őket. Akár a testvérük is lehetett volna. Az őr szuszogott egyet, és nyugtalanul fészkelődni kezdett, majd szorosabbra húzta a válla körül esőcseppek apró gyöngybuborékaival teli, ázott takaróját. Logen megállt és várt, majd lenézett az egyik alvó férfira. Az északföldi az oldalán feküdt, sápadt arcát fordítva felé; a szeme csukva volt, a szája tágra nyílt, és halvány párafelhőket lehelt a nyirkos éjszakába. Az őr most már nem moccant, Logen pedig a lélegzetét visszatartva, egészen közel osont hozzá. Kinyújtotta a bal kezét, és a megfelelő pillanatra várva megmozgatta az ujjait. Kinyújtotta a jobb kezét, és szorosan megmarkolta tőre kemény markolatát. Érezte, hogy felhúzza az ajkát vicsorgó fogairól. Most jött el az idő, márpedig ha az idő eljön, akkor cselekedni kell, és nem nézni hátra. Logen kinyújtotta a kezét, szorosan az őr szájára tapasztotta a tenyerét, és olyan mélyen vágta át a torkát, hogy hallotta, amit a kés megcsikordul a nyakcsigolyákon. A férfi egész teste összerándult, és egy pillanatig még küszködött, de Logen szorosan tartotta, mintha csak a szeretője lenne, aztán már csak nesztelen gurgulázás tört elő belőle. Logen kezét forró és ragacsos vér borította el. A többiek egyelőre nem aggasztották. Ha valamelyik fel is ébred,

úgysem lát mást, csak egyetlen ember körvonalait a sötétben, és mivel nem is számít másra, biztosan nem fog gyanakodni. Nem telt el sok idő, és az őr teste elernyedt. Logen óvatosan az oldalára fektette, és hagyta, hogy lebillenjen a feje. Négy alak feküdt a nedves takarók alatt mozdulatlanul. Talán voltak olyan idők, amikor Logennek fel kellett volna hergelnie magát egy ilyen feladathoz. Amikor végig kellett volna gondolnia, miért helyes így cselekednie. De ha voltak is ilyen idők, azok rég elmúltak. Fent Északföldön a gondolkodással töltött pillanatok azok, amikor végeznek az emberrel. Nem látott mást maga előtt, csak négy megoldandó feladatot. Odaosont az elsőhöz, felemelte véres kését, és a kabáton keresztül egyenesen a férfi szívébe döfte, miközben a szájára tapasztotta a kezét. Az északföldi csendesebben halt meg, mint ahogy aludt. Logen odaosont a második alvóhoz, készen rá, hogy ugyanezt tegye vele. A csizmája valami fémes tárgyba ütközött. Talán egy vizesflaska lehetett. Akármi is volt, meglehetős zajt csapott. Az alvó ember szeme felpattant, és már ült is fel a földről. Logen a gyomrába vágta a kést, és megrántotta, hosszan felhasítva a gyomrát. A férfi szája és szeme tágra nyílt, sipító hangot hallatott, és megragadta Logen karját. – Mi? – A harmadik már egyenes ült, és rájuk meredt. Logen kiszabadította magát, és előrántotta a kardját. – Mi a…? – A férfi ösztönösen felemelte a karját, de a tompa fényű penge máris csuklóból levágta a kezét, aztán mélyen a koponyájába vágott, fekete vércseppeket fröcskölve szét a párás levegőben. A harmadik északföldi is élettelenül terült el. Így viszont az utolsónak elég ideje maradt, hogy kigördüljön a takarójából, és felkapjon egy fejszét. Most görbe háttal, széttárt karokkal állt, harcra készen. Látszott rajta, hogy meglehetős gyakorlatra tett szert az ilyesmiben. Varjú. Logen hallotta a másik lélegzetének sziszegését, látta, ahogy lehelete füstöl az esőben. – Velem kellett volna kezdened! – vicsorította. Ezt Logen sem tagadhatta. Arra koncentrált, hogy mindegyiket megölje, de egyáltalán nem figyelt oda a sorrendre. Most már késő volt ezen problémázni. Rántott egyet a vállán. – Nem mindegy, hogy veled kezdem, vagy veled fejezem be? – Azt még meglátjuk. – Varjú ide-oda sasszézott a fejszével a kezében, a megfelelő pillanatot keresve a támadáshoz. Logen mozdulatlanul állt, és visszatartotta a lélegzetét; a kard lógott a lába mellett, markolata hideg volt és nedves a tenyerében. Mindig úgy volt vele, hogy nem érdemes mozdulni, amíg nem jött el az ideje. – Elárulhatnád a neved, amíg van még benned szusz. Szeretem tudni, kit ölök meg. – Már ismersz engem, Varjú. – Logen felemelte a karját, és szétterjesztette az ujjait. A holdfény megvilágította véres kezét, és hiányzó ujja véres csonkját. – Egymás mellett harcoltunk Carleonnál. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan elfelejtetek. Persze a dolgok ritkán alakulnak úgy, ahogy eltervezzük őket, mi? Varjú mozdulatlanná dermedt. Logen csak a szeme fehérjét látta, de még így is sütött belőle a kételkedés és a félelem. – Nem! – suttogta, és megrázta a fejét a sötétben. – Lehetetlen! Kilencujjú meghalt!

– Tényleg? – Logen mély lélegzetet vett, aztán lassan kifújta a párás éjszakába. – Hát akkor én nyilván a szelleme vagyok. Az uniós legények ástak egy lyukat, amit aztán körberaktak zsákokkal meg ládákkal, hogy elbarikádozzák magukat. Logen megpillantott egy-két előbukkanó arcot, amint a fák közé meredtek a nyíl- meg a lándzsahegyekről visszaverődő tompa fényben. Beásták magukat, és az újabb támadást várták. Ha korábban idegesek voltak, hát mostanra talán össze is szarták magukat. Valamelyik biztosan megijed, és rálő, amint észreveszi, hogy közeledik. Azokon az átkozott uniós számszeríjakon olyan érzékeny a ravasz, hogy a legapróbb mozdulatra is kilövik a nyilat, ha egyszer megfeszíti őket az ember. Nem kis balszerencse lett volna, ha a saját társai ölik meg tévedésből a semmi közepén, de nem nagyon volt választása, különben mehetett volna gyalog a frontig. Megköszörülte hát a torkát, és elkiáltotta magát. – Senki ne lőjön vagy ilyesmi! – Húr pattanása hallatszott, és egy nyílvessző fúródott az egyik fatörzsbe pár lépésnyire tőle. Logen lekuporodott a nedves földre. – Azt mondtam, senki ne lőjön! – Ki van ott? – Én vagyok az, Kilencujjú! – Csend. – Az északföldi, aki veletek utazott. Hosszú szünet után a katonák sutyorogni kezdtek. – Jól van! – kiáltotta aztán valamelyik. – De lassan gyere, és úgy tartsd a kezed, hogy lássuk! – Már jövök is. – Logen felegyenesedett, és magasba tartott kézzel lépett ki a fák közül. – Csak ne lőjetek le, jó? Cserébe ti meg erre adjátok a szavatokat. Elindult a tűz felé, de közben össze-összerándult az arca a gondolatra, hogy bármelyik pillanatban kaphat egy nyílvesszőt a mellkasába. Nemsokára felismerte a legényeket a szekérről, meg a tisztet, aki az egész konvoj parancsnoka volt. Néhányan folyamatosan rászegezték az íjaikat, ahogy átlépett a rögtönzött barikád felett, és megállt a katonák között az árokban. – Maga meg merre járt? – kérdezte dühösen a tiszt. – Megkerestem azokat, akik az éjszaka megtámadtak bennünket. – És elkaptad őket? – kérdezte az egyik legény. – Elkaptam őket. – És? – Meghaltak. – Logen a gödör közepén álló pocsolya felé biccentett. – Szóval ma este már nem kell a vízben aludnotok. Maradt abból a raguból? – Hányan voltak? – kérdezte a tiszt. Logen beletúrt a parázsba, de az üst már üres volt. Ilyen az ő formája. – Öten. – És egyedül szálltál szembe öttel? – Tulajdonképpen hatan voltak, de az elsőt már hamarabb elintéztem. Ott van valahol a fák között. – Logen előbányászott egy kenyérvéget a zsákjából, és kitörölte vele az üst alját, hátha legalább egy kevés zsír jut neki legalább. – Megvártam, amíg elalszanak, úgyhogy csak eggyel kellett szemtől szembe megküzdenem. Az ilyesmivel mindig szerencsém volt, azt hiszem. – Igazából nem érezte különösebben szerencsésnek magát. Ahogy a kezére nézett a tűz fényében,

látta, hogy még mindig csupa vér. Sötét vér tapadt a körmei alá, és száradt bele tenyere redőibe. – Mindig szerencsém volt. A tisztet láthatólag nem sikerült meggyőzni. – Honnan tudjuk, hogy nem tartozik maga is közéjük? Hogy nem kémkedni jött közénk? Hogy nem csak arra várnak most is valahol, hogy maga jelt adjon a támadásra, amikor a legsebezhetőbbek vagyunk? – Egész úton sebezhetőek voltak – mordult föl Logen. – De jogos a kérdés. Gondoltam is, hogy fel fogja tenni. – Leakasztotta az övén lógó vászonzsákot. – Ezért hoztam el ezt. – A tiszt felhúzott szemöldökkel vette át a zsákot, majd széthúzta a száját, és gyanakodva lesett bele. Nagyot nyelt. – Mint mondtam, öten voltak. Szóval tíz hüvelykujjat talál odabent. Most már elégedett? A tiszten inkább látszott a hányinger, mint az elégedettség, de összeszorította a száját, bólintott, aztán kinyújtotta a zsákot. Logen megrázta a fejét. – Tartsa csak meg. A középső ujjam hiányzik, hüvelykből éppen annyi van, amennyi kell. A szekér csikorogva állt meg. Az utolsó egy-két mérföldön csigatempóban haladtak. Az út, már ha ezt a sártengert útnak lehetett nevezni egyáltalán, megtelt botorkáló emberekkel. Cuppogva igyekeztek egyik szilárdabb pontról a másikra a szitáló esőben a telefröcskölt szekerek meg a búbánatos lovak, a halomba rakott ládák meg hordók és a sután felállított sátrak között. Logen figyelte, ahogy egy csapat sártól lucskos legény különösebb siker nélkül igyekszik kirángatni egy tengelyig süllyedt szekeret a katyvaszból. Mintha az egész hadsereg elsüllyedt volna lassan egy mocsárban. Mintha egy óriási hajótörést látott volna a szárazföldön. Logen útitársai már csak heten maradtak. Lefogytak, összeestek, és borzasztó fáradtak voltak az álmatlan éjszakáktól meg rossz időjárástól. Egy meghalt, egyet meg nyílvesszővel a combjában küldtek vissza Uffrithbe. Nem a legjobban kezdődött hát az Északföldön töltött idő, és Logen kételkedett benne, hogy mostantól fogva jobbra fordulnak a dolgok. Lemászott a szekérről, és csizmája azonnal belesüppedt a sárba. Ívbe görbítette a hátát, kiszabadította fájós lábát, aztán lerángatta a zsákját maga után. – Akkor hát sok szerencsét – szólt oda a legényeknek. Egyik sem válaszolt. A támadás éjszakája óta jóformán egyáltalán nem álltak szóba vele. Az affér a hüvelykujjakkal nyilván elgondolkodtatta őket. Logennek azért pontosan tudta, hogy ha ennél rútabb dologgal nem találkoznak idefent északon, akkor egész könnyen megúszták. Vállat vont, elfordult, és caplatva indult meg a sárban. Közvetlenül előtte ott állt a konvojjal érkező tiszt, akit egy vörös egyenruhát viselő, magas férfi osztott ki éppen valamiért. Úgy tűnt, valami parancsnokszerűség lehet ebbe a káoszban. Eltartott egy darabig, mire Logen felismerte. Egymás mellett ültek valamikor réges rég egy lakomán, nagyon más körülmények között, és a háborúról beszélgettek. A férfi most öregebbnek, szálkásabbnak és szívósabbnak látszott. Mély ráncok ültek az arcán, és számtalan ősz szál tarkította nedves haját. Amikor meglátta Logent, azért elvigyorodott, és kinyújtott kézzel indult el felé.

– A holtakra mondom – szólt északföldiül –, furcsa játékai vannak a sorsnak. Én ismerem magát. – Hasonlóképp. – Kilencujjú, igaz? – Ahogy mondja. Maga pedig West. Anglandból. – Az vagyok. Sajnálom, hogy nem üdvözölhetem tisztességesen, de a seregem alig egy-két napja érkezett ide, és mint láthatja, egyelőre nem sikerült elrendezkednünk. Nem oda, hülye! – ordított rá egy kocsisra, aki éppen két másik szekér közé próbált befurakodni a sajátjával, holott nyilvánvaló volt, hogy közel sincsen elég hely. – Szokott egyáltalán nyár lenni ebben a kurva országban? – Éppen azt látja, ha körülnéz. Ha nem tévedek, volt alkalma megtapasztalni a telet is. – Aha. Mond valamit. Amúgy mi szél hozta ide? Logen átadta Westnek a levelet, az pedig fölé hajolt, hogy megóvja az esőtől, és összehúzott szemöldökkel olvasta el. – Hoff főkancellár írta alá, mi? – És az jó? West csücsörített az ajkával, és visszaadta a levelet. – Hát gondolom, attól függ. Azt jelenti, hogy befolyásos barátai vannak. Vagy néhány befolyásos ellensége. – Talán mind a kettőből akad. West elmosolyodott. – Úgy tapasztaltam, hogy a kettő együtt jár. Harcolni jött? – Ahogy mondja. – Jó. Egy tapasztalt embernek mindig hasznát vesszük. – A szekerekről lekászálódó újoncokra pillantott, és hosszan felsóhajtott. – Még mindig rengeteg fogalmatlan emberünk van. Jobban járna, ha felmenne a többi északföldihez. – Északföldiek is vannak magukkal? – Igen, és napról napra többen lesznek. A jelek szerint sokan közülük nincsenek odáig azért, ahogyan a királyuk vezeti őket. Főleg a sankákkal kötött egyezsége nem tetszik nekik. – Egyezséget kötött? A sankákkal? – Logen összeráncolta a homlokát. Sosem gondolta volna, hogy Bethod akár ilyen mélyre is süllyedhet, de aligha ez volt az első alkalom, amikor csalódnia kellett. – Laposfejűek harcolnak vele? – Úgy bizony. Vele laposfejűek harcolnak, velünk meg északföldiek. Nem semmi ez a világ. – Hát tényleg nem – bólintott Logen, és megrázta a fejét. – Hány északföldi van itt? – Azt mondanám, úgy háromszáz volt, amikor utoljára megszámoltuk őket. Bár nem tűrik valami jól a számolást. – Gondolom, akkor velem együtt háromszázegyen leszünk, már ha befogadnak engem is. – Odafent táboroznak a balszárnyon – mutatott az esti égbolt előtt magasodó fák sötét körvonalai felé West. – Értem. Ki a főnökük? – Egy Kutyaember nevű fickó. Logen egy hosszú pillanatig némán meredt Westre. – Hogy mi a neve?

– Kutyaember. Ismeri? – Mondhatni – suttogta Logen, és széles mosoly terült szét az arcán. – Mondhatni. A szürkület sebesen ereszkedett le, és az éjszaka sebesen követte. Éppen meggyújtották a tábortüzet, amikor Logen odasétált hozzájuk. Látta a pribékek körvonalait, ahogy kétoldalt elfoglalták a helyüket, és a fejük meg a válluk kirajzolódott a világos háttér előtt. Hallotta a hangjukat meg a nevetésüket az eső utáni csendes éjszakában. Rég volt utoljára, hogy ennyi északföldi nyelven beszélgető embert látott egyszerre, és most furcsán hatott a fülének, még ha az anyanyelve volt is. Csúf emlékeket idézett fel benne. Őt szidó és őt éljenző tömegeket. Csatába rohanó, a győzelmet ünneplő, a halottakat gyászoló tömegeket. Érezte a sülő hús szagát. Az édes, sűrű illat az orrát csiklandozta, és megkordult tőle a gyomra. Az ösvény mellet a földbe szúrt póznán egy lámpa lógott, alatta pedig egy unatkozó legény ült, aki most összehúzott szemöldökkel nézett a közeledő Logenre. Nyilván ő húzta a legrövidebb szalmaszálat, ezért őrködött, amíg a többiek ettek. Látszott rajta, hogy nem éppen boldog, amiért így alakult. – Mit akarsz? – mordult rá. – Itt van a Kutyaember? – Itt van. És akkor? – Beszélnem kell vele. – Tényleg? Most? Újabb ember közelített feléjük. Jóval túljárt már a fénykorán, a haja dús volt, de ősz, az arca cserzett. – Aztán ki tévedt erre? – Még egy jelentkező – mormogta a legény. – A főnökkel akar beszélni. Az öregember hunyorogva pillantott Logenra, aztán összehúzta a szemöldökét. – Ismerlek, barátom? Logen felemelte a fejét, és megvilágította az arcát a fáklya fénye. Jobb a másiknak a szemébe nézni, és megmutatni neki, hogy nem félsz. Az apja mindig ezt tanította neki. – Nem tudom. Ismersz? – Honnan álltál át? Fehéroldalú csapatában voltál, igaz? – Nem. Nem tartoztam én senki csapatába. – Senkiébe? Nos hát… Mintha tényleg felismernélek… – Az öreg szeme tágra nyílt, az álla leesett, és az arca fehér lett, akár a mész. – A kibaszott holtakra – suttogta, és hátrahőkölt. – Ez a Véres Kilences! Talán Logen abban reménykedett, hogy senki sem ismeri fel. Hogy mindenki megfeledkezett róla. Hogy új dolgok foglalkoztatták az embereket, és ő beleolvadhat a tömegbe. Most viszont látta az öreg arcán, hogy majd összeszarja magát, és világos lett előtte, mi az ábra valójában. Minden olyan lesz, mint régen. És az volt a legrosszabb az egészben, hogy most, miután felismerték, és látta a félelmet, a rémületet meg a tiszteletet, egyáltalán nem volt benne biztos, hogy nem tetszik neki a dolog. Végül is rászolgált, nemdebár? A tények azok tények. Ő a Véres Kilences. A legénynek még nem esett le a tantusz. – Te hülyéskedsz velem, ugye? Mindjárt azzal jössz, hogy maga Bethod sétált át hozzánk, mi? – De senki sem nevetett, és

Logen felemelte a kezét, aztán átnézett a lyukon, ahol a középső ujjának kellett volna lennie. A legény a csonkról a reszkető öregemberre nézett, aztán vissza. – Picsába – nyögte. – Hol van a főnököd, fiú? – Logent is megijesztette a saját hangja. Szenvtelen volt, és hideg, akár a tél. – Ott… ott… – A legény reszkető ujjal mutatott a tűz felé. – Nos hát. Akkor kiszagolom magam. – A másik kettő félrecsoszogott Logen útjából. Logen nem mosolygott, ahogy továbbhaladt. Inkább felhúzta az ajkát, és kivillantotta a fogait. Végtére is nem cáfolhat rá a hírnevére. – Aggodalomra semmi ok – vicsorította az arcukba. – A ti oldalakon állok, igaz? Senki szem szólt hozzá egy szót sem, ahogy végigballagott a pribékek mögött a tűz vége felé. Néhányan rápillantottak a válluk fölött, de nem néztek meg maguknak alaposabban, mint bármelyik másik új jövevényt a táborban. Fogalmuk sem volt, ki érkezett meg közéjük, hamarosan azonban minden megváltozik. A legény meg az öregember suttogni kezdenek, aztán a pletyka terjed a tűz körül, ahogy az már csak lenni szokott, és nemsokára mindenki őt nézi majd. Összerezzent, ahogy egy nagy árnyék mozdult mellette. Akkora, hogy először fának nézte. Egy irdatlan termetű ember vakargatta a szakállát, meredten nézve a tüzet. Tul Duru. Még ebben a félhomályban is könnyedén fel lehetett ismerni a Viharfelhőt. Egy ekkora embert bárhol fel lehet ismerni. Logen megint elgondolkodott rajta, hogy a fenébe győzte le egyáltalán. Egyszerre különös késztetést érzett, hogy leszegje a fejét, tovasiessen az éjszakába, és vissza se nézzen. Akkor nem kéne többé a Véres Kilencesnek lennie. Csak egy fiatal legény meg egy öregember esküdöztek volna, hogy szellemet láttak az éjszakában. Elmehetett volna messzire, hogy új életet kezdjen, és az legyen, aki csak lenni akar. Csakhogy ezt egyszer már megpróbálta, és nem ment vele semmire. A múlt mindig ott járt a nyomában, és a nyakába lihegett. Ideje megfordulni, és szembenézni vele. – Jól van, nagyfiú. – Tul ráhunyorgott a gyenge, narancsszínű fényben, és fekete árnyék vonult át sziklaszerű arcán meg szakálla irdatlan bozótján. – Ki… várjunk csak… – Logen nyelt egyet. Most, hogy belegondolt, fogalma sem volt róla, mit kezdenek vele a többiek, ha egyszer csak megint előkerül. Végül is mielőtt összebarátkoztak volna, ellenségek voltak. Mindannyian megküzdöttek vele. Mindannyian elszánták magukat, hogy megölik, és jó okuk volt rá. Aztán ő lelépett délre, és otthagyta a többieket a sankáknak. Mi lesz, ha egy távol töltött év után nem kap mást, csak egy hűvös pillantást? Aztán Tul megragadta, és olyan erővel szorította magához, hogy majd összetörtek a csontjai. – Hát élsz! – Csak annyi időre engedte el, hogy megnézze, biztosan azt kapta el, akit akart, és máris megölelte újra. – Igen, élek – nyöszörögte Logen, akiben alig maradt annyi szusz, hogy egyáltalán megszólaljon. A jelek szerint legalább egy meleg köszöntés kijárt neki. Tul vigyora a füléig ért. – Gyere! – intette maga után Logent. – A fiúk be fognak csinálni! Logen szíve a torkában vert, ahogy követte Tult a tűz végébe, ahol a főnök helye volt a hozzá legközelebb álló Neves Emberek társaságában. És ott is ültek

körben mind. A Kutyaember kuporgott középen; éppen Métely fülébe mormogott valamit. Zordon a másik oldalán az egyik könyökére támaszkodott, és a nyílvesszők tollaival babrált. Mintha semmi sem változott volna. – Látogatód jött, Kutyaember – szólt Tul. Egészen vékony volt a hangja, ahogy megpróbálta eltitkolni, micsoda meglepetést tartogat. – Tényleg, most? – A Kutyaember felnézett, de Logent Tul hatalmas vállainak árnyéka rejtette. – Nem várhat kaja utánig? – Tudod mit, szerintem nem várhat. – Miért? Ki az? – Hogy ki az? – Tul megragadta Logen vállát, és akkorát taszított rajta, hogy az botorkálva lépett a tűz fénykörébe. – Hát csak a mi kibaszott Kilencujjú Logen barátunk! – Logen csizmája megcsúszott a sárban, hogy majd seggre ült, és csak a karjával hadonászva sikerült visszanyernie az egyensúlyát. A tűz körül egyetlen pillanat alatt csend lett, és minden arc felé fordult. Két hosszú sornyi döbbent tekintet meredt rá az ugráló fényben, miközben egyetlen hang sem hallatszott, csak a szél sóhaja és a tűz ropogása. A Kutyaember úgy nézett fel rá, mintha a holtak támadtak volna fel. Az álla pillanatról pillanatra egyre lejjebb esett. – Azt hittem, egytől egyik kicsináltak benneteket – szólt Logen, amikor visszanyerte az egyensúlyát. – A jelek szerint van olyan, hogy az ember túl reálisan szemléli a dolgokat. A Kutyaember lassan felállt. Kinyújtotta a kezét, Logen pedig megragadta. Nem volt mit mondani. Annyi mindenen átmentek ők már együtt – harcoltak a sankákkal, átkeltek a hegyeken, túlélték a háborúkat meg ki tudja még, mit. Évek hosszú során át. A Kutyaember megszorította Logen kezét, aztán Logen a markuk tetejébe csapta a másik kezét, és a Kutyaember is rácsapott a saját másik kezével. Egymásra vigyorogtak, biccentettek, és máris minden olyan volt, mint régen. Nem volt szükség szavakra. – Zordon, jó megint látni. – Ühüm – morogta Zordon, aztán Logen kezébe nyomott egy bögrét, és tovább foglalatoskodott a nyilaival, mintha Logen csak hugyozni ugrott volna el a fák közé, aztán egy perccel később került volna elő, mint számítottak rá. Logen szélesen elmosolyodott. Zordontól éppen ezt várta. – Ott meg Fekete Métely bujkál? – Jobban elbújtam volna, ha tudom, hogy jössz. – Métely nem épp barátságos mosollyal mérte végig Logent. – Csak nem maga Kilencujjú került elő? Nem azt mondtad, hogy lezuhant arról az oromról? – mordult rá a Kutyaemberre. – Én úgy láttam. – Ó, le is zuhantam. – Logen felidézte a szájába csapó szelet, a körülötte forgó sziklákat meg a havat, aztán az ütközést, ahogy a víz kiszorította belőle a szuszt. – Lezuhantam, aztán a víz többé-kevésbé egy darabban dobott ki a partra. – A Kutyaember helyet csinált Logennek a tűz mellett, ő pedig leült, és a többiek közelebb húzódtak hozzá. Métely megrázta a fejét. – Mindig szerencsés flótás voltál, ha valahogy életben kellett maradni. Sejthettem volna, hogy előkerülsz.

– Azt hittem, a laposfejűek mind elintéztek benneteket – szólt Logen. – Hogy úsztátok meg? – Háromfás mentett meg minket – mondta a Kutyaember. Tul bólintott. – Kivezetett bennünket a hegyeken keresztül, aztán át Északföldön egészen Anglandig. – Gondolom, végig civakodtatok, mint a vénasszonyok. A Kutyaember rávigyorgott Mételyre. – Hát, egyesek nyafogtak néha. – És hol van Háromfás? – Logen alig várta, hogy váltson pár szót az öreg harcossal. – Meghalt – szólt Zordon. Logen szeme megrebbent. Sejtette, hogy így lehet, különben nem a Kutyaember lenne a főnök. Tul bólintott nagy fejével. – Csatában halt meg. Rohamot vezetett a sankák ellen. Az a bitang ölte meg. Az a Félelmetes. – Kibaszott egy állat. – Métely embereset köpött a sárba. – És Forley? – Meghalt meg minden – mordult föl Métely. – Bement Carleonba figyelmeztetni Bethodot, hogy jönnek a sankák a hegyeken túlról. Calder puszta szórakozásból megölette. A szemétláda! – Még egyet köpött. Métely mindig nagyon értett a köpködéshez. – Meghalt. – Logen megrázta a fejét. Forley halott, Háromfás halott. Átkozottul szar ügy. Viszont nem is olyan rég még azt hitte, mind visszamentek a sárba, szóval voltaképpen már annak is örülnie kellett, hogy egyáltalán négyen megmaradtak közülük. – Nos. Mindketten jó emberek voltak. A legjobbak, és úgy hangzik, jó halált haltak. Már amennyire az ilyesmi lehetséges. – Igen – szólt Tul, és felemelte a bögréjét. – Már amennyire lehetséges. A holtakra! Mind csendben ittak, és Logen csettintett az ajkával, ahogy megérezte a sör ízét. Túl hosszú időt töltött távol. – Szóval eltelt egy év – morogta Métely. – Megöltünk pár embert, lejártuk a lábunkat, és harcoltunk egy kurva csatában. Elvesztettünk két embert, és új főnökünk van. Te miket műveltél, Kilencujjú? – Hát… annak is megvan a meséje. – Logen elgondolkodott rajta, miféle mese is az valójában, és rájött, hogy maga sem biztos benne. – Az élet megtanított rá, hogy mindig a legrosszabbat feltételezzem, úgyhogy azt hittem, a sankák elkaptak benneteket, és délnek indultam. Találkoztam egy varázslóval, aztán elmentem vele egy utazásra a tengeren is túlra, a Világ peremére, hogy megkeressünk valamit, amiről aztán kiderült, hogy… nincs is ott. – Így, hogy most végigmondta, az egész határozottan őrültségnek hatott. – Mit kerestetek? – kérdezte értetlen képet vágva Tul. – Ha hiszed, ha nem – Logen a fogát szívogatta kereste a sör ízét –, nem merném azt mondani, hogy igazából tudom. – A többiek úgy néztek egymásra, mint akik életükben nem hallottak ilyen ostoba történetet, és Logennek be kellett látnia, hogy ez valószínűleg így is van. – Mindegy, most már aligha számít. Úgy fest, nem is olyan szar az élet, mint hittem. – Ezzel barátságosan hátba verte Tult. A Kutyaember felfújta az arcát. – Mindenesetre örülünk, hogy itt vagy. Gondolom, megint elfoglalod a helyedet. – A helyemet?

– Leváltasz, nem? Úgy értem, te voltál a főnök. – Régen talán igen, de nem tervezem, hogy ott folytatom, ahol abbahagytam. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy ezek a legények elégedettek a jelenlegi helyzettel. – De sokkal többet tudsz nálam arról, hogy hogyan kell embereket vezetni… – Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez így igaz. Soha senki nem járt vele túl jól, ha én voltam a főnök, igaz? Sem mi, sem azok, akik mellettünk harcoltak, sem azok, akik ellenünk. – Logen beleborzongott, ahogy felidézte az emlékeket. – Ha akarod, bevetem magam, de szívesebben követnélek téged. Nekem is megvoltak a magam percei, és egyáltalán nem élveztem őket. A Kutyaember úgy nézett ki, mint aki másban reménykedett. – Hát… ha biztos vagy benne… – Biztos vagyok benne – felelte Logen, és a Kutyaember vállára csapott. – Nem könnyű főnöknek lenni, mi? – Nem – dörmögte a Kutyaember. – Kurvára nem. – Aztán meg úgy sejtem, ezek közül a legények közül jó párnak akadt már vitája velem, és egyáltalán nincsenek odáig érte, hogy itt látnak. – Logen végignézett a kemény arcokon a tűz mellett, hallotta, ahogy az emberek egymással sugdolóznak; ahhoz túl halkan, hogy értse, miről beszélgetnek, de az biztos, hogy sűrűn hangzott el a neve, és az volt a benyomása, hogy nem éppen dicsérték. – Ha egyszer elkezdődik a csata, cseppet sem fogják bánni, hogy ott vagy velük, emiatt én nem aggódnék a helyedben. – Talán így lesz. – Szörnyen nagy kár, hogy embereket kell ölnie, mire a társai akár csak egy biccentésre is méltatják. Éles tekintetek villantak rá a sötétből, és fordultak el, amint visszanézett rájuk. Egyetlen ember volt, aki többé-kevésbé állta a tekintetét. Nagydarab, hosszú hajú fickó, úgy a tűz közepe felé. – Ki az? – kérdezte Logen. – Melyikre gondolsz? – Arra ott, amelyik engem bámul. – Az ott Reszket. – Kutyaember megszívta hegyes fogait. – Reszket tökös srác. Párszor már harcolt velünk, és átkozottul érti a dolgát. Először is szólok, hogy jó ember, és az adósai vagyunk. Aztán muszáj megemlítenem, hogy Csörgőnyakú fia. Logent hirtelen elfogta a hányinger. – Hogy mondod? – A másik fia. – A kissrác? – Régi már az az ügy. A kissrácok felnőnek. Rég volt már talán, de semmi nem lett elfelejtve. Logen ezt azonnal látta. Itt Északföldön senki nem felejtett el semmit; gondolhatta volna, hogy ezúttal sem lesz más a helyzet. – Mondanom kéne neki valamit. Ha együtt kell harcolnunk… Mondanom kéne neki valamit. A Kutyaember vágott egy grimaszt. – Talán jobb lenne, ha nem tennéd. Némely sebeket jobb nem megpiszkálni. Egyél, és reggel majd beszélsz vele. Napfénynél minden jobban hangzik. Vagy addig dönthetsz úgy, hogy inkább elkerülöd. – Aha – morogta Zordon. Logen felállt. – Minden valószínűség szerint igazad van, de jobb megtenni…

– Mint örökké tartani tőle. – A Kutyaember belenézett a tűzbe, és bólintott. – Hiányoztál, Logen, nekem elhiheted. – Te is, Kutyaember. Te is. Logen a pribékek mögött nekivágott a füsttől, hústól és izzadságtól szagló sötétségnek. Érezte, hogy összehúzzák magukat, és motyogni kezdenek, ahogy elhalad. Tudta, mi jár a fejükben. A Véres Kilences itt van a hátam mögött, és ha valakinek, hát neki biztosan nem jó hátat fordítani. Logen látta, hogy Reszket mindvégig követi a tekintetével. Egyik szeme hűvösen meredt rá kócos haja alól, ajkát kemény vonallá szorította össze. A kezében tartott egy kést az evéshez, de azzal akár egy embert is le lehetett döfni. Logen látta, amint a tűz fénye megvillan a pengén, aztán leguggolt Reszket melé. – Tehát te vagy a Véres Kilences. Logen elhúzta a száját. – Igen. Nagyon úgy fest. Reszket bólintott, és rajta tartotta a szemét. – Ezek szerint így néz ki a Véres Kilences. – Remélem, nem csalódtál. – Ó, dehogy. Én aztán nem. Jó, hogy végre egy arcot tudok kötni hozzád. Logen leszegte a fejét, és megpróbálta kigondolni, hogyan fogjon neki. Hogy hogyan mozduljon a keze, milyen képet vágjon, és mit is mondjon, amivel legalább egy töredékét helyre hozhatja annak, ami történt. – Nehéz időket éltünk akkor – szólalt meg végül. – Nehezebbeket, mint most? Logen az ajkába harapott. – Hát, talán annál azért nem. – Az a benyomásom, hogy mindig nehéz időket élünk – mondta Reszket, összeszorított fogai között szűrve a szavakat. – Ez még nem ok arra, hogy egymás orra alá szarjunk. – Igazad van. Nem is akarok kifogásokat keresni, hogy miért tettem, amit tettem. Nem vagyok rá büszke. Fogalmam sincs, mit mondhatnék még, kivéve, hogy remélem, félre tudod tenni az ellentéteket, és harcolhatunk egymás mellett. – Őszinte leszek veled – szólt Reszket. Olyan volt a hangja, mintha valaki fojtogatta volna. Mintha legszívesebben kiabált vagy bőgött volna, esetleg mind a kettőt egyszerre. – Nehéz csak úgy félretenni az ilyesmit. Megölted a bátyámat, pedig azt ígérted, megkönyörülsz rajta. Levágtad a karját és a lábát, aztán felszegezted a fejét Bethod lobogójára. – Az ujjai elfehéredtek a kése markolatán, és Logen látta, hogy Reszketnek minden erejére szüksége van hozzá, hogy visszafogja magát, és ne döfje az arcába a pengét, ő pedig egy rossz szót sem szólhatott. Egy árva rossz szót sem. – Apám nem volt ugyanaz az ember utána. Nem maradt benne élet. Éveken át ábrándoztam róla, hogy megöllek, Véres Kilences. Logen lassan bólintott. – Nos. Ezzel az ábránddal egy percre sem maradsz egyedül. Más hűvös tekinteteket is elkapott a tűz fölött. Összeráncolt homlokokat az árnyékban, komor arcokat a reszkető fényben. Férfiakat, akiket még csak nem is ismert, mégis a velejükig rettegtek tőle, vagy régi sérelmeket dédelgettek. Egyik keze ujjain meg tudta számolni azokat, akik örültek, hogy élve látják. Pedig hiányzott egy ujja. És állítólag ezekkel az emberekkel egy oldalon harcolt.

A Kutyaembernek igaza volt. Némely sebeket jobb nem megpiszkálni. Logen felállt, és bizsergő háttal sétált vissza a tűz végéhez, ahol könnyedebb csevej folyt. Nem volt felőle kétsége, hogy Reszket éppen úgy meg akarja ölni, mint bármikor korábban, de hát ebben semmi meglepőt nem talált. Reálisan kell szemlélni ezeket a dolgokat. Amit tett, szavakkal nem lehet helyrehozni. Adósságok Glokta elöljáró! Bár úgy hiszem, formálisan sosem mutattak be bennünket egymásnak, az elmúlt néhány hétben több alkalommal is hallottam említeni a nevét. Remélem, nem bántom meg vele, ha megemlítem, hogy bárhol is jártam az utóbbi időben, kiderült, hogy ön nemrég távozott onnan, vagy a közeljövőben készül ellátogatni oda, és minden egyes tárgyalásomat csak komplikáltabbá tette az ön jelenléte. Bár munkaadóink ellenfelek ebben az ügyben, nem látok rá okot, hogy miért ne viselkedhetnénk civilizált emberek módjára. Talán kialakíthatnánk valamiféle egyezséget, aminek eredményeképpen mindkettőnkre kevesebb munka és több eredmény várna. Holnap reggel hat órakor várom önt a Négy Saroknál, a mészárszék közelében. Elnézést kérem, amiért ilyen zajos helyet választottam, de az a benyomásom, hogy mindkettőnknek jobb, ha a beszélgetésünk titokban marad. Úgy sejtem, egyikünket sem fogja felzaklatni némi ganéj a lábunk alatt. Harlen Morrow, Marovia Legfőbb Bíró titkára A hely bűzlött, és akkor még finoman fogalmaztunk. Úgy fest, pár száz élő disznó nem illatozik olyan édesen, mint gondolná az ember. A félhomályos épület padlója csúszott az állatok bűzlő trágyájától, a levegőt pedig éktelen visítás töltötte be. A disznók röfögve taszigálták egymást a szűk ólokban, mintha csak érezték volna, hogy nem jár már messze a böllér a késével. De, mint azt Morrow megállapította, Glokta nem az az ember volt, akit felzaklatott a zaj, a kések látványa, vagy akár kellemetlen szag. Végtére is éjjel-nappal képletes mocsokban gázolok. Akkor már a valódi mocsok igazán belefér. A csúszós talaj már komolyabb problémát jelentett. Szinte égett a lába, ahogy apró léptekkel bicegett előre. Milyen lenne már, ha disznóürülékkel borítva érkeznék a találkozóra? Aligha sugároznám magamról a kívánt képet, igaz? Most már észrevette Morrow-t, aki az egyik ól kerítésére támaszkodott. Épp, mint egy gazda, aki a díjnyertes csordájában gyönyörködik. Glokta zihálva sántított oda mellé; a hátáról csorgott az izzadság. – Nos, Morrow, maga aztán tudja, mitől érzi magát különlegesnek egy lány, ezt el kell hogy ismerjem.

Marovia titkára rávigyorgott. Alacsony, kerek képű, szemüveges férfi volt. – Glokta elöljáró, először is szeretném leszögezni, hogy mélységesen tisztelem a Gurkhulban elért sikereiért, a tárgyalási módszereiért és… – Nem azért jöttem, hogy kedélyeskedjünk egymással, Morrow. Ha csak ennyit akart mondani, kellemesebb illatú helyszínt is választhatott volna. – És kellemesebb partnert is, semmi kétségem felőle. Hát akkor térjünk a lényegre. Emberpróbáló időket élünk. – Ezzel nem vitatkoznék. – Változás. Bizonytalanság. Nyugtalankodó parasztok… – Én azt mondanám, hogy kicsit több is az, mint nyugtalanság, nem tudom, hogy van vele. – Legyenek akkor lázongó parasztok. Reménykedjünk benne, hogy a Zárt Tanács Luther ezredesbe vetett bizalma nem lesz hiábavaló, és megállítja a lázadókat még a város előtt. – Én a holttestére sem merném rábízni, hogy állítson meg egy nyílvesszőt, de nyilván a Zárt Tanács is tudja, mit miért tesz. – Mindig tudják. Bár persze nem mindenben értenek egyet. – Semmiben sem értenek egyet. Gyakorlatilag ez az egész legfontosabb szabálya. – Viszont azoknak, akik őket szolgálják – nézett fel Morrow jelentőségteljesen a szemüvege fölött – a vállukon kell viselniük az ő civakodásuk terhét. Az az érzésem, hogy mi ketten különösen sokszor léptünk a másik lábára, és kezdünk határozottan kényelmetlenséget okozni egymásnak. – Ühüm – bólintott Glokta, és megmozgatta zsibbadt ujjait a csizmában. – Őszintén remélem, hogy nem okoztam komolyabb sebeket a lábán. Nem tudom, hogy tudnék a tükörbe nézni, ha kiderülne, hogy lesántult miattam. Esetleg van valami megoldási javaslata is? – Mondhatjuk. – A röfögve egymás hegyén-hátán dagonyázó disznókra mosolygott. – Voltak disznóink a gazdaságban, ahol felnőttem. – Irgalom! Csak az élete történetét ne! – Rám bízták az etetésüket. Reggel olyan korán kellett kelnem, hogy még sötét volt, és látszott a lélegzetem a hidegben. – Ó, milyen színes képet fest! Az ifjú Morrow mester térdig jár a mocsokban, bámulja, ahogy a disznai telezabálják magukat, és közben menekülésről álmodik. Szép, új életről a ragyogó városban! – Morrow rámosolygott, és a halvány fény megcsillant szemüvege lencséjén. – Tudja, ezek az állatok mindent megesznek. Még a kripliket is. Á! Szóval erről van szó. Glokta csak most vette észre a pajta túlsó végéből feléjük osonó idegent. Testes férfi volt rongyos kabátban, és igyekezett végig az árnyékban maradni. A karját az oldalához szorította, ruhája ujja rálógott a kezére. Pont, mintha egy kést rejtett volna ott el, és még csak nem is csinálja valami jól. Ennél még az is jobb lett volna, ha mosolyogva sétál oda hozzá, és a nyílt színen lóbálja a kést. Száz oka lehet, miért visz valaki kést egy mészárszékre. De csak egyetlen oka lehetett rá, hogy megpróbálja elrejteni. Glokta hátrapillantott a válla fölött, aztán elfintorodott, ahogy kattant a nyaka. Még egy férfi, az előzőhöz nagyon hasonló, közeledett a másik irányból. Glokta felhúzta a szemöldökét. – Orgyilkosok? Nem valami eredeti.

– Talán nem eredeti, de azt hiszem igen hatékonynak fogja találni őket. – Szóval a mészárszéken fognak lemészárolni, mi, Morrow? A hentesnél fognak lehentelni! Sand dan Glokta, a szívtipró, a Viadal győztese, a gurkhuli háború hőse száz különböző disznó valagán át távozik! – Hörögve nevetett fel, és le kellett törölnie egy adag taknyot a felsőajkáról. – Annyira örülök, hogy értékeli a helyzet iróniáját – dünnyögte Morrow kissé zavarodottan. – Ó, értékelem. Megetet a disznókkal. Annyira adja magát, hogy őszintén mondhatom, nem számítottam rá. – Hosszasan felsóhajtott. – De az, hogy nem számítottam rá, nem jelenti azt, hogy nem is készültem fel rá. Az íj húrjának pendülése nem is hallatszott a disznók ricsajától. Az orgyilkos előbb megcsúszott, aztán elejtette a kést, és minden látható ok nélkül az oldalára dőlt. Aztán Glokta észrevette az oldalából kiálló nyílvesszőt. Nem nagy meglepetés persze, mégis mindig mintha varázslat lenne. A másik oldalról közelítő bérgyilkos döbbenten lépett hátra. Egy pillanatra sem látta Vitari praktikálist, aki az egyik üres ól kerítésén lépett át a háta mögött. Valami fémesen villant a sötétben, és Vitari egy szemvillanás alatt elmetszette az orgyilkos térdhajlatának ízületeit; a férfi a földre rogyott, kiáltása azonban gyorsan elhalt, ahogy a praktikális megszorította a láncát a nyaka körül. Severard könnyedén ugrott le a gerendák közül Glokta baljára. Csizmája hangosat cuppant a sárban. Számszeríját a vállára vetve áldozatához sétált, félrerúgta az elejtett kést a sötétbe, és megnézte magának a férfit. – Jövök neked öt márkával – kiáltotta oda Frostnak. – Eltévesztettem a szívét, hogy a fene vinné el. A mája lehetett talán? – Máh – morogta az albínó, aki az épület túlsó végét borító árnyékok felől közeledett. Az orgyilkos az oldalából kiálló nyílvesszőt szorongatva térdelt fel, eltorzult arcát belepte a mocsok. Frost felemelte a botját, és irtózatosat sújtott vele a férfi tarkójára, mire az azonnal elhallgatott, és arccal előre a trágyába zuhant. Vitari mindeközben a földre birkózta a saját emberét, és most a hátán térdelt, a láncát átvetve a nyaka körül. A férfi egy darabig még küszködött, de egyre erőtlenebbül, és erőtlenebbül, amíg aztán nem mozdult többé. Még egy adag élettelen hús a mészárszéken. Glokta Morrow felé fordult. – Milyen gyorsan változnak a dolog, mi, Harlen? Az egyik percben mindenki az ismerőse akar lenni. A másikban? – Botja piszkos végével megkocogtatta haszontalan lábfejét. – Baszhatja. Kemény lecke. – Én már csak tudom. Marovia titkára idegesen nyalogatta az ajkát, és egyik kezét felemelve hátrálni kezdett. – Várjunk csak… – Miért? – Glokta előretolta alsóajkát. – Gondolja, hogy a történtek után még megszerethetjük egymást? – Talán juthatnák valamiféle… – Nem zavar, hogy meg akart ölni. De hogy ilyen szánalmasan próbálkozik? Profik vagyunk, Morrow. Sértés, hogy azt hitte, ez sikerülhet. – Zokon vettem – mormogta Severard. – Megbántott – csiripelte Vitari, és a lánca csörgött a sötétben.

– Alála aok séve – mordult fel Frost, és az ól felé terelte Morrow-t. – Inkább nyalta volna még Hoff részeges seggét. Vagy talán maradhatott volna a gazdaságban, a disznói között. Kemény munka lett volna talán, a kora reggeli keléssel meg minden. De megélt volna belőle. – Várjon! Csak vááárhh… Sevarard hátulról megragadta Morrow vállát, oldalról a nyakába döfte a kését, és olyan higgadtan szakította ki a torkát, mintha csak egy halat belezne. Glokta cipőjére vér fröccsent, mire hátra tántorodott, és elhúzta a száját, ahogy a fájdalom végigfutott a lábában. – Francba! – sziszegte az ínyei között, és a fenekére is ült volna a mocsokban, ha nem kapaszkodik meg a legközelebbi kerítésben. – Nem lehetett volna egyszerűen megfojtani? Severard vállat vont. – Ugyanaz a végeredmény, nem? – Morrow térdre rogyott, szemüvege félrecsúszott az arcán. Egyik kezét elvágott nyakára szorította, ahol vér bugyogott ki az inge gallérjára. Glokta figyelte, ahogy a titkár hanyatt dől, és egyik lába rángatózni kezd, sarkával hosszú csíkokat húzva a bűzlő sárba. Sajnálom a disznókat abban a gazdaságban. Sosem láthatják az ifjú Morrow-t visszatérni a hegyeken túlról, az ő szép új városi életéből, amint párafelhőket fúj ki, feléjük közeledvén a fagyos reggeleken… A titkár görcsös rángatózása lassan alábbhagyott, végül pedig teljesen mozdulatlanul feküdt tovább a földön. Mikor lett belőlem… ez? Fokozatosan, gondolom. Az ösvényt, amelyen járunk, ha törik, ha szakad, követnünk kell, mert minden egyes lépés megtételére megvan a jó okunk. Megtesszük, amit meg kell tennünk, megtesszük, amit mondanak nekünk, megtesszük, ami a legkönnyebb. Mi mást tehetnénk, mint hogy sorban egymás után megoldjuk a mi kis szennyes problémáinkat? Aztán egy nap felnézünk, és… ezt látjuk. A csizmáját beszennyező vérre nézett, összehúzta a szemöldökét, aztán beletörölte Morrow nadrágjába. Na mindegy. Szívesen töltenék több időt filozofálással, de hivatalnokokat kell megvesztegetnem, nemeseket kell zsarolnom, titkárokat kell gyilkolnom és szeretőket kell megfenyegetnem. Késekkel a kezemben zsonglőrködöm. Mire az egyik csörömpölve a piszkos földre hullik, másiknak máris a levegőben kell lennie, hogy a borotvaéles penge megpördüljön a fejünk felett. Sosem lesz könnyebb. – Mágikus barátaink visszatértek a városba. Severard felemelte a maszkját, és megvakarta alatta az arcát. – A mágusok? – Méghozzá nem is akárki, hanem az első rohadék, meg az ő hősies csapata. Ő maga, az a nyiszlett inasa meg a nő. A navigátor is. Tartsátok rajtuk a szemeteket, és lessétek ki, el tudjuk-e különíteni valamelyik borjút a gulyától. Ideje, hogy kiderítsük, miben mesterkednek. Megvan még az a bűbájos kis házikód a víznél? – Természetesen. – Jó. Talán kivételesen előre dolgozhatnánk, és amikor őeminenciája válaszokat kér, mi máris elő tudunk állni velük. – És a gazdám végre megsimogathatja a buksimat. – Ezekkel mit csináljunk? – kérdezte Vitari, tüskés hajú fejével a hullák felé intve. Glokta felsóhajtott. – A disznók állítólag mindent megesznek.

A várost lassan elborította a sötétség, ahogy Glokta végigvonszolta rossz lábát az egyre üresebb utcákon az Agriont felé. A boltosok éppen zártak, a háztulajdonosok meggyújtották a lámpáikat, és gyertyafény szűrődött ki a félhomályos utcákra a zsaluk rései között. Nyilván boldog családok készülődnek vacsorához. Szerető apák szerető feleségeikkel, bájos gyerekeikkel, az ő teljes, hasznos életükkel. Szívből gratulálok. Maradék fogait fájó ínyébe préselve igyekezett tempósan haladni. Az izzadság most már átitatta az ingét, a lába pedig minden egyes bicegő lépéssel egyre jobban égett. De nem állok meg emiatt a vacak, döglött húsdarab miatt. A fájdalom felfelé sugárzott a bokájából a térdébe, a térdéből a csípőjébe, a csípőjéből fel, végig eltorzult gerincén, egyenesen a koponyájába. Ekkora strapa, csak hogy megöljünk egy középszerű hivatalnokot, aki pedig alig néhány háznyira dolgozott a Kérdések Házától. Átkozott időpocsékolás volt, semmi más, átkozott… – Glokta elöljáró? Egy férfi lépett elé, tisztelettudóan leszegett fejjel. Glokta hunyorogva pillantott rá. – Ismerjük… Jól csinálták, azt meg kell hagyni. A másik férfit észre sem vette, amíg a fejére nem húzta a zsákot, és hátra nem csavarta a karját, hogy aztán előre kezdje taszigálni. Glokta kezéből kicsúszott a bot, és zörögve dőlt el a földön. – Ááá! – Égető fájdalom futott végig a hátán, ahogy sikertelenül próbálta meg kiszabadítani a karját. Végül tehetetlenül elengedte magát, és zihálva vette a levegőt a zsákban. Egy pillanat alatt összekötözték a csuklóját, és érezte, ahogy erős kezek nyúlnak a hóna alá. Ahogy a két férfi sebesen elvonult vele, a lába alig karcolta a kockaköveket. Időtlen idők óta nem haladtam ilyen gyorsan. A férfiak szorítása nem volt durva, de nyilvánvalóan nem állhatott ellen nekik. Lényegesen ügyesebb verőlegények, mint akikkel Morrow próbálkozott. Akárki bérelte fel őket, nem volt hülye. De ki bérelte fel őket? Maga Sult vagy Sult egyik ellensége? Valamelyik riválisa a trónért folytatott harcban? Marovia Legfőbb Bíró? Lord Brock? Valaki a Nyílt Tanácsból? Vagy talán a gurkhuliak? Ők sosem voltak a legjobb barátaim. Esetleg a Valiant és Balk pénzintézet döntött végül úgy, hogy behajtják a tartozásukat? Vagy még az is előfordulhat, hogy komolyan félreismertem Luthar századost? Vagy egyszerűen Goyle elöljáró nem kíván többé egy kriplivel osztozni az állásán? Jó kis lista volt az, most hogy kényszeredetten belegondolt. Hallotta a lépések visszhangját a két oldalán. Keskeny utcákban jártak. Fogalma sem volt, mekkora utat tehettek meg. Torkából feltörő, reszketeg lélegzete szinte dübörgött a zsákban. A szív lüktet, a bőr borzong a hűvös izzadságtól. Izgatott vagyok. Talán még meg is ijedtem. Mit akarhatnak tőlem? Nagy kár, de sajnos senkit nem azért rabolnak el az utcáról, hogy aztán előléptetéssel, édességekkel vagy gyengéd csókokkal lepjék meg őket. Pontosan tudom, miért rabolják el őket. Kevesen tudják nálam jobban. Lépcsőkön haladtak lefelé, lábujjai tehetetlenül súrolták a fokokat. Nehéz ajtó csapódott mögötte. A lépések egy kövezett folyosón visszhangzottak. Újabb ajtó csukódott be. Gloktát különösebb kecmec nélkül leültették egy székre. Most pedig lesz, ami lesz, minden kiderül…

Egy hirtelen mozdulattal lekapták a fejéről a zsákot, és hunyorognia kellett, ahogy az éles fény a szemébe vágott. A fehér szoba világossága határozottan kellemetlen volt. Sajnálatos, de nagyon is ismerős vagyok az ilyen szobákban. Valaki ült vele szemben. Vagyis valakinek a homályos körvonalai. Glokta becsukta az egyik szemét, és a másikon keresztül leskelődött, ahogy lassan kitisztult a látása. – Nicsak! – mormogta. – Micsoda meglepetés! – Remélem, kellemes. – Hát azt még meglátjuk. – Carlot dan Eider megváltozott. És a jelek szerint a száműzetés nem feltétlen tett rosszat neki. Újra megnőtt a haja, és ha talán nem is volt még annyira hosszú, mint régen, azért látványos frizurát sikerült alkotni belőle. A sebek a nyakán elhalványultak, és az arcán is alig volt már csak nyoma a nemrégiben még ott éktelenkedő varoknak. Az árulók zsákvászon ruháját egy vagyonos hölgy úti ruháira cserélte, ráadásul határozottan jól festett bennük. Az ujjain és a nyaka körül ékkövek szikráztak. Minden ízében olyan gazdagnak és egészségesnek tűnt, mint amikor először találkoztak. Mindennek a tetejébe mosolygott. Mosolyog, mint akinek az összes adu a kezében van. Miért nem tanulok semmiből? Senki nem lesz jobb ember. Főleg nem egy nő. Közvetlenül Eider előtt egy kisebbfajta olló hevert az asztalon. Olyasféle holmi, amivel a gazdag nők szokták levágni a körmüket. Viszont éppen olyan jól le lehet vele vágni a bőrt egy férfi talpáról, de akár az orrlyukát is tágabbra lehet szabni vele, esetleg csíkról vékony csíkra le lehet nyiszitolni a fülét… Gloktának határozottan nehezére esett elfordítani tekintetét a lámpa fényében ragyogó apró pengékről. – Nem megmondtam magának, hogy soha ne jöjjön vissza? – szólt, de a szokásos határozottság hiányzott a hangjából. – Megmondta. Aztán az jutott eszembe… miért is ne? Számos érdekeltségem van a városban, amikről nem szívesen mondanék le, bizonyos üzleti lehetőségekből pedig igencsak szeretnék hasznot húzni. – Felvette az ollót, lecsípett egy hajszálvékony darabot amúgy is tökéletes körméből, majd összeráncolt homlokkal kezdte mustrálgatni a végeredményt. – Aztán meg aligha fogja világgá kürtölni, hogy itt vagyok, igaz? – Mindenesetre a biztonságáért nem kell aggódnom többé – mordult föl Glokta. Ellenben a sajátomért pillanatról pillanatra jobban. Végül is senki nem annyira nyomorék, hogy ne lehetne még inkább az. – Tényleg azért szervezte meg ezt a macerát, hogy beszámoljon az utazásairól? A nő ha lehet, még szélesebbre húzta a mosolyát. – Remélem, nem esett bántódása. Utasítottam az embereimet, hogy legyenek önnel finomak. Legalábbis egyelőre. – Azért végső soron egy finom emberrablás is emberrablás, nem úgy találja? – Az emberrablás olyan csúnya szó. Mondjuk inkább úgy, hogy egy meghívás volt, amire nem mondhatott nemet. És még a ruháitól sem szabadítottam meg. – Ezzel az apró szívességgel mindketten jól jártunk, higgye el. És mire vonatkozott a meghívás, ha megkérdezhetem. Már a rémes bánásmódon és a kurta csevejen kívül. – Sért, hogy többre is igényt tart. Azért ha már megemlítette, volna itt még valami más is. – A nő újabb körméről nyisszantott le egy keveset, majd felemelte a fejét,

és Glokta szemébe nézett. – Maradt egy kis adósságom Dagoskából. Attól tartok, nem alhatok jól, amíg mindent vissza nem fizetek. Néhány hetet töltött egy sötét cellában, és kis híján a szuszt is kiszorítottuk belőle. Vajon miféle fizetségre vagyok érdemes? – Tegyen, ahogy jónak látja – szűrte a szavakat Glokta üres ínyei között. Megrebbent a szeme, ahogy a pengéket figyelte, nyissz-nyassz-nyissz. – Alig bírom már a feszültséget. – Jönnek a gurkhuliak. Gloktának egy pillanatra fennakadt a szeme. – Jönnek? Ide? – Igen. Midderlandba. Aduába. Magához. Titokban flottát építettek. A legutóbbi háború után fogtak hozzá, és mostanra készültek el vele. Jelenleg már olyan hajóik vannak, hogy felveszik a versenyt bármivel, amije az Uniónak van. – Ledobta az ollót az asztalra, és hosszan felsóhajtott. – Vagy legalábbis azt hallottam. A gurkhuli flotta, amiről éjféli látogatóm, Yulwei mesélt nekem. Talán csak szellemet látott, és pletykákat hallott. Csakhogy a pletykák nem szükségszerűen hazugságok is egyben. – És mikor érnek ide? – Nem igazán tudnám megmondani. Egy ilyen expedíció megvalósítása kolosszális szervezőmunkát igényel. Viszont a gurkhuliak mindig is sokkal jobban értettek az ilyesmihez, mint mi. Emiatt kötök velük olyan szívesen üzletet. Én kevésbé kéjes pillanatokat töltöttem el velük, de azért megértem. – Hányan fognak jönni? – Úgy képzelem, igen sokan. Glokta felhorkant. – Bocsásson meg, ha némi kétkedéssel fogadom egy áruló szavait, főleg mivel ennyire spórol a részletekkel. – Legyen, ahogy akarja. Figyelmeztetni szerettem volna, nem meggyőzni. Azt hiszem, ennyivel tartoztam önnek, amiért megkímélte az életemet. Milyen mesésen ódivatú gesztus! – Ez volna minden? Carlot dan Elder széttárta a karját. – Hát egy nő már a körmeit sem vághatja le anélkül, hogy a lelkébe gázolna valakinek? – Nem írhatott volna inkább levelet? – mordult föl Glokta. – Akkor most nem lenne kidörzsölve a hónom alja. – Jaj, ne butáskodjon! Egyáltalán nem olyan embernek tűnik, aki egy-két horzsolástól is nyafogni kezd. Aztán meg így lehetőségünk nyílt megújítani igencsak élvezetes barátságunkat. És csak jár nekem is egy győzedelmes pillanat mindazok után, amiken keresztülmentem maga miatt. Ebben talán van valami. Kevésbé bájos fenyegetésekben is volt már részem, és ennek a nőnek legalább jobb ízlése van annál, mint hogy egy disznóólban találkozzon velem. – Ezek szerint egyszerűen kisétálhatok innen? – Elhozta valaki a botját? – Senki sem felelt. Eider elégedett mosolyra húzta a száját, megmutatva Gloktának tökéletes fehér fogsorát. – Akkor elvonszolhatja magát. Ez hogy hangzik? Jobb, mint a város összes kriptájának bűzét árasztva magamból, a csatorna vízében lebegni felpuffadva, akár egy nagy, sápadt meztelen csiga, miután eltöltöttem pár napot a fenéken. – Hát ennél jobban ezek szerint nem járhatok. Valami viszont nem hagy nyugodni. Mi tart majd vissza tőle, hogy a

paraktikálisaimmal kiszagoltassam az ön drága parfümének nyomát, és parancsba adjam nekik, hogy fejezzék be azt, amit elkezdtek? – Annyira magára vall, hogy ilyesmin töri a fejét. – A nő felsóhajtott. – Tájékoztatnom kell, hogy régi, megbízható üzleti kapcsolatom birtokában van egy lepecsételt levél. Halálom esetén elküldi a főlektornak az írást, amelyben részletesen feljegyeztem a Dagoskában velem történteket. Glokta keserűen szívta meg az ínyét. Pont erre volt szükségem, most zsonglőrködhetek még egy késsel. – És mi történik, ha az én cselekedeteimtől teljességgel függetlenül elviszi a kórság? Vagy ha magára dől a ház? Vagy ha a torkán akad egy darab kenyér, és megfullad? A nő szeme tágra nyílt, mint akiben mostanáig ez a gondolat még csak fel sem merült. – Bármi más történne velem… Felteszem… a levelet ugyanúgy elküldenék az ön ártatlansága ellenére. – Felnevetett. – Ha engem kérdez, világ egyáltalán nem olyan tisztességes hely, mint amilyennek lennie kéne, és merem állítani, hogy a dagoskai bennszülöttek, a rabszolgasorba hajtott zsoldosok meg az ön parancsára a veszett ügyért lemészárolt uniós katonák is egyetértenének velem. – Olyan édesen mosolyodott el, mintha csak a kertészkedésről cseverésznének. – Valószínűleg minden sokkal egyszerűbb lenne, ha az emberei egyszerűen megfojtottak volna. – Olvas a gondolataimban. – Csakhogy most már késő. Jót tettem, tehát nyilván meg kell fizetnem érte. – Árulja hát el, mielőtt mindkettőnk érdekében remélem, végleg elválnak útjaink: maga is benne van ebben a nagy üzletelésben a szavazatokkal? Glokta érezte, hogy megrándul a szeme sarka. – A jelek szerint munkaköri feladataim része volna ez is. – Ami azt illeti, minden ébren töltött órám ezzel telik. Carlot dan Eider olyan közel hajolt, mint azt összeesküvők között szokás. Könyökével az asztalra támaszkodott, állát a tenyerére fektette. – Maga szerint ki lesz az Unió következő királya? Talán Brock? Vagy Isher? Esetleg valaki más? – Egy kissé korai még erről beszélni. Dolgozom rajta. – Akkor vánszorogjon csak az útjára – tolta ki az alsóajkát Eider. – És szerintem jobban teszi, ha nem említi meg a találkozásunkat őeminenciájának. – Bólintott, mire valaki megint Glokta fejére húzta a zsákot. Toprongyos sereglet Jezal parancsnoki sátrát – már ha parancsnoknak lehet nevezni valakit, aki annyira zavart és tehetetlen volt, mint amilyennek ő érezte magát – egy hosszú lanka tetején verték fel a dombtetőn, ahonnan mesés kilátás nyílt a völgyre. Vagyis boldogabb időkben mesés kilátás nyílt volna. A dolgok jelen állása szerint, ezt el kellett ismerni, a látvány távolról sem volt kellemes. A lázadók fő hadteste számos terebélyes mezőt lepett el távolabb a völgyben; olyanok voltak, akár valami sötét, férges, ijesztő fertőzés, ahogy itt-ott acél villant a tömegben. Kaszák lehettek, ásók, meg mindenféle szerszámok, de élesre fenték őket. Még ilyen távolságból is zavarba ejtően nyilvánvaló volt, mennyire szervezettek. Egymástól szabályos távolságokra nyílegyenes folyosókat hagytak maguk között,

hogy a küldöncök és az ellátmány szabadon mozoghassanak. Még Jezal is meggyőződhetett felőle a maga gyakorlatlan szemével, hogy ez itt inkább hadsereg, mint csürhe, és valaki odalent nagyon érti a dolgát. Minden valószínűség szerint sokkal jobban, mint ő. Távolabb kisebb, kevésbé szervezett lázadócsapatok várakoztak elszórva. Mindegyik komoly erőt képviselt külön-külön is. Őket küldték vizet és élelmet szerezni, végigfosztogatni a vidéket. A zöld mezőn nyüzsgő fekete massza az elhajított almahéjon futkosó hangyaseregre emlékeztette Jezalt. A leghalványabb fogalma sem volt róla, hányan lehettek a parasztok, de ebből a távolságból úgy tűnt, a negyvenezer igencsak szerény becslés. Odalent, a völgy mélyén elterülő faluban tüzek égtek. Innen nehéz lett volna megállapítani, hogy tábortüzeket lát, vagy a házakat gyújtották föl, de Jezal tartott tőle, hogy az utóbbi történt. A sötét füst három oszlopban emelkedett felfelé, aztán odafent szétterült, tűz csípős illatával töltve be a levegőt. Mindig a parancsnok feladata, hogy rettenthetetlenséget sugározzon, ami aztán óhatatlanul is átsugárzik az embereire. Jezal ezt természetesen pontosan tudta. Ahogy azonban végignézett a hosszú lankán, akaratlanul is eszébe jutott az a rengeteg baljóslatúan céltudatosnak tűnő ember a túloldalon. Mindeközben a saját vonalaik keskenynek, gyérnek és egészen bizonytalannak tűntek. Óhatatlanul is összerezzent, és feszengve igazította meg a gallérját. Az az átkozott vacak még mindig túl szorosnak érződött. – Hogy szeretné felsorakoztatni a regimenteket, uram? – kérdezte Opker őrnagy, a szárnysegéd, akinek valami úton-módon sikerült úgy ránéznie, hogy az egyszerre tűnt leereszkedőnek és behízelgőnek. – Felsorakoztatni. Hát… szóval… – Jezal kétségbeesetten kutatott a fejében valami legalább nyomokban megfelelő, netán tán értelmes válasz után. Már katonai pályafutása kezdetén rájött, hogy ha az ember mellett ott van egy hatékony és tapasztalt feljebbvaló, alatta pedig egy halom hatékony és tapasztalt katona, akkor sem tennie, sem tudnia nem kell semmit. Ez a stratégia kitűnően szolgálta jó pár békeéven át, egyetlen hátulütője viszont most kétségkívül nyilvánvalóvá vált. Ha valami csoda folytán az emberből parancsnok lesz, a rendszer azonnal összeomlik. – Felsorakoztatni… – mormogta maga elé, majd összehúzta a szemöldökét, és úgy tett, mintha a harcteret mustrálná, bár csak egészen halvány fogalma volt róla, mit várnak tőle egyáltalán. – A gyalogság kettős sorban… – próbálkozott, igyekezvén felidézni egy történetet, amit Collem Westtől hallott egyszer. – E mögött a sövény mögött.. – Ezzel nagyképűen mutatott körbe pálcájával a tájon. Legalább a pálca használatának szakértője volt, hiszen azzal rengeteget gyakorolt a tükör előtt. – Az ezredes természetesen azt akarta mondani, hogy a sövény előtt – szólt közbe könnyedén Bayaz. – A gyalogság két sorban álljon fel annak a mérföldkőnek a két oldalán. A könnyűgyalogság a fák között foglalja el a helyét ott, a nehézlovasság ék alakban fejlődjék fel a túlsó szárnyon, ahol előnyükre használhatják ki a nyílt terepet. – Egészen meglepő volt, mennyire jól kiismeri magát a katonai zsargonban. – A számszeríjászok egy sorban kerüljenek a mögé a sövény mögé, ahol először rejtve maradhatnak az ellenség elől, aztán megszórhatják őket a

magasabban fekvő területről. – Jezalra kacsintott. – Kiváló stratégia, ezredes, ha megjegyezhetem. – Természetesen – vigyorodott el Opker, és már odébb is állt, hogy továbbítsa a parancsokat. Jezal szorosra fogta a pálcát a háta mögött, a másik kezével pedig feszülten dörzsölte meg az állat. Nagyon úgy festett, hogy a parancsnokság nem csak abból állt, hogy mindenki „uram”-nak szólítja az embert. Tényleg el kell olvasnia néhány könyvet, amikor majd hazamegy Aduába. Már ha hazamegy egyáltalán. Három apró pötty vált ki az odalent kavargó embertömegből hogy aztán meginduljanak feléjük a domboldalon. Jezal a kezével árnyékolta a szemét, és most már észrevette a férfiak feje fölött lobogó vászondarabot is. Fehér zászló. Egyszerre Bayaz határozottan nyugtalanító kezét érezte a vállán. – Nyugalom, fiam, felkészültünk az erőszakra. Viszont biztos vagyok benne, hogy nem fajulnak odáig a dolgok. – Teljesen biztos. Jezal mérhetetlenül szívesen mondta volna el magáról ugyanezt. Ahhoz képest, hogy demagóg árulóként és a parasztok lázítójaként micsoda hírnévre tett szert, a Tímárban nem volt semmi figyelemreméltó. Higgadtan ült az egyik összecsukható széken Jezal sátrában az asztalnál. Közepes termetű ember volt egészen szokatlan szabású és színű kabátban, kócos göndör hajjal; a vigyor az arcán kétségtelenné tette, hogy pontosan tisztában van a helyzeti előnyével. – Az emberek Tímárként ismernek – mondta most –, és engem jelöltek ki, hogy a völgyben összesereglett elnyomottak és a kizsákmányoltak szövetségének nevében szóljak. Ez a két ember a társam ebben az igaz és patrióta felkelésben. Mondhatjuk úgy, hogy ők a tábornokaim. Derék Hood – biccentett az irtózatos szakállal rendelkező, vörös képű, égő tekintetű, testes férfi felé – és Cotter Hoist – bökött állával a másik irányba sunyi képű, kancsal kísérőjére, akinek sebhely torzította el az arcát. – Örvendek – szólt óvatosan Jezal, bár a két férfi inkább tűnt brigantinak, mint tábornoknak a szemében. – Luthar ezredes vagyok. – Tudom. Láttam a Viadalon. Ügyesen vív, barátom, nagyon ügyesen. – Nos hát, ööö… – Jezalt felkészületlenül érte a dicséret. – Köszönöm. Ez itt a szárnysegédem, Opker őrnagy, ez pedig…. Bayaz, az Első Mágus. Derék Hood hitetlenkedve horkant fel, de a Tímár csak az állát vakargatta. – Jó. És harcolni jöttek vagy tárgyalni? – Egyik sem célunk – fogott bele mondandójába Jezal. – A Zárt Tanács bár elítéli a módszert, amivel elégedetlenségüket kifejezésre juttatták, elismeri, hogy önöknek vannak jogos követeléseik is… Hood ingerülten horkant fel. – Mi más választásuk van a rohadékoknak? Jezal csak mondta tovább a magáét. – Nos, parancsom értelmében a következőket ajánlhatom fel önöknek. – Felemelte a tekercset, amit Hoff készített elő a számára. Hatalmas valami volt, faragott fogantyúkkal meg csészealjnyi pecséttel. – De figyelmeztetnem kell önöket – folytatta minden tőle telhetőt megtéve, hogy magabiztosnak tűnjön –, ha visszautasítanák az ajánlatot, készen állunk a harcra, és

ez embereim a király legképzettebb, legjobban felfegyverzett, legelszántabb katonái. Mindegyikük felér hússzal a maguk csőcselékéből. A hasas földműves fenyegetőleg kacagott fel. – Lord Finster is ugyanezt hitte, aztán a mi csőcselékünk végigrugdosta a seggét a birtoka egyik végéből a másikba. Ha kicsit lassabb a lova, fel is kötöttük volna, amiért annyi bajunk volt vele. A maga lova milyen gyors, ezredes? A Tímár finoman megérintette embere vállát. – Ne olyan hevesen, barátom! Azért jöttünk, hogy meghallgassuk a feltételeket, és eldöntsük, el tudjuk-e fogadni őket. Halljuk hát, mit tud ajánlani, ezredes, aztán meglátjuk, szükség lesz-e fenyegetésekre. Jezal átnyújtotta a súlyos dokumentumot, amit Hood ingerült mozdulattal kapott ki a kezéből. Ahogy feltépte, és olvasni kezdte, a vastag papír ropogva tekeredett le a kezei között. Minél tovább olvasott, annál komorabb lett a tekintete. – Ez sértés! – csattant fel, amikor végzett, és sötét tekintettel meredt Jezalra. – Kisebb adók, és valami szarság a közös földek használatáról? És nyilván még ezeket sem tartják be soha. – Odalökte a tekercset a Tímárnak, mire Jezal nyelt egyet. Természetesen a leghalványabb fogalma sem volt az engedményekről meg a lehetséges hiányosságaikról, Hood rakciója pedig nem ígért éppen gyors egyezséget. A Tímár lustán járatta végig tekintetét a pergamenen. Jezal csak most vette észre, hogy nem egyforma színű a két szeme: az egyik kék, a másik zöld. Amikor végzett az olvasással, az asztalra fektette a dokumentumot, és színpadiasan felsóhajtott. – Ezek a feltételek elfogadhatóak. – Tényleg? – Jezal szeme tágra nyílt a meglepetéstől, bár közel annyira sem, mint Derék Hoodé. – De hát ezek rosszabbak, mint azok a feltételek, amiket legutóbb ajánlottak! – kiáltotta a földműves. – Még azelőtt, hogy megfutamítottuk volna Finster embereit. Azt mondtad, nem fogadunk el kevesebbet, csak ha minden embernek földet ajánlanak! A Tímár elhúzta a száját. – Az akkor volt. – Az akkor volt? – mormogta hitetlenkedve Hood. – És mi van azzal, hogy tisztes bér a tisztes munkáért? Mi van a haszonból nekünk járó résszel? Mi történt az egyenlő jogokkal? Ott álltál, és megígérted nekem – intett a völgy felé. – Mindent megígértél! Mi változott azon kívül, hogy Adua elérhető közelségbe került? Elvehetjük, amit csak akarunk! Még azt is… – Azt mondtam, hogy ezek a feltételek elfogadhatóak! – vicsorította a Tímár hirtelen támadt haraggal. – Hacsak nem akarsz magad megküzdeni a király embereivel. Engem követnek, Hood, nem téged, ha esetleg nem vetted volna észre. – De szabadságot ígértél nekünk, szabadságot minden embernek! Megbíztam benned! – A földműves arca egészen elborzadt. – Mind megbíztunk benned! Jezal soha életében nem látott olyan közönyös embert, mint amilyennek a Tímár tűnt ebben a pillanatban. – Talán olyan becsületes képem van, azért bíznak meg bennem – mondta, mire a másik kísérője, Hoist rántott egyet a vállán, és a körmeit kezdte fürkészni.

– Hát akkor menjél te a búsba! Menjetek mind a búsba! – Ezzel Hood sarkon fordult, és dühödten kivágtatott a sátorból. Jezal érzékelte, hogy Bayaz odahajol Opker őrnagyhoz, és a fülébe suttog. – Tartóztassák le ezt az embert, mielőtt még elhagyja a vonalainkat! – Tartóztassuk le? De hát, uram, fehér zászlóval jött. – Tartóztassák le, verjék vasra, és szállítsák a Kérdések Házába. A király igazságszolgáltatása elől senki sem bújhat el egy rongyos vászondarab mögé. Úgy hiszem, Goyle elöljáró folytatja a nyomozást. – Öö… intézkedem. Opker felállt, hogy kövesse Hoodot, Jezal pedig idegesen elmosolyodott. Nem lehetett felőle kétsége, hogy a Tímár is mindent hallott, még is csak vigyorgott, mint akit szemernyit sem érdekel többé egykori barátjának sorsa. – Elnézésüket kell kérnem társam viselkedéséért. Egy ilyen ügyben nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. – Széles mozdulattal legyintett egyet. – De ne aggódjanak. Mondok egy nagy beszédet a kis népem előtt, elmondom nekik, hogy mindent megkaptunk, amiért harcoltunk, ők pedig hamarosan mind otthon lesznek, és senkinek sem esik bántódása. Néhányan talán még megpróbálnak bajt keverni, de biztos vagyok benne, hogy őket különösebb gond nélkül összefogdoshatják, igaz, Luthar ezredes? – Hát… szóval – motyogta Jezal, akinek a leghalványabb fogalma sem volt róla, mi történik körülötte. – Felteszem, lehetséges… – Nagyszerű. – A Tímár talpra ugrott. – Attól tartok, most mennem kell. Számtalan dolgom van még. Sosincs idő pihenésre, ugye, Luthar ezredes? Soha a legcsekélyebb idő sincsen pihenésre. – Váltott egy hosszú pillantást Bayazzal, majd kilépett a napfényre, és már ott sem volt. – Ha bárki kérdezné – mormogta az Első Mágus Jezal fülébe –, én a helyedben azt mondanám, hogy embert próbáló tárgyalások voltak okos és elszánt emberekkel, de te álltad a sarat, emlékeztetted őket a királyuk és a hazájuk iránti kötelezettségeikre, követelted, hogy térjenek vissza a földjeikre, és így tovább. – De… – Jezal annyira nem értett semmit, hogy legszívesebben elbőgte volna magát. – De hát… – Ha bárki kérdezné. – Volt valami Bayaz hangjában, ami nem hagyott felőle kétséget, hogy ennek a beszélgetésnek egyszer és mindenkorra vége. A hold kegyeltje A Kutyaember csak állt, hunyorgott az éles fényben, és figyelte, ahogy az uniós legények elvonulnak előtte az ellenkező irányban. A legyőzöttek mindig ugyanúgy festenek a csata után. Lassan, görnyedten, sártól lucskosan vánszorognak, és különös érdeklődést tanúsítanak a föld iránt. A Kutyaembernek éppen elégszer volt már része ebben a látványban. Nem egyszer festett ő maga is éppen így. Bánatos volt, amiért legyőzték. Szégyellte, hogy nem nyerte meg a csatát. Bűntudata volt, amiért egyetlen seb nélkül kullogott el. A Kutyaember tudta, milyen erővel tudja marni az embert ez az érzés, de a bűntudat még mindig jóval kevésbé fájt, mint egy kard vágta seb, és jóval gyorsabban is gyógyult.

Nem minden sebesült volt nagyon rossz állapotban. Némelyik bepólyálva vagy sínbe rakott végtagokkal sántított egy botra, esetleg valamelyik bajtársa vállára támaszkodva. Ennyi elég lesz hozzá, hogy néhány hétig könnyített szolgálatot kelljen csak teljesíteniük. Mások nem úszták meg ilyen kevéssel. A Kutyaember mintha megismerte volna az egyiket. Egy tiszt volt, olyan fiatal, hogy még a szakálla is alig serkent; sima arcát most eltorzította a fájdalom és a rémület, ahogy térdből levágott lábbal feküdt a hordágyon, és a ruháit meg az őt cipelő két férfit beborították a megfeketedett vérfoltok. Ő volt az, aki éppen a kapunál őrködött, amikor a Kutyaember és Háromfás megérkeztek Ostenhormba, hogy csatlakozzanak az Unióhoz. Ő nézett úgy rájuk, mintha két darab kutyaszar volnának. Most bezzeg nem tűnt olyan okosnak, ahogy a hordágy minden egyes zökkenésére felnyüszített. Ennyi persze nem volt elég hozzá, hogy a Kutyaember elmosolyodjon. Egy láb elvesztése kissé túlzó büntetésnek tűnt a gunyoros modorért. West odalent állt az ösvénynél, és egy a homloka körül piszkos kötést viselő tiszttel beszélgetett. A Kutyaember nem hallotta őket, de sejtette, miről tárgyalhatnak. Egyikük időről időre a dombok felé mutatott, ahonnan jöttek. A két rút meredélyt főleg fák borították, de itt egy-egy sziklás kiszögellés is látszott. Ahogy West elfordult, a tekintete találkozott a Kutyaemberével. A pillantása komor volt, akár egy sírásóé. Nem kellett hozzá éppen fürge észjárás, hogy az ember rájöjjön: ezt a háborút még nem sikerült megnyerni. – Francba – mormogta maga elé a Kutyaember. Érezte, hogy süllyedni kezd a gyomra. Akkor kapta el általában ez az érzés, ha fel kellett derítenie egy új területet, ha Háromfás fegyverbe szólította a társaságot, ha nem volt semmi reggelire hideg vízen kívül. Amióta viszont ő volt a főnök, mintha egyetlen pillanatra sem lett volna nyugta tőle. Most már minden gond az ő vállát nyomta. – Nem jutottak semmire? West megrázta a fejét, ahogy megállt mellette. – Bethod már várt ránk, és nem is kevés emberrel. Beásta magát a dombok között. Elfoglalta az állásait köztünk meg Carleon között, és alaposan felkészült. Több mint valószínű, hogy készen állt a fogadásunkra, mielőtt egyáltalán még átlépte volna a határt. – Bethod mindig szeretett időben felkészülni. Sehogy sem kerülhetjük meg? – Kroy mindkét úton próbálkozott, és mindkétszer csúnyán elintézték Most Poulder tett egy kísérletet a dombokon át, és még rosszabbul járt. A Kutyaember felsóhajtott. – Nem lehet megkerülni. – Legfeljebb úgy, hogy Bethod kényelmesen belénk döfheti a kést. – És Bethod ki nem hagyna egy ilyen lehetőséget. Ebben reménykedik. – A tábornagy is egyetért. Azt akarja, hogy vigye északabbra az embereit. – West a távolabbi dombok szürke körvonalai felé tekintett. – Keressenek gyenge pontokat. Kizárt, hogy Bethod mindenütt ott legyen. – Tényleg kizárt lenne? – kérdezte a Kutyaember. – Hát gondolom, meglátjuk. – Ezzel elindult a fák közé. A fiúk odáig lesznek. Végigvonult az ösvényen, és hamarosan megérkezett oda, ahol az emberei tábort vertek. Egyre többen és többen voltak. Mostanra úgy négyszázan lehettek, és elég kemény társaság lett belőlük. Elsősorban azok álltak át, akik sosem voltak oda

Bethodért, aki ellene harcoltak a háborúkban. Akik a Kutyaember ellen is harcoltak, ami azt illeti. Tele volt velük az erdő, ahogy a tüzek körül főztek, a fegyvereiket tisztogatták, a felszerelésüket igazgatták, sőt néhányan a pengéikkel gyakoroltak. A Kutyaember elhúzta a száját az acél csörgésének hallatán. Hallani fogja még azt a hangot később is, méghozzá véresebb következményekkel, efelől semmi kétsége nem volt. – Főnök! – kiáltották oda neki. – A Kutyaember! A főnök! Hékás! – Összecsapták a tenyerüket, és kardjaikkal a sziklákon kezdtek csörömpölni. A Kutyaember feltartotta az öklét, és félszeg mosollyal fogadta az üdvözlést. Igazság szerint továbbra sem tudta, hogyan is kéne főnökként viselkednie, szóval ugyanolyan maradt, mint amilyen mindig is volt. A társaság mindenesetre elégedettnek tűnt, és úgy festett, hogy ez nem is fog megváltozni. Legalábbis amíg el nem kezdenek csatákat veszíteni, és új főnököt nem akarnak. Végül megérkezett a tűzhöz, ahol a kiválasztott Neves Emberek múlatták az időt. Logennek nem volt nyoma, de a többi régi barát mind itt volt, és láthatólag egytől egyig unatkoztak. Már akik éltek közülük. Tul vette észre először a főnököt. – Visszajött a Kutyaember! – Aha – bólintott zordon, aki éppen néhány tollat hegyezett egy borotvával. Métely egy darabka kenyérrel a zsírt törölgette ki egy serpenyőből. – Szóval mire jutott az Unió azokkal a dombokkal? – A csúfondáros él a hangjában azt sejtette, hogy máris tudja a választ a saját kérdésére. – Elcseszték, mi? – Hát, nem ők győztek, ha erre vagy kíváncsi. – Na erre mondtam én, hogy elcseszték. A Kutyaember vett egy mély lélegzetet, és inkább elengedte a megjegyzést a füle mellett. – Bethod jól beásta magát minden Carleonba vezető út mentén. Nem látni, hol lehetne könnyen nekimenni, vagy akár könnyen megkerülni. Úgy veszem észre, alaposan felkészült ránk. – Hát ezt előre megmondhattam volna neked! – mordult fel Métely, és zsíros morzsák fröcsögtek a szájából. – Csirkecsontot felküldte az egyik dombra, Fehéroldalút meg a másikra, kicsit odébb meg nyilván ott van Hófehér és Öklelő is. Ez a négy senkinek nem hagy esélyt, de ha valamiért mégis meggondolnák magukat, ott lesz mögöttük maga Bethod is a sankáival meg azzal a kibaszott Félelmetessel, készen, hogy duplán ossza az áldást. – Több mint valószínű. – Tul a fény felé tartotta a kardját, egy darabig hunyorogva mustrálgatta, aztán nekiveselkedett a penge fényesítésének. – Bethod mindig fontosnak tartotta, hogy legyen egy terve. – És mit mondanak erre azok, akik a pórázunk végét fogják? – kérdezte vicsorogva Métely. – Milyen munkát szán Veszett az ő állatainak? – Burr azt akarja, hogy menjünk tovább egy darabon északnak, és lessük ki, nem hagyott-e valahol egy gyenge pontot Bethod. – Ha! – horkant föl Métely. – Bethodnak nem szokása lyukakat hagyni. Hacsak nem az a célja vele, hogy belepottyanjunk. Hogy belepottyanjunk, és kitörjük a nyakunkat. – Hát gondolom, akkor jobb lesz, ha a lábunk elé nézünk. – Már megint ezek kurva megbízatások.

A Kutyaember kezdte úgy érezni, hogy legalább annyira tele van a hócipője Métely nyavalygásával, mint Háromfásnak volt. – És mégis, hogyan lehetne máshogy, mi? Ebből áll az élet. Megbízatásokból. Ha nem vagy teljesen szar alak, megpróbálod a lehető legjobban megoldani őket. Különben hogy került a zabszem a seggedbe? – Csak körülnéztem! – Métely az állával a fák felé intett. – Csak körülnéztem! Semmi sem változott, igaz? Talán átkeltünk a Fehér-folyamon, és megint Északföldön vagyunk, de Bethod rendesen beásta magát odafönt, és kizárt, hogy az Unió mögéjük tudjon kerülni anélkül, hogy védtelen maradjon a seggünk. De ha sikerül is leszorítani Bethodot a dombról, utána mi lesz? Ha elverekszik magukat Carleonig, és be is jutnak a városba, aztán porig égetik, mint legutóbb Kilencujjú, akkor mi fog történni? Az egész semmit sem jelent. Bethod csak nyomul tovább, ahogy mindig is nyomult. Harcol, aztán visszavonul, de mindig lesz egy domb, ahol beáshatja magát, és mindig lesz egy újabb csel, amit bevethet. Eljön majd az idő, amikor az Uniónak elege lesz, visszahúznak délre, és magunkra hagynak bennünket. Akkor Bethod újra megindul, és azon kapjuk magunkat, hogy ő üldöz bennünket visszafelé Északföldön át. Jön a tél, a nyár, aztán megint a tél és megint a nyár, de ugyanabban a szarban tapicskolunk. Itt vagyunk, kevesebben, mint azelőtt, de még mindig az erdőben csesszük el az időnket. Ismerős? Most, hogy így szóba került, igen, ismerős volt a helyzet, de a Kutyaember nem tudta, mit is tehetne ez ügyben. – Visszajött Logen, nem? Vele csak jobb lesz. Métely megint felhorkant. – Hah! Mert a Véres Kilences nem csak halált hozott magával! – Nyugalom – mormogta Tul. – Az adósa vagy, ne feledd! Mindannyian azok vagyunk. – Azért gondolom, örökre csak nem maradhat adós az ember. – Métely ledobta a serpenyőt a tűz mellé, felállt, és lesöpörte a port a kabátjáról. – Mégis, merre járt, he? Egyetlen szó nélkül otthagyott bennünket, ha jól emlékszem. Ott hagyott a laposfejűeknek, aztán elhúzott bejárni a fél világot. Honnan tudhatnánk, hogy nem fog újra meglépni, ha úgy tartja kedve, nem áll át egyenesen Bethodhoz, nem áll neki minden ok nélkül mészárolni vagy a holtak tudják, mit nem csinál? A Kutyaember Tulra nézett, Tul pedig bűntudatos pillantással nézett vissza rá. Mindannyian látták, milyen sötét dolgokra képes Logen, ha rájön az ötperc. – Az régen volt – szólt Tul. – Változnak a dolgok. Métely elvigyorodott. – Nem. Nem változnak. Meséljétek csak be magatoknak, ha ettől könnyebben alszotok, de én nyitva tartom a szemem, elhihetitek. A Véres Kilencesről beszélünk. Ki tudja, mit művel legközelebb? – Van egy ötletem. – A Kutyaember megfordult, és Logent pillantotta meg az egyik fa törzsének támaszkodva. Éppen elmosolyodott volna, amikor találkozott a tekintetük. A Kutyaember pontosan fel tudta idézni ezt a tekintetet, és most mindenféle rút emlék került elő a nyomában. A holtak szemében látni ezt, amikor már elszállt belőlük az élet, és többé semmi nem érdekli őket a világon. – Ha van valami közlendőd, akkor szerintem jobb, ha a szemembe mondod. – Logen közvetlenül Métely elé lépett, és félrehajtotta a fejét, amitől arca lefelé

forduló oldalán egészen sápadtnak tűntek a hegek. A Kutyaember karján égnek álltak a szőrszálak, és végigfutott rajta a hideg, bár melegen sütött a nap. – Jaj már, Logen – szólt közbe Tul. Igyekezett úgy tenni, mintha az egész ügy csak tréfa lenne, holott a napnál is világosabb volt, hogy egyáltalán nem az. – Métely egyáltalán nem gondolta komolyan. Csak… Logen minta meg sem hallotta volna, hullaszemével végig Métely képébe meredt. – Amikor legutóbb leckét kaptál tőlem, azt hittem, nem lesz szükséged még egyre. De gondolom, egyeseknek rövid az emlékezetük. – Még közelebb lépett, olyan közel, hogy az arcuk már szinte összeért. – Nos? Szükséged van még egy leckére, fiacskám? A Kutyaember összerezzent. Biztosra vette, hogy ezek ketten rögtön nekiállnak gyepálni egymást, és elképzelni nem tudta, hogyan állítja meg őket, ha egyszer belelendültek. Feszült pillanat volt; mintha örökké tartott volna. Fekete Métely senki mástól – sem élőtől, sem holttól, még Háromfástól se – el nem tűrt volna ilyet, most azonban végül vigyorogva villantotta ki sárga fogait. – Nem. Egy lecke éppen elég volt. – Ezzel félrefordította a fejét, felkrákogott egy adag nyálat, és a földre köpte. Aztán komótosan elhátrált, de a vigyor egy pillanatra sem olvadt le az arcáról. Mintha azt mondta volna, hogy most még belefért egy kis letolás, de nem biztos, hogy hajlandó lesz még egyszer félvállról venni ilyesmit. Miután Métely eltávolodott, és biztos lett, hogy ezúttal nem fog vér folyni, Tul megkönnyebbülten fújtatott egyet. – Jól van. Északnak megyünk, arról volt szó, ugye? Valakinek össze kéne kapni a fiúkat – Aha – szólt Zordon, majd belecsúsztatta az utolsó nyílvesszőt a tegezbe, és követte Tult a fák közé. Logen egy darabig még mozdulatlanul állt, és figyelte, ahogy azok ketten eltűnnek a fák között. Amikor már nem látta őket, leguggolt a tűz mellé, összekuporodott, átkarolta a térdét, és lelógatta a fejét. – A holtaknak legyen hála. Kis híján becsináltam a gatyámba. A Kutyaember csak most döbbent rá, hogy végig visszatartotta a lélegzetét, és egyetlen nagy fújással kiengedte a tüdejébe szorult levegőt. – Azt hiszem, nekem sikerült is. Csak egy picit. Muszáj volt ezt csinálnod? – Tudod, hogy igen. Ha hagyjuk, hogy egy ilyen ember, mint Métely kibontakozzon, hát sosem fog leállni. Aztán még a többieknek is szöget üthet a fejébe, hogy talán a Véres Kilences nem is olyan ijesztő, mint hallották, és akkor csak idő kérdése lesz, mielőtt valaki, aki neheztel rám, egyszerűen ledöf. A Kutyaember megrázta a fejét. – A saját dolgodat nehezíted meg, ha így gondolkodsz. – Pedig így megy ez. Nem változott semmi. Mindig is így ment. Ez talán még igaz is volt, de ha senki sem hajlandó a leghalványabb esélyt sem adni a változásna, akkor végképp marad minden a régiben. – De… Biztos vagy benne, hogy ez szükséges? – Számodra talán nem. Csakhogy van benned valami, amiért téged szeretnek a népek. – Logen az állát vakargatva meredt a semmibe. – Azt hiszem, én ezt az esélyt úgy tizenöt évvel ezelőtt elszalasztottam. És biztosan nem kapok még egyet.

Az erdő meleg volt és ismerős. Az ágakon csicsergő madarak magasról tettek Bethodra, az Unióra meg az emberek minden viselt dolgára. Talán soha nem tűnt még ilyen békésnek a világ, és a Kutyaembernek ez cseppet sem tetszett. Beleszagolt a levegőbe, átszűrte az orrán, ízlelgette a nyelvével. Kétszer olyan óvatos volt, amióta az a nyílvessző előröppent a semmiből, és megölte Cathilt. Talán megmenthette volna, ha egy hangyányit jobban bízik a saját orrában. Azt kívánta, bár megmenthette volna. De a kívánságok nem segítenek. Métely leguggolt a bokorban, és a mozdulatlan erdőt fürkészte. – Mi az, Kutyaember? Mit szagolsz? – Embereket, de valahogy keserűnek érzem… – Még egyet szippantott. – Olyan, mintha… Egy nyílvessző suhant elő valahonnan, és reszketve állt bele az egyik fa törzsébe, közvetlenül a Kutyaember mellett. – Francba! – nyüszítette a Kutyaember, majd gyorsan lehuppant a hátsójára, és lekapta a válláról a saját íját; szokás szerint jókora késéssel. Métely átkozódva vetette magát mellé a földre, és bárdjával majdnem kiszúrta a Kutyaember szemét, mire annak sikerült odébb taszigálnia. Felemelt tenyérrel jelezte a többieknek, hogy álljanak meg, de azok máris hason kúszva kerestek fedezéket a fák meg a sziklák mögött, hogy aztán fegyvereiket előkapva meredjenek előre az erdőbe. Egy hang hallatszott valahonnan a fák közül. – Bethoddal vagytok? – Akárki is volt az, egészen különös akcentussal beszélte az északföldi nyelvet. Métely és a Kutyaember összenéztek, aztán mindegyik rántott egyet a vállán. – Nem! – ordította vissza Métely. – És ha te vele vagy, készülj, mert hamarosan találkozol a holtakkal! Rövid szünet után érkezett a válasz. – Nem vagyunk azzal a rohadékkal, és soha nem is leszünk. – Hiszek nektek! – kiáltotta a Kutyaember, és egy hajszálnyival följebb emelte a fejét, az íját végig készenlétben tartva. – Akkor mutassátok magatokat! Egy férfi lépett elő az egyik fa mögül, talán hatlépésnyire. A Kutyaember annyira megdöbbent, hogy kis híján elengedte a húrt, és kilőtte a nyílvesszőt. Aztán újabb és újabb emberek kerültek elő körben a fák mögül. Több tucatnyian. A hajuk csimbókokban ragadt össze, az arcukat barna kosz és kék festék keveréke borította, ruha gyanánt rongyos szőrméket és félig kikészített bőröket csavartak magukra, de a lándzsáik meg a nyilaik hegye és közönséges kardjaik pengéje fényesen ragyogott. – Domblakók – mormogta a Kutyaember. – Domblakók vagyunk bizony, méghozzá büszke domblakók! – Mély, öblös hang visszhangzott a fák közül. Néhányan félreálltak, mintha helyet csinálnának valakinek. A Kutyaember nem akart hinni a szemének. Egy gyerek lépett elő közülük. Lány volt, talán tízéves, mezítlábas. Egyik vállán irdatlan kalapács lógott; egylépésnyi hosszú, vastag farúd, a végén egy téglányi vasdarabbal. Sokkal, de sokkal nagyobb volt annál, hogy a lány meglóbálhatta volna. Még az is gondot okozott neki, hogy egyáltalán elbírja valahogy.

Egy kisfiú lépdelt a nyomában. A hátán aránytalanul széles kerek pajzs billegett, és egy hatalmas bárdot cipelt két kezében tartva. Mögötte egy másik fiú érkezett, egy nálánál kétszer hosszabb lándzsával, aminek magasan a feje fölött lebegett a levelek közt beszűrődő napfényben aranylón csillogó hegye. A fiúnak időről időre fel kellett néznie, nehogy a fegyver beakadjon egy ágba. – Álmodom – dünnyögte a Kutyaember. – Igaz? Métely összeráncolta a homlokát. – Hát ha így van, ez egy nagyon furcsa álom. A három gyerek nem volt egyedül. Tagbaszakadt férfi érkezett mögöttük. Széles vállát rongyos szőrme fedte, terjedelmes hasára pedig vaskos nyaklánc lógott. Egy számtalan apró csontból készült nyaklánc. Ujjcsontok, állapította meg a Kutyaember, ahogy a férfi közelebb ért. Férfiujjak voltak, lapos fadarabokkal vegyítve, és mindegyikbe különös jeleket faragtak. A jelenség szürkésbarna szakállából hatalmas, sárga vigyor villant elő, de ettől még a Kutyaember semmivel sem érezte magát nyugodtabbnak. – A francba! – nyögött fel Métely. – Menjünk vissza! Menjünk vissza délre, elegem van ebből. – Miért? Ismered? Métely elfordította a fejét, és kiköpött. – Crummock-i-Phail, igaz? A Kutyaember szinte azt kívánta, inkább lesből támadtak volna rájuk, mintsem, hogy csevegniük kelljen. Minden gyerek tudta, hogy Crummoci-i-Phail, a domblakók főnöke nagyjából a legbolondabb rohadék volt az egész nyüves Északföldön. Ahogy közeledett, gondosan félretolta az útjából a dárdákat meg az íjakat. – Nincs most ezekre szükség, ugye, szépségeim? Mind barátok vagyunk, vagy legalábbis ugyanazok az ellenségeink, ami még sokkal jobb annál, világos? Mindegyikünknek rengeteg ellensége van odafent azokon a dombokon, igaz? A hold a megmondhatója, mennyire örülök egy jó csetepaténak, de hogy nekimenjek azoknak a nagy szikláknak, rajtuk Bethoddal meg a seggnyalóival? Az már kicsit erős csetepaté lenne bárkinek. Még az újdonsült déli barátaitoknak is. Ahogy megállt közvetlenül a Kutyaember meg Métely előtt, az ujjcsontok megzördültek a hasán. A három gyerek is megtorpant mögötte, és hatalmas fegyvereikkel babrálva, komor tekintettel néztek fel az idegenekre. – Crummock-i-Phail vagyok – mondta a férfi. – A domblakók vezére. Vagy legalábbis azoké közülük, akik érnek valamit. – Úgy vigyorgott, mintha egy esküvőre toppant volna be. – És ki vezeti ezt a vidám kis kirándulást? A Kutyaember megint ugyanazt az ürességet érezte belül, de nem volt mit tenni. – Én magam. Crummock felhúzott szemöldökkel nézett rá. – Valóban? Nem vagy egy kicsikét pici hozzá, hogy te mondd meg ezeknek a nagydarab fickóknak, mi a dörgés? Úgy sejtem, komoly név súlyát hordhatod a válladon. – A Kutyaember vagyok. Ez pedig Fekete Métely. – Fura egy csapatot szedtél össze magadnak – mondta Métely a gyerekekre pillantva.

– Azt bizony! Azt bizony! És milyen bátrat egyben! Az a kölyök a lándzsámmal a fiam, Scofen. Az ott a bárddal a másik fiam, Rond. – Crummock tanácstalanul meredt a kalapácsos lányra. – Ennek a legénynek viszont nem emlékszem a nevére. – A lányod vagyok! – kiáltotta a kislány. – Mi van, kifogytam a fiúkból? – Scenn már felnőtt, és saját kardot adtál neki, Sceft pedig olyan kicsi, hogy nem bír el semmit. Crummock megrázta a fejét. – Nincs ez így jól, hogy egy istenverte nő vigye a kalapácsot. A lány a földre hajította a fegyvert, és nagyot rúgott Crummock sípcsontjába. – Akkor vidd magadnak, te állat! – Á! – vonyította a férfi, és nevetve dörzsölte meg a lábszárát. – Most már emlékszem rád, Isern. A rúgástól azonnal visszatértek az emlékeim. Ha elbírod a kalapácsot, hát elbírod. A legkisebb kapja a legnagyobb terhet igaz? – Akarod a bárdot? – A kisebbik fiú bizonytalanul tartotta fel a nála lévő fegyvert. – Akarod a kalapácsot? – A lány kirángatta a kalapácsot az aljnövényzetből, és a vállával félrelökte a bátyját. – Nem, drágaságaim, most nincs szükségem másra, csak szavakra, abból viszont van nekem rengeteg, a ti segítségetek nélkül is. Ha minden jól alakul, hamarosan láthatjátok, ahogyan az apátok gyilkolászik egy keveset, ma viszont nem használjuk a bárdokat és a kalapácsokat. Nem ölni jöttünk. – Akkor miért jöttetek? – kérdezte a Kutyaember, bár maga sem volt biztos benne, hogy kíváncsi a válaszra. – Rögtön térjünk a lényegre, mi? Egy kis barátkozásra már nem is jut idő? – Crummock egyik karját a feje tetejére emelte, és oldalt feszítette a nyakát, aztán felemelte az egyik lábát, és megforgatta a lábfejét. – Azért jöttem ide, mert az éjjel felébredtem, kisétáltam a sötétségbe, és a hold suttogott hozzám. Az erdőben, értitek? A fák alatt, a lombok közt üldögélő baglyok hangján. És tudjátok, mit mondott a hold? – Hogy kibaszottul elment az eszed? Crummock rácsapott hatalmas combjára. – Szépen beszélsz ahhoz képest, hogy milyen csúf ember vagy, Fekete Métely, de nem. A hold azt mondta… – Ezzel közelebb intette a Kutyaembert, mintha valami titkot akarna megosztani vele. – Hogy itt van veletek a Véres Kilences is. – És ha igen? – Logen hangtalanul lopózott mögé, bal kezét kardja markolatán nyugtatva. Tul meg Zordon is ott voltak vele, és komor tekintettel méregették a körben álldogáló festett arcú domblakókat, a három piszkos gyereket, meg legfőképpen megtermett, hájas apjukat. – Ott van! – bődült el Crummock, és kolbásznyi ujja reszketett, ahogy Logenre mutatott. – Kapd le a kezed arról a kardról, Véres Kilences, mielőtt összehugyozom magam! – Ezzel térdre rogyott a porban. – Ő az! Ő az! – Úgy, ahogy volt, térden állva előre csoszogott, majd megragadta Logen lábát, és hozzásimult, akár egy kutya a gazdájához. Logen lenézett rá. – Engedd el a lábamat!

– Arról lehet szó. – Crumock elhúzódott, és a kövér fenekére huppant a porban. A Kutyaember soha nem látott még ehhez fogható előadást. A jelek szerint igaz volt a pletyka, hogy ennek az embernek nincs ki mind a négy kereke. – Tudsz szép dolgokat, Véres Kilences? – Nem is egyet, ami azt illeti. – Akkor mondok még egyet. Láttalak Szívtelen Shamával küzdeni. Láttam, ahogy kettéhasítod, mint egy galambot, amit most vettél ki a fazékból, és áldott személyem sem csinálhatta volna különbül. Mesés látvány volt! – A Kutyaember felhúzta a szemöldökét. Ő is ott volt a jelenetnél, és nem úgy emlékezett, hogy bármi mesés lett volna a dologban. – Mondtam akkor – emelkedett megint térdre Crummock –, és mondtam azóta is sokszor – folytatta, miközben lassan talpra állt –, és mondtam akkor is, amikor lejöttem a dombokról, hogy megkeresselek. – Ezzel kinyújtotta hosszú karját, és Logenre mutatott. – Te inkább vagy a hold kedveltje, mint bárki más. A Kutyaember Logenre pillantott, az pedig megvonta a vállát. – Ki a megmondhatója, hogy mit szeret vagy nem szeret a hold? És egyáltalán miért fontos ez? – Hogy miért fontos, azt kérdezi? Ha! Végig tudnám nézni, ahogy lemészárolja az egész világot, és csodálatos lenne! És azért fontos, mert van egy terven. A hegyek alatti hideg forrásokból eredt, és a kövek alatti patakok vitték magukkal tovább, amíg aztán a szent tó partjára nem sodródott mellettem, amint épp a fagyos vízben áztattam a lábamat. Logen megvakarta sebhelyes állkapcsát. – Nekünk dolgunk van, Crummock. Ha van valami mondandód, bökd ki végre! – Hát legyen. Bethod gyűlöl engem, és az érzés kölcsönös. Viszont téged jobban gyűlöl, mert szembeszálltál vele, és élő bizonyítékot szolgáltattál rá, hogy egy északföldi is lehet a maga embere anélkül, hogy térdre rogyna, és a nyelvével illetné annak az aranyfejfedős rohadéknak, a két hájas fiának meg a boszorkányuknak a valagát. Eddig tudsz követni? – Tartom a lépést – felelte Logen, de a Kutyaember egyáltalán nem volt benne biztos, hogy tényleg így is van. – Csak füttyents, ha elveszted a fonalat, és máris visszajövök érted. Csak azt akarom mondani, hogy ha Bethodnak lenne esélye egyedül összefutni veled, a hangyákként sürgölődő, napfényimádó uniós barátaid nélkül odalent, akkor sok mindent hajlandó lenne feláldozni, hogy kihasználhassa. Egy ilyen lehetőséggel talán ki lehet csalogatni a csinos kis dombjai közül, arra gondoltam. Hmm? – Szóval az ő gyűlöletére alapozol. – Micsoda? Kételkedsz benne, hogy valaki ennyire gyűlölhet téged? – Crummock elfordult, és hosszú karjait Tul meg Zordon felé tárta. – De nem csak rólad van szó, Véres Kilences! Mindannyiótokról, és rólam is meg a három fiamról. – A lány ismét a földre hajította a kalapácsot, és csípőre tette a kezét, de Crummock zavartalanul folytatta. – Arra gondoltam, hogy a te fiaid összeállhatnának az én fiaimmal, és akkor lesz vagy nyolcszáz dárdánk. Megindulunk észak felé, mintha a Felföldre tartanánk, hogy megkerüljük Bethodot, és huncutságokat műveljünk a hátsó felével. Az a sejtésem, hogy erre buzogni kezd majd a vére. Az a sejtésem,

hogy képtelen lesz lemondani egy ilyen lehetőségről, hogy mindannyiunkat visszaküldjön a sárba. A Kutyaember átgondolta a dolgot. Bethod emberei nyilván tűkön ültek éppen. Aggasztotta őket, hogy a Fehér-folyamnak nem azon a partján kell harcolniuk, ahol szerettek volna. Talán hallották, hogy a Véres Kilences visszatért, és szöget ütött a fejükbe, hogy esetleg mégsem a megfelelő oldalra álltak. Bethod szívesen karóra tűzne néhány fejet, hogy mindenki megnézhesse őket magának. Kilencujjúét, Crummock-i-Phailét, Tul Duruét meg Fekete Mételyét, sőt talán még a Kutyaemberét is. Bethod boldog lenne, ha ezt megtehetné. Így megmutathatná Északföldnek, hogy ő jelenti a jövőt, és senki más. Nagyon is boldog lenne. – Ha esetleg valóban elindulnánk északra – kérdezte a Kutyaember –, Bethod hogyan szerezne róla egyáltalán tudomást? Crummock vigyora szélesebb lett, mint valaha. – Ó, tudni fogja, mert a boszorkánya is tudni fogja. – Kurva boszorkány – harsant fel fiú, akire a hosszú dárdát bízták. Vékony karjai remegtek, annyira igyekezett, hogy egyenesen tartsa a fegyvert. – Az a varázslatokat kotyvasztó, festett arcú szuka, akit Bethod maga mellett tart. Vagy ő tartja maga mellett Bethodot? Na, ez egy jó kérdés. Akárhogy is, a nő figyel. Igaz, Véres Kilences? – Tudom, kiről beszélsz – bólintott Logen, és egyáltalán nem tűnt elégedettnek. – Cauribnak hívják. Egy barátom egyszer azt mondta róla, hogy hosszú szeme van. – A Kutyaembernek fogalma sem volt, mi ez az egész, de ha Logen a szívére vette, nyilván neki is célszerű követni a példáját. – Hosszú szeme van, mit? – vigyorgott továbbra is Crummock. – A barátod szép nevet talált ki erre az ocsmány trükkre. Ez a nő mindent lát. Mindenféle dolgokat, amiket jobb szeretnénk, ha nem látna. Bethod mostanság inkább hisz az ő szemének, mint a sajátjának, és garantálom neked, hogy most bennünket figyeltet vele. A nő rajtunk fogja tartani mind a két hosszú szemét. Lehet, hogy nem vagyok varázsló – forgatta meg az egyik fadarabot a nyakláncán –, de a hold a megmondhatója, hogy nem is vagyok teljesen járatlan a dologban. – És mi lesz, ha az történik, amit mondasz? – dörmögte Tul. – Akkor mi történik? Azon kívül, hogy átadjuk Bethodnak a fejünket. – Ó, én ott szeretem a fejemet, ahol van, óriás barátom. Magunk után csalogatjuk egyre északabbra, ezt mondta nekem az erdő. Van egy hely a hegyekben, egy hely, amit különösen kedvel a hold. Egy erős völgy, amit a családom halottai és a népem halottai és a hegyek halottai őriznek, amióta világ a világ. A Kutyaember megvakarta a fejét. – Egy erőd a hegyekben? – Egy erős hely, jó magasan. Elég erős, és elég magasan van hozzá, hogy kevesen őrizhessük sok ellen, amíg megérkezik a segítség. Felcsalogatjuk a völgyembe, az uniós barátaitok pedig kényelmes távolságból követnek bennünket. Elég messziről, hogy a boszorkány ne lássa őket, ha velünk van elfoglalva. Aztán amíg Bethod bennünket próbál kifüstölni, meg mit tudom én, addig a déliek mögé osonnak, és… – Hangos csattanással ütötte össze a két tenyerét. – Két oldalról fogjuk összelapítani azt a birkákat kúrogató rohadékot!

– Birkakúró! – káromkodta el magát a lány, és belerúgott a földön heverő kalapácsba. Egy pillanatig mind egymást nézték. A Kutyaembernek nem nagyon tetszett ez a terv. Nem nagyon tetszett az ötlet, hogy rábízzák magukat erre a hibbant domblakóra. Viszont úgy hangzott, mintha mégiscsak lenne némi esélyük. Elég hozzá, hogy ne tudjon kapásból nemet mondani, akármennyire is szeretett volna. – Ezt még meg kell beszélnünk. – Hát persze, új legjobb barátaim, hát persze, hogy meg kell. Azért ne rágódjatok rajta sokáig, jó? – Crummock még szélesebbre húzta a vigyorát. – Túl régóta vagyok már távol a Felföldtől, és a többi gyönyörű gyermekem, a gyönyörű feleségeim meg a gyönyörű hegyeim már bizonyára bánatosak nélkülem. Gondoljatok a dolog napos oldalára! Ha Bethod nem követ bennünket, elüldögélhettek pár napot a Felföldön a nyár végén, megmelegedhettek a tüzemnél, hallgathatjátok a dalaimat, és figyelhetitek, ahogy lemegy a nap a hegyek fölött. Ez olyan rosszul hangzik? Tényleg? – Te komolyan azon gondolkodsz, hogy hallgatni kéne arra az eszement őrültre? – kérdezte Tul, miután hallótávolságon kívülre kerültek. – A boszorkányaival, a varázslóival meg azzal a sok baromsággal? Menet közben találja ki az egészet. Logen megvakarta az arcát. – Közel olyan bolond sincs, mint amilyennek tűnik. Éveken át kitartott Bethoddal szemben. Ő volt az egyetlen, akinek sikerült. Tizenkét tél telt már el, ugye, amióta bujkál, és újra meg újra lecsap? Mindig egy lépéssel előrébb jár. Igaz, a hegyekbe vette be magát, de akkor is. Viszont így is sikamlósnak kell lennie, akár egy hal, és keménynek, akár a vas. – Szóval megbízol benne? – kérdezte a Kutyaember. – Hogy megbízom-e benne? – horkant fel Logen. – Egy szart bízom meg. De ő talán még régebben gyűlöli Bethodot, mint mi. És igazat beszélt arról a boszorkányról is. Találkoztam vele, és sok minden mást is láttam az elmúlt egy évben… Ha Crummock szerint az a nő látni fog minket, hát én hiszek neki. Ha pedig nem lát, és Bethod nem jön utánunk, akkor sem vesztettünk semmit, igaz? A Kutyaembert még hevesebben fogta el az üresség érzése, mint valaha. Crummockra pillantott, aki egy kövön ült a gyerekei társaságában, és most mosolyogva megvillantotta felé sárga fogait. Nem tűnt éppen olyasvalakinek, akire szívesen alapozta volna minden reményét, de a Kutyaember érezte, hogy lassan megváltozik a széljárás. – Kurva nagy kockázatot vállalunk – dünnyögte. – Mi lesz, ha Bethod elkap bennünket? – Majd gyorsak leszünk, gondolom – felelte Métely. – Háború van. Aki győzni akar, annak kockáztatnia kell. – Aha – morogta Zordon. Tul bólintott nagy fejével. – Tennünk kell valamit. Nem azért jöttem, hogy nézzem, ahogy Bethod egy hegyen kuporog. Le kell hozni onnan. – Lehozni oda, ahol megdolgozhatjuk! – vicsorította Métely. – De neked kell döntened – csapott Logen a Kutyaember vállára. – Te vagy a főnök! Ő volt a főnök. Emlékezett rá, ahogy a többiek eldöntötték, amikor Háromfás sírja körül álltak. A Kutyaember legszívesebben közölte volna Crummockkal, hogy

baszódjon meg, aztán megfordult volna, és jelentette volna Westnek, hogy egy rakás fán kívül semmit sem talált. Viszont ha az embernek feladata van, akkor azt el kell végeznie. Háromfás is ezt mondta volna. A Kutyaember hosszan felsóhajtott. A különös érzés most már annyira felerősödött a gyomrában, hogy majd elhányta magát. – Jól van. Viszont ez a terv biztosan a végünket jelenti, ha az Unió nem áll készen, hogy megtegye a maga dolgát, méghozzá a kellő időben. Megtárgyaljuk Veszettel, aztán elmondjuk annak a Burrnek is, mire készülünk. – Veszettel? – kérdezte Logen. Tul elvigyorodott. – Hosszú történet. Virágok és ováció Jezalnak még mindig nem volt róla a leghalványabb fogalma sem, miért kellett a legjobb egyenruháját felvennie. Ez az átkozott vacak olyan kemény volt, mint valami deszka, és szinte csikorgott a sújtásoktól. Inkább vigyázzállásra tervezték, mint lovaglásra, ennek eredményeképp lovának minden mozdulatára fájdalmasan vágott bele a gyomrába. Bayaz viszont ragaszkodott ehhez az öltözethez, és meglepően nehéz volt nemet mondani a vén bolondnak, még ha elvileg Jezal is volt ennek a vállalkozásnak a parancsnoka. Végeredményben az tűnt a legegyszerűbbnek, ha megteszi, amit a mágus mond neki. Feszengve léptetett hát a hosszú oszlop élén, miközben szüntelenül a zubbonyát rángatta, és hevesen izzadt a tűző napon. Egyedül az jelentett számára vigaszt, hogy friss levegőt lélegezhet. Mindenki más az ő porát szívta be. Ha pedig mindez nem lett volna éppen elég fájdalmas, Bayaz lelkesen folytatta ugyanazoknak a témáknak az ecsetelését, amikkel annyira untatta Jezalt a Világ Pereméig és vissza. – …létfontosságú, hogy az alattvalókccűű mindvégig jó véleménnyel legyenek a királyról. Ráadásul ez nem is különösebben nagy feladat. A csóróknak nincsenek nagy vágyaik, és apró gesztusokkal is megelégednek. Nincs szükségük tisztességes bánásmódra. Elég, ha azt hiszik, hogy megkapják… Jezal egy idő után rájött, hogy nem is kell meghallania az öreg monoton hangját, valahogy úgy, ahogy az ember meg sem hall egy folyton ugató vén kutyát. Belesüllyedt hát a nyeregbe, és hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak. És hová máshová lyukadtak volna ki, mint Ardeehoz? Szép kis slamasztikába sodorta magát, szent igaz. Odakint a pusztaságban minden olyan egyszerűnek tűnt. Hazaér, összeházasodnak, boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Miután azonban visszatért Aduába meg a régi beidegződéseihez, a dolgok napról napra komplikáltabbak lettek. Nem hagyhatta csak úgy figyelmen kívül a lehetőséget, hogy akár a hírnevének és a jövőjének is árthat. Ezredes volt a király seregében, ez pedig együtt járt bizonyos elvárásokkal. – …a Nagy Harod mindig tisztelte az egyszerű embereket. Több esetben is ez volt a társai fölött aratott győzelmének titka… És persze maga Ardee is sokkal komplikáltabb volt személyesen, mint amikor még csak néma emlékként élt a fejében. Kilenc részben szellemes volt, okos,

rettenthetetlen, vonzó. Egy részben pedig alattomos és destruktív alkoholista. Minden vele töltött pillanat lutri volt, de talán éppen a veszélyérzettől szikrázott körülöttük a levegő, ahányszor csak megérintették egymást, talán ezért borsódzott a bőre, és ezért száradt ki a szája… Most is libabőrös lett a karja, már a gondolatra is. Soha korábban nem érzett ilyet egyetlen nő iránt sem. Ez csakis a szerelem lehet. Biztosan az. De elég-e a szerelem? Mennyi ideig fog vajon kitartani? Mert végtére is a házasság örökre szól, és az örökkévalóság igen hosszú idő. Jezal legszívesebben nem is olyan titkos románcuk meghosszabbítását választotta volna, de a rohadék Glokta beszúrta suta lábát ennek a lehetőségnek a kapujába. Üllők, zsákok és kanálisok. Jezal emlékezett rá, ahogyan a fehér szörnyeteg ráhúzta a zsákot egy fogoly fejére az utcán, és összerezzent a gondolatra. Viszont be kellett látnia, hogy a kriplinek igaza volt. Jezal látogatásai nem tettek jót a lány hírnevének. Az ember bánjon úgy másokkal, ahogy azt szeretné, hogy mások bánjanak vele, jutott eszébe, amit Kilencujjú mondott neki egyszer. Azért átkozottul kellemetlen ügy volt ez. – …egyáltalán figyelsz rám, fiam? – Hm? Öö… igen, persze. A Nagy Harod meg a többi. Hogy mennyire tisztelte a hétköznapi embereket. – Úgy tűnt, mintha tisztelné őket – morogta Bayaz. – És mindig hallgatott a jó szóra. Most már közeledtek Aduához. Lassan elhagyták a termőföldeket, és megérkeztek a düledező kunyhók, a rögtönzött lakhelyek, az olcsó fogadók és a még olcsóbb bordélyok közé, amelyek a városkapuk közelében sorakoztak az út két oldalán, voltaképpen külön városokat alkotva Casamir falának, azaz Adua legkülső védelmi vonalának hosszú árnyékában. A magas boltív mindkét oldalán egy-egy mogorva őr állt, az Unió arany napjával díszített kapuk pedig tárva-nyitva várakoztak. Átvonultak a hosszú alagúton, és megint kiértek a fényre. Jezal hunyorgott. Odabent a macskaköves utcákon tekintélyes számú ember gyűlt össze, akiket a városi őrség tagjai igyekeztek kétoldalt kordában tartani. Amint Jezal előlovagolt az alagútból, heves éljenzésben törtek ki. Jezal egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy vajon nem tévesztették-e össze valakivel, és nem egy igazából is fontos illetőt vártak-e helyette igazából. Amennyire tudta, akár a Nagy Harodnak is lehetett érkezése. Hamarosan azonban egy értelmes szót tudott kivenni a zsivajból: „Luthar”. Egy kislány virágot dobott felé, ami eltűnt a lova patái alatt, és kiáltott valamit, amit Jezal nem értett. De az arckifejezése biztossá tette a dolgot: ezek az emberek az ő kedvéért gyűltek össze. – Mi történik? – kérdezte súgva az Első Mágustól. Bayaz elmosolyodott, mint aki számított erre a fogadtatásra. – Úgy sejtem, Adua népe meg kívánja ünnepelni a felkelők felett aratott győzelmedet. – Tényleg? – Jezal elfintorodott, és ernyedt mozdulattal intett egyet, mire az éljenzés hallhatóan felerősödött. A tömeg csak sűrűbb lett, és a hely egyre kevesebb, ahogy közeledtek a város központja felé. Emberek lepték el a keskeny utcákat, emberek lógtak a földszinti ablakokból, és emberek ordibáltak meg éljeneztek az emeleti ablakokban is. Az egyik erkélyről újabb adag virágot dobtak

felé. Az egyik fennakadt a nyeregben, Jezal pedig felvette, és forgatni kezdte a kezében. – Ezt mind… az én kedvemért? – Hát nem te mentetted meg a várost? Hát nem te állítottad meg a felkelőket, mégpedig anélkül, hogy akár egyetlen csepp vér is hullott volna? – De nem is volt rá okuk, hogy megadják magukat. Nem tettem semmit. Bayaz megrántotta a vállát, kikapta a virágot Jezal kezéből, megszagolta, aztán eldobta, és a következő sarkon ujjongó kereskedők felé intett a fejével. – A jelek szerint ők nem így gondolják. Csak tartsd a szád, és mosolyogj! Az mindig beválik. Jezal megtett minden tőle telhetőt, hogy engedelmeskedjen, de nem jött könnyen a mosoly. Meglehetősen biztos volt benne, hogy Kilencujjú Logen nem helyeselné a dolgot. Ő azt mondta, az ember mindig próbálja kevesebbnek mutatni magát a valóságosnál, amit pedig Jezal most tett, az egészen bizonyosan éppen ennek az ellenkezője volt. Idegesen körbepillantott. Nem kételkedett benne, hogy a tömeg pillanatokon belül meglátja benne az arcátlan csalót, aki ő valójában volt, és az ujjongó kiáltások meg a virágok helyét dühös pfújolás meg az éjjeliedények tartalma veszi át. Mégsem ez történt. Az éljenzés folytatódott, ahogy Jezal és a katonák hosszú oszlopa a Három Tanya nevű kerület felé tartott. Ahányszor befordult egy újabb utcasarkon, Jezal kicsikét nyugodtabb lett. Lassan elkezdte úgy érezni, hogy bizonyára tényleg elérhetett valamit, amivel kiérdemelte ezt a megtiszteltetést. Még azon is elgondolkodott, hogy vajon tényleg megingathatatlan parancsnok és mesteri tárgyalóművész-e. Ha a városi polgárok hősként kívánják imádni, hát igazi faragatlanság lenne visszautasítani őket. Áthaladtak egy kapun Arnault falában, és megérkeztek a város központi kerületébe. Jezal kihúzta magát a nyeregben, és kidüllesztette a mellkasát. Bayaz tiszteletteljes távolságra maradt le mögötte, hagyván, hogy Jezal egyedül vezesse az oszlopot. Az ujjongás a tetőfogára hágott, ahogy végigvonultak a Középúton, és áthaladtak a Négy Sarkon az Agriont felé. Olyan volt, mint a győzelem érzése a Viadalon, csak lényegesen kevesebb munkával érte el. Ez tényleg olyan szörnyű lett volna? Mi baj származhatott belőle? Kilencujjú és az alázatossága elmehetnek a francba. Jezal megérdemelte a figyelmet. Ragyogó mosolyt tapasztott az arcára. Önelégült magabiztossággal emelte fel a karját, és integetni kezdett. Az Agriont hatalmas falai emelkedtek előttük, és Jezal most átkelt a várárok fölött a déli kapuhoz, aztán végigléptetett a hosszú alagúton, és már bent is volt az erődben; a katonák lovainak patái visszhangoztak mögötte a sötétben. Ahogy a bámészkodóktól zsúfolt magas épületek között lassan továbblovagolt a Királyok útján, az ősi uralkodók és tanácsadóik szobrai helyeslően néztek le rá. A Tábornagyok terén a tömeget gondosan a két oldalra terelték, csupasz kő széles ösvényét hagyva szabadon középen. A hatalmas tér túlsó végében széles emelvényt ácsoltak, amelynek a közepén karmazsinvörös lepel jelezte a királyi család tagjainak jelenlétét. Lélegzetelállító volt a zaj és a látvány. Jezal emlékezett rá, micsoda ünnepséget rendeztek Varuz tábornagynak, amikor hazatért a gurkhuliak felett aratott győzelme után. Emlékezett rá, ahogy a

gyerekkorból kinőve, tátott szájjal bámulta, mi történik. Egy futó pillanatra meglátta magát a tábornagyot is egy nagy szürke csatalovon, de még csak nem is álmodott róla, hogy egy nap ő fog a díszhelyen lovagolni. Ha őszinte akart lenni magához, még most is furcsának tűnt a dolog. Végül is csak egy rakás parasztot győzött le, nem a legerősebb hadsereget a Világ Körén belül. Másfelől viszont aligha az ő feladata volt eldönteni, ki méltó a dicsőségre, és ki nem. Igaz? Jezal megsarkantyúzta a lovát, és ügetve haladt tovább a mosolygó arcok és az integető karok sorfala között, a rajongástól sűrű levegőben. A Zárt Tanács illusztris tagjai az első sorban ültek. Felismerte a ragyogó fehérbe öltözött Sult főlektort meg az ünnepélyes feketét viselő Marovia Legfőbb Bírót. Ott volt egykori vívómestere, Varuz tábornagy is, Hoff főkamarás mellett. Egytől egyig tapsoltak, bár úgy tűnt, némiképp viszolyogva, amit Jezal meglehetősen udvariatlannak talált. Középütt, egy aranyozott székben ült maga a király. Jezal, aki most már tökéletesen beleélte magát a hódító hős szerepébe, megrántotta a kantárszárat, amitől a csődör felágaskodott, és mellső patái színpadiasan kaszáltak a levegőben. Leugrott a nyeregből, és megindult az uralkodói emelvény felé, majd kecsesen fél térdre ereszkedett, fejet hajtott, és az emberek dübörgő tapsa közepette várta a király hálájának megnyilvánulását. Túlzás lenne további előléptetésben reménykedni? Talán még saját címet is kaphat? Hirtelen egészen hihetetlennek tűnt, hogy nem is olyan régen még arra készült, hogy csendes életet éljen az ismeretlenségben. – Felség… – hallotta Hoff hangját Jezal, majd felemelte a fejét. – A király aludt, a szemét szorosan lehunyta, a szája tátva maradt. Tulajdonképpen nem volt ezen miért meglepődni, hiszen az öreg rég túlvolt már a fénykorán, de Jezal így is sértve érezte magát. Végeredményben másodszor történt meg, hogy az uralkodó elaludt Jezal dicsőséges pillanatában. Hoff a lehető legfinomabban oldalba bökte az uralkodót a könyökével, miután azonban az erre sem ébredt fel, kénytelen volt közelebb hajolni, és a fülébe suttogni. – Felség… – Ennyit sikerült csak kimondania. A király megbicsakló fejjel oldalra dőlt, és egyszerre lezuhant az aranyozott székről, majd akár egy partra vetett bálna, a hátán fekve elterült a Zárt Tanács döbbent tagjai előtt a földön. Skarlátvörös köntöse alól kivillant a nadrágján éktelenkedő nagy nedves folt, a korona lecsúszott a fejéről, pattant egyet, majd csörömpölve gurult odébb a köveken. A tömeg egyszerre szisszent fel, hátulról éles női sikoly hallatszott. Jezal tátott szájjal bámulta, ahogy a főkancellár térdre veti magát, és a mozdulatlanul heverő király fölé hajol. Eltelt egy néma pillanat, egy pillanat, amíg a Tábornagyok terén mindenki visszatartotta a lélegzetét, majd Hoff lassan felegyenesedett. Máskor vörös arca most sápadtan világított. – A király halott! – vonyította, és kétségbeesett hangját visszaverték a teret körülvevő tornyok meg épületek. Jezal akaratlanul is elhúzta a száját. Most már senki nem fogja őt éljenezni.

Túl sok kés Logen egy kövön ült, húszlépésnyire az úttól, amelyiken Crummock vezette őket. Minden utat ismert ez a Crummock-i-Phail, minden utat Északföldön. Ezt pletykálták, és Logen remélte, hogy ez az igazság. Nem repesett a gondolattól, hogy esetleg az ellenség karjai között is kiköthetnek. Északnak tartottak, a hegyek felé. Abban reménykedtek, hogy lecsalogathatják a dombjairól Bethodot, aki majd nem tud ellenállni a kísértésnek, és követi őket a Felföldre. Abban reménykedtek, hogy az Unió is a nyomukban jár majd, és csapdába ejthetik Északföld királyát. Kicsit sok volt ennyi a reménykedésből. Melegen sütött a nap, és a fák alatt a talajt ellepték a ragyogó napsugaraktól szabdalt árnyékok, amelyek úgy ugráltak, ahogy az ágak mozogtak a szélben. A fény időről időre élesen villant Logen arcába. A madarak csipogtak és trilláztak, a fák nyikorogtak, a levelek zizegtek, a levegőben rovarok úsztak, az erdő talaját csomókban növő kék és fehér virágok borították. Nyár volt Északföldön, de Logen ettől cseppet sem érezte jobban magát. A nyár a legmegfelelőbb évszak a gyilkolásra, és sokkal több embert látott már jó időben meghalni, mint rosszban. Nyitva tartotta hát a szemét, és figyelte, mi történik a fák között, de leginkább hallgatózni próbált. Ezt a megbízatást kapta a Kutyaembertől. Húzódjon ki a jobb szárnyra, és ügyeljen rá, nehogy Bethod fiai a közelükbe osonhassanak, amíg libasorban haladnak ezen a szűk ösvényen. Logennek tökéletesen meg is felelt a feladat. Távolabb kerülhetett a többiektől, ahol a saját társait nem foghatta el a kísértés, hogy megpróbáljanak végezni vele. Ahogy a fák között vonulva elfojtott hangon beszélgető, fegyvereiket készenlétben tartó embereket figyelte, megrohanták az emlékek. Némelyik jó volt, némelyik rossz. A legtöbb azért rossz, ezt el kellett ismernie. Egy ember kivált a többiek között, és megindult felé a fák között. Széles vigyor ült az arcán, de ez semmit sem jelentett; Logen rengeteg olyan embert ismert, aki vigyorogva is képes volt gyilkosságon törni a fejét. Ő maga is megtette ugyanezt, méghozzá nem is egyszer. Árnyalatnyit oldalra fordult, úgy helyezkedett, hogy a másik ne láthassa a kezét, és megszorította egyik kése markolatát. Az embernél sosem lehet túl sok kés, tanította az apja, és egy ilyen tanácsot érdemes komolyan venni. Lassan, könnyedén körülnézett, hogy meggyőződjön róla, nincs-e valaki a háta mögött, de csak a fák álltak ott némán. Igazított hát egyet a lábán, de ülve maradt, és megpróbált úgy tenni, mintha nem aggódna, bár minden izma megfeszült, és ugrásra készen állt. – Vörös Süveg a nevem. – A férfi alig egy lépésnyire állt meg Logen előtt, és még mindig vigyorgott. Bal kezét lazán kardja markolatán nyugtatta, a jobb mozdulatlanul lógott mellette. Logen gondolatai kavarogtak, igyekezett felidézni mindenkit, akinek ártott, akiket megsebesített, vagy akikkel viszályba keveredett. Már legalábbis azokat közülük, akiket életben hagyott. Vörös Süveg. Nem tudta hová tenni a nevet, de azért ez kevés volt hozzá, hogy megnyugodjon. Tíz ember tíz nagy könyvvel sem tudta volna számon tartani az összes ellenséget, akiket az évek során szerzett, és akkor még nem is gondolt ezeknek az ellenségeknek a barátaira és a családtagjaira. Arról

nem is beszélve, hogy bárkinek eszébe juthatott különösebb ok nélkül, akár csak a puszta dicsőségért is végezni vele. – Nem mondhatnám, hogy ismerős a neved. Vörös Süveg megvonta a vállát. – Nem is igen hallhattad. Az Öreg Yawl mellett harcoltam annak idején. Jó ember volt az öreg, olyan ember, akit tisztelni lehetett. – Úgy van – mondta Logen, aki továbbra is igyekezett figyelni a hirtelen mozdulatokra. – Amikor aztán visszament a sárba, Csirkecsont mellé kerültem. – Sosem találkoztam szemtől szemben Csirkecsonttal, még akkor sem, amikor ugyanazon az oldalon harcoltunk. – Őszintén szólva én sem. Igazi rohadék. Olyan csaták miatt döngeti a mellét, amiket Bethod nyert meg neki. Nem vágódott be nálam. Ezért álltam át, tudod. Amikor hallottam, hogy itt van Háromfás. – Megszívta az orrát, és lenézett a földre. – Valakinek kezdenie kell valamit azzal a kibaszott Félelmetessel. – Azt beszélik. – Logen sokat hallott már a Félelmetesről, és semmi jó nem volt közte, de azért szükség volt még néhány megfelelő szóra, hogy elengedje a kése markolatát. – Viszont a Kutyaember jó főnöknek tűnik. Az egyik legjobb, akit valaha szolgáltam. Érti a dolgát. Óvatos. Megfontolja, mit tesz. – Igen. Mindig is gondoltam, hogy így lesz. – Szerinted Bethod követ bennünket? Logen egy pillanatra sem vette le a tekintetét Vörös Süvegről. – Talán igen, talán nem. Úgy sejtem, nem is tudjuk meg, amíg fel nem érünk a hegyekbe, és meg nem halljuk dörömbölni a kapun. – Gondolod, hogy az Unió tartja magát az egyezséghez? – Nincs rá okuk, hogy ne tartsák magukat hozzá. Amennyire meg tudom állapítani, ez a Burr tudja, mi a dörgés, mint ahogy Veszett is. Ha egyszer azt mondták, hogy jönnek, hát szerintem jönnek is. Mindenesetre akármi is most a helyzet, nem sokat tehetünk, igaz? Vörös Süveg letörölte az izzadságot a homlokáról, és hunyorogva pillantott a fák közé. – Nyilván igazad van. Mindegy, csak azt akartam mondani, hogy ott voltam a csatában Inewardnál. A másik oldalon álltam, de láttalak harcolni, és igyekeztem a lehető legtávolabb tartani magam tőled, azt elmondhatom. – Mosolyogva rázta meg a fejét. – Se azelőtt, se azóta nem láttam ahhoz foghatót. Voltaképp azt szerettem volna elmondani, hogy jó itt látni közöttünk. Örülök. – Tényleg? – Logen pislantott egyet. – Akkor nagyszerű. Jól van. Vörös Süveg bólintott. – Nos. Ez minden. Viszlát a csatában, gondolom. – Úgy van. A csatában. – Logen figyelte, ahogy a másik távolodik tőle, de hiába tűnt el lassacskán a szeme elől, nem tudta rávenni magát, hogy elengedje a kését. Képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy résen kell lennie. Úgy tűnt, máris elfelejtette, milyen volt az élet Északföldön. Vagy legalábbis megengedte magának, hogy úgy tegyen, mintha más lenne, mint régen. Most már belátta, hogy tévedett. Évekkel ezelőtt csapdát állított magának. Vastag láncot kovácsolt, egyik kurva szemet a másik után, aztán vasra verte magát vele. Valahogyan megadatott neki a szabadulás lehetősége, egy lehetőség, amit

egyáltalán nem érdemelt meg, mégis hagyta veszendőbe menni, most pedig számolnia kellett vele, hogy hamarosan vér fog folyni. Érezte, hogy elkerülhetetlen a dolog. Súlyosan nehezedett rá a halál, mintha egy hegy omlott volna a vállára. Ahányszor csak egy szólt szót, vagy tett egy lépést, vagy akár csak gondolt valamire, egyre közeledett. Minden egyes korttyal magába döntötte, minden egyes levegővétellel magába szívta. Most felhúzta a vállát, és lenézett a bakancsán cikázó fénysugarakra. Sosem szabadott volna elengednie Ferrót. Kapaszkodnia kellett volna bele, ahogy egy gyerek kapaszkodik az anyjába. Hány akárcsak fele ilyen jó dolgot volt lehetősége megszerezni életében? Most pedig elengedett valami fontosat, és inkább azt választotta, hogy visszajön Északföldre elrendezni a vitás ügyeit. Megnyalta az ajkát, és nagyot köpött a földre. Tudhatta volna. A bosszú soha nem olyan egyszerű és soha nem olyan édes, mint amilyennek előre gondolja az ember. – Lefogadom, azon emészted magad, hogy bár ne jöttél volna vissza. Logen felkapta a fejét, és kis híján a kést is előrántotta, hogy munkára fogja. Aztán észrevette, hogy csak Tul áll előtte. Eltette a fegyvert, és leengedte a kezét. – Tudod mit? Felmerült bennem a gondolat. Viharfelhő leguggolt mellé. – Néha még az én vállamra is súlyos teherként nehezedik a saját nevem. Rettegek belegondolni, micsoda gyötrelem lehet a te neveddel élni. – Tényleg tud nyűg lenni néha. – Lefogadom. – Tul a poros ösvényen libasorban vonuló embereket nézte. – Ne törődj velük. Majd megszokják, hogy itt vagy. Ha pedig rosszabbra fordulnak a dolgok, Fekete Mételytől mindig kaphatsz egy mosolyt, mi? Logen elvigyorodott. – Ez igaz. Az nem semmi, ahogy a barátunk mosolyog. Mintha az egész világot jókedvre derítené, igaz? – Mint a napsugár egy felhős délutánon. – Tul leült a sziklára, kihúzta a dugót a kulacsából, és megkínálta Logent. – Sajnálom. – Sajnálod? Mit? – Hogy nem kerestünk, miután leestél a szikláról. Azt hittük, meghaltál. – Nem mondhatnám, hogy emiatt neheztelnék rátok. Magam is elég biztos voltam benne, hogy meghaltam. Azt hiszem, inkább nekem kellett volna megkeresnem benneteket. – Na ja. Talán mindenkinek keresnie kellett volna a másikat. Bár azt hiszem az ember egy idő után leszokik róla, hogy reménykedjen. Az élet megtanítja, hogy a legrosszabbra számítson. – Reálisan kell szemlélni a dolgokat, azt hiszem. – Ahogy mondod. Azért végül jól sült el. Megint itt vagy köztünk, mi? – Úgy van. – Logen felsóhajtott. – Megint háborúzom, pocsék kajákat eszem, és az erdőben osonok. – Az erdőben – mordult fel Tul, és széles mosolyra húzta a száját. – Hát meg lehet azt valaha is unni? Logen meghúzta a kulacsot, aztán visszaadta, hogy Logen is ihasson belőle egy kortyot. Pár pillanatig némán ültek tovább.

– Ugye tudod, hogy én nem ezt akartam, Tul? – Hát persze, hogy nem. Egyikünk sem ezt akarta. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem ezt érdemeljük, igaz? – Tul lapáttenyerével Logen vállára csapott. – Ha beszélni akarsz róla, megtalálsz. Logen figyelte, ahogy elmegy. Viharfelhő jó ember volt. Olyan ember, akiben megbízhatott. Maradt még néhány ilyen. Tul és Zordon és a Kutyaember. Fekete Métely is a maga módján. Logen szinte úgy érezte, van miben reménykednie. Szinte örült, hogy úgy döntött, visszatér Északföldre. Aztán megint felnézett a libasorban vonuló emberekre, és megpillantotta az éppen őt bámuló Reszketet. Logen legszívesebben elfordította volna a fejét, de a Véres Kilences sosem tehetett ilyet. Csak ült hát ott a sziklán, farkasszemet néztek egymással, és Logen érezte a csontjáig hatoló gyűlöletet, amíg Reszket el nem tűnt a fák között. Megint megrázta a fejét, szívott egyet a fogán, és kiköpött. Az ember keze ügyében sosem lehet túl sok kés, tanította neki az apja. Hacsak nem éppen rá szegezik őket, méghozzá olyan emberek, akik nem kedvelik különösebbképpen. Legjobb ellenségek Kopp, kopp. – Ne most! – mennydörögte Glokta ezredes. – Ezekkel még mind végeznem kell! – Vagy ezer, vallomásokkal teleírt papírlap várta, hogy aláírja őket. Az íróasztala nyögött a hatalmas stócok alatt, a tolla hegye pedig már puha lett, mint a vaj. A piros tintával húzott vonalak sötét vérfoltoknak tűntek a sápadt papíron. – A nyavalya törje ki! – dühöngött, ahogy a könyökével felborította a tartót, és a tinta az asztalra fröccsent, beleívódott a papírhalmokba, aztán kitartó kopogással a padlóra csöpögött. – Később lesz ideje vallomást tenni. Elegendő ideje. Az ezredes összeráncolta a homlokát. A levegő határozottan lehűlt körülötte. – Megint maga! Mindig a legrosszabb pillanatban. – Szóval emlékszik rám. – Úgy tűnik… – Igazság szerint az ezredes nemigen tudta felidézni, hol találkoztak. Mintha egy nő állt volna a sarokban, de nem tudta kivenni az arcát. – A Mester lángok közepette zuhant alá… az alant ívelő hídra esett. – A szavak ismerősek voltak, de Glokta nem tudta volna megmondani, honnan. Valami zavaros régi történet lehetett. Elfintorodott. A nyavalya törje ki, de fáj a lába. – Úgy tűnik… – Szokásos magabiztossága lassan semmivé foszlott. A szobában most már jéghideg volt, az ezredes látta lélegzetet páráját az arca előtt. Ahogy hívatlan látogatója közelebb lépett, feltápászkodott a székéből. Észbontóan sajgott a lába. – Mit akar? – sikerült kinyögnie. Az ismeretlen arcára most már fény vetült. Nem volt más, mint Mauthis a Valint és Balk pénzintézetből. – A Magot, ezredes. – Örömtelen mosolyra húzta a száját. – A Magot akarom. – De… de… – Glokta egészen a falig araszolt. Nem volt már hova hátrálnia.

– A Magot! – Most már Goyle arcát látta, aztán Sultét, aztán Severardét, de mind ugyanazt akarták tőle. – A Magot! Kezdem elveszíteni a türelmemet! – Bayaz – suttogta Glokta, és olyan erővel szorította össze a szemét, hogy kicsordultak a könnyei. – Bayaz tudja…. – Kopp, kopp, kínvallató. – Ez megint a nő dühös hangja volt. Egy ujj bökte meg a halántékát, fájdalmas erővel. – Ha az a hazug, vén gazember tudná, hol van, már az enyém lenne. Nem. Magának kell megkeresnie. – Az Ezredes szóhoz sem jutott a félelemtől. – Vagy megtalálja nekem, vagy kitépem az árát a rothadó húsából. Kopp, kopp, ideje felébredni. Az ujj megint a halántékába bökött; úgy vájt a koponyájába, akár egy tőr pengéje. – Kopp, kopp, kripli! – vicsorította a fülébe a förtelmes hang. Az arcát érő lehelet olyan fagyos volt, hogy szinte égette a csupasz arcbőrét. – Kopp, kopp! Kopp, kopp. Glokta egy pillanatra azt sem tudta, hol van. Felült, megküzdött a takarójával, aztán körülnézett. Minden oldalról fenyegető árnyékok vették körül, fülében saját szűkölő lélegzete zúgott. Aztán hirtelen minden a helyére került. Az új lakosztályom. Kellemes szellő mozgatta meg a függönyöket a ragadós éjszakában, és a levegő beáramlott az egyetlen nyitott ablakon keresztül. Glokta látta, a fehérre meszelt falon táncoló árnyékot, ahogy az ablak nekiütődött a keretének, aztán kinyílt, majd becsapódott újra. Kopp, kopp. Becsukta a szemét, és hosszan felsóhajtott. Fintorogva dőlt vissza az ágyra, kinyújtóztatta a lábát, és hogy oldja a görcsöt, megmozgatta az ujjait. Legalábbis azt a néhány ujjat, amit a gurkhuliak meghagytak nekem. Megint csak álmodtam. Az egész… Aztán eszébe jutott minden, és felpattant a szeme. Meghalt a király. Holnap újat választunk. A háromszázhúsz papírdarab élettelenül lógott a falon. Egyre gyűröttebbek, szakadtabbak, zsírosabbak lettek az elmúlt néhány hét során. Ahogy maga az egész ügy is egyre mélyebbre süppedt a mocsokba. Sok fecnin elkenődött a tinta, ahogy utólag beszúrt jegyzetekkel és kihúzásokkal teli dühös firkákkal látták el őket. Ahogy adtuk és vettük, fenyegettük és zsaroltuk, megvesztegettük és magunkhoz édesgettük az embereket. Sok papír el is szakadt, amikor letépték róluk a viaszt, hogy más színűvel helyettesítsék. Ahogy a szövetségesek cserélődtek, az ígéretek megszegettek, és a mérleg nyelve hol erre, hol arra billent. Sult főlektor úgy meredt a fecnikra, mint pásztor a bajkeverő nyájra. Fehér kabátja gyűrött volt, fehér haja kócos. Glokta eddig akárhányszor látta, mindig makulátlanul jelent meg. Nyilván vérszagot érez végre. A saját véréét. Szinte nevethetnékem támadna, ha nem lenne az én szám íze is olyan rettentően sós. – Brocknak hetvenöt van – dörmögte maga elé Sult, fehér kesztyűbe bújtatott ujjait tördelve a háta mögött. – Brocknak hetvenöt van. Ishernek ötvenöt. Skaldnak és Barezinnak fejenként negyven. Brocknak hetvenöt van… – Újra meg újra

elismételte a számokat, mintha valami varázsigét alkottak volna, ami megvédte a gonosztól. Vagy talán a jótól. – Ishernek ötvenöt… Gloktának el kellett nyomnia egy mosolyt. Brock, aztán Isher, aztán Skald és Barezin, közben meg az Inkvizíció és a bírói kar a koncon marakodik. Hiába erőlködtünk, a dolgok nagyjából ugyanúgy álltak, mint amikor belefogtunk ebbe a rút keringőbe. Ezzel az erővel akkor is leléphettünk volna az országból, és megspórolhattuk volna magunknak a strapát. Talán még mindig nincs késő… Glokta hangosan megköszörülte a torkát, mire Sult hátrakapta a fejét. – Hozzá tud talán tenni valamit? – Úgy is mondhatjuk, eminenciás uram. – Glokta igyekezett a tőle telhető legszervilisebb maradni. – Nemrégiben meglehetősen… zavarba ejtő információhoz jutottam. Sult megvetően biggyesztette le az ajkát, és állával a papírdarabok felé intett. – Még ennél is zavarba ejtőbb? Legalábbis ugyanennyire. Voltaképp akárki is nyeri a választást, nem ünnepelhet sokáig, ha egy hétre rá megjelennek a gurkhuliak, és mindenkit lemészárolnak. – Értésemre adták, hogy… a gurkhuliak Midderland megszállására készülnek. Rövid, kínos csend támadt. Aligha ígéretes fogadtatás, de a hajó most már elhagyta a kikötőt. Mi mást tehetnék, mint hogy egyenest a viharnak kormányozzuk? – Midderland megszállására? – húzta el a száját Goyle. – Mivel? – Nem most először hallom, hogy titokban flottát építettek. – Kétségbeesve igyekszem befoltozni süllyedő hajómat. – Méghozzá tekintélyes flottát, a legutóbbi háború után. Könnyedén megtehetnénk az előkészületeket, aztán ha a gurkhuliak valóban megjönnek… – És ha téved? – A főlektor homlokán mély ráncok jelentek meg. – Honnan szerezte ezt az információt? Ó, te jó ég, ez felháborító! Carlot dan Eider? Életben van? De hogyan? Testét a kikötőben sodorta partra a víz… – Névtelen forrásból, főlektor úr. – Névtelen? – Őeminenciája összehúzta a szemét, de a tekintete így is égetett. – És maga szerint nekem a Zárt Tanács elé kéne állnom, éppen most, egy ettől a bizonyos névtelen forrástól származó ellenőrizetlen pletykával? – A hullámok már a fedélzetet mossák… – Eminenciás uram, pusztán fel szerettem volna hívni a figyelmét a lehetőségre… – Mikor jönnek? – A megtépett vitorla csapkod a szélben… – Az informátorom nem… – Hol szállnak partra? – A matrózok sikítva zuhannak alá a kötelekről… – Eminenciás uram, ezzel kapcsolatban sem… – Hányan érkeznek? – A kormánykerék letörik, és remegő kezemben marad… Glokta vágott egy grimaszt, és úgy döntött, inkább nem szól. – Akkor ha lenne olyan kedves, és a továbbiakban tartózkodna a hasonló, csak a figyelmünk elterelésére alkalmas pletykák terjesztésétől – mondta Sult a megvetéstől torz arccal. A hajó eltűnik a könyörtelen hullámok alatt, értékes figyelmeztetésekből álló rakománya a mélybe merül, kapitányát senki nem fogja keresni. – Aggasztóbb gondjaink is vannak, mint egy légiónyi gurkhuli fantom.

– Igenis, eminenciás uram. – És ha a gurkhuliak mégis megjelennek, kit fogunk felkötni? Ó, Glokta elöljárót, természetesen. Mégis, miért nem szólt az az átkozott kripli? Sult gondolatai máris a jól bejáratott utakat járták. – Harmincegy szavazatunk van, Maroviának pedig valamivel több, mint húsz. Harmincegy. Nem elég, hogy sikerrel járhassunk. – Komoran rázta meg a fejét, kék szeme végigfutott a papírokon. Mintha valami új módon is nézhetné őket, amivel változtathat a rettenetes matematikai igazságokon. – Közel sem elég. – Hacsak nem jutunk egyezségre Marovia Legfőbb Bíróval. – Megint csend támadt, még kínosabb, mint legutóbb. Te jó ég. Ezek szerint hangosan is kimondtam. – Egyezségre? – szűrte aztán Sult a fogai között. – Maroviával? – nyüszítette Glokta a diadalittasságtól kidülledt szemmel. Ha már minden esély elszállt, hogy biztosra menjünk, kockázatot kell vállalnunk. Vagy nem ezt mondtam magamnak, amikor végiglovagoltam azon a hídon, miközben a túloldalon nyüzsögtek a gurkhuliak? Na mindegy, irány a vihar megint… Glokta mély lélegzetet vett. – Marovia helye a Zárt Tanácsban semmivel sem biztosabb, mint másé. Igaz, hogy egymás ellen dolgoztunk, de pusztán csak megszokásból. Ami ezt a szavazást illeti, közösek a céljaink. Gyenge jelöltet akarunk a trónra juttatni, hogy fenntarthassuk az egyensúlyt. Együtt több mint ötven szavazatunk van. Ez éppen elég lehet hozzá, hogy a megfelelő irányba billentse a mérleg nyelvét. Goyle megvetően húzta el a száját. – Hogy összeálljunk azzal a parasztimádó hipokritával? Magának elment az esze? – Fogja be, Goyle! – Sult hosszasan meredt Gloktára, miközben elgondolkodva csücsörített az ajkával. Talán a büntetésemet fontolgatja? Következik megint a szájtépés? Vagy inkább az én körmömet tépi le? Vagy a testemet a kikötőben… – Igaza van. Menjen, beszéljen Maroviával. Sand dan Glokta ismét a nap hőse! Goyle-nak leesett az álla. – De… eminenciás uram! – Túlvagyunk azon, hogy a büszkeségünkkel törődjünk! – fintorodott el Sult. – Meg kell ragadnunk minden alkalmat, hogy távol tartsuk Brockot meg a többieket a tróntól. Kompromisszumokat kell kötnünk, legyenek bármilyen fájdalmasak, és minél több szövetségesre kell szert tennünk. Menjen! – szólt hátra a válla fölött, miután karba font kézzel megint a papírfecnik felé fordult. – Jusson egyezségre Maroviával! Glokta merev háttal állt fel a székről. Nem szívesen hagyok itt ilyen kellemes társaságot, de ha szólít a kötelesség… Megvillantotta a lehető legkurtább fogatlan mosolyát Goyle felé, aztán fogta a botját, és az ajtó felé sántikált. – És Glokta! – Glokta fájdalmas grimasszal fordult vissza. – Lehet, hogy egyelőre közösek a céljaink Maroviával, de ez nem jelenti azt, hogy megbízhatunk benne. Óvatosan járjon el! – Úgy lesz, eminenciás uram. – Mindig óvatosan járok el. Hogyan máshogy járhatnék, ha minden lépés gyötrelem?

A Legfőbb Bíró irodája akkora volt, mint egy hodály, a mennyezetét titokzatos árnyékokkal teli stukkók díszítették. Bár csak késő délutánra járt az idő, a sűrű repkény az ablak előtt meg a vastag koszréteg az ablakon állandó félhomályba borította a helyiséget. Minden szabad felületet inogó papírrakások leptek el. Fekete szalaggal összekötözött dokumentumhalmok. Bőrbe kötött jegyzőkönyvek kupacai. Magasra stócolt poros tekercsek, tele cirkalmas kézírással, és hatalmas, aranyozott vörös viaszplecsnikkel lepecsételve. Olyan, mintha egy királyság összes törvényét itt tárolnák. Ami azt illeti, feltehetőleg éppen ez a helyzet. – Glokta elöljáró, jó estét! – Marovia egy vacsorához megterített hosszú asztalnál ült az üres kandalló előtt, a fogások egy díszes tartóban elhelyezett gyertyák fényében csillogtak. – Remélem, nem bánja, ha beszélgetés közben étkezem. Szívesebben vacsoráznék a lakosztályom kényelmében, de egyre gyakrabban alakul úgy, hogy itt eszem. Annyi dolgom van, tudja. Ráadásul úgy fest, az egyik titkárom bejelentés nélkül nyaralni utazott. – Méghozzá a vágóhíd talajára, ami azt illeti, egy sertéscsorda emésztőszerveinek érintésével. – Ha gondolja, csatlakozhat hozzám. – Marovia egy a közepén szinte nyers, véres szószban úszó, tekintélyes méretű húsdarabra mutatott. Glokta megnyalta üres ínyét, és a szemközti székbe manőverezte magát. – Örömömre szolgálna, kegyelmes uram, de a fogorvoslás törvényei nem teszik lehetővé számomra. – Á, világos. Bizonyos törvények alól még a Legfőbb Bíró sem adhat felmentést. Együttérzek önnel, elöljáró. Nem sok minden tud már nekem akkora örömet okozni az életben, mint egy jó szelet hús, és minél véresebb, annál jobb. Csak mutassa meg neki a lángot, mindig azt mondom a szakácsomnak. Csak mutassa meg neki. – Különös. Én is mindig azt mondom a praktikálisaimnak, hogy így kezdjék. – És minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást? Saját jószántából jött, esetleg munkaadója, nagyra becsült Zárt Tanács-béli kollégám, Sult főlektor bíztatta fel? Mármint Zárt Tanács-béli örök és halálos ellenséged, igaz? – Őeminenciája tud a látogatásomról. – Valóban? – Marovia újabb szelet zsíros húst kanyarított le, és emelt a tányérjára. – És miféle üzenetet hozott nekem? Talán a Nyílt Tanács holnapi üléséről volna szó? – Elrontja a meglepetést, kegyelmes uram. Beszélhetek őszintén? – Ha tudja, hogyan kell. Glokta megmutatta a Legfőbb Bírónak fogatlan vigyorát. – Ez a szavazás erősen rontja a hatékonyságunkat. A kétségek, a bizonytalanság, az aggodalom. Ezek senkinek nem tesznek jót. – Egyesek rosszabbul járnak vele, mint mások. – Marovia kése megcsikordult a tányéron, ahogy leszelte a zsírt a hús széléről. – Pontosan. A Zárt Tanács tagjai különösen kellemetlen helyzetbe kerülhetnek, és természetesen azok is, akik az ő érdekükben cselekszenek. Valószínűtlen, hogy a továbbiakban is szabad kezet kapnának, ha egy nagy hatalmú ember, például Brock vagy Isher kerülne a trónra. – Ami azt illeti, néhányan közülünk talán a jövő hetet sem érnék meg.

Marovia felszúrt egy répakarikát a villájára, és savanyú képpel bámult rá. – Sajnálatos, hogy így állnak a dolgok. Minden érintett jobban járt volna, ha Raynault vagy Ladisla életben marad. – Ezen elgondolkodott egy pillanatra. – Legalábbis ha Raynault életben marad. De hiába tépjük a hajunkat, holnap megtörténik a szavazás. Jelenleg nehéz látni, mi lehetne számunkra a kiút. – A répáról Gloktára pillantott. – Vagy magának van valami ötlete? – Kegyelmes uram húsznál valamivel több szavazattal rendelkezik a Nyílt Tanácsban. Marovia megvonta a vállát. – Van némi befolyásom, nem tagadhatom. – A főlektor harminc szavazatra számíthat. – Jó neki. – Nem feltétlenül. Ha önök ketten egymás ellenére cselekszenek, mint eddig mindig, a szavazataik elvesznek. Az egyik Brockhoz kerül, a másik Isherhez, nem oszt, nem szoroz. Marovia felsóhajtott. – És ragyogó pályafutásunk szomorú véget ér. – Hacsak nem fognak össze. Kettejüknek együtt hatvan szavazata lehet. Majdnem annyi, mint Brocknak. Elég, hogy királyt csináljanak Skaldból, Barezinből vagy Heugenből, sőt akár egy ismeretlen jelöltből, attól függően, hogy alakulnak a dolgok. Valakiből, aztán könnyen befolyásolhatnak a jövőben. Valakiből, aki megtartja a Zárt Tanácsot olyannak, amilyen, és nem jut eszébe újat választani. – Egy olyan királyt, akivel mindannyian elégedettek lehetünk, mi? – Ha elárulja nekem, melyik jelöltet támogatná, beszámolhatnék róla őeminenciájának. – Újabb lépcsők, újabb játszmák, újabb csalódások. Ó, be szép is lenne, ha kapnék egy hatalmas irodát, és egész nap kényelemben ücsöröghetnék, miközben meghunyászkodó barmok vonszolnák fel magukat a lépcsőimen, hogy mosolyoghassanak, amikor sértegetem őket, felnyalhassák a hazugságaimat, és könyöröghessenek gyilkos kegyeimért! – Elmondjam, mikor lennék elégedett, Glokta elöljáró? Most pedig egy hatalomtól megrészegült vén trottyos elmélkedései következnek. – Feltétlen, kegyelmes uram. Marovia a tányérjára dobta az evőeszközöket, hátradőlt a székén, és hosszan fáradtan felsóhajtott. – Én azt szeretném, ha egyáltalán nem lenne király. Ha minden ember egyenlő lenne a törvény előtt, ha mindenkinek beleszólása lenne a saját országának ügyeibe és abba, hogy kik legyenek a vezetők. Az szeretném, ha nem lenne király, nem lennének nemesek, és maguk a polgárok választhatnák meg a Zárt Tanács tagjait, amely így aztán nekik lenne felelős. Mondhatnánk, hogy egy ilyen Zárt Tanács mindenki előtt nyitva állna. Nos, mi a véleménye? Az a véleményem, hogy egyesek azt mondanák, ez erősen felségárulásnak hangzik. A többiek meg egyszerűen azt, hogy őrültség. – Az a véleményem, kegyelmes uram, hogy egy ilyen elképzelésből sosem lehet valóság. – Hogyhogy? – Mert az emberek túlnyomó többsége jobban szereti, ha megmondják neki, mit csináljon, mint ha neki magának kell döntéseket hoznia. Engedelmeskedni könnyű. A Legfőbb Bíró elnevette magát. – Talán igaza van. Viszont változások lesznek. Ez a lázadás meggyőzött róla. Apró lépésekben, de minden meg fog változni.

– Biztos vagyok benne, hogy Lord Brock királlyá választása egy olyan apró lépés, amit egyikünk sem látna szívesen. – Lord Brocknak valóban határozott véleménye van, első sorban saját magával kapcsolatban. Meggyőző az érvelése, elöljáró. – Marovia összekulcsolta a kezét a hasán, és összehúzott szemmel nézett Gloktára. – Hát legyen. Megmondhatja Sult főlektornak, hogy ezúttal valóban közösek a céljaink. Ha felbukkan egy semleges jelölt, megfelelő támogatással a háta mögött, együtt szavazok vele. Ki gondolta volna? A Zárt Tanács összefog. – Lassan megrázta a fejét. – Valóban különös időket élünk. – Ahogy mondja, kegyelmes uram. – Glokta vágott egy grimaszt, ahogy ránehezedett lüktető lábára, majd feltápászkodott, és csoszogva indult a komor, visszhangos helyiség ajtaja felé. Azért különös, hogy a mi Legfőbb Bírónkat ennyire nem izgatja, hogy holnap akár el is veszítheti az állását. Talán életemben nem láttam embert ilyen nyugodtnak. Kezével a kilincsen egy pillanatra megállt. Az ember szinte azt gondolná, hogy tud valamit, amit mi nem. Az ember már-már azt gondolná, forgat valamit a fejében. Glokta visszafordult. – Megbízhatok önben, Legfőbb Bíró úr? Marovia felkapta a fejét, kezében megállt a kés. – Milyen bájos kérdés valakitől, aki a maga szakmájában keresi a kenyerét. Nos, bízhat benne, hogy a saját érdekeimet tartom szem előtt. Mármint ha én viszont bízhatom benne, hogy ön is ugyanezt teszi. A megállapodásunk ennél többre nem vonatkozik, és ez jól is van így. Maga okos ember, elöljáró, megmosolyogtat. – Ezzel belebökte a villáját a húsba, amitől újabb adag vér folyt a tányérra. – Ha rám hallgat, másik gazdát keres magának. Glokta kicsoszogott a szobából. Elbűvölő javaslat. Viszont gazdából máris kettővel több van, mint szeretném. A fogoly girhes volt, inas, és szokás szerint meztelen. A fejére zsákot húztak, és ka kezét összebilincselték a háta mögött. Ahogy Frost bevonszolta a cellából a kupolás terembe, csupasz lába hangosan csattogott a padló hideg kövén. – Nem volt nehéz elkapni – mondta Severard. – Egy ideje már otthagyta a többieket, és azóta is itt kószál a városban, akár a húgyszag. Tegnap este hoztuk be. Frost a székre lökte a foglyot. Hol vagyok? Ki tart fogva? Mit akarnak tőlem? Rettenetes pillanat, közvetlenül azelőtt, hogy a munka elkezdődne. A félelem, a tehetetlenség, a várakozás gyomorszorongató feszültsége. A saját emlékeimet az érzésről éppen a minap frissítette fel az elbűvölő Eider magisztrális. Viszont a végén elengedtek anélkül, hogy bántottak volna. A fogoly félrebillent fejjel ült, és a zsák előre-hátra mozgott az arca előtt, ahogy zihálva lélegzett. Erősen kétlem, hogy neki is ekkora mázlija lesz. Glokta tekintete kelletlenül a képre tévedt a fogoly zsákba burkolt feje fölött. Öreg barátunk, Kanedias. A festett arc komoran meredt lefelé a kupolából, a Mester kiterjesztette a karját, mögötte ragyogó színekben játszott a tűz. A Mester lángok közepette zuhant alá… Glokta a nehéz kalapács súlyát méregette a kezében. –

Akkor talán lássunk neki. – Severard színpadias mozdulattal kapta le a zsákot a fogoly fejéről. A navigátor hunyorgott a hirtelen éles fényben, az arca viharvert volt, napbarnított, erősen ráncos, a feje pedig borotvált, mint egy papé. Vagy mint egy vallomást tett árulóé, ami azt illeti. – A neved Hosszúláb testvér? – Pontosan! A navigátorok nemes rendjének tagja vagyok! Biztosíthatom felőle, hogy semmiféle bűnt nem követtem el! – A szavak kapkodva özönlöttek belőle. – Nem tettem semmi törvénybe ütközőt, nem ám! Az egyáltalán nem rám vallana. Törvénytisztelő ember vagyok, és mindig is az voltam. El nem tudom képzelni, miért kellett így bánni velem! Fel nem foghatom! – Lenézett, és meglátta közte meg Glokta között a padlón az üllőt, éppen ott, ahol máskor az asztal szokott állni. A hangja egy szemvillanás alatt egy egész oktávval magasabb lett. – A Navigátorok Rendje köztiszteletben áll, én pedig jó nevű tagja vagyok! Kivételesen jó nevű! A tájékozódás a legfontosabb számos figyelemreméltó képességem közül, sőt ami azt illeti, a legfontosabb… Glokta akkorát csapott az üllőre a kalapáccsal, hogy a csengéstől a holtak is felébredtek volna. – Pofa be! – Az apró ember pislogott egyet, és kitátotta a száját, de elhallgatott. Glokta hátradőlt, és elgyötört combját kezdte masszírozni, ahogy a fájdalom lassan felkúszott a hátán. – El tudod képzelni, milyen fáradt vagyok? Hogy mennyi dolgom van? Kész gyötrelem reggelente felkelnem az ágyból, és megtört ember vagyok, mire a nap elkezdőik, ráadásul ez most egy különösen feszült pillanat. Ennek következtében a legkisebb mértékben sem érdekel, hogy tudsz-e majd járni életed hátralevő részében, hogy látni fogsz-e életed hátralevő részében, hogy bent tudod-e majd tartani a szart rendkívül rövid és rendkívül fájdalmas életed hátralevő részében. Értesz engem? A navigátor elkerekedett szemmel nézett Frostra, aki túlméretezett árnyékként magasodott fölé. – Értem – suttogta. – Jó – szólt Severard. – Nanhó – szólt Frost. – De jó ám – szólt Glokta. – Áruld el nekem, Hosszúláb testvér, figyelemreméltó képességeid között szerepel-e az emberfeletti ellenálló-képesség a fájdalommal szemben? A fogoly nyelt egyet. – Nem szerepel. – Akkor egyszerűek a játékszabályok. Én felteszek egy kérdést, te pedig precízen, az igazsághoz hűen, és ami a legfontosabb, röviden válaszolsz nekem. Világosan beszélek? – Teljesen világosan. Nem mondok mást, csak… Frost ökle a navigátor gyomrába süllyedt, az pedig kidülledt szemekkel kétrét görnyedt. – Tudod – magyarázta Glokta –, a helyes válasz az lett volna, hogy „igen”. – Az albínó megragadta a hörgő navigátor lábát, és az üllőre emelte. Ó, hideg fém a talp érzékeny bőrén. Elég kellemetlen, de sokkal rosszabb is lehetne. És valami azt súgja, hogy lesz is. Frost bilincset kattintott Hosszúláb bokája köré.

– Bocsánatodat kell kérnem, amiért ilyen fantáziátlanok vagyunk ma – sóhajtott fel Glokta. – Mentségünkre szóljon, hogy nehéz mindig új dolgokat kitalálni. Azért darabokra törni egy ember lábát kalapáccsal olyan… – Ehhépeh? – próbálkozott Frost. Severard maszkja mögül éles nevetés hallatszott, és Glokta szája sarka is mosolyra húzódott. Ennek az embernek inkább komikusnak kellett volna mennie, mint kínvallatónak. – Elcsépelt! Pontosan. De nyugalom, ha nem kapunk meg mindent, amire szükségünk van, mielőtt péppé csépelünk minden csontot a térded alatt, biztosan kitalálunk valami eredetibbet annak, ami a lábadból megmaradt. – De hát nem csináltam semmit! – nyüszítette Hosszúláb, aki csak most jutott megint levegőhöz. – Nem tudok semmit! Nem csinál… – Ezt gyorsan felejtsd el. Most már semmi jelentősége. – Leküzdve a fájdalmát, Glokta lassan közelebb hajolt, és a kalapács fejével óvatosan megkocogtatta az üllőt Hosszúláb csupasz lába mellett. – Azt szeretném, ha nem koncentrálnál másra, csak… a kérdéseimre… és a lábujjaidra… és erre a kalapácsra. De azért nem gond, ha ez egyelőre nehezen megy. Hidd el nekem, ha egyszer ez a kalapács meglódul, nehezen fogsz bármi másra koncentrálni. Hosszúláb az üllőre meredt, orrlyukai kitágultak, ahogy szörcsögve tört elő belőlük a levegő. És végre leesett neki a tantusz, hogy mennyire komoly is a helyzet valójában. – Tehát a kérdések – mondta Glokta. – Ismered azt az embert, aki Bayaznak, az Első Mágusnak adja ki magát. – Igen! Persze! Igen! A közelmúltig ő volt a munkaadóm. – Jó. – Glokta a széken mocorogva igyekezett kényelmesebb testhelyzetet találni, ahogy előrehajolt. – Nagyon jó. Elkísérted őt egy utazásra is? – Én mutatottam az utat. – Mi volt az úticélotok? – Shabulyan szigete, a Világ peremén. Glokta ismét megkocogtatta az üllőt a kalapáccsal. – Ó, ugyan már! A világ pereme? Az csakis kitaláció lehet. – Igaz! Igaz! A saját szememmel láttam! Ott álltam azon a szigeten! – Ki ment veletek? – Ott volt… Kilencujjú Logen a távoli Északföldről. – Á, igen, a sebhelyes, szűkszavú barátunk. – Ferro Baldzsinn, a kantai nő. – Aki annyi gondot okozott barátunknak, Goyle elöljárónak. – Jezal dan Luthar, az Unió tisztje. – Egy féleszű piperkőc. – Malacus Quai, Bayaz inasa. – A girhes hazug ifjonc, aki olyan sápadt, mint valami barlanglakó. – És maga Bayaz. – Hatan voltatok? – Csak hatan. – Hosszú és veszélyes utazás. Mi volt a Világ peremén, ami megérte ezt az erőfeszítést? Mármint vízen kívül. Hosszúláb szája vacogni kezdett. – Semmi! – Glokta felhúzta a szemöldökét, és a kalapács fejével megbökte a navigátor nagylábujját. – Nem volt ott! Az, amit Bayaz keresett. Nem volt ott! Azt mondta, becsapták. – És mi volt az, aminek ott kellett volna lennie?

– Azt mondta, egy kő az. – Egy kő? – A nő megkérdezte tőle. Azt felelte, egy kő az… egy kő a Túloldalról. – A navigátor megrázta verejtékező fejét. – Szentségtelen gondolat. Örülök, hogy nem találtunk semmi ilyesmit. Bayaz Magnak nevezte. Glokta arcáról leolvadt a mosoly. A Mag. Csak a képzeletem játszik velem, vagy tényleg hidegebb lett a szobában? – Mit mondott még róla? – Csak mítoszokat meg képtelenségeket. – Azért kíváncsi volnék rájuk. – Történeteket Glustrodról, a lerombolt Aulcusról, emberekről, akik képesek megváltoztatni az alakjukat és ellopni mások arcát. Akik beszélni tudnak az démonokkal, és meg is tudják idézni őket. A Történeteket a Túloldalról. – És még? – Glokta ezúttal határozottabban ütött rá Hosszúláb nagylábujjára a kalapáccsal. – Á! Á! Azt mondta, a Mag a lenti világból származik. Hogy a Régi Idők előttről maradt itt, amikor még démonok jártak a földön. Azt mondta, nagy erejű fegyver! Hogy használni akarja a gurkhuliak ellen. a Próféta ellen! – Egy fegyver a Régi Idők előttről. Démonok megidézése, alakváltás. Kanedias mintha komorabban nézett volna le a falról, mint valaha. Glokta összerezzent. A rémálomszerű kirándulásra gondolt a Mester Házába, a fény rajzolta mintákra a földön, a sötétben mozgó gyűrűkre. Felidézte, ahogy kilépett a tetőre, és magasan a város fölött találta magát, holott egyetlen lépcsőfokot sem másztak meg. – És nem találták meg? – suttogta száraz szájjal. – Nem! Nem volt ott! – És aztán? – Ez volt minden. Visszajöttünk a hegyeken át. Tutajt készítettünk, és az Aossal kisodortattuk magunkat a tengerig. Calcisban hajóra szálltunk, és most itt ülök ön előtt. Glokta összehúzott szemmel, gondosan tanulmányozta a fogoly arcát. Több is van. Látom. – Mit nem mondasz el nekem? – Mindent elmondtam! Nincs tehetségem az alakoskodáshoz. – Na, ez legalább igaz. Kiszúrja a szememet, hogy hazudik. – Ha lejárt a megbízatásod, hogyhogy még a városban vagy? – Mert… mert… – Hosszúláb tekintete ide-oda ugrált a szobában. – Ó, te jó ég, ez nem lesz jó. – A nehéz kalapács Glokta minden nyomorék erejével lecsapott, és tompa puffanással törte össze a navigátor nagylábujját. Hosszúláb tátott szájjal meredt rá, a szeme majd kiugrott a helyéről. Á, az a gyönyörűséges, rettenetes pillanat, miután az ember belerúg valamibe, de mielőtt megérzi a fájdalmat. Már jön is. Már jön… Hosszúláb élesen felsikított, vonaglani kezdett a széken, arca eltorzult a gyötrelemtől. – Ismerem az érzést – szólt Glokta, és vágott egy grimaszt, ahogy megmaradt lábujjait megmozgatta befülledt csizmájában. – Igazán ismerem, és együttérzek veled. A fájdalom szinte elvakítja az embert, az összetört csontból felkúszik a gyomorforgató, szédítő gyengeség, aztán mintha egyenesen a láb lüktetése csalna könnyeket az ember szemébe, hogy az egész test beleremeg. – Hosszúláb zihált,

nyüszített, az arcán könnyek csillogtak. – És most mi következik? Több hétnyi sántítás? Több hónapnyi nyomorék botorkálás? És ha a következő ütést a bokádra kapod? – Glokta a kalapács végével megbökte Hosszúláb sípcsontját. – Vagy ha egyenesen a térdkalácsodra, akkor mi lesz? Fogsz tudni valaha is járni? Mindegyik érzést ismerem, hidd el nekem. – Akkor hogy vagyok képes ugyanezt okozni másoknak? Megvonta görbe vállát. Egy az élet rejtélyei közül. – Még egyet? – Ezzel újból felemelt a kalapácsot. – Ne! Ne! Várjon! – nyüszítette Hosszúláb. – A pap! Isten engem úgy segéljen, egy pap jött a rendünkhöz. Egy gurkhuli pap. Azt mondta, egy nap talán megjelenik az Első Mágus, és kér egy navigátort, akkor pedig ő tudni szeretne róla. És arról is, hogy mi történik utána. Megfenyegetett bennünket, rettenetes dolgokat mondott, és nem volt más választásunk, mint hogy engedelmeskedjünk. Azért maradtam itt, hogy megvárjam a másik navigátort, aki elviszi a híreket. Ma délelőtt mondtam el neki mindent, amit az előbb magának is. Éppen arra készültem, hogy elhagyjam Aduát, esküszöm. – Hogy hívták ezt a papot? – Hosszúláb nem szólt semmit, könnyes szeme kerekre nyílt, a levegő sípolva áramlott az orrában. Ó, miért kell próbára tennie? Glokta lenézett a navigátor ujjára. Már kezdett duzzadni, és fekete foltok jelentek meg mind a két oldalán. A körme egészen lila lett, égővörös szegélyekkel. Glokta durván belenyomta a kalapács nyelét. – A pap nevét! A nevét! A nevét! A ne… – Ááá! Mamun! Isten engem úgy segéljen! Mamunnak hívták! – Mamun. Yulwei beszélt róla Dagoskában. Magának a Prófétának az első inasa. Együtt szegték meg a Második Törvényt, együtt ették emberek húsát. – Mamun. Értem. Na most. – Glokta nem törődve a gerincét feszítő alattomos görcsökkel még közelebb hajolt. – Mit akar itt Bayaz? Hosszúláb szája tátva maradt, alsó ajkáról hosszú nyálcsík lógott alá. – Nem tudom. – Mit akart tőlünk? Mit akar az Uniótól? – Nem tudom! Elmondtam mindent! – Ez a testhelyzet komoly megerőltetést jelent a számomra. Kezd fárasztó lenni. – Glokta összeráncolta a homlokát, és felemelte a kalapácsot. A simára csiszolt fém megvillant a fényben. – Én csak megkeresem az utat két hely között! Csak navigálok! Kérem! Ne! – Hosszúláb a foga közé szorította a nyelvét, és becsukta a szemét. Már jön is. Már jön is. Már jön… Glokta hangos csörömpöléssel a padlóra hajította a kalapácsot, hátradőlt, és ideoda mozgatta sajtó csípőjét, hogy elűzze belőle a fájdalmat. – Jól van – sóhajtott. – Elégedett vagyok veled. A fogoly óvatosan kinyitotta előbb az egyik szemét, aztán a másikat. Ahogy felnézett, az arca megtelt reménnyel. – Mehetek? Severard felkuncogott a maszkja mögött. Még Frost is kiadott valami sziszegésszerű hangot. – Hát persze, hogy mehetsz. – Glokta megvillantotta üres mosolyát. – Mehetsz vissza a zsákodba. A navigátor arca eltorzult a borzadálytól. – Isten legyen irgalmas hozzám! Ha van Isten, nem irgalmas az senkihez.

Hadiszerencse Burr tábornagy éppen egy levelet körmölt, de ahogy West bebújt a sátorba, mosolyogva emelte fel a fejét. – Hogy van, ezredes? – Köszönöm, viszonylag jól. Haladunk az előkészületekkel. Hajnal hasadtával készen állunk az indulásra. – Hatékony, mint mindig. Mihez kezdenék maga nélkül? – Burr a kancsó felé intett. – Bort? – Köszönöm, uram. – West töltött magának egy pohárral. – Ön is kér? Burr egy ütött-kopott kulacsra mutatott a könyökénél. – Azt hiszem, okosabb lesz, ha inkább maradok a víznél. West vágott egy bűntudatos grimaszt. Az volt a benyomása, hogy talán nincs is joga érdeklődni, de most már nem kerülhette meg a dolgot. – Hogy érzi magát, uram? – Sokkal jobban, köszönöm kérdését. Sokkal, sokkal jobban. – Elfintorodott, az öklét a szája elé emelte, és böfögött egyet. – Nem gyógyultam meg teljesen, de jó úton haladok. – Mintha csak a mondanivalóját igyekezett volna illusztrálni, könnyedén felpattant a székről, és a háta mögött összekulcsolt kézzel a térképhez sietett. Valóban kezdett visszatérni a szín az arcába. Már nem görnyedten és inogva állt, mint aki rögtön végigzuhan a padlón. – Tábornagy úr… igazság szerint… a dunbreci csatáról szerettem volna beszélni önnel. Burr körülnézett. – Éspedig melyik aspektusáról? – Amikor rosszul lett… – West egy pillanatig habozott, aztán előtörtek belőle a szavak. – Nem küldtem orvosért! Megtehettem volna, de… – Büszke vagyok rá, hogy nem tette! – West pislantott egyet. Alig merte remélni, hogy ezt a választ hallja majd. – Azt tette, amit én is elvártam volna magától. Fontos, hogy egy tiszt törődjön a társaival, de az is, hogy ne törődjön velük túlságosan. Képesnek kell lennie veszélynek is kitenni őket. Akár a halálba is küldheti mindegyiket, ha szükségesnek látja. Képesnek kell lennie áldozatokat hozni, mérlegelni, mi jár a legnagyobb haszonnal. Hideg fejjel kell felmérnie a lehetőségeit. Ezért kedvelem magát, West. Képes az együttérzésre, de vasból van, ha kell. Senkiből sem lehet nagy vezető bizonyos fokú… könyörtelenség nélkül. West csak hebegett, nem találta a szavakat. A tábornagy elnevette magát, és nyitott tenyerével az asztalra csapott. – Viszont úgy hozta a sors, hogy semmi baj nem történt. A vonal kitartott, az északföldiek kivonultak Angalndból, és még én is élve megúsztam az egészet, mint láthatja. – Őszintén örülök, hogy jobban érzi magát, uram. Burr elvigyorodott. – Jók a kilátásaink. Ismét szabadon mozoghatunk, az utánpótlási vonalaink biztosak, és végre az eső sem esik folyton. Ha a maga Kutyaemberének a terve bejön, akkor minden esélyünk megvan rá, hogy pár héten belül elintézzük Bethodot. Átkozottul bátor és hasznos szövetségesek! – Azok, uram.

– Viszont gondosan kell elhelyeznünk a csalit a csapdában, és vigyáznunk kell, hogy éppen a megfelelő pillanatban oldjon ki a rugó. – Burr a térképre pillantott, és energikusan hintázott előre-hátra a sarkán. – Ha túl korán érkezünk, Bethod megszökhet. Ha elkésünk, északföldi barátainkat eltiporhatják. Biztosnak kell lennünk benne, hogy az a kurva Poulder meg az a kurva Kroy nem csak vonszolják a kurva seggüket! – Elhúzta a száját, és a gyomrára szorította a kezét, aztán a kulacsa után nyúlt, és húzott belőle egy nagy korty vizet. – Az a benyomásom, végre sikerült betanítania őket, tábornagy úr. – Maga abban csak ne higgyen! Mind a kettő a lehetőségre vár, hogy belém bökje a kést. Most meg meghalt a király. Nem lehet tudni, ki kerül a helyére. Méghogy szavazással választani uralkodót! Hallott már valaha ilyesmit? West szája kellemetlenül kiszáradt. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy ennek az egész ügynek ő volt az egyik szereplője. Persze aligha büszkélkedhetett el vele, lévén a szerepe kimerült a trónörökös hidegvérű meggyilkolásában. – Ön szerint kit fognak választani, uram? – kérdezte rekedten. – Nem vagyok én udvaronc, West, még ha helyem is van a Zárt Tanácsban. Brockot talán, vagy Ishert? Egyvalamit biztosan mondhatok. Ha maga szerint ez erőszak, ami odafent folyik, hát odahaza Midderlandban minden kétszer olyan brutális, a népek pedig fele olyan irgalmasak. – A tábornagy elböfögte magát, aztán nyelt egyet, és a hasára szorította a kezét. – Ah! Északföldi legyen a talpán, aki akár csak közel olyan könyörtelen tud lenni, mint azok a keselyűk a Zárt Tanácsban, ha egyszer beindulnak. És mi fog változni, ha új emberre adják a palástot? Szerintem nem sok minden. Nem sok minden. – Nagyon valószínű, uram. – Merem állítani, hogy bármi is lesz, mi úgysem tehetünk semmit. Csak két faragatlan katona vagyunk, mi, West? – Megint közvetlenül a térkép elé lépett, és tömzsi mutatóujját sziszegve csúsztatva a papíron, végigkövette az útjukat észak felé, a hegyeken át. – Napfelkeltére mindenképpen készen kell állnunk. Minden óra létfontosságú lehet. Poulder és Kroy megkapták a parancsukat? – Alá van írva, és kézbesítettük, uram. Tisztában vannak a dolog sürgősségével. Ne aggódjon, tábornagy úr, reggelre készen állunk. – Ne aggódjak? – mordult fel Burr. – Őfelsége hadseregének parancsnoka vagyok. Az aggódás a feladatom. Magának viszont pihennie kéne. – Egyik vastag kezével kihessegette Westet a sátorból. – Hajnal hasadtakor találkozunk. Fáklyák fényénél kártyáztak a domboldalon a csillagos égbolt alatt, odalent pedig az Unió serege kapkodva készülődött. Lámpák inogtak és mozogtak ide-oda, katonák káromkodtak a sötétben. Puffanások, koppanások és emberek meg állatok ingerült ordítása hasított a mozdulatlan éjszakai levegőbe. – Ma éjszaka senki sem fog aludni. – Brint végzett az osztással, és a körmével felpiszkálta az asztalról a saját lapjait. – Bár emlékeznék, mikor hunytam egyszerre három óránál többet – jegyezte meg West. Valószínűleg Aduában, mielőtt a húga megérkezett a városba. Mielőtt a tábornagy bevette a vezérkarába. Mielőtt visszajött Anglandba, mielőtt találkozott

Ladisla herceggel, mielőtt elindult a fagyos, északi útra, és megtette mindazt, amit itt megtett. Behúzta a nyakát, és lenézett a szamárfüles lapokra. – Hogy van a tábornagy? – kérdezte Jalenhorm. – Szerencsére sokkal jobban. – Hála a sorsnak. – Kaspa felhúzta a szemöldökét. – Nem rajongok a gondolatért, hogy az a pedánskodó Kroy legyen a főnök. – Vagy akár Poulder – bólintott Brint. – Az az ember olyan kegyetlen, mint egy kígyó. West ezzel csak egyetérteni tudott. Poulder és Kroy majd ugyanannyira gyűlölték őt, mint amennyire egymást. Amennyiben valamelyikük főparancsnok lesz, még jól jár, ha másnap csak a latrinát kell kipucolnia. Valószínűbb, hogy egy héten belül egy Aduába tartó hajón ülne. Hogy aztán ott pucolja ki a latrinákat. – Hallottad Luthart? – kérdezte Jalenhorm. – Mi van vele? – Visszatért Aduába. – West felkapta a fejét. Ardee is Aduában élt, és a gondolatot, hogy ezek ketten megint egy helyen vannak, nem találta éppen szívmelengetőnek. – Levelet kaptam az unokatestvéremtől, Arisstól. – Kaspa hunyorgott, ahogy esetlen mozdulatokkal elrendezte a kezében a lapjait. – Azt mondja, Jezal valahol nagyon messze járt, és valami küldetést teljesített a király megbízásából. – Küldetést? – West kételkedett benne, hogy bárki is el merte volna küldeni Jezalt egy olyan útra, ami annyira fontos, hogy küldetésnek lehessen nevezni. – Állítólag ez most a slágertéma egész Aduában. – Azt mondják, még valami rohamot is vezetett – szólt Jalenhorm. – Egy hídon át. West felhúzta a szemöldökét. – Tényleg? – Azt mondják, húsz embert is megölt csatában. – Csak húszat? – Azt mondják, ágyba vitte a császár lányát – mormogta Brint. West felhorkant. – Valamiért ezt találom a leghihetőbbnek a háromból. Kaspa harsányan elnevette magát. – Hát, akármi is az igazság, ezredest csináltak belőle. – Jó neki – mondta West. – Ez a mi cimboránk mindig a talpára esik. – Hallottál erről a felkelésről? – A húgom említett valamit a legutóbbi levelében. Miért? – Ariss szerint valóságos forradalom volt. Több ezer paraszt járta a vidéket, gyújtogattak, fosztogattak, és felkötöttek mindenkit, akinek „dan” volt a nevében. Akarsz tippelni, kit bíztak meg az ellenük küldött csapatok vezetésével? West felsóhajtott. – Véletlenül csak nem öreg barátunkat, Jezal dan Luthart? – Éppenséggel őt. És rábeszélte a parasztokat, hogy menjenek haza. Ehhez mit szólsz? – Jezal dan Luthar szót ért a parasztokkal – mormogta Brint. Ki gondolta volna? – Én bizony nem. – Jezal kiürítette a poharát, de csak hogy megint teletöltse. – Most viszont úgy tűnik, hősként tisztelik. – Az egészségére isznak a kocsmákban – mondta Brint. – A Nyílt Tanácsban gratuláltak neki – jegyezte meg Kaspa.

West maga elé söpörte a rakás csilingelő érmét. – Bár azt mondhatnám, hogy meglepődtem, de mindig sejtettem, hogy egy nap majd Luthar tábornagy osztogatja nekem a parancsokat. – Rosszabb is lehetne, gondolta magában. Lehetne Poulder vagy Kroy is. A hajnal első rózsaszín sugarai éppen akkor jelentek meg a domb fölött, amikor West elindul felfelé a tábornagy sátrához. Az indulási parancsot már rég ki kellett volna adni. West komoran szalutált a sátor bejáratánál álló őrnek, aztán belépett. A sarokban még mindig égett az egyik lámpa, ami most vöröses derengéssel vonta be a térképeket, a tábori székeket meg a tábori asztalokat, és fekete árnyékokkal töltötte meg a takaró ráncait Burr ágyán. West közelebb sietett, közben pedig átgondolta, milyen feladatok várnak még rá a reggel folyamán, és erősen koncentrált, nehogy kifelejtsen valamit. – Tábornagy úr, Poulder és Kroy a parancsát várják az indulásra. – Burr a tábori ágyon feküdt csukott szemmel, nyitott szájjal, és békésen aludt. West szívesen hagyta volna, de hát máris késésben voltak. – Tábornagy úr! – emelte meg a hangját, ahogy közelebb ért az ágyhoz. Burr azonban továbbra sem reagált. West csak akkor vette észre, hogy nem mozog a mellkasa. Ujjait bizonytalanul nyújtotta Burr nyitott szája fölé. Nem érzett melegséget. Nem érezte a tábornagy lélegzetét. West érezte, ahogy a rémület a mellkasából lassan az ujjai hegyéig terjed. Nem lehetett felőle kétség. Burr tábornagy meghalt. Szürke reggel volt, amikor a hat komor őr kicipelte a koporsót a sátorból, nyomukban kalapját a kezében tartó orvossal. Poulder, Kroy, West és a sereg több magas rangú tisztje a közelben álltak, és a menetet figyelték. Maga Burr minden bizonnyal nem bánta volna, hogy testét egy egyszerű ládában szállítják vissza Aduába. Ugyanaz a durva ácsmunka volt, amiben az Unió legutolsó közlegényét is eltemették. West bambán bámult maga elé. A férfi a koporsóban mintha az apja a lett volna; annyi biztos, hogy soha senkit nem érzett inkább az apjának. Mentora volt, védelmezője, patrónusa és tanára. Igazi apa ahelyett az erőszakos, részeges féreg helyett, akit a természet sózott rá. És a durva faláda látványa mégsem töltötte el szomorúsággal. Félt. Féltette a sereget, és féltette saját magát. Az ösztönei nem azt diktálták, hogy sírjon, inkább azt, hogy fusson. Csakhogy nem volt hová futnia. Mindenkinek megvolt a feladata, most még inkább, mint eddig. Kroy felszegte hegyes állát, és mereven kihúzta magát, ahogy a koporsó árnyéka átkúszott rajtuk. – Burr tábornagy hiányát mindannyian megérezzük. Rendíthetetlen katona volt és bátor vezető. – Hazafi! – trillázta közbe Poulder remegő ajkakkal, egyik kezét a mellkasára szorítva, mintha szétfeszítenék az érzelmek. – Hazafi, aki az életét adta az övéiért! Megtiszteltetés volt alatta szolgálni. West legszívesebben okádott volna a képmutatásuktól, de nem feledkezhetett meg róla, hogy borzasztó szüksége van rájuk. A Kutyaember a maga katonáival a dombok között tartott észak felé, hogy csapdába csalja Bethodot. Ha az Unió

serege nem ered a nyomukba, nem lesz, aki a segítségükre siessen, amikor Északföld királya végül utoléri őket. Így csak a saját sírjukba tudnak majd bárkit is becsalogatni. – Szörnyű veszteség – szólt West, ahogy az őrök lassan lefelé haladtak a koporsóval a domboldalon –, de csakis azzal tiszteleghetünk előtte, ha tovább harcolunk. Kroy feszesen biccentett. – Jól mondja, ezredes. Ezért még megfizetnek az északföldiek! – Nincs más választásunk. Ennek okán fel kell készülnünk az indulásra. Máris késésben vagyunk, és a terv pontos… – Micsoda? – Poulder úgy meredt rá, mint aki azt gyanítja, hogy Westnek hirtelen elment az a csöpp esze is. – Hogy induljunk el? Parancs nélkül? Anélkül, hogy tudnánk, ki vezet bennünket? Kroy akkorát horkantott, mintha bomba robbant volna a közelben. – Lehetetlen! Poulder hevesen rázta meg a fejét. – Ki van zárva, teljesen ki van zárva. – De Burr tábornagy határozott parancsot adott… – Nyilvánvalóan megváltoztak a körülmények. – Kroy arca olyan kifejezéstelen volt, mint egy kődarab. – Amíg egyértelmű instrukciókat nem kapok a Zárt Tanácstól, a hadosztályom szemernyit sem mozdul. – Poulder tábornok, ön bizonyára… – Jelen körülmények között egyet kell értenem Kroy tábornokkal. A sereg hajszálnyit sem moccanhat, amíg a Nyílt Tanács meg nem választotta az új királyt, és az új király ki nem jelölte az új tábornagyot. – Kroy és Poulder leplezetlen gyűlölettel és bizalmatlansággal a tekintetükben bámultak egymásra. West dermedten állt, a szája is tátva maradt, és nem akart hinni a fülének. Napokba fog telni, mire Burr halálhíre eljut az Agriontba, és még ha az új király azonnal dönt is az utódjáról, újabb napok telnek el, mire a parancs megérkezik. West látta maga előtt az uffirthba vezető erdős ösvényt meg az Aduába vezető sok mérföldnyi tengeri utat. Egy hét talán, ha a döntés azonnal megszületik, és a jelenleg uralkodó káoszban ez aligha tűnt valószínűnek. Mindeközben a sereg itt ül, nem csinál semmit, csak nézi a lényegében védtelenül maradt dombokat, miközben Bethod elegendő időt kap, hogy lemészárolja a Kutyaember barátait, és megint elfoglalja pozícióit. Azokat a pozíciókat, ahol nyilván számtalan uniós katona is otthagyja a fogát támadás közben, miután végre kinevezik a sereg új parancsnokát. Teljességgel értelmetlen, céltalan játék ez emberek életével. Burr koporsója csak most tűnt el szem elől, mégis olyan volt, mintha a tábornagy soha nem is létezett volna. West torkát úgy elszorította a rémület, a düh és a frusztráció, hogy azt hitte, mindjárt megfullad. – De a Kutyaember és az északföldiek, a szövetségeseik… számítanak a segítségünkre. – Nem szerencsés – állapította meg Kroy. – Sajnálatos – bólintott Poulder, és élesen beszívta a levegőt –, de meg kell értenie, West ezredes, hogy a döntés nem a mi kezünkben van. Kroy mereven bólintott. – Nem a mi kezünkben van. Ez minden. West rájuk nézett, és átsöpört rajta a tehetetlenség borzalmas érzése. Ugyanaz az érzés, ami akkor kerítette hatalmába, amikor Ladisla herceg úgy döntött, hogy

átkel a folyón, vagy amikor elhatározta, hogy rohamra indul. Ugyanaz az érzés, ami akkor kerítette hatalmába, amikor véres fejjel botorkálva a ködben rájött, hogy minden elveszett. Az érzés, hogy nem több egyszerű nézőnél. Pedig megígérte magának, hogy soha többé nem fog így érezni. Talán ő hibázott. Az ember ne ígérjen meg olyasmit, amit nem biztos, hogy be tud tartani. A királycsináló Odakint izzott a levegő a forróságtól. A napfény színes mintákat rajzolt a Lordok Rundójának padlójára, ahogy beözönlött a nagy ablakok festett üvegén keresztül. A hatalmas tér általában nyáron is szellős és hűvös maradt. Ma fülledt volt, fojtogató és kellemetlenül meleg. Jezal ide-oda rángatta átizzadt gallérját, hogy egy kis levegőt csempésszen az egyenruhája alá, miközben mereven állt a helyén. Legutóbb aznap állt itt, közvetlenül az ívelt fal előtt, amikor a Selyemkereskedők Céhét feloszlatták. Nehéz volt elképzelni, hogy alig több, mint egy év telt csak el, annyi minden történt azóta. Akkor azt hitte, a Lordok Rundója már nem is lehetne zsúfoltabb, feszültebb, nyüzsgőbb. Hogy mekkorát tévedett! A terem nagy részét elfoglaló ívelt padsorok recsegtek az Unió legnagyobb hatalmú nemesembereinek súlya alatt, és a levegő izgatott, várakozó, ijedt suttogással telt meg. A teljes Nyílt Tanács itt volt vállt szőrmével borított vállnak vetve. Mindenki a nyakába akasztotta a ragyogó arany-vagy ezüstláncot, amivel félreérthetetlenül jelezte, hogy ő a családja feje. Bár Jezal alig értett többet a politikához, mint egy galóca, ez az esemény olyan fontos volt, hogy még az ő érdeklődését is felcsigázta. Nyílt szavazással fogják megválasztani az Unió új királyát. Érezte, ahogy minden idegszála felborzolódik a gondolatra. Aligha történhet mostanában ennél nagyobb dolog. Adua népe ezzel minden kétséget kizáróan tisztában volt. A falakon túl, a város utcáin és terein várták izgatottan a Nyílt Tanács döntését. Várták, hogy megéljenezhessék, vagy akár fújolhassák az új uralkodót, a végeredménytől függően. A Lordok Rundójának magas ajtószárnyain túl a Tábornagyok tere egyetlen nyüzsgő kavalkád volt. Az Agriont összes lakója azon igyekezett, hogy ő szerezzen róla először tudomást, mi történt odabent. Emberek jövője, nagy adósságok rendezése, vagyonok sorsa múlott az eredményen. A nyilvános galériára csak kevés szerencsést engedtek be, de azért így is elegen voltak hozzá, hogy összepréselődjenek, és annak a közvetlen veszélye fenyegesse őket, hogy kizuhannak, és odalent kötnek ki a földön. A berakásos ajtók a terem hátuljában hangos csattanással nyíltak ki; hangjuk visszaverődött a távoli mennyezetről, és dübörögve terjedt szét a teremben. Mozgolódás támadt, ahogy az összes küldött egyszerre fordult meg ültében a bejárat felé. A Zárt Tanács tagjai léptek be sorban egymás után, aztán méltóságteljesen végigvonultak a padsorok között. Titkárok, írnokok és talpnyalók serege követte őket, papírokat és lajstromokat szorongatva szorgos kezükben. Elöl vonult Hoff főkancellár mély ráncokkal a homlokán. Őt a csupa fehérbe öltözött Sult és a csupa feketébe öltözött Marovia követte, hasonlóan mogorva képet vágva. Nyomukban lépdelt Varuz, aztán Halleck, aztán… Jezalnak leesett az álla. Ki más

került volna elő, mint az Első Mágus, aki ezúttal ismét cicomás varázslóköpenyét viselte, és duzzogó inasa társaságában érkezett. Bayaz úgy mosolygott, mintha egy egyszerű színházi előadást óhajtana megtekinteni. Találkozott a tekintetük, és a mágusnak még ahhoz is volt képe, hogy kacsintson egyet. Jezal ezt távolról sem találta szórakoztatónak. Az öregemberek egyre hangosabb zsibongás közepette telepedtek le magas támlájú székeikre a hosszú, ívelt asztal mögött, a padjaikon sorakozó nemesekkel szemben. Segédeik elhelyezkedtek a maguk kisebb székein, elrendezték a papírjaikat, kinyitották a könyveiket, aztán elfojtott hangon gazdáikhoz kezdtek beszélni. A feszültség még tovább fokozódott a teremben, és már talán kezdett is átcsapni hisztériába. Jezal verejtékező hátán végigfutott a hideg. A főlektor mellett ott volt Glokta is, de az ismerős arc látványa éppenséggel minden volt, csak megnyugtató nem. Jezal a délelőttöt meg az egész előző éjszakát is Ardee házában töltötte. Természetesen nem mondott le a nőről, de a kezét sem kérte meg. Már kezdett szédülni, annyit forogtak a gondolatai a dolog körül. Minél több időt töltött Ardeeval, annál kevésbé volt képes bármiféle döntést hozni. A kripli égő tekintete találkozott az övével; egy darabig farkasszemet néztek egymással, aztán Glokta elkapta a szemét. Jezal némi nehézség árán nyelt egyet. Egészen ostoba helyzetbe hozta magát, nem vitás. Most mégis, mihez kezdjen? Glokta egyetlen rövid pillantást vetett Jezalra. Csak, hogy emlékeztessem rá, mi a dörgés. Aztán elfordult a székén, és vágott egy grimaszt, ahogy kinyújtotta lüktető lábát; nyelvét keményen üres ínyéhez szorítva várta, hogy kattanjon a térde. Fontosabb dolgunk is van Jezal dan Lutharnál. Sokkal fontosabb dolgunk. Mert erre az egyetlen egy napra a hatalom a Nyílt Tanács kezében van, nem pedig a Zárt Tanácséban. A sokaságéban, nem pedig egy szűk körében. Glokta végignézett az asztal mögött ülő nagy embereken, akik tucatnyi éve irányították az Unió sorsát: ott volt Sult, Hoff, Marovia, Varuz meg a többiek. A Zárt Tanácsnak csak egyetlen tagja mosolygott. A legújabb és legellenszenvesebb tagja. Bayaz a székén ült. Egyetlen társa sápadt inasa, Malacus Quai volt. Márpedig ő aligha lehet igazi társa bárkinek. Az Első Mágus a jelek szerint legalább annyira élvezte a gyomorszorongató feszültséget, mint amennyire mindenki más elborzadt tőle; mosolya egészen abszurdnak hatott az összeráncolt homlokok között. Aggódó tekintetek. Izzadó halántékok. Izgatott suttogások. Egytől egyig borotvaélen kuporognak. Mint ahogy persze én is. Ne feledkezzünk meg a szegény Sand dan Gloktáról, a köz hűséges szolgájáról! Tíz körömmel kapaszkodunk a hatalomba – mégis kicsúszik a kezünkből. Úgy ülünk itt, mintha vádlottak lennénk a saját tárgyalásunkon. Tudjuk, hogy az ítélet már nem sokat várat magára. Vajon megkapjuk a kegyelmet, amire talán rá sem szolgáltunk? Glokta szája torz mosolyra rándult. Vagy jóval véresebb ítélet születik? Mit mondanak a tisztelt esküdtek? Tekintete végigfutott a Nyílt Tanács padsorain. Háromszázhúsz arc. Glokta elképzelte a főlektor falára szögelt papírdarabokat, és az előtte sorakozó arcokhoz

párosította őket. A titkokhoz, a hazugságokhoz, a kötelezettségekhez. Legfőképpen a kötelezettségekhez. Vajon kire fognak szavazni? Némelyik küldöttről biztosan tudta, kit támogat. Már amennyire az ember bármiben is biztos lehet ezekben a bizonytalan időkben. A hátsó sorokban látta Ingelstad rózsaszín arcát, de ahogy találkozott a tekintetük, az nyelt egy nagyot, és félrenézett. Amíg a mi szánk íze szerint szavazol, arra nézel, amerre akarsz. Valamivel távolabb észrevette Wetterlant petyhüdt ábrázatát; a férfi szinte észrevétlenül biccentett felé. Tehát az utolsó ajánlatunk elfogadható volt. Még négy szavazat a főlektorra? Elég lehet vajon, hogy számítson, és megtarthassuk az állásunkat? Hogy megtarthassuk az életünket? Glokta szélesebbre húzta fogatlan mosolyát. Hamarosan meglátjuk… Az első sor közepén, Midderland legrégebbi és legelőkelőbb nemesi családjainak képviselői között, karba tett kézzel és éhes várakozással a tekintetében, ott ült Lord Brock is. A legesélyesebb induló, készen, hogy kilőjön a rajtnál. Nem messze Brocktól ott volt az öreg, de méltóságteljes Lord Isher is. A kettes számú favorit, akinek azért még minden esélye megvan rá, hogy ő legyen a befutó. Barezin és Heugen is a közelben ültek, kényelmetlenül összepréselődve; időnként a szemük sarkából egymásra pillantottak viszolyogva. Ki tudja? Egy utolsó rohammal akár ők is megszerezhetik maguknak a trónt. Skald kormányzó a bal oldalon kapott helyet az anglandi és a stariklandi küldöttség előtt. Új emberek a provinciákból. De egy szavazat az egy szavazatot jelent, akármilyen magasan is hordják az orrukat. A jobb szélen ült Westporttizenkét városatyája. Ruhájuk szabása és a bőrük színe egyértelművé vette, hogy kívülállónak számítanak ebben a társaságban. De így is tizenkét szavazatuk van, és nem tudjuk, kinek a neve mellé kerülnek. Dagoskából ma nem érkeztek képviselők. Sajnos egy sem maradt közülük. Vurms kormányzót felmentették a hivatalából. A fia elvesztette a fejét, és nem jelenhetett meg. A várost pedig elfoglalták a gurkhuliak. Nos. Némi veszteség elkerülhetetlen. Nélkülük küszködünk tovább. A figurák a helyükön, kezdődhet a játszma. Vajon kit hirdethetünk ki győztesnek a végén? A szószóló előlépett, magasan a feje fölé emelte a botját, és többször egymás után akkorát koppantott vele a padlón, hogy a fényes márványfalak verték vissza a csattanást. A zsivaj alábbhagyott, a küldöttek feszült tekintettel a szószóló felé fordultak. Súlyos csönd ereszkedett a zsúfolásig telt teremre, Glokta arcának bal oldalán pedig megrándultak az izmok, amitől a szemhéja heves pislogásba kezdett. – Ezennel megnyitom az Unió Nyílt Tanácsának ülését! – mennydörögte a szószóló. Lassan, a létező legünnepélyesebb képet vágva, Lord Hoff felemelkedett, és szembenézett a tanácsnokokkal. – Barátaim! Társaim! Midderland, Angland és Starikland lordjai! Westport városatyái! Királyunk, Ötödik Guslav halott! Két örököse… szintúgy halott. Egyiket északi ellenségeink, másikukat déli ellenségeink ölték meg. Nehéz időket élünk, és nincs, aki vezessen bennünket. – Esdeklőn terjesztette ki karját a küldöttek felé. – Súlyos felelősség nehezedik a vállukra. Ki kell választani soraik közül az Unió új Nagy Királyát. Bárki, aki hellyel rendelkezik a Nyílt Tanácsban, szóba jöhet jelöltként. Önök közül bárki… lehet a következő királyunk. – A

nyilvános galérián a hisztéria határát súroló, feszült pusmogás támadt, és Hoff kénytelen volt felemelni a hangját, hogy túlkiabálhassa. – Nagyszerű nemzetünk történetében mindössze egyszer volt példa hasonló szavazásra! A polgárháború és Őrült Morlic bukása után, amikor szinte egyhangú támogatással Arnault került a trónra. Ő nemzette azt a nagyszerű dinasztiát, amely pár rövid nappal ezelőttig uralkodott. – Leengedte a karját, és szomorúan bámult maga elé a földre. – Az önök elődei aznap bölcs döntést hoztak. Csak reménykedhetünk benne, hogy az az ember, akit ma délelőtt megválasztunk, épp ily nemes, épp ily erős, épp ily igazságos és épp ily hosszú életű dinasztiát alapít majd! Csak reménykedhetünk benne, hogy olyan embert választunk, aki azt teszi, amit mondanak neki. Ferro félretaszított egy hosszú köpenyt viselő nőt, aztán oldalba könyökölt egy férfit, akinek még a tokája is beleremegett a felháborodásba. Miután Ferro átverekedte magát a galérián, lenézett. A széles termet odalent megtöltötték a szőrmébe bújt vénemberek, akik összezsúfolódva ültek a hosszú padokon, csillogó lánccal a nyakukban és csillogó izzadtsággal az arcukon. Velük szemben, egy ívelt asztal mögött ült még egy sor férfi, bár ők sokkal kevesebben voltak. Savanyú képet vágott, ahogy meglátta az asztal egyik végén Bayazt, aki úgy mosolygott, mintha tudna egy titkot, amit senki más nem ismer rajta kívül. Éppen mint mindig. Mellette egy véreres arcú, hájas rózsaszín ült, aki arról ordibált valamit, hogy mindenki a lelkiismerete szerint szavazzon. Ferro felmordult. Csodálkozott volna, ha kiderül, hogy az odalent kuporgó pár száz ember között ötnél több akad, akinek van egyáltalán lelkiismerete. Úgy tűnt, mintha mindannyian a kövér embert hallgattnák, Ferro azonban mást látott. A terem tele volt jelekkel. A küldöttek össze-összenéztek, és apró biccentésekkel jeleztek egymásnak. Az ujjukkal megérintették az orrukat meg a fülüket. Furcsán vakaróztak. Titkok hálója fonta be a terem minden szegletét, és ennek a hálónak a közepén ült vigyorogva Bayaz. Valamivel mögötte, háttál a falnak ott állt Jezal dan Luthar arany sújtásokkal sűrűn teletűzdelt uniformisában. Ferro elhúzta a száját. A férfi pózából sütött, hogy nem tanult semmit sem. A szószóló megint koppantott a botjával. – A szavazás kezdetét veszi! – Szaggatott sóhaj hallatszott, ahogy a nő, akit Ferro az előbb félrelökött, ájultan csúszott össze. Valaki egy papírral próbálta legyezni, aztán megfogták a lábát, félrehúzták az útból, és a tömeg összezárt mögötte. – Az első szavazási kör után három jelölt marad állva. A jelöltek kézfeltartással szavaznak, a birtokaik kiterjedtségének sorrendjében. A díszes göncökbe bújt férfiak úgy izzadtak és reszkettek odalent a padjaikon, mintha csatába készülnének. – Először! – bömbölte egy írnok elcsukló hangon egy írnok, miután belenézett a lajstromba. – Lord Brock!

Odafent a galérián az emberek megtörölték az arcukat, és a lélegzetüket is visszatartották, mintha a halálra készülnének. Néhányan talán éppen ezt tették. A levegőben kételkedés, izgatottság és rémület szaga terjedt olyan intenzíven, hogy az már ragályos volt. Olyan intenzíven, hogy bár magasról tojt a rózsaszínekre meg az ő szavazásukra, még Ferro is érezte, hogy kiszárad a szája, viszketni kezdenek az ujjai, és a szíve hevesebben ver. A szószóló a küldöttek felé fordult. – Az első jelölt Lord Brock lesz! A Nyílt Tanács azon tagjai, akik Lord Brockot kívánják megválasztani az Unió új Nagy Királyának, kérem, emeljék fel a… – Egy pillanat, uraim! Glokta hátrakapta a fejét, de nyaka félúton elakadt, és párás szeme sarkából kellett leskelődnie. Persze fölöslegesen strapálta magát. Oda se kellett volna néznem, olyan nyilvánvaló volt, ki szólalt meg. Bayaz állt fel a székéről és mosolygott önelégülten a Nyílt Tanácsra. Tökéletes időzítés. Válaszul felháborodott kiáltások harsantak a padsorok közül. – Pont most kell beleszólni? – Lord Brock! Brockra szavazok! – Új dinasztiát! Bayaz mosolya hajszálnyival sem lett halványabb. – De mi lenne, ha tovább vihetnénk az új dinasztiát? Mi lenne, ha kezdhetnénk mindent elölről – ezzel jelentőségteljesen pillantott körbe a Zárt Tanács tagjainak arcán –, miközben megőrizzük mindazt, ami jó a jelenlegi államszervezetből. Mi lenne, ha ahelyett, hogy sebeket ejtenénk, inkább begyógyítanánk őket? – Hogyan? – kiáltottak fel többen is. – Mi módon? Bayaz mosolya még szélesebb lett. – Nos, egy királyi fattyú kell csak hozzá. Mindenkinek egyszerre állt el a lélegzete. Lord Brock felugrott a helyéről. Mintha egy rugó lett volna a hátsója alatt. – Ez sértés a házra nézve! Botrány! Két lábbal tiporja Guslav király emlékét! – Most már valóban nem csak úgy tűnik, mint akinek nyáladzó káposzta a feje, de ráadásul vén kéjenc is lett belőle. Más küldöttek is felpattantak, arcuk vörös volt a felháborodástól, sápadt a dühtől, és vadul rázták az öklüket. Mintha az összes padsor egyszerre sápítozott, hörgött és vonaglott volna. Pont mint a disznóólakban a vágóhídon, ahogy az eléjük ontott moslékért tülekedtek. – Várjanak! – kiáltotta el magát a főlektor, és felemelte fehér kesztyűbe bújtatott kezét. Talán halvány reménysugárt vélt megpillantani a sötétségben? – Várjanak, uraim! Nem veszthetünk vele semmit, ha meghallgatjuk! Megtudhatjuk az igazságot, még ha fájdalmas is. Egyes egyedül az igazsággal kellene törődnünk. – Gloktának össze kellett szorítania üres ínyét, nehogy kitörjön belőle a nevetés. Hát persze, eminenciás uram! Ön mindig is kizárólag az igazsággal törődött. De a nyüzsgés fokozatosan alábbhagyott, és a képviselők sorra egymás után ültek vissza szégyenkezve a helyükre. Nem könnyű felhagyni Zárt Tanácsnak való feltétlen engedelmesség beléjük plántált szokásával. Persze a szokások már csak ilyenek. Főleg az engedelmesség. Elég ránézni anyám kutyáira. A tanácsnokok

morogva rendeződtek el megint a helyükön, aztán elhallgattak, hogy Bayaz folytathassa. – Lordságaitok talán hallottak Carmee dan Rothról? – A galérián támadó mormogás egyértelművé tette, hogy a név nem ismeretlen a jelenlévők számára. – A hölgy a király nagy kedvence volt ifjabb korában. Igen nagy kedvence. Annyira, hogy teherbe is esett tőle. – Újabb, ezúttal hangosabb mormogás támadt. – Mindig is a szívemen viseltem az Unió sorsát. Igyekeztem gondoskodni róla, hogy jól menjenek a dolgai, bár köszönetet csak néhanapján kaptam érte. – Ezzel Bayaz a lehető legapróbb fintorral a szája sarkában végigjáratta tekintetét a Zárt Tanács tagjain. – Miután a hölgy gyermekágyi lázban elhunyt, gondjaimba vettem a király fattyát, és egy nemesi családnál helyeztem el, ahol jó neveltetésben és megfelelő oktatásban részesült arra az esetre, ha a nemzetnek egy nap trónörökösre lenne szüksége. Akkori cselekedtem most előrelátónak bizonyult. – Hazugság! – bődült el valaki. – Hazugság! – Alig néhányan csatlakoztak hozzá. Inkább mintha kíváncsiság kerítette volna hatalmába az egybegyűlteket. – Egy fiú a véréből? – Egy fattyú? – Azt mondta, Carmee dan Roth? Hallották már ezt a mesét. Talán pletyka, de ismerős. Elég ismerős hozzá, hogy odafigyeljenek rá. Hogy meg tudják ítélni, a hasznunkra válik-e, ha elhiszik. De Lord Brockot nem sikerült meggyőzni. – Nyilvánvaló kitaláció! Pletykákkal és spekulációkkal nem lehet megingatni ezt a házat. Állítsa elénk ezt a fattyút, ha tudja, maga állítólagos Első Mágus! Lássuk, működik-e a mágiája! – Nincs szükség mágiára – jelentette ki Bayaz. – A király fia máris itt van velünk a teremben. – A galériáról döbbent sziszegés, a tanácsnokok soraiból csodálkozó sóhajok hallatszottak, a Zárt Tanács tagjai pedig segédeikkel együtt néma csöndben meredtek Bayaz mutatóujjára, amint széles mozdulattal a fal felé mozdult. – Mégpedig nem más az, mint a királyi seregek ezredese, Jezal dan Luthar. A görcs Glokta ujjak nélküli lábfejéből indult ki, végigfutott élettelen lábán, aztán az ülepétől a koponyájáig megcsavarta ócska gerincét, dühös kocsonyává változtatta az arcát, megremegtette a szemhéját, akár ha egy légy szárnya lett volna, és még maradék fogai is megmozdultak az ínyében. Bayaz utolsó szavai suttogva visszhangoztak a hirtelen néma csöndbe burkolózó teremben. – Luthar, Luthar, Luthar… Hát ez kurva szar vicc. A tanácsnokok mozdulatlanná dermedtek, sápadt arcuk megnyúlt a tágszemű döbbenettől vagy épp összehúzódott a szűkszemű indulattól. Az asztal mögött ülő férfiaknak leesett az álluk. A galérián az emberek a szájuk elé kapták a kezüket. Jezal dan Luthar, aki zokogott az önsajnálattól, amíg Ferro az arcát öltötte össze. Jezal dan Luthar, az önzés, az arrogancia és a hiúság pöcegödre. Jezal dan Luthar, akit Ferro egykor az Unió hercegnőjének nevezett, még a végén királyként fejezi be a napot. Ferro nem tudott uralkodni magán.

Hátravetette a fejét, és csapkodni, köhögni, hörögni kezdett a derültségtől. Könnyek szöktek a szemébe, a mellkasa rázkódott, a térde remegett. Megragadta az erkély korlátját, zihált, reszketett, nyáladzott. Ferro nem nevetett gyakran. Talán el is felejtette, mikor esett meg vele utoljára. De hogy Jezal dan Lutharból király legyen? Ez mulatságos. Odafent a nyilvános galérián valaki elnevette magát. Szaggatott röhögése éles ellentétben állt a hangulat ünnepélyességével. Mégis: amikor rádöbbent, hogy Bayaz az ő nevét kiáltotta, hogy a kinyújtott ujj rá mutat, Jezal legszívesebben csatlakozott volna az illetőhöz. Aztán, ahogy a hatalmas teremben minden tekintet felé fordult, mégis inkább okádni támad kedve. A végeredmény aztán valami rút köhögésszerűség lett, egy szégyenlős grimasz, kellemetlen, égő érzés a torkában, meg persze azonnali sápadtság. – Én… – kezdte rekedten, de a leghalványabb fogalma sem volt róla, hogyan fogja folytatni a mondatot. Egyáltalán, milyen szavak segíthetnék ki egy ilyen helyzetben? Csak állt ott, és egyre hevesebben izzadt meg reszketett az egyenruhája alatt, ahogy Bayaz öblös hangon folytatta, túlharsogva az odafent bugyogó nevetést. – Birtokomban van az örökbe fogadó apa eskü alatt tett nyilatkozata, melyben igazolja, hogy mindaz, amit elmondtam, igaz. Persze erre nincs is szükség. Az igazság bárki számára nyilvánvaló! – Karja ismét Jezal felé lendült. – Mindannyiuk szeme láttára nyerte meg a Viadalt, aztán zokszó nélkül elkísért egy veszélyektől hemzsegő, hosszú utazásra! Nem törődve saját testi épségével, rohamra indult a darmiumi hídnál! Megmentette Aduát a lázadástól, egyetlen csepp vér kiontása nélkül! Bátorsága, vitézsége, bölcsessége és önzetlensége közismert mindannyiunk előtt! Kételkedhetünk-e benne, hogy királyok vére folyik az ereiben? Jezal pislantott egyet. Különös tények törtek a felszínre tompa elméje mélyéről. Valójában alig hasonlított a testvéreire. Az apja mindig is másként bánt vele. Egyedül ő nézett ki valahogy a családban. Tátva maradt a szája, de hiába szerette volna, nem tudta becsukni. Amikor apja meglátta Bayazt a Viadalon, fehér lett, akár a fal, mintha megismerte volna. Nyilván meg is ismerte, és valójában nem is volt Jezal apja. Amikor a király gratulált Jezalnak a győzelméhez, összetévesztette a fiával. A jelek szerint nem csak egy ostoba baklövés volt, ahogy az ember gondolta volna. A vén bolond közelebb járt az igazsághoz, mint akárki más. Hirtelen minden a helyére került. Jezal fattyú volt. A szó szoros értelmében. Egy király vér szerinti fiaként született. Ráadásul lassan kezdett elhatalmasodni rajta a rémület, amint rádöbbent, hogy komolyan tekintetbe veszik az utódjaként. – Uraim! – kiabálta túl Bayaz a minden egyes pillanattal egyre erősödő zsivajt. – Most még döbbenten ülnek a helyükön. Nehéz elfogadni ezt a tényt, megértem. Főleg ebben a fojtogató hőségben. – Intett a terem két végében strázsáló őröknek. – Nyissák ki a kapukat, engedjenek be egy kis levegőt!

Az ajtószárnyak kitárultak, és lágy szellő söpört át a Lordok Rundóján. Hűsítő szellő, ami ráadásul különös, morajló hangot is hozott magával. Először nehéz volt kivenni a szavakat, de aztán minden tisztább lett. Olyasmi volt, mint a közönség zaja a Viadalon. Lassú, ismétlődő, és kellőképpen félelmetes. – Luthar! Luthar! Luthar! – A saját neve harsant félreismerhetetlenül újra meg újra számtalan torokból, az Agriont falain túlról. Bayaz elmosolyodott. – Nagyon úgy fest, hogy a város népe máris kiválasztotta a saját jelöltjét. – Nem rajtuk áll a döntés! – ordította Brock, aki azóta sem ült vissza a helyére, de csak most kezdte összeszedni magát. – Hanem csakis önökön! – De ostobaság lenne nem meghallgatni a véleményüket. Az egyszerű emberek támogatását nem vehetjük félvállról. Különösen nem ezekben a nyugtalan időkben. Ha a jelenlegi hangulatukban csalódás éri őket, ki tudja, mi történhet meg? Lázadások az utcán, vagy valami még annál is rosszabb? Ezt bizonyára egyikünk sem akarja, ugye, Lord Brock? A tanácsnokok közül többen is idegesen kezdtek feszengeni a padjukon. A nyitott ajtók felé pislogtak, a szomszédaikkal sugdolóztak. Ha korábban zavarodott volt a hangulat a Rundóban, hát mostanra a teljes döbbenet lett úrrá mindenkin. A Nyílt Tanács tagjainak aggodalma és meglepetése azonban nem is volt fogható Jezaléhoz. Lebilincselő mese, de ha azt hiszi, hogy az Unió legkapzsibb lakói minden további nélkül hisznek neki, és csak úgy elpasszolják a koronát, hát elég ostoba hibát vétett, akár összehugyozzák magukat a polgárok Luthar neve hallatán, akár nem. Lord Isher méltóságteljesen emelkedett fel az első sorban, hivatali láncának drágakövein megvillant a fény. Megkezdődik hát a dühödt ellenvetések, a felháborodott tiltakozások, és a büntetések követelésének hosszú sora. – Teljes szívemből hiszem – csendült fel Isher hangja –, hogy a férfi, akit Jezal dan Lutharként ismerünk, nem más, mint Ötödik Guslav király vér szerinti gyermeke. – Glokta eltátotta a száját. Nagyon úgy tűnt, hogy mindenki más is a teremben. – Ezenkívül meggyőződésem, hogy példás jelleme és érdemei okán tökéletesen alkalmas az uralkodásra az Unió határain belül és kívül is. – Odafentről újra felharsant a nevetés, de Isher nem törődött vele. – A szavazatomat, minden támogatóm szavazatával együtt teljes szívemből adom Lutharnak! Ha Luthar szeme csak árnyalatnyival jobban kidülled, bizonyára ki is ugrott volna a koponyájából. És ki ne értené meg? Most a westporti delegáció egyik tagja pattant föl. – Westport városatyái egy emberként szavaznak Lutharra – jelentette ki dallamos styriai akcentusával –, Ötödik Guslav király vér szerinti fiára és örökösére! Néhány sorral mögötte máris újabb küldött szökkent talpra. Vetett egy gyors és kissé ideges pillantást Gloktára. Nem volt más, mint Lord Ingelstadt. A hazug kis szarcsimbók, ez meg mit akar? – Luthar mellett vagyok! – kiáltotta. – És én is Luthar mellett! – Wetterlant szemében most sem mutatkozott több érzelem, mint amikor a kacsákat etette. Jobb ajánlatot kaptak, mi, uraim? Vagy jobb fenyegetéseket? Glokta Bayazra pillantott. A mágus halvány mosollyal az

arcán figyelte, ahogy egyre többen teszik le voksukat Ötödik Guslav király állítólagos vér szerinti fia mellett. Eközben végig behallatszott a városlakók tömegének kántálása. – Luthar! Luthar! Luthar! Ahogy az első döbbeneten túlesett, Glokta gondolatai száguldani kezdtek. Tehát ezért csalt a nagyszerű Első Mágus a Viadalon, hogy Luthar győzhessen. Ezért tartotta mindvégig közel magához. Ezért intézte úgy, hogy egy illusztris sereg parancsnoka lehessen. Ha egy senkit mutatott volna be a király fiaként, mindenki kinevette volna. De mindegy, hogy szeretjük vagy gyűlöljük, Luthar közénk tartozik. Közismert, megszokott…, elfogadható. Glokta szinte csodálattal nézett Bayazra. A türelmes készülődéssel töltött évek eredményeképpen a kirakósjáték darabjai a mi hitetlenkedő szemünk előtt kerülnek a helyükre. És nem tehetünk semmit azon kívül, hogy úgy táncolunk, ahogy ő fütyül. Sult közelebb hajolt, és türelmetlenül súgott Glokta fülébe. – Miféle ember ez a Luthar fiú? Glokta összehúzott szemöldökkel pillantott a bambán a fal mellett álló Jezalra. Ebben a pillanatban éppen úgy festett, mint aki a saját belein sem képes uralkodni, nemhogy egy országon. Persze ugyanezt el lehetett mondani az előző királyunkról is, ő pedig csodálatra méltó alapossággal tette a kötelességét. A kötelessége persze abban merült ki, hogy üljön a hátsóján, és folyassa a nyálát, amíg mi intézzük helyette az ország ügyeit. – Külföldi útja előtt, eminenciás uram, egy ifjú bolond volt, akinél üresfejűbbet, gerinctelenebbet és hiúbbat keresve se találnánk az egész országban. Viszont amikor legutóbb beszéltem vele… – Tökéletes! – De eminenciás uram, tisztában kell lennie vele, hogy minden pontosan Bayaz tervei szerint… – A vén hülyével ráérünk később foglalkozni. Tanácsot kérek. – Sult válaszra sem várva elfordult, és Maroviával kezdett suttogni. A két férfi aztán végignézett a Nyílt Tanácson, és biccentéssel jeleztek elkötelezettjeiknek. Bayaz mindvégig mosolygott. Egy mérnök mosolyával, akinek az új gépe először működik, mégpedig éppen úgy, ahogy kigondolta. A Magus tekintete találkozott Gloktáéval, és halványan felé biccentett. Glokta nem tehetett mást, mint hogy megvonta a vállát, és a maga fogatlan grimaszával viszonozta a gesztust. Vajon eljön-e még az idő, amikor mind azt kívánjuk, bár Brockra szavaztunk volna? Marovia most kapkodva mondott valamit Hoffnak. A főkamarás összeráncolta a homlokát, bólintott, aztán a küldöttek felé fordult, és intett a szószólónak, aki nagyot koppantott a földre, hogy csendet teremtsen. – Uraim – bődült el Hoff, miután sikerült elérni, hogy legalább többé-kevésbé nyugalom legyen. – Egy vér szerinti örökös felbukkanása természetesen más megvilágításba helyezi ezt a vitát! Úgy fest, a sors megajándékozott bennünket a lehetőséggel, hogy kétségek és konfliktusok nélkül tovább vihessük az Arnaultházat! – A sors ajándékozott meg bennünket? Magam inkább egy kevésbé pártatlan adományozóra gondolnék. – Ezen kivételes körülmények fényében és a ház tagjainak máris kinyilvánított támogatása folytán a Zárt Tanács úgy ítéli meg, hogy különleges szavazásra van szükség. Egyetlen egyszer fogunk szavazni, mégpedig

arra, hogy az eleddig Jezal dan Lutharként ismert férfiút azonnali hatállyal az Unió Nagy Királyának trónjára emeljük-e. – Nem! – üvöltötte Brock, hogy az erek kidagadtak a nyakán. – A leghatározottabban tiltakozom! – Mintha a dagály ellen próbált volna tiltakozni. A karok máris tömegével lendültek a magasba. Westport városatyái, Lord Isher támogatói, a Sult és Marovia által kizsarolt, kierőszakolt szavazatok. Glokta többet is látott, olyan tanácsnokok kezét, akiket bizonytalannak, esetleg egyik vagy másik jelölt megingathatatlan támogatójának gondolt. Mindenki olyan sebességgel állt át Jezal oldalára, hogy az már valamiféle előzetes megállapodást sejtetett. Bayaz karba font kézzel dőlt hátra, és csendben figyelte az ég felé nyújtott kezek erdejét. Máris teljesen nyilvánvaló volt, hogy a teremnek több mint a fele igennel szavazott. – Igen! – súgta a főlektor diadalmas mosollyal az arcán. – Igen! Brock, Barezin vagy Haugen támogatói nem emelték fel a kezüket, csak értetlenül nézelődtek körbe, és láthatólag halálra rémültek tőle, milyen sebesen húzott el mellettük a világ. Milyen sebesen csúszott ki az ujjaik közül a hatalom lehetősége. És érhetné-e szó a ház elejét? Ez a nap mindannyiunk számára tartogatott meglepetéseket. Lord Brock tett még egy utolsó kísérletet, és mutatóujjával a még mindig dülledt szemmel a falnál ácsorgó Lutharra bökött. – Van rá bizonyítékuk, hogy ez az ember itt bárkinek is a fia? Mármint ennek hazug idegennek a szaván kívül – intett Bayaz felé. – Van rá bizonyítékunk, uraim? Bizonyítékot követelek! Dühös mormogás támadt a padsorok között, de senkinek sem akaródzott felelni. Másodszor fordul elő, hogy Lord Brock itt áll a tanács előtt, és bizonyítékokat követel, csakhogy másodszor sem törődik vele senki. Végül is milyen bizonyíték lehetne? Egy korona alakú anyajegy Luthar alfelén? A bizonyítékok unalmasak. A bizonyítékok fárasztóak. Az emberek sokkal szívesebben fogadnak el egy egyszerű hazugságot, mint hogy nekiálljanak kutatni a bonyolult igazság után; főleg, ha az érdekeik úgy kívánják. És a legtöbben szívesebben látunk egy olyan királyt, akinek nincsenek se barátai, se ellenségei, mint egy olyat, akinek mind a kettőből bőséggel kijutott. A legtöbben inkább azt választjuk, hogy minden maradjon a régiben, mintsem hogy megkockáztassunk egy bizonytalan jövőt. Újabb és újabb kezek emelkedtek a levegőbe. Luthar támogatása most már olyan méreteket öltött, hogy nem volt élő ember, aki megállíthatta volna. Mintha egy hatalmas szikla gördülne lefelé a lejtőn. Nem mernek az útjába állni, nehogy palacsintává lapítsa őket, úgyhogy inkább összegyűlnek mögötte, maguk is löknek rajta egyet, és reménykednek benne, hogy felkaphatják a hátramaradó darabkákat. Brock gyilkos indulattal az arcán fordult meg és viharzott végig a padsorok között, hogy aztán elhagyja a termet. Valószínűleg azt remélte, hogy a Nyílt Tanács jó néhány tagja is kiviharzik vele. De mint ma már annyiszor, ismét csalódnia kellett. Alig egy tucatnyi hűséges követője tartott vele a Lordok Rundójából kivezető úton. A többieknek nem ment el teljesen az eszük. Lord Isher egy hosszú pillantást váltott Bayazzal, aztán felemelte sápadt kezét. Lord Barezin és Lord Heugen látta, ahogy embereik túlnyomó többsége az ifjú trónkövetelő nyájába sereglik, majd összenéztek, hátradőltek a székükön, és csendbe burkolóztak. Skald kiáltani

készült valamit, de aztán körülnézett, meggondolta magát, inkább becsukta a száját, és megadóan emelte fel a kezét. Senki más nem tiltakozott. Első Jezal királyt szinte egyhangú támogatással emelték a trónra. A csapda Ahogy megérkeztek a Felföldre, Logen azonnal ismerősnek találta a hely tiszta, csípős levegőjét. Eleinte lágy lankákon vonultak az erdőben; az ember alig vette észre, hogy emelkedik alattuk az ösvény. Aztán már ritkásabban követték egymást a fák, és csordogáló patakokkal tarkított, sással meg rekettyével benőtt füves domboldalak között vezetett tovább az útjuk. A völgy lassan szurdokká szűkült, és omladozó, csupasz sziklafalak között haladtak tovább egyre meredekebb ösvényeken kapaszkodva felfelé. A szurdok két oldalán két hatalmas orom emelkedett. Mögöttük hegycsúcsok halvány körvonalai rajzolódtak ki, ahogy szürkén, világos szürkén és még világosabb szürkén olvadtak bele a távoli ólom látóhatárba. Hétágra tűzött a nap; az emberek beleizzadtak a menetelésbe, és hiába hunyorogtak, majd kisült a szemük. Mind kimerültek a felfelé kapaszkodástól meg az aggodalomtól, és folyamatosan a hátuk mögé pislogtak Bethodot keresve. Talán négyszáz pribék és még vagy ugyanannyi festett arcú domblakó haladt hosszú oszlopban, átkozódva, köpködve. Csizmájuk csikorgott és meg-megcsúszott a száraz porban vagy a kavicsokon. Crummock lánya Logen előtt küszködött kétrét görnyedve apja kalapácsával; kerek arcába omló haja egészen sötét volt az izzadságtól. Logen lánya valamivel idősebb lett volna nála, ha nem ölik meg annak idején a sankák az édesanyjával és a fivéreivel együtt. A gondolatra Logen ürességet és bűntudatot érzett. Nem is keveset. – Segítsek vinni azt a kalapácsot, te lány? – Szállj le rólam, baszd meg! – ordított rá a lány, aztán ledobta a kalapácsot, és a nyelénél fogva vonszolta tovább felfelé az úton. Ahogy a szerszám feje széles barázdát húzott a kavicsos talajba, a lány gyilkos tekintettel mérte végig Logent. Logen utána pillantott. Úgy tűnt, ha a nőkről van szó, még a tízévesekkel sem találja meg a hangot. Crummock mögötte gyalogolt, az ujjcsontok himbálóztak a nyakában. – Tüzes, mi? Az én családomban csak az ilyenek boldogulnak. – Közelebb hajolt, és Logenre kacsintott. – És ez a kis ribi a legtüzesebb a famíliából. Magunk közt szólva ő a kedvencem. – A kalapácsot vonszoló lányra nézett, és megrázta a fejét. – Pokoli egy felesége lesz valami szerencsétlen flótásnak egyszer. Amúgy megérkeztünk, ha esetleg érdekel. – Mi? – Logen letörölte az izzadságot az arcáról, és összevont szemöldökkel nézett körül. – Hol van a…? Aztán észrevette. Crummock erődje, már ha ezt az építményt annak lehetett nevezni egyáltalán, ott állt előttük. A völgy talán ha száz lépés széles volt egyik sziklától a másikig, és egy magas fal szelte át keresztben. Egy nyers kőtömbökből épült ősöreg, málló fal, amit úgy

belepett a repkény, a bogáncs meg a sarjadzó fű, hogy szinte a hegy részének tűnt. Nem volt sokkal meredekebb, mint maga a völgy, és a legmagasabb pontján tálon három embernek kellett volna egymás vállára állnia, hogy elérjék a tetejét. Itt-ott rogyadozott, mintha csak összedőlni készülne. Középen zuzmóval benőtt, viharvert szürke deszkákból készült kapu állt, ami furcsa mód egyszerre tűnt korhadtnak és száraznak. A fal egyik végében egy torony emelkedett közvetlenül a szikla mellett. Vagyis inkább egy hatalmas, természetes oszlop állt ki a sziklafalból, aminek a tetejére habarccsal kőlapokat tapasztottak, széles kiszögellést hozva létre magasan a fal fölött. Logen a Kutyaemberre pillantott, aki éppen megtorpant mellette, és hunyorogva méregette a falat, mint aki nem hisz a szemének. – Ez lenne az? – húzta el a száját Métely, ahogy ő is csatlakozott hozzájuk. Az egyik oldalon, közvetlenül a torony alatt, néhány fa vert gyökeret vagy ötven évvel ezelőtt. Ezek a fák mostanra a fal tetejéig értek, és ha valaki felmászott rájuk, könnyedén beléphetett az építménybe, még csak különösebben meg sem kellett erőltetnie magát. Tul felnézett a düledező erődítményszerűségre. – Azt mondtad, masszív erőd a hegyekben. – Masszív… ocska. – Crummock legyintett egyet. – Mi domblakók sosem az építészetünkről voltunk híresek. Mire számítottál? Tíz márványtoronyra, meg egy akkora teremre, mint Skarlingé? – Legalább félig-meddig tisztességes falakra számítottam – dünnyögte Métely. – Ha! Falakra? Úgy halottam, fagyos vagy, mint a jég, és forró, mint a húgy, Fekete Métely, erre most falak mögé akarsz bújni? – Bethod emberei tízszer többen lesznek nálunk, ha előkerülnek, te eszement faszkalap! Ahogy mondod, falat akarok, és te azt mondtad, itt majd találunk egyet. – De hát te magad említetted, barátom – szólt Crummock olyan komótosan és halkan, mintha egy gyereknek magyarázna valamit, majd tömzsi ujjával megkocogtatta a halántékát. – Bolond vagyok! Bolond, akár egy zsák bagoly, bárki megmondhatja. A saját gyerekeim nevét sem tudom. Akkor meg ki tudja, milyenek lehetnek a falaim? Általában fogalmam sincs, mit beszélek, és te annyira ostoba vagy, hogy hallgatsz rám? Ti is biztosan mind bolondok vagytok! Logen megdörzsölte az orrnyergét, és felnyögött. A Kutyaember pribékjei lassan köréjük gyűltek, és elégedetlenül mormogva méregették a növényekkel benőtt kőrakást. Logen meg tudta érteni őket. Sokat gyalogoltak a melegben, és ez a vacak várt rájuk út végén. Viszont amennyire meg tudta állapítani, nem volt választásuk. – Kicsit elkéstünk vele, hogy jobbat építsünk – jegyezte meg. – Abból kell kihoznunk a legtöbbet, amink van. – Erről van szó, Véres Kilences! Pontosan tudod, hogy semmi szükséged falra! – Crummock nagy, húsos kezével Logen vállára csapott. – Te nem halhatsz meg! A hold kegyeltje vagy, nagyszerű új barátom, sokkal inkább, mint bárki más. Nem halhatsz meg, hiszen a hold vigyáz rád! Nem hal… – Fogd már be! – szólt rá Logen. Savanyú képpel ballagtak fel az emelkedőn a kapuhoz. Crummock elkiáltotta magát, mire a vén szárnyak bizonytalanul kitárultak. Két domblakó állt odabent,

akik gyanakvó tekintettel figyelték, ahogy a társaság beözönlött. Az újonnan érkezettek fáradtan, zsörtölődve kapaszkodtak fel a sziklába vájt meredek rámpán, aztán sík területen találták magukat. A két orom közt voltak egy talán száz lépés széles és úgy kétszáz lépés hosszú, csupasz sziklafalakkal körülvett fennsíkon. A terület szélei felé néhány moha lepte fakunyhó meg fészer állt, közvetlenül a sziklafal tövében pedig egy düledező kőépület alacsony kéményéből szállt fel a füst. A közvetlenül mellette a sziklába vágott keskeny lépcső a torony tetején lévő kőlapra vezetett. – Nincs hová futni, ha beüt a krach – jegyezte meg Logen. Crummock mosolya csak még szélesebb lett. – Hát persze hogy nincs. Ez az egészben a poén, nem? Bethod azt fogja hinni, hogy beterelt bennünket a palack nyakán, mint a bogarakat szokás. – És igaza is lesz – állapította meg a Kutyaember. – Jajám, de aztán a barátaitok megjelennek a háta mögött, és akkorát döbben, hogy belegárgyul. Szinte már azért is megéri az egész, hogy lássam a képét annak a szarrágó kurafinak! Logen összegyűjtötte a szájában a nyálát és a kavicsos földre köpött. – Kíváncsi vagyok, a mi képünk milyen lesz addigra. Arra tippelnék, hogy merev és hullaszerű. – Egy karámban összepréselődve, rozzant birkák bégettek, és bámulták egymást tágra nyílt szemmel. Logen pontosan tudta, mit éreznek tehetetlenségükben. Az erődítmény belseje jóval magasabban feküdt, mint a völgy többi része, és alig vette körül fal. Akinek hosszabb lába volt, akár fel is léphetett a gaztól kivert, mellvédnek csúfolt düledező valami tetejére, ha akart. – Te csak ne aggódj, gyönyörűséges Véres Kilencesem – nevetett Crummock. – Igaz, ami igaz, az erődítmény lehetne masszívabb is, de a terep velünk van, és a hold is mosolyogva tekint merész vállalkozásunkra. Masszív hely ez, masszív történelemmel. Ismered a Bátor Laffa történetét? – Nem mondhatnám. – Logen igazából nem volt benne biztos, mit szeretne hallani, de rég megszokta, hogy úgysem az lesz, amit szeretne. – Laffa régen a domblakó banditák vezetője volt. Éveken át fosztogatta a klánokat a fivéreivel. Egy forró nyáron a klánok ezt megelégelték, összeálltak, és végigkergették a hegyeken. Laffa ezt a helyet szemelte ki végső menedéknek. Éppen itt, ebben az erődben. Laffa, a fivérei, meg az összes embere. – És mi történt? – kérdezte a Kutyaember. – Mindegyiket megölték, a fejüket levágták, betették egy zsákba, aztán a zsákot bedobták egy gödörbe, ahová szarni jártak. – Crummock szinte ragyogott. – Gondolom, ezért hívják végső menedéknek, mi? – Ez minden? Ez a történet? – Legalábbis én ennyit tudok belőle, de nem tudom, mi lehetne még. Az a benyomásom, hogy Laffának ezzel annyi is lett. – Kösz a biztatást. – Szívesen, szívesen. Más történeteim is vannak, ha gondolod. – Nem, nem, ennyi bőven elég lesz. – Logen megfordult, és a Kutyaemberrel együtt otthagyta Crummockot. – Miután győztünk, folytathatod!

– Haha, Véres Kilences! – kiáltotta utána Crummock. – Az önmagában is jó kis történet lesz, mi? Engem nem versz át! Olyan vagy mint én, a hold kegyeltje! Sarokba szorítva harcolunk a legkeményebben, ha nincs hová menekülnünk. Mondd, hogy nem így van! Imádjuk, ha nincs választásunk. – Ó, persze – dünnyögte az orra elé Logen, ahogy elindult a kapu felé. – Semmi sem jobb annál, ha az embernek nincs választása. A Kutyaember a fal tövében állt, felnézett, és azon gondolkodott, mit kéne tennie, hogy az embereinek legalább halvány esélye legyen megérni a jövő hetet. – Jó lenne, ha leszednénk róla ezt a rengeteg repkényt meg a füvet – mondta. – Így sokkal könnyebb megmászni. Tul felhúzta a szemöldökét. – Biztos vagy benne, hogy nem csak a gaz tartja össze? Zordon megrántott egy indát, mire egy adag száraz habarcs hullott a nyakukba. – Talán igazad van – sóhajtott fel a Kutyaember. – Akkor vágjunk le, amennyit lehet. Legalább a munkával hasznosan telik az idő, meg minden. Nem lenne baj, ha egy rendes kőrakás mögé bújhatnánk, amikor Bethod elkezd nyilakat lődözni ránk. – Az tényleg jó lenne – bólintott Tul. – Aztán meg áshatnánk itt elöl egy árkot, és tehetnénk néhány karót az aljába, hogy nehezebb legyen közel kerülni. – Akkor szögezzük be azt a kaput, és pakoljunk mögé egy halom követ. – Úgy nem jutunk majd ki egykönnyen – jegyezte meg Tul. Logen felhorkant. – Az a benyomásom, hogy nem az lesz a legégetőbb problémánk, hogyan jutunk ki. – Mondasz valamit – nevette el magát Crummock, aki egy füstölő pipával a kezében billegett feléjük. – Inkább amiatt kéne aggódnunk, hogy Bethod emberei bejutnak-e. – Ha megfoltoznánk ezeket a falakat, mindjárt egy fokkal nyugodtabb lennék. – A Kutyaember a fal mellett növő fákra mutatott. – Ezeket ki kell vágni, aztán fel kell darabolni, köveket kell faragnunk meg habarcsot kevernünk, és így tovább. Meg tudják ezt csinálni az embereid, Crummock? Vannak szerszámaitok? Crummock pöfékelt egyet a pipájával, aztán összehúzott szemöldökkel a Kutyaemberre nézett, és kifújta a barna füstöt. – Talán igen, de nekem egy ilyen ember nem parancsol, mint te, Kutyaember. A hold tudja, mihez van tehetségem, és az a gyilkolás, nem a falazás. – Zordon megforgatta a szemét. – Akkor ki parancsolhat neked? – kérdezte Logen. – Csakis te, Véres Kilences, és senki más. A hold szeret téged, én pedig szeretem a holdat, és te vagy az az ember… – Akkor szedd össze az embereidet, és kurva gyorsan álljatok neki fát vágni meg követ faragni! Unom a szövegedet. Crummock savanyú képpel verte ki a hamut a pipájából a falon. – Semmi humorérzéketek nincs, fiúk, csak aggódtok itt nekem folyton. Vegyétek már észre a napos oldalát a dolognak! A legrosszabb, ami történhet, hogy Bethod nem kerül elő!

– A legrosszabb? – A Kutyaember a domblakók főnökére meredt. – Biztos vagy benne? És mi lesz, ha Bethod előkerül, a pribékjei meg úgy rúgják szét a falat, mint valami trágyadombot, és az utolsó szálig felnyársalnak bennünket? Crummock homlokán elmélyültek a ráncok. Komoran pillantott a földre, aztán hunyorogva az égre emelte a tekintetét. – Igaz – szólt, és széles vigyorra húzta a száját. – Az rosszabb. Gyorsan jár az eszed, öcsém. A Kutyaember hosszasan felsóhajtott, és végignézett a völgyön. Ha a fal nem is volt olyan jó, mint remélték, azért a pozíciójukra egy rossz szavuk sem lehetett. Ezen a meredek emelkedőn megtámadni egy csapat kemény férfit, akiknek nincs vesztenivalójuk, és bőven képesek végezni az emberrel, senkinek sem tartozhatott a kedvenc szórakozásai közé. – Nehéz odalent összeállni – mondta Logen, mintha csak olvasna a Kutyaember gondolataiban. Főleg, ha fentről nyílvesszők záporoznak, és nincsen hová elbújni előlük. Én legalábbis kibírnám röhögés nélkül, ha meg kéne próbálnom. Hogyan csináljuk majd, ha jönnek. – Arra gondoltam, három csapatot alakíthatnánk. – A Kutyaember a torony felé intett a fejével. – Én felmegyek oda vagy száz emberrel a legjobb íjászaink közül. Onnan jól lehet lőni. Magasan van, és tökéletes kilátás nyílik a fal előtti részre. – Aha – szólt Zordon. – Talán néhány erősebb fickó egy-két követ is ledobhatna. – Én meg tudom csinálni – biccentett Tul. – Jól van. Aztán a válogatott embereink elhelyezkednek a falakon, és felkészülnek a közelharcra, ha az ellenség eljut odáig. Gondolom, ezeket neked kéne vezetni, Logen. Métely, Reszket meg Vörös Süveg lehetnek a helyetteseid. Logen bólintott, bár nem tűnt épp elégedettnek. – Értem, legyen. – Crummock meg felsorakozhat hátrébb a domblakókkal arra az esetre, ha betörnének a kapun. Ha egy napnál tovább kitartunk, talán cserélhettek. A domblakók mennek a falra, Logen a többiekkel meg hátra. – Komoly terv egy ilyen kis embertől! – Crummock akkorát csapott a Kutyaember vállára, hogy az majd hasra esett. – Mintha csak a hold súgta volna neked álmodban. Fikarcnyit sem változtatnék rajta. – Húsos öklével a tenyerébe csapott. – Imádom a jó kis rohamokat! Remélem, a déliek nem jönnek, és nekünk több marad! Alig várom, hogy rohamozhassak! – Jó neked – mordult föl a Kutyaember. – Kereshetünk neked egy sziklát, amiről lerohanhatsz. – Az erős napfényben hunyorogva nézett fel még egyszer a falra, amibe minden reményüket vetették. Nem szívesen állt volna neki, hogy megmássza, de fele olyan magas, fele olyan vastag, és fele olyan erős sem volt, mint szerette volna. A dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogyan az ember szeretné, mondta volna Háromfás. Azért legalább egyetlen egyszer jó lett volna, ha mégis így történik. – A csapda készen áll – szólt Crummock, és vigyorogva nézett le a völgybe. A Kutyaember bólintott. – Már csak az a kérdés, ki esik bele. Bethod vagy mi? Logen a sötétben járkált a tüzek között. Némelyik körül pribékek itták Crummock sörét, szívták a chaggáját, és nevettek egymás történetein. Más tüzeknél

domblakók ültek, akik durva szőrméikben, félig kifestett arcukkal és zilált hajukkal olyanok voltak a reszkető fényben, akár a farkasok. Valaki még énekelt is. Az erdei állatok csaholására és csivitelésére emlékeztető nyelvén felcsendülő különös dallamok emelkedtek és süllyedtek, akár az ormok és a völgyek. Logennek el kellett ismernie, hogy jó ideje először beszívott, ráadásul még ivott is. Minden olyan melegnek érződött. A tüzek, az emberek, még az amúgy hűvös szél is. Ideoda bóklászott a sötétben, azt a tüzet keresve, amelyik körül a Kutyaember meg a többiek ültek, de fogalma sem volt, merre keresse. Egészen elveszettnek érezte magát. – Hányat öltél meg, Apus? – Ez csak Crummock lánya lehetett. Logen legnagyobb sajnálatára nem túl sok magas hangot lehetett hallani a táborban. Látta a domblakó masszív körvonalait a sötétben, ahogy három gyereke körülötte ült, készenlétben tartva a túlméretezett fegyvereket. – Ó, egy rakásnyit megöltem közülük, Isren. – Crummock mély hangja egyre erőteljesebben dörgött Logen fülében, ahogy közeledett feléjük. – Nem is emlékszem mindre. Apátok talán nem a legokosabb ember a világon, de keményen elbánik az ellenségeivel. Kőkeményen. Nemsokára a saját szemetekkel láthatjátok, milyen igazat beszélek, amikor Bethod és a seggnyalói itt kopogtatnak majd a kapuban. – Felnézett, és meglátta a sötétben közelítő Logent. – Esküszöm nektek, és nem kétlem, hogy Bethod is velem esküdne, hogy egész Északföldön egyetlen gazember van, aki tökösebb, vérszomjasabb és keményebb, mint apátok. – És ki az? – kérdezte a fiú, akinél a pajzs volt. Logennek az életkedve is elment, ahogy Crummock felemelte vaskos karját, és rábökött. – Nos, ő az ott. A Véres Kilences. A lány Logenre meredt. – Ez egy senki. Simán kicsinálnád, Apus. – A holtakra mondom, én aztán biztosan nem! Ne is mondj ilyet lányom, mert ijedtemben akkora tócsát hugyozok magam alá, hogy belefulladsz. – Nem nézek ki belőle sokat. – És ez a lecke mindhármótoknak. Ha nem nézni ki belőled sokat, ha nem beszélsz sokat, ha nem mutatod magadat soknak, már el is indultál az úton, hogy igazán veszélyes ember lehessen belőled, igaz, Kilencujjú? Aztán ha kitör belőled az ördög, hát kétszer akkorát csodálkozik a szerencsétlen nyomoronc, aki ráfarag. A meglepetés, kis szépségeim, a támadás gyorsasága és a szánalom hiánya. Ezek a tulajdonságok teszik a gyilkost. A méret, az erő meg a nagy hang sem jönnek rosszul, ha arra kerül a sor, de ezek mit sem számítanak a gyilkos, rettenetes, könyörtelen sebességhez képest, igaz, Véres Kilences? Kemény lecke volt ez a gyerekeknek, de Logen apja már fiatal korában megtanította neki, és ő egy pillanatra sem felejtette el az évek során. – Sajnálatos tény, de aki először üt, általában az üt utoljára is. – Úgy is van! – kiáltotta Crummock, és nagyot csapott vastag combjára. – Jól mondja! De ez nagyszerű dolog, semmi sajnálatos nincs benne. Emlékeztek még az öreg Wilumra, ugye, gyermekeim? – A villám csapott bele! – kiáltotta a pajzsos fiú. – Egy viharban a Felföldön!

– Éppen így történt! Az egyik pillanatban ott állt, aztán valami akkorát csattant, mintha a világ omlott volna össze, és akkorát villant, mintha a napba néztünk volna, benne pedig annyi élet maradt, mint a csizmámban. – Égett a lába! – nevetett fel a lány. – De égett ám, Isern. Láttad, milyen gyorsan halt meg, és milyen kevés könyörület volt a villámban. Nos… – pillantott Crummock Logenre –, így jár, aki keresztbe tesz ennek az embernek. Az egyik pillanatban beszólsz neki, és a következőben? – Olyan hangosan csapta össze a tenyerét, hogy a három gyerek kis híján felugrott a helyéről. – Már vissza is küldött a sárba. Gyorsabban, mint ahogy az ég megölte Wilumot, és semmivel sem könyörületesebben. Az életetek egy szalmaszálon függ, amíg két lépésnél közelebb vagytok ehhez gazemberhez, akiből pedig nem nézni ki semmit. Igaz, Véres Kilences? – Hát… – Logen nem igazán élvezte az előadást. – Hány embert öltél meg akkor? – kiáltott rá a lány, és felszegte az állát. Crummock felnevetett, és beletúrt Isern hajába. – Olyan sokáig el sem lehet számolni, drágaságom. Ő a gyilkosok királya! Nincs nála halálosabb férfi sehol a hold alatt. – És akkor mi van a Félelmetessel? – kérdezte a dárdás fiú. – Óóóóóó! – búgta Crummock fülig érő mosollyal. – Ő nem ember, Scofen. Ő valami más. Azért kíváncsi lennék, mi történne, ha a Félelmetes Fenris meg a Véres Kilences rászánnák magukat, hogy végeznek egymással. – Összedörzsölte a tenyerét. – Na azt szívesen megnézném magamnak! Olyasvalami lenne, amire szívesen sütne le a hold. – Felnézett az égre, és Logen követte a tekintetét. A nagy feketeségben, fehéren, akár a frissen gyújtott tűz, ott ragyogott a hold hatalmas korongja. Rémes vénemberek A nagy ablakok nyitva álltak, és könyörületes huzat szellőztette át a tágas szalont, meg-megmozgatva az antik függönyöket, és hűsítő csókokat lehelve Jezal izzadó arcára. A hálószobában mindent túlméreteztek – az óriási ajtó az embermagasság háromszorosáig ért, a mennyezet pedig, amelyre egy irdatlan fénylő napkorong köré a világ hajbókoló népeit festették, még egyszer olyan magasra került. A falakat borító gigantikus vásznakon életnagyságú figurák feszítettek fenséges pózokban; ha megfordult, Jezal mindannyiszor összerezzent harcias arckifejezésük láttán. Ezt a helyet nagy és bölcs embereknek, drámai hősöknek vagy nagy hatalmú gazembereknek találták ki. Óriásoknak. Jezal apró, nyiszlett, szerencsétlen bolondnak érezte magát. – A karját, felség, ha kérhetném – szólt az egyik szabó, akinek sikerült úgy utasítania Jezalt, hogy közben győzött meghunyászkodni. – Igen, persze… bocsánat. – Jezal magasabbra emelte a karját, és magában átkozódott, amiért megint bocsánatot kért. Elvégre most király volt, mint azt Bayaz is folyamatosan mondogatta neki. Ha kihajítaná az egyik szabót az ablakon, akkor sem kéne bocsánatot kérnie. A férfi valószínűleg alázatos köszönetet mondana,

miközben zuhan a föld felé. Így viszont csak mereven elmosolyodott, és gyakorlott mozdulattal letekerte a mérőszalagját. A kollégája a földön kuporogva csinált valami nagyon hasonlót Jezal térdénél. A harmadik szabó gondosan feljegyzett mindent egy márványerezetes könyvecskébe. Jezal mély lélegzetet vett, és a tükörbe pillantott. Egy bizonytalan tekintetű fiatal marha nézett vissza rá, akit úgy beburkoltak a különféle ragyogó szövetekbe, mintha valami próbababa lenne. Sokkal inkább érezte magát bohócnak, mint királynak. Egy vicc volt, ahogy kinézett, és bizonyára nevetett is volna, ha nem ő maga a poén. – Talán akkor az ospriai divat szerint valamint? – A királyi ékszerész újabb fából készült szörnyűséget helyezett Jezal fejére, majd megvizsgálta az eredményt. Szemernyit sem javult a helyzet. Az a nyavalyás vacak leginkább egy fejtetőre fordított csillárra emlékeztetett. – Nem, nem! – csattant fel némiképp ingerülten Bayaz. – Túl flancos, túl kifinomult, túl nagy! Ezzel a valamivel a fején alig tud majd megállni két lábon. Egyszerűnek kell lennie, őszintének, könnyűnek. Olyasminek, amiben akár harcolni is lehet. A királyi ékszerész sűrű pislogásba kezdett. – A koronával a fején fog harcolni? – Nem, maga ökör! De úgy kell kinéznie, mintha arra készülne. – Bayaz Jezal mögé lépett, lekapta a fejéről a fából készült koronamásolatot, és a fényesre csiszolt padlóra hajította. Aztán megragadta a Jezal karját, és komoran bámult az újdonsült uralkodó tükörképére a válla fölött. – Ez itt egy harcos király a legnemesebb hagyományok szerint! Nagy Harod király egyenesági leszármazottja. Páratlan bajvívó, aki sebeket osztott ki és kapott, aki seregeket vezetett győzelemre, és tucatjával mészárolta le az ellenségeit! – Tucatjával? – dünnyögte bizonytalanul maga elé Jezal. Bayaz mintha meg sem hallotta volna. – Aki éppen olyan magabiztosan ül a nyeregben, karddal a kezében, akár a trónon egy jogarral. Olyan korona kell neki, amit páncélba öltözve is hordhat. Amit fegyverrel a kézben is hordhat. Most már éri? Az ékszerész lassan bólintott. – Úgy hiszem, uram. – Jó. És még valami. – Lordságodnak csak egy szavába kerül. – Legyen rajta egy böszme nagy gyémánt. Az ékszerész alázatosan meghajtotta a fejét. – Ez magától értetődik. – Most pedig kifelé! Kifelé mindannyian! Őfelségének az államügyekkel kell foglalkoznia. A márványozott könyvecske becsapódott, a mérőszalagokat egyetlen pillanat alatt feltekerték, a több végnyi szövetet összegöngyölték. A szabók és a királyi ékszerész alázatosan mormogva, hajlongva hátráltak ki a szobából, aztán óvatosan behúzták maguk mögött az ajtót. Jezal késztetést érzett, hogy ő is távozzon velük együtt. Folyton elfelejtette, hogy most ő az uralkodó. – Államügyekkel kell foglalkoznom? – kérdezte, majd elfordult a tükörtől, és igyekezett könnyed magabiztosságot sugározni.

Bayaz kiterelte a nagy folyosóra, ahol az Unió csodálatosan kivitelezett térképei borították a falakat. – A Zárt Tanáccsal van dolga. Jezal nyelt egyet. Már a Tanács nevének említésére is elkapta a frász. A márvánnyal borított teremben álldogálni, miközben szabók méricskélik, önmagában is elég zavarba ejtő volt, de legalább nem igényelt különösebb erőfeszítést a részéről. Most viszont azt várták el tőle, hogy elfoglalja a helyét az ország irányítói között. Jezal dan Luthar, akit valaha mérhetetlen tudatlanságával tűnt ki, most az Unió tizenkét leghatalmasabb emberével fog egy teremben ülni. Olyan döntéseket várnak el tőle, amelyek ezrek életét befolyásolják. Arra számítottak, hogy megállja a helyét a politika, a törvények és a diplomácia rengetegében, amikor igazából nem értett máshoz, csak a víváshoz, az iváshoz meg a nőkhöz, ráadásul kénytelen volt elismerni, hogy legalábbis az utóbbi területen erősen megkopott egykor oly nagyra tartott a szakértelme. – A Zárt Tanáccsal? – A hangja olyan magasságokba emelkedett, hogy az már inkább volt lányos, mint uralkodói, úgyhogy gyorsan megköszörülte a torkát. – Talán felmerült egy különös jelentőségű ügy? – dörmögte legkevésbé sem meggyőző basszusra kényszerítve magát. – Igen súlyos következményekkel járó hír érkezett az imént Északföldről. – Tényleg? – Attól tartok, Burr tábornagy meghalt. A hadseregnek új parancsnokra van szüksége. Valószínűleg jó pár órán át fognak vitázni a kérdésről. Erre parancsoljon, felség! – Jó pár óráig? – kérdezte Jezal. Csizmája sarka hangosan kopogott, ahogy megindult lefelé a széles márványlépcsőn. Órákat kell eltöltenie a Zárt Tanács társaságában. Idegesen dörzsölte össze a kezét. Bayaz láthatólag olvasott a gondolataiban. – Nincs miért tartania azoktól a vén kutyáktól. Ön a gazdájuk, akármit is okoskodtak ki maguknak. Bármikor leválthatja őket, sőt, azt vitet el közülük vasra verve, akit csak kedve tartja. Talán erről megfeledkeztek. Talán nemsokára eljön az ideje, hogy emlékeztetnie kell őket erre. Beléptek egy magas kapun, amelynek két oldalán a királyi testőrség lovagjai álltak. Sisakjukat a hónuk alatt tartották, de gondosan ügyeltek rá, hogy kifejezéstelen maradjon az arcuk, úgyhogy ezzel az erővel akár a sisakrostélyuk is takarhatta volna a szemüket. Széles kertbe jutottak, amelyet mind a négy oldalon árnyékos oszlopsor határolt. A márványoszlopok egytől egyig virágzó fákat mintáztak, a szökőkutakból előcsobogó víz ragyogott a szikrázó napsütésben. A tökéletesre nyírt pázsiton két nagy testű, de pálcikalábú narancssárga madár ugrált peckesen, saját fontossága biztos tudatában. Ahogy Jezal elvonult mellettük, dölyfösen pillantottak rá horgas csőrük mögül; úgy tűnt, éppen olyan biztosak benne, hogy egy imposztorral van dolguk, mint ő maga. Jezal megnézte a pompázó virágokat, a ragyogó lombokat, a formás szobrokat. Megbámulta a vörös, fehér és zöld kúszónövényekkel borított ősi falakat. Lehetséges, hogy mindez valóban csakis az övé? Ez, meg az egész Agriont mellé? Tényleg egykori nagy királyok lába nyomában jár? Harodéban, Casamiréban, Arnaultéban? Ebbe bele lehetett zavarodni. Jezal sűrűn pislogott, és megrázta a

fejét, mint aznap már vagy százszor. Talán nem ugyanaz az ember volt, aki egy héttel ezelőtt? Megdörzsölte a szakállát, mintha ellenőrizni akarná, ott van-e még, és kitapogatta alatta a sebhelyet. Talán nem ugyanaz az ember volt, aki kint ázott a pusztaságban, aki megsebesült a kövek között, aki félig nyers lóhúst evett, és örült, hogy legalább az jutott neki? Jezal megköszörülte a torkát. – Nagyon szeretnék… nem tudom, lehetséges-e… beszélni az apámmal? – Az apja meghalt. Jezal hangtalanul elkáromkodta magát. – Hát persze, úgy értettem… azzal az emberrel, akit az apámnak hittem. – Mit gondol, felség, mit mondhatna önnek? Hogy rossz döntéseket hozott? Hogy adósságokba verte magát? Hogy pénzt fogadott el tőlem cserébe, amiért felnevelte önt? – Pénzt fogadott el? – mormogta Jezal, és még elveszettebbnek érezte magát, mint addig. – A családok ritkán fogadnak be puszta jóságból árvákat, még akkor sem, ha azoknak elbűvölő a modoruk. Az adósságokat elrendeztük, sőt, jutott még máshova is. Instrukcióim értelmében önnek vívóleckéket kellett vennie attól a pillanattól fogva, hogy elbírta a kardot. Be kellett lépnie a király seregébe, nevelőapjának pedig biztatnia kellett, hogy vegyen részt a nyári Viadalon. Fel kellett készítenie rá, hogy egyszer eljöhet ez a nap. Az utolsó betűig végrehajtotta az utasításaimat. Tisztában kell vele lennie, hogy egy esetleges találkozás jelenleg igen kellemetlen lenne mindkettejük számára. Jobb, ha nem erőltetjük. Jezal szaggatottan sóhajtott fel. – Hát persze. Jobb, ha nem erőltetjük. – Egyszerre kellemetlen gondolata támadt. – Egyáltalán… egyáltalán Jezal a nevem? – Most már az, hogy királlyá koronázták. – Bayaz felhúzta a szemöldökét. – Miért, másikat szeretne? – Nem, természetesen nem. – Elfordította a fejét, és sűrűn pislognia kellett, hogy ne csorduljanak ki a könnyei. Az egész eddig élete hazugság volt. Az új élete még inkább annak tűnt. Még a nevét is csak kitalálták. Egy darabig némán ballagtak tovább a kertben; a kavicsok a lábuk alatt olyan tiszták és tökéletesek voltak, hogy Jezal elgondolkodott rajta, vajon nem kézzel pucolják-e őket nap mint nap. – Lord Isher több alkalommal is jelentkezni fog önnél az elkövetkezendő hónapokban, felség. – Tényleg? – Jezal köhintett, aztán szipogott egy sort, és próbálta nem kimutatni idegességét. – Miért? – Megígértem neki, hogy a két fivére lesz a főkamarás meg a főkancellár a Zárt Tanácsban. Hogy az ő családját részesítjük előnyben mindenki mással szemben. Ez volt az ára, hogy mellénk álljon a szavazásnál. – Értem. És be kell tartanom az ígéretet? – Eszébe ne jusson. Jezal összehúzta a szemöldökét. – Nem vagyok biztos benne, hogy... – Amint valaki hatalomra kerül, azonnal kellő távolságot kell tartania a szövetségeseitől. Úgy fogják érezni, hogy a győzelem az övék, és semmilyen jutalom nem elégíti ki őket. Inkább az ellenségeket kell a pozíciókba ültetni. Ők az

apró gesztusokat is értékelni fogják, mert tudják, hogy nem érdemlik meg őket. Heugent, Barezint, Skaldot meg Meedet kell közelebb engednie magához. – Nem Brockot? – Brockot soha. Szinte biztos volt már benne, hogy a fejére kerül a korona, most már nem éri be kevesebbel. Előbb vagy utóbb vissza kell rugdosni a vackára. Viszont ezzel érdemes várni, amíg ön már biztosan ül a trónon, és kellő számú támogatót szerzett. – Értem. – Jezal felfújta az arcát. A jelek szerint egy király feladatai nem merülnek ki abban, hogy szép ruhákat hord, rátarti a modora, és mindig a legnagyobb székre ül le. – Erre! – A kertből egy fekete lambériával borított falak között vezető és csodálatos antik fegyverekkel telezsúfolt homályos folyosóra jutottak. Különféle teljes páncélzatok sorakoztak ragyogó vigyázzban; sisakok, mellvértek, láncingek, comblapok, rajtuk az Uniót jelképező aranyszínű nappal. A falra ember nagyságú díszpallosok és még hatalmasabb alabárdok díszes sorát erősítették. Alattunk egy hadseregnek elegendő bárd, láncos és egyszerű buzogány, meg egyenes és görbe, hosszú és rövid, vastag és vékony kardok garmadája lógott. Az Unióban kovácsolt, a gurkhuliaktól zsákmányolt, a véres csatamezőkön elesett styriaiaktól lopott fegyverek. Győzelmek és vereségek acélban megörökítve. Magasan a fejük felett réges-régi háborúkban az utolsó emberig lemészárolt, elfeledett regimentek zászlói csüngtek rongyosan és élettelenül megfeketedett rúdjaikról. A gyűjtemény túlsó végén nehéz, dísztelen kétszárnyú ajtó magasodott; nagyjából annyira volt csalogató, mint egy bitófa. Ahogy a két oldalán álló hírnöklovagok szárnyas sisakján meg-megvillant a fény, egészen komornak tűntek, akár egy pár hóhér, Ezeknek az embereknek nem csak az volt a dolga, hogy őrizzék a kormányzás központját, de szükség esetén a király parancsait is el kellett szállítaniuk az Unió bármely sarkába. Az ő parancsait, döbbent rá Jezal, és hirtelen megint görcsbe rándult a gyomra. – Őfelsége kihallgatást kér a Zárt Tanácstól – szólt ünnepélyesen Bayaz, mire a két férfi kitárta a nehéz ajtószárnyakat. Dühös hang áradt ki a folyosóra. – További engedményeket kell tennünk, különben folytatódik a lázadás. Egyszerűen nem… – Legfőbb Bíró úr, úgy hiszem, látogatónk van. A Fehér Terem némiképp csalódást okozott a palota többi helyiségének nagyszerűsége után. Nem tűnt különösebben nagynak. A fehérre meszelt falakat semmi sem díszítette. Az ablakok keskenyek voltak, akár egy cellában, amitől a szoba a kinti szikrázó napsütés ellenére félhomályos maradt. A kellemetlenül áporodott levegő szemernyit sem mozgott. Az egyetlen bútordarab egy sötét fából készült hosszú asztal volt, amin nagy halmokban álltak a papírok. Mindkét oldalán hat-hat egyszerű szék állt, egy másik a végéhez került, azzal szemben, az asztalfőn pedig a többinél jóval magasabb támlájú ülőalkalmatosság kapott helyet. Jezal úgy sejtette, az lehet az ő helye. A Zárt Tanács tagjai felálltak, ahogy Jezal kelletlenül belépett a szobába. Ennél rémesebb vénembereket aligha lehetett volna egy helyre terelni, és most mindannyian várakozásteljes csendben meredtek Jezalra. Az újdonsült uralkodó kis

híján a levegőbe szökkent, ahogy az ajtó bezáródott mögötte, és a retesz idegesítő könyörtelenséggel zuhant a helyére. – Felség – hajolt meg mélyen Hoff főkamarás –, először is engedje meg, hogy társaimmal együtt gratuláljak önnek, amiért megkapta jól megérdemelt koronáját. Mindannyian úgy érezzük, hogy ön Guslav király méltó utódja lesz. Várjuk, hogy tanácsokat adhassunk önnek, és teljesíthessük a parancsait az elkövetkezendő hónapokban és években. – Ismét meghajolt, és a vénemberek félelmetes csapata udvarias tapssal jelezte egyetértését. – Nos, köszönöm – szólt Jezal, aki kellemesen meglepődött, bár cseppet sem érezte úgy, hogy bárkinek méltó utódja lehetne. Talán nem is lesz ez olyan fájdalmas, mint tartott tőle. A vén kutyák éppen elég szelídnek tűntek. – Kérem, engedje meg, hogy mindenkit bemutassak – mondta Hoff. – Ez itt Sult főlektor, az ön Inkvizíciójának vezetője. – Megtiszteltetés önt szolgálni, felség. – Marovia Legfőbb Bíró, a törvény első számú őre. – Számomra is megtiszteltetés, felség. – Úgy hiszem, Varuz tábornagyot már jól ismeri. Az öreg katona ragyogott. – Kiváltság volt vívóleckéket adni önnek a múltban, felség, és kiváltság lesz tanácsokat adni önnek a jövőben. És így ment tovább. Jezal minden egyes tanácstagra rámosolygott, és biccentett nekik. Hallecknek, a főkancellárnak. Torlichormnak, a főkonzulnak. Reutzernek, a flotta admirálisának, és így tovább, és így tovább. Végül Hoff az asztalfőn álló magas támlájú székhez kísérte, és Jezal a Zárt Tanács tagjainak mosolygó tekintetétől kísérve letelepedett. Először bután vigyorgott vissza rájuk, aztán leesett a tantusz. – Ó, kérem, foglaljanak helyet. Az öregemberek leültek; többen is elhúzták a szájukat, ahogy megroppant a térdük, vagy megsajdult a hátuk. Bayaz olyan könnyedén vetette le magát az asztal végénél lévő székre Jezallal szemben, mintha egész életében itt ücsörgött volna. Köpenyek lebbentek, ahogy a vén hátsók elhelyezkedtek a polírozott fán, aztán síri csend lett a teremben. Varuz mellett az egyik szék üresen maradt. Itt ült volna Burr tábornagy, ha nem vezényelték volna északra. Ha nem halt volna meg. Tucatnyi ijesztő vénember várta udvariasan, hogy Jezal megszólaljon. Tucatnyi vénember, akik nemrég még a legnagyobb hatalom birtokosai voltak a szemében, most azonban neki tartoztak elszámolással. Olyan helyzet volt ez, amit a legmerészebb álmaiban sem tudott volna elképzelni magának. Megköszörülte a torkát. – Kérem, folytassák csak, uraim. Megpróbálom menet közben felvenni a fonalat. Hoff megvillantott egy alázatos mosolyt. – Természetesen, felség. Ha bármikor magyarázatra lenne szüksége, csak szólnia kell. – Köszönöm – mondta Jezal. – Köszö… Halleck csikorgó hangja vágott a szavába. – Akkor tehát vissza a lázongó parasztok kérdéséhez. – Máris tettünk engedményeket – csattant fel Sult. – Olyan engedélyeket, amelyeket a parasztok készségesen elfogadtak. – Az csak egy darabka kötszer volt a gennyedző seben! – mondta tovább a magáét Marovia. – Idő kérdése, hogy újra szárba szökkenjen a lázadás. Ezt egyedül úgy

kerülhetjük el, ha megadjuk az egyszerű embereknek, amire szükségük van. Nem többet annál, ami jár nekik. Őket is be kell vonnunk a kormányzás folyamatába! – Bevonni őket! – vicsorította Sult. – Át kell hárítanunk az adózás terheit a földtulajdonosokra! Halleck a mennyezetre emelte a tekintetét. – Ne jöjjön már megint ezzel a képtelenséggel! – A jelenlegi rendszer évszázadok óta működik! – vakkantotta Sult. – Évszázadok óta nem működik! – vágott vissza Marovia. Jezal megköszörülte a torkát, mire a vénemberek felé kapták a fejüket. – Azt nem lehetne, hogy mindenki a bevételei arányában adózzon, akár paraszt, akár nemesember? És akkor talán… – Elhallgatott. Elég egyszerűnek tűnt az ötlet, a tizenegy államférfi mégis döbbenten meredt rá, mintha valaki beengedett volna egy nem odavaló háziállatot a szobába, az meg hirtelen az adózás kérdéseiről kezdett volna beszélni. Az asztal túlsó végén Bayaz némán mustrálgatta a körmeit. Jezal tőle nem számíthatott segítségre. – Nos, felség – szólalt meg nyugodt hangon Torlichorm –, egy ilyen rendszert szinte képtelenség lenne adminisztrálni. – Pillantása mindeközben azt mondta: – Egyáltalán hogy sikerül felöltöznöd reggelente, ha egyszer ennyire ostoba vagy? Jezal a füle tövéig elvörösödött. – Értem. – Az adózás kérdése – folytatta Halleck – rendkívül összetett. – Tekintete mindeközben azt mondta: – Túl összetett hozzá, hogy beférjen abba a morzsányi agyadba. – Talán jobb lenne, felség, ha az unalmas részleteket meghagyná alázatos szolgáinak. – Marovia megértő mosolya mindeközben azt mondta: – Talán jobb lenne, ha nem nyitnád ki a szádat, és nem hoznád kínos helyzetbe a felnőtteket. – Hát persze – dőlt hátra szégyenkezve Jezal. – Hát persze. Ez így ment tovább, ahogy telt a délelőtt, és a keskeny napsugarak lassacskán végigsiklottak a széles asztalon sorakozó papírhalmokon. Jezal fokozatosan megértette a játékszabályokat. Borzasztóan bonyolultak, mégis borzasztóan egyszerűek voltak. Az idősödő játékosok két csapatra oszlottak. Sult főlektor és Marovia Legfőbb Bíró voltak a csapatkapitányok, akik a legaprócseprőbb ügyön is képesek voltak hevesen összekapni, miközben három-három támogatójuk minden szavukkal egyetértett. Mindeközben Lord Hoff Varuz tábornagy lagymatag támogatásával igyekezett eljátszani a bíró szerepét, és áthidalni az áthidalhatatlan szakadékot a két tábor között. Jezal nem akkor tévedett, amikor azt hitte, hogy nem fog tudni mit mondani, bár persze valóban nem tudott. A tévedése abban állt, hogy azt hitte, egyáltalán meg kell szólalnia. Ezeket az embereket nem érdekelte más, csak hogy folytathassák a parttalan civakodást. Talán megszokták, hogy egy nyáladzó félnótás ül az asztalfőn, miközben ők az államügyekről tárgyalnak. Jezel egyszerre rádöbbent, hogy nem látnak különbséget az elődje és közte. Még az is szöget ütött a fejébe, hogy talán igazuk lehet. – Ha felséged aláírná itt… és itt… és itt… és ott… A toll egyik papírt a másik után karcolta végig, miközben az öregek tovább dörmögtek, és civakodtak egymással. Az ősz hajú tanácsnokok nevettek,

sóhajtoztak, és elnézően ingatták a fejüket, így hát inkább egyre kevesebbet beszélt. Rászálltak a dicséreteikkel, és elvakították a magyarázataikkal. Hosszú órákon át untatták a törvénnyel, a formaságokkal meg a tradícióval. Lassacskán lejjebb és lejjebb csúszott a kényelmetlen széken. Egy szolga bort hozott, ő pedig ivott, berúgott, elunta magát, aztán meg még jobban berúgott, és még jobban elunta magát. Ahogy teltek a végtelenbe nyúló percek, Jezal ráébredt a nagy igazságra: ha az ember alaposan utánagondol, a világon semmi sem lehet olyan leírhatatlanul egyhangú, mint a legnagyobb hatalmasságnak lenni. – Most pedig egy szomorú ügyet kell megtárgyalnunk – közölte Hoff, miután az előző kérdésben vonakodva bár, de valahogy dűlőre jutottak. – Kollégánk, Burr tábornagy, elhunyt. Teste hazafelé tart Északföldről, és állami tiszteletadás mellett fogjuk eltemetni. Mindeközben azonban kötelességünk kijelölni az utódját. Először kerül új tag a tanácsba a nagyra becsült Feekt kancellár halála óta. Varuz tábornagy? A vén katona megköszörülte a torkát, és vágott egy grimaszt, mintha most jött volna rá, hogy rögvest megnyitja a zsilipet, és mindannyiukat elmossa az áradat. – Két egyértelmű jelölt van a megüresedett helyre. Mindketten vitathatatlanul bátrak és tapasztaltak, érdemeiket pedig pontosan ismerik ezen tanács tagjai. Meggyőződésem, hogy mind Poulder tábornok, mind pedig Kroy tábornok… – Semmiféle kétség nem merülhet fel a tekintetben, hogy Poulder az alkalmasabb! – jelentette ki Sult, és Halleck azonnal egyetértéséről biztosította. – Ellenkezőleg! – vicsorította Marovia, mire a táborában dühös mormogás támadt. – Nyilvánvaló, hogy Kroy a jobb választás! Ebben a kérdésben talán még a katonatisztként némi tapasztalatra szert tett Jezalnak is vehették volna némi hasznát, de a Zárt Tanács egyetlen tagjában sem merült fel, hogy kikérje a véleményét. Duzzogva dőlt hátra a székén, és még egyet kortyolt a borból, ahogy a vén kutyák tovább csaholtak egymásra. – Talán később kéne visszatérnünk erre a kérdésre – szakította félbe Lord Hoff az egyre hevesebb vitát. – Őfelségét fárasztják a számára érdektelen részletek, és nem sürget bennünket különösebben az idő. – Sult és Marovia egymásra meredtek, de nem szóltak egy szót sem. Hoff megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Nos jó. A következő napirendi pont az Anglandban állomásozó seregeink ellátmányával kapcsolatos. West ezredes jelentésében… – West? – Jezal hirtelen kihúzta magát, a hangja nyers volt a bortól. A név úgy hatott rá, mint repülősó egy ájult lányra. Masszív, megbízható szikla volt, amibe kapaszkodhatott ebben a káoszban. Bár itt lenne West, hogy kisegítse, úgy minden sokkal világosabb lenne… A Varuz mellett álló üres székre pillantott, amit Burr hagyott hátra. Ha többet is ivott a kelleténél, mégiscsak Jezal volt a király. Megköszörülte nedves torkát. – West ezredes lesz az új tábornagyom. Döbbent csend támadt. A tizenkét vénembernek elkerekedett a szeme. – Aztán Torlichorm elnézően felkacagott, mintha csak azt kérdezte volna: – Hogyan fogjuk be a száját? – Felség, ön személyesen is ismeri West ezredest, akinek a bátorságához természetesen nem fér kétség…

Úgy tűnt, a tanács tagjai végre találtak valamit, amiben mindannyian egyetérthettek. – Először tört át Ulriochnál, és a többi – szólt Varuz a fejét rázva. – De azért… – …nincs meg hozzá a rangja, tapasztalatlan, és… – Polgárcsaládba született – jegyezte meg Hoff, és felhúzta a szemöldökét. – Példátlan módon szakítanánk a hagyományokkal – lamentált Halleck. – Poulder sokkal előrébb van a ranglétrán! – vakkantotta oda Sult Maroviának. – Kroy a mi emberünk! – mordult vissza Marovia. Torlichorm negédesen elmosolyodott, valahogy úgy, ahogy egy dajka mosolyoghat, amikor igyekszik megnyugtatni a rakoncátlan kisgyereket. – Látja, felség, nem lehet számításba venni West ezredest… Jezal üres kelyhe hangos koppanással pattant le Torlichorm kopasz homlokáról, és gurult el a szoba sarkába. Az idős férfi felnyögött a döbbenettől meg a fájdalomtól, és lecsúszott a székéről. Az arcán támadt hosszú sebből szivárgott a vér. – Nem lehet? – ordította Jezal kidülledő szemmel, és felugrott a helyéről. – Bassza meg, hogy merészel nekem olyat mondani, hogy nem lehet, maga rohadt gazember? Én parancsolok maguknak, egytől egyig! – Mutatóujjával ingerülten döfött a levegőbe. – Azért vannak itt, hogy tanácsot adjanak nekem, nem azért, hogy utasítgassanak. Itt én uralkodom! Én! – Felkapta a tintatartót, és elhajította. Az üveg szilánkokra robbant a falon, a vakolaton fekete folt terjedt szét, Sult főlektor tökéletes fehér kabátjának karjára pedig apró fekete pöttyök fröccsentek. – Én! Én! Ha hagyomány kell, hát majd megteremtjük a kibaszott engedelmesség hagyományát! – Felkapott egy halom dokumentumot, és hozzávágta Maroviához; a levegő megtelt lebegő papírlapokkal. – Soha többé ne halljam azt, hogy nem lehet! Soha! Tizenegy döbbent szempár meredt Jezalra. A tizenkettedik az asztal végén mosolygott. Ettől Jezal csak mérgesebb lett, mint valaha. – Collem West lesz az új tábornagyom! – jelentette ki, és dühében felrúgta a székét. – Ha a következő ülésen nem bánnak velem a kellő tisztelettel, mindannyiukat vasra veretem! Kibaszott vasra! – Rettenetesen hasogatott a feje. Mindent odavágott már, amit a keze ügyében talált, és egyre kevésbé volt benne biztos, hogyan tovább. Bayaz zordan emelkedett fel a székéről. – Uraim, mára ennyi volt. A Zárt Tanácsnak több se kellett. Papírok zörrentek, köpenyek lebbentek, székek nyikordultak, ahogy egymással versengve igyekeztek először távozni a szobából. Hoff kirontott a folyosóra. Marovia szorosan a nyomában követte, és Sult sem maradt le sokkal. Varuz felsegítette Torlichormot a földről, és a könyökénél fogva elvezette. – Bocsánatát kérem, felség – nyöszörögte a vérző arcú tanácsnok, ahogy kibotorkált az ajtón. – Őszintén bocsánatát kérem… Bayaz mogorva képpel állt az asztal végén, és figyelte, ahogy az idősödő férfiak kisietnek a szobából. Jezal igyekezett meghúzni magát vele szemben. Mozdulatlanná merevedve ingadozott a még hevesebb dühroham és a teljes zavarodottság között, de fokozatosan hajlott az utóbbi felé. Mintha ezer évig tartott volna, mire végre a Zárt Tanács utolsó tagja is kimenekült a szobából, és behúzták mögötte a nagy fekete ajtószárnyakat.

Az Első Mágus Jezal felé fordult, és hirtelen széles mosolyra húzta a száját. – Remekül csinálta, felség, remekül csinálta. – Mit? – Jezal biztos volt benne, hogy akkora hülyét csinált magából, hogy soha többé nem állíthatja helyre a renoméját. – Azt hiszem, a tanácsadói ezután kétszer is meggondolják, hogy félvállról vehetik-e önt. Nem új stratégia, de ettől még nagyon is hatékony. A Nagy Harod is igen heves temperamentummal rendelkezett, és nagyszerűen ki is tudta használni. Egy kirohanása után hetekig senki nem merészelte kétségbe vonni a döntéseit. – Bayaz kuncogott egy sort. – Bár gyanítom, hogy még maga Harod is ódzkodott volna hozzávágni valamit a saját főkonzuljához. – Ez nem kirohanás volt! – jelentette ki Jezal, ahogy lassan megint elkapta az indulat. Ha a rémes vénemberek kiborították, hát Bayaz volt a főbűnös közöttük. – Ha király vagyok, akkor bánjanak is úgy velem! Senki sem diktálhat nekem a saját palotámban! Senki sem… senki… úgy értem. Bayaz zöld szeme ijesztően villant, hangjától megfagyott a levegő. – Nem tanácsolnám, felség, hogy velem szemben is kijöjjön a sodrából. Jezal dühe amúgy is kezdett alábbhagyni, de a mágus jeges tekintetének hatására semmivé foszlott. – Természetesen…. Bocsánat…. Nagyon sajnálom. – Lesütötte a szemét, és a fényesre suvickolt asztallapot mustrálta bambán. Régebben sosem kért bocsánatot semmiért. Most, hogy király lett belőle, és nem kellett bocsánatot kérnie senkitől, egyszer csak képtelen volt leállítani magát. – Nem én akartam ezt – mormogta maga elé, és lerogyott a székére. – Nem tudom, hogyan történt. Nem tettem semmit, amivel kiérdemeltem volna. – Hát persze hogy nem. – Bayaz lassan megkerülte az asztalt. – Soha senki nem érdemelheti ki a trónt. Ezért küzdenie kell, hogy méltó lehessen rá. Minden nap. Éppen mint az elődeinek is. Casamirnak. Arnaultnak. Még Harodnak is. Jezal mély lélegzetet vett, aztán kifújta a levegőt. – Persze igaza van. Hogy lehet, hogy magának mindig igaza van? Bayaz felemelte a kezét. – Hogy mindig igazam lenne? Aligha. De az évek során rengeteg tapasztalatot szereztem, és azért vagyok itt, hogy a lehető legmegfelelőbb iránymutatást adjam önnek. Megtette az első lépéseket egy nehéz úton, és erre igazán büszke lehet. Bizonyos lépéseket azonban nem halogathatunk. A legfontosabb ezek közül az esküvő. Jezal eltátotta a száját. – Esküvő? – Egy nőtlen király hatalma, felség, olyan, mint egy ledér asszony. Könnyű megdönteni. Az alfele éppen csak érinti a trónt, távolról sem telepedett még meg ott. Szüksége van egy feleségre, aki támogatókat hoz magával, és örökösökre, hogy az alattvalói biztonságban érezzék magukat. A késlekedés csak lehetőséget teremt az ellenségeinek, hogy ön ellen munkálkodjanak. A csapások olyan gyorsan érték egymást, hogy Jezal úgy érezte, a halántékára kell tapasztania a kezét, nehogy szétessen. – Az ellenségeimnek? – Hát nem folyton azon volt, hogy mindenkivel kijöjjön? – Ön valóban ilyen naiv? Lord Brock nyilvánvalóan máris az elmozdításán töri a fejét. Lord Ishert sem lehet végleg elhallgattatni. A Nyílt Tanács jó pár tagja puszta félelemből támogatta önt, vagy mert megfizették.

– Megfizették? – hőkölt hátra Jezal. – Az ilyen támogatás nem tart örökké. Meg kell nősülnie, és olyan asszonyt kell választania, aki erős szövetségeseket hoz magával. – De én már… – Jezal megnyalta az ajkát. Nem tudta, hogyan fogjon bele. – …elköteleztem magam… ezen a téren. – Ardee Westre gondol? – Jezal félig kinyitotta a száját, hogy megkérdezze Bayazt, honnan tud ennyit az ő szerelmi életéről, de gyorsan meggondolta magát. A vénember láthatólag sokkal többet tudott róla, mint akár ő maga. – Tudom, hogy megy ez, felség. Nem ma születtem. Értem én, hogy szerelmes belé. Persze most bármit feladna miatta. Viszont higgye el nekem, ez az érzés nem fog sokáig tartani. Jezal kényelmetlenül feszengett. Megpróbálta mag elé képzelni Ardee ferde mosolyát, a haja puhaságát, a nevetése hangját. Úgy, ahogyan annak idején a pusztán vigasztalta magát az emlékeivel. Csak hogy most már nehéz volt úgy felidézni Ardeet, hogy ne jussanak eszébe az ajkába harapó fogak, a nő pofonjától égő arca, az ide-oda zötykölődő asztal csikorgása alattuk. A szégyen, a bűntudat meg a bonyodalmak. Bayaz könyörtelen nyugalommal és brutális őszinteséggel folytatta. – Természetes, hogy elkötelezte magát, de az eddigi életének vége, és a régi elkötelezettségei sem számítanak. Ön most már király, és a nép azt követeli, hogy úgy is viselkedjék. Szükségük van valakire, akire felnézhetnek. Valakire, aki vitathatatlanul felettük áll. Az Unió Nagy Királynéjáról beszélünk. Királyok anyjáról. Egy földműves lánya, aki hajlamos a kiszámíthatatlan viselkedésre, és nem veti meg az italt, szóba sem jöhet. – Jezal elhúzta a száját, hallván, hogy beszél a mágus Ardeeról, de aligha szállhatott vitába vele. – Ön a király egyenesági leszármazottja. Egy makulátlan családból származó feleség oldalán sokkal fajsúlyosabb uralkodó lehetne. Tiszteletet vívhatna ki magának. A világ tele van megfelelő nőkkel, felség, akik kellőképpen magas helyen születtek. Bárók lányai, királyok húgai, gyönyörűek és jól neveltek. Hercegnők garmadájából választhat. Jezalnak felszökött a szemöldöke. Persze szerette Ardeet, de Bayaz érvei igencsak lehengerlőek voltak. Annyi minden másra is kellett gondolnia saját magán kívül. Ha a gondolat, hogy ő a király, képtelenségnek tűnt, hát Ardeet háromszor olyan nehezen képzelte el a királyné szerepében. Persze hogy szerette. De ha hercegnők garmadájából választhat? Ebben a mondatban aztán nem volt könnyű hibát találni. – Hát megértette! – Az Első Mágus diadalmasan csettintett az ujjaival. – Máris Talinsba küldetek Orso herceghez, és intézkedem, hogy mutassák be önnek a lányát, Terezt. – Csillapítólag emelte fel a kezét. – Csak kezdetnek, tudja. Talins erős szövetséges lenne. – Elmosolyodott, és közelebb hajolt, hogy Jezal fülébe suttoghasson. De nem kell mindenről lemondania, ha igazán ragaszkodik ehhez a lányhoz. Tudja, a királyok gyakran tartanak szeretőket. Ez persze el is döntötte a kérdést.

Veszett ügyek Glokta az étkezőjében ült, az asztal lapját bámulta, és egyik kezével sajgó combját dörzsölte. Másik keze szórakozottan játszadozott a fekete bőrtokon szétszórt, vagyont érő gyémántokkal. Miért csinálom ezt? Miért maradok itt, miért teszem fel a kérdéseimet? A következő dagállyal eltűnhetnék, és semmivel se lenne rosszabb nekem. Talán bejárhatnám Styria mesés városait. Körbehajózhatnám az Ezer-szigetet. Végül kiköthetnék a távoli Thondban vagy a messzi Suljukban, hogy hátralévő, fájdalmas napjaimat békességben éljem le, olyan emberek között, akik egyetlen szavamat sem értik. Milyen lenne, ha senkit nem bántanék többé? Ha nem tartanék titkokat? Ha többé nem érdekelne jobban az ártatlanság vagy a bűn, az igazság vagy a hazugság, mint ezek az apró kődarabok itt? Az ékkövek ragyogtak a gyertyafényben, halk koccanással ütődtek össze újra meg újra, és finoman csiklandozták Glokta ujjait, ahogy előbb erre, aztán arra görgette őket. Őeminenciája viszont telesírná a zsebkendőjét, ha hirtelen felszívódnék. És úgy sejtem, ugyanezt tennék a Valint és Balk pénzintézetnél is. És hol lennék én biztonságban a Világ Körén belül ilyen nagy hatalmú emberek könnyeitől? És miért menekülnék el egyáltalán? Hogy egész nap a rokkant seggemen üljek, és várjam a gyilkosaimat? Hogy egy ágyon feküdhessek fájdalmak között, és azon elmélkedhessek, mennyi mindent vesztettem? Komoran pillantott le a gyémántokra: tiszták, kemények és gyönyörűek voltak. Rég meghoztam a döntésemet. Amikor elfogadtam a Valint és Balk pénzét. Amikor megcsókoltam a hivatali gyűrűt. Sőt, azelőtt, hogy a császár börtönébe vetettek volna, még amikor odalovagoltam ahhoz a hídhoz abban a szent hitben, hogy csakis a nagyszerű Sand dan Glokta mentheti meg a világot… Tompa kopogás visszhangzott a szobában, mire Glokta felkapta a fejét, és még fogatlan szája is tátva maradt. Feltéve, hogy nem a főlektor az… – Nyissák ki őeminenciája nevében! Glokta vágott egy grimaszt, ahogy feltápászkodott a székéből, és a hátába beleállt a görcs. Gyorsan egy kupacba húzta össze a felbecsülhetetlen értékű, ragyogó köveket. A homlokát egy szemvillanás alatt kiverte az izzadság. Mi lenne, ha a főlektor felfedezné az én kis kincseimet? Magában kuncogva ragadta meg a bőrtokot. Akartam említeni, tényleg akartam, de sosem tűnt alkalmasnak az időpont. Végül is apróság, egy királyért kérhetnek talán ennyi váltságdíjat. Ujjai megremegtek, és a nagy kapkodásban meglökte az egyik követ, mire az éles koppanással hullott a földre. Megint dörömböltek, ezúttal hangosabban; még a nehéz zár is beleremegett az ajtón. – Nyissák ki! – Jövök már! – Glokta összeszedte minden erejét, nyöszörögve négykézlábra ereszkedett, és égő nyakkal tapogatózni kezdett a padlón. Nemsokára észre is vette a tűz fényében csillogó lapos zöld követ a deszkákon. Megvagy, bitang! Glokta felkapta a követ, az asztal sarkába kapaszkodva talpra kászálódott, majd összehajtogatta a tokot. Nincs már idő eldugni. Az inge alá süllyesztette hát, egészen mélyre, a nadrágszíja mögé, aztán megragadta a botját, és

bicegve indult az ajtó felé. Menet közben megtörölte verejtékező arcát, megigazította a ruháit, és igyekezett a lehető legkevésbé ziláltnak mutatni magát. – Jövök már! Egyáltalán nem kell… Négy megtermett praktikális rontott a szobába, hogy szinte fellökték. Mögöttük, odakint a folyosón állt őeminenciája, a vészjóslón mosolygó főlektor még két tagbaszakadt praktikális társaságában. Meglepő napszak egy ilyen örömteli látogatáshoz. Glokta hallotta, ahogy a négy férfi végigcsörtet a szállásán, feltépi az ajtókat és kinyitja a szekrényeket. Velem ne is törődjenek, uraim, csak érezzék otthon magukat. A praktikálisok nemsokára visszatértek. – Üres – közölte az egyik a maszkja mögül. – Aha – bólintott Sult, majd átlépett a küszöbön, és megvetően körülnézett. A jelek szerint az új lakosztályom sem tesz rá jobb benyomást, mint az előző. A hat praktikális karba tett kézzel és szúrós tekintettel foglalta el a helyét körben Glokta étkezőjének falai mentén. Ennyi megtermett férfi kéne hozzá, hogy szemmel tartson egyetlen apró kriplit? Sult cipője kopogott a padlón, ahogy fel-alá járkált, a szeme kidülledt, arca dühös grimaszra torzult. Nem kell hozzá éppen mesteri emberismerőnek lenni, hogy valaki lássa rajta az elégedetlenséget. Talán valamelyik ocsmány titkomra derült fény? Esetleg a tudomására jutott, hogy néhanapján nem teljesítettem a parancsait? Glokta érezte, ahogy görbe gerincén izzadtságcseppek gördülnek végig. Talán az, hogy nem végeztem ki Eider magisztert? Vagy hogy megegyeztünk Vitari praktikálissal, és nem árultuk el neki a teljes igazságot? A bőrerszény sarka az oldalába mélyedt, ahogy óvatosan mozdított egyet a csípőjén. Vagy az a jelentéktelen eset, amikor egy igencsak gyanús pénzintézet jóvoltából komoly vagyonhoz jutottam? Glokta akaratlanul is elképzelte magának, ahogy a bőrerszény kettéhasad az öve mögött, és ékkövek felbecsülhetetlen értékű kavalkádja gördül elő a nadrágszárából a főlektor és a praktikálisai döbbent tekintetétől kísérve. Vajon hogyan próbálnám meg kimagyarázni magam? A gondolatra el kellett nyomnia a feltörő kuncogását. – Az a kurva Bayaz! – vicsorodott el Sult, és ökölbe szorította fehér kesztyűs kezét. Glokta megkönnyebbült egy egészen vékony hajszálnyit. Ezek szerint nem velem van a baj. Legalábbis egyelőre nem. – Bayaz? – Az a hazug gazember, az a vigyorgó imposztor, az a vén sarlatán! Ellopta a Zárt Tanácsot! – Tolvaj, fogják meg! – Úgy intézte, hogy most az a féreg Luthar diktál nekünk! Maga meg még azt mondta, ez az alak segy gerinctelen senki! – Azt mondtam, egy gerinctelen senki volt, te meg csesztél odafigyelni rám. – Kiderült, hogy ennek átkozott kutyulinak fogai is vannak, és nem fél használni őket, ráadásul az Első kurva Mágus tartja a pórázát! Röhög rajtunk! Rajtam röhög! Rajtam! – ordította Sult, és ujjával a saját mellkasára bökött. – De… – A francba a kifogásaival, Glokta! Lassan belefulladok a nyamvadt kifogások tengerébe, amikor válaszokra van szükségem! Megoldásokra van szükségem! Arra van szükségem, hogy többet tudjak meg erről a hazug gazemberről!

Akkor talán ez tetszeni fog. – Ami azt illeti, vettem a bátorságot, és lépéseket tettem az ügy érdekében. – Miféle lépéseket? – Sikerült elfognom a navigátorát – közölte Glokta, és megengedett magának egy alig észrevehető mosolyt. – A navigátort? – Sult nem adta jelét elégedettségnek. – És mit tudott meg attól a délibábos idiótától? Glokta csak egy pillanatnyi szünet után válaszolt. – Hogy tett egy utazást az Óbirodalmon keresztül a Világ peremére Bayazzal és az újdonsült királyunkkal együtt, mielőtt Jezalt megkoronázták volna. – Nehezen találta a szavakat, amelyekről úgy gondolta, beleillenek Sult világába, ahol a logika, a ráció és a minden igényt kielégítő magyarázat volt az úr. – Azt mondja, egy tárgyat kerestek… Egy relikviát a Régi Időkből… – Relikviát? – kérdezte Sult egyre mélyülő ráncokkal a homlokán. – Régi Idők? Glokta nyelt egyet. – Így van. De nem találták meg… – Tehát most már tudunk egyvalamit abból az ezer dologból, amit Bayaz nem csinált. Ha! – Sult dühösen csapott a levegőbe. – Ez egy senki, és a semminél is kevesebbet mondott magának! Ezek legendák meg sületlenségek. – Természetesen, eminenciás uram – mormogta Glokta. Egyeseknek semmi sem elég jó. Sult mogorván pillantott az ablak alatt álló játéktáblára; fehér kesztyűs keze úgy lebegett a figurák fölött, mintha lépéshez készülődne. – Már nem is tudom számon tartani, hányszor okozott nekem csalódást, de kap még egy utolsó esélyt. Kutasson még egy sort ez után az Első Mágus után. Keresse meg a gyengéit, találjon valami fegyvert, amit felhasználhatunk ellene. Ez az ember egy kórság, amit ki kell égetnünk. – Dühösen meglökte az egyik fehér bábut. – El akarom pusztítani! Ki akarom csinálni! A Kérdések Házában akarom látni, láncra verve. Glokta nyelt egyet. – Eminenciás uram, Bayaz bezárkózott a palotába, ahol nem érhetem el… A protezsáltja az új királyunk… – Köszönhetően részben a saját erőfeszítéseinknek. Glokta kis híján elfintorodott, de kénytelen volt megkérdezni. – Hogyan csináljam? – Hogyan? – ordította el magát Sult. – Hogy hogyan, maga nyomorék féreg? – Egy ingerült mozdulattal lesöpörte a táblát, mire a figurák szerteszét szóródtak a padlón. Na vajon kinek kell majd lehajolni értük? Mintha csak a főlektor hangjára reagáltak volna, a hat praktikális ellépett a faltól, és fenyegetően megindult a szoba közepe felé. – Ha minden részletkérdéssel magam óhajtanék foglalkozni, akkor nem igényelném a maga hasztalan szolgálatait! Fogja magát, és tegye a dolgát, maga torz takony! – Eminenciás uram nagyon jó hozzám – dünnyögte Glokta, és alázatosan leszegte a fejét. De még a legalázatosabb kutyának is meg kell vakarni néha a füle tövét, különben előbb-utóbb a gazdája torkának ugrik… – És nézzen utána a történetének is, ha már egyszer úgyis ezzel foglalkozik. – A történetének, eminenciás uram?

– Ennek a mesének Carmee dan Rothról. – Sult még keskenyebbre húzta össze a szemét, és mély árkok jelentek meg az orrnyergén. – Ha nincs nálunk a póráz, akkor el kell altatnunk a kutyát, érti? Glokta szemhéja rángatózni kezdett, hiába próbálta kordában tartani. Megtaláljuk a módját, hogyan vessünk rövid úton véget Jezal király uralkodásának. Veszélyes feladat. Ha az Unió egy hajó, akkor azt kell mondjam, csak nemrég került ki a viharból, és csúnyán meg van dőlve. Egy kapitányt elvesztettünk. Ha most leváltjuk a következőt, akár darabjaira is hullhat az egész hajótörzs, akkor pedig mindannyian mély, fagyos és ismeretlen vízben fogunk evickélni. Polgárháború, valaki? Glokta komoran nézett végig a padló szerteszét gurult figurákon. De őeminenciája utasítást adott. Hogy is mondta Shickel? Ha parancsot kapok a gazdámtól, a legjobb tudásom szerint igyekszem teljesíteni. Még ha sötét feladatról is van szó. És vagyunk néhányan, akiket csak sötét feladatokkal lehet megbízni… – Carmee dan Roth meg a fattya. Megtudom róluk az igazságot, eminenciás uram, számíthat rám. Sult tekintetében még mélyebb megvetés ült, mint eddig. – Bár úgy lenne! Ahhoz képest, hogy estére járt az idő, a Kérdések Házában nagy volt a zsivaj. Glokta mégsem látott senkit, ahogy végigbicegett a folyosón, csökevényes fogsorával az ajkába harapva, izzadságtól csúszós kezével a botját szorongatva. Nem látott senkit, de mindenkit hallott. Hangok szivárogtak elő a vasalt ajtók mögül. Mély és követelőző hangok. Ezek tették fel a kérdéseket. Magas és kétségbeesett hangok. Ezek visították a válaszokat. A súlyos csöndbe időről időre egy sikoly, egy hörgés vagy egy fájdalmas bömbölés hasított bele. Ezeket aligha kell megmagyarázni. Severard a piszkos falnak támaszkodva várta a felé sántikáló Gloktát, és egyik lábát a falnak támasztva fütyörészett a maszkja mögött. – Mi ez az egész? – kérdezte Glokta. – Lord Brock néhány embere leitta magát, és balhét csapott. Ötvenen közülük elég nagy zűrzavart okoztak a Négy Saroknál. Jogokról nyöszörögtek valamit, meg nyafogtak, hogy becsapták az embereket, és azt magyarázták, hogy Brockot kellett volna megkoronázni. Ők azt állítják, tüntetés volt. Szerintünk felségárulás. – Felségárulás, mi? – Ennek aztán hírhedten rugalmas a definíciója. – Válassz ki közülük néhány szószólót, és írasd alá velük a papírokat. Angland ismét az Unió kezén van. Ideje, hogy elkezdjük feltölteni árulókkal. – Már hozzá is láttak. Van még valami? – Ó, persze. – Késekkel zsonglőrködünk. Egy lefelé hullik, kettő felfelé szál. Mindig több penge forog a levegőben, és az összesnek halálos a pengéje. – Nemrég meglátogatott őeminenciája. Nem időzött hosszasan, de az én ízlésemnek ennyi is sok volt. – Munkát kapunk tőle? – Semmi olyasmit, amiből meggazdagodhatnál, ha ilyesmiben reménykedsz. – Mindig reménykedem. Nyugodtan rám lehet sütni, hogy optimista vagyok.

– Mázli. – Én inkább az ellenkezőjére vagyok hajlamos. Glokta mély lélegzetet vett, aztán lassan fújta ki a levegőt. – Ez Első Mágusról meg a díszes társaságáról van szó. – Megint? – Őeminenciája információkat akar. – Viszont ez a Bayaz mintha igencsak össze lenne melegedve az új királyunkkal. Glokta felhúzta a szemöldökét, ahogy egy elfojtott fájdalomkiáltás visszhangzott végig a folyosón. Összemelegedve? Inkább olyan, mintha személyesen formázta volna agyagból. – Ezért kell rajta tartanunk a szemünket, Severard praktikális. A saját biztonsága érdekében. A nagy hatalmú embereknek nagy hatalmú ellenségeik is vannak, nem csak nagy hatalmú barátaik. – Gondolja, hogy a navigátor tud még valamit? – Semmi olyasmit, ami a hasznunkra válhat. – Kár. Kezdtem megszokni a kis bitangot. A minap zseniális történetet mesélt egy óriási halról. Glokta megszívta üres ínyét. – Egyelőre tartsd csak ott, ahol van. Talán Frost praktikális értékelni fogja a történeteit. – Neki megvan hozzá a humorérzéke. – Ha a navigátornak már nem vesszük hasznát, kit szorongathatunk meg? Tényleg, kit? Kilencujjú elment. Bayaz bevette magát a palotába, az inasa pedig szinte soha nem hagyja el az oldalát. A férfihoz, akit egykor Jezal dan Lutharként ismertünk, valljuk be, többé nem férhetünk hozzá… – Mi a helyzet azzal a nővel? Severard felkapta a fejét. – Mi, azzal a barna ribanccal? – Még a városban van, ugye? – Amennyire tudom. – Kövesd, és próbálj meg rájönni, mit keres itt. A praktikális elbizonytalanodott. – Muszáj? – Mi az? Félsz? Severard felemelte a maszkját, és megvakarta alatta az állát. – Hát eszembe jut néhány ember, akiket szívesebben követnék. – Sűrűn előfordul az életben, hogy olyasmit kell tennünk, amihez semmi kedvünk. – Glokta körülnézett, és meggyőződött róla, hogy senki nincs rajtuk kívül a folyosón. – Fel kell tennünk néhány kérdést Carmee dan Rothtal, jelenlegi királyunk állítólagos édesanyjával kapcsolatban is. – Miféle kérdéseket? Glokta közelebb hajolt Severardhoz, hogy a fülébe suttoghasson. – Például, hogy tényleg terhes volt-e a halála előtt? Ha igen, akkor a terhességéből született gyermek tényleg Guslav király rakoncátlan ágyékának gyümölcse-e? Az a gyermek ugyanaz az ember-e, aki most a trónon ül? Tudod te, miféle kérdésekről beszélek. – Olyan kérdésekről, amelyek komoly bajba sodorhatnak bennünket. Olyan kérdésekről, amelyeket egyesek felségárulásként értelmezhetnek. Végeredményben a felségárulásnak hírhedten rugalmas a definíciója. Severard maszkja éppen olyan volt, mint mindig, a szeméből azonban sütött az aggodalom. – Biztos benne, hogy ebbe nekünk bele kell avatkoznunk? – Miért nem inkább a főlektort kérdezed, hogy ő biztos-e benne? Nekem elég határozottnak tűnt. Frost majd segít, ha gondjaid akadnak.

– De… mit keresünk? Hogyan fogjuk…. – Hogyan? – fintorodott el Glokta. – Ha minden részletkérdéssel magam óhajtanék foglalkozni, akkor nem igényelném a szolgálataidat! Fogd magad, és tedd a dolgod! Amikor Glokta még fiatal volt, jóképű, és fürge, amikor mindenki őt csodálta vagy irigyelte, és fényes jövő állt előtte, nem kevés időt töltött Adua csapszékeiben. Bár még a legsötétebb hangulatomban is képtelen vagyok felidézni azokat az időket. Ahogy most ott bicegett a vendégek között, cseppet sem érezte úgy, hogy kilógna közülük. Itt a nyomorékok voltak többségben, és Gloktának több foga volt az átlagnál. Szinte mindenkin rút sebhelyek vagy súlyos sebesülések nyomai éktelenkedtek, vagy legalább olyan fekélyek meg bibircsókok, hogy egy varangy is belepirult volna. Akadtak itt férfiak, akiknek az arca olyan ráncos volt, mint a bőr egy tányér zabkása tetején. Férfiak, akik jobban reszkettek, mint a nyárfalevél a szélviharban, és egyhetes vizelet szagától bűzlöttek. Férfiak, aki úgy néztek ki, mint akik képesek átvágni egy gyerek torkát, csak hogy formában maradjanak. Egy részeg kurva úgy támasztotta a falat, hogy azzal a legkiéhezettebb tengerészt sem csigázta volna fel. Ugyanúgy savanyú sörtől és reménytelenségtől, savanyú izzadságtól és korai haláltól bűzlik minden, mint a legcsúnyább kilengéseim helyszínein annak idején. Csak sokkal erősebben. A bűzlő terem egyik végében néhány fülkét alakítottak ki; a boltívek alatti nyomorúságos árnyékban még nyomorúságosabb részegek hemzsegtek. És vajon kivel lehet összefutni egy ilyen helyen? Glokta csoszogva állt meg az utolsó fülke előtt. – Nicsak, nicsak! Nem hittem volna, hogy életben látom még valaha. Ha ez egyáltalán lehetséges, Nicomo Cosca még rosszabbul festett, mint amikor Glokta először találkozott vele. A nyálkás falnak támaszkodott, a keze lógott, a feje oldalra billent, és még a szemét is alig nyitotta ki, úgy figyelte, ahogy Glokta fájdalmas grimasszal leereszkedik a szemközti székre. A bőre egészen sápadt volt az egyetlen ócska gyertya fényében, a szeme alatt sötét táskák nőttek, himlőhelyes arcán árnyékok cikáztak. A ragyás sebhely a nyakán még vörösebb lett, és úgy terjedt tovább az állkapcsa felé, akár a repkény egy romos várfalon. Már csak egy kicsit kell strapálnia magát, és éppen olyan betegesnek fog látszani, mint én. – Glokta elöljáró! – szólalt meg Cosca. Hangja durva volt, akár egy fa kérge. – Örömmel látom, hogy megkapta az üzenetemet. Megtiszteltetésnek tekintem, hogy sikerült kibabrálni a sorssal, és felújíthatjuk ismeretségünket. Ezek szerint a főnökei nem vágták el a torkát a délen tett erőfeszítései jutalmául. – Engem is éppúgy meglepett, mint magát, de nem. – Bár még könnyedén megtörténhet. – Milyen volt Dagoskában, miután eljöttem? A styriai felfújta az arcát. – Dagoskában óriási volt a felfordulás, köszönöm kérdését. Sokan meghaltak. Sokakat elvittek rabszolgának. De hát ez történik, amikor a gurkhuliak beállítanak vacsorára, igaz? Jó emberek értek rossz véget, és a rossz emberek sem jártak sokkal jobban. Senki sem járt jól. A barátja, Vissbruck tábornok sem.

– Úgy hallottam, elvágta a saját torkát. – Amit a nagyközönség hangos tetszésnyilvánítással fogadott. – Maga hogyan menekült el? Cosca szája felfelé görbült, mintha szívesen elmosolyodott volna, csak nem maradt volna hozzá ereje. – Cselédlánynak álcáztam magam, és széttettem a lábam, akinek kellett. – Zseniális. – De sokkal valószínűbb, hogy te nyitottad ki a kaput a gurkhuliaknak, a szabadságodért cserébe. Kíváncsi vagyok, én is ugyanezt tettem volna-e a helyedben. Valószínűleg. – És szerencsés fejlemény mindkettőnk számára. – Azt mondják, a szerencse olyan, mint a nők. Mindig ahhoz vonzódik, aki a legkevésbé méltó rá. – Talán így van. – Bár úgy fest, nekem sem szerencsém nincs, sem méltó nem vagyok. – Az feltétlen szerencse, hogy éppen most bukkant fel Aduában. A dolgok… ingatagok. Golkta cincogó hangot hallott, majd egy nagy patkány rohant elő a széke alól, és állt meg a lába előtt. Cosca lustán piszkos zekéjének zsebébe süllyesztette a kezét. Amikor megint előrántotta, egy kés volt benne, ami aztán fürgén villant át a levegőn, és remegve állt bele a padló deszkáiba jó egylépésnyire a célponttól. A patkány még egy pillanatig mozdulatlanul ült, mintha csak a megvetését akarná kimutatni, aztán elszaporázott az asztal- és széklábak meg a vendégek kopott csizmái között. Cosca megszívta a fogát, majd kikecmergett az asztal mögül, hogy visszaszerezze a fegyverét. – Tudja, régen mesterien bántam a dobókéssel. – Nekem meg minden szavamon gyönyörű nők csüngtek – szívta meg üres ínyét Glokta is. – Változnak az idők. – Magam is úgy hallottam. Folyton változnak. Új uralkodók, új problémák. A problémák pedig munkát jelentenek a magamfajtának. – Könnyen előfordulhat, hogy magam is igénybe fogom venni a szolgálatait a közeljövőben. – Nem mondom, hogy vissza fogom utasítani. – Cosca megbillentette a kezében tartott üveget, és beledugta a nyelvét a nyakába, hogy az utolsó cseppeket is kinyalhassa belőle. – Az erszényem olyan üres, mint egy kiszáradt kút. Ami azt illeti, olyan üres, hogy nincs is erszényem. Ebben legalább tudok segíteni. Glokta körülnézett, hogy nem figyelik-e őket, aztán átlökött valamit a durva asztallapon, ami pattant egyet, fordult kettőt, aztán megállt Cosca előtt. A zsoldos két ujja közé fogta, a gyertya lángjához emelte, és alaposan megnézte magának véreres szemével. – Gyémántnak tűnik. – Tekintse ezt foglalónak! Nyilván talál néhány magához hasonló embert, akik segíthetnek. Megbízható embereket, akiknek nem jár el a szájuk, és nem kérdezősködnek. Néhány jó embert, akik a hasznunkra lehetnek. – Mármint néhány rossz embert? Glokta kivillantotta hiányos fogsorát. – Nos, gondolom, ez attól függ, hogy az ember a munkaadójuk vagy az áldozatuk-e éppen. – Valóban így lehet. – Cosca a padló egyenetlen deszkáira ejtette az üres üveget. – És milyen munkáról volna szó, elöljáró?

– Egyelőre csak várjon, és igyekezzen disztingválni. – Glokta kihajolt a fülkéből, és csettintett a mogorva felszolgálólánynak. – Még egy üveggel abból, amit a barátom iszik! – És aztán? – Biztosan találok magának valami tennivalót. – Glokta előrébb csúszott a székén, hogy suttogva folytathassa. – Maradjon köztünk, de azt hallottam, hogy jönnek a gurkhuliak. Cosca elhúzta a száját. – Már megint? Nem maradhatnánk ki ebből? Ezek a rohadékok nem tartják be a szabályokat. Isten, küldetéstudat meg hit. – Összerázkódott. – Ideges leszek, ha csak rájuk gondolok. – Mindenesetre akárki is dörömböl a kapun, garantáltan tudok szervezni egy hősies csapatot, akik dacolva az esélyekkel, nem remélve segítséget senkitől, ellenállnak. – Végtére is ellenségem van dögivel. A zsoldos szeme felcsillant, ahogy a lány lecsapott elé egy tele üveget a görbe asztallapra. – Á, veszett ügyek. A kedvenceim. A parancsnok West a tábornagy sátrában ült, és csüggedten bámult a semmibe. Az elmúlt egy évben alig akadt ráérő perce, most pedig hirtelen nem volt mit tennie a várakozáson kívül. Minden pillanatban azt várta, hogy Burr egyszer csak félrehajtja a ponyvát, és a háta mögött ökölbe szorított kézzel a térképekhez vonul. Minden pillanatban azt várta, hogy érezni fogja a tábornagy megnyugtató jelenlétét a táborban, hogy meghallja mennydörgő hangját, amint rendet teremt az önfejű tisztek között. De persze ez nem fog megtörténni. Sem most, sem soha többé. A bal oldalon ült Kroy tábornok vezérkara; egészen komornak és ünnepélyesnek hatottak szokás szerint élére vasalt fekete egyenruhájukban. Jobb oldalt Poulder emberei terpeszkedtek; zubbonyukat legfelül lazán kigombolták, és akár a faroktollukkal dicsekvő pávák pöffeszkedtek, nyíltan kigúnyolva az ellentábor merevségét. A két nagy tábornok a csatamezőn egymással szemben álló felek gyanakvásával méregette egymást. Várták a levelet, amely egyiküket beülteti a Zárt Tanácsba, a hatalom csúcsára, a másiknak pedig örökre szertefoszlatja a reményeit. A levelet, amelyben megnevezik az Unió új királyát és az ő új tábornagyát. Ez természetesen csakis Poulder vagy Kroy lehetett, és mindketten arra számítottak, hogy végső, fényes győzelmet aratnak a másik felett. Mindeközben a hadsereg, és különösen West, bénultan ücsörgött. Tehetetlenül. Messze északon a Kutyaember és a társai, akik annyiszor mentették meg West életét az erdőben, hogy már fel sem tudta idézni mindegyik esetet, a túlélésükért harcoltak, és kétségbeesve várták a segítséget, ami sosem fog megérkezni. West számára az egész ügy olyan volt, mintha a saját temetésén lenne, ahová csupa gunyorosan fintorgó, vigyorgó, pózoló ellensége jött volna el. Ha Pouldert választották, ha Kroyt, neki befellegzett. Poulder lobogó szenvedéllyel, Kroy jeges megvetéssel gyűlölte. Nála gyorsabban csak Poulder és Kroy közül teljesedik be a sorsa annak, amelyiknek végül nem adatik meg, hogy bekerüljön a Zárt Tanácsba.

Odakint egyszerre mozgolódás támadt, és mindenki odakapta a fejét, hogy megnézze, mi történik. Lépések közeledtek a sátorhoz, mire jó pár tiszt izgatottan ugrott fel a székéről. A ponyvát félrerántották, és a hírnöklovag végre bevonult. Elképesztően magas férfi volt, a sisakját díszítő szárnyak kis híján lyukat ütöttek a sátor tetejébe, ahogy kihúzta magát. Egyik páncéllal borított vállán bőrtáska lógott, az Unió aranyszínű napjával lepecsételve. West a lélegzetét is visszatartotta, úgy meredt rá. – Adja át az üzenetet! – szólt sürgetőleg Kroy, és a lovag felé nyújtotta a kezét. – Nekem adja ide! – csattant fel Poulder. A két férfi a méltóságával nem törődve acsargott egymásra, de a hírnöklovag szenvtelen tekintettel nézett le rájuk. – West ezredes jelen van? – kérdezte dübörgő mély hangon. Minden tekintet, különösen Poulderé és Kroyé, West felé fordult. Az ezredes habozva állt fel a székéről. – Ööö… én vagyok West. A hírnöklovag könnyedén megkerülte Kroy tábornokot, és sarkantyúját csörgetve West elé lépett. Kinyitotta a táskát, elővett belőle egy pergamentekercset, és feltartotta. – A király parancsára. Úgy tűnt, West kiszámíthatatlan karrierjének utolsó, ironikus állomásaként bejelentheti, ki lesz az az ember, aki pillanatokkal később elzavarja és lefokozza őt. Viszont ha már úgyis a kardjába kell dőlnie, a késlekedés csak fokozza a fájdalmat. Kivette a tekercset a lovag páncélkesztyűs kezéből, és eltörte a nehéz pecsétet. Félig kigöngyölte a pergament, és egy bekezdésnyi cirkalmas kézírást pillantott meg. A sátorban mindenki visszatartotta a lélegzetét, ahogy olvasni kezdett. West hitetlenkedve kacagott fel. Ugyan a hangulat olyan feszült volt, akár egy ítéletre váró tárgyalóteremben, mégsem tudta türtőztetni magát. Még kétszer el kellett olvasnia az első bekezdést, mielőtt legalább félig-meddig felfogta, ami benne áll. – Mi olyan vicces? – kérdezte Kroy. – A Nyílt Tanács Jezal dan Luthart választotta az Unió új királyául, aki mostantól fogva Első Jezal néven uralkodik. – Westnek magába kellett fojtania egyre erőteljesebben feltörő nevetését, bár ha ezt valamiféle tréfának szánták, egyáltalán nem volt vicces. – Luthar? – kérdezte valaki. – Ki a fene az a Luthar? – Az a fiú, aki megnyerte a Viadalt? Volt benne valami rettenetes, de voltaképpen mégiscsak összeállt a kép. Jezal mindig is úgy viselkedett, mintha jobb lett volna mindenki másnál. Most pedig úgy tűnt, valóban ez a helyzet. Csakhogy lehetett akármilyen fontos az új király személye, itt és most ez mellékes kérdésnek számított. – Ki az új tábornagy? – morogta Kroy, ahogy a két vezérkar tagjai, akik időközben egytől egyig felálltak, feszült félkörbe rendeződtek körülöttük. West mély lélegzetet vett, és összeszedte a bátorságát, akár egy gyerek, amikor a hideg vízbe készül ugrani. Teljesen szétnyitotta a tekercset, és gyorsan végigfutotta az alsó bekezdést a lapon. Összeráncolta a homlokát. Sem Poulder, sem Kroy nevét nem látta sehol. Újra elolvasta a szöveget, ezúttal alaposabban. Egyszerre megrogyott a térde.

– Kit nevez meg? – Poulder most már szinte visított. West kinyitotta a száját, de nem találta a szavakat. Kinyújtotta a levelet, Poulder pedig kikapta a kezéből, miközben Kroy sikertelenül próbált belelesni a válla fölött. – Nem! – sóhajtotta Poulder, aki a jelek szerint máris megtalálta, amit keresett. Kroy elragadta tőle a tekercset, és villámgyorsan végigfutott rajta. – Ez valami tévedés lehet. Csakhogy a hírnöklovag nem így gondolta. – A Zárt Tanács nem szokott tévedni. Önök a király parancsát tartják a kezükben. – West felé fordult, és meghajolt. – Tábornagy úr, kérek engedélyt távozni. A sereg legjobb és legvitézebb katonái tátott szájjal meredtek Westre. – Ööö… igen – nyögte ki nagy nehezen frissen kinevezett parancsnokuk. – Igen, persze. Egy órával később a sátor üres volt. West egyedül ült Burr íróasztalánál, és idegesen rendezgette a tollat, a tintát, a papírokat, legfőképpen pedig a hosszú levelet, amit éppen most pecsételt le egy darab vörös viasszal. Összehúzott szemöldökkel nézett le rá, aztán a kiszögezett térképekre tévedt a tekintete, majd vissza a karcos bőrön nyugvó kezére, és megpróbálta megérteni, mi a csuda történt. Amennyire meg tudta állapítani, kinevezték az Unió egyik legmagasabb pozíciójába. West tábornagy lett belőle. Talán Bethodot nem számítva ő volt a leghatalmasabb ember a Kerek-tengernek ezen a partján. Poulder és Kroy kénytelen lesz uramnak szólítani. A Zárt Tanács tagja lett. Ő! Collem West! Egy közember, akit megvetettek, piszkáltak és lenéztek egész életében. Hogyan történhetett? Nem az érdemeit vették figyelembe, annyi biztos. Nem is azt nézték, hogy mit tett, vagy mit nem tett meg. Talán csak a véletlen hozta így. Egy véletlenszerű barátság valakivel, akit tulajdonképpen nem is kedvelt különösebben, és akitől biztosan nem várta, hogy valaha is szívességet tesz neki. Valakivel, aki a sors különös fintora folytán, amit csakis csodának lehetett tekintetni, egyszerre az Unió trónjára került. Hitetlenkedő nevetése nem tartott sokáig. Határozottan kellemetlen kép jelent meg lelki szemei előtt. Ladisla herceg, amint betört fejjel, félmeztelenül és temetetlenül hever valahol a vadonban. West nyelt egyet. Ha ő nincs, most Ladisla lenne a király, ő pedig a latrinákat pucolná, nem pedig a hadsereg parancsnokságát készülne átvenni. Kezdett fájni a feje, és remegő kézzel dörzsölte meg a halántékát. Ha belegondolt, végül is fontos szerepet játszott a saját előmenetelében. A sátorponyva megmozdult, és Pike lépett be rajta, széles mosollyal tönkretett arcán. – Kroy tábornok van itt. – Hadd izzadjon még egy percig! – Csakhogy West volt az, aki izzadt. Összedörzsölte nyirkos tenyerét, megigazította a zubbonyát, aminek az imént vágta le a válláról az ezredesi rangjelzést. Nyugalmat és magabiztosságot kell mutatnia, éppen ahogy Burr tábornagytól látta mindig. Éppen ahogy Varuz tábornagytól látta mindig Gurkhul száraz pusztaságaiban. Addig kellett megzaboláznia Kroyt és Pouldert, amíg lehetősége volt rá. Ha most nem teszi meg, örökké az ő kezükben lesz a sorsa. Egy darab hús lesz, amit két veszett kutya szaggat. Kelletlenül felvette a levelet, és átnyújtotta Pike-nak.

– Nem köthetnék fel egyszerűen mind a kettőt? – kérdezte a fegyenc, miután átvette az írást. – Bár megtehetnénk. Csakhogy akármennyi baj is van velük, nem nélkülözhetjük őket. Új a király, és új tábornagyot neveztek ki, ráadásul egyikről sem hallott nagyjából-egészéből senki azelőtt. A katonáknak ismerős parancsnokokra van szükségük. – Vett egy mély levegőt az orrán keresztül, és felfújta a mellkasát. Mindenkinek megvolt a feladata, ez minden. A levegő sziszegő hangot adva áramlott ki a tüdejéből. – Vezesse be Kroy tábornokot. – Igen, uram! – Pike félrehúzta a ponyvát, és kiordított. – Kroy tábornok! Kroy tábornok a gallérjánál arany levelekkel hímzett zubbonyát úgy kikeményítették, hogy nehéz volt elképzelni, hogyan tud egyáltalán mozogni benne. Most feszes vigyázzba vágta magát, és tekintetét a középtávolba szegezte. Szalutálása makulátlan volt, minden testrésze pontosan az előírt pozícióba meredt, valahogy mégis sikerült félreérthetetlenül kimutatnia megvetését és csalódottságát. – Szeretnék elsőnek gratulálni, tábornagy úr – szólt reszelős hangon. – Köszönöm, tábornok úr. Nemes gesztus. – Figyelemreméltó előléptetés egy ilyen fiatal és tapasztalatlan… – Hivatásos katona vagyok tucatnyi éve, és két háború számos csatájában harcoltam. A jelek szerint őfelsége a király kellőképpen tapasztaltnak talált. Kroy megköszörülte a torkát. – Természetesen, tábornagy úr. Mindazonáltal még sosem parancsolt komolyabb seregnek. Véleményem szerint bölcsen tenné, ha kikérné egy tapasztaltabb ember tanácsát. – Teljes mértékben egyetértek önnel. Kroy egy árnyalatnyit feljebb vonta a szemöldökét. – Örömmel hallom. – És ez az ember természetesen nem lehet más, csakis Poulder tábornok. – Kroy becsületére legyen mondva, arcizma sem rándult. Csak az orrából tört elő szuszogva a levegő, ezen kívül nem mutatta más jelét kétségtelenül határtalan csüggedtségének. Már akkor is rosszul érezte magát, amikor a sátorba lépett, most pedig határozottan megrogyott. Ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy West tövig döfje bele a pengét. – Mindig nagyra tartottam azt, ahogyan Poulder tábornok tekint a katonáskodásra. Lendületes. Életerős. Ahogy én látom, ő éppen olyan, amilyennek egy tisztnek lennie kell. – Ahogy mondja – szűrte a szavakat Kroy összeszorított fogai közül. – Számos kérdésben kikérem a tanácsát. Egyetlen fontos dologban tért el a véleményünk. – Valóban? – Az ön dolgában, Kroy tábornok. – Kroy arca egy tollafosztott csirke színét vette fel, és a megvetés helyét máris határozott rémület vette át. – Poulder azon a véleményen volt, hogy azonnal meg kéne szabadulnunk öntől. Én arra szavaztam, hogy adjunk önnek még egy esélyt. Pike őrmester? – Uram. – Az egykori fegyenc diszkréten közelebb lépett, és átnyújtotta a levelet. West elvette tőle, és felmutatta a tábornoknak. – Ez itt egy levél a királynak. Az elején emlékeztetem azokra az időkre, amikor együtt szolgáltunk Aduában. Aztán részletesen kifejtem az indokaimat, miért kell önt azonnal megfosztani a rangjától. Ön megingathatatlanul makacs, Kroy

tábornok. Csakis magának akarja a dicsőséget. Végtelenül rugalmatlan. Rendszeresen függelemsértést követ el, amikor nem hajlandó együttműködni más tisztekkel. – Ha Kroy arca lehetett még sápadtabb és feszültebb, hát most az lett, ahogy az összehajtogatott papírra meredt. – Őszintén remélem, hogy sosem kell elküldenem. Csakhogy megteszem, ha legapróbb dologgal is provokál engem vagy Poulder tábornokot. Megértette? Kroy kétségbeesve kereste a szavakat. – Tökéletesen megértettem, tábornagy úr – nyögte ki nagy nehezen. – Kitűnő. Igen komótosan indultunk el a randevúnkra északföldi szövetségeseinkkel, és utálok elkésni egy találkozóról. A lovasság parancsnokságát egyelőre átadja nekem. Északra viszem őket Bethod üldözésére Poulder tábornokkal. – És én, uram? – Néhány északföldi továbbra is itt van a dombokon. Az ön feladata lesz, hogy kisöpörje őket, és megtisztítsa a Carleonba vezető utat. Az ellenségeink azt fogják hinni, hogy a fő hadtestünk nem indult el északnak. Ha ezt sikeresen végrehajtja, hajlandó leszek újabb feladatokat bízni önre. Még napkelte előtt intézkedjen. – Kroy kinyitotta a száját, mintha csak panaszkodni akart volna a feladat lehetetlensége miatt. – Szeretne hozzátenni valamit? A tábornok gyorsan meggondolta magát. – Nem, uram. Napkelte előtt, természetesen. – Sikerült valamiféle torz mosolyszerűséget kényszeríteni az arcára. Westnek nem tellett erőfeszítésébe, hogy viszonozza a mosolyt. – Örömmel látom, hogy élni kíván az eséllyel, és szándékában áll helyreállítani az ázsióját, tábornok. Leléphet. – Kroy még egyszer vigyázzba vágta magát, majd sarkon fordult, de a kardja beakadt a két lába közé, és kis híján hasra esett, ahogy kitántorgott a sátorból. West mély lélegzetet vett. Lüktetett a feje. Nem vágyott másra, csak hogy lefekhessen pár percre, de nem maradt rá ideje. Ismét kisimította a zubbonyát. Ha túlélte azt a rémálomszerű utat a hóban, akkor ezt is túl fogja élni. – Küldje be Poulder táborokot! Poulder úgy vonult be a sátorba, mintha az övé lenne az egész kóceráj, aztán produkált egy laza vigyázzt. Tisztelgése éppen olyan slendrián volt, mint amilyen hibátlan Kroyé. – West tábornagy, szeretném legőszintébb gratulációimat kifejezni váratlan előléptetése alkalmából. – Egyáltalán nem volt meggyőző a mosolya, és West nem is viszonozta. Csak ült ott, és komoran figyelte Pouldert, mintha ő lenne a probléma, amelyre éppen drasztikus megoldást keres. Egy darabig nem mozdult, és nem is szólt egy szót sem. A tábornok tekintete idegesen ugrált ide-oda a sátorban. Végül diszkréten köhintett egyet. – Megkérdezhetem, tábornagy úr, miről tárgyaltak Kroy tábornokkal? – Nos, mindenféléről. – West arca rezzenéstelen maradt. – Határtalanul becsülöm Kroy tábornok hozzáértését mindennemű katonai ügyekhez. Ő és én sokban hasonlítunk egymásra. Precíz. Körültekintő. Meglátásom szerint éppen olyan, amilyennek egy katonának lennie kell. – Igen gyakorlott tiszt – sikerült kinyögnie Pouldernek.

– Az. A magam számára is váratlanul kerültem ebbe a pozícióba, és úgy érzem, szükségem van egy magas rangú katonára, valakire, aki bőséges tapasztalatot szerzett… Egy mentorra van szükségem, ha úgy tetszik, most, hogy Burr tábornagy eltávozott közülünk. Kroy tábornok volt olyan jó, és beleegyezett, hogy betölti ezt a szerepet. – Valóban? – Poulder homlokát vékony izzadságréteg vonta be. – Számos kitűnő javaslattal állt elő, amelyeket máris átültetek a gyakorlatba. Csak egyetlen dologban nem tudtunk egyetérteni. – Egymásnak támasztotta az ujjait maga előtt az asztalon, és komoran nézett Poulderre. – Ez a dolog pedig ön, Poulder tábornok. Ön. – Én, tábornagy úr? – Kroy az azonnali elmozdítását erőltette. – Poulder húsos arca sebesen rózsaszínbe fordult. – Mindazonáltal úgy döntöttem, adok önnek egy utolsó lehetőséget. West felvette ugyanazt a papírt, amit korábban Kroynak is megmutatott. – Ez itt egy levél a királynak. Megköszönöm benne az előléptetésemet, az egészsége felől érdeklődöm, és emlékeztetem személyes barátságunkra. Később részletesen kifejtem, miért elengedhetetlen az ön lefokozása. Ön tűrhetetlenül arrogáns, Poulder tábornok. Csakis magának akarja a dicsőséget. Rendszeresen függelemsértést követ el, amikor képtelen együttműködni más tisztekkel. Őszintén remélem, hogy sosem kell elküldenem ezt a levelet. Csakhogy megteszem, ha legapróbb dologgal is provokál akár engem, akár Kroy tábornokot. Megértette? Poulder nyelt egyet, az izzadság most már az egész arcán kiütközött. – Megértettem, tábornagy úr. – Jó. Kroy tábornokra bízom, hogy szerezze vissza a dombokat köztünk és Carleon között. Amíg nem bizonyítja, hogy méltó egy önálló feladatra, velem marad. Azt akarom, hogy a hadosztálya napkelte előtt álljon indulásra készen, elöl a leggyorsabb egységekkel. Északföldi szövetségeseink bíznak bennünk, és nem áll szándékomban cserben hagyni őket. Napkelte előtt, tábornok, a lehető legsebesebben. – A lehető legsebesebben, természetesen. Számíthat rám, uram. – Minden fenntartásom ellenére erősen remélem. Mindenkinek meg kell tennie a magáét, Poulder tábornok. Mindenkinek. Poulder hunyorgott, a szája megremegett, aztán távoztában félig megfordult, majd némi késéssel eszébe jutott, hogy szalutálnia is kéne, végül pedig kisietett a sátorból. West figyelte, ahogy a ponyvát puhán mozgatja az odakint fújdogáló szellő, aztán felsóhajtott, összegyűrte a levelet, és a sarokba dobta. Végül is nem volt más, csak egy darab üres papír. Pike felhúzta egyik rózsaszín, majdnem teljesen szőrtelen szemöldökét. – Ügyesen csinálta uram, ha szabad megjegyeznem. Még a táborban sem láttam senkit ilyen hibátlanul hazudni. – Köszönöm, őrmester. Most, hogy munkához láttam, kezdek belejönni. Apám mindig óvott a hazugságoktól, de magunk közt szólva szar alak volt, gyáva, és soha nem sikerült neki semmi. Ha itt lenne, arcul köpném.

West felállt, a legnagyobb léptékű térkép elé lépett, és összekulcsolta a kezét a háta mögött. Éppen úgy, ahogy Burr tábornagy tette volna, jutott eszébe hirtelen. Megvizsgálta a piszkos ujjnyomot a hegyek között, ahol Crummoci-i-Phail megmutatta az erődjének helyét. Végigkövette az útvonalat az uniós erők jelenlegi helyzetéig, az erődtől messze délre, és összeráncolta a homlokát. Nehéz volt elhinni, hogy egy uniós térképész valaha is személyesen felmérte volna a terepet, és a dombok meg a folyók kacifántos körvonalai kétségtelenül nem tűntek éppen valószerűnek. – Mit gondol, mennyi időbe telik, mire odaérünk? – kérdezte Pike. – Lehetetlen megmondani. – Még ha azonnal el is indulnának, ami valószínűtlen volt. Még ha Poulder meg is teszi, amire utasította, ami kétszer olyan valószínűtlen volt. Még ha a térkép csak félig hű is volt a valósághoz, amiről West tudta, hogy nem igaz. Mogorván rázta meg a fejét. – Lehetetlen megmondani. Az első nap A keleti égbolt éppen lángra lobbant. A rózsaszín és fekete felhők hosszú sávokban nyújtóztak a halványkék háttér előtt, alattuk pedig a hegyek homályos szürke körvonalai sorakoztak, akár a recék a hentes késén. Az ólomszürke, mozdulatlan nyugati látóhatár hűvös volt és vigasztalan. – Éppen megfelelő nap – mondta Crummock. – Igen. – De Logen nem volt benne biztos, létezik-e megfelelő nap egyáltalán. – Nos, ha Bethod nem kerül elő, és nem lesz kit lekaszabolnunk, legalább annyit elmondhatunk, hogy csodákat tettetek a falammal, mi? Elképesztő, milyen gyorsan és milyen alaposan helyre lehet pofozni egy falat, ha éppen ennek a kőrakásnak a feladata, hogy megmentse az ember életét. Néhány kurta nap alatt kipótolták és malterral megerősítették az egész szakaszt, a legtöbb repkényt pedig levágták róla. Az erőd belsejéből, ahol a talaj sokkal magasabban volt, nem is tűnt félelmetesnek. Odakintről nézve viszont a teteje háromszor olyan magasra került, mint egy nagyon magas ember. Odafent most már nyakig ért a mellvéd, és rengeteg rést alakítottak ki, ahonnan lehetett lőni meg köveket hajítani. Ezen kívül egy mély gödröt is ástak a fal tövében, amit hegyes karókkal béleltek ki. Baloldalt, ahol a fal összeért a sziklával, és a legkönnyebb volt átmászni rajta, még mindig ástak. Az volt Métely szakasza, és Logen most hallotta is, ahogy barátja túlkiabálva a lapátok zaját, az embereivel ordít. – Ássatok már, basszátok meg! Nem akarok a lustaságotok miatt megdögleni! Feszüljetek meg, rohadékok! – És így tovább, reggeltől estig. Voltaképp ez is egy módja annak, hogy munkára lehessen bírni a társaságot, gondolta Logen. Az árkot közvetlenül az öreg kapu előtt ásták a legmélyebbre, így aztán végképp nem felejthette el senki, hogy a távozásról még csak szó sem eshet. Azért nem lehetett nem észrevenni, hogy így is ez a leggyengébb pont. Itt lesz Logen helye, ha Bethod eljön végül. Pont középen, ahol Reszket javította ki a falat. Reszket most ott a boltív fölött állt, nem messze Logentől és Crummocktól. Hosszú haja

lobogott a szélben, és az embereinek mutogatta a repedéseket, ahol még elkelt egy adag malter. – Jól fest a fal! – kiáltott oda neki Logen. Reszket körülnézett, összegyűjtötte a nyálat a szájában, és nagyot köpött hátra a válla fölött. – Igen – mormogta, és hátat fordított. Crummock közelebb hajolt. – Ha csatára kerül a sor, ezen rajta kell tartanod a szemed, Véres Kilences. – Én is azt hiszem. – A csata zűrzavarában könnyen meg lehetett torolni a régi sérelmeket a saját bajtársakkal szemben. Miután végeztek a hadakozással, soha senki nem járt utána, hogy a hullákat hátulról vagy elölről érte utol a végzet. Mindenkit túlságosan lekötött a sebei miatti nyavalygás, az ásás vagy a menekülés. Logen hosszú pillantást vetett a domblakóra. – Sok mindenkin rajta kell tartanom a szemem, ha egyszer csatára kerül a sor. Annyira veled sem vagyunk jóban, hogy ne tartozz közéjük. – Én is így állok ezzel – szólt Crummock széles vigyorral szakállas képén. – Egyikünk sem arról híres, hogy túlságosan sokat problémázna azon, ki marad ott, ha egyszer elkezdődik az öldöklés. De nincs is ezzel semmi baj. A túl sok bizalom elkényelmesíti az embert. – A túl sok bizalom? – Rég volt már, amikor Logennek ellenségeken kívül bármiből is túl sok volt. Hüvelykujjával a torony felé bökött. – Felmegyek, utánajárok, láttak-e valamit. – Remélem, láttak! – szólt Crummock, és összedörzsölte két hájas tenyerét. – Remélem, az a rohadék még ma megjelenik. Logen leugrott a falról, és átvonult az erődön; már ha ezt annak lehetett nevezni. Mindenfele pribékek meg domblakók ültek csoportokban, és ettek, beszélgettek, vagy a fegyvereiket tisztogatták. Akik az előző éjszaka őrködtek, most a takarójukba csavarva aludtak. Logen elhaladt a karám mellett, ahol a birkák összezsúfolódtak, bár jóval kevesebben voltak, mint korábban. Elhaladt a kőből épült fészer tövében összetákolt kovácsműhely mellett, ahol két csupa korom férfi egy fújtatóval birkózott, miközben egy társuk olvasztott fémet csorgatott egy öntőformába a nyílhegyek számára. Átkozottul sok nyílhegyre lesz szükségük, ha Bethod megjelenik. Logen megérkezett a sziklafalba vájt keskeny lépcsőhöz, és kettesével véve a fokokat, felsietett a toronyba. Odafönt, a hegyoldalban kialakított platón egy nagy halom kő várta, hogy elhajítsák, hat hordót pedig nyílvesszőkkel tömtek tele. A legjobb íjászok, akiknek a legélesebb szemük és fülük volt, a frissen megerősített mellvédnél álltak, és Bethodot várták. Logen ott látta köztük a Kutyaembert is, az egyik oldalán Zordonnal, a másikon pedig Tullal. – Főnök! – Logen még most is elmosolyodott, ahogy kimondta a szót. Régen persze fordítva csinálták, de így sokkal jobban működött a dolog. Így senki nem félt folyamatosan. Vagy legalábbis nem a saját főnökétől. – Láttok valamit? A Kutyaember mosolyogva fordult hátra, és felkínált egy flaskát. – Elég sok mindent, ami azt illeti. – Aha – szólalt meg Zordon. A nap most már a hegyek fölött járt, ragyogó sugarai felszabdalták a felhőket, felfalták a kemény földön terpeszkedő árnyékokat,

felperzselték a ködöt. Két oldalt a sárga és zöld fű foltjaival meg páfrányokkal benőtt irdatlan hegyek merészen törtek az ég felé; a barna csúcsnál ki-kivillantak a csupasz szikla sávjai. Odalent a sivár völgy néma volt és mozdulatlan. A kiszáradt patakmedrek barna tüskebokrok meg hajlott törzsű fák csoportjai között kanyarogtak. Minden éppen olyan élettelen volt, mint az előző napon, az azelőtti napon, meg minden egyes napon, amióta csak megérkeztek ide. Logennek a fiatalsága jutott eszébe, amikor egymaga járta a Felföldet. Napokon át egy lélekkel sem találkozott, csak próbára tette az erejét a hegyek között. Még mielőtt mindenki megismerte volna a nevét. Még mielőtt megnősült és gyerekei születtek volna, még mielőtt a felesége és a gyerekei visszamentek volna a sárba. Azok a régi, boldog völgyek! Mélyen beszívta a hűvös hegyi levegőt, aztán lassan kifújta. – Felséges a kilátás, azt meg kell hagyni, de arra voltam kíváncsi, láttátok-e nyomát régi barátunknak. – Bethodra gondolsz, Északföld fenséges királyára? Nem, nyomát sem láttuk. A haja szálát se. Tul megrázta hatalmas fejét. – Mostanra már elő kellett volna kerülnie, ha úgy tervezi, hogy utánunk jön. Logen megforgatott a szájában egy korty vizet, kiköpte a mellvéd fölött, és figyelte, ahogy messze odalent szétloccsan a sziklákon. – Talán nem ugrik be. – Azért látta a jó oldalát is annak, ha Bethod nem jelenik meg. A bosszú kellő távolságból egészen kellemes gondolat tud lenni, de közelről nem valami szívderítő. Főleg, ha az ellenség tízszeres túlerőben van, és az embernek nincsen hová menekülnie. – Még az is lehet, hogy tényleg nem – szólt reménykedve a Kutyaember. – Hogy áll a fal? – Megteszi, feltéve, hogy nem hoznak magukkal létrát. Szerinted meddig várjunk, mielőtt… – A! – mordult fel Zordon, és hosszú ujjával a völgybe mutatott. Valami mozdult odalent. Aztán megint. Logen nyelt egyet. Mintha két ember osont volna a szikladarabok között, akár bogarak a kavicsos úton. Érezte, ahogy mindenki megfeszül körülötte, hallotta a mormogásukat. – Francba – szűrte a fogai között. A Kutyaemberre nézett, az pedig visszanézett rá. – Úgy tűnik, Crummock terve bevált. – Úgy tűnik. Legalábbis odáig, hogy Bethod követ bennünket. – Igen. A többi nem lesz ilyen sima ügy. – Annyira nem, hogy minden valószínűség szerint a fogukat is otthagyják. Logen tudta, hogy mind erre gondolnak, de nem mondta ki hangosan. – Most pedig reménykedjünk, hogy az Unió is megtartja a szavát – szólt a Kutyaember. – Reménykedjünk. – Logen megpróbált elmosolyodni, de csak nem sikerült. Az ő életében a reménynek valahogy sosem lett jó vége. Miután elkezdtek gyülekezni, gyorsan megtelt a völgy, közvetlenül a Kutyaember szeme láttára. Gördülékenyen mint minden, ahogy mindig, ha Bethod intézte a dolgokat. A két sziklafal között kitűzték a lobogókat vagy három nyíllövésnyi

távolságra az erődtől. A pribékek és a jobbágyok összegyűltek körülöttük, és a falat méregették. A nap magasan járt a kék égbolton, és alig néhány felhő vetett már csak árnyékot. A rengeteg acél úgy csillogott és szikrázott, akár a tenger a holdfényben. Az összes címer ott volt – Bethod legjobb embereié régről – Fehéroldalúé, Öklelőé, Hófehéré, Csirkecsonté. Aztán voltak ott másfélék is – durva, kezdetleges jelvények a Crinnán túlról. Vademberek jelvényei, akik sötét és véres szövetséget kötöttek Bethoddal. A Kutyaember hallotta, ahogy vadállatokra emlékeztető hangon kiáltoznak egymásnak. Mindent egybevéve szép kis gyülekezet volt, és a Kutyaember érezte a félelem meg a kétség tömény szagát odafent a falon. Az ujjak a fegyverekkel játszottak, az emberek az ajkukat harapdálták. A Kutyaember mindent megtett, hogy ne látsszon semmi az arcán, éppen, ahogy Háromfás csinálná. Ahogy az egy főnöktől elvárható. Pedig legszívesebben az ő térde is remegett volna. – Szerinted hányan lehetnek? – kérdezte Logen. A Kutyaember végigjáratta a tekintetét a seregen, és elgondolkodott. – Úgy nyolcvagy talán tízezren. Logen egy pillanat késéssel válaszolt. – Én is úgy gondoltam valahogy. – Annyi biztos, hogy nálunk sokkal többen vannak – szólt a Kutyaember halkan. – Igen. De nem minden csatát lehet számokkal megnyerni. – Persze hogy nem. – A Kutyaember összeszorított szájjal nézett végig a rengeteg emberen. – Csak majdnem mindet. – Hatalmas volt a nyüzsgés odalent. Ásók villantak, és nemsokára egy árok meg egy földsánc szelte át keresztben a völgyet. – Ezek is nekiálltak ásni – morogta Métely. – Bethod mindig alapos volt – jegyezte meg a Kutyaember. – Nem kapkodja el a dolgokat. Jól csinálja. Logen bólintott. – Gondoskodik róla, hogy egyikünk se menekülhessen el. A Kutyaember Crummock nevetését hallotta a háta mögül. – De hát soha nem is a menekülés volt a célunk, igaz? Most már Bethod saját lobogóját is felállították; a hátsó sorokba került, de így is jócskán a többi fölé magasodott. Hatalmas lobogó volt: vörös kör fekete háttér előtt. A Kutyaember mogorván figyelte, ahogy csapkod a szélben. Hónapokkal ezelőtt látta utoljára, Anglandban. Háromfás még élt, és Cathil is. Keserű ízt érzett a szájában. – Északföld kibaszott királya – dünnyögte maga elé. Az ásással foglalatoskodó katonák közül néhányan megindultak a fal felé. Öten voltak, mind páncélt viseltek, és az elől jövő széttárta a karját. – Eljött a szájtépés ideje – mormogta Métely, aztán leköpött az árokba. Az öt ember közvetlenül a toldozott-foldozott kapu előtt állt meg, láncingük tompán ragyogott az egyre erősebb napfényben. Az elsőnek hosszú fehér haja volt, és egyik szeme fehéren világított; nem volt túl nehéz visszaemlékezni rá. Fehérszem Hansul. A férfi most idősebbnek tűnt, de hát mindannyian így voltak vele. Ő szólította fel Háromfást megadásra Uffrithnél, és vele közölték, hogy húzzon el. Ő dobáltatta meg szarral Heonannál. Ő ajánlott párviadalt Fekete Mételynek, Tul

Durunak és Zordon Hardingnak. Párviadalt Bethod bajnoka ellen. Párviadalt a Véres Kilences ellen. Sokszor beszélt Bethod nevében, és sokat is hazudott. – Csak nem Tehénszar Hansult látom odalent? – nézett le rá gunyoros képpel Fekete Métely. – Még mindig Bethod farkát szopod, mi? A vén katona vigyorogva emelte fel a fejét. – Valamiből nekem is el kell tartanom a családomat, és egyik faroknak nagyjából ugyanolyan íze van, mint a másiknak, ha engem kérdezel. Ne csinálj úgy, mintha ti sosem éreztétek volna azt a sós aromát a szátokban. A Kutyaembernek el kellett ismernie, hogy ebben azért van valami. Végeredményben mindannyian harcoltak Bethod oldalán. – Mit akarsz, Hansul? – kiáltotta. – Bethod meg akarja adni magát nekünk, mi? – Hát amilyen túlerőben vagytok, adja magát a gondolat, de nem ezért jöttem. Mint mindig, Bethod most is készen áll a harcra, de én magam inkább a szavak, mint a fegyverek embere vagyok, és rábeszéltem, hogy adjon nektek egy esélyt. Két fiam van odalent a katonák között, és talán önzőnek tűnhetek, de nem látnám szívesen, ha veszélybe kerülnének. Remélem, meg tudjuk oldani a helyzetet harc nélkül is. – Nem tűnik valószínűnek – kiáltotta a Kutyaember –, de próbáld meg, ha muszáj, úgysincs épp más dolgom. – Akkor elmondom, mi az ábra. Bethod nem különösebben szeretne időt, izzadságot és vért vesztegetni rá, hogy megmássza ezt a ti falnak nevezett szarkupacotokat. A déliekkel szeretné rendezni az ügyes-bajos dolgait. Aligha érdemes szót csépelni rá, hogy rámutassak, mekkora slamasztikában vagytok. Több mint tízszeres túlerőben vagyunk, úgy számolom, ráadásul nincs hová menekülnötök. Bethod azt üzeni, hogy aki meg akarja adni magát, az most békében távozhat. Nem kell mást tennie, csak átadni a fegyvereit. – Meg a fejét pár perccel később, mi? – mordult fel Métely. Hansul mély levegőt vett, mint aki nem is gondolta, hogy hinni fognak neki. – Bethod azt üzeni, szabadon elmehetnek. A szavát adta. – Dugja fel magának a szavát! – Métely gúnyos vigyorra húzta a száját, mire a falon felsorakozott emberek hangos éljenzésbe kezdtek. – Szerinted nem láttuk mind százszor is megszegni az ígéretét? Ha kulázok egyet, az többet ér, mint az ő szava. – Persze hazudik – kuncogott Crummock –, de hát ez a hagyomány, nem? Hazudunk egy kiadósat, mielőtt nekilátunk a kemény melónak. Meg is sértődnétek, ha legalább nem próbálkoznának. Bárki, igaz? – kiáltott le aztán. – Mi a helyzet Crummoci-i-Phaillel, ő is szabadon távozhat? És mi a helyzet a Véres Kilencessel? Hansulnak a szája is tátva maradt a név hallatán. – Szóval igaz? Kilencujjú is odafent van? Logen a Kutyaember mellé lépett, hogy megmutassa magát. Fehérszem elsápadt, és lehorgasztotta a fejét. – Nos – folytatta immár sokkal halkabban –, ezek szerint vér fog folyni. Logen lustán a mellvédnek támaszkodott, és végigmérte Hansult meg a pribékeket. Olyan éhes volt a tekintete, mintha csak egy birkacsordából próbálná kiválasztani, melyik állatot vágja le először. – Megmondhatod Bethodnak, hogy ki fogunk jönni.

– Tartott egy rövid hatásszünetet. – Miután egytől egyig lekaszaboltunk benneteket. A falon harsány nevetés söpört végig, az emberek éljeneztek, és a fegyvereiket rázták a levegőben. Nem vicces volt, amit hallottak, inkább kemény, és éppen erre volt szükségük, gondolta a Kutyaember. Jó módszer, hogy megszabaduljanak a félelmeiktől, legalábbis egy időre. Még neki is sikerült kipréselnie magából egy félmosolyt. Fehérszem csak állt ott a düledező kapu előtt, és várta, hogy a fiúk elcsendesedjenek. – Azt hallottam, most te vagy ennek a csapatnak a főnöke, Kutyaember. Szóval nem kell többé erre a vérszomjas mészárosra hallgatnod. Neked is ez a válaszod? Végleges a döntés? A Kutyaember megvonta a vállát. – Mégis, mit gondoltál, hogyan máshogy dönthetnénk? Nem beszélgetni jöttünk, Hansul. Most pedig elhúzhatsz innen a picsába. Megint nevetés harsant, néhányan éljeneztek, és Reszket emberei közül az egyik még a nadrágját is letolta, hogy aztán kidugja csupasz ülepét a mellvéd fölött. Ezzel le is tudták a tárgyalásokat. Fehérszem megrázta a fejét. – Hát jó, megmondom neki. Úgy sejtem, hamarosan mehettek vissza mind a sárba, és rá is szolgáltatok. Ha találkoztok a holtakkal, elmondhatjátok nekik, hogy én mindent megpróbáltam. – Nyomában a négy pribékkel megindult lefelé a völgyben. Logen hirtelen előrelépett, és kihúzta magát. – Keresni fogom a fiaidat, Hansul! – kiáltotta, és vicsorgó szájából nyál fröccsent a szélbe. – Amint munkához látunk! Megmondhatod Bethodnak, hogy várok! Mondd meg mindenkinek, hogy várok. Különös nyugalom telepedett a falra és az egész völgyre. Az a fajta nyugalom, ami csata előtt szállja meg néha az embert, amikor mindkét oldal tudja, mire számítson. Ugyanaz a nyugalom, amit Logen Carleonnál érzett, mielőtt kivonta a kardját, és hangos csatakiáltással rohamra indult. Mielőtt elvesztette az ujját. Mielőtt Véres Kilences lett volna belőle. Réges-régen, amikor még minden egyszerű volt. Bethod most már elég mélynek találta az árkot, úgyhogy a jobbágyok befejezték az ásást, és elfoglalták mögötte a helyüket. A Kutyaember megint felmászott a lépcsőn a toronyba, és most nyilván íjjal a kézben várt Zordon meg Tul mellett. Crummock a fal mögött állt a domblakókkal csatára készen. Métely a bal oldalon foglalta el a helyét a legényeivel. Vörös Süveg jobbra vonult el a fiaival. Reszket nem volt messze Logentől, mind a ketten a kapu fölött álltak. A zászlók lágyan lobogtak a szélben. A hátuk mögött az erődben egy kalapács csattant, egyszer-kétszer-háromszor. Magasan a fejük felett egy madár rikoltott. Valaki suttogott pár szót, aztán teljes lett a csend. Logen becsukta a szemét, hátrahajtotta a fejét, és a bőrén érezte a felföldi napot meg a szelet. Így minden éppen olyan békésnek tűnt, mintha egyedül lenne, nem pedig tízezer egymás vérére szomjazó férfi között. Olyan csend és nyugalom uralkodott, hogy szinte elmosolyodott. Talán ilyen lett volna az élet, ha sosem fog a kezébe kardot? Vagy három lélegzetvételnyi időre Kilencujjú Logen a béke embere volt.

Aztán mozgást hallott, és kinyitotta a szemét. Bethod pribékjei fegyvereiket csörgetve a völgy két oldalára húzódtak, és hosszú, szabályos sorokba rendeződtek. Középen hagytak egy folyosót, ahol most fekete alakok bukkantak elő. Úgy nyüzsögtek az árok előtt, akár a bolyból kiözönlő hangyák, aztán a torz végtagok, vicsorgó szájak és görbe karmok megindult felfelé a völgyben, a fal irányába. Sankák. Logen fele ennyit sem látott egyszerre sosem. A völgy megtelt a hörgő, morajló, nyüszítő fertőzéssel. – A kibaszott holtakra – suttogta valaki. Logen azt fontolgatta, nem kéne-e kiáltania valamit a falon körülötte sorakozó embereknek. „Kitartás!”, „Hajrá!” vagy bármi ilyesmit. Valamit, amivel egy kis bátorságot önthet a legényekbe, úgy, ahogyan az egy vezetőtől elvárható. De mi értelme lett volna? Mindenki harcolt már korábban is, és értette a dolgát. Mindenki tudta, hogy vagy küzd, vagy meghal, márpedig ennél komolyabb ösztönzés aligha kellett nekik. Logen összeszorította hát a fogát, megragadta a Mester kardjának markolatát, kihúzta a fegyvert karcos hüvelyéből, és úgy figyelte tovább a közeledő laposfejűeket. Az elsők most úgy százlépésnyire járhattak, és gyorsan közeledtek. – Készítsétek az íjakat! – bömbölte el magát Logen. – Íjakat! – visszhangozta Reszket. – Nyilakat! – jött a Kutyaember éles kiáltása valamivel távolabbról meg Vörös Süveg ordítása a másik oldalról. Mindenfelé feszülő íjak nyikordultak, ahogy az emberek összeszorított szájjal, komor arccal célba vették a támadókat. A laposfejűek egyre csak közeledtek, a foguk világított, a nyelvük kilógott, szemükben égett a keserű gyűlölet. Hamarosan most már, hamarosan. Logen megforgatta a kard markolatát a kezében. – Hamarosan – suttogta. – Kezdjetek lőni, basszátok meg! – Ezzel a Kutyaember a sankák közé eresztette az előkészített nyílvesszőt. Körben húrok zizzentek, és lezúdult az első nyílzápor. Némelyik lövedék célt tévesztett, és lepattant egy szikláról, mások azonban telibe trafáltak egy-egy sankát, ami aztán fekete végtagjaival kapálózva terült el a földön. A védők ezután újabb vesszőkét nyúltak, higgadtan, biztos kézzel. Ők voltak a legjobb íjászok az egész seregben, és ezt pontosan tudták. Húrok pattantak, nyílvesszők zizegtek, és sankák pusztultak odalent a völgyben. Az íjászok kényelmesen céloztak, lőttek, aztán kezdték megint elölről. A Kutyaember hallotta a parancsot odalentről, és már látta is a falakról sebesen alászálló nyílvesszők áradatát. Újabb laposfejűek zuhantak el, és fetrengtek magukat dobálva a porban. – Könnyű, mintha hangyákat kéne agyonnyomni egy tálban! – kiáltotta valaki. – Igen – vágta rá a Kutyaember. – Kivéve, hogy a hangyák nem másznak ki abból a tálból, és nem vágják le a kibaszott fejedet. Kevesebb szöveget és több nyílvesszőt! Az első sankák megérkeztek a frissen ásott várárokhoz, óvatosan leereszkedtek bele, megpróbálták kidönteni a karókat, és a fal tövében nyüzsögtek.

Tul a feje fölé emelt egy nagy követ, kihajolt a mellvéd fölé, és hangos ordítással elhajította. A Kutyaember látta, ahogy a kő betöri egy sanka fejét odalent, kiloccsantja az agyvelejét, aztán továbbgördül, és magával sodor két másikat. Egyre többen maradtak ott a támadók közül, ahogy nyílvesszők fúródtak a testükbe, de újabbak és újabbak jöttek a nyomukban, lecsúsztak az árokba, ahol aztán egymást taposták. Ott nyüzsögtek végig a fal teljes hosszában, néhányan dárdákat próbáltak felhajítani az odafent lévő katonákig vagy esetlen nyíllövésekkel próbálkoztak. Most mászni kezdtek; karmaikkal a göcsörtös kövekbe kapaszkodva húzták felfelé magukat. Nagyrészt lassan haladtak, sokat közülük a fentről érkező kövek és nyílvesszők taszítottak vissza a mélybe. A Kutyaembertől és a legényeitől távolabb eső részen másztak csak sebesebben, ahol Fekete Métely gondjaira volt bízva a fal. A kapuk körül, ahol továbbra is tapadt némi repkény falra, még gyorsabban haladtak. – A fenébe, ezek a rohadékok aztán tudnak mászni – jegyezte meg a Kutyaember, ahogy a következő nyílvesszőért nyúlt. – Aha – bólintott Zordon. A sanka keze nagyot csattant a mellvéden, és görbe karmaival végigkarcolta a köveket. A kezet egy hajlott, rút, sűrű szőrrel és dagadó izmokkal borított kar követte. Aztán megjelent egy kopasz fejtető is, egy kidülledő, vaskos szemöldök, egy hatalmas tátott állkapocs, meg nyáltól lucskos, éles fogak sora. A sanka mélyen ülő szemével Logen szemébe nézett. Logen kardja egészen az orra lapos nyergéig kettéhasította a koponyáját, és még az egyik szemét is kiugrasztotta a helyéből. A katonák nyilakat lőttek ki, aztán lebuktak a kövekről lepattanó, rájuk kilőtt nyilak elől. Egy dárda röpült el Logen feje mellett. Odalent a sankák husángokkal meg kalapácsokkal verték a kaput, közben pedig élesen ordítottak dühükben. Más sankák sziszegtek és nyüszítettek, ahogy megpróbálták áthúzni magukat a mellvéden, de az emberek kardokkal meg bárdokkal sújtottak le rájuk, vagy dárdákkal piszkálták le őket a falról. Nem messze Reszket kiáltotta el magát. – Zavarjátok el őket a kaputól! El a kaputól! – Mindenfelé férfiak káromkodtak ordítva. Az egyik pribék, aki a mellvédnek támaszkodva állt, egyszerre köhögve dőlt hanyatt. Egy sanka dárdája döfte át a testét, közvetlenül a válla alatt; a hegye sátrat formált az ingéből a hátán. Lenézett a meggörbült nyélre, és kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Aztán csak felnyögött, és tett néhány ingatag lépést. Mögötte egy nagy laposfejű kapaszkodott fel a mellvédre, szétterpesztett karral markolva meg a követ. A Mester kardja mélyen a sanka húsába vágott a könyöke alatt, mire ragadós folyadék fröccsent Logen arcába. A penge olyan erővel érte a követ, hogy Logen keze beleremegett, és az északföldi hátratántorodott, elég helyet hagyva a sankának, hogy átkapaszkodjon a mellvéden, bár a karját csak egy bőrdarab meg egy ín tartotta a helyén, és hosszú sugarakban sötét vér fröccsent elő belőle. A lény a másik mancsával támadt Logenre, de az elkapta a csuklóját, kirúgta alóla a lábát, és a földre rántotta. Mielőtt felállhatott volna, Logen, mélyen a hátába

vágott, hogy még a fehér csont is kilátszott a hatalmas sebből. A sanka dobálta magát, mindent eláztatott vérrel, amíg aztán Logen átvágta a torkát, felemelte, és visszadobta a mélybe. A test rázuhant egy másik sankára, amelyik éppen felmászni készült. Mind a ketten lecsúsztak az árok mélyére, és az egyik egy törött karóval a torkában vonaglott tovább. Egy fiatal legény tátott szájjal állt a fal tetején, az íj ernyedten lógott a kezében. – Mondtam olyat, hogy nem kell többet lőnöd? – ordított rá Logen, mire a legény pislantott egyet, reszkető kézzel felajzotta az íját, és visszalépett a mellvédhez. Mindenfelé emberek harcoltak, kiabáltak, íjakat lőttek ki és pengéket forgattak. Logen észrevett három pribéket, akik egyszerre döftek egy sanka felé a dárdájukkal. Látta, ahogy Reszket egy másiknak a hátába küldi a nyílvesszőjét, és a vér sötét csíkokban fröccsen a levegőbe. Látta, ahogy az egyik embere pajzsával egy a mellvédre kapaszkodó sanka arcába csap, és visszaküldi a semmibe. Logen az egyik laposfejű keze felé vágott, de megcsúszott egy vértócsában, és az oldalára zuhant, hogy majd ledöfte magát. Odébb mászott egy lépéssel, és feltápászkodott. Levágta a karját egy sankának, amelyik már egy pribék dárdáját kaszabolta, és átvágta egy másiknak a torkát, amelyik éppen felbukkant a mellvéd fölött. Utánaugrott, és lenézett a mélybe. Egy sanka még mindig a falon volt, és Logen éppen rámutatott, amikor egy nyílvessző érkezett a toronyból, és a lény hátába fúródott. A sanka lezuhant az árokba, és fennakadt egy karón. A kapu körül próbálkozókkal mind végeztek; vagy hatalmas kövek alatt hevertek, vagy törött nyílvesszők álltak ki a testükből. Középen minden rendben volt hát, Vörös Süveg oldalát pedig már megtisztították. A baloldalon néhányan még mindig a falon másztak, de Métely fiai uralták a helyzetet. Most, hogy Logen odanézett, két laposfejű éppen véresen zuhant lefelé az árokba. Ordítva, vonyítva húzódtak hátrébb a völgyben, miközben a Kutyaember íjászainak nyilai folyamatosan hullottak közéjük. Úgy tűnt, a sankáknak elegük lett. Megfordultak, és a lábukat szedve indultak vissza Bethod árka felé. – Lenyomtuk őket! – bömbölte el magát valaki, mire az egész társaság örömujjongásban tört ki. A fiú akinek az előbb még ernyedten lógott a kezében az íj, most a feje fölött integetett vele, és úgy vigyorgott, mintha magát Bethodot győzte volna le. Logen nem ünnepelt. Komoran figyelte a pribékek tömegét meg Bethod lengedező lobogóját az árok mögött. Rövid és véres csata volt ez, amikor viszont legközelebb jönnek, minden valószínűség szerint lényegesen kevésbé rövid, viszont sokkal véresebb ostromra kell felkészülniük. A Mester kardját a mellvédnek támasztotta, kinyújtóztatta sajgó ujjait, és egyik kezével megszorította a másikat, hogy ne remegjenek. Mély lélegzetet vett. – Még élek – suttogta. Logen a földön ült, és a késeit élezte. A tűz fénye meg-megvillant a pengéken, ahogy ide-oda forgatta, és egy fenőkővel simogatta őket. Időnként megnyalta az ujját, és letörölt egy foltot, újra szép tisztává varázsolva a fegyvereket. Az embernél sosem lehet túl sok kés, tény és való. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott,

mit felelt erre Ferro. Hacsak az ember nem esik a folyóba, és nem fullad bele a rengeteg fém súlya alatt. Egy lusta pillanatig elgondolkodott rajta, vajon látja-e még valaha a nőt, de nem tűnt éppen valószínűnek, hogy így lesz. Végtére is reálisan kell szemlélni ezeket a dolgokat, és arra sem mert volna megesküdni, hogy túléli a másnapot. Zordon szemben ült vele, és néhány egyenes botot tisztított éppen, hogy nyílvesszőnek használhassa őket. Amikor letelepedtek, még éppen csak szürkülni kezdett. Most már csak a homályos csillagfény törte meg a sötétet, és egyikünk sem szólt egyetlen szót sem egész idő alatt. Zordon Harding ilyen volt, és Logennek ez most tökéletesen meg is felelt. A kellemes csönd sokkal jobb, mint egy aggodalmas beszélgetés. Csakhogy semmi sem tarthat örökké. Dühös lépések zaja hallatszott a sötétből, és Fekete Métely jelent meg a tűznél, Tullal meg Crummockkal a nyomában. Mély ráncok ültek az arcán, és olyan gyászos volt a képe, hogy rászolgált a nevére. Alkarját piszkos kötés borította, amire hosszú csíkban száradt rá a vér. – Megvágtak, mi? – kérdezte Logen. – Á! – Métely levetette magát a tűz mellé. – Csak egy karcolás. Kibaszott laposfejűek! Elégetem az összeset! – Mi van a többiekkel? Tul elvigyorodott. – Feldörzsölték a tenyeremet a sziklák, amiket lehajítottam, de kemény legény vagyok. Túlélem. – Én meg még mindig borzasztóan tétlennek érzem magam – jegyezte meg Crummock. – A gyerekeim a fegyvereimre vigyáznak, és a nyílvesszőket vágják ki a halottakból. Jó munka az ilyesmi gyerekek számára. Megszokják a hullák közelségét. A hold viszont már nagyon szeretné látni, hogy harcolok, és persze én magam is. Logen megszívta a fogát. – Meglesz rá a lehetőséged, Crummock, én nem aggódnék emiatt. Bethod gondoskodni fog róla, úgy sejtem. – Sosem láttam a laposfejűeket így támadni – gondolkodott el Métely. – Létrák meg mindenféle eszközök nélkül nekimentek egy jól védett falnak. Nem valami okosak ezek a te laposfejűeid, de persze nem is buták. Szeretnek lesből támadni. Elrejtőznek, és az ember háta mögé osonnak. Ha muszáj, nem félnek semmitől, de hogy önszántukból így támadjanak? Nem természetes. Crummock érdes, mennydörgő nevetést hallatott. – Az sem természetes, hogy a sankák egyik ember oldalán harcoljanak a másik ellen. Mostanság semmi sem természetes. Talán Bethod boszorkánya kitalált valami varázslatot, amivel felhergelte őket. Kifőzött egy rituálét, ami megtöltötte azokat az izéket gyűlölettel. – Meztelenül táncolt egy zölden lobogó tűz körül meg hasonlók, semmi kétségem felőle – mondta Tul. – A hold segít nekünk, barátaim, cseppet se aggódjatok! – Crummock megzörgette a nyakában lógó csontokat. – A hold mindannyiunkat szeret, és nem halhatunk meg, amíg… – Mondd ezt azoknak, akik ma visszamentek a sárba. – Logen fejével a frissen kiásott sírok felé intett az erőd végében. A sötétben nem lehetett ugyan látni őket,

de ott voltak. A felforgatott, aztán elsimogatott föld vagy húsz hosszúkás csíkja sorakozott egymás mellett. De a megtermett domblakó csak mosolygott. – Szerintem ők a legboldogabbak. Legalább van hová feküdniük, nemdebár? Nekünk szerencsénk lesz, ha nem tucatjával dobálnak be egy árokba, miután igazán beindulnak a dolgok. Különben az élőknek nem lesz hová lefeküdni aludni. Húsz embernek ásnak majd gödröket! Ne mondjátok, hogy nem láttatok még ilyet, vagy nem ástatok magatok is ilyen gödröt. Logen felállt. – Talán ástam, de kicsit sem tetszett a dolog. – Hát persze, hogy tetszett! – kiáltotta utána Crummock. – Ne gyere ezzel, Véres Kilences! Logen hátra sem nézett. A falakon fáklyák ragyogó lángja égett a sötétben, körülöttük fehér rovarok röpködtek. Férfiak álltak a fényben a dárdájukra támaszkodva, az íjukat szorongatva, kivont karddal, és az éjszakát fürkészték, nem készül-e valami meglepetés. Bethod mindig is imádta a meglepetéseket, és Logen úgy sejtette, ők is számíthatnak valamire, mielőtt így, vagy úgy, de véget ér az ostrom. Felment a mellvédre, megtámaszkodott a nyirkos kövön, és lenézett a völgy feketeségében égő tüzekre. Bethod tüzeire a messzeségben, meg a sajátjaikra, amiket közvetlenül a fal tövében építettek, hogy elkaphassák azokat a rafinált gazembereket, akik megpróbálnak a közelükbe osonni. A lángok reszketeg fényköröket vetítettek az árnyékos sziklákra. Itt-ott egy laposfejű torz, lekaszabolt, a falról a mélybe hajított vagy lenyilazott hullája hevert. Logen érzékelte, hogy valaki mozdul mögötte, rögtön libabőrös lett a háta, és a szeme sarkából igyekezett megpillantani valamit. Talán Reszket jött , hogy bosszút álljon a régi sérelemért, és letaszítsa a falról. Reszket, vagy valaki a száz másik közül, akiknek elszámolni valójuk akadt vele régről olyasvalami miatt, amire Logen már nem is emlékezett, ők viszont sosem fogják elfelejteni. Ügyelt rá, hogy kezét a kard közelében tartsa, vicsorgott, és felkészült, hogy megforduljon és lecsapjon, ha kell. – Jók voltunk ma, mi? – kérdezte a Kutyaember. – Húsz embert sem vesztettünk. Logen megint felszabadultan lélegzett, és leengedte a kezét. – Elég jók voltunk. De Bethod még csak most kezd belejönni. Próbálkozik, hogy kipuhatolja, hol vagyunk a leggyengébbek. Kíváncsi rá, kifáraszthat-e bennünket. Tudja, hogy az idő a lényeg. Az a legfontosabb dolog a háborúban. Egy-két nap többet ér neki, mint egy rakás laposfejű. Ha gyorsan ki tud csinálni bennünket, úgy sejtem, belefér neki a veszteség. – Szóval akkor járunk a legjobban, ha kitartunk? Valahonnan a sötétből ácsok és kovácsok szerszámainak csörömpölése visszhangzott. – Odalent dolgoznak – állapította meg Logen. – Összetákolnak mindenfélét, amivel megmászhatják a falunkat, feltölthetik az árkunkat. Rengeteg létrát készítenek, meg még ami kell. Gyorsan átgázol rajtunk, ha tud, de lassan is megteszi, ha muszáj. A Kutyaember bólintott. – Nos, ahogy mondtam. A legjobban akkor járunk, ha kitartunk. Ha minden terv szerint megy, az Unió hamar ideér.

– Erősen remélem. A terveknek már csak az a szokásuk, hogy akkor esnek kútba, amikor a leginkább támaszkodunk rájuk. Oly édes bánat – Őfényessége, Ospria Nagyhercege kizárólag a legjobb rokonságra vágyik… Jezal csak ült és mosolygott, mint ahogy egész álló nap végig csak ült és mosolygott. Már belesajdult az arca meg az ülepe. A követ tovább hablatyolt, és széles kézmozdulatokkal kísérte mondanivalóját. Időről időre gátat vetett a szófosás folyója elé, hogy tolmácsa a közös nyelvre is lefordíthassa a cirádáit, még ha nem is nagyon volt értelme strapálnia magát. – …Ospria nagyszerű városa mindig is büszkén vallotta magát illusztris édesatyja, Guslav király közeli barátjának, most pedig az a legfontosabb számára, hogy továbbra is a magánének tudhassa az Unió kormányának és népének szimpátiáját… Jezal a márványemelvényen álló, ékszerekkel kirakott trónusán ülte és mosolyogta végig a hosszú délelőttöt, miközben mindenféle követek behízelgő modorban rótták le előtte a tiszteletüket. Csak ült, ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett az égen, és sugarai könyörtelenül özönlöttek be a hatalmas ablakokon, hogy aztán felragyogjanak a fal és a mennyezet minden pontját beborító aranyozott domborműveken, visszaverődjenek az óriási tükrökről, az ezüst gyertyatartókról és a grandiózus vázákról, szivárvány tüzet csiholjanak a három kolosszális csillár üvegcseppjeiből. – …a Nagyherceg ismételten szeretné kifejezni baráti együttérzését a múlt tavasszal történt apró incidens miatt, és biztosítja felőle, hogy ahhoz hasonló nem fog ismét megtörténni, feltéve, hogy a westporti katonák nem lépik át a határt… Jezal végigülte a végtelen délutánt, ahogy a teremben egyre nagyobb lett a forróság, és feszengett, ahogy a világ nagy vezetői hajbókolva sorolták ugyanazokat a lapos gratulációkat tucatnyi különböző nyelven. Ott ült még akkor is, amikor lement a nap, és gyertyák százait gyújtották meg, amelyeknek aztán a tükrökből, a sötét ablakokból és a pompásra suvickolt padlóról verődött vissza a fényük hunyorogva. Jezal ült, mosolygott, és mosolyogva fogadta olyan emberek bókjait, akiknek a hazájáról még hallani is alig hallott, mielőtt a végtelen nap elkezdődött. – …mindezeken túl őfényessége reményét fejezi ki, hogy az ellenségeskedés az ön nagyszerű nemzete, illetve a Gurkhuli Birodalom között nemsokára véget ér, és a kereskedelmi útvonalak ismét szabadon járhatóak lesznek a Kerek-tenger körül. Egy ritka pillanatra a követ és a tolmács egyszerre hallgatott el, Jezalnak pedig sikerült kipréselnie magából néhány nehézkes szót. – Ebben reménykedünk magunk is. Kérem, tolmácsolja köszönetünket a Nagyhercegnek a csodálatos ajándékért. – Eközben két inas a terem egyik sarkába cipelt egy óriási ládát, és letette a többi hivalkodó vacak közé, amiket Jezal összegyűjtött a nap folyamán. Megint styriai nyelvű csevej töltötte be a termet. – Őfényessége szívből gratulál Magasztos Felséged eljövendő frigyéhez Terez hercegnővel, Talins Ékkövével, aki minden kétséget kizáróan a legnagyszerűbb szépség a Világ Körén belül. –

Jezalnak erősen koncentrálnia kellett, hogy ne olvadjon le az arcáról az erőltetett vigyor. Annyiszor hallotta már aznap a házasságkötését eldöntött tényként említeni, hogy már kedve sem volt kijavítani a tévedést, és lassan szinte jegyben járó embernek kezdte elkönyvelni magát. Most már más sem érdekelte, csak hogy az audiencia véget érjen, ő pedig lophasson magának egy békességben töltött pillanatot. – Őfényessége továbbá utasított bennünket, hogy Magasztos Felségednek hosszú és boldog uralkodást kívánjunk – magyarázta a tolmács –, valamint számos örököst, akik gondoskodhatnak róla, hogy családja dicsőségben uralkodhasson tovább. – Jezal még eggyel szélesebbre erőltette a mosolyát, és meghajtotta a fejét. – További kellemes estét kívánok önnek. Az ospriai követ színpadias mozdulattal hajolt meg, és lekapta hatalmas kalapját; a szivárvány minden színében pompázó tollak beleremegtek a lelkesedésébe. Aztán a férfi továbbra is hajbókolva csoszogott hátrafelé a ragyogó padlón. Valahogy sikerült kijutnia a folyosóra anélkül, hogy hanyatt esett volna, és az arany levelekkel díszített hatalmas ajtószárnyak becsukódtak mögötte. Jezal lekapta a fejéről a koronát, és a trón mellett várakozó párnára dobta, majd egyik kezével megdörzsölte a horzsolásokat verejtékező fejbőrén, miközben a másikkal szétnyitotta hímzett gallérját. Semmi sem segített. Még mindig szédült, gyengének érezte magát, és nyomasztóan melege volt. Hoff máris Jezal baljára oldalgott. – Ő volt az utolsó követ, felség. Holnap Midderland nemessége érkezik hozzánk. Szeretnék tiszteletüket tenni… – Lefogadom, hogy pénzt viszont eszük ágában nincs letenni az asztalra. Hoffnak sikerült kipréselnie magából egy szaggatott, fals kuncogást. – Ha, ha, ha, felség. Hajnalra kértek audienciát, és nem szeretnénk azzal megsérteni őket, hogy… – A nyavalya törje ki! – dühöngött Jezal. Hiába ugrándozott és rázta a lábát, csak nem sikerült elválasztania a nadrágját izzadt ülepétől. Lekapta a válláról a karmazsinvörös szalagot, és elhajította, majd feltépte aranyozott frakkját, és megpróbálta leszaggatni magáról a ruhadarabot, de a csuklója beleakadt az egyik kézelőbe, és teljesen kifordította azt az átkozott vacakot, mire végül sikerült megszabadulnia tőle – A nyavalya törje ki! – A márvány emelvényre hajította a frakkot, és nem sok tartotta vissza tőle, hogy rongyosra ne tapossa. Aztán eszébe jutott, ki is ő valójában. Hoff óvatosan hátralépett, és komoran bámult rá, mint aki most fedezte fel, hogy a szép új villájában penészesek a falak. A válogatott szolgálók, inasok és hírnök- meg testőrlovagok egytől egyig a semmibe meredtek, és megtettek minden tőlük telhetőt, hogy szobornak álcázzák magukat. A terem egyik sötét sarkában ott állt Bayaz. A szeme nem látszott az árnyékban, de az arca halálosan komor volt. Jezal elvörösödött, mint egy kisdiák, amikor csintalanságon kapják, és a szemére szorította a kezét. – Szörnyen fárasztó napom volt… – Lesietett az emelvény lépcsőjén, és leszegett fejjel lépett ki a teremből. A folyosón fanfár megkésett, és kissé hamis ricsaja kísérte végig. Valamint sajnos az Első Mágus is. – Ez nem volt szép – szólt Bayaz. – A szórványos dührohamok ijesztőnek mutatják az embert, a mindennapos dührohamok nevetségesnek.

– Bocsánatot kérek – mormogta Jezal összeszorított fogain keresztül. – A korona óriási teher. – Óriási teher és óriási dicsőség is egyben. Emlékeim szerint volt egy beszélgetésünk, amelyben tisztáztuk, hogy önnek arra kell törekednie, hogy méltó legyen rá. – A mágus jelentőségteljes szünetet tartott. – Talán komolyabban kéne próbálkoznia. Jezal megdörzsölte lüktető halántékát. – Egyedül kell maradnom pár pillanatra. Csak pár pillanatra. – Annyi időt kap, amennyit csak akar. De reggel dolgunk van, felség, olyasmi, ami alól nem húzhatjuk ki magunkat. Midderland nemessége nem szívesen halogatná a gratulációkat. Amikor hajnalban találkozunk, ön is bizonyára csordultig lesz energiával és lelkesedéssel. – Igen, igen! – szólt hátra ingerülten Jezal. – Csordultig! Kirontott a kis udvarra, amit három oldalról árnyékos oszlopcsarnok vett körül, és mozdulatlanul állt meg a hűvös esti levegőn. Megrázta magát, szorosan becsukta a szemét, majd hátravetette a fejét, és vett egy lassú, mély lélegzetet. Egy perc egyedül. Azon gondolkodott, hogy a vizelést meg az alvást nem számítva talán most először hagyták magára azóta az őrült pillanat óta a Lordok Rundójában. Ő volt a világ legnagyobb baklövésének áldozata – vagy talán haszonélvezője. Valamiért mindenki királynak nézte, amikor igazából csak egy önző, fogalmatlan marha volt, aki soha életében nem gondolkodott egyetlen nappal sem előre. Ahányszor valaki felségnek szólította, még eggyel nagyobb csalónak érezte magát, és minden egyes eltelt pillanattal bűntudatosabban csodálkozott rajta, hogy még senki sem buktatta le. Átsétált a tökéletes pázsiton, és hosszan, önsajnálattal telve sóhajtott fel. Aztán fennakadt a lélegzete. A szemközti ajtó mellett egy testőrlovag állt olyan merev vigyázzban, hogy alig lehetett észrevenni. Jezal némán elkáromkodta magát. Nem hagyhatnák békén legalább öt percre? Ahogy közelebb ért, összeráncolta a homlokát. A lovag valahogy ismerősnek tűnt. Drabális férfi volt, borotvált fejjel és egészen kurta nyakkal. – Bremer dan Gorst! – Felség – szólt Gorst, és megzörrent a páncélja, ahogy húsos öklével fényes mellvértjére csapott. – Örülök, hogy láthatom. – Jezal az első pillanattól fogva rühellte ezt az embert, és a nyak nélküli barbárnak azzal sem sikerült megkedveltetnie magát, ahogy körbehajszolta a vívókörben – még ha aztán Jezal is győzött végül. Viszont most minden egyes akár csak halványan ismerős arc is olyan volt, akár egy pohár víz a sivatagban. Jezal egyenesen azon kapta magát, hogy úgy rázza meg a férfi súlyos kezét, mintha régi barátok volnának, és kényszerítenie kellett magát, hogy engedje el. – Felséged túlságosan megtisztel. – Kérem, nem kell így szólítania! Hogyan került az udvarba? Azt hittem, Lord Brock testőrségében szolgál. – Az az állás nem felelt meg nekem – mondta Gorst furcsán magas, sípoló hangján. – Voltam olyan szerencsés, hogy néhány hónappal ezelőtt felvétettem a királyi testőrség kötelékébe, fels… – Elharapta a szó végét.

Jezal fejébe befészkelte magát egy gondolat. Hátranézett a válla fölött, de senki sem volt a közelben. A kert még mindig csendes volt, akár egy temető, körben az árnyékos árkádok némák, akár a kripták. – Bremer… Szólíthatom Bremernek, ugye? – Azt hiszem, a királyom úgy szólít, ahogy csak akar. – Az jutott eszembe… kérhetnék öntől egy szívességet? Gorst pislogott egyet. – Egyetlen szavába kerül felségednek. Amint az ajtó kinyílt mögötte, Jezal megpördült. Gorst páncélja halkan csördült, ahogy kilépett az oszlopok közé. Egy köpenyes, csuklyás alak követte némán. A régi izgalom ugyanúgy hatalmába kerítette Jezalt, ahogy a nő hátratolta a csuklyáját, és a fenti ablakon beszűrődő vékony fénysugár megvilágította az arca alsó felét. Jezal látta az álla ívét, a szája fél oldalát, az orrlyuka körvonalait meg a szeme villanását az árnyékban, de ez volt minden. – Köszönöm, Gorst – mondta Jezal. – Most már elmehet. – A testőr öklével a mellkasára csapott, kihátrált a boltív alatt, aztán behúzta maga után az ajtót. Persze nem először találkoztak titokban, most mégis egészen más volt a helyzet. Jezal kíváncsi lett volna rá, hogy csók és kedves szavak lesznek-e ennek a vége, vagy az egésznek vége lesz. Az indítás mindenesetre távolról sem volt biztató. – Magasztos Felség – szólalt meg Ardee tömény iróniával a hangjában. – Micsoda mérhetetlen megtiszteltetés. Csússzak az arcomon? Vagy pukedlizzek? Akármilyen nyers is volt a modora, a nő hangja hallatán Jezalnak most is elállt a lélegzete. – Pukedlizni? – sikerült kinyögnie. – Egyáltalán tudod, hogyan kell? – Hát nem igazán. A neveltetésem nem készített fel a társasági életre, és most szinte összeroppanok a hiányosságaim súlya alatt. – Előrelépett, és komoran nézett körbe a sötét kerten. – Kislánykoromban, ha nagyon elszállt velem a ló, arról álmodtam, hogy egyszer majd meghívnak a palotába, és magának a királynak a vendége leszek. Finom süteményeket eszünk, jó borokat iszunk, és késő éjszakáig fontos dolgokról csevegünk. – Ardee a mellkasára szorította a kezét, és megrebegtette a szempilláját. – Köszönöm, hogy ha csak egy nyúlfarknyi pillanatra is, de valóra váltotta egy szegény ördög szánalmas álmát. A többi koldus el sem fogja hinni, amikor elmesélem nekik. – Bennünket is igencsak meglepett az, ahogyan a dolgok alakultak. – Ó, bennünket is, valóban, felség. Jezal elhúzta a száját. – Ne hívj így! Te ne. – Hát hogy hívjalak? – A nevemen. Jezalnak. Úgy, ahogy régen… kérlek. – Ha muszáj. Megígérted, Jezal. Azt ígérted, nem hagysz cserben. – Tudom, hogy megígértem, és nem is akartam megszegni a szavam… De az a helyzet, hogy… – Ha király volt, ha nem, éppen úgy hebegett, mint régen, hogy aztán zavaros ostobaságok törjenek elő belőle. – Nem vehetlek feleségül! Megtettem volna, ha nem… – Felemelte a karját, aztán tehetetlenül engedte le megint. – Ha ez nem történt volna meg. De megtörtént, és nem tehetek semmit. Nem vehetlek feleségül.

– Hát persze, hogy nem – húzta el keserűen a száját a nő. – Az ígéretek gyerekeknek valók. Azelőtt sem tartottam nagyon valószínűnek, hogy lesz ebből valami. Még a legelszálltabb pillanataimban sem. Most pedig egyenesen röhejes a gondolat. A király és a parasztlány. Abszurdum. A legócskább meséskönyvekben sem mernének ilyesmit kitalálni. – Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy soha többé nem találkozhatunk. – Jezal tett egy bizonytalan lépést a nő felé. – Persze minden más lesz, de azért találhatunk pillanatokat… – Lassan, zavartan kinyújtotta a kezét. – Pillanatokat, amikor együtt lehetünk. – Óvatosan megérintette Ardee arcát, és ugyanazt a bűnös izgalmat érezte most is, mint mindig. – Éppen azok lehetünk egymásnak, mint eddig. Nem kéne aggódnunk. Mindenről gondoskodhatunk… Ardee a férfi szemébe nézett. – Tehát… azt akarod, hogy a kurvád legyek? Jezal elkapta a kezét. – Nem! Dehogyis! Inkább… azt szeretném, ha a… – Mit is szeretne? Kétségbeesve kutatott egy jobb szó után. – …szeretőm lennél? – Á! Értem. És ha megnősülsz, akkor mi leszek? Szerinted milyen szót használna majd rám a királynéd? – Jezal nyelt egyet, és a cipője orrát kezdte stírölni. – Egy kurva mindenképpen kurva, akármilyen szót is használsz rá. Könnyen rá lehet unni, és még könnyebben le lehet cserélni. Mi lesz, ha megunsz, és más szeretőket keresel? Akkor minek fognak nevezni? – Ardee keserűen felhorkant. – Aljanép vagyok, és ezt tudom is magamról, de te most nyilván még kevesebbre tartasz, mint én magamat. – Nem az én hibám. – Könnyek szöktek Jezal szemébe. Hogy a fájdalom vagy a megkönnyebbülés könnyei, azt maga sem tudta eldönteni. Talán a kettő keserű elegye lehetett. – Nem az én hibám. – Hát persze hogy nem. Nem is hibáztatlak. Magamat hibáztatom. Régen azt hittem, egyszerűen balszerencsém van, de a bátyám igazat beszélt. Rossz döntéseket hozok. – Ugyanazzal a megvető tekintettel pillantott Jezalra, mint amikor először találkoztak. – Kereshettem volna magamnak egy jó embert, de téged választottalak. Több eszem is lehetett volna. – Ezzel felemelte a kezét, és hüvelykujjával letörölt egy könnycseppet a férfi arcáról. Éppen, mint amikor annak idején elváltak egymástól a parkban, a zuhogó esőben. Bár akkor még volt rá remény, hogy újra találkoznak. Most nem maradt semmi. Ardee sóhajtott, leengedte a kezét, és mogorván bámult ki megint a kertbe. Jezal nyelt egyet. Lehet, hogy ezzel vége is? Szívesen sort kerített volna legalább pár utolsó gyengéd szóra, valamiféle keserédes búcsúra, de üres volt az agya. Mit is mondhatna, ami egyáltalán számítana valamit. Végeztek egymással, és minden további beszélgetés csak só lett volna a sebeibe. Csak szócséplés lett volna. Jezal összeszorította a száját, és letörölte az utolsó nedves csíkokat az arcáról. Ardeenak igaza volt. A király és a parasztlány. Mi is lehetett volna ennél röhejesebb? – Gorst! – kiáltotta. Az ajtó csikorogva nyílt ki, és a csupa izom testőr lehajtott fejjel lépett elő az árnyékból. – Hazakísérheti a hölgyet. Gorst bólintott, és félreállt a sötét ajtóból. Ardee megfordult, a fejére húzta a csuklyáját, és elindult kifelé. Jezal figyelte, ahogy távolodik. Várta, hogy a nő majd megáll a küszöbön, visszanéz, találkozik a tekintetük, és lesz még egy utolsó közös pillanatuk. Egy utolsó, lélegzetelállító pillanat. Egy utolsó, szívfacsaró pillanat.

De Ardee nem nézett vissza. Még csak nem is lassított, ahogy kilépett az ajtón, és nyomában Gorsttal eltűnt szem elől. Jezal ott maradt a holdsütötte kertben. Egyedül. Árnyékot fogtam Ferro törökülésben ült a raktárépület tetején, és hunyorgott az erős napfényben. A hajókat figyelte , meg a róluk leszálló emberek áradatát. Yulweit kereste. Ezért jött ki ide minden nap. Az Unió és Gurkhul között háború dúlt. Értelmetlen háború, amiben sokat szövegeltek, viszont egyáltalán nem harcoltak, és ami miatt egyáltalán nem jártak hajók Kantába. Yulwei viszont oda ment, ahová akart. Visszavihette volna Ferrót délre, hogy bosszút állhasson végre a gurkhuliakon. Amíg viszont Yulwei megérkezik ő nem mozdulhat a rózsaszínek közül. Ferro a fogát csikorgatta, ökölbe szorította a kezét, és fintorgott tehetetlenségében. Unalmában. Amiért ennyi időt elpocsékolt. Szívesen imádkozott volna Istenhez, hogy jöjjön már Yulwei. Csakhogy Isten sosem hallgatta meg. Ferro fel nem tudta érni ésszel, miért, de abból az idióta Jezal dan Lutharból királyt csináltak. Nyilvánvalóan Bayaz állt az egész ügylet mögött, és most minden idejét Jezallal töltötte. Ferro nem kételkedett benne, hogy még mindig vezetőt akart faragni belőle. Éppen olyan kevés eredménnyel, mint amikor a pusztaságban vonultak oda meg vissza. Jezal dan Luthar az Unió királya. Kilencujjú sokáig és hangosan nevetett volna ezen, ha hallja. Ferro mosolyra húzta a száját, ahogy az északföldi nevetésére gondolt. Aztán rajtakapta magát, hogy mosolyog, és gyorsan abbahagyta. Bayaz bosszút ígért neki, aztán semmit sem adott, és itt hagyta ebben a posványban, tehetetlenül. Nem volt min mosolyognia. Csak ült hát, és a hajókat figyelte, hátha megpillantja Yulweit. Kilencujjút nem kereste. Nem is remélte, hogy megláthatja ott caplatni a kikötőben. Buta, gyerekes remény lett volna, annak a buta gyereknek a reménye, aki ő maga volt, amikor a gurkhuliak elvitték rabszolgának. Kilencujjú nem gondolja meg magát, és nem jön vissza. Ferro gondoskodott róla. Azért különös módon mégis időről időre mintha a férfit pillantotta volna meg a tömegben. A kikötőmunkások már megismerték. Egy darabig szokásuk volt, hogy felfelkiáltottak neki. – Gyere le, drágaságom, adj egy csókot! – ordította az egyik, a barátai pedig nevettek. Aztán Ferro egy féltéglát vágott a fejéhez, amitől a tengerbe zuhant. Miután kihalászták, nem szólt többé Ferróhoz. Mint ahogy egyetlen másik munkás sem, ami nagyon is megfelelt a nőnek. Ült, és a hajókat figyelte. Addig ült ott, amíg a nap már alacsonyan járt az égen, ragyogó vörös fénnyel világítva meg a felhők alját, szikrákat csiholva a fodrozódó hullámokon. Amíg a tömeg elszivárgott, a szekerek megálltak, és a kikötő zsivaja poros csendnek adta át a helyét. Amíg már hűvösnek érezte a bőrén a szellő simogatását. Yulwei ma már nem jön el.

Ferro lemászott a raktárépület tetejéről, és a hátsóutcákon keresztül kisietett a Középútra. A város legszélesebb utcáján gyalogolt éppen, és azzal volt elfoglalva, hogy rávicsorogjon a szembejövőkre, amikor leesett neki a tantusz. Követték. A férfi jól csinálta, óvatosan. Néha közelebb jött, néha jobban lemaradt. Ferro a biztonság kedvéért tett néhány kitérőt, és az illető mindvégig a nyomában volt. Nem maradt szem előtt, de nem is bújt el. Tetőtől talpig fekete ruhát viselt, hosszú, egyenes haja volt, és egy maszk fedte félig az arcát. Csupa fekete volt, akár egy árnyék. Mint azok az emberek, akik üldözőbe vették őt és Kilencujjút, mielőtt elindultak volna az Óbirodalomba. Ferro a szeme sarkából figyelte a férfit. Sosem nézett egyenesen rá; nem árulta el neki, hogy észrevette. Nemsokára úgyis megtudja. Ferro befordult egy csupa mocsok mellékutcába, megállt, és a sarok mögött várt. Hozzásimult a nyálkás kövekhez, és visszatartotta a lélegzetét. Az íja meg a kardja ugyan nem volt kéznél, de a meglepetés éppen elég hatékony fegyver lesz. A meglepetés, meg persze a keze, a lába és a fogai. Léptek közeledtek. Olyan puha léptek, hogy Ferrónak hegyeznie kellett a fülét, különben meg se hallotta volna őket. Azon kapta magát, hogy mosolyog. Jól esett a tudat, hogy van ellensége, hogy van célja. Nagyon is kellemes volt az érzés, miután oly sokáig kellett nélkülöznie. Megtöltötte benne az ürességet, még ha csak egy rövid pillanatra is. Összeszorította a fogát, és érezte a mellkasában támadó ismerős szorítást. Forró volt és izgalmas. Biztonságos és ismerős. Mint egy rég nem látott egykori szerető csókja. Amikor az ismeretlen befordult a sarkon, Ferro keze már lendült is. A maszkot találta el, amitől a maszkos megtántorodott. Ferro közelebb lépett, aztán gyorsan egymás után kétszer a férfi arcába vágott, amitől annak előbb jobbra, aztán balra vágódott a feje. A férfi a kése után nyúlt, de lassú volt és kába, úgyhogy jóformán még ki sem csúszott a penge a hüvelyéből, amikor Ferro elkapta a csuklóját. A könyöke hátracsapta a férfi fejét, aztán a torkába vágott, amitől az hörögve kapkodott levegő után. Ferro kitépte a kést ernyedt kezéből, megpördült, és akkorát rúgott a férfi gyomrába, hogy az kétrét görnyedt. A térde az ismeretlen maszkjába vágódott, amitől az hanyatt elterült a földön. Ferro máris rajta volt, a combjával átfogta a derekát, karjával a mellkasára nehezedett, és a férfi saját kését szorította a torkához. – Ezt nézd meg! – suttogta az arcába. – Árnyékot fogtam. – Öögh – hallatszott a maszk mögül, ahogy a férfi zavaros szemekkel meredt rá. – Nehéz ebben beszélni, mi? – Ahogy Ferro egyetlen gyors mozdulattal elvágta a maszk szíjait, a penge hosszú nyomot hagyott a férfi arcán. Maszk nélkül az ismeretlen már nem is tűnt olyan veszélyesnek. Sokkal fiatalabb volt, mint Ferro gondolta; az arcát vörös pattanások borították, a felsőajkán pedig gyér szőrzet pelyhedzett. Megrázta a fejét, és lassan kitisztult a tekintete. Elvicsorodott, megpróbálta kiszabadítani magát, de Ferro erősen tartotta, és a kés érintése a nyakán hamarosan jobb belátásra bírta. – Miért követsz? – Kurvára nem…

Ferro sosem volt türelmes nő. Ha már egyszer lovaglóülésben tartotta fogva az árnyékát, nem volt nagy ügy felülni, és az arcába vágni a könyökével. A férfi próbált védekezni, de Ferro minden súlya a csípőjére nehezedett, és tehetetlen volt. A nő karja könnyedén söpörte félre a kezét, és találta telibe a száját meg az orrát, hogy aztán a nyirkos kövekhez csapja a tarkóját. Még négy ilyen csapás, és az ismeretlennek nem maradt ereje ellenállni. Hátrahanyatlott a feje, Ferro pedig ismét rákuporodott, és a nyakához szegezte a kést. A férfi orrából és szájából előbugyogó vér sötét csíkokban folyt végig az arcán. – Most már követsz? – Csak figyelek. – A férfi hangja hörögve tört elő vérrel teli szájából. – Csak figyelek. Nem én adom a parancsokat. A gurkhuli katonák is csak engedelmeskedtek, amikor megölték Ferro pereputtyát, őt pedig elvitték rabszolgának. Ettől még nem voltak ártatlanok. Ettől még nem voltak tőle biztonságban. – Ki adja őket? A férfi felköhögött, megrándult az arca, és vér buborékjai bukkantak elő duzzadt orrlyukaiból. Nem szólt. Ferro összehúzta a szemöldökét. – Mi? – Lefelé húzta a kés pengéjét, és megbökte vele a férfi combját. – Azt hiszed, még senkinek nem nyiszáltam le a tökeit? – Glokta – mormogta a férfi, és lehunyta a szemét. – Gloktának… dolgozom. – Glokta. – A név semmit sem jelentett Ferrónak, de most már legalább volt honnan elindulnia. Megint a férfi nyakához illesztette a kést. Az ismeretlen ádámcsutkája megemelkedett, és végigsiklott a kés lapján. Ferro összeszorította a száját, megmozgatta az ujjait a markolaton, és komoran nézett le. A férfi szeme sarkában könnyek jelentek meg. Jobb gyorsan túllenni rajta. Az a legbiztonságosabb. De Ferro keze nehezen mozdult. – Mondj egy jó okot, hogy miért ne tegyem meg! A könnyek felgyűltek, és végigcsordultak a férfi véres arcán. – A madaraim – suttogta. – A madaraid? – Senki nem lesz, aki etesse őket. Én megérdemlem, az biztos, de a madaraim… nem vétettek semmit. – Ferro összehúzta a szemét. Madarak. Fura dolgokért élnek egyesek. Ferro apja is tartott egy madarat. Egy kalitkában, ami egy póznáról lógott. Haszontalan egy lény volt, még repülni sem tudott, csak egy ágon kuporgott folyton. Az apja szavakat tanított neki. Gyerekkorában Ferro szívesen nézte, ahogy eteti. Rég volt már, mielőtt még jöttek volna a gurkhuliak. – Szzzz – sziszegte a férfi arcába, és még erősebben szorította a kést a torkához, mire az még kisebbre húzta össze magát. Aztán Ferro elvette a kést, felpattant, és megállt a férfi fölött. – Az a pillanat, amikor még egyszer meglátlak, az utolsó lesz az életedben. Tűnés vissza a madaraidhoz, árnyék. A férfi bólintott, és könnyes szemét tágra nyitva figyelte, ahogy Ferro elvonul a sötét sikátorban, és eltűnik a szürkületben. Amikor átsétált a hídon, eldobta a kést. A fegyver hangos csobbanással tűnt el, és egyre táguló körökben apró hullámok

terjedtek a nyomában. Bizonyára súlyos hibát követett el, amikor életben hagyta azt a férfit. Az élet megtanította rá, hogy a könyörületnek sosem lesz jó vége. Viszont a jelek szerint a mai este mégis könyörületes hangulatban találta. A negyedik nap Rusnya egy bitang volt ez a vadember. Jókora darab, bűzlő, félig cserzett szőrmékbe meg egy inkább dísznek, mintsem védőfelszerelésnek való láncingbe öltözött férfi. Zsíros fekete hajáról, amit itt-ott durvára kovácsolt ezüst gyűrű tartott a helyén, csöpögött az esővíz. Egyik arcán hosszú sebhely futott végig, csakúgy, mint a homlokán, másutt pedig számtalan, még ifjoncként szerzett sebesülés apróbb nyomai között rút kelések éktelenkedtek. Az orra elferdült és kilapult, amitől úgy nézett ki, mint egy ütött-kopott kanál. A szeme kidülledt az erőlködéstől, és vicsorgott. Két első foga hiányzott, szürke nyelvét pedig éppen a réshez tapasztotta. Számtalan csatát megélhetett már. Kardok, bárdok meg lándzsák között élte le az életét, és ajándék volt minden nap, amelyik életben találta. Logen úgy érezte, mintha csak tükörbe nézett volna. Szorították egymást, akár két rossz szerető, és észre sem vették a világot maguk körül. Előre-hátra csoszogtak, úgy feszültek egymásnak, mint a kakaskodó részegek. Rángatták és taszigálták a másikat, haraptak és martak, szorítottak és téptek. Vak dühükben minden izmuk megfeszült, és savanyú szájszagot lihegtek egymás képébe. Rút, kimerítő, halálos tánc volt ez a szakadó esőben. Logen kapott egy fájdalmas ütést a gyomrába, és ki kellett fordulnia, hogy elkerülje a következőt. Bizonytalanul egy fejeléssel próbálkozott, de homloka éppen hogy csak súrolta a rusnya arcát. Megbotlott, majdnem el is esett, és érezte, ahogy a vadember helyezkedni próbál, keresve az egyensúlyát, hogy eldobhassa Logent. Az északföldinek még idejében sikerült a térdével eltalálni a rusnya golyóit, amitől az egy pillanatra engedett a szorításán, időt hagyva Logennek, hogy a nyakára csúsztathatta a tenyerét. A keze hüvelykről fájdalmas hüvelykre csúszott felfelé a vadember sebhelyes arcán, az pedig keresztbe álló szemekkel nézett le rá, ahogy igyekezett elhúzni a fejét. Közben vasmarokkal szorította Logen csuklóját, és minden erejével azon volt, hogy lerángassa magáról, de az északföldi megvetette a lábát, és teljes súlyával nekifeszült ellenfelének. Az ujja most már túljutott a rusnya fintorgó száján, és az orrlyukába mart. Érezte, ahogyan törött körme belemar a húsba. Begörbítette az ujját, elvicsorodott, és csavart egyet a kezén. A vadember felszisszent, és vergődni próbált, de már horogra akadt. Nem volt más választása, minthogy a másik kezével is megragadja Logen csuklóját , hátha úgy sikerül elválasztania az ujját az arcától. Csakhogy így Logennek maradt egy szabad keze. Előkapta a kését, és hörögve döfött. Előre-hátra mozgott a karja, gyorsakat ütött, csakhogy acéllal a kezében. A penge a vadember bordáiba, combjába, a karjába, a mellkasába fúródott; a vér hosszú csíkokban tört elő, aztán pocsolyákban gyűlt össze a csizmájuk alatt. Miután elégszer szúrta már meg a rusnyát, Logen

megragadta a kabátját, minden erejét megfeszítve a levegőbe emelte, aztán egy hangos ordítással átlendítette a mellvéden. A vadember ernyedt tagokkal zuhant alá, és élettelenül ért földet a társai között. Logen áthajolt a mellvéden, és zihálva szívta be a nedves levegőt, ahogy az esőcseppek garmadája a mélybe hullott. Úgy tűnt, több százan nyüzsögnek odalent a dagonyában. Vademberek a Crinnán túlról, ahol egy egyenes szót nem szóltak, és az emberélet fikarcnyit sem számított. Mindegyik bőrig ázott, és csupa mocsok lett a sárban. Kezdetleges pajzsokkal óvták magukat, és szögekkel kivert, kezdetleges fegyvereket lóbáltak. Csontokból és irhákból álló zászlóik árnyékként csapkodtak mögöttük a szélben. Néhányan ócska létrákat hoztak magukkal, vagy a korábban fellökötteket ragadták meg, hogy aztán megpróbálják felállítani őket a felülről rájuk zúduló kő- és lándzsazápor közepette. Métely oldalán máris két létra állt, Vörös Süveg oldalán egy, meg még egy közvetlenül Logen baljánál. Két vadember hatalmas fejszéjével esett az ócska kapunak, minden egyes ütéssel nedves szilánkokat szakítva ki a fából. Logen rájuk mutatott, és beleordított az esőbe. Senki sem hallotta. A hangját elnyomta az eső dübörgése, a pengék csikorgása a pajzsokon, a húsba vágódó dárdák puffanása, a csatakiáltások morajlása, a fájdalmas ordítások zsivaja. Logen felkapta a kardját a lába alatti pocsolyából. A tompa fényű pengén vízcseppek buborékjai ragyogtak. Közvetlenül mellette Reszket egyik pribékje küzdött egy vademberrel, aki felkapaszkodott a létra tetejéről a falra. Váltottak néhány csapást, bárd csattant pajzson, aztán kard szelte át az üres levegőt. A vadember bárdot tartó keze ismét felemelkedett, Logen azonban könyékből levágta,és hátba taszította a támadót, aki arccal előre a földe zuhant. A pribék a tarkójára irányzott vágással végzett vele, aztán felmutatta kardja véres hegyét Logen felé. – Megvolnánk! Ezúttal egy nagy görbe orrú vadember kapaszkodott fel a létra tetejére, hogy aztán a mellvéden áthajolva, dárdáját hajításra készen tartva emelje fel a kezét. Logen üvöltve rontott neki. A vadember szeme elkerekedett, a dárda remegni kezdett a kezében. Most már esélye sem volt eldobni. Azért megpróbált legalább döfni vele, szabad kezével a nedves fába kapaszkodva, de csak annyit sikerült elérnie, hogy a létra csikorogva csúszott odébb a mellvéd kövén. Logen kardja a hóna alatt fúródott a támadó testébe, mire az hörögve dőlt hátra, és elejtette a dárdáját. Logen újra felé döfött, ezúttal azonban megcsúszott, és kis híján a vadember karjai közé zuhant. A nagyorrú Logen felé kapott, hogy magával rántsa a mellvéden túlra. Logen orrba vágta a kardja markolatával, amitől a támadónak hátrabicsaklott a feje, hogy aztán egy második ütés még néhány fogától is megszabadítsa. A harmadik ütéstől az eszméletét is elvesztette, és hanyatt lezuhant a létráról egy társát is magával sodorva a lenti árokba. – Hozd ide azt a póznát! – kiáltott rá Logen a kardot tartó pribékre. – Mit? – A póznát, baszd meg!

A pribék felkapta az elázott farudat, és odadobta. Logen leejtette a kardját, beszúrta a pózna végét a létra függőleges szára alá, majd teljes erejéből megfeszítette. A pribék mellésietett, és ő is teljes súlyával nekifeküdt, mire a létra nyikorogni kezdett, megingott, és lassan hátrafelé kezdett dőlni. Egy vadember meglepett arca jelent meg a mellvéd fölött. Meglátta a póznát. Aztán meglátta a vicsorogva küzdő Logent meg a pribéket. Egy pillanattal később a létra engedett, és a vadember kapálózva zuhant alá társai fejére. Valamivel távolabb újabb létrát támasztottak a falnak, és az ostromlók fejük fölé tartva a pajzsukat már másztak is rajta felfelé, miközben Vörös Süveg meg az emberei kövekkel hajigálták őket. Néhányan Métely oldalán is eljutottak a fal tetejére; Logen mészárlás zaját hallotta abból az irányból. Az ajkába harapva gondolkodott el, hogy odarohanjon-e segíteni, de végül úgy döntött, nem teszi. Nemsokára úgyis itt lesz rá szükség megint. Megint felvette hát a Mester kardját, és odabiccentett a pribéknek, aki segített neki. Vett néhány mély levegőt. Várta a vademberek következő rohamát, miközben körülötte emberek harcoltak, gyilkoltak és haltak meg. Ördögök a hideg, nyirkos, véres pokolban. Négy nap telt el, de máris olyan volt, mintha mindig is itt lett volna. Mintha sosem ment volna el. Talán így is volt. Mintha a Kutyaember élete nem lett volna egyébként is elég nehéz, még az esőnek is esnie kellett. Az íjász semmitől sem fél jobban, mint az esőtől. Esetleg talán attól, hogy lovasok gázolnak át rajta, de ez egy toronyban nem tűnt túlságosan valószínűnek. Az íjak csúszósak voltak, a húrok nyúltak, a tollak eláztak, ami mind jelentősen rontott a lövések hatékonyságán. Az eső miatt elvesztették az előnyüket, és ez már önmagában is aggasztó volt, de talán nagyobb gondjaik is lesznek miatta még napszállta előtt. Három bitang nagy állat dolgozott a kapun, kettő súlyos fejszével csapkodta a megpuhult fát, a harmadik pedig az így keletkező réseket igyekezett egy feszítővassal kitágítani, hogy szétfeszíthesse a gerendákat. – Ha nem intézzük el őket, bedöntik a kaput! – kiáltotta a Kutyaember a nyirkos levegőbe. – Aha – bólintott Zordon, amitől csak úgy fröcsögött a víz kócos tincsei közül. Nem kevés ordítozásába telt neki meg Tulnak, de lassacskán jó pár legénye felsorakozott a mellvéd mögött a csúszós kövön. Öt tucat elázott íj emelkedett célzásra, öt tucat húr feszült meg nyikorogva, és öt tucat nyílvessző mutatott a kapu felé. Öt tucat férfi célzott homlokát ráncolva; mindegyikükről ömlött a víz, és pillanatról pillanatra egyre csapzottabbak lettek. – Jól van, adjatok nekik! Az íjak többé-kevésbé egyszerre pattantak el tompa puffanással. A vesszők lefelé szálltak, aztán lepattantak a nedves falról, beleálltak a kapu durva gerendáiba, és teleszórták a földet ott, ahol az árok volt, mielőtt az is sártengerré változott volna. Nem lehetett éppen pontosnak nevezni a célzást, de sok nyílvessző volt, és ha már a minőség nem jöhet össze, akkor a mennyiségnek kell elvégeznie a munkát. A jobboldali vadember elejtette a fejszéjét; három nyílvessző állt ki a mellkasából, egy pedig a combjából. A baloldalit a vállán találták el; megcsúszott, és az oldalára

zuhant, aztán kúszva igyekezett fedezékbe bújni. Az, amelyik a feszítővassal dolgozott, most térdre rogyott, és görcsösen rángatózva nyúlkált a háta mögé, hasztalan igyekezve kitépni a derekába fúródott lövedéket. – Jól van! Rendben! – kiáltotta a Kutyaember. Egyelőre senki más nem próbálkozott a kapunál, amiért igazán hálásak lehettek. A létrákon azért még mindig elég sokan kapaszkodtak felfelé, velük azonban jóval nehezebb volt elbánni idefentről. Ebben az időben ugyanekkora eséllyel találhatják el a mellvéden küzdő saját társaikat is, mint az ellenséget. A Kutyaember összeszorította a fogát, és nagy ívben elengedett egy céltalan, csurom vizes nyílvesszőt a nyüzsgő tömegbe. Nem volt mit tenni. A falakat védeni Reszket meg Métely meg Vörös Süveg dolga volt. A falakat védeni Logen dolga volt. Csattanás hallatszott, hangos, mintha csak az ég szakadt volna le. Ragyogó világosság támadt, a világ lelassult, mintha minden sűrű kásában mozogna, a hangok akár ha egy öblös barlang faláról verődtek volna vissza. Logen ebben az álomvilágban tántorgott, a kard csörömpölve hullott ki esetlen ujjai közül, és ütődött neki a falnak, hogy aztán együtt forduljanak körbe. Próbálta megérteni, mi történt vele, de hiába erőlködött, nem jutott semmire. Két férfi küzdött egymással egy dárdát markolva, birkóztak, és körbe-körbe rángatták egymást. Logen nem emlékezett, miért. Egy hosszú hajú ember husángjával nagy ívben, lassan lecsapott a pajzsára, és kihasított belőle egy-két szilánkot, aztán vicsorogva kivillantotta ragyogó fogsorát, széles ívben meglendítette a bárdját, amivel a lábán talált egy torzonborz férfit, mire az rögtön el is terült. Logent ázott és tomboló, sártól és vértől mocskos emberek vették körül. Csata folyhat talán? De akkor ő melyik oldalon harcol? Érezte, hogy valami meleg csorog a szemébe, és megérintette a kezével. Komoran pillantott a vörös folyadékra az ujjbegyén, ahogy a ráhulló esőcseppek lassan rózsaszínre hígították. Vér. Valaki fejbe vágta volan? Vagy csak álmodta? Egy emlék lehetett réges-régről. Megpördült, még mielőtt a husáng lecsaphatott volna, hogy szétlapítsa a koponyáját, mint egy tojást, és két kézzel elkapta valami szőrös rohadék csuklóját. A világ hirtelen felgyorsult, megtelt zajokkal, és a fájdalom lüktetett Logen fejében. A mellvédhez ugrott, és egy piszkos, szakállas, dühös arcba nézett közvetlenül az orra előtt. Logen egyik kezével elengedte a husángot, és az övében kezdett tapogatózni egy kés után. Nem talált egyet sem. Annyi időt töltött azoknak a pengéknek az élesítésével, és most, hogy szüksége lett volna rájuk, nem talált egyet sem. Aztán rájött. A kés, amit keresett, abban a rusnya bitang testében volt odalent a sárban valahol. Végigtapogatta az öve másik oldalát is, miközben tovább birkózott a husánggal – ebben a csatában azonban vesztésre állt, hiszen csak fél kézzel küzdhetett. Logen lassan hátrahajolt a mellvéd fölé. Ujjai megtalálták a kés markolatát. A szőrös vadember kiszabadította a husángját, magasra emelte, aztán kitátotta bűzlő száját, és állatias üvöltést hallatott. Logen egyenesen arcon döfte; a penge a vadember egyik pofáján hatolt be, aztán kijött a másikon, menet közben kitörve egy-két fogat is. A torzonborz ordítása éles

vonyítássá változott át, elejtette a husángot, és kidülledt szemmel tántorgott odébb. Logen lehuppant a földre, kikapta a kardját a dárdával küszködő két férfi trappoló lába alól, várt egy pillanatot, amíg a vadember került hozzá közelebb, aztán hátulról belevágott a combjába, és leterítette a földre a pribék orra előtt. A torzonborz szájából még mindig csorgott a vér, egyik kezével a kés arcából kiálló markolatát szorította, és próbálta kiszabadítani a pengét. Logen kardja a szőrméken át vörös csíkot hasított az oldalába, amitől térdre rogyott. A következő csapás a fejét hasította ketté. Alig tízlépésnyire onnan Reszket komoly bajban volt. Három vadember szorította hátrafelé, és máris egy újabb érkezett meg a létra tetejére, a saját emberei pedig mind máshol voltak elfoglalva. Reszket elfintorodott, ahogy a pajzsával hárította egy kalapács csapását, de hátratántorodott, és a fejszéje csörömpölve zuhant a földre a kezéből. Logen agyán átfutott a gondolat, hogy sokkal könnyebb lenne neki, ha valaki kilapítani Reszket koponyáját. Viszont minden esély megvolt rá, hogy ez esetben ő lesz a következő. Vett hát egy mély levegőt, és üvöltve rohamra indult. Az első vadember éppen úgy fordult meg, hogy a penge az arcát hasította fel a tarkója helyett. A második felkapta a pajzsát, de Logen leguggolt, és a lábszárba vágott, mire a vad vonyítva terült el, és a vádlijából vér fröcskölt a földre. A harmadik egy kusza vörös hajú, átkozottul nagydarab gazember volt. Már térdre kényszerítette, és a mellvédhez szorította Reszketet, aki erőtlenül lógatta a kardját, és vér csorgott a homlokából. A vörös hajú felemelte a kalapácsát, hogy befejezze, amit elkezdett. Logen a hátába döfte a kardját, mielőtt esélye lett volna rá; a hosszú penge markolatig csúszott a vadember testébe. Sose ölj meg egy embert szemtől szemben, ha hátulról is elintézheted, mondta mindig Logen apja, és ehhez ő igyekezett is mindig tartani magát. A vörös hajú felnyüszített, és heves rángatózásba kezdett az utolsó levegővételei közben. Egy darabig még magával rángatta a kardot szorosan tartó Logent, nemsokára azonban a földre zuhant. Logen elkapta Reszketet a hóna alatt, és talpra rángatta. Miután kitisztult a feje, Reszket összeráncolt homlokkal nyugtázta, ki mentette meg. Lehajolt, és felkapta korábban elejtett bárdját a földről. Logen egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy vajon a koponyájába akarja vágni, de Reszket csak állt ott, és a fején tátongó vágásból szivárgó vér végigfolyt nedves arcán. – Fordulj meg! – bökött állával Reszket háta mögé Logen. Reszket megfordult, Logen ugyanezt tette, és a hátukat egymásnak feszítve néztek körül. Már három vagy négy létra támaszkodott a falnak a kapu mellett, és a falakon zajló csata több kisebb, különálló ütközetre bomlott. Vademberek kapaszkodtak át a mellvéden, értelmetlen zagyvaságokat ordibálva. Kemény tekintetek és nedvességtől csillogó kemény fegyverek közeledetek Logen felé, miközben egyre több támadó kapaszkodott fel a falra. A háta mögül a harcoló Reszket nyögéseit és bárdja csattogását hallotta, de oda sem figyelt rá. Csak azzal tudott törődni, ami előtte volt. Reálisan kell szemlélni ezeket a dolgokat. Tett egy bizonytalan lépést hátrafelé, és igyekezett fáradtnak mutatni magát – persze valójában csak félig kellett tettetnie. Ahogy az első vadember támadott, Logen összeszorította a fogát, előreugrott, és hosszú vágást ejtett az arcán, amitől

az felüvöltött, és a szeméhez kapta a kezét. Logen egy másik vadembernek tántorodott, és irdatlan ütést kapott a mellkasára egy pajzzsal, aminek a pereme az állát találta el, és összecsapta a fogait. Logen majdnem hasra esett egy pribék kiterült holttestében, de még éppen időben visszanyerte az egyensúlyát, és kaszált egyet a karjával. Nem talált el semmit, de a döfés lendületével lépett egyet, és érezte, hogy valami a lábába vág. Felszisszent, ugrott egyet, és meglóbálta a kardját. Nekirontott egy mozgó szőrcsomónak, de a lába megadta magát, és rárogyott valakire. Együtt zuhantak a földre, és Logen feje egy kőnek ütődött. Továbbgördültek, Logennek sikerült felülkerekednie, és ordítva, a nyálát csorgatva markolt a vadember hajába, hogy aztán újra meg újra beleverje az arcát a kőbe, amíg pépesre nem zúzta a koponyáját. Amikor végzett, félregördült, és máris hallotta, hogy egy penge a földnek csapódik éppen ott, ahol az előbb volt. Feltérdelt, lazán tartva a kardot ragadós kezében. Csak térdelt ott, zihálva szívta be a levegőt, a víz patakokban folyt az arcán. Még többen közeledtek felé, és nem volt hová mennie. Fájt a lába, a karjában nem maradt erő. A feje olyan könnyű volt, mintha arra készülne, hogy felemelkedjen a levegőbe. Alig maradt benne erő a harchoz. Újabb vademberek közeledtek felé; az első vastag bőrkesztyűt viselt, kezében vértől vörös, tüskés fejű kalapácsot cipelt. A jelek szerint egy koponyát már betört vele, és most Logenét szándékozott sorra keríteni. Ha sikerül neki, akkor Bethod végül győzni fog. Logen gyomrát hideg marok szorította össze. Nehéz, üres érzés volt. Ujjai összerándultak, ahogy megmerevedtek az izmok a kezében, és fájdalmas erővel ragadta meg kardja markolatát. – Nem! – szűrte a fogai között. – Nem, nem, nem! – De ezzel az erővel akár az esőt is próbálhatta volna megállítani. A hűvös érzés egyre terjedt benne, már elérte az arcát, és véres mosolyra rántotta a száját. A kesztyűk közeledtek, a kalapács végigkarcolta a nedves követ. A vadember egyszerre a háta mögé pillantott. A feje kettéhasadt, és vér lövellt ki belőle. Crummock-i-Phail akár egy dühös medve üvöltött, az ujjcsontok repültek a nyaka körül, irdatlan kalapácsa széles körökben száguldott körbe-körbe. A következő vadember a pajzsával védve magát hátrálni próbált. Crummock két kézzel meglendítette a kalapácsát, ami kisöpörte a támadó alól a lábát, mire az hasra esett, és még fordult is párat, mire arccal a föld felé megállapodott. A domblakó masszív termete ellenére meglepő könnyedséggel ugrott fel a fal tetejére, és már hasba is kapta az újabb támadót, mire az a levegőbe emelkedett, aztán ott maradt a mellvéden kiterítve. Logen hangosan zihálva figyelte, ahogy egyik csapat barbár a másikat gyilkolja. Crummock esőáztatta fiai kurjongatva özönlötték el a falakat, és durva kardjaikkal meg fényes bárdjaikkal nekiláttak kaszabolni az ostromlókat. Megfutamították őket, eltaszították a faltól a létráikat, átdobták őket a mellvéden a lenti sártengerbe. Logen egy pocsolyában térdelt, és úgy ránehezedett Kanedias kardjának hideg markolatára, hogy a hegye belevájt a kőbe. Lehajolt, mélyeket lélegzett, a gyomrát jeges marok szorította, a szájában sós ízt érzett, az orrát betöltötte a vér bűze. Felnézni is alig mert. Összeszorította a fogát, becsukta a szemét, és keserű nyálat köpött a földre. Koncentrált, hogy eltűnjön a jeges szorítás a gyomrából, és az

érzés lassacskán valóban semmivé foszlott – legalábbis egy időre. Most már csak a fájdalommal és a fáradtsággal kellett megküzdenie. – Úgy fest, megelégelték a rohadékok – hallatszott Crummock nevetése a vízfüggöny közepéből. A domblakó hátravetette a fejét, kitátotta a száját, kidugta a nyelvét az esőbe, és megnyalta az ajkát. – Jó munkát végeztél ma, Véres Kilences. Nem mintha nem okozna különleges örömöt, ha nézhetlek, de azért szívesen vettem ki én is a részem a dolgokból. – Fél kézzel a magasba emelte hosszú kalapácsát, megforgatta, mintha fűzfavessző volna, aztán megnézte magának a rátapadt véres hajcsomót, és szélesen elvigyorodott. Logen felnézett rá, bár alig maradt ereje, hogy egyáltalán megmozdítsa a fejét. – Hát igen. Szép munka volt. Viszont ha ilyen lelkes vagy, akkor mi holnap inkább egy sorral hátrébb húzódunk. Az egész kibaszott fal a tietek lehet. A zápor alábbhagyott, mostanra csak jámbor szitálás maradt belőle. A szakadozott felhőkön átsütöttek a lenyugvó nap egyre halványabb sugarai, és ismét láthatóvá tették Bethod táborát a sárral teli árokkal, meg a völgyben szerteszét felállított lobogókkal és sátrakkal. A Kutyaember hunyorogva meresztette a szemét, és mintha észrevett volna néhány északföldit, akik a menekülő katonákat figyelték. A napfény megvillant valamin. Talán egy távcső lehetett, amilyet az uniósok szoktak használni – általában arra, hogy a rossz irányba nézzenek vele. A Kutyaembernek az jutott eszébe, hogy esetleg maga Bethod figyelheti vele az eseményeket. Kinézte belőle, hogy szerzett magának egy ilyen távcsövet. A Kutyaember egyszerre egy tenyér súlyát érezte a vállán. – Kaptak a pofájukra, főnök – mennydörögte Tul. – Jól megfutamítottuk őket. Efelől kevés kétség maradt. A fal tövében rengeteg halott vadember feküdt a sárban. Néhány sebesültet a társaik cipeltek, néhányan pedig lassan, fájdalmasan vonszolták magukat a vonalaik felé. Csakhogy a saját oldalukon is szép számmal voltak halottak. A Kutyaember látott egy rakás sáros holttestet az erőd hátsó felében, ahol a temetések zajlottak. Sikolyokat hallott. Éles, förtelmes sikolyokat, amilyeneket akkor ad ki az ember, ha le kell vágni valamelyik végtagját, vagy ha talán már le is vágták neki. – Kaptak a pofájukra, igen – dünnyögte a Kutyaember. – Csakhogy közben kaptunk mi is. Nem tudom, hány ilyet bírunk még ki. – Az íjak tárolására használt hordók mostanra legfeljebb félig voltak, a kövek pedig szinte teljesen elfogytak. – Az lenne a legjobb, ha leküldenénk néhány embert a halottak közé. – Szerezzünk vissza minél több dolgot, amíg még tudunk. – Ilyenkor nem lehet elég nyílvesszőnk – szólt Tul. – Viszont ahány crinnai rohadékot kinyírtunk ma, szerintem éjszakára több dárdánk lesz, mint ahány reggel volt. A Kutyaembernek sikerült kipréselnie magából egy kényszeredett vigyort. – Szép volt tőlük, hogy hoztak nekünk fegyvereket. – Úgy ám. Felteszem, gyorsan elunnák magukat, ha kifogynánk a nyilakból. – Tul elnevette magát, és akkorát csapott barátja hátára, hogy a Kutyaembernek összekoccantak a fogai. – Jók voltunk! Jó voltál! Még élünk, vagy nem?

– Néhányan közülünk. – A Kutyaember az odafent a toronyban meghalt társuk holttestére pillantott. Erősen őszülő öregember volt, akinek egy vacak nyílvessző állt ki a torkából. Szörnyű balszerencse kellett hozzá, hogy valakit éppen egy ilyen esős napon találjanak telibe, de persze egy ilyen csatában kijut mindenkinek a szerencséből meg a balszerencséből is. A Kutyaember mogorván pillantott le az egyre sötétedő völgybe. – Hol a rossebben van már az Unió? Legalább az eső elállt. Az embernek hálásnak kell lennie az olyan apró dolgokért is az életben, mint a füstös tűz az eső után. Az embernek hálásnak kell lenni az apró dolgokért, amikor minden pillanat az utolsó lehet az életében. Logen egyedül ült a gyöszös láng mellett, és óvatosan dörzsölte a jobb tenyerét. Fájt, és egészen vörös volt, ráadásul az ujjain is vízhólyagok nőttek, ahol kidörzsölte őket a Mester kardjának durva markolata. A fejét horzsolások borították. A vágás a lábán égett kissé, de azért gond nélkül tudott menni. Sokkal rosszabbul is járhatott volna. Hatvannál is több embert temettek el; tucatnyian kerültek közös sírba, éppen, ahogy Crummock előre megmondta. Öt tucat és még néhány ment vissza a sárba, és kétszer annyi sebesült meg, sokan elég súlyosan. Kicsit távolabb a nagy tűznél Métely azzal kérkedett éppen, hogyan szúrt tökön valami vadembert. Logen hallotta Tul dübörgő nevetését. Úgy érezte, ez már nem az ő világa többé. Talán sosem volt az. Ők csak egy csapat férfi, akikkel megküzdött, és akiket legyőzött. Férfiak, akik valaha a halálnál is jobban gyűlölték őt, aztán mégis a nyomába szegődtek. Aligha nevezhette őket inkább a barátainak, mint Reszketet. Talán a Kutyaember volt az egyetlen igazi barátja az egész hatalmas Világ Körében, és Logen még az ő szemében is látta meg-megvillanni az ősi kétség, az ősi félelem szikráját. Ahogy most egyszer csak elé lépett a sötétből, kíváncsi volt, vajon megint látni fogja-e. – Szerinted jönnek ma este? – kérdezte a Kutyaember. – Bethod előbb-utóbb próbálkozni fog sötétben is – mondta Logen –, de az hiszem, megvárja, amíg megviseltebbek leszünk. – Leszünk még ennél is megviseltebbek? – Ki fog derülni. – Logen vágott egy grimaszt, ahogy kinyújtóztatta fájós lábát. – Határozottan az az érzésem, hogy ez a szarság régen sokkal könnyebben ment. A Kutyaember felhördült. Nevetésnek ezt aligha lehetett nevezni. Inkább csak jelezte Logennek, hogy hallotta, amit mondott. – Varázslatos dolog a memória. Emlékszel Carleonra? – Hát persze. – Logen lenézett hiányzó ujjára, aztán ökölbe szorította a kezét, amitől az inkább hasonlított egykori önmagára. – Különös, milyen egyszerűnek tűnt akkoriban minden. Hogy ki mellett harcolt az ember és miért. Nem mondhatnám, hogy egy percig is foglalkoztatott a dolog. – Engem foglalkoztatott – szólt a Kutyaember. – Tényleg? Mondanod kellett volna valamit. – Meghallgattál volna? – Nem. Nem hiszem. Egy percig némán ültek egymás mellett. – Szerinted túléljük ezt? – kérdezte aztán a Kutyaember.

– Talán. Ha holnap előkerül az Unió. Vagy holnapután. – Gondolod, így lesz? – Talán. Reménykedjünk benne. – Attól, hogy reménykedünk valamiben, még nem történik meg. – Általában az ellenkezője lesz. De amíg élünk, mindig van esély. Talán ezúttal nem reménykedünk hiába. A Kutyaember komoran figyelte a reszkető lángokat. – Túl sok a talán. – A háború már csak ilyen. – Ki gondolta volna, hogy egy rakás délitől várjuk, hogy megoldják a problémáinkat, mi? – Hát gondolom, az ember úgy oldja meg a problémáit, ahogy tudja. Reálisan kell szemlélni a dolgokat. – Akkor reálisan. Gondolod, életben maradhatunk? Logen elgondolkodott. – Talán. Csizma cuppogott a nedves földön, és Reszket lépett a tűzhöz. A fejét szürke kötés fedte, ahol a vágást kapta, alóla kilógott vizes, zsíros haja. – Főnök – szólt. A Kutyaember mosolyogva felállt, és a másik vállára csapott. – Jól van, Reszket. Szép munka volt. Örülök, hogy velünk jöttetek. Mindannyian örülünk. – Logenre pillantott. – Mindannyian. Azt hiszem, megpróbálok pihenni egy keveset. Találkozunk, ha visszajöttek. Nem hiszem, hogy sok időbe telne. – Ezzel eltűnt az éjszakában, magára hagyva az egymást bámuló Logent meg Reszketet. Logennek valószínűleg egy kés közelében kellett volna tartania a kezét, és lesnie kellett volna a hirtelen mozdulatokat meg minden. Csakhogy túl fáradt volt, és túlságosan fájt mindene, szóval inkább csak ült és nézett. Reszket összeszorította a száját, aztán letérdelt Logennel szemben a tűz túloldalára lassan, vonakodva, mintha valami romlott ételbe készülne harapni, de nem lenne más választása. – A helyedben – szólalt meg egy idő után – hagytam volna, hogy azok a bitangok megöljenek. – Pár évvel ezelőtt még magam is így tettem volna. – Mi változott? Logen összeráncolta szemöldökkel gondolkodott el a dolgon, aztán megvonta sajgó vállát. – Próbálok jobb ember lenni, mint régen voltam. – Gondolod, ennyi elég hozzá? – Mi mást tehetnék? Reszket mogorván nézte a tüzet. – Csak azt akartam mondani… – Megforgatta a szavakat a szájában, aztán kiköpte őket. – …hogy hálás vagyok. Ma megmentetted az életemet. Tudom. – Fájt neki kimondani, és Logen tudta is, hogy miért. Nem könnyű, ha olyasvalaki tesz az embernek szívességet, akit amúgy gyűlöl. Utána nehéz ugyanúgy gyűlölni tovább. Egy ellenséget fájóbb elveszíteni, mint egy barátot, ha elég régen megvan már. Logen megint megvonta a vállát. – Nem nagy ügy. Ennyit mindenkinek meg kell tennie a társaiért. Sokkal többel is tartozom neked, pontosan tudom. Sosem fizethetem vissza, amivel tartozom neked.

– Nem. De ami engem illet, én úgy fogom fel, hogy ez már jó kezdet. – Reszket felállt, és elindult. Egy lépés után azonban megállt, és visszafordult. A tűz fénye hullámzott kemény, dühös arca egyik felén. – Soha nem egyszerű, igaz? Egyetlen emberről sem lehet azt mondani, hogy csak jó vagy csak rossz. Még rólad sem. Még Bethodról sem. Senkiről sem. – Nem. – Logen mozdulatlanul ült, és a lángokba meredt. – Nem, soha nem egyszerű. Az összes cselekedetünknek megvan a maga oka. Így van ez a jó emberekkel meg a rossz emberekkel is. Minden csak azon múlik, ki melyik oldalon áll. A tökéletes pár Jezal számtalan inasának egyike fellépett a sámlira, aztán kínos precizitással uralkodója fejére helyezte a koronát; a rajta világító egyetlen, óriási gyémánt értékét még felbecsülni sem igen lehetett. Ahogy az inas a lehető legfinomabb mozdulattal igazított még egyet a koronán, a pereme hibátlanul simult Jezal koponyájához. Az inas visszalépett a földre, félrehúzta a sámlit, és megvizsgálta az eredményt. Féltucatnyi társa ugyanígy tett. Egyikük előrébb lépett, hogy még tökéletesebb pozícióba csippentse Jezal zubbonyának arannyal hímzett ujját. Egy másik fintorogva pöckölt le egy láthatatlan porszemet hófehér gallérjáról. – Nagyon jó – szólt Bayaz, és elgondolkodva bólintott magában. – Azt hiszem, készen áll az esküvőjére. Most, hogy Jezalnak végre akadt egy nyugodt pillanata gondolkozni, azt találta az egészben a legkülönösebbnek, hogy egyáltalán nem emlékezett rá, mikor vagy milyen formában egyezett bele a nősülésbe. Sem meg nem kérte senkinek a kezét, sem ajánlatot nem kapott. Sosem mondott igent semmire. Most mégis itt volt, és várta, hogy pár órán belül frigyre lépjen egy olyan nővel, akit gyakorlatilag egyáltalán nem ismert. Abban is teljesen biztos volt, hogy ennyi idő nem lehetett elég az előkészületekre, szóval Bayaz bizonyára azelőtt szervezkedni kezdett, hogy egyáltalán felvetette volna az ötletet. Talán még azelőtt, hogy Jezalt megkoronázták volna… Persze nem volt ebben semmi meglepő. A koronázás óta tehetetlenül sodródott egyik felfoghatatlan eseménytől a másikig, akár egy hajótörött, aki igyekszik kint tartani a fejét a vízből, bár nem lát szárazföldet a látóhatáron, és ellenállhatatlan áramlatok sodorják ki tudja, hová. Viszont lényegesen jobban öltözött. Fokozatosan kezdett rádöbbenni, hogy minél nagyobb hatalom van az ember kezében, annál kevésbé van szabad választása. Jezal dan Luthar százados azt evett, amit akart, akkor aludt, amikor akart, azzal találkozott, akivel akart. Ő Magasztos Felsége, Első Jezal királyt viszont a hagyomány, az elvárások és a felelősség láthatatlan láncai kötötték gúzsba, amelyek meghatározták létezésének legapróbb részleteit is. Bayaz mindentudó arccal közelebb lépett. – Talán a felső gombot itt… Jezal ingerülten húzódott el. Kezdte már fárasztani, hogy a Mágus figyelme mindenre kiterjed. Úgy érezte, még a latrinára sem mehet el anélkül, hogy a vén gazember bele ne túrjon a produkciójába. – Tudom, hogyan kell begombolni egy zubbonyt! – csattant föl. – Talán amikor ma este behozom az új feleségemet a

hálószobába, akkor is itt fog várni rám, hogy instrukciókat osztogasson, hogyan használjam a farkamat? Az inasok köhintettek, elfordították a tekintetüket, és a szoba sarkai felé húzódtak. Bayaz nem mosolyogott, de a szemöldökét sem húzta fel. – Mindig készen állok rá, hogy tanácsokat adjak felségednek, de azt reméltem, hogy ezt az egy dolgot megoldja nélkülem is. – Remélem, felkészült a mi kis kirándulásunkra. Én egész délelőtt készül… – Ardee mozdulatlanná dermedt, ahogy felnézett, és meglátta Glokta arcát. – Magával meg mi történt? – Erre gondol? – mutatott a férfi a tarka zúzódások sorára. – Egy kantai nő betört éjszaka a lakosztályomba, többször megütött, és kis híján belefojtott a fürdőkádamba. – Nem ajánlanám senkinek az élményt. A nő láthatólag nem hitt neki. – Igazából mi történt. – Leestem a lépcsőn. – Á, a lépcsőn. A lépcső brutális tud lenni, ha az ember nem áll stabilan a lábán. – Ardee homályos tekintettel meredt félig teli poharába. – Maga részeg? – Délután van, nem? Ilyenkorra mindig igyekszem berúgni. Ha az ember belefog valamibe, igyekezzen rendesen csinálni. Legalábbis apám mindig ezt szokta mondani. Glokta összehúzta a szemét, a nő pedig rezzenéstelen tekintettel bámult vissza rá a pohara fölött. Nem remeg az ajka, nem vág tragikus képet, nem folynak könnyek az arcán. Nem tűnik kevésbé boldognak, mint máskor. Vagy inkább nem tűnik boldogtalanabbnak. De Jezal dan Luthar esküvője nem lehet éppen örömteli alkalom a számára. Senki sem szereti, ha felültetik, akármilyenek is a körülmények. Senki sem szereti, ha cserben hagyják. – Nem muszáj mennünk. – Glokta elfintorodott, ahogy sikertelenül igyekezett mozgásra bírni ócska lábát, de magától a fintortól is éles fájdalom nyilallt felhasadt ajkába, aztán egész megviselt arcába. – Biztosan nem fogok panaszkodni, ha ma már egyetlen lépést sem kell megtennem. Elüldögélhetünk itt is, és beszélhetünk semmiségekről meg politikáról. – És maradjak le a király esküvőjéről? – hüledezett Ardee, egyik kezét tettetett borzadállyal a mellkasára szorítva. – De látnom kell, mit visel Terez hercegnő! Azt mondják, ő a legeslegszebb nő a világon, és még a magamfajta söpredéknek is fel kell néznie valakire. – Hátravetette a fejét, és benyakalta a bor maradékát. – Tudja, az, hogy a vőlegény korábban megdugott, igazán nem ok rá, hogy kihagyjak egy esküvőt. A talinsi Orso nagyherceg zászlóshajója lassan, határozottan, felségesen szelte a habokat. Vitorláinak talán ha a negyedét húzták fel, fölötte pedig tengeri madarak csapkodtak és rikácsoltak rajokban. Messze ez volt a legnagyobb hajó, amit Jezal vagy bárki más a rakparton meg a víz mellett álló házak tetején és ablakaiban összegyűlt irdatlan tömegből valaha is látott.

A lehető legszebben díszítették fel: a kötélzeten színes textilek lobogtak, a három égig érő árboc tarka volt a számtalan zászlótól – Talins fekete keresztje meg az Unió arany napja egymás mellé kerültek az ünnepi alkalom tiszteletére. A hajó mindennek ellenére határozottan fenyegetőnek tűnt. Olyan volt, mintha Kilencujjú Logenre ráadták volna egy piperkőc zubbonyát. Így is eltéveszthetetlenül hadihajó maradt, és a láthatóan feszengve viselt cifra díszítés csak még vadabbá tette a külsejét ahelyett, hogy szelídített volna rajta. Valamiért picit sem tűnt megnyugtatónak a tudat, hogy egyetlen nő, mégpedig éppen Jezal jövendőbelije érdemes volt rá, hogy csakis az ő kedvéért útnak induljon egy ekkora hajó. Ez azt jelentette, hogy Orso nagyherceg félelmetes jelenség lesz apósként. Jezal most már látta a tengerészeket is, amint a köteleken rohangásztak, akár hangyák egy bokor ágain, és begyakorlott mozdulatokkal vonták be a többhektárnyi vitorlát. Hagyták, hogy a hajót a lendület vigye tovább; az óriási árnyék a rakpartra vetült, és sötétségbe borította a várakozó tömeget. Aztán a hatalmas jármű lelassult, és a levegő megtelt a fa meg a hajókötelek nyikorgásával. A hajó végül megállt, és a körben kikötött, hirtelen egészen apró járművek úgy törpültek el mellette, akár a kiscicák egy tigris mellett. A dárdáját az ég felé bökő, a valóságosnál kétszer nagyobb nőt ábrázoló arany orrszobor fenyegető magasságban ragyogott Jezal feje fölött. A rakpart közepén felépítettek egy hatalmas mólót ott, ahol a tenger a legmélyebb volt. Ezen az enyhén lejtős rámpán vonult most be Talins királyi küldöttsége Aduába. Olyan volt, mintha egy távoli csillagról érkeztek volna, ahol mindenki szép, gazdag és felhőtlenül boldog. Két oldalt szakállas őrök sora masírozott; egyforma fekete uniformist viseltek, sisakjukat pedig annyira kifényesítették, hogy már-már szembántóan tükrözte a napfényt. Közöttük két hatos sorban érkezett egy tucat udvarhölgy. Mindegyik vörös, kék vagy élénk bíbor selymeket viselt, és éppen olyan ragyogóak voltak, mint egy királynő. Azért az ámuló tömegből senkinek sem lehetett felőle kétsége, ki áll a figyelem középpontjában. Terez hercegnő siklott elöl: magas volt, karcsú, lehetetlenül fejedelmi, kecses, akár egy balerina, impozáns, akár a legendák császárnői. Tiszta fehér köpenyét ragyogó aranyszálakkal szőtték át, haja akár a bronz ragyogott, a sápadt mellkasára lógó, szemkápráztató gyémántokból készült lánc szikrázott a napfényben. Talins Ékköve ebben a pillanatban tökéletesen megfelelő elnevezésnek tűnt a számára. Terez éppen olyan tisztának és káprázatosan, büszkének és ragyogónak, keménynek és gyönyörűségesnek hatott, akár egy hibátlan ékkő. Ahogy a lába a partot érintette, a tömeg hangos éljenzésben tört ki, és virágszirmok gondosan megtervezett zuhataga hullott alá az épületek ablakaiból. Állát dölyfösen felszegve, kezét büszkén összekulcsolva maga előtt a lebegő rózsaszín és piros szirmok édesen illatozó záporában, így haladt tovább méltóságteljesen a hercegnő Jezal felé. Ha valaki lélegzetelállító belépőnek nevezte mindezt, hát nagyon keveset mondott el vele a valóságról.

– Magasztos Felség – mormogta Terez, és valami úton-módon sikerült elérnie, hogy Jezal érezze magát alázatosnak, miközben ő pukedlizett. Mögötte az udvarhölgyek követték a példáját, az őrök pedig makulátlanul hangolva össze mozdulataikat, mélyre hajoltak. – Atyám, Orso, Talins nagyhercege őszinte bocsánatkérését küldi – folytatta Terez, és úgy egyenesedett ismét fel, mintha láthatatlan madzagokon húzták volna –, de Styriában esedékes halaszthatatlan ügyei magakadályozzák benne, hogy részt vegyen az esküvőnkön. – Egyedül önre van szükségünk – krákogta Jezal, majd egy pillanattal később némán elkáromkodta magát, amiért tökéletesen megfeledkezett az elvárt megszólításról. Kissé nehéz volt tisztán gondolkozni az adott körülmények között. Terez most még lélegzetelállítóbb volt, mint legutóbb, amikor úgy egy évvel ezelőtt olyan hevesen veszekedett Ladisla herceggel a Jezal tiszteletére tartott banketten. A nő éles ordításának emléke most aligha töltötte el bátorsággal Jezalt, de aztán emlékeztette magát, hogy ő maga sem repesett volna az örömtől, ha közlik vele, hogy Ladislához kell férjhez mennie. Végeredményben az az ember egy ordas seggfej volt. Ő teljesen másféle ember, és nyilvánvalóan más reakcióra számíthat. Legalábbis ebben reménykedett. – Felség – szólt, és felkínálta a karját Tereznek. A nő keze mintha egy tollnál is könnyebb lett volna, ahogy puhán belékarolt. – Felséged túlságosan megtisztel. A szürke lovak patái kopogtak a köveken, a szekér kerekei puhán surrantak. Ahogy megindultak a Királyok útján, ragyogó fegyverekkel felszerelkezett és ragyogó páncélba bújt testőrlovagok léptettek körülöttük szoros alakzatban. A széles út mindkét oldalán lelkes polgárok tülekedtek, az ajtók és az ablakok megteltek mosolygó alattvalókkal. Mindenki az új királyt jött ünnepelni, és a hölgyet, aki nemsokára a királynője lesz. Jezal biztos volt benne, hogy közönséges hülyének tűnik Terez mellett. Egy szerencsétlen, rossz családból való, pórias bunkónak, akinek egyszerűen nem volt hozzá joga, hogy felszálljon a kocsira, hacsak nem azért, hogy a nő lábtámasznak használhassa. Soha életében nem érezte még magát ennyire alacsonyabb rendűnek. Szinte el sem hitte, hogy feleségül fogja venni ezt a nőt. Méghozzá ma. Remegett a keze. Határozottan remegett. Talán néhány szívélyes mondat elég lesz hozzá, hogy oldja a hangulatot. – Terez… – A nő továbbra is kiszámított mozdulatokkal integetett a tömegnek. – Tisztában vagyok vele… hogy a legkevésbé sem ismerjük egymást, de… szeretném megismerni önt. – Terez csak szája sarkának apró rándulásával jelezte, hogy hallotta egyáltalán. – Tudom, hogy ez az egész rettenetes sokk lehetett az ön számára, mint ahogy a számomra is az volt. Remélem, tehetek valamit… hogy megkönnyítsem a dolgát, és…. – Apám úgy véli, ez a házasság szolgálja leginkább hazám érdekeit, és a lányaként kötelességem engedelmeskedni. Mi, akik magas helyre születtünk, hamar felkészülünk rá, hogy áldozatokat hozzunk. Tökéletes feje könnyedén fordult tökéletes nyakán, majd elmosolyodott. A mosoly talán kissé erőltetett volt, de azért határozottan sugárzó. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy ez a sima és hibátlan arc ugyanúgy hús és vér, mint bárki másé. Inkább

mintha porcelánból vagy valamilyen csiszolt kőből készült volna. Folyamatos, varázslatos gyönyört okozott figyelni, ahogy mozog. Jezal kíváncsi lett volna rá, hűvös vagy meleg-e az ajka. Nagyon szerette volna megtudni. Terez közelebb hajolt, és kezét puhán Jezal kezére fektette. Meleg volt, kétségtelenül meleg, és puha, és nagyon is hús-vérnek hatott. – Azt hiszem, integetnie kéne – mormogta, és a hangjában styriai dalok csendültek. – Ööö, igen – nyögte kiszáradt szájjal Jezal. – Igen, persze. Glokta Ardee mellett állt, és mogorván figyelte a Lordok Rundójának kapuját. Az irdatlan szárnyak mögött, a nagy, kör alakú teremben zajlott a ceremónia. Ó, örömteli, örömteli nap! Odabent az aranyozott kupola alatt most nyilván Marovia Legfőbb Bíró bölcs intései visszhangoztak, mielőtt az ifjú pár könnyű szívvel ünnepélyes hűségesküt tenne. Csak keveseknek adatott meg az a szerencse, hogy személyesen is tanúi lehettek az eseményeknek. Mi többiek csak távolról csodálhatjuk a szerelmeseket. Szép kis tömeg gyűlt össze éppen ebből a célból. A Tábornagyok tere megtelt bámészkodókkal, Glokta fülét megtöltötte izgatott halandzsázásuk. Talpnyaló egy társaság, mind lelkendezve várja, mikor láthatja meg végre a királyi párt. Glokta türelmetlenül hintázott a sarkán előre-hátra, jobbra-balra; fintorgott és sziszegetett, ahogy igyekezett megindítani a vérkeringést sajgó, görcsöktől gyötört lábában. Ennyi ideig egyhelyben állni a szó szoros értelmében kínzás. – Mennyi ideig tarthat egy esküvő? Ardde felhúzta sötét szemöldökét. – Talán nem bírták türtőztetni magukat, és éppen most hálják el a házasságot a Lordok Rundójának közepén. – És az ilyen kurva sok időbe telik? – Kapaszkodjon csak belém, ha gondolja – szólt a nő, és felkínálta a karját. – A részeges támogatja a kriplit? – húzta fel a szemöldökét Gokta. – Szép kis pár vagyunk. – Felőlem hasra eshet, ha magának úgy jobb. Még a fogait is kiverheti. Én úgy is nyugodtan fogok aludni. Talán élnem kéne a lehetőséggel, ha csak egy pillanatra is. Végtére is mi bajom lehet belőle? Egyszerre azonban felharsantak az első ujjongó hangok, amelyekhez újabb és újabb örömkiáltások csatlakoztak – a tömeg hamarosan szinte lüktetett. Végül kitárult a Lordok Rundójának kapuja, és az Unió Nagy Királya meg Királynéja kéz a kézben lépett ki a ragyogó napfényre. Még Glokta is kénytelen volt elismerni, hogy ragyogó párt alkotnak. Mintha valami mítoszból léptek volna elő, úgy álltak ott ragyogó hófehér ruháikban. Terez hosszú köpenyének és Jezal hosszú kabátjának hátát egyforma hímzett arany napkorong díszítette, ami felragyogott, ahogy az emberek feléjük fordultak. Mindketten magasak voltak, karcsúak, kecsesek, és mindketten fénylő aranykoronát viseltek egyetlen gyémánttal. Mindegyik olyan fiatal, olyan gyönyörű, ráadásul olyan boldog, gazdag és jelentőségteljes élet áll előttük. Hurrá! Háromszoros hurrá nekik! A szívem, ez az aszott trágyakupac meghasad az örömtől!

Glokta Ardee könyökére tette a kezét, közelebb hajolt a nőhöz, és megvillantotta a leghátborzongattóbb, leggroteszkebb, fogatlan vigyorát. – Tényleg igaz, hogy a királyunk jóképűbb nálam? – Alávaló sértés! – Ardee kidüllesztette a mellét, hátravetette a fejét, és száraz mosollyal pillantott Gloktára. – Én pedig fényesebben ragyogok, mint Talins Ékköve! – Így van, kedvesem, valóban fényesebben ragyog. Mellettünk koldusoknak tűnnek. – Söpredéknek. – Kripliknek. Együtt kuncogtak, ahogy a királyi pár két tucat szigorú tekintetű testőrlovag társaságában méltóságteljesen átsuhant a téren. A Zárt Tanács tisztelettudó távolságból követte őket: tizenegy méltóságteljes vénember meg a mágushoz méltó ünnepi öltözetben parádézó Bayaz, aki majdnem olyan szélesen mosolygott, mint maga a dicső pár. – Az elején még csak nem is tetszett – mormogta maga elé Ardee. – Nem igazán. – Akkor már ketten vagyunk. – Nem érdemes megsiratnia. Maga túl eszes hozzá, hogy megelégedjen egy ilyen fajankóval. A nő élesen szívta be a levegőt. – Biztosan igaza van. De annyira unatkoztam. Magányos voltam és fáradt. – Meg nyilván részeg is. – A nő lemondóan vonta meg a vállát. Azt éreztette velem, hogy nem csak teher vagyok a számára. Az éreztem, hogy… valakinek szüksége van rám. És miből gondolod, hogy én ezt tudni akarom? – Azt mondja, szüksége volt magára? Csodás. És most? A nő bánatosan nézett maga elé a földre, Glokta pedig a lehető leghalványabb bűntudatot érezte. De a bűntudat igazán csak akkor kellemetlen, ha nem aggasztja valami más az embert. – Aligha volt ez igaz szerelem. – Glokta látta Ardee nyakának izmait megmozdulni, ahogy a nő nyelt egyet. – Valahogy mégis azt gondoltam, hogy előbb-utóbb én fogok bolondot csinálni belőle. – Aha. – Mindannyian ritkán kapjuk meg, amire számítunk. A királyi menet lassan eltűnt szem elől, és a mesésen öltözött udvaroncok meg a ragyogó páncélokba bújt testőrök utánuk trappoltak. A fülsüketítő tapsvihar követte őket a palota irányába. Dicsőséges jövőjük irányába. Mi bűnös halandók oda már nyilvánvalóan nem vagyunk meghívva. – Itt állunk – szólalt meg Ardee. – A resztli. – A gusztustalan maradék. – A rothadó torzsa. – Én nem aggódnék túlságosan – sóhajtott fel Glokta. – Maga fiatal, okos, és még csinosnak is elmegy. – Ez ám a bók. – Megvan az összes foga és mindkét lába. Határozott előnyben van néhányunkkal szemben. Nem kétlem, hogy hamarosan talál egy másik jó házból való hülyét, akit csapdába csalhat, és gond egy szál se.

Ardee elfordult, igyekezett a lehető legkisebbre összehúzni magát, és Glokta úgy sejtette, az ajkába is harapott. A férfi elhúzta a száját, és felemelte a kezét, hogy Ardee vállára tegye. Ugyanez a kéz szeletelte fel Sepp dan Teujfel ujjait, ugyanez a kéz tépte ki Harker inkvizítor mellbimbóját a bőréből, ugyanez a kéz vágott darabokra egy gurkhuli követet és égetett el egy másikat, ugyanez a kéz küldött ártatlanokat Anglanba megrohadni, és így tovább, és így tovább. Glokta elhúzódott, és leengedte a kezét. Inkább hullajtsa el a világ összes könnyét, mintsem hogy ez a kéz megérintse. A vigasztalás más forrásokból érkezik majd, és máshová ér célba. Glokta összeráncolt homlokkal nézett körül a téren, aztán inkább békén hagyta Ardeet, hadd senyvedjen magában. A tömeg tovább éljenzett. Természetesen csodálatos esemény volt. Nem spóroltak sem az erőfeszítésen, sem a költségeken. Jezal úgy sejtette, volt vagy ötszáz vendég, akik közül talán ha egy tucatnyit ismert legalább valamelyest. Megjelent az Unió nemessége. A Nyílt és a Zárt Tanács nagyszerű tagjai. A leggazdagabb és a legbefolyásosabb emberek, akik a legjobb ruháikat és a legjobb modorukat öltötték magukra. A Tükörterem tökéletes helyszínnek bizonyult. Ez volt a leglátványosabb a palota termei közül. Akkora volt, mint egy csatatér, és a falakat borító hatalmas tükrök csak még nagyobbnak mutatták, ráadásul olyan hatást keltettek, mintha több tucat másik mesés esküvő is zajlana több tucat másik egymásba nyíló bálteremben. Gyertyák sokasága lobogott és hullámzott az asztalokon, a falikarokban és a mennyezetről lógó kristálycsillárokon. A puha fény megcsillant az ezüst étkészleten, szikrázott a vendégek ékszerein, és visszaverődött a sötét falakról. Milliónyi fénypontként ragyogtak a homályba vesző messzeségben, akár a csillagok az éjszakai égbolton. Az Unió legjobb zenészei közül tucatnyian finom, varázslatos dallamokat játszottak, amelyek elvegyültek az elégedett csevegés morajával, meg a régi pénz és a vadonatúj evőeszközök csilingelésével. Igazi örömünnep volt. Egyszeri alkalom az ember életében. A vendégekében. Jezal nem így élte meg a dolgot, bár maga sem tudta biztosan, akkor hogyan. Az aranyozott asztalnál ült a királyné oldalán. Kettejükre vagy húsz hason csúszó szolgáló jutott, ráadásul úgy ültették őket oda az egész nagy gyülekezet elé, mintha ők lennének a fő látványosság valamiféle különös állatkertben. Jezal zavart bizonytalanságban, álomszerű csendben kuporgott a helyén, és időről időre megrettent, akár egy beteges nyúl, amikor megjelent előtte egy szolgáló a zöldségekkel. Terez a jobbján ült, finom villájával néha felszúrt a tányérjáról egy parányinál is parányibb morzsát, aztán a szájához emelte, megrágta, és elegáns precizitással lenyelte. Jezal sosem gondolta volna, hogy lehet szépen is enni, most azonban rájött, mekkorát tévedett. Alig emlékezett a Legfőbb Bíró csengő szavaira, amelyek feltehetőleg örökre összekötötték Terezzel. Szerelemről meg a nemzet biztonságáról mondott valamit, már amennyire Jezal fel tudta idézni. Viszont látta a gyűrűt, amit ő húzott sután Terez kezére a Lordok Rundójában. A jókora vérvörös kő csak úgy szikrázott a nő hosszú középső ujján. Jezal a szájába vett egy szeletet a kitűnő húsból, mégis mintha sár ízét érezte volna. Férj és feleség voltak.

Most már megértette, hogy Bayaznak szokás szerint igaza volt. Ezek az emberek olyasmire vágytak, ami kétségbevonhatatlanul nagyszerűbb náluk. Ha nem is olyan királyt kaptak, amilyenre vágytak, azt senki sem tagadhatta, hogy Terez királynéként a legkifinomultabb igényeknek is megfelelt. Abszurd volt a gondolat, hogy akár Ardee West is ülhetne az aranyozott széken. Amikor eszébe jutott a dolog, Jezal mégis bűntudatot érzett, amit aztán sokkal, de sokkal mélyebb szomorúság követett. Jól esett volna, ha beszélgethet valakivel. Fájdalmasan sóhajtott fel. Ha ezzel a nővel fogja leélni az életét, szóba kell állniuk egymással. Talán minél előbb látnak neki, annál jobb. – Azt hallottam, Talins… igen gyönyörű város. – Valóban az – felelte kimérten a nő –, bár Aduában is van mit csodálni. – Elhallgatott, és reménytelenül pillantott a tányérjára. Jezal megköszörülte a torkát. – Ehhez… nem valami könnyű alkalmazkodni – próbálkozott egy halvány mosollyal. A nő pislogott egyet, és körülnézett a teremben. – Nem. – Szokott táncolni? Terez könnyedén fordította el a fejét, hogy Jezalra nézzen – úgy tűnt, a válla még csak meg sem moccan közben. – Néha. Jezal hátratolta a székét, és felállt.– Ez esetben szabad, felség? – Ahogy kívánja, felség. Ahogy a széles táncparkett közepe felé tartottak, a zsivaj fokozatosan alábbhagyott, amíg végül halálos csend lett a Tükörteremben, és csak Jezal fényes csizmájának meg Terez fényes cipőjének csikorgása hallatszott a ragyogó kövön. Jezal nyelt egyet, ahogy elfoglalták a helyüket. Három oldalról hosszú asztalok meg lélegzetüket visszafojtva figyelő elegáns vendégek vették körül őket. Jezal a félelemnek és az izgatottságnak ugyanazt a fojtogató keverékét érezte, mint annak idején, amikor a vívókörbe lépett egy ismeretlen ellenféllel szemben a tomboló tömeg előtt. Mozdulatlanul álltak, akár a szobrok, és egymás szemébe néztek. Jezal tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét. Terez ahelyett, hogy megfogta volna, keze fejét alulról határozottan a férfi keze fejéhez szorította, aztán felemelte, hogy az ujjaik egy szintbe kerüljenek. Alig észrevehetően felhúzta az egyik szemöldökét. Néma kihívás, ami Jezalon kívül senki másnak nem tűnhetett fel a teremben. A húrok elsírták az első elnyújtott hangot, ami aztán hosszan visszhangzott a teremben. A király és a királyné túlzó lassúsággal kezdtek körözni, Terez köpenyének arany szegélye suhogva lebbent a padlón. A lába nem is látszott mögötte, így úgy tűnt, mintha nem is lépne, csak suhanna, állát az égnek emelve. Előbb az egyik irányba indultak, aztán a másikba, és a tükrökben az árnyékos távolba nyúlva ezer és ezer koronás, fehérbe és aranyba öltözött pár mozdult egyszerre velük. Ahogy bekapcsolódott a második szólam, és újabb hangszerek szólaltak meg, Jezal lassan rádöbbent, hogy őt itt leiskolázzák, még jobban, mint Bremer dan Gorst annak idején. Terez olyan makulátlan tartásban mozgott, hogy ha Jezal a feje tetejére tesz egy pohár bort, egyetlen csepp sem loccsant volna ki belőle. A zene egyre hangosabb, gyorsabb, merészebb lett, ahogy vele együtt Terez mozdulatai is.

Mintha valami úton-módon ő irányította volna a zenészeket kinyújtott kezével, olyan tökéletes volt közöttük az összhang. Jezal megpróbált irányítani, de a nő könnyedén lépett odébb. Az egyik irányba cselezett, aztán a másikba pördült, Jezal pedig kis híján seggre esett. Terez elhajolt, aztán olyan tökéletesen álcázta következő mozdulatát, hogy Jezal csak a hűlt helyét találta. A zene még gyorsabbra váltott, a muzsikusok dühödten koncentrálva fűrészelték és csipkedték hangszereiket. Jezal tett egy hiábavaló kísérletet, hogy elkapja a nőt, de az ellibbent előle, és olyan szoknyasuhogással kápráztatta el, hogy a férfi alig tudott utána mozdulni. Aztán Terez majdnem elgáncsolta Jezalt, ahogy követhetetlenül mozdult a lába, majd biccentett a fejével, mire koronája kevés híján kiszúrta Jezal szemét. Az Unió nagyjai elvarázsolt csendben figyelték őket. Még Jezal is azon kapta magát, hogy száját tátó néző lett belőle. Legföljebb arra volt képes, hogy mindig a megfelelő pozícióba kerüljön ahhoz, hogy tökéletes hülyét csináljanak belőle. Nem volt benne biztos, hogy megkönnyebbült, vagy csalódott, ahogy a zene megint lassulni kezdett, Terez pedig úgy nyújtotta felé a kezét, mintha valami ritka kincs lenne. Most Jezal nyomta hozzá a saját keze fejét, és körözni kezdtek, egyre közelebb és közelebb húzódva egymáshoz. Ahogy az utolsó taktusok is elhagyták a hangszereket, a nő a hátával szorosan hozzásimult Jezal mellkasához. Ahogy lassan megfordultak, a férfi orra megtelt Terez hajának illatával. A legutolsó hangra a nő hanyatt dőlt, Jezal pedig óvatosan leengedte, amíg Terez hátra nem feszítette a nyakát, hogy finoman megmunkált koronája szinte a földet érintette. Csend lett. Aztán fülsüketítő tapsvihar tört ki a teremben, bár Jezal jóformán meg sem hallotta. Teljesen lekötötte, hogy a feleségét bámulja. Terez arcába halvány pír szökött, ajka kissé szétnyílt, amitől láthatóvá vált hibátlan fogsora. Feszülő nyakát, karcsú kulcscsontjának vonalát árnyékok és ragyogó gyémántok emelték ki. Lejjebb a mellkasa látványosan emelkedett és süllyedt fűzött mellényében, ahogy sebesen vette a levegőt, dekoltázsában pedig egészen lebilincselő izzadságcseppek ütöttek tanyát. Jezal maga is nagyon szívesen ütött volna ott tanyát. Sűrűn pislogott, a levegő szinte kaparta a torkát. – Ha lenne olyan kedves, felség – súgta oda a nő. – Hogy? Ó… persze. – A szűnni nem akaró taps közepette Jezal talpra segítette Terezt. – Ön… csodálatosan táncol. – Felséged csak udvarias velem – felelte a nő. Ajkán a lehető leghalványabb mosoly töredéke villant meg, de azért mosoly volt az így is. Jezal széles, ostoba vigyorral válaszolt. Félelme és zavarodottsága egyetlen tánc alatt kellemes izgalommá alakult át. Vethetett egy pillantást a jéghideg külső mögé, és egyértelművé vált előtte, hogy újdonsült királynéja valójában ritka tüzes és szenvedélyes nő, ő pedig rátalált a rejtett énjére, és most alig várta, hogy alaposabban is felfedezhesse. Ami azt illeti, annyira várta, hogy el kellett fordítania a tekintetét, és zordan a semmibe bámulva kényszerítenie magát, hogy másra gondoljon, különben feszülő nadrágja igencsak zavarba hozta volna az összegyűlt vendégek előtt.

A sarokban somolygó Bayaz látványa aztán egyetlen pillanat alatt megtette a magáét: az öregember fagyos mosolya olyan gyorsan hűtötte le a gerjedelmét, akár egy vödör jeges víz. Amióta Glokta otthagyta Ardeet a bútorokkal telezsúfolt nappaliban, ahol az mindent megtett, hogy a lehető legalaposabban berúgjon, egyre komorabb hangulatba került. Még a saját mércémmel mérve is. Az embert semmi sem dobja fel jobban, ha olyasvalakivel tölti az időt, aki nála is nyomorultabb. A baj csak az, hogy ha a másik nyomorúságát kivesszük a képből, a sajátunk kétszer olyan hideg és rettenetes mögötte. Felszürcsölt még egy kanálnyi darabos levest, és fintorogva kényszerítette le a torkán az elsózott vackot. Vajon Jezal király mennyire élvezi most a helyzetét? Mindenki csodálja és isteníti, a legjobb ételeket tömi magába, és a legjobb társaság veszi körül. Glokta a tányérba ejtette a kanalat, bal szemhéja megrándult, és elfintorodott, ahogy éles fájdalom futott végig a gerincén meg a lábán. Nyolc év telt el, amióta a gurkhuliak elengedetek, mégis a foglyuk vagyok, és mindig az is maradok. Sosem szabadulhatok a cellámból, ami nem nagyobb a saját nyomorék testemnél. Az ajtó csikorogva kinyílt, és Barnam csoszogott be a tányérért. Glokta az élettelen levesről az élettelen vénemberre nézett. A legjobb étel és a legjobb társaság. Felnevetett volna, ha hasadt ajka engedi. – Vége, uram? – kérdezte a szolgáló. – Több mint valószínű. – Nem sikerült előrántanom a seggemből a módszert, amivel elintézhetem Bayazt, így hát őeminenciája nem lesz elégedett. Vajon mennyire kell elégedetlennek lennie hozzá, hogy végleg elveszítse a türelmét? De hát mit tehetnék? Barnam kivitte a tányért a szobából, és behúzta maga mögött az ajtót. Glokta magára maradt a fájdalmával. Mit tettem, amiért ezt érdemlem? És mit tett Luthar? Hát nem éppen olyan, mint én voltam? Arrogáns, hiú és önző, mint a rosseb? Jobb ember nálam? Akkor miért büntetett engem ilyen keményen az élet, és őt miért jutalmazta meg ilyen gazdagon? De Glokta máris tudta a választ. Ugyanazért, amiért Sapp dan Teufel ártatlanul senyved Angladban megkurtított ujjakkal. Ugyanazért, amiért a hűséges Vissbruck tábornok meghalt Dagoskában, miközben az áruló Eider magiszter életben maradhatott. Ugyanazért, amiért Tulkist, a gurkhuli követet kibelezték egy rakás ember előtt, pedig nem is követett el semmit. Glokta kevés megmaradt foga egyikéhez szorította a nyelvét. Az élet nem tisztességes. Jezal úgy érezte, álmodik, ahogy peckesen végigvonult a folyosón: és ez már nem is a reggeli rémálom volt többé. Szinte szédült a sok dicsérettől, a tapstól, a bókoktól. A teste izzott a tánctól, a bortól és egyre inkább a vágytól is. Terezzel az oldalán rövid uralkodása során most először érezte magát valóban királynak. A drágakövek, a fém, a selyem meg a hímzett minták borzongatóan ragyogtak a lágy gyertyafényben. Az este valódi csodának bizonyult, és az éjszaka még jobbnak

ígérkezett. Ugyan Terez távolról rideg gyémántnak tűnt, de Jezal a karjában tartotta, és az álarc mögé látott. A királyi hálószoba nagy, betétes ajtószárnyait két alázatos inas tartotta nyitva, hogy aztán némán becsukják őket, miután az Unió királya és a királynéja elhaladt mellettük. A szoba túlsó végét a hatalmas ágy uralta. A tollcsomók a baldachin sarkában hosszú árnyékokat vetettek az aranyozott mennyezetre. A vastag zöld függönyöket csalogatóan félrehúzták, mögöttük a selyembarlangot puha, csábító árnyékok töltötték meg. Terez leszegett fejjel tett néhány lassú lépést a szoba belseje felé, miközben Jezal elfordította a kulcsot az ajtóban. A zár nyelve hosszú, lágy kattanással ugrott a helyére. Jezal kapkodva vette a levegőt, ahogy felesége mögé lépett, felemelte a kezét, és lágyan a nő csupasz vállára tette. Érezte, ahogy az izmok megfeszülnek Terez sima bőre alatt, és elmosolyodott a nő övéhez nagyon hasonló idegességén. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy talán mondania kéne valamit, amivel megnyugtathatja, de hát mi értelme lett volna? Mindketten tudták, mi fog most történni, és ami Jezalt illeti, ő már alig bírta kivárni, hogy elkezdjék. Közelebb húzódott, szabad kezével átkarolta Terez derekát, és érezte, ahogy a keze sziszegve simítja végig az érdes selymet. Az ajkával egyszer, kétszer, háromszor finoman megérintette a nő nyakszirtjét. Az orrát a hajába dugta, beszívta az illatát, aztán puhán kifújta az arcára. Terez megremegett, ahogy a férfi lélegzete a bőrét érintette, de ettől Jezal csak felbátorodott. Tenyere lejjebb csúszott Terez válláról, és a nő nyakában lógó gyémántok végigsimították a kézfejét, ahogy a mellény alatt tapogatózott tovább. Még közelebb helyezkedett, és hozzásimult a nőhöz. Farka kellemesen préselődött Terez fenekéhez a ruhákon keresztül… Egy pillanattal később a nő apró sikoly kíséretében elszakadt tőle, megpördült, és akkora pofont kevert le neki, hogy Jezalnak még a füle is csengett tőle. – Maga mocskos fattyú! – ordította az arcába Terez, és csak úgy fröcsögött a nyál eltorzult szájából. – Magának egy kibaszott kurva volt az anyja! Hogy merészel hozzám érni? Ladisla kretén volt, de legalább tiszta vérből való! Jezal tátott szájjal meredt a nőre, egyik kezét égő arcára szorította, és mozdulatlanná merevedett a döbbenettől. Aztán bizonytalanul felemelte a másik kezét. – De hát… uff! Terez térde könyörtelen pontossággal találta el a lába között. Jezal tüdejéből elszökött a levegő, és pár pillanatig fuldokolva tántorgott, mielőtt erőtlenül a földre rogyott, akár egy kártyavár, amire pörölykalapács sújtott le. Ahogy ott fetrengett nyöszörögve a padlón, és az a sajátságos kín gyötörte, amit semmi más nem okozhat, csakis egy alapos tökön rúgás, kevéssé vigasztalta, hogy igaza volt. A királyné kétségbevonhatatlanul ritka tüzes és szenvedélyes. A szeméből folyó könnyeket nem csak a fájdalom, a döbbenet és a csalódás váltotta ki, hanem az egyre erőteljesebb rettegés is. Nyilvánvaló lett, hogy teljesen félreértette Terez érzéseit. A nő mosolygott az emberek kedvéért, itt, négyszemközt azonban egyértelmű jelét adta, mennyire gyűlöli őt és mindazt, amit képvisel. Azon, hogy fattyúnak született, aligha tud valaha is változtatni. Nagyon úgy festett, hogy a nászéjszakáját a királyi padlón fogja eltölteni. A királyné máris

átsietett a szobán, és az ágy szorosan összehúzott függönyei mögé Jezalnak nem volt bejárás. A hetedik nap Az éjszaka megint jöttek a vademberek. A sötétben a fal alá osontak, találtak egy helyet, ahol bemászhattak, és megölték az őrszemet. Aztán felállították a létrájukat, és egy teljes csapat bemászott, mire észrevették őket. A kiáltásokra felriasztották az amúgy is csak félálomban forgolódó Kutyaembert is, aki a takarójába csavarodva tápászkodott fel szinte vakon. Ellenség az erődben, rohangáló, ordítozó emberek, árnyékok a feketeségben, pánik és káosz bűze mindenütt. Férfiak harcoltak csillagfénynél, fáklyafénynél vagy éppen vaksötétben. Pengék lendültek anélkül, hogy gazdájuk legalább sejtette volna, hova szánja a csapást, csizmák botladoztak és rúgtak ki világító szikrákat a hamvadó tábortüzekből. Végül csak visszaverték a támadókat. A falig terelték a társaságot, aztán tömegével mészárolták le őket, és csak három maradt életben elég ideig, hogy letegye a fegyverét, és megadja magát. Mint kiderült, súlyos hibát követtek el. Sokan haltak meg ez alatt a hét nap alatt. Ahányszor csak lement a nap, újabb sírokat kellett ásni. Akkor sem lettek volna éppen könyörületes hangulatban, ha amúgy hajlottak volna ilyesmire, de ezt eleve nem sokan mondhatták el itt magukról. Így hát miután elfogták a három vadembert, Fekete Métely felvitte őket a falra, ahol Bethod meg a többiek jól láthatták őket. Felvitte őket a mélykék hajnali fényben, amikor az első hajnali napsugarak megjelentek a fekete égbolton, aztán leöntötte olajjal, és meggyújtotta őket. Egyesével végzett velük, hogy a többiek láthassák, mi vár rájuk, és visítva fogják menekülőre. A Kutyaember nem volt odáig a gondolatért, hogy felgyújtsanak embereket. Nem szerette hallgatni a sikolyaikat meg az olvadó zsírjuk sercegését. Nem csalt mosolyt az arcára az égő hús orrát betöltő, émelygős szaga. Az azért eszébe sem jutott, hogy leállítsa a dolgot. A kíméletes megoldások is helyénvalóak lehetnek alkalomadtán, csakhogy ezeknek nem most volt itt az ideje. A könyörület háborúban egyet jelent a gyengeséggel, és a kedvességért sem jár jutalom. Ezt réges-régen még Bethodtól tanulta meg. Talán a vademberek jobban meggondolják, mielőtt megint beállítanak az éjszaka közepén, és elbasszák mindenkinek a reggelijét. A Kutyaembernek az is eszébe jutott, hogy talán meg kéne acélozni a csapat maradékát, mert a fiúk közül többen is kezdték nehezen viselni a dolgokat. Néhányan még szökéssel is próbálkoztak két éjszakával ezelőtt. Elhagyták az őrhelyüket, átmásztak a falon a sötétben, és megpróbáltak lejutni a völgybe. Bethod lándzsára tűzette a fejüket az árka előtt. Tucatnyi viharvert csomó, a szélben lebegő hajjal. A falról nemigen lehetett kivenni az arcukat, mégis, mintha dühösek és zaklatottak lettek volna. Mintha a Kutyaembert hibáztatták volna, amiért elhozta őket ide. Mintha nem lett volna elég baja az élők neheztelésével is. Mogorván figyelte Bethod táborát, a sátrakat és a lobogókat, ahogy épp elkezdtek feketén kirajzolódni a párából meg a sötétségből, és azon gondolkodott, mit tehetne ahelyett, hogy csak áll egy helyben és vár. Az összes embere őt nézte.

Reménykedtek benne, hogy a főnök előáll valami varázslattal, ami élve kimenti őket ebből a helyzetből. Csakhogy a Kutyaember nem értett a varázsláshoz. Volt ott egy völgy meg egy fal, és nem vezetett út kifelé. Éppen az volt az terv lényege, hogy ne vezessen út kifelé. Azon elmélkedett, vajon kitarthatnak-e még egy napig. De hát tegnap reggel is ezen elmélkedett. – Vajon mit tervezhet Behtod mára? – motyogta maga elé. – Mit eszelhetett ki? – Mészárlást? – mordult fel Zordon. A Kutyaember szigorúan pillantott rá. – Én inkább azt mondtam volna, hogy támadást, de nem lepne meg, ha estére kiderülne, hogy neked volt igazad. – Összehúzott szemmel figyelte az árnyékos völgyet, remélve, hogy végre megpillantja azt, amit már hét napja látni szeretett volna. Valami jelét annak, hogy érkezik az Unió. Csakhogy nem látott semmit. Bethod széles tábora , a sátra, a lobogói meg a seregei alatt nem volt más, csak a csupasz, üres táj az árnyékba burkolózó szegletekkel meg a ködpamacsokkal. Tul hatalmas könyökével oldalba bökte a Kutyaembert, és kipréselt magából egy vigyort. – Nem értem én ezt a tervet. Hogy várjuk az Uniót meg minden. Kissé kockázatosnak hangzik, ha kíváncsi vagy a véleményemre. Meggondolhatom még magam? A Kutyaember nem nevetett. Rég nem volt már képes ilyesmire. – Nemigen. – Nem. – Az óriás nehéz sóhajtással fújta ki a levegőt. – Sejtettem, hogy így lesz. Hét nap telt el, amióta a sankák először megjelentek a falnál. Hét nap telt el, de mintha hét hónap lett volna. Logen testében alig volt olyan izom, ami ne sajgott volna az igénybevételtől. Mindenhol horzsolások , zúzódások, karcolások és égési sebek egész sereget borította be. A lábán húzódó hosszú vágást bekötözték, a bordái folyamatosan fájtak a rúgástól, amit az oldalára kapott, a haja alatt két helyen is terebélyes var képződött, a válla egészen elmerevedett, ahol nekirontottak egy pajzzsal, az ujjai pedig alaposan megdagadtak, miután megpróbált leütni egy vadembert, de követ talált helyette. Úgy érezte, az egész teste egyetlen nagy fájdalom. A többiek sem érezték magukat sokkal jobban. Alig akadt ember az egész erődben, aki ne szedett volna össze valamilyen kisebb-nagyobb sebesülést. Még Crummock lányát is megkarcolta valami. Reszket egyik embere két nappal korábban elvesztette az egyik ujját. A kicsit a balkezéről. Most a piszkos, véres kötést nézegette rajta fintorogva. – Éget, mi? – kérdezte, és felnézett Logenre, miközben ökölbe szorította, aztán megint kinyújtotta a megmaradt ujjait. Logennek valószínűleg sajnálnia kellett volna a szerencsétlent. Még emlékezett a fájdalomra meg a bánatra, ami még rosszabb volt. Alig tudta elhinni, hogy élete hátralévő részét anélkül az ujj nélkül kell leélnie. Más iránt viszont képtelen volt szánalmat érezni többé. – Éget bizony – mordult föl. – Olyan érzés, mintha még mindig ott lenne. – Igen. – Elmúlik? – Lassacskán.

– Mennyi idő kell hozzá? – Több, mint amennyi nekünk hátralehet. A pribék lassan, komoran bólintott. – Értem. Hét nap telt el, és mintha még az erőd köveinek meg gerendáinak is elege lett volna. Az új mellvédek omladoztak és megrogytak, aztán a lehetőségekhez mérten összetoldozták őket, de mégis tovább omlottak. A kaput ócska tűzifává szabdalták, a napfény átsütött a kivágott lyukakon a mögötte felhalmozott sziklákra. Most már talán egyetlen határozott ütés is elég lett volna hozzá, hogy elintézze. Ami azt illeti, egyetlen határozott ütés valószínűleg Logent is elintézte volna, ahogy érezte magát. Ivott egy korty savanyú vizet a flaskájából. Most már csak a poshadt lé maradt a hordók alján. Fogyott az étel, és persze minden más is. Reményből különösen kevéssel gazdálkodhattak. – Még élek – suttogta maga elé Logen, bár nemigen érzett diadalt. Még kevésbé, mint általában. Ha nem is volt különösebben ínyére a civilizáció, azért a puha ágy, a furcsa vizelde meg néhány vézna barom megvetése jelenleg nem is tűntek olyan rossz választásnak. Éppen ezredszer tette fel magának a kérdést, hogy miért is jött vissza egyáltalán, amikor Crummock-i-Phail hangját hallotta meg a háta mögül. – Nicsak, Véres Kilences. Fáradtnak tűnsz, barátom. Logen komoran pillantott fel rá. A domblakó eszement szövege kezdett az idegeire menni. – Elég húzós volt az utóbbi pár nap, ha esetleg nem tűnt volna fel. – Feltűnt, sőt én is kivettem a részemet belőle, igaz, szépségeim? – Három gyereke egymásra nézett. – Igen? – kérdezte vékony hangon a kislány. Crummock összehúzott szemöldökkel nézett le rá. – Nem tetszenek már ennek a játéknak a szabályai, mi? És te hogy vagy vele, Véres Kilences? A hold már nem mosolyog, igaz? Félsz talán? Logen mélyen a kövér disznó szemébe nézett. – Fáradt vagyok, Crummock. Belefáradtam az erődödbe, az ételedbe, és leginkább a kibaszott szövegedbe. Nem mindenki van úgy odáig, amikor a dagadt szádat téped, mint te magad. Hálás lennék, ha elhúznál innen, és feldugnád a seggedbe a holdat. Crummock barna szakállából kivillant sárga fogai íve, ahogy szélesen elvigyorodott. – Hát ezért imádom én annyira ezt az embert. – Egyik fia, az, akinél a dárda volt, megrángatta az ingét. – Te meg mi a fenét akarsz, öcskös? – Mi lesz, ha legyőznek bennünket, Apu? – Ha mit csinálnak? – hördült föl Crummock, és lapáttenyerével akkora taslit osztott ki a fiúnak, hogy az arccal a földre zuhant. – Felállni! Szó sem lehet róla, hogy legyőzzenek bennünket! – Addig nem, amíg a hold szeret bennünket – mormogta nem túl hangosan a kislány. Logen figyelte, ahogy a fiú feltápászkodik, és a sírás szélén állva véres ajkához érinti a kezét. Ismerte az érzést. Valószínűleg mondania kellett volna valamit arról, hogy miért nem jó így bánni egy gyerekkel. Az első napon, sőt talán még a másodikon is, még talán kinyitotta volna a száját. Most már nem. Túl fáradt volt

hozzá, túlságosan fájt mindene, és túlságosan félt ahhoz, hogy különösebben érdekelje a dolog. Fekete Métely került elő valamiféle mosolyra emlékeztető kifejezéssel az arcán. Ő volt az egyetlen ember az erődben, akiről el lehetett mondani, hogy a szokásosnál jobban érzi magát, és Logen jól tudta, hogy igen nagy szarban vannak, ha egyszer Fekete Métely mosolyogni kezd. – Kilencujjú – mordult fel. – Métely. Csak nem elfogytak az égetnivaló foglyaid? – Ha jól sejtem, Bethod hamarosan küldi az utánpótlást. – A fal felé intett a fejével. – Szerinted ma kik jönnek? – Azok után, amit az éjszaka kaptak, szerintem a crinnai rohadékoknak nagyjából befellegzett. – Kurva barbárok! Tényleg nem sok maradhatott belőlük. – És pár napja már sankákat sem láttunk. – Négy nap telt el, amióta a laposfejűeket küldte ellenünk. Logen hunyorogva nézett fel az egyre világosabb égre. – Úgy fest, ma jó idő lesz. Kitűnő a páncéloknak, a kardoknak, meg a vállt vállnak vetve menetelő katonáknak. Jó idő ahhoz, hogy megpróbáljanak végleg elintézni bennünket. Nem lennék meglepve, ha ma a pribékeket küldené. – Én sem. – A legjobb régi embereit – mondta Logen. – Nem lennék meglepve, ha még reggeli előtt látnám a kapu felé sétálni Fehéroldalút, Öklelőt, Hófehért, azt a kibaszott Csirkecsontot meg a többieket. Métely felmordult. – Ezek lennének a legjobb emberei? Csak egy rakás pöcs. – Ezzel elfordította a fejét, és nagyot köpött a sárba. – Ezen nem fogunk összeveszni. – Tényleg? Hát nem mellettük harcoltál hosszú éveken át? – De igen. Viszont nem mondhatnám, hogy valaha is szerettem őket. – Hát ha ez vigasztal, kétlem, hogy mostanság ők is túl jó véleménnyel lennének rólad. – Métely hosszan Logen szemébe nézett. – Mikortól érezted úgy, hogy Bethod már nem felel meg neked? Logen állta a tekintetét. – Nehéz megmondani. Fokozatosan történt, gondolom. Talán egyre nagyobb rohadék lett, ahogy telt az idő. Vagy talán én lettem egyre kevésbé az. – Vagy talán nem fér meg együtt két akkora rohadék, mint ti vagytok. – Ó, nem is tudom – állt fel Logen. – Veled is egész kedélyesen elvagyunk. – Ahogy távolodott Mételytől, arra gondolt, milyen könnyű dolga is volt Malacus Quaijal Ferro Baldzsinnel, sőt még Jezal dan Lutharral is. Hét nap telt el, és máris majdnem egymás torkának ugrottak. Mind dühösek és fáradtak voltak. Hét nap. Az egyetlen vigaszt az jelentette, hogy már nem lehetett hátra sok. – Jönnek.

A Kutyaember oldalt kapta a tekintetét. Mint a legtöbbször, ha Zordon megszólalt, most is a nyilvánvalót állapítottam meg. Mindannyian tisztán látták a felmenő nap fényében. Bethod pribékjei megindultak. Nem siettek. Egyenletes tempóban, mereven vonultak, festett pajzsaikat maguk előtt tartva, szemüket a kapura szegezve. Fejük felett lobogók csapkodtak. A rajtuk lévő címereket a Kutyaember már régről ismerte. Kíváncsi lett volna, vajon a lent masírozók közül hány emberrel harcolt korábban egy oldalon. Vajon hány archoz tudna nevet kapcsolni? Vajon hánnyal ivott, evett, nevetett együtt azok közül, akiket most minden erejével megpróbál majd visszaküldeni a sárba? Mély lélegzetet vett. Háromfás egyszer azt mondta neki, hogy a csatatéren nincs helye az érzelmeknek, ő pedig igyekezett megfogadni a tanácsot. – Jól van! – Felemelte a kezét, mire a toronyban az emberek felemelték az íjaikat. – Várjunk még egy percet! A pribékek tovább csörtettek a sárban meg a köveken, elvonultak lekaszabolt vagy lenyilazott vademberek meg sankák holttestei mellett, amiket temetetlenül hagytak ott a völgyben. Nem lassítottak, nem tévesztették el a lépések ütemét. A pajzsok sorfala feljebb emelkedett, ahogy közeledtek, de nem tört meg. A legapróbb rés sem támadt rajta. – Szoros az oszlop – jegyezte meg Tul. – Az. Túl szoros. Rohadékok. Közeledtek. Ebből a távolságból a Kutyaember már megpróbálkozhatott néhány nyílvesszővel. – Jól van, fiúk! Célozzatok magasra, hogy fentről zuhanjanak rájuk. – Az első sorozat sziszegve röppent fel a toronyból, hogy aztán a menetoszlopra hulljon. A pribékek felemelték a pajzsaikat, és a nyílvesszők a festett fába fúródtak, lepattantak a sisakokról, vagy a láncingek térítették el őket. Néhány célba talált, és éles kiáltás szállt fel a nyomában. Itt-ott lyukak jelentek meg az oszlopban de a többiek egyszerűen átléptek az elesetteken, és nyomultak tovább a fal felé. A Kutyaember vetett egy komor pillantást a nyílvesszők tárolására szolgáló hordókra. Most már negyedig sem voltak, és a bennük lévő vesszők java részét is úgy piszkálták ki halottakból. – Csak óvatosan! Válasszatok célt magatoknak, fiúk! – Ott! – szólt Zordon, és lefelé mutatott. Jókora csapatnyi merev bőrpáncélt és acélsisakot viselő ember özönlött elő az árokból. Makulátlan rendben felsorakoztak, majd letérdeltek, és leemelték a vállukról a fegyvereiket. Számszeríjak voltak, amilyeneket az Unió használt. – Hasra! – kiáltotta a Kutyaember. A rusnya kis fegyverek hangos csattanással köpték ki nyílvesszőiket. A legtöbb ember a toronyban idejében a mellvéd mögé húzódott, de egy optimistát, aki inkább kihajolt, éppen a száján találtak el, mire megbillent, aztán lebucskázott a falról, és a mélybe zuhant. Egy másik a mellkasába kapott egy vesszőt, és most sípolva vette a levegőt, mint amikor a szét átfúj egy fenyő kettéhasadt törzsén. – Jól van! Kapjanak ők is valamit! – Egyszerre álltak föl, és egyszerre pattantak a húrok a kezükben, ahogy újabb nyílzáporral árasztották el a bitangokat. Bár az ő íjaiknak nem volt olyan ereje, de a nyílvesszők keményen csapódtak le a magasból, és Bethod emberei nem találhattak fedezéket. Jó páran közülük hanyatt zuhantak,

vagy fájdalmas üvöltések közepette igyekeztek odébb vonszolni magukat. A hátsó sor lassan előre lépett, letérdeltek, és célra tartották a számszeríjaikat. Újabb adag nyílvessző szállt zúgva felfelé. A toronyban az emberek elhajoltak és a földhöz vágták magukat. Az egyik lövedék közvetlenül a Kutyaember feje mellett süvített el, aztán lepattant a háta mögött a sziklafalról. Színtiszta szerencse volt, hogy nem nyársalta fel. Mások nem voltak ilyen szerencsések. Egy fiú a hátán feküdt, és kétségbeesetten pislogott a melléből kiálló két nyílvesszőre. – A picsába! – suttogta újra meg újra. – A kurva anyjukat! – Adjatok nekik! Nyílvesszők repültek mindkét irányban, és dühödten vicsorgó meg ordibáló férfiak tartották célra fegyvereiket. – Nyugalom! – kiáltotta a Kutyaember. – Nyugalom! – De senki nem hallotta meg. A magasság és a fal nyújtotta védelem segítségével nem tartott sokáig, mire a Kutyaember legényei felülkerekedtek. Bethod íjászai hátrálni kezdtek, aztán néhányan a fegyverüket eldobva megfutamodtak, bár egyiküket rögtön háton is találták. A többiek inkább gyorsan visszabújtak az árokba, magukra hagyva a földön vonagló sebesülteket. – Ott! – szólt megint Zordon. Amíg az íjpárbajjal voltak elfoglalva, a pribékek eljutottak a kapuig, és a fejük fölé tartott pajzsokkal védekeztek a domblakók kövei meg nyílvesszői ellen. Az árkot már egy-két nappal korábban feltöltötték, most pedig megnyílt középen az oszlop, és a láncingesek mintha a fal felé hurcoltak volna valamit. A Kutyaember hamarosan azt is látta, mi az. Egy hosszú, vékony fatörzs volt, amit faltörőkosnak vágtak ki: az ágak csonkjait röviden meghagyták, hogy jó fogás essen rajta, és határozottan meg lehessen lendíteni. Már fel is hallatszott a toronyba az első csattanás, ahogy a rönk neki ütközött a kapu névre aligha méltó szánalmas valaminek. – A fenébe! – mormogta a Kutyaember. Most könnyű fegyverekkel és könnyű páncélzattal felszerelt jobbágyok hada került elő, akik a sebességükben bízva igyekeztek létráikat a falhoz juttatni. Rengetegen estek el közülük egy nyílvessző egy dárda vagy egy kő által. Néhány létrájukat sikerült ellökni a faltól, de gyorsak voltak, rettenthetetlenek, és elszántan igyekeztek végrehajtani a feladatukat. Két csapat közülük nemsokára már fent is volt a falon, és egyre többen nyomultak felfelé mögöttük. Felvették a harcot Crummock embereivel, és mivel sokan voltak, ráadásul frissen érkeztek, gyorsan felülkerekedtek. A kapu fülsüketítő csattanással adta meg magát. A Kutyaember látta, ahogy a rönk egy utolsót lendül, és az egyik szárny eldől. A pribékek a másikkal küszködtek, amíg ki nem nyitották. Pajzsaikról néhány erőtlen kő pattant le, és hullott pörögve a földre. Az első támadók lassan benyomultak az erődbe. – A fenébe! – szólt Zordon. – Bejutottak – sóhajtotta a Kutyaember, és figyelte, ahogy Bethod pribékjeinek láncinges áradata nehéz csizmákkal taposva a feldőlt kapuszárnyat betör a keskeny résen, hogy aztán tarka pajzsaikat maguk elé emelve, készenlétben tartott fegyverekkel nekilássanak félrevonszolni az útból az odakészített köveket. A létráikon a falra felsereglő jobbágyok időközben visszaszorították Crummock

domblakóit. Ahogy az áradó folyó szakítja át a gátat, úgy tört be Bethod serege a megviselt erődbe: előbb csak szivárogtak, de hamarosan feltartóztathatatlanul özönlöttek. – Lemegyek! – hörögte Tul, és előhúzta hosszú kardját a hüvelyéből. A Kutyaember először arra gondolt, hogy talán meg kéne állítani, aztán csak fáradtan bólintott, és figyelte, ahogy a Viharfelhő néhány társukkal a nyomában lerohan a lépcsőn. Nem lett volna értelme az útjukba állni. Úgy tűnt, hamarosan eljön az idő. Az idő, amikor mindenkinek el kell döntenie, hol hal meg. Logen látta, ahogy a pribékek az erődbe özönlenek. Egészen lassan mozgott az idő. Minden egyes pajzs minden egyes festett mintája élesen rajzolódott ki előtte a reggeli napsütésben – fekete fa, vörös híd, két farkas zöld háttér előtt, három ló sárga háttér előtt. Fém villant – pajzsok vasalása, láncingek gyűrűi, lándzsahegyek, kardélek. Egyre csak jöttek, és magas vékony hangú csatakiáltásaikat harsogták, mint évek óta mindig. A levegő vánszorogva áramlott ki-be Logen orrán. A jobbágyok és a domblakók mintha víz alatt harcoltak volna: hangjuk tompán, elfojtva jutott el a fülébe. A tenyere izzadt, csiklandozott és viszketett, ahogy a pribékeket figyelte. Egészen valószínűtlennek tűnt, hogy be kell rontania azok közé a rohadékok közé, és meg kell ölnie közülük annyit, amennyit csak tud. Micsoda francos egy őrültség ez! Mint ilyenkor mindig, most is erőteljes késztetést érzett, hogy sarkon forduljon, és elfusson. Érezte a többiek félelmét is, ahogy mindenki bizonytalanul toporgott vagy hátrafelé csoszogott körülötte. Ésszerű ösztön volt, csak persze innen nem lehetett hová menekülni. Sehová, csakis előre, az ellenség karmai közé. Egyedül abban reménykedhettek, hogy sikerül kikergetni őket, mielőtt még megvetik a lábukat. Nem volt mit megfontolni. Ez maradt az egyetlen esélyük. Logen magasra emelte hát a Mester kardját, és artikulálatlan üvöltést hallatva rohanni kezdett. Hallotta a kiáltásokat maga mögött, érezte, hogy az emberei vele indulnak meg, érezte, ahogy csörömpölnek a fegyvereik. A föld, a fal és az erődbe betörő pribékek körvonalai homályosan reszkettek. Logen csizmája dübörgött a földön, saját ziháló lélegzete süvítve keveredett el a széllel. A pribékek kapkodva formáztak falat a pajzsaikból, hogy előkészíthessék a dárdáikat meg a többi fegyverüket, bár nagy volt köztük a zűrzavar, miután betörtek a szűk kapun, és a várvédők ordító hada rohant feléjük. A csatakiáltás egyszerre a torkukon akadt, és a diadalmas mosoly lefagyott az arcukról és döbbenet vette át a helyét. Oldalt néhány ember elbizonytalanodott, és hátrálni kezdett, de Logen meg a többiek máris a nyakukon voltak. Logennek sikerült elhajolnia egy kacsázó lándzsa elől, hogy aztán minden erejével odacsapjon egy pajzsra, amitől a mögötte megbújó pribék hanyatt zuhant a sárba. Logen aztán a fekvő ember lába felé vágott, ahogyan az próbált feltápászkodni, a penge pedig átvágta a láncszemeket, és hosszú sebet ejtett a húsban, mire a pribék vonyítva terült el megint. Logen egy másik támadó felé csapott, és érezte, ahogy a Mester kardjának pengéje lecsúszik a fém vasalásról, és a húsba vág. A férfi felhördült, és vért hányt láncinge mellére.

Logen látta, ahogy egy bárd belecsapódik egy sisakba, és ökölnyi horpadást hagy maga után. Tántorogva lépett félre egy felé döfő dárda útjából, ami így a mellette álló ember bordái közé fúródott. Egy kard pajzsot talál, és szétrepülő szilánkok közül az egyik Logen szemébe talált. Az északföldi pislogva lépett oldalt, aztán megcsúszott a sárban, és egy a kabátja felé nyúló karra csapott, ami azonnal el is tört, és fityegve lógott a páncéling ujjában. Szemek forogtak egy véres arcban. Valami hátulról taszított egyet Logenen, és kis híján belelökte egy kardba. Alig volt hely meglendíteni a kardot, később pedig egyáltalán nem maradt hely. Emberek tolultak be a kapun, amitől minden egyre zsúfoltabb lett, és a tömeg az erőd belseje felé tolult tovább. Logen moccanni is alig tudott, minden oldalról hozzápréselődött valaki. Férfiak ziháltak és taszigálták és könyökölték egymást, késekkel döfködtek, és az ellenség arcába martak az ujjaikkal. Logen egy pillanatra mintha a vicsorgó Csirkecsontot látta volna a tumultusban, amint vörös csíkokkal tarkított hosszú, ősz haja lobogva tört elő arany mintákkal díszített sisakja alól, és rekedtre kiabálta magát. Megpróbált közelebb nyomulni hozzá, de a csata sodrása magával ragadta, és elvitte onnan. Beledöfött valakibe egy pajzs pereme alatt, aztán összerezzent, ahogy érezte, hogy valami a csípőjébe váj. A hosszú, lassú, égető érzés egyre erőseb és erősebb lett. Hörgött, ahogy a penge belevágott, egy pillanatig mozdulatlanul ott maradt a húsában, Logen pedig nekifeszült. A könyökével meg a fejével próbált hátracsapni, aztán sikerült ellépnie a fájdalom elől, és érezte, ahogy a vére végigfolyik a lábán. Egyszerre helyet talált magának, kiszabadította kardot tartó kezét, rácsapott egy pajzsra, aztán azzal a lendülettel kettéhasított egy fejet, aminek a következő pillanatban hátulról nekitaszították, hogy a meleg agyvelőbe nyomta az orrát A szeme sarkából megpillantott egy emelkedő pajzsot. A pereme közvetlenül az álla alatt találta el, és hátracsapta a fejét, mire vakító fény töltötte be a világot körülötte. A következő pillanatban Logen köhögve forgott a sárban és a mocsokban a csizmák között. Próbálta elvonszolni magát, a földet markolászta és vért köpött, miközben csizmák cuppogtak körülötte a sárban. Lábak sötét, félelmetes, örökké mozgó erdejében kúszott; odafentről a reszketeg fénnyel együtt fájdalmas és dühödt kiáltások elegye szűrődött le hozzá. Időről időre belerúgott vagy rátaposott valaki, nem maradt testrésze, amit megkíméltek volna. Próbált feltápászkodni, de egy csizma szájba kapta, és rögtön megint elterült. Levegő után kapkodva fordult át, és megpillantott egy szakállas pribéket, aki ugyanabban a helyzetben volt, mint ő. Lehetetlen volt megállapítani, melyik oldalon áll, ahogy küszködve igyekezett felkászálódni a sárból. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, aztán megjelent odaföntről egy lándzsa villanó hegye, és egyszer, kétszer, háromszor a pribék hátába fúródott. A férfi elernyedt, és vér bugyogott a szakállára. Az eldobott, törött fegyverek között a hasukon meg az oldalukon heverő testeket úgy rugdosták ide-oda, mintha rongybabák lettek volna, pedig némelyik még hörgött és vonaglott. Logen felnyögött, ahogy egy csizma a kezére taposott, és belepréselte az ujjait a sárba. Sikerült kihúznia egy kést az övéből, és véres fogait összeszorítva erőtlenül vágott a legközelebbi láb felé. Aztán valamivel alaposan fejbe vágták, és megint arccal a földre zuhant.

A világ egy csörömpölő folt, egy fájdalmas paca volt körülötte, lábak és düh kavargó masszája. Nem tudta már, merre néz, merre van a fönt és a lent. A szájában fémes ízt érzett, és gyötörte a szomjúság. A szemét megtöltötte a vér és a sár, a feje lüktetetett, és kis híján elhányta magát. Vissza Északföldre bosszút állni. Egyáltalán hogy juthatott eszébe ez a faszság ? Valaki felordított, ahogy telibe találta egy számszeríj lövedéke, de a Kutyaember nem ért rá aggódni miatta. Fehéroldalú jobbágyai feljutottak a falra a torony alatt, és néhányan közülük máris a lépcsőn rohantak felfelé, már amennyire a keskeny fokokon rohanni lehetett egyáltalán. A Kutyaember ledobta az íját, előrántotta a kardját a hüvelyéből, a másik kezével pedig kést ragadott. A többiek közül néhányan felvették a dárdájukat, és a lépcső tetején félkört alkotva várták a jobbágyokat. A Kutyaember nyelt egyet. Nem az ő világa volt a közelharc, amikor az ellenfél legfeljebb karnyújtásnyi távolságra van tőle. Szívesebben őrizte meg az udvarias távolságot, de most úgy látszott, ezek a rohadékok nem így gondolják. A lépcső tetején különös csata kezdődött. A védők a dárdáikkal igyekeztek letaszítani a jobbágyokat, azok meg a döfködést viszonozva, pajzsaikat maguk előtt tartva azon voltak, hogy megvessék valahogy a lábukat odafent, miközben azért ügyeltek rá, nehogy egy rossz mozdulat a vesztüket okozza, és odalent végezzék a sárban. Egyikük teli torokból ordítva áttört a lándzsájával, de a következő pillanatban Zordon talán két lépés távolságból az arcába lőtt, olyan higgadtan, amilyen higgadt ember csak lehet. nyílvessző tollai a jobbágy szájából álltak ki, a hegye pedig hátul a nyakából, ahogy tántorogva kétrét görnyedt, mielőtt a Kutyaember egyetlen kardcsapással lenyisszantotta a fejét. Egy égő vörös hajú, megtermett jobbágy jelent meg a lépcső tetején, bárdját a feje fölött forgatta, és ordított, akár egy őrült. Kikerült egy dárdát, aztán egyetlen csapással leterített egy íjászt, vérrel fröcskölve be a sziklafalat. Ahogy rohant tovább előre, az emberek kitértek az útjából. A Kutyaember eljátszotta, hogy reszket, és próbálta idiótának tettetni magát, aztán amikor a bárd lecsapott, félrelépett az útból. A penge egy hajszállal elkerülte, a jobbágy pedig megbotlott, nyilván kimerülten fal meg a lépcső megmászásától. Komoly erőfeszítés volt ez, főleg így, hogy nem várt rá a végén más, csak a halál. A Kutyaember keményen belerúgott a jobbágy térdébe, mire annak megbicsaklott a lába, és ordítva dőlt a lépcső teteje felé. A Kutyaember lesújtott rá a kardjával, amivel nem csak hosszan felhasította a hátát, de le is taszította a mélybe. A támadó elejtette a bárdját, és ordítva bucskázott alá. A Kutyaember a szeme sarkából mozdulni látott valamit, és még éppen időben fordult meg hozzá, hogy lássa az oldalról felbukkanó újabb jobbágyot. Gyors mozdulattal hárította az első kardvágást, aztán felszisszent, ahogy a második után a hideg penge a karjába vágott. Saját fegyvere csörömpölve hullott ki a kezéből. Elhajolt a következő vágás elől, de elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt esett. A jobbágy a magasba emelte a kardját, hogy bevégezze a dolgát, mielőtt azonban lesújthatott volna, megjelent mellette Zordon, és megragadta a karját. A

Kutyaember felugrott, jó kezével megszorította a kését, és a jobbágy mellkasába döfte. Amíg a férfi meg nem halt, ott maradtak hárman mozdulatlanul, összefonódva a zűrzavar közepette. Végül a Kutyaember kihúzta a kését, és Zordon hagyta, hogy a jobbágy a földre zuhanjon. A legtöbb támadót kitakarították a toronyból, legalábbis egyelőre. Csak egy jobbágy maradt talpon, és két ember most őt is feltaszigálta a mellvédre, ahonnan aztán a mélybe lökték a dárdáikkal. Körben holttestek hevertek. Vagy két tucat jobbágy, meg talán feleannyian a Kutyaember fiai közül. Egyikük a sziklafalnak támaszkodott, a mellkasa szaggatottan emelkedett és süllyedt, véres kezét felvágott hasára tapasztotta. A Kutyaember keze nem akart rendesen működni, képtelen volt behajtani az ujjait. Ahogy felgyűrte az inge ujját, hosszú vágást vett észre a könyökétől majdnem a csuklójáig. Felfordult a gyomra, égő epét öklendezett fel, és a földre köpte. Mások sebeit meg lehet szokni. Ha az ember saját húsából vágnak ki egy darabot, az mindig rettenetes látvány. Odalent a falon belül egyetlen hatalmas forrongó masszába préselődve harcoltak egymással az emberek. A Kutyaember alig tudta megállapítani, ki melyik oldalon áll. Mozdulatlanná dermedve állt, ép kezében szorongatva véres kését. Ha túlélik ezt a napot, csakis a szerencsének köszönhetik majd, és bizony az volt az érzése, hogy kifogytak már a szerencséből. Valaki megrángatta az ingét. Zordon. A Kutyaember a tekintetével követte barátja kinyújtott ujjának vonalát. Bethod táborán túl, odalent a völgyben sűrű porfelhő borította barna homályba a fák lombjait. Alatta lovasok páncélján csillant meg a reggeli nap fénye. A Kutyaember megszorította Zordon csuklóját, ahogy ismét feltámadt benne a remény. – A kibaszott Unió! – sóhajtotta. Alig mert hinni a szemének. West hunyorogva nézett bele a távcsövébe, aztán szabad szemmel mérte fel a völgyet, mielőtt megint maga elé emelte az eszközt. – Biztos benne? – Igen, uram. – Jalenhorm őszinte arcára nyolc nap kemény lovaglás pora telepedett. – És úgy fest, még kitartanak, ha egy hajszálon is függ a dolog. – Poulder tábornok! – kiáltotta West. – Tábornagy úr? – mormogta Poulder az újonnan elsajátított alázatossággal a hangjában. – A lovasság készen áll a rohamra? A tábornok nyelt egyet. – Nem fejlődtek fel rendesen, kemény tempót kellett diktálniuk az elmúlt néhány napban, és dombnak felfelé kellene támadniuk egyenetlen terepen egy erős és elszánt ellenséggel szemben. Természetesen úgy tesznek, ahogy parancsolja, tábornagy úr, de ésszerű lenne megvárni, amíg a gyalogság… – Az ésszerűség luxus. – West komoran nézte meg magának a két meredély közti keskeny teret. Támadjanak azonnal, amíg a Kutyaember és az északföldiek még kitartanak? Így talán melléjük szegődhet a meglepetés ereje, és két oldalról foghatják satuba Bethodot, de a lovasságnak felfelé kéne rohamoznia, ráadásul ember és állat egyaránt fáradt volt a hosszú meneteléstől. Vagy várják meg a pár órás lemaradásban lévő gyalogságot, és jól szervezett támadást indítsanak inkább?

Csakhogy addigra a Kutyaembert és a barátait mind egy szálig lemészárolják, az erődjüket beveszik, és alaposan felkészülhetnek a csak egy irányból érkező támadásra. West az ajkát harapdálta, és próbált nem gondolni rá, hogy emberéletek ezrei múlnak a döntésén. Az azonnali támadás nagyobb kockázattal járt, de nagyobb haszonnal is kecsegtetett. Egyetlen véres óra alatt véget vethetnének az egész háborúnak. Talán soha többé nem lesz rá esélyük, hogy Északföld királyát készületlenül érje a támadásuk. Mit is mondott Burr a halála előtti éjszaka? Senkiből sem lehet nagy vezető bizonyos fokú… könyörtelenség nélkül. – Készüljenek fel a rohamra, a gyalogság pedig sorakozzon fel a völgy szájánál, amint megérkeznek. Meg kell akadályoznunk, hogy Bethod meg a serege elszökjön. Ha áldozatokat kell hoznunk, akkor ragaszkodom hozzá, hogy értelme is legyen. – Pouldert arcára kiült az elégedetlenség. – A végén egyet kell értenem Kroy tábornok véleményével az ön képességeit illetően, Poulder tábornok? Vagy szándékában áll bebizonyítani, hogy mindketten tévedtünk? A tábornok feszes vigyázzba vágta magát, és még a bajsza is megremegett újonnan támadt lelkesedésében. – Minden tiszteletem mellett, uram, szándékomban áll bebizonyítani, hogy tévednek. Azonnal elrendelem a rohamot! Ezzel fekete ménje oldalába vágta a sarkantyúját, és vezérkara számos tagjával a nyomában vágtatva indult meg a völgyben oda, ahol a porlepte lovasság összegyűlt. West kényelmetlenül fészkelődött a nyeregben, és az ajkát rágta. Kezdett megint fájni a feje. Roham, emelkedő terepen, elszánt ellenséggel szemben. Glokta ezredes nyilván mosolyogva hazardírozott volna a helyében. Ladisla félvállról vette volna, hogy mi történik az embereivel. Lord Smund mindenkit vállon veregetett volna, hogy aztán elszántságról meg harciasságról beszéljen, és bort hozasson magának. Aztán persze elég megnézni, mi történt ezzel a három hőssel. Logen rettenetes ordítást hallott, de csak messziről, egészen halványan jutott el hozzá a hang. Félig lehunyt szemébe fény szűrődött, mintha a csatázók szétnyíltak volna körülötte. Árnyékok lebegtek fölötte. Egy hatalmas csizma toccsant a sárba közvetlenül az orra előtt. Hangok bömböltek messze a feje fölött. Valaki megragadta az ingénél fogva, és végigvonszolta a földön a csörtető lábak között. Látta az eget – a fájdalmasan erős fénytől hunyorgott, és még a nyála is kicsordult. – Logen! Jól vagy? Hol sebesültél meg? – A… – krákogta Logen, aztán köhögni kezdett. – Megismersz? – Valaki megütötte Logen arcát, amitől tompán bár, de megindultak a gondolatai. Bozontos alak magasodott fölé, sötéten a világos ég háttere előtt. Logen hunyorogva nézte meg magának. Tul Duru Viharfelnő, ha nem téved nagyot. Mi fenét keres itt? Fájt gondolkodni. Minél többet gondolkodott, annál erősebb lett a fájdalom. Az állkapcsa égett, és kétszer akkorának érezte, mint máskor. Minden lélegzete reszketeg, nyáladzó hörgésnek tűnt.

Megtermett barátjának odafönt mozgott a szája, és a szavak bár csengtek meg dübörögtek Logen fülében, semmiféle értelmet ne tudott kihámozni belőlük. A lába kellemetlenül viszketett valahol a távolban, a szívverése szaggatottan dübörgött a fejében. Hangokat hallott, csapkodást és csörömpölést mindenfelől, de még ezek a hangok is fájtak, sőt még az állkapcsa is erősebben, elviselhetetlenül égett tőlük. – Hozz… – A levegő sivítva tört elő belőle, de más hangot nem hozott magával. Utolsó erejével kinyújtotta a karját, tenyerét Tul mellkasára illesztette, és megpróbálta eltolni magától, de az elkapta a kezét, megszorította. – Jól van – szólt. – Itt vagyok. – Igen – suttogta Logen, és széles mosolyra húzta véres száját. Hirtelen rettenetes erővel ragadta meg a nagy ember karját, másik kezével pedig rátalált a bőréhez simuló penge markolatára. A jó penge fürgén és halálosan, akár egy kígyó szökkent elő, hogy aztán markolatig süllyedjen az óriás nyakába. Az meglepetten nézett, ahogy a vér kiömlött megnyílt torkából, nyállal keveredve kicsordult a szájából, átitatta sűrű szakállát, előbugyogott az orrából, és végigfolyt a mellkasán. Valójában nem volt min meglepődnie. Aki megérinti a Véres Kilencest, az a halált érinti meg, és a halálnak nincsenek kedvencei, nem kivételezik az senkivel. A Véres Kilences felállt, eltolta magától a megtermett holttestet, majd vörös öklét összezárta az óriás hosszú, fénylő pengéjű, sötét és gyönyörűséges kardja körül. Igazán megfelelő szerszám volt a rá váró munkához. Ahhoz a rengeteg munkához. De a jól végzett munka a saját legjobb jutalma is egyben. A Véres Kilences kitátotta a száját, aztán egyetlen hosszú vonyítással adta ki magából minden feneketlen szeretetét és minden végtelen gyűlöletét. A föld rohant a lába alatt, és a duzzadó, hullámzó, gyönyörűséges csata a keblére ölelte. Hazaérkezett. A holtak arca elhomályosodott körülötte, ahogy üvöltve átkozódtak és világgá kiáltották a haragjukat. De az iránta érzett gyűlöletük csak erősebbé tette a Véres Kilencest. A hosszú kard félresöpörte az embereket az útjából, aztán torzan és megcsonkítva, lekaszabolva és nyáladzva, a boldogságtól ordítva hagyta őket hátra. Az élők álltak az egyik oldalon, ő a másikon, és vörös folyosót vágott közöttük magának. Egy bárd villant a napfényben, és fényes ívet írt le, akár a fogyó hold. A Véres Kilences alá lépett, és nehéz csizmájával félrerúgta a tulajdonosát. Az felemelte a pajzsát, de a nehéz kard kettévágta a festett tölgyet, az alatt pedig a kardot, hogy aztán úgy szakítsa szét alatta a láncinget, akár egy közönséges pókhálót, és mint tele zsák dühös kígyót, ontsa ki a beleit. Egy kisfiúnyi katona összecsuklott, és a hátán csúszva igyekezett menekülni, egy akkora pajzsot meg fejszét szorongatva, hogy megemelni is alig bírta őket. A Véres Kilences fogai megvillantak, ahogy kinevette a fiú félelmét. Egy apró hang kegyelemért könyörögött, de a Véres Kilences meg sem hallotta. Lendülő kardja egyszerre vágta ketté a nagy pajzsot és a kis testet, vérrel terítve be a földet, a sziklát meg a döbbenten figyelő harcosok arcát. – Jól van – mondta, és megmutatta véres mosolyát. Ő volt a Nagy Kiegyenlítő. Legyen férfi vagy nő, fiatal vagy öreg, mindenkivel egyformán bánt. Ez volt az

egész brutális szépsége, szörnyűséges szimmetriája, hibátlan igazságossága. Senki sem menekülhetett, senki sem állhatott elő kifogásokkal. Ahogy megindult előre, magasabb volt, mint a hegyek, és az emberek botladozva, magukban mormogva széledtek szét előle. Pajzsok festett mintái, virágzó fák, fodrozódó víz, vicsorgó arcok alkottak kört körülötte. Szavaik csiklandozták a Véres Kilences fülét. – Ő az! – A Kilencujjú! – A Véres Kilences! Félelem vette körül, és jól is tették, hogy féltek tőle. A haláluk meg volt írva a keserű földön elterülő vértócsák alakjában. A halálukról suttogtak a holttesteket ellepő legyek a fal mindkét oldalán. A holttestek arcába beletaposott halálukat a szél vitte magával, a kanyargós határvonal hirdette a hegyek és az ég között. Halottak voltak mindannyian. – Ki akar következőnek visszamenni a sárba? – suttogta. Egy merész pribék lépett elő, karján a pajzs összetekeredett kígyót ábrázolt. Mielőtt egyáltalán felemelhette volna a dárdáját, a Véres Kilences széles kört írt le előbb a pajzsa fölött, aztán a sisakja alatt. A penge elválasztotta az állkapcsát a fejétől, belevágott a vállába, és mélyen a mellkasába mart. Ahogy végigzuhant a földön, a merész pribék néma szájából ömlött a vér. Egy másik férfi bukkant fel, mire a penge hullócsillagként zuhant le rá, összezúzta a sisakját, meg a koponyáját is alatta, egészen a szájáig. Az élettelen test hanyatt dőlt, és vonagló táncot járt a sárban. – Táncolj csak! – nevetett a Véres Kilences, ahogy a kardja körbe-körbe járt. Vérrel, törött fegyverekkel meg emberi testrészekkel töltötte meg a levegőt, és ezek a nagyszerű dolgok most titkos betűket írtak, szakrális mintákat rajzoltak, amiket csak ő láthatott és érthetett meg. Pengék szúrták, csípték, marták, de fel sem vette. Százszorosan fizetett vissza mindenkinek, aki izzó bőrét érintette. A Véres Kilences felnevetett, és a szél, a tűz meg az arcok a pajzsokon vele nevettek megállíthatatlanul. Ő volt a vihar a Felföldön, a hangja rettenetes, akár a mennydörgés, a karja gyors, halálos és könyörtelen, akár a villámcsapás. Átdöfte a kardot egy ember belein, aztán beverte a másik száját a markolattal, miközben szabad kezével kiragadta a lándzsát a kezéből, és a következő férfi torkába hajította, hogy a hegye röptében még egy újabb pribék oldalába is tátongó sebet hasított. A Véres Kilences megpördült, tüzet és harsány nevetést köpve magából. Új kört formált maga körül. Akkora kört, mint az óriás kardja. Egy kört, ahol az övé volt az egész világ. Az ellenségei most ennek a világnak a határán kívül ólálkodtak, ahogy félelemmel telve igyekeztek megtartani a kellő távolságot. Ismerték őt, látta a tekintetükben. Hallottak suttogni a munkájáról, és most, hogy véres leckét adott nekik, és megbizonyosodtak felőle, hogy minden igaz, mosolyogva figyelte a megvilágosodásukat. A legelöl álló pribék felemelte nyitott tenyerét, előrehajolt, és lefektette bárdját a földre. – Megbocsátok – suttogta a Véres Kilences, és ő is a földre dobta a kardját. Aztán előreugrott, megragadta a férfit a torkánál fogva, és felemelte a levegőbe. Az csak

vergődött, dobálta magát és rugdalózott, de a Véres Kilences szorítása maga volt a duzzadó jég, ami szétfeszíti magát a földgolyót, ha kell. – Megbocsátok! – Vasból volt a keze, az ujjai egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtek a férfi nyakába, amíg vér nem bugyogott elő alóluk. Karnyújtásnyira kitartotta maga előtt a még mindig rugdalózó férfit, aztán amikor már nem mozgott többé, egyszerűen elhajította. A látvány, ahogy a holttest újra meg újra átfordult a sárban, elégedettséggel töltötte el. – Megbocsátok… – A kapu világos boltíve felé indult. Az emberek elhúzódtak előle, mint birkák a farkas elől, és elejtett pajzsokkal meg fegyverekkel teli, sáros folyosót nyitottak maguk között. Odakint a napsütésben fényes páncélt viselő lovasok közeledtek a völgyben, kardjuk szikrázva emelkedett és süllyedt a szélben finoman fodrozódó, magasba tartott lobogók között. Ott állt a roskadozó fal tövében, a szilánkokra tört kapuval a csizmája alatt, a barátai, az ellenségei holtteste között, és meghallotta a diadalittas kiáltásokat. Logen becsukta a szemét, és vett egy mély lélegzetet. Túl sok gazda Hiába tűzött odakint forrón a nap, a bank előcsarnokában hűvös félhomály uralkodott. A hibátlan, sötét márványból épített, kriptára emlékeztető hatalmas terem tele volt suttogásokkal és csendes visszhangokkal. A szűk ablakokon betűző keskeny napsugarakban izgága porszemek táncoltak. Semmiféle szagot nem lehetett érezni. Kivéve az őszintétlenség bűzét, amit még én is kellemetlennek találok. A környezet talán tisztább, mint a Kérdések Házában, de gyanítom, hogy még a bűnözők is többször mondanak igazat egymásnak. Nem tettek közszemlére felstócolt aranyrudakat. Egyetlen árva érme sem jelezte sehol, milyen épület is ez. Csak tollak, tinta meg unalmas papírkupacok álltak mindenütt. A Valint és Balk alkalmazottai nem burkolóztak mesés köntösökbe, mint Kault, a selyemkereskedők magisztere. Nem hordtak ragyogó ékszereket, mint Eider, a fűszerkereskedők magisztere. Apró, szürkébe öltözött, komoly képű emberek voltak. Nem csillogott itt semmi más, csak egy-két tudálékos szemüveg. Tehát így néz ki a valódi vagyon. Ilyennek látszik a valódi hatalom. Az arany istennő magasztos temploma. Glokta figyelte, ahogy az írnokok takaros halmokban álló dokumentumaikkal foglalatoskodtak, takarosan két sorba rendezett takaros asztalaiknál. Ők a ministránsfiúk, az egyházi hierarchia legalacsonyabb fokán. A várakozókra ugrott a tekintete. Kereskedők és uzsorások, boltosok és kufárok, szatócsok és szélhámosok álltak hosszú sorokban, vagy vártak feszülten a rideg falak mellett felállított rideg székeken. Az öltözékük tán finom volt, de a modoruk érdes. A rettegő gyülekezet, készen, hogy meghunyászkodjanak, ha a kereskedők istene bosszúálló arcát mutatja. Csakhogy én nem az ő báránya vagyok. Ahogy Glokta elbicegett a leghosszabb sor mellett, botja hegye hangosan nyikorgott a padló kőlapjain. – Nyomorék vagyok – vicsorította, ha valaki egyáltalán rá merészelt nézni. A hivatalnok hunyorogva nézett fel rá, amikor a sor elejére ért. – Miben… – Mauthis – mordult rá Glokta. – És mit mondjak, ki…

– A kripli. – Vezess a főpapodhoz, hogy bankjegyek formájában gyónhassam meg a bűneimet. – Nem lehet csak úgy… – Már várják! – Néhány sorral hátrébb egy másik hivatalnok állt fel az asztalától. – Kérem, jöjjön velem. Glokta megmutatta fogatlan vigyorát a morgolódó ügyfeleknek, és az íróasztalok között elsántikált a lambériával borított hátsó falban nyíló ajtó felé. Nem tartott ki sokáig a mosolya. Az ajtó mögött lépcső vezetett felfelé, aminek a tetején keskeny ablak engedte be a fényt. Miért van az, hogy a hatalmasoknak magasabban kell lenniük, mint mindenki másnak? Nem lehet valakinek hatalma a földszinten? Átkozódva küzdötte fel magát türelmetlen idegenvezetője nyomában, majd végigvonszolta ócska lábát egy hosszú folyosón, ahol mind a két oldalon magas ajtók egész sora nyílott. A hivatalnok kissé előredőlt, alázatosan bekopogott az egyiken, majd megvárta az elfojtott igent odabentről, és benyitott. Mauthis egy monumentális asztal mögül figyelte, hogyan tántorog át Glokta a küszöbön. Az arcát akár fából is faraghatták volna, amennyi melegség és barátságosság látszott rajta. Az előtte kiterített vérvörös bőrön a felvonuló regruták precizitásával sorakoztak a tollak, a tintatartó és a papírok. – A látogató, akit várt, uram. – A hivatalnok sebesen előrelépett egy köteg dokumentummal. – És ezeket is meg kell tekintenie. Mathis kifejezéstelen tekintettel nézett a dokumentumokra. – Igen… igen… igen… igen… ezek mint Talinsba mennek. – Glokta nem várta meg, hogy hellyel kínálják. És túl régóta gyötrődöm hozzá, hogy úgy tegyek, mintha nem fájna semmim. Tett egy ingatag lépést, aztán leereszkedett a legközelebbi székbe; a merev bőr bánatosan csikordult meg sajgó ülepe alatt. De legalább ülök. A papírok zizegtek, ahogy Mauthis végigpörgette őket, hogy mindegyikre odakanyarítsa az aláírását. Az utolsónál megállt a kezében a toll. – És nem. Ezt azonnal be kell hívni. – Megragadta pecsétjét, amelynek fából készült nyele fényesre kopott a használattól, aztán gondosan meghintáztatta a piros tintával teli tálban. Végül a pecsét zavarba ejtő véglegességgel puffant a papírra. És gondolom, most azt kell feltételeznünk, hogy valami szerencsétlen kereskedő élete is pépesre lett zúzva az alatt a pecsét alatt. Vajon tényleg kisemmizett és kétségbeesésbe taszított valakit ezzel az egyetlen könnyed mozdulattal? Vajon feleségek és gyerekek kerültek az utcára? Itt nem folyik vér, nincsenek sikolyok, mégis ugyanolyan véget érnek az emberek, mint a Kérdések Házában, csakhogy jóval kevesebb erőfeszítés árán. Glokta a tekintetével követte a hivatalnokot, ahogy kisietett a dokumentumokkal. Vagy csak egy elismervényt utasított vissza tíz garasról? Ki a megmondhatója? Az ajtó puhán és precízen záródott be, a lehető legapróbb kattanással. Mauthis gondosan ügyelt rá, hogy a tollát az íróasztala szélével éppen párhuzamosan tegye le, majd felnézett Gloktára. – Őszintén hálás vagyok, hogy ilyen sebesen reagált a kérésemre. Glokta felhorkant. – A levele alapján az ügy nem igazán tűr halasztást. – Két kézzel megemelte fájós lábát, majd csizmáját fintorogva a mellette lévő székre

helyezte. – Remélem, viszonozza a szívességet, és sebesen a lényegre tér. Rendkívül elfoglalt vagyok. – Mágusokat kell ellehetetlenítenem, királyok hatalmát megdöntenem, ha pedig egyik vagy másik mégsem sikeredne, sürgős találkozóm van a célból, hogy elvágják a torkomat, és a tengerbe hajítsanak. Mauthis arca meg sem rezzent. – Ismételten azt kell mondjam, feletteseim nem elégedettek a nyomozása irányával. Valóban? – Az ön feletteseinek mély a zsebe, de sekély a türelme. Ezúttal mivel sikerült a finom lelkükbe gázolni? – Új királyunk, Ő Magasztos Felsége, Első Jezal vérvonalának kérdésében tanúsított érdeklődésével. – Glokta szemhéja megremegett, és odaszorította az egyik ujját, közben keserűen szívva meg az ínyét. – Különösen nem kívánatos a nyomozása Carmee dan Roth személye, korai elhalálozása, illetve előző királyunkkal, Ötödik Guslavval ápolt közeli kapcsolata ügyében. Elég pontosan fogalmaztam? Igazság szerint kicsit pontosabban is, mint szerettem volna. – Ez a nyomozás alig kezdődött el. Meglepő számomra, hogy az ön fölöttesei ilyen jól tájékozottak. Egy kristálygömb vagy egy varázstükör segítségével tesznek szert az információkra? – Vagy talán a Kérdések Házából van beszédes kedvében valaki? Esetleg egy olyasvalaki, aki ennél is közelebb áll hozzám? Mauthis felsóhajtott, vagy legalábbis hagyta, hogy némi levegő hagyja el a száját. – Megmondtam. Azt kell feltételeznie, hogy mindent tudnak. Észre fogja venni, hogy ez nem túlzás, főleg, amennyiben megpróbálja becsapni őket. Erősen ellenjavallanám, hogy ilyesmi egyáltalán megforduljon a fejében. – Kérem, higgye el nekem – mormogta Glokta összeszorított ajkain keresztül –, hogy a legkisebb mértékben sem érdekelnek a király felmenői, őeminenciája azonban kíváncsi ember, és lelkesen várja, hogy beszámoljak róla, mire jutottam. Mit mondjak neki? Mauthis arca megtelt együttérzéssel. Annyi együttérzéssel, amennyit egyik kő érezhet a másik iránt. – Munkaadóimat nem foglalkoztatja, mit mond őeminenciájának, feltéve, hogy engedelmeskedik nekik. Tisztában vagyok vele, hogy nehéz helyzetben találta magát, de azt kell mondjam, elöljáró, nem látok ön előtt választási lehetőséget. Felteszem, előadhatná a főlektor úrnak kapcsolatunk teljes történetét. Beszélhetne, az ajándékról, amit a munkaadóimtól elfogadott, ezen ajándék átadásának feltételeiről, illetve a szívességekről, amelyeket cserébe máris megtett nekünk. Talán őeminenciája annak ellenére is megbocsátja majd a hűtlenségét, hogy nem nézne ki belőle ilyesmit az ember. – Ha – mordult föl Glokta. Ha nem lennék biztos az ellenkezőjében, azt hinném, tréfál. Őeminenciája egy árnyalattal kevésbé hajlik a megbocsájtásra, mint egy skorpió, és ezt mindketten tudjuk. – A másik lehetőség, hogy megtartja munkaadóimnak tett ígéretét, és megteszi, amit elvárnak öntől. – Amikor aláírtam azt az átkozott váltót, még szívességeket kértek. Most már követeléseik vannak? Hol lesz ennek a vége? – Annak nem én vagyok a megmondhatója, elöljáró. És ezt a kérdést nem önnek kell feltennie. – Mauthis tekintete az ajtó felé ugrott, aztán közelebb hajolt az asztal

fölött, és halkabban folytatta. – De ha az én tapasztalataimból indulok ki… nem lesz vége. Mindig megkapják, amiért fizettek. Mindig. Glokta nyelt egyet. Nagyon úgy fest, hogy ebben az esetben a szolgalelkű engedelmességemet fizették meg. Alapesetben persze ez nem jelentene problémát, vagyok én is olyan szolgalelkű, mint bárki más, ha nem még inkább. Csakhogy a főlektor ugyanezt várja el. Két jól tájékozott és könyörtelen gazda eggyel több a kelleténél. Egyesek talán azt mondanák, kettővel több. De mint Mauthis volt olyan kedves kifejteni, nincsen választásom. Glokta leemelte a lábát a székről – csizmája hosszú koszcsíkot hagyott maga után a bőrön –, és nekilátott a felállás hosszú és fájdalmas procedúrájának. – Van még más is, vagy a munkaadói mindössze azt kívánják tőlem, hogy szálljak szembe az Unió legnagyobb hatalmú emberével? – Ezen kívül azt kívánják, hogy tartsa rajta a szemét. Glokta mozdulatlanná merevedett. – Hogy mit csináljak? – Az utóbbi időben komoly változások történtek, elöljáró. A változás mindig új lehetőségeket teremt, a túl sok változás viszont árt az üzletnek. A munkaadóim úgy érzik, jelen körülmények között mindenkinek a stabilitás szolgálja az érdekeit. Elégedettek a fennálló helyzettel. – Mauthis összefűzte sápadt ujjait a vörös bőrön. – Aggasztja őket, hogy magas helyeken egyesek esetleg más véleményen vannak ezzel kapcsolatban, és annak a lehetőségét keresik, hogy további változásokat eszközöljenek. Az ő elkapkodott lépéseik káoszhoz vezethetnek. Őeminenciája különösen foglalkoztatja őket. Szeretnék tudni, mit csinál. Mit tervez. Leginkább arra kíváncsiak, mit keres az Egyetemen. Glokta hitetlenkedve nevetett fel. – Ez minden? Mauthis nem érzékelte az iróniát. – Egyelőre. Az lenne a legjobb, ha a hátsó kijáraton át távozna. A munkaadóim egy héten belül számítanak az első hírekre. Glokta komor grimaszok közepette, oldalvást, akár egy rák, bicegett le az épület hátuljában lévő lépcsőn. A homlokát kiverte a víz, és nem csak az erőfeszítéstől. Honnan tudhatták? Először Raynault halálát vizsgáltam a főlektor parancsa ellenére, most pedig az uralkodó anyjával foglalkozom a főlektor megbízásából. Természetesen kiindulhatok abból, hogy mindent tudnak, de senki sem tud mindent anélkül, hogy megmondanák neki. Kitől… tudják? Ki tette fel a kérdéseket a hercegről és a királyról? Ki az, aki elsősorban a pénzhez hűséges? Ki az, aki egyszer már feladott engem, hogy mentse az irháját? Glokta egy pillanatra megállt a lépcső közepén, és összeráncolta a szemöldökét. Te jó ég! Ezek szerint most már mindenki csak a maga érdekét nézi? Vagy vajon sosem volt másként? A lábába hasító fájdalom volt az egyetlen válasz. Édes győzelem West a nyeregkápán keresztbe tett karral ült, és tompán meredt a porlepte völgybe. – Győztünk – szólt Pike olyan színtelen hangon, hogy akár azt is mondhatta volna: – Vesztettünk.

Pár zászlórúd még állt, rajtuk az élettelenül kornyadozó lobogókkal. Bethod saját zászlóját letépték, és lovak taposták össze; a rúdon maradt, elgörbült kerete ferdén állt a lassan letelepedő porfelhő fölött, mint egy lecsupaszított csontváz darabja. Tökéletesen szimbolizálta Északföld királyának hirtelen bukását. Poulder megállította a lovát West mellett, és olyan mosollyal az arcán nézett körbe a vérben úszó csatatéren, mint tanár a fegyelmezett nebulókon. – Hogy sikerült, tábornok úr? – Úgy fest, súlyos veszteségeket szenvedtünk, uram, főleg az első sorokban, de sikerült meglepetésszerű csapást mérnünk az ellenségre. A legjobb embereiket már nagyrészt lekötötte az erőd ostroma. Miután a lovasságunk megfuttatta a támadókat, egészen a falig szorítottuk őket. Kipucoltuk a táborukat. – Poulder összehúzta a szemöldökét, és a bajsza megremegett a viszolygástól. – Több százat kardélre hánytunk azok közül az ördögi sankák közül, és még sokkal többet elkergettünk az északnak a dombok közé, ahonnan sejtésem szerint vonakodnak majd visszatérni. Olyan mészárlást rendeztünk az északföldiek soraiban, hogy maga Casamir király is csettintetne, ha látná, a túlélők pedig letették a fegyvert. Úgy saccoljuk, talán ötezer foglyunk lehet, uram. Bethod seregét tönkre zúztuk. Tönkre! – Kislányos kacagást hallatott. – Senki sem tagadhatja, hogy ma nemes bosszút állt Ladisla koronahercegért, tábornagy úr. West nagyot nyelt. – Természetesen. Nemes bosszút álltunk. – Mesteri húzás volt csalinak használni északföldi szövetségeseinket. Merész és döntő manőver. Megtiszteltetés, hogy magam is játszhattam benne egy apró szerepet. Nagy nap ez az Unió seregének történetében. Burr tábornagy is büszke lenne, ha látná! West soha életében nem számított rá, hogy Poulder tábornagy valaha is szól róla egy jó szót, most azonban, hogy mégis elérkezett a nagy pillanat, azon kapta magát, hogy nem leli benne örömét. Semmiféle bátor tettet nem vitt véghez. Nem kockáztatta a saját életét. Nem tett semmit, csak parancsot adott a rohamra. Sajgott az alfele, ahol feltörte a nyereg, a csontja velejéig elfáradt, és görcsölt az állkapcsa, amiért folyamatosan összeszorította aggodalmában. Még a beszéd is nehezére esett. – Bethod is a halottak vagy a foglyok között van? – Ami a foglyokat illeti, nem tudnám megmondani. Talán északföldi szövetségeseink kezébe került. – Poulder szaggatott kacagásban tört ki. – Mely esetben kétlem, hogy sokáig köztünk lesz, igaz, tábornagy úr? Igaz, Pike őrmester? – Elvigyorodott, ahogy élesen végighúzta az ujját a hasán, és csettintett a nyelvével. – Nem lepődnék meg, ha a véres keresztet kapná. Azt csinálják egymással ezek a barbárok, ugye? Véres keresztet kap, aki nem tetszik nekik. West nem látta a dolog vicces oldalát. – Intézkedjen, hogy a mi foglyaink kapjanak élelmet és vizet, a sebesültjeik ellátásában pedig segédkezzünk, amennyire a lehetőségeink engedik. Legyünk nagyvonalúak a győzelemben. – Úgy érezte, egy parancsnoknak valami ilyesmit kell mondania csata után. – Ahogy parancsolja, tábornagy úr. – Poulder peckesen szalutált, ahogyan az egy engedelmes mintakatonához illik, majd oldalt rántotta a lovát, az oldalába vágta a sarkantyúját, és elügetett.

West lecsusszant a nyeregből, vett egy mély lélegzetet, és gyalog indult meg a völgyben. Pike kivont karddal követte. – Nem lehetünk elég óvatosak, uram – mondta. – Nem – mormogta West. – Szerintem sem. A hosszú emelkedő megtelt élő és halott emberekkel. Az uniós lovasok holttestei ott hevertek, ahol utolérte őket a vég. A felcserek véres kézzel és komor arccal kezelték a sebesülteket. Néhányan a földön ültek, és sírtak, talán elesett bajtársaik miatt. Mások bambán bámulták a saját sebeiket. Megint mások üvöltöttek, hörögtek, vagy segítségért, esetleg vízért kiabáltak. Épen maradt társaik futva igyekeztek teljesíteni a haldoklók utolsó kérését. Mogorva hadifoglyok hosszú menete vonult a völgyben a sziklafal tövében az uniós katonák szigorú tekintetétől kísérve. A közelben nagy halomban álltak az elkobzott fegyverek, a láncingek meg a festett pajzsok. West lassan átballagott Bethod táborának helyén, ami egyetlen dühödt óra alatt irdatlan szemétdombbá változott a csupasz sziklán és a kemény földön. A kettéroppant sátorcövekek, a szakadt vászondarabok, a szétrobbant hordók, a ripityára tört ládák, edények, szerszámok és fegyverek között emberek és lovak torz hullái hevertek. Minden félig süllyedt a feltúrt sárba, ahogy a paták meg a csizmák megtaposták. A káosz közepén nyugalom különös szigetei maradtak épen, ahol most is minden pontosan olyan volt, mint mielőtt West elrendelte a rohamot. Egy bogrács még mindig a parázsló tűz fölött lógott a benne rotyogó pörkölttel. Egy halom lándzsát gondosan gúlába támasztottak, mellettük egy sámli és egy fenőkő várta, hogy munkára fogják őket. Egy helyen három matrac alkotott tökéletes háromszöget; mindegyiknek a fejénél takaró hevert gondosan összehajtva, érintetlenül, kivéve, hogy egy ember feküdt rajtuk kiterítve, és nyitott koponyájának tartalma szétfröccsent a sápadt gyapjún. Nem messze egy uniós tiszt térdelt a sárban, és egy társát dédelgette a karjaiban. A térdelő katonában West azonnal felismerte régi barátját, Brintet, az ernyedten heverő másik pedig Kaspa hadnagy volt. West valami oknál fogva szinte leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy megállás nélkül tovább vonuljon felfelé, és úgy tegyen, mintha észre sem vette volna őket. Kényszerítenie kellett magát, hogy hozzájuk lépjen. A szája savanyú nyállal telt meg. Brint könnyes arccal pillantott fel rá. – Nyílvessző – suttogta. – Csak egy eltévedt nyílvessző. Még a kardját sem húzta elő. – Balszerencse – jegyezte meg Pike. – Balszerencse. West lenézett. Tényleg balszerencse. Közvetlenül Kaspa állkapcsa alatt éppen kikandikált a szakállából a nyílvessző letört szára, de meglepően kevés vért látott. Egyáltalán, alig volt nyoma, Kaspának bármi baja esett. Uniformisa egyik ujjára némi sár fröccsent, de ez volt minden. Bár a hadnagy keresztbeálló szeme a semmibe meredt, West akaratlanul is úgy érezte, hogy az ő tekintetét keresi. A hadnagy ajka dacos grimaszba torzult, a homlokát vádlón ráncolta össze. Westnek szinte kedve támadt felvenni a kesztyűt, és megkérdezni, hogy ezt mégis hogy érti, aztán viszont emlékeztette magát, hogy barátja halott. – Levelet kell írni a családjának – dünnyögte West, zavartan tördelve az ujjait.

Brint keserűen szívta meg az orrát, amit West valami oknál fogva határozottan irritálónak talált. – Igen, levelet. – Igen. Jöjjön, Pike őrmester. – West egy pillanattal sem volt képes tovább ott állni. Hátat fordított a barátainak, élőnek, holtnak egyaránt, és elsietett a völgyben. Próbált nem is gondolni rá, hogy ha nem rendeli el a rohamot, egyik legbarátságosabb és legártalmatlanabb ismerőse még most is élne. Talán tényleg senkiből sem lehet nagy vezető bizonyos fokú könyörtelenség nélkül. De könyörtelennek lenni nem mindig egyszerű. Miután West és Pike átkapaszkodtak a letaposott földhányáson és a félig betemetett árkon, a völgy határozottan keskenyebb lett, ahogy a sziklafalak mindkét oldalon közelebb hajoltak hozzájuk. Újabb holttestek között vezetett az útjuk. Északföldiek, a Dunbrecből ismerős vadak meg sankák hevertek bőséggel mindenfelé. West most már látta az erőd falát; alig volt több mohával benőtt romnál a tájban. A tövénél még egy adag halál hevert. – Itt tartottak ki hét napig? – csodálkozott Pike. – Nagyon úgy tűnik. Az egyetlen bejárat egy durva boltív volt a fal közepén. A kapuszárnyakat kiszakították a helyükből, és most összetörve hevertek a földön. A boltív alatt három különös formájú valami látszott. Ahogy közelebb ért, West feszengve állapította meg, hogy három férfit kötöttek fel a nyakánál fogva a fal tetejére erősített kötelekre. A csizmájuk nagyjából mellmagasságig lógott alá. Jó pár mogorva északföldi gyűlt össze a kapu körül, akik most némi elégedettséggel méregették a himbálódzó holttesteket. Egyikük különösen kegyetlen mosollyal fogadta az érkező Westet és Pike-ot. – Nicsak, nicsak, az én Veszett barátom – szólt Fekete Métely. – Késve érkeztünk a buliba, mi? Sosem voltál valami fürge, öregem. – Nehézségeink akadtak. Burr tábornagy meghalt. – Visszament a sárba, mi? Hát legalább jó társaságban van. Sok jó ember járt ugyanígy az elmúlt napokban. Ki most a főnök nálatok? West mély lélegzetet vett. – Én. Métely harsányan felnevetett. Ahogy West figyelte, enyhe hányingere támadt. – Veszett nagyfőnök, hogy mik vannak! – Az uniós katonák szalutálását utánozva kihúzta magát, miközben a holttestek lassan ide-oda forogtak mögötte. – Bemutatnám a barátaimat. Ők is mind nagy emberek. Ez itt Öklelő Crendel, az eleje óta Bethod mellett harcolt. – Ezzel kinyújtotta a kezét, és taszított egyet az egyik akasztott emberen, majd figyelte, ahogy az ide-oda leng. – Ez meg Fehéroldalú. Nem találhattál nála alkalmasabb embert, ha meg akartál öletni népeket, és el akartad raboltatni a földjeiket. – A következő hulla előbb az egyik irányba forgott a lökésétől, aztán meg vissza. A végtagjai bágyadtan lebegtek körülötte. – Ez pedig itt Csirkecsont. Sosem akasztottam még nála keményebb legényt. – Az utolsó akasztott embert csúnyán lekaszabolták. Aranyozott páncélja dugig volt horpadásokkal, a mellkasán széles seb tátongott, a ősz haját összetapasztotta a vér. Az egyik lábát térdből levágták, és alvadt vér festette meg alatta a földet. – Mi történt vele? – kérdezte West.

– Csirkecsonttal? – A nagy, kövér domblakó, Crummock-i-Phail is ott volt a bámészkodók között. – Levágták a csatában, amikor éppen az utolsó emberig harcoltak valahol arra. – Úgy is volt – szólt Métely, és még a szokásosnál is szélesebben vigyorgott Westre. – Viszont ez még nem ok rá, hogy most felkössük, azt hiszem. Crummock elnevette magát. – Hogy nem ok! – Mosolyogva figyelte a nyikorgó köteleken pörgő hullákat. – Szépek együtt, ahogyan itt lógnak, nem? Állítólag a világ minden szépségét meglátni abban, ahogyan egy akasztott ember himbálódzik. – És ki látja meg benne? – kérdezte West. Crummock rántott egyet széles vállán. – Ők. – Ők, mi? – West visszanyelte a feltörő epét, és a holttestek között belépett az erődbe. – Vérszomjas egy társaság. A Kutyaember még egyet húzott a flaskájából. Most már kellőképpen részegnek érezte magát. – Jól van. Akkor essünk túl rajta. Összerezzent, ahogy Zordon belészúrta a tűt, aztán csücsörített az ajkával, és sziszegve fújta ki a levegőt a fogai között. A tompa lüktetéshez egyszerre kellemes, csiklandozó érzés társult. Aztán a tű átfúrta a bőrét, maga után húzta a cérnát, és a Kutyaember karja egyre rettenetesebben égett. Ivott még egy kortyot, és előre-hátra ringatta magát, de ez sem segített. – Picsába! – nyögte. – Picsába! Picsába! Zordon felemelte a fejét. – Akkor ne nézz ide! A Kutyaember elfordította a fejét. Azonnal a szemébe ötlött az uniós egyenruha vörös szövete a barna por közepén. – Veszett! – kiáltotta a Kutyaember, és a fájdalom ellenére elmosolyodott. – Örülök, hogy ideértetek. Őszintén örülök. – Jobb későn, mint soha. – Ezzel aztán biztosan nem fogok vitába szállni. Így igaz. West lepillantott a Kutyaember karját öltögető Zordonra. – Jól vagy? – Hát, fogjuk rá. Tul meghalt. – Meghalt? – West szeme elkerekedett. – Hogyan? – Csata volt, vagy mi. Az egész kurva balhé arra megy ki, hogy halottak legyenek. – Kezében a flaskával körbemutatott. – Itt üldögélek, és azon agyalok, hogy mit csinálhattam volna máshogy. Megakadályozhattam volna, hogy lemenjen azon a lépcsőn, vagy lemehettem volna, hogy résen legyek, vagy elintézhettem volna, hogy lerogyjon az ég. Ilyen hülyeségek járnak a fejemben, de semmi olyasmi, amivel segíthetnék az élőkön vagy akár a holtakon. Viszont mégis folyamatosan pörögnek a gondolataim. West komoran meredt maga előtt a földre. – Talán ennek a játéknak nem is lehet győztese. – Á, baszd meg! – ordított fel Kutyaember, ahogy tű ismét a karjába bökött, aztán dühösen odavágta az üres flaskát. – Az egész kibaszott izéből nem jöhet ki jól senki. Én leszarom, úgy, ahogy van. Zordon elővette a kését, és elvágta a cérnát. – Mozgasd meg az ujjaidat! – A Kutyaember egész karja égett, ahogy ökölbe szorította a kezét, de azért vicsorogva leküzdötte a fájdalmát, és kényszerírtette magát, hogy behajlítsa az ujjait.

– Működik – állapította meg Zordon. – Mázlid van. A Kutyaember elkeseredetten nézett körül a vérben ázó csatatéren. – Szóval így néz ki a mázli, mi? Rég kíváncsi voltam rá, milyen. – Zordon rántott egyet a vállán, és letépett egy darab rongyot a kötéshez. – Nálatok van Bethod? A Kutyaember tátott szájjal nézett föl Westre. – Miért, nálatok nincs? – Sok foglyot ejtettünk, de nem volt közöttük. A Kutyaember elfordította a fejét, és undorodva köpött a sárba. – Lefogadom, hogy a boszorkány sem, meg a Félelmetes sem, meg egyik hájfej fia sem. – Felteszem, a lehető leggyorsabban visszavágtatnak Carleonba. – Több mint valószínű. – Úgy képzelem, új sereget próbál toborozni, új szövetségeseket keres, hogy felkészüljön az ostromra. – Nem lepne meg. – Utána kéne sietnünk, amint elrendeztük a foglyokat. A Kutyaembert elfogta a reménytelenség érzése, méghozzá olyan erővel, hogy majdnem elzuhant a földön. – A holtakra! Bethod megszökött. – Felnevetette, aztán a következő pillanatban már könnyek csiklandozták a szeme sarkát. – Vége lesz ennek valaha? Zordon bekötözte a sebet, és gondosan megcsomózta a szövet sarkait. – Végeztünk. A Kutyaember visszanézett rá. – Végeztünk? Kezdem azt érezni, hogy sosem fogunk végezni. – Kinyújtotta a kezét. – Segíts fel, Veszett. El kell temetnem egy barátot. Amikor Tult a földbe tették, a nap már egészen alacsonyan járt,éppen hogy csak átkukucskált a hegytetők fölött, és aranyszínűre festette a felhők peremét. Jó idő volt ez, eltemetni egy jó embert. Összezsúfolódva állták körül a sírt. Jó pár másik temetés is zajlott éppen, és halk zokogás meg szomorú szavak lengték be a környéket, de Tult nagyon szerették, nála jobban tán senkit, így az ő temetésére szép számmal gyűltek össze. Azért Logen körül még így sikerült jókora üres területet hagyni. Éppen, mint régen, amikor senki sem mert a közelébe menni. Logen nem hibáztatta őket. Ő is elmenekült volna magától, ha tud. – Ki akar beszélni? – kérdezte a Kutyaember, és egyenként végignézett a többieken. Logen képtelen volt a szemébe nézni, inkább a csizmáját bámulta. Az, hogy mondjon valamit, végképp szóba sem jöhetett. Nem volt benne biztos, hogy mi történt a csatában, de azért sejtette. Abból, a kevésből, amire emlékezett, mindent össze tudott rakni. Körülnézett, megnyalta felhasadt ajkát, de ha valaki más is kitalálta, mi történt, hát megtartotta magának. – Senki sem akar beszélni? – kérdezte megint elcsukló hangon a Kutyaember. – Hát, bassza meg, akkor én fogok beszélni, mi? – Fekete Métely lépett elő. Lassan körülnézett az egybegyűlteken. Logennek az volt a benyomása, hogy őt a többieknél is alaposabban végigmustrálta, de valószínűleg csak a saját félelmei csapták be.

– Tul Duru Viharfelhő – mondta Métely. – Visszament a sárba. A holtak a megmondhatói, hogy nem mindig értettünk egyet, ő és én. Sokszor semmiben sem értettünk egyet, de talán az én hibám volt, olyan egy rohadék vagyok, hogy mindenkinek visszapofázom. Sajnálom, hogy így volt. Most már késő. – Szaggatott lélegzetet vett. – Tul Duru. Északföldön mindenki ismerte a nevét, és mindenki tisztelettel mondta ki, még az ellenségei is. Olyan ember volt, aki… reményt adott másoknak, azt hiszem. Aki reményt adott másoknak. Erőt akarsz? Bátorságot? Rendesen akarod csinálni a dolgaidat, ahogy régen volt szokás? – A frissen felforgatott földhalom felé intett a fejével. – Hát tessék! Tul Duru Viharfelhő. Basszátok meg, ne keressetek tovább. Kevesebb vagyok most, hogy elment, mint ahogy ti is mindanniyan. – Ezzel Métely hátat fordított, és leszegett fejjel elvonult a sírtól a szürkületbe. – Mind kevesebbek vagyunk – mormogta a Kutyaember, és könnyek csillantak a szemében, ahogy lenézett maga elé a földre. – Szép szavak. – Mindenki megtörtnek tűnt a sír körül. West, az embere, Pike, Reszket, de még Zordon is. Mind megtörtek. Logen is azt akarta érezni, amit ők. Sírni akart. Amiért meghalt egy jó ember. Amiért könnyen lehet, hogy miatta halt meg. De csak nem jöttek a könnyek. Komoran meredt a földhalomra, ahogy a nap a hegyek mögé süllyedt, és a Felföld mélyén rejtőző erődre sötétség borult. A semminél is kevesebbnek érezte magát. Aki új ember akar lenni, annak új helyekre kell mennie és új dolgokat kell csinálnia olyan emberekkel, akiket korábban nem is ismert. Aki visszatér a régi dolgaihoz, az mi is lehetne más, mint a régi önmaga? Reálisan kell szemlélni ezeket a dolgokat. Megpróbálkozott vele, hogy más ember legyen, de hazugság volt az egész. Az a fajta, amelyiken a legnehezebb átlátni. Az a fajta, amelyiket az ember magának mond. Ő a Véres Kilences. Ez egyszerű tény, és akárhogy próbált elbújni előle, akárhogy igyekezett, hogy valaki más legyen, nem menekülhetett. Logen gyászolni akart. De a Véres Kilences nem gyászol meg senkit. Gyötrelmes ébredés Jezal mosolyogva ébredezett. A végére jártak ennek az eszement küldetésnek, és hamarosan visszatérhet Aduába. Vissza Ardee karjaiba. Ott meleg lesz és nyugalom. A gondolatra még alaposabban becsavarta magát a takarójába. Aztán összeráncolta a homlokát. Kopogó hangot hallott valahonnan. Résnyire kinyitotta a szemét. Valaki a szoba túlsó végéből sziszegetett neki, és most arra fordította a fejét. Terez sápadt arca világított sápadtan a sötétben az ágy függönyének két fele között. Az elmúlt pár hét eseményei egyetlen szörnyű pillanat alatt villantak végig Jezal előtt. Királynéja éppen olyan volt, mint aznap, amikor feleségül vette, a hibátlan arc valamiért most mégis csúf és utálatos volt a szemében. A királyi hálószoba csatamezővé változott. A kitartó elszántsággal felügyelt arcvonal az ajtó és a kandalló között meghúzott láthatatlan vonal volt, amit Jezal

csak saját kockázatára léphetett át. A szoba másik fele styriai területnek számított, maga a hatalmas ágy pedig Terez legerősebb, bevehetetlennek tűnő fellegvárának. Házasságuk második éjszakáján, talán azt remélve, hogy az elsőn csak némi félreértés történt, Jezal félszívvel újra próbálkozott, de véres orral kényszerült megfutamodni. Azóta lemondóan rendezkedett be a hosszú és eredménytelen ostromra. Terez mestere volt a színjátéknak. Jezal aludhatott a földön, a közel sem elég hosszú bútordarabok valamelyikén, vagy ahol csak akart, feltéve, hogy távol tartotta magát tőle. Aztán reggelinél a királyné mosolygott rá, semmiségekről beszélt, sőt ha tudta, hogy figyelik őket, néha még melegen a kezére is tette a kezét. Időről időre még Jezallal is sikerült elhitetnie, hogy minden rendben van, amint azonban ketten maradtak, hátat fordított a férfinak, némaságba burkolózott, és olyan mély megvetéssel meg undorral méregette, hogy Jezalnak a gyomra is felfordult. Terez sutyorgó udvarhölgyei alig kevesebb megvetéssel viselkedtek vele, amikor volt olyan balszerencsés, hogy a társaságukban találta magát. Különösen egyikük, Shalere grófnő, aki állítólag egészen kiskoruk óta a királyné legközelebbi barátja volt, méregette őt gyilkos gyűlölettel a tekintetében. Egy alkalommal éppen akkor esett be a szalonba, amikor vagy tucatnyi udvarhölgy ült Terez körül, és styria nyelven beszélgettek. Úgy érezte magát, mint a parasztlegény, aki különösen jól öltözött, valamiféle sötét átkot kántáló boszorkányok gyülekezetébe tévedt. Valószínűleg ő maga lehetett a célpont. Úgy érezte magát, a legalantasabb, legvisszataszítóbb állat lenne a világon. Pedig király volt a saját palotájában. Valamiért folyamatosan a markában tartotta a megmagyarázhatatlan félelem, hogy valaki rájön az igazságra, de ha a szolgálók közül egy is észrevette, mi a helyzet, az megtartotta magának. Jezalban néha felmerült, hogy talán el kéne mondania valakinek, de hát kinek mondhatta volna el? És mit mondhatott volna el? Szép napunk van, főkancellár uram. A feleségem nem hajlandó dugni velem. Örülök, hogy találkoztunk, eminenciás uram. A feleségem rám sem hajlandó nézni. Hogy szolgál a kedves egészsége, legfőbb bíró uram? Jut eszembe, a királyné megvet engem. Leginkább attól ódzkodott, hogy Bayaznak elmondja. Határozottan eltiltotta tőle a mágust, hogy a személyes ügyeibe avatkozzon, így hát most aligha könyöröghetett a segítségéért. Így hát keserűen és zavarodottan, de tartotta magát a meséhez, és minden egyes nappal, amit ennek a tökéletes házasságnak a tettetésével töltött, egyre nehezebben látta a kiutat. Ott állt előtte az egész élete – szeretet nélkül, barátok nélkül, az éjszakákat a padlón töltve. – Na? – szűrte a fogai között Terez. – Mi na? – vicsorogta Jezal. – Az ajtó! Mintha csak a végszóra várt volna, valaki olyan erővel döngette meg az ajtót, hogy az megremegett a keretében. Jezal magában mormogva félrerántotta a takaróját, feltápászkodott a szőnyegről, dühösen az ajtóhoz botorkált, és elfordította a kulcsot a zárban.

Gorst állt odakint a folyosón teljes páncélzatban, kivont karddal, másik kezében egy lámpást tartva, aminek erős fénye megvilágította durva, aggodalmas vonásait. Valahonnan a folyosó végéről sietős léptek meg zavart kiáltások visszhangoztak, és jó pár reszketeg lámpa világította meg a falakat. Jezal hirtelen nagyon is ébernek érezte magát, ahogy felhúzta a szemöldökét. – Felség – szólt Gorst. – Mi a fene folyik itt? – A gurkhuliak megszállták Midderlandot. Ferro szeme felpattant. Felugrott a padról, és szorosan markolva a helyéről kiszakított asztallábat, ugrásra készen terpeszbe állt. Hangtalanul elkáromkodta magát. Elaludt, márpedig soha semmi jó nem származott belőle, ha így történt. De senki nem volt a szobában. Sötét volt és csend. Sem a kripli, sem a feketemaszkos szolgálói nem lopóztak be. A páncélos őröknek sem látta nyomát, akik résnyire húzott szemmel figyelték, ahányszor lépett egyet ennek az átkozott palotának a kövekkel kirakott folyosóin. Csak a Bayaz szobájába vezető ajtó alól szűrődött ki némi fény. Halk mormogás is hallatszott odabentről. Ferro összehúzta a szemöldökét, odaosont, és letérdelt a kulcslyuk előtt. – Hol szálltak partra? – hallotta tompán Bayaz hangját a fán keresztül. – Az első hajók Keln közelében, Midderlend délnyugati csücskénél futottak a szárazföldre a szürkületben. – Yulwei. Ferro bizsergető izgalmat érzett, és a levegő hűvösen áramlott be az orrán. – Felkészültetek? Bayaz felhorkant. – Ennél felkészületlenebbek aligha lehetnénk. Nem számítottam rá, hogy Khalul ilyen hirtelen lép. Éjszaka jöttek, mi? Lord Brock nem vette észre, hogy közelednek? – Ha engem kérdezel, nem csak hogy észrevette, de egy korábbi egyezség alapján szívesen is látta őket. A gurkhuliak nyilván odaígérték neki az Unió trónját, miután megtörtek minden ellenállást, és felkötötték a fattyúdat az Agriont kapujára. Király lesz, de persze Uthman-ul-Dosht vazallusa. – Ez felségárulás. – A szokványos fajtából. A magunkfajtának aligha van oka meglepődni rajta, igaz, testvérem? Azt hiszem, láttunk már rosszabbat, és talán mi magunk is tettünk rosszabbat az idők során. – Vannak dolgok, amiket muszáj megtenni. Ferro hallotta, ahogy Yulwei felsóhajt. – Sosem tagadtam. – Hányan vannak a gurkhuliak? – Ők sosem aprózzák el. Eddig talán öt légió lehet, de ez csak az előőrs. Sokkal többen fognak jönni. Ezrével. Az egész Délvidék háborúra készül. – Khalul is velük van? – Miért lenne? Ő Sarkantban marad, élvezi a napsütést a domboldalba épített függőkertjeiben, és várja a rombolásról érkező híreket. Mamun vezeti őket. A sivatag gyümölcse, háromszor áldott és háromszor… – Tudom, hogy szólíttatja magát az az arrogáns féreg.

– Akárhogy is szólíttatja magát, egyre erősebb lesz, és… – És vele van a Száz Szó. Érted jöttek, testvérem. Megérkeztek. Ha a helyedben lennék, én már mennék is innen a hideg Északföldre, amíg van még idő. – És aztán mi lesz? Oda talán nem követnének? Vagy szökjek a Világ pereméig? Nemrég jártam ott, és nem tűnt vonzó helynek. Van még néhány kártyám, amit kijátszhatok. Hosszú szünet következett. – Megtaláltad a Magot? – Nem. Újabb szünet. – Nem bánom. Ezeket az erőket nem jó megpiszkálni… Még megkísérteni sem szabadna az Első Törvényt, nemhogy megszegni. Amikor legutóbb használták azt a valamit, földig rombolta Aulcust, és kis híján az egész világot. Jobb, ha a föld alatt marad. – Még ha vele együtt a reményeink is odavesznek? Ferrót magasról tojt Bayaz reményeire, vagy akár Yulweiéire, ami azt illeti. Mindketten becsapták. Torkig volt a hazugságaikkal, a titkaikkal meg az ígéreteikkel. Túl sok időt töltött azzal, hogy beszélt, várt, aztán megint csak beszélt. Most kihúzta magát, felemelte a lábát, és hangos csatakiáltást hallatott. A sarka éppen a zárat találta el, és hangos reccsenéssel szakította ki a helyéből. Az ajtó remegve kitárult. A két öregember egy asztalnál ült, és egyetlen lámpa fénye világította meg egyikük sötét és másikuk sápadt arcát. Egy harmadik alak a legtávolabbi sarokban kuporgott. Quai húzódott meg némán a sötétben. – Talán kopoghattál volna – jegyezte meg Bayaz. Yulwei mosolya világos ívként húzódott sötét bőrén. – Ferro! Örömmel látom, hogy még mindig… – Mikor jönnek a gurkhuliak? A mágus arcáról lefagyott a vigyor, és hosszan felsóhajtott. – Látom, türelmet még nem sikerült tanulnod. – Tanultam, csak aztán mégis kifogytam belőle. Mikor jönnek? – Hamarosan. A felderítőik máris Midderlandot járják. Megszállják a falvakat, és ostrom alá veszik az erődöket, hogy biztonságos legyen a vidék a többieknek, akik követik őket. – Valakinek meg kéne állítania őket – mondta Ferro, és ökölbe szorította a kezét, hogy a körmei a tenyerébe vájtak. Bayaz hátradőlt a székén, az árnyékok összegyűltek csontos arcán. – A számból vetted ki a szót. Eljött a te időd, mi, Ferro? Bosszút ígértem neked, most pedig éretten hullik az öledbe. Uthman serege partra szállt. Több ezer gurkhuli érkezett harcra készen. Két héten belül a városkapu előtt lehetnek. – Két hét – suttogta Ferro. – Viszont nincs felőle kétségem, hogy hamarabb eléjük sietnek. Ha nem tudsz várni, keresek neked helyet közöttük. Ferro várt már éppen eleget. Több ezer gurkhuli, méghozzá harcra készek. A mosoly apró kezdeménye jelent meg Ferro szája sarkában, aztán egyre csak terebélyesedett, és terebélyesedett, amíg az arcizmai is belesajdultak.

II. rész „A királyok utolsó érve” Vésés XIV. Lajos ágyúin A halottak száma A faluban csend volt. A kevés, régi kövekből épült, mohás palatetővel fedett ház elhagyatottnak tűnt. A frissen learatott és felszántott földön ténfergő nyomorúságos varjakon kívül életnek nyoma sem volt. A harang puhán csikorgott Ferro mellett a toronyban. Itt-ott be-becsapódott egy nyitva maradt zsalugáter. A szél néhány felkunkorodott falevelet sodort az üres téren. A látóhatáron három sötét füstoszlop emelkedett az ólomszürke ég felé. Jöttek a gurkhuliak, és ők mindig imádtak égetni. – Baldzsinn! – Vallimir őrnagy a csapóajtóban állt odalent. Ferro összehúzott szemöldökkel nézett vissza rá. Az őrnagy Jezal dan Lutharra emlékeztette, amilyen az első találkozásuk idején volt. Hájas, sápadt arcára pánik és arrogancia dühítő keveréke ült ki. Nyilvánvaló, hogy soha azelőtt még egy kecskét sem próbált tőrbe csalni, nemhogy gurkhuli felderítőket. Azért úgy csinált, mintha igazi szakértő lenne. – Lát valamit? – kérdezte ötödször az utolsó egy órában. – Közelednek – morogta válaszul Ferro. – Hányan? – Úgy tucatnyian. – És milyen messze vannak? – Most talán negyedórányi lovaglásra, de ha kérdezősködik, sem érnek ide hamarabb. – Ha a térre érnek, két tapssal adom meg a jelet. – Vigyázzon rá, hogy mindenképpen eltalálja az egyik tenyerével a másikat, rózsaszín. – Megmondtam már, hogy ne szólítson így! – Egy pillanatra elhallgatott. – Valamelyiket élve kell elfognunk. Ferro összehúzta a szemöldökét. Nem fűlött hozzá a foga, hogy egyetlen gurkhulit is életben hagyjon. – Meglátjuk. Visszafordult a látóhatár felé, és nemsokára már hallotta is, ahogy Vallimir suttogva parancsokat osztogat néhány emberének. A többiek a környező épületekbe vették be magukat. A különös társaságot hátramaradt katonák alkották. Néhányan veteránoknak tűntek, de a legtöbben még fiatalabbak és idegesebbek voltak, mint Vallimir maga. Ferro nem először kívánta, hogy bár itt lenne velük Kilencujjú. Lehetett őt szeretni vagy nem szeretni, azt senki sem tagadhatta, hogy érti a dolgát. Ferro mindig tudta, mire számíthat tőle, nyugodt határozottságra vagy alkalomadtán gyilkos őrjöngésre. Most bármelyik jól jött volna. Csakhogy Kilencujjú most nem volt itt. Ferro egyedül állt hát a harangtorony széles ablakában, és komoran figyelte Midderland széles mezőit meg az egyre közeledő lovasokat. Tucatnyi gurkhuli

felderítő ügetett laza csoportban az úton. Ugráló foltok voltak a sötét földek foltjai közt kanyargó sápadt csíkon. Ahogy elhagyták az első, fából összetákolt pajtát, lassítottak. Egy nagy gurkhuli hadosztályba a Birodalom különböző területeiről, számtalan meghódított provinciából soroztak be katonákat. Ez a tizenkét, íjakkal és dárdákkal felfegyverkezett felderítő hosszúkás arcuk és keskeny szemük meg a mintás szövetből készült nyeregtakarójuk alapján ítélve Kadirisből érkezett. Őket megölni nem lesz igazi bosszú, de kezdetnek azért elmegy. Egy időre betölti majd az űrt. Azt az űrt, amit már olyan régen nem töltött be semmi. Az egyik katona összerezzent, ahogy egy csenevész fáról felrebbentek a varjak. Ferro visszatartotta a lélegzetét. Biztos volt benne, hogy Vallimir meg néhány szerencsétlen rózsaszín éppen azt a pillanatot választja majd, hogy átessenek egymáson. Aztán mégis maradt a néma csend, ahogy a lovasok bearaszoltak a falu főterére; parancsnokuk a karját magasba emelve intette óvatosságra őket. Felnézett egyenesen Ferro felé, de semmit sem látott. Az arrogáns hülyéi. Csak azt látták, amit látni akartak. Egy falut, ahonnan mindenki elmenekült, annyira rettegtek a császár legyőzhetetlen seregétől. Ferro megszorította az íját. Majd rájönnek. Majd ő megmutatja nekik. A parancsnok egy szögletes papírdarabot tartott a kezében, és olyan pillantásokat vetett rá, mintha valamiféle üzenet lenne egy számára ismeretlen nyelven. Egy térkép volt talán. Az egyik katona megállította a lovát, lecsusszant a nyeregből, aztán megragadta a kantárt, és egy mohával benőtt vályúhoz vezette az állatot. Még ketten voltak, akik nagyon lazán ültek a nyeregben, nevetgéltek, és széles gesztusokkal vicceket meséltek egymásnak. Egy negyedik katona a körmét piszkálta a késével. Egy másik lassan körbeporoszkált a téren, kihajolt a nyeregből, és sorban belesett a házak ablakain. Azt kereste, mit lophatna el. Az egyik viccmesélő harsány nevetésben tört ki. Aztán két éles csattanás visszhangzott az egyik házból. A vályúnál álló katona éppen lehajolt volna vízért, amikor Ferro nyila a mellkasába fúródott. A kulacs kiesett a kezéből a száján csillogó cseppek gördültek elő. Az ablakokban számszeríjak pendültek. A felderítők döbbenten kapták fel a fejüket. Egyikük lova oldalt dőlt, aztán patáival porfelhőt verve fel elesett, maga alá temetve riadtan üvöltő gazdáját. Az épületekből uniós katonák rontottak elő ordítva, felemelt lándzsával. Az egyik lovas félig előhúzta a kardját, amikor egy nyílvessző telibe találta, és mint egy zsák, zuhant le a nyeregből. Ferro második nyila a következő felderítőt a hátán találta el. Az, amelyik az imént a körmét piszkálta, lebucskázott a lováról, és ahogy feltápászkodott a földről, máris egy uniós katona rohant felé előre szegezett dárdával. Ledobta a kését, és maga elé kapta a karját, de elkésett: ellenfele egyszerűen legázolta, és a dárda hegye egyetlen pillanattal később véresen állt ki a hátából. Két felderítő arra próbált menekülni, amerről jöttek. Ferro megcélozta az egyiket, de ahogy a keskeny utca szájához értek, egy kötél feszült meg előttük. A két gurkhuli kirepült a nyeregből, magukkal rántva egy uniós katonát is az egyik épületből, aki arccal előre a földre zuhant, majd a karjára tekert kötél jó pár lépésen

át vonszolta magával a földön. Ferro nyila abban a pillanatban vágódott ez egyik felderítő lapockái közé, amikor az feltápászkodott volna a porból. A másik kábán odébb vonszolta magát néhány lépésnyit, de egy uniós katona akkorát csapott a fejére a kardjával, hogy megnyílt a koponyája. A tizenkét felderítő közül csak a parancsnoknak sikerült kijutnia a faluból. Egy két épület között húzódó alacsony kerítés felé sarkantyúzta a lovát; az állat patái hangos csattanással súrolták felső rudat, ahogy átugratott felette. A parancsnok a lehető legkisebbre húzta össze magát, és sarkát újra meg újra hátasa oldalába mélyesztve, vágtatva távolodott a frissen levágott gabonaszárak között. Ferro, hosszan, megfontoltan célzott, érezte, ahogy az arcán szétterül a mosoly. Pár pillanat alatt felmérte a férfi testhelyzetét a nyeregben, a ló sebességét, a torony magasságát, a szél erejét az arcán, a nyílvessző súlyát, a fa görbületét, az ajkába vájó húr feszességét. Aztán figyelte a fekete szálkaként a szürke ég előtt szálló nyílvesszőt meg a találkozási pont felé vágtató lovat. Isten néha nagyvonalú is tud lenni. A parancsnok ívbe feszítette a hátát, és lebucskázott a nyeregből. Ahogy újra meg újra átfordult a földön, sár és szalmadarabkák szálltak körülötte. Egyetlen pillanattal később éles fájdalomkiáltása is eljutott Ferro fülébe. A nő még nagyobb darabot villantott meg a fogsorából. – Ha! – A vállára dobta az íját, lecsusszant a létrán, aztán kiugrott a hátsó ablakon, és már rohant is a mezőn át. A csizmája hangosan puffogott a puha földön a gabonaszárak között, keze a kardja markolatát szorította. A nyílvessző közvetlenül a válla alatt találta el a parancsnokot, átütötte a testét, és kettétört, amikor elérte a földet. Ferro látta a szilánkosra hasadt szárat a férfi hóna alatt. A tüdejét elvétette, az nyilvánvaló volt. Nem fogja megölni. Legalábbis nem azonnal. Ferro tudta, hogy ha felsegítené a lovára, akkor elszökhetne, és még esélye is lenne életben maradni. Ahogy a felderítő kinyújtotta remegő kezét, egy vércsepp festette vörösre hosszú hüvelykujja begyét. – Kérem… ez nem az én háborúm, én… A kard mély sebet hasított az arcába a száján keresztül, kettévágva az alsó állkapcsát. A férfi felnyögött, de a következő csapás máris félig levágta a fejét. Átfordult, a nyakából sötét vér ömlött a sötét földre a kurtára nyírt gabonaszárak közé. A kard aztán betörte koponyáját, és a parancsnok nem mozdult többé. Nem úgy tűnt, hogy Ferro könyörületes hangulatban lenne ma. A lemészárolt felderítő lova bambán meredt a nőre. – Mi van? – mordult rá Ferro. Talán megváltozott valamelyest a messzi nyugaton, de olyan sokat senki nem változik. Az csak jó, ha eggyel kevesebb katona szolgál Uthman seregében, akárhol is született az illető. Nem kellett saját maga előtt magyarázkodnia. Egy ló előtt meg aztán végképp nem. Megragadta a kantárszárat, és rántott rajta egyet. Ferrónak el kellett ismernie, hogy rózsaszín bolond létére ez a Vallimir egész ügyesen megszervezte a kelepcét. Tíz felderítő feküdt holtan a falu főterén, rongyos ruháik lobogtak a szélben, a vérük eláztatta a poros földet. Az Unió egyetlen sebesültje az a marha volt, akit a saját kötele rántott el, és most karcolásokkal borítva ücsörgött. Eddig jó munkát végeztek.

Egy katona megböködte az egyik hullát a csizmája hegyével. – Szóval így néznek ki a gurkhuliak, mi? Nem valami félelmetesek. – Ezek nem gurkhuliak – szólt Ferro. – Kadiri felderítők, akiket szolgálatra kényszerítettek. Ők sem akartak jobban idejönni, mint amennyire maguk akarták, hogy idejöjjenek. – A katona értetlenül és bosszúsan nézett rá. – Kanta tele van emberekkel. Nem minden barna képű gurkhuli, nem mind az ő istenükhöz imádkozik, és nem mind hajlong a császáruk előtt. – De a legtöbb igen. – A legtöbbnek nincs választása. – Így is ők az ellenség – húzta el a száját a katona. – Nem azt mondtam, hogy kíméljük meg őket. – Ferro odébbállt, és ismét belépett az épületbe, amelyikhez a harangtorony tartozott. Úgy festett, Vallimirnak végül csak sikerült egy foglyot ejtenie. Néhány emberével idegesen gyűlt össze egy életben maradt felderítő körül, aki a háta mögött összekötözött csuklóval térdelt. Arca egyik oldalán véres horzsolás húzódott végig, és a foglyok szokásos tekintetéve nézett fel a katonákra. Félt. – Hol… van… a… fő… hadtestük? – kérdezte Vallimir. – Nem beszéli a maguk nyelvét, rózsaszín – mordult föl Ferro. – És a kiabálás nem segít. Vallimir ingerülten pillantott a nőre. – Talán hoznunk kellett volna valakit, aki beszél kantaiul – jegyezte meg erős iróniával a hangjában. – Talán. Hosszú csend következett, amíg Vallimir arra várt, hogy mikor folytatja a mondanivalóját Ferro. Csakhogy a nő nem szólt egy szót sem. – Maga beszél kantaiul? – Persze. – Akkor talán lenne olyan kedves, és feltenne neki néhány kérdést a kedvünkért? Ferro megszívta a fogát. Időpocsékolás, de ha már meg kell tennie, jobb lesz mihamarabb túlesni rajta. – Mit kérdezzek tőle? – Nos… Milyen messze van ide a gurkhuli hadsereg, hányan vannak, milyen útvonalat választanak, tudja… – Aha. – Ferro leguggolt a fogollyal szemben, és a szemébe nézett. A férfi tehetetlenül és riadtan nézett vissza rá. Nyilván nem értette, mit keres ez a nő a rózsaszínek között. Ferro maga is kíváncsi lett volna rá. – Ki maga? – kérdezte suttogva. Ferro előhúzta a kését, és felemelte. – Vagy válaszolsz, vagy megöllek ezzel a késsel. Ez vagyok én. Hol van a gurkhuli hadsereg? A felderítő megnyalta az ajkát. – Talán… kétnapi menetelésre innen, dél felé. – Hányan vannak? – Annyian, hogy meg sem tudnám számolni. Sok ezren. Vannak emberek a sivatagból, a pusztából, a… – Milyen útvonalon jönnek.

– Nem tudom. Nekünk csak annyit mondtak, hogy jöjjünk el ebbe a faluba, és nézzük meg, hogy üres-e. – Nyelt egyet, a gombóc fel-le mozdult a torkán. – Talán a századosom többet tud. – Szzz – szisszent fel Ferro. A százados nem mond már el semmit, mivel felszabdalta a fejét. – Sokan vannak – közölte Vallimirral a közös nyelven. – És jóval többen is jönnek még. Két napi menetelésre vannak innen délfelé. Nem tudja, milyen úton indulnak el. Mi legyen? Vallimir megdörzsölte a gyér borostát az állán. – Felteszem… vissza kéne vinnünk az Agriontba. Átadjuk az Inkvizíciónak. – Semmit sem tud. Csak lassabban haladunk miatta. Meg kéne ölnünk. – Megadta magát! Ha megölnénk, az közönséges gyilkosság lenne, akár háború van, akár nem. – Vallimir magához intette egyik katonáját. – Nem venném a lelkemre. – Én igen. – Ferro kése könnyedén csusszant a felderítő szívébe, aztán pedig ki onnan. A férfi szája és szeme tágra nyílt. A felhasított inge alól előbugyogó vér sebesen terjedt a sötét szöveten. Riadtan a nőre bámult, és hosszú, szörcsögő hangot hallatott. – Glug… – A férfi feje hátrabicsaklott, a teste elernyedt. Ahogy Ferro megfordult, látta, hogy a katonák a döbbenettől sápadtan, felfújt arccal bámulnak rá. Talán strapás napjuk volt. Sokat tanultak, de hamarosan lesz alkalmuk hozzászokni az ilyesféle dolgokhoz. Vagy így lesz, vagy a gurkhuliak végeznek velük. – Fel akarják égetni a tanyáitokat, a falvaitokat, a városaitokat. Rabszolgának akarják elvinni a gyerekeiket. Azt akarják, hogy a világon mindenki úgy imádkozzon Istenhez, ahogy ők, ugyanazokkal a szavakkal, és azt akarják, hogy az országotok a Birodalom tartománya legyen. Én már csak tudom. – Ferro a halott ember ruhaujjába törölte a kését. – Ez egyetlen különbség a háború meg a gyilkosság között: a halottak száma. Vallimir egy pillanatra lenézett a fogoly holttestére, és elgondolkodva csücsörített az ajkával. Ferrónak az a benyomása támadt, hogy talán keményebb a gerince, mint gondolta volna róla. Az őrnagy végül felé fordult. – Mit javasol? – Itt megvárhatjuk, amíg többen is jönnek. Talán ezúttal valódi Gurkhuliakkal is összefuthatunk. Ez viszont könnyen azt jelentheti, hogy túlerővel kell szembeszállnunk. – Szóval? – Menjünk északra vagy keletre, és állítsunk fel egy ugyanilyen csapdát. – És úgy győzzük le a császár seregét, hogy egyik tucat katonát vadásszuk le a másik után? Apró lépések. Ferro vállat vont. – Apró lépések a megfelelő irányba. Hacsak nem gondolják úgy, hogy eleget láttak, és nem akarnak visszabújni a falaik mögé. Vallimir hosszasan ráncolta a homlokát, aztán az egyik emberéhez fordult, egy tagbaszakadt veteránhoz, akinek hosszú sebhely csúfította el az arcát. – Innen nem messze keletnek van egy falu, ugye, Forest őrmester? – Igen, uram. Marlhof nincs messzebb tíz mérföldnél. – Megfelel magának? – kérdezte Vallimir, és szemöldökét felhúzva nézett Ferróra.

– Nekem a halott gurkhuliak felelnek meg. Ez minden. Falevél a vízen – Carleon – szólt Logen. – Igen – bólintott a Kutyaember. A város ott kuporgott a folyó kanyarulatában, a borongó felhők alatt. Magas falak és tornyok markáns körvonalai emelkedtek a sziklaormon a sebesen rohanó víz fölött, ahol Skarling terme állt egykor. A lent, a hosszú domboldal lábánál összezsúfolódott palatetős kőépületeket fal vette körül. Mindennek ezüstös csillogást kölcsönzött az eső, ami éppen az imént állt csak el. A Kutyaember maga sem tudta, örül-e hogy megint a saját szemével látja a várost. Eddig ahányszor erre járt, mindig balul sült el a dolog. – Megváltozott valamelyest annyi év alatt, a csata óta. – Logen lenézett a kezére, és megmozgatta hiányzó ujja csonkját. – Akkoriban nem volt körülötte ilyen fal. – Nem, de uniós hadsereg sem volt körülötte. A Kutyaember nem tagadhatta, hogy ez azért megnyugtató. Az Unió előőrsei most már egész közel jutottak a várost körülvevő tágas mezőkön át. A földsáncok és a sebtében összetákolt ökörhugyozás-szerű fakerítések mögött járkáló emberek fegyverein tompán villant meg a napfény. Több ezer állig felfegyverkezett, bosszúszomjas katona kerítette be Bethodot. – Biztos, hogy odabent van? – Nem tudom, hová mehetett volna még. Elvesztette a legjobb embereit odafönt a hegyekben. Nemigen maradtak barátai. – Mindannyiunknak kevesebb van, mint régen – mormogta a Kutyaember. – Gondolom, most elleszünk itt. Végül is van időnk. Rengeteg. Csak ülünk itt, nézzük, hogyan nő a fű, és várjuk, hogy Bethod megadja magát. – Igen. – Nem úgy tűnt, mintha Logen hinne a dologban. – Igen – bólintott a Kutyaember. Az a Bethod, akit ő ismert, nem szokta csak úgy megadni magát. Patacsattogás közeledett sebesen úton. Futár érkezett vágtatva a fák közül, dühös csirkére emlékeztető sisakban. Lova szőre ragyogott az izzadságtól, ahogy West sátra felé vette az irányt. Amint megérkeztek, a hírnök kapkodva fogta vissza az állatot, és kis híján kiesett a nyeregből, olyan kapkodva igyekezett leugrani a földre. Amikor végül mégis biztonságban lejutott, a tisztek döbbent tekintetétől kísérve sietett be a sátorba. A Kutyaember érezte az aggodalom jól ismert szorítását a gyomrában. – Rosszhír-szagot érzek. – Miért, vannak nem rossz hírek is? Egyszerre mozgolódás támadt odalent. Katonák kiabáltak, és gesztikuláltak hevesen. – Le kéne mennünk megnézni, mi történt – szólt a Kutyaember, bár sokkal szívesebben indult volna az ellenkező irányba. Crummock a sátor mellett állt, és a komoran figyelte a nyüzsgést.

– Valami van – jegyezte meg a domblakó. – Viszont én egy mukkot nem értek abból, amit a déliek beszélnek, meg fel nem foghatom, amiket művelnek. Esküszöm, az összesnek elment az esze. Izgatott beszélgetés hangja tört elő a sátorból, ahogy a Kutyaember félrehajtotta a ponyvát. Mindenhol uniós tisztek voltak. A teljes zűrzavar kellős közepén, kezét görcsösen ökölbe szorítva állt a holtsápadt West. A Kutyaember megragadta a karját. – Veszett! Mi a nyavalya folyik itt? – A gurkhuliak megszállták Midderlandet. – West kiszabadította a karját. – Most meg a kicsodák csináltak mit? – kérdezte Crummock. – A gurkhuliak. – Logen homlokán mély ráncok jelentek meg. – Barna bőrű népek egészen messziről délről. Nem egyszerű társaság, semmi esetre sem. Közben Pike is melléjük lépett. Égett arca határozottan komor volt. – Egy egész hadsereggel érkeztek a tenger felől. Talán máris elérték Aduát. – Várjunk csak egy pillanatra! – A Kutyaember az ég világon semmit nem tudott a gurkhuliakról, Aduáról, vagy akár Midderlandról, de egyre rosszabb érzések gyötörték. – Pontosan miről is volna szó? – Hazaparancsoltak bennünket. Azonnali hatállyal. A Kutyaembernek elkerekedett a szeme. Végig tudhatta volna, hogy nem lesz ilyen egyszerű. Újra megragadta West karját, és piszkos ujjával Carleon felé bökött. – Nyomokban sincs elég emberünk hozzá, hogy nélkületek csináljunk végig egy ostromot! – Tudom – mondta West. – Nagyon sajnálom, de nem tehetek semmit. Keresse meg Poulder tábornokot! – kiáltotta oda egy kancsal ifjoncnak. – Mondja meg neki, hogy készítse a hadosztályát! Azonnal indulunk a tenger felé. A Kutyaember nagyot pislogott, és úgy érezte, rögtön kihányja a vacsoráját. – Szóval a semmiért harcoltunk hét napon át a Felföldön? Tul meg ki tudja még hány ember a semmiért halt meg? – Mindig meglepetésként érte, milyen gyorsan a darabjaira tud hullani valami, amire az ember támaszkodik. – Akkor erről ennyit. Indulás vissza az erdőbe, a hidegbe. Menekülhetünk és ölhetünk megint. Sosem lesz vége. – Talán lehet más megoldás. – Milyen megoldás. A domblakók főnöke alamuszi mosolyra húzta a száját. – Te tudod, miről beszélek, ugye, Véres Kilences? – Igen. Tudom. – Logen úgy nézett ki, mint az elítélt, aki már tudja, hogy felkötik, ráadásul éppen azt a fát bámulja, amelyikről lógni fog. – Mikor kell mennetek, Veszett? West összeráncolta a homlokát. – Sok emberünk van, és nem éppen széles az út. Poulder hadosztálya mondjuk holnap indulhat, Kroyé meg holnapután. Crummock arcán egy árnyalattal szélesebb lett a vigyor. – Szóval holnap egész nap itt fog tolongani egy rakás ember, be lesznek ásva Bethod körül, és egyáltalán nem úgy festenek majd, mint akik bárhová is mennek, ha jól értem. – Hát úgy sejtem, így lesz, igen.

– Kérek egy napot – szólt Logen. – Adjatok egyetlen napot, és talán mindent el tudok rendezni. Akkor ha még élek, elmegyek veletek délre, és magammal hozok, akit csak tudok. Szavamat adom. Segítünk nektek a gurkhuliak ellen. – Mit számíthat egy nap? – kérdezte West. – Igen – mormogta a Kutyaember. – Mit számíthat egyetlen nap. – A gond csak az volt, hogy sejtette a választ. A víz békésen csordogált el az öreg híd alatt, aztán a fák között sietett tovább, lefelé a zöld domboldalon. Le, Carleon felé. Logen figyelte a sodródó sárga faleveleket, ahogy körbe-körbe forogva kerülgették a moha lepte köveket. Azt kívánta, bár ő is elúszhatna, de nem tűnt éppen valószínűnek, hogy ez az álma valóra válik. – Itt harcoltunk – szólt a Kutyaember. – Háromfás és Tul, Métely és Zordon, meg persze én. Forleyt valahol arra temettük el az erdőben. – Fel akarsz menni hozzá? – kérdezte Logen. – Ha gondolod, megnézhetjük, hogy… – Minek? Kétlem, hogy jobban érezném magam tőle, abban meg teljesen biztos vagyok, hogy neki nem használ. Neki semmi sem használ. A halottak már csak így vannak ezzel. Biztos vagy a dolgodban, Logen? – Tudsz más megoldást? Az Unió nem marad. Talán ez az utolsó esélyünk, hogy elintézzük Bethodot. Nincs sok vesztenivalónk. – Mondjuk az életed. Logen mély lélegzetet vett. – Nem hiszem, hogy azt bárki is olyan sokra tartaná. Lejössz velem? A Kutyaember megrázta a fejét. – Inkább idefent maradok. Torkig vagyok Bethoddal. – Hát jól van. Jó. – Logennek az az érzése támadt, hogy életének minden egyes pillanata, minden, amit valaha mondott vagy tett, minden döntése, amit valaha meghozott, ehhez a pillanathoz vezette el. Most már nem maradt választása. Olyan volt, mint a falevelek a vízen – csak sodorta az ár Carleon irányába, és nem tehetett ellene semmit. Sarkával megbökte a lova oldalát, és magányosan indult meg lefelé a csobogó patak medrét követő úton. Ahogy a nap haladt előre, mintha minden tisztábbnak tűnt volna, mint szokott. A fákról hullani készültek a tűz összes színében – aranysárgán, égővörösen, élénk bíboran – pompázó nyirkos levelek. Ahogy a völgybe tartott, az őszi párától súlyos levegő szinte kaparta a torkát. A csikorgó nyereg, a zörgő lószerszámok és a paták kopogása a puha földön csak elfojtottan hallatszott. Logen átügetett a sártengerré taposott, egykor zöld mezőn, elhagyta a falaktól három nyíllövésnyi távolságra lévő ásott árokból és egy sor kihegyezett karóból álló uniós vonalakat. A szögecsekkel kivert zubbonyt és acélsisakot viselő katonák komor tekintettel figyelték, ahogy elhalad előttük. Megrántotta a kantárt, és lépésbe fogta vissza a lovát. Átléptetett Bethod egyik új fahídján; a folyó megduzzadt alattuk az őszi esőtől. Az út innentől enyhén emelkedett, és Logen nemsokára a városfal előtt találta magát. A fal magas volt, sima, sötét, és masszív. Ha valaha építettek fenyegető falat, hát ez az volt. Nem

látott embereket a mellvéd réseiben, de úgy sejtette, biztosan ott kell lenniük. Nyelt egyet, a nyál kellemetlenül csiklandozta a torkát, aztán erőnek erejével kihúzta magát a nyeregben, úgy téve, mintha nem sajgott volna minden porcikája a hegyekben vívott hétnapos csata után. Kíváncsi volt, hamarosan hallja-e egy számszeríj csattanását, és érzi-e a testébe hasító éles fájdalmat, hogy aztán holtan zuhanjon a sárba. Ha így történik, arról valami egészen kínos dal születik majd. – Nicsak, nicsak! – jött valahonnan egy mély hang, amit Logen azonnal felismert. Ki más is lenne, mint Bethod. Az volt a különös az egészben, hogy egy futó pillanatra még örült is neki, hogy hallja. Aztán eszébe jutott, mennyi vér folyt, amíg ők egymás közelében voltak. Az embernek lehetnek olyan ellenségei, akikkel sosem találkozott. Logennek számtalan volt. Az ember megölhet olyanokat, akiket nem is ismert. Logen gyakran megette. De senkit sem lehet igazán gyűlölni, ha az ember előbb nem szerette, és annak a szeretetnek mindig megmarad a nyoma. – Lenézek a kapuról, és ki lovagol éppen felém, egyenesen a múltból? – szólt le a magasból Bethod. – A Véres Kilences! Alig hiszek a szememnek! Szívesen rendeznék lakomát akár, de nincsen felesleges ételünk. – Ott állt a mellvéden, magasan a kapu felett, és öklével a kőre támaszkodott. Nem húzta el a száját. Nem mosolygott. Igazából egyáltalán nem csinált semmit. – Csak nem Északföld királyához van szerencsém! – kiáltotta vissza Logen. – Szóval megvan még az arany fejfedőd. Bethod megérintette a fejét körülölelő koronát. A lenyugvó nap fénye megcsillant a nagy ékkövön a homlokánál. – Miért ne lenne meg? – Nézzük csak… – Logen balra, jobbra, fel és le végigmérte a csupasz falakat. – Csak mert amennyire meg tudom ítélni, egy szarkupacon kívül nem maradt semmi, aminek a királya lehetnél. – Aha. Az az érzésem, mind a ketten magányosak lehetünk. Hol vannak a barátaid, Véres Kilences? Azok a gyilkosok, akikkel olyan szívesen vetted körül magad? Hol van a Viharfelhő, Zordon, a Kutyaember meg az a kurafi Fekete Métely? – Mindnek annyi, Bethod. Meghaltak odafönt a hegyekben. Halottak, akárcsak Skarling. Meg mint Csirkecsont, Öklelő és Fehéroldalú, nem is szólva a többi szerencsétlenről. Bethod elkomorodott. – Nem sok okunk van az örömre, ha engem kérdezel. Jó néhány kiváló ember ment vissza a sárba, vagy így, vagy úgy. Az én barátaim meg a tieid közül is. Semminek nem lesz jó vége, ha mi ketten benne vagyunk, mi? Barátnak is rosszak voltunk, ellenségnek meg még rosszabbak. Miért jöttél ide, Kilencujjú? Logen egy darabig némán ült a nyeregben, és azokra az alkalmakra gondolt, amikor éppen azt tette, amit most is meg kellett tennie. A párbajokra gondolt, meg a kimenetelükre, és a számtalan emlék közül egy sem volt éppen kellemes. Ha egy dolgot el lehet mondani Kilencujjú Logenről, hát fásult volt éppen. De nem maradt más választása. – Azért jöttem, hogy párbajt ajánljak! – bömbölte. A hangját visszaverték a nyirkos, sötét falak, aztán lassan elhalt a párás levegőben. Bethod hátravetette a fejét, és felnevetett. Logen nem sok vidámságot vélt hallani benne. – A holtakra, Kilencujjú, te sosem változol! Olyan vagy, mint valami

elaggott kutya, aki folyton ugat, hiába próbálják befogni a száját. Párbaj? Mi maradt nekünk, amiért párbajozni lenne érdemes? – Ha győzök, kinyitod a kapukat, és átadod magad nekem. A foglyom leszel. Ha veszítek, az Unió összecsomagol, és hazamegy, te meg szabad vagy. Bethod arcáról lassan leolvadt a mosoly, és Északföld királya gyanakodva húzta össze a szemét. Logen régről ismerte ezt a pillantást. Az esélyeket mérlegeli, megfontolja, mit miért tegyen. – Kitűnő ajánlatnak tűnik, tekintve, hogy mekkora slamasztikában vagyok. Nehéz is komolyan venni. Mit nyernének ezen a déli barátaid? – Várnak, ha kell – mordult fel Logen –, de nem nagyon érdekled őket, Bethod. Hiába vágsz fel, egy senki vagy a szemükben. Máris végigrugdosták a seggedet egész Északföldön, és az a benyomásuk, hogy nem fogod többé háborgatni őket. Ha győzök, megkapják a fejedet. Ha vesztek, korábban hazamehetnek. – Egy senki vagyok a szemükben, mi? – mosolyodott el szomorúan Bethod. – Ezt értem el annyi kemény munka, izzadság meg gyötrelem árán? Elégedett vagy, Kilencujjú? Örülsz, hogy semmivé lett minden, amiért harcoltam? – Miért ne lennék elégedett? Csakis magadat okolhatod. Te hoztad ezt ránk. Fogadd el a kihívást, Bethod, és legalább egyikünknek békéje. Északföld királya elkerekedett szemmel nézett le a városfalról. – Csakis magamat okolhatom? Hogy én? Hogy milyen gyorsan felejtenek egyesek! – Megragadta a nyakában lógó láncot, és megcsörgette. – Szerinted akartam én ezt? Szerinted vágytam én erre az egészre? Nem akartam mást, csak még egy kevés földet, hogy etethessem a népemet, és hogy a nagy klánok ne szorongassanak. Nem akartam mást, csak néhány győzelmet, amikre büszke lehetek, és hogy valami jobbat adhassák át a fiaimnak, mint amit én kaptam apámtól. – Előrehajolt, két kézzel markolva a mellvédet. – Ki volt az, aki mindig egy lépéssel tovább taszított? Ki volt az, aki sosem hagyott leállni? Ki volt az, aki mindenáron vért akart inni, és miután megkóstolta, lerészegedett tőle, megvadult, és egyszerűen nem tudott betelni vele. – Lefelé bökött az ujjával. – Ki más, mint a Véres Kilences? – Egyáltalán nem így volt – vicsorította Logen. Bethod nevetése élesen visszhangzott a szélben. – Nem-e? Én csak beszélni akartam Szívtelen Shamával, de neked meg kellett ölnöd! Próbáltam egyezségre jutni Heonannal, de neked feltétlen oda kellett tolnod a képed, hogy lerendezhesd vele a vitádat, és egy tucat másik viszályt kirobbanthass. Békét emlegetsz? Könyörögtem, hogy engedj békét kötnöm Uffrithnél, de neked meg kellett küzdened Háromfással! Térden állva könyörögtem, de te nem bírtad ki, hogy ne neked legyen a legnagyobb neved egész Északföldön. Aztán legyőzted, megszegted az adott szavad, és életben hagytad, mintha nem is kellett volna mással törődnöd, csak a saját nyavalyás büszkeségeddel. – Egyáltalán nem így volt – mondta Logen. – Egyetlen ember sincs Északföldön, aki ne tudná, mennyire így volt. Béke? Ha! És hogy volt Csörgőnyakkal, mi? A váltságdíjért cserébe visszaadtam volna a fiát, és mind elégedetten mehettünk volna haza, de nem! Mit is mondtál nekem? Könnyebb megállítani a Fehér-folyamot, mint a Véres Kilencest? Aztán feltétlen ki kellett tűznöd a fejét a zászlórudamra, hogy az egész világ láthassa, és a bosszú

sose érhessen véget! Ahányszor csak megpróbáltam befejezni, tovább rángattál, egyre mélyebbre és mélyebbre a posványba, amíg már nem volt megállás! Amíg választanunk kellett, hogy mi ölünk, vagy bennünket ölnek meg. Amíg le kellett igáznom egész Északföldet. Te tetted a fejemre a koronát, Kilencujjú. Mi más lehetőséget hagytál nekem? – Egyáltalán nem így volt – suttogta Logen. De tudta, hogy így volt. – Mondd csak magadnak, hogy én vagyok minden nyavalyád okozója, ha ettől jobban érzed magad. Mondd csak magadnak, hogy én vagyok a könyörtelen, a gyilkos, a vérszomjas, de aztán kérdezd meg magadtól, kitől tanultam mindezt. A lehető legjobb tanárom volt. Játszd csak el a jó embert, ha úgy tetszik, az embert, akinek nincs választása, de mind a ketten tudjuk, ki vagy valójában. Béke? Sosem lesz békéd, Vérés Kilences. Te vagy a halál maga. Logen szívesen tagadta volna, de akkor csak tovább hazudik. Bethod igazán ismerte őt. Bethod igazán értette őt. Jobban, mint bárki más. Bethod volt a legnagyobb ellensége, de a legjobb barátja is egyben. – Akkor miért nem öltél meg, amikor lehetőséged volt rá? Északföld királya felhúzta a szemöldökét, mint aki nem ért valamit. Aztán megint nevetni kezdett. Harsányan tört fel belőle a kacagás. – Nem tudod, miért? Ott voltál az oldalán, és nem tudod? Te semmit sem tanultál tőlem, Kilencujjú! Ennyi év után, még mindig csak hagyod, hogy sodorjon az ár, amerre neki tetszik! – Miről beszélsz? – hörögte Logen. – Bayaz! – Bayaz? Mi van vele? – Alig vártam, hogy megkapd a véres keresztet, és elsüllyesszem a hulládat a mocsárban a félresikerült haverjaidéval együtt. Boldogan megtettem volna, csakhogy aztán beállított az a hazug vén gazember! – És? – Tartoztam neki, és ő azt akarta, hogy engedjelek el. Az a bajkeverő vén faszkalap mentette meg a rusnya irhádat, nem más! – Miért? – morogta Logen. Fogalma sem volt, mit kezdhetne ezzel a dologgal. Nem tetszett neki, hogy annyival később szerzett róla tudomást, mint mindenki más. De Bethod csak kacagott. – Talán nem alázkodtam meg előtte úgy, ahogy szerette volna. Téged mentett meg, a miértekről őt kérdezd, ha megéred, hogy találkozol még vele. Bár nem hiszem, hogy így lesz. Elfogadom a kihívást. Találkozunk ugyanitt. Holnap. Napkeltekor. – Összedörzsölte a tenyerét. – Férfi a férfival szemben, és Északföld véráztatta sorsa függ az eredményen. Éppen, mint régen, igaz, Logen? A régi időkben. A múlt napsütötte völgyeiben. Még egyszer utoljára kockát vetünk, mi? – Északföld királya lassan hátralépett, el a mellvédtől. – Azért valami mégiscsak változott. Most új bajnokom van. A helyedben ma este mindenkitől elköszönnék, és felkészülnék a visszatérésre a sárba. Az a helyzet… hogy is szoktad mondani régen? – Nevetése lassan elhalt a szürkületben. – Reálisan kell szemlélni ezeket a dolgokat. – Szép darab hús – állapította meg Zordon.

A meleg tűzért meg egy szép darab húsért igazán hálás lehetett az ember, és éppen elégszer történt meg, hogy a Kutyaembernek sokkal kevesebb jutott ennél, most mégis felfordult a gyomra, ahogy a vértől csöpögő birkacombot nézte. Szívtelen Shama vére jutott az eszébe, amikor Logen felhasította a gyomrát. Évek teltek el azóta, de a Kutyaember olyan élesen látta maga előtt a képet, mintha csak tegnap történt volna. Hallotta a kiáltásokat, az összeütődő pajzsok csattanását. Érezte a keserű izzadság és a hóra kiömlött vér szagát. – A holtakra! – mordult föl a Kutyaember, és keserű epével telt meg a szája. – Hogy bírtok most akár csak gondolni is az evésre. Métely elvigyorodott. – Attól, hogy éhezünk, Kilencujjúnak egy fikarcnyit sem lesz könnyebb dolga. Semmitől sem lesz könnyebb dolga. Ez az egész párbaj lényege, nem? Minden egyetlen emberen múlik. – Késével megbökte a húst, amitől a vér sziszegve fröccsent a tűzre, aztán elgondolkodva dőlt hátra. – Szóval szerinted meg tudja csinálni? Tényleg? Emlékszel arra a szörnyetegre? – A Kutyaember megérezte a szelét annak a félelemnek, ami akkor, az őszi ködben a hatalmába kerítette, és tetőtől talpig beleremegett. Valószínűleg sosem fogja elfelejteni annak az óriásnak a látványát, amint előbukkant a homályból, és a magasba emelte festett öklét, hogy egyetlen ütéssel összeroppantsa Háromfás bordáit, és kiszorítsa belőle az életet. – Ha bárki meg tudja csinálni – szűrte összeszorított fogain keresztül –, az csakis Logen lehet. – Aha – bólintott Zordon. – Igen, de meg fogja-e csinálni? Ez a kérdés. Ez, meg hogy mi lesz, ha nem csinálja meg. – Hogy erre a kérdésre mi a válasz, abba a Kutyaember még csak nem is szívesen gondolt bele. Először is Logen halott lesz. Aztán persze elmarad Carleon ostroma. A hegyekben vívott csata után a Kutyaembernek ahhoz kis kevés embere maradt, hogy egy bilit bekerítsenek, nemhogy Északföld legnagyobb fallal körülvett városát. Bethod azt tehet, amit csak akar. Segítséget kérhet, új barátokat keríthet magának, és folytathatja a harcot. Senki sem vágott vissza nála keményebben, ha sarokba szorították. – Logen meg tudja csinálni – suttogta, és ökölbe szorította a kezét, amitől a hosszú vágás a karján szinte égetett. – Muszáj neki. Egy nagy, húsos kéz hirtelen akkorát csapott a hátára, hogy kis híján a tűzbe zuhant. – A holtakra mondom, sosem láttam még ennyi lógó orrot egy tűz körül. – A Kutyaember elfintorodott. A bolond domblakó aligha volt rá alkalmas, hogy feldobja a hangulatát, ahogy nyomában a fegyvereit a vállukon cipelő gyerekeivel, vigyorogva bukkant elő a sötétből. A gyerekek mostanra csak ketten maradtak, mivel az egyik fiú meghalt odafönt a hegyekben. Azért nem úgy tűnt, hogy Crummockot felzaklatta a dolog. A dárdáját is elvesztette, amikor saját lelkes elbeszélése szerint beletörte egy vademberbe, úgyhogy neki továbbra sem volt semmi a kezében. Egyik gyerek sem beszélt sokat a csata óta, vagy legalábbis a Kutyaember nem hallotta őket. Többé már nem voltak rá kíváncsiak, ki hány embert ölt meg. Miután az ember először látja testközelből, milyen is a háború valójában, gyorsan ki tud ábrándulni a műfajból. A Kutyaember pontosan tudta, hogy megy ez.

De Crummock jókedvét semmi sem árnyékolhatta be. – Hová tűnt Kilencujjú? – Elvonult valahová. Mindig így szokta párbaj előtt. – Mmm. – Crummock megsimogatta a nyakában lógó ujjcsontokat. – Lefogadom, hogy a holddal beszélget. – Én inkább arra tippelnék, hogy éppen összeszarja magát. – Nos, nem hiszem, hogy bárki neheztelhetne rá, ha még a párbaj előtt elintézi a szarást. – Most már egészen fülig ért a vigyora. – Senkit sem szeret úgy a hold, mint a Véres Kilencest, nekem elhihetitek! Senkit az egész Világ Körén belül. Akad némi esélye, hogy győztesen kerüljön ki egy tisztességes küzdelemből, és ennél többen senki sem reménykedhet az ellen az ördögi valami ellen. Csak egy gond van. – Csak egy? – Nem lesz tisztességes küzdelem, amíg az az átkozott boszorkány életben van. A Kutyaember válla még jobban megereszkedett. – Ezt meg hogy érted? Crummock körbe-körbe forgatta az egyik falapocskát a nyakláncán. – Kizárt dolog, hogy hagyná Bethodot veszíteni, meg vele együtt saját magát is. Egy ilyen okos boszorkányban ez fel sem merülhet. Mindenféle varázslattal előállhat. Mindenféle áldással meg átokkal. Számtalan módszere van, hogy befolyásolja a párbaj kimenetelét, és persze eleve nem egyenlőek az esélyek. – Hogy? – A lényeg, hogy valakinek meg kell állítania azt a nőt. A Kutyaember nem hitte volna, hogy még csüggedtebb lehet, most viszont be kellett látnia, hogy tévedett. – Sok szerencsét hozzá – mormogta. – Haha, öregem, haha. Szívesen elvállalnám a feladatot, de ezek jó kis falakat húztak fel itt, én meg nem rajongok a mászásért. – Crummock nagyot csapott a hasára. Ahhoz fele ennyi husi kéne ide. Nem, egy kisebb emberre van szükségünk, aki viszont kellőképpen tökös. A hold a megmondhatója, hogy egy ilyen kell. Olyan ember, aki tudja, hogyan kell biztos lábbal és éles szemmel észrevétlenül osonni. Olyan ember, akinek gyors a keze, és gyors az észjárása. – Mosolyogva pillantott a Kutyaemberre. – Na most szerinted hol találhatnánk magunknak egy ilyen embert? – Tudod mit? – A Kutyaember a tenyerébe temette az arcát. – Kurvára nincs ötletem. Logen az ajkához emelte a horpadt kulacsot, és nagyot húzott belőle. Az erős folyadék csiklandozta a nyelvét, kaparta a torkát. Heves vágyat érzett, hogy lenyelje, de inkább előrehajolt, csücsörített az ajkaival, és a finom permet formájában kifújta a szeszt. Tűzcsóva lobbant a hideg éjszakában. Logen a sötétségbe meresztette a szemét, de nem látott mást, csak a fák fekete körvonalait, meg a köztük inogó árnyékokat. Ahogy megrázta a kulacsot, érezte, hogy már csak néhány korty lötyög benne. Megvonta a vállát, a szájához emelte, és megbillentette, amíg az alja az ég felé nézett, és érezte, hogy az ital égetni kezdi a gyomrát. Ma este osztozik a szellemekkel. Minden esély megvolt rá, hogy a holnapi nap után úgysem idézi meg őket többé.

– Kilencujjú. – A hang hulló levelek susogására emlékeztetett. Egy szellem lebegett elő az árnyékból a tűz fénykörébe. Nem látszott rajta, hogy felismerte volna, és Logen azon kapta magát, hogy ettől megkönnyebbül. Neheztelés sem látszott a tekintetében, ahogy félelem vagy bizalmatlanság sem. A szellemet nem érdekelte, kicsoda Logen, és mit tett. Logen félrehajította az üres kulacsot. – Egyedül vagy? – Igen. – Hát, nem lehetsz egyedül, ha hoztál magaddal nevetést. – A szellem nem felelt. – Bár gondolom, a nevetés inkább az embereknek való, mint a szellemeknek. – Igen. – Nem vagy valami bőbeszédű. – Nem én idéztelek meg téged. – Igaz. – Logen a tűzbe meredt. – Holnap meg kell küzdenem egy emberrel. Félelmetes Fenrisnek hívják. – Ő nem ember. – Szóval ismered? – Öreg. – Hozzád képest is? – Hozzám képest semmi sem öreg, de ő még a Régi Időkből, vagy annál is régebbről maradt itt. Akkor még más gazdája volt. – Milyen gazdája? – Glustrod. Mintha kést vágtak volna Logen fülébe. Erre a névre számított, és ezt a nevet akarta hallani a legkevésbé. A szél hűvösen fújt a fák közül, és Logent megrohanták Aulcus égig érő tornyainak emlékei. Végigfutott a hátán a hideg. – Előfordulhat, hogy ez egy másik Gulstrod, nem pedig az, aki kis híján lerombolta a fél világot? – Nincs másik Gulstrod. Ő festette a jeleket a Félelmetes bőrére a bal oldalán. Az ősi nyelven íródtak, az ördögök nyelvén. A húsa a lenti világból való. Ahol Glustrod jelei vannak, a Félelmetes sebezhetetlen. – Sebezhetetlen? Teljesen? – Logen ezen elgondolkodott egy pillanatra. – Akkor miért nem írt mind a két oldalára? – Azt Glustrodtól kérdezd. – Nem hiszem, hogy meg fog történni. – Nem. – Hosszú csend következett. – Mihez fogsz kezdeni, Kilencujjú? Logen a fák közé sandított. Csábító volt a gondolat, hogy futásnak eredjen, és vissza se nézzen. Néha jobb tartani valamitől, mint megtenni, és belehalni, akármit is mondott Logen apja. – Volt már, hogy elfutottam – szólt –, de a végén mindig körbeértem. Akármerre megyek, mindig Bethod vár az út végén. – Akkor nincs több mondanivalónk egymásnak. – A szellem felállt a tűz mellől. – Talán még összefutunk. – Nem hiszem. A mágia elszivárog a világból, és az én fajtám aludni tér. Nem hiszem. Még akkor sem, ha legyőzöd a Félelmetest, és szerintem nem fogod. – Szóval bíztatsz, mi? – horkant fel Logen. – Béke veled.

A szellem beleolvadt a sötétbe, és már nem is volt sehol. Nem kívánt Logennek szerencsét. Nem érdekelte az egész. Tekintély Unalmas és lehangoló ülés volt, még a Zárt Tanács mércéjével mérve is. A szűk ablakokon túl komor és borult volt az ég. Az időjárás vihart ígért, de nem történt semmi, csak a Fehér Teremre borult hűvös félhomály. Időről időre súlyos szélrohamok rengették meg az öreg ablaktáblákat, amitől Jezal riadtan borzongott meg szőrmével szegélyezett köpönyegében. A tucatnyi vénember komor ábrázata sem sokat segített, hogy átmelegítse. Varuz tábornagy elszántan szorította össze a fogát. Hoff főkamarás úgy markolta a serlegét, akár a fuldokló az összetört csónak utolsó deszkáját. Marovia legfőbb bíró olyan mélyen ráncolta a homlokát, mintha éppen a teljes gyülekezet halálos ítéletét készülne bejelenteni, ideértve saját magát is. Sult főlektor összepréselte keskeny ajkait, hideg tekintete pedig ide-oda ugrált Bayaz, Jezal és Marovia között. Maga az Első Mágus égő tekintettel meredt előre. – Beszámolót, ha lenne olyan kedves, Varuz tábornagy úr. – Őszintén szólva a helyzet nem éppen rózsás. Adua forrong. A lakosságnak nagyjából a harmada már elmenekült. A gurkhuli blokád eredményeképpen csak kevés áru jut el a piacokra. Kijárási tilalmat vezettünk be, de egyes polgárok így is megragadnak minden alkalmat, hogy lopjanak, raboljanak és fosztogassanak, amíg a hatóságok mással vannak elfoglalva. Marovia megrázta a fejét, amitől ősz szakálla lágy hullámzásba kezdett. – És fel kell készülnünk rá, hogy a helyzet csak rosszabb lesz, ahogy a gurkhuliak közelednek a városhoz. – Márpedig közelednek – állapította meg Varuz. – Minden nap mérföldekkel kerülnek közelebb. Mindent megteszünk, hogy feltartóztassuk őket, mivel azonban a forrásaink korlátozottak…, egy héten belül akár itt állhatnak a kapuk előtt. Néhányan döbbenten szisszentek fel, halkan elkáromkodták magukat, vagy ideges pillantásokat vetettek a többiekre. – Olyan hamar? – Jezal hangja megbicsaklott egy pillanatra, ahogy feltette a kérdést. – Attól tartok, felség. – Hány emberük van a gurkhuliaknak? – kérdezte Marovia. – A becslések jelentősen eltérnek egymástól. Mindazonáltal – szívta meg a fogát aggodalmasan Varuz – jelenleg azt mondanám, úgy ötvenezer katonát vonultatnak fel. A tanácsnokoknak a lélegzete is elakadt. – Olyan sokat? – dörmögte Halleck. – És minden nap ezrével száll partra az erősítés Kelnnél – vetette közbe Reutzer admirális, amivel nem villanyozta éppen fel a társaságot. – Mivel hajóink java része úton van, hogy hazaszállítsa a sereget az északföldi hadjáratról, nincsen lehetőségünk feltartóztatni őket. Jezal megnyalta az ajkát. A széles terem falai mintha pillanatról pillanatra közelebb kerültek volna. – És a mi csapataink?

Varuz és Reutzer összenéztek egy kurta pillanatra. – A király seregének két regimentje áll rendelkezésünkre, egy gyalogos és egy lovas, összesen nagyjából hatezer ember. A szürke őrség, amelynek feladata magának az Agriontnak a védelme, négyezer főből áll. A hírnöklovagok és a testőrlovagok az elit, de ők csak ötszázan vannak. Hozzájuk jönnek még azok a katonák, akiket nem harcra képeztek ki, tehát a szakácsok, a lovászok, a kovácsok meg hasonlók. Szükség esetén őket is fel lehet fegyverezni. – Őket is nyugodtan beszámíthatjuk – jegyezte meg Bayaz. – Pár ezerre becsülöm a számukat. Talán a városi őrségnek is hasznát vehetjük, bár ők nem éppen hivatásos katonák. – Mi a helyzet a nemesekkel? – kérdezte Marovia. – Ők tudnak segíteni? – Páran küldtek embereket – felelte komoran Varuz –, másoktól viszont csak sajnálkozó üzeneteket kaptunk. A legtöbbtől pedig még azt sem. – Igyekeznek semlegesek maradni. – Hoff megrázta a fejét. – Brock bejelentette, hogy aki mellé áll, aranyat kap a gurkhuliaktól, aki pedig mellénk, azok kegyelmet. – Ez mindig is így volt – lamentált Torlichorm. – A nemesek csakis a saját érdekeiket nézik. – Akkor meg kell nyitnunk a fegyverraktárakat – szólt Bayaz –, és nem szabad fukarul bánnunk azzal, amit odabent találunk. Fel kell fegyvereznünk minden harcképes polgárt. Fel kell fegyvereznünk a kézműves céheket meg a veteránszövetségeket. Még a koldusokat is ki kell rángatnunk a csatornából, és csatába kell küldenünk őket. Ez eddig szép és jó, gondolta Jezal, de azért nem szívesen bízta volna az életét egy hadseregnyi csatornatöltelékre. – Mikor tér vissza West tábornagy a seregével? – Ha tegnap megkapta a parancsot, legalább egy hónap, mire kihajózik, és a segítségünkre siethet. – Ami azt jelenti, hogy több héten át kell ellenállnunk az ostromnak – állapította meg Hoff a fejét rázva. Egészen közel hajolt Jezalhoz, és halkan súgta a fülébe a mondanivalóját, mintha egyik diáklány osztaná meg a titkát a másikkal. – Felség, talán bölcs lenne, ha ön és a Zárt Tanács elhagynák a várost. Valahonnan északabbról kormányozhatnák az országot a gurkhuliak felvonulási területétől távol, ahonnan nagyobb biztonságban vezényelhetnék le a háborút. Ott van talán Holstrom vagy... – Szó sem lehet róla – vágott közbe ellentmondást nem tűrően Bayaz. Jezal aligha tagadhatta, hogy az ötletnek megvan a maga vonzereje. Ebben a pillanatban Shabulyan szigete tűnt a legideálisabb székhelynek a kormányzat számára – csakhogy Bayaznak igaza volt. A Nagy Harod aligha játszott volna el a menekülés gondolatával, és sajnálatos módon Jezal előtt sem állt nyitva ez a lehetőség. – Itt fogunk harcolni a gurkhuliakkal – jelentette ki. – Csak egy javaslat volt – motyogta Hoff. – Puszta óvatosságból. Bayaz mintha meg sem hallotta volna. – Milyen állapotban vannak a város védvonalai? – A védvonalak lényegében három koncentrikus kört alkotnak. Az utolsó bástya természetesen az Agriont maga.

– Idáig azért biztosan nem jutnak el, igaz? – kuncogott Hoff, de hiányzott a meggyőződés a hangjából. Varuz úgy döntött, nem felel. – A következő vonal Arnault fala. Ezen belül találhatók a város legöregebb, legfontosabb részei, azaz többek között az Agriont, a Középút, a kikötő vagy a Négy Sarok. Casamir fala a legkülső védvonal. Gyengébb, alacsonyabb és lényegesen hosszabb, mint Arnault fala. A kettőt több alacsonyabb fal köti össze, mint egy kerék küllői. Ezek öt kerületre osztják a város külső gyűrűjét. Ezek mindegyikét le lehet zárni, amennyiben az ellenség elfoglalná. Casamir falán kívül is akadnak beépített területek, azokat azonnali hatállyal el kell hagynia mindenkinek. Bayaz az asztal szélére könyökölt, és egymásnak támasztotta két húsos tenyerét. – Tekintetbe véve csapataink erejét és képességeit, azzal járnánk a legjobban, ha evakuálnánk a város külső kerületeit, és minden erőnket Arnault falára koncentrálnánk, lévén az sokkal rövidebb és erősebb. Közben azért a falon kívül is folytathatunk utóvédharcokat, mivel az utcák és az épületek alaposabb ismerete bennünket segít... – Nem – jelentette ki Jezal. Bayaz sötét pillantást vetett rá. – Felség? Jezal azonban nem adta magát könnyen. Egy ideje már világossá vált előtte, hogy ha engedi, hogy a mágus mindenben uralkodjon felette, sosem fog kikeveredni a csizmája alól. Igaz, látta már Bayazt a puszta gondolatával cafatokra robbantani egy embert, de hát csak nem fogja ezt megtenni az Unió királyával is a saját Zárt Tanácsa előtt. Főleg nem most, amikor a gurkhuliak lihegtek a nyakukba. – Nem áll szándékomban harc nélkül átengedni a fővárosom nagyobbik részét az Unió legrégebbi ellenségének. Megvédjük Casamir falát, és minden talpalatnyi földért küzdeni fogunk. Varuz Hoffra nézett, és a főkamarás egy árnyalatnyit felhúzta a szemöldökét. – Nos... természetesen, felség. Minden talpalatnyi földért. – Kellemetlen csend támadt. Az Első Mágus elégedetlensége súlyosan függött a tanácsnokok fölött, akár a viharfelhők a város fölött. – Hozzá tud ehhez fűzni valamit az Inkvizícióm? – kérdezte rekedten Jezal, igyekezvén elterelni a figyelmet. Sult tekintete egészen hűvös volt, ahogy találkozott az övével. – Természetesen, felség. Közismert a gurkhuliak vonzalma az intrika iránt. Semmi kétségünk felőle, hogy Adua falain belül máris kémek tevékenykednek. Talán az Agriontban is. Az inkvizítoraim éjt nappallá téve dolgoznak a Kérdések Házában. Számos kém tett már vallomást. Marovia felmordult. – Szóval azt kéne feltételeznünk, hogy a gurkhuliak azért annyira nem vonzódnak az intrikához, hogy fehér bőrű ügynököket is alkalmazzanak. – Háborúban állunk! – vicsorította Sult, gyilkos pillantást vetve a legfőbb bíróra. – Nemzetünk függetlensége forog kockán! Nem most van itt az ideje, hogy a szabadságról fecsegjen, Marovia. – Ellenkezőleg, éppen most jött el az ideje.

A két vénember tovább huzakodott, amíg mindenkinek pattanásig feszültek az idegei. Bayaz mindeközben hátradőlt a széken, karba fonta a kezét, és hűvösen méregette Jezalt. Rideg, mérlegelő tekintete ha lehet, még félelmetesebb volt, mint amikor a homlokát ráncolta. Jezalra egyre nagyobb súllyal nehezedett az aggodalom. Akárhonnan nézte a dolgot, minden esélye megvolt rá, hogy az Unió történetének összes királya közül az ő uralkodása legyen a legkurtább és a legkatasztrofálisabb. – Sajnálom, hogy önért kellett küldetnem, felség – sipította Gorst vékony kislányhangján. – Persze, persze. – Jezal kisuvickolt csizmájának kopogása dühösen visszhangzott körülöttük. – Többet nem tehettem. – Persze. Jezal két kézzel lökte be a nagy ajtót. Terez merev háttal ült az aranyozott szoba kellős közepén, és felhúzott orral meredt rá azzal a tekintettel, amit mostanra Jezal olyan dühítően ismerősnek talált. Mintha egy rovar lenne a salátájában. A styriai hölgyek közül többen felnéztek, aztán leszegték a fejüket, és folytatták, amivel addig foglalatoskodtak. A szobában ládák és dobozok sorakoztak, mindegyik csordultig gondosan összehajtogatott ruhákkal. Minden jel arra utalt, hogy az Unió királynéja elhagyni készül a fővárost, ráadásul anélkül, hogy erről egyáltalán tájékoztatta volna a férjét. Jezal amúgy is fájó fogát csikorgatta. Gyötörte az álnok Zárt Tanács, az álnok Nyílt Tanács és az álnok csőcselék. Felesége mérgező álnokságát már szinte el sem tudta viselni. – Ez meg mi a fene akar lenni? – Udvarhölgyeimmel aligha asszisztálhatunk a császárral vívott háborújához. – Terez könnyed mozdulattal elfordította makulátlan arcát. – Visszatérünk Talinsba. – Lehetetlen – közölte ingerülten Jezal. – Sok ezer gurkhuli katona közelít a város felé. Az emberek tömegével menekülnek Aduából, azokat pedig, akik itt maradnak, egy hajszál választja el a totális pániktól. Ha maga most elmegy, annak borzasztó hatása lesz. Nem engedhetem meg! – A királyné őfelsége nem részese ennek! – csattant fel Shalere grófnő, és Jezal felé siklott a polírozott padlón. Mintha Jezalnak nem okozott volna elég gondolt a királyné maga, most még a társalkodónőivel is kénytelen volt szócsatákat vívni. – Megfeledkezik magáról – szólt rá vicsorogva a nőre. – Maga az, aki elfelejt valamit. – Shalere eltorzult arccal lépett még egyet a férfi felé. – Elfelejti, hogy maga egy fattyú, és annak is sebhelyes… Jezal keze feje élesen csapódott Shalere gunyoros grimaszra torzult szájának, amitől a nő hörögve hátratántorodott, megbotlott a ruhájában, és elterült a földön. Egyik cipője lerepült lendülő lábáról, és a szoba sarkában landolt. – Király vagyok, és ez az én palotám. Nem fogom eltűrni, hogy egy felkapaszkodott cselédlány így beszéljen velem. – Hűvös, érzelemmentes és meglepően parancsoló volt a hangja. Mintha nem is a sajátja lett volna, de hát ki más beszélhetett? Ő volt az egyetlen férfi a szobában. – Látom, túl nagyvonalú

voltam magukkal, és a nagyvonalúságomat tévesen gyengeségnek értelmezték. – A tizenegy nő felváltva meredt rá és megvert társukra, aki kezét vérző szájára szorítva kuporgott a földön. – Amennyiben ezek közül a boszorkányok közül bármelyik el kívánja hagyni ezt a bajba került várost, gondoskodom a biztonságos utazásáról, és könnyű szívvel ragadok evezőt akár magam is. Ön azonban, felség, nem megy sehová. Terez felugrott a fotelből, és egész mozdulatlanná merevedve, fenyegetően bámult rá. – Maga szívtelen barbár… – szűrte a fogai között. – Még ha mind a ketten teljes szívünkből arra is vágyunk, hogy ne így legyen – ordította túl Jezal –, mégiscsak férj és feleség vagyunk. Ha kifogása van a szüleim, a személyem vagy a helyzet bármely másik aspektusa ellen, azelőtt kellett volna szólnia, hogy az Unió királynéjává koronázták. Vessen csak meg, Terez, ha úgy tetszik magának, de nem… megy… sehová. – Ezzel Jezal vészjósló tekintettel mérte végig a hölgykoszorút, majd sarkon fordult, és kivonult a levegős szalonból. A rohadt életbe, de fájt a keze. A kör Közeledett a hajnal. Szürke sejtés volt még csak, a napvilág lehető leghaloványabb érintése Carleon falainak komor körvonalain. A csillagok fénye már elhalványult a pirkadó égbolton, de a hold most is olyan közelinek tűnt a fák csúcsa fölött, mintha akár egy kósza nyílvessző is telibe találhatta volna. West egész éjszaka le sem hunyta a szemét, és eljutott az álomszerű, reszketeg ébrenlét birodalmába, ami már a kimerültség után következik. Valamikor a néma sötétségben, miután kiadott minden parancsot, leült egy lámpa fénye mellé, hogy levelet írjon a húgának. Hogy kifogásokat öklendezzen fel. Hogy megbocsátást követeljen. Csak ült, meg nem tudta volna mondani, mennyi ideig, a tollat a papír fölött tartva, de nem akartak jönni a szavak. El szerette volna mondani, mit érez, de most, hogy eljött az alkalom, nem érzett semmit. Adua meleg fogadói, kártyák a napsütötte udvaron. Ardee féloldalas mosolya. Mintha ezer évvel ezelőtt lettek volna. Az északföldiek máris sürgölődtek. A füvet nyírták a fal árnyékában, és a pengék csattogása különös módon az Agriont kertjeit idézte fel, ahogy egy tucatnyi lépés átmérőjű körben a gyökerükig leborotválták a szálakat. Nyilván ez lesz az a hely, gondolta West, ahol megrendezik párbajt. Ez lesz az a hely, ahol alig egy-két óra múlva eldől Északföld sorsa. Éppen olyan volt, mint egy vívókör, csak hogy ezt nemsokára vér festi vörösre. – Barbár szokás – jegyezte meg Jalenhorm, akinek nyilvánvalóan hasonló gondolatok jártak a fejében. – Valóban? – morogta Pike. – Nekem éppen az jutott az eszembe, hogy milyen civilizált. – Civilizált? Hogy két ember nézőközönség előtt mészárolja le egymást? – Jobb, mintha komplett nézőközönség mészárolná le egymást. Én már csak úgy vagyok vele, hogy ha egyetlen ember halálával megoldódik a probléma, akkor az a háború szerencsés véget ért.

Jalenhorm összerázkódott, és összeillesztett tenyerei közé fújt. – Azért furcsa, hogy ennyi minden függjön két ember küzdelmétől. Mi lesz, ha Kilencujjú veszít? – Felteszem, akkor hagynunk kell Bethodot elsétálni – szólt elégedetlenül West. – De hát betört az Unió területére! Ezrek haltak meg miatta! Megérdemli a büntetést. – Az emberek ritkán kapják azt, amit érdemelnek. – West Ladisla koronaherceg semmiben rothadó csontjaira gondolt. Egyes rettenetes bűntények büntetlenek maradnak, másokért pedig pusztán a véletlenek szeszélyének köszönhetően bőséges jutalom jár. West gondolatai elakadtak. Egy férfi ült magában a hosszú lankán, háttal a város felé. Olyan mozdulatlanul kuporgott ott, hogy West alig vette észre. – Csatlakozom magához – mondta, ahogy elhagyta az ösvényt. A dér halvány szőrméjével borított fű minden lépésénél puhán roppant a csizmája alatt. – Húzzon ide egy széket! – Kilencujjú sötétbe burkolózó arcát körülvette lélegzete párája. West lekuporodott mellé a hideg földre. – Készen áll? – Tízszer tettem már meg ugyanezt. Nem mondhatnám, hogy akár egyetlen egyszer is készen álltam. Fogalmam sincs, hogyan lehetne felkészülni az ilyesmire. Eddig nem volt jobb ötletem, minthogy elüldögéljek, várjam, hogy elcsordogáljon mellettem az idő, és próbáljam nem összehugyozni magam. – El tudom képzelni, a nedves ágyék milyen kínos lehet a körben. – Az. Viszont felteszem, mégiscsak jobb, mint egy kettéhasított fej. Ez tagadhatatlanul így volt. West természetesen hallott már mindenféle beszámolókat az északföldi párbajokról. Anglandban nőtt fel, ahol a gyerekek előszeretettel meséltek szaftos történeteket egymásnak. Arról azért így is kevés fogalma volt, hogyan zajlik egy ilyen valójában. – Hogy működik ez a párbajosdi? – Kijelölnek egy területet, amit aztán körülvesznek egy csomóan pajzsokkal. Az embereket a két fél közösen adja, és gondoskodniuk kell róla, hogy senki se hagyhassa el a kört, mielőtt lerendezik a dolgokat. A két fél belép a körbe. Aki ott meghal, az a vesztes. Hacsak a másik fél nincs éppen könyörületes kedvében. Viszont valamiért az a sejtésem, hogy ez ma nem így lesz. Ez is tagadhatatlannak tűnt. – Mivel harcolnak? – Mindenki hozza a saját fegyvertét. Bármit. Aztán megforgatnak egy pajzsot, és a győztes kiválasztja azt a fegyvert, amelyiket akarja. – Tehát előfordulhat, hogy azzal kell harcolnod, amit az ellenfeled hozott magával? – Megtörténhet. Szívtelen Shamát a saját kardjával öltem meg, az a lándzsa pedig, amit Zordon Harding ellen vittem, az én testemben végezte. – Megdörzsölte a gyomrát, mintha még a döfés emléke is kellemetlen lett volna. – De egyáltalán nem fáj jobban, ha az embert a saját dárdájával sebzik meg, nem pedig valaki máséval. West elgondolkodott, és maga is a hasára tette a kezét. – Nem. – Egy darabig csendben ültek ott tovább. – Szeretnék kérni magától egy szívességet – szólt aztán Logen. – Egy szavába kerül. – Megtenné, hogy a barátaival tartja nekem a pajzsokat.

– Pont mi? – West a fal tövében dolgozó pribékek felé pillantott. – Biztosan ezt akarja? Soha életemben nem tartottam pajzsot. – Talán, de maga tudja, kinek az oldalán áll. Ezek között nincsenek sokan, akikben megbízhatok. A legtöbben még mindig nem döntötték el, hogy engem gyűlölnek-e jobban vagy Bethodot. Elég, ha egyik ránt rajtam egyet, amikor taszítani kéne, vagy hagy elesni, amikor el kéne kapnia. Akkor mindannyiunknak végünk. Főleg nekem. West felfújta az arcát. – Megtesszük, amit tudunk. – Jól van. Jól van. A hideg csend csak nem akart véget érni. A fekete dombokon és a fekete fákon túl a hold már alacsonyabban járt, és fokozatosan halványodott. – Áruljon el nekem valamit, Veszett. Maga szerint az embernek meg kell fizetnie a cselekedeteiért? Wesst felkapta a fejét. Átvillant az agyán egy ostoba és beteges gondolat, hogy Kilencujjú Ardeeról beszél vagy Ladisláról, esetleg mindkettőről. Annyi biztos, hogy az északföldi tekintete határozottan vádlónak tűnt a félhomályban. Aztán West félelme mégis alábbhagyott. Kilencujjú persze saját magáról beszélt, mint mindenki, ha lehetősége nyílik rá. Bűntudat volt a tekintetében, nem vád. Mindenkit kísértenek a saját hibái. – Talán. – West megköszörülte a torkát. – Néha. Nem tudom. Gondolom, mind tettünk olyasmit, amit később megbántunk. – Igen – felelte Kilencujjú. – Úgy lehet. Ültek tovább egymás mellett szótlanul, és figyelték, ahogy a fény lassan elárasztja az eget. – Menjünk, főnök – szólt Métely. – Menjünk már, bassza meg! – Majd én megmondom, mikor megyünk – mordult rá a Kutyaember, miközben a kezével húzta el az útból az ágakat, hogy a talán százlépésnyire, a nyílt mező túloldalán emelkedő falat leshesse. – Most túl világos van. Várunk, amíg az a kurva hold kicsit lejjebb megy, akkor nekifutunk. – Ennél nem lesz sötétebb. Bethodnak nem maradhatott túl sok embere azok után, hogy annyit kicsináltunk közülük odafent a hegyekben, ez meg itt egy jó hosszú fal. Igen ritkásan lehetnek odafent. – Egy is elég hozzá, hogy… De Métely már rohant is a fal felé, bár olyan tisztán lehetett látni, akár tehénszart a hómezőn. – Francba – suttogta maga elé tehetetlenül a Kutyaember. – Aha – bólintott Zordon. Nem tehettek mást, csak bámultak, és várták, hogy Mételybe nyílvesszők garmadája fúródjon. Várták a kiáltásokat, a felgyulladó fáklyákat, a felharsanó riadót, ami azt jelentette volna, hogy az egész vállalkozásuk a pöcegödörben végzi. Aztán Métely felrohant az utolsó emelkedőn, és beleolvadt a fal árnyékába. – Megcsinálta – szólt a Kutyaember. – Aha – bólintott Zordon.

Ez elvileg örvendetes fejlemény volt, de a Kutyaembernek nem támadt éppen kedve nevetni. Most rajta volt a sor, hogy fusson, és neki sosem volt akkora mázlija, mint Mételynek. Zordonra nézett, mire az rántott egyet a vállán. Együtt rontottak ki a fák közül, lábuk dübörgött a mező puha földjén. Zordonnak volt hosszabb lába, és lassan kezdett elhúzni. A talaj sokkal puhább volt, mint a Kutyaember gondol… – Á! – A lába bokáig elsüllyedt, és a Kutyaember arccal előre a sárba zuhant. Vacogva, zihálva tápászkodott fel, és a falig hátralevő utat úgy tette meg, hogy átázott inge végig hidegen tapadt a bőrére. Feltántorgott az emelkedőn a fal tövéig, aztán a térdére támaszkodva fújtatott tovább, miközben fűszálakat köpött ki. – Jól láttam, hogy taknyoltál egyet, főnök? – Métely vigyorának fehér íve világított a sötétben. – Te eszement állat! – vicsorította a Kutyaember, és fázó mellkasában forrón izzott fel az indulat. – Mind megdögölhettünk volna miattad. – Ó, az még így is megtörténhet. – Ssss! – Zordon felemelt kézzel intette csendre őket. A Kutyaember a falhoz simult, a félelem egyetlen pillanat alatt szippantotta el a haragját. Odafentről mozgást hallott, és egy lámpa fényét látta komótosan végighaladni a mellvéden. Várt, amíg az őrök odébbálltak, és már nem hallott mást, csak Métely halk lihegését és a saját szíve dörömbölését. – Mondd, hogy ettől nem folyik gyorsabban a véred – suttogta Métely. – Mákunk van, hogy nem folyik egyenesen ki belőlünk. – Hogyan tovább? A Kutyaember vicsorogva próbálta lekaparni a sarat az arcáról. – Most várunk. Logen felállt, lesöpörte a harmatot a nadrágjáról, és mélyet szippantott a hűvös levegőből. Többé nem tagadhatta, hogy a nap felkelt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ha egyelőre meg is bújt keleten Skarling dombja mögött, a magas, fekete tornyok körvonalait már aranyszínűre, a bárányfelhők alját rózsaszínre, hűvös ég foltjait pedig halványkékre festette. – Jobb megtenni – suttogta maga elé Logen –, mint örökké együtt élni a félelemmel. – Emlékezett rá, amikor az apja ezt mondta neki. A füstös teremben hallotta ezt tőle, ahol a tűz megvilágította az öreg ráncos arcát és intésre emelkedő mutatóujját. Logen emlékezett rá, amikor ugyanezt mondta a saját fiának. Halat fogni tanította éppen a folyónál, és mind a ketten mosolyogtak. Az apja és a fia most már mindketten halottak, porrá és hamuvá lettek. Senki sem adja tovább a mondást, ha Logen meghal. Úgy sejtette, eleve senkinek nem fog különösebbképpen hiányozni. Bár végül is mindegy. Ha az ember egyszer visszamegy a sárba, az számít a legkevésbé, hogy mit gondolnak róla a többiek. Megragadta a Mester kardját, és érezte, ahogyan a markolatba vésett vonalak birizgálják a tenyerét. Kihúzta a fegyvert a hüvelyéből, lazán lógatta a kezében, és a vállaival kezdett körözni, meg a nyakát nyújtogatta előbb az egyik, aztán a másik irányban. Még egyet szippantott a hűvös levegőből, aztán kifújta, és megindult a kapu körül félkörben összegyűlt tömegen keresztül. Ott voltak a Kutyaember pribékjei, Crummock domblakói, de az uniós katonák is, akiket elengedtek a

szolgálatból, hogy megnézhessék, ahogyan az őrült északföldiek egymást gyilkolják. Menet közben többen is odakiáltottak neki: pontosan tudták, hogy nem egyedül Logen élete forog itt ma kockán. – A Kilencujjú az! – A Véres Kilences! – Vess véget ennek! – Öld meg azt a rohadékot! Azok, akiket Logen kiválasztott, hogy a pajzsokat tartsák, komor csapatot alkotva álltak a falnál. Ott volt West, Pike, Vörös Süveg és Reszket is. Logenben most felmerült, hogy Reszketet talán hiba volt felkérni, de hát mégiscsak megmentette az életét a hegyekben, és azért az nyilván számít valamicskét. Persze nyilvánokra nem éppen életbiztosítás rábízni az ember életét, de hát ez van, ezt kell szeretni. Amúgy is egy hajszálon függött az élete, amióta csak az eszét tudta. Egyszerre Crummock-i-Phail jelent meg mellette, és vette fel lépései ritmusát. A nagy pajzs egészen kicsinek tűnt vaskos karján, szabad kezét pedig kövér hasán nyugtatta. – Várod már a párbajt, Véres Kilences? Mert én igen, azt garantálom neked. Kezek csapkodták a vállát, biztató kiáltások harsantak a háta mögött, de Logen egy szót sem szólt. Nem nézett sem balra, sem jobbra, ahogy egyenesen a kurtára nyírt kör felé tartott. Érzékelte, ahogy az emberek összezárnak mögötte, hallotta, ahogy Carleon kapui felé fordulva, félkörben összezárják a pajzsukat a kör határán. Hátrébb összesűrűsödött a tömeg, és egyre hangosabb lett a moraj. Mindenki a nyakát nyújtogatta. Most már nem volt visszaút. Igazából persze sosem volt. Élete minden egyes napja errefelé terelte. Logen megállt a kör közepén, és felnézett a mellvédre. – Napkelte van! – bömbölte el magát. – Lássunk neki. Csend lett, még a visszhangok is elhaltak. A szél leveleket fújt a fűben. A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy Logen már-már reménykedni kezdett benne, hogy talán senki sem válaszol. Már-már reménykedni kezdett benne, hogy valamiképpen mind meglógtak az éjszaka, és elmarad a párbaj. Aztán arcok jelentek meg a falon. Egy itt, egy ott, aztán máris mindkét irányban tömegek sorakoztak a mellvéden, ameddig csak Logen ellátott. Több százan lehettek – harcképes férfiak, nők, sőt jó pár ember vállán még gyerekek is ültek. Úgy tűnt, mindenki itt lehet, aki a városban van éppen. Fém csikorgott, fa nyikordult, és a magas kapuszárnyak kínzó lassúsággal kitárultak. A felkelő nap sugarai előbb csak keskeny résen törtek át közöttük, aztán ragyogva áradtak a szabaddá lett boltíven keresztül. Két sorban katonák csörtettek elő. Kemény tekintetű, csimbókos hajú pribékek voltak, nehéz páncélban, karjukon festett pajzzsal. Logen néhányat még ismert is közülük. Ott voltak néhányan Bethod legjobb barátai közül, akik a kezdetektől fogva vele tartottak. Kemény férfiak voltak mindannyian, akik annak idején nem egyszer tartották a pajzsot Logennek. Ők is felsorakoztak a kurtára nyírt fű szélén, és szorosra zárták a kört. Összeállt a száz régi csatában összekaristolódott pajzsok fala – állatfejek, fák és tornyok, folyóvíz,

keresztbe tett bárdok. Az összes pribék Logen felé fordult. Férfiak és fa erdeje, ahonnan csakis úgy juthat ki, ha embert öl. Vagy persze ha meghal. Egy alak sötét korvonalai jelentek meg a kapunyílásban. Embernek tűnt, csak sokkal magasabb volt – annyira, hogy a feje kis híján elérte a boltozat zárókövét. Logen lépteket hallott. A földre zuhanó üllők puffanására emlékeztető súlyos lépteket. Különös félelem markolt a gyomrába. Esztelen félelem, mintha megint csapdába esett volna a hó alatt. Kényszerítette magát, hogy ne pillantson hátra a válla fölött Crummockra, és inkább előre nézzen, ahogy Bethod bajnoka kilépett a hajnali fénybe. – A kibaszott holtakra – suttogta Logen. Először azt hitte, csak a fények különös játéka mutatja ekkorának ezt a valakit. Tul Duru Viharfelhő kétségtelenül bitang nagy állat volt, elég megtermett hozzá hogy bárki óriásnak nevezhesse, de azért így is látszott rajta, hogy ember. Félelmetes Fenris viszont akkorára nőtt, hogy inkább tűnt valami másnak. Egy másik fajból valónak. Ő valódi óriás volt, aki egy régi meséből lépett elő, hogy hús-vér lény váljék belőle. Az arcizmai rángatóztak járás közben, nagy kopasz feje pedig ide-oda billegett. A szája gunyoros vigyorra torzult, a szeme hol szűkre húzódott össze, hol kidülledt. Az egyik fele kék volt. Ezt nem lehetett máshogy mondani. Az arcán végighúzódó egyenes vonal választotta el a kék bőrt a simától. Irdatlan jobb karja fehér volt, a bal viszont kék a vállától egészen vaskos ujjai hegyéig. Kék kezében egy zsákot hozott, ami ide-oda lengett minden egyes lépésnél, és úgy duzzadt, mint amit kalapácsokkal tömtek ki. Bethod pajzshordói közül ketten félrehúzódtak az útjából. Olyanok voltak mellette, akár a gyerekek, és ijedt grimaszra húzták a szájukat, ahogy megérezték a tarkójukon a halál leheletét. A Félelmetes belépett a körbe, és Logen most már látta, hogy a kék jelek valamiféle írássá állnak össze, éppen, ahogy a szellem mondta neki. Bonyolult szimbólumok borították a teste teljes baloldalát – a kezét, a karját, az arcát, még az ajkát is. Glustrod szavai, a régi időkből. A Félelmetes pár lépést távolságra megállt, és mintha valamiféle gyomorforgató rettenetet sugárzott volna magából a néma tömeg felé. Logen érezte, ahogy a feszültség őrült súllyal nehezedik a mellkasára, és kiszorítja belőle a bátorságot. A feladat a maga módján azért így is egyszerű volt. Ha a Félelmetes festett oldala sebezhetetlen, Logennek csak a másik feléből kellett kikanyarítania egy jókora darabot. Legyőzött már néhány kemény legényt a körben. Tízet Északföld legkeményebb legényei közül. Ez most egyszerűen a következő párbaj lesz. Legalábbis ezt próbálta meg elhitetni magával. – Hol van Bethod? – Kihívó ordítással próbálkozott, de csak száraz, rekedt nyüszítést sikerült előcsalogatnia a torkából. – Idefentről is éppen olyan jól végig tudom nézni a halálodat. – Északföld királya a legjobb ruháiban, mosolyogva állt a nyitott kapu fölött Hófehér és néhány másik embere társaságában. Ha esetleg nem is aludt jól, hát Logen nem látta rajta. A reggeli szellő felborzolta a haját és a vastag szőrmét a vállán, a reggeli napfény megcsillant a nyakában lógó aranyláncon, és szikrákat vetett a homlokát díszítő gyémánton. – Örülök, hogy itt vagy! Már aggódtam, hogy végül megfutamodsz. –

Mosolyogva fújta ki a levegőt, és lélegzete gomolyogva szállt tova a reggel hűvösében. – Reggel van, ahogy mondtad. Lássunk neki. Logen a Félelmetes kidülledő, ugráló, dühödt szemébe nézett, aztán nyelt egyet. – Azért jöttünk itt össze, hogy egy párbaj tanúi legyünk! – bömbölte Crummock. – Egy párbajé, amely véget vet ennek a háborúnak és az ellenségeskedésnek a magát újabban Északföld királyának nevező Bethod meg az Unió nevében fellépő Veszett között. Bethod győzelme esetén az ostromgyűrű megszűnik, és az Unió csapatai elhagyják Északföldet. Veszett győzelme esetén Carleon kapui kitárulnak, és Bethod szembenéz a sorsával. Jól beszélek? – Jól – bólintott West; a hangja egészen vékonynak tűnt a végtelen térben. – Igen. – Odafent a falon Bethod lustán intett. – Térj a lényegre, dagadék! – Nevezzétek hát meg magatokat, bajnokok! – kiáltotta Crummock. – És dicsekedjetek el a múltatokkal! Logen előrelépett. Nehéz lépés volt, mintha erős szembeszéllel kellett volna megküzdenie, de azért megtette, félrevetette a szemét, és a Félelmetes rángó arcába nézett. – Én vagyok a Véres Kilences, és megszámlálhatatlan mennyiségű embert öltem meg. – Halkan, élettelenül jöttek a szájából a szavak. Nem volt büszkeség a hangjában, de félelem sem. Száraz tényekről beszélt, szárazon, mint a sivatag. – Tíz párbajt vívtam meg, és megnyertem mindegyiket. Ebben a körben legyőztem már Szívtelen Shamát, Háromfás Ruddot, Zordon Hardingot, Tul Duru Viharfelhőt, Fekete Mételyt és másokat is. Ha felsorolnám a Neves Embereket, akiket visszaküldtem a sárba, holnap pirkadatkor is itt lennénk. Nincsen ember Északföldön, aki ne ismerné a múltamat. Az óriás arca szemernyit sem változott. Vagyis csak annyira, amennyire folyamatosan alakult. – A nevem Félelmetes Fenris. Eredményeimet mind a múltban értem el. – Felemelte festett kezét, összeszorította vaskos ujjait, amitől irdatlan kék alkarján úgy dagadtak ki az inak, akár egy fa göcsörtös gyökerei a föld alól. – Ezekkel a jelekkel a nagy Gulstrod illetett, akinek a kiválasztottja vagyok. Ezzel a kézzel döntöttem le Aulcus szobrait. Most apró embereket ölök, apró háborúkban. – Logennek úgy tűnt, mintha egy egészen kurtát rántott volna masszív vállán. – Így mennek ezek a dolgok. Crummock Logenre nézett, és felhúzta a szemöldökét. – Jól van. Milyen fegyvert hoztál a párbajra? Logen megragadta a nehéz kardot, amit Kanedias kovácsolt a mágusok ellen vívott háborúhoz, és a magasba emelte. Az egylépésnyi szürke fém halványan villant meg a sápadt fényben. – Ezt a kardot. – Leszúrta a pengét a földbe kettejük közé, és hagyta ott meredezni. A Félelmetes ledobta a zsákját, mire az csörömpölve kinyílt. Nagy, karcos, ütöttkopott, fekete tárcsák voltak benne tüskékkel és szegecsekkel kiverve. – Ezt a páncélt. – Logen az irdatlan súlyú sötét vasra pillantott, és megnyalta a fogsorát. Ha a Félelmetes nyeri a pörgetést, választhatja a kardot, ami pedig azt jelentené, hogy Logenre marad egy haszontalan páncél, ami olyan óriási, hogy úgysem tudná magára venni sosem. Akkor mihez kezd? Elbújik alá? Csak abban reménykedhetett, hogy a szerencséje kitart még pár percig.

– Jól van, szépségeim. – Crummock a földre támasztotta a pajzsát, és megragadta a felső peremét. – Festett vagy sima, Kilencujjú? – Festett. – Crummock megpörgette a pajzsot. Az csak forgott és forgott – festett, sima, festett sima. Remény és reménytelenség váltotta egymást minden egyes fordulattal. Aztán a fa lassulni kezdett, és meginogott, végül pedig lobogó szíjakkal eldőlt, a sima oldalával felfelé. Ennyit a szerencséről. Crummock elhúzta a száját, és felnézett az óriásra. – Te választhatsz, nagyfiú. A félelmetes megragadta a Mester kardját, és kirántotta a földből. Hatalmas tenyerében a fegyver egyszerű játékszernek tűnt. Dülledő szeme megállapodott Logenen, és nagy szája mosolyra torzult. Aztán ledobta a kardot Logen lába elé a porba. – Fogd a kardot, kisember! Az izgatott hangok vékonyan szálltak a szélben. – Jól van – szólt Métely jóval hangosabban, mint ahogy azt Kutyaember idegei szívesen vették volna –, kezdik végre. – Én is hallom – csattant fel a Kutyaember, és lassú körökben, dobásra készen forgatta a kezében tartott kötelet. – Tudod egyáltalán, mit csinálsz azzal? Nem bánnám, ha nem esne rám. – Tényleg? – A Kutyaember egy kicsikét ide-oda lóbált a kötél végére erősített csáklyán, csak hogy megérezze a súlyát. – Arra gondoltam, hogy ha esetleg elvéteném a falat, a második legjobb lehetőség az, ha beleáll egyenesen a fejedbe. – A csáklya leírt egy kört, aztán egy szélesebbet, ahogy a Kutyaember hosszabbra engedte utána a kötelet, majd hirtelen lendülettel megindult felfelé. Csak repült sebesen, maga után húzva a lecsavarodó kötelet, amíg végül át nem bukott a mellvéden. A Kutyaember vágott egy grimaszt, ahogy meghallotta a csörömpölést odafentről, de senki sem került elő. Meghúzta a kötelet. Egy kétlépésnyi darab lecsúszott belőle, aztán megszorult. Stabilnak tűnt, akár egy szikla. – Elsőre – közölte Zordon. A Kutyaember bólintott. Maga is alig hitte el. – Mekkora esély volt rá? Ki kezdi? Métely rámosolygott. – Gondolom az, aki már úgyis a kötelet markolja. Ahogy a Kutyaember mászni kezdett, azon kapta magát, hogy azt fontolgatja, hány különböző módon purcanhat ki, aki éppen felfelé kapaszkodik ezen a falon. Megcsúszott a csáklya, ő pedig a mélybe zuhant. Elrongyolódott a kötél, aztán el is szakadt, ő pedig a mélybe zuhant. Valaki észrevette a csáklyát, megvárta, hogy felérjen a fal tetejére, azután vágta el a kötelet. Vagy valaki megvárta, hogy felérjen a fal tetejére, azután elvágta a torkát. Vagy valaki éppen most hívott egy tucat tagbaszakadt pribéket, hogy ejtsék foglyul azt a balféket, aki egymaga próbál bemászni a városba. A csizmája megcsúszott a durva kövön, a kender belemart a tenyerébe, a karja égett az erőlködéstől, és mindvégig azon igyekezett, hogy csillapítsa ziháló légzését. A mellvéd egyre közelebb és közelebb araszolt, aztán a Kutyaember megérkezett. Ujjaival megmarkolta a követ, és átlesett felette. Egyik irányban sem látott senkit. Átlépett a mellvéd felett, és biztos, ami biztos, előhúzta a kését. Az

embernél sosem lehet túl sok kés, meg minden. Ellenőrizte, hogy a csáklya kitart-e, aztán kihajolt, és látta odalent a felfelé meredő Mételyt meg a kötelet tartó Zordont, aki egyik lábát a falnak vetve éppen mászni készült. A Kutyaember intett neki, hogy jöhet, aztán figyelte, amint egyik kezével a másik fölé fogva elindul, miközben Métely a kötél alsó végét tartja stabilan. Zordon nemsokára már félúton járt... – Mi a faszom... A Kutyaember balra kapta a fejét. Két jobbágy állt nem messze tőle. Az imént léphettek ki a legközelebbi toronyba vezető ajtón a fal tetejére. Most őt bámulták, ő meg visszabámult rájuk. Mintha egy örökkévalóságig tartott volna a pillanat. – Van itt egy kötél! – kiáltotta a Kutyaember a késével hadonászva, és úgy tett, mintha le akarná vágni a csáklyáról. – A holtakra! – Az egyik jobbágy futva érkezett, és tátott szájjal bámult le a himbálódzó Zordonra. – Már jön is felfelé. A másik jobbágy előhúzta a kardját. – Ne is törődj vele! – Felemelte a fegyvert, és széles vigyorral készült lecsapni a kötélre. Aztán mozdulatlanná merevedett. – Te... hogy lettél csupa sár? A Kutyaember teljes erőből kétszer a mellébe döfte a kardját. A jobbágy felvonyított, eltorzult az arca, nekihátrált a mellvédnek, és leejtette a fegyverét. A társa egy hatalmas buzogányt forgatva a kezében indult rohamra. A Kutyaember elhajolt a csapás elől, de a jobbágy nekirontott, és olyan erővel taszította a földre, hogy a feje a kőnek csapódott. A buzogány zörögve csúszott távolabb, a két férfi pedig egymással birkózott. A jobbágy ütött és rúgott, a Kutyaember pedig ellenfele torka köré igyekezett fonni az ujjait, nehogy az segítségért kiálthasson. Előbb az egyik irányba forogtak, aztán vissza a másikba, végül valahogy felálltak, és ide-oda tántorogtak. A jobbágy a Kutyaember hóna alá feszítette a vállát, és nekipréselte ellenfelét a mellvédnek, igyekezvén átemelni felette. – Francba – nyögte a Kutyaember, ahogy a talpa elhagyta a földet. A hátsója a követ súrolta, de kitartott, szorosan markolta a jobbágy nyakát, és nem hagyta levegőhöz jutni. Újabb hüvelyknyit mozdult felfelé, hátrafeszült a feje, és most már majdnem átbillent a súlypontja a mellvéd külső oldalára. – Lefelé, baszd meg! – hörögte a jobbágy, miközben igyekezett távol tartani az állát a Kutyaember kezétől. – Lefelé... – Elkerekedett a szeme. Ahogy hátratántorodott, egy nyílvessző állt ki az oldalából. – Én nem... – A következő nyílvessző a nyakába fúródott, és még egyet lépett hátra. Le is zuhant volna a fal belső oldalán, ha a Kutyaember nem kapja el a kardját, és rántja vissza a mellvédre, hogy aztán mozdulatlanul tartsa, amíg ki nem leheli a lelkét. Amikor vége lett, a Kutyaember feltápászkodott, és görnyedten állt meg a holttest fölött. Zordon odasietett hozzá, és alaposan körülnézett, nehogy valaki settenkedjen még a környéken. – Minden rendben? – Csak egyszer. Csak egyszer szeretném megérni, hogy nem akkor érkezik a segítség, amikor pillanataim vannak hátra. – Jobb későn, mint soha. – A Kutyaembernek el kellett ismernie, hogy ebben akad némi igazság. Figyelte, ahogy Métely átkapaszkodik a mellvéden, és átgurul a fal

tetejére. Az első jobbágy, amelyiket a Kutyaember leszúrt, még erőtlenül lélegzett a csáklya közelében. Métely kivágott egy darabot a koponyájából, ahogy ellépett mellette; éppen olyan könnyed volt a mozdulata, mintha csak egy fadarabot hasítana ketté. Megrázta a fejét. – Csak tíz lélegzetvételnyi időre hagylak benneteket magatokra, és nézzétek, mi történik. Két hulla, mi? Métely lehajolt, beledöfte két ujját az egyik lyukba, amit a Kutyaember kése ütött, majd kihúzta őket, és vért kent az arcára. Vigyorogva nézett föl. – Szerintetek mihez tudunk kezdeni két hullával? Mintha a Félelmetes teljesen betöltötte volna a kört. A legendákból kiszabadult szörnyeteg egyik oldalát kék szimbólumok, a másikat fekete vas borította, és nem volt menekvés hatalmas öklei elől, ahogy nem volt menekvés a félelem elől sem. Pajzsok csördültek és koppantak, emberek kiáltottak és bömböltek, homályos arcok tengere hullámzott őrült összevisszaságban. Logen a kurtára nyírt terület szélén ólálkodott, és próbált végig ugrásra kész maradni. Ő volt a kisebb, de a gyorsabb és az okosabb is. Legalábbis reménykedett benne. Így kellett lennie, különben már indulhat is vissza a sárba. Nem tehet mást, mint hogy mozog, pörög, elhajol, távol tartja magát, és kivárja a pillanatot. A legfontosabb, hogy ne kapjon ütést. Legelőször is erre kell ügyelnie. Az óriás a semmiből rontott neki, irdatlan, tetovált ökléből csak egy homályos csík látszott. Logen félreugrott az útjából, de a kéz így is végigsúrolta az arcát, és eltalálta a vállát, nagyot taszítva rajta hátrafelé. Ennyit arról, hogy ne kapjon ütést. Egy pajzs, méghozzá a barátságtalanabb fajtából, taszított rajta egyet, mire Logen a másik irányba lódult, és hasra esett. Kis híján megvágta magát a saját kardjával, ahogy kétségbeesetten oldalt pördült. A Félelmetes óriási csizmája borzasztó erővel csapódott a földbe ott, ahol egyetlen pillanattal korábban még Logen koponyája volt. Logen éppen időben tápászkodott fel, hogy észrevehesse az ismét felé közeledő kék kezet. Ezúttal sikerült átbújnia alatta, és ahogy oldalt lépett, lecsapott a Félelmetes festett húsára. A Mester kardja úgy süllyedt az óriás combjába, akár ásó a földbe. A vaskos láb megbicsaklott, és a Félelmetes páncélos térdére rogyott. Halálos seb kellett volna hogy legyen, hiszen átvágta a legnagyobb ereket, mégis csak annyi vér szivárgott belőle előle, mint amikor az ember borotválkozás közben vágja meg magát. Ha valami nem sikerül, mással kell próbálkozni. Logen ordítva vágott a Félelmetes kopasz feje felé. A penge hangos csattanással vágódott az óriás éppen időben felemelt karját borító páncélnak, végigkarcolta a fekete acélt, ártalmatlanul lecsúszott róla, és beleállt a földbe. Logen keze megremegett. – Uff! – A Félelmetes térde a gyomrába csapódott, mire Logen kétrét görnyedt, és heves köhöghetnékje támadt, csakhogy nem maradt hozzá levegő a tüdejében. Az óriás máris talpon volt, emberfej méretű, fekete vassal borított öklét hátralendítette. Logen oldalt vetődött, és ahogy átfordult a rövid fűben, érezte az óriás karjának szelét a bőrén. A Félelmetes a pajzsot találta el ott, ahol Logen még az imént állt; a fa szilánkokra tört szét, a pajzsot tartó férfi pedig vonyítva zuhant a földre.

A jelek szerint a szellemnek igaza volt. A festett oldal sebezhetetlen. Logen összehúzta magát, várta, amíg a maró fájdalom a gyomrában alábbhagyott annyira, hogy megint levegőhöz jutott, közben pedig azon gondolkodott, vajon milyen trükköt vethetne be. Semmi sem jutott az eszébe. A Félelmetes felé fordította vonagló arcát. Mögötte az imént leterített pribék szenvedett a földön pajzsának romjai alatt. Társai vonakodva zártak össze a helyén, hogy betömjék a rést. Az óriás lépett egyet előre, mire Logen lépett egy fájdalmasat hátra. – Még élek – suttogta maga elé. Hogy mennyi ideig, azt nehéz lett volna megmondani. West soha életében nem félt ennyire, soha nem volt így felcsigázva, soha nem érezte ennyire, hogy él. Még akkor sem, amikor megnyerte a Viadalt, és az egész Tábornagyok tere őt éljenezte. Még akkor sem, amikor megrohamozta Ulrioch falait, és a porból meg a káoszból kibukkant a meleg napsütésbe. Remény és rettegés csiklandozta a bőrét. Kezét akaratlanul is együtt mozdította Kilencujjúéval. Némán hasztalan tanácsokat mormogott maga elé. Mellette Pike és Jalenhorm ugráltak, taszigálták egymást, és rekedtre kiabálták magukat. Mögöttük mindenki a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson. A falakon sorakozó emberek kihajoltak, és az öklüket rázták. A kört alkotó férfiak a harcosok mozgását követve hullámzottak; egy pillanatra sem álltak meg, inkább előre-hátra araszoltak, ahogy a két bajnok előbb erre, aztán arra kerülgette egymást. Egyelőre szinte kizárólag Kilencujjú kényszerült meghátrálni. Akármekkora darab is volt bárki hétköznapi mércéje szerint, ebben a hátborzongató társaságban egészen aprónak, gyengének és törékenynek tűnt. Ha ez nem lett volna elég, ráadásul valami nagyon különös zajlott itt. Valami, amit West csakis a mágiának tulajdoníthatott. Nagy sebek, halálos sebek záródtak össze a szeme láttára a Félelmetes kék bőrén. Ez a valami nem ember volt. Csakis démon lehetett, és ahányszor csak fölé magasodott, Westet olyan félelem kerítette hatalmába, mintha egyenesen a pokol kapujában állna. West vágott egy grimaszt, a hogy Kilencujjú a tehetetlenül zuhant a pajzsoknak a kör másik oldalán. A Félelmetes felemelte az öklét, és olyan erővel készült lesújtani, hogy az biztosan péppé zúzta volna a koponyáját. Csakhogy az ököl a puszta levegőre sújtott. Kilencujjú az utolsó pillanatban félreugrott, és a vas egy hajszállal az álla előtt suhant el. A Mester kardja lesújtott, de hangos kongással csúszott félre a Félelmetes vállát borító páncélon. Az óriás hátratántorodott, és Kilencujjú arcán megfeszültek a sápadt hegek, ahogy máris utána vetette magát. – Igen! – kiáltotta West, és az emberek körülötte elégedett ordítozásba kezdtek. A következő csapás az óriás páncélos oldalát érte, hosszú, fényes karcolást hagyott maga után, aztán jó adag füvet fordított ki a földből. Az utolsó kardvágás mélyen a festett bordái között találta el a Félelmetest, a nyomában vér fröccsent elő, és az óriás elvesztette az egyensúlyát. West eltátotta a száját, ahogy a hatalmas árnyék közeledett felé. A Félelmetes úgy dőlt a pajzsának, akár egy kivágott fatörzs; Westnek megremegett a térde, megrogyott az irdaltan súly alatt, és még a gyomra is felfordult az ijedtségtől meg az undortól.

Aztán észrevette. A tüskékkel és szögecsekkel kivert páncél egyik csatja, közvetlenül az óriás térde alatt, alig néhány hüvelyknyire került West szabad kezétől. Abban a pillanatban másra sem tudott gondolni, csak hogy Bethod esetleg mindent megúszhat, hiába hagyott annyi halottat maga után Északföld széltében és hosszában. Összeszorította hát a fogát, megragadta a hihetetlenül vastag bőrszíj végét, és megrántotta, ahogy a Félelmetes irdatlan teste megindult felfelé. A csat kinyílt, a páncél pedig egyszerre lazán lifegett a brutális vádlin, ahogy az óriás ismét megvetette a lábát a földön, és hosszú karjával borzalmasat taszított Kilencujjún. Ahogy West feltápászkodott a porból, máris megbánta a meggondolatlanságát. Körbepillantott, hogy lássa, valaki észrevette-e, amit tett, de minden szem a harcosokra szegeződött. Most már csak egy apró, hisztérikus szabotázsnak tűnt az egész, amivel úgysem ér el semmit. Persze azon kívül, hogy megöleti magát. Már gyerekkorában is tudta, hogy megy ez. Akit rajtakapnak, hogy csal az északföldiek párbajban, az megkapja a véres keresztet, és kibelezik. – Á! – Logen lebukott a páncélos ököl elől, jobbra szökkent, ahogy a kék ököl elsuhant az arca mellett, majd balra hajolt, ahogy közeledett a vaskéz következő csapása. Megcsúszott, és kis híján elesett. Mind a három próbálkozás elég erős volt hozzá, hogy levigye a fejét. Látta, ahogy a festett kar hátrafelé mozdul, összeszorított fogakkal menekült el a Félelmetes újabb rettenetes csapása elől, és máris lendítette a kardot. A penge simán átmetszette az óriás bal karját a könyöke alatt, és a lehullott testrész vért köpve magából bucskázott odébb. Logen levegőt szippantott égő tüdejébe, a magasba emelte a Mester kardját, és felkészült az utolsó nagy rohamra. A Félelmetes szeme a tompa fényű pengére tévedt, de hiába kapta félre a fejét, a fém mélyen a kékre festett koponyába vágott, sötét vércseppeket fröcskölve szerteszét. Az óriás feje egészen a szemöldökéig kettéhasadt. A Félelmetes páncélos könyöke Logen bordái közé vágódott, amitől az felemelkedett a földről, és kapálózva repült át a körön. Egy pajzsról lepattant, arccal a földre zuhant, aztán egy darabig csak feküdt ott, és fűszálalkat köpködött ki, miközben a homályba burkolózott világ forgott körülötte. Fintorogva tápászkodott fel, pislogott néhányat, hogy megszabaduljon a könnyeitől, aztán mozdulatlanná merevedett. A Félelmetes előrelépett, és miközben a kard továbbra is mélyen a koponyájába ékelődött, felvette a földről levágott alkarját. Szorosan a vértelen csonkhoz illesztette, csavart rajta egyet jobbra, aztán egyet balra, és elengedte. A vaskos kar ismét egész volt, a betűk megszakítás nélkül futottak a vállától az ujjakig. Körben mindenki elcsendesedett. Az óriás megmozgatta kék ujjait, aztán felnyúlt, és megmarkolta a Mester kardjának markolatát. Előbb az egyik irányba fordította, aztán a másikba, a csontok csikorogva mozdultak. Végül kiszabadította a pengét, és megrázta a fejét, mintha csak valamiféle kábulatot igyekezne lerázni magáról. Aztán elhajította a kardot, ami aznap már másodszor landolt a földön, Logen lábai előtt.

Logen zihálva meredt rá. Minden egyes összecsapás egyre nehezebb volt. A hegyekben szerzett sebei fájtak, a körben kapott ütések helye lüktetett. A levegő még mindig hideg volt, de az inge ragadt az izzadságtól. A Félelmetesen nem látszott, hogy fáradna, még így sem, hogy fél tonna vasat csatoltak a testére. Egyetlen verejtékcsepp sem ütközött ki folyamatosan rángatózó arcán. Tetovál koponyáján nyoma sem volt akár egy karcolásnak sem. Logenre ismét rettenetes súlyként nehezedett a félelem. Most már tudta, mit érez az egér, amikor a macska játszik vele. El kellett volna futnia. El kellett volna futnia, hogy aztán soha ne nézzen vissza, de ő ezt választotta. Ha egy dolgot el lehetett mondani Kilencujjú Logenről, hát az ez a szerencsétlen nem tanul semmiből. Az óriás szája vonagló mosolyra húzódott. – Még! – mondta. A Kutyaembernek hugyoznia kellett, ahogy Carleon belső fala felé tartott. Ilyenkor mindig hugyoznia kellett. Az egyik halott jobbágy ruháit vette föl. A köpeny olyan nagy volt, hogy az övet erősen meg kellett szorítania, viszont takarta a véres foltot az ingen. Zordon a másik jobbágy holmiját öltötte magára, az íját a vállára vetette, szabad kezében pedig a nagy buzogányt hozta magával. Métely közöttük slattyogott a háta mögött összekötözött csuklóval. Lábát erőtlenül húzta a macskaköveken, véres fejét úgy szegte le, mint aki alapos verést kapott az imént. Ha a Kutyaember őszinte akart lenni, be kellett vallania, hogy elég szánalmas trükkel próbálkoznak. Amióta lemásztak a falról, ötven olyan dolgot számolt össze, ami lebuktathatta őket. Viszont semmi ravaszabbra nem volt idejük. Ha jól beszélnek és mosolyognak, senki nem fogja észrevenni a részleteket. Vagy legalábbis ezt remélte. A széles boltív két oldalán egy-egy láncinget és sisakot viselő pribék állt őrt lándzsával a kézben. – Mi az? – kérdezte az egyik mogorva pillantásokat vetve a közeledőkre. – Ez a bitang megpróbált belógni. – A Kutyaember ököllel Métely halántékára csapott, csak hogy fenntartsa a látszatot. – Levisszük a föld alá, és bezárjuk, amíg nem végeznek odakint – mondta, és továbbindult. Az egyik őr a mellkasára tette a kezét, és megállította. A Kutyaember nyelt egyet. A pribék a városkapu felé intett az állával. – Hogy állnak kint? – Hát gondolom, elvannak – vont vállat a Kutyaember. – Inkább úgy mondanám, hogy még elvannak. Úgyis Bethod fog nyerni. A végén mindig ő nyer. – Nem tudom. – A pribék megrázta a fejét. – Attól a Félelmetestől kitör a frász. Tőle, meg attól a kurva boszorkánytól is. Nem mondhatnám, hogy zokognék, ha Véres Kilences mindegyiket elteszi láb alól. A másik pribék elkuncogta magát, a tarkójára tolta a sisakját, és a kezében tartott ronggyal letörölte alóla az izzadságot. – Ez meg egy... Métely előreugrott, a kötél végei lazán lógtak a csuklóin, és tövig vágta a kését a pribék homlokába. Az úgy zuhant el, akár a szék, amikor kirúgják a lábait. Szinte ugyanebben a pillanatban Zordon kölcsönvett buzogánya lesújtott a másik pribék sisakjára, és egészen az orra hegyéig bezúzta a koponyáját. A férfi szájából nyál

csorgott elő, és megtántorodott, mintha részeg lenne. Aztán vér bugyogott ki a füléből, és hanyatt zuhant. A Kutyaember megfordult, és igyekezett úgy rendezni lopott köpenyét, hogy senki se lássa, amint Métely és Zordon elvonszolják a két holttestet. Szerencsére úgy tűnt, kiürült a város. Nyilván mindenki a párbajt nézi. Egy pillanatra belegondolt, mi is történhet éppen odakint a körben. Elég hosszú időre hozzá, hogy valami kellemetlen érzés kezdje cibálni odabentről. – Gyerünk! – Ahogy Mételyre pillantott, észrevette, hogy barátja véres arcára széles mosoly ült ki. A két holttestet egyszerűen bevitték a kapu mögé; az egyik keresztbeálló szemekkel meredt a kés ütötte lyukra a homlokán. – Így jó lesz? – kérdezte a Kutyaember. – Talán csak nem szeretnél szólni értük néhány szót? – Tudod, hogy értem. Ha valaki… – Nincs most időnk trükközni. – Métely megragadta a Kutyaember karját, és bevonszolta a kapun. – Nyírjuk ki azt a boszorkányt! A Félelmetes fémcsizmájának talpa telibe találta Logen mellkasát, kiszorította belőle a levegőt, és a földbe préselte az északföldit. A kard kiesett görcsbe ránduló kezéből, és keserű epe égette a torkát. Mielőtt összeszedhette volna magát, hatalmas árnyék vetült rá. Fém záródott össze a csuklója körül, szorosan, akár a satu. Egy pillanattal később az arcán feküdt, a karját a háta mögé csavarták, és száját megtöltő port sem találta éppen kellemesnek. Valami az arcának feszült. Előbb hideg volt, aztán fájdalmas. A Félelmetes óriási lába. A csuklóját a rettenetes erejű vasmarok felfelé feszítette, az arca még erősebben préselődött a nedves földbe; az orra belsejét fűszálak csiklandozták. A válla majd szétszakadt a fájdalomtól. Aztán sokkal rosszabbra fordult a helyzet. Mozgásképtelenül feküdt, kifeszítve, akár a nyúzásra váró nyúl. Körben mindenki visszatartotta a lélegzetét, és nem hallatszott más hang, csak Logen arcának cuppogása a sárban, és az összetört orrában áramló levegő sipítása. Logen ordított volna, ha ellenfele nem préseli olyan erővel a földbe, hogy örült, ha egy fél lélegzethez jutott. Ha egy dolgot el lehet mondani Kilencujjú Logenről, hát annyi neki. Már megy is vissza a sárba, és senki sem mondhatja, hogy nem szolgált rá. A Véres Kilences illő véget ér, a körben szaggatják darabokra. De a nagy karok nem feszítettek tovább. Vibráló szeme sarkából Logen megpillantotta az odafönt a mellvéden támasztó Bethodot. Északföld királya lassú köröket írt le a karjával. Logen emlékezett rá, ez mit jelent. Ne siesd el! Ráérsz! Tanítsd őket móresre, hogy se felejtsék el! A Félelmetes levette a csizmáját Logen álláról, aztán a levegőbe emelte ellenfelét. Logen végtagjai úgy lebegtek, mint valami bábuéi, miután elvágták a zsinórjaikat. A tetovált kéz felemelkedett, egy pillanatig csak fekete foltnak látszott a napkorong előtt, aztán lecsapott Logen arcára. Nyitott tenyérrel, ahogy egy apa rendezi le rakoncátlankodó gyerekét. Logen úgy érezte, mintha egy tepsivel ütötték volna meg. A koponyáját fény töltötte meg, a szája megtelt vérrel. Ahogy megint kitisztult előtte a világ, látta, hogy a festett ököl a másik irányba lendül, aztán

visszakézből elkerülhetetlenül lecsap, ahogy egy féltékeny férj vág oda tehetetlen feleségének. – Hörrg – hallotta Logen a saját hangját, ahogy a levegőbe emelkedett. A kék ég, a vakító nap, a sárga fű, a rá meredő arcok egytől egyig kivehetetlen foltokká mosódtak el. Logen nekivágódott a pajzsoknak a kör túloldalán, és félig öntudatlanul zuhant a földre. Valahol a távolban emberek kiáltoztak; nem értette, mit mondanak, de nem is érdekelte. Másra sem tudott gondolni, csak a hideg szorításra a gyomrában. Mintha a beleit duzzadó jéggel tömték volna meg. Egy rózsaszín vérrel bekent sápadt kezet látott, a karcolásokkal teli bőrből alatt fehér inak futottak. Hát persze, ez az ő keze. Ott van a középsőujj csonkja. Amikor viszont megpróbálta szétnyitni az ujjait, azok csak görcsösen markolták tovább a barna földet. – Igen – suttogta, és érzéktelen szájából vékony csíkban csorgott a vér a földre. A jég szétterjedt a beleiből egészen az ujjai hegyéig, és minden porcikáját elzsibbasztotta. Jó is, hogy így történt. Itt volt már az ideje. – Igen – mondta. Fél térdre emelkedett, véres ajkát mosolyra húzta, véres jobb keze pedig a fűben kúszva tapogatta ki a Mester kardját, amíg ujjai össze nem záródtak a markolat körül. – Igen! – kiáltotta, és Logen nevetett, és a Véres Kilences együtt nevetett vele. West nem számított rá, hogy Kilencujjú valaha is feláll még, ő azonban nemcsak hogy felállt, de nevetett közben. Először inkább olyan volt, mintha sírna, de aztán a különös metsző gurgulázás hangosabb, élesebb, ridegebb lett. Mintha egy durva viccen röhögött volna, amit rajta kívül senki sem értett. Egy halálos viccen. A feje oldalt billen, mint egy akasztott emberé, sápadt arca egészen ernyedtnek tűnt szélesre metszett vigyora körül. Vér festette rózsaszínre a fogát, vér csöpögött a vágásokból az arcán, vér szivárgott felhasadt ajkából. A nevetés egyre hangosabb és hangosabb lett, szaggatottan tépte West fülét, akár egy fűrész fogai. Elgyötörtebb volt, mint bármilyen sikoly, dühödtebb, mint bármilyen csatakiáltás. És borzasztóan, gyomorforgatóan helytelen. Hogy lehet nevetni a vérontás közepén? Hogy lehet kacagni egy mészárszéken? Kilencujjú előrebillent, mintha részeg lenne, aztán véres kezében a kardjával vadul meginogott. Élettelen szeme nedvesen meredt előre, pupillái feneketlen gödrökké duzzadtak. Tomboló nevetése csikorogva szaggatta a levegőt. Körben mindenki hátrébb lépett. Nem tudták többé, ki ijeszti meg őket jobban: Félelmetes Fenris vagy a Véres Kilences. Égett a világ. A bőre lángolt. A lélegzete perzselő gőzként tört elő a torkán. A kard izzó fém volt a kezében. A nap fehér mintákat rajzolt szúró szemére, és az emberek, a pajzsok meg a kék szavakból és fekete vasból összegyúrt óriás fakó formáira. A félelem émelyítő hullámokban távozott belőle, de a Véres Kilences mosolya csak még szélesebb lett.

A félelem és a fájdalom olaj voltak a tűzre, és a lángok magasra törtek, aztán pedig annál is magasabbra. Égett a világ, és a középpontjában a Véres Kilences égett a legforróbban. Kinyújtotta a kezét, és három ujját behajlítva intette közelebb az óriást. – Várok – mondta. A nagy öklök lecsaptak a Véres Kilences arcára, a nagy kezek a teste után nyúltak. De az óriás nem talált mást, csak nevetést. Könnyebb lett volna lecsapni a lobogó tűzre. Könnyebb lett volna elkapni a gomolygó füstöt. A kör tűzhellyé alakult át. A sárga fűszálak sárga lángok alatta. A verejték, a nyál, a vér úgy csöpögtek alá, mint szósz a sülő húsról. A Véres Kilences felszisszent, mint amikor vizet locsolnak az izzó szénre. A sziszegésből morgás lett, mint amikor vas fröccsen a kovácsműhelyben. A morgásból iszonyatos bömbölés lett, lángokban álló száraz erdő zaja, aztán Logen útjára indította a kardot. A szürke fém izzó köröket írt le, vértelen lyukakat vágott a kék húsban, megcsikordult a fekete vason. Az óriás elhajolt, és a penge az egyik pajzsot tartó pribék arcába vágott. A férfi feje szétnyílt, vérrel terítve be a mellette állókat, és a kört övező falban lyuk támadt. A többiek hátraléptek, a pajzsok megremegtek, a kör duzzadt a félelmüktől. A Véres Kilencestől jobban féltek, mint az óriástól, és nagyon is bölcsen tették. Minden, ami élt, az ellensége volt, és az ember tudták, hogy miután a Véres Kilences felszabdalja ezt az ördögfattyat, ők sem kerülhetik el a sorsukat. A kör katlanná alakult át. Odafent a falakon mint a dühöngő füst gomolygott a tömeg. A föld mint fortyogó olaj duzzadt a Véres Kilences lába alatt. A bömbölésből perzselő sikoly lett, a kard sebesen lecsapott, és megcsördült, akár kalapács az üllőn. Az óriás a halántékához szorította kék kezét, arca úgy vonaglott, akár egy kupac giliszta. A penge eltévesztette a koponyáját, de lecsípte a fülcimpája tetejét. A sebből előbugyogó vér két csíkban folyt végig az irdatlan nyakon, és ezúttal nem állt el. A nagy szemek elkerekedtek, és az óriás mennydörgésszerű üvöltéssel indult meg előre. A Véres Kilences átbújt lendülő ökle alatt, a háta mögé sasszézott, és észrevette ellenfele vádliján a lifegő vasdarabot meg a szabadon lógó csatot. A kard akár egy kígyó csapott le a résre, és mélyen a nagy sápadt vádliba harapott. Az óriás felüvöltött fájdalmában, sarkon fordult, sebesült lába megbicsaklott alatta, és térdre zuhant. A kör olvasztótégellyé alakult át. A férfiak eltorzult arca táncolt, mint a füst, úszott, mint az olvadt fém, pajzsaik egymásba forrtak. Most jött el az idő. A reggeli napsugarak megvillantak a nehéz mellvérten, és kijelölték a célt. Most jött el a gyönyörű pillanat. Égett a világ, és mint egy fellobbanó láng, a Véres Kilences felágaskodott, ívbe görbítette a hátát, aztán a magasba emelte a kardot. Kanedias, a Mester kardját, amelynél sosem kovácsoltak gyilkosabbat. Maró éle hosszú vágást ejtett a fekete páncélban, áthasította a vasat, és belehasított a puha húsba alatta. Szikrákat hányt, vért fröcskölt szerteszét, a megkínzott fém hangja elvegyült a Félelmetes torz szájából kiszakadó fájdalmas vonyítással. Az óriás lábában mély seb tátongott.

De nem elég mély. Az óriás hatalmas karja átfogta a Véres Kilences hátát, és fojtogató ölelésbe zárta. A fekete fém peremei tucatnyi helyen vájtak a húsába. Az óriás egyre közelebb és közelebb húzta magához, amíg egy recés tüske átszúrta a Véres Kilences arcát, végigkarcolta a fogait, beleharapott a nyelvébe, és sós vérrel töltötte meg a száját. A Félelmetes szorítása hegyek súlyával bírt. Akármilyen hévvel is tombolt a Véres Kilences dühe, akárhogy is kapálózott és dobálta magát, akárhogy üvöltött, az irdatlan karok olyan biztosan őrizték, ahogy a hideg föld őrzi az eltemetett halottakat. Az arcáról, a hátáról meg a Félelmetes páncélján tátongó résből szivárgó vér átitatta a ruháit, és szinte égette a bőrét, ahogy szétterült rajta. Égett a világ. A tűzhely, a katlan, az olvasztótégely fölött Bethod bólintott, és a hideg karok még szorosabbra záródtak a Véres Kilences körül. A Kutyaember az orrát követte. Az orra ugyanis ritkán vezette félre, és erősen remélte, hogy most sem hagyja cserben. Undok szagot érzett – olyan volt, mint amikor egy édes süteményt odaégetnek a kemencében. Végigvezette a többieket egy üres folyosón, aztán le egy árnyékos lépcsőn, ahogy egyre mélyebbre hatoltak Skarling dombjának kacskaringós belsejébe. Most már nem csak a szagot érezte, de hallott is valamit. Női hang volt, halk és mély. Különös ének egy a Kutyaember számára teljesen ismeretlen nyelven. – Ez csakis ő lehet – suttogta Métely. – Kicsit sem tetszik ez a hang – felelte a Kutyaember. – Varázslatnak tűnik. – Mire számítottál? Ez egy kibaszott boszorkány, nemde? Körbemegyek. – Ne, várj a... – De Métely máris az ellenkező irányba osont. Lábai puhán, hangtalanul érintették a földet. – A picsába! – A Kutyaember a szagot követve lopózott tovább a folyosón, nyomában Zordonnal. A kántálás egyre hangosabb és hangosabb lett. Egy boltív mögül fény szivárgott ki, úgyhogy odaaraszolt, majd oldalát a falhoz vetve kilesett a sarok mögül. A szoba a boltív mögött olyan boszorkányos volt, amilyen egy szoba egyáltalán lehet. Sötét és ablaktalan, körben három másik feketéllő boltívvel. A helyiséget vöröses fény világította meg, amit egy füstös rézüstben izzó szén árasztott magával valamilyen furcsa, gyomorforgatóan édeskés szaggal együtt. Mindenfelé üvegek meg korsók álltak, csomóba kötött gallyak hevertek, a zsíros gerendákról lógó szárított virágok pedig különös, a bitófán himbálózó halottakra emlékeztető árnyékokat vetettek a sarkokba. Az üst fölött egy nő állt, a Kutyaembernek háttal. Széttárt, hosszú fehér karja csillogott az izzadságtól. Vékony csuklóján arany villant, fekete haja hullámokban omlott a hátára. Még ha nem is értette szavai jelentését, a Kutyaember biztos lehetett benne, hogy a nő sötét dolgokban mesterkedik. Zordon elővette az íját, és felhúzta a szemöldökét. A Kutyaember megrázta a fejét, és hangtalanul megragadta a kését. Egy nyílvessző nem biztos, hogy azonnal megölné, és ki tudja, mit művelne sebesülten? Ha hideg acélt kap a nyakába, akkor semmit sem bíznak a véletlenre.

Együtt lopóztak be a szobába. Odabent forró volt a levegő, és sűrű, akár a mocsár. A Kutyaember hangtalanul osont előre, és igyekezett levegőt sem venni, biztos lévén benne, hogy a szag azonnal elárulná. Vagy ő izzadt, vagy a szoba, de annyi biztos, hogy a bőre egyetlen szemvillanás alatt verejtékcseppekkel lett tele. Ügyelve a lépteire, megkereste az utat a padlón szétszórt dobozok, kötegek meg palackok között. Megigazította nyirkos tenyerét a kés markolatán, tekintetét a nő lapockái közötti pontra szegezte, éppen oda, ahová a kést fogja... Belerúgott egy üvegbe, mire az csörömpölve gurult odébb a padlón. A nő hátrakapta a fejét, a kántálás elhalt az ajkán. Szikár fehér arc, sápadt, mint egy vízi hulláé, fekete festékkel a szűk, kék, jéghideg szemek körül. A körben csend volt. A lenyírt terület peremén mindenki rezzenéstelenül állt, maga elé nézett, és a pajzsát lógatta. A mögöttük tülekedő tömeg és a mellvédről figyelő emberek meg sem moccantak; némák voltak, akár a holtak. Kilencujjú minden megveszekedett haragja, rúgkapálása és küszködése ellenére az óriás szorosan tartotta. A kék bőr alatt vonaglottak az izomkötegek, ahogy a Félelmetes vastag karja lassan kiszorította ellenfeléből a szuszt. West szájíze keserű volt a csalódottságtól. Annyi mindent tett, annyit szenvedett, annyi élet lett oda, és mindez a semmiért. Bethod szabadon elsétálhat. Aztán Kilencujjú állatias üvöltést hallatott. A Félelmetes tovább szorította, de a karja remegett az erőfeszítéstől. Mintha hirtelen elgyengült volna, és nem tudott volna tovább szorítani. West minden izma elmerevedett, ahogy figyelte, mi történik. A pajzs vastag szíja a tenyerébe vágott. Olyan erővel szorította össze az állkapcsát, hogy belesajdultak a fogai. A két párbajozó összekapaszkodott, minden idegszálával egymásnak feszült, és jégszoborrá dermedt a kör közepén. A Kutyaember a kését készenlétben tartva előrevetette magát. – Állj! Egyetlen szemvillanás alatt mozdulatlanná dermedt. Sosem hallott ehhez hasonló hangot. Egyetlen szó, és nem maradt egy árva gondolat sem a fejében. Tátott szájjal bámulta a sápadt nőt, levegőt is alig vett, és nem tudott másra gondolni, csak hogy bár szólna még egy szót. – Te is – szólt a nő, és Zordonra pillantott, mire az elvigyorodott, és kezében a félig már lövésre kész íjjal elernyedt. A nő tetőtől talpig végigmérte a Kutyaembert, aztán csalódottan biggyesztette le az ajkát. – Hát illik egy vendégnek így viselkednie? A Kutyaember nyelt egyet. Mégis, hogy juthatott eszébe kivont karddal berontani ide? El sem hitte, hogy képes volt ilyesmit tenni. A füle tövéig elpirult. – Ó... bocsánat... a holtakra... – Gah! – szólt Zordon, és úgy hajította a sarokba az íját, mint aki hirtelen rádöbbent, hogy egy marék ürüléket szorongat, aztán értetlenül meredt az nyílvesszőre a másik kezében. – Mindjárt más. – A nő elmosolyodott, és a Kutyaember azon kapta magát, hogy vigyorog, mint aki megkergült. Talán egy kis nyál is kicsordulhatott a száján, de nem zavarta. Amíg ezt a hangot hallhatta, semmi más nem érdekelte különösebben.

A nő hosszú ujjai a levegőt simogatták, ahogy magához intette őket. – Nem kell olyan messze ácsingóznotok. Gyertek közelebb! A Kutyaember meg Zordon lelkes kisfiúk módjára botorkáltak felé. A Kutyaember még meg is botlott a saját lábában, olyan buzgalommal igyekezett eleget tenni a nő kívánságának, Zordon pedig beleütközött egy asztalba, és kis híján orra bukott. – Cauribnak hívnak. – Ó – szólt a Kutyaember. Semmi kétsége nem volt felőle, hogy ennél szebb név a világon sincsen. Elképesztő, hogy egyetlen szócska ennyire gyönyörű lehet. – Az én nevem Zordon Harding. – Engem Kutyaembernek neveznek, mert éles a szaglásom, és... ööö... – A holtakra, de nehéz volt tisztán gondolkodni. Tudta, hogy valami fontosat akart csinálni, de ha az élete múlott rajta, sem emlékezett rá, hogy mi volt az. – Kutyaember... Tökéletes. – A nő hangja megnyugtató volt, akár egy meleg fürdő, egy puha csók, egy korty mézes tej... – Még ne aludj! – A Kutyaember feje oldalra billent, Caurib festett arca homályos fekete-fehér foltként lebegett előtte. – Bocsánat – hörögte, és elvörösödve próbálta a háta mögé rejteni a kését. – Bocsánat a fegyverek miatt. El sem tudom képzelni, mit... – Semmi baj. Örülök, hogy hoztál magaddal kést. Szerintem az lenne a legjobb, ha leszúrnád vele a barátodat. – Őt? - pillantott a Kutyaember Zordon felé. Zordon széles vigyorral az arcán bólintott. – Igen, ki mást? – Rendben, rendben, jó ötlet. – A kés mintha egy tonnát nyomott volna, ahogy a Kutyaember felemelte. – Esetleg van valami különleges kérésed, hogy hová döfjem? – A szíve éppen jó lesz. – Ahogy akarod. Jól van. Akkor a szívébe. – Zordon felé fordult, hogy megkönnyítse a dolgát. A Kutyaember pislantott egyet, és letörölte az izzadságot a homlokáról. – Akkor lássunk neki! – A fenébe, hogy mennyire szédült. Hunyorogva nézte Zordon mellkasát: biztos akart benne lenni, hogy elsőre jól csinálja, és nem hozza megint kínos helyzetbe magát. – Na szóval... – Most! – parancsolt rá a nő. – Csak essünk... A bárd pengéje élesen csattant, ahogy pontosan középen kettészelte Caurib fejét egészen az állkapcsáig. A szétfröccsenő vér beterítette a Kutyaember döbbent arcát, és a boszorkány karcsú teste úgy rogyott a kövekre, mintha másból sem állna, csak rongyokból. Métely összeráncolt homlokkal forgatta ide-oda a bárd nyelét, amíg végül egy halk, cuppanó hang kíséretében sikerült kiszabadítania a pengét Caurib széthasított koponyájából. – Túl sokat beszél a kurva – morogta. A Véres Kilences érezte a változást. Olyan volt, mint amikor megjelennek az első tavaszi rügyek. Mint az első meleg szellő, amikor beköszönt a nyár. A Félelmetes szorításának üzenete volt. Már nem nyöszörögtek a csontjai, már nem készültek szilánkokra roppanni. Az óriás ereje kisebb lett, az övé pedig nagyobb. A Véres Kilences mélyen szívta be a levegőt, és dühe még hevesebben izzott. Lassan, nagyon lassan elhúzta az arcát az óriás vállától, érezte, ahogy a fém

kicsúszik a szájából. Addig helyezkedett, amíg végül kiszabadult a nyaka. Amíg az óriás rángatózó arcába nem tudott nézni. A Véres Kilences elmosolyodott, aztán lecsapott, fürgén, akár a záporozó szikrák, és a fogait mélyen a hatalmas alsó ajakba mélyesztette. Az óriás felhördült, megemelte a karját, és próbálta eltolni magától a Véres Kilences fejét, hogy kitéphesse a fogait a saját szájából. Csakhogy ennél még a pestistől is könnyebben szabadult volna. Ahogy az óriás szorítása engedett , a Véres Kilences tekert egyet a Mester kardját tartó kezén. Tekert rajta egyet, ahogyan a kígyó tekeredik a fészkében, és lassan nekilátott, hogy kiszabadítsa. Az óriás kék bal karja elvált a Véres Kilences testétől, és kék ujjai megragadták a Véres Kilences csuklóját, de meg nem állíthatták. Ha egy facsemete rést talál a hegy oldalában, gyökerei az évek hosszú során szétrepesztik a sziklát. Így feszítette meg a Véres Kilences minden izmát, és várta, hogy teljen az idő, miközben sziszegve árasztotta gyűlöletét a Félelmetes vonagló ajkába. A penge végtelen lassúsággal araszolt előre, amíg a hegye a festett húsba vájt, közvetlenül az óriás bordái alatt. A Félelmetes oldalából a Véres Kilences kardot markoló kezére, a szájából pedig a szájába folyt a meleg vér, ami aztán végigcsorgott a nyakán, és a hátán lévő sebekből szivárgó saját vérével elkeveredve, a földre csöpögött, úgy, ahogyan az rendjén való. A penge lágyan siklott a Félelmetes festett oldalába, oldalvást, felfelé, előre. Az irdatlan kezek a Véres Kilences karját és hátát markolták, kétségbeesve keresve a módját, hogyan állíthatnák meg a penge rettenetes araszolását. Csakhogy az óriás ereje minden eltelt pillanattal tovább olvadt, akár a jég a kemencepadkán. Könnyebb megállítani a Fehér-folyamot, mint a Véres Kilencest. Úgy mozgott a keze, ahogyan egy hatalmas fa növekszik: egyszerre csak egy hajszálnyit, de sem hús, sem kő, sem fém nem állíthatta meg. Az óriás festett oldala sebezhetetlen volt. A nagy Glustrod alkotta meg ilyennek hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, még a Régi Időkben, amikor felírta a szavakat a Félelmetes bőrére. De Glustrod csak a teste egyik felét írta tele. Lassan, nagyon lassan, a Mester kardjának hegye áthatolt a határvonalon az óriás testének jelöletlen felébe, belevájt a belsőségeibe, és úgy nyársalta fel, mintha sütésre váró hús volna. A Félelmetes élesen felüvöltött, és az erő maradéka is kiszállt a kezéből. A Véres Kilences kinyitotta a száját, és elengedte az óriás ajkát, miközben egyik kezével erősen tartotta a hátát, a másikkal pedig még mélyebbre döfte belé a kardot. A Véres Kilences fogai között sziszegve tört elő, az arcában tátongó lyukon csak úgy áradt kifelé a nevetés. Olyan mélyre döfte a pengét, ahogy csak tudta, amíg a napfényben vörösen ragyogó hegye elő nem bukkant a páncél két darabja közötti résen az óriás hóna alatt. Félelmetes Fenris nyüszítve lépett hátra, kitátotta a száját, ajkáról vörös nyálcsík lógott alá. A festett oldala máris begyógyult, de a sápadt fele akár a darált hús morzsolódott. A körben álló férfiak mozdulatlanná merevedve, tátott szájjal figyelték a pajzsuk fölött. A Félelmetes lába megcsúszott a porban, és egyik kezével a Mester kardjának az oldalából kiálló markolata után nyúlt; a végén a

gombról lecsöpögő vér vörös foltokat rajzolt szerteszét a porban. A nyüszítés recsegő hörgéssé változott, az óriás két lába összeakadt, és karjait szétterjesztve úgy zuhant hanyatt a kör közepén, akár egy kivágott fa. Végül az arca sem rángatózott tovább, és teljes lett a csend. – A holtakra! – Halk, komoly szavak voltak. Logen hunyorogva nézett a délelőtti napsütésbe, és egy férfi fekete körvonalait látta a magas kapuslak tetején. – A holtakra, sosem gondoltam volna, hogy meg tudod csinálni. – A világ billegni kezdett, ahogy Logen elindult, a levegő hűvösen áramlott az arcában ütött seben, és fájdalmasan karcolta a torkát. A kört alkotó férfiak némán álltak félre az útjából, pajzsuk lógott a kezükben. – Sosem gondoltam volna, hogy meg tudod csinálni, de hát ha gyilkolásra kerül a sor, abban senki sem jobb nálad! Abban senki sem rettenetesebb nálad! Mindig is ezt mondtam. Logen betántorgott a nyitott kapun, talált egy boltívet, és megindult felfelé a csigalépcsőn. Csak ment körbe és körbe, csizmája sötét foltokat hagyva maga után csikordult a kövön. Bal kezének ernyedt ujjairól, kopp, kopp, kopp, csöpögött a vér. Minden izma fájt. Bethod hangja az elevenjébe vágott. – De én nevetek utoljára, igaz, Véres Kilences? Nem vagy más, csak falevél a vízen. Arra mész, amerre az esők sodornak. Logen égő bordákkal, összeszorított szájjal botorkált tovább, a válla az ívelt falat súrolta. Fel és fel, körbe és körbe, sarkában ziháló lélegzetének visszhangjával. – Sosem lesz semmid! Sosem leszel semmi! Sosem hozol létre semmit holttesteken kívül. Logen már kint volt a tetőn, hunyorgott az erős fényben, és egy adag vért köpött hátra a válla fölött. Bethod a mellvédnél állt. A Neves Emberek hanyatt-homlok igyekeztek félreállni útjából, ahogy közeledett felé. – Te vagy maga a halál, Véres Kilences! Te vagy… Logen ökle az állkapcsán találta el Bethodot, amitől Északföld királya hátralépett egyet. Logen másik keze oldalról érte az arcát, mire a mellvédnek dőlt, és hosszú, véres nyálcsík bukkant elő felhasadt szájából. Logen elkapta a tarkóját, a térdével az arcába rúgott, és érezte, ahogy reccsen az orra. Aztán Logen Bethod hajába markolt, felhúzta a fejét, és teljes erővel hozzávágta a kövekhez. – Dögölj meg! – szűrte a fogai között. Bethod kapálózott és hörgött, ahogy Logen felemelte a fejét, és újra meg újra odacsapta. Az aranykorona leesett a betört koponyáról, és vidám csilingeléssel pattogott odébb a kapuslak tetején. – Dögölj meg! Csont reccsent, és vér kövér cseppjei fröccsentek a kőre. Hófehér és a Neves Emberek halára vált képpel, félve és tehetetlenül, rettegve és elbűvölten bámultak. – Dögölj meg, faszadék! Logen minden maradék erejét összeszedve a levegőbe emelte Bethod holttestét, és áthajította a mellvéden. Figyelte, ahogy bucskázva alázuhan. Figyelte, ahogy nekicsapódik a földnek, és úgy marad kicsavart testtel az oldalán fekve, különös szögben álló karokkal és lábakkal, a semmit markoló, begörbített ujjakkal, feje

helyén egy nagy, sötét pacával. Az odalent állók tátott szájjal a holttestre meredtek, aztán egytől egyig felemelték a tekintetüket Logenre. Crummock-i-Phail, aki a kör kellős közepén állt a Félelmetes hatalmas, élettelen teste mellett, lassan felemelte hosszú karját, és kövér mutatóujjával a mellvéd felé mutatott. – A Véres Kilences! – kiáltotta. – Északföld királya! Logen levegő után kapkodva, remegő lábakkal nézett le rá, és próbálta felfogni, mi történik. A dühe elszállt, és nem maradt a nyomában semmi, csak rettenetes fáradtság. Fáradtság és fájdalom. – Északföld királya! – harsant valahonnan a tömegből. – Nem – nyögte Logen, de senki nem hallotta. Volt, aki túlságosan megrészegedett a vértől és a szenvedélytől, volt, aki csak a legegyszerűbb megoldásra tudott gondolni, és volt, aki nem mert ellentmondani. A kántálás hangja előbb csak csordogált, aztán már folyt, végül pedig áradt, Logen pedig tehetetlenül figyelt, és kétségbeesetten markolta a véres követ, nehogy leessen maga is. – A Véres Kilences! Északföld Királya! Hófehér térdre ereszkedett mellette, kabátjának fehér szőrméjét beterítette Bethod vére. Persze ő mindig előszeretettel nyalta a legközelebb lévő segget, csakhogy ezúttal nem volt egyedül. Mindenki térdelt, odafent a falon és lent a fűben is. A Kutyaember és Bethod pribékjei. Azok, akik Logennek tartották a pajzsokat, és azok, akik a Félelmetesnek tartották a pajzsokat. Talán tanultak valamit Bethodtól. Talán elfelejtették, hogyan menjenek a saját fejük után, és most már szükségük volt valakire, aki megmondja nekik, mit csináljanak. – Nem – suttogta Logen, de csak tompa szörcsögés jött ki a száján. Éppen úgy nem akadályozhatta meg, ami történt, mint ahogy az ég sem szakadt volna le a kedvéért. Akkor és ott úgy tűnt, hogy az embernek valóban meg kell fizetnie a tetteiért. Viszont a fizetség néha egyáltalán nem az, amire számított. – A Véres Kilences! – bömbölte megint Crummock, ahogy az ég felé emelt karral maga is térdre ereszkedett. – Északföld királya! Nemesebb cél A szoba a szokásos túlságosan világos doboz volt. A szokásos piszkosfehérre festett falakat a szokásos barna foltok borították. Penész, vagy vér, vagy mindkettő. A szokásos viharvert asztal és székek. Lényegében önmagukban is kínzóeszközök. A szokásos égető fájdalom Glokta lábában, combjában és hátában. Vannak dolgok, amik sosem változnak. Első ránézésre a szokásos fogoly a szokásos vászonzsákkal a fején. Éppen olyan, mint a több tucat, akik az elmúlt néhány napban megfordultak ebben a szobában, és éppen olyan, mint az a több tucat másik, akik az ajtó mögött, a cellákban összezsúfolódva várnak a megtiszteltetésre. – Jól van – intett fáradtan Glokta. – Kezdhetjük. Frost lerángatta a zsákot a fogoly fejéről. Hosszúkás, keskeny kantai arc, mély árkokkal a szája körül, ősz szálakkal átszőtt, gondosan nyírt fekete szakállal. Bölcs, méltóságteljes arc, egyelőre hunyorogva a ragyogáshoz alkalmazkodni próbáló, mélyen ülő szemek.

Glokta harsányan felnevetett. Minden egyes rázkódó mozdulat élesen szúrt merev gerincébe és hevesen rándította meg merev nyakát, de nem tudott uralkodni magán. A sors még ennyi év után is meg tud viccelni. – Mi oan isszesz? – kérdezte Frost. Glokta megtörölte könnyező szemét. – Frost praktikális, igazi megtiszteltetés ért bennünket. Legújabb foglyunk nem mást, mint Farrad mester, aki egykor a kantai Yashtavitból származott el, újabban pedig egy mesés ingatlan tulajdonosának mondhatja magát a Királyok útján. A Világ Köre legjobb fogorvosának színe előtt vagyunk. – És nem lehet nem észrevenni a helyzet iróniáját. Farrad pislogva nézett az erős lámpafénybe. – Én ismerem magát. – Igen. – Maga volt gurkhuli fogságban. – Igen. – Magát kínozták meg. Emlékszem…elhozták a rendelőmbe. Farrad nagyot nyelt. Mintha már az emlék is elég lenne hozzá, hogy elhányja magát. A fogoly felnézett Frostra, és a rózsaszín szempár rezzenéstelenül meredt vissza rá. Körülnézett a piszkos, vérfoltos szobában, megnézte a repedezett kőpadlót, a karcos asztallapot. A rajta heverő, a vallomását tartalmazó papírlapon elidőzött a tekintete. – Azok után, amit magával tettek, hogyan foglalkozhat ilyesmivel? Glokta megmutatta Farradnak fogatlan vigyorát. – Azok után, amit velem tettek, hogyan foglalkozhatnék bármi mással? – Miért vagyok itt? – Ugyanazért, amiért mindenki más is idekerül. – Glokta a tekintetével követte, ahogy Frost nehéz ujjai hegyét a papírra illeszti, és határozott mozdulattal a fogoly elé csúsztatja azt. – Hogy valljon. – Mit kéne bevallanom? – Nos, hogy gurkhuli kém. Farrad arcán a hitetlenség ráncai jelentek meg. – Nem vagyok kém. A gurkhuliak vették el mindenemet! El kellett menekülöm az otthonomból, amikor megjelentek. Ártatlan vagyok, ezt tudnia kell! Hát persze. Mint az összes többi kém is, akik az elmúlt napokban vallomást tettek ebben a szobában. Csakhogy kivétel nélkül mindannyian vallomást tettek. – Aláírja a papírt? – Nincs mit bevallanom! – Miért van az, hogy senki sem képes válaszolni a kérdéseimre? – Glokta kinyújtóztatta fájó hátát, megmozgatta zsibbadt nyakát, és két ujjával megmasszírozta az orrnyergét. Semmi sem segített. De hát soha nem segít semmi. Miért kell folyton megnehezíteniük a dolgomat, meg a saját magukét is? – Frost praktikális, megmutatná a fogorvos úrnak, milyen munkát végeztünk eddig? Az albínó előhúzott egy horpadt bádogvödröt az asztal alól, és minden cécó nélkül a fogoly elé borította a tartalmát. Fogak pattogtak, csúsztak, pörögtek az asztal lapján. Több száz fog. Mindenféle formájú és méretű fog a fehértől a sárga legkülönbözőbb árnyalatain át a barnáig. Véres gyökerű, húscafatoktól förtelmes

fogak. Néhány közülük lebucskázott az asztal túloldalán, és a köveken a keskeny szoba sarkába korcsolyázott. Farrad elborzadva meredt a véres fogakra maga előtt. Ilyet még maga a fogak hercege sem láthatott soha. Glokta előredőlt. – Nem kockáztatok sokat, ha úgy tippelek, hogy maga is kihúzott már egy-két fogat életében. – A fogoly tompán bólintott. – Akkor valószínűleg el tudja képzelni, milyen fáradt vagyok ezek után a strapás napok után. Ezért szeretnék a lehető leggyorsabban túlesni magával ezen a dolgon. Nem akarom, hogy itt legyen, és lefogadom, hogy maga sem akar itt lenni. Segíthetünk egymáson. – Mit kell tennem? – kérdezte Farrad, és idegesen körbe nyalta a száját. – Nem valami bonyolult. Először is írja alá a vallomását. – Boszána – motyogta Frost, és közelebb hajolt, hogy lesöpörjön néhány kósza fogat a dokumentumról. Az egyik hosszú, rózsaszín csíkot hagyott a papíron. – Azután nevezzen meg két másikat. – Két másik micsodát? – Két másik gurkhuli kémet természetesen, a saját emberei közül, mi mást? – De… én nem ismerek kémeket. – Akkor más nevekkel kell megelégednünk. Önt is jó párszor megnevezték. A fogorvos nyelt egyet, aztán megrázta a fejét, és eltolta magától a papírlapot. Bátor ember, és van igazságérzete. De a bátorság és az igazságérzet nem számítanak erénynek ebben a szobában. – Aláírom. De nem vádolok meg ártatlan embereket. Isten legyen könyörületes, nem teszem meg. – Isten talán könyörületes lesz. De nem az ő kezében van a fogó idelent. Feszítsd szét! Frost egyik hatalmas fehér kezével megragadta Farrad fejét; az inak megfeszültek sápadt bőre alatt, ahogy szétfeszítette a fogoly száját. Aztán egy szájterpeszt erőltetett Farrad állkapcsai közé, és két ujjával addig igazította a csavart, amíg a férfi szája teljesen tátva nem állt. – Ááá – hörögte a fogorvos. – Argh! – Ismerem az érzést. És még csak most kezdünk belejönni. – Glokta kinyitotta a ládáját, és a lakkozott fára, az élesre fent acélra, a ragyogó üvegre pillantott. Mi a...? A szerszámok között zavarba ejtő rés tátongott. – A nyavalya törje ki! Te vetted ki innen a fogót, Frost? – Gem – mordult fel az albínó, és dühösen rázta meg a fejét. – Hogy az a! Hát ezek a rohadékok képtelenek a saját szerszámaikat használni? Menj át a szomszédba, nézz utána, nem kérhetünk-e kölcsön egy fogót valakitől. A praktikális kicsoszogott a szobából, a nehéz ajtó résnyire nyitva maradt a háta mögött. Glokta fintorogva dörzsölte meg a lábát. Farrad rámeredt, erőszakkal szétfeszített szája sarkából széles csíkban folyt a nyál. Kidülledő szemével oldalra pillantott, ahogy egyszerre elfojtott fájdalomkiáltás hallatszott a folyosó felől. – Bocsánatát kell kérnem – szólt Glokta. – Általában jóval szervezettebbek vagyunk, de az elmúlt pár napban óriási volt a nyüzsgés idebent. Rengeteg dolgunk lett, tudja. Frost behúzta maga után az ajtót, és a nyelét nyújtva előre egy rozsdás fogót adott ág Gloktának. Az élekre alvadt vér és néhány göndör hajszál tapadt.

– Jobb nem volt? Ez koszos. Frost megvonta a vállát. – Gem miegh? Ebben persze van valami. Glokta hosszan sóhajtott, feltápászkodott a székéből, és előrehajolt, hogy belenézhessen Farrad szájába. És milyen szép fogai vannak. Fehérek, akár egy gyöngysor. Persze egy díjnyertes fogorvostól az ember el is várja, hogy díjnyertes fogai legyenek. Bármi mással rossz hírverést csapna a szakmájának. – Dicséretes tisztaság. Ritka kiváltság olyan embert kérdezni, aki tisztában van a szájöblítés fontosságával. Nem hinném, hogy valaha láttam szebb fogakat ennél. – Glokta elégedetten kocogtatta meg őket a fogóval. – Nagy kár, hogy ki kell cibálnom őket pusztán azért, mert inkább tíz perc múlva szeretne vallani, nem pedig most, de hát ez van, ezt kell szeretni. – A szerszámot a legközelebbi fogra szorította, és a megigazította a kezét a nyelén. – Glug! – hörögte Farrad. – Glaggh! Glokta elgondolkodva csücsörített az ajkával. – Adjunk ennek a jó mesterembernek még egy lehetőséget, hogy beszéljen. – Frost a csavarral meglazította a szájterpeszt, aztán egy nyálcsíkkal együtt kihúzta Farrad szájából. – Mondani szeretne valamit? – Aláírom! – zihálta Farrad, és hosszú könnycsepp folyt végig az arcán. – Könyörülj rajtam, Istenem, aláírom. – És megnevezi két bűntársát is? – Amit csak kíván … kérem … amit csak kíván. – Nagyszerű – szólt Glokta, ahogy a papírt karcoló tollat figyelte. – Ki a következő? Glokta háta mögött megnyikordult a kilincs. Felhúzott szemöldökkel fordult meg, és felkészült rá, hogy ráordítson a betolakodóra. – Eminenciás uram – suttogta alig leplezett rémülettel a hangjában, majd eltorzult arccal nekilátott, hogy talpra kászálódjon. – Nem kell felállnia, nem érek rá egész nap. – Glokta azon kapta magát, hogy a lehető legfájdalmasabb testhelyzetbe merevedik valahol az ülés és az állás között. A guggolásszerű görnyedésből aztán egy különösen otromba mozdulattal rogyott vissza a székre, ahogy Sult belibegett a szobába, három drabális praktikálisa pedig vészjóslóan foglalta el a helyét mögötte az ajtónál. – Esetleg megkérhetné a torzszülöttjét, hogy hagyjon bennünket magunkra. Frost hunyorogva pislantott a praktikálisokra, aztán Sultra. – Jól van, Frost praktikális – szólt sietősen Glokta. – Elviheti a foglyunkat. Az albínó kinyitotta Farrard bilincsét, aztán egyik fehér kezével felrángatta a székről , és a gallérjánál fogva a szoba hátuljában nyíló ajtóhoz vonszolta a levegő után kapkodó fogorvost. Ahogy szabad kezével felemelte a reteszt, rózsaszín szemével még egyszer Sultra meredt a vára fölött, de a főlektor állta a tekintetét. Aztán becsapódott mögötte az ajtó. Őeminenciája letelepedett a Gloktával szemközti székbe. Nyilván még mindig meleg a bátor és igaz Farrard mester izzadó ülepétől. Sult egyik kesztyűs kezének oldalával lesöpört az asztalról néhány fogat, amik aztán kopogva záporoztak a padlóra. Olyan nemtörődömséggel, mintha csak morzsák lettek volna. – Halálos

összeesküvés készül az Agriont falain belül. Értünk el eredményeket a leleplezését illetően? – Kihallgattam a legtöbb kantai foglyot, és számos vallomást csikartam ki. Nem okozhat gondot... Sult ingerült kézmozdulattal intette csendre Gloktát. – Nem arról beszélek, maga féleszű. Arra kurva Maroviára céloztam meg a gyalogjaira, az úgynevezett Első Mágusra meg az úgynevezett királyra. Még most is, hogy a gurkhuliak a kapukon kopogtatnak? – Eminenciás uram, azt feltételeztem, hogy a háború elsőbbséget élvez... – Magának nincs elég gógyija ahhoz, hogy ilyesmiket feltételezzen – vicsorogta Sult. – Milyen bizonyítékokat gyűjtött össze Bayaz ellen? Előbb rábukkantan az Egyetemen valamire, amire nem kellett volna, aztán majdnem belefojtottak a saját fürdőkádamba. – Egyelőre... semmilyet. – És mi a helyzet Első Jezal király vérvonalával kapcsolatban? – Úgy tűnik, az a nyomozás is… zsákutcába jutott. – Vagy talán inkább egy sötét sikátorba, ahol aztán utolér a vég, ha a tulajdonosaim a Valint és Balknál tudomást szereznek róla. Márpedig ők mindenről tudomást szereznek. A főlektor elhúzta a száját. – Akkor mi a francot csinált mostanában? Az elmúlt három napban az kötött le, hogy értelmetlen vallomásokat csikarjak ki ártatlan emberekből, hogy hatékonynak tűnjünk. Egészen pontosan mikor kellett volna időt találnom rá, hogy megdöntsem az államszervezetet? – Gurkhuli kémek keresésével voltam elfoglalva. – Miért van az, hogy kifogásokon kívül sosem hallok magától semmit? Amióta ilyen erőteljesen visszaesett a hatékonysága, azon kezdtem gondolkodni, vajon hogyan sikerült olyan sokáig távol tartania a gurkhuliakat Dagoskától. Rengeteg pénzre lehetett szüksége, hogy megerősítse a város védvonalait. Gloktának minden önuralmára szüksége volt, hogy a szeme ki ne ugorjon ki az üregéből. Csihadj, reszkető kocsonya, különben végünk. – A Fűszerkereskedők Céhét sikerült rábeszélni a hozzájárulásra, mivel a saját megélhetésük is veszélyben forgott. – Milyen meglepően nagyvonalú gesztus volt tőlük. Ha jobban belegondolok, az egész dagoskai ügy kissé különös ízt hagy a számban. Mindig is érthetetlennek találtam, hogy suttyomban szabadult meg Eider magisztertől ahelyett, hogy ideküldte volna hozzám. Eddig sem álltunk valami jól, de folyamatosan rosszabbra fordul a helyzet. – Rosszul mértem föl a helyzetet, eminenciás uram. Nem szerettem volna gondot okozni... – Az árulóktól megszabadulni sosem jelent gondot. Maga is tudta. – Dühös ráncok futottak szerteszét Sult hideg kék szeme körül. – Előfordulhat, hogy mindazok után, amiken együtt végigmentünk, maga hülyének néz engem? Glokta hangja rekedten tört elő száraz torkából. – Egyáltalán nem, főlektor úr. – Csupán egy életveszélyes megalomániásnak. Tudja. Tudja, hogy nem vagyok a kötelességtudó rabszolgája. De mennyit tud még? És ki mondta el neki? – Lehetetlen feladatot adtam magának, így úgy döntöttem, egyelőre nem kételkedem magában. Viszont a jóindulatom csak addig fog tartani, amíg a sikerei.

Belefáradtam, hogy állandóan sarkantyúval kell noszogatnom magát. Ha nem oldja meg az új királyunkkal kapcsolatos problémáimat két héten belül, Goyle elöljáróval előbányásztatom a válaszokat a Dagoskában történtek után felmerült kérdéseimre. A maga torz húsából fogom kibányásztatni vele őket, ha kell. Világosan beszélek? Mint a visserinei üveg. Két hetem van megtalálni a válaszokat, vagy a kikötőben egy felszabdalt holttest darabjait sodorja a partra a víz. Csakhogy elég feltennem a kérdéseket, és kedvenc pénzintézetem máris tájékoztatja őeminenciáját az egyezségünkről, aztán... felpuffadt a tengervíztől, és a felismerhetetlenségig megcsonkították. Kár szegény Glokta elöljáróért. Barátságos, köztiszteletben álló férfi volt, de sajnos utolérte a balszerencse. Hogy mivé lett! – Teljesen világosan, főlektor úr. – Akkor meg hogy lehet, hogy még mindig itt ül? Ardee West maga nyitott ajtót, a kezében egy félig tele borospohárral. – Á! Glokta elöljáró! Milyen kellemes meglepetés! Fáradjon be! – Egészen olyan a hangja, mintha örülne, hogy lát. – Nem sűrűn fordul elő, hogy valaki így reagáljon az érkezésemre. – Miért ne örülnék? – A nő kecsesen félreállt, hogy beengedje Gloktát. – Hány lány van olyan szerencsés, hogy egy kínvallató a gardedámja? Semmi sem hozza meg jobban az udvarlók kedvét. A férfi átcsoszogott a küszöbön. – Hol van a szobalánya? – Nagyon felizgatta magát valami gurkhuli sereg miatt, úgyhogy elengedtem. Hazament az anyjához Martenhormba. – Remélem, ön is készen áll a távozásra. – Glokta követte a nőt a meleg nappaliba. A zsalukat bezárták, a függönyöket behúzták, és csak a kandallóban izzó szén világította meg a szobát. – Ami azt illeti, úgy döntöttem, hogy a városban maradok. – Valóban? A tragikus hercegnő üres várában senyved? Hűtlen szolgálói magára hagyták, és tehetetlenül tördeli a kezét, miközben az ellenség körülveszi a várárkot? – Glokta felhorkant. – Biztos benne, hogy magának való ez a szerep? – Inkább, mint magának a szőke hercegé, aki fehér lovon érkezik, hogy pengéjét forgatva megmentse a hölgyet. – Ardee megvető tekintettel mérte végig a férfit. – Olyan hősben reménykedtem, akinek legalább a fele fogsora megvan. – Azt hittem, mostanra megszokta, hogy kevesebbet kap, mint amennyiben reménykedik. – Én legalábbis biztosan megszoktam. – Mit mondhatnék? Romantikus alkat vagyok. Csak azért jött, hogy földbe tiporja az álmaimat? – Nem, azt meg tudja oldani egyedül is. Arra gondoltam, hogy iszogathatnánk, és beszélgethetnék valamiről, ami nem juttatja eszembe a megcsonkított holttestemet. – Jelen állás szerint nehéz lenne megjósolni, merre halad majd a beszélgetés, de az italt megígérhetem. – Ardee töltött egy pohárral Gloktának, amit a férfi négy hosszú korttyal fel is hajtott. Újra kinyújtotta a poharat, és megszívta édes ínyét. – De komolyra fordítva a szót. A gurkhuliak egy héten belül ostrom alá veszik Aduát. Távoznia kéne, amint lehetséges.

A nő megint teletöltötte előbb Glokta poharát, aztán a sajátját. – Hát nem vette észre, hogy a fél városnak ugyanez jutott eszébe? Ötszáz márkáért adják a bolhás gebéket, amiket nem foglalt le a sereg. Ideges polgárok özönlenek kifelé Midderlad minden szegletéből. Védtelen menekültek oszlopai vonszolják magukat a sárban, és talán ha egy mérföldet tesznek meg naponta ahogy hűl az időjárás. Minden vagyonukat magukkal cipelik, és könnyű prédái az összes brigantinak százmérföldes körzetben. – Igaz – volt kénytelen elismerni Glokta, ahogy közelebb csúsztatta a székét a tűzhöz. – És különben is, hová mehetnék? Esküszöm, egyetlen barátom vagy rokonom sincs Midderlandban. Talán azt szeretné, hogy bújjak el az erdőben, botokat összedörzsölve csiholjak tüzet, és puszta kézzel mókusra vadásszak? Ilyen körülmények között, hogyan lehetnék állandóan részeg? Nem, köszönöm, itt nagyobb biztonságban leszek, arról nem is beszélve, hogy mennyivel nagyobb kényelemben. Van elég szén a tűzre, és csordultig tele a pince. Hónapokig ki tudok tartani. – Ardee könnyed mozdulattal intett a fal felé. – A gurkhuliak nyugat felől jönnek, mi pedig a város keleti végében lakunk. Szerintem a palotában sem lehetnék nagyobb biztonságban. Talán igaza van. Itt legalább valamelyest rajta tudom tartani a szememet. – Hát jó, meghajlok az érvei előtt. Vagyis meghajolnék, ha a hátam engedné. A nő letelepedett Gloktával szemben. – És milyen az élet a hatalom folyosóin? – Hűvös. Ahogyan ez már csak a folyosókon lenni szokott. – Glokta egy ujjával végigsimította az ajkát. – Nehéz helyzetben találtam magam. – Azokban szereztem némi jártasságot. – Ez… bonyolult. – Nos akkor úgy mondja el, hogy egy magamfajta ostoba liba is megértse. Mi baj lehet belőle? Amúgy is farkasszemet nézek a halállal. – Akkor hogy egy ostoba liba is megértse, képzelje el… hogy feltétlen szüksége volt bizonyos szívességekre, és nem tehetett mást, mint hogy két gazdag és nagy hatalmú férfinak is odaígérte a kezét. – Hű! Egy ilyen férfi azért jól jönne. – Ebben a konkrét esetben az lenne az igazi, hogy egy ilyen sem lenne. Mind a ketten vének és rémesen csúnyák. Ardee megrántotta a vállát. – Aki gazdag és nagy hatalmú, annak az ember könnyen megbocsátja, ha csúnya. – Csakhogy mindkét szóban forgó udvarló hajlamos az erőszakos féltékenységi rohamokra. Veszélyesek lesznek, ha az ön hűtlensége napvilágra kerül. Abban reménykedett, hogy egyik vagy másik ígéret alól valahol menet közben feloldozást nyer, most azonban közeledik az esküvők dátuma, és azt veszi észre… hogy továbbra is össze van gabalyodva mindkét férjjelölttel. Inkább, mint valaha. Hogyan reagálna? A nő csücsörített az ajkával, mély lélegzetet vett, elgondolkodott a problémán, majd színpadiasan hátravetett egy hajfürtöt a válla fölött. – Mindegyiket az őrületbe kergetném páratlan szellemességemmel és szemkápráztató szépségemmel, aztán addig ügyeskednék, amíg párbajra nem mennek egymással. A győztes

jutalmul elnyeri a kezemet, és nem is gyanítja majd, hogy egykor a riválisának is odaígértem magam. Mivel öreg, reménykedem benne, hogy miharabb elpatkol, én pedig vagyonos, köztiszteletben álló özvegyként élem tovább az életemet. – Erre mit mond, uram? Glokta pislogott egyet. – Attól tartok, a metafora így már nem működik. – Vagy… – Ardee a mennyezetre emelte a tekintetét, aztán csettintett az ujjaival. – Bevetném minden női ravaszságomat… – Hátrafeszítette a vállát, és kidüllesztette a mellét. – …és elcsábítanék egy harmadik férfit, aki még náluk is hatalmasabb és gazdagabb. Fiatal lenne és jóképű, meg könnyű léptű, ha már ez egy metafora. Feleségül mennék hozzá, és a segítségével megszabadulnék az első kettőtől, akik egy garas nélkül esnének pofára. Ha! Ezt milyennek találja? Glokta egyik kezét reszkető szemhéjára szorította. Érdekes. – Egy harmadik udvarló – mormogta. – Ez eddig eszembe sem jutott. Skarling széke Odalent a mélyben zubogva vágtatott a víz. A heves éjszakai záporoktól megduzzadt folyó dühödten harapdálta a szikla tövét. Hideg fekete víz és hideg fehér hab csapódott a hideg fekete kőnek. Az őrjöngő áramlásban a tűz minden színében – aranysárgán, égővörösen, élénk bíboran – pompázó apró dolgok csapódtak ide-oda, amerre az eső sodorta őket. Falevelek a vízen, éppen, mint ő. Most úgy álltak a dolgok, hogy megint délre sodródik. Hogy harcoljon még egy sort. Hogy olyan embereket öljön meg, akik még csak nem is hallottak róla. Már a gondolattól is rosszul lett. Csakhogy a szavát adta, és az a férfi, aki nem tartja meg a szavát, nem is igazán férfi. Logen apja mindig ezt mondta. Hosszú éveket töltött azzal, hogy nem tartotta meg a szavát nagyjából soha. Az adott szava, az apja bölcsességei, más emberek élete a semminél is kevesebbet számítottak. Az ígéreteket, amiket a feleségének és a gyerekeinek tett, hagyta a semmibe veszni. Többször szegte meg az embereknek, a barátainak, vagy akár a saját magának adott szavát, mint össze tudta volna számolni. A Véres Kilences. A legrettegettebb férfi Északföldön. Egy férfi, aki nap mint nap vérben tocsogott. Egy férfi, aki egész életében nem tett mást, csakis rosszat, aztán pedig egyszerűen felnézett az égre, és megvonta a vállát. Azt hibáztatta, aki a legközelebb volt hozzá, és azt mondta, neki nem volt választása. Bethodnak annyi. Logen végre bosszút állt, de ettől még nem lett jobb hely a világ. A világ ugyanolyan volt, mint ahogy ő maga is. Bal kezével a nyirkos kőre tenyerelt: horzsolásokkal és varral borított ujjai görbék és göcsörtösek voltak a tucatnyi töréstől, repedezett körmei alatt összegyűlt a por. Tekintete egy pillanatra megakadt az ismerős csonkon. – Még élek – suttogta, bár maga is alig hitte. Elfintorodott a bordáit hasogató fájdalomtól, aztán felnyögött, és elfordult az ablaktól a nagy helyiség közepe felé. Nemrég még Bethod trónterme volt, most pedig az övé. A gondolat szánalmas, böfögésszerű nevetést csalt elő belőle, de még így is azonnal éles szúrást érzett az arcát összetartó számtalan öltés körül. Ahogy

keresztülsántított a hatalmas termen, úgy érezte, minden lépése kínszenvedés. Csizmájának csoszogása visszhangzott a magas tetőgerendák közül, és elnyomta a lent áradó folyó suttogását. A padlóra lebegő porszemcséktől súlyos, homályos fénycsíkok rajzoltak kockás mintákat. Logen mellet egy emelvényen állt Skarling széke. A terem, a város és körben a táj a felismerhetetlenségig megváltozott, Logen azonban úgy találta, hogy maga a szék éppen olyan volt, mint Skarling életében. Fedetlenfő Skarling, Északföld legnagyobb hőse. A férfi, aki sok-sok évvel ezelőtt egyesítette a klánokat, és az Unió ellen vezette őket. A férfi, aki szavakkal és gesztusokkal kovácsolta egybe Északföldet, még ha csak pár kurta évre is. Egy egyszerű ember egyszerű széke volt ez – a nagy, becsületes fadarabon erősen fakult a festék, ahol fényesre koptatták Skarling fiai, unokái, meg mindazok az emberek, akik az azóta eltelt évek során a klánját vezették. Amíg a Véres Kilences be nem kopogtatott Carleon kapuin. Amíg Bethod meg nem szerezte magának a széket, és el nem játszotta, hogy most ő az, aki Skarling volt egykoron, és tűzzel, félelemmel meg acéllal kényszerítette szövetségre Északföldet. – Nos? – Logen hátrakapta a fejét, és a karba font kézzel az ajtófélfát támasztó Mételyt pillantotta meg. – Nem fogsz beleülni? Logen megrázta a fejét, bár a lába annyira fájt, hogy úgy érezte, egyetlen pillanatig sem képes tovább állva maradni. – Mindig megfelelt a föld, ha le akartam ülni. Nem vagyok hős, ahogy Skarling sem volt király. – Visszautasított egy koronát, ahogy nekem mesélték. – Koronák! – Ahogy Logen a szalmára köpött, a nyála még mindig rózsaszín volt a vágásoktól a szájában. – Királyok! Az egész intézmény egy szarság, ráadásul én vagyok a lehető legrosszabb választás a trónra. – De azért nem mondasz nemet, ugye? Logen komoran pillantott fel Mételyre. – Hogy valami másik, még Bethodnál is rosszabb gazember ülhessen bele ebbe a székbe, és tovább véreztesse az országot? Én talán kezdhetnék vele valami jót is. – Talán. – Métely állta a tekintetét. – De egyes emberek nem arra termettek, hogy jót tegyenek. – Már megint rólam beszélgettek? – kuncogott Crummock, ahogy bevonult az ajtón a Kutyaemberrel és Zordonnal a sarkában. – Nem mindenki van folyton veled elfoglalva, Crummock – szólt a Kutyaember. – Jól aludtál, Logen? – Igen – hazudta Logen. – Mint a holtak. – Most mi lesz? Logen a székre meredt. – Délre megyünk, gondolom. – Délre – mordult fel Zordon, de semmivel sem árulta el, hogy jónak tartja-e az ötletet vagy rossznak. Logen megnyalta a az elgyötört húst a szája sarkában, hogy minden különösebb ok nélkül megállapítsa, mennyire fáj. – Calder és Sömör még mindig szabadon kószálnak. Bethod nyilván segítségért küldte őket. A Crinnán túlra, fel a hegyekbe, akárhová. Crummock halkan kuncogott tovább. – Á, jó munkának sosincs vége.

– Előbb-utóbb valami bajt fognak keverni – szólt a Kutyaember. – Kevés kétségem van felőle. – Valakinek itt kell maradnia, és rajta kell tartania a szemét a dolgokon. Le kell vadászni azt a két rohadékot, ha lehet. – Majd én – mondta Fekete Métely. – Biztos? Métely megvonta a vállát. – Nem szeretem a hajókat, és nem szeretem az Uniót. Nem kell hozzá utazgatnom, hogy ezt kiokoskodjam. Aztán meg van éppen elég lezáratlan ügyem Calderrel és Sömörrel. Választok magam mellé néhány pribéket a megmaradtak közül, és meglátogatom őket. – Megvillantotta rút vigyorát, és a Kutyaember karjára csapott. – Nektek meg sok szerencsét odalent a déliekkel! Próbáljátok nem megöletni magatokat! – Hunyorogva nézett Logenre. – Főleg te ne, Véres Kilences! Nem kéne elvesztenünk Északföld következő királyát is, mi? – Ezzel karba fonta a kezét, és kivonult a teremből. – Hány emberünk maradt? – Talán háromszáz, ha Métely megtart néhányat közülük. Logen hosszan felsóhajtott. – Akkor ideje felkészíteni őket az indulásra. Nem lenne jó, ha Veszett nélkülünk menne el. – Ki akar majd menni? - kérdezte a Kutyaember. – Azok után, amiken az elmúlt hónapokban átestek. Ki akar még több gyilkolást? – Azok, akik nemigen értenek máshoz, gondolom – vont vállat Logen. – Bethod aranyat is tartott a városban, ugye? – Igen, valamennyit. – Akkor osszátok szét. Aki velünk jön, kapjon jó sokat. Valamennyit most, valamennyit meg miután visszatértünk. Gondolom, jó néhányan elfogadják majd az ajánlatot. – Talán. Az embereknek bármikor eljár a szájuk némi aranyért cserébe. Abban nem vagyok biztos, hogy harcolni is hajlandóak-e érte, ha eljön az ideje. – Gondolom, meglátjuk. A Kutyaember egy hosszú pillanatig Logent bámulta. Egyenesen a szemébe nézett. – Miért? – Mert a szavamat adtam. – És? Az ilyesmi sosem foglalkoztatott korábban. – Nem mondom, hogy nincs igazad, de éppen ez a probléma. – Logen nyelt egyet. Kellemetlen ízt érzett a szájában. – Mi mást tehetnék, minthogy megpróbálok jobb ember lenni? A Kutyaember bólintott, szemét egyetlen pillanatra sem vette le Logen arcáról. – Akkor úgy lesz, ahogy mondod, főnök. Irány dél. – Aha – szólt Zordon, és a két férfi kisétált az ajtón. Logen kettesben maradt Crummockkal. – Ezek szerint mentek az Unióba, felség? Délre, megölni néhány barna embert a napsütésben? – Délre. – Logen előbb az egyik, aztán a másik fájó vállával körözött egy sort. – Velünk jöttök?

Crummock eltolta magát a faltól. Ahogy előrelépett, az ujjcsontok hangosan zörögtek a nyaka körül. – Nem, nem, nem, én ugyan nem. Sokra becsültem a veled töltött időt, úgy igaz, ahogy mondom, de mindennek véget kell érnie egyszer, ugyebár. Már így is épp eleget voltam távol a hegyeimtől, és a feleségeimnek is biztosan hiányzom. – A domblakók főnöke széttárta a karját, tett egy lépést előre, és szorosan átölelte Logent. Egy kicsit talán szorosabban is a kelleténél, ha Logen őszinte akart lenni. – Nekik lehet királyuk, ha akarják – suttogta a fülébe Crummock –, de nem mondhatnám, hogy nekem is szükségem van rá. Főleg olyan királyra nem, aki megölte a fiamat, igaz? – Logen érezte, hogy a haja tövétől az ujja hegyéig jéggé dermed. – Mit hittél? Hogy nem fogom megtudni? – A domblakó hátrahajolt, hogy Logen szemébe nézhessen. – Végtére is az egész világ szeme láttára kaszaboltad le. Úgy vágtad le a kis Rondot, mintha egy nyársra szánt birka lett volna, ő meg éppen olyan tehetetlen volt. Egyedül maradtak a tágas teremben, csak ők voltak ott, az árnyékok meg Skarling széke. Logen vágott egy grimaszt, ahogy Crummock szorítása egyre erősebb lett a horzsolások meg a sebek körül, amiket a Félelmetes karja hagyott hátra. Logenben annyi erő sem maradt, hogy egy macskával megküzdjön, és ezt mind a ketten tudták. A domblakó összeroppanthatta volna, hogy befejezze, amit a Félelmetes elkezdett. De Crummock csak mosolygott. – Nyugalom, Véres Kilences. Megkaptam, amit akartam, vagy nem? Bethodnak annyi, a Félelmetes, a boszorkány meg ez az egész kurva ötlet, hogy egyesítsék a klánokat, mind visszament a sárba, ahová valók. Ha te vagy a király, beletelik még vagy száz évbe, mire az északföldiek befejezik egymás gyilkolását. Addig nekünk odafent a hegyekben talán lehet egy kis nyugtunk. – Hát persze, hogy lehet – nyöszörögte Logen összeszorított fogain keresztül, ahogy Crummock egyre erősebben nyomorgatta tovább. – Igaz, hogy megölted a fiamat, de hát van még egy csomó másik. Nem tudtad, hogy ki kell gyomlálni a gyengéket? A gyengéket és a balszerencséseket. Aki farkast küld a birkák közé, ne csodálkozzon, ha felfal egyet közülük. Logen maga elé meredt. – Neked tényleg elment az eszed. – Talán igen, de vannak itt nálam rosszabbak is. – Megint közel hajolt, lehelete lágyan simogatta Logen fülét. – Nem én öltem meg a fiamat, igaz? – Elengedte Logent, és a vállára csapott. Úgy, ahogy az barátok közt szokás, mégsem volt a gesztusban barátság. – Soha többé ne gyere a Felföld környékére, Kilencujjú, én azt tanácsolnám neked. Nem biztos, hogy még egyszer ilyen barátságosan tudlak majd fogadni. – Ezzel megfordult, és komótosan elvonult, intően a magasba emelve vaskos mutatóujját. – Soha többé ne gyere a Felföldre, Véres Kilences! Kicsit túlságosan is a hold kegyeltje vagy az én ízlésemnek. A vezető Jezal egy gyönyörű deres nyergében kopogott végig a macskaköves utcákon, nyomában Bayazzal, Varuz tábornaggyal meg húsz, teljes harci díszbe öltözött testőrlovaggal, akiket Bremer dan Gorst vezetett. A máskor emberektől nyüzsgő

város furcsán nyugtalanító látványt nyújtott így, szinte teljesen elhagyatottan. Csak néhány rongyos ruhákba öltözött utcagyerek, a városi őrség cidriző tagjai meg pár gyanakvó polgár sietett félre az elhaladó királyi menet útjából. Jezal úgy képzelte, hogy a legtöbben azok közül, akik Aduában maradtak, elbarikádozták magukat a hálószobájukba. Legszívesebben ő maga is ugyanígy tett volna, ha Terez királyné nem előzi meg ezzel. – Mikor érkeztek meg? - kiabálta túl Bayaz a paták kopogását. – Az előőrsöt hajnal előtt észleltük – hallotta Jezal Varuz válaszát. – És a délelőtt folyamán újabb gurkhuli csapatok özönlöttek a nyomukban a kelni úton. Történt néhány kisebb összetűzés a külső kerültekben, Casamir falán túl, de semmi olyasmi, ami jelentősen lelassította volna őket. Máris félig körülvették a várost. Jezal hátrakapta a fejét. – Máris? – A gurkhuliak mindig szerettek felkészülten érkezni, felség. – Az idős katona Jezal mellé léptetett a lovával. – Nekiláttak sáncot építeni Adua körül, és hoztak magukkal három nagy kőhajítót. Ugyanazokat, amik olyan hatékonynak bizonyultak Dagoska ostrománál. Délre teljesen körül leszünk véve. – Jezal nyelt egyet. Volt valami a „körülvéve” szó hangulatában, amitől elszorult a torka. Az oszlop komótosabban haladt tovább, ahogy a város nyugati kapuja felé közeledtek. Jezal nem tudta értékelni a helyzet iróniáját, amikor egyszer csak leesett neki, hogy ugyanezen a kapun keresztül érkezett diadalmasan, mielőtt az Unió királyává választották. A Casamir falának árnyékában összegyűlt tömeg még annál is nagyobb volt, mint amelyik a parasztok felett aratott különös győzelme után éljenezte. Csakhogy ma aligha volt alkalom az ünneplésre. A mosolygó lányok helyét mogorva férfiak, a friss virágokét kopott fegyverek vették át. Csillogó pengéjű, hosszú nyelű fegyverek kusza erdeje emelkedett a tömeg fölé. Lándzsák és vasvillák, kiegyenesített kaszák és csáklyák, meg partvisnyelek a végükre erősített késekkel. Voltak ott néhányan a király seregéből is, a városi őrség tagjaival kiegészülve, bőrmellényt viselő puffadt kereskedők fényes kardokkal, meg néhány ósdi számszeríjjal és marcona arckifejezéssel felfegyverkezett, lomha kétkezi munkás. Ők voltak a legjobbak azok közül, aki egyáltalán számításba jöhettek. Városi polgárok vegyes sereglete sürgölődött közöttük, a legkülönfélébb korú férfiak és nők kísérték el őket, akik össze nem illő páncélok és fegyverek szemkápráztató választékát hozták magukkal. Vagy egyáltalán semmit. Nem tűnt egyszerűnek megállapítani, ki a katona és ki az egyszerű polgár, már ha egyáltalán volt értelme különbséget tenni közöttük. Egytől egyig Jezalra szögezték a tekintetüket, ahogy csilingelő arany sarkantyúkkal leszállt a nyeregből. Vártak tőle valamit, döbbent rá, ahogy elindult közöttük, nyomában csörgő páncélú testőreivel. – Ezek az emberek ennek a kerületnek a védői? – kérdezte Jezal a mellette gyalogló Varuz tábornagytól. – Egy részük, felség. Meg lelkes városiak. Szívmelengető látvány. Jezal boldogan elcserélte volna a szívmelengető látványt nyújtó seregletet egy hatékonyra, de úgy sejtette, egy vezetőnek mindig megingathatatlannak kell tűnnie az emberei előtt. Bayaz legalábbis mindig ezt mondta neki. És ez nyilván duplán, sőt triplán igaz, ha egy királyról meg az alattvalóiról van szó. Főleg ha egy olyan

királyról, akinek nemrégiben megszerezett koronája a legjobb esetben is csak erősen inog a fején. Kihúzta hát magát, sebhelyes állát felszegte, amennyire csak merte, és páncélkesztyűs kezével megragadta aranyozott szegélyű köntösének hajtókáját. Ahogy átvonult a tömegen, léptei éppen olyan magabiztosak voltak, mint régen, egyik keze kardja markolatán nyugodott, és erősen reménykedett benne, hogy senki nem vesz észre a tekintetében egy fikarcnyit sem abból a teli katlan félelemből és kételyből, amit érzett. Az emberek mormogni kezdtek, ahogy Varuzzal és Bayazzal a nyomában elhaladt mellettük. Voltak, akik megpróbálkoztak valamiféle meghajlásszerűséggel, mások azonban egyáltalán nem erőlködtek. – A király! – Azt hittem, magasabb... – A fattyú Jezal! – Jezal hátrakapta a fejét, de nem tudhatta, hogy kinek a hangját hallotta. – Ez Luthar! – Háromszoros hurrá őfelségének! – kiáltotta valaki, amire a tömeg kedvetlen mormogással válaszolt. – Erre! – szólt a kapu előtt álló sápadt tiszt, és lagymatag mozdulattal egy lépcsőre mutatott. Jezal kettesével szedte a kőből faragott fokokat felfelé, sarkantyúi hangosan csörögtek. Ahogy felért a kapuslak tetejére, mozdulatlanná merevedett, és undorodva biggyesztette le az ajkát. Ki más állt volna ott, mint öreg barátja, Glokta elöljáró, aki éppen a botjára támaszkodott, és visszataszító fogaival a képébe vigyorgott? – Felség – szólt az elöljáró iróniától súlyos hangon. – Micsoda szinte nyomasztó megtiszteltetés. – Ezzel felemelte a botját, és a mellvéd egy távolabbi szakasza felé mutatott vele. – A gurkhuliak arra vannak. Jezal egy kellőképpen maró választ fogalmazott magában, ahogy tekintete követte Glokta botjának vonalát. Aztán pislogott egyet, és az összes izom elernyedt az arcában. Egyetlen szó nélkül kerülte meg a kriplit. Sebhelyes álla egyre lejjebb kúszott, végül egészen lent maradt. – Az ellenség – dörmögte Varuz. Jezal megpróbálta elképzelni, mint mondott volna Kilencujjú Logen, ha szembesül a látvánnyal, ami most elé tárult odalent. – A francba! A párás mezők tarka kockáin, az utakon és a letaposott sövényeken, a tanyákon és a falvakban, meg a városfalakon túl növő néhány csenevész facsoport között ezrével nyüzsögtek a gurkhuliak. A Keln felé vezető, a sík termőföldek között délnek kanyarodó, széles, köves út menetelő katonák duzzadó, szikrázó, hullámzó folyamává változott. A gurkhuliak oszlopokban érkeztek, és összehangoltan oszlottak szét, hogy emberek, fa és acél egyetlen hatalmas gyűrűjével zárják körül a várost. Zászlók emelkedtek a tömeg fölé, arany címerek villantak a gyenge őszi napfényben. A császár légióinak zászlói. Jezal tízet számolt meg első pillantásra. – Tekintélyes sereg – állapította meg Bayaz, erősen alábecsülve ezzel a helyzetet. Glokta elmosolyodott. – A gurkhuliak nem szívesen utaznak egyedül.

A sánc, amire Varuz tábornagy nemrégiben utalt, már emelkedett, és az előtte ásott sekély árok társaságában sötét vonalként kanyargott át a sáros mezőn, pár száz méterre a falaktól. Távolabb számos táborhely kezdett formát ölteni: fehér sátrak irdatlan tömegét állították fel tökéletesen elrendezett négyzetekben, és jó párnak a tetején máris a főzéshez meg kovácsmunkákhoz gyújtott tűz sötét füstje gomolygott elő a fehér ég felé. Az egésznek volt valami kellemetlenül végleges hangulata. Bár Adua egyelőre az Unió kezében volt, a legnagyobb hazafi sem tagadhatta, hogy a város hátországára a gurkhuli császár máris egyértelműen rátette a kezét. – Csodálatraméltó a szervezettségük – szólt komoran Varuz. – Igen… a szervezettségük… – Jezal hangja úgy nyikorgott, akár az öreg padlódeszkák. Aki ezt a látványt rezzenéstelenül szemlélte, az inkább volt bolond, mint bátor. A gurkhuli vonalak közül egyszerre kivált vagy tucatnyi lovas, és tempós ügetésben indultak meg a kapu felé. A fejük felett két hosszú rúd végén vörös és sárga selyemből szőtt zászlók lobogtak, rajtuk kantai írásjelekkel és arany hímzéssel. Hoztak magukkal egy fehér zászlót is, de az olyan pici volt, hogy alig lehetett észrevenni. – Küldöttség – morogta az Első Mágus, és megrázta a fejét. – Csak egy rakás vén hülye, akik szerelmesek a saját hangjukba, ahogy a tisztességes bánásmódról papolnak, mielőtt hozzálátnak a mészárláshoz. – Felteszem, ami a saját hangjukba szerelmes vén hülyéket illeti, a világon nincs magánál nagyobb szakértő a témában – gondolta Jezal, de hangosan inkább nem szólt egy szót sem, inkább komor csendben figyelte a közeledő gurkhuliakat. Egy nyúlánk férfi vezette őket, hegyes sisakján és tükörfényes páncélján arany díszek ragyogtak. A délceg arrogancia, amivel a nyeregben ült, már messziről elárulta, hogy igen magas rangú tiszt az illető. Varuz tábornagy összevonta a szemöldökét. – Malzagurt tábornok. – Ismeri? – Ő vezette a császár seregeit a legutóbbi háborúban. Hónapokig küszködtünk egymással. Nem egyszer tárgyaltunk is. Igen ravasz ellenfél. – Azért legyőzte, igaz? – Végül igen, felség. – Varuz egyáltalán nem tűnt elégedettnek. – Csakhogy akkor volt egy hadseregem. A gurkhuli parancsnok végigügetett az úton a Casimir falán túl szétszórtan álló, elhagyatott épületek között. A kapu előtt visszafogta a lovát, és fél kezét könnyedén a csípőjére téve, büszkén felemelte a fejét. – Malzagurt tábornok vagyok – kiáltotta erős kantai akcentusával. – Engem választott képviselőjének Őfényessége, Uthman-ul-Dosht, Gurkhul császára. – Első Jezal király vagyok. – Tudom. A fattyú. Nem lett volna értelme tagadni. – Így van. A fattyú. Fáradjon be, tábornok úr. Akkor szemtől szembe beszélgethetünk, civilizált emberek módjára.

Malzagurt tekintete Gloktára ugrott. – Bocsásson meg, de az ön kormányának reakciója a császár fegyvertelen követeinek megjelenésére nem volt mindig… civilizált. Azt hiszem, a falakon kívül maradok. Egyelőre. – Ahogy óhajtja. Ha nem tévedek, Varuz tábornagyot már ismeri. – Természetesen. Mintha egy örökkévalóság telt volna el, amióta a száraz pusztaságban gyötörtük egymást. Mondanám, hogy hiányzott, de nem lenne igaz. Hogy van, öreg barátom, régi ellenségem? – Meglehetősen jól – morogta válaszul Varuz. Malzagurt a háta mögött felsorakozó irdatlan embertömeg felé intett. – Jelen körülmények között, hm? Viszont nem ismerem a másik... – Ez itt Bayaz. Az Első Mágus. – Könnyed, nyugodt hang volt. Malzagurt egyik társához tartozott, aki egyszerű, fehér ruhát viselt, mint valami pap. Alig tűnt idősebbnek Jezalnál, és hibátlan bőrű, barna arca határozottan jóképűvé tette. Nem viselt páncélt, és fegyvert sem hozott magával. Sem a ruháit, sem a nyergét nem ékesítette semmiféle dísz. A többi küldött, még maga Malzagurt is láthatólag tisztelettel nézett rá. Sőt, talán félelemmel. – Á! – A tábornok elgondolkodva simogatta meg kurta, ősz szakállát. – Tehát ő Bayaz. A fiatalember bólintott. – Ő az. Rég találkoztunk. – Nem elég régen, Mamun, te átkozott kígyó! – Bayaz vicsorogva támaszkodott a mellvédnek. Az öreg mágus olyan jól játszotta a kedves nagybácsit, hogy Jezal már el is felejtette, milyen ijesztő tud lenni a hirtelen haragja. Riadtan oldalt lépett, és félig felemelte a kezét, hogy az arcát védje. A gurkhuliak segédei meg a zászlóvivők összerezzentek, az egyik pedig hangosan okádni kezdett. Még Malzagurt is elvesztett egy méretes darabot figyelemreméltó tartásából. Mamun azonban éppen olyan rezzenéstelen tekintettel nézett fölfelé, mint korábban. – A fivéreim közül néhányan úgy gondolták, hogy megfutamodsz, de én biztos voltam az ellenkezőjében. Khalul mindig azt mondta, hogy a büszkeséged lesz a veszted, és íme a bizonyíték. Most már nem is értem, hogy tarthattalak valaha nagy embernek. Öregnek látszol, Bayaz. Elfogytál. – A dolgok kisebbnek tűnnek, ha magasan fölötted vannak! – felelte vicsorogva az Első Mágus. Botjának végével koppantott a köveken, és fenyegetően csendült a hangja. – Gyere közelebb, Evő, és megnézheted, milyen gyenge vagyok, miközben elégsz! – Nem kétlem, hogy volt idő, amikor egyetlen szavaddal megsemmisíthettél volna. Most viszont minden szavad üres. Az erőd elszivárgott, ahogy lassan múltak az évek, az enyém pedig egyre csak nő. Száz fivérem és nővérem áll mögöttem. Neked milyen szövetségeseid vannak, Bayaz? – A férfi gunyoros mosollyal körbemutatott a mellvéden. – Olyanok, amilyeneket érdemelsz. – Meg fogsz még lepődni, milyen szövetségeseket kerítek magamnak. – Kétlem. Khalul rég megmondta nekem, mi lesz az utolsó reményed. Mint mindig, az idő ezúttal is őt igazolta. Tehát elmentél a világ peremére árnyékokat kergetni. Méghozzá sötét árnyékokat, ahhoz képest, hogy az igazság bajnokának nevezed magad. Tudom, hogy nem jártál sikerrel. – A pap kivillantotta hibátlan, fehér fogsorát. – A Mag réges-régen eltűnt a történelemből. Sötét mérföldekkel a

föld alá temették. Elsüllyesztették a feneketlen óceánnál is mélyebbre. A reményeid is együtt süllyedtek el vele. Egyetlen választásod maradt. Velünk jössz önként, hogy Khalul ítélkezhessen feletted az árulásodért? Vagy be kell jönnünk, és erővel elvinnünk? – Te merészelsz nekem árulásról beszélni? Te, aki elárultad a rendünk első embereit, és megszegted Euz szent törvényét? Hány embert öltél meg, hogy erős és hatalmas lehess? Mamun vállat vont. – Nagyon sokat. Nem vagyok rá büszke. Te voltál az oka, hogy csakis a sötétbe vezető ösvények közül választhattunk, Bayaz, és mi meghoztuk a szükséges áldozatokat. Nincs értelme a múltról vitatkoznunk. Annyi évszázadot töltöttünk az ellenkező oldalon, hogy már úgysem fogjuk tudni meggyőzni egymást. A győztesek döntik majd el, kinek volt igaza, ahogy mindig is történt, még jóval a Régi Idők előtt is. Előre tudom a válaszodat, de e Próféta ragaszkodik hozzá, hogy feltegyem a kérdést. Eljössz velem Sarkantba, hogy felelj a bűneidért? Eljössz, hogy Khalul ítélkezhessen feletted? – Ítélkezhessen? – vicsorgott Bayaz. – Az a hájfejű vén gyilkos akar ítélkezni felettem? – Nevetése csak úgy harsogott odafent a falon. – Gyere, vigyél, ha mersz, Mamun, várok rád! – Akkor eljövünk – szólt Khalul első inasa, és komoran pillantott fel sötét szemöldöke alól. – Hosszú évek óta készülünk rá. A két férfi mogorván nézett farkasszemet egymással, Jezal pedig őket bámulta mereven. Nem tetszett neki a hirtelen támadt érzés, miszerint ez az egész ügy voltaképpen csak Bayaznak meg ennek a papnak a vitája, ő pedig király létére olyan, mint egy kisgyerek, aki kihallgatja a szülei beszélgetését, de semmi beleszólása nincs a végeredménybe. – Halljuk a mondanivalóját, tábornok! – kiáltott le. Malzagurt megköszörülte a torkát. – Először is, ha átadják Adua városát a császárnak, hajlandó lesz megengedni, hogy ön megtarthassa trónját. Természetesen az ő hűbérese lenne, és rendszeresen adót kéne fizetnie. – Milyen nagyvonalú tőle! És mi lesz az áruló Lord Brockkal? Tudomásunk szerint önök neki ígérték az Unió trónját. – Nem köteleztük el magunkat Lord Brocknak. Végeredményben nem az övé a város. Az öné. – És nem tiszteljük különösebbképpen azokat, akik a saját gazdájuk ellen fordulnak – tette hozzá Mamun, sötét pillantást vetve Bayazra. – Másodszor, az Unió polgárai saját törvényeik és szokásaik szerint élhetnek tovább. Ezután is szabad emberek lesznek. Vagy legalábbis nem kevésbé szabadok annál, mint amilyenek eddig voltak. – A nagyvonalúsága lenyűgöz. – Jezal gúnyt szeretett volna csempészni a hangjába, végül azonban minden különösebb irónia nélkül jöttek elő a szavak. – Harmadszor – kiáltotta a tábornok, miután a szeme sarkából feszülten Mamunra pillantott –, a Bayaz, az Első Mágus néven ismert férfit láncra verve átadják nekünk, hogy elszállíthassuk Sarkant templomába, ahol Khalul próféta fog ítélkezni felette. Ezek a feltételeink. Amennyiben visszautasítják őket, a császár rendelkezése szerint Midderlandot is úgy kezeljük, mint bármelyik másik

meghódított tartományt. Sokan fognak meghalni, és még többekből lesz rabszolga. Gurkhuli kormányzók kezébe adjuk a hatalmat, az Agriontot templommá alakítjuk, a jelenlegi uralkodó osztályt pedig a császári palota alatti cellákba zárjuk. Jezal már nyitotta is a száját, hogy kapásból visszautasítsa az ajánlatot. Aztán mégis vett inkább egy mély levegőt. A Nagy Harod nyilván megvetéssel tette volna helyre a követet, és valószínűleg még a csizmáját is levizelte volna. Már a gondolat is, hogy tárgyalásba bocsátkozzon a gurkhuliakkal, ellentmondott minden régi meggyőződésének. Ahogy azonban most belegondolt, rá kellett jönnie, hogy a feltételek sokkal nagyvonalúbbak voltak, mint amilyenekre számított. Jezalnak feltehetőleg több hatalma lehetett volna Uthman-ul-Dosht hűbéreseként, mint így, hogy Bayaz tartotta szemmel minden nap minden percében. Életeket menthet meg egyetlen szavával. Valódi emberek valódi életét. Ujja hegyével óvatosan megdörzsölte sebhelyes ajkát. Éppen eleget szenvedett a Régi Birodalom végtelen síkságain ahhoz, hogy alaposan megfontolja, érdemes-e kockára tenni ennyi ember testi épségét, a sajátjáról nem is beszélve. A gondolat, hogy akár a császári palota alatti cellákban is végezheti, elbizonytalanította. Bizarr érzés volt, hogy egy ilyen nagy döntés terhe éppen az ő vállára nehezedik. Egy olyan férfiéra, aki alig több mint egy évvel ezelőtt büszkén vallotta, hogy nem tud az ég világon semmit, és nem is érdekli semmi. Viszont Jezal kezdett kételkedni benne, hogy bárki, akinek valódi hatalom van a kezében, tudja, mit csinál. A legtöbb, amiben az ember ilyenkor reménykedhetett, az volt, hogy sikerül fenntartani a megfontolt cselekvés illúziójának legalább a töredékét. Alkalomadtán talán adhat még egy lökést az események eszetlen sodrásának erre vagy arra, miközben csak remélni tudja, hogy eltalálja a helyes irányt. De mi volt a irány? – Adjon választ! – kiáltotta Malzagurt. – Meg kell tennem az előkészületeket. Jezal összeráncolta a homlokát. Torkig volt vele, hogy Bayaz folyamatosan diktál neki, de legalább a vén gazember volt az, aki a trónra segítette. Torkig volt bele, hogy Terez folyamatosan sértegeti, de ő legalább a felesége volt. Minden mástól eltekintve is erősen fogyott már a türelme. Egyszerűen nem volt hajlandó tűrni, hogy mindenféle karót nyelt gurkhuli tábornok meg a papja a kardját csörgetve ugráltassa. – Visszautasítom a feltételeit! – bődült el odafönt a fal tetején. – Teljes mértékben, egyértelműen visszautasítom őket. Nem szokásom feladni az embereimet, városaimat vagy a királyságomat, csak mert valaki szépen megkér. Különösen nem egy csapat gurkhuli korcsnak, akiknek nincsen modoruk, eszük meg még annyi se. Most nem Gurkhulban van, tábornok úr, itt az arroganciája még kevésbé áll jól önnek, mint az az abszurd sisak. Gyanítom, hogy keményen meg fogjuk leckéztetni, mielőtt elhagyja ezt a vidéket. Mielőtt elhúzza az irháját, még azért javasolnám, hogy ön és a papja esetleg basszák meg egymást. Ki tudja? Talán még a nagy Uthman-ul-Doshtot is, meg ami azt illeti, a mindentudó Khalul prófétát is meggyőzhetnék, hogy csatlakozzanak önökhöz. Malzagurt tábornok felhúzta a szemöldökét. Váltott néhány szót az egyik segédjével, mivel nyilvánvalóan nem értette a legutóbbi megjegyzés finomságait.

Miután sikerült mindent tisztázni, dühösen intett sötét kezével, és kantai nyelven kiadott egy ingerült parancsot. Jezal embereket vett észre a falon kívül álló épületek között, fáklyával a kezükben. A gurkhuli tábornok tett még egyszer utoljára felnézett a kapuslak tetejére. – Átkozott rózsaszínek! – vicsorogta. – Állatok! – Ezzel megrántotta a lova kantárját, és társaival a nyomában elvágtatott. Mamun, a pap, egy pillanatig még nem mozdult, hibátlan arcára kiült a szomorúság. – Legyen, ahogy akarjátok. Felöltjük a páncélunkat. Isten irgalmazzon neked, Bayaz. – Neked van szükséged irgalomra, nem nekem, Mamun! Magadért imádkozz! – Azt teszem. Nap mint nap. De hosszú életem során nem láttam jelét, hogy Isten hajlana az irgalomra. – Mamun elfordította a lovát a kaputól, és lassan visszaindult a gurkhuli vonalak felé. Körben a falakat máris éhes lángok mardosták. Jezal hosszú, szaggatott lélegzetet vett, majd a mezőn átvonuló embertömegre emelte a tekintetét. A fene a szájába, megint mekkora bajba sodorta. Viszont most már kicsit késő volt hozzá, hogy meggondolja magát. Érezte Bayaz atyai érintését a vállán, a kezet, ami olyan idegesítően terelgette az elmúlt néhány hét folyamán. Össze kellett szorítania a fogát, hogy ne rántsa el magát. – Szólnia kéne a népéhez – szólt a mágus. – Mi? – A megfelelő szavakon múlhat minden. A Nagy Harod egy szemvillanás alatt ki tudott vágni egy beszédet. Meséltem már, amikor... – Jól van! – csattant fel Jezal. – Beszélek. Úgy lépett a szemközti mellvédhez, mint az elítélt a bitófa alá. Odalent szétterült a tömeg a maga hihetetlen változatosságában. Jezalnak kényszerítenie kellett magát, hogy ne nyúljon az övcsatjához. Valamiért amiatt aggódott, hogy a nadrágja le fog csúszni ennyi ember előtt. Röhejes gondolat. Megköszörülte a torkát. Valaki meglátta, és rámutatott. – A király! – Jezal király! – A király beszél! A tömeg mozgolódni kezdett, és a reménnyel meg félelemmel teli arcok tengere a kapuslak felé sodródott. A nyüzsgés lassan elhalt odalent, és hamarosan teljes lett a csend, ahogy az emberek még a lélegzetüket is visszatartották. – Barátaim… honfitársaim… alattvalóim! – A hangja kellemes határozottsággal csengett. Jó kezdet, nagyon… szónoki. – Ellenségeink sokan vannak… nagyon sokan… – Jezal magában átkozódott. Ezzel aligha sikerült bátorságot önteni az emberekbe. – Mégis, mindenkit arra bíztatok, hogy legyen erős! A védvonalaink erősek! – Nagyot csapott a kövekre maga előtt. – Bátorságunk megingathatatlan. – Öklével megdöngette a páncélt a mellkasán. – Kitartunk! – Így már jobb! Hirtelen felfedezte magában a szónoki tehetséget. Érezte, ahogy a tömeg kezdett ráhangolódni. – Nem maradunk végleg magunkra. West tábornagy máris a segítségünkre indult a seregével… – Mikor? – kiáltotta valaki, mire dühös mormogás támadt. – Öö… – Jezal elvesztette a magabiztosságát, és feszülten pillantott Bayazra. – Öö…

– Mikor jönnek? Mikor? – kérdezte az Első Mágus súgva Gloktától, mire a kripli rámutatott valakire a tömegben. – Hamarosan! Számíthat rá! – A fenébe Bayazzal, ez rettenetes így. Jezalnak elképzelése sem volt, hogyan lelkesítse fel a tömeget. – Mi lesz a gyerekeinkkel? Mi lesz az otthonainkkal? Kinek a házát fogják felgyújtani? – harsantak az elégedetlen kiáltások. – Ne féljenek! Könyörgöm… kérem… – A rosseb egye meg! Mit könyörög itt? Hát mégiscsak ő a király. – A hadsereg úton van! – Jezal fekete ruhás alakokat vett észre a tömegben. Az Inkvizíció praktikálisait. Őszinte megkönnyebbülésére az elégedetlenkedés fészke felé tartottak. – Máris útnak indultak Északföldről! Bármelyik nap visszatérhetnek, és megtaníthatják ezeket a gurkhuli kutyákat… – Mikor? Mikor fognak…? – Fekete botok emelkedtek, aztán zuhantak alá a tömegben, és a kérdést éles kiáltás szakította félbe. Jezal megtett minden tőle telhetőt, hogy túlkiabálja. – Mindeközben hagyjuk, hogy a gurkhuli söpredék szabadon garázdálkodjon a mezőinken? Az apáink mezőin? – Nem! – bődült el valaki Jezal megkönnyebbülésére. – Nem! Megmutatjuk ezeknek a kantai rabszolgáknak, hogyan harcol egy szabad uniós polgár! – Erőtlen helyeslés hallatszott. – Bátran küzdünk, akár az oroszlánok! Vadul, akár a tigrisek! – Kezdett belemelegedni, a szavak most már úgy törtek elő belőle, mintha komolyan gondolta volna őket. Talán így is volt. – Úgy fogunk harcolni, mint Harod idejében! Mint Arnault idejében! Mint Casamir idejében! – Lelkes éljenzés támadt. – Nem nyugszunk, amíg vissza nem kergetjük ezeket a gurkhuli gazembereket a Kerek-tenger túlpartjára. Nem tárgyalunk velük! – Nem tárgyalunk! – kiáltotta valaki. – Pusztuljanak a gurkhuliak! – Sosem adjuk meg magunkat! – bömbölte Jezal, és beleöklözött a mellvédbe. – Minden egyes utcáért harcolni fogunk! Minden egyes házért! Minden egyes szobáért! – Minden egyes házért! – kiáltotta valaki izgatottan, és a tömeg egyetértően bődült fel. Jezalt most már elkapta a lendület, és a helyzethez illő, harcias mozdulattal előrántotta a kardját a hüvelyéből, majd magasan a feje fölé emelte. – És büszkén fogok fegyvert önökkel együtt! Egymásért fogunk harcolni! Az Unióért! Minden férfi… minden nő… hős lesz! Fülsüketítő éljenzés harsant. Jezal meglóbálta a kardját, és a róla visszaverődő ragyogó napsugár végigsöpört a levegőben megrázott, a mellkasokhoz ütött, földhöz koppantott kezdetleges fegyverek között. Jezal szélesen elmosolyodott. A népe imádta, és nagyon is hajlandó volt harcolni érte. Együtt győzni fognak, érezte. Jó döntést hozott. – Szép munka volt – mormogta a fülébe Bayaz. – Szép… Jezalnak végképp elfogyott a türelme. Vicsorogva fordult a mágus felé. – Tudom, milyen munka volt! Semmi szükségem az állandó… – Felség! – Gorst sípoló hangja szólalt meg. – Hogy merészel félbeszakítani? Mi a nyavalya…

Jezal a szeme sarkából éles villanást pillantott meg, amit egyetlen pillanattal később dörgő robbanás követett. Ahogy odakapta a fejét, kicsit távolabb lángokat pillantott meg a háztetők dzsungele fölött. Odalent a téren mindenki egyszerre szisszent fel, és a tömeg ideges nyüzsgésbe kezdett. – Megkezdődött a gurkhuli ostrom – állapította meg Varuz. Tűzcsík lőtt ki a fehér ég felé a gurkhuli vonalak felett. Jezal tátott szájjal figyelte, ahogy zuhanni kezdett a város felé. Ezúttal Jezaltól balra csapódott az épületek közé, nyomában lángok törtek a magasba. A borzasztó durranás egyetlen szemvillanással később rontott rá a fülére. Lentről kiáltások hallatszottak. Talán parancsok lehettek vagy csak pánikszerű sikolyok. A tömeg egyszerre indult meg minden létező irányban. Emberek rohantak a falak vagy az otthonaik felé, vagy csak úgy a semmibe, összepréselődő testek és ingatag fegyverek káosza közepette. – Vizet! – kiáltotta valaki. – Tűz van! – Felség! – Gorst máris a lépcső felé terelte Jezalt. – Azonnal vissza kell mennünk az Agriontba. A következő borzalmas robbanás még közelebbről hallatszott. A város fölött máris füstpamacsok lepték el az eget. – Igen – mormogta Jezal, és hagyta, hogy biztonságba vezessék. Egyszerre rájött, hogy még mindig a kezében tartja a kardját, és most kissé bűntudatosan visszacsúsztatta a hüvelyébe. – Igen, persze. Ahogy Kilencujjú Logen egyszer megállapította, csak a bolond dicsekszik azzal, hogy nem fél. A csöbör és a vödör Glokta reszketett a nevetéstől; a hangok gurgulázva törtek elő üres ínyei közül, a kemény szék nyikorgott csontos ülepe alatt. Nyüszítésszerű hörgése tompán visszhangzott félhomályos nappalija csupasz falai között. Tulajdonképpen egészen olyan volt, mintha sírna. És talán sírok is egy kicsit. Ahányszor csak merev válla megrándult, úgy érezte, mintha szögeket vernének a nyakába. Bordái minden moccanására éles fájdalom nyilallt a megmaradt lábujjai hegyéig. Nevetett, és a nevetés fájt, de a fájdalomtól csak még jobban nevetett. Ó, micsoda irónia! Reménytelenségem megkacagtat. Nyomorúságom megröhögtet. Nyálbuborékok ültek ki az ajkára, ahogy még egyszer utoljára hosszan felvonyított. Mint egy birka halálhörgése, csak nem olyan méltóságteljes. Aztán nyelt egyet, és megtörölte könnyező szemét. Évek óta nem nevettem így. Nem lepne meg, ha még azelőtt fordult volna elő utoljára, hogy a császár kínvallatói kezelésbe vettek. És mégsem olyan nehéz abbahagyni. Végeredményben semmi sem túlságosan vicces itt, igaz? Felemelte a levelet, és újra elolvasta. Glokta elöljáró úr! Munkaadóim a Valiant és Balk pénzintézetnél több mint csalódottak az elért eredményeivel kapcsolatban. Régen volt már, amikor személyesen kértem meg önt,

hogy tájékoztasson bennünket Sult főlektor terveiről, különösen ami az Egyetem iránt tanúsított kitartó érdeklődését illeti. Azóta nem hallottunk ön felől. Talán úgy hiszi, hogy a gurkhuliak váratlan érkezésével munkaadóim elvárásai mások lettek. Nem így van, a legkisebb mértékben sem. Jelen körülmények munkaadóim elvárásain semmi sem változtatnak. Egy héten belül várom a jelentését, különben tájékoztatjuk őeminenciáját egyéb irányú kötelezettségvállalásáról. Aligha szükséges megemlítenem, hogy bölcsen tenné, ha megsemmisítené ezt a levelet. Mauthis Glokta tátott szájjal meredt a papírra az egyetlen gyertya fényénél. Ezért éltem túl a több hónapig tartó gyötrelmek a császár börtöneiben? Ezért kínoztam meg brutálisan a Selyemkereskedők Céhének vagy a felét? Ezért vágtam véres ösvényt Dagoska városán keresztül? Hogy aztán becstelenül pusztuljak el egy megkeseredett vén bürokrata meg egy áruló svindlerekkel teli méhkas között? Minden ármánykodásom, minden hazugságom, minden alkum, minden fájdalmam. Minden holttest, amit út közben magam mögött hagytam… ezért? A nevetés újabb hulláma rázta meg a testét, hogy majd kétrét görnyedt tőle, és azt hitte, még a csontok is megzördülnek fájós hátában. Őeminenciája és ezek a bankárok megérdemlik egymást. Leég körülöttük a város, de ők most is a játszmáikkal vannak elfoglalva. A játszmáikkal, amelyek akár végzetesnek is bizonyulhatnak szegény Glokta elöljáró számára, aki pedig csak megtette, ami szerény, nyomorék személyétől telt. Az utolsó gondolattól már annyira nevetett, hogy még némi taknyot is le kellett törölnie az orra alól. Szinte kár elégetni egy ilyen rettenetesen mulatságos dokumentumot. Talán inkább el kéne vinnem a főlektorhoz. Vajon meglátná a humoros oldalát? Lehet, hogy együtt nevetnénk rajta? Kinyújtotta a kezét, és a sarkánál fogva a gyertya ingatag lángja fölé tartotta a levelet, aztán figyelte, ahogy a tűz felkúszik az oldalán, eltünteti az írást, és a fehér papír fekete hamuvá kunkorodik. Ég, akár a reményeim, az álmaim vagy a dicsőséges jövőm égtek a császár palotája alatt! Ég, ahogy Dagoska égett, és ahogy Adua is bizonyosan égni fog a császár haragja által. Ég, ahogy Jezal, a fattyú, az Első Mágus, Sult főlektor meg a Valint és Balk szeretném, hogy égjen, nem is beszélve az egész nyavalyás… – Á! – Glokta megrázta megégett ujjbegyeit a levegőben, majd fogatlan szájába dugta őket. A nevetése egy pillanat alatt szakadt félbe. Különös. Akármennyi fájdalom is ér bennünket, soha nem szokjuk meg. Mindig küszködünk érte, hogy elkerüljük. Sosem törődünk bele, hogy megint utolér bennünket. A levél sarka még mindig parázslott a padlón. Glokta összeráncolta a homlokát, és botja végével eloltotta. A levegő egészen sűrű volt az égett fa szagától. Mintha százezer vacsorát égettek volna oda. Még az Agriontba is eljutott egy ritkás füstfelhő, ami ahhoz azért éppen

elég volt, hogy homályba borítsa a házakat az utca végén. A külső kerületben most már napok óta égnek a tüzek, és a gurkhuli ostrom sem éjjel, sem nappal nem hagyott alább. Még most is, ahogy Glokta gyalogolt, és lélegzete sivítva áramlott ki-be a fogsorában tátongó lyukakon, ahogy minden erejét összeszedve tette egyik lábát a másik után, egy gyújtólövedék elfojtott becsapódása hallatszott valahonnan a városból, és alig észrevehető remegés futott végig a csizmája talpán. Az utcán az emberek megtorpantak, és felkapták a fejüket. Az a néhány szerencsétlen, akik nem találtak rá kifogást, hogy elmeneküljenek a városból, amikor megjelentek a gurkhuliak. Egy maroknyi optimista, aki azt hitték, hogy a gurkhuli ostrom csak egy múló kellemetlenség lesz, mint egy zivatar vagy a rövidnadrágok divatja, aztán csak késve jöttek rá, hogy mekkorát tévedtek. Glokta leszegett fejjel bicegett tovább. A várost megrázó becsapódások egyetlen pillanatig sem zavarták az alvását az elmúlt hét során. Éppen eléggé zavartak a gondolataim, ahogy körbe-körbe forogtak, akár egy macska a zsákban, és próbáltam kitalálni, hogyan szabadulhatnék meg ebből a csapdából. A robbanásokhoz kellőképpen hozzászoktam az elbűvölő Dagoskában töltött nyaralás alatt. Gloktát sokkal inkább aggasztotta a fenekébe és a gerincébe nyilalló fájdalom. Ó, arrogancia! Ki merészelt volna olyasmit állítani, hogy egy nap gurkhuli csizmák tapossák majd Midderland termékeny mezőit? Hogy az Unió kedves tanyái és álmos falvai fölött gurkhuli tűz táncol majd? Ki számíthatott volna rá, hogy a gyönyörűséges, virágzó Adua a mennyország kicsiny szegletéből a pokol kicsiny szegletévé változik? Glokta elmosolyodott. Üdv, mindenki! Üdvözletem! Én végig itt voltam. Milyen kedves maguktól, hogy csatlakoznak hozzám! Páncélos lábak dübörgését hallotta a háta mögül, és kissé késve csoszogott félre a sebesen vonuló hadoszlop útjából. A füves szegélyre taszították, bal lába megcsúszott a sárban, amitől éles fájdalom hasított a combjába. Az oszlop elcsörtetett mellette, Glokta pedig a száját elhúzva nézett utánuk. Az emberek már nem is félnek a szükséges mértékben az Inkvizíciótól. Ahhoz túlságosan lefoglalja őket, hogy a gurkhuliaktól féljenek. Fintorogva és magában káromkodva lépett el a faltól, kinyújtóztatta a nyakát, és tovább sántikált. Marovia Legfőbb Bíró visszhangos irodájának legnagyobb ablakában állt a háta mögött összekulcsolt kézzel. Az ablakok nyugatra néztek. Éppen a gurkhuli támadás fő irányába. A távolban a háztetők fölött szürke füst oszlopai emelkedtek a sápadt ég felé, hogy aztán odafönt szemcsés palásttá álljanak össze, ami a gyenge őszi fényt még gyászosabbá tette. Ahogy meghallotta Glokta ujjak nélküli lábának csoszogását a sötét padlódeszkákon, Marovia megfordult, és ráncos arcát barátságos mosoly keltette életre. – Á, Glokta elöljáró! El sem tudja képzelni, mennyire örültem, amikor bejelentették. Hiányoltam a legutóbbi látogatása óta. Értékelem… az egyenes stílusát. Nagyra tartom… az elkötelezettségét a munkája iránt. – Lusta mozdulattal az ablak felé intett. – A törvény, ezt el kell ismernem, hajlamos elálmosodni háború idején. Viszont Őfelsége Inkvizíciója fennakadás nélkül folytatja nemes

munkáját még így is, hogy a gurkhuliak a kapuk előtt állnak, igaz? Felteszem, ismét őeminenciáját képviseli. Glokta nem válaszolt azonnal. De csak megszokásból. Ezúttal görbe hátamat kell az Inkvizíció felé fordítanom. Mit mondana Sult? Hogy áruló vagyok? Nyilván, és még sokkal rosszabbakat is. Csakhogy mindenkinek elsősorban saját magára kell gondolnia. Én meghoztam már a magam áldozatát. – Nem, kegyelmes uram – mondta végül. – Sand dan Gloktát képviselem. – Glokta egy székhez csoszogott, kihúzta az asztal alól, és levetette rá magát, anélkül hogy hellyel kínálták volna. Túl vagyok már azon, hogy az udvariassággal törődjem. – Őszintén szólva a segítségére lenne szükségem. – Őszintén szólva te vagy az utolsó reményem. – A segítségemre? De hát önnek épp elég nagy hatalmú barátja van. – Sajnálatos módon azt tapasztaltam, hogy a nagy hatalmú emberek nem engedhetik meg maguknak, hogy barátaik legyenek. – Ezt magam is így vettem észre. Lehetetlen eljutni az én pozíciómba, vagy ami azt illeti, akár a magáéba is anélkül, hogy az ember ne lenne tisztában vele, hogy végeredményben önmagára van utalva. – Marovia jóindulatúan nézett Gloktára, ahogy letelepedett magas támlájú székébe. Bár azért nem könnyebbültem meg. Attól tartok, az ő mosolya legalább olyan halálos, mint Sult szemöldökráncolása. – Azokkal kell barátkoznunk, akik hasznossá tehetik magukat a számunkra. Ezt nem feledve, miben lehetek a segítségére? És ami még fontosabb, mit tud nekem felajánlani cserébe? – Ez lehet, hogy alaposabb magyarázatot igényel. – Glokta elfintorodott, és kinyújtóztatta görcsbe ránduló lábát az asztal alatt. – Beszélhetek önnel teljesen őszintén, kegyelmes uram? Marovia elgondolkodva simogatta meg a szakállát. – Az igazság ritka és értékes árucikk. Megdöbbent, hogy valaki a maga tapasztalatával ilyen könnyen osztogatja. Főleg egy olyan embernek, aki a kerítés másik oldalán áll, hogy úgy mondjam. – Egyszer azt mondták nekem, hogy aki eltéved a sivatagban, megissza a vizet, függetlenül attól, kitől származik. – Ezek szerint eltévedt? Beszéljen hát őszintén, elöljáró, és meglátjuk, akad-e néhány csepp a kulacsomban. Nem éppen valódi ígéret, de többen aligha reménykedhettem egy olyan embertől, aki nemrég még halálos ellenségem volt. És íme… a vallomásom. Glokta megforgatta a fejében az elmúlt néhány év emlékeit. Micsoda mocskos, szégyenteljes, rút gyűjtemény! Hol is kezdjem? – Jó ideje már, hogy elkezdtem vizsgálni a szabálytalanságokat a nagy tiszteletű Selyemkereskedők Céhének tevékenységében. – Jól emlékszem a sajnálatos esetre. – Nyomozásaim során felfedeztem, hogy a selyemkereskedőket egy bank finanszírozta. Egy igen vagyonos és befolyásos bank. A Valint és Balk. Glokta kíváncsian figyelte Marovia reakcióját, de a Legfőbb Bíró szeme meg sem rebbent. – Tudatában vagyok az intézmény létezésének. – Gyanítottam, hogy ők is részesei a selyemkereskedők bűncselekményeinek. Kault magisztrális aztán ezt be is vallotta sajnálatos elhunyta előtt. Őeminenciája

viszont nem szeretné, ha folytatnám a nyomozást. Túl sok komplikációval járna ezekben az amúgy is komplikált időkben. – Glokta bal szeme rángatózni kezdett, és érezte, hogy könnyek folynak végig az arcán. – Elnézését kérem – mormogta, ahogy letörölte az ujjával. – Nem sokkal később áthelyeztek Dagoskába, ahol átvettem a város védelmét. – Az ez ügyben mutatott különös szorgalma nem kevés kellemetlenséget okozott nekem. – Marovia keserűen húzta el a száját. – Gratulálok. Kitűnő munkát végzett. – Nem teljes egészében az én érdemem. A főlektor teljesíthetetlen feladattal bízott meg. Dagoskát árulók lepték el, és gurkhuliak vették körül. Marovia felmordult. – Együttérzek. – Jól esett volna, ha valaki akkor is együttérez velem, de itt szokás szerint mindenki azzal volt elfoglalva, hogyan szúrhatna ki a másikkal. Dagoska védvonalai tökéletesen alkalmatlanok voltak a feladatra. Pénz nélkül nem erősíthettem meg őket… – Őeminenciája nem sietett a segítségére. – Őeminenciája egyetlen márkától sem volt hajlandó megválni. Váratlanul azonban előkerült egy valószínűtlen jótevő. – Egy gazdag nagybácsi? Micsoda szerencse! – Nem teljesen. – Glokta megnyalta sós ínyét ott, ahol valaha a metszőfogai voltak. És dőlni kezdenek a titkok, akár az ürülék a leeresztett pöcegödörből. – Az én gazdag nagybácsim a Valint és Balk pénzintézet volt. Marovia felhúzta a szemöldökét. – Pénzt adtak magának? – Az ő nagyvonalúságuknak köszönhetően sikerült viszonylag sokáig a falakon kívül tartani a gurkhuliakat. – Nem feledve, hogy a nagy hatalmú embereknek nincsenek barátaik, mit kapott cserébe a Valint és Balk? – Lényegében? – Glokta rezzenéstelenül nézett a Legfőbb Bíró szemébe. – Amit csak akartak. Nem sokkal azután, hogy visszatértem Dagoskából, Raynault herceg halála ügyében nyomoztam. – Rettenetes bűntény. – Amelyben az elkövetéséért felakasztott gurkhuli követ teljességgel ártatlan volt. Marovián a meglepetés lehető leghalványabb jele látszott. – Azt mondja? – Semmi kétségem felőle. A trónörökös halála más problémákat is okozott, például a Nyílt Tanácsban leadott szavazatokkal kapcsolatban, és őeminenciáját kielégítette az egyszerű válasz. Megpróbáltam utánajárni az ügynek, de megakadályoztak ebben. A Valint és Balk. – Tehát azt gyanítja, hogy ezeknek a bankároknak közük lehet a koronaherceg halálához? – A legkülönbözőbb dolgokat gyanítom, de nem bővelkedem éppen bizonyítékokban. – Mindig túl sok a gyanú, és sosem elég a bizonyíték. – Bankok – mordult fel Marovia. – Légvárak. Találgatásokból, hazugságokból és ígéretekből pörgetik ki a pénzt. A titkok a valutájuk, még több van nekik belőle, mint aranyból. – Erre magam is rájöttem. De aki eltéved a sivatagban… – Igen, igen! Folytassa!

Glokta maga is meglepődött, de határozottan jól érezte magát. Nagy lelkesedésében szinte pörögni kezdett a nyelve, hogy végre minden kibukhasson belőle. Most, hogy nekiláttam eldobálni a titkokat, amiket az évek során felhalmoztam, azon kapom magam, hogy képtelen vagyok leállni. Olyan vagyok, akár a fösvény, ha hirtelen költekezésbe kezd. Gyötrelem, de élmény is egyben. Ilyen lehet, amikor az ember elvágja a saját torkát – mesés elmúlás, amit közben még élvez is. És mintha elvágnám a saját torkomat, nagy valószínűséggel ez az ügy is a rút halálommal fog végződni. Na mindegy. Egy ideje már úgyis elkerülhetetlennek tűni a dolog. És én magam sem kételkedem benne, hogy tízszeresen megérdemlem. Glokta előrehajolt. Még itt és most is kényszeresen halkan kell beszélnem. – Sult főlektor nem elégedett az új királyunkkal. Különösen rossz szemmel néz arra a hatásra, amit Bayaz gyakorol rá. Sult úgy találja, hogy csökkent a befolyása. Ami azt illeti, magát sejti az egész ügy mögött. Marovia összehúzta a szemöldökét. – Valóban? Valóban, és nem vagyok benne biztos, hogy nem számolok magam is az eshetőséggel. – Megkért, hogy találjam meg Bayaz elmozdításának módját… – A hangja szinte suttogássá halkult. – Vagy a király elmozdításáét. Gyanítom, hogy sikertelenségem esetére egyéb tervei is vannak. Olyanok, amikben az Egyetemnek is szerepe van. – Nagyon úgy tűnik, hogy ön felségárulással vádolja az őeminenciáját, a főlektort. – Marovia szemei csillogóan kemények voltak, mint egy pár új szög. Gyanakszik, mégis rettenetesen kíváncsi. – És talált valamit, amit fel lehet használni a király ellen? – Mielőtt egyáltalán fontolóra vehettem volna, hogy mit tegyek, Valint és Balk meglehetős határozottsággal lebeszélt a nyomozásról. – Ilyen gyorsan tudomást szereztek róla? – Kénytelen vagyok arra gondolni, hogy a környezetemben valaki nem olyan megbízható, mint reméltem. A bankárok nem csak azt követelték, hogy tagadjam meg az engedelmességet őeminenciájának, de ahhoz is ragaszkodtak, hogy inkább utána nyomozzak. Meg akarják ismerni a terveit. Csak pár napom van a kedvükben járni, és Sult már annyira sem bízik bennem, hogy a latrinája tartalmát megossza velem, a gondolatairól meg aztán végképp nem számol be. – Ó, te jó ég! – rázta a fejét Marovia. – Ó, te jó ég! – És ha ez nem lenne elég, meggyőződésem, hogy a főlektor lényegesen tájékozottabb a Dagoskában történtekkel kapcsolatban, mint először tűnt. Ha valaki beszél, könnyen lehet, hogy mind a két felet tájékoztatja. – Végeredményben, ha valakit el lehet árulni egyszer, akkor nem lehet túl nehéz kétszer is megtenni. Glokta hosszan felsóhajtott. És meg is volnánk. Az összes titok kiderült. A pöcegödör üres. A torkom fültől fülig fel van hasítva. – Ez az egész történet, kegyelmes uram. – Nos, elöljáró, nem vitás, hogy benne van a slamasztikában. – Méghozzá egy halálos slamasztikában, ami azt illeti. Marovia felállt, és lassan fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Tételezzük fel egy pillanatra, hogy valóban segítséget kérni jött, és nem valamilyen kínos helyzetbe igyekszik sodorni. Sult főlektornak

megvannak az eszközei hogy komoly gondokat okozzon. Ráadásul kellőképpen öntelt is hozzá, hogy próbálkozzon. – Ezzel nem fogok vitatkozni. – Ha meggyőző bizonyítékra bukkanna, természetesen hajlandó lennék a király elé tárni. Viszont bizonyítékok nélkül nem tehetek lépéseket a Zárt Tanács egy tagja ellen, és főleg nem a főlektor ellen. Egy aláírt vallomás lenne a legjobb. – Sult aláírt vallomása? – kérdezte Glokta. – Egy ilyen dokumentum mindkettőnk gondjait megoldaná. Sult eltűnne, és maga megmenekülne a bankárok markából. A gurkhuliak persze ettől még kint táboroznának a falaknál, de hát minden nem sikerülhet. – A főlektor aláírt vallomása. – És ha már rajta vagyok, esetleg ne hozzam le a csillagokat az égről? – Vagy egy elég nagy kő hozzá, hogy földcsuszamlást indítson el. Talán olyasvalakinek a vallomása, aki kellőképpen közel áll hozzá. Úgy tudom, maga a vallomások beszerzésének szakértője. – A Legfőbb Bíró busa szemöldöke alól Gloktára pillantott. – Vagy rosszul tájékoztattak. – A semmiből én sem tudok bizonyítékokat elővarázsolni, kegyelmes uram. – Ha valaki eltévedt a sivatagban, ragadjon meg minden kínálkozó esélyt, akármilyen reménytelennek is tűnik. Keressen bizonyítékot, és hozza el hozzám. Aztán cselekedhetem, de egyetlen pillanattal sem korábban. Ugye tudja, hogy nem vállalhatok kockázatot maga miatt? Nehéz megbízni olyasvalakiben, aki választott egy gazdát , aztán mégis inkább újat keresett magának. – Választott? – Glokta szemhéja megint heves rángatózásba kezdett. – Ha azt hiszi, hogy egyetlen részletét is én választottam annak a szánalmas életnek, amit maga előtt lát, hát nagyon téved. Én a dicsőséget és a sikert választottam, csakhogy nem az volt a csomagban, ami a címként állt. – A világ csordultig van tragikus történetekkel. – Marovia az ablakhoz lépett, hátat fordított, és kinézett a sötétedő égre. – Főleg most. Ugye, nem gondolja, hogy azok után, amit az évek során láttam, ez még hatással van rám? Viszontlátásra. Minden további észrevétel feleslegesnek tűnik. Glokta a botjára támaszkodva álló helyzetbe tolta magát, és az ajtó felé sántikált. Viszont egy egészen halovány reménysugár szűrődött be kétségbeesésem dohos pincéjébe… Nincs más dolgom, csak ki kell csikarnom egy vallomást Őfelsége Inkvizíciójának vezetőjéből, amiben elismeri a felségárulást… – És elöljáró! – Miért nem tud soha senki a mondanivalója végére érni, mielőtt felállok? Glokta égő gerinccel fordult vissza a Legfőbb Bíró felé. – Ha a közvetlen környezetéből valakinek eljár a szája, azt el kell hallgattatnia. Most! Ostobaság lenne hazaárulók után kutatni a Zárt Tanácsban, ha még a saját kertjét sem gyomlálta ki. – Ó, az én kertem miatt igazán nem szükséges aggódnia, kegyelmes uram. – Glokta megvillantotta a lehető legvisszataszítóbb vigyorát Marovia felé. – Most is éppen a kaszámat élezem. Jótékonyság Adua égett.

A két legnyugatibb kerületet – a Három Tanyát a város délnyugati sarkában és az Árkádost valamivel északabbra – fekete sebek borították. Némelyikből még mindig füst gomolygott, a hatalmas oszlopok tövét narancssárga derengés világította meg. A füst olajos felhőkké terebélyesedett, amiket aztán nyugat felé sodort az élénk szél, sáros függönyt húzva a lenyugvó nap elé. Jezal ünnepélyes csendben figyelt, zsibbadt ökleivel a Láncok Tornyának mellvédjére támaszkodva. Odafent szinte teljes volt a csend, csak a szél zúgott a fülében, meg némi távoli csatazaj szűrődött fel hozzá: egy-egy csatakiáltás vagy a sebesültek nyüszítése. De az is lehet, hogy csak egy sirály rikoltott valahol a távolban. Jezal egy vágyakozó pillanatig azt kívánta, bárcsak madár lenne, és egyszerűen felszállhatna a toronyból, hogy átrepüljön a gurkhuli vonalak felett, és itt hagyja ezt a rémálmot. Csakhogy nem szabadulhatott ilyen könnyen. – Casamir falát először három nappal ezelőtt törték át – magyarázta monoton hangon Varuz tábornagy. – Az első két rohamot visszavertük, és éjszakára megtartottuk a Három Tanyát, másnap viszont újabb ponton jutottak át a falon, aztán még újabbon. Ez az nyüves tűzpor átírta a kurva játékszabályokat. Hiába állt volna régen egy ilyen fal egy hétig, most egy óra alatt lyukat ütnek rajta. – Khalul mindig szívesen vacakolt a porral meg az üvegeivel – jegyezte meg Bayaz, bár nem segített vele. – Rengetegen vonultak aznap éjszaka a Három Tanyához, és nemsokára az ő kezükben voltak az Árkádosba vezető kapuk is. Azóta a város nyugati része egyetlen nagy csatatér. – A kocsma, ahol Jezal a Filio felett a Vidalaon aratott győzelmét ünnepelte, éppen a szóban forgó kerületben volt. A kocsma, ahol Westtel, Jalenhormmal, Kaspával és Brinttel ivott, mielőtt azok elindultak Északföldre, ő pedig az Óbirodalomba. Vajon most az az épület is lángokban áll? Talán máris megfeketedett romok maradtak csak belőle? – Nappal közelharcot vívunk velük az utcákon. Éjszakánként rajtaütésekkel próbálkozunk a sötétség leple alatt. Egy talpalatnyi föld sem veszhet oda anélkül, hogy előbb gurkhuli vér áztassa. – Varuz talán abban reménykedett, hogy inspiráló szónoklatot produkál, de csak annyit ért el, hogy Jezalnak felfordult a gyomra. Az Unió királyaként aligha az volt a célja, hogy a főváros utcáit vér áztassa, akárkinek a vére is legyen az. – Arnault fala jelenleg még áll, bár a város közepén tüzek égnek. A lángok tegnap éjszaka kis híján a Négy Sarkot is elérték, de az eső eloltotta őket, legalábbis egyelőre. Minden egyes utcáért, minden egyes házért, minden egyes szobáért harcolunk. Éppen, ahogy ön kívánta tőlünk, felség. – Jó – sikerült kinyögnie Jezalnak, de majdnem a torkán akadt a szó. Amikor olyan határozottan visszautasította Malzagurt tábornok feltételeit, nem volt benne biztos, hogy mire számított. Élt benne egy homályos elképzelés arról, hogy valaki hamarosan a segítségére siet. Csakhogy most már javában zajlott a véres küzdelem, és nyoma sem volt az azonnali megváltásnak. Valószínűleg hősies cselekedetek zajlottak odalent a füstben. Katonák vonszolták a koromsötét nyújtotta biztonságba sebesült társaikat. Ápolónők öltöttek össze sebeket gyertyák gyenge fényénél. Városi polgárok rontottak be égő házakba, hogy kimenthessék a köhögő gyerekeket. A hősiesség hétköznapi, nem túl látványos gesztusai. Olyan tettek, amelyeknek a háború végkimenetelét illetően aligha volt jelentőségük.

– Azok a mi hajóink az öbölben? – kérdezte halkan, de máris félt a választól. – Bár azok lennének, felség. Nem gondoltan volna, hogy valaha is ilyet kell mondanom, de jobbak nálunk a tengeren. Életemben nem láttam ennyi francos hajót. Akkor sem hiszem, hogy tudnánk mit kezdeni velük, ha a saját hajóink nagy része nem éppen azzal lenne elfoglalva, hogy visszahozza a sereget Anglandból. Jelen állás szerint úgy fest, az embereknek a városon kívül kell partra szállniuk. Átkozottul nehéz ügy lesz, és még sokkal rosszabbra is fordulhat a helyzet. A kikötő gyenge pont. Előbb-utóbb ott is próbálkozhat az ellenség. Jezal feszülten pillantott a víz felé. Gukhuli seregek özönlöttek le a hajókról, és indultak a város szíve felé. A Középút egyenesen átvágott Aduán az öböltől az Agriontig, és tökéletesen alkalmas volt rá, hogy akár egy teljes gurkhuli légió egy szemvillanás alatt végigvonuljon rajta. Becsukta a szemét, és próbált egyenletesen lélegezni. Mielőtt megérkeztek a gurkhuliak, alig volt egy csendes perce, amikor éppen nem a tanácsosai véleményét kellett hallgatnia. Most, hogy valóban tanácsokra volt szüksége, az áradat sebesen apadt el. Sult alig-alig jelent meg a Zárt Tanácsban, és akkor is csak Maroviát bámulta dühösen. Maga Legfőbb Bíró sem nagyon tett mást, csak siránkozott szorult helyzetük miatt. Mintha még Bayaz is kifogyott volna a történelmi párhuzamokból. A felelősség teljes egészében Jezal vállára nehezedett, és ő igennyomasztónak találta a súlyát. Biztos volt benne, hogy sokkal rosszabbul jártak azok, akik megsebesültek, elvesztették az otthonukat, vagy meghaltak, de ez azért csak csekély vigaszt jelentett. – Hányan haltak meg eddig? – kérdezte önkéntelenül, mint amikor egy kisgyerek a vart kaparja a sebén. – Hány embert vesztettünk? – Heves harcok folytak Casimir fala mentén, az elfoglalt kerületekben pedig ha lehet, még hevesebbek. Mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett el. Úgy becsülném, hogy a mi oldalunkon nagyjából ezren eshettek el. Jezal keserű szájízzel nyelt egyet. A szedett-vedett városvédőkre gondolt, akiket a nyugati kapunál látott a téren, amit azóta feltehetőleg letaroltak a gurkhuli légiók. Egyszerű emberek, akik reménnyel és büszkeséggel az arcukon tekintettek fel rá. Aztán megpróbálta elképzelni, hogy nézhet ki ezer holttest. Elképzelt százat, sorban egymás mellett, aztán tíz ilyen sort sorban egymás fölött. Ezer. A szájába vette a hüvelykujját, pedig már alig maradt valami a körméből, amit lerághatott volna. – És persze jóval többen sebesültek meg – tette hozzá Varuz, hirtelen megcsavarva benne a kést. – Ami azt illeti, nagyon kevés helyünk van Legalább két kerületet részben elfoglaltak a gurkhuliak, és az ellenség szinte a város szívéig el tudja juttatni a gyújtóbombáit. – Jezal megkereste a nyelvével a még mindig fájó rést a fogai között. Visszaemlékezett a saját fájdalmára odakint a végtelen pusztaságban a könyörtelen ég alatt, az éles szúrásokra az arcában, ahogy a kocsi nyikorogva zötykölődött tova. – Engedjék be az Agriontba a sebesülteket és az otthontalanokat. A seregek távollétében bőven van hely. Több ezer embert lehet elszállásolni a laktanyákban, és étel is jut nekik.

Bayaz megrázta kopasz fejét. – Kockázatos. Nem tudhatjuk, kit engedünk be. Gurkhuli ügynököket. Khalul kémeit. Nem mindenki az, akinek látszik. Jezal a fogát csikorgatta. – Készen állok vállalni a kockázatot. Én vagyok a király, vagy nem én vagyok? – Ön az – dörmögte Bayaz. – És azt tanácsolnám, hogy viselkedjen is ennek szellemében. Nem most jött el az érzelgősség ideje. Az ellenség Arnault fala felé közelít. Egyes pontokon talán két mérföldnél is közelebb vannak hozzánk. – Két mérföld? – kérdezte Jezal, és a tekintete megint idegesen ugrott nyugat felé. Arnault fala elegáns, szürke vonalként húzódott a házak között. Idefentről borzasztó törékeny akadálynak hatott, és aggasztóan közel volt. Hirtelen hatalmába kerítette a félelem. Nem a bűntudattal teli aggodalom, amit az odalent a füstben küszködő idegenek iránt érzett, hanem egy valóságos, és nagyon is személyes rettegés a saját életéért. Ugyanazt érezte, amit a kövek között, amikor a két harcos megtámadta, és más sem járt a fejükben, csak hogy megöljék. Talán hibázott, és el kellett volna hagynia a várost, amikor még megvolt rá a lehetősége. Talán még most sem késő, hogy… – Dicsőségben és bukásban is osztozom az Unió népével! – kiáltotta, és legalább annyira haragudott saját magára is a gyávasága miatt, mint a mágusra. – Ha ők hajlandóak meghalni értem, akkor én is hajlandó vagyok meghalni értük! – Az oldalát fordította Bayaz felé, és gyorsan a másik irányba nézett. – Nyissák meg az Agriontot, Varuz tábornagy! A palotába is beengedhetik a sebesülteket, ha szükséges. Varuz a szeme sarkából idegesen pillantott Bayazra, aztán mereven meghajolt. – Akkor kórházakat állítunk fel az Agriontban, felség. A laktanyákat megnyitjuk a polgárok számára. A palotát talán jobb lenne zárva tartani, amíg esetleg még rosszabbra fordulnak a dolgok. Jezal nem is mert belegondolni, hogy nézne ki, ha még ennél is rosszabb lenne. – Jól van. Jól van. Intézkedjen! – Ahogy elfordult a parázsló várostól, és a hosszú lépcső felé indult, egy könnycseppet kellett kitörölnie a szeme sarkából. A füst miatt természetesen. Csakis a füst miatt. Terez királyné egyedül üldögélt a hatalmas hálószoba ablakában. Shalere grófnő még a palotában ólálkodott valahol, de a jelek szerint megtanulta, hogy ne Jezal orra előtt kérkedjen a gyűlöletével. Terez többi udvarhölgye hazautazott Styriába, még mielőtt a gurkhuliak blokádot vontak a kikötő köré. Jezal egyáltalán nem bánta volna, ha a királynét is visszaküldheti a sleppjével együtt, de sajnos ez szóba sem jöhetett. Terez még csak oda sem nézett, amikor Jezal becsukta az ajtót. A férfi elfojtott egy mély sóhajt, ahogy átvonult a szobán. A csizmája sáros volt a szitáló esőtől, a bőre zsíros a kinti levegőben szálló portól. – Mocskot hozott be magával – szólt Terez anélkül, hogy odanézett volna. A hangja éppen olyan jeges volt, mint mindig. – A háború mocskos dolog, szerelmem. – Jezal látta, ahogy a nő arca megrándul a szó hallatán, és nem tudta eldönteni, nevessen-e, vagy inkább sírjon a látványtól. Aztán nehézkesen lepuffant a Terezzel szemben álló székre. A csizmájához hozzá

sem nyúlt, bár tudta, hogy ezzel fel fogja hergelni a nőt. De hát úgysem tud olyat tenni, amivel nem ugyanezt éri el. – Muszáj így idejönnie hozzám? - csattant fel Terez. – Ó, de hát hogy is tarthatnám távol magam? Végeredményben maga a feleségem. – Nem én akartam így. – Nem is én, de feltett szándékom, hogy kihozom a helyzetből a legjobbat. Ha hiszi, ha nem, szívesebben vettem volna el olyan nőt, aki nem gyűlöl. – Jezal beletúrt a hajába, és némi nehézség árán elfojtotta magában a feltörő dühöt. – De kérem, ne veszekedjünk. Éppen elég az a csata, ami odakint zajlik. Azt is alig bírom elviselni. Nem lehetne, hogy legalább… civilizáltan viselkedjünk egymással? A nő egy hosszú pillanatig rámeredt, és elgondolkodva húzta össze a szemöldökét. – Hogy képes rá? – Mire hogy vagyok képes? – Tovább próbálkozni. Jezal megpróbálkozott egy óvatos félmosollyal. – Azt reméltem, hogy legalább a kitartásomat becsülni fogja, ha mást nem is. – A nő nem mosolygott, de Jezalnak az a benyomása támadt, mintha szája kemény vonala egy árnyalatnyit engedett volna. Azt fel sem merte tételezni, hogy Terez végül kezd megenyhülni az irányában, de szívesen belekapaszkodott a leghalványabb reménysugárba is. Reményből nem sok jut mostanában. Közelebb hajolt a nőhöz, és egyenesen a szemébe nézett. – Ön világossá tette, milyen kevésre tart engem, és talán nincs okom neheztelni ezért. Én sem tartom túlságosan sokra magamat, higgye el nekem. Viszont próbálok… minden erőmmel próbálok… jobb ember lenni. Terez szája sarka szomorkás mosolyra görbült, de a mosoly az mégiscsak mosoly. Jezal őszinte meglepetésére a nő kinyújtotta a kezét, és gyengéden megérintette az arcát. A férfinek a torkán akadt a lélegzet, és bizsergett a bőre, ahol Terez ujjai érintették. – Hát miért nem érti meg, hogy irtózom magától? – kérdezte a nő. Jezal ereiben megfagyott a vér. – Irtózom a külsejétől, az érintésétől, a hangjától. Irtózom ettől a helytől és az emberektől. Minél előbb égetik porig a várost a gurkhuliak, annál boldogabb leszek. – Ezzel elvette a kezét, és visszafordult az ablak felé. A reszketeg fény megvilágította tökéletes profilját. Jezal lassan felállt. – Azt hiszem, ma éjszakára keresek egy másik szobát. Itt már túl hideg van nekem. – Végre. Rettenetes átok lehet, ha az ember megkap mindent, amit valaha akart. Ha a ragyogó főnyereményről kiderül, hogy valójában üres buborék, akkor már az álmai sem maradnak meg neki vigasztalásul. Minden, amiről Jezal azt hitte, hogy akarja – hatalom, hírnév, a nagyszerűség csábító morzsái –, semmivé foszlott. Nem szeretett volna már mást, csak hogy minden úgy legyen, mint régen, mielőtt ezek a dolgok az ölébe hullottak. Csakhogy nem volt visszaút. Soha nem is lesz. Nem maradt mondanivalója. Mereven elfordult, és cammogva indult az ajtó felé. Jobb, ha nem kerül elő

Amikor vége a harcnak, az ember ás, ha életben marad. Sírt ás a halott társainak. A tisztelet utolsó jeleként, még ha életükben esetleg nem is tisztelte őket különösebben. Olyan mély gödröt ás, amilyet bír, beledobja a hullákat, aztán földet szór rájuk, hogy elenyészhessenek, és mindenki elfelejthesse őket. Mindig is így mentek ezek a dolgok. Sok ásásra lesz szükség, ha ez a harc véget ér. Sok ásásra mind a két oldalon. Tizenkét nap telt el azóta, hogy hullani kezdett a tűz. Amióta Isten haragja zúdult ezekre az arrogáns rózsaszínekre, hogy megfeketedett üszökké változtassa a büszke városukat. Tizenkét napja kezdődött az öldöklés – a falaknál, az utcákon és a házakban. Tizenkét napon át a hűvös napon, a szakadó esőben, a fojtogató füstben, és tizenkét éjszakán át a tüzek reszkető fényénél, Ferro ott volt a sűrűjében. A csizmája hangosan csattogott a fényesre csiszolt köveken, fekete lábnyomokat hagyva hátra a makulátlan folyosón. Hamu. A két kerület, ahol a harcok zajlottak, most be volt borítva vele. A szemerkélő esővel elkeveredve fekete enyvre emlékeztető ragadós masszát alkotott. Ellepte a még álló épületeket, a már összedőlt házak üszkös maradványait, azokat az embereket, akik öltek, és azokat, akiket megöltek. A szájukat biggyesztő őrök és a meghunyászkodó szolgák mogorván néztek rá meg a hátrahagyott lábnyomaira, Ferro azonban mindig magasról tojt a véleményükre, és ezen most sem tervezett változtatni. Nemsokára úgyis annyi hamu lesz, amennyivel nem tudnak mit kezdeni. Az egész hely hamuvá változik, ha a gurkhuliak felülkerekednek. És nagyon úgy tűnt, hogy pontosan ez fog történni. A szedett-vedett városvédők minden erőfeszítése és a romok között hátrahagyott halottaik növekvő száma ellenére a császár katonái minden egyes nap, minden egyes nap és minden egyes éjszaka mélyebben nyomultak be a városba. Az Agriont felé. Amikor Ferro megérkezett, Yulwei a tágas szoba egyik sarkában kuporgott egy széken, karkötői lazán csüngtek ernyedt csuklóján. Higgadtság, ami máskor mintha puha takaróként vette volna körül, semmivé foszlott. Feszültnek és megviseltnek tűnt, szemei mélyen ültek sötét üregükben. Olyan embernek látszott, aki kénytelen szembenézni a vereséggel. Az elmúlt pár napban Ferrónak volt alkalma hozzászokni a látványhoz. – Szóval Ferro Baldzsinn visszatért a fontról. Mindig mondtam, hogy megölnéd az egész világod, ha lehetne, és most itt az alkalom. Hogy tetszik a háború, Ferro? – Pont megfelel. – A nő a fényes asztallapra hajította az íját, kirángatta a kardját az övéből, és lerázta a válláról a tegezt. Csak néhány nyílvesszője maradt. A legtöbbet gurkhuli katonák testében hagyta valahol a város külső kerületeinek megszenesedett romjai között. De Ferro nem tudott mosolyt erőltetni az arcára. Gurkhuliakat gyilkolni olyan volt, mint mézet enni. Egy kevés belőle csak arra volt jó, hogy az ember többre vágyjon, túl soktól viszont a gyomra is felfordult. A hullák mindig kevés vigaszt jelentettek azok után, hogy annyi strapával legyártotta őket az ember. Csakhogy most már nem volt visszaút.

– Megsebesültél? Ferro megszorította a karját körülvevő piszkos kötést, és figyelte, ahogy a vér átszivárog a szürke szöveten. Nem érzett fájdalmat. – Nem – felelte. – Még nem késő, Ferro. Nem kell itt meghalnod. Én hoztalak ide, és el is tudlak vinni. Odamegyek, ahová csak akarok, és azt viszem magammal, akit csak akarok. Ha most abbahagyod a gyilkolást, ki tudja? Talán Isten még talál neked helyet a mennyországban. Ferro kezdett belefáradni Yulwei prédikációiba. Lehet, hogy Bayaz és ő szemernyit sem bíztak meg egymásban, de mindketten értették a másikat. Yulwei semmit sem értett. – A mennyországban? – kérdezett vissza vicsorítva Ferro, és elfordult a férfitól. – Talán a pokol jobban megfelelne nekem, erre nem gondolt? Ahogy meghallotta a folyosón visszhangzó lépteket, behúzta a nyakát. Még azelőtt érezte Bayaz dühét, hogy a vén, kopasz rózsaszín belökte volna az ajtót, és beviharzott volna a szobába. – Az a senkiházi! Azok után, amit tőlem kapott, hogyan mutatja ki a háláját? – Quai és Sulfur úgy osont be mögötte az ajtón, mint a gazdájuk sarkában sertepertélő kutyák. – A Zárt Tanács előtt szállt szembe velem! Közli, hogy törődjem a saját dolgommal! Én! Honnan tudhatná az a szánalmas tökfilkó, hogy mi az én dolgom, és mi nem? – Gond van a magasságos Luthar királlyal? – mordult föl Ferro. A mágus összehúzta a szemét, úgy pillantott rá. – Egy évvel ezelőtt nem volt az övénél üresebb fej az egész Világ Körén belül. Aztán a fejébe nyomtunk egy koronát, és körbevettük egy csomó hazug vénemberrel, akik az utóbbi pár hétben fényesre nyalták a seggét, erre a kis szarcsimbók rögtön Stolicusnak képzeli magát. Ferro megvonta a vállát. Luthar mindig is meglehetősen jó véleménnyel volt saját magáról, akár a trónon ült, akár nem. – Jobban oda kéne figyelnie rá, kinek a fejébe nyom csak úgy egy koronát. – Ez a baj a koronákkal, valakinek hordania kell őket. Nincs más lehetőség, mint vaktában bedobni a tömegbe, és reménykedni a legjobbakban. – Bayaz komoran fordult Yulwei felé. – Veled mi a helyzet, fivérem? Jártál a falakon kívül? – Jártam. – És mit láttál? – Halált. Sokat. A császár katonái beözönlenek Adua nyugati kerületeibe, a hajói megtöltik az öblöt. Nap mint nap újabb csapatok érkeznek dél felől, és egyre szorosabban zárnak össze a város körül. – Ennyit megtudtam azoktól a féleszűektől is a Zárt Tanácsban. Mi van Mamunnal és a Száz Szóval? – Mamunnal, a háromszor áldottal és háromszor elátkozottal? Khalulnak, Isten jobb kezének, első inasával? Vár. A fivéreivel meg a nővéreivel egy nagy sátorban töltik az időt a városhatáron kívül. Imádkoznak a győzelemért, édes zenét hallgatnak, illatosított vízben fürdenek, meztelenül henyélnek, és élvezik a hús örömeit. Várják, hogy a gurkhuli katonák elfoglalják a falakat, és esznek. – Felnézett Bayazra. – Éjjel-nappal esznek, nyíltan megszegve a Második Törvényt. Szemtelenül kigúnyolják Euz szavát. Felkészülnek a pillanatra, amikor eljöhetnek,

hogy megkeressenek. A pillanatra, amelyért Khalul teremtette őket. Úgy hiszik, most már nem tart sokáig. Fényesítik a fegyvereiket. – Valóban? – kérdezte Bayaz. – Hogy rohadjanak meg! – Ó, rohadnak ők rendesen. Bár ezzel nem vagyunk kisegítve. – Akkor el kell látogatnunk a Mester Házába. – Ferro felkapta a fejét. Volt valami abban a hatalmas, komor toronyban, ami azóta foglalkoztatta, hogy megérkezett Aduába. Folyton azon kapta magát, hogy tekintete az érinthetetlen, magasan a füst és a zűrzavar fölé emelkedő irtózatos tömeg felé téved. – Miért? – kérdezte Yulwei. – Azt tervezed talán, hogy bezárkózol oda? Mint Kanedias, annyi évvel ezelőtt, amikor a bosszúért jöttünk? Elbújsz a sötétben, Bayaz? Ezúttal téged fognak ledobni, te pusztulsz el odalent a hídon? Az Első Mágus felhorkant. – Jobban ismersz annál. Ha értem jönnek, nyíltan szembeszállok velük. Viszont vannak még fegyverek odabent a sötétben. Egy-két meglepetés a Mester műhelyéből a falon túl várakozó, elátkozott barátaink számára. Yulwei még aggodalmasabban nézett, mint korábban. – Az Osztó? – Az egyik éle itt van – suttogta Quai a sarokból. – A másik a Túloldalon. Bayaz szokás szerint mintha meg sem hallotta volna. – Bármit kettévág, még egy Evőt is. – És száz evőt? – kérdezte Yulwei. – Megelégszem Mamunnal is. Yulwei lassan kikászálódott a székből, és egy hangos sóhajjal felállt. – Jól van hát, menjünk. Még egyszer utoljára belépek veled a Mester Házába. Ferro megnyalta a fogát. Képtelen volt ellenállni a gondolatnak, hogy ő is betegye oda a lábát. – Magukkal megyek! Bayaz dühösen pillantott rá. – Nem, nem jössz. Itt maradhatsz duzzogni. Ahhoz mindig volt tehetséged, igaz? Nem szívesen tagadnám meg tőled a lehetőséget, hogy élj vele. Te viszont velünk jössz – szólt oda Quainak. – Neked megvan a magad dolga, igaz, Yoru? – Megvan, Bayaz mester. – Jó. – Az Első Mágus és Yulwei, a sarkukban az inassal, kivonultak a szobából. Sulfur nem mozdult. Ferro mogorván pillantott rá, mire a férfi elvigyorodott, a falnak támasztotta a fejét a háta mögött, hogy álla a stukkókkal teli plafonra mutatott. – Ez a Száz Szó magának nem ellensége? – kérdezte Ferro. – A legádázabb, legősibb ellenségeim. – Akkor miért nem harcol ellenünk? – Ó, másképp is lehet harcolni, nem csak odakint a porban birkózva. – Volt valami abban a szempárban – a férfi egyik szeme sötét volt, a másik világos –, ami nagyon nem tetszett Ferrónak. Volt valami kemény és éhes a mosolyában. – Bár szívesen csevegnék még veled, mennem kell, muszáj lendítenem egyet a szekéren. – Felemelte az ujját, és megforgatta a levegőben. – Mert az fontos, hogy haladjon velünk a szekér, igaz, Baldzsinn? – Hát menjen! – csattant fel a nő. – Én nem fogom visszatartani.

– Ha akarnál, se tudnál. Kellemes napot kívánnék, de komolyabb összegben hajlandó lennék fogadni, hogy olyan neked még sosem volt. – Ezzel kivonult, és az ajtó hangos kattanással záródott be mögötte. Ferro máris az ablaknál termett, és félrehajtotta róla a reteszt. Egyszer már megtette, amit Bayaz akart tőle, és nem ment vele semmire, csak elpocsékolt egy évet az életéből. Mostantól maga hozza a döntéseket. Félrerántotta a függönyt, és kilépett az erkélyre. Összekunkorodott levelek szálltak a szélben, és kavarogtak odalent az eső áztatta pázsiton. Vetett egy gyors pillantást jobbra, aztán meg balra a vizes ösvényen, és megállapította, hogy egyetlen katona őrködött, és ő is az ellenkező irányba nézett, mélyen a köpenyébe burkolózva. Butaság lett volna nem megragadni a kínálkozó alkalmat. Ferro átlendítette a lábát a korláton, lendületet vett, aztán elrugaszkodott. Elkapott egy csúszós faágat, aztán átsiklott a törzsre, majd lecsúszott a nedves földre, és a lehető legkisebbre összehúzva magát beosont egy gondosan nyírt sövény mögé. Lépéseket hallott, aztán hangokat. Bayaz hangját, és Yulweiét, amint halkan beszélgettek egymással a susogó szélben. Hogy ezek a vén hülye mágusok mennyire szerették a szájukat jártatni! – Sulfur? – hallotta Yulweit. – Még mindig veled van? – Miért ne lenne? – A tanulmányai… veszélyes irányokba vitték. Mondtam már korábban is, fivérem. – És? Khaul sem túl válogatós, ami a szolgálóit illeti… Hallótávolságon kívül kerültek, és Ferro kénytelen volt összegörnyedve utánuk futni a sövény mögött. – …Nem tetszik ez a szokás – mondta éppen Yulwei –, hogy valaki különböző alakokat vesz fel, és másik bőrbe bújik. Elátkozott tudomány. Tudod, mit gondolt róla Juvens… – Nem érek rá több száz éve a sírban nyugvó emberek gondolataival foglalkozni. Nincsen Harmadik Törvény, Yulwei. – Talán szükség lenne rá. Ellopni másvalakinek az arcát… Az ilyen trükkök Glustrodnak meg a démonvérűeknek valók. A Művészet Túloldalról kölcsönvett fogásai… – Fel kell használnunk minden fegyvert, amit csak találunk. Nem rajongok éppen Mamunért, de igazat beszélt. Azért hívják őket Száz Szónak, mert százan vannak. Mi ketten vagyunk, ráadásul az idő is eljárt felettünk. – Akkor mire várnak? – Ismered Khalult, fivérem. Mindig óvatos, figyel, és észnél van. Nem teszi kockára a gyermekeit, amíg nem feltétlen muszáj… A csupasz ágak közötti réseken át Ferro figyelte, ahogy a három férfi elhalad az őrök között, és kilép a palotát körülvevő falban nyíló kapun. Adott nekik pár pillanatot, aztán feszes léptekkel utánuk sietett, mintha csak valami különösen fontos ügyben járna. Érezte magán a kapunál álló páncélos katonák tekintetét, azok azonban mostanra rég megszokták a nagy jövés-menést, és kivételesen nem szóltak egy szót sem.

Ferro a hatalmas épületek között, a szobrok körül, jellegtelen kerteken át követte a két mágust meg az inast az Agrionton át. Kapualjakba, fák alá vagy a szorosan az utcákon siető kevés ember valamelyike mögé behúzódva tartotta a távolságot. Néha valamelyik ház fölött, vagy egy utca végén, elővillant a Mester Házának irdatlan tömege. Először homályos és szürke volt a szitáló esőben, aztán minden egyes lépéssel feketébb és hatalmasabb lett. A három férfi egy düledező épületnél állt meg végül, amelynek rogyadozó tetejéből roskatag tornyok nőttek ki. Ferro letérdelt, és egy sarok mögül figyelte, ahogy Bayaz a botja végével bedörömböl a rothadó ajtón. – Örülök, hogy nem találtátok meg a Magot, fivérem – szólt Yulwei, miközben vártak. – Jobb, ha az a valami rejtve marad. – Kíváncsi leszek, ugyanezt mondod-e majd, ha a Száz Szó ellepi az Agriont utcáit, és üvöltve követelik a vérünket.. – Azt hiszem, Isten megbocsát majd nekem. Vannak rosszabb dolgok is Khalul Evőinél. Ferro körmei a tenyerébe vájtak. Az egyik zsíros ablak mögül egy alak figyelte Yulweit és Bayazt. Hosszú, karcsú alak fekete maszkban, rövid hajjal. A nő, aki annak idején őt és Logent üldözte. Ferro keze ösztönösen a kardja felé mozdult, de rá kellett jönnie, hogy a palotában hagyta a fegyvert, és el is átkozta magát az ostobaságáért. Kilencujjúnak igaza volt. Az embernél sosem lehet túl sok kés. Az ajtó nyikorogva kinyílt, dörmögtek néhány szót, és a két öregember belépett, Quai pedig leszegett fejjel követte őket. A maszkos nő egy darabig még figyelt, aztán visszalépett az ablak mellől a sötétbe. Amint az ajtó inogva záródni kezdett, Ferro átugrott egy sövényt, oldalvást a résbe csúsztatta a lábát, és becsusszant a sötétbe a túloldalon. Az ajtó becsukódott mögötte a csikorgó zsanérokon. Egy hosszú folyosón találta magát. Az egyik falon poros festmények sorakoztak, a másikon poros ablakok. Ferro nyakán végig égnek állt a szőr, ahogy azt várta, mikor özönlenek elő a fekete maszkosok az árnyékokból. De nem jött semmi, csak visszhangos léptek messze maga elől, meg a vénemberek monoton hangja. – Megváltozott ez a hely – mondta Yulwei. – Egészen más volt aznap, amikor Kanediasszal harcoltunk. Aznap, amikor a Régi Idők véget értek. – Emlékszem. – Sebesülten feküdtem a hídon az esőben. Láttam őket zuhanni, a Mestert meg a lányát. Magasról bucskáztak alá. Nehéz elhinni, hogy akkor mosolyogva néztem őket. A bosszú csak múló gyönyörűség. A kételyeket magunkkal visszük a sírba. – Ferro elhúzta a száját. Ha bosszút állhatna végre, a kételyekkel együtt tudna élni. – Idővel mindketten megbántunk ezt-azt. – És évről évre több mindennel vagyunk így. Viszont mondok valami furcsát. Ahogy ott feküdtem, meg mertem volna esküdni rá, hogy Kanedias esett előbb, és Tolomei csak másodiknak. – Az emlékek könnyen megcsalják az embert, főleg, ha olyan sokáig él, mint mi. A Mester ledobta a saját lányát, aztán meg én dobtam le őt. És ezzel a Régi Idők véget értek. – Véget bizony – bólintott Yulwei. – Annyi minden elveszett. Most pedig ide jutottunk…

Quai hátrakapta a fejét, mire Ferro szorosan a falhoz simult egy furcsa szögben megdőlő szekrény mögött. Az inas egy hosszú pillanatig még ott állt, és összehúzott szemöldökkel nézett felé, aztán mégis inkább követte a többieket. Ferro a lélegzetét is visszatartva megvárta, amíg a három férfi befordul a sarkon, és eltűnik szem elől. Egy düledező udvaron érte utol őket, ahol mindent elborított a kiszáradt gaz meg a környező tetőkről lehullott, törött cserépdarabok. Egy foltos inget viselő férfi felvezette őket egy hosszú lépcsőn az Agriont magas falában nyíló sötét boltív felé. Az övén egy hatalmas kulcscsomó csörgött, és tojásokról mormogott valamit. Miután eltűntek a folyosón, Ferro átsietett az udvaron, és maga is felment a lépcsőn. Amikor felért a tetejére, megállt. – Hamarosan visszajövünk – hallotta Bayaz hangját. – Hagyja résnyire nyitva az ajtót. – Mindig kulcsra zárva tartjuk – felelte egy hang. – Ez a szabály. Egész életemben zárva tartottuk, és nem tervezem, hogy… – Akkor várjon itt, amíg visszajövünk. Eszébe ne jusson elmenni! Jobb dolgom is van annál, mint hogy itt várjak a maga zárt ajtajának a kellemetlenebbik oldalán. – Kulcsok fordultak. Régi zsanérok csikorogtak. Ferro ujjai összezáródtak egy a földön heverő kődarab körül. Amikor a lépcső tetejére ért, a piszkos inges férfi éppen behúzta maga mögött a kaput. Dühösen mormogott valamit, miközben a kulcsaival babrált, aztán tompa puffanás hallatszott, ahogy a kő telibe találta a kopasz foltot a fején. A férfinak fennakadt a lélegzete, és előredőlt, de Ferro elkapta a tehetetlen testet a hóna alatt, és óvatosan engedte le a földre. Aztán letette a követ, és behajlított ujjával elvette a férfi kulcsait. Ahogy Ferro felemelte a kezét, hogy belökje az ajtót, különös érzés fogta el. Mint a hűvös szellő egy forró nyári napon, előbb meglepő volt, aztán varázslatos. Egyáltalán nem találta kellemetlennek, ahogy beleborsódzott a háta, és elakadt tőle a lélegzete. A viharvert fához szorította a kezét, az erezet melegen és barátságosan simult a tenyeréhez. Óvatosan beljebb tolta az ajtót, éppen csak annyira, hogy beleshessen rajta. Egy keskeny híd indult ki az Agriont falából. Legfeljebb egylépésnyi széles volt, és semmiféle korlát nem tartozott hozzá. A híd a Mester Házának oldalához vezetett, ami tulajdonképpen nem volt más, mint az esőben feketén csillogó, égig érő, csupasz sziklafal. Bayaz, Yulwei és Quai a kőcsík végén állt egy fekete fémből készült, a közepén fényes körökkel megjelölt kapu előtt. A köröket Ferro számára ismeretlen betűk alkották. Bayaz hirtelen előhúzott valamit az inge gallérja alól. Ahogy a körök egyszerre mozogni, pörögni, forogni kezdtek, Ferro szívverése egyre hangosabban dübörgött a fülében. Az ajtószárnyak némán szétcsúsztak. A három férfi lassan, szinte vonakodva belépett a sötétség négyszögébe, és eltűntek szem elől. A Mester Háza nyitva állt. A mélyben szürke víz csapkodta a kemény követ, ahogy Ferro követte a férfiakat a kőhídon át. Eső csókolta, szél simogatta a bőrét. A távolban füstpamacsok emelkedtek az ólomszürke égig a parázsló város fölött, a nő azonban az ásító

nyílásra szegezte a tekintetét. Egy pillanatra megtorpant a küszöbön, és ökölbe szorította a kezét. Aztán belépett a sötétségbe. Sem hideg, sem meleg nem volt a kapu túloldalán. A tökéletesen mozdulatlan levegő meg a mindent betöltő csend nyomasztó súllyal nehezedett Ferro vállára. Néhány óvatos lépés után minden fény semmivé lett. A szél, az eső és a szabad ég távoli álmok maradtak csupán. Mintha maga az idő is megállt volna. Ferro egy széles boltívhez lopódzott, és belesett rajta. A terem odaát olyan volt, mint valami szentély, csakhogy gond nélkül belefért volna akár az egész shaffai nagytemplom, ahol minden órában ezrek fohászkodtak Istenhez. A tágas kupola, ahol Jezal dan Luthar megkapta a koronát, egészen eltörpült mellette. Ezekhez a méretekhez képest még a romba dőlt Aulcus végtelensége is szánalmasnak hatott. A termet ünnepélyes árnyékok és komor visszhangok népesítették be, dühös és hajthatatlan kövek határolták. Rég halott óriások sírja volt ez. Elfeledett istenek sírja. Yulwei és Bayaz a terem közepén állt. Apró, rovarszerű alakok voltak a ragyogó sötétség óceánjában. Ferro a hűvös kőhöz simult, és hegyezte a fülét, hogy kihámozza a szavaikat a visszhangok sűrűjéből. – Menj a fegyverraktárba, és keríts néhányat a Mester pengéi közül. Én felmegyek, és hozom… azt a másik valamit. Bayaz hátat fordított, de Yulwei elkapta a karját. – Előbb felelj egy kérdésemre, fivérem. – Milyen kérdésre? – Ugyanarra, amit mindig felteszek neked. – Megint? Még most is? Jól van, ha muszáj. Kérdezz! A két vénember végtelennek tűnő ideig állt mozdulatlanul. Addig, amíg az utolsó visszhang is elhalt, és csak az ólmos csend lengte őket körül. Ferro visszatartotta a lélegzetét. – Te ölted meg Juvenst? – Yulwei suttogása sziszegte tört át a sötétségen. – Te ölted meg a tanítómesterünket? Bayaz szeme meg sem rezzent. – Annak idején követtem el hibákat. Nem is keveset, tudom. A romba dőlt nyugaton is. Itt is, ezen a helyen. Egyetlen nap sem telik el, amikor ne éreznék megbánást. Harcoltam Khalullal. Nem fogadtam meg tanítóm bölcs tanácsait. Engedély nélkül beléptem a Mester Házába. Beleszerettem a Mester lányába. Büszke voltam, hiú, és hebehurgya, ez mind igaz. De nem én öltem meg Juvenst. – Mi történt aznap? Az Első Mágus úgy mondta ki a szavakat, mintha rég elpróbálta volna a jelenetet. – Kanedias eljött, hogy magával vigyen. Meg akart büntetni, amiért elcsábítottam a lányát. Amiért elloptam a titkait. Juvens nem volt hajlandó kiadni neki. Ők harcolni kezdtek, én menekülőre fogtam. Csatájuk hevétől lángra gyúlt az ég. Mire visszatértem, a Mester már elment, Juvens pedig halott volt. Nem én öltem meg.

Újabb hosszú csend következett. Ferro mozdulatlanná merevedve várta, mi fog történni. – Értem. – Yulwei végül elengedte Bayaz karját. – Akkor Mamun hazudott. Khalul is hazudott. Nemsokára együtt fogunk megküzdeni velük. – Jól van, öreg barátom, jól van. Tudtam, hogy éppen úgy megbízhatok benned, ahogy te is megbízhatsz bennem. – Ferro lebiggyesztette az ajkát. Bizalom. Ezt a szót csak a hazug emberek használják. Az igazaknak nincs rá szükségük. Az Első Mágus léptei visszhangzottak, ahogy elvonult a számos boltív egyike felé, hogy aztán eltűnjön a homályban. Yulwei figyelte, ahogy távolodik. Aztán élesen felsóhajtott, és elsietett a másik irányba. A karkötők csilingeltek vékony csuklóján. Lépteinek visszhangja lassan elhalt, Ferro pedig magára maradt az árnyékokkal és a csenddel. Lassan, óvatosan a végtelen üresség felé osont. A földön világos fém kanyargó vonalai világítottak a fekete sziklában. A mennyezet, ha volt egyáltalán, sötétbe burkolózott. Vagy húsz lépés magasságban erkély futott körbe a falon, messze afölött pedig egy másik, majd megint másik, és még egy valahol messze a félhomályban. Legfelül gyönyörű szerkezet vonta magára a tekintetet. Fekete fém nagyobb és kisebb gyűrűi, ragyogó karikák, csillogó körök, mind-mind tele különös írásjelekkel. Minden forgott, egyik gyűrű a másik körül, középen pedig egyedüli tökéletesen mozdulatlan pontként egy fekete gömb lógott. Ferro körbe-körbe forgott, vagy talán mozdulatlanul állt, és a terem forgott körülötte. Szédült, kába volt, nem kapott levegőt. A csupasz falat alkotó nyers, fekete köveket nem tartotta össze malter, és nem volt köztük két egyforma. Ferro megpróbálta elképzelni, hány kőből állhat a torony. Sok ezerből. Sok millióból. Mit is mondott Bayaz azon a szigeten, a Világ peremén? Hová rejt el a bölcs ember egy követ? Ezer másik közé. Millió másik közé. A gyűrűk puhán mozogtak odafent. Vonzották Ferrót, legeslegjobban pedig a fekete gömb csábította középen. Olyan volt, mint egy hívogató kéz. Mint egy hang, ami a nevén szólította. Ujjait a kövek közötti száraz résekbe mélyesztette, és mászni kezdett; egyik kezét a másik fölé téve kapaszkodott feljebb és feljebb. Könnyű volt. Mintha a falat egyenesen mászásra építették volna. Ferro hamarosan átlendítette a lábát az első erkély fémkorlátján. Meg sem állt kifújni magát, inkább mászott máris tovább. Mire elérte a második erkélyt, már csatakos volt az izzadságtól odafönt a semmiben. Mire elérte a harmadikat, zihálva vette a levegőt. Nemsokára megragadta a negyedik korlátját, és áthúzta magát. Megállt, és lenézett. Messze alatta, a fekete szakadék mélyén ott volt a teljes Világok Köre. Egy térkép, rajta ragyogó fémcsíkokkal kihúzva a tengerpart csíkja. A lágyan ívelő galériával egy magasságban, éppen Ferro előtt, lassan forgott a cérnánál nem vastagabb kötelekre felfüggesztett hatalmas mechanizmus. A nő összehúzott szemöldökkel meredt a fekete gömbre a közepén, és viszketett a tenyere. A gömb mintha magától lebegett volna, látszólag nem tartotta semmi. Ferrónak rá kellett volna csodálkoznia, hogyan lehetséges ez, de másra sem tudott gondolni, csak hogy mennyire meg akarja érinteni. Meg kellett tennie. Nem volt más választása. Az egyik tompa fénnyel csillogó fémgyűrű éppen a közelébe ért. Butaság lett volna nem megragadni a kínálkozó alkalmat.

Ferro felugrott a korlátra, összehúzta magát, és várta a pillanatot. Nem gondolkodott. A gondolkodás őrültség lett volna. Kaszáló végtagokkal ugrott a semmibe. Az egész gépezett meginogott, ahogy elkapta a legkülső gyűrűt, és visszatartott lélegzettel lógott a mélység fölött. A nyelvét a szájpadlásához szorította, és lassan, óvatosan felhúzta magát, lábával átölelte a fémet, és mászni kezdett rajta. Nemsokára elérkezett egy barázdákkal teli széles tányérhoz, és az erőfeszítéstől reszketve átkapaszkodott rá. A hideg fém megremegett a súlya alatt, minden egyes mozdulatára billegett meg imbolygott, és azzal fenyegette Ferrót, hogy ledobja magáról a feneketlen semmibe. Ferro ugyan nem érzett félelmet, de száz lépésnyi zuhanás minden sziklák legkeményebbikére tőle is tiszteletet követelt. Ahogy átkúszott egyik gyűrűről a másikra, még lélegzetet sem mert venni. Azt mondta magának, nincs is alatta mélység. Csak fára mászik, egyik ágról a másikra kapaszkodik át, éppen, mint gyerekkorában, mielőtt jöttek a gurkhuliak. Végül sikerült elkapnia a legbelső gyűrűt. Átcsusszant rá, teljes erejével szorította, és kivárta, hogy addig forogjon, amíg egészen közel nem került a mechanizmus közepéhez. Csak lógott ott a semmiben, lábával meg egyik karjával a törékeny fémet kulcsolva, és szabad kezével a ragyogó fekete golyó után nyúlt. Tökéletes felszínében látta saját merev arcának és kinyújtott karjának felnagyított, eltorzított tükörképét. Összeszorította a fogát, és minden idegszálával a gömbre koncentrált. Egyre közelebb és közelebb járt hozzá. Nem számított más, csak hogy megérinthesse. Végül a középső ujja hegye elérte, és a gömb, akár ha egy buborék pukkant volna szét, üres párával foszlott. Valami kiszabadult, és lassan, mintha vízben süllyedne alá, hullani kezdett. Ferro figyelte, ahogy a mindent körülölelő sötétségnél is sötétebb pont forogva távolodik tőle. Akkora csattanással ért földet, hogy talán még a Mester Házának alapzata is beleremegett, és a terem fülsüketítő visszhangokkal telt meg. A gyűrű, amibe Ferro kapaszkodott éppen, megremegett, és a nő egy szédítő pillanatig úgy érezte, mindjárt lezuhan. Amikor sikerült újra megfogódzkodnia, rájött, hogy a gyűrű nem forog tovább. Az egész szerkezet mozdulatlan volt. Mintha végtelenül hosszú idő telt volna el, mire sikerült az álló gyűrűkön át visszakapaszkodnia a legfelső erkélyre, hogy aztán megkezdje a hosszú mászást lefelé az égig érő falakon. Amikor végül leugrott az óriási terem padlójára, a ruhája szakadt volt, a tenyerét, a könyökét és a térdét véres horzsolások borították, de ő észre sem vett az egészből semmit. Csattogó léptekkel indult futásnak a terem közepe felé, ahol az odafentről lezuhant tárgy most is hevert. Egy nagyobb ökölnyi méretű, szabálytalan alakú sötét kődarabnak tűnt. Csakhogy nem kő volt, és ezt Ferro is jól tudta. Érezte, hogy valami szivárog, folyik, borzongató hullámokban árad belőle. Valami, amit nem lehetett látni, sem megérinteni, mégis megtöltötte az óriási tér legapróbb zugait is. Láthatatlan volt, mégis ellenállhatatlan, ahogy bizsergetően ölelte körül és vonzotta maga felé a nőt. Ferro szíve hevesen kalapált a bordái között, ahogy egyre közeledett. A szája megtelt éhes nyállal, ahogy letérdelt a tárgy mellé. Lélegzete kaparta a torkát, ahogy viszkető tenyérrel kinyújtotta a kezét. Az ökle összezárult az egyenetlen,

rücskös felület körül. Az a valami nagyon nehéz volt és nagyon hideg, akár egy darab fagyott ólom. Ferro lassan felemelte, megforgatta a kezében, és elbűvölve figyelte, ahogy ragyog a sötétben. – A Mag. Bayaz állt az egyik boltív alatt, arcán riadalom és boldogság csúf keveréke reszketett. – Indulj, Ferro, most! Vidd a palotába. – Hunyorogva emelte fel a fél karját, mintha egy vakító fényforrástól próbálná óvni a szemét. – A láda a lakosztályomban van. Tedd bele, és zárd le szorosan, érted? Zárd le szorosan! Ferro az ajkát biggyesztve fordult körbe. Nem is sejtette, melyik boltív vezet ki a Mester Házából. – Várj! – Quai rohant felé, csillogó szemét Ferro kezére szegezve. – Maradj! – Az inason a félelem nyoma sem látszott, ahogy egyre közelebb ért. Csak valami szörnyű éhség sütött róla olyan intenzitással, hogy Ferro hátralépett. – Itt volt! Végig itt volt! – Quai arca sápadt volt, és árnyékok játszottak rajta. – A Mag! – Fehér keze a nő felé nyúlt a sötétségben. – Végre! Add… Quai kétrét görnyedt, mintha egy papírt gyűrtek volna össze, aztán felemelkedett a földről, és mialatt Ferro egyetlen döbbent lélegzetet vett, átröpült a hatalmas termen. Visszhangzó koppanással csapódott a falnak, közvetlenül a legalsó erkély alatt. Ferro tátott szájjal figyelte, ahogy az inas teste visszapattan a falról, és törött végtagokkal csuklik össze a földön. Ahogy Bayaz előrelépett, erősen szorította a botját. A levegő enyhén még mindig remegett a válla körül. Ferro persze sok embert megölt már, és nem ejtett értük könnyet. Viszont a sebesség, amivel ez történt, még őt is megdöbbentette. – Mit művelt? – kérdezte, miközben Quai halálos becsapódásának hangjai még mindig tompán visszhangoztak körülöttük. – Amit muszáj volt. Siess a palotába! Most! – Bayaz vaskos ujjával az egyik boltívre mutatott, ami mögött Ferro halvány derengést vett észre. – Tedd be azt a követ a ládába! El nem tudod képzelni, milyen veszélyes! Nem sokan lehettek a világon, akik rosszabbul tűrték, ha parancsolgattak nekik, de Ferrónak esze ágában nem volt ezen helyen maradni. Betömte a kődarabot az inge alá. Jó helyen volt ott. Hűvösen és megnyugtatóan simult a hasához, akármilyen veszélyesnek is mondta Bayaz. Ferro lépett egyet, de amint a csizmája megcsikordult a padló kövén, éles kacagás hangzott fel a terem túlsó vége felől. Éppen onnan, ahol Quai összetört holtteste hevert. Bayaz láthatólag nem lepődött meg. – Szóval! – kiáltotta. – Végre megmutatkozol! Egy ideje már gyanítottam, hogy nem az vagy, akinek mondod magad. Hol van az inasom, és mikor vetted föl az alakját? – Hónapokkal ezelőtt. – Quai még mindig nevetett, ahogy lassan felkelt a fényes padlóról. – Mielőtt elindultatok arra az ostoba utazásra az Óbirodalomba. – Mosolygó arcán nem látszott vér. Egyetlen apró csepp sem. – Melletted ültem a tűznél. Néztem, ahogy tehetetlenül fekszel a szekéren. Veled voltam egész úton a Világ pereméig meg vissza. Az inasod itt maradt. A félig megevett holttestét ott hagytam a bokorban a legyeknek, nem egészen húszlépésnyire onnan, ahol az északföldivel békésen aludtál.

– Aha. – Bayaz egyik kezéből a másikba dobta a botját. – Feltűnt, hogy jelentősen javultak a képességeid. Meg kellett volna ölnöd, amíg volt rá lehetőséged. – Ó, ez is kiváló alkalom. – Ferro beleborzongott, ahogy látta Quait felállni. A teremben hirtelen nagyon hideg lett. – Száz szó? Talán. Egy szó? – Bayaz elhúzta a száját. – Nem hiszem. Khalul melyik teremtménye vagy? A Keleti Szél? Valamelyik átkozott iker? – Nem Khalul teremtménye vagyok. Bayaz arcán a kétség lehető leghalványabb szikrája villant át. – Akkor ki vagy? – Egyszer réges-régen nagyon jól ismertük egymást. Az Első Mágus felhúzta a szemöldökét. – Ki vagy? Beszélj! – Alakváltó vagyok. – Női hang volt, halk és mély. Valami történt Quai arcával, ahogy lassan közeledett. Sápadt bőre megereszkedett, és átalakult. – Rút és alattomos trükk. – Az inas orra, szeme és ajka megolvadt, és úgy folyt le az arcáról, mint a viasz a gyertya oldalán. – Emlékszel-e rám, Bayaz? – Új arc jelent meg a régi alatt, szigorú, márvány keménységű arc. – Azt mondtad, örökké szeretni fogsz. – Fagyos volt a levegő, Ferro lélegzete akár a füst gomolygott az arca előtt. – Azt ígérted, sosem válunk el egymástól. Amikor kinyitottam neked apám házának kapuját… – Nem! – Bayaz tett egy bizonytalan lépést hátrafelé. – Meglepettnek tűnsz. Persze én jobban meglepődtem, amikor ahelyett, hogy a karjaidba kaptál volna, lehajítottál a tetőről, igaz, szerelmem? És miért? Hogy megőrizhesd a titkaidat? Hogy nemesnek tűnhess? – Quai hosszú haja fehér lett, mint a mész, és most már egy riasztóan sápadt női arcot meg egy feketén ragyogó szempárt vett körül. Tolomei. A Mester lánya. Egy szellem a múlt ködéből. Egy szellem, aki hónapok óta ott volt közöttük a maga lopott alakjában. Ferro messziről is szinte érezte lélegzetét, ami hideg volt, akár a halál. A szeme a sápadt arcról a boltívre ugrott. Menekült volna, de vágyott rá, hogy többet is megtudjon. – Láttalak a sírodban – suttogta Bayaz. – Magam lapátoltam rád a földet. – Így is volt, és úgy zokogtál közben, mintha nem magad dobtál volna le. – A nő fekete szeme Ferro hasára ugrott, ahol a Mag csiklandozta a hasát az inge alatt. – De megérintettem a Túloldalt. Ebben a két kezemben tartottam, miközben apám dolgozott, és megváltoztam tőle. Ott feküdtem a föld hideg ölelésében. Élet és halál között. Aztán hangokat hallottam. Ugyanazokat a hangokat, amiket Glustrod is hallott annyi évvel korábban. Üzletet ajánlottak. Az én szabadságomat az övékért. – Megszegted az első törvényt. – Akit egyszer eltemettek, annak a törvények semmit sem jelentenek. Mire kikapartam magam a fojtogató föld alól, teljesen eltűnt belőlem az ember. A másik felem azonban, az, amelyik a lenti világhoz tartozik, halhatatlan. Most pedig itt áll előtted. Befejezem a munkát, amit Glustrod elkezdett. Kinyitom az ajtókat, amiket a nagyapám lepecsételt. Ez a világ és a Túloldal eggyé lesz. Úgy, ahogy az a Régi Idők előtt volt. Ahogy mindig is lennie kellett volna. – Kinyújtotta nyitott tenyerét, és a belőle kiáramló maró hidegtől Ferro az ujjai hegyéig megborzongott. – Add ide a Magot, gyermekem! Ígéretet tettem a Titkok Megmondóinak, és én nem szegem meg az ígéreteimet.

– Azt még meglátjuk! – vicsorította az Első Mágus. Ferro érezte a szorítást a gyomrában, és látta, ahogy a levegő reszketni kezd Bayaz válla körül. Tolomei úgy tízlépésnyire állt tőle. A következő pillanatban villámcsapásszerű hanggal csapott le rá. A mágus botja darabjaira robbant, és szálkák repültek szerteszét. Bayaz döbbent hörgést adott ki magából, ahogy átrepült a sötétségen, aztán fordult néhányat a hideg kövön, és arccal lefelé megállapodott. Ferro tátott szájjal bámult, ahogy körülölelte a fagyos levegő. A gyomra is felfordult a szörnyű félelemtől, amit csak még elviselhetetlenebbé tett, hogy egyáltalán nem ismerte az érzést. Moccanni sem tudott. – Elszívták az erődet az évek. – A Mester lánya, lassan, hangtalanul indult Bayaz élettelennek tűnő teste felé, fehér haja úgy hullámzott mögötte, mint egy félig befagyott pocsolya vize. – A te művészeted nem tehet kárt bennem. – A nő megállt Bayaz fölött, és száraz fehér ajka mosolyra húzódott. – Mindazért, amit elvettél tőlem. Az apámért. – A mágus kopasz feje fölé emelte a lábát. – Magamért… Egyetlen pillanattal később Tolomei lángokban állt. Éles fény világította meg a hatalmas terem legtávolabbi sarkait, a ragyogás még a kövek közti résekbe is beszivárgott. Ferro hátralépett, és egyik kezével eltakarta a szemét. Az ujjai között látta, ahogy Tolomei vadul tántorog és vonaglik, miközben fehér tűz öleli a testét, és haja egyetlen gyűrűző lángnyelvvé változik. A Mester lánya a földre zuhant, a sötétség ismét bezáródott körülötte, a füst bűzlő felhőkben szállt felfelé. Yulwei lépett elő az egyik boltív alól, sötét bőre csillogott az izzadságtól. Egyik inas kezében egy csomó kardot tartott. Tompa fémből készült, egyetlen ezüst betűvel megjelölt kardokat, éppen olyanokat, amilyet Kilencujjú tartott magánál. – Nem esett bajod, Ferro? – Én… – A tűz nem hozott magával meleget. A teremben most már olyan hideg lett, hogy Ferrónak még a fogai is vacogtak. – Én… – Menj! – Yulwei mogorván figyelte Tolomei testét, ahogy az utolsó lángnyelvek is elenyésztek. Ferro végül megtalálta magában az erőt, hogy megmozduljon, és hátrálni kezdett. Végtelen ürességet érzett a gyomrában, ahogy a Mester lánya felállt, és Quai ruhájának hamuvá égett maradványai lehullottak a testéről. Ott állt, magas volt, halálosan sovány, meztelen, és mivel a haja szürke porrá perzselődött, kopasz, akár Bayaz. Holtsápadt, hibátlan fehér bőrén sérülés nyoma sem látszott. – Mindig van még valami. – Szenvtelen fekete szemével Yulweire meredt. – Hiába bűvészkedsz, nem fog rajtam a tűz. Nem állíthatsz meg. – Mégis meg kell próbálnom. – A mágus feldobta a kardokat a levegőbe. Pörögtek, forogtak, és villogó pengével sodródtak lehetetlen irányokba. Lassan suhogó köröket kezdtek leírni Yulwei meg Ferro körül. Egyre gyorsabban és gyorsabban köröztek, amíg halálos fém homályos csíkjává olvadtak össze. Olyan közel voltak, hogy ha Ferro kinyújtja a kezét, csuklóból lenyisszantották volna. – Ne mozdulj! – szólt Yulwei. Aligha volt érdemes mondania. Ferróban feltámadt a forró és ismerős harag. – Először fussak, aztán meg ne mozduljak? A Mag először a Világ peremén van, aztán meg itt, a kellős közepén? A nő először halott, aztán meg ellopta valakinek

az arcát? Maguk vén rohadékok igazán kitalálhatnák már, mit akarnak elhitetni velem. – Hazudnak! – vicsorította Tolomei, és jeges lélegzete Ferro csontjáig hatolt. – Csak kihasználnak! Nem bízhatsz meg bennünk! – És benned megbízhatok? – kérdezte megvetően Ferro. – Kapd be! Tolomei lassan bólintott. – Akkor meghalsz velük együtt. – Lábujjhegyen oldalt lépett, és zúzmara gyűrűi terjedtek szét mindenhonnan, ahol csupasz lába a földet érintette. – Nem zsonglőrködhetsz örökké a késeiddel, vénember. Ferro a nő fehér válla fölött látta, ahogy Bayaz összekarcolt, véres arccal lassan feltápászkodik, egyik karjával tartva a másikat. Valami lógott erőtlen ujjai között – jó pár egymáshoz erősített hosszú fémcső, a végükön egy tompa fényű kampóval. Az Első Mágus a semmibe vesző mennyezet felé fordította a szemét, és a nyakán kidagadtak az erek az erőfeszítéstől, ahogy a levegő forogni kezdett körülötte. Ferro gyomrában megint feltámadt az a különös érzés, és tekintete követte Bayazét felfelé. Fel, a fejük felett lógó hatalmas gépezet irányába. A gyűrűk remegni kezdtek. – Francba! – suttogta Ferro, és hátrálni kezdett. Ha Tolomei észre is vette, mi történt, nem adta jelét. Behajlította a térdét, és felugrott a levegőbe. Egy pillanatig fehér csíkként lebegett a pörgő kardok fölött, aztán lecsapott Yulweire. Először a térdei érték a földet, de olyan lendülettel, hogy megremegett tőle a terem. Egy kőszilánk végigsúrolta Ferro arcát, a nő érezte a jeges szél leheletét, és hátraugrott. A Mester lánya összehúzott szemöldökkel pillantott fel. – Nem halsz meg könnyen, vénember – szólt, ahogy a visszhangok elhaltak. Ferrónak fogalma sem volt róla, hogyan kerülte ki a támadást Yulwei, de a mágus most eltáncolt, karkötői csilingeltek, ahogy a kezeit lassú körökben mozgatta maga előtt, miközben a kardok tovább pörögtek mögötte a levegőben. – Egész életemben ezen dolgoztam. Te sem halsz meg könnyen. A Mester lánya rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rá. – Én nem halok meg egyáltalán. Magasan fölöttük a gyűrűk meglódultak, a drótok hangos csattanással elszakadtak a sötétség takarásában. Szinte álomszerű lassúsággal az egész szerkezet zuhanni kezdett. Csillogó fém tekeredett, hajlott és visított, ahogy lefelé bukfencezett. Ferro megfordult, és futni kezdett. Öt ziháló ugrás után hasra vetette magát a fényes köveken. Érezte, ahogy a Mag a hasába mélyed, és a forgó kardok szele megcsapta a hátát, ahogy éppen alattuk átcsúszott. A nagy gépezet pokoli zenével ért földet mögötte. Minden egyes gyűrű cintányérként, egy óriás gongjaként kondult. Mindegyik saját őrült hangján csendült fel, az elgyötört fém sikított, bongott, zúgott, olyan hangosan, hogy Ferro minden egyes csontja beleremegett. Ahogy felnézett, egy hatalmas korong gurult el mellette, ragyogó szikrákat vetve a földön. Egy másik fölötte repült el, pörögve, mint egy feldobott pénzérme. Ferro a lélegzetét is visszatartotta, ahogy félreugrott a korong útjából, aztán a hátán kúszott odébb onnan, ahová az egyetlen pillanattal később becsapódott.

Ahol az imént még Tolomei és Yulwei néztek farkasszemet egymással, most törött gyűrűk, meghajlott lemezek, görbe rudak és összetekeredett kábelek hevertek kupacban. Ferro kábán tápászkodott fel, miközben még torz visszhangok szaggatták a termet. A földet ellepő fémforgácsok úgy ragyogtak a sötétben, mint csillagok az éjszakai égbolton. Ferrónak fogalma sem volt róla, ki él, és ki halt meg. – Kifelé! – mordult rá Bayaz összeszorított fogai között. Arca eltorzult a fájdalomtól. – Kifelé! Indulás! – Yulwei! – mormogta a nő. – Meg…? – Visszajövök érte! – Bayaz a jó karjával a kijárat felé mutatott. – Menj! Van, amikor harcolni kell, és van, amikor futni: Ferro pontosan érzékelte a különbséget. A gurkhuliak megtanították neki az Ugaron. A boltív inogott, ahogy rohant felé. A saját lélegzete dübörgött a fülében. Átugrott egy világító fémkupacot, csizmája csattogott a sima kövön. Már majdnem a boltívnél járt, amikor egészen fagyos lett mellette a levegő, és elfogta a gyomorforgató rémület. Előrevetette magát. Tolomei fehér keze egy hajszállal elkerülte Ferrót, jókora darabot szakított ki a kőfalból, és porral töltötte meg a levegőt. – Nem mész sehová! Talán a futásnak volt itt az ideje, de Ferro türelme is a végére ért. Ahogy a levegőbe ugrott, máris lendült a karja, és ökle az elpazarolt hónapok, az elpazarolt évek, az egész elpazarolt élete minden lendületével sújtott le Tolomei állkapcsára. Olyan volt, mintha egy jégtömböt ütött volna meg. Nem érzett fájdalmat, ahogy eltört a keze, de a reccsent a csuklója, és elzsibbadt a karja. Túl késő volt most ezzel foglalkozni. Máris úton volt a másik ökle. Tolomei elkapta Ferro karját, mielőtt az megüthette volna, közelebb húzta magához a nőt, és rettenetes, ellenállhatatlan erejével térdre kényszerítette. – A Magot! – A szavak szinte ráfagytak Ferro arcára, a levegő förtelmes hörgéssel áradt ki a tüdejéből, bőre égett, ahol Tolomei hozzáért. Ferro érezte, ahogy csontjai kicsavarodnak, aztán elpattannak. Az alkarja furcsa szögben állt, akár egy törött bot. Egy fehér kéz bukkant elő az árnyékból, és indult a púp felé Ferro inge alatt. Hirtelen fény támadt, széles ív, ami egy vakító pillanatra az egész termet megvilágította. Ferro éles kiáltást hallott, aztán kiszabadult, és a hátára zuhant. Tolomei keze közvetlenül a csuklója felett levált, és csak egy vértelen csonk maradt a helyén. A sima falon és mélyen a padlóban hatalmas seb tátongott, amiből bugyogó, sziszegve olvadó kő szivárgott. Ahogy Bayaz előbukkant az árnyékból, a kezében lévő különös fegyver füstölt, és az éle még mindig vörösen izzott. Tolomei felkiáltott, és ép kezével a mágus felé kapott. Bayaz teli torokból felüvöltött, a szemét összehúzta, véres száját tágra nyitotta. Ferro gyomra összerándult, méghozzá olyan erővel, hogy kétrét görnyedt, és majdnem megint térdre rogyott. A Mester lánya a levegőbe emelkedett, és elszállt, egyik fehér sarka hosszú csíkot karcolt a padlót díszítő térképbe, végigszántva a követ, és feltépve a fémet. A nagyszerű szerkezet romjai ragyogón hevertek körben a sötétségben, akár a falevelek a szélben. Tolomei eget rengető erővel csapódott a távoli falnak, ökölnyi

darabokat szakítva ki belőle. A kövek zápora csattogott, zörgött, kopogott Ferro körül. Gyűrűk, tűk és szilánkok fúródtak pengeként a kövekbe, amitől az egész ívelt fal olyan lett, mint egy hatalmas tűpárna. Bayaz szeme kidülledt, szikár arcát elöntötte a verejték. – Pusztulj, démon! – bömbölte. Por hullott alá, a kövek mozogni kezdtek. Ferro megtántorodott, aztán megvetette a lábát, és futni kezdett. Törött keze a boltívet súrolta, törött karja tehetetlenül lógott. Fény négyszöge ugrált előtte. A Mester Házának ajtaja. Ferro kibotorkált a levegőre. Az árnyékból kilépve szemét égette a világosság, az esőcseppek érintése melegen simogatta a karját Tolomei fagyos érintése után. A Mag lefelé húzta az ingét, érintése durva volt a bőrén, de megnyugtató. – Fuss! – hallatszott Bayaz hangja a sötétből. – A palotába! – Ferro átsietett a hídon, bizonytalan lába meg-megcsúszott a nedves kövön, a hideg víz a sziklákat csapkodta odalent. – Tedd be a dobozba, és zárd le szorosan! – Ferro mögött fém csapódott fémhez visszhangzó dörrenéssel, de ő nem nézett hátra. Kilépett az Agriont falában nyíló ajtón, és majdnem átesett a portáson, aki a falnak támaszkodva ült, éppen, ahol hagyta, és egyik kezét a fejére szorította. Ferro egyszerűen átugrotta, aztán hármasával szedve a fokokat levágtatott a lépcsőn a düledező udvarra, és végigrohant a poros folyosókon, nem is gondolva maszkos alakokra vagy akárki másra. Ezek most már szánalmasan kevés fenyegetést jelentettek. Ferro még érezte a jeges leheletet a nyakán. Semmi sem számított, csak hogy azt minél messzebb tudja maga mögött. Az ajtóhoz ért, törött kezével addig babrált a zárral, amíg kinyitotta valahogy, aztán kirontott az esőbe, és csattogó lábakkal futott végig a vizes utcákon, abba az irányba, amerről jött. Az emberek kapkodva álltak félre a kétségbeesett, véres ismeretlen útjából. Dühös kiáltások visszhangzottak utána, de nem törődött velük. A szürke házak között befordult egy széles utcába, és majdnem elcsúszott a nedves kövön. Az utat zilált városlakók tömege torlaszolta el. Szakadt és piszkos ruhákba öltözött nők, gyerekek meg öregek cammogtak mindenfelé. – El az útból! – kiáltotta Ferro, ahogy elindult közöttük. – Mozgás! – A történet, amit Bayaz a végtelen pusztaságon mesélt neki, végig ott motoszkált a fejében. Ahogyan a katonák megtalálták a Magot Aulcus romjai között. Ahogy elenyésztek és meghaltak. A vállával, a könyökével, a lábával csinált utat magának a tolongásban. Mozgás! – Nagy nehezen kiszabadult a tömegből, és végigrohant az üres utcán, törött karját a testéhez szorítva tartotta az inge alá rejtett holmit. Átfutott a parkon, ahol minden egyes hűvös szélroham levelek kavalkádját fújta le a fákról. A pázsit végében emelkedett a palota fala, és Ferro a kapu felé vette az irányt. A két őr mint mindig, most is ott állt, és a nő pontosan tudta, hogy őt figyelik. Ha ki is engedték, egyáltalán nem biztos, hogy a bejutás is ugyanolyan könnyű lesz, különösen így, mocskosan, véresen és izzadtan, olyan tempóban vágtatva, mintha maga az ördög kergetné éppen. – Várj, te ott! – Ferro próbált átbújni közöttük, de az egyik őr megragadta a vállát.

– Engedjetek, kibaszott rózsaszín barmok! – szűrte a fogai között. – Nem értitek! – Megpróbálta kiszabadítani magát, mire az egyik őr elhajította díszes alabárdját, és szorosan átkarolta. – Akkor magyarázd meg! – jött a másik sisakrostélya mögül. – Mire föl a nagy sietség? – A férfi vaskesztyűs keze a Ferro inge alatt domborodó púp után nyúlt. – Mit hoztál… – Ne! – kiáltotta Ferro, és addig vonaglott meg helyezkedett, amíg sikerült a hátával a boltív oldalának szorítania az őrt. A másik katona alabárdja széles ívben lendült, és hegye megállt közvetlenül Ferro mellkasa előtt. – Ne mozdulj! – vicsorította. – Különben… – Engedjék be! Most! – Sulfur állt a kapun belül, és kivételesen nem mosolygott. Az alabárdos őr bizonytalanul fordította oda a fejét. – Most! – kiáltotta. – Lord Bayaz nevében! Amint a katonák elengedték, Ferro átkozódva hagyta ott őket. Átfutott a kerten, berohant a palotába, csizmája visszhangzott a folyosókon, a szolgálók és az őrök gyanakvó tekintettel húzódtak félre az útjából. Megtalálta Bayaz lakosztályának ajtaját, remegő kézzel kinyitotta, és szinte beesett rajta. A jellegtelen sötét fémláda nyitva állt egy asztalon az ablak közelében. Ferro odasietett hozzá, kigombolta az ingét, és elővette belőle a tárgyat. Sötét, nehéz kő volt, akkora, mint egy ököl. Tompa felülete éppen olyan hideg maradt, mint amikor először a kezébe vette. A keze kellemesen bizsergett, mintha egy régi barátot érintett volna meg. Szinte haragra gerjedt a gondolattól, hogy el kell engednie. Ez volt tehát a Mag. A Túloldal, húsvér valójában. A mágia anyaga. Visszaemlékezett Aulcus üszkös romjaira. A minden irányban száz és száz mérföldön át nyújtózó élettelen földekre körülötte. Ennek a holminak elég ereje volt hozzá, hogy pokolra küldje a császárt, a prófétát, az átkozott Evőiket, Gurkhul egész népét, meg még akit kell. Olyan rettenetes erőt tartott most törékeny kezében, hogy annak csakis maga Isten lehetett a birtokosa. Sokáig bámult meredten a Magra. Aztán lassan elmosolyodott. Most megkapja végre a bosszúját. A folyosóról behallatszó nehéz léptek visszahozták a valóságba. A helyére emelte a Magot, kényszerítette magát, hogy elengedje, és bezárta a láda tetejét. Mint amikor egy gyertya lángja lobban el egy sötét szobában, a világ hirtelen szürkébb lett, gyengébb, és eltűnt belőle minden izgalom. Ferro csak most döbbent rá, hogy összeforrt a keze. Összehúzott szemöldökkel nézett le rá, és megmozgatta az ujjait. Olyan simán mozogtak, mint mindig, a legkisebb duzzanat sem látszott rajtuk, hiába voltak még nemrég darabokra törve. Ferro a ládára pillantott. Mindig gyorsan gyógyult, de hogy egy óra alatt beforrjanak a csontjai? Ez nem volt rendjén. Bayaz vonszolta be magát az ajtón. A szakállára alvadt vér tapadt, kopasz homlokán csillogott az izzadság. Zihálva vette a levegőt, sápadt bőre alatt rángatóztak az izmok, egyik kezét az oldalához szorította. Úgy festett, mint aki egész éjszaka az ördöggel verekedett, és alig élte túl. – Hol van Yulwei?

Az Első Mágus komoran nézett a nőre. – Tudod, hol van. Ferrónak eszébe jutott a hangos csattanás, amit a hídon hallott a torony felől. Mintha egy nehéz ajtót csaptak volna be. Egy ajtót, amit sem fejsze, sem tűz, sem varázslat nem nyithatott ki. Csak Bayaznak volt hozzá kulcsa. – Nem mentél vissza. Úgy zártad be a kaput, hogy mind a ketten bent voltak. – Áldozatokat kell hozni, Ferro, te is tudod. Én ma nagy áldozatot hoztam. A saját fivérem veszett oda. – Az Első Mágus odadöcögött a nőhöz. – Tolomei megszegte az Első Törvényt. Szövetséget kötött a Titkok Megmondóival. Arra akarta felhasználni a Magot, hogy kinyissa velük a lenti világ kapuit. Veszélyesebb lehet, mint Khalul összes Evője. A Mester Házának zárva kell maradnia. Az idők végezetéig, ha szükséges. Megvan a maga iróniája annak, ami történt. Az életét fogolyként kezdte abban a toronyban, most pedig visszatért oda. A történelem ismétli önmagát, éppen ahogy Juvens mondta mindig. Ferro összeráncolta a homlokát. – Baszd meg a történelmedet, rózsaszín. Hazudtál nekem. Tolomeiről. A Mesterről. Mindenről. – És? A nő homlokán még mélyebbek lettek a ráncok. – Yulwei jó ember volt. Segített a sivatagban. Megmentette az életemet. – Az enyémet is, méghozzá nem egyszer. De a jó emberek nem járhatnak sokáig a sötét úton. – Bayaz csillogó szeme megállapodott a sötét fémkockán Ferro keze alatt. – Másoknak kell megtenni helyettük az út hátralevő részét. Sulfur lépett be az ajtón, mire Bayaz előhúzta a kabátja alól a Mesterek Házában szerzett fegyvert. Szürke fém csillant az ablakon beáramló lágy fényben. A Régi Idők relikviája. Egy fegyver, ami Ferro szeme láttára úgy vágta át a követ, mint kés a vajat. Sulfur feszült tisztelettel vette át a tárgyat, és gondosan egy régi szövetdarabba csomagolta. Amikor ezzel megvolt, kinyitotta a zsákja száját, és elővette a fekete könyvet, amit Ferro egyszer már látott nála. – Most? – kérdezte Sulfur. – Most. – Bayaz elvette tőle, kezét puhán a karcos borítóra fektette, becsukta a szemét, és mély lélegzetet vett. Amikor megint kinyitotta a szemét, egyenesen Ferróra nézett. – Az az út, amit most neked és nekem be kell járnunk, rendkívül sötét. Láttad. Ferro erre nem tudott felelni. Yulwei jó ember volt, de a Mester Házának kapuja nem nyílik ki többé, és a mágus a mennybe vagy a pokolba került. Ferro sok embert temetett már el sokféleképpen. Még egy földhalom a sivatagban nem oszt, nem szoroz. Elege volt belőle, hogy szemenként kellett bosszút csennie magának. A sötét utak nem ijesztették el. Egész életében sötét utakon járt. Mintha a Mag még a fémládán keresztül is őt szólongatta volna suttogva. – Nem akarok mást, csak bosszút. – És meg is kapod, éppen ahogy ígértem. Ferro szemtől szemben állt Bayazzal, és megvonta a vállát. – Akkor mit számít, ki ölt meg kicsodát ezer évvel ezelőtt? Az Első Mágus gyomorforgató mosolyra húzta a száját, szeme fényesen csillogott véres arcán. – A szívemből beszélsz.

A holnap hőse Jezal deres ménjének patái engedelmesen cuppogtak a sárban. Csodálatos állat volt, éppen olyan, amilyet mindig meg szeretett volna ülni. Jó pár ezer márkát ért, nem volt felőle kétsége. Ha a legutolsó koldus ül fel rá, az is királynak látszott volna egy ilyen mén nyergében. Jezal arannyal díszített, ragyogó páncélja a legjobb styriai acélból készült. Hermelinnel szegett köpenyét a legjobb suljuki selyemből szőtték. A kardja markolatát ékesítő gyémántok meg-megcsillantak, ahogy a nap áttört a lassan oszló felhők között. Jezal ma a palotában hagyta a koronáját, és csak egy egyszerű arany pántot viselt a homlokán, aminek a súlya sokkal kevésbé gyötörte a halántékán kialakult fájó horzsolásokat. Az uralkodás hátulütői. Jezal kisgyerekkora arról álmodott, hogy ajnározni és imádni fogják, hogy ugranak a parancsára. Most már a gondolattól is okádhatnékja támadt. Bár ennek talán csak az volt az oka, hogy alig aludt az éjszaka, aztán meg alig reggelizett. Varuz tábornagy Jezal jobbján lovagolt, és úgy festett, mint akit hirtelen utolértek az eltelt évek. Mintha összezsugorodott volna az egyenruhájában, meghajlott a háta, és beesett a melle. Mozgásából eltűnt az acélos precizitás, szeméből hiányzott a megszokott elszántság. Az embernek az a halvány benyomása támadt, hogy nem tudja, mit tegyen. – Még folynak a harcok az Árkádosban, felség – magyarázta –, de épp hogy csak meg tudtuk vetni a lábunkat. A gurkhuliak végleg rátették a kezüket a Három Tanyára. A kőhajítóikat egészen a csatornáig vitték előre, és tegnap éjjel két gyújtóbomba esett mélyen a központi kerületbe. A Középúton is túlra. Hajnalig égtek a tüzek. Van, ahol még most is égnek. A károk… igen súlyosak. Erősen alulbecsülte a helyzetet. A város egész szegleteit rombolta le a tűz. Ahol Jezal emlékezete szerint nemrég még nagyszerű házak, zsúfolt csapszékek és zajos műhelyek álltak, most csak fekete hamut látott. Éppen olyan rettenetes látvány volt, mint amikor egy régi szerető kinyitja a száját, és csorba fogsor bukkan elő. A füst, az égés és a halál bűze folyamatosan kaparta Jezal torkát, a hangjából csak erőtlen hörgés maradt. Egy férfi állt az út mellett, akit ellepett a hamu és a por, miközben egy még mindig füstölgő ház romjai között kotorászott. Ahogy elügettek mellette, felnézett Jezalra meg a testőreire. – Hol van a fiam? – ordította el magát hirtelen. – Hol van a fiam? Jezal elfordította a fejét, és a lehető legfinomabban megérintette lova oldalát a sarkantyújával. Nem szívesen adott a lelkiismeretének egy újabb tőrt, amivel az belé döfhetett. Éppen elég jól el volt az látva így is fegyverekkel. – Arnault fala viszont kitart, felség. – Varuz lényegesen hangosabban beszélt, mint szükség lett volna rá, hogy elnyomja a szívszaggató sírást hátuk mögött. – Egyetlen gurkhuli katona sem tette még be a lábát a város központi kerületébe. Egyetlen egy sem. Jezal szerette volna tudni, meddig dicsekedhetnek még ezzel. – Kaptunk valami hírt West tábornagy felől? – kérdezte másodszor az elmúlt egy órában, és aznap vagy tizedszer.

Varuz ugyanazt válaszolta, mint eddig mindig, és amit nyilván még vagy tízszer válaszolni fog, mielőtt Jezal aznap este görcsös álomba merül. – Sajnos majdnem teljesen el vagyunk vágva, felség. Csak elszórtan jutnak át hírek a gurkhuli kordonon. Annyit tudunk, hogy viharok voltak Angland partjainál. Szembe kell néznünk a lehetőséggel, hogy a hadsereg késedelmet szenvedett. – Balszerencse – jegyezte meg a másik oldalon lovagoló Bremer dan Gorst, aki a szemét összehúzva figyelte, nem leselkedik-e rájuk valamiféle veszély a romok között. Jezal aggodalmasan csócsálta hüvelykujja körmének sós maradékát. Nem is tudott visszaemlékezni rá, mikor kapott jó hírt utoljára. Viharok. Késedelem. Úgy tűnt, még az elemek is összeesküdtek ellenük. Varuz nem tudott olyasmivel szolgálni, ami javított volna a hangulaton. – Most pedig járvány tört ki az Agriontban. Gyors és könyörtelen betegség. Rengetegen azonnal elkapták a civilek közül, akiknek megnyittatta a kapukat. Mostanra a palotát is elérte a kór. Két testőrlovag máris meghalt bele. Az egyik nap őrt álltak a kapunál, mint mindig, másnap meg már a koporsójukban feküdtek. A testük elsorvadt, a fogaik elrohadtak, a hajuk kihullott. A holttesteket elégetik, de így is újabb emberek betegednek meg. Az orvosok sosem láttak ehhez hasonlót, és elképzelésük sincs, mivel gyógyíthatnák. Egyesek szerint ez egy gurkhuli átok. Jezal nyelt egyet. A sok-sok évszázad alatt szorgos kezek munkájával felépített fenséges várost alig pár héttel ezelőtt bízták a gondjaira, és máris üszkös romhalmaz lett belőle. Büszke lakói bűzlő koldusokká, nyüszítő sebesültekké, zokogó gyászolókká váltak. Már amelyik életben maradt egyáltalán. Ő volt a legszánalmasabb király, akit az Unió valaha kiköphetett magából. A saját keserű, paródiának is alig nevezhető házasságába sem tudott boldogságot csempészni, hogyan tehetett volna boldoggá hát egy egész nemzetet? Minden hazugság volt, amivel hírnevet szerzett magával, és ő nem volt elég bátor hozzá, hogy ezt bevallja. Csak egy gyenge, gerinctelen, tehetetlen senki volt. – Merre járunk most? – kérdezte, ahogy egy tágas, szélfútta területre értek. – Nos, ez a Négy Sarok, felség. – Ez? Az nem lehet… – Elhallgatott, ahogy hirtelen arcul csapta a felismerés. A selyemkereskedők székházából már csak két fal állt, az ablakok úgy tátogtak, mint a holttesteknek a halál pillanatába merevedett szeme. Ott, ahol valamikor száz vidám stand sorakozott az úton, most repedtek és hamutól ragacsosak voltak a kövek. A kertekben levél sem maradt a fákon, és az elégett rózsabokrokat belepte a sár. Régen itt kereskedők rikkantásai, szolgálók kvaterkázása, gyerekek nevetése visszhangzott. Most csak a romok közt sziszegve átfújó szél törte meg a halálos csendet, ahogy fekete homokot fújt át a város szívén. Jezal megrántotta a kantárszárát, és a vagy húsz testőrlovagból, öt hírnöklovagból meg Varuz vezérkarának tucatnyi tagjából álló kísérete hangos patacsattogással állt meg körülötte. Gorst komoran nézett fel az égre. – Felség, haladnunk kéne. Itt nem vagyunk biztonságban. Nem tudjuk, mikor folytatják a gurkhuliak a bombázást. Jezal mintha meg sem hallotta volna, leugrott a nyeregből, és bevonult a romok közé. Nehéz volt elképzelni, hogy valaha ezen a helyen vett bort meg csecsebecséket, hogy itt vettek róla méretet az új egyenruhájához. Nem egészen

százlépésnyire, a romok füstölgő sorának túloldalán állt a Nagy Harod szobra, ahol Ardeeval találkozott a sötétben, úgy tűnt, száz évvel ezelőtt. Most egy nyomorúságos csoport gyülekezett egy letaposott kert sarkában. Főleg nőket és gyerekeket látott, meg néhány öregembert. Piszkosak voltak, szakadtak, és nem egy közülük mankóra támaszkodott vagy véres kötést viselt, és innenonnan összeszedett holmikat szorongattak. Ők voltak azok, akiket az előző éjszaka harcai otthontalanná tettek. Jezalnak a torkán akadt a lélegzete. Ardee is ott volt köztük. Egy kövön ült vékony ruhában, reszketett, és a földet bámulta, sötét haja eltakarta fél arcát. Jezal a nő felé indult, és talán hetek óta először elmosolyodott. – Ardee! – A nő megfordult, tágra nyitotta a szemét, és Jezal mozdulatlanná merevedett. Egy másik lány volt az, fiatalabb, és lényegesen kevésbé vonzó. Pislogva nézett fel rá, és lassan hintázni kezdett előre-hátra. A keze remegett, és kivehetetlen szavakat mormogott az orra alatt. Mindenki Jezalt figyelte, aligha tehette meg, hogy egyszerűen odébbáll. – Kérem, fogadja el ezt! – Esetlen mozdulatokkal levette az egyik aranyból készült csatot karmazsin köpenyéről, és a lány felé nyújtotta. Az egyetlen szó nélkül bámult vissza rá, ahogy elvette. Nevetséges, értelmetlen gesztus volt, szinte sértő a maga látványos kétszínűségében. Az otthonukat elvesztett civilek láthatólag mégsem így gondolták. – Éljen Jezal király! – kiáltotta valaki, mire hangos ujjongás támadt. Egy mankóra támaszkodó fiatal férfi tágra nyílt szemmel, elkeseredetten meredt rá. Egy katonának véres kötés fedte az egyik szemét, a másikat pedig büszke könny öntötte el. Egy anya magához szorította a gyerekét, akit egy uniós zászló foszlányaiba csavart be. Az egész jelenet olyan volt, mintha szánt szándékkal úgy rendezték volna meg, hogy a lehető legerősebb hatást váltsa ki. Mintha egy festőnek álltak volna modellt egy baljós, ám kissé hatásvadász képhez a háború borzalmairól. – Jezal király! – hallatszott megint a kiáltás, amit ezúttal egy halovány hurrá is kísért. Az éljenzés csak méreg volt a számára, a vállát nyomó felelősség súlya csak még nagyobb teherként nehezedett a vállára. Egyetlen pillanatig sem volt képes tovább az arcára erőltetni ezt az álságos mosolyt, úgyhogy inkább elfordult. – Mit tettem? – suttogta, tehetetlenül tördelve a kezét. – Mit tettem? – Ahogy visszakapaszkodott a nyeregbe, mardosta a bűntudat. – Vigyenek közelebb Arnault falához! – Felség, aligha hiszem, hogy… – Hallotta, amit mondtam. Vigyenek közelebb a csatához! Látni akarom. Varuz felhúzta a szemöldökét. – Parancsára. – Megfordította a lovát, és Jezalt meg a testőrét elvezette az Árkádos irányába, végig az oly ismerős, mégis rettenetesen megváltozott utcákon. Néhány feszült perc után a tábornagy megállította a lovát, és egy nyugat felé vezető elhagyatott utcára mutatott. Halkan beszélt, mintha attól tartana, hogy az ellenség kihallgathatja őket. – Arnault fala alig háromszáz lépésnyire van abban az irányban, és a túloldalán hemzsegnek a gurkhuliak. Meg kéne fordulnunk…

Jezal alatt finoman megremegett a nyereg, a lova felkapta a fejét, és por szitált alá a házak tetejéről az utca egyik oldalán. Éppen kinyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, mit történt, amikor mennydörgésszerű hang hasított a levegőbe. Fülsüketítő, rémisztő hang, amitől Jezal füle zúgni kezdett. A környéken állóknak elállt a lélegzete. A lovak forgolódni kezdtek, kirúgtak, és a szemüket forgatták félelmükben. Varuz hátasa felágaskodott, és lehajította a nyeregből az öreg katonát. Jezal oda sem nézett, inkább borzalmas kíváncsiságtól hajtva a robbanás irányába unszolta a lovát. Apró kövek záporoztak alá, nagyot koppantak a tetőkön, és jégesőként terítették be az utcát. Nyugaton barna por felhője emelkedett az ég felé. – Felség! – hallatszott Gorst aggodalmas kiáltása. – Vissza kell fordulnunk! – Jezal mintha meg sem hallotta volna. Kilovagolt a tágas térre, ahol a törött kőlapokat törmelékdarabok borították, amelyek közül néhány akkora volt, mint egy fészer. Ahogy a fojtogató por kísérteties csendben lassan leülepedett, Jezal rájött, hogy ismeri a helyet. Jól ismeri. Az északi oldalán állt egy csapszék, amit régen sűrűn látogatott, valami azonban megváltozott – a tér nyitottabb volt, mint annak idején. Jezalnak tátva maradt a szája. A tér nyugati határának jelentős részét Arnault fala alkotta. Most nem volt más, csak egy ásító kráter. A gurkhuliak nyilván beástak alá, és megtöltötték a gödröt az átkozott robbanó porukkal. A nap ezt a pillanatot választotta, hogy áttörjön a felhők között, és a résen átnézve Jezal beláthatott az Árkádosba. A túloldalán a törmelék alkotta dombon páncélos gurkhuli katonák tekintélyes hada ereszkedett lefelé dárdával a kézben. Az első máris kifelé kapaszkodott a kráterből, és a lerombolt térre tette a lábát. Néhány félig öntudatlan városvédő csúszott-mászott a porban, fuldokolva és köpködve. Mások egyáltalán nem mozdultak. Jezal nem látott senkit, aki a gurkhuliakat elkergethette volna. Nem volt ott más, csak ő. Jó lett volna tudni, mit tett volna a helyében a Nagy Harod. A kérdésre nem is volt nehéz megtalálni a választ. A bátorság számos forrásból eredhet, és számos különböző dologból állhat össze; aki tegnap még gyáva volt, akár a holnap hőse is lehet, ha megérett rá az idő. A bátorság Jezalt magával ragadó, szédítő rohama leginkább a bűntudatnak és a félelemnek volt köszönhető, meg a félelem miatt érzett szégyennek, amit ráadásul csak fokozott az ingerült frusztráció, amiért semmi sem úgy alakult, ahogy remélte, meg a hirtelen támadt felismerés, hogy ha megölik, megoldódhat egy csomó irritáló és jelenleg kezelhetetlennek tűnő probléma. Talán nem is ez volt az igazi bátorság. Viszont a péktől sem kérdezi meg senki, mit tett a buktába, amíg jó az íze. Jezal kivonta a kardját, és a magasba emelte. – Testőrlovagok! – kiáltotta. – Utánam! Gorst kétségbeesetten kapott Jezal lovának kantárja után. – Felség! Nem sodorhatja magát ilyen… Jezal megsarkantyúzta a lovát. Az állat váratlan hévvel ugrott meg, amitől Jezal feje hátralendült, és a fájdalomtól majd elengedte a kantárt. Csúszkált a nyeregben,

a paták csattogtak, a piszkos kövek szinte repültek alatta. Halványan eljutott a tudatáig, hogy a kísérete követi, de figyelmét inkább a falnál gyülekező egyre nagyobb számú gurkhuli katona vonta magára. A lova hátborzongató sebességgel vitte az ostromlók élén haladó katona felé, aki egy hosszú zászlórudat tartott a kezében, rajta ragyogó arany szimbólumokkal. Balszerencséje, gondolta Jezal, hogy ilyen fontos feladattal bízták meg. A férfi szeme elkerekedett, ahogy meglátta a testes lovat felé rohanni. Eldobta a zászlót, és igyekezett félrevetődni az útból. Jezal kardjának éle a roham teljes erejével mélyen a vállába mart, tátongó sebet hasított a húsába, és hanyatt taszította. Újabb és újabb támadók hullottak el hangos kiáltásokkal a ló patái alatt, ahogy Jezal közéjük vágtatott. Nem is tudta, hány embert tarolhatott le. Aztán eluralkodott a káosz. Jezal ott ült a vicsorgó fekete arcok, a csillogó páncélok meg a döfködő dárdák erdeje fölött. Fa reccsent, fém kondult, emberek kiáltottak érthetetlen szavakat. Jezal átkozódva kaszabolta, amit ért, előbb az egyik oldalon, aztán a másikon. Egy dárda hegye száguldott el páncélos lába mellett. Lecsapott egy a kantárját megmarkoló kézre, mire ujjak repültek szerteszét. Valami az oldalának vágódott, és kis híján letaszította a nyeregből. A kardja alatt üresen kondult egy behorpadó sisak, a tulajdonosa pedig rögvest eltűnt a tolongásban odalent. Jezal lova felnyerített, és reszketve ágaskodott fel. Jezalt rettenetes félelem kerítette hatalmába, ahogy kirepült a nyeregből, és megfordult vele a világ. Összekuporodott a földön, és megtelt porral a szeme, megtelt porral a szája. Köhögve térdelt fel. Paták dübörögtek az összetört köveken. Csizmák csúsztak meg és puffantak a földön. A hajában turkált arany fejpántja után, de valahol elveszthette. Honnan tudná bárki is, hogy ő a király? Egyáltalán ő még a király? Ragadt a feje. Átkozottul jó ötlet lett volna egy sisakot hoznia magával, de ezzel most már kissé elkésett. Erőtlenül kezdett turkálni a törmelék között, és felfordított egy lapos követ. Már el is felejtette, mit keres. Feltápászkodott, de aztán belerúgott valamibe, amiben elakadt a lába, és megint hasra esett. Várta, hogy valaki betörje a fejét, de csak a továbbra is lova csodálatos hullájához csatolt kengyel volt a bűnös. Jezal kiszabadította a csizmáját, és levegő után kapkodva tett néhány bizonytalan lépést. Páncélját egyre nehezebbnek érezte, a kard ernyedten lógott a kezében. Valaki ráemelt egy ívelt pengét, mire Jezal átszúrta a mellkasát. A támadó vért okádott Jezal arcába, elesett, és kiejtette a kezéből a fegyverét. Valami tompa puffanással ütődött Jezal mellvértjének, és oldalvást taszította, egyenesen egy lándzsát tartó gurkhuli katonának. Az ledobta a fegyverét, és a két férfi egymással birkózva toporgott körbe-körbe hasztalan. Jezal kezdett rettenetesen elfáradni. Nagyon fájt a feje. Még levegőt venni is borzasztó erőfeszítésébe került. Ez az egész hősies roham dolog most már határozottan rossz ötletnek tűnt. Le akart feküdni. A gurkhuli katona kiszabadította egyik karját, és egy kést emelt a magasba. Abban a pillanatban csuklóból lerepült a keze, és hosszú sugárban fröcskölt utána a vér. A férfi a csonkra meredt, és üvöltve rogyott a földre. – A király! – sipította kisfiús hangján Gorst. – A király!

Hosszú kardja széles ívet írt le, és lecsapta az ordító katona fejét a nyakáról. Egy másik gurkhuli ugrott előre ívelt kardját a magasba tartva. Mielőtt még egyet léphetett volna, Gorst nehéz pengéje kettéhasította a koponyáját. Egy bárd találta el páncélba bújtatott vállát, de ő csak megrázta magát, mintha egy légy szállt volna rá, és csak úgy záporozott a vér, ahogy lekaszabolta a támadót. A negyedik gurkhuli a rövidebbik pengét kapta a nyakába, mire dülledő szemmel tántorodott meg, és egyik véres kezét a sebre szorította. Jezal előre-hátra inogott, és szinte sajnálta a gurkhuliakat. Ha távolról úgy is tűnt, hogy sokan vannak, közelebbről nyilvánvalóvá vált, hogy ezek csak segéderők, akiket a csodában reménykedve küldtek előre a kráterbe. Vézna, piszkos és reménytelenül szervezetlen sereg volt, könnyű vagy szinte semmilyen fegyverzettel. Jezalnak csak most tűnt fel, hogy sokan közülük láthatóan félnek. Gorst szenvtelenül verekedte át magát a tömegen, akár egy bika a birkanyájban. Kaszáló pengéi förtelmes hangokat hallatva nyitottak tátongó sebeket. Hamarosan újabb páncélos katonák jelentek meg a nyomában, és pajzsokkal taszigálták meg kardokkal vágták a gurkhuliakat véres tisztást aprítva közébük. Gorst elkapta Jezalt a hóna alatt, és hátrafelé kezdte vonszolni, hogy a sarka a törmeléket súrolta. Jezal halványan tudatában volt, hogy valahol elhagyta a kardját, de nem tűnt rá éppen alkalmasnak a pillanat, hogy nekiálljon megkeresni. Valami koldus nyilván óriásit fog aratni, amikor később a holttestek között kutatva rábukkan. Jezal egy észrevett egy hírnöklovagot, aki még mindig a nyeregben ült. Szárnyas sisakjának körvonalai kirajzolódtak a szálló porban, hosszú nyelű bárdja újra meg újra lesújtott. Jezalt kihurcolták a forgatagból. Időközben a valódi városvédők is összeszedték magukat, többen pedig a fal más pontjairól siettek a segítségükre. Acélsisakos katonák térdeltek le a kráter pereménél, és lőttek bele számszeríjaikkal a gurkhuliak odalent a sárban és a törmelék között nyüzsgő tömegébe. Újabb uniós íjászok és dárdások jelentek meg a téren. Hordókat, köveket meg törött gerendákat is hoztak magukkal, és nemsokára rögtönzött barikád zárta el az Arnault falában tátongó széles rést. A nyílvesszőkkel és kövekkel megszórt gurkhuliak érezhetően elbizonytalanodtak, aztán a nekiálltak visszakapaszkodni a kráter biztonságos túloldalára, holttestek tömkelegét hagyva maguk után. – Az Agriontba, felség! – szólt Gorst. – Azonnal! Jezal meg sem próbált ellenállni. Több mint eleget harcolt mára. Valami különös zajlott a Tábornagyok terén. Munkások estek csákányokkal és vésőkkel a köveknek, aztán sekély árkokat ásták, látszólag véletlenszerűen. Kovácsok izzadtak rögtönzött kemencéiknél, vasat folyattak az öntőformákba, arcukat megvilágította az izzó fém. A csattogó kalapácsok és a hasadó kő zaja elég volt hozzá, hogy Jezalnak belesajduljon a foga, az Első Mágusnak valahogyan mégis sikerült mindent túlkiabálnia. – Nem! Körbe, maga szerencsétlen, innen odáig! – Vissza kell térnem a Harcosok Házába, felség – szólt Varuz. – Arnault falát áttörték. Nem telik sok időbe, és a gurukhuliak újra próbálkoznak. Máris a

Középútnál járnának, ha ön nem ront rájuk, igaz? Már látom, hogyan szerzett nevet magának nyugaton. Talán életemben nem láttam még ilyen nemes tettet! – Aha. – Jezal figyelte, ahogy elcipelik a halottakat. Három testőrlovag veszett oda, egy ember Varuz vezérkarából meg egy küldönc, aki nem lehetett több tizenkét évesnél, és most csak egy porc tartotta a nyakán a fejét. Három férfit és egy gyereket vezetett a halálba, és akkor még nem is vette számításba a sebeket, amiket hű kíséretének egyéb tagjai szedtek össze az ő védelmében. Nemes tett, valóban. – Várjon meg itt! – szólt Gorstnak, aztán áthámozta magát az izzadó munkásokon az Első Mágus felé. Ferro keresztbe tett lábakkal ült egy hordón, kezét lazán lógatta maga mellett, és ugyanaz a gyűlölet volt félreérthetetlenül az arcára írva, amit mindig is tanúsított Jezallal szemben. Már-már megnyugtató volt a gondolat, hogy bizonyos dolgok sosem változnak. Bayaz komoran tanulmányozott egy nagy fekete könyvet, aminek repedezett bőrkötése elárulta, hogy igen régi darab. A mágus lefogyott, sápadt volt, öreg és megviselt. Arcának egyik oldalát gyógyulóban lévő sebhelyek borították. – Magával meg mi történt? – kérdezte Jezal. Bayaz összeráncolta a homlokát, és egyik karikás szeme alatt megremegett egy izom. – Én is ugyanazt kérdezhetném öntől. Jezalnak feltűnt, hogy Bayaz még azzal sem vesződött, hogy felségnek szólítsa. Megérintette a fejét körülölelő véres kötést. – Ütközetbe keveredtem. – Hogy mibe? – A gurkhuliak egy darabon ledöntötték Arnault falát, amikor éppen a város állapotát mértem fel. Senki sem volt ott, hogy visszaverje őket, szóval… magam tettem meg. – Szinte meglepve hallgatta a saját szavait. Az biztos, hogy távolról sem volt büszke arra, amit tett. Nem csinált mást, csak lovagolt egy kicsit, aztán leesett a nyeregből, és fejbe vágták. A harc java részét Bremer dan Gorst meg a saját elhullott lova vívta meg, ráadásul igen gyér ellenséggel szemben. Azért úgy érezte, kivételesen helyesen cselekedett, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Bayaz nem volt egy véleményen vele. – Szarrá ment az a kevés agya is, amit a természet félrerakott magának? – Hogy szarrá… – Jezal sűrűn pislogni kezdett, ahogy Bayaz szavainak értelme lassan eljutott a tudatáig. – Hogy merészeli, maga minden lében kanál vén seggfej! Egy királlyal beszél! – Ezt szerette volna mondani, de lüktetett a feje, és volt valami a mágus rángatózók, sebes arcában, ami belefojtotta a szót. Aztán azon kapta magát, hogy szinte bocsánatkérően dünnyög az orra alatt. – De… nem értem. Azt hittem... A Nagy Harod nem ezt tette volna? – Harod? – Bayaz Jezal arcába vigyorgott. – Harod egy gyáva kukac volt, ráadásul egy hájfej. Az a barom jóformán fel sem tudott öltözni a segítségem nélkül. – De… – Olyan embert könnyű találni, aki rohamot vezet. – A mágus minden egyes szót túlzott gondossággal ejtette ki, mintha csak egy mamlasznak magyarázna. – Olyan embert keríteni viszont, aki egy egész nemzetet elvezet, lényegesen nehezebb. Igencsak rossz néven venném, ha kiderülne, hogy hiába strapáltam magam magával. Ha legközelebb olthatatlan vágyat érez, hogy kockára tegye az életed,

talán jobban teszi, ha inkább bezárkózik a latrinába. Az emberek tisztelik azt, aki harcosként szerez hírnevet magának, és magának erre már bőven volt alkalma. Viszont az emberek nem tisztelik a hullákat. Ne oda! – ordította hirtelen Bayaz, és elsántított Jezal mellett, fél karjával dühösen integetve az egyik kovácsnak. A szerencsétlen megugrott, mint egy riadt nyúl, és izzó parázs fröccsent szét az olvasztótégelyéből. – Mondtam már, maga hülye! Pontosan kell követnie a terveket! Éppen olyan legyen, amilyennek megrajzoltam. A legapróbb hiba is végzetes lehet. Ahogy Jezal a mágust figyelte, felháborodás, bűntudat és közönséges kimerültség versengtek egymással a teste fölötti uralomért. A kimerültség győzött. Odaslattyogott a hordókhoz, és letelepedett Ferro mellé. – Ő kibaszott felsége – szólalt meg a nő. Jezal két ujjával megdörzsölte a szemét. – Nem is szolgáltam rá ennyi kedvességre tőled. – Bayaz elégedetlen, mi? – Nagyon úgy fest. – Na igen. Mikor elégedett az a vén rohadék bármivel is? Jezal egyetértőleg mordult föl. Az jutott eszébe, hogy nem is beszélt Ferróval a koronázása óta. Nem mintha annak előtte közeli barátok lettek volna, de meg kellett állapítania, hogy a nő alázatosságának teljes hiánya határozottan üdítőleg hat rá. Egy kurta pillanatig szinte úgy érezte, megint az a hiú, rest, henye és vidám ifjú, aki régen volt. Mogorván pillantott Bayazra, aki éppen a nagy fekete könyvben mutogatott valamit. – Amúgy meg miben mesterkedik? – Nekem azt mondta, meg fogja menteni a világot. – Á! Hogy úgy! Szerinted nem késett el vele egy picit? Ferro megvonta a vállát. – Nem az én dolgom az időzítés. – Hogy akarja csinálni? Csákányokkal és kemencékkel? Ahogy a nő ránézett, Jezal még mindig ugyanolyan zavarba ejtőnek találta azt az ördögien sárga szempárt. – Többek között. Jezal a térdére könyökölt, állát a tenyerébe támasztotta, és hosszasan felsóhajtott. Annyira, de annyira fáradt volt. – Úgy néz ki, rosszat tettem – mormogta maga elé. – Aha. – Ferro elfordította a tekintetét. – Hajlamos vagy rá. Éjszaka Poulder tábornok egy tábori széken fészkelődött, és reszketett a bajsza. Úgy nézett ki, mint akinek komoly erőfeszítésébe kerül, hogy kordában tartsa a dühét. Vörös arcbőre és szörcsögő légzése azt sejtették, hogy bármelyik pillanatban kiugorhat a sátorból, és egyedül ronthat rá a gurkhuli állásokra. Kroy tábornok mereven ült az asztal szemközti oldalán, állkapcsa izmai megfeszültek az arcbőre alatt. Gyilkos pillantása nem hagyott felőle kétséget, hogy bár nem kevésbé dühös, mint akárki más, haragját szigorúan magába fojtja, és ha rohamra kerül a sor, akkor aprólékos figyelmet fordít minden egyes részletkérdésre. Az első eligazításon a két tábornok vezérkara hússzoros túlerőben volt West csapatával szemben, aztán viszont sikerült fokozatosan javítani az arányokon, amíg

végül Poulder és Kroy is csak két-két tisztet hozott magával. A megbeszélések azóta kevésbé idézték a kocsmai verekedések légkörét, és inkább egy rossz hangulatú családi összejövetelre emlékeztettek – talán egy vitatott végrendelet felolvasására. West volt a végrehajtó, és igyekezett elfogadható megoldást találni mindkét civakodó kedvezményezett számára, akik viszont semmilyen megoldást nem találtak elfogadhatónak. A két oldalán kukán ülő Jalenhorm és Brint voltak az ügyvédbojtárok. Hogy a Kutyaember milyen szerepet játszott a metaforában, azt nem volt könnyű megállapítani, az viszont biztos, hogy attól, ahogyan a tőrével a körmét piszkálta, mindenki csak még idegesebb lett az amúgy is kellőképpen feszült sátorban. – Ehhez a csatához semmi sem lesz fogható! – fortyogott Poulder teljesen fölöslegesen. – Amióta Harod összekovácsolta az Uniót, egyetlen megszálló sem tette a lábát Midderland földjére. Kroy egyetértően mormogott. – A gurkhuliak célja, hogy kiforgassák a törvényeinket, megfojtsák a kultúránkat, rabszolgasorba taszítsák a népünket. Nemzetünk sorsa függ a… A sátor bejáratáról félrerántották a ponyvát, és Pike bújt be kifejezéstelen arccal. Magas, elgyötört, a fáradtságtól bizonytalan léptű, piszkos képű férfi ékezett mögötte egy takaróval a vállán. – Ez Fedor dan Heyden – szólt Pike. – Hírnöklovag. Az éj leple alatt sikerült kiúsznia Adua kikötőjéből és megkerülnie a gurkhuli vonalakat. – Rendkívül bátor cselekedet volt a részéről – mondta West, és Poulder meg Kroy kénytelen-kelletlen egyetértett vele. – Hálával tartozunk magának. Hogy állnak a dolgok a városban? – Ha őszinte akarok lenni, tábornagy úr, szörnyű a helyzet. – Hayden hangja reszketett a kimerültségtől. – A nyugati kerületek, az Árkádos és a Három Tanya a császár kezén vannak. A gurkhuliak tegnapelőtt áttörték Arnault falát, és a védvonalaink már nem bírják sokáig. Az ellenség ármelyik pillanatban átjuthat, és akkor már magát az Agriontot fenyegetik. Őfelsége kérése, hogy a lehető legsebesebben vonuljanak Aduába. Minden óra számíthat. – Megfordult esetleg a fejében valamilyen határozott stratégia? – kérdezte West. Jezal dan Luthar fejében soha nem fordult meg semmi azon kívül, hogy be kéne rúgni, és ágyba kéne bújni West húgával, de ő azért reménykedett benne, hogy az idő talán hozhatott némi változást. – A gurkhuliak körülvették a várost, de nagy területen oszlottak szét, és nem túl erősek a vonalaik. Különösen keleten sebezhetőek. Varuz tábornagy szerint egy hatékony rohammal át lehetne törni rajtuk. – Bár a város nyugati kerületeiben hemzsegnek a gurkhuli disznók – hörögte Kroy. – Állatok! – suttogta Poulder reszkető szájjal. – Állatok! – Nincs más választásunk, mint hogy azonnal Aduába vonuljunk – jelentette ki West. – Felhasználunk minden utat, hogy a lehető legnagyobb sebességgel haladhassunk a város keleti oldala felé. Ha kell, fáklyák fényénél is menetelünk. Hajnalban kell megtámadnunk a gurkhuliakat, hogy áttörhessük a blokádot a falak körül. Reutzer admirális mindeközben a kikötőben horgonyzó gurkhuli hajók ellen

vezeti a flottát. Kroy tábornok, küldjön előre egy lovascsapatot, hogy derítsék fel a terepet, és biztosítsák a haladásunkat. Nem akarok meglepetéseket. Kroy kivételesen nem mutatta jelét, hogy vonakodna. – Parancsára, tábornagy uram! – Az ön hadosztálya északkeletről közelíti meg Aduát, áttöri a gurkhuli vonalakat, majd behatol a városba, és nyugatnak halad az Agriont felé. Amennyiben az ellenség elérte a város központját, harcba száll velük. Amennyiben ez nem történt meg, megerősítik a védvonalat Arnault falánál, és felkészülnek, hogy kikergessék a gurkhuliakat az Árkádos kerületből. Kroy komoran bólintott, és a homlokán kidagadt egy ér. Az embereik akár a katonai precizitás szobra sorakoztak mögötte. – Holnap ilyenkorra egyetlen élő kantai katona sem maradhat Aduában. – Kutyaember, szeretném, ha az északföldi barátaiddal ti is támogatnátok Kroy hadosztályát. Ha a… – West küszködött a szóval. – …királyotoknak nincs ellenvetése. A Kutyaember megnyalta hegyes fogait. – Úgy sejtem, ő megy, amerre a szél fúj. Mindig is így volt ezzel. – Ma este Adua felé fúj a szél. – Igen – bólintott az északföldi. – Akkor irány Adua. – Poulder tábornok, az ön hadosztálya délkeletről közelíti meg a várost, részt vesz a falakért folyó csatában, aztán belép a városba, és a kikötő felé halad tovább. Ha az ellenség eljutott odáig, elkergetik őket, aztán északnak fordulnak, és a Középúton az Agriont felé indulnak. Poulder az öklével az asztalra csapott, tisztjei díjbirkózók módjára vicsorogtak a háta mögött. – Igen, a fenébe is! Gurkhuli vérrel festjük vörösre az utcákat. West előbb Poulderre, aztán Kroyra vetett egy komor pillantást. – Aligha kell hangsúlyoznom a holnapi győzelem fontosságát. A két tábornok szó nélkül felállt, és együtt indultak a sátor kijárata felé. Mielőtt kiléptek volna egymásra néztek. West egy pillanatig azt várta, hogy még most is belekezdenek a szokásos kakaskodásba. Aztán Kroy kinyújtotta a jobbját. – Sok szerencsét, Poulder tábornok. Poulder két kézzel ragadta meg a felajánlott kezet. – Önnek is, Kroy tábornok! Sok szerencsét mindannyiunknak. – Ezzel a két tábornok nyomukban a tisztjeikkel kilépett a szürkületbe. Egy pillanattal később Jalenhorm és Brint is követte őket. Hayden köhintett. – Tábornagy úr… Négy másik hírnöklovag is útnak indult velem együtt. Elváltunk egymástól abban a reményben, hogy legalább egyikünknek sikerül átjutnia a gurkhuli vonalakon. Megérkezett már valaki a többiek közül? – Nem… egyelőre nem. Talán később… – West nem találta túlságosan valószínűnek, hogy így lesz, és látta Hayden szemében, hogy ő sem. – Természetesen. Talán később. – Pike őrmester kerít magának bort meg egy lovat. Gondolom, szívesen megnézné, ahogy reggel megtámadjuk a gurkhuliakat. – Valóban megnézném. – Jól van. – A két férfi távozott, West pedig komoran nézett utánuk. Kár a lovag társaiért, de bőven lesz még kit gyászolni, mire holnap végeznek. Már ha

egyáltalán marad valaki, aki gyászolhat. Félrehúzta a nyílást borító ponyvát, és kilépett a hűvös levegőre. A flotta hajói odalent horgonyoztak a keskeny kikötőben, lassan ringatóztak a hullámokon, magas árbocuk ide-oda lendült az egyre sötétedő kobaltkék, hűvös szürke és dühödt narancsszínű felhők előtt. West mintha néhány csónakot is megpillantott volna a fekete part felé közeledni, amint a sereg utolsó katonáit szállították a szárazföldre. A nap sebesen ereszkedett lefelé a horizonton, utolsó, homályos sugaraival világítva meg a nyugat felé emelkedő dombokat. Valahol arrafelé, éppen a látóhatáron túl, Adua lángokban állt. West körözött a vállával, próbálta ellazítani megkötött izmait. Nem kapott híreket, amióta elindultak Anglandból. Legjobb tudomása szerint Ardee még mindig ott volt a falakon belül. Csakhogy nem tehetett semmit. Semmit, azon kívül, hogy azonnali támadást rendelt el, és a szerencse általános alakulása ellenére reménykedik a legjobbakban. Boldogtalanul dörzsölte meg a hasát. A tengeri utazás óta kínozták az emésztési zavarok. A parancsnoksággal járó feszültségek miatt, semmi kétség. Még néhány hét, és valószínűleg vért fog hányni a térképeire, éppen mint az elődje. Hosszú, szaggatott lélegzetet vett, aztán kifújta a levegőt. – Tudom, mit érzel. – A Kutyaember volt az, aki egy düledező padon ült a sátor mellett, és könyökét a térdére támasztva bámulta a tenger. West lerogyott mellé. Az eligazítás Poulderrel és Kroyjal mindig elszívta az erejét. Aki sokáig tetteti acélosnak magát, gyorsan puhánnyá válik. – Sajnálom – mondta, magát is meglepve vele. A Kutyaember ránézett. – Sajnálod? Mit? – Az egészet. Háromfást, Tult… Cathilt. – Westnek nyelnie kellett, hogy eltüntesse a torkában váratlanul támadt gombócot. – Az egészet. Sajnálom. – Hát, mind sajnáljuk. Nem hibáztatlak. Senkit sem hibáztatok, még Bethodot sem. Mire mennék vele? Mind azt tesszük, amit tennünk kell. Rég leszoktam róla, hogy az okokat keressem. West ezen elgondolkodott egy pillanatra, aztán bólintott. – Jól van. – Némán ültek tovább, és néztek, ahogy odalent az öbölben meggyújtják a fáklyákat: mintha ragyogó porszemek lepték volna el a sötét vidéket. Éjszaka, a zord fajtából. Zord a hideg és a kitartóan szitáló eső miatt, meg a hajnalig végigcaplatásra váró súlyos mérföldek miatt. És legfőképpen amiatt zord, ami a végén várt rájuk, napkelte után. Minden egyes alkalommal nehezebb csatába vonulni. Amikor Logen még fiatal volt, mielőtt elvesztette az ujját, és kétes hírnevet szerzett magának, legalább érzett némi izgatottságot is, a mámor halvány árnyékát. Mostanra már csak a gyomorszorongató félelem maradt. Félelem a harctól, és ami még rosszabb, félelem a harc kimenetelétől. Az sem segített, hogy időközben király lett belőle. Nagyon úgy tűnt, hogy egyáltalán semmiben sem segített. Olyan volt, mint főnöknek lenni, csak sokkal rosszabb. Folyton arra gondolt, hogy meg kéne tennie valamit, amiről lemaradt. Ráadásul csak még jobban eltávolodott mindenkitől. Éppen annyival, hogy a szakadék már kezdett áthidalhatatlan lenni.

Csizmák cuppogtak és szörcsögtek, fegyverek és hámok zörögtek és csilingeltek, emberek morogtak és káromkodtak a sötétben. Néhányan fáklyát gyújtottak, hogy megvilágítsák a sáros utat; a fényben ragyogott az alázuhanó cseppek végtelen sora. Logen is ázott. Az eső gyengéden csókolta a feje tetejét és az arcát, időnként koppant egyet öreg kabátja vállán. Az uniós sereg öt keletnek vezető úton haladt egyszerre Adua és gurkhuliakkal való leszámolás felé. Logen és a csapata a legészakibb úton vonultak. Dél felé látta a reszkető fények semmibe nyúló halvány sorát, amint testetlenül lebegtek a fekete tájban. Még egy menetoszlop. Még néhány ezer ember, aki káromkodva caplat a sárban a véres hajnal felé. Logen összeráncolta a homlokát. A fáklyák fényénél oldalról látta az előtte haladó Reszket keskeny arcát, a komor árnyékok közül kivillanó szemét. Egy pillanatra egymásra néztek, aztán Reszket hátat fordított, behúzta a nyakát, és tovább gyalogolt. – Hát ez még mindig nincs oda értem, és soha nem is lesz. – Az agyatlan mészárlás nem feltétlenül a legjobb út a népszerűséghez – mondta a Kutyaember. – Főleg egy király esetében. – Igen, de ennek ráadásul van vér hozzá a pucájában, hogy tegyen is valamit ez ügyben. – Reszket sérelmeit sem az idő, sem a kedvesség, sőt még megmentett életek sem fogják eltüntetni. Nincs sok olyan seb, ami valaha is teljesen begyógyul, néhány pedig minden eltelt nappal jobban és jobban fáj. A Kutyaember mintha belelátott volna Logen gondolataiba. – Ne is foglalkozz Reszkettel. Jó fiú. Éppen elég bajunk lesz ezekkel a gurkhuliakkal vagy kicsodákkal. – Aha – bólintott Zordon. Logen nem volt olyan biztos ebben. Az igazi ellenségek azok, akik a szomszédban laknak, mondta egyszer az apja. Annak idején minden kecmec nélkül megölte volna a rohadékot, és a probléma máris megoldódik. Most viszont igyekezett jobb ember lenni. Erősen próbálkozott. – Viszont a holtakra mondom! – szólt a Kutyaember. – Most meg barnák ellen harcolunk az Unió oldalán. Ez meg hogy a kurva életbe történt? Nem is kéne itt lennünk. Logen mély lélegzetet vett, és megvárta, amíg Reszket eltávolodik tőle. – Veszett kitartott mellettünk. Nélküle sosem intéztük volna el Bethodot. Tartozunk neki. Csak még egy utolsó csata lesz. – Feltűnt már valaha, hogy általában minden csata egy másikhoz vezet. Nagyon úgy tűnik, hogy mindig van még egy. – Aha – bólintott Zordon. – Most nem lesz. Ez az utolsó, aztán végeztünk. – Tényleg? És akkor mi lesz? – Gondolom, visszamegyünk Északföldre – vont vállat Logen. – Béke lesz, nem? – Béke? – mordult föl a Kutyaember. – Egyébként az micsoda? Mit lehet kezdeni vele? – Hát szerintem… szóval… gazdálkodunk vagy ilyesmi.

– Gazdálkodunk? A kibaszott holtakra, hát mit tudsz te, vagy mit tud közülünk bárki a gazdálkodásról? Egész életünkben nem csináltunk mást, csak öltünk. Logen feszengve rántott egyet a vállán. – Nem szabad feladni a reményt. Az ember mindig tanulhat, nem? – Tényleg? Minél többet ölsz, annál jobban csinálod. És minél jobban tudsz ölni, annál kevésbé vagy képes bármi másra. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy azért éltünk ilyen sokáig, mert ha öldöklésre kerül a sor, abban mi vagyunk a legjobbak. – Sötét hangulatban vagy, Kutyaember. – Évek óta sötét hangulatban vagyok. Engem inkább az aggaszt, hogy te nem. A remény nem áll jól a magadfajtának, Logen. Árulj el nekem valamit! Előfordult már, hogy megérintettél valamit, és annak nem esett baja. Mid volt valaha, ami nem vált porrá? Logen ezen elgondolkodott. A felesége és a gyerekei, az apja és a népe, mind visszamentek a sárba. Forley, Háromfás és Tul. Mind jóemberek voltak, és mind meghaltak; volt köztük, aki Logen saját keze által, és volt, akinek a hanyagsága, a büszkesége, az ostobasága lett a veszte. Most látta maga előtt az arcukat, és egyáltalán nem tűntek boldognak. A holtak általában így vannak vele. És Logen akkor még nem is gondolt a mögöttük ólálkodó komor társaságra. Szellemek hada. Lemészárolt, véres sereg. Azok az emberek, akiket szánt szándékkal ölt meg. Ott volt Szívtelen Shama a felhasított gyomrával és a kilógó beleivel. Feketeláb az összetört lábával és a megégett karjával. Az az átkozott Finnius a levágott lábfejével meg a felhasított mellkasával. És ott volt az élükön Bethod is, pépesre zúzott koponyájával, eltorzult, mogorva képével. Crummock halott fia kukucskált ki a háta mögül. Tengernyi gyilkosság. Logen összeszorította a szemét, aztán megint tágra nyitotta, de az arcok még mindig ott lebegtek előtte. Nem tudott mit felelni. – Gondoltam. – A Kutyaember elfordult tőle, ázott haja az arcába lógott. – Nem te mondtad mindig, hogy reálisan kell szemlélni a dolgokat? Ebben van igazság. – Továbbsietett az úton, a hideg csillagok alatt. Zordon egy pillanatig még ott maradt Logen mellett, aztán megvonta nyirkos vállát, és a fáklyával a kezében a Kutyaember nyomába eredt. – Az ember változhat – suttogta Logen, de ő sem tudta, hogy a Kutyaemberhez beszél-e, saját magához, esetleg a halottfehér arcokhoz a sötétben. Társai körülötte vonultak az ösvényen, ő mégis egyedül volt. – Az ember változhat. Kérdések Az őszi köd utolsó foszlányai is felszálltak a tengerről, ahogy a nap nyugovóra tért a romokban heverő Adua felett, és egészen szellemszerűvé varázsolta a hűvös éjszakát. Százlépésnyire már alig lehetett kivenni a házak körvonalait. Kétszáz lépés, és minden épület határozottan kísértetiesnek tűnt. Az itt-ott az ablakokban világító fények lidércekként lebegtek a félhomályban. Tiszta idő a piszkos munkához, márpedig abból nem kevés vár ránk. Jó ideje nem hallatszottak már távoli robbanások. A gurkhuli kőhajítók elhallgattak. Legalábbis egyelőre, és végül is miért ne tették volna? A város most

már majdnem az övék, és miért égetnék fel a saját városukat? Itt, Adua keleti felén, a harcoktól messze, minden időtlenül nyugalmasnak tűnt. Majdnem, mintha a gurkhuliak sosem jöttek volna. Amikor távoli kopogás szűrődött el hozzá a félhomályban, mintha egy jól fegyverzett sereg közelítene, Gloktát akaratlanul is elfogta az idegesség, és az út mellett burjánzó sövény árnyékba húzódott. Erőtlen, imbolygó fények közeledtek a sötétben. Aztán egy férfi körvonalai rajzolódtak ki. Egyik kezét lazán a kardja markolatán tartotta, könnyed, peckes léptei határtalan önbizalomról tanúskodtak. Mintha valami hosszúkás tárgy állt volna ki a fejéből, ami a mozgása ritmusára ingott ide-oda. Glokta a szemét meresztette a szürkületben. – Cosca? – Úgy bizony! – nevette el magát a styriai. Elegáns bőrsapkát viselt, rajta egy röhejesen hosszú tollal, amit most megpöckölt az ujjával. – Új kalapot vettem. Vagy inkább úgy kéne mondanom, hogy maga vette nekem, igaz, elöljáró? – Látom. – Glokta megnézte magának a hosszú tollat és a hivalkodó arany kosarat Cosca kardjának markolatán. – Azt hittem, abban maradtunk, hogy disztingvál. – Hogy disztingválok? – A styriai felhúzta a szemöldökét, aztán vállat vont. – Á, szóval ezt mondta. Emlékeztem, hogy magyarázott valamit, meg arra is, hogy fogalmam sem volt, mit jelent. – Elhúzta a száját, aztán fél kézzel megvakarta az ágyékát. – Azt hiszem, felszedtem néhány potyautast valamelyik nőtől a csapszékben. Ezektől az apró rohadékoktól nem kicsit viszket az ember. – Hú! A nők pénzt kapnak érte, hogy az ágyékával foglalkozzanak. Az ember azt hitte volna, hogy a tetveknek több eszük van annál, mint hogy saját jó szántukból megtegyék. Cosca mögött komoly sereglet kezdett kirajzolódni a sötétségből, néhányan viharlámpákat is hoztak magukkal. Tucatnyi bozontos férfi, aztán még egy tucatnyi: úgy áradt belőlük a fenyegetés, akár a trágyát körüllengő bűz. – Ezek a maga emberei? A legközelebbi férfi arcán talán a legcsúnyább kelés éktelenkedett, amit Glokta valaha látott. A mellette állónak az egyik keze hiányzott, a másikat pedig egy félelmetesnek tűnő kampóval helyettesítették. Utánuk egy nagydarab, hájas fickó következett, akinek kék volt a nyaka a rosszul megrajzolt tetoválások tömegétől, az ő társául pedig egy már-már törpének nevezhető, patkányképű, félszemű ember szegődött. Azzal nem vacakolt, hogy valamivel lekösse szemgödrét, amely így üresen tátongott zsíros haja alatt. Ekképp folytatódott a gazemberek sora. Talán kéttucatnyian lehettek, és ránézésre egytől egyig hétpróbás banditák lehettek, akikhez fogható talán még sosem került Glokta szeme elé. Pedig került már a szemem elé egynéhány a magam idejében. Annyi biztos, hogy nem kötöttek közelebbi barátságot a fürdővízzel. Egy sincs közöttük, akiről ne hinném el, hogy nem lenne hajlandó eladni a saját húgát egy márkáért. – Kissé megbízhatatlannak tűnnek – jegyezte meg. – Megbízhatatlannak? Ez képtelenség. elöljáró! Csak elhagyta őket a szerencse, azt meg mindketten tudjuk, milyen, igaz? Valójában egy sincs köztük, akire ne merném rábízni a saját édesanyámat. – Biztos benne? – Húsz éve meghalt. Mi kárt tudnának tenni benne? – A zsoldos átkarolta Glokta görbe vállát, és közelebb húzta magához, amitől annak éles fájdalom hasított a

csípőjébe. – Attól tartok, a fosztogatással nem mennek sokra. – Cosca meleg lélegzetén alkohol és megvesztegethetőség szaga érződött. – Aki csak tehette, a gurkhuliak érkezésének pillanatában meglépett a városból. De hát kit érdekel, mi? Nem a külsejük, hanem a tökösségük meg az izmaik miatt fogadtam fel őket. A reményvesztett emberek valók nekem. Mi ketten aztán igazán meg tudjuk érteni őket, ugye? Vannak olyan munkák, amikhez elkeseredett emberekre van szükség, nem igaz, elöljáró? Glokta komoran nézett végig a szikár, felpuffadt, sebhelyes és tönkretett arcok során. Hogyan történt, hogy az ígéretes Glokta ezredes, a királyi seregek első ezredének parancsnoka most egy ilyen csürhét irányít? Hosszan felsóhajtott. Csakhogy most már kicsit késő lenne nyalka zsoldosokat keríteni, és felteszem, ezek is olyan jól megtöltik az árkot, ha nem még jobban. – Nos jól van. Itt várjanak! Glokta felnézett a sötét házra, ahogy szabad kezével belökte a kaput, és bebicegett. A nehéz függönyök között vékony fénysugár szűrődött ki. Botja fogantyújával bedörömbölt az ajtón. Egy darabig csönd volt, aztán vonakodó léptek közeledtek odabentről. – Ki az? – Én vagyok. Glokta. Elhúzták a reteszeket, és fény áradt ki a hűvös estébe. Ardee arca sovány volt, a szeme körül szürke, az orránál pedig rózsaszín. Mint egy haldokló macska. – Elöljáró! – A nő elmosolyodott, megfogta Glokta könyökét, és szinte berángatta az ajtón. – Micsoda öröm! Végre lesz kivel beszélgetnem. Olyan irtózatosan unatkozom. – A nappali sarkában számos üres üveg verte vissza dühödten a füstös gyertyák és a kandallóban parázsló fahasáb fényét. Az asztalt piszkos tányérok és poharak lepték el. Az egész szoba izzadság, bor, maradék étel és friss kétségbeesés szagától bűzlött. Létezik-e nyomorúságosabb elfoglaltság, mint egyedül berúgni? A bor alkalmasint felvidít egy vidám embert. A szomorúbbat csak még szomorúbbá teszi. – Megint ezen a vacakon próbálom átküzdeni magam – csapott rá egy széken a fedelével felfelé, nyitva heverő könyvre Ardee. – A Mester bukása – állapította meg Glokta. – Ezt a szart olvassa? Csupa varázslat meg hősködés. Ez első kötetnek sem értem a végére. – Megértem. Én a harmadiknál tartok, de nem lett jobb. Túl sok francos varázsló van benne. Folyton összekeverem őket egymással. Tele van csatákkal meg soha véget nem érő, véres utazásokkal egyik helyről a másikra, aztán meg vissza. Ha csak még egy térképet meglátok, esküszöm, megölöm magam. – Nincs kizárva, hogy valaki megspórolja magának a strapát. – Hm? – Attól tartok, többé nincs itt biztonságban. Velem kéne jönnie. – Megszöktet? Hála a sorsnak! – Ardee türelmetlenül legyintett. – Ezt már túltárgyaltunk. A gurkhuliak messze járnak innen, a város túloldalán. Maga nagyobb veszélyben van az Agriontban, és nem kell… – Nem a gurkhuliak jelentik a veszélyt. Az udvarlóim. – És ezek miatt az úriemberek miatt én vagyok veszélyben?

– El nem tudja képzelni, milyen féltékenyek tudnak lenni. Attól tartok, hamarosan veszélyt fognak jelenteni mindenkire, akit valaha ismertem egész szánalmas életemben, legyen az illető barátom vagy ellenségem. – Glokta lekapott egy csuklyás köpenyt a falból kiálló kampóról, és a nő felé nyújtotta. – Hová megyünk? – Egy elbűvölő kis házacskába a kikötő közelében. Túl van már a legszebb napjain, de nagyon eredeti. Éppen, mint mi ketten, mondhatnám. Nehéz léptek közeledtek a folyosó felől, és Cosca dugta be a fejét a szobába. – Elöljáró, mennünk kéne, ha oda akarunk érni a kikötőbe… – Elhallgatott, és meglepetten meredt Ardeera. Kínos csend támadt. – Ki ez? – kérdezte a nő. Cosca peckesen belépett a szobába, széles mozdulattal lekapta a kalapját, megvillantva ezzel sebhelyes, tar fejbőrét, és a mélynél is mélyebbre hajolt. Nem sok választja el tőle, hogy az orrával a padlót súrolja. – Bocsásson meg, hölgyem. Nicomo Cosca, hírhedt szerencselovag, szolgálatára. Ami azt illeti, szűkölök a lábai előtt. – Dobókése kihullott a zubbonyából, és csörömpölve esett a földre. Egy pillanatig mind rámeredtek, aztán Cosca vigyorogva emelte fel a fejét. – Látja azt a legyet a falon? Glokta összehúzta a szemét. – Talán nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy… A kés pörögve szállt át a szobán, majd egy jó lépésnyivel eltévesztette a célpontot, nyelével előre a falnak vágódott, kivájt belőle egy jókora darab vakolatot, aztán zörögve csúszott odébb a padlón. – Picsába! – kiáltott fel Cosca. – Vagyis… francba! Ardee összehúzott szemöldökkel nézett a késre. – Én azt mondanám, picsába. Cosca kaján mosollyal nyugtázta a megjegyzést. – El vagyok bűvölve. Amikor az elöljáró beszámolt nekem az ön szépségéről, úgy gondoltam, bizonyára csak nagyot mond. Most már látom, hogy alábecsülte önt. – Felkapta a kését, aztán kissé ferdén a fejébe nyomta a kalapját. – Kérem engedje meg, hogy szerelmesnek nyilvánítsam magam. – Mit mondott neki? – kérdezte Ardee. – Semmit. – Glokta savanyú képpel szívta meg az ínyét. – Cosca uram hajlamos túlzásokba esni. – Főleg ha szerelemről van szó – vetette közbe a zsoldos. – Főleg akkor. Ha beleszeretek valakibe, akkor az nálam komoly dolog, és rendszerint nem is történik meg napi egynél többször. Ardee felhúzta a szemöldökét. – Nem tudom, hogy ezt bóknak vegyem, vagy inkább megijedjek. – A kettő nem zárja ki egymást – jegyezte meg Glokta. – Mindenesetre út közben tegye, akármelyik mellett dönt. – Kifogyunk az időből, és nekem még kertet is kell gyomlálnom. A kapu a rozsdás fém halálsikolyával nyílt ki. Ahogy Glokta átlépett a rothadó küszöbön, a lába, a csípője, a háta mind hasogattak a hosszú gyaloglástól a kikötőig. A romos épület körvonalai a borzalmas udvar túlvégén rajzolódtak ki a homályból. Olyan, mint egy hatalmas mauzóleum. Halott reményeim illő

síremléke. A szokás szerint talpig feketébe öltözött, maszkot viselő Severard és Frost a málló lépcsőn vártak az árnyékban. A ruhájuk egyforma, de még csak nem is hasonlítanak egymásra. Egy tagbaszakadt férfi meg egy sovány, egy fehér hajú meg egy sötét hajú, az egyik karba font kézzel áll, a másik keresztbe tett lábbal ül. Az egyik hűséges, a másik…meglátjuk. Severard a megszokott mosolygó tekintettel bogozta ki a lábait, és állt fel. – Jól van, főnök, szóval mi ez a… Cosca belépett a kapun, és lustán indult el a töredezett járdán, szakadt csizmájával kődarabokat rúgva félre az útból. Egy romos szökőkút mellett megállt, és ujjával kikapart belőle egy adag sarat. – Vacak. – A zsoldosok máris szétoszlottak a szeméttel teli udvaron. A toldozott-foldozott kabátok, szakadt köpenyek alól a legkülönfélébb méretű és formájú fegyverek bukkantak elő. Élek, hegyek, tüskék és karimák villantak a lámpások fényében. Az acél a kezükben éppen olyan sima és tiszta volt, mint amilyen göcsörtös és piszkos az arcuk. – Ezek meg kicsodák? – kérdezte Severard. – Barátok. – Nem tűnnek valami barátságosnak. Glokta megmutatta praktikálisának a tátongó lyukat a fogsorában. – Nos, attól függ, ki kinek az oldalán áll. Severard arcáról lefagyott a mosoly utolsó halvány maradványa is. Tekintete idegesen ugrált ide-oda. Ilyen egy bűnös szeme. Volt alkalmunk megtanulni. Látjuk a foglyainkon. Látjuk a tükörben , ha bele merünk nézni. Többet reméltem volna egy ilyen tapasztalt embertől, de hiába tartja a pengét a kezében, az nem készíti fel rá, milyen lesz, ha megvágják vele. Én már csak tudom. Severard egy nyúl fürgeségével szaladt a ház felé, de egyetlen lépcsőfokot tett csak meg, amikor egy nagy fehér kéz csapódott oldalról a nyakának, és öntudatlanul terült el a földön. – Vidd az alagsorba, Frost. Tudod az utat. – Ahahho. Ihe. – A tagbaszakadt albínó a vállára kapta Severard ernyedt testét, és a bejárat felé indult. – Meg kell mondjam – szólt Cosca, könnyed mozdulattal rázva le a mocskot az ujjáról –, tetszik, ahogy az embereivel bánik, elöljáró. Mindig csodáltam a fegyelmezettséget. – Szép kis tanács a Világ Körének legfegyelmezetlenebb emberétől. – A legkülönbözőbb dolgokat tanultam meg a saját hibáimból. – Cosca megfeszítette az állát, és megvakarta varral borított nyakát. – Csak azt az egyet nem tanultam meg soha, hogy hogyan ne kövessem el őket. – Aha – nyögte Glokta, és nekilátott, hogy felküzdje magát a lépcsőn. Ez az átok mindannyiunkat sújt. Egyre csak körben járunk, kapkodunk a sikerek után, amiket aztán sosem sikerül megragadni, és újra meg újra belebotlunk ugyanazokba a hibákba. Az élet az a mizéria, amit két csalódás között el kell viselnünk. Beléptek az üres ajtónyíláson, és az előtér mélyebb sötétjébe jutottak. Cosca a magasba emelte a lámpáját, és felnézett a beszakadt tetőre, nem is törődve vele, hogy csizmája éppen a padlót ellepő madárürülékben cuppog. – Egy palota! – Hangját visszaverték a beomlott lépcsőházak, az üres folyosók, a csupasz gerendák.

– Kérem, érezzék magukat otthon! – szólt Glokta. – Viszont talán jobb lenne, ha nem maradnának szem előtt. Ma este látogatókat várunk. – Kitűnő. Szeretjük a társaságot, ugye, fiúk? Cosca egyik embere harsányan felröhögött, megmutatva szarra emlékeztető színű fogsorát. Annyira rohadt, hogy szinte elégedett vagyok a sajátommal. – Ezek a látogatók, őeminenciájától, a főlektortól fognak érkezni. Megoldató esetleg, hogy határozottan lépjenek fel velük szemben, amíg én odalent vagyok? Closca elégedetten pillantott körbe a düledező helyiségben. – Kitűnően alkalmas egy meleg üdvözlésre. Értesítem, ha a vendégeink távoztak. Kétlem, hogy sokáig maradnak. Ardee a falhoz húzódott, a fejére igazította a csuklyáját, és a földet bámulta. Próbál beleolvadni a vakolatba, és ki hibáztathatná érte? Aligha a legkellemesebb a társaság egy fiatal hölgy számára, és a környezet sem éppen felemelő. Azért felteszem, még mindig jobb, mintha elvágnák a torkát. Glokta a nő felé nyújtotta a kezét. – Az lenne a legjobb, ha most velem jönne. Ardee habozott. Mintha nem lenne benne teljesen biztos, hogy az lenne a legjobb, ha velem jönne. Egy rövid pillantás a világ legcsúfabb mesterségét űző férfiak néhány legcsúfabbikára végül mégis meggyőzte a nőt. Ahogy Cosca átadta a lámpáját, ügyelt rá, hogy az ujjai kínosan hosszan időzzenek el Ardee kezén. – Köszönöm – szólt a nő, és elkapta a kezét. – Örömömre szolgált. Alálógó tapéta, törött lécek és lehullott vakolatdarabok vetettek különös árnyékokat, ahogy hátrahagyták Coscát az embereivel, és tovább vonultak a halott épület gyomrába. Folyosókon és vaksötét, sírokként ásító szobákon haladtak át, – A barátai egészen elbűvölő társaságnak tűnnek – jegyezte meg Ardee. – Ó, valóban, a társasági élet égboltozatának legfényesebb csillagai ők. Állítólag bizonyos munkákhoz elkeseredett emberekre van szükség. – Ezek szerint valami igazán piszkos munkán jár a feje? – Mikor nem? A lámpa alig világította meg a rothadó nappalit, ahol a burkolat levált az olcsó tégláról, a padló legbarátságosabb darabja pedig egy bűzlő pocsolya volt. A rejtett ajtó nyitva állt a szoba túlsó végében, és Glokta szorosan a fal mellett indult el felé; csípője égett az erőfeszítéstől. – Mit csinált az embere? – Severard? Csalódást okozott nekem. – És hamarosan megtudjuk, mekkorát. – Akkor remélem, én sosem okozok csalódást magának. – Biztos vagyok benne, hogy magának több esze van annál. Nekem kéne előremennem, akkor ha esem, legalább egyedül esem. – Fintorogva indult le a lépcsőn, a nő pedig a lámpával a kezében követte. – Fúj! Mi ez a szag? – A szennyvízcsatorna. Van egy bejárata valahol idelent. – Glokta elcsoszogott egy nehéz ajtó mellett, és belépett az átalakított borospincébe. Két oldalt a cellák fényes acélrácsai világítottak, ahogy elhaladtak előttük, és az egész hely penésztől meg félelemtől bűzlött.

– Elöljáró! – jött egy hang a sötétből. Hosszúláb testvér elgyötört arca jelent meg az egyik rácshoz préselődve. – Hosszúláb testvér, a bocsánatát kell kérnem. Nem értem rá mostanság. A gurkhuliak ostrom alá vették a várost. – A gurkhuliak? – nyüszítette a férfi kidülledő szemmel. – Kérem, ha elenged… – Csendet! – förmedt rá Glokta olyan hangon, hogy hízelgésről a továbbiakban szó sem lehetett. – Itt kell maradnia! – mondta Ardeenak. Ardee feszülten pillantott a navigátor cellája felé. – Itt? – Ő nem veszélyes. Szerintem jobban ellesz itt, mint… – fejével a nyitott ajtó felé intett a boltíves terem folyosó túlvégén. – …odabent. A nő nyelt egyet. – Jól van. – Elöljáró, kérem! – Egy kar nyúlt ki Hosszúláb cellájából. – Kérem, mikor fog elengedni? Elöljáró, kérem! – Glokta halk kattanással zárta rá az ajtót a könyörgő fogolyra. Ma más dolgunk van, az pedig nem várhat. Frost időközben hozzábilincselte a még mindig eszméletlen Severardot az asztal mellett álló székhez, és most éppen egyesével gyújtogatta a lámpákat egy gyertyával. A kupolás teremben fokozatosan világos lett, és a falakon színekkel teltek meg a festmények. Kanedias komoran, kiterjesztett karral nézett le, mögötte égett a tűz. Á, öreg barátunk, a Mester neheztel, mint mindig. Vele szemben fivére, Juvens még mindig vörös vérét folyatta a falra. És azt gyanítom, fog még itt vér folyni ma éjszaka. – Hrr! – nyögött föl Severard, és vékony szálú haja meglibbent a válla fölött. Ahogy Glokta óvatosan letelepedett a fotelébe, megnyikordult alatta a bőr. Severard még egyet nyögött, a feje hátrabicsaklott, a szemhéja megremegett. Frost odaballagott mellé, lecsatolta Severard maszkját, és a szoba sarkába hajította. Az Inkvizíció félelmetes praktikálisából… senkivé lett. Severard fészkelődött, az orrát húzogatta, és grimaszokat vágott, mint egy alvó kisfiú. Fiatal. Gyenge. Tehetetlen. Az ember szinte megsajnálná, ha lenne szíve. De egyáltalán nem most jött el az érzelgősség, a barátság vagy a megbocsátás ideje. Túlontúl régóta kísért a boldog és ígéretes Sand dan Glokta ezredes szelleme. Viszlát, öreg barátom. Ma nem segíthetsz nekünk. Most annak van itt az ideje, hogy a könyörtelen Glokta elöljáró megtegye, ami tőle telik. Hogy megtegye az egyetlen dolgot, amihez ért. Most a kemény fejeknek, a kemény szíveknek és a még keményebb pengéknek van itt az ideje. Itt az ideje, hogy kivágjuk az igazságot. Frost két ujját Severard gyomrába mélyesztette, mire a fogolynak felpattant a szeme. Összerándult a széken, a bilincsei megcsördültek. Észrevette Gloktát. Észrevette Frostot. Ahogy körülnézett a teremben, tágra nyílt a szeme, és csak még jobban elkerekedett, amikor egyszerre rájött, hol van. Hörögve szívta a levegőt, a rettegés borzalmas sóhajával, hogy a zsíros hajszálak meg mozdultak az arca előtt. De hogy is kezdjük? – Tudom… – nyögte –, tudom, hogy elmondtam annak a nőnek, ki maga… Tudom… de nem volt választásom. – Á, kezdődik a könyörgés. Mindenki többékevésbé ugyanúgy viselkedik, ha egy székhez láncolják. – Mit tehettem volna? Kinyírt volna, bassza meg! Nem volt választásom! Kérem…

– Tudom, mit mondtál neki, és tudom, hogy nem volt választásod. – Akkor… akkor miért? – Ne gyere ezzel, Severard. Tudod, miért vagy itt. – Frost a tőle megszokott szenvtelenséggel lépett előre, és felemelte Glokta csodálatos ládájának tetejét. A tálcák egzotikus virágokként nyíltak ki, megmutatva a szerszámok fényes fogantyúit, ragyogó tűit, csillogó pengéit. Glokta felfújta az arcát. – Ma jó napom volt. Nem csináltam be az éjszaka, és reggel egyedül eljutottam a fürdőig. Nincsenek komoly fájdalmaim. – Ujjait a hentesbárd nyele köré fonta. – Márpedig egy jó napot meg kell ünnepelni. Olyan kevés van belőle. – Előhúzta az eszközt a tokjából, és a nehéz penge megvillant a lámpák nyers fényében. Severard le sem vette róla a félelemtől és az elragadtatottságtól tágra nyílt szemét, miközben izzadságcseppek gyöngyöztek sápadt homlokán. – Nem – suttogta. Igen. Frost kinyitotta a bilincset Sevarard bal csuklóján, és két húsos kezével felemelte a karját. Megfogta az ujjait, és szétnyitotta őket, amíg ott nem feküdtek mind, szétterpesztve előtte az asztalon. Mindeközben szabad karjával szorosan tartotta a másik praktikális vállát. – Azt hiszem, a bemelegítéstől eltekinthetünk. – Glokta előredőlt, felállt, és lassan körbebicegte az asztalt. Botja kopogott a köveken, bal lábát csoszogva húzta maga után, a bárd pengéjének sarka puhán karcolta végig az asztal lapját. – Neked nem kell elmagyaráznom, hogyan működik ez. Neked, aki olyan sokszor és olyan ügyesen asszisztáltál nekem. Ki tudhatná nálad jobban, hogyan haladunk tovább? – Ne! – szűkölt Severard, és próbált kipréselni magából egy elkeseredett mosolyt, miközben a szeme sarkából könnycseppek csordultak elő. – Nem, nem teszi meg. Velem nem! Nem teszi meg! – Veled nem? – Glokta szomorú mosolyra húzta a száját. – Ó, Severard praktikális, ugyan már… – A vigyor fokozatosan tűnt el az arcáról, ahogy felemelte a bárdot. – Jobban ismersz te engem annál. Bumm! A nehéz penge éles villanással csapott le, és miután leszelte a lehető legvékonyabb bőrdarabot Severard középső ujjáról, beleállt az asztal lapjába. – Ne! – vonyította Severard. – Ne! – Ezek szerint már nem is csodálod annyira a precizitásomat? – Ó, igen, igen! – Glokta megrántotta a sima nyelet, és kiszabadította a pengét. – Mit gondoltál, mi lesz ennek a vége? Beszéltél. Olyan dolgokat mondtál el, amiket nem kellett volna, olyan embereknek, akikkel szóba sem szabadott volna állnod. Most elmeséled nekem, mit mondtál el. Most elmeséled nekem, kinek. – A bárd ragyogott, ahogy megint felemelte. – És jobban jársz, ha gyorsan belekezdesz. – Nem! – Severard vonaglott, és dobálta magát a székben, de Frost olyan szorosan tartotta, mint méz a beleragadt legyet. Igen. A penge könnyedén vágta át Severard középső ujját, leválasztva róla a felső percét. A mutatóujj hegye elgurult az asztallapon. A gyűrűsujj hegye ott maradt, ahol volt, a fa résébe beékelődve. Mivel Frost továbbra is satuként szorította Severard csuklóját, a három sebből csak lassan szivárgott a vér., hogy aztán apró patakokban folyjon szerteszét.

Pár pillanatra néma csend lett. Egy, kettő, három… Severard felordított. Vonyított, rángatózott, remegett, az arca torz grimaszba rándult. Fáj, mi? Üdv a világomban. Glokta megmozgatta sajgó lábát a csizmájában. – Ki gondolta volna, hogy a mi kis szívmelengető együttműködésünk ilyen véget érhet? Nem én döntöttem így. Nem én. Áruld el, kivel beszéltél! Áruld el, mint mondtál nekik! Akkor nem tart tovább ez a kínos jelenet. Máskülönben… Bumm! Most Severard kisujja végéből is levált egy darab, meg három másik a többi ujjról. A praktikális középső ujjából már alig maradt valami. Severard a borzalomtól tágra nyílt szemmel bámult rá, és apró, szaggatott adagokban vette a levegőt. Döbbenet, csodálkozás, értetlen félelem. Glokta a praktikális füléhez hajolt. – Remélem, nem tervezted, hogy megtanulsz hegedülni, Severard. Mire itt végzünk, mázlid lesz, ha egy kibaszott gongon tudsz játszani. – Ahogy megint felemelte a bárdot, a nyakában görcsbe rándult egy izom, és Glokta elfintorodott. – Várjon! – zokogta Severard. – Várjon! A Valint és Balk! A bankárok! Velük beszéltem… Velük beszéltem… Tudtam. – Mit mondtál el? – Hogy maga akkor is tovább kereste Raynault gyilkosát, miután a császár követét felkötötték. – Glokta szeme találkozott Frostéval, de az albínó szenvtelen tekintettel nézett vissza rá. És egy újabb titkot cibáltunk ki a könyörtelen fényre. Milyen szomorú, hogy megint igazam volt. Mindig meglep, milyen gyorsan meg lehet oldani a problémákat, ha az ember nekilát felszeletelni valakit. – És… és… azt is elmondtam nekik, hogy utána akart járni a fattyú királyunknak meg Bayaznak, és azt is, hogy nyomozott Sult után, ahogy kérték, és azt is elmondtam, hogy… elmondtam, hogy… Severard hebegve hallgatott el, és ujjainak az asztalon egyre terebélyesedő vértócsában heverő maradványaira nézett. Az elviselhetetlen fájdalom, a még elviselhetetlenebb veszteség és teljes hitetlenség keveréke. Álmodom? Vagy tényleg örökre elvesztettem az ujjaim felét? Glokta a bárd végével megbökte Sevarardot. – És még? – Elmondtam nekik mindent, amit csak lehetett. Elmondtam mindent… amit tudtam… – A szavak fröcsögve törtek elő a gyötrelemtől eltorzult ajkai közül. – Nem volt választásom! Valint és Balk. Adósságok, zsarolás és árulás. Milyen borzasztóan banális ez az egész. Ez a baj a válaszokkal. Valahogy soha nem olyan izgalmasak, mint a kérdések. Glokta szája bánatos mosolyra rándult. – Nem volt választásod. Pontosan tudom, milyen érzés. – Megint felemelte a bárdot. – De… Bumm! A nehéz penge megkarcolta az asztalt, ahogy Glokta félrepiszkált az útból négy újabb takaros húskarikát. Severard ordított, aztán levegő után kezdett kapkodni, majd kétségbeesetten, nyálat fröcskölve, eltorzult arccal, tovább ordított. Éppen olyan, mint az aszalt szilva,amit reggelire eszem néha. A praktikálisnak még mindig megvolt a fél kisujja, de a másik háromból csak vérző csonk maradt. Viszont ha már idáig eljutottunk, nem állhatunk csak úgy meg. Semmi sem állíthat meg bennünket, igaz? Minden tudnunk kell.

– És mi a helyzet a főlektorral? – kérdezte Glokta, és a nyakát nyújtóztatva próbált lazítani merev vállán. – Honnan tudta, mi történt Dagoskában? Mit mondtál neki? – Hogy honnan… mi… Semmit nem mondtam! Semmit nem… Bumm! Severard hüvelykje lerepült a kezéről, és véres foltok kanyargó sorát hagyva maga után, elgurult az asztalon. Glokta megmozgatta a csípőjét, hátha sikerül megszabadulnia a lábában lefelé kúszó és a gerincén felfelé kúszó fájdalomtól. De nincs tőlük menekvés. Minden lehetséges testhelyzet kicsit rosszabb, mint az előző. – Mit mondtál Sultnak? – Én… én… – Severard felnézett, a szája tátva maradt, alsó ajkáról hosszú nyálcsík lógott alá. – Én… Glokta felhúzta a szemöldökét. Ez nem válasz. – Kösd el a csuklójánál, és készítsd elő a másik kezét. Itt már nincs mivel dolgoznunk. – Ne! Ne! Kérem… én nem… kérem… – Hogy mennyire elegem van a könyörgésből. Fél óra, és a „ne” meg a „kérem” elveszíti minden jelentését. Kezdenek birkabégetésnek hangzani. A végén úgyis mindannyiunkat a vágóhídra hajtanak. A véres asztalon szerteszét heverő ujjdarabokra pillantott. Hús a hentesnek. Gloktának fájt a feje, túl világos volt a szobában. Letette a bárdot, és megdörzsölte égő szemét. Fárasztó munka megcsonkítani az ember egyik legközelebbi barátját. Csak most vette észre, hogy vért kent a szemhéjára. A fenébe! Frost egy madzaggal máris elszorította Severard csuklóját, és a bal kéz véres maradványait a háta mögött a székhez bilincselte. Ezután kiszabadította a jobb karját, és Glokta figyelő tekintetétől kísérve gondosan az asztalra emelte. Mindent pontosan, szakszerűen és könyörtelen hatékonysággal csinál végig. Vajon fogja-e bántani a lelkiismerete, amikor lemegy a nap? Kétlem. Végeredményben én adom a parancsokat. Én pedig Sult parancsára cselekszem, akinek Marovia ad tanácsot a Valint és Balk utasításai alapján. Ha belegondolok, végeredményben egyikünknek sincs választása. Nos, a kifogások szinte adják magukat. Frost fehér arcát vérfoltok borították, ahogy szétterpesztette Severard jobb kezének ujjait az asztalon, éppen ott, ahol az imént még a bal keze hevert. A fogoly ezúttal még csak nem is küszködött. Egy idő után az ember elveszíti az akaraterejét. Emlékszem. – Kérem… – suttogta Severard. Olyan jó lenne abbahagyni. A gurkhuliak minden valószínűség szerint úgyis felégetik a várost, és akkor kit érdekel, ki mondott el kinek micsodát? Ha valami csoda folytán, mégsem sikerül az ostrom, semmi kétségem felőle, hogy vagy Sult intéz el, vagy a Valint és Balknak kell a véremmel megfizetnem az adósságomat. Mit fog számítani, amikor majd arccal lefelé lebegek a kikötő vízében, hogy bizonyos kérdéseket megválaszolt-e valaki? Akkor meg miért csinálom ezt? Miért? A vér elérte az asztallap peremét, és ritmikus kopogással hullott cseppenként a földre. Más válasz nem érkezett. Glokta arcán finom remegések sorozata futott végig. Megint a magasba emelte a bárdot. – Nézd ezeket! – Az asztalon heverő véres húsdarabok felé intett. – Nézd, mit vesztettél máris! Mindent egyedül azért, mert nem voltál hajlandó elmondani nekem, amit tudni akarok. Becsben tartod a saját ujjaidat? Vagy már úgysem veszed hasznunkat? Nekem nem kellenek, azt elmondhatom. Senkinek nem

kellenek, csak egy-két éhes kutyának talán. – Glokta kivillantotta a tátongó rést elülső fogai között, és belevágta bárdot az asztallapba Severard két ujja között. – Még egyszer. Jeges precizitással mondta ki a szavakat. – Mit… mondtál el… őeminenciájának? – Neki … nem… mondtam… semmit! – Severard beesett arcán könnyek futottak végig, a mellkasa reszketett a zokogástól. – Neki nem mondtam semmit! A Valint és Balkkal nem volt választásom. De Sulthoz egész életemben egyetlen kurva szót sem szóltam! Egy szót sem! Soha! Glokta egy hosszú pillanatig a praktikálisa szemébe nézett, a foglya szemébe nézett, és igyekezett meglátni benne az igazságot. Severard gyötrelmes, hörgő légzésén kívül teljes volt a csend. Aztán Glokta elhúzta a száját, és az asztalra dobta a bárdot. Miért dobnád oda a másik kezedet, ha már úgyis vallottál? Hosszan felsóhajtott, kinyújtotta a kezét, és óvatosan letörölte a könnyeket Severard sápadt arcáról. – Jól van. Hiszek neked. De akkor hogy? Több a kérdés, mint az előbb, és nincs hol keresni a válaszokat. Ívbe hajlította a hátát, fintorogva tűrte a sajgó fájdalmat torz gerincében, torz lábszárában, ujjak nélküli lábfejében. Sult nyilván máshonnan jutott elegendő információhoz. Ki élhette még túl Dagoska ostromát azok közül, akik eleget láttak? Eider? Sosem merné felfedni magát. Vitari? Ha ki akarná borítani a bilit, megtehette volna akkor. Cosca? Őeminenciája sosem dolgozna egy ilyen kiszámíthatatlan emberrel. Én is csak azért fogadtam fel, mert nincs más választásom. De akkor ki? Glokta tekintete találkozott Frostéval. Rózsaszín, rezzenéstelen szempár. Most keményen és ridegen meredt rá, akár rózsaszín drágakő. És a fogaskerekek lassan a helyükre kattantak. Értem. Egyikük sem szólt. Frost különösebb sietség nélkül, tekintetét mindvégig Gloktára szegezve, kinyúlt, és két vaskos karját Severard nyaka köré fonta. Egykori társa tehetetlenül bámult a semmibe. – Mi a… – Frost alig észrevehetően felhúzta a szemöldökét. Éles roppanás hallatszott, ahogy oldalra rántotta Severard fejét. Olyan könnyedén és zavartalanul, mintha csak egy csirkét ölt volna meg. Ahogy Frost elengedte, Severard koponyája egészen hátrabillent, és természetellenes alakzatok rajzolódtak ki kitekert nyakának sápadt bőre alatt. Az albínó felállt Glokta meg a résnyire nyitva maradt ajtó között. Nem juthatok ki. Glokta vágott egy grimaszt, és hátralépett egyet; botja vége a padlót karcolta. – Miért? – Frost lassan, de biztosan közeledett, fehér kezét ökölbe szorította, fehér arca kifejezéstelen maradt a maszkja mögött. Glokta felemelte a kezét. – Csak azt áruld el, miért, a fenébe is. Az albínó megvonta a vállát. Felteszem, néhány kérdésre végül is nincs válasz. Glokta rozzant háta az ívelt falnak ütközött. És lejárt az időm. Hát ez van. Mély lélegzetet vett. Egy pillanatig sem voltak jók az esélyeim. Annyira nagyon nem is bánom, hogy meghalok. Frost a magasba emelte fehér öklét, aztán felhördült. A bárd tompa puffanással mélyen a vállába fúródott, és a sebből vér szivárgott az ingére. Frost megfordult.

Ardee állt mögötte. Egy hosszú pillanatig a három ember egymásra meredt. Aztán Frost ököllel a nő arcába vágott. Ardee megbillent, az asztal oldalának zuhant, aztán a padlóra roskadt, magával rántva a bútordarabot. Glokta ládája csörömpölve zuhant le mellé, a szerszámok előbucskáztak belőle, vér fröccsent, és húsdarabok repültek szerteszét. Frost visszafordult Glokta felé, de a bárd még mindig benne volt a húsában, és a bal karja ernyedten lógott. Glokta lassan felhúzta az ajkait üres ínyéről. Nem bánom, ha meghalok. De nem adom könnyen a bőrömet. Megvetette a lábát, ahogy csak tudta, és igyekezett nem törődni a hiányzó lábujjaitól felfelé nyilalló fájdalommal. Felemelte a botját, és hüvelykujját beakasztotta a titkos reteszbe. A botot az ő pontos utasításai alapján készítette el ugyanaz az ember, aki a dobozt is megalkotta az eszközei számára. És ez talán még nagyszerűbb mestermunka. Halk kattanás hallatszott, ahogy a rejtett pántokon kitárult a fa, és egy tükörfényes acélból készült, két láb hosszú tű került elő alóla. Glokta éles kiáltást hallatott. Döfés, döfés, Glokta! Döfés, döfés! Az acél villámsebesen mozdult. Az első döfés átszúrta Frost mellkasának bal oldalát. A második némán mélyedt a nyaka jobb oldalába. A harmadik kilyukasztotta a maszkját, és végigkarcolta az állkapcsát: a tű hegye egyetlen pillanatra megvillant közvetlenül Frost fehér füle alatt, mielőtt megint visszacsúszott. Frost mozdulatlanul állt, fehér szempillája kissé felszökött meglepetésében. A nyakán megnyílt apró sebből patakzó vér fekete csíkot húzva folyt végig az ingén. Egyik nagy, fehér kezét előrenyújtotta. Maszkja alól vér bugyogott elő. – Bahha me – sóhajtotta. Úgy omlott a földre, mintha valaki hirtelen kirántotta volna alóla a lábát. Megpróbált feltápászkodni, de nem maradt erő a karjában. Hörögve vette a levegőt, aztán csendesebben, végül pedig nem mozdult többé. És ennyi. Ardee felült az asztal mellett, az orrából vér folyt a felsőajkára. – Meghalt. – Régen vívtam – jegyezte meg Glokta. – Úgy fest, a mozdulatok örökre bevésődnek. – Egyik holttestről a másikra nézett. Frost egy lassan terebélyesedő sötét pocsolyában feküdt, egyik rózsaszín szeme még halálában is rezzenéstelenül meredt előre. Severard feje hátralógott a szék támlája fölött, a szája néma kiáltásra nyílt, megcsonkított keze még mindig a székhez volt bilincselve, a másik bénán lógott. A fiaim. A szemeim. A kezeim. Ennek most vége. Komoran pillantott a kezében tartott véres fémdarabra. Nos. Nélkülük kell tovább botorkálnunk, ahogy tőlünk telik. Fintorogva vette föl a földről botja leesett darabját, aztán összezárta a véres acél körül. – Megtenné, hogy bezárja nekem azt a ládát? – Ardee elkerekedett szemmel meredt az eszközökre, Severard tátott szájú holttestére, az oldalán heverő vérfoltos asztalra. és a padlón szétszóródott húsdarabokra. Köhintett, aztán a szájára szorította a keze fejét. Az ember néha hajlamos elfelejteni, hogy nem mindenkinek volt alkalma hozzászokni az ilyesmihez. Viszont szükségünk van minden hozzáférhető segítségre, és kissé elkéstünk vele, hogy bárkit is finoman vezessünk be a dologba. Ha bele tud vágni valakibe egy bárdot, akkor egy-két pengét is

utánam tud hozni nyavalygás nélkül. – A ládát! – ismételte. – Szükségem lesz a szerszámaimra. Ardee pislantott egyet, remegő kézzel összeszedte a szétszóródott eszközöket, és visszatette őket a helyükre. Amikor végzett, a hóna alá kapta a ládát, kissé bizonytalanul felállt, és inge fehér ujjával letörölte a vért az orra alól. Glokta észrevette, hogy Severard ujjának egyik darabja beleragadt a nő hajába. – Van valami… éppen itt – mutatta meg a saját fején. – Mi az? Á! – Kitépte a hajából a halott húst, a földre hajította, és összerázkódott az undortól. – Kereshetne magának valami más foglalatosságot. – Egy ideje már fontolgatom, csakhogy akad még néhány kérdés, amikre választ várok. Az ajtó csikorogva kinyílt, és Gloktát hirtelen elfogta a pánik. Cosca lépett a szobába. Halkan füttyentett, ahogy felmérte a vérontást, aztán hátratolta a sapkáját. A toll hosszúkás árnyékok garmadáját vetette a falfestményre a háta mögött. – Szép kis rumlit csinált itt, elöljáró, szép kis rumlit. Glokta ujjai a botja fogantyújával játszadoztak. A lába égett, a szíve tompán dübörgött, és egész testében izzadt a ruhája alatt. – Elkerülhetetlen volt. – Gondoltam, tudni szeretné, hogy látogatóink voltak. Az Inkvizíció hat praktikálisa. Gyanítom, azt a feladatot kapták, hogy végezzenek önnel. – Kétségtelenül. A főlektor parancsára, a néhai Frost praktikálistól szerzett információk alapján. – És? – kérdezte Glokta. Az elmúlt óra eseményei után szinte arra számított, hogy Cosca kivont karddal ront rá. Ha azonban az elmúlt órában bármit is megtanultunk, az az volt, hogy nem feltétlenül az a segéd a legmegbízhatatlanabb, aki annak tűnik. – És természetesen darabokra szabdaltuk őket. – A styrirai elvigyorodott. – Megsért vele, ha egyáltalán felmerült magában, hogy másképp is történhetett. – Jól van. Jól van. – Legalább valami terv szerint alakult. Glokta semmit sem szeretett volna jobban, mint a padlóra rogyni, és ordítani. De vár a munka. Fintorogva sántikált az ajtó felé. – Azonnal indulnunk kell az Agriontba. A hajnal első sugarai éppen akkor szivárogtak a tiszta, hűvös égboltra, amikor Glokta Ardee társaságában kibicegett a Középútra. A levegőt megtöltő pára lassan kezdett felszállni. Úgy fest, szép nap vár ránk. Szép nap a vérontáshoz, az áruláshoz és… Alakok mozogtak messzebb, dél felé a széles, macskaköves úton a tenger felé. Hangok is halltszottak. Zörgés, csörömpölés. Egészen úgy hangzott, mintha páncélba öltözött katonák sora mozogna. Távolabb valaki kiabált. Egy harang kondult elfojtva. Figyelmeztető jel. Cosca komoran meredt a ritkuló ködbe. – Ez meg mi? Az alakok határozottabbak lettek. Páncélos férfiak voltak, rengetegen, dárdákkal. Hosszúkás sisakjukat nyilvánvalóan nem az Unióban készítették. Ardee megérintette Glokta karját. – Ezek… – Gurkhuliak. – A katonák páncélja világított a gyenge, szürkés fényben. Jókora sereg tartott észak felé a Középúton. Ezek szerint sikerült partra szállniuk a kikötőben, és betörtek a városközpontba. Milyen döbbenetesen rossz időzítés. –

Vissza! – Glokta a mellékutca felé fordult, megcsúszott, és kis híján elesett, aztán vágott egy grimaszt, ahogy Ardee elkapta a könyökét, és segített visszanyerni az egyensúlyát. – Vissza a házba! – És remélem, nem láttak meg máris bennünket. – És tartsák maguknál azokat a lámpákat, szükségünk lesz rájuk. – Glokta elindult visszafelé Cosca lökdösődő zsoldosai között, amilyen sebesen, csak tudott. – A nyavalyába ezekkel a gurkhuliakkal – vicsorította a styriai. – El nem tudom képzelni, mivel bosszantottam föl őket ennyire. – Együttérezek magával. – A kapu nyikorogva záródott be mögöttük, és két zsoldos nekilátott, hogy egy összetört szökőkutat vonszoljon elé. Nem tudom, mennyi ideig fogja ez kívül tartani a császár egyik légióját. – Megkérdezhetem, pontosan mi a terv, elöljáró? Lett légyen bármilyen elbűvölő a palotája, itt ücsörögni és segítségre várni aligha van értelme. – Nem. – Glokta felküzdötte magát a lépcsőn, és belépett a nyitott ajtón. – El kell jutnunk az Agriontba. – Valami azt súgja, hogy gurkhuli barátainknak ugyanez az ötlete támadt. Annyi biztos, hogy az utcákon nem fogunk besétálni oda. – Akkor az utcák alatt kell mennünk. – Glokta az épület belseje felé vette az irányt, Ardee és a zsoldosok pedig feszülten követték. – Van itt egy bejárat a csatornába. Egészen az Agriontig el lehet jutni, ha az ember tudja az utat. – Csatorna? – vigyorodott el Cosca. – Mint ön is jól tudja, semmit sem szeretek jobban, mint az élet mocskában gázolni, de a csatorna… elég zűrös tud lenni. Tudja az utat? – Ami azt illeti, nem. – De tudok valakit, aki állítólag bárhová megtalálja az utat, akár térdig szarban tapicskolva is. – Hosszúláb testvér! – kiáltotta, ahogy a lépcső felé bicegett. – Van egy ajánlatom a számodra! Az igazság napja West tábornagy egy elhagyatott pajta árnyékában állt a Midderland termékeny síksága fölé emelkedő dombon, és kesztyűs kezében távcsövet szorongatott. A reggeli köd utolsó foszlányai még mindig ott lebegtek a barna, zöld és sárga foltokból kirakott, fákkal pöttyözött, és sövényekkel keresztül-kasul szabdalt őszi mezők fölött. A távolban Adua külső falainak komor szürke csíkját csak a belőle kiemelkedő tornyok törték meg. Mögötte az épületek világosabb szürke körvonalai emelkedtek az ég felé. Fölöttük komoran és megingathatatlanul magasodott a Mester Házának szelleme. Mindent egybevéve búskomor hazatérés volt ez. Még enyhe szellő sem fújt, a csípős levegő furcsán mozdulatlan maradt. Mintha nem is lenne háború, nem vonulnának fel rivális hadseregek, és nem készülődne egy véres csata éppen. West alaposan körülnézett a távcsővel, de gurkhuliaknak alig látta nyomát. Mintha egy apró kerítés húzódott volna közvetlenül a fal előtt, amit akár égnek meredő lándzsák szabályos sorának is nézhetett, de West ebből a távolságból nem lehetett biztos semmiben. – Biztosan felkészültek ránk. Biztosan. – Talán csak sokáig alszanak – szólt Jalenhorm, az örök optimista.

Pike nem kertelt. – És mit számít, ha igen? – Nem sokat – ismerte be West. Jezal király parancsa egyértelmű volt. A várost megszállták a gurkhuli csapatok, és a védvonalak közel voltak a teljes összeomláshoz. Nem maradt idő okos stratégiára, gondos megközelítésre, az ellenség gyenge pontjainak kifürkészésére. Különös, de ebben a helyzetben Ladisla herceg is éppen olyan kiváló parancsnok lett volna, mint bárki más. Most az egyszer a körülmények látványos rohamot kívántak meg, aminek vagy halál lesz a vége, vagy dicsőség. West egyes egyedül azt dönthette el, mikor támadnak. Brint kavicsok záporát küldve a hideg levegőbe fogta vissza a lovát. Leugrott a nyeregből, és feszesen szalutált. – Kroy tábornok lovassága elfoglalta a helyét a jobb szárnyon, tábornagy úr, és várják a parancsot a rohamra. – Köszönöm, százados. A gyalogsága? – Talán félig fejlődtek fel. Néhány század még úton van. – Még mindig? – Nagy a sár, uram. – Aha. – A menetelő hadsereg sarat úgy hagyja maga után a sarat, ahogy a csiga a nyálkás nyomát. – Mi a helyzet Poulderrel? – Hasonló a helyzete, amennyire meg tudom állapítani – felelte Brint. – Nem küldött üzenetet? Jalenhorm megrázta a fejét. – Poulder tábornok ma reggel nem jelentkezett. West a város távoli szürke vonala felé nézett a mezőn túl. – Hamarosan. – Az ajkát kezdte rágni, ami már amúgy is sebes volt az állandó aggodalomtól. – Nagyon is hamarosan. Félig felkészülten nem eshetünk nekik. Ha a gyalogságból kicsit többen felzárkóznak… Brint összeráncolt homlokkal nézett dél felé. – Uram, az ott… – West tekintetével követte a másik ujjának vonalát. A balszárnyon, ahol Poulder állította fel a hadosztályát, a lovasság máris megindult előre. West döbbenten bámulta, ahogy a lovasok egyre gyorsabban haladtak előre. – Mi a… Két nehéz lovakból álló regiment fenséges vágtára váltott. Több ezren özönlöttek át a nyílt mezőn, kikerülve a fákat meg az elhagyatott épületeket, és csóvaként verve fel maguk után a porfelhőt. West most már hallotta a távoli mennydörgésre emlékeztető patadobogást, és szinte érezte a remegést a csizmáján keresztül. A napfény megvillant a magasba emelt kardokon és dárdákon, a pajzsokon és a páncélokon. Felettük zászlók lobogtak. A sereg a maga tökéletes nagyszerűségében vonult fel. Az egész látvány olyan volt, mintha egy rikító színekkel kifestett mesekönyvből került volna ide, amelyben izmos a főhős, és sűrűn ismételgetnek olyan értelmetlen szavakat, mint a becsület meg az igazságosság. – Francba – dörmögte összeszorított fogain keresztül West, és érezte az ismerős lüktetést feltámadni a szeme mögött. Poulder tábornok az Északföldön töltött idő alatt meg végig a visszaúton majd megveszett, hogy elindíthassa nevezetes lovasrohamai egyikét. Ott vagy a rossz terep, vagy a rossz idő, vagy a rossz körülmények akadályozták meg. Most, hogy minden körülmény adott volt, nem tudta tovább türtőztetni magát. Jalenhorm lassan megrázta a fejét. – Az a kurva Poulder!

West frusztráltan nyögött fel, és a magasba emelte a távcsövét, hogy a földhöz vágja. Az utolsó pillanatban sikerült visszafognia magát, aztán vett egy mély lélegzetet, és ingerült mozdulattal összecsukta az eszközt. Ma nem engedheti meg magának a dührohamot. – Nos, akkor erről ennyit, igaz? Rendeljék el a rohamot a vonal teljes hosszában! – Fújjanak rohamot! – bömbölte el magát Pike. – Rohamra! A kürt hangja élesen hasított a hűvös reggeli levegőbe, amivel egyáltalán nem segített West lüktető fejfájásán. Egyik sáros csizmáját a kengyelbe illesztette, aztán kelletlenül visszakapaszkodott a nyeregbe. Minden porcikája sajgott az egész éjszakán át tartó lovaglástól. – Felteszem, kénytelenek leszünk követni Poulder tábornokot a dicsőségbe vezető úton. Viszont talán kevésbé tiszteletteljes távolságból. Valakinek mégiscsak össze kell hangolnia ezt a mészárszéket. – A vonalon végig újabb és újabb kürtök hangja harsant, mire Kroy lovasai is lassú ügetésbe kezdtek a jobbszárnyon. – Jalenhorm őrnagy, adjon parancsot a gyalogságnak az indulásra, amint összegyűltek. – West megmozgatta az ajkát. – Szakaszonként, ha szükséges. – Értettem, tábornagy úr! – A megtermett katona már meg is fordította a lovát, hogy indulhasson kiadni a parancsot. – Háború – dörmögte maga elé West. – Nemes ügy. – Uram? – kérdezte Pike. – Semmi. Jezal kettesével vette az utolsó néhány lépcsőfokot, Gorst meg tucatnyi lovagja pedig árnyékként követte. Elsietett az őr mellett, és kilépett a reggeli fényre a Láncok Tornyának tetején, magasan a megsebzett város fölött. Varuz tábornagy már a mellvédnél állt, és vezérkarának tagjaival együtt figyelte, mi történik Aduában. Az öreg katona mereven kihúzta magát, és a kezét összekulcsolta a háta mögött, éppen mint annak idején a vívóleckék közben. Viszont Jezal akkoriban sosem látta, hogy remegett volna a keze. Most viszont remegett, méghozzá nem is kicsit. A tábornagy mellett Marovia Legfőbb Bíró állt, fekete köpenyét enyhe szellő lebegtette. – Mi a helyzet? – kérdezte Jezal. A tábornagy feszülten nyalta meg az ajkát. – A gurkhuliak napkelte előtt támadást indítottak, és elsöpörték Arnault falának védőit. Nem sokkal később sikerült partra szállniuk a kikötőben. Rengetegen vannak. Minden erőnkkel utóvédharcokat folytatunk, de… nos… Nem kellett többet mondania. Ahogy Jezal közeledett a mellvédhez, és megpillantotta a sebesült Aduát, már látta, hogy a Középutat elárasztják a gurkhuliak, és a császár légióinak arany zászlói bukdácsolnak az embertömeg fölött, akár uszadékfa a dagály hátán. Mint amikor az ember először csak egy hangyát vesz észre, aztán fokozatosan jut el a tudatáig, hogy több száz nyüzsög a nappalijában, Jezal mozgást pillantott meg máshol is, aztán mindenhol. A város központjában nyüzsögtek a gurkhuli katonák. – Utóvédharcokat folytatunk… változó sikerrel – fejezte be Varuz kedvetlenül.

Odalent néhány ember kitört egy épületből az Agriont nyugati kapujának közelében, aztán átrohantak a várárok előtti macskaköves téren a híd felé. – Gurkhuliak? – kérdezte valaki. – Nem – felelte a tábornagy. – A mieink. – Emberek, akik igyekeztek menekülni a városban zajló mészárlás elől. Jezal épp elégszer nézett szembe a halállal, hogy sejtse, mit érezhetnek. – Hozassa be ide azokat az embereket! – szólt kissé elbicsakló hangon. – Attól tartok, felség… a kapuk zárva vannak. – Akkor nyissák ki őket! Varuz párás tekintete idegesen ugrott Maroviára. – Az… nem lenne bölcs… Időközben vagy egy tucatnyian eljutottak a kapuig, és most ott kiabáltak, meg a karjukkal hadonásztak. A szavaikat ilyen távolságból nem lehetett kivenni, de a tehetetlen, kétségbeesett félelmet így is hallottszott a hangjukon. – Tennünk kéne valamit. – Jezal szorosan megragadta a mellvédet. – Muszáj tennünk valamit! Mások is lehetnek ott, sokkal többen. Varuz megköszörülte a torkát. – Felség… – Nem! Nyergeltessék fel a lovamat! Gyűjtsék össze a testőrlovagokat! Nem vagyok hajlandó… Marovia Legfőbb Bíró elállta a lépcsőhöz vezető ajtót, és higgadtan, de bánatosan nézett Jezal szemébe. – Ha most kinyitja a kapukat, mindenkit veszélybe sodor az Agriontban. Sok ezer polgárt, akik mind öntől várják, hogy megvédje őket. Itt biztonságban lehetnek, legalábbis egyelőre. Gondolnunk kell rájuk. – Tekintete oldalvást az utcákra siklott. Jezal csak most vette észre, hogy különböző színű a két szeme: az egyik kék, a másik pedig zöld. – Mérlegelnünk kell, mi a fontosabb. – Mi a fontosabb… – Jezal a másik irányba nézett, az Agriont belsejébe. Tudta jól, hogy a falakon bátor várvédők sorakoznak, akik készen állnak, hogy akár meg is halljanak a királyukért vagy a hazájukért, még ha azok alkalmasint nem is szolgáltak rá. Elképzelte a civileket is, akik a keskeny utcákon siettek biztonságos hely után kutatva. Férfiak, nők, gyerekek, a túl öregek és a túl fiatalok, akiket elűztek az otthonaikból. Emberek, akiknek személyesen ígért biztonságot. Tekintete a zöld parkot körülvevő magas, fehér épületekre tévedt, a Tábornagyok terére, meg a hosszú Királyok útjára a maga szobraival. Mindegyiket ellepték a tehetetlen, szűkölködő polgárok, akik olyan szerencsétlenek voltak, hogy nem támaszkodhattak másra, csak Jezal dan Lutharra, erre a töketlen csalóra. Elszorult a torka, de tudta, hogy a vén hivatalnoknak igaza van. Nem tehetett semmit. Az előző nagyszerű rohamot is csak szerencsével élte túl, a következővel pedig most már alaposan elkésett. A gurkhuli katonák kezdték megtölteni az Agriont kapuja előtti teret. Néhányan íjjal a kezükben letérdeltek, és nyílvesszők záporát küldték magas ívben a híd túloldalára. Apró alakok botlottak meg, és zuhantak bele az árokba. Apró kiáltások szűrődtek fel halkan a Láncok Tornyának tetejére. Válaszul számszeríjak lövedékei terítették be a gurkhuliakat. Jó pár támadó terült el a földön, mire a többiek sebesen visszahúzódtak, hátrahagyva a halottakat és a sebesülteket. A környező épületekben kerestek menedéket, és a házak közötti árnyékokban hamarosan férfiak rohangásztak ide-oda. Egy uniós katona leugrott a

hídról, és csapkodva úszott néhány tempót a várárokban, mielőtt eltűnt a víz alatt. Nem is került elő újra. Mögötte a csapdába esett maroknyi védő kétségbeesetten tartotta fel a karját. A gondolat, hogy odabent mérlegelték, mi a fontosabb, aligha vigasztalta őket, ahogy zihálva az utolsókat lélegezték. Jezal becsukta a szemét, és elfordult. – Ott! Kelet felé! Varuz a vezérkara néhány tagjával összegyűlt a mellvédnél, és a Mester Házán túlra bámultak, a várost határoló mezők felé. Jezal melléjük lépett, és tenyerével akadályozta meg, hogy a felkelő nap a szemébe süssön. Az Agriont magas falán túl, a csillogó folyón és a város széles ívén túl mintha mozgást érzékelt volna. Terebélyes félkör araszolt lassan Adua felé. Az egyik tiszt elvette a szeme elől a távcsövet. – Lovasság! Uniós lovasság! – Biztos benne? – A seregeink! – Elkéstek a buliból – jegyezte meg Varuz. – Azért így is nagyon örülünk nekik. – Éljen West tábornagy! – Meg vagyunk mentve! Jezalnak nem támadt kedve ujjongani. A remény persze szép dolog, és az utóbbi időben igen szűken mérték, de az ünneplésnek még nem jött el az ideje. Visszasietett a torony túloldalára, és komoran nézett le a városra. Újabb és újabb gurkhuliak özönlöttek a kapu előtti térre, ráadásul nem is jöttek készületlenül. Kerekeken guruló hatalmas, ferde pajzsokat toltak maguk előtt; egytől egyig akkorák voltak, hogy akár húsz katona is elbújhatott mögöttük. A legelsőből máris nyílvesszők garmadája állt ki, az ostromlók mégis rendületlenül haladtak tovább a híd felé. Nyilak röpködtek ide-oda. Sebesültek estek el, és igyekeztek hátrakúszni. A tér egyik épülete máris tüzet fogott, és a lángok éhesen nyaldosták az ereszcsatornát. – A seregeink! – kiáltotta valamelyik tiszt a mellvédnél. – West tábornagy! – Valóban. – Marovia mogorván szemlélte a vérontást odalent, ahogy a csatazaj egyre őrültebb lett. – Reménykedjünk benne, hogy nem késett el. A küzdelem zaja egyre közelebb szivárgott a hűvös reggeli levegőben. Zörgés, csattogás, visszhangzó kiáltások. Logen balra nézett, aztán jobbra. Körülette emberek futottak a mezőn. A felszerelésük hangosan csörömpölt, zihálva kapkodták a levegőt, tekintetük komor volt, fegyvereik élesek. Logen nem találta éppen szívmelengetőnek, hogy megint a részese lehet ennek. A szomorú tény az volt, hogy Logen több melegséget és bizalmat érzett Ferro, Jezal, Bayaz és Quai társaságában, mint a sajátjai között. Nehéz esetek voltak, mindegyik a maga módján. Őszintén szólva nem értette őket igazán, sőt még csak nem is kedvelte őket különösebben. Viszont Logennek tetszett az, amilyenné ő vált közöttük. A világ nyugati végein olyan ember lett belőle, akire támaszkodni lehet: mint amilyen az apja volt annak idején. Egy ember, akinek nem lihegett a nyakába a véres múltja, akinek a neve nem volt sötétebb, mint az éjszaka, akinek nem kellett minden egyes pillanatban az életét féltenie az ellenségeitől. Egy ember, aki szebb jövőben reménykedhetett.

A gondolat, hogy megint láthatja ezt a társaságot, a lehetőség, hogy megint az az ember legyen, aki velük volt, egészen elszánttá tette, és legszívesebben még gyorsabban rohant volna tőle Adua falai felé. Ebben a pillanatban egészen úgy tűnt, mintha a Véres Kilencest odakint hagyhatná. A többi északföldi azonban nem osztozott a lelkesedésébe. Inkább sétáltak, mint rohamoztak. Amikor elérkeztek egy facsoporthoz, ahonnan néhány madár röppent fel ijedten, teljesen megálltak. Senki nem szólt egy szót sem. Az egyik legény még le is ült, a hátát egy fatörzsnek támasztotta, és vizet kortyolt a kulacsából. Logen rámeredt. – A holtakra mondom, életemben nem láttam ilyen hugyos egy rohamot. Talán Északföldön hagytátok a tökeiteket? Válaszul némi mormogás meg pár alattomos pillantás érkezett. Vörös Süveg elfordította a fejét, és megnyalta az alsó ajkát. – Talán igen. Ne érts félre, főnök, vagy királyi felséged, vagy mi a fenét is kéne most mondani – szólt, és meghajtotta a fejét, hogy azért kimutassa a tiszteletét. – Harcoltam én már, és nem is kíméltem magam, az életem néha kardélen táncolt meg minden. Csak… most éppen azt nem tudom, miért harcoljak. Gondolom, ez fordult meg mindannyiunk fejében. Semmi közünk ehhez az ügyhöz, igaz? Nem a mi harcunk. A Kutyaember megrázta a fejét. – Az Unió gyáva bandának fog gondolni minket. – Kit érdekel, mit gondolnak? – szólt közbe valaki. Vörös Süveg közelebb lépett. – Nézd, főnök, én nagyjából leszarom, hogy valami barom, akit nem is ismerek, gyávának hisz-e. Ahhoz már túl sok vért ontottam ki. Mint mi mindannyian. – Hah! – mordult föl Logen. – Ezek szerint te arra szavazol, hogy maradjunk itt, jól értem? Vörös Süveg megvonta a vállát. – Nos, tulajdonképpen… – Felnyüszített, ahogy Logen homloka az arcába vágott, és összetörte az orrát, mint az üllőn heverő diót. Ahogy hanyatt zuhant a sárban, vér borította el az állát. Logen megfordult, és félrebillentette a fejét, ahogy régen szokta. Ez a Véres Kilences arca volt – hideg és halott, egy olyan ember arca, akit semmi sem érdekel. Nem esett nehezére. Éppen olyan kényelmesnek találta ezt a pózt, mint egy pár öreg csizmát. A keze megtalálta a Mester kardjának markolatát, és körülötte mindenki mormogva, suttogva húzódott hátrébb. – Van még köztetek másik fasz is, aki szavazni szeretne? A legény a fűbe ejtette a kulacsát, és felugrott a fa tövéből. Logen a legkeményebbnek látszó embereknek sorra egymás után a szemébe nézett, ők pedig sorra egymás után a földre vagy a fákra szegezték a tekintetüket, vagy tulajdonképpen bármire, ami nem Logen volt. Amíg Reszkethez nem ért. Az a hosszú hajú bitang rezzenéstelenül állta a tekintetét. Logen összehúzta a szemét. – Te hogy vagy vele? Reszket megrázta a fejét, haja lebegett az arca előtt. – Ó, nem. Most nem. – Akkor szólj, ha mégis úgy gondolod. Mindenki szóljon, ha úgy gondolja. Addig is megdolgoztatlak benneteket egy kicsit. Elő a fegyverekkel! – kiáltotta. Sebtében előkerültek a kardok és a bárdok, a lándzsák és a pajzsok. Emberek rohangásztak a helyüket keresve, és hirtelen azon versengve egymással, hogy melyikük rohamozzon először. Időközben Vörös Süveg is nekilátott, hogy

feltápászkodjon, és egyik kezét fintorogva véres arcához szorította. Logen lenézett rá. – Ha úgy érzed, hogy túl keményen bántam veled, gondolj arra, hogy régen egy ilyen után a beleidet próbáltad volna odabent tartani. – Ja – morogta Vörös Süveg a száját törölgetve. – Ahogy mondod. – Logen figyelte, ahogy vért köpködve visszasétál az övéihez. Ha egy dolgot el lehet mondani Kilencujjú Logenről, hát tudja, hogyan kell egy barátból ellenséget csinálni. – Ezt muszáj volt? – kérdezte a Kutyaember. Logen megvonta a vállát. Nem így akarta, de most már ő vezette a csapatot. Persze ebből nem sülhetett ki semmi jó, de így alakult, és egy főnök nem tűrheti, hogy az emberei kérdezősködjenek. Egyszerűen nem tűrheti. Előbb csak kérdésekkel jönnek, aztán meg késekkel. – Nem láttam más megoldást. Mindig is így ment ez, nem igaz? – Abban reménykedtem, hogy megváltozott a világ. – A világ sosem változik meg. Reálisan kell szemlélni ezeket a dolgokat, Kutyaember. – Igen. Azért kár. Sok mindre lehetett mondani, hogy kár. Logen rég lemondott róla, hogy bármit is sikerül helyrehoznia. Előhúzta a Mester kardját, és a magasba emelte. – Akkor nyomás! És most mintha nem tojnánk az egészre. – Megindult a fák között, és hallotta, hogy a legényei követik. Aztán már nyílt területen jártak, és Adua kerek tornyokkal díszített falai magasodtak előttük szürke sziklaként egy füves domb tetején. Jó pár holttest hevert a környéken. Elég, hogy még a harcedzett pribékeknek is beleborsóddzon a hátuk. A bőrük színéből ítélve főleg gurkhuli hullákat láttak a legkülönfélébb felszerelések törött maradványai között kiterülve és a sáros földbe taposva. – Nyugalom! – kiáltotta Logen, és csörtetett tovább a halottak között. – Nyugalom! – Egyszerre megpillantott valamit előttük: egy éles karókból összeállított kerítés volt az. Az egyik karóról döglött ló teste lógott, mögöttük pedig emberek mozgolódtak. Emberek íjakkal. – Fedezékbe! – Néhány nyílvessző csapott le rájuk. Az egyik hangos puffanással fúródott Reszket pajzsába, két másik pedig a földbe állt bele Logen lába előtt. Egy pribéket, alig egy lépésre tőle, a mellkasán találtak el, és azonnal felbucskázott. Logen futott. A kerítés inogva közeledett felé, jóval lassabban, mint szerette volna. Egy sötét bőrű, csillogó mellvértet meg vörös tollal díszített sisakot viselő alak állt két karó között, és ívelt kardjával hadonászva ordított valamit a körülötte összegyűlt tömegnek. Egy gurkhuli tiszt lehetett talán. Éppen olyan jó célpont egy rohamhoz, mint bármi más. Logen csizmája cuppogott a feltúrt sárban. Még néhány kapkodva kilőtt nyílvessző zúgott el mellette. A tisztnek tágra nyílt a szeme, idegesen hátralépett, aztán felemelte a kardját. Logen balra szökkent, és az ívelt penge a lábainál vágott bele a földbe. Aztán északföld újsütetű királya meglódította a Mester kardját, és a súlyos fém mélyen behorpasztotta a tiszt fényes mellvértjét. Az felnyögött, aztán megtántorodott, és levegő után kapkodva kétrét görnyedt. A kardja kifordult a kezéből, Logen pedig

kihasználta az alkalmat, és akkorát csapott a férfi tarkójára, hogy annak behorpadt a sisakja, aztán öntudatlanul terült el a sárban. Logen a többiekre nézett, de egyikük sem mozdult. Rongyos egy társaságnak tűntek, mintha a jobbágyok sötétbőrű változatai lettek volna. Egyáltalán nem azok a könyörtelen bitangok voltak, akikre számít azok után, amiket Ferro mesélt a gurkhuliakról. Most egy kupacba tömörültek, lándzsáik össze-vissza álltak. Néhányan nyílvesszőt illesztettek íjaik húrjára. Könnyedén sündisznót csinálhattak volna Logenből, de nem tették. Azért ha egyenesen nekik rohan, azzal könnyen felébresztheti őket. Logen kapott már néhány nyílvesszőt életében, és nem volt kedve még egyhez. Nem rohant hát tovább, inkább megállt, és elüvöltötte magát. Igazi csatakiáltás volt, éppen olyan, mint amikor annyi évvel ezelőtt lecsörtetett a hegyoldalon Carleonnál, és még megvolt mind a tíz ujja meg az összes reménye. Érzékelte, ahogy a Kutyaember megáll mellette, felemeli a kardját, és maga is üvölteni kezd. Aztán Reszket is megérkezett, elbődült, akár egy bika, és bárdjával rácsapott a pajzsára. Ott volt a véres képű Vörös Süveg, Zordon, meg mindenki másik, és egytől egyig a saját csatakiáltásukat ordították. Hosszú sort alkottak, a fegyvereiket rázták, irdatlan zajt csapva összeütögették őket, és ordítottak, bömböltek, vonyítottak, ahogy a torkukon kifért. Olyan volt, mintha a pokol nyílt volna meg, és az ördögök kórusa gyújtott volna rá egy nótára. A barna emberek a döbbenettől elkerekedett szemmel és leesett állal, reszketve bámulták őket. Logen úgy sejtette, soha azelőtt nem láttak ehhez hasonlót. Egyikük eldobta a dárdáját. Talán nem is szánt szándékkal tette, csak a zaj meg ezeknek az eszement szőrös vadembereknek a látványa annyira megdöbbentette, hogy maguktól szétnyíltak az ujjai. A dárda mindenesetre a földre hullott, ha akarta a tulajdonosa, ha nem, és ezzel el is dőlt: a többiek sorra egymás után, amilyen sebesen csak tudták, megszabadultak a fegyvereiktől. Most már ostobaságnak tűnt tovább ordítani, és a csatakiáltások fokozatosan elhaltak, a két csapatnyi férfi pedig csendben bámulta egymást tovább a meghajlott karókkal és holttestekkel beterített sártenger fölött. – Fura egy csata ez – jegyezte meg Reszket. A Kutyaember közelebb hajolt Logenhez. – Jó, hogy elfogtuk őket, de most mit kezdünk velük? Nem ücsöröghetünk itt, hogy pesztráljuk őket. Logen az ajkát rágva forgatta a kezében körbe-körbe a kardot, úgy igyekezett kitalálni valami okos megoldást. Semmi nem jutott az eszébe. – Akár futni is hagyhatnánk őket. – Észak felé fordította a fejét. Egyik gurkhuli sem mozdult, úgyhogy megint próbálkozott, és a kardjával is mutatta az utat. A foglyok bizonytalanul összesúgtak, egyikük pedig egyszerűen összerogyott a sárban. – Csak húzzatok el arra – mondta Logen –, és nincs dolgunk egymással. – Megint észak felé mutatott a kardjával. Az egyik gurkhulinak végre leesett, miről is van szó, és óvatosan ellépett a csoporttól. Amikor senki nem csapta agyon, futni kezdett. Pillanatokon belül mindenki követte a példáját. A Kutyaember figyelte, ahogy az utolsó is hanyatthomlok elrohan, aztán rántott egyet a vállán. – Sok szerencsét nekik.

– Úgy van – mormogta Logen. – Sok szerencsét. – Aztán halkan, hogy senki meg ne hallja, hozzátette: – Még élek, még élek, még élek… Glokta sántikálva haladt az orrfacsaró félhomályban az alig fél lépés széles bűzlő gyalogúton. Nyelvét az ínyéhez szorítva küzdött, hogy függőlegesben tartsa magát, közben végig grimaszokat vágott, ahogy a fájdalom egyre erősebben és erősebben lüktetett a lábában, közben pedig kényszerítette magát, nehogy az orrán át vegye a levegőt. Amikor megnyomorodva feküdtem az ágyban, miután visszajöttem a gurkhuliaktól, azt hittem, nem süllyedhetek mélyebbre. Amikor az egy förtelmes anglandi börtönben zajló brutalitást irányítottam, ugyanezt gondoltam. Amikor megölettem egy titkárt a vágóhídon, úgy képzeltem, az már mindennek a legalja. Hogy mekkorát tévedtem! Costa és a zsoldosai folyamatos káromkodások közepette libasorban vonultak közöttük Gloktával, lépteik zaja visszhangzott a boltíves alagútban, himbálódzó lámpáik fénye bizonytalan árnyékokat vetett a fénylő kövekre. Az odafentről csöpögő bűzlő fekete víz lecsorgott a penészes falakon, és végigfolyt a nyálkás vájatokban, hogy aztán zubogva rohanjon tova Glokta mellett a csatornában. Ardee a szerszámokkal a hóna alatt csoszogott mögötte. A nő rég felhagyott minden kísérlettel, hogy a ruhája szegélyét kímélje, és a szövet nagy adagokban szívta magába a híg trágyát. Ahogy Ardee most Gloktára nézett, nyirkos haja az arcára tapadt, és megpróbálkozott egy erőtlen mosollyal. – Maga aztán tudja, hol érzi magát igazán jól egy lány. – Ó, való igaz. Minden bizonnyal a romantikus környezet iránti fogékonyságom az oka, amiért ilyen népszerű vagyok a gyengébb nemhez tartozók körében. – Glokta elfintorodott, ahogy a lábába nyilallt a fájdalom. – Annak ellenére, hogy egy nyomorék szörnyeteg vagyok. Most merre tartunk? Hosszúláb legelöl bicegetett, a csuklójára erősített kötél végét az egyik zsoldos tartotta a kezében. – Északnak. Majdnem egészen pontosan. Közvetlenül a Középút mellett haladunk. – Értem. – Fölöttünk, nem egészen tízlépésnyire innen a város legdivatosabb házai állnak. A ragyogó paloták és a szarfolyam jóval közelebb vannak egymáshoz, mint azt a legtöbben szívesen elhinnék. Minden szép dolognak megvan a maga sötét oldala, és néhányunknak oda kell bevennünk magunkat, hogy mások sütkérezhessenek a fényben. Hörgésszerű nevetése éles kiáltásba ment át, ahogy ujjak nélküli lába megcsúszott a nyálkás kövön. Szabad kezével a fal felé kapott, elejtett botja zörögve hullott a földre. Ardee elkapta a könyökét, mielőtt eleshetett volna, és segített visszanyerni az egyensúlyát. Glokta nem tudta magába fojtani a foghíjas ínyei közül előcsúszó kislányos nyüszítést. – Igazából nem is élvezi ezt a kalandot, igaz? – Láttam már szebb napokat. – Glokta a falnak támasztotta a tarkóját, miközben Ardee lehajolt, hogy felvegye a botját. – Mind a ketten elárultak – mormogta maga elé. – Ez fáj. Még nekem is. Arra felkészültem, hogy az egyik megteszi. Abba bele is törődtem volna. De hogy mind a kettő? Miért?

– Mert maga egy kegyetlen, szervezkedő, megkeseredett, torz, önsajnálatba süllyedt gazember? – Glokta a nőre pillantott, mire az rántott egyet a vállán. – Maga kérdezte. – Továbbindultak a hányingerkeltő sötétségben. – Költői kérdésnek szántam. – Költőinek? Egy csatornában? – Várjanak! – Cosca felemelte a kezét, és a mérgesen dörmögő menet megtorpant. Odafentről előbb halk, aztán egyre hangosabb zaj szűrödött le a föld alá – csörtető lábak ritmikus dübörgése közeledett, zavarba ejtő módon egyszerre az összes lehetséges irányból. Cosca a ragadós falhoz tapadt, a csatorna rácsán át a mélybe sütő napfény csíkjai megvilágították az arcát. A sapkáját díszítő hosszú toll ernyedten csüngött a nyálkától. Most már beszédhangok is eljutottak hozzájuk odafentről. Kantai beszéd. Cosca elvigyorodott, és felfelé bökött. – Régi barátaink, a gurkhuliak. Nem hagyják annyiban a bitangok, mi? – Gyorsak voltak – morogta Glokta, ahogy igyekezett megint levegőhöz jutni. – Felteszem, odafent már nem nagyon harcol senki. Mindenki vagy visszavonult az Agriontba, vagy megadta magát. Megadás a gurkhuliaknbak. Glokta elfintorodott, ahogy kinyújtotta a lábát. Ritkán jó ötlet, nem olyasmi, amit bárkinek is kétszer eszébe jutna megtenni. – Akkor sietnünk kell. Indulás tovább, Hosszúláb testvér! A navigátor tovább bicegett. – Már nincs messze! Nem vezettem rossz irányba önöket, de nem ám! Velem ilyesmi nem fordulhat elő. Most már közel járunk a várárokhoz, nagyon közel. Ha be lehet jutni a falakon belülre, én megtalálom az utat, abban biztosak lehetnek. Bejuttatom önöket a falakon… – Fogja be a száját, és indulás tovább! – förmedt rá Glokta. Az egyik munkás kirázta az utolsó faforgácsokat a hordójából, egy másik elsimította a sápadt porkupac tetejét, és ezzel végeztek is. A Tábornagyok terét a Harcosok Házának magas fehér falaitól Ferro jobbján, egészen a Lordok Rundójának aranyozott kapujáig Ferro balján teljes egészében fűrészpor borította. Olyan volt, mintha hirtelen eleredt volna a hó, csakis a tér fölött, és pelyhek vékony takarójával lepte volna el a simára csiszolt fényes kőlapokat és a csillogó fémdíszítéseket. – Jó – bólintott Bayaz, tőle szokatlan módon kimutatva elégedettségét. – Nagyon jó! – Ez minden, uram? – kiáltotta a munkások vezetője a hajlongó csapat közepén. – Igen, hacsak nem óhajtanak maradni, és megtekinteni az elpusztíthatatlan Száz Szó elpusztítását. A munkások vezetője zavartan pillantott egyik társára. – Nem. Nem, azt hiszem, mi… tudja… – A többi munkással együtt elhátráltak, és magukkal vitték az üres hordóikat is. Nemsokára eltűntek a fehér paloták között. Ferro és Bayaz magukra maradtak a fűrészpor tengerében. Csak ők ketten, a Mester ládája meg a holmi, ami benne volt. – Tehát megvolnánk. Felállítottuk a csapdát, és nincs más dolgunk, csak hogy megvárjuk a zsákmányt. – Bayaz megpróbálkozott egy tudálékos mosollyal, de Ferrót nem lehetett becsapni. Látta, ahogy a mágus göcsörtös kezét tördeli, és az

izmok újra meg úja megfeszülnek kopasz halántékán. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a terve beválik. Akármilyen bölcs is volt, akármilyen körmönfont, akármilyen ravasz, egy pillanatig sem lehetett biztos a dolgában. Az a valami a ládában, az a hideg és nehéz valami, amit Ferro úgy vágyott megérinteni, ismeretlen volt az ő számára is. Az egyetlen bizonyíték a hatására, a földig rombolt Aulcus terebélyes romhalmaza, az Óbirodalom kietlen pusztaságában hevert. Ferro felhúzta a szemöldökét, és meglazította a kardját a hüvelyében. – Ha jönnek, ezzel nem tudod megvédeni magad. – Az embernél sosem lehet túl sok kés – morogta válaszul a nő. – Honnan tudja, hogy egyáltalán erre fognak jönni? – Milyen más választásuk van? Oda kell menniük, ahol én vagyok. Ez a céljuk. – Bayaz szaggatott lélegzetet vett az orrán keresztül, aztán kifújta a levegőt. – Én pedig itt vagyok. Áldozatok A Kutyaember sodró emberáradat közepén furakodott át a kapun. Voltak köztük északföldiek meg rengeteg uniós legény, és most mind özönlöttek befelé a városba a csatának is alig nevezhető kinti csetepaté után. A falakon itt-ott megjelenő emberek úgy ordítottak és éljeneztek, mintha egy esküvőn lennének. A kapu alagútjának túloldalán egy bőrkötényt viselő kövér férfi állt, és sorban hátba vágta a mellette elhaladó katonákat. – Köszönöm, barátom! Köszönöm! – A Kutyaember kezébe nyomott valamit, és közben úgy vigyorgott, mint akinek elment az esze. Egy vekni volt az. – Kenyér. – A Kutyaember megszagolta, de úgy tűnt, semmi baja. – Ez meg mi a fene volt? – A férfi egy egész rakás hasonló veknit hozott magával egy kocsin, és most osztogatta őket a mellette elsiető katonáknak, északföldinek és uniósnak egyformán. – Mégis ki ez? Zordon vállat vont. – Pék? Nem volt sok idő ezen gondolkodni. Mindenki egy nagy téren tömörült össze, ahol aztán morogván taszigálták egymást, és teljes lett a zűrzavar. Mindent elleptek a katonák, a tér peremén pedig néhány öregember és nő kezdett belefáradni az ujjongásba. Egy makulátlan fekete uniformist viselő uniós tiszt az őrület közepén állt egy kocsin, és úgy visított, mint egy eltévedt kecske. – A nyolcadik regiment induljon a Négy Sarok felé! A kilencedik az Agriont felé. Aki a tizedikben szolgál, az akkora barom, hogy rossz kapun jött be. – Azt hittem, a kikötőhöz megyünk, őrnagy úr. – A kikötő Poulder hadosztályáé! A mienk a város északi része. A nyolcadik regiment induljon a Négy Sarok felé! – Én a negyedikben szolgálok! – A negyedikben? És hol van a lova? – Megdöglött. – És mi lesz velünk? – kiáltotta el magát Logen. – Az északföldiekkel. A tiszt csodálkozva nézett vissza rá, aztán az égnek emelte a kezét. – Csak menjenek be, aztán ha látnak gurkhuliakat, öljék meg őket. – Visszafordult a kapu

felé, és a hüvelykujjával hátramutatott a válla fölött a város irányába. – Kilencedik regiment, irány az Agriont! Logen megvetően vonta össze a szemöldökét. – Nincs ezeknek eszük. – Egy széles utcára mutatott, tele őgyelgő katonákkal. Valami magas torony magasodott az épületek fölé. Hatalmas valami volt, nyilván egy dombra építették. – Elválunk, és azt célozzuk meg. – Elindult az utcán, amit az előbb kinézett, a Kutyaember pedig követte, de velük tartott Zordon is Reszkettel és a fiaival, és kicsit lemaradva Vörös Süveg meg a csapata is a nyomukba szegődött. Nemsokára ritkább lett a tömeg, aztán már üres utcákon vonultak. Néma csend volt, csak egy-egy madár rikoltott néha vidáman, nem is törődve vele, hogy itt nemrég még csata dúlt, azzal meg még kevésbé, hogy egy újabb esedékes hamarosan. A Kutyaember sem igen foglalkozott ezekkel a dolgokkal, az íját lazán lógatta a kezében. Leginkább az kötötte le, hogy az utca két oldalán sorakozó házakat bámulta. Soha ezekhez hasonlót nem látott életében. Kicsi, szögletes, vörös kövekből építették őket, vagy fehér fekete gerendák között töltötték ki az űrt fehér habarccsal. Mindegyik akkora volt, hogy akár egy törzsfőnök is elégedett lehetett volna vele, és legtöbbnek még üveg is jutott az ablakába. – Kurva paloták, mi? Logen felhorkant. – Szerinted ez valami? Látnod kéne ezt az Agriontot, ahová tartunk. Hogy ott micsoda épületek vannak! Nem is álmodtál róla, hogy létezhetnek ilyenek. Carleon közönséges disznóól ehhez a helyhez képest. A Kutyaember már Carleont is mindig egy kicsit túlzásnak tartotta. Ez a város egyenesen nevetséges volt. Kicsit lemaradt, és azon kapta magát, hogy Reszket mellett gyalogol. Kettétörte a veknit, és odaadta a felét. – Köszönöm. – Reszket leharapott egy darabot a kenyér végéből, aztán még egyet. – Nem rossz. – Ehhez aztán nem fogható semmi, igaz? A friss kenyér ízéhez. A… békét juttatja az ember eszébe, azt hiszem. – Ha te mondod. – Egy darabig csak rágtak, nem szóltak egy szót sem. Aztán a Kutyaember Reszketre pillantott. – Talán túl kéne tenned magad ezen a viszályon. – Miféle viszályon? – Hányról tudsz? Arról beszélek, ami közted meg az új királyunk között van. Kilencujjúra gondolok. – Nem mondhatnám, hogy nem próbáltam. – Reszket komoran nézte az előrébb vonuló Logen hátát. – De ahányszor csak lépek egyet, ott találom magam mellett. – Reszket, te jó ember vagy. Kedvellek. Mindannyian kedvelünk. Tökös srác vagy, meg okos is, az emberek szívesen mennek utánad. Bármi lehet belőled, ha nem öleted meg magad, és itt van a kutya elásva. Nem örülnék neki, ha olyasmibe kezdenél, aminek aztán nem lehet jó vége. – Akkor nem kell aggódnod. Bármit is kezdek el, azt rendesen végigcsinálom. A Kutyaember megrázta a fejét. – Nem, nem, egyáltalán nem ez a lényeg, öregem. Talán te kerülsz ki győztesen, talán nem. A lényeg, hogy egyik sem jelent valódi győzelmet. A vér vért szül, semmi mást. A lényeg, hogy nem késő még a számodra. Nem késő, hogy jobb legyél ennél.

Reszket felhúzott szemöldökkel pillantott a Kutyaemberre. Aztán elhajította a kenyér csücskét, széles hátát fordította a másik felé, és egyetlen további szó nélkül elvonult. Vannak dolgok, amiket nem lehet beszéddel helyrehozni. Vannak dolgok, amiket egyáltalán nem lehet helyrehozni. Az épületek labirintusából egy folyónál bukkantak elő. Legalább olyan széles volt, mint a Fehér-folyam, csakhogy a partját mindkét oldalon kőből építették. A fölötte átívelő hídnál nagyobbat a Kutyaember még soha életében nem látott; még annál is nagyobb volt, mint amelyiken először keltek át. A Kutyaember tett néhány bizonytalan lépést előre, aztán elnézett a csillogó víz fölött, és látta, hogy több híd is van. Sokkal több, némelyik ráadásul még ennél is nagyobb, ahogy összeköti a falak, tornyok és égig érő épületek hatalmas erdejét. Jó pár embernek a többiek közül ugyanígy elkerekedett a szeme: mintha csak a holdon találták volna magukat hirtelen. Még Zordon arcán is ott ült valami különös kifejezés, amit akár csodálkozásnak is lehetett nézni. – A kurva életbe! – szólt Reszket. – Láttatok valaha ehhez hasonlót? A Kutyaember nyaka már fájt az állandó forgatástól. – Annyi minden van itt. Miért kell ezeknek egyáltalán még az a redves Angland is? Az csak egy pöcegödör. Logen megvonta a vállát. – Fogalmam sincs. Gondolom, egyesek mindig többet akarnak. – Egyesek mindig többet akarnak, mi, Hosszúláb testvér? – Glokta elégedetlenül rázta meg a fejét. – Megkíméltem a másik lábadat. Megkíméltem az életedet. Most még a szabadságodat is akarod? – Elöljáró – könyörgött a navigátor –, ha szabad megjegyeznem, ön ígéretet tett a szabadon bocsátásomra… Én megtettem, amit vállaltam. Az az ajtó egy térre nyílik nem messze a Kérdések Házától… – Meglátjuk. Egy utolsó fejszecsapás, aztán ajtó hangosat reccsent, és csikorogva kitárult a rozsdás zsanérokon. Napfény özönlött be a szűk alagútba. A tetovált nyakú zsoldos félreállt, Glokta pedig elbicegett mellette, és kilesett. Á, friss levegő. Oly gyakran vesszük készpénznek. Néhány lépcsőfok vezetett egy a szürke épületek mocskos hátulja közé ékelt macskaköves udvarra. Glokta ismerte a helyet. A Kérdések Házának közvetlen közelében, ahogy ígérte. – Elöljáró? – mormogta Hosszúláb. Glokta elhúzta a száját. De mi baj lehetne belőle? Minden esély megvan rá, hogy egyikünk sem éri meg a holnapot, a halottak pedig igazán megengedhetik maguknak, hogy könyörületesek legyenek. Valójában egyes egyedül ők engedhetik meg maguknak. – Hát jó, engedjék el! – A félszemű zsoldos elővett egy hosszú kést, és átfűrészelte a Hosszúláb csuklójára csomózott kötelet. – Az lenne a legjobb, ha sosem látnálak többé. A navigátor arcán egy mosoly halvány árnyéka jelent meg. – Ne aggódjon, elöljáró, magam is erre gondoltam éppen ebben a pillanatban. – Hosszúláb ezzel bicegve elindult lefelé a lépcsőn, vissza a penészes alagútba. Pár pillanattal később befordult egy sarkon, és már el is tűnt szem elől. – Ugye elhozták a holmikat? – kérdezte Glokta.

– Megbízhatatlan vagyok, elöljáró. Nem hülye. – Cosca intett a zsoldosoknak. – Itt az idő, barátaim. Feketedjünk be! Az emberek fekete maszkokat csatoltak az arcuk elé, és levetették kopott kabátjukat meg rongyos ruháikat. Alatta mindannyian csupa fekete holmit viseltek, amelyekben gondosan elhelyezték fegyvereiket. A válogatott bűnözők csapata pár pillanat alatt átváltozott Őfelsége Inkvizíciójának jól szervezett egységévé. Nem mintha olyan nagy különbség lenne a kettő között. Cosca is lekapta a kabátját, aztán gyorsan kifordította, és megint belebújt. A bélés fekete volt, akár az éjszaka. – Mindig bölcs dolog több színt viselni egyszerre – magyarázta. – Arra az esetre, ha az embernek egy szemvillanás alatt kell átállnia a másik oldalra. – Ilyen egy igazi köpönyegforgató. Cosca levette a kalapját, és megpöckölte a mocskos tollat. – Ezt megtarthatom? – Nem. – Maga aztán kemény ember, elöljáró. – Cosca vigyorogva hajította félre a kalapot az árnyékba. – Imádom érte. – Ezzel feltette a saját maszkját, aztán komoran Ardeera nézett, aki zavartan és kimerülten húzódott a raktárhelyiség egyik sarkába. – Vele mi lesz? – Vele? Ő fogoly, Cosca praktikális! A gurkhuliaknak kémkedett. Őeminenciája kinyilvánította óhaját, miszerint személyesen kívánja kihallgatni. – Ardee pislogva meredt Gloktára. – Könnyű. Csak ijedtnek kell látszania. A nő nyelt egyet. – Ezzel nem lehet gond. Átvonulni a Kérdések Házán, hogy letartóztassuk a főlektort? Á, tényleg nem gond. Glokta csettintett az ujjaival. – Indulnunk kell. – Indulnunk kell – mondta West. – Megtisztítottuk a kikötőt? Hol a fenében van Poulder? – Úgy tűnik, senki sem tudja, uram. – Brint igyekezett tovább ösztökélni a lovát, de forrongó tömeg vette őket körül. Hullámzó lándzsák hegye került veszélyesen közel. Katonák káromkodtak. Őrmesterek bömböltek. Tisztek kotkodácsoltak, akár a dühös csirkék. Nehéz volt elképzelni olyan terepet, ahol körülményesebb lett volna végigmanőverezni egy több ezer főből álló sereget, mint a kikötő mögötti szűk utcákon. Ahelyzetet csak tovább bonyolította, hogy az ellenkező irányban sebesültek áradta haladt. Akadt, aki a saját lábán bicegett, másokat pedig hordágyon cipeltek. – Helyet a tábornagy úrnak! – kiáltotta Pike. – A tábornagy érkezik! – Úgy emelte fel a kardját, mintha alig várná, hogy odacsaphasson a lapjával, mire az emberek sebesen eltakarodtak az útból, keskeny völgyet nyitva a hadonászó dárdák között. Egy szerre egy lovas léptetett elő a tömegből. Jalenhorm volt az, véres sebhellyel a homlokán. – Jól vagy? A megtermett férfi elmosolyodott. – Semmiség, uram. Bevertem a fejem egy átkozott gerendába. – Haladunk? – Visszakényszerítjük őket a város nyugati felébe. Kroy lovassága eljutott a Négy Sarokig, amennyire meg tudom állapítani, de a gurkhuliak még mindig körülveszik

az Agriontot, most pedig azon vannak, hogy újra felfejlődjenek, és ellentámadást indítsanak nyugat felől. Kroy gyalogságából sokan az utcákon rekedtek a folyó túlpartján. Ha nem szerzünk hamarosan erősítést… – Beszélnem kell Poulder tábornokkal – csattant föl West. – Hol a fenében van az a kurva Poulder? Brint? – Uram? – Fogjon néhányat ezek közül az ember közül, és hozzák ide Pouldert, de azonnal! – Ujjával a levegőbe bökött. – És személyesen! – Igen, uram! – Brint megtett minden tőle telhetőt, ahogy a tolongásban megfordítsa a lovát. – Mi a helyzet a tengeren? Reutzer megérkezett? – Legjobb tudásom szerint harcba bocsátkozott a gurkhuli flottával, de fogalmam sincs, hogyan… – A rothadó só és az égő fa szaga erősebb lett, ahogy kiléptek az épületek közül a kikötőbe. – A kurva életbe! West ezzel csak egyetérteni tudott. Adua kikötőjének kecses íve mészárszékké alakult át. A közelükben a rakpart egészen fekete volt a mindenfelé elszórt, törött felszerelésektől meg a holttestektől. Távolabb kibogozhatatlan csoportokba verődött emberek küzdöttek egymással. A tömegből mindenfelé dárdák álltak ki, akár egy sündisznó tüskéi, a levegő sűrű volt a zajtól. Uniós és gurkhuli zászlók csapkodtak a szélben, akár a madárijesztők. A csata majdnem a partszakasz teljes hosszában zajlott. Jó pár raktár lángokban állt, és a forróságtól reszkető levegőoszlop nyúlt az ég felé, szellemszerűvé varázsolva a mögötte verekedő több száz embert. Füst hossz fekete, fehér és szürke csíkjai gomolyogtak elő az égő épületekből az öböl fölé, ahol hajók garmadája vívta a saját elkeseredett harcát. Kibontott vitorlájú hajók forogtak ide-oda a tökéletes helyzet után kutatva, csillogó permettel töltve meg a levegőt. Kőhajítók lőtték ki lángoló lövedékeiket, íjászok engedtek útjára égő nyilakat, matrózok másztak magasra a kötélzet pókhálóján. Más hajók kötelekkel meg csáklyákkal kapaszkodtak össze, és civakodó kutyák módjára rontottak egymásnak, és a napfényben láthatóvá váltak a fedélzeten egymásba gabalyodó emberek. Odébb sebesült hajók vánszorogtak, rongyos vitorláik ernyedten lógtak, átvágott köteleik a semmiben himbálóztak. Néhány közülük égett, és a felszálló barna füst csúf barna pacává változtatta az alacsonyan járó napkorongot. A habzó vízen mindenfelé törmelék úszott – hordók, ládák, szálkás gerendák és halott tengerészek. West felismerte az uniós hajók ismerős alakját meg a vitorlájukra varrt napokat, úgyhogy könnyedén ki tudta találni, melyikek a gurkhuliak járművei. Csakhogy voltak ott mások is – hosszú, karcsú, fekete törzsű ragadozók, fehér vitorlájukon fekete kereszttel. Az egyik jóval nagyobb volt, mint az összes többi hajó kikötőben, és a kevés épségben maradt móló egyikéhez kikötve lebegett a vízen. – Soha semmi jó nem jött még Talinsból – jegyezte meg Pike. – Mi a fenét keresnek itt styriai hajók? Az egykori fegyenc rámutatott az egyikre, amelyik éppen egy gurkhuli bárkát kapott oldalba. – A jelek szerint a gurkhuliakkal harcolnak.

– Uram – szólt valaki. – Mit tegyünk? Az örök kérdés. West kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta semmi. Hogyan vehetné át egyetlen ember az irányítást efölött a kolosszális káosz fölött? Látta maga előtt Varuzt a sivatagban, amint fel-alá járkál, nyomában hatalmas vezérkarával. Látta maga előtt Burrt, amint a térképeit böködi vaskos mutatóujjával. Egy parancsnok legfontosabb dolga nem abban áll, hogy parancsokat osztogasson, hanem abban, hogy úgy tegyen, mint aki tudja, mit csinál. Átvetette fájós lábát a nyeregkápán, és leugrott a ragadós macskakövekre. – Egyelőre itt lesz a főhadiszállásunk. Jalenhorm őrnagy? – Uram? – Kerítse elő Kroy tábornokot, és mondja meg neki, hogy nyomuljon továbbra is északnak meg nyugatnak, az Agriont felé. – Igen, uram. – Valaki szedjen össze néhány embert, és kezdjék eltakarítani a szemetet a kikötőből. Gyorsabban kell átjutnunk a csapatainkkal. – Igen, uram. – És valaki kerítse végre elő nekem Poulder tábornokot, a fenébe is! Mindenkinek meg kell tenni a magáét. – Ez meg mi? – mordult föl Pike. Különös menet tartott feléjük a rakpart felől; mintha egy álomból léptek volna elő, annyira nem illetek a törmelék közé. Tucatnyi fekete páncélba öltözött katona kísért egyetlen férfit. Fekete hajába ősz szálak vegyültek, hegyes szakállát makulátlanra nyírták. Fekete csizmát viselt és barázdált fekete páncélt, fél válláról pedig fekete bársonyköpeny lógott alá felséges eséssel. Ami azt illeti, úgy öltözött, mint a világ leggazdagabb sírásója, de az azzal az acélos öntudattal lépdelt, ami csak a valódi uralkodók sajátja. Egyenesen West felé vette az irányt, egyetlen oldalpillantást sem vetve semmire. A belőle sugárzó fensőbbség elég volt hozzá, hogy a döbbent katonák és a vezérkar tagjai úgy rebbenjenek szét előle, mint a fémszilánkok, ha taszító erejű mágnest közelítenek feléjük. A férfi kinyújtotta fekete kesztyűbe bújtatott kezét. – Orso nagyherceg vagyok, Talinsból. Talán arra gondolt, hogy majd letérdel, és megcsókolja a felajánlott kezet, ő azonban inkább megragadta, és határozottan megrázta. – Excellenciás uram, megtiszteltetés! – Fogalma sem volt róla, hogy egyáltalán ez-e a helyes megszólítás. Eszébe nem jutott, hogy a világ egyik legnagyobb hatalmú emberével találkozhat az Adua kikötőjében zajló véres csata kellős közepén. – West tábornagy vagyok, őfelsége hadseregének parancsnoka. Nem akarok hálátlannak tűnni, de messzire jöttek otthonról… – A lányom a maguk királynéja. Az ő kedvéért Talins népe bármilyen áldozat hajlandó meghozni. Amint hallottam az itteni… – Egyik fekete szemhéját felhúzva a kikötő felé pillantott. -- …gondokról, összeállítottam egy sereget. Flottám hajói és tízezren a legjobb katonáim közül a rendelkezésére állnak. West nem tudta, mit is mondhatna. – Tényleg? – Vettem magamnak a bátorságot, és kihajóztam őket. Jelenleg a város délnyugati negyedét tisztítják meg a gurkhuliaktól. Három Tanyának hívják, ugye?

– Ööö… igen. Orso herceg halványan elmosolyodott. – Barátságos név egy város kerületének. A nyugati szárnnyal többé nem kell foglalkoznia. A legjobbakat kívánom a vállalkozásához, tábornagy úr. Ha a sors úgy akarja, később találkozunk. Győzedelmesen. – Ezzel biccentett, és méltóságteljesen elvonult. West utána bámult. Tudta, hogy hálásnak kéne lennie, amiért egyszerre előkerült tízezer styriai katona a semmiből, de nem tudott szabadulni a kellemetlen gondolattól, hogy nyugodtabb lenne, ha Orso nagyherceg sosem dugta volna ide az orrát. Egyelőre azonban komolyabb gondja is akadt ennél. – Tábornagy! – Brint sietett a felé a rakparton egy csapat tiszt társaságában. Az arca egyik oldalát hamu borította. – Baromira ideje volt már! – csattant fel West. – Végre talán kaphatunk valami választ. Hol a fenében van az a gazember? – A vállával félretolta Brintet, aztán mozdulatlanná merevedett. Poulder egy hordágyon feküdt, amit vezérkarának négy sáros és nyomorultnak tűnő tagja cipelt. Annyira olyan volt az arca, mintha aludna, hogy West szinte azt várta, mikor kezd el horkolni. A hatalmas, cakkos szélű seb a mellkasán viszont erősen rontotta a hatást. – Poulder tábornok vezette a rohamot – szólt az egyik tiszt, igyekezvén úrrá lenni a könnyein. – Nemes áldozat… West a holttestre meredt. Hányszor kívánta, hogy bárcsak meghalna ez az ember? Egyik kezét a szája elé kapta, ahogy hirtelen rátört a hányinger. – A fenébe! – suttogta. – A fenébe! – szólt Glokta, ahogy remegő bokája megbicsaklott a legfelső lépcsőn, és kis híján orra esett. Egy csontos inkvizítor, aki éppen a másik irányba tartott, hosszasan megbámulta. – Valami gond van? – mordult rá Glokta. A férfi leszegte a fejét, és egyetlen szó nélkül továbbsietett. Puff, kopp, fájdalom. A félhomályos folyosó kínkeserves lassúsággal vánszorgott tova. Minden lépés gyötrelem volt, a combja égett, a lábfeje lüktetett, a nyaka sajgott, az izzadság végigcsorgott torz hátán a ruhája alatt, de arcán nemtörődöm vigyorral, kényszerítette magát, hogy haladjon tovább. Minden egyes ziháló lélegzetvételnél, minden egyes halk nyögésnél támadókra számított. A fájdalom minden egyes szúrásánál, izmai minden egyes görcsös rándulásánál azt várta, hogy praktikálisok rontanak elő az ajtók mögül, és lemészárolják őt meg a rosszul álcázott zsoldosait, akár a disznókat. De a néhány ideges ember, aki elsietett mellettük, jóformán fel sem nézett. A félelem hanyaggá tette őket. A világ a szakadék szélén billeg. Senki sem mer lépni, nehogy a mélybe zuhanjon. Önvédelmi ösztön. Erősen rontja az ember hatékonyságát. Belépett a nyitott ajtón a főlektor hivatalának előszobájába. A titkár ingerülten kapta fel a fejét. – Glokta elöljáró! Nem lehet csak úgy… – A torkán akadt a szó, ahogy a zsoldosok egymás után becsörtettek a szűk szobába. – Akarom mondani… nem lehet…. – Csendet! A király határozott parancsára cselekszem. – Nos, mindenki hazudik. A hős és a gazember között az a különbség, hogy az egyiknek hisznek, a másiknak

meg nem. – Álljanak félre – parancsolt rá az ajtót őrző két praktikálisra –, vagy készüljenek fel rá, hogy viselniük kell a következményeket. – A két férfi egymásra nézett, aztán ahogy még többen kerültek elő Cosca emberei közül, felemelték a kezüket, és hagyták magukat lefegyverezni. Önvédelmi ösztön. Egyértelmű hátrány. Glokta megállt a küszöbön. Ahol olyan gyakran hunyászkodtam meg őeminenciája gyönyörűségére. Ujjai megérintették a fát. Vajon tényleg lehet ilyen egyszerű? Egyszerűen besétálok fényes nappal, és letartóztatom az Unió legnagyobb hatalmú emberét? El kellett nyomnia egy önelégült mosolyt. Bár korábban eszembe jutott volna! Megragadta a kilincset, és belépett a szobába. Sult irodája nem sokat változott. Ott voltak a nagy ablakok, kilátással az Egyetemre, az óriási kerek asztal az Unió ékkövekkel kirakott térképével, a díszes székek meg a komor portrék. A magas támlájú széken viszont Sult ült, hanem egyik kedvenc ölebe, Goyle elöljáró. Próbálgatod, megfelel-e a mérete, igaz? Túl nagy lesz az neked, attól tartok. Goyle első reakciója a felháborodás volt. Hogy merészel bárki csak így becsörtetni ide? A második a zavarodottság. Ki merészel csak így berontani ide? A harmadik a döbbenet. A kripli? De hogyan? A negyedik, ahogy meglátta Coscát és négy emberét az ajtóban Glokta mögött, a rémület. Alakul ez. – Maga! – kiáltotta Goyle. – De magát… – Kinyírtak? Attól tartok, változott a terv. Hol van Sult? Goyle tekintete körbejárt a szobában, ahogy megnézte a törpenövésű zsoldost, aztán a kampókezűt meg azt, amelyiknek förtelmes kelésekkel volt tele az arca, végül pedig megállapodott Coscán, aki a szoba egyik sarkában ácsorgott, öklét kardja markolatán nyugtatva. – Fizetek magának! Akármennyit kap tőle, annak a dupláját! Cosca kinyújtotta nyitott tenyerét. – A készpénzt választanám, ide a kezembe. – Most? De nincs… Nincs itt nálam. – Kár, de ugyanazt az elvet követem, mint egy kurva. Ígéretekért cserébe nem szórakoztatlak, barátom. Egyáltalán nem szórakoztatlak. – Várjon! – Goyle feltápászkodott, és reszkető kezét maga elé emelve hátralépett. De nincs hová menned, csak ki az ablakon. Ez a gond az ambícióval. Ha az ember folyton felfelé néz, könnyű elfelejteni, hogy a szédítő magasságokból óriásit lehet zuhanni. – Üljön le! – parancsolta Glokta. Cosca megragadta Goyle csuklóját, és a háta mögé csavarta a karját, amitől az felnyögött, aztán a zsoldos lerántotta a székbe, és a tarkójánál fogva beleverte az arcát az Unió csodálatos térképébe. Éles reccsenés hallatszott, ahogy az elöljáró orra eltört, és vér fröccsent Midderland nyugati felére. Nem éppen kifinomult módszer, de hát a kifinomult módszerek ideje lejárt. A főlektor vagy egy hozzá közelálló ember vallomása… Sult jobb lett volna, de ha nincs itt az agy, be kell érnünk a segglyukkal. – Hol van az a lány a szerszámaimmal? – Ardee óvatosan belépett a szobába, lassan az asztalhoz sétált, és letette a ládát.

Glokta csettintett az ujjaival, és Goyle-ra mutatott. A kövér zsoldos az elöljáró mellé bicegett, megragadta a karját, és kifeszítette az asztalon. – Felteszem, azt hiszed, hogy mindent tudsz a kínzásról, igaz, Goyle? Csakhogy hidd el nekem, semmit sem értesz, amíg nem töltöttél el némi időt az asztal mindkét oldalán. – Maga őrült álalt! – Ahogy az elöljáró szabadulni próbált, az arca vérrel kente össze az Uniót. – Átlépte a határt! – Határt? – nevetett fel harsányan Glokta. – Az éjszaka sorban levágtam egy barátom ujjait, aztán pedig megöltem egy másikat, és maga merészel nekem határokról beszélni? – Kinyitotta a láda fedelét, és előbukkantak a szerszámai. – Egyes egyedül az a határ számít, ami elválasztja az erőseket a gyengéktől. Azt az embert, aki felteszi a kérdéseket, attól az embertől, aki megválaszolja őket. Más határ nincs. Előrehajolt és az ujját mélyen Goyle halántékába fúrta. – Az egész csak a fejedben létezik. A bilincset, ha kérhetném. – Hm? – Cosca a kövér zsoldosra nézett, az pedig megrántotta a vállát, mire a homályos tetoválások hevesen kezdtek vonaglani a nyakán. – Pffft! – szólt a törpe. A keléses képű csöndben maradt. A félkezű zsoldos lehúzta az arcáról a maszkját, és a kampóval az orrát kezdte túrni. Glokta megfeszítette a hátát, és mélyen felsóhajtott. A tapasztalt segítség sajnos pótolhatatlan. – Akkor felteszem, improvizálnunk kell. – Felkapott egy tucat hosszú szöget, és szétszórta őket az asztalon. Ahogy elővette a kalapácsot, megcsillant a fején a fény. – Gondolom, sejted, mi fog kisülni ebből. – Ne! Ne! Valamit kitalálunk, valamit… – Glokta az egyik szög hegyét Goyle csuklójához illesztette. – Á! Várjon! Várjon… – Lenne olyan kedves, hogy ezt megfogja? Csak egy szabad kezem van. Cosca óvatosan két ujja közé fogta a szöget. – Azért vigyázzon, hová csap azzal a kalapáccsal, jó? – Ne aggódjon, kellőképpen precíz vagyok. – Szörnyen sokat gyakoroltam. – Várjon! – nyöszörögte Goyle. Három már-már csalódást keltően halk, fémes csattanás hallatszott, ahogy a kalapács átütötte a szöget Goyle alkarjának csontjai között, és beleállította az asztal lapjába. Az elöljáró felordított a fájdalomtól, és szájából véres nyál fröccsent az asztalra. – Ó, ugyan már kolléga, ahhoz képest, amit te tettél a foglyaiddal Anglandban, ez gyerekes játszadozás. Próbálj megnyugodni. Ha már most így sikongatsz, később nem lesz hová fokozni. – A kövér zsoldos puffadt kezével megragadta Goyle másik csuklóját, és kifeszítette az Unió térképén. – Szöget? – kérdezte szemöldökét felhúzva Cosca. – Kezd ráérezni a dologra. – Várjanak! Á! Várjanak! – Miért? Hat éve nem éreztem ilyen jól magam. Ne sajnáld tőlem az én ki pillanatomat. Olyan kevés jut belőlük. – Glokta felemelte a kalapácsot. – Várjon! Csatt. Goyle megint felüvöltött a fájdalomtól. Csatt. És megint. Csatt. A szög átjutott, és az anglandi büntetőtelepek egykori ostora máris mindkét karjánál fogva

oda volt szögezve az asztalhoz. Gondolom, ide vezet az ambíció, ha nem párosul tehetséggel. Az alázatot könnyebb megtanítani, mint gondolná az ember. Nem kell hozzá más, hogy csak a megfelelő helyekre bevert szögekkel kilyukasztani az illető arroganciáját. Goyle lélegzete sziszegve áramlott elő véres fogai közül, ujjai az asztallap fáját kaparták. – Glokta elégedetlenül rázta meg a fejét. – A helyedben abbahagynám a küszködést. Csak tovább téped a húst. – Ezért fizetni fogsz, te rohadt kripli! Ne hidd, hogy megúszod! – Ó, már fizettem. – Glokta lassú köröket írt le a nyakával, hogy legalább egy árnyalatnyit lazítson válla görcsölő izmain. – Nem tudom pontosan, mennyi ideig, de úgy tippelném, jó pár hónapig egy akkora cellában tartottak fogva, ami nem volt nagyobb, mint egy fiókosszekrény. Nemhogy fölállni, de még egyenesen felülni sem tudtam. Minden lehetséges testhelyzet kicsavart volt, hajlott, keserves. Több száz soha véget nem érő órát töltöttem a vaksötétben, a fojtó hőségben. A saját szaromban térdeltem, rángtam, vonaglottam és kapkodtam levegő után. Ha vízért könyörögtem, úgy csorgatták le a padlóban lévő rácson át. Néha víz helyett inkább lehugyoztak, és én hálás voltam érte. Azóta sem egyenesedtem fel teljesen. Halvány fogalmam sincs, hogyan őriztem meg a józan eszem. – Glokta ezen elgondolkodott pár pillanatra, aztán megvonta a vállát. – Talán nem is őriztem meg. Mindenesetre én ilyesféle áldozatokat hoztam. Te milyen áldozatokra lennél hajlandó hozni, hogy megőrizd Sult titkait? Nem kapott választ, csak a Goyle karja alól kifolyó vér gyűlt össze a csillogó kő körül, ami a Kérdések Házának helyét jelölte Keln városában. – Jó. – Glokta erősen megragadta a botját, és lehajolt, hogy Goyle fülébe suttoghasson. – Van egy darab hús a golyóid meg a segglyukad között. Csak az látja, aki gumiból van, vagy aki betegesen vonzódik a tükrökhöz. Tudod, miről beszélek. Az emberek órákat töltenek azzal, hogy az előtte lévő területre gondolnak, és majdnem annyi időt szentelnek a mögötte lévő területnek is, de ez a kis húsdarab? Ezzel nem törődik senki. – Felvett az asztalról néhány szöget, és könnyedén megcsörgette őket Goyle orra előtt. – Szeretném ezt ma helyrehozni. Ott fogom kezdeni, aztán kifelé haladok, és hidd el, miután végeztem, életed hátralévő részében másra sem fogsz gondolni, csak arra a húsdarabra. Vagy legalábbis arra, hogy hol volt valamikor. Cosca praktikális, lenne olyan kedves, és segítene megszabadítani az elöljárót a nadrágjától? – Az Egyetemen van! – bömbölte el magát Goyle. Kopaszodó fején izzadságréteg ütközött ki. – Sult! Az Egyetemen van! Máris? Szinte csalódtam. Persze kevés verőlegény tűri jól, ha őt verik. – Mit keres ott ilyenkor? – Nem… nem tudom… – Rossz válasz. A nadrágot, legyen szíves. – Silber! Silberrel van! Glokta összehúzta a szemöldökét. – Az Egyetem adminisztrátorával? Goyle tekintete Gloktáról Coscára ugrott, aztán vissza. Becsukta a szemét. – A démonikus tudományok beavatottjával. Hosszú csend támadt. – Hogy kivel? – Silber nem csak az Egyetemet vezeti. Kísérleteket is végez…

– Milyen természetű kísérleteket? – Glokta megbökte Goyle véres arcát a kalapáccsal. – Gyorsan, mielőtt az asztalhoz szögezem a nyelvedet. – Okkult kísérleteket. Sult régóta pénzeli. Amióta felbukkant az Első Mágus. Sőt talán annál is régebben. Okkult kísérleteket? Démonok megidézése és elkergetése? Keserűen nyalta meg üres ínyét. Mégis, mi folyik ott? – Mégis, mi folyik ott? – Jezal fel-alá járkált a Láncok Tornyának tetején. Reményei szerint léptei egy ketrecbe zárt tigriséire emlékeztettek, de minden valószínűség szerint jobban hasonlított egy elítélte a saját akasztásának reggelén. A füst máris kormos fátylat borított a városra, és képtelenség volt megállapítani, mi történik fél mérföldnél távolabb. Varuz vezérkarának néhány tagja szétszórva állta mellvédnél, és időről időre hasztalan, egymásnak élesen ellentmondó híreket közöltek. Harc dúlt a Négy Saroknál és végig a Középúton, a teljes városközpontban. Harc dúlt a szárazföldön és a tengeren is. Az egyik pillanatban úgy tűnt, minden remény elveszett, aztán mégis mintha pillanatokra lettek volna a győzelemtől. Egy dolog felől azonban nem lehetett kétség. Odalent, az Agriont várárkán túl a gurkhuliak zavartalanul tették tovább a dolgukat. A számszeríjak továbbra is nyílvesszők záporával árasztották el őket a kapu előtti téren, de minden egyes halott vagy sebesülten elvonszolt gurkhuli helyett öt másik özönlött elő az égő épületekből, akár méhek a megbolygatott kaptárból. Százával nyüzsögtek ott a katonák, emberek és acél egyre szorosabb gyűrűjét zárva össze fokozatosan az Agriont körül. Hatalmas pajzsok mögött kuporogtak, és időnként felnyilaztak a mellvéd felé. A dobok kitartó dübörgése egyre közelebb jött, és most már az egész városban visszhangzott. Jezal minden izmát megfeszítette, hogy rezzenéstelenül tudja tartani a távcsövet a szeme előtt. Hirtelen különös alakokat vett észre odalent. Magasak voltak, kecsesek, és arannyal díszített hófehér páncéljukban kitűntek a gurkhuli katonák közül, ahogy mutogattak, parancsokat osztogattak és rendezgették őket. Nemsokára egyre sűrűbben mutattak az Agriont nyugati kapujához vezető híd felé. Jezalnak egyszerre sötét gondolatai támadtak. Ők lennének a Száz Szó? Előbújtak a történelem sötét sarkaiból, hogy az Első Mágust utolérhesse az igazság? – Egyre inkább az a benyomásom, hogy támadásra készülnek. – Nincs mitől tartani – krákogta Varuz. – A védvonalaink áthatolhatatlanok. – A hangja megremegett, aztán mire kimondta az utolsó szót, teljesen elcsuklott, amivel persze nem igazán nyugtatott meg senkit. Pár kurta héttel ezelőtt még senkinek eszébe sem jutott volna a lehetőség, hogy az Agriont valaha is eleshet. Viszont az sem jutott volna senkinek eszébe, hogy gurkhuli katonák légió vehetik körül. A szabályok nyilvánvalóan megváltoztak. Kürtök bődültek el mélyen. – Odalent – szólt ez egyik tiszt a vezérkarból. Jezal belenézett a kölcsönkért látcsőbe. Egy hatalmas kocsit húztak a kapu elé. Olyan volt, mint egy kerekeken guruló faház, amit sima fémlapok borították. Gurkhuli katonák ebben a pillanatban is hordókat pakoltak fel rá két fehérpáncélos irányításával.

– Robbanópor – jegyezte meg valaki, de nem segített vele. Jezal Marovia kezét érezte a karján. – Felség, az lenne a legjobb, ha visszavonulna. – És mi van, ha itt nem vagyok biztonságban? Pontosan hol lenne az a hely maga szerint, ahol nem fenyeget veszély? – West tábornagy hamarosan felszabadítja a várost, semmi kétségem felőle. Elkísérem önt. – Bocsánatkérően elmosolyodott. – Az én koromban már nem sok hasznomat vennék a falon. Gorst a lépcső felé mutatott páncélkesztyűs kezével. – Erre! – Erre! – mondta Glokta, és a nyomában Coscával végigbicegett a folyosón, amilyen gyorsan csak rossz lábai engedték. Puff, kopp, fájdalom. A Legfőbb Bíró irodájának előterében egyetlen titkár maradt, aki most helytelenítőleg nézett rájuk csillogó szemüvege fölött. A többiek nyilván elméretezett páncélba bújtak, és a falakon szolgálnak. Vagy ami még valószínűbb, bezárkóztak a pincébe. Bár velük lehetnék! – Attól tartok, a kegyelmes úr nem ér rá. – Ó, engem fogad, emiatt ne aggódjon. – Glokta elvonult a titkár mellett, megragadta Marovia irodájának rézkilincsét, és majdnem hátraugrott a meglepetéstől. A fém jéghideg volt. Pokoli hideg. Azért lenyomta a kilincset az ujjai hegyével, és résnyire kinyitotta az ajtót. Fehér pára gomolygott ki a szobából, olyan, mint a fagyos pára, ami hólepte völgyek fölött lebeg Anglandban tél közepén. Odabent halálosan hideg volt. A súlyos fabútorok, az öreg tölgy falburkolat, a piszkos ablaktáblák mind fehér dértől ragyogtak. A papírkötegeket mintha hó terítette volna be. Az ajtó mellett álló asztalon összetört egy borosüveg, és palackformájú rózsaszín jeget meg egy halom csillogó szilánkot hagyott maga után. – Mi a fene… – Glokta lélegzete fehéren gomolygott reszkető ajkai előtt. A télies szobában titokzatos tárgyak hevertek szerteszét. A falhoz egy hosszú, kígyózó fekete csőszerűség fagyott hozzá; olyan volt, mintha valaki egy jókora darab kolbászt felejtett volna a hóban. A könyveken, az íróasztalon, a ropogós szőnyegen fekete jégdarabok voltak. A mennyezethez rózsaszín töredékek, a padlóhoz hosszú fehér szilánkok fagytak hozzá… Emberi maradványok? Az íróasztal közepén jókora darab, részben dérrel borított hús feküdt. Glokta arrafelé fordult, hogy alaposabban megnézhesse magának. Egy szájat látott, amiben még ott volt néhány fog, de egy fül és egy szem is tartozott hozzá, meg néhány szál egy egykor hosszú szakállból. Éppen elég hozzá, hogy Glokta megállapíthassa, kinek a testrészei hevertek szétszórva a fagyos szobában. Ki más lenne az, mint utolsó reményem, egyben harmadik udvarlóm, Marovia Legfőbb Bíró? Cosca megköszörülte a torkát. – Úgy fest, valami mégiscsak van abban, amit a barátja, Silber állít. És akkor még ördögien finoman fogalmaztunk. Glokta szeme körül fájdalmas rángatózásba kezdtek az izmok. A titkár az ajtóhoz osont, és belesett rajta, aztán

fennakadt a lélegzete, és tántorogva állt odébb. Glokta nemsokára hallotta, ahogy hangosan okád odakint. – Kétlem, hogy a Legfőbb Bíró sokat fog nekünk segíteni. – Jogos. De nincs amúgy is kicsit késő ahhoz, hogy papírokkal vacakoljunk? – Cosca a fagyott vértől foltos ablak felé intett. – Jönnek a gurkhuliak, ha esetleg elfelejtette volna. Amennyiben elintézendő ügyei vannak, essen túl rajtuk most, mielőtt kantai barátaink széttépik az összes számlát. Ha a tervek nem válnak be, a gyors cselekvésnek jön el az ideje, igaz, elöljáró? – A zsoldos a tarkója mögé nyúlt, lecsatolta a maszkját, és a földre hajította. – Itt az ideje, hogy az ellenség arcába nevessünk! Hogy mindent feltegyünk egy utolsó lapra! Utána összeszedegetheti a darabokat. Aztán ha nem sikerül belőlük megint összerakni az egészet, akkor sem történik semmi. Holnap talán már mindannyian egy másik világban fogunk élni. Vagy egy másik világban fogunk meghalni. Tényleg nem így akartuk, de igazat beszél. Talán Glokta ezredes elővarázsolhat még valamit a régiből, mielőtt vége lesz a játszmának. – Remélem, továbbra is számíthatok a segítségére. A zsoldos Glokta vállára csapott, amitől az elöljárónak fájdalmas remegés futott végig görbe hátán. – Egy utolsó nemes erőfeszítés, miközben minden ellenünk szól? Hát persze. Bár meg kell említenem, hogy általában dupla árat számítok fel, ha a démoni művészetek is benne vannak a pakliban. – Mit szólna a tripla árhoz? – Végeredményben a Valint és Balknak mély a zsebe. Cosca vigyora még szélesebb lesz. – Nem hangzik rosszul. – És az emberei? Megbízhatóak? – Még mindig várják a fizetésük négyötödét. Amíg azt nem kapták meg, bármelyikre rá merném bízni az életemet is akár. – Jó. Akkor fel is készültünk. – Glokta megmozgatta fájós lábát a csizmájában. Már csak egy kicsi van hátra, én ujjak nélküli szépségem. Csak pár reszketeg lépés, és vagy így, vagy úgy, de mindketten megpihenhetünk. Szétnyitotta az ujjait, és Goyle vallomása a fagyos padlóra hullott. – Irány hát az Egyetem! Őeminenciája sosem szerette, ha megvárakoztatták. Sötét utak Jezal átsietett a magas boltív alatt, és a lovagoktól körülvéve belépett a palota udvarára. Meglepő módon Marovia Legfőbb Bíró könnyedén tartotta velük a lépést, ahogy lélekszakadva átsiettek az Agrionton. Az idős férfi még csak nem is lihegett. – Zárják be a kapukat! – ordította. – A kapukat! A hatalmas szárnyakat becsukták, és két árbocvastagságú gerendával reteszelték el őket. Jezal kicsit könnyebben lélegzett. A kapuk súlya, a palota falainak magassága és vastagsága, meg a védelmükre rendelt jól képzett katonák tömege nyugtató hatással volt rá. Marovia Jezal vállára tette a kezét, és a köves úton a palota legközelebbi bejárata felé terelte. – A lehető legbiztonságosabb helyet kell megkeresnünk, felség… Jezal lerázta magáról a másik férfi kezét. – Be akar zárni a szobámba? Vagy inkább a pincében bújjak el? Itt maradok, és összehangolom a védelmi…

Hosszú, vérfagyasztó sikoly hallatszott a fal túloldaláról, és visszhangzott a kertben. Jezal úgy érezte magát, mintha a hang lyukat ütött volna a testében, amin keresztül minden magabiztossága sebesen elillant. A kapuk nekifeszültek a vastag gerendáknak, és a gondolat, hogy a pincében rejtőzzön el, figyelemreméltó sebességgel vált sokkal vonzóbbá. – Körülvenni! – adta ki a parancsot éles hangján Gorst. – A királyhoz! – Nehéz páncélt viselő katonák sereglettek azonnal Jezal köré kivont karddal és felemelt pajzzsal. Mások eléjük térdeltek, nyílvesszőket húztak elő a hátukon lógó tegezből, és felajzották erős számszeríjaikat. Minden tekintet a hatalmas kapura szegeződött. A két szárny halkan megzördült, és finoman reszketni kezdett. – Odalent! – kiáltotta valaki a fal tetejéről. – Oda… – Éles sikoly hallatszott, majd egy páncélos férfi zuhant alá a mellvédről. Hangos csattanással ért földet a pázsiton, aztán megremegett a teste, és nem mozdult többé. – Hogyan… – mormogta valaki. Fehér alak ugrott le a falról, kecsesen átfordult a levegőben, majd puhán földet ért előttük az úton. Felegyenesedett. Sötétbőrű férfi volt, fehér és arany páncélban, arca sima, akár egy kisfiúé. Egyik kezében sötét fából készült hosszú fekete, ívelt pengével ellátott dárdát tartott. Jezal ránézett, az pedig kifejezéstelen tekintettel nézett vissza rá. Volt valami abban a fekete szempárban; vagyis inkább hiányzott belőle valami. Jezal azonnal tudta, hogy nem embert lát. Egy Evő volt az. Valaki, aki megszegte a Második Törvényt. Khalul Száz Szavának egyike, aki azért jött, hogy lerendezze az ősi viszályt az Első Mágussal. A jelek szerint ennek a viszálynak, bár semmivel sem szolgált rá, valami úton-módon Jezal is részese lett. – Isten bocsásson be mindannyiunkat a mennyekbe! – Lőjetek! – kiáltotta Gorst. Számszeríjak csikordultak és pendültek. Két nyílvessző lepattant az Evő páncéljáról, két másik belefúródott a húsába, egyik a mellvértje alatt, a másik pedig a vállába. Egy találat egyenesen az arcát érte, a tollak közvetlenül a szeme alatt álltak ki. Egy ember holtan esett volna össze az orruk előtt. Az Evő döbbenetes sebességgel szökellt előre. Az egyik lovag bizonytalanul emelte maga elé az íját, hogy megvédje magát. A dárda kettéhasította a fegyvert, aztán a gazdáját is könnyedén félbevágta a hasánál, és visszhangzó csattanással még egy másik embert is eltalált, aki ettől felemelkedett a levegőbe, és eddig repült, amíg tíz lépéssel arrébb egy fának nem csapódott. Meghajlott páncél darabjai és faforgácsok szálltak a levegőben. Az első lovag különös, sípoló hangot hallatott, ahogy a felső része lebucskázott az ösvényre, döbbent társait vérrel és belsőségekkel terítve be. Jezalt elrángatták onnan, és testőrei között nem láthatott mást, csak villámgyors mozdulatokat. Hallotta a sikolyokat és a nyögéseket, a fém zörgését, látta a kardok villanását és a fröccsenő vért. Egy páncélos test repült a levegőben, rongybaba módjára csapkodó végtagokkal, majd a falnak csapódott a kert túlsó végében. A testek szétnyíltak Jezal előtt. Az Evőt körülvették, és vakító köröket írt le a dárdájával. Egy embert a vállán ért a penge, mire az visítva zuhant a földre. A dárda nyele szilánkokra tört a becsapódás erejétől, a feje pedig elrepült, és élével előre beleállt a fűbe. Egy lovag hátulról támadt, alabárdja eltűnt az Evő hátában, hogy fényes hegye aztán vértelenül bukkanjon elő a mellkasán keresztül a fehér

páncél mögül. Egy másik lovag bárdjával lecsapta az Evő karját, és a csonkból por folyt elő. Az Evő felvisított, és visszakézből mellkason ütötte a férfit, amitől annak behorpadt a mellvértje, és sóhajtva terült el a földön. Kardvágás csikordult át a fehér páncélon, nyomában port száll felt, mint amikor valaki kiporol egy szőnyeget. Jezal bambán bámulta, ahogy az Evő felé tántorodott. Gorst félrelökte az útból, és hosszabbik pengéje húsos puffanással vágott bele az Evő nyakába. Az Evő hang nélkül kapálózni kezdett, fejét már csak egy-két porc tartotta a helyén, tátongó sebeiből ömlött a barna por. Megmaradt karjával megragadta Gorstot, a testőr pedig a fájdalomtól eltorzult arccal rogyott térdre a szorításában. – Nesze neked mennyország, rohadék! – Jezal kardja átvágta a nyakat tartó utolsó darabokat is, és az Evő feje a földre hullott. Erre már Gorst is kiszabadult, megnyomorgatott alkarját szorongatta, nehéz páncéljában a horpadás éppen az Evő fejét mintázta. A fej nélküli test elterült a földön. – Átkozott izé! – Jezal lépett egyet, és belerúgott a fejbe, az pedig néhány pattanás után egy virágágyásban állapodott meg barna porcsíkot hagyva maga után a fűben. Három férfi állt a test fölött, ziháló légzésük kihallatszott a sisakjuk alól, és kardjuk pengéje felfelragyogott a napfényben, ahogy darabokra szabdalták. Az Evő ujjai még mindig rángatóztak. – Porból vannak – suttogta valaki. Marovia komoran pillantott a maradványokra. – Némelyik. Mások véreznek. Mindegyik más. Be kell mennünk a palotába! – kiáltotta, és már el is indult. – Többen is lesznek! – Többen? – Tizenkét testőrlovag hevert holtan a földön. Jezal nyelt egyet, ahogy megszámolta a véres, megcsonkított, összetört testeket. Az Unió legjobb emberei feküdtek itt halomban a barna levelek között, mint fémhulladék a szemétdombon. – Többen? De hát hogyan fogjuk…? – A kapu ismét megremegett. Jezal arra kapta a fejét, a harc elvakult bátorsága gyorsan semmivé foszlott, és gyomorszorongató pánik vette át a helyét. – Erre! – kiáltotta kétségbeesetten integetve Marovia, aki máris kinyitott egy ajtót. Nem mintha lett volna más választás. Jezal a Legfőbb Bíró felé rohant, de alig három lépést tett meg, amikor egyik aranyozott csizmája beleakadt a másikba, és hasra esett. Fa és fém nyikorgott, recsegett és ropogott a háta mögött. Ahogy a hátára fordult, látta, hogy a kapu darabokra szakad, és mindenfelé gerendák repülnek. Törött deszkák pörögtek a levegőben, meghajlott szögek pattantak odébb a gyalogutakról, szálkák terítették be a pázsitot. Egy nő vonult be a tátongó kapunyíláson át, a levegő finoman reszketett magas, karcsú teste körül. Sápadt arcát hosszú aranyhaj vette körül. Egy másik is jött vele; ugyanolyan volt, mint ő, attól eltekintve, hogy a bal oldalát tetőtől talpig vörös vérfoltok borították. Két nő, gyönyörű, tökéletes arcukon egyforma boldog mosollyal. Az egyik lesújtott a felé rohanó testőrlovag fejére, amitől annak lerepült a szárnyas sisak összezúzott koponyájáról, és pörögve szállt el. A másik Jezal felé fordította üres, fekete szemét. Jezal feltápászkodott és a félelemtől zihálva futni kezdett, aztán Marovia mellett berontott az ősi fegyverekkel és páncélokkal díszített árnyékos folyosóra.

Gorst meg néhány testőrlovag követte. Odakint a kertben tovább zajlott az egyoldalú csata. Egy lovag felemelte a számszeríját, de máris véres cafatokká robbant szét. Egy másik futni próbált, de egy páncélos holttest vágódott neki, és ahogy az oldalára zuhant, a kard is kirepült a kezéből. Egy másik feléjük rohant, de pár lépésnyire tőlük megbotlott, és a földre zuhant, páncélja illesztéseinél lángok törtek elő. – Segítsenek! – ordította valaki. – Segítsenek! Segít… – Gorst épen maradt kezével becsapta a nehéz ajtót, egyik embere pedig a helyére ejtette a vastag reteszt. Lekaptak néhány hosszú nyelű, régi fegyvert a falról – az egyiknek még egy rongyos zászló is volt a végére kötve –, és nekiálltak velük eltorlaszolni az ajtót. Jezal máris hátrált, bőrét hideg izzadság csiklandozta a páncél alatt, és inkább önmaga megnyugtatására, mintsem védekezésképpen emelte maga elé a kardját. Alaposan megtizedelt kísérete vele együtt hátrált – Gorst, Marovia és öt másik ember szaggatott lélegzete visszhangzott a félhomályos folyosón. Mindannyian az ajtón tartották a szemüket. – A kapu nem tartotta őket vissza – suttogta Jezal. – Akkor ennek az ajtónak miért sikerülne? Senki nem felelt. – Ne veszítsék el a fejüket, uraim! – mondta Glokta. – Az ajtót, legyenek szívesek! – A kövér zsoldos lecsapott a fejszéjével az Egyetem kapujára. Repültek a szilánkok. Az ajtó az első csapástól megremegett, a másodiktól meginogott, a harmadiktól pedig szélesre tárult. A félszemű törpe mindkét kezében egy-egy késsel belépett, Cosca pedig kivont karddal követte. – Tiszta a levegő – szólt ki odabentről a styriai. – Bár kissé dohos. – Kitűnő. – Glokta Ardeera pillantott. – Talán az lenne a legjobb, ha hátul maradna. A nő kimerülten bólintott. – Magam is úgy gondoltam. – Glokta fájó lábbal bicegett át a küszöbön, nyomában pedig fekete ruhás zsoldosok özönlöttek be a folyosóra. Az utolsó maga után vonszolta Goyle-t a csuklójára erősített kötélnél fogva. Éppen erre jártam akkor is, amikor először látogattam el erre a szemétdombra sok-sok hónappal ezelőtt. A szavazás előtt. Sőt, Dagoska előtt. Milyen jó is visszatérni… Végigvonultak a sötét folyosón az elfeledett beavatottak poros festményei mellett. Az elgyötört padlódeszkák hangosan nyikorogtak a zsoldosok csizmái alatt. Glokta belépett a tágas étkezdébe. A furcsa külsejű praktikálisok ugyanúgy ellepték a komor helyiséget, mint amikor utoljára itt járt. A két egyforma suljuki az ívelt kardokkal. A magas sovány, a sötétbőrűek a bárdjaikkal, a megtermett északföldi a tönkrevert arccal. És így tovább. Összesen vagy húszan. Vajon végig itt üldögéltek, és fenyegető képpel meredtek egymásra? Vitari már fel is pattant a székéből. – Nem megmondtam, hogy tartsa magát távol innen, kripli? – Próbáltam, nagyon is próbáltam, de nem tudtam elűzni magamtól a mosolya emlékét.

– Hohó, Shylo! – Cosca lépett elő a folyosóról, egyik kezével bajusza viaszozott végét pödörte, a másikban pedig kivont kardját tartotta. – Cosca! Hát te sosem halsz meg? – Vitari kezéből kihullott a kereszt alakú kés, és a hosszú lánc végén zörögve hullott a padlóra. – Úgy látszik, ez egy ilyen nap. Csupa olyan emberrel találkozom, akiket úgy reméltem, hogy nem látok többé soha. – A praktikálisok körülvették a nőt, a kardokat előhúzták a hüvelyükből, bárdokat meg a buzogányokat felkapták az asztalról. A zsoldosok becsörtettek a terembe, és maguk is készenlétben tartották a fegyvereiket. Glokta megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, minden érintett jobban járna, ha civilizált emberek módjára… – Lát itt civilizált embert? – vicsorította Vitari. Van benne valami. Az egyik praktikális felugrott az asztalra, amitől az evőeszközök csörömpölni kezdtek. A két alaposan felfegyverkezett csapat egymás felé araszolt. Nagyon úgy festett, hogy Cosca meg a felbérelt emberei meg fognak dolgozni a fizetésükért. Vidám egy vérfürdő lesz, azt már látam, és egy vérfürdő végkimenetelét hírhedten nehéz megjósolni. Mindent egybevéve, inkább nem tippelnék. – Kár a gyerekeiért! Sajnálhatják, hogy egy szál civilizált ember sincs itt. Vitari narancsszínű szemöldökei dühösen szaladtak össze. – Ők messze vannak. – Tartok tőle, hogy nem. Két lány és egy fiú? Gyönyörű, égő vörös hajúak, épp, mint az édesanyjuk. – Melyik kapun menekülhettek? A gurkhuliak nyugatról jöttek, szóval… – Megállították, és elfogták őket a keleti kapunál. – Glokta kifordította az alsóajkát. – Védőőrizetben vannak. Veszélyes ilyenkor gyerekeknek az utcákon mászkálni. Glokta a maszk ellenére is látta a nő arcára kiülő rettegést. – Mikor? – kérdezte Mikor is küldené egy szerető anya biztonságba a gyerekeit? – Nos, aznap, amikor a gurkhuliak megérkeztek, maga is pontosan tudja. – Abból, ahogy a nő szeme tágra nyílt, Glokta látta, hogy jól tippelt. És most megforgatjuk a sebben a pengét. – Azért ne aggódjon, Severard praktikális vállalta, hogy a dadusuk lesz. Viszont ha nem jövök vissza…. – Úgysem bántaná őket. – Mi van ma mindenkivel? Határok, amiket ma nem lépek át? Emberek, akiket nem bántok? – Glokta megvillantotta legvisszataszítóbb vigyorát. – Gyerekek? Remények, kilátások és egy előttük álló boldog élet? Gyűlölöm azokat a kis rohadékokat! – Rántott egyet görbe vállán. – De talán maga jobban ismer engem. Ha szívesen játszik szerencsejátékot a gyerekei életével, gondolom, megvárhatjuk, kinek lesz igaza. Vagy egyetértésre juthatunk, ahogy Dagoskában is. – Leszarom – mormogta az egyik praktikális, majd meglóbálta a bárdját, és tett egy lépést előre. És ismét egy lépéssel közelebb kerültünk az erőszak szakadékának széléhez… Vitari felemelte nyitott tenyerét. – Ne mozdulj! – Gyerekeid vannak, és? Nekem ez semmit sem jelent. És Sultnak sem fog seeee… – Fém villant, lánc csördült, és a praktikális megtántorodott, ahogy a nyakából ömleni kezdett a vér.

A keresztalakú kés ismét megállapodott Vitari tenyerében, és a nő megint Glokta felé fordította a tekintetét. – Egyetértésre? – Pontosan. Maguk itt maradnak. Mi tovább megyünk. Nem láttak semmit, ahogy azt a város régebbi szegleteiben mondják. Maga is tudja, hogy nem bízhat meg Sultban. Dagoskában is otthagyta a kutyáknak, igaz? És különben is annyi neki. A gurkhuliak az ajtó kopogtatnak. Ideje, hogy valami újjal próbálkozzunk, nem gondolja? Vitari maszkja megmozdult, ahogy a nő csücsörített az ajkával. Gondolkodik, gondolkodik. A praktikálisok szeme szikrákat szórt, fegyvereik pengéje megvillant a fényben. Vajon sejted-e, hogy blöffölök, te kurva? Ugye nem mered… – Jól van! – Vitari intett a prakitkálisoknak, mire azok elégedetlenkedve vonultak vissza, továbbra is égő tekintettel méregetve a praktikálisokat. Vitari tüskés fejével a terem túlvégében nyíló ajtó felé intett. – Végig azon a folyosón, aztán le a lépcsőn. Ott találnak egy ajtót. Fekete vasszegecsek vannak rajta. – Kitűnő. – Néhány szó hatékonyabb lehet, mint egy rakás penge, még az ilyen pillanatokban is. Glokta bicegve megindult, Cosca meg az emberei követték. Vitari résnyire összehúzott szemével gyilkos pillantásokat küldött utánuk. – Ha a gyerekeimnek csak a haja szála… – Igen, igen – hessegette el Glokta. – Kimondhatatlanul rettegek. Egy pillanatra csend lett, ahogy a kibelezett épület maradványai leülepedtek a Tábornagyok terének egyik oldalán. Az Evők éppen olyan döbbenten álltak, mint Ferro. Bayaz volt az egyetlen, akit láthatólag nem borzasztott el a rombolás léptéke. Éles kacagását visszhangozva verték vissza a falak. – Működik! – kiáltotta. – Ne! – ordította Mamun, és a Száz Szó futva indult meg előre. Ahogy közeledtek, gyönyörű fegyvereik fényesre csiszolt pengéje világított, éhes szájukat kitátották, fehér fogaik ragyogtak. Aztán rettenetes sebességgel még közelebb értek, és gyűlöletük üvöltő kórusától Ferro ereiben megfagyott a vér. De Bayaz csak nevetett. – Kezdődjék hát az igazságszolgáltatás! Ferro összeszorított fogai között sziszegett, ahogy a Mag hidegen égette a tenyerét. A tér közepe felől rettenetes szél támadt, és az Evők tekebábuk módjára dőltek fel, és sodródtak odébb a földön. Minden ablak betört, minden ajtó kiszakadt a helyéből, minden épületről lerepült a tető. A Lordok Rundójának nagy, berakásos kapui kivágódtak, aztán leszakadtak a zsanérjaikról, és csúszva indultak meg át a téren. Több tonna fa fordult át újra meg újra, akár papírlapok a szélviharban. A kapuszárnyak kanyargós ösvényt vágtak a tehetetlen Evők között, szétszaggatták fehér páncélos testüket, végtagok darabjaival, porral meg vérrel töltve meg a levegőt. Ferro keze meg a fél alkarja felragyogott. A nő kapkodva lélegzett, ahogy a hideg terjedni kezdett az ereiben, eljutott teste minden zugába, és égette belülről. A Mag elhomályosodott, és reszketett, mintha gyorsan folyó vízen keresztül nézte volna. A szél csípte a szemét, ahogy a fehér alakok játékszerként röpködtek a levegőben az üvegszilánkok, a szálkáira szakadt fa meg a kődarabok között. Talán egy tucatnyinak sikerült talpon maradnia: ezek most nekifeszülve a szélnek,

kétségbeesetten próbáltak tovább araszolni előre, ragyogó hajuk lobogott a hátuk mögött. Egyikük vicsorogva nyúlt Ferro felé. Egy nő volt az, fénylő mellvértje zörgött, keze a visító levegőt markolta. Egyre közelebb és közelebb araszolt. Sima, büszke arcáról sütött a gyűlölet. Olyan volt, mint azoknak az Evőknek az arca, akik Dagoskánál jöttek érte. Olyan volt, mint azoknak a rabszolga-kereskedőknek az arca, akik ellopták tőle az életét. Olyan volt, mint Uthman-ul-Dosht arca, aki csak mosolygott a haragján és a tehetetlenségén. Ferro dühödt ordítása beleolvadt a szél zúgásába. Nem tudta, hogy ilyen erővel tud meglendíteni egy kardot. A döbbenetnek csak szemvillanásnyi ideje volt megjelenni az Evő tökéletes arcán, mielőtt az ívelt penge átvágta a kinyújtott kezét, és levágta a fejét a nyakáról. A holttestet felkapta, és magával sodorta a szél, a tátongó sebekből por szállt elő. A levegő megtelt száguldó tárgyakkal. Ferro mozdulatlanul állt, ahogy a törmelék elzúgott mellette. Egy gerenda beleállt az egyik küszködő Evő mellkasába, felnyársalta, akár pillangót a gombostű, és magasan a levegőbe emelte. Egy másik hirtelen vér és hús alkotta felhővé robbant szét, maradványait pedig aztán beszippantotta a reszkető égbolt. A nagy, szakállas Evő tovább küzdötte magát előre, magasan a feje fölé emelte a botját, és üvöltött valamit, amit senki nem hallott. A lüktető, pörgő levegőn át Ferro látta, ahogy Bayaz felhúzza az egyik szemöldökét, és ajka egyetlen szót formál. – Égj! Az Evő egyetlen pillanatig olyan fényesen ragyogott, akár egy csillag; a látvány fehéren ivódott be Ferro szemébe. Egyetlen pillanattal később a férfi megfeketedett csontjait felkapta a szélvihar. Csak Mamun maradt. Nekifeszült a forgatagnak, lábait hüvelykről megveszekedett hüvelykre vonszolta a kövön, a vason át Bayaz felé. Egyik lábszáráról leszakadt a páncél, és pörögve szállt el az őrjöngő levegőben, aztán nemsokára a válláról is követte egy darab. Szakadt ruha csapkodott. Vicsorgó arcán fodrozódott és nyúlt a bőr. – Nem! – Mamun kinyújtotta a karját, és ujjaival elkeseredetten igyekezett megmarkolni az Első Mágust. – Igen – szólt Bayaz, és mosolygó arca körül úgy reszketett a levegő, akár a sivatag forró homokja fölött. A körmök leszakadtak Mamun ujjairól, kinyújtott karja visszahajlott, és kiszakadt a vállából. Hibátlan bőre levált a csontról, és úgy lobogott, mint rongyos vitorla a forgószélben, a testéből előszálló por olyan volt, akár homokvihar a dűnék felett. Mamun hirtelen elszállt, és átrepült egy falon az egyik háztető közelében. A teste után maradt lyuk széléről a nyomás beszippantotta a köveket, amik aztán kifelé bucskáztak, és a magasba szálltak. A levegőben csatlakoztak a csapkodó papírokhoz, a száguldó kavicsokhoz, a pörgő deszkákhoz, a kapálózó holttestekhez, amelyek egyre gyorsabban és gyorsabban szelték a levegő körben a tér szée körül. A pusztítás köre pontosan követte a földre lefektetett vas alkotta

körök vonalát.Most már a legmagasabb épületek tetejéig ért, és még magasabbra tört, elpusztítva, magával ragadva mindent, ami az útjába került. Ahogy még több követ, üveget, fát, fémet és húst gyűjtött össze, pillanatról pillanatra egyre sötétebb, gyorsabb, hangosabb és erősebb lett. Az eszeveszett tombolásban Ferro éppen hogy csak ki tudta venni Bayaz hangját. – Isten az eredményekre bólint rá. A Kutyaember felállt, és megrázta lüktető fejét, amitől por repült szerteszét a hajából. Vér folyt végig a karján, vörös a fehéren. Úgy tűnt, a világ talán mégsem ért véget. A híd és a kapuslak is eltűntek. Ahol az imént álltak, most nem volt más, csak egy nagy kupac törött kő, és a falból kivájt tátongó rés. Meg rengeteg por. Néhányan még mindig ölték egymást, de a legtöbben a törmelékhalomban küszködtek köhögve-fuldokolva, és láthatólag semmi kedvük nem volt többé a harchoz. A Kutyaember ismerte az érzést. Valaki éppen erre a halomra mászott föl ott, ahol valaha a várárok volt, és a rés felé haladt. Valaki csimbókos hajjal a fején, és hosszú karddal a kezében. Ki más lett volna, mint Kilencujjú Logen? – Á, a francba! – káromkodta el magát a Kutyaember. Ennek a Logennek megint támadt valami eszement hülye ötlete, és még csak nem is ez volt a legrosszabb. Valaki követte a törmelék alkotta hídon keresztül. Reszket volt az, bárdjával a kezében, pajzsával a karján és olyan komor képpel, mintha valami sötét dolgot forgatna a fejében. – Á, a francba! Zordon megvonta poros vállát. – Utánuk kéne menni. – Igen. – A Kutyaember hüvelykujjával Vörös Süvegre bökött, aki éppen most tápászkodott fel a földről, és próbálta lerázni a kavicsokat a kabátjáról. – Szedj össze néhány embert! – Kardjával a falban tátongó rés felé mutatott. – Arra megyünk. Átkozottul kellett hugyoznia. Mint mindig. Jezal hátrált a homályos folyosón, még levegőt is alig mert venni, az izzadság csiklandozta a tenyerét, a nyakát, a derekát. – Mire várnak? – kérdezte valaki halkan. Halk, nyikorgó hang hallatszott odafentről. Jezal a fekete gerendákra emelte a tekintetét. – Hallották… Egy alak tört át a mennyezeten, és fehér villanással ugrott le a padlóra, kilapítva az egyik testőrlovagot. Lába két horpadást hagyott a szerencsétlen mellvértjében, a sisakrács alól pedig vér fröcskölt elő. A nő Jezalra mosolygott. – Khalul próféta üdvözletét küldi. – Az Unióért! – ordította el magát az egyik testőrlovag, és rohamra indult. Az egyik pillanatban a kardja a nő felé süvített. A következőben a nő a folyosó túloldalán volt. A penge ártalmatlanul csendült a kőpadlón, és a lovag elvesztette az egyensúlyát. A nő a hóna alá nyúlt, kissé behajlította a térdét, és áthajította a vonyító szerencsétlent a mennyezeten. Törött vakolat hullott alá, ahogy elkapta egy

újabb lovag nyakát, és a falhoz vágta, de olyan erővel, hogy az belesüllyedt a kövekbe, és csak páncélos lába kapálózott szabadon. Antik kardok hullottak le a helyükről a feje fölött, és hangos csörömpöléssel értek földet elernyedő holtteste fölött. – Erre! – A Legfőbb Bíró egy aranyozott kétszárnyú ajtó felé rángatta a tehetetlenül bámuló Jezalt. Gorst felemelte nehéz csizmáját, és akkorát rúgott a két szárny találkozásába, hogy az ajtó azonnal kitárult. A Tükörterembe rontottak be, ahonnan Jezal esküvője óta elvitték a rengeteg asztalt, és a fényesre súrolt padló üresen terpeszkedett. Jezal a túloldalon nyíló ajtó felé rohant, csattogó lépései, nehézkes zihálása, riadt sóhajai visszhangoztak az óriási teremben. A messze előtte lévő szemközti tükörben és a két oldalt a falakon sorakozó tükrökben eltorzítva látta magát futás közben. Röhejes látvány. A bohóckirály félrecsúszott koronával menekül saját palotájában, a kimerültségtől és a félelemtől eltorzult arcán gyöngyözik az izzadság. Csúszva állt meg, majdnem hanyatt esett a nagy igyekezettől. Gorst kis híján nekirohant a hátának. Az egyik iker a padlón ült az ajtó mellett. Ahogy a tükrös falnak támaszkodott, olyan volt, mintha a nővére hátának vetette volna a hátát. Bágyadtan emelte fel vértől karmazsinvörös kezét, és integetett. Jezal az ablak felé fordult. Mielőtt akár csak eszébe juthatott volna, hogy arrafelé fut tovább, az egyik üvegtábla berobbant a szobába. A másik iker bukfencezett be rajta a záporozó üvegszilánkok között, majd átfordult a padlón, amíg végül megállt, és felegyenesedett. Egyik hosszú kezével beletúrt aranyhajába, aztán ásított, és az ajkára csapott. – Volt már valaha olyan érzése, hogy maga helyett is valaki más szórakozik jól? – kérdezte. Leszámolás Vörös Süvegnek igazat beszélt. Senkinek nem volt oka itt meghalni. Vagy legalábbis senkinek, csak a Véres Kilencesnek. Ideje volt, hogy az a rohadék elvigye a balhé ráeső részét. – Még élek – suttogta Logen. – Még élek. – Óvatosan megkerülte egy fehér épület sarkát, és a parkban találta magát. Emlékezett rá, milyen volt, amikor ez a hely megtelt emberekkel. Nevettek, ittak, beszélgettek. Most nem nevetett senki. A füvön mindenhol holttestek hevertek. Némelyik páncélt viselt, némelyik nem. A távolból morajlás hallatszott – csatazaj talán. A közelben csak a szél zúgott a csupasz ágak között, és a saját léptei csikorogtak a kavicsos ösvényen. Borsódzott a háta, ahogy a palota magas fala felé tartott. A nehéz kapuk nem voltak sehol, csak az elgörbült zsanérok lógtak a boltíveken. A túloldalon a kert tele volt halottakkal. Horpadt páncélú, véres férfiak hevertek tömegével az ösvényen a kapu előtt, összetörve, mintha valaki egy óriási kalapáccsal verte volna őket agyon. Az egyik halottat kettészelték, teste két darabja sötét vértócsában feküdt a földön.

A pusztítás közepén egy férfi állt. Fehér páncélját vörös foltok lepték el. A kertben kavargó szél az arcába fújta a haját, sötét bőre sima volt és hibátlan, akár egy csecsemőé. Komoran mustrált egy a lába előtt heverő holttestet, amikor azonban Logen belépett a kapun, felnézett rá. A tekintetében nem volt gyűlölet vagy félelem, boldogság vagy szomorúság. Nem volt benne semmi. – Messze jöttél otthonról – szólt északföldi nyelven. – Te is. – Logen az üres szempárba nézett. – Evő vagy? – Ebben bűnösnek kell hogy valljam magam. – Mindannyian bűnösök vagyunk valamiben. – Logen megigazította a kardját a kezében. – Akkor nekilátunk? – Azért jöttem, hogy megöljem Bayazt. Senki mást. Logen körbepillantott a kertben heverő holttesteken. – És akkor ezt hogy sikerült összehozni? – Ha az ember egyszer nekilát az ölésnek, nehéz megválasztani a halottak számát. – Ez tény. Apám mindig azt mondta, hogy a vér csak még több vért szül. – Bölcs ember lehetett. – Bár hallgattam volna rá. – Néha nehéz kideríteni, mi az… igazság. – Az Evő felemelte véres jobb kezét, és komoran pillantott rá. – Egy becsületes embernek muszáj… kételkednie. – Nekem mondod? Persze nem ismerek valami sok becsületes embert. – Én valaha azt hittem, hogy igen. Most már nem vagyok benne olyan biztos. Muszáj megküzdenünk? Logen mély lélegzetet vett. – Nagyon úgy fest. – Hát legyen. Olyan sebesen támadt, hogy Logennek még felemelni is alig volt ideje a kardját, nem hogy meglendíteni. Félreugrott az útból, de valami így is eltalálta a bordáit – egy könyök, egy térd, egy váll talán. Nehéz megállapítani, amikor az ember a földön hentereg, és forog körülötte a világ. Megpróbált felállni, de nem tudott. Talán egy hüvelyknyire felemelte a fejét, de már ez is nehezére esett. Minden lélegzetvétel fájt. Visszadőlt a fűre, és felnézett a fehér égboltra. Talán a városon kellett volna maradnia. Talán hagynia kellett volna, hogy a fiúk odakint pihenjenek a fák között, amíg mindennek vége nem lesz. Az Evő nyúlánk alakja feketén rajzolódott ki a felhők előtt. – Sajnálom. Imádkozni fogok érted. Mindkettőnkért imádkozni fogok. – Felemelte páncélos lábát. Egy bárd vágott az arcába, és megtántorodott. Logen megrázta a fejét, és vett egy mély lélegzetet. Addig erőlködött, amíg az oldalát szorítva sikerült a könyökére támaszkodnia. Egy fehér páncélkesztyűbe bújtatott öklöt látott, amint lecsapott Reszket pajzsára. Kiszakított egy darabot a pereméről, és térdre kényszerítette Reszketet. Egy nyílvessző pattant le az Evő válláról, ő pedig megfordult, és Logen látta, hogy a fél arca véresen lóg. Egy második nyílvessző egyenesen átszúrta a nyakát. Zordon és a Kutyaember álltak a kapu boltíve alatt, felemelt íjjal. Az Evő hosszú, dübörgő léptekkel indult el feléjük, a mozgása keltette szél megdöntötte a fűszálakat. – Hú – szólt Zordon. Az Evő páncélos könyökével csapott le rá. Zordon tíz lépéssel odébb nekivágódott egy fának, aztán tehetetlenül csúszott le a fűre. Az

Evő felemelte a másik karját, hogy odavágjon a Kutyaembernek is, de egy pribék felnyársalta a dárdájával, és hátralandítette. Újabb északföldiek rontottak be a kapun, körülvették az Evőt, és ordítva csépelték a bárdjaikkal meg a kardjaikkal. Logen átfordult, elkúszott a kardjáig, és megmarkolta, kitépve közbe a földből egy maroknyi fűcsomót. Egy pribék tántorgott el mellette, betört fejét félig elborította a vér. Logen feltápászkodott, összeszorította a száját, és magasra emelt karddal rohamra indult. A penge az Evő vállába vágott, átmetszette a páncélt, egészen a mellkasáig felhasította a testét, és vérrel borította be a Kutyaember arcát. Szinte ezzel egy időben egy pribék oldalba vágta az Evőt egy kalapáccsal, összetörte a karját, és mély horpadást hagyott a páncéljában. Az Evő megbotlott, Vörös Süveg hosszan a lábába vágott. Az Evő térdre rogyott, a sebeiből kiömlő vér végigfolyt horpadt fehér páncélján, és összegyűlt alatta a földön. Mosolygott, már amennyire Logen meg tudta állapítani így, hogy a fél arca lógott. – Szabadság – suttogta. Logen felemelte a Mester kardját, és lecsapta az Evő fejét a nyakáról. A hirtelen támadt szél végigsöpört a törmelékkel lepett utcákon, sziszegve áramlott kifelé a kiégett épületekből, és West arcába fújta a hamut meg a port, ahogy az Agriont felé lovagolt. A tábornagynak túl kellett kiabálnia a zúgását. – Hogy állunk? – Nem tudták tartani magukat! – ordította Brint, és a haját oldalra fújta egy újabb széllökés. – Visszavonulásba kezdtek! Úgy tűnik, csak azzal törődtek, hogy bekerítsék az Agriontot, és ránk nem készültek fel. Most meg egymás hegyénhátán menekülnek nyugat felé. Néhányan még harcolnak Aranult falánál, de Orso megkergette őket a Három Tanyánál. West a romok fölött meglátta a Láncok Tornyának ismerős körvonalait a romok fölött, és arrafelé terelte a lovát. – Jó! Ha ki tudjuk pucolni őket az Agriontból, voltaképpen győztünk. Akkor majd… – Elhallgatott, ahogy befordult a sarkon, és meglátta a citadella nyugati kapuját. Vagyis pontosabban a nyugati kapu hűlt helyét. Eltartott pár pillanatig, mire eljutott a tudatáig, mi történt. Az Agriont falában tátongó monumentális lyuk egyik oldalán a Láncok Tornya magasodott. Valami úton-módon a teljes kapuslakot eltüntették, meg vele együtt a fal jókora darabját mint a két oldalon. A maradványok egy része feltöltötte a várárkot, a többi pedig szétszóródva hevert a fal előtt vezető romos utcákon. A gurkhuliak bejutottak az Agriontba. Az Unió szíve védtelen volt. Nem messze előtte még mindig dúlt a csata a citadella előtt. West közelebb lovagolt, átverekedte magát a csatázók és a sebesültek között egészen a fal árnyékáig. Egy sor térdelő íjászt látott, akik nyílzáport küldtek a gurkhuliak tömegébe. Mellette egy férfi beleüvöltött a szélbe, egy másik pedig szorítókötést próbált illeszteni lába véres csonkjára. Pike arca még a szokásosnál is komorabb volt. – Visszább kéne húzódnunk, uram. Itt nem biztonságos. West nem törődött vele. Mindenkinek meg kell tennie a magáét, kivétel nélkül.

– Fel kell állítanunk itt egy arcvonalat. Hol van Kroy tábornok? – De az őrmester már nem figyelt rá. Tekintete felfelé tévedt, és lassan, bambán eltátotta a száját. West megfordult a nyeregben. Fekete oszlop emelkedett a citadella nyugati vége fölé. Először úgy tűnt, mintha füst kavarogna, de ahogy kitisztult West előtt a kép, látta, hogy különféle tárgyak azok. Rengeteg tárgy. Több száz tonnányi. Tekintete követte a felfelé kanyargó oszlopot. A felhők is mozogtak, magasan a fejük fölött spirálban pörögtek egy központ körül. A csata heve alábbhagyott, ahogy uniós és gurkhuli katonák egyszerre meredtek tátott szájjal az égig érő oszlopra, ami előtt fekete ujjként emelkedett a Láncok Tornya, mögötte pedig jelentéktelen tüskeként a Mester Háza. Dolgok kezdtek hullani az égből. Előbb apróságok – forgács, por, levelek, papírcafatok. Aztán egy széklábnyi méretű fadarab zuhant alá, és pattogott odébb a köveken. Egy katona felkiáltott, ahogy egy ökölnyi kődarab a vállát találta el. Akik nem harcoltak, lekuporodtak a földre, és a pajzsukkal védték magukat. A szél egyre hevesebben fújt, ruhák csapkodtak a viharban, emberek feszültek neki az orkánnak, és igyekeztek összehúzott szemmel, fogukat vicsorítva előrehaladni. A forgó oszlop egyre szélesebb, sötétebb, gyorsabb, magasabb lett, már az eget is elérte. A szélén táncoló tárgyak fekete foltjai olyanok voltak, akár a muslicák hada egy nyári estén. Csakhogy ezek nem muslicák voltak, hanem kő-, fa-, föld- meg fémdarabok, amiket valamilyen természeti furcsaság felszippantott az egekbe, és megpörgetett. West döbbenten bámult. – Uram! – ordította a fülébe Pike. – Uram, mennünk kell. – Ezzel az őrmester megragadta West lovának kantárszárát. Egy nagy faldarab zuhant a földre a közvetlen közelükben. West lova felágaskodott, és ijedten nyerített fel. A világ meglódult, körbefordult és egészen fekete lett, nem tudta volna megmondani, mennyi időre. A hasán feküdt, a szája megtelt porral. Felemelte a fejét, és bizonytalanul négykézlábra emelkedett. Fülében süvített a szél, arcát a levegőben szálló porszemek szurkálták. Sötét volt. Mindent elborított az úton bucskázó törmelék. A szél irtózatos erővel szaggatta a földet, az épületeket és az időközben birkák módjára összesereglett embereket. A csatáról mindenki rég megfeledkezett, az élők a holtak között hevertek a földön. A Láncok Tornyát szünet nélkül ostromolta a szemét, a gerendákról lerepültek a cserepek, aztán a gerendák is elszálltak a viharban. Egy óriási gerenda a kövekre zuhant, aztán felágaskodott, és újra meg újra átfordulva száguldott tovább, amíg át nem szelte egy ház falát, és be nem szakította a tetejét. West reszketett, a szél még a könnyeket is kiszárította égő szeméből. Tehetetlennek érezte magát. Így jönne el a vég? Nem a vérét ontják ki egy dicsőséges, de ostoba roham közben, mint Poulder tábornoknak. Nem csendben alszik el éjszaka, mint Burr tábornagy. Még csak nem is húznak csuklyát a fejére, hogy aztán felkössék Ladisla koronaherceg meggyilkolásáért. Egy égből alázuhanó törmelékdarab fogja agyoncsapni. – Bocsássatok meg nekem – suttogta a szélbe.

A Láncok Tornyának fekete körvonala megremegett, és kifelé billent. Kődarabok hullottak le róla, és zuhantak bele hangos csobbanással a várárok kavargó vízébe. Az egész építmény meglódult, aztán a közepén kipúposodott, és nevetséges lassúsággal eldőlt a rettenetes viharon keresztül egyenesen rá a városra. Zuhanás közben hatalmas darabokra szakadt, amelyek sorban ráhullottak a házakra, hangyák módjára nyomták agyon az embereket, és halálos lövedékeket szórtak mindenfelé. És ezzel vége is lett. A hely körül, ami valaha a Tábornagyok tere volt, nem álltak többé épületek. A csobogó szökőkutak, a méltóságteljes szobrok a Királyok útján, a puhány rózsaszínekkel teli paloták. Egyik sem volt többé. A Lordok Rundójáról lerepült az aranyozott kupola, milliónyi apró darabra tört, és a szilánkjai most szerteszét hevertek. A Harcosok Házának magas fala szinte teljesen leomlott. A többi büszke épületből csak romok maradtak. Mind ott lett semmivé Ferro szeme láttára. Felemésztette őket az Első Mágus körül visítva forgó, a földtől az égig mindent felfalni vágyó, vég nélküli őrjöngés. – Igen! – Bayaz felszabadult nevetését még a tomboló vihar sem nyomta el. – Nagyobb vagyok, mint Juvens! Nagyobb vagyok még Euznál is! Ez most a rég áhított bosszú volt? Akkor mennyi kell még ugyanebből, hogy teljes embernek érezze magát? Ferrónak eszébe jutott, hogy vajon hány ember húzhatta meg magát azokban a semmivé lett épületekben. A Magot körülvevő ragyogás duzzadni kezdett, elérte a vállát, aztán a nyakát, végül pedig már teljesen beborította. Elcsendesedett a világ. Valahol a távolban folytatódott a csata, de Ferro most már csak homályosan látta, és a hangok elfojtva jutottak el hozzá, mintha víz alatt lenne. A keze a hidegnél is hidegebb volt. A válláig elzsibbadt. Látta Bayazt, amint mosolyogva felemeli a karját. A körülöttük kavargó szél a végtelen mozgás falát vonta köréjük. Ezen a falon belül alakok mozogtak. Bár az egész világ elhomályosult, ők egyre élesebbek lettek. A külső fémgyűrű peremén gyűltek össze. Árnyékok. Szellemek. Egy egész éhes hordára való. – Ferro… – suttogták. A kertben váratlanul támadt fel a vihar, még váratlanabbul, mint a Felföldön szokott. A fény elhalványult, aztán mindenféle tárgyak kezdtek zuhanni a sötét égből. A Kutyaember nem tudta, mi történik, és nem is nagyon érdekelte. Volt most ennél nagyobb gondja is. A sebesülteket bevonszolták egy magas ajtón. Volt, amelyik nyöszörgött, volt, amelyik káromkodott, és a mi a legaggasztóbb, olyan is volt, amelyik meg sem nyekkent. Kettőt odakint hagytak. Azok már visszamentek a sárba. Nem lett volna értelme olyanokra pazarolni az erejüket, akiken már úgysem tudtak volna segíteni. Logen a hóna alatt kapta el Zordont, a Kutyaember pedig a csizmáját ragadta meg. Az arca fehér volt, mint a mész, csak az ajkán vöröslött a vér. Sütött az arcáról,

hogy nagy a baj, de egy szóval nem panaszkodott. Zordon Harding sosem tenne ilyet. A Kutyaember el sem hitte volna, hogy ő az, ha nyafog. Ahogy beértek a félhomályos folyosóra, Zordont letették a földre. A Kutyaember hallotta, ahogy odakint különféle dolgok zörgetik meg az ablakokat, puffannak a fűre vagy zuhannak csörömpölve a tetőre. Újabb embereket cipeltek be – törött kézzel, törött lábbal meg még súlyosabb sérülésekkel. Reszket követte őket; egyik kezében véres bárdját szorította, a másik, amelyikkel kardot kellett volna tartania, bénán lógott az oldala mellett. A Kutyaember sosem látott ehhez hasonló folyosót. A zöld és fehér kőből lévő padlót olyan simára és fényesre suvickolták, mintha üvegből lett volna. A falakon hatalmas festmények lógtak. A mennyezetet tökéletesre faragott virágok és levelek díszítették, amelyek egészen valódinak látszottak volna, ha nem aranyszínben ragyognak az ablakokon beszivárgó kevéske fényben. Az épen maradt pribékek a sebesültekkel törődtek, vízzel meg pár jó szóval szolgáltak nekik, sínbe tették a törött végtagjaikat. Logen és Reszket csak álltak ott, és egymást nézték. Nem gyűlölet volt a szemükben, de nem is tisztelet. A Kutyaember nem tudta volna megállapítani, hogy micsoda, de nem is foglalkozatta a dolog különösebbképpen. – Mégis hogy gondoltad? – csattant föl. – Csak így egyedül meglépsz? Állítólag most te vagy a főnök! Ez elég hülye húzás volt, nem? Logen visszanézett rá, szeme világított a homályban. – Segítenem kell Ferrónak – mormogta félig-meddig saját magának. – És Jezalnak is. A Kutyaember rámeredt. – Kinek kell segítened? Vannak itt valódi emberek is, akik rászorulnak a segítségre. – Sosem boldogultam a sebesültekkel. – Viszont ahhoz nagyon értesz, hogy csináld meg őket. Menj hát, Véres Kilences, ha kell. Láss munkához! A Kutyaember észrevette, hogy Logen egy pillanatra elhúzta a száját, amikor meghallotta a nevet. A Kilencujjú egyik kezét az oldalára szorítva, másikban véres kardját tartva elhátrált. Aztán megfordult, és sántítva nekivágott a csillogó folyosónak. – Fáj – szólt Zordon, ahogy a Kutyaember letérdelt mellé. – Hol? Zordon mosolyra húzta véres száját. – Mindenhol. – Értem. Hát… – A Kutyaember felhúzta barátja ingét. Zordon mellkasának egyik oldala behorpadt, és kékes-feketés véraláfutás terjedt rajta. Alig hitte el, hogy egy ember még képes lehet ilyen sebbel lélegezni. – Á… – mormogta. Fogalma sem volt, mit tehetne. – Azt hiszem… végem. – Mi? Emiatt? – A Kutyaember megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de képtelen volt rá. – Ez csak egy karcolás. – Karcolás, mi? – Zordon fel szerette volna emelni a fejét, de elfintorodott, és visszahanyatlott a földre. Alig lélegzett már. Tágra nyílt szemmel nézett fel. – Kibaszott gyönyörű a mennyezet. A Kutyaember nyelt egyet. – Igen, szerintem is.

– Réges-rég meg kellett volna halnom, amikor Kilencujjúval küzdöttem. Azóta minden nap ajándék volt. Hálás vagyok érte, Kutyaember. Mindig szerettem… a beszélgetéseinket. Becsukta a szemét, és nem lélegzett többé. Zordon Harding sosem beszélt sokat. Erről volt híres. Most már örökre néma marad. Értelmetlen halált halt, távol az otthonától. Nem olyasmiért halt meg, amiben hitt, vagy amit legalább értett, vagy amiből hasznot remélt. A semmiért veszett oda. Persze a Kutyaember sok mindenkit látott már visszamenni a sárba, és soha nem volt benne semmi szép. Vett egy mély lélegzetet, és lenézett a földre. Egyetlen lámpa vetett kísérteties árnyékot a penészes folyós durva köveire és málló vakolatára. A zsoldosok körvonalai egészen baljóslatúnak tűntek, Cosca és Ardee arca idegen, sötét maszkká változott. A sötétség mintha még sűrűbb lett volna a boltív súlyos kövei alatt és a benne rejtőző, fekete vasszegecsekkel kivert ősrégi göcsörtös ajtó körül. – Mi ilyen vicces, elöljáró? – Itt álltam – felelte Glokta. – Éppen ezen a helyen. Silberrel. – Kinyújtotta a kezét, és ujjaival végigsimította a vaskilincset. – A kezem ugyanígy rajta volt a kilincsen… aztán továbbmentem. – Ó, az irónia! A válaszok, amiket olyan sokáig és olyan messze keresünk – gyakran végig ott vannak a kezünk ügyében. Glokta elgyötört gerince beleremegett, ahogy közelebb hajolt az ajtóhoz. Elfojtott mormogás hallatszott mögüle egy olyan nyelven, amit nem ismert fel. A démonikus tudományok beavatottja megidézi a mélység szörnyetegeit? Megnyalta az ajkát, ahogy megjelent előtte Marovia Legfőbb Bíró fagyott maradványainak képe. Meggondolatlanság lenne egyenesen berontani, bármennyire is szeretnénk végre választ kapni a kérdéseinkre. Komoly meggondolatlanság… – Goyle elöljáró, ha már elvezetett bennünket idáig, megtenné, hogy előremegy? – Ééééé? – nyüszítette Goyle bekötött szájjal, és amúgy is dülledt szeme még jobban elkerekedett. Cosca megragadta Adua elöljárójának gallérját, másik kezével lenyomta a kilincset, majd egy gyors mozdulattal belökte az ajtót, és csizmájával illette Goyle nadrágjának ülepét. Az elöljáró egyensúlyát vesztve tántorodott át a küszöbön, miközben kivehetetlen szavakat motyogott a száját takaró kendőbe. Odabentről egy számszeríj fémes pattanása hallatszott, meg a kántálás, most már jóval hangosabban és élesebben. Mit mondott volna Glokta ezredes? Előre a győzelemre, legények! Glokta belépett az ajtón, a küszöbön majd elesett a saját lábában, és meglepetten nézett körül. Nagy, kupolás, kerek teremben találta magát. A falra hatalmas, gondos részletességgel kidolgozott képet festettek. Méghozzá egy kellemetlenül ismerős képet. Kanedias, a Mester magasodott a terem fölé kiterjesztett karokkal, vagy ötszörös életnagyságban. Mögötte élénk karmazsinvörösben, narancsszínben és fehérben lobogott a tűz. A szemközti falon fivére, Juvens feküdt kiterítve a virágzó fák alatt, számos sebéből vér szivárgott. Kettejük közt a mágusok vonultak bosszúra szomjazva, hatan az egyik oldalon, öten a másikon, a kopasz Bayaz vezetésével. Vér, tűz, halál, bosszú. Milyen csodásan illik a jelen helyzethez.

A tágas padlót aprólékos munkával lefektetett mintázat díszítette. Körök nagyobb körök belsejében, ijesztően bonyolult formák és szimbólumok, mind apró szemű fehér porból kirakva. Só, ha nem tévedek nagyot. Golye a hasán feküdt egylépésnyire az ajtótól, a legkülső gyűrű peremén. A teste alól sötét vér folyt elő, a hátából nyílvessző hegye állt ki. Éppen ott, ahol a szívének kell lennie. Sosem gondoltam volna, hogy az a leggyengébb pontja. Az Egyetem beavatottjai közül négyen álltak a fal mellett, a döbbenet különböző stációiban. Hárman közülük, Chayle, Denka és Kandelau mindkét kezükben gyertyákat tartottak: a sercegő kanócok fullasztó hullaszagot árasztottak. Saurizin, a kémiai tudományok beavatottja egy üres számszeríjat szorongatott. Az öregembere epe színére emlékeztető sárgás fénnyel alulról megvilágított arcáról sütött a rettegés. A terem túlsó végében Silber állt egy olvasópulpitusnál, előtte nyitva hevert egy nagy könyv, és egyetlen lámpája fényénél intenzíven koncentrált. Ujja szántotta a papírt, vékony ajka szüntelenül mozgott. Bár a szoba levegője jéghideg volt, Glokta még ebből a távolságból is ki tudta venni a kövér izzadságcseppeket vékony arcán. Silber mellett feszesen kihúzva magát fehér kabátjában, és gyilkos pillantásokat vetve a behatolókra, ott állt Sult főlektor. – Glokta, maga nyomorék állat! – vicsorította. – Mi a fenét keres itt? – Én is feltehetném önnek ugyanezt a kérdést, eminenciás uram. – Botjával körbemutatott a jeleneten. – Mármint ha a gyertyák, az ősi könyvek, a kántálás meg a sóból készül körök nem árulnák el, miben mesterkedik, igaz? – És így elsőre úgy tűnik, elég infantilis dolgokban mesterkedik. Amíg én sorra kínoztam a fűszerkereskedőket, amíg az életemet kockázattam Dagoskában, amíg zsarolással szereztem szavazatokat a nevedben, te… ezt művelted? De Sult láthatólag komolyan vette a dolgot. – Tűnjön el, maga hülye! Ez az utolsó esélyünk! – Ez? Komolyan? – Időközben Cosca is bevonult a terembe, nyomában a zsoldosaival. Silber továbbra is a könyvre szegezte a tekintetét, az ajka mozgott, az arcán szélesebb patakokban folyt az izzadság, mint valaha. Glokta felhúzta a szemöldökét. – Valaki hallgattassa el! – Ne! – kiáltotta Chayle, apró arcán végtelen félelemmel. – Nem szabad félbehagyni a ráolvasást! Mérhetetlenül veszélyes művelet. A következmények… a következmények… – Katasztrofálisak lehetnek! – kiáltotta Kandelau. Az egyik zsoldos azért tett egy lépést a terem közepe felé. – Ne menjen a só közelébe! – visította Denka, és reszkető gyertyájáról viasz csöpögött a földre. – Akármit is csinál! – Várjon! – csattant föl Glokta, mire a férfi megállt a kör peremén, és hátranézett a maszkja fölött. A szobában pillanatról pillanatra hidegebb lett. Természetellenesen hideg. Valami történt a körök közepén. Ahogy Silber monoton hangján tovább darált, a levegő reszketni kezdett, mint a tűz fölött szokott. Glokta meredten állt, tekintete ide-oda ugrált a beavatottak között. Mit csináljak? Állítsam meg, vagy ne állítsam meg? Állítsam meg, vagy…

– Ha szabadna… – Cosca előrelépett, és bal kezével a kabátja alá nyúlt. De nem lehet… A zsoldos egy könnyed mozdulattal előkapta a kezét, és kirántott egy dobókést. A penge megvillant a gyertyafényben, átrepült a terem közepén reszkető levegőn, és halk puffanással markolatig beleállt Silber homlokába. – Ha! – Cosca megragadta Glokta vállát. – Mit mondtam magának? Látott valaha ennél jobb dobást? Silber arcán vörösen csorgott végig a vér. A szeme fennakadt, aztán az adminisztrátor oldalt dőlt, és magával rántva a pulpitusát, elterült a földön. Az elöregedett lapok meglebbentek, ahogy a könyv rázuhant, a lámpa pedig feldőlt, és csíkokban dőlt ki belőle az égő olaj a padlóra. – Nem! – ordította Sult. Chayle élesen szívta be a levegőt, aztán eltátotta a száját. Kandelau eldobta a gyertyáját, és hasra vágta magát. Denka riadtan felnyüszített, egyik kezét az arcára szorította, és dülledő szemmel lesett ki az ujjai között. Hosszú csend következett, ahogy Cosca kivételével mindenki elborzadva meredt a démonikus tudományok beavatottjának holttestére. Glokta kivárt, megmaradt fogaival elvicsorodott, szemét a lehető legszűkebbre húzta össze. Á, az a gyönyörűséges, rettenetes pillanat, miután az ember belerúg valamibe, de mielőtt megérzi a fájdalmat. Már jön is. Már jön is. Itt jön a fájdalom… De nem jött semmi. Nem visszhangzott démoni nevetés a teremben. Nem nyílt meg a padló, és nem fedte fel a pokol kapuit. A levegő remegése abbamaradt, és a hőmérséklet határozottan emelkedni kezdett. Glokta szinte csalódottan húzta fel a szemöldökét. – A jelek szerint a démonikus művészeteket határozottan túlbecsülik. – Nem! – mordult fel megint Sult. – Pedig attól tartok, eminenciás uram. És ha belegondolok, hogy még tiszteltem is magát! – Glokta rávigyorgott a kémiai tudományok beavatottjára, aki még mindig erőtlenül kapaszkodott a számszeríjába, aztán Goyle testére bökött. – Szép lövés, gratulálok. Egy dologgal kevesebb, amit nekem kell elintéznem. – Ujjával a háta mögött felsorakozott zsoldosok felé intett. – Most pedig fogják el azt az embert! – Nem! – kiáltotta Saurizin, és elhajította a számszeríját. – Nekem semmi közöm ehhez az egészhez! Nem volt választásom! Ő találta ki! – Vaskos ujjával Silber élettelen testére mutatott. – Meg… ő! – fordította reszkető kezét Sult felé. – Jól sejti, mit kell tennie, de várhat vele a kihallgatásig. Lennének oly kedvesek, és őrizetbe vennék őeminenciáját? – Boldogan. – Cosca csizmája fehér porfelhőket vert fel, ahogy csúf hézagokat hagyva maga után a padló finom mintázatában átvonult a termen. – Glokta, maga szerencsétlen barom! – visította Sult. – Fogalma sincs róla, mekkora veszélyt jelent Bayaz! Az Első Mágus meg az ő fattyú királya! Glokta! Nincs joga hozzá! Á! – nyögött fel, ahogy Cosca a háta mögé csavarta a karját, és térdre kényszerítette. – Fogalma sincs… – Ha a gurkhuliak nem végeznek mindannyiunkkal, bőven lesz ideje mindent elmesélni. Efelől biztosíthatom. – Ahogy Cosca szorosra húzta a kötelet Sult csuklója körül, Glokta kivillantotta fogatlan mosolyát. Ha tudnád, milyen régóta

várom, hogy kimondhassam ezeket a szavakat. – Sult főlektor, letartóztatom őfelsége, a király elárulásáért. Jezal csak nézett és nézett. Az egyik iker, az, amelyikre vér fröccsent, lassan a feje fölé emelte a karját, és hosszasan, elégedetten nyújtózkodott. – Hogy szeretne meghalni? – kérdezte. – Felség, húzódjon mögém! – Gorst megigazította hosszabbik kardját épen marad kezében. – Nem, most nem. – Jezal lekapta a fejéről a koronát, amit Bayaz oly gondosan megtervezett, és csörömpölve elhajította. Nem játssza tovább ezt a királyosdit. Ha meg kell halnia, hát férfiként hal meg. Csak most jött rá, hogy mennyi kiváltságban volt része. Sokkal többen, mint amiről a legtöbben valaha is álmodhatnak. Annyi lehetőséget kapott, hogy jót tegyen, ő pedig csak nyafogott és saját magára gondolt. Most már elkésett. – Egész életemben másokra támaszkodtam. Mások mögé bújtam. Mások hátán kapaszkodtam fel. Most nem így lesz. Az egyik iker lassan tapsolni kezdett; a ritmikusan ismétlődő csattanásokat visszaverték a tükrök. A másik elnevette magát. Gorst felemelte a kardját. Jezal egy utolsó dacos, értelmetlen gesztussal ugyanezt tette. Aztán Marovia Legfőbb Bíró jelent meg a két nő között. Az öregember lehetetlen sebességgel mozgott, sötét köpenye lobogott körülötte. Tartott valamit a kezében. Egy hosszú,sötét fémrudat, kampóval a végén. – Mi a… – mormogta Jezal. A kampó hirtelen izzó fehéren ragyogott fel, akár a nap egy forró nyári délutánon. Körben a falakon száz kampó tüze nyújtózott a végtelenbe, ahogy újra meg újra visszaverődött a számtalan tükörben. Jezal felszisszent, becsukta a szemét, és egyik kezét az arcára szorította, de a hosszú fénycsík tovább izzott a szemhéja belső felén. Aztán pislantott egyet, eltátotta a száját, és leengedte a kardját. Az ikrek mozdulatlanul álltak, akár a szobrok, közöttük a Legfőbb Bíróval. A különös fegyver végén kialakított nyílásokból előkúszó fehér gőz csápjai körülfonták Marovia karját. Egy pillanatig semmi sem mozdult. Aztán a terem túlsó végében tucatnyi hatalmas tükör vált ketté középen, mintha valaki a világ legélesebb késével hasított volna hirtelen el néhány papírlapot. Az alsó részek közül kettő, meg egy a felsők közül lassan előrebukott és összetört, csillogó üvegszilánkokkal terítve be a padlót. – Öhhhh – sóhajtotta a baloldali iker. Jezal csak most vette észre, hogy vér spriccel elő a páncélja alól. Egyik karját Jezal felé emelte, de a kézfeje levált a csuklójáról, és a földre pottyant. A simára nyírt csonkból szerteszét fröccsent a vér. A nő balra billent. Vagy legalábbis a felsőteste. A lába a másik irányba dőlt el. Ahogy a teste földet ért, levált a feje, és egyre terebélyesedő pocsolyát hagyva maga után, elgurult. A haja a nyakánál elvált, és véres arany felhőként lebegett a padlóra. Páncél, hús és csont vált takaros szeletekre olyan tökéletesen, mint a sajtszeletelővel felszabdalt sajt. A jobboldali iker felhúzta a szemöldökét, és bizonytalanul Marovia felé lépett. Aztán megrogyott a térde, és a csípőjénél kettévált. A lába eldőlt, mozdulatlanul hevert, és por folyt ki belőle barna

halomban. A felsőteste a körmeivel vonszolta tovább a padlón, felemelte a fejét, és sziszegett. A Legfőbb Bíró körül megremegett a levegő, és az Evő kettévágott teste lángra lobbant. Egy darabig elnyújtott, vonyító hangot hallatott, aztán nem mozdult többé. Csak egy halom füstölgő fekete hamu maradt utána. Marovia felemelte a furcsa fegyvert, és halkan füttyentett, ahogy rámosolygott a végén a kampóra, amiből még mindig szivárgott a gőz. – Kanedias. Ő aztán tudta, hogyan kell fegyvert készíteni. Tényleg ő volt a Mester, igaz, felség? – Mi? – motyogta Jezal, és bambán meredt a Legfőbb Bíróra. Marovia arca lassan szétfolyt, ahogy közeledett feléjük, és egy másik arc rajzolódott ki alatta. Csak a szeme maradt ugyanaz. Két különböző színű szem, elégedett ráncokkal a sarkaiban, mosolygott Jezalra, ahogy régi ismerősre szokás. Yoru Sulfur meghajolt. – Sosincs nyugta, igaz, felség? Egy pillanatnyi nyugalom sem jut. Hangos csattanással kivágódott egy ajtó. Jezal felemelte a kardját, a szíve a torkában dobogott. Sulfur megpördült, és maga elé kapta a Mester fegyverét. Egy férfi rontott be a szobába. Megtermett férfi volt, sebhelyes, fájdalomtól eltorzult arccal, mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt, egyik kezében nehéz kard lógott, a másikat az oldalára szorította. Jezal nem akart hinni a szemének. – Kilencujjú Logen. Te meg hogy a fenébe kerültél ide? Az északföldi egy pillanatig csak némán meredt rá. Aztán nekitámasztotta a hátát egy tükörnek az ajtó mellett, és hagyta, hogy a kardja a földre hulljon a kezéből. Lassan csúszott lefelé, amíg el nem érte a földet, és úgy ült ott tovább, fejét az üvegnek hajtva. – Hosszú történet – mondta. – Hallgass ránk… A szélben alakok mozogtak. Több száz. A legkülső körön túl gyűltek össze, a fényes vasat hideg pára homályosította el. – …el kell mondanunk egyet s mást, Ferro… – Titkokat… – Mit adhatunk neked? – Tudunk… mindent. – Csak be kell engedned bennünket… Annyi hang. Hallotta köztük Arufot, a régi tanárát. Hallotta Susmant, a rabszolgakereskedőt. Hallotta az anyját és az apját. Hallotta Yulweit és Uthman herceget. Száz hangot. Ezret. Hangokat, amiket ismert és elfelejtett. Holtak és élők hangjait. Kiáltást, mormogást, sikolyt. Suttogást, közvetlen közelről. Még annál is közelebbről. A saját gondolatainál is közelebbről. – Bosszút akarsz? – Tőlünk megkaphatod a bosszút. – Olyat, amilyenről még csak nem is álmodtál. – Mindent, amit akarsz. Mindent, amire szükséged van. – Csak engedj be bennünket… – Ott van benned az az üresség…

– Mi hiányzunk onnan. A fémgyűrűk most már fehérek lettek a fagytól. Ferro egy szédítő alagút egyik végében térdelt. Az árnyékokkal teli alagút falait, rohanó, bömbölő, tomboló anyag alkotta, túlsó vége messze a csillagos égbolton túlra nyúlt. Az Első Mágus nevetése halványan visszhangzott Ferro fülében. A levegő zúgott, kavargott, reszketett, elhomályosult. – Semmit sem kell tenned. – Bayaz. – Majd ő megteszi! – Ostoba! – Hazug! – Engedj be bennünket… – Ő nem érthet meg téged. – Csak kihasznál. – Nevet. – De már nem sokáig. – Feszülnek a kapuk. – Engedj be bennünket… Ha Bayaz hallotta is a hangokat, nem adta jelét. Repedések jelentek meg, és ágaztak szerteszét a mágus lábától a remegő talajon, körülötte kődarabok szálltak pörgő spirálban. A vasgyűrűk mozogni kezdtek. Az elgyötört fém nyikorogva emelkedett ki a morzsálódó kövek közül, peremei élénken csillogtak. – Megtörik a pecsét. – Tizenegy jel. – És tizenegy jel megfordítva. – Kinyílnak az ajtók. – Igen – szólaltak meg egyszerre a hangok. Az árnyékok közelebb gyűltek. Ferro kapkodva lélegzett, fogai összekoccantak, végtagjai remegtek, a hideg már a szívéig hatolt. – Hamarosan veled leszünk. – Nagyon hamar. – Eljött az idő. – A választóvonal két oldala egyesül. – Ahogy annak lennie kell. – Ahogy volt, mielőtt Euz kimondta az Első Törvényt. – Engedj be bennünket… Már csak egy pillanatig kellett tartania a Magot. Aztán a hangoktól megkapja a bosszút. Bayaz hazudott, a kezdetektől tudta. Nem tartozott semmivel a vénembernek. Ferro szemhéja megremegett, lecsukódott, a szája kinyílt. A szél zúgása annyira elhalkult, hogy mást már nem is hallott, csak a hangokat. Suttogó, megnyugtató, igazmondó hangokat. – A mienk lesz a világ, és igazságot teszünk. – Együtt. – Engedj be bennünket… – Segítesz nekünk.

– Kiszabadítasz bennünket. – Bízhatsz bennünk. – Bízhatsz… Bizalom? Ezt a szót csak az használja, aki hazudik. Ferrónak eszébe jutott, mi maradt Aulcusból. Az üres romok, az elátkozott sár. A Túloldal teremtményei hazugságokkal vannak tele. Jobb, ha megmarad benne az üresség, mintha velük tölti be. Nyelvét a fogai közé dugta, és erősen beleharapott. Száját betöltötte a vér sós íze. Beszívta a levegőt, és kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét. – Bízz bennünk… – Engedj be bennünket! Ferro látta a Mester ládájának mozgó, lebegő körvonalait. Fölé hajolt, és zsibbadt ujjaival, miközben szüntelenül tépte a levegő. Nem lesz senki rabszolgája. Sem Bayazé, sem a Titkok Megmondóié. Megtalálja a saját útját. Lehet, hogy sötét út lesz, de a sajátja. Felcsapódott a láda fedele. – Ne! – A hangok egyszerre sikítottak a fülében. – Ne! Ferro összeszorította véres fogait, és az erőfeszítéstől hangosan nyögve próbálta szétfeszíteni az ujjait. A világ a sötétség olvadó, csikorgó, formátlan masszája volt csak. Élettelen keze fokozatosan kinyílt. Ez az ő bosszúja. A hazugokkal szemben, a tolvajokkal szemben, azokkal szemben, akik kihasználták. A föld remegett, meghasadt, vékony és törékeny volt, akár az üveg, alatta végtelen üresség tátongott. Ferro megfordította reszkető kezét, és a Mag kiesett a kezéből. A hangok egyként parancsoltak rá ordítva: – Ne! Ferro vakon ragadta meg a fedelet. – Baszódjatok meg! – szűrte a fogai között. És ereje utolsó morzsájával lezárta a ládát. Eső után Logen a mellvédre támaszkodott a palota egyik magas tornyában, és komoran nézett a szélbe. Mintha ezer éve lett volna, amikor ugyanezt tette a Láncok Tornyának tetején. Akkor döbbenten bámulta a végtelen várost, és azon gondolkodott, vajon álmodhatott volna-e valaha ember alkotta dologról, ami olyan büszke, gyönyörű és elpusztíthatatlan, mint az Agriont. A holtakra, hogy változnak az idők! A park zöld gyepét törmelék borította, a fák kidőltek, a fűcsomók kifordultak a földből, a tó mocsárrá változott, miután a víz fele elfolyt belőle. A nyugati oldalon még álltak az elegáns fehér épületek, csak az ablakaik tátongtak üresen. A távolabb állóknak hiányzott a teteje, gerendáik a semmibe meredtek. Még távolabb már a falak is ledőltek, és a házak üres vázait megtöltötte a hulladék. Azon túl nem volt semmi. Az aranykupolás nagy épület eltűnt. A tér, ahol Logen a vívópárbajt nézte, eltűnt. A Láncok Tornya, a hatalmas fal alatta meg az összes fenséges épület, amelyeknek a tetején Ferróval menekültek a fekete ruhások elől, mind eltűntek.

Az Agriont nyugati feléből hatalmas darabot hasított ki a rombolás, és csak törmelék irdatlan kupacai maradtak utána. A pusztításon túl a város látképén fekete hegek éktelenkedtek; az utolsónak megmaradt tüzekből meg a kikötőben úszó parázsló hajótestekből még mindig szállt felfelé a füst. A Mester Háza a romok fölött egészen a komor felhőkig nyúló tömegén egyetlen karcolás sem esett. Logen, csak állt, és arca sebes oldalát vakarta. Fájtak a sebei. Olyan sok volt belőlük. Minden porcikájának kijutott egy ütés, egy horzsolás vagy egy vágás. Sebeket szerzett, amikor az Evővel küzdött, amikor a várároknál csatázott, amikor a Félelmetessel vívott párbajt, amikor a Felföldön hét napig zajlott a mészárlás. Száz csatában, ütközetben meg régi hadjáratban szerzett sebeket. Olyan sokban, hogy fel sem tudta idézni mindent. Elfáradt, és elege volt már. Komoran pillantott a mellvéden támaszkodó kezére. A csupasz kő egészen feketének tűnt a középső ujja helyén. Még mindig ő volt a Kilencujjú. A Véres Kilences. A férfi, aki maga volt a halál, éppen, ahogy Bethod mondta. Tudta, hogy az előző nap majdnem megölte a Kutyaembert. A legrégebbi barátját. Az egyetlen barátját. Már emelte a kardját, és ha nem szól közbe a sors, meg is tette volna. Még emlékezett rá, milyen volt magasan a Északi Nagykönyvtár oldalában állni, lenézni a völgyre meg a hatalmas, tükörsima tóra. Még emlékezett rá, milyen volt, ahogy a szél frissen borotvált állát simogatta, és ő azon gondolkodott, megváltozhat-e az ember. Most már tudta a választ. – Kilencujjú uram! Logen megfordult, és rögtön fel is szisszent, ahogy az öltések megfeszültek az arcában. Az Első Mágus lépett ki az ajtón a szabad levegőre. Valahogy megváltozott. Fiatalabbnak tűnt. Fiatalabbnak, mint amikor Logen először találkozott vele. Lendületesen mozgott, a szeme pedig ragyogott. Mintha még néhány fekete szőrszál is nőtt volna barátságos mosolyát keretező ősz szakállában. Logen jó ideje most látott először bárkit is mosolyogni. – Megsebesültél? – kérdezte Bayaz. Logen keserűen szívta meg a fogát. – Nem mondhatnám, hogy először. – És mégsem lesz könnyebb. – A mágus húsos öklével a kőre támaszkodott Logen mellett, és elégedetten szemlélte a látványt. Mintha egy virágágyást nézegetett volna egy monumentális romhalmaz helyett. – Nemigen számítottam rá, hogy ilyen hamar ismét találkozunk. És hogy ennyi minden történik veled időközben. Úgy hallom, véget ért a viszály. Legyőzted Bethodot. Ha jól mesélték nekem, a saját faláról dobtad le. Ügyes húzás. Mindig csak azon jár az eszed, hogy milyen dalokat fognak énekelni rólad, mi? Aztán bevetted ezt a helyet. A Véres Kilences Északföld királya! Ki gondolta volna? Logen összeráncolta a homlokát. – Nem így történt. – Részletkérdés. A végeredmény ugyanaz, nem? Végre béke van Északföldön. Akárhogy is történt, gratulálok. – Bethod mondott egy-két dolgot. – Tényleg? – kérdezte félvállról Bayaz. – Én mindig is érdektelen beszélgetőpartnernek találtam. Csak magát képes fényezni, a terveiről meg az

eredményeiről papol. Olyan fárasztó, amikor valaki egyáltalán nem foglalkozik a másikkal. Rossz modorra vall. – Azt mondta, maga miatt nem ölt meg engem. Hogy megegyeztek, és cserébe adta az életemet. – Be kell vallanom, ez igaz. Tartozott nekem, és te voltál az ár, amit kértem az adósság elengedése fejében. Mindig szeretem a fél szememet a jövőn tartani. Már akkor is sejtettem, hogy később szükségem lehet még valakire, aki tud beszélni a szellemekkel. Váratlan öröm volt, hogy ráadásul kitűnő útitársnak is bizonyultál. Logen azon kapta magát, hogy összeszorított fogai között szűri a szavakat. – Jó lett volna tudni, ez minden. – Sosem kérdezted, Kilencujjú uram. Emlékeim szerint nem voltál kíváncsi a terveimre, én meg azt nem akartam, hogy az adósomnak érezd magad. Hülyén vette volna ki magát, ha azzal indítom a barátságunkat, hogy „egyszer megmentettem az életedet”. Ebben volt valami, mint mindenben, amit Bayaz mondott, de így is keserű volt a szája íze, amiért úgy kereskedtek vele, mint valami disznóval. – Hol van Quai? Szeretnék… – Meghalt. – Bayaz élesen mondta ki a szót, akár egy tőrdöfés. – Érzékeny érintett bennünket az elvesztése. – Visszament a sárba, mi? – Logen még emlékezett rá, mennyi erőfeszítésébe került, hogy megmentse az inas életét. Mérföldeken keresztül kutyagolt az esőben, próbálta azt tenni, ami helyes. Fölöslegesen strapálta magát. Talán többet kellett volna éreznie. De nem ment könnyen így, hogy a végtelenbe nyúlt előtte a halál. Logen tompának érezte magát. Vagy ez volt a helyzet, vagy magasról leszarta az egészet. Nehezen tudta volna megmondani, melyik az igaz. – Visszament a sárba – mormogta megint. – Azért maga folytatja, ugye? – Hát persze. – Ez a túlélők feladata. Az ember megemlékezik a halottakról, szól pár szót, aztán csinálja tovább a dolgát, és reménykedik a legjobbakban. – Valóban. – Reálisan kell szemlélni ezeket a dolgokat. – Igaz. Logen fél kezével fájós oldalát dörzsölte, és próbálta kényszeríteni magát, hogy érezzen valamit. De egy adag extra fájdalom még nem segített senkinek. – Tegnap elvesztettem egy barátomat. – Véres nap volt. De győzedelmes. – Ó, tényleg? Kinek? – Embereket látott mozogni a romok között, amint rovarokként turkáltak a törmelékben; túlélőket kerestek, de csak halottakat találtak. Kételkedett benne, hogy sokukat ragadta magával a győzelmi mámor. Abban biztos volt, hogy őt nem. – A saját fajtámmal kéne lennem – mondta, de nem mozdult. – Segítenem kéne eltemetni a halottainkat. Segítenem kéne a sebesülteknek. – És mégis idefentről nézed a várost. – Bayaz zöld szeme kemény volt, akár a kő. Ugyanaz a keménység volt most benne, amit Logen már a legelején észrevett, valahogy mégis elfelejtett. Valahogy megtanult nem törődni vele. – Tökéletesen

megértem, mit érzel. A gyógyítás a fiatalok dolga. Ahogy az ember öregszik, egyre kevesebb és kevesebb türelme van a sebesültekhez. – Felhúzott szemöldökkel fordult vissza a rettenetes látány felé. – És én nagyon öreg vagyok. Felemelte az öklét, hogy bekopogjon, aztán megállt a keze a levegőben. Ujjai feszülten dörzsölték a tenyerét. Felidézte a nő keserédes illatát, karjának erejét, arcának komor vonalait a tűz fényében. Felidézte a melegségét, ahogy hozzásimult éjszakánként. Tudta, hogy valami jó történt közöttük, még ha néha kemény szavakkal is leplezték. Vannak, akiktől nem telik gyengédség, hiába is próbálkoznak. Persze nem remélt sokat. Egy magafajta férfi jobban elvolt ilyesmi nélkül. De hát aki nem próbálkozik, nem is megy semmire. Logen összeszorította a fogát, és bekopogott. Csend. Az ajkába harapott, és újra kopogtatott. Semmi. Felhúzta a szemöldökét, hirtelen támadt türelmetlenséggel megragadta a kilincset, és belökte az ajtót. Ferro megpördült. A ruhája gyűrött volt és piszkos, még a szokásosnál is inkább. A szemét tágra nyitotta, a tekintete határozottan vadnak tűnt, a kezét ökölbe szorította. Amikor azonban meglátta Logent, csalódás ült ki az arcára, amitől a férfi kedve is rögtön elszállt. – Én vagyok az, Logen. – Aha – mordult föl Ferro. Elkapta a fejét, és komoran nézett az ablakra. Összehúzta a szemét, aztán tett néhány lépést arrafelé. Végül hirtelen sarkon fordult. – Ott! – Mi? – kérdezte értetlenül Logen. – Nem hallod őket? – Kiket nem hallok? – Őket, te hülye! – Odalopózott az egyik falhoz, és egészen hozzásimult. Logen nem tudta, hogy alakulnak majd a dolgok. Az ember sosem lehet biztos semmiben, ha Ferróról van szó, ezt jól tudta. Erre viszont még ő sem számított. Azért ha már itt van, tovább próbálkozik. Mi mást tehetne? – Király lett belőlem. – Horkantott egyet. – Északföld királya, hinnéd-e? – Azt hitte, a nő az arcába fog nevetni, de az csak állt mozdulatlanul, fülét a falhoz tapasztva. – Én is meg Luthar is. Két király. El tudsz képzelni két szerencsétlenebb flótást koronával a fején? – Nem kapott választ. Logen megnyalta az ajkát. Nem maradt más választása, mint hogy egyenesen a lényegre térjen. – Ferro. Ahogy a dolgok alakultak. Ahogy mi ketten… elváltunk egymástól. – Tett egy lépést a nő felé, aztán még egyet. – Azt kívánom, bár ne így… Nem is tudom… – Egyik kezét Ferro vállára tette. A nő gyorsan megfordult, és kezét Logen szájára tapasztotta. – Pssszt! – Megragadta a férfi ingét, és lefelé húzta, amíg az le nem térdelt. Ferro a földre tapasztotta a fülét, tekintete ide-oda ugrált, mintha egy távoli zaj forrását keresné. – Hallod? – Elengedte Logent, és behúzódott a sarokba. – Ott! Hallod őket? Logen lassan kinyújtotta kezét, megérintette a nő nyakszirtjét, és végigsimította a bőrét. Ferro egy mozdulattal lerázta magáról, mire a férfi elfintorodott. Talán az a

jó, ami kettejük között történt, csak az ő képzeletében létezett, Ferróéban sosem. Talán annyira akarta, hogy megálmodta magának. Felállt, és megköszörülte száraz torkát. – Nem érdekes. Esetleg később még visszajövök. – Ferro még mindig térden állt, fejét a padlóhoz szorította. Fel sem nézett, amikor Logen kiment a szobából. Kilencujjú Logen számára nem volt idegen a halál. Nap mint nap az vette körül. Látta a tucatjával elégetett testeket réges-régen, a carleoni csata után. Látta a százával eltemetett halottakat a Felföld névtelen völgyében. Emberek csontjain gázolt át a romba dőlt Aulcus alatt. De még a Véres Kilences, Északföld legrettegettebb harcosa sem látott soha ehhez foghatót. A széles út két oldalán mellmagasságig érő kupacokba hordták össze a holttesteket. A roskadozó halmok a végtelenbe nyúltak. Száz és száz halott. Olyan sok, hogy Logen nem is sejtette, hányan lehetnek. Valaki megpróbálta letakarni őket, de nem erőltette meg magát túlságosan. Végül is a holtak úgysem hálálták volna meg. Letört fadarabokkal a földhöz szorított rongyos vásznak csapkodtak a szélben, alóluk ernyedt kezek és lábak lógtak ki. Az útnak ezen a végén még állt néhány szobor. Egykor büszke királyok és tanácsadóik néztek le piszkos, megsebzett kőarcukkal szomorúan a véres halmokra a lábuk körül. Logen így legalább biztosan tudhatta, hogy a Királyok útján jár, és nem a holtak földjére tévedt véletlenül. Száz lépéssel távolabb már csak a szobrok talapzata maradt, csak az egyikhez tartozott még két törött láb. Különös csapat gyűlt itt össze. Elgyötört emberek, valahol élet és halál határmezsgyéjén. Egy férfi egy kőtömbön ülve bambán bámult maga elé, miközben csomókban tépte ki a saját haját. Egy másik véres rongyba köhögött. Egy nő meg egy férfi egymás mellett feküdt a semmibe meredve, arcbőrük szinte a koponyájukra aszott. A nő szaggatottan, felületesen lélegzett. A férfi sehogy. Újabb száz lépés után Logen úgy érezte magát, mintha a pokol romjai közé érkezett volna meg. Itt nem volt nyoma szobroknak, épületeknek, vagy egyáltalán semminek, ami itt állt valaha. A házak helyét különös szemétkupacok foglalták el. Volt ott kőtörmelék, szálkákra tört fa, megcsavarodott fém, papír meg üveg, amit mind összetapasztott a rengeteg sár meg por. A kupacokból a legkülönfélébb – furcsa mód érintetlenül maradt – dolgok álltak ki: egy ajtó, egy szék, egy szőnyeg, egy festett tányér, egy szobor mosolygó arca. A káosz közepette kosztól csíkos arcú férfiak és nők turkáltak a szemétben. Ami a kezük ügyébe került, félredobálták, hogy utat vághassanak a kupacok között. Túlélőket kerestek, munkások voltak, vagy közönséges tolvajok, ki tudja? Logen elhaladt egy embermagasságú, ropogó tűz mellett, és érezte a forróság csókját az arcán. Egy megtermett katona állt a tűz mellett, páncélját fekete korom foltjai lepték el. – Találtatok bármilyen fehér fémet? – ordította oda a szemétben turkálóknak. – Egyáltalán bármit? Az megy a tűzbe! Valami emberi maradványt fehér fémben? Égessétek el! A Zárt Tanács parancsa.

Néhány lépéssel odébb valaki felkapaszkodott az egyik legmagasabb kupac tetejére, és egy hosszú fadarabért nyújtózkodott. Amikor megfordult, hogy jobban kézre essen, Logen látta, hogy nem más az, mint Jezal dan Luthar. A ruhája szakadt volt és piszkos, az arcát ellepte a sár. Semmivel sem emlékeztetett jobban királyra, mint Logen. Egy felkötött karú, tagbaszakadt férfi nézett fel rá lentről. – Felség, itt nincs biztonságban – szólalt meg furcsa, lányosan vékony hangon. – Tényleg vissza kéne mennünk… – Nem! Itt van rám szükség! – Jezal a gerenda fölé hajolt, és nekifeszült, az erek kidagadtak a nyakán. Semmi esélye nem volt egyedül megemelni, de azért próbálkozott. Logen csak állt és nézte. – Mióta csinálja ezt? – Tegnap este óta – felelte a tagbaszakadt férfi –, és semmi jele, hogy abba akarná hagyni. Az a kevés ember, akit életben találtunk, mind elkapta ezt a betegséget. – Jó karjával a szobrok közt összegyűlt szerencsétlenek felé intett. – Kihull a hajuk. A körmeik. A fogaik. Elsorvadnak. Néhányan máris meghaltak, mások pedig a legjobb úton járnak, hogy kövessék őket. – Lassan megrázta a fejét. – Milyen bűnt követtünk el, amiért ezt a büntetést érdemeljük? – A büntetés nem mindig a bűnösöket éri utol. – Kilencujjú! – Jezal lefelé nézett a szeméthalomról, háta mögött az erőtlen napkoronggal. – Éppen egy ilyen erős váll kell ide! Kapd el annak a gerendának a végét! Nem volt világos, mi haszna lenne megemelni éppen ezt a gerendát a romhalmaz közepén. De ahogy Logen apja szokta mondani, minden nagy utazás egy kis lépéssel kezdődik. Felmászott hát a kupacra. Fa reccsent és kövek gördültek a lába alatt, ahogy felkapaszkodott a tetejéig, és megállt. – A holtakra! – Innen fentről úgy tűnt, a törmelékhegyek a végtelenbe nyúlnak. Mindenfelé emberek másztak rajtuk. Volt, aki kétségbeesetten turkált a szemétben, és volt, aki egyszerűen csak állt, mint ő, és döbbenten próbálta felmérni a pusztítás mértékét. Egy mérföldnyi, vagy még nagyobb körben semmi sem maradt épen. – Segíts, Logen! – Persze. Jól van. – Logen lehajolt és befúrta a kezét a hosszú, megégett farönk egyik vége alá. Két király ráncigál egy gerendát. A sár királyai. – Akkor húzd! – szólt Logen. Az öltések szinte égtek az arcában. Érezte, hogy a gerenda lassan megmozdul. – Igen! – nyögte Jezal összeszorított fogain keresztül. Együtt megemelték a fát, és félrehúzták. Jezal lehajolt, odébb hajított egy száraz faágat, és eltűntetett az útból egy szakadt szövetdarabot. Alatta egy nő hevert tekintetét oldalt fordítva, egyik törött karában egy vértől összetapadt göndör fekete hajú csecsemőt szorongatva. – Jól van. – Jezal piszkos keze fejével lassan megtörölte a száját. – Jól van. Szóval. Odavisszük őket a többi halott közé. – Tovább kapaszkodott a törmelék tetején. – Maga ott! Hozza ide azt a feszítővasat! Ide fel, de egy csákánnyal együtt, meg kell szabadulnunk ettől a kőtől. Aztán megy a többihez. Szükségünk lesz rá később. Az újjáépítéshez.

Logen a másik férfi vállára tette a kezét. – Jezal, várj! Várj! Te ismersz engem. – Persze. Szeretném így gondolni. – Jól van. Akkor árulj el nekem valamit. Szerinted… – Eltartott egy darabig, mire megtalálta a megfelelő szavakat. – Szerinted… én gonosz vagyok? – Te? – Jezal értetlenül nézett vissza rá. – Te vagy a legjobb ember, akit ismerek. A komor társaság egy kettétört fatörzsnél gyűlt össze a parkban. Emberek fekete körvonalai álltak mozdulatlanul a vörös felhők alatt, a lenyugvó arany napkorong körül. Logen hallotta lassú beszédüket, ahogy közeledett. A halottakért szóltak, halkan, szomorúan. Látta a sírokat a lábuk előtt. A két tucat friss földhalom alkotta körben minden ember egyenlő volt. A Nagy Kiegyenlítő, ahogy a domblakók mondják. Az emberek, akiket a sárba tettek, és az emberek, akik beszéltek értük. Akár a régi Északföldön is játszódhatott volna a jelenet, még Fedetlenfő Skarling idejében. – …Zordon Harding. Soha nem láttam senkit, aki jobban bánt volna az íjjal. Soha, de soha. Össze sem tudom számolni, hányszor mentette meg az életemet, és egyetlen egyszer sem várt köszönetet. Talán csak annyit kért cserébe, hogy én is tegyem meg ugyanezt érte. Hát úgy tűnik, nem sikerült. Nem volt, aki megmentse… A Kutyaembernek elcsuklott a hangja. Néhány fej Logen felé fordult, ahogy az emberek meghallották a lépteit csikordulni a kavicsos úton. – Csak nem Északföld királya? – szólalt meg valaki. – A Véres Kilences maga. – Hajbókolnunk kéne, igaz? Most már mindenki ránézett. Látta, ahogy a szemük világít a félhomályban. Csak egy csapat összesereglett árnyék voltak. Egy csapat szellem, és ehhez illően barátságtalanok. – Akarsz te is mondani valamit, Véres Kilences? – hallatszott valahonnan hátulról. – Nem hiszem – felelte Logen. – Jól csináljátok. – Semmi okunk nem volt idejönni. – Néhányan egyetértőleg mormogtak. – Nem a mi kurva háborúnk volt. – Semmi szükség nem volt rá, hogy meghaljanak. – Még többen csatlakoztak a morgolódókhoz. – Téged kéne eltemetnünk. – Igen, talán. – Logen szeretett volna sírni. Ehelyett akaratlanul is elmosolyodott. A Véres Kilences mosolya volt ez. Vigyor egy koponya arcán, ami mögött nincs semmi, csak halál. – Talán. De nem ti döntitek el, ki hal meg. Hacsak valaki nem elég tökös hozzá közületek, hogy maga vegye a kezébe a dolgot? Na, valaki? Van itt olyan? – Csend. – Nos hát. Tiszteletem Zordon Hardingnak. Tiszteletem a többi halottnak is, mind hiányozni fognak. – Logen a fűre köpött. – Ti meg egytől egyig le vagytok szarva. – Ezzel megfordult, és elvonult arra, ahonnan jött. A sötétségbe.

Válaszok Annyi dolgom van. A Kérdések Háza még állt, és valakinek kezébe kellett vennie az irányítást. Ki más tehetné meg? Goyle elöljáró? Sajnos nyílvesszővel a szívében körülményes lenne. Valakinek felügyelnie kellett a sok száz gurkhuli bebörtönzését és kikérdezését, márpedig a hadifoglyok napról napra sokasodtak, ahogy a hadsereg visszakergette a megszállókat Kelnbe. És ki más tenné meg? Vitari praktikális? Örökre elhagyta az Uniót, gyerekestül. Valakinek ki kell vizsgálnia Lord Brock hazaárulását. Elő kell venni őt is meg a cinkostársait is. Embereket kell letartóztatni, és kiszedni belőlük a vallomásokat. És ki más van kéznél? Sult főlektor? Ó, te jó ég, dehogy. Glokta zihálva ért az ajtóhoz, megmaradt fogait kivillantotta, vicsorgott végtelen fájdalmában. Szerencsés döntés volt az Agriont keleti végébe költözni. Jó, ha az ember hálás az apró dolgokért az életben, mint ha van hol megpihentetnie nyomorék porhüvelyét. A régi lakosztályomat minden valószínűség szerint ezer tonna törmelék temette be, akárcsak a többi… Az ajtót résnyire nyitva találta. Finoman meglökte, mire az nyikorogva kitárult, és az odabentről kiáramló lágy világosság fényes sávot húzott a poros padlódeszkákra, Glokta botjának végére meg egyik csizmája sáros orrára. Pedig én bezártam az ajtót, a lámpát meg aztán végképp nem hagytam égve. A nyelve idegesen siklott üres ínyére. Tehát látogatóm van. Méghozzá hívatlan. Bemenjek, és üdvözöljem a lakosztályomban? Glokta vetett egy pillantást a sötét folyosóra. Vagy eredjek futásnak? Majdnem mosolygott, ahogy átcsoszogott a küszöbön. A botját rakta előre, aztán a jobb lába jött, végül pedig a balt húzta nehézkesen maga után. Glokta vendége az egyetlen lámpa fényében az ablaknál ült. Arca markáns éleit elöntötte a világosság, a mély árkokban pedig összegyűlt a hideg sötétség. A játéktábla ott volt előtte, éppen ahogy Glokta hagyta; a figurák hosszú árnyékokat vetettek a kockás fára. – Ó, Glokta elöljáró. Már vártam. Én pedig téged. Glokta az asztalhoz bicegett, botja végigkarcolta a csupasz deszkákat. Mintha a bitófához csoszognék éppen. Na mindegy. Senki sem csaphatja be örökre a hóhért. Legalább egy-két kérdésemre választ kapok talán. Mindig arról álmodtam, hogy jól informáltan halok meg. Lassan, végtelenül lassan leereszkedett az üresen álló székre. – Valint úrhoz vagy Balk úrhoz van szerencsém. Bayaz elmosolyodott. – Mindkettőhöz természetesen. Glokta kevés megmaradt fogai egyike köré csavarta a nyelvét, aztán halk, cuppanó hangot hallatva elhúzta onnan. – És minek köszönhetem ezt az óriási megtiszteltetést? – Úgy emlékszem, aznap, amikor ellátogattunk a Mester Házába, említettem, hogy egyszer még beszélgetnünk kell. Arról, hogy én mit szeretnék, és arról, hogy maga mit szeretne. Most ennek is eljött az ideje. – Ó, boldog nap.

Az Első Mágus olyan tekintettel méregette Gloktát, ahogy egy különösen érdekes bogarat szokás. – Be kell valljam, maga elbűvöl engem, elöljáró. Teljességgel elviselhetetlennek tűnik az élete. És mégis olyan keményen küzd érte, hogy életben maradjon. Bevet minden szóba jöhető fegyvert és stratégiát. Egyszerűen nem hajlandó meghalni. – Készen állok a halálra. – Glokta egyenlőként állta Bayaz tekintetét. – Viszont nem vagyok hajlandó veszíteni. – Semmilyen áron, igaz? Egyformák vagyunk, maga meg én, és igen ritka a mi fajtánk. Felteszem, emlékszik Feekt főkancellárra. Ha nagyon messzire visszarévedek a múltba… – Az Aranykancellárra? Azt mondják, negyven évig ő irányította a Zárt Tanácsot. Azt mondják, ő irányította az Uniót. – Sult mondta. Sult azt is mondta, hogy a halálával űrt hagyott maga után, amit ő és Marovia is lelkesen betöltöttek volna. Itt kezdődött a számomra ez az egész csúnya tánc. Egy látogatással a főlektortól, régi barátom, Salem Rews vallomásával, Sepp dan Teufelnek, a Pénzverde Mesterének letartóztatásával… Bayaz végighúzta vaskos ujját a figurák között a táblán, mintha csak a következő lépését fontolgatná. – Volt egy megállapodásunk Feekttel. Én hatalmat adtam a kezébe. Ő cserében engem szolgált a végsőkig. Feekt… az alapzat, amin a nemzet nyugodott… téged szolgált? Számítottam némi nagyzási hóbortra, de ezt nem lesz könnyű túlszárnyalni. – Azt akarja elhitetni velem, hogy az Unió egész idő alatta a maga irányítása alatt állt? Bayaz felhorkant. – Amióta csak a nagynak csúfolt Harod idejében összetákoltam azt a vackot. Időnként szükség volt rá, hogy személyesen is beavatkozzam, mint a most lezajlott krízis során. Leginkább azonban távolról figyeltem az eseményeket. Mondjuk úgy, hogy a függöny mögül. – Úgy képzelem, kissé pállott lehet ott a levegő. – Szükséges kellemetlenség. – A lámpafény megvilágította a mágus széles vigyorát. – Az emberek a szép bábokat nézegetik szívesen, elöljáró. Már az is fel tudja zaklatni őket, ha csak egy pillanatra megpillantják a bábjátékost. Nos, néha még az is megtörténhet, hogy észreveszik a saját csuklójukra erősített zsinegeket. Sult meglátott valamit a függöny mögött, és nézze, micsoda zűrt okozott mindeniknek. – Bayaz megpöckölte az egyik figurát, mire az az oldalára dőlt, és ide-oda kezdett hintázni. – Tételezzük fel, hogy maga valóban az a nagymester, akinek mondja magát, és magától kaptuk… – Glokta az ablak felé intett. Ezt a több hektárnyi elbűvölő romhalmazt. – …ezt az egészet. Miért volt ilyen nagylelkű? – Be kell valljam, nem kizárólag az önzetlenség vezérelt. Khalul mellett harcoltak a gurkhuliak. Nekem is saját katonák kellettek. Még a legnagyobb tábornokoknak is szüksége van emberekre, akik megvívják a csatákat. – Szórakozottan előrelökte az egyik kisebb figurát. – Még a legnagyobb harcosnak is szüksége van a páncéljára. Glokta kifordította az alsóajkát. – Aztán viszont meghalt Feekt, és maga ott maradt pucéran. – Pucéran, akár egy csecsemő, az én koromban. – Bayaz hosszan felsóhajtott. – Ráadásul pocsék volt az idő is. Khalul háborúra készült. Gyorsabban kellett volna

megfelelő utódot találnom, de a gondolataim máshol jártak. Belefeledkeztem a könyveimbe. Minél jobban öregszem, annál gyorsabban telnek az évek. Könnyű megfeledkezni róla, milyen hamar meghalnak az emberek. És hogy milyen könnyen. – Az Aranykancellár halála űrt hagyott maga után – gondolkodott hangosan Glokta. – Sult és Marovia meglátták az esélyt, hogy a saját kezükbe ragadják a hatalmat, és rátukmálják az országra a saját nézeteiket arról, hogy szerintük milyennek kéne lennie. – És ezek történetesen igen balfék nézetek voltak. Sult vissza akart térni egy képzeletbeli múltba, ahol mindenki tudja a helyét, és azt teszi, amit mondanak neki. Marovia pedig? Hah! Marovia el akarta szórakozni a hatalmat. A nép kezébe akarta adni. Szavazás? Választások? Az egyszerű ember szava? – Hangot adott ilyesféle elképzeléseknek. – Remélem, maga erre hangot adott kellő mértékű megvetésének. Hatalmat a népnek? – húzta el a száját Bayaz. – Nem akarják. Nem értik. Mi a fenét kezdenének vele, ha megkapnák? Az emberek olyanok, mint a gyerekek. Mert tényleg yerekek. Szükségük van valakire, aki megmondja, mit csináljanak. – Olyasvalakire, mint maga, gondolom. – Ki lenne alkalmasabb? Marovia fel akart használni a pitiáner terveihez, közben pedig végig én használtam fel őt. Sulttal marakodott a koncon, pedig a játszma rég eldőlt. Már jóval korábban előkészítettem a következő lépésemet. Glokta lassan bólintott. – Jezal dan Luthar. – A mi kis fattyúnk. – Közös barátunk. De egy fattyúnak nem vehetjük hasznát, hacsak… – Raynault koronaherceg útban volt. A mágus fellökött egy figurát, ami aztán komótosan legördült a tábláról, és az asztalra koppant. – Nagy dolgokról beszélünk. Elengedhetetlen némi veszteség. – Úgy rendezte el, mintha egy Evő ölte volna meg. – Ó, így is történt. – Bayaz büszkén nézett az árnyékból. – Nem mindenki szolgálja Khalult azok közül, akik megszegik a Második Törvényt. Az inasom, Yoru Sulfur maga sem vet meg egy-két falatot. – Ezzel összecsattintotta két hibátlan fogsorát. – Értem. – Háború van, elöljáró. A háborúban minden fegyvert be kell vetni. Aki mértékletes, az ostoba. Rosszabb. Aki mértékletes, az gyáva. Persze kinek is papolok én. Magának aztán igazán nem kell leckéket vennie könyörtelenségből. – Nem. – Minden leckét belém véstek a császár börtöneiben, és azóta is folyamatosan gyakorlok. Bayaz óvatosan előretolta az egyik bábut. – Hasznos ember ez a Sulfur. Rég elfogadta, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket meg kell tenni, és elsajátította az alakváltoztatás tudományát. – Ő volt az őr, aki Raynault herceg ajtaja előtt sírt. Az őr, aki másnapra felszívódott… – Egy lopott ruha darabja a követ hálószobájából – mormogta Glokta. – Egy kis vér a köpenyére kenve. – És egy ártatlan ember már ment is a bitóra, a háború Gurkhul meg az Unió között pedig szárba szökkenhetett. Két akadályt söpört el a partvis egyetlen ügyes mozdulatával.

– A békekötés a gurkhuliakkal nem szolgálta volna a céljaimat. Sulfur ügyetlen volt, amiért ilyen nyilvánvaló nyomokat hagyott hátra. Persze egy pillanatig sem számított rá, hogy magát az igazság fogja érdekelni, amikor kéznél volt a kényelmes magyarázat. Glokta bólintott, ahogy lassan összeállt a kép a fejében. – Sulfur megtudta, hogy nyomoztatok Severarddal, nemsokára pedig meglátogatott a maga elbűvölő, két lábon járó holtteste, Mauthis, és közölte velem, hogy vagy leállok, vagy meghalok. – Éppen így történt. Egyéb alkalmakkor Yoru más alakot vett fel, a Tímárnak nevezte magát, és néhány parasztot meglehetősen illetlen viselkedésre buzdított. – Bayaz a körmeit mustrálgatta. – Mindent a jó ügy érdekében, elöljáró. – Hogy jobb színben tüntesse fel a legújabb bábuját. Hogy az emberek kedvence lehessen belőle. Hogy a nemesek és a Zárt Tanács megismerhessék. Maga terjesztette a pletykákat. – Hőstettek a romokban heverő nyugaton? Jezal dan Luthar? – Bayaz felhorkant. – Nem nagyon csinált mást, csak nyafogott az eső miatt. – Lenyűgöző, mekkora marhaságokat elhisznek az embernek, ha elég hangosan kiabál. És maga bundázta meg a Viadalt is. – Észrevette? – Bayaz mosolya még szélesebb lett. – Le vagyok nyűgözve, elöljáró, őszintén le vagyok nyűgözve. Egész idő alatt olyan közel tapogatózott az igazsághoz. – És mégis olyan messze jártam tőle. – Én nem érezném magam rosszul a maga helyében. Jókora előnnyel indultam. Végül Sult is nekiállt a válaszokat kutatni, de nagyon elkésett vele. Az elejétől fogva gyanítottam, hogy mit tervez. – Ezért kért meg, hogy nyomozzak utána? – Nem kevés bosszúságot okozott azzal, hogy az utolsó pillanatig nem volt hajlandó engedelmeskedni nekem. – Sokat segített volna, ha szépen megkér. – Legalábbis üdítő változatosságot jelentett volna. – Sajnálom, de igen nehéz helyzetben találtam magam. Túl sok gazdám volt. – Többé viszont nem ez a helyzet, igaz? Szinte csalódtam, amikor kiderült, milyen felületesek Sult ismeretei. Só, gyertyák meg ráolvasás? Milyen szánalmasan gyerekes. Ahhoz talán elég, hogy elintézzék vele azt álmodozó demokrata Maroviát, de rám a legkisebb veszélyt sem jelentették. Glokta komoran pillantott a kockás fatáblára. Sult és Marovia. Lehettek akármilyen okosak, lehettek akármilyen hatalmasak, a maguk csúf kis harca nem számított egy fikarcnyit sem. Jelentéktelen figurák voltak ebben a játékban. Olyan jelentéktelenek, hogy még csak azt sem sejtették, milyen óriási a tábla valójában. De akkor én mi vagyok? A legjobb esetben is csak egy porszem két kocka között. – És a titokzatos látogató a lakosztályában az első találkozásunk napján? – Talán ugyanő látogatott el az én lakosztályomba is? Egy nő és a hideg… Dühös ráncok jelentek meg Bayaz homlokán. – Egy fiatalkoromban elkövetett hiba. Ne említse többé! – Ó, ahogy parancsolja. És Khalul próféta?

– A háború folytatódik. Más csatamezőkön, más katonákkal. Ez volt az utolsó csata, amit a múlt fegyvereivel vívtunk meg. A mágia elszivárog a világból. A Régi Idők leckéi a történelem sötétjébe vesznek. Új kor hajnala köszönt ránk. A mágus könnyed mozdulattal feldobott valamit a levegőbe, ami aztán a kockás tábla közepére zuhant, és billegve pörgött, amíg végül a pénz félreismerhetetlen hangjával meg nem állapodott. Egy aranyból vert ötvenmárkás érme csillant melegen és barátságosan a lámpafényben. Glokta kis híján elnevette magát. Á, még itt és most is ide lyukadunk ki. Mindennek ára van. – Guslav király is pénzen vette a győzelmet a gurkhuliak elleni vacak háborújában – mondta Bayaz. – A pénz egyesítette a Nyílt Tanácsot a fattyú király mögött. A pénz vette rá Orsho herceget, hogy a lánya védelmére siessen, és felénk billentse a mérleg nyelvét. Mind az én pénzem volt. – Ahhoz is pénz kellett, hogy olyan sokáig megtartsam Dagoskát. – És tudja, kinek a pénze. – Ki gondolta volna? Inkább első uzsorás, mint Első Mágus. A Nyílt Tanács és a Zárt Tanács, polgárok és királyok, kereskedők és kínvallatók, mind fennakadtak az aranyhálóban. A kétségek, hazugságok és titkok hálójának minden szála pontosan a helyén feszül, és egy mester úgy játszik rajtuk, akár egy hárfán. De mi lesz szegény Glokta elöljáróval, ezzel a szerencsétlen pojácával? Van-e hely ennek a kesernyés hangjegynek az édes muzsikában? Vagy eljött az ideje, hogy az életemmel fizessem vissza a kölcsönt? – Gondolom, illik gratulálnom, amiért ilyen jól játszotta ki a lapjait – jegyezte meg keserűen Glokta. – Á! – legyintett Glokta. – Csak összehoztam egy rakás primitív hülyét a mögött a kretén Harod mögött, és rávettem őket, hogy civilizált emberek módjára viselkedjenek. Egyben tartottam az Uniót a polgárháború alatt, és trónra ültettem azt az ostoba Arnaultot. Addig tereltem a gyáva Casamirt, amíg végül meghódította Anglandot. Akkor jól játszottam ki a lapjaimat. Ez semmiség volt. Nálam van minden lap, és mindig így is lesz. Az én… Elegem van ebből. – És blabla, kibaszott blabla. Az önelégültség bűze kezd kissé fojtogató lenni. Ha meg akar ölni, égessen hamuvá, essünk túl rajta, de könyörgöm, ne kelljen tovább hallgatnom a dicsekvését. Egy hosszú pillanatig csak ültek, és szótlanul bámulták egymást az asztal fölött. Egy idő után Glokta lába elkezdett remegni, egyre sűrűbben pislogott, és a szája is kiszáradt, akár a sivatag. Édes várakozás. Most fog megtörténni? Most fog megtörténni? Most fog… – Hogy öljem meg? – kérdezte szelíden Bayaz. – És fosszam meg magamat a mesés humorérzékétől? Ezek szerint nem most fog megtörténni. – Akkor… miért teríti ki előttem a kártyáit? – Mert hamarosan elmegyek Aduából. – A mágus előrehajolt, szigorú arcára rávetült a lámpa fénye. – Mert fontos, hogy megértse, hol van és hol lesz mindig is a hatalom valójában. Mert fontos, hogy maga, Sulttal meg Maroviával ellentétben, tisztán lásson. Ezek fontosak… ha engem fog szolgálni. – Magát szolgálni? – Előbb töltenék két évet a bűzlő sötétségben. Előbb szeleteltetném fel a lábamat. Előbb húzatnám ki a fogaimat a számból. De mivel ezeken már mind túlvagyok…

– Maga kapja a feladatot, amit egykor Feekté volt. A feladatot, ami előtte vagy húsz nagy ember látott el. Maga lesz a képviselőm itt, az Unióban. Maga irányítja majd a Zárt Tanácsot, a Nyílt Tanácsot és közös barátunkat, a királyt. Gondoskodik trónörökösökről. Fenntartja a stabilitást. Egyszóval rendet tart a táblán, amíg nem vagyok itt. – De a Zárt Tanács többi tagja nem fogja… – Az életben maradottakkal már sikerült szót érteni. Mind fejet hajtanak ön előtt. Mármint előttem. – Hogyan tudom… – Keresni fogom. Sűrűn. A banknál dolgozó embereimen keresztül. Az inasomon, Sulfuron keresztül. Más módokon. Majd megismeri őket. – Gondolom, nincs beleszólásom a dologba. – Nincs, hacsak nem tudja visszafizetni az egymillió márkát, amit kölcsönadtam magának. Kamatostul. Glokta megütögette az ingmellét. – A csudába! Az irodámban hagytam a pénztárcámat. – Akkor attól tartok, nincs választása. De hát miért is utasítana vissza? A lehetőséget ajánlom fel önnek, hogy segítsen megalkotni egy új világot. – Hogy könyékig turkáljak a piszkos munkában. – Hogy nagy ember legyen. A legnagyobbak közül való. – Hogy sánta kolosszusként terpeszben álljak a Zárt Tanács fölött. – Hogy a hasonmása kőbe vésve álljon a Királyok útján. – Annyira visszataszító lesz, hogy a gyerekek elsírják magukat a látványtól. Előbb persze még el kell takarítani a hullákat meg a szemetet. – Hogy egy nemzet útját egyengethesse. – Az ön irányításával. – Természetesen. Semmi sincs ingyen, maga is tudja. – A mágus megint tett egy gyors kézmozdulatot, és újabb tárgy pottyant pörögve a táblára. Csillogó aranyból készült holmi állapodott meg Glokta előtt. A főlektor gyűrűje. Hányszor hajoltam le, hogy megcsókoljam ezt a követ! Ki gondolta volna, hogy egyszer még az ujjamra húzhatom? A kezébe vette a gyűrűt, és elgondolkodva forgatta körbekörbe. Nagy nehezen leráztam magamról egy sötét gazdát, és a pórázom végét máris egy másik, jóval sötétebb és nagyobb hatalmú gazda tartja a kezében. De hát van választásom? Egyáltalán akad olyan ember, akinek van valódi választása. Az ujjára csúsztatta a gyűrűt. A nagy kő bíborszínű szikrákat vetett a lámpa fényében. Halott emberből a birodalom leghatalmasabb ura, egyetlen este alatt. – Éppen jó – állapította meg Glokta. – Ahogy mondja, eminenciás uram. Mindig is tudtam, hogy így lesz. A sebesültek West hirtelen riadt fel, és azonnal ösztönösen fel akart ülni. Fájdalom hasított a lábába, a mellkasába meg a jobb karjába, aztán el sem múlt, csak lüktetett tovább. Hangos nyögéssel dőlt vissza az ágyra, és a plafont bámulta. Boltíves kőmennyezet volt, tele sűrű árnyékokkal.

Minden irányból hangok osontak köré. Hörgés és nyüszítés, köhögés és zokogás, zihálás és lassú morgás. Időről időre egy-egy fájdalmas kiáltás. Félig emberi, félig állati hangok. A monoton, rekedt suttogás valahonnan a bal oldalról sosem akart véget érni, mint amikor patkány kaparja a falat. – Nem látok. Kurva szél. Nem látok. Hol vagyok? Valaki! Nem látok. West nyelt egyet, ahogy a fájdalom egyre erősebb lett. A gurkhuli kórházakban hallott ilyen hangokat, amikor meglátogatta a sebesült katonákat a századából. Emlékezett a bűzre, meg a zajra azokban a rettenetes sátrakban, az ott fekvő sebesültek nyomorúságára és legfőképpen a mindent elsöprő vágyra, hogy eltűnjön onnan, és megint egészséges emberek között lehessen. Ezúttal viszont máris fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy nem lesz olyan egyszerű elmennie. Ő is a sebesültek egyike. Egy másik, megvetendő és undorító fajhoz tartozik. Rettegés áradt szét a testében, elkeveredve a fájdalommal. Vajon mennyire súlyosan sebesült meg? Megvan még az összes végtagja? Megpróbálta megmozgatni az ujjait a kezén, aztán a lábán, és összeszorította a fogát, ahogy a karjában és a lábszárában tovább erősödött a fájdalom. Remegő bal kezét az arca elé emelte, és ide-oda forgatta a félhomályban. Ez legalább sértetlennek tűnt, csakhogy egyetlen másik végtagját sem tudta mozdítani, és még ez a kis mozdulat is óriási erőfeszítésébe került. Pánik kúszott felfelé a gyomrából, és fojtogatni kezdte. – Hol vagyok? Kurva szél. Nem látok. Segítség! Segítség! Hol vagyok? – Fogd be, bazmeg! – kiáltotta West, de a torkán akadtak szavak. Nem jött ki más, csak szaggatott köhögés, amitől megint lángra gyúltak a bordái. – Psszt! – Puha érintést érzett a mellkasán. – Ne mozogjon! Homályos arc úszott a szeme elé. Egy nő arca, gondolta West, szőke. Nehezen fókuszált. Becsukta a szemét, és inkább nem is próbálkozott tovább. Amúgy sem ment vele sokra. Valamit érzett az ajkán. Egy üveg szája volt az. Szomjasan ivott, aztán köhögni kezdett, és a víz hűvösen folyt végig a nyakán. – Mi történt? – kérdezte rekedten. – Megsebesült. – Azt tudom. Úgy értem… a városban. A szél. – Nem tudom. Szerintem senki sem tudja. – Győztünk. – Azt hiszem, igen… A gurkhuliakat mindenesetre elkergettük. De rengeteg sebesült van. Meg rengeteg halott. Újabb korty víz. Ezúttal sikerült úgy innia, hogy a gyomrába is jutott. – Ki maga? – A nevem Ariss. Dan Kaspa. – Ariss… – West nehezen formálta a szavakat. – Ismertem a kuzinját. Közelről ismertem. Jó ember. Mindig sokat beszélt róla, hogy maga… milyen szép. És gazdag – suttogta. Halványan eljutott a tudatáig, hogy ilyesmit nem illene mondania, de képtelen volt tartani a száját. – Nagyon gazdag. Meghalt. A hegyekben. – Tudom. – Mit csinál itt? – Próbálok segíteni a sebesülteknek. Az lenne a legjobb, ha most aludna.

– Egészben vagyok? Késéssel érkezett a válasz. – Igen. Aludjon, ha tud. A nő sötét arca még homályosabb lett, és West becsukta a szemét. A szenvedés hangjai lassan elhallgattak körülötte. Egészben volt. Minden rendben lesz. Valaki ült az ágya mellett. Ardee. A húga. West hunyorgott, megmozgatta a száját; egy pillanatig nem tudta, hol van. – Álmodom? – Ardee alaposan belecsípett a férfi karjába. – Á! – Fájdalmas egy álom, mi? – Nem – kényszerült bevallani West. – Ez a valóság. Ardee jól festett. Sokkal jobban, mint amikor legutóbb találkoztak, nem lehet vitás. Először is nem volt vér az arcán. Aztán meg a nyers gyűlölet sem sütött a tekintetéből, csak elgondolkodva húzta össze a szemöldökét. West megpróbált felülni, de nem sikerült neki, és visszadőlt az ágyra. Ardee nem ajánlotta fel a segítségét. West nem is igazán számított rá. – Mennyire rémes? – kérdezte. – Állítólag semmi komoly. Eltört az egyik karod meg néhány bordád, és csúnya zúzódás van az egyik lábadon, azt mondják. Néhány vágás esetleg később is nyomot hagyhat maga után, de amúgy is én voltam az egyetlen szép ember a családban. West kurtán felnevetett, aztán elfintorodott, ahogy a fájdalom belehasított a mellkasába. – Ez így igaz. Meg az egyetlen okos is te vagy. – Ne érezd magad rosszul emiatt. Mindent arra használtam fel, hogy ezt az óriási sikert kovácsoljam az életemből, amit most magad előtt látsz. Hogy olyan nagy dolgokat érjek el, amilyenekről te, az Unió tábornagya csak álmodhatsz. – Ne – nyögte a férfi, jó kezét a bordáira szorítva. – Fáj. – Nem is érdemelsz mást. West nevetése gyorsan elhalt, és egy pillanatig csendben nézték egymást tovább. Még ez is nehezen ment. – Ardee… – A férfi hangja elakadt száraz torkában. – Meg tudsz… bocsátani? – Már megbocsátottam. Amikor először azt hallottam, hogy meghaltál. – Ardee megpróbált elmosolyodni, látszott rajta. Azért a düh még mindig ott rángatózott a szája sarkában. Valószínűleg a szívesebben mélyesztette volna a körmét a bátyja arcába, mint a karjába. West egy pillanatig szinte örült, hogy sebesülten fekszik. Így legalább Ardee kénytelen volt finoman bánni vele. – Jó, hogy mégsem. Úgy értem, hogy mégsem haltál meg. – Felhúzott szemöldökkel pillantott hátra a válla fölött. Valamiféle mozgolódás támadt a hosszúkás helyiség végében. Megemelt hangok hallatszottak meg páncélos léptek csörömpölése. – A király! – Akárki is szólt, szinte nyüszített az izgatottságtól. – Megint eljött a király! A többi ágyon a sebesültek a bejárat felé fordították a fejüket, és aki csak tudott, felült. Feszült izgalom terjedt fekhelyről fekhelyre. – A király? – suttogták várakozással telve, mintha valami egészen különleges kiváltságban lenne részük. Jó pár alak jelent meg az árnyékban a terem másik végénél. West a nyakát nyújtogatva próbálta megnézni, mi történik, de a sötétben világító fémen kívül

nemigen látott semmit. Az elöl haladó alak megállt egy sebesült mellett pár ággyal odébb. – Jól bánnak magával? – Furcsán ismerős, de furcsán másmilyen hang. – Igen, uram. – Szüksége van valamire? – Egy jó asszony csókjára. – Szívesen járnék a kedvében, de attól tartok, én csak egy király vagyok. Belőlünk jóval több van, mit jó asszonyból. – Mindenki nevetett, bár nem volt ebben semmi vicces. West úgy sejtette, királynak lenni azért is jó lehet, mert akkor az ember rossz viccein is nevetnek. – Még valamit esetleg? – Talán… talán még egy takaró jó lenne, uram. Éjszakánként nagyon hideg tud itt lenni. – Máris. – Az alak hüvelykujjával a mögötte álló emberre bökött. West egyszerre felismerte Lord Hoffot, aki tisztelettudó távolságot tartva állt a király mögött. – Még egy takarót mindenkinek itt. A főkamarás, az audienciák félelmetes ostora, alázatosan fejet hajtott, mint valami békés gyermek. A király lépett egyet, és ráesett a fény. Jezal dan Luthar, hát persze. Azért nehezen tűnt hihetőnek, hogy ugyanazt az embert látja, és nem csak a gazdagon díszített, szőrmével beszegett köpeny meg a homlokát ékesítő arany fejdísz miatt. Magasabbnak tűnt. Most is jóképű volt, de már nem kisfiús. A szakáll fedte állán húzódó mély sebhely erős embert sejtetetett. Az arrogáns vigyor egy nagy ember komor pillantásává alakult. A könnyed parádézás helyét céltudatos léptek vették át. Jezal most lassan végigvonult az ágyak közötti folyosón, mindenkihez szólt néhány jó szót, mindenkinek megszorította a kezét, köszönetet mondott, segítséget ígért. Senkit sem hagyott ki. – Éljen a király! – nyögte valaki összeszorított fogain keresztül. – Nem! Nem! Önök szolgáltak rá az éljenzésre, bátor barátaim! Önök, akik áldozatokat hoztak a nevemben. Mindent önöknek köszönhetek. A segítségük nélkül nem győzhettük volna le a gurkhuliakat. Az Unió csakis az önök segítségével menekülhetett meg. Ígérem, sosem fogom elfelejteni, mivel tartozom! West csodálkozva bámult. Akárki is volt ez a Jezal dan Lutharra kísértetiesen hasonlító, különös jelenés, úgy beszélt, akár egy valódi uralkodó. West szinte abszurd késztetést érzett, hogy kimásszon az ágyából, és letérdeljen. Az egyik sebesült éppen ezzel próbálkozott, amikor a király az ágyához ért. Jezal gyengéden a mellére tette a kezét, és visszatartotta, majd elmosolyodott, és vállon veregette a férfit, mint aki egész életében az elesetteket támogatta, nem pedig szar csehókban itta magát a sárga földig a többi tiszttel, arról panaszkodva, hogy milyen nyomorúságos feladatot osztottak rá már megint. Jezal közelebb ért, és egyszerre megpillantotta Westet. Felderült az arca, bár egy fog hiányzott a mosolyából. – Collem West! – szólt, és azonnal odasietett. – Őszintén mondom, soha életemben nem örültem ennyire, hogy láthatom az arcodat. – Ööö… – West kinyitotta a száját, de nem tudta, mit is mondhatna. Jezal a húgához fordult. – Ardee… Remélem, jól vagy.

– Igen. – Ardee nem is szólt többet. Egy hosszú, és rendkívül kínos pillanatig egymást nézték. Lord Hoff a királyra pillantott, aztán Westre, aztán Ardeera, végül pedig óvatosan megtörte a csendet. – Felség, ideje lenne… Jezal könnyed kézmozdulattal hallgattatta el. – Bízom benne, hogy hamarosan csatlakozhatsz hozzám a Zárt Tanácsban, West. Igazság szerint nagy szükségem lenne ott egy barátságos arcra. A jó tanácsokról nem is beszélve. Te mindig is a jó tanácsok valóságos kincsesbányája voltál. Én pedig soha nem köszöntem meg neked. Hát akkor most mondok köszönetet. – Jezal… akarom mondani, felség… – Nem, nem. Nagyon remélem, hogy neked mindig Jezal maradok. Természetesen kapsz egy szobát a palotában, és a királyi orvos fog gondoskodni rólad. Mindent megteszünk érted. Intézkedjen, Hoff, ha lenne olyan kedves. A főkamarás meghajolt. – Természetesen. Úgy lesz, ahogy óhajtja. – Jól van. Jól van. Örülök, hogy nincs komoly bajod, West. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítselek. – A király biccentett a tábornagynak és a húgának, aztán megfordult, és továbbállt, hogy újabb kezeket szorongasson meg, és újabb sebesülteknek nyújtson vigaszt. Ahogy haladt, remény vette körül. A háta mögött összesűrűsödött a kétségbeesés. A mosolyok semmivé foszlottak, ahogy odébb lépett. A sebesültek visszadőltek az ágyukra, arcukra kiült a fájdalom. – Úgy tűnik, a felelősség jót tett neki – jegyezte meg West. – Alig ismerek rá. – Szerinted meddig fog ez tartani? – Szeretném azt gondolni, hogy most már ilyen marad, de hát én mindig optimista voltam. – Az jó. – Ardee az Unió nagyszerű új királya után pillantott, ahogy az elvonult, miközben sebesültek nyújtóztak az ágyaikról, hogy legalább megérintessék a köpenyét. – Akkor legalább egyikünk az. – West tábornagy! – Jalenhorm. Örülök, hogy látlak. – West jó kezével félrehúzta a takarót, lecsúsztatta a lábát az ágy szélén, és grimaszolva ülő helyzetbe küzdötte magát. Jalenhorm megszorongatta a kezét, és vállon veregette. – Jól nézel ki! West erőtlenül elmosolyodott. – Minden nappal jobban érzem magam, őrnagy. Hogy van a seregem? – Küzdenek tovább nélküled is. Kroy próbálja összetartani a dolgokat. Egészen jól ki lehet jönni a tábornok úrral, ha az ember megszokja. – Ha te mondod. Hány embert veszítettünk? – Még mindig nehéz megállapítani. Elég nagy a káosz. Egész századok tűntek el. Néhány szedett-vedett egység még mindig a gurkhuliakat kergeti. Szerintem jó darabig nem tudunk még számokat mondani. Az sem kizárt, hogy soha. Senki sem járt túl jól, de a kilencedik ezred harcolt az Agriont nyugati felén. Őket érte a legdurvábban… – A megfelelő szó után kutatott. – …ez.

West elhúzta a száját. Eszébe jutott a körbe forgó anyag fekete oszlopa, ami az elgyötört földtől egészen a kavargó felhőkig ért, eszébe jutott a felé zuhanó törmelék, a körülötte visító szél. – Mi volt az az… ez? – Itt pusztuljak el, ha tudom. – Jalenhorm megrázta a fejét. – Itt pusztuljak el, ha bárki is tudja. Azt terjesztik, hogy Bayaz keze volt a dologban valahogy. A fél Agriont romokban hever, és jóformán még neki sem álltunk eltakarítani a romokat. Sosem láttál ehhez foghatót, garantálom neked. Rengetegen meghaltak. A nyílt színen rakták halmokba a holttesteket… – Jalenhorm mély lélegzetet vett. – És napról napra többen halnak meg. Rengetegen lesznek betegek. – Összerázkódott. – Ez a… kór. – Betegség. Mindig a háború része. – De nem így. Több száz eset van már. Vannak, akik egy nap alatt halnak meg, szinte az ember orra előtt. Mások tovább szenvednek, fokozatosan csupa csont és bőr lesz belőlük. Egész termek vannak tele velük. Bűzös, reményvesztett termek. De emiatt nem neked kell aggódnod. – Jalenhorm megrázta magát. – Mennem kell. – Máris? – Csak beugrottam. Ha hiszed, ha nem, segítek megszervezni Poulder temetését. Dísztemetést kap, a király parancsára. Azaz Jezaléra. Jezal dan Lutharéra. – Felfújta az arcát. – Fura dolog. – A legfurább. – Végig a király fia ült közöttünk. Tudtam, hogy nem véletlenül kártyázik olyan kurva jól. – West hátra csapott. – Örülök, hogy ennyire jól vagy. Biztos voltam benne, hogy gyorsan talpra fogsz állni. – Vigyázz magadra! – kiáltotta West Jalenhorm után, ahogy a másik a küszöbre ért. – Mindig! – Jalenhorm elmosolyodott, és behúzta maga után az ajtót. West megfogta az ágy lábának támasztott botját, összeszorította a fogát, és talpra kászálódott. A kockás mintát alkotó kőlapokon át elbicegett az ablakig. Minden lépés irtózatos fájdalommal járt, de végül hunyorogva állt a reggeli fényben. Ahogy lenézett a palota kertjére, nehezen hitte, hogy nemrég háború dúlt, hogy a környéken minden romokban hever, és hogy hegyekben állnak a halottak. A gyepet gondosan lenyírták, a kavicsot egyenletesre gereblyézték az ösvényen. Az utolsó néhány barna levél is lehullott a fákról, a fák csupaszon és feketén álltak. Ősz volt akkor is, amikor elindult Anglandba. Tényleg egy teljes év eltelt volna azóta? Időközben túlélt négy nagy csatát, egy ostromot meg egy véres csetepatét, egyszer pedig lesből támadtak rá. Végignézett egy életre-halálra folyó párbajt. Nagy események középpontjában találta magát. Több száz mérföldet caplatott a rideg anglandi télben. Valószínűtlen helyeken lelt új társakra, és barátai haltak meg a szeme láttára. Burr, Kaspa, Cathil, Háromfás mind visszamentek a sárba, ahogy az északföldiek mondták. Szembenézett a halállal, és volt, akinek ő jelentette a végzetét. Megigazította a karját a nyakába csomózott kendőben. Saját kezűleg ölte meg az Unió trónörökösét. Egy teljességgel lehetetlennek tűnő fordulattal a sors úgy hozta, hogy az ország egyik legmagasabb pozíciójába ülhetett. Sűrű egy év volt.

Most pedig véget ért. Beköszöntött a béke. A város romokban hevert, és mindenkinek meg kellett tennie a magáét, de West tartozott annyival magának, hogy pihen egy kicsit. Ezt most igazán nem róhatta fel neki senkit. Talán ragaszkodhatna hozzá, hogy Ariss dan Kaspa ápolgassa, amíg meg nem gyógyul. Úgy érezte, éppen egy gazdag és gyönyörű nővérkére lenne szüksége. – Nem kéne felkelned. – Ardee állt az ajtóban. West elmosolyodott. Örült a húgának. Az elmúlt néhány napban egészen közel kerültek egymáshoz. Majdnem mint réges-régen, gyerekkorukban. – Ne aggódj, napról napra erősebb leszek. Ardee az ablakhoz lépett. – Ó, tényleg, még pár hét, és olyan erős leszel, mint egy kislány. Nyomás vissza az ágyba! – A nő West hóna alá csúsztatta az egyik karját, kivette a kezéből a botot, és nekilátott, hogy visszakísérje az ágyához. West meg sem próbált ellenkezni. Őszintén szólva amúgy is kezdett fáradni. – Nem kockáztathatunk – szólt Ardee. – Sajnálattal közlöm, hogy csak te vagy nekem. Már ha nem számítjuk nyomorék barátomat, Sand dan Gloktát. Westből majdnem kitört a nevetés. – Abból lett valami? – Undorító alak persze. Egyszerre ijesztő és szánalmas. Azért… mivel senki más nem állt velem szóba, különös módon összemelegedtem vele. – Aha. Régen egészen másért volt undorító alak. Sosem jöttem rá, én magam hogyan melegedtem össze vele. Mégis megtörtént. Felteszem, nincs… Hirtelen görcsbe rándult a gyomra, amitől megbillent, és majdnem el is esett. Végül leült az ágyra, merev lábát kinyújtva maga előtt. Homályosan látott, forgott vele a világ. Tenyerét az arcára szorította, összeszorította a fogát, a szája megtelt nyállal. Ardee kezét érezte a vállán. – Jól vagy? – Igen, csak… Néha rám törnek ezek a rohamok. – Máris múlt az érzés. Megdörzsölte fájó halántékát, aztán a tarkóját. Felemelte a fejét, és megint a húgára mosolygott. – Biztosan nem lényeges. – Collem… West ujjai közé haj tapadt. Sok haj. A színe alapján ítélve a sajátja. Csodálkozva meredt rá, aztán hitetlenkedve nevetett fel. Vagy inkább amolyan nedves, sós köhögés volt ez, mélyen a bordái mögül. – Tudom, hogy évek óta kopaszodom – szólt rekedten –, de ez azért túl sok. Ardee nem nevetett. Az ijedségtől tágra nyílt szemmel bámulta a bátyja kezét. Hazafias kötelességek Glokta vágott egy grimaszt, ahogy óvatosan letelepedett a székére. A pillanatot, amikor sajgó hátsója a kemény fát érintette, nem köszöntötte fanfár. Nem tört ki tapsvihar. Csak fájós térde kattant élesen. És mégis, ez egy igen jelentős pillanat, és nem csak az én számomra. A Fehér Terem bútorzatának tervezői nem elégedtek meg az egyszerű darabokkal, inkább egyenesen kényelmetlenség birodalmába merészkedtek. Az ember azt gondolta volna, hogy az ország legnagyobb hatalmú emberei legalább némi kárpitra jogosultak lehetnek. Talán az volt a szándékuk, hogy akik letelepednek a

székekre, egy pillanatig se érezzék magukat túlságosan kényelemben a hatalom csúcsán. Glokta oldalt pillantott, és észrevette, hogy Bayaz őt figyeli. Végtére is mikor éreztem én magam utoljára kényelemben? Elfintorodott, ahogy előrébb húzódott, és a szék lába megcsikordult a padlón. Régen, amikor jóképű voltam, fiatal és ígéretes, arról álmodtam, hogy egy nap majd nemes tábornagyként, köztiszteletben álló Legfőbb Bíróként vagy éppen megbecsült főkamarásként ülhetek ennél az asztalnál. Ki sejthette volna, akár a legsötétebb pillanatában is, hogy a jóképű Sand dan Glokta egy nap az Inkvizíció rettegett, megvetett, mindenható főlektoraként foglalja el a helyét a Zárt Tanácsban? Ahogy hátát a masszív fának támasztotta, alig tudta megállni, hogy ne húzza széles vigyorra fogatlan száját. Azonban nem mindenki tűnt ilyen elégedettnek hirtelen előléptetését látva. Jezal király különösen barátságtalan tekintettel meredt Gloktára. – Csodálkozom, hogy máris megerősítették a pozíciójában – jegyezte meg mérgesen. Bayaz szólt közbe. – Az ilyesmi gyorsan megy, csak a kellő akarat kell hozzá, felség. – Végeredményben – nézett körül Hoff, egy ritka pillanatra elszakadva a kupájától – amúgy is sajnálatos módon megfogyatkoztunk. Nagyon is igaz. Számos szék állt üresen. Varuz tábornagy eltűnt, és azt feltételezték, hogy meghalt. Biztosan meghalt, lévén a Láncok Tornyából irányította az Agriont védelmét, az pedig jelenleg éppen szerteszét hever a város utcáin. Viszlát, régi vívómesterem, viszlát. Marovia Legfőbb Bíró szintén üres helyet hagyott maga után. Nyilván még most is az odafagyott darabjait próbálják lekaparni az irodája faláról. Agyő, harmadik udvarlóm. Lord Valdis, a testőrlovagok parancsnoka sem volt jelen. Állítólag a déli kapunál őrködött éppen, amikor a gurkhuliak felrobbantották a porukat. Nem találták meg a testét, és gyanítom, soha nem is fogják. Reutzer admirális is hiányzott. Egy kést kapott a gyomrába a kikötőben. Várhatóan nem éli túl sajnos. A hatalom csúcsán kisebb a tolongás, mint régen. – West tábornagy nem lehet velünk? – kérdezte Halleck főkancellár. – Sajnálja, de nem. – Kroy tábornagy mintha minden szót a fogával szaggatott volna ki a levegőből. – Engem kért meg, hogy helyettesítsem, és képviseljem a hadsereget. – És hogy van a tábornagy? – Megsebesült. – És elkapta ezt a rettenetes betegséget is, ami újabban átsöpör az Agrionton – tette hozzá a király, egy az Első Mágusra vetett komor pillantás kíséretében. – Sajnálatos. – Bayaz arcán sem a sajnálatnak, sem semmi másnak nem látszott a leghalványabb nyoma sem. – Rémes ügy – tárta szét a karját Hoff. – Az orvosok teljességgel tehetetlenek. – Kevesen élik túl. – Luthar tekintete most már határozottan halálos volt. – Azért reménykedjünk benne – szúrta közbe Torlichorm –, hogy West tábornagy a szerencsések egyike lesz. – Reménykedjünk, valóban. Bár a remény nem változtat semmin.

– Akkor munkára? – Bor csobogása hallatszott, ahogy Hoff egy kancsóból újratöltötte a kupáját, immáron másodszorra, amióta beléptek a terembe. – Hogy áll a hadjárat, Kroy tábornok? – A gurkhuli sereget teljesen szétvertük. Egészen Kelnig kergettük őket, ahonnan néhányuknak sikerült elmenekülniük a flotta maradékával. Orso herceg hajói hamarosan ennek a kísérletnek is véget vetettek. A gurkhuli megszállásnak vége. Miénk a győzelem. – És mégis olyan mogorva képet vág, mintha a vereséget ismerné be. – Kitűnő. – A nemzet hálával tartozik bátor katonáinak. – Gratulálunk, tábornok úr. Kroy az asztal lapjára szegezte a tekintetét. – A gratuláció West tábornagynak jár, aki a parancsokat osztotta, valamint Poulder tábornoknak és a többieknek, akik az életüket adták érte, hogy végrehajthassák őket. Én egyszerű megfigyelő voltam. – De maga is megtette a kötelességét, mégpedig hibátlanul. – Hoff felemelte a kelyhét. – Mivel Varuz tábornagy sajnos aligha lehet már közöttünk, biztos vagyok benne, hogy őfelsége hamarosan előléptetésben részesíteni önt. – A király felé pillantott, az pedig különösebb lelkesedés nélkül jóváhagyólag felmordult. – Megtiszteltetés, hogy szolgálhatok, akármilyen szerepet is szán nekem őfelsége. A foglyok kérdése mindazonáltal sürgetőbb. Sok ezren vannak, és nincs étel, amit… – A saját katonáinknak meg a saját polgárainknak, a saját sebesültjeinknek sem tudunk enni adni – mondta Hoff, és megtörölgette nedves ajkát. – És ha váltságdíj fejében minden valamirevaló embert visszaadnánk a császárnak? – vetette fel Torlichorm. – Eleve kevés valamirevaló ember volt az egész nyavalyás hadseregben. Bayaz mogorván nézett végig a többieken. – Ha a császár nem tartja becsben őket, akkor mi sem tartjuk becsben őket. Hadd éhezzenek! Néhányan feszengeni kezdtek. – Több ezer emberéletről beszélünk… – szólt Kroy. Az Első Mágus tekintete akár egy sziklatömb súlyával zuhant rá, és minden ellenvetését azonnal porrá zúzta. – Tudom, miről beszélünk, tábornok úr. Ellenségekről. Megszállókról. – Biztosan találhatunk valami megoldást – szólt közbe a király. – Nem szállíthatnánk vissza őket Kanta partjaira? Szégyenteljes utójáték a lenne a győzelmünknek, ha… – Ahány foglyot etetünk, annyival többen maradnak éhen a saját polgáraink közül. Ez a hatalom szörnyű matematikája. Nehéz döntés, felség, de ebben a teremben csak ilyenekből jut nekünk. Mi az ön véleménye, főlektor úr? A király meg a magas támlájú székekben ülő öregemberek tekintete egytől egyig Glokta felé fordult. Á, tudjuk, mit kell tennünk, a szemünk sem rebben, és így tovább. Mondja csak ki az ítéletet a szörnyeteg, úgy a többiek rendes embernek érezhetik magukat. – Sosem rajongtam különösebbképpen a gurkhuliakért – vonta meg fájós vállát Glokta. – Hadd éhezzenek! Jezal király homlokán elmélyültek a ráncok, ahogy hátradőlt a székén. Lehetséges, hogy kedvenc uralkodónkat nem sikerült úgy betörni, ahogy az Első Mágus szerette

volna? Halleck főkancellár megköszörülte a torkát. – Most, hogy a miénk a győzelem, először is kétségtelenül a romok eltakarításával és a… – tekintete egy pillanatra feszülten fordult Bayaz felé – gurkhuli agresszió okozta károk helyrehozatalával kell foglalkoznunk. – Úgy van, úgy van! – Újjáépítés! Ebben mind egyetértünk. – A költségek – Halleck elfintorodott, mintha maga a szó is fájdalmat okozott volna neki –, még akkor is ha csak az Agriontból takarítjuk el a törmeléket, több tízezer márkát tesznek ki. Az újjáépítés sok millióba kerülhet. Ha figyelembe vesszük az Adua városát ért jelentős károkat… a költségek… – Halleck megint elkomorodott, és egyik kezével megdörzsölte rosszul borotvált állát. – Még találgatni sem könnyű. – Megteszünk minden tőlünk telhetőt. – Hoff bánatosan rázta meg a fejét. – Apránként kell összekaparnunk a pénzt. – Én személy szerint azt javasolnám, hogy nézzünk körül a nemeseknél – szólt Glokta. Több felől egyetértő mormogás hallatszott. – Őeminenciája jól mondja. – Alaposan meg kell kurtítani a Nyílt Tanács jogköreit – jelentette ki Halleck. – Kemény adókat kell kivetni azokra, akik nem biztosítottak anyagi támogatást a háborúhoz. – Kitűnő! Kapjuk el a nemesek grabancát! Nyavalyás paraziták! – Nagyszabású reformok kellenek. Vegyünk vissza földeket a korona birtokába! Vessünk ki adót az öröklésre! – Az öröklésre! Nagyszerű ötlet! – A kormányzóknak is nézzünk a körmére! – Skald és Meed. Igen! Rég túl nagy függetlenséget élveznek. – Meedet aligha lehet hibáztatni. A tartománya romokban hever… – Nem az a lényeg, hogy hibáztatunk-e valakit – szólt Bayaz. Valóban ne, azt mindannyian tudjuk, ki a hibás. – A lényeg, hogy ki ragadja a kezébe az irányítást. A győzelem megadta a reform lehetőségét. – Központosítanunk kell! – Westportot is. Régóta abban mesterkedtek, hogy hogyan verjenek át bennünket. – Most szükségük van ránk. – Talán kiterjeszthetnénk az Inkvizíció hatáskörét a városra – vetette föl Glokta. – Azzal megvetnénk a lábunkat Styriában! – Újjá kell építenünk! – Az Első Mágus húsos öklével az asztalra csapott. – Szebb és dicsőségesebb városunk lesz, mint valaha. A szobrok a Királyok útján talán ledőltek, de így legalább van hely újaknak. – A fellendülés új korszaka – szólt Halleck csillogó szemmel. – A hatalom új korszaka – szólt Hoff, és felemelte a kupáját. – Aranykor? – Bayaz Gloktára pillantott az asztal fölött. – Ez egység és az új lehetőségek korszaka mindenki számára! – szólt a király. A szavai kissé erőtlennek hatottak. A tekintetek zavartan fordultak az asztalfő felé. Nagyjából úgy, mintha beszéd helyett egy hangosat fingott volna inkább. – Ööö…

igen, felség – mondta Hoff. – Lehetőségek. – Bárki számára, aki van akkora mázlista, hogy a Zárt Tanácsban ül. – Talán a kereskedőcéheket és keményebben megadóztathatnánk – próbálkozott Halleck. – Ahogy a legutóbbi főlektorunk tervezte. A bankokat is. Egy ilyen húzással komoly bevételekhez juthatnánk… – Nem – vágta rá könnyedén Bayaz. – A céheket és a bankokat nem. Ezeknek a nemes intézményeknek a szabad működése mindenkinek vagyont és biztonságot jelent. A nemzet jövője a kereskedelemben rejlik. Halleck alázatosan meghajtotta a fejét. Jól érzékelem, hogy fél, méghozzá nem is kicsit? – Természetesen Bayaz uram, igaza van. Készséggel elismerem a tévedésem. A mágus könnyedén folytatta. – Másfelől viszont a bankok esetleg hajlandóak lennének kölcsönt nyújtani a koronának. – Kiváló ötlet – vágta rá habozás nélkül Glokta. – A Valint és Balk pénzintézet régóta működő, megbízható intézmény. Felbecsülhetetlen értékű támogatást nyújtottak, amikor Dagoskát igyekeztem megvédeni. Biztos vagyok benne, hogy ezúttal is számíthatunk a segítségükre. – Bayaz arcán alig lehetett észrevenni a mosolyt. – Időközben az áruló Lord Brock minden földje, vagyona és címe visszaszállt a koronára. Az eladásukból tisztes összeghez juthatunk. – És mi történt magával Brockkal, főlektor úr? – Úgy fest, megszökött az országból az utolsó gurkhuliakkal. Feltételezzük, hogy továbbra is az ő… vendégük. – Mármint a bábjuk. – Bayaz megszívta a fogát. – Sajnálatos. Az elégedetlenkedők így továbbra is bízhatnak benne. – A gyerekei közül kettőt a Kérdések Házában őrzünk lakat alatt. A lányát és az egyik fiát. Egy fogolycsere talán… – Brock? Ha! – hördült fel Hoff. – A világ minden kincséért sem adná oda a saját életét. Glokta felhúzta a szemöldökét. – Akkor talán egy demonstráció volna helyénvaló. Világos üzenet, hogy a hazaárulást sem most, sem a jövőben nem tűrjük. – Az sosem rossz üzenet – állapította meg Bayaz a vénemberek helyeslő dünnyögésétől kísérve. – Akkor nyilvánosan deklaráljuk, hogy Brock a felelős Adua városának lerombolásáért. Két akasztással nyomatékosítva. – Balszerencséjük, hogy ilyen ambiciózus apától születtek, de az emberek imádják a nyilvános kivégzéseket. – Van valakinek javaslata a konkrét napot illetően, vagy… – Nem lesz akasztás. – A király rezzenéstelen tekintettel meredt Bayazra. Hoff pislantott egyet. – De felség, nem engedheti meg… – Volt már elég vérontás. Több mint elég. Engedjék szabadon Lord Brock gyerekeit. – Többen is élesen szívták be a levegőt az asztal körül. – Küldjék őket az apjuk után, vagy ha akarnak, egyszerű polgárokként élhetnek tovább az Unióban. – Bayaz gyilkos tekintettel bámult rá az asztal túlvégéről, de láthatólag nem sikerült megingatnia a királyt. – A háborúnak vége. Győztünk. – A háborúnak sosem lesz vége. A győzelem csak időleges. – Személy szerint inkább begyógyítanám a sebeket, mintsem hogy tovább mélyítsem őket. – A sebesült

ellenfél a legjobb, azt a legkönnyebb megölni. – Néha többre megyünk könyörülettel, mint könyörtelenséggel. Glokta megköszörülte a torkát. – Néha. – Bár én magam még nem láttam rá példát. – Jó – szólt a király ellentmondást nem tűrő hangon. – Akkor döntöttünk. Vannak egyéb sürgető ügyek? Körbe kell járnom a kórházakat, aztán megint segítek a romeltakarításban. – Természetesen, felség. – Hoff alázatosan meghajolt. – Elismerésre méltó, ahogy törődik az alattvalóival. Jezal egy pillanatra ránézett, aztán elhúzta a száját, és felállt. Mire a legtöbb vénember felállt, már nem volt a szobában. Én pedig még a többieknél is lassabb vagyok. Amikor Glokta végre félrebirkózta a székét az útból, és hevesen grimaszolva felállt, a komor képet vágó Hoffot találta maga mellett. – Van egy apró problémánk – mormogta a főkamarás. – Valóban? Olyasmi, amit nem tárgyalhatunk meg a Zárt Tanács többi tagja előtt? – Attól tartok. Valami, amit különösen őfelsége előtt nem lenne szerencsés megtárgyalnunk. – Hoff gyorsan hátrapillantott a válla fölött, megvárta, amíg az utolsó öregember behúzza maga után a nehéz ajtót, és kettesben maradnak Gloktával. Szóval titkot? Milyen észbontóan izgalmas. – Sebesült tábornagyunk húgáról van szó. Glokta felhúzta a szemöldökét. Ó, anyám. – Ardee Westről? Mi van vele? – Biztos forrásból hallottam, hogy a hölgy… áldott állapotban van. Az ismerős rángások sebesen futottak végig Glokta arcának bal felén. – Tényleg? – Micsoda szégyen! – Figyelemreméltóan tájékozott a hölgy magánügyeit illetően. – Kötelességem. – Hoff közelebb hajolt, és elárasztotta Gloktát bortól bűzös lélegzetével, ahogy a fülébe suttogott. – Ha belegondolunk, hogy ki lehet az apa. – Mégpedig? – Bár azt hiszem, máris mindketten kitaláltuk a választ. – Ki más, mint a király? – súgta Hoff hangjában a pánik jeleivel. – Bizonyára ön is tisztában van vele, hogy a koronázás előtt kettejük közt… kapcsolat szövődött, hogy finoman fogalmazzak. Aligha titok. Most pedig ez? Egy fattyú gyermek! Amikor a király maga sem éppen a legtisztább úton került a trónra? Amikor még mindig annyi ellensége van a Nyílt Tanácsban? Egy ilyen gyereket fel lehetne használni ellenünk, ha fény derül a dologra, márpedig ez természetesen elkerülhetetlen. – Még közelebb hajolt. – Ez az eset fenyegetést jelenthet az államszervezetre. – Valóban – felelte hűvösen Glokta. Sajnálatos módon ez az igazság. Milyen rettenetesen, rettenetesen nagy kár. Hoff idegesen malmozott vaskos ujjaival. – Tudomásom szerint ön valami útonmódon kapcsolatban áll a hölggyel és a családjával. Tökéletesen megértem, ha ebben az ügyben szívesen szabadulna a felelősségtől. Intézkedhetek magam is, ha… Glokta megvillantotta legeszementebb vigyorát. – Arra céloz talán, hogy nincs meg bennem a kellő kegyetlenség hozzá, hogy meggyilkoljak egy terhes nőt, főkamarás úr? – Erős hangját egy késszúrás könyörtelenségével verték vissza a fehér falak.

Hoff összerezzent, tekintete idegesen ugrott az ajtó felé. – Biztos vagyok benne, hogy nem vonakodna megtenni hazafias kötelességét… – Jó. Akkor nyugodtan alhat. Közös barátunk nem a lágy szívem miatt választott erre a feladatra. – Éppen az ellenkezője vezette. – Megteszem, ami szükséges. Ugyanaz a kis téglaház ugyanabban a közönséges utcában, ahová Glokta oly sűrűn ellátogatott annak előtte. Ugyanaz a ház, ahol annyi élvezetes délutánt töltöttem el. Azóta nem éreztem ilyen otthonosan magam, hogy nyáladzva kivonszoltak a császár börtönéből. Jobb kezét a zsebébe csúsztatta, ujjbegyei végigsimították a hűvös fémet. Miért csinálom ezt? Miért? Hogy Hoff, az a részeges seggfej megtörölhesse a homlokát, amiért sikerült elevickélni a veszélyes vizekről? Hogy Jezal dan Luthar egy hajszállal biztosabban ülhessen a vacak trónján? Elfordította a csípőjét előbb az egyik, aztán a másik irányba, amíg nem érezte, hogy kattan a háta. Ardee annyival jobbat érdemel. De ilyen a hatalom rettenetes matematikája. Belökte a kaput, a bejárathoz bicegett, és finoman bekopogott. Egyetlen pillanattal később a hajlongó szobalány már ajtót is nyitott. Talán éppen ő hívta fel udvari alkoholistánk, Lord Hoff figyelmét a kellemetlen helyzetre? A szobalány némi halk mormogás kíséretében bevezette a vendéget az agyonbútorozott nappaliba, aztán magára hagyta. Ahogy a kandallóban pislákoló tüzet nézte, Glokta a szeme sarkából megpillantotta a falon lógó tükröt, és összeráncolta a homlokát. Ki ez az ember? Ez a szerencsétlen roncs? Ez a két lábon cammogó holttest? Lehet ezt egyáltalán arcnak nevezni? Olyan torz, olyan ráncos, olyan mély nyomot hagyott rajta a fájdalom. Milyen visszataszító, szánalmas fajba tartozik? Ó, ha van isten, remélem, megvéd ettől az ocsmányságtól! Megpróbált mosolyogni. Holtsápadt bőrét széles árkok szaggatták, fogai között ott tátongott a förtelmes lyuk. A szája sarka megremegett, a másiknál szűkebb, haragos vörös karikával szegélyezett bal szeme rángatózni kezdett. Ez a mosoly rettenetesebb borzalmakat ígér, mint a legfenyegetőbben összehúzott szemöldök. Lehet-e ennél is látványosabban gazember valaki? Létezik-e nálam nagyobb szörnyeteg? Megmaradhatott-e az emberiesség szikrája egy ilyen álarc mögött? Hogy lett a gyönyörű Sand dan Gloktából… ez? Tükrök. Még rosszabbak, mint a lépcsők. Undorodva húzta el a száját, és hátat fordított a kandallónak. Ardee az ajtóban állt, és szótlanul figyelte. Jól néz ki, állapította meg Glokta, miután túltette magát a meglepetés okozta zavarán. Nagyon jól, és mintha egy egészen aprócska pocakja is lenne már. A harmadik hónapban járhat? Talán a negyedikben? Hamarosan nem leplezheti már tovább. – Eminenciás uram. – A nő végigmérte Gloktát, ahogy belépett a szobába. – Jól áll önnek a fehér. – Igazán? Nem érzi úgy, hogy még sötétebbnek tűnnek tőle a beesett szemem körül lázas karikák? – Ó, egyáltalán nem. Tökéletesen megy a hullaszerű arcbőréhez. Glokta megvillantotta fogatlan vigyorát. – Éppen ezt a hatást szerettem volna elérni. – Talán azért jött, hogy ismét kirándulni vigyen a csatornák, a halál és a kínzás világába?

– Sajnos azt az előadást már sosem ismételhetjük meg. Úgy áll, hogy azzal az egyetlen húzással sikerült megszabadulnom minden barátomtól és a legtöbb ellenségemtől is. – És sajnálatos módon a gurkhuli hadsereg sem lehet velünk többé. – Úgy hallottam, máshol akadt elfoglaltságuk. A nő az asztalhoz lépett, és kinézett az ablakon. A napfény megvilágította sötét haját és az arcát, egészen az álláig. – Remélem, jól van – szólt. – Még a gurkhuliaknál is kevésbé érek rá. Rengeteg dolgom akad. Hogy van a bátyja? Meg szerettem volna látogatni, de… – Kétlem, hogy el bírnám viselni a saját kétszínűségem bűzét. Tudom, hogyan kell fájdalmat okozni. Sejtésem nincs, hogyan lehet enyhíteni rajta. Ardee a földe szegezte a tekintetét. – Folyamatosan rosszul van. Minden egyes alkalommal soványabb, amikor bemegyek hozzá. Az egyik foga a szemem láttára esett ki. – Megvonta a vállát. – Beleharapott valamibe, és egyszerűen kijött a helyéből. Majdnem a torkán akadt. De hát mit tehetek? Mit tehet bárki? – Sajnálattal hallom? – De ez nem változtat semmin. – Biztos vagyok benne, hogy maga komoly segítséget jelent neki. – Biztos vagyok benne, hogy senki sem segíthet rajta. – És maga hogy van? – Jobban, mint a legtöbben, azt hiszem. – Hosszan felsóhajtott, megrázta magát, és próbált elmosolyodni. – Kér egy kis bort? – Nem, de azért ne fogja vissza magát. – Tudom, hogy sosem tette. De Ardee csak egy pillanatra fogta meg az üveget, aztán inkább visszatette a helyére. – Újabban próbálok kevesebbet inni. – Mindig is úgy éreztem, hogy ezt kéne tennie. – Glokta tett egy lépést a nő felé. – És rosszul van reggelente? Ardee élesen ránézett, aztán nyelt egyet; a vékony inak kidagadtak a nyakában. – Tudja? – Én vagyok a főlektor – mondta a férfi, ahogy közelebb húzódott. – Az a dolgom, hogy mindent tudjak. Ardee válla megereszkedett, lehajtotta a fejét, és mindkét kezével az asztal szélére támaszkodott. Glokta látta, ahogy megremeg a szemhéja. Próbálja visszatartani a könnyeit. Akármilyen dühös meg okos, őt is legalább annyira meg kell menteni, mint bárki mást. Csakhogy nincs senki, aki a megmentésére siessen. Egyedül én. – Azt hiszem, mindent összekutyultam, ahogy azt a bátyám előre sejtette. És ahogy maga is előre sejtette. Nyilván csalódott. Glokta arca megrándult. Talán valami mosolyszerűség lehet. Túl sok öröm azért nincs benne. – Életem során majdnem mindenben csalódtam. Magában nem. Kemény világban élünk. Senki nem azt kapja, amit érdemel. – Mennyi ideig kell még húzni, mielőtt összeszedem a bátorságomat? Később sem lesz könnyebb. Túl kell esnem rajta. – Ardee… – Glokta hangja idegenül csengett a saját fülében. Tett még egy bizonytalan lépést, tenyere izzadt botja fogantyúján. A nő felnézett rá, a szeme csillogott, egyik kezét a hasára szorította. Megmozdult, mintha odébb akarna húzódni. Fél talán? És ki hibáztathatná érte? Lehet, hogy kitalálta, mi következik?

– Tudja, hogy mindig rendkívül kedveltem és tiszteltem az ön bátyját. – Száraz volt a szája, a nyelve kellemetlenül cuppant száraz ínyén. Itt az idő. – Az elmúlt hónapokban önt is rendkívül megkedveltem, és kellő tisztelet is kialakult bennem ön iránt. – Arcán rángások sora futott végig. Most, most. – Ha egyáltalán… a magamfajta férfi képes ilyen érzésekre. – Glokta a zsebébe csúsztatta a kezét, óvatosan, hogy a nő ne vegye észre. Kitapintotta a hideg fémet, a kemény, könyörtelen peremek a bőrét karcolták. Most kell megtennem. A szíve majd kiugrott a helyéből, a torka úgy elszorult, hogy hang alig jött ki rajta. – Nehéz ez nekem. Nagyon… sajnálom. – Mit? – kérdezte összeráncolt homlokkal a nő. Most! Glokta előrántotta a kezét a zsebéből, és a nő felé lépett. Ardee nekitántorodott az asztalnak, a szeme tágra nyílt… és mindketten mozdulatlanná meredtek. A gyűrű megvillant kettejük között. A kolosszális, ragyogó gyémánt akkora volt, hogy az arany szinte olcsónak tűnt alatta. Akkora, hogy az már viccnek hat. Mintha hamis lenne. Abszurd és lehetetlen. A legnagyobb kő, amit csak a Valint és Balk nyújtani tudott. – Feleségül kell hogy kérjem önt – szólalt meg rekedten Glokta. A gyűrűt tartó kéz úgy reszketett, akár egy száraz falevél. Valaki nyomjon bele egy bárdot, és bárkit precízein felszeletelek vele, de adjatok egy gyűrűt, és kis híján bevizelek a nadrágomba. Bátorság, Sand, bátorság! Ardee bambán a ragyogó kőre pillantott, és leesett az álla. A döbbenettől? A rémülettől? Hogy menjek hozzá ehhez az… izéhez? Inkább halok meg! – Uhh – nyögte a nő. – Hát… – Tudom! Tudom, én is annyira irtózom a gondolattól, mint ön, de… hadd mondjam el a magamét. Kérem. – Glokta a padlóra szegezte a tekintetét, és rángatózó szájjal kezdett bele a magyarázatba. – Nem vagyok olyan ostoba, hogy úgy tegyek, mintha maga valaha is beleszerethetne egy… ilyen férfiba, mint én vagyok, hogy a szánalomnál bármi melegebbet érezhetne irántam. Szükségből kell igent mondania. Nem engedheti meg magának, hogy eltántorítsa... az, ami vagyok. Tudják, hogy a király gyermekét várja. – Tudják? Kicsodák? – Ők. A gyermek fenyegetést jelent a számukra. Maga is fenyegetést jelent a számukra. Így megvédhetem. Törvényes utódot szülhet, aki a mi gyermekünk kell, hogy legyen most és mindörökké. – Ardee továbbra is némán bámulta a gyűrűt. Mint a foglyok, amikor a szerszámokra merednek, és azt fontolgatják, hogy valljanak-e. Két rettenetes lehetőség, de melyik a rosszabb? – Számos dolgot nyújthatok önnek. Biztonságot. Nyugalmat. Megbecsülést. Mindenből a legjobbat fogja kapni. Magas társadalmi pozícióba kerül, akármit is jelentsen ez önnek. Senki sem mer még csak álmodni sem róla, hogy akár ujjal is magához érjen. Az emberek természetesen összesúgnak majd a háta mögött. De szépségéről, a szellemességéről és a megingathatatlan erényességéről fognak suttogni. – Glokta összehúzta a szemét. – Gondoskodom róla. Ardee felnézett, és nyelt egyet. Most jön a visszautasítás. Köszönöm, de inkább meghalok. – Őszinte leszek önnel. Fiatalabb koromban… csináltam néhány

butaságot. – Megrándult a szája. – Ez még csak nem is az első fattyú, akivel megestem. Apám lelökött a lépcsőn, és elvetéltem. Majdnem megölt. Nem gondoltam, hogy újra megtörténhet. – Mindannyian tettünk olyasmit, amire nem vagyunk büszkék. – Egyszer meg kéne hallgatnia a vallomásomat. Vagy leginkább senkinek nem kéne meghallgatnia. – Ez semmin sem változtat. Megígértem, hogy gondoskodom önről. Nem látok más kiutat. – Akkor igen. – A nő egy ünnepélyesnek távolról sem nevezhető mozdulattal kivette a gyűrűt Glokta kezéből, és az ujjára húzta. – Nincs min gondolkodni, igaz? – Nem mondhatni, hogy elpirult volna, hogy aztán könnyek közt omoljon a karjaimba, ahogyan azt az ember a könyvekben szokta olvasni. Ez egy kelletlen üzleti megállapodás. Alkalom, hogy az ember végiggondolja, mi minden lehetett volna, ami aztán mégsem lett. – Ki gondolta volna – mormogta a nő az ujján ragyogó gyémántot mustrálva –, amikor annyi évvel ezelőtt a bátyámmal vívott, hogy egy nap a gyűrűjét fogom viselni? Mindig is maga volt álmaim férfija. Most pedig a rémálmaié. – Az élet furcsa fordulatokat produkál. Senki nem jósolhatta meg ezeket a fejleményeket. – Tehát megmentettem két életet. Vajon mennyi gonoszságot tettem jóvá vele? Mindenesetre legalább került valami a mérleg jó oldalára is. Mindenkinek szüksége van rá, hogy kerüljön valami a mérleg jó oldalára is. Ardee sötét szeme megtalálta Glokta tekintetét. – Nagyobb követ nem engedhetett volna meg magának? – Csak ha kirabolom a kincstárat – felelte a férfi. Hagyomány szerint ilyenkor egy csók következik, de jelen körülmények között… A nő közelebb húzódott, és felemelte az egyik karját. Glokta hátralépett, és elfintorodott, ahogy a csípője fájdalmasat rándult. – Bocsánat. Kissé… kijöttem a gyakorlatból. – Ha már igent mondtam, rendesen akarom csinálni. – Úgy érti, ki akarja hozni belőle a legtöbbet? – Vagy legalábbis valami kevéskét. – Ardee még közelebb helyezkedett. A férfinak kényszerítenie kellett magát, hogy egy helyben maradjon. Ardee a szemébe nézett. Lassan felnyúlt, és megérintette Glokta arcát, mire a férfi szemhéja heves rángatózásba kezdett. Butaság. Hány nő érintett meg? És mégis, az még az előző életemben volt. Az előző… A nő keze Glokta arcára simult, ujjbegyei megszorították az állkapcsát. Glokta nyaka kattant egyet, ahogy Ardee közelebb húzta magához. Érezte a nő meleg leheletét az állán. Az ajka puhán végigsimította az ajkát, aztán még egyszer a másik irányba. Ardee halk torokhangon felnyögött, amitől Gloktának is azonnal elállt a lélegzete. Persze csak megjátssza. Hogy akarhat bármilyen nő megérinteni egy ilyen nyomorék testet? Hogy akarhatja megcsókolni ezt a visszataszító arcot? Még én is viszolygok a gondolatra. Csak megjátssza magát, és mégis tapsot érdemel az előadásért.

Glokta bal lába megbicsaklott, és erősebben kellett szorítania a botját. A levegő sebesen áramlott ki az orrán. A nő félrehajtotta a fejét, nedves ajka Glokta ajkára tapadt, nyelve hegye a férfi üres ínyét masszírozta. Megjátssza magát, mi más is lehetne ez? Azért olyan, de olyan jól csinálja… Az Első Törvény Ferro mozdulatlanul ült, és a kezét bámulta. Azt a kezet, amelyik a Magot tartotta. Ugyanolyan volt, mint máskor, mégis mintha megváltozott volna. Még mindig hideg volt. Nagyon hideg. Pokrócokba csavarta. Forró vízbe áztatta. A tűz fölé tartotta, olyan közel, hogy majdnem megégette magát. Semmi sem segített. – Ferro… – Olyan halk volt a suttogás, hogy akár a szél is lehetett volna az ablak körül. A nő talpra ugrott, és megragadta a kését. A szoba négy sarkába pillantott. Mindegyik üres volt. Lehajolt, hogy benézzen az ágy és a magas szekrény mögé. Szabad kezével félrerántotta a függönyt. Senki. Tudta, hogy nem lesz ott senki. És mégis hallotta a hangjukat. Valaki bedörömbölt, és Ferro hangos szisszenéssel pördült az ajtó felé. Megint álmodik? Még egy szellem? Újabb erőteljes kopogás hallatszott. – Szabad – mordult fel. Kinyílt az ajtó. Bayaz. A mágus a kést láttán felhúzta a szemöldökét. – A kelleténél jobban ragaszkodsz a pengékhez, Ferro. Itt nincsenek ellenségeid. A nő összehúzott szemmel meredt a mágusra. Egyáltalán nem volt ebben olyan biztos. – Mi történt? Abban a szélben. – Hogy mi történt? – vont vállat Bayaz. – Győztünk. – Mik voltak azok az alakok? Azok az árnyak. – Semmit sem láttam, csak hogy Mamun és a Száz Szó megkapták a méltó büntetésüket. – Maga nem hallott hangokat? – A győzelmünk mennydörgésén kívül? Semmit sem hallottam. – Én igen. – Ferro visszadugta az övébe a kését. Megmozgatta az ujjait. Olyanok voltak, mint rég, mégis megváltoztak. – Még mindig hallom őket. – És mit mondanak neked, Ferro? – Zárakról, kapukról és ajtókról beszélnek, mer arról, hogy ki kell nyitni őket. Mindig arról beszélnek, hogy ki kell nyitni őket. A Magról kérdeznek? Hol van? – Biztos helyen. – Bayaz üres tekintettel pillantott a nőre. – Ha valóban hallod a Túloldal teremtményeit, ne feledd, hogy minden szavuk hazugság. – Ezzel nincsenek egyedül. Arra kérnek, hogy szegjem meg az Első Törvényt. Éppen, mint maga. – Ez értelmezés kérdése. – Bayaz büszkén kanyarította felfelé a szája szélét, mintha valami csodálatos sikert ért volna el. – Glustrod tanítványait a Mester technikáival intéztem el, és a Magot használtam fel művészetem hajtóerejeként. Az eredmény… – Hosszan, elégedetten sóhajtott fel. – De te is ott voltál. Mindenek előtt az akaraterő diadalmaskodott.

– Maga megpiszkálta a pecséteket. Kockára tette a világot. A Titkok Megmondói… – Az Első Törvény egy paradoxon. Ahányszor megváltoztatunk valamit, a lenti világból kölcsönzünk, annak pedig mindig megvan a maga kockázata. Talán átléptem egy határt, de nem tettem vele rosszat. A világ biztonságban van, igaz? Nem kérek bocsánatot, amiért ilyen ambiciózus elképzeléseim vannak. – Százával temetik gödrökbe a férfiakat, a nőket meg a gyerekeket. Mint régen Aulcusban. Ez a betegség… A tetteink következménye. Ez lenne az ambíciója? Hogy minél nagyobbak legyenek a sírok? Bayaz ingerülten vetette félre a fejét. – Váratlan mellékhatás. Attól tartok, a győzelem ára ma is ugyanaz, mint a régi időkben volt, és ami mindig is lesz. – A nőre szegezte a tekintetét. Fenyegetés volt benne. – És ha megszegtem az Első Törvényt, akkor mi van? Milyen bíróság elé fogsz citálni? Kik lesznek az esküdtek a tárgyalásomon? Kiengeded Tolomeit a sötétségből, hogy tanúskodjon ellenem? Előkeríted Zacharust, hogy mondjon vádbeszédet? Elrángatod Cawneilt a Világ pereméről, hogy mondja ki a bűnösségemet? Elhozod a nagy Juvenst a holtak földjéről, hogy hozzon ítéletet felettem? Nem hinném. Én vagyok az Első Mágus. Az enyém a végső szó, és én azt mondom… helyesen jártam el. – Maga? Nem. – De igen, Ferro. Akinek hatalma van, helyesen cselekszik. Ez az én első törvényem, és az utolsó is egyben. Ez az egyetlen törvény, amit elismerek. – Zacharus figyelmeztetett – mormogta Ferro, és a végtelen pusztára, meg a vad tekintetű öregemberre gondolt a fölötte köröző madarakkal. – Azt mondta, eredjek futásnak, és meg se álljak soha. Hallgatnom kellett volna rá. – Arra az önfejű, felfuvalkodott hólyagra? – Bayaz horkantott egyet. – Talán tényleg hallgatnod kellett volna rá, de az a hajó már elment. Boldogan integettél utána a partról, és úgy döntöttél, a haragodat táplálod inkább helyette. Boldogan tápláltad. Ne tegyünk úgy, mintha becsaptalak volna. Tudtad, hogy sötét utakon fogunk járni. – Nem számítottam… – Ferro ökölbe szorította remegő, jéghideg ujjait. – …erre. – Akkor mire számítottál? Be kell valljam, azt hittem, keményebb fából faragtak. Hagyjuk a filozofálást azokra, akik jobban ráérnek, és kevesebb régi ellenségük van. Bűntudat, megbánás és igazságosság? Olyan, mintha a nagy Jezal királlyal beszélgetnék. Ahhoz meg kinek van türelme? – Az ajtó felé fordult. – A közelemben kéne maradnod. Talán egy idő múlva Khalul másokat is küld majd. Akkor ismét szükségem lehet a segítségedre. Ferro felhorkant. – És addig? Üljek itt az árnyékok társaságában? – Addig mosolyogj, Ferro, ha még nem felejtetted el, hogyan kell. – Bayaz megvillantotta világító mosolyát. – Megkaptad a bosszúdat. A szél süvített a fülében, minden irányból árnyékok vették körül. Egy égig érő, zúgó folyosó egyik végében térdelt. A világ vékony volt és törékeny, akár egy összetörni készülő üvegtábla. Mögötte feneketlen űr tátongott, csordultig hangokkal. – Engedj be bennünket…

– Nem! – Ferro kiszabadította magát, feltápászkodott, és izmait megfeszítve, zihálva állt meg az ágya mellett. De nem volt kivel harcolnia. Megint csak álmodott. Az ő hibája volt, nem szabadott volna elaludnia. A holdfény hosszúkás csíkja nyújtózott felé a padlón keresztül. Az ablak félig nyitva állt, hűvös éjszakai szellő áramlott be rajta, és hűtötte le a nő izzadságcseppektől csillogó bőrét. Ferro odalépett, homlokát ráncolva becsukta az ablakot, és a helyére csúsztatta a reteszt. Megfordult. Egy alak állt a sűrű árnyékban az ajtó mellett. Rongyokba burkolódzó, félkarú alak. A még mindig a testén lógó néhány páncéldarab karcos volt és horpadt. Az arcából csak a fehér csonthoz tapadó poros hús- és bőrcafatok maradtak, Ferro azonban így is felismerte. Mamun. – Hát megint találkozunk, démonvérű. – Száraz hanga úgy ropogott, akár az öreg papír. – Álmodom – vicsorodott el a nő. – Az fogod kívánni, bár úgy lenne. – Mamun egyetlen lélegzetelállító pillanat alatt szelte át a szobát. Épen maradt keze összezárt lakatként fonódott a nő nyakára. – Mire egyik maroknyi port a másik után szórva el kiástam magam az alól a rettenetes törmelékhalom alól, igencsak megéheztem. – Száraz lehelete Ferro arcát csiklandozta. – Új kart készítek magamnak a húsodból, azzal fogok lesújtani Bayazra, hogy megbosszuljam a nagy Juvenst. A Próféta látta, és én valóra váltom az ő látomását. – Könnyedén felkapta a nőt, és a falhoz szorította. Ferro lába a levegőben kalimpált, sarka a faburkolatot rugdosta. A kéz erősebben szorította tovább. Ferro mellkasa megemelkedett, de nem jutott át levegő a torkán. Az ujjakkal küszködött, a körmével kaparta őket, de azok vasból voltak, kőből voltak, és erősebben szorították, mint akasztott ember nyakát a kötél. A nő harcolt, vonaglott, de nem jutott semmire. Mamun eltorzult arcába mart, ujjai leszakadt húsba vájtak, de az Evőnek a szeme sem rebbent. A szobában lehűlt a levegő. – Imádkozz, gyermek! – suttogta Mamun, törött fogait csikorgatva. – Reménykedj benne, hogy Isten könyörületes. Ferrónak lassan elszállt az ereje. A tüdeje majd felrobbant. Tovább karmolta a férfit, de minden egyes próbálkozás bizonytalanabb volt. Egyre gyengébb és gyengébb lett. Leeresztette a karját, a lába a semmiben lógott, a szemhéját minden pillanatban súlyosabbnak érezte. Rettenetesen hideg volt. – Most – suttogta Mamun. A száján kiáramló levegő párafelhőkben gyűlt össze. Kitátotta a száját, felhasadt ajka alól kivillantak törött fogai. – Most! Ferro ujja az Evő nyakába vájt. Áthatolt a bőrén, tövig belesüllyedt a húsba, és eltolta Mamun fejét. A nő másik keze Megszorította Mamunét, hátrafeszítette az ujjait, és letépte a saját torkáról. Ferro érezte, ahogy roppannak, reccsennek, törnek a csontok, majd a földre zuhant. Mellette a fekete ablaktáblákon szaporodtak a fehér jégvirágok, a padló nyikorgott csupasz lába alatt, ahogy megfordította Mamunt, és hozzávágta a falhoz, hogy szilánkokra tört a faburkolat, és még a vakolat is megrepedt alatta. Por szállt a levegőbe.

Ferro még mélyebbre vájt az Evő torkába, felfelé és befelé nyomta az ujjait. Könnyű volt. Az erejének nem volt határa, mert a lenti világból jött. A Mag megváltoztatta, ahogy megváltoztatta Tolomeit is. Innen nem volt visszaút. Ferro elmosolyodott. – Kéne a húsom, mi? Túlvagy már az utolsó vacsorádon, Mamun. Az ujja hegye besiklott Mamun fogai közé, és ott találkozott a saját hüvelykjével. Az Evő horogra akadt, mint valami hal. Ferro csuklója egyetlen rántásával kitépte a helyéről az állkapcsát, és félrehajította. Mamun nyelve szabadon lógott a formátlan hústömeg közepén. – Imádkozz, Evő! – suttogta Ferro. – Reménykedj benne, hogy Isten könyörületes. – Tenyerét két oldalról Mamun arcára szorította. A férfi orrából hosszú, nyüszítő hang tört elő. Szilánkokra tört keze hasztalan mozdult Ferro felé. A koponyája behorpadt, aztán egészen lapos lett, és darabokra robbant; csontszilánkok repültek mindenfelé. Ferro elengedte a testet, az pedig port ontva magából a padlóra, lassan összecsúszott a lábai előtt. – Igen… Ferro nem ijedt meg. Nem nézett oda. Tudta, honnan jött a hang. Mindenhonnan és sehonnan. Az ablakhoz lépett, és kitárta. Vagy tizenkét lépésnyi magasságból kiugrott a fűre, ruganyosan földet ért, majd felállt. Az éjszaka megtelt hangokkal, de ő néma maradt. Ahogy átfutott a pázsiton, a fű fagyottan roppant puha léptei nyomában. Végül egy hosszú lépcsőn felkapaszkodott a falra. A hangok követték. – Várj! – A Mag! – Ferro! – Engedj be bennünket! Ferro nem törődött velük. Egy páncélos őr bámult az éjszakába. Odébb a fekete égbolt előtt feketébben rajzolódott ki Mester Háza. Az Agriont fölé törő körvonalain belül nem világítottak csillagok, nem látszottak hold sütötte felhők, nem volt nyoma semmiféle fénynek. Ferro arra gondolt, hogy Tolomei talán odabent ólálkodik, és az ajtót kaparja belülről. Kaparja, kaparja, mindörökké. Elvesztegette az esélyét, hogy bosszút álljon. Ferrónak esze ágában nem volt ugyanezt tenni. Végigsietett a fal tetején, kikerülte a szorosan a köpenyébe burkolózó őrt. Aztán felugrott a mellvédre, és elrugaszkodott. Arcát tépte az erős szél, a várárok vize hosszú csíkban fagyott be alatta, ahogy átszelte a levegőt. Ahogy földet az árkon túl, a macskaköveken, újra meg újra átfordult, amíg az épületek közé nem ért. A ruhái elszakadtak a zuhanástól, de a bőrén nem látszott nyom. Egyetlen árva vércsepp sem. – Ne, Ferro! – Menj vissza, keresd meg a Magot! – Valahol a közelében tartja. – Bayaznál van. Bayaz. Ferro arra gondolt, hogy ha délen végzett, talán visszatér ide. Miután eltemette a nagy Uthman-ul-Doshtot a saját palotája romjai közé. Miután pokolra

küldte Khalult az össze Evőjével meg papjával együtt. Talán akkor visszatér, és móresre tanítja az Első Mágust. Alaposan rászolgált. Móresre tanítja, ahogy Tolomei is szerette volna. Viszont ha hazudott, ha nem Bayaz tulajdonképpen állta a Ferrónak adott szavát. Megadta neki a lehetőséget a bosszúra. Ő pedig most élni fog vele. Ferro csendesen és gyorsan, akár az éjjeli szellő, osont végig a néma város épületei között. Délnek, a kikötő felé. Megtalálja módját. Délnek tart, a tengeren át eljut Gurkhulba, aztán pedig… A hangok a fülébe suttogtak. Ezer hang. A kapukról beszéltek, amiket Euz bezárt, és a pecsétekről, amiket Euz rájuk rakott. Könyörögtek, hogy Ferro nyissa ki a kapukat. Könyörögtek, hogy verje le a pecséteket. Megmondták, hogyan csinálja, és parancsba adták, hogy azonnal lásson neki. De Ferro csak mosolygott. Mondják csak a magukét. Neki úgysem parancsolhat senki. Tea és fenyegetés Logen felhúzta a szemöldökét. Körbenézett a széles termen, a ragyogó tükrökön meg a rengeteg nagy hatalmú emberen. Mogorván pillantott az Unió vele szemben ülő nemeseire. Kétszázan vagy talán még többen voltak a teremben. Hamis beszédük, hamis mosolyuk, hamis képük megtöltötte, mint amikor túl sok mézet eszik. Persze azok se tűntek sokkal jobbnak, akik vele és a nagy Jezal királlyal együtt az emelvényen kaptak helyet. Ott volt az vicsorgó kripli, aki annyit kérdezett aznap a toronyban, csak most csupa fehérbe öltözött. Aztán volt egy borvirágos arcú, kövér ember, aki úgy festett, mint aki reggelente egy flaskával kezdi napot. Volt egy kedélyesen mosolygó, mégis szigorú tekintetű, magas, vékony alak, akinek fekete mellvértjét csicsás arannyal díszítették. Ilyen sunyi, hazug bandát Logen még életében nem látott, egy ember közülük mégis rosszabb volt, mint a többiek együtt. Bayaz könnyed vigyorral az arcán üldögélt, mintha minden éppen úgy alakult volna, ahogy eltervezte. Talán így is volt. Nyavalyás varázsló! Logennek lehetett volna annyi esze, hogy nem bízik meg olyasvalakiben, akinek nincs haja. A szellemek figyelmeztették, hogy a mágusoknak hátsó szándékaik vannak, de ő nem törődött velük, csak vakon ment a saját feje után, és reménykedett a legjobbakban. Ha valamit el lehet mondani Kilencujjú Logenről, hát sosem hallgat a jó szóra. Ez az egyik hibája a sok közül. Tekintete a másik irányba tévedt, Jezal felé, aki láthatólag kényelemben érezte magát királyi palástjával a vállán és aranykoronájával a fején egy még Logen székénél is nagyobb aranytrónuson. A felesége is ott ült mellette. Valami kimért büszkeség látszott rajta talán, de az sem állt neki rosszul. Szép volt, akár egy téli reggel. Sütött valami a tekintetéből, ahogy Jezalra pillantott. Valami tűz, mintha alig tudná megállni, hogy azonnal neki ne álljon a fogával marcangolni. Az a piszok mázlista mindenből jól jön ki. A királyné kaphatott volna egy harapást Logenből, ha szeretett volna, de hát milyen ép elméjű nőnek jutott eszébe ilyesmi?

Logen a legkomorabb tekintettel saját magára nézett a szemközti tükörben, ahogy ott ült a magas emelvényen Jezal meg a királyné mellett. Mogorvának és búsnak tűnt, egy sebhelyes, félelmetes szörnyetegnek a gyönyörű pár mellett. Olyan embernek, akinek az ölés a lételeme, csak most fényes szegecsekkel és csillogó csatokkal teletűzdelt tarka ruhákat meg ritka fehér szőrméket aggattak rá, aztán vaskos aranyláncot kanyarítottak a vállára. Ugyanazt a láncot, amit Bethod viselt nemrég. Sebes, durva keze szőrmével szegett mandzsettából állt ki, egyik ujja hiányzott, és az aranyozott szék karfáját szorongatta. Egy király ruháit viselte ugyan, de a keze egy gyilkosé volt. Úgy festett, mint a gonosz főszereplő egy régi mesében. Ő volt a könyörtelen harcos, aki tűzzel-vassal vívta ki magának a hatalmat. Holttestek hegyein át kapaszkodott fel a trónra. Talán tényleg ez a valódi énje. Feszengeni kezdett, az új ruha dörzsölte izzadt bőrét. Messzire jutott, amióta kikászálódott a folyóból, és egy pár csizmát sem mondhatott magáénak. Átvonszolta magát a Felföldön egy szál bogrács társaságában. Hosszú utat tett meg, de nem tudta eldönteni, hogy nem volt elégedettebb a korábbi önmagával. Nevetett, amikor meghallotta, hogy Bethod királynak nevezi magát. Most meg itt ült, és éppen ugyanezt tette, pedig még nála is kevésbé volt alkalmas rá, hogy elfoglalja a trónt. Ha egy dolgot el lehet mondani Kilencujjú Logenről, hát egy faszkalap. Ilyen egyszerű ez. Ilyesmit pedig senki sem szeret bevallani. Leginkább az a részeges Hoff beszélt. – A Lordok Rundója sajnos romokban hever. Ennek következtében egészen addig, amíg nem épül egy ehhez a nagyszerű testülethez méltó épület, egy a réginél is nagyobb és gazdagabb Lordok Rundója, döntésünk értelmében a Nyílt Tanács nem ülésezik. Egy pillanatra csend lett. – Nem ülésezik? – kérdezte valaki. – Hol fognak meghallgatni bennünket? – Hol hallathatják a hangjukat a nemesek? – A nemesek a Zárt Tanácson keresztül szólhatnak. – Hoff olyan lekezelően szólalt meg, mintha egy gyerekkel beszélne. – Vagy az audienciákért felelős államtitkáron keresztül kihallgatást kérhetnek a királytól. – De azt bármelyik paraszt megteheti! Hoff felhúzta a szemöldökét. – Igaz. Haragos mormogás söpört végig a lordokon. Logen ugyan nem értett a politikához, de azt könnyen kiszúrta, ha egy csapat ember megpróbált átverni egy másikat. Sosem volt szívesen része ilyesminek, de a változatosság kedvéért legalább az átverők, és nem az átvertek oldalán állt. – A király és a nemzet egy és ugyanaz! – kiáltotta túl Bayaz a mormogást. – Maguk is tőle kölcsönzik a földjüket. Sajnálja, hogy most vissza kell kérnie egy részüket, de a szükség nagy úr. – A negyedét. – A kripli halk, cuppanó hangot adott ki, ahogy megnyalta az ínyét. – Mindenkitől. – Szó sem lehet róla! – kiáltotta egy dühös öregember az első sorból. – Úgy gondolja, Lord Isher? Bayaz csak mosolygott. – Akik nem értenek egyet, csatlakozhatnak Lord Brockhoz a száműzetésben, és átadhatják az összes földjüket a koronának, nem csak a negyedét.

– Ez felháborító! – pattant fel egy másik nemes. – A király mindig is első volt az egyenlők között, a legnagyobb a nemesek között, de nem állt felettük. A mi szavazatunk emelte a trónra, és nem vagyunk hajlandóak… – Veszélyes határvonal felé táncol, Lord Heugen. – A kripli arca csúf görcsökbe rándult, ahogy az elégedetlenkedő nemesre pillantott. – Maradhat ezen az oldalon, ahol biztonságban és melegben lesz, barátok között. A túloldal, az az érzésem, nem fog megfelelni önnek. – Rángatózó bal szeméből hosszú könnycsepp bújt elő, aztán végigfolyt beesett arcán. – A királyi földmérő az elkövetkezendő hónapokban felméri a birtokaikat. Bölcsen tennék, ha ehhez minden segítséget megadnának neki. Most már sokan felugrottak a helyükről, és az öklüket rázták. – Ez felháborító! – Példátlan! – Elfogadhatatlan. – Nem hagyjuk megfélemlíteni magunkat! Jezal felugrott a trónjáról, a magasba emelte gyémántokkal kirakott kardját, és a hüvelye végével újra meg újra lecsapott az emelvényre, dörgő visszhangokkal töltve be a termet. – Én vagyok a király! – ordította el magát a hirtelen támadt csendben. – Nem választási lehetőséget kínálok, hanem királyi rendeletet hozok. Aduát újjáépítjük, és dicsőségesebb lesz, mint valaha. Ez az ár! Uraim, önök hozzászoktak, hogy a korona gyenge. Higgyék el, amikor azt mondom, ezek az idők elmúltak. Bayaz odahajolt Logenhez, és a fülébe suttogott. – Meglepően jól csinálja, igaz? A lordok tovább morgolódtak, de visszaültek a helyükre, ahogy Jezal tovább beszélt. Hangja könnyed magabiztossággal töltötte be a termet, miközben továbbra is erősen markolta hüvelyében rejtőző kardját. – Azok, akik szívvel-lélekkel mellém álltak a nemrégiben lezajlott válság során, mentesülnek a rendelet hatálya alól. A lista, és ez nem vet éppen jó fényt önökre, igencsak rövid. Ami azt illeti, az Unió határain túlról érkeztek barátaink, akik segítségünkre siettek a bajban. A fekete ruhás férfi méltóságteljes mozdulattal állt fel a székéről. – Én, Talinsi Orso mindig királyi fiam és lányom oldalán állok. – Ezzal megragadta Jezal arcát, és mindkét oldalról megcsókolta, aztán ugyanezt tette a királynéval is. – Az ő barátaik az én barátaim. – Mosolyogva beszélt, de nem hagyott kétséget mondanivalója lényege felől. – Az ellenségeik? Á, de hát önök okos emberek. A többit kitalálják maguktól is. – Köszönöm, hogy részt vettek a felszabadításunkban – szólt Jezal. – Hálásak vagyunk érte. Az Unió és Északföld között véget ért a háború. Bethod, a zsarnok halott, és új rend lépett életbe. Büszke vagyok, hogy az embert, aki megdöntötte Bethod hatalmát, a barátomnak nevezhetem. Kilencujjú Logen! Északföld királya! – Ragyogó mosollyal nyújtotta ki a kezét. – Az lenne az igazi, ha ebbe a szép új jövőbe fivérekként lépnénk be. – Igen – mondta Logen, és feltápászkodott a székéből. – Jó. – Átölelte Jezalt, és akkorát csapott a hátára, hogy a puffanás az egész teremben visszhangzott. – Az lesz, hogy mostantól maradunk a Fehér-folyam túlpartján. Hacsak a fivéremnek nem akadnak gondjai idelent, természetesen. – Súlyos pillantással mérte végig az első sorban ülő vénembereket. – Kurvára nem szeretném, ha maguk miatt vissza

kéne jönnöm. – Visszaült a nagy székbe, és mogorván bámult előre. A Véres Kilences ugyan nem értett a politikához, de azt nagyon tudta, hogyan kell megfenyegetni valakit. – Megnyertük a háborút! – Jezal megcsörgette kardja arany markolatát, aztán a hüvelyt gondoson visszacsúsztatta az övére erősített hurokba. – Most meg kell nyernünk a békét is! – Jól mondja, felség, jól mondja! – A vörös képű, részeges férfi felállt, és esélyt sem hagyott senkinek, hogy közbeszóljon. – Már csak egy napirendi pont maradt, mielőtt a Nyílt Tanács visszavonul. – Behízelgő mosollyal, két tenyerét összedörzsölve mélyen meghajolt. – Mondjunk köszönetet Lord Bayaznak, az Első Mágusnak, aki bölcsessége és hatalmas művészete segítségével kiűzte a betolakodókat, és megmentette az Uniót. – Tapsolni kezdett. Glokta, a kripli csatlakozott hozzá, aztán Orso herceg is. Egy testes lord az első sorban felugrott a helyéről. – Lord Bayaz! – bömbölte el magát, és összecsapta húsos tenyerét. Nemsokára az egész terem harsogott a kelletlen tapstól. Még Heugen sem maradt ki. Még Isher sem, bár olyan képet vágott, mintha a saját temetésén tapsolna. Logen keze mozdulatlanul nyugodott széke karfáján. Ha őszinte akart lenni, kicsit már attól is forgott a gyomra, hogy itt kell lennie. Forgott a gyomra, és dühös volt. Hátradőlt a széken, és mogorván bámult maga elé. Jezal figyelte, ahogy az Unió nagyjai lógó orral kivonulnak Tükörteremből. Nagy emberek. Isher, Barezin, Heugen meg a többi. Emberek, akiket valaha tátott szájjal bámult. Most mind meghunyászkodtak. Alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon, ahogy elégedetlen mormogásukat hallgatta. Szinte királynak érezte magát, egészen addig, amíg meg nem pillantotta a királynét. Terez és apja, Orso nagyherceg szenvedélyes vitába bonyolódtak egymással ékes styriai nyelven, és szavaikat mindketten heves kézmozdulatokkal kísérték. Jezal még talán meg is könnyebbült volna, hogy Terez nem kizárólag őt veti meg a családtagjai közül, de gyanús volt neki, hogy éppen ő maga a vita tárgya. Diszkrét kaparászást hallott a háta mögül, és méla undorral pillantotta meg az új főlektor arcát. – Felség. – Glokta halkan beszélt, mintha titkokat kívánna megosztani vele. Komoran figyelte Terezt meg az apját. – Szabad megkérdeznem… minden rendben van ön és a királyné között? – Még halkabbra fogta a hangját. – Azt hallottam, ritkán alszanak egy szobában. Jezal közel állt hozzá, hogy visszakézből lekeverjen egyet a kriplinek az arcátlanságáért. Aztán a szeme sarkából elkapta Terez tekintetét. Ugyanaz a mélységes megvetés sütött belőle, ami neki mint férjnek mindig is kijárt. Lehajtotta a fejét. – Egy országban sem akar lenni velem, nemhogy egy ágyban. Ez a nő egy elviselhetetlen hárpia! – mondta, tekintetét zavartan a padlóra szegezve. – Mégis, mit tehetnék? Glokta előbb az egyik, aztán a másik irányba nyújtóztatta meg a nyakát, Jezalnak pedig kényszerítenie kellett magát, hogy ne rázkódjon össze, ahogy meghallotta a hangos kattanást. – Ha megengedi, beszélnék a királynéval, felség. Nagyon

meggyőző tudok, lenni, ha arra kerül a sor. Megértem a nehézségeit. Magam is nemrég nősültem. Jezal szinte félt belegondolni, miféle szörnyszülött vállalkozhatott rá, hogy férjéül fogadja ezt a másik szörnyszülöttet. – Tényleg? – kérdezte, érdeklődést tettetve. – Ki a szerencsés hölgy? – Úgy hiszem, távolról ismerik egymást. Ardee a neve. Ardee dan Glokta. – A kripli ajkai alól kivillant a gyomorforgatóan lyukas fogsora. – De nem.. – Régi barátom, Collem West húga, igen. – Jezal bambán meredt a főlektorra. Glokta mereven meghajol. – Köszönettel fogadom a gratulációját. – Ezzel elfordult, az emelvény szélére bicegett, és a botjára támaszkodva nekiállt leereszkedni a lépcsőn. Jezal alig tudta leplezni a döbbenetét, a csalódottságát és a viszolygását. El nem tudta képzelni, mivel zsarolhatta meg ez a förtelmes nyomorék Ardeet, hogy sikerült így csapdába ejtenie. Talán Ardee egyszerűen elkeseredett, amikor Jezal elhagyta. Talán miután a bátyja megbetegedett, nem volt kihez fordulnia. A minap, amikor a kórházban láthatta pár pillanatra, megmozdult benne valami, éppen úgy, mint régen. Akkor arra gondolt, hogy talán egy nap, ahogy telik az idő… Mostantól még az ilyesféle kellemes ábrándozás is teljességgel hiábavaló. Ardee férjhez ment, méghozzá egy olyan férfihoz, akit Jezal megvetett. Egy olyan férfihoz, aki a sajátjának mondhatta a Zárt Tanácsot. És ha ez nem lett volna elég, egy őrült pillanatában éppen az imént vallotta be ennek a férfinak, milyen üres a saját házassága. Gyengének, sebezhetőnek, nevetségesnek mutatta magát. Keserűen szitkozódott magában. Úgy érezte, elviselhetetlen szenvedéllyel szereti Ardeet. Hogy olyasmi történt köztük, amit nem élhet át újra mással. Hogyan lehetséges, hogy ezt akkor nem vette észre? Hogy engedhette meg, hogy azt elveszítse, cserébe ezért? Az a benyomása támadt, hogy akármilyen szomorú dolog is ez, de a szerelem önmagában közel sem elegendő. Ahogy kinyitotta az ajtót, Logen hirtelen csalódottságot érzett, aztán rögtön utána elfogta a harag. A szoba üres volt, rendes és tiszta, mintha soha senki nem aludt volna benne. Ferro eltűnt. Semmi sem úgy alakult, ahogy remélte. Mostanra talán számíthatott volna rá, hogy így lesz. Végül is eddig sem alakult soha semmi úgy, ahogy remélte. Ő azért folyamatosan széllel szemben hugyozott. Úgy érezte magát, mintha túl alacsony lenne az ajtó, ő meg ahelyett, hogy kigondolná, hogyan kell átbújni alatta, inkább élete minden nyomorúságos napján beverné a fejét a szemöldökfába. Sajnálni akarta magát, de tudta, hogy nem érdemel jobbat. Aki végigcsinálta mindazt, amit ő, nem remélhet boldogságot. Kilépett a szobából, és összeszorított szájjal sietett tovább a folyosón. A következő ajtót kopogás nélkül taszította be a vállával. A magas ablakok nyitva álltak, a szellős szobába beáramlott a napfény, a függönyöket lágy szellő mozgatta. Bayaz egy faragott széken ült az egyik ablak előtt, kezében teáscsészét tartott. Egy bársonyzakót viselő, alázatos szolgáló éppen egy ezüstkancsóból töltött neki,

miközben másik keze szétterpesztett ujjain egy csészékkel teli tálcát egyensúlyozott. – Á, Északföld királya! – kiáltotta Bayaz. – Hogy van az én… – Hol van Ferro? – Elment. Nem kis rumlit hagyott maga után, ami azt illeti, de rendet raktam, ahogy azt oly gyakran… – Hová? A mágus vállat vont. – Délnek, gondolom. Ha muszáj találgatnom, azt mondanám, bosszút forgat a fejében, vagy valami ilyesmi. Mindig igen sokat beszélt a bosszúról. Igen goromba egy nő. – Megváltozott. – Nagy események zajlottak, barátom. Egyikünk sem ugyanaz, mint volt. Kérsz teát? A szolga a kezében inogó tálcával közelebb oldalgott. Logen megragadta a bársonyzakója hajtókájánál fogva, és nagyot taszított rajta. A férfi hangosan felnyögött, ahogy nekivágódott a falnak, aztán elterült a földön, miközben csészék csörömpöltek körülötte. Bayaz felhúzta a szemöldökét. – Egy egyszerű nem is megtette volna. – Leszarom, maga vén gazember. Az Első Mágus mogorván nézett vissza rá. – Igen harcias kedvedben vagy ma délelőtt, Kilencujjú uram. Most már király vagy, és aligha engedheted meg magadnak, hogy az ösztöneid így eluralkodjanak rajtad. Az ilyen királyok sosem tartanak ki sokáig a trónon. Vannak még ellenségeid Északföldön. Calder és Sömör bizonyára sok bajt kevernek odafönt a hegyekben. Mindig úgy gondoltam, hogy úgy célszerű bánni másokkal, ahogy azok bántak velünk. Te segítettél nekem, és cserébe én is segíthetek neked. – Ahogy Bethodnak is segített? – Éppen úgy. – Sokra ment vele. – Amikor a segítségére voltam, jól ment a sora. Aztán büszke lett, csökönyös, és csak a saját feje után volt hajlandó menni. A segítségem nélkül… nos, a többit tudod. – Ne törődjön az én dolgommal, varázsló! – Logen keze a Mester kardjának markolatára hullott. Ha a kardok beszélni tudnának, ahogy a mágus egyszer mondta neki, akkor ez most komor fenyegetésekkel állt volna elő. De Bayaz arcán az ingerültségnek csak halvány nyoma látszott. – Egy kevésbé nagy ember talán felháborodna a helyemben. Hát nem vásároltam meg az életedet Bethodtól? Hát nem én mutattam neked célt, amikor semmid sem volt? Nem vittelek el a Világ peremére, és nem mutattam neked olyan csodákat, amiket kevés ember láthat? Milyen viselkedés ez? Még a kardot, amivel most fenyegetsz, is tőlem kaptad ajándékba. Abban reménykedtem, hogy valamiféle egyezségre… – Nem. – Értem. Még csak… – Végeztünk. Úgy fest, sosem leszek jobb ember, de azért igyekezhetek rosszabb sem lenni. Legalább ennyit megpróbálhatok.

Bayaz összehúzta a szemét. – Nos, Kilencujjú uram, te még most is meg tudsz lepni engem. Bátor, de visszafogott, megfontolt, mégis szenvedélyes embernek gondoltalak. Mindenekfölött pedig realistának. De az északföldiek mindig hajlottak a szeszélyességre. Makacs, pusztító indulatot látok most benned. Végre látom a Véres Kilencest. – Boldogan okozok magának csalódást. A jelek szerint mindketten félreismertük a másikat. Nagy embernek gondoltam magát. Most már rájöttem, mekkorát tévedtem. – Logen lassan megrázta a fejét. – Mit művelt itt? – Hogy mit műveltem? – Bayaz hitetlenkedve nevetett fel. – Fogtam a mágia három tiszta ágát, és egy újat hoztam létre! Ezek szerint nem értetted meg, mekkora eredmény ez, Kilencujjú uram, de megbocsátok neked. Tisztában vagyok vele, hogy soha nem voltál az a kimondott könyvmoly. Ilyesmit utoljára még a Régi Idők előtt csináltak. Mielőtt Euz megosztott a tudását a három fia között. – Bayaz felsóhajtott. – Úgy tűnik, senki sem tudja értékelni a legnagyobb teljesítményemet. Senki, kivéve talán Khalult, ő pedig aligha fog gratulálni. Ilyen erők nem szabadultak fel a Világ Körén belül, amióta… – Glustrod elpusztította magát Aulcus városával együtt? A mágus felhúzta a szemöldökét. – Ha már így szóba hozod. – És ahogy elnézem, a végeredmény is igen hasonló, csak maga kevésbé volt gondatlan, és egy kisebb város kisebb darabját rombolta le, egy kisebb, jelentéktelenebb korban. Egyébként mi a különbség kettejük között? – Azt hittem, ez teljességgel nyilvánvaló. – Bayaz felemelte a teáscsészéjét, és barátságosan pillantott Logenre a pereme fölött. – Glustrod veszített. Logen egy jó darabig egy helyben állt, és ezen gondolkodott. Aztán megfordult, és a magát egészen apróra összehúzó szolgálót megkerülve kisietett a szobából. Odakint a folyosón az aranyozott mennyezet visszaverte léptei zaját, Bethod láncának csilingelése nevetésnek hatott a fülében. Valószínűleg jobban járt volna, ha a könyörtelen vén gazember továbbra is az ő oldalán áll. Logennek bizonyára nem jönne rosszul a segítsége, ha visszatér Északföldre, ahol feltehetőleg nem a kedve szerint alakulnak a dolgok. Nyilván mosolyogva kellett volna belefetyelnie azt a tea nevű büdös húgyot, mintha csak a legédesebb méz lenne. Nyilván nevetnie kellett volna, és öreg barátjának nevezni Bethodot, hogy aztán hason csúszhasson előtte az Északi Nagykönyvtárban, ha rosszabbra fordulnak a dolgai. Így tett volna, ha okosan cselekszik. Így tett volna, ha törődik a realitásokkal. De úgy volt, ahogy az apja mindig is mondta… Ennyire sosem tudta reálisan szemlélni a dolgokat. A trón mögött Amint meghallotta, hogy nyílik az ajtó, Jezal máris biztos volt benne, ki érkezett látogatóba. Még csak fel sem kellett néznie. Ki más lett volna olyan vakmerő, hogy kopogás nélkül beront a király személyes lakosztályába? Magában átkozódott, némán, de elkeseredetten. Csakis Bayaz lehetett az. A foglárja. Az, aki a legtöbbet gyötri. A lerázhatatlan árnyék. Az a férfi, aki elpusztította a fél Agriontot, és romba döntötte a gyönyörű

Aduát, most pedig mosolygott, és sütkérezett a nemzet megmentőjének szerepében. Ennyi elég is volt hozzá, hogy az embernek felforduljon a gyomra. Jezal a fogát csikorgatva bámult ki az ablakon a romokra, és nem volt hajlandó hátrafordulni. Újabb követelések. Újabb kompromisszumok. Újabb magyarázatok arról, hogy mi mindent kell megtenni. Végtelenül frusztráló és lehangoló érzés volt úgy királynak lenni, hogy az Első Mágus végig ott állt a háta mögött. A legapróbb részletkérdésekben is szinte lehetetlen harcot kellett folytatnia, hogy érvényesíthesse a saját akaratát. Akármerre nézett, az Első Mágus helytelenítő homlokráncolását látta maga előtt. Úgy érezte, ő nem több közönséges bábunál. Egy csinos, felcicomázott, fenséges, mégis tökéletesen haszontalan fadarabnál. Kivéve, hogy egy bábu legalább a gyerekeknek szerezhet néhány kellemes percet. – Felség – jött az öregember hangja. A tisztelet szokásos vékony rétege alig leplezte a mögötte megbújó tömény megvetést. – Most mi következik? – Jezal végül csak a mágus felé fordult. Meglepetten látta, hogy az megszabadult díszes köntösétől, és kopott öreg kabátját viseli meg azt a csizmát, ami a romokba dőlt nyugatra tett balsikerű utazás során végig a lábán volt. – Megy valahova? – kérdezte Jezal, bár reménykedni sem mert ilyesmiben. – Elmegyek Aduából. Ma. – Ma? – Jezal legszívesebben felugrott volna a levegőbe, és visított volna örömében. Úgy érezte magát, mint a fogoly, ha kilép bűzös cellájából, és a szabad levegőn találja magát, ragyogó napsütésben. Most úgy építheti újjá az Agriontot, ahogy ő gondolja megfelelőnek. Átszervezheti a Zárt Tanácsot, kiválaszthatja a saját tanácsadóit. Szabad kezet kap hozzá, hogy helyesen cselekedhessen, akármit is jelentsen az. Legalább szabadon megpróbálhat rájönni, mi a helyes. Végül is nem ő volt az Unió Nagy Királya? Ki mondhat ellen neki? – Sajnálom, hogy elveszítjük. – El tudom képzelni. Bizonyos dolgokat azonban el kell rendeznünk előbb. – Feltétlen. – Bármit, ha ez azt jelenti, hogy megszabadul a rohadéktól. – Beszéltem az új főlektorral, Gloktával. A név is elég volt hozzá, hogy Jezal hátán végigfusson a hideg. – Valóban? – Okos ember. Nagyon jó benyomást tett rám. Megkértem rá, hogy képviseljen engem a Zárt Tanácsban, amíg távol vagyok. – Igen? – kérdezte Jezal, és azon gondolkodott, hogy a mágus távozásának pillanatában dobja-e ki a kriplit, vagy inkább várjon vele egy napot. – Azt ajánlanám – folytatta Bayaz igencsak parancsoló hangnemben –, hogy feltétlen adjon a véleményére. – Ó, úgy lesz, természetesen. Jó utat vissza a… – Ami azt illeti, szeretném, ha azt tenné, amit ő mond. Jezal torkát jeges düh szorította el. – Az akarja, hogy… lényegében… engedelmeskedjem neki? Bayaz továbbra is rezzenéstelenül nézett vele farkasszemet. – Lényegében… igen. Jezal egy pillanatig szólni sem tudott. Hogy képzeli ez a mágus, hogy kedvére jönmegy, és a rokkant lakájára bízza az országot? Hogy egy király fölébe helyezi a saját királyságában? Hogy lehet valaki ennyire arrogáns? – Újabban igencsak

elkezdett érdeklődni a dolgaim iránt – csattant fel végül. – Eszemben sincs egyik basáskodó tanácsadót elcserélni egy másikra. – Az az ember igen hasznos lesz az ön számára. A mi számunkra. Olyan döntéseket kell majd hozni, amiket ön igen nehéznek fog találni. Olyan lépéseket kell megtenni, amiket ön nem tenne meg szívesen. A csillogó paloták lakóinak szükségük van emberekre, akik leveszik a vállukról a terheket, nehogy azok felgyűljenek a fényesre suvickolt folyosókon, és maguk alá temessék őket. Ez egyszerű és magától értetődő. Ön nem figyelt rám. – Nem! Maga volt az, aki nem figyelt! Sand dan Glokta? Az a nyomorék gazember… – Azonnal rájött, hogy szerencsétlenül választotta meg a szavait, de most már annyira dühbe gurult, hogy inkább mondta tovább a magáét. – …ott ül mellettem a Zárt Tanácsban. Csak vigyorog, és nap mint nap beleszól minden egyes dolgomba. Most pedig azt akarja, hogy még diktáljon is nekem? Elfogadhatatlan! Tűrhetetlen! Képtelenség! Már nem a Nagy Harod idejében élünk! Fogalmam sincs, miből gondolja, hogy így beszélhet velem. Én vagyok a király, és nem tűröm, hogy csak úgy irányítsanak! Bayaz lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett az orrán keresztül. Éppen mintha a türelmét próbálta volna megőrizni, hogy meg tudjon értetni valamit egy szellemi fogyatékossal. – El sem tudja képzelni, milyen az, ha valaki ennyi ideig él, mint én. Hogy milyen mindent tudni, amit én tudok. Maguk emberek egy szemvillanás alatt meghalnak, és újra meg újra meg kell tanulniuk a régi leckéket. Ugyanazokat a leckéket, amiket Juvens tanított meg Stolicusnak ezer évvel ezelőtt. Egy idő után már rettenetesen fárasztó. Jezal haragja egyre nőtt. – Bocsásson meg, ha untatom. – Elfogadom a bocsánatkérését. – Vicceltem. – Á! Szelleme oly fürge, hogy egy szemvillanás alatt lemaradtam. – Most gúnyolódik velem! – Könnyen megy. Az én szememben minden ember gyerek. Ha annyi idős lesz, mint én, látni fogja, hogy a történelem ismétli önmagát. Annyiszor vezettem vissza ezt a nemzetet a szakadék széléről, és tereltem a nagyobb dicsőség felé. És mit kérek cserébe? Néhány apró áldozatot csupán. Ha fel tudná fogni, micsoda áldozatokat hoztam meg én maguk birkák kedvéért! Jezal dühödten bökött az ablak felé. – És mi van azzal a rengeteg halottal? Mi van azokkal, akik mindenüket elvesztették? Azokkal a birkákkal, ahogy maga fogalmazott. Gondolja, boldogok, hogy áldozatot hozhattak? És mi van azokkal, akik elkapták ezt a betegséget? Akik még mindig szenvednek tőle? Köztük van az egyik legjobb barátom is! Nem tudtam nem észrevenni, mennyire hasonlít ez a kórság arra, amiről maga beszélt nekünk Aulcus romjai között. Kénytelen vagyok arra gondolni, hogy a maga mágiája okozta. A mágus meg sem próbálta tagadni a dolgot. – Én távlatokban gondolkozom. Nem törődhetek minden egyes paraszt sorsával. És ön sem. Megpróbáltam megértetni, de a jelek szerint ön nem tanulta meg a leckét. – Téved! Nem vagyok hajlandó megtanulni! – Most jött el a lehetőség. Most, amíg elég dühös volt hozzá, hogy kilépjen az Első Mágus árnyékából, és szabad ember

legyen. Bayaz fekélyes seb, amit ki kell vágni a testéből. – Maga segített a trónra, és ezért köszönet jár. De nem áll szándékomban a maga szája íze szerint kormányozni. Ez zsarnokság. Bayaz összehúzta a szemét. – A kormányzás egyenlő a zsarnoksággal. Legjobb esetben is csak tarka ruhákba öltöztetik. – Nem tűröm, hogy felelőtlenül játszadozzon az alattvalóim életével! Túlléptem magán. Nem kell tovább maradnia. Nincs szükség önre többé. Mostantól megtalálom a magam útját. – Egy királyinak szánt gesztussal elhessegette Bayazt. – Távozhat. – Távozhatok… valóban? – Az Első Mágus jó darabig egy helyben állt, homlokán fokozatosan mélyültek a ráncok. Olyan sokáig maradt mozdulatlan, hogy Jezal haragja hervadni kezdett, a szája kiszáradt, a térdei megremegtek. – Az a benyomásom, hogy túl puha voltam önnel – szólalt meg aztán Bayaz. Minden egyes szava borotvaéles volt. – Úgy babusgattam, mint egy kedves unokát, és akaratos felnőtt lett magából. Ezt a hibát nem fogom még egyszer elkövetni. Egy felelősségtudó gyám nem spórolhat a korbáccsal. – Királyok fia vagyok! – jelentette ki Jezal. – Nem fogom… Kétrét görnyedt, ahogy hirtelen tőrdöfésszerű fájdalom hasított a gyomrába. Egykét lépésnyit tántorgott, szájából izzó epe fröccsent szét. Arccal előre a földre zuhant, levegőt is alig kapott, a koronája leesett a fejéről, és a szoba sarkába gurult. Sosem tapasztalt ehhez fogható gyötrelmet. A töredékét sem. – Elképzelni sem tudom… miből gondolod… hogy ilyen modorban beszélhetsz velem. Velem, az Első Mágussal! – Jezal hallotta Bayaz közeledő lépteit, a mágus hangja pedig élesen hasított a fülébe, ahogy a saját hányadékában fetrengett. – Királyok fia? Csalódnom kell benned, ha mindazok után, amiken együtt keresztülmentünk, ilyen készségesen elhiszed a közös ügyünk érdekében terjesztett hazugságaimat. Az csak duma volt az utca idióta népe kedvéért, de a jelek szerint a palota idióta népe is készségesen benyalja a negédes marhaságokat. Egy kurvától vettelek. Hat márkába kerültél. Húszat akart, de nagyon értek az alkudozáshoz. A szavak persze nem estek jól, de sokkal, sokkal rosszabb volt az éles fájdalom, ami végighasított Jezal gerincén, belemarkolt a szemébe, égette a bőrét, a tövéig perzselte a haját. Úgy dobálta magát össze vissza, mint béka a forró vízben. – Mások is sorban álltak természetesen. Okosabb voltam annál, mintsem hogy egyetlen kockadobásra tegyek fel mindent. Több titokzatos szülőktől származó fiú is készen állt, hogy betöltse a szerepet. Volt egy Brint nevű család, ha jól emlékszem, meg még egy rakás másik. De te úsztál a felszínre, Jezal, mint szar a fürdővízben. Amikor átmentem a hídon, beléptem az Agriontba, és láttam, milyen felnőtt lett belőled, azonnal tudtam, hogy te vagy az igazi. Egyszerűen úgy festettél, ahogy azt kell, és ezt senkinek nem lehet megtanítani. Még úgy is beszéltél, mint egy király, pedig erre végképp nem számítottam. Jezal legszívesebben sikított volna, de csak nyöszörögni volt ereje. Bayaz a teste alá csúsztatta a csizmáját, és a hátára fordította. Jezal a könnyein keresztül, homályosan látta a mágus megvető tekintetét. – De ha ragaszkodsz hozzá, hogy megnehezítsd a dolgomat… ha ragaszkodsz hozzá, hogy a magad feje után menj… nos, van más lehetőség is. Még egy király is

meghalhat váratlanul. Levetheti a hátáról a ló. A torkán akadhat egy olajbogyó. Kieshet az ablakon azokra a kemény macskakövekre. Vagy egyszerűen holtan találhatják reggel az ágyában. Nektek rovaroknak amúgy is rövid az életetek, de akik nem hajtanak hasznot, azoké még rövidebb lehet. Semmiből teremtettelek. Levegőből. Egyetlen szavamba kerül, és megint semmi lesz belőled. – Bayaz csettintett az ujjával. Jezal úgy érezte, mintha egy kardot döftek volna a gyomrába. – Ennyibe telik lecserélnem téged. Az Első Mágus még közelebb hajolt. – És most, te bunkó, fattyú kurafi, alaposan fontold meg, mit válaszolsz a kérdéseimre. Azt teszed, amit a főlektor mond neked, igen? A görcsök egy könyörületes árnyalatnyit alábbhagytak. Éppen eléggé ahhoz, hogy Jezal elsuttoghasson egy igent. – Mindenben engedelmeskedsz neki? – Igen. – Teljesíted a parancsait a nyilvánosság előtt és a színfalak mögött is? – Igen – krákogta Jezal. – Igen. – Jó – szólt a mágus, és felegyenesedett. Úgy magasodott Jezal fölé, ahogy a szobra egykoron a Királyok útja fölé. – Biztos voltam benne, hogy ezt fogod mondani, mert nem csak arrogáns vagy, ostoba és hálátlan, de tudom, hogy gyáva is. Ezt sose felejtsd el! Bízom benne, hogy ez a lecke végre megmarad benned. – A fájdalom hirtelen semmivé foszlott. Jezal kábán emelte fel a fejét a padlóról. – Gyűlölöm magát – nyögte. Bayaz harsányan felnevetett. – Gyűlölsz? Hogy te milyen arrogáns vagy! Tényleg azt hiszed, hogy egy kicsit és érdekel? Engem, Bayazt, Juvens első inasát! Engem, aki végeztem a Mesterrel, aki megalkottam az Uniót, aki megsemmisítettem a Száz Szót! – A mágus lassan felemelte a lábát, és oldalról Jezal állára fektette. – Nem érdekel, mit gondolsz rólam, fajankó! – Ezzel megforgatta Jezal fejét a padlót ellepő hányásban. – Csak az érdekel, hogy engedelmeskedsz-e. És azt fogod tenni. Igen? – Igen – bukott elő Jezal összepréselt szájából. – Ez esetben, felség, ideje távoznom. A saját érdekében remélem, nem szolgáltat rá okot, hogy visszatérjek. – Jezal arcán megszűnt a nyomás, és a mágus léptei máris kopogva távolodtak. Az ajtó csikorogva kinyílt, aztán egy határozott csattanással bezárult. Jezal a hátán feküdt, a plafonra meredt, és zihálva kapkodta a levegőt. Egy idő után összeszedte a bátorságát, hasra fordult, és kábán négykézlábra emelkedett. Kellemetlen szagot érzett, és nem csak az arcán szétkenődött hányadékét. Kissé szégyenkezve állapította meg, hogy összecsinálta magát. Az ablakhoz mászott, ernyedten, akár egy kicsavart rongy, majd minden erejét összeszedve feltérdelt, és kinézett a kertre. Egyetlen pillanattal később már meg is jelent Bayaz, amint a gondosan nyírt pázsitot átszelő kavicsos ösvényen sietett. Yoru Sulfur vonult mögötte, egyik kezében a botjával, a másikban meg egy sötét fémládával. Ugyanazzal a ládával, amelyik együtt utazta be Jezallal, Logennel meg Ferróval a fél Világok Körét. Milyen boldog időknek is tűntek most azok.

Bayaz hirtelen megtorpant, sarkon fordult, és felemelte a fejét. Egyenesen az ablakra nézett. Jezal riadtan felnyüszített, és egész testében remegve a függönyhöz simult. Az elviselhetetlen fájdalom emléke most is jéghidegen szorította a gyomrát. Az Első Mágus még egy pillanatig mozdulatlanul állt ott egészen halvány mosollyal az arcán, aztán megfordult, elegánsan átlépett a kapunál meghajoló két testőrlovag között, és eltűnt szem elől. Jezal tovább térdelt a földön, és úgy kapaszkodott a függönybe, mint gyerek az anyjába. Arra gondolt, milyen boldog volt valaha, és mennyire nem is vette észre. Kártyázott, barátok vették körül, fényes jövő állt előtte. Mély lélegzetet vett, a torkát sírás szorongatta, és néhány könnycsepp is megjelent a szemében. Soha életében nem érezte magát ilyen magányosnak. Királyok fia? Senkije és semmije sincsen. Felköhögött, aztán megszívta az orrát. Homályos lett előtte a világ. Egész testében rángatózott a zokogástól, az ajka reszketett, a könnyei szétloccsantak a padlón. Sírt fájdalmában és félelmében, szégyenében és dühében, csalódottságában és tehetetlenségében. De Bayaz igazat beszélt. Gyáva volt. Úgyhogy leginkább megkönnyebbülésében sírt. Jó emberek, rossz emberek Szürke volt a reggel. A Kutyaember csak állt a hűvös, nyirkos kertben, és arra gondolt, hogy régen mennyivel jobb volt minden. Csak állt a barna sírok között, és a felforgatott földet nézte Zordon Harding teste fölött. Különös, hogy valaki, aki ilyen keveset beszélt, ilyen nagy űrt tud hagyni maga után. A Kutyaember hosszú és különös utat tett meg az elmúlt néhány évben. Sehonnan sehová tartott, mégis sok barátját elvesztette út közben. Felidézte magában azokat, akik visszamentek a sárba. Zordon Hardingot. Tul Duru Viharfelhőt. Háromfás Ruddot. Forleyt, a Leggyengébbet. És miért haltak meg? Kinek volt most jobb nélkülük? Értelmetlen volt a haláluk. Az ember a cipője talpáig belebetegedett a gondolatba. Még akkor is ha az illető legendásan nyugodt természetű. Mind elmentek, és magára hagyták a Kutyaembert. A világ rosszabb hely volt nélkülük. Lépéseket hallott a nedves fűben. Logen közeledett a szitáló esőben, lélegzete párafelhőben gomolygott sebhelyes arca előtt. A Kutyaember még emlékezett rá, milyen boldog volt, amikor Logen belépett a tűz fényébe, és kiderült, hogy még él. Akkor új kezdetben reménykedett. Jó pillanat volt, szebb jövőt ígért. Aztán mégsem egészen úgy alakult. Különös talán, da a Kutyaember most már nem volt boldog, hogy láthatja Kilencujjú Logent. – Északföld királya – szólt. – A Véres Kilences. Milyen napod van? – Esős. Jócskán benne járunk már az őszben. – Igen. Újabb tél közeledik. – A Kutyaember egy bőrkeményedést piszkált a tenyerén. – Egyre gyorsabban és gyorsabban jönnek. – Az hiszem, ideje visszamennem Északföldre. Calder és Sömör még mindig szabadon garázdálkodnak, és a holtak a megmondhatói, miféle bajt kevert Métely. – Bizony, nagyon is ideje, hogy induljunk.

– Azt szeretném, ha maradnál. A Kutyaember felkapta a fejét. – Hogy? – Valakinek beszélnie kell a déliekkel, muszáj összehozni valamiféle megállapodást. Nem ismerek olyan embert, aki nálad jobban tudna beszélni. Talán csak Bethodot, de… ő aligha jöhet szóba, igaz? – Miféle megállapodást? – Lehet, hogy szükségünk lesz a segítségükre. Vannak Északföldön mindenféle népek, akik nem lelkesednek azért, ahogyan a dolgok alakultak. Népek, akik nem akarnak királyt, vagy legalábbis nem ezt a királyt akarják. Komoly segítség lenne, ha magunk mellett tudhatnánk az Uniót. Azt se bánnám, ha fegyvereket is hoznál magaddal, amikor jössz. A Kutyaember elfintorodott. – Fegyvereket, mi? – Könnyebb elviselni, ha van fegyverünk, amikor nem kell, mintha nincs, amikor… – Én is ismerem a mondást. Nem olyasmit emlegettél, hogy még egy csata, aztán végeztünk? Úgy volt, hogy gazdálkodni fogunk. – Egyelőre kénytelenek lesznek mások gazdálkodni helyettünk. Figyelj, Kutyaember, sosem kerestem a harcot, te is tudod, de reálisan… – Inkább ne is strapáld magad. – Jobb ember próbálok lenni. – Tényleg? Nem látom, hogy nagyon erőlködnél. Te ölted meg Tult? Logen összehúzta a szemét. – Mételynek eljárt a szája, mi? – Ne törődj vele, ki mit mondott. Te ölted meg Viharfelhőt vagy nem? Nem lehet túl nehéz válaszolni. Egy igen vagy egy nem elég. Logen hördült egyet, mint aki vagy nevetni, vagy sírni készül, de aztán egyiket sem tette. – Nem tudom, mit csináltam. – Nem tudod? Azzal meg mire megyünk, hogy nem tudod? Ezt fogod mondani azután is, hogy engem hátba döfsz, miközben a szaros életedet próbálom megmenteni? Logen hunyorogva sütötte le a szemét. – Talán igen. Nem tudom. – Felemelte a fejét, a szeme megint találkozott a Kutyaemberével, és ezúttal keményen állta a tekintetét. – De ez az ár, amit meg kell fizetni, nem igaz? Tudod, mi vagyok. Mást is követhettél volna. A Kutyaember a szótlanul figyelte a távolodó Logent, és nem tudta mit mondjon, de még azt sem, hogy mit gondoljon. Csak állt ott a sírok között, és egyre jobban elázott. Egyszerre megállt mellette valaki. Vörös Süveg volt az. Együtt figyelték, ahogy Logen háta egyre halványabb és halványabb lesz az esőben. Vörös Süveg megrázta a fejét, és csücsörített a szájával. – Sosem hittem el a történeteket, amiket meséltek róla. A Véres Kilencesről. Gondoltam, csak szóbeszéd az egész. Most már mindent elhiszek. Azt hallottam, megölte Crummock fiát a csatában, odafönt a hegyekben. Csak úgy minden ok nélkül, ahogy mások egy bogarat taposnak el. Ezt a rohadékot semmi sem érdekli. Nem volt még nála rosszabb ember egész Északföldön. Bethod sem. Ha létezett valaha igazi rohadt gazember, hát ő az.

– Tényleg? – A Kutyaember azon kapta magát, hogy közvetlen közelről ordít Vörös Süveg arcába. – Hát le vagy okádva, te seggfej! Ki mondta, hogy te lehetsz a kibaszott bíró? – Én csak mondtam. – Vörös Süveg értetlenül nézett. – Szóval… azt hittem, ugyanaz jár a fejünkben. – Hát nem! Ahhoz, hogy valakinek járjon valami a fejében, nagyobb agy kell egy borsónál, márpedig a tiedről ezt nem lehet elmondani, barom. Akkor sem tudnál megkülönbeztetni egy jó embert egy rossz embertől, ha a képedbe hugyozna. Vörös Süveg nagyot nyelt. – Igazad van. Tényleg rosszul mértem föl a helyzetet. – Ezzel megfordult, és a fejét rázva elvonult az ösvényen. A Kutyaember összeszorított fogakkal figyelte, ahogy távolodik, és arra gondolt, hogy nagyon szeretne megütni valakit, csak nem volt benne biztos, hogy kit. Mindenesetre most nem volt itt senki. Csak ő és a holtak. De ha a harc véget ér, talán ez történik azzal, aki a harcon kívül nem ért semmihez. Saját magával harcol. Mélyen beszívta a hideg, nyirkos levegőt, és szomorúan pillantott a földre Zordon sírja fölött. Azon gondolkodott, vajon ő meg tudna-e még különböztetni egy jó embert egy rossz embertől. Azon gondolkodott, vajon mi lehet köztük a különbség. Szürke volt a reggel. A Kutyaember csak állt a hűvös, nyirkos kertben, és arra gondolt, hogy régen mennyivel jobb volt minden. Nem ilyen férjet akartál Gloktát a függönyök között beáradó, táncoló porszemekkel teli napsugár ébresztette. Próbált megfordulni, de elfintorodott, ahogy kattant a nyaka. Á, a nap első görcse. A második sem váratott sokat magára. A bal csípőjébe hasított bele, amikor küszködve a hátára fordult. A lélegzete is elállt, ahogy a fájdalom lekúszott a gerincén, megállapodott a lábában, és ott is maradt végleg. – Á! – nyögött fel. Próbálta óvatosan megforgatni a bokáját, megmozgatni a térdét. A fájdalom azonnal sokkal rosszabb lett. – Barnam! – Félrehúzta a paplant, és fekália ismerős szaga csapta meg az orrát. Semmi sem dobja fel úgy az ébredést, mint az ember saját ürülékének bűze. – Á! Barnam! – Nyüszített, fröcsögött a nyála, és elgyötört combját szorongatta, de semmi sem segített. A fájdalom egyre rosszabb és rosszabb lett. Az izmok fémkábelek módjára vonaglottak a lábában, ujjak nélküli lábfeje groteszkül és teljességgel irányíthatatlanul ugrált a végén. – Barnam – ordította Glokta. – Barnam, hogy basznád meg! Az ajtót! – Nyál csordult ki a szájából, könnyek csordultak végig rángatózó arcán, keze ökölbe szorult, és újra meg újra belemarkolt a barna foltos lepedőbe. Sietős lépeket hallott a folyosóról, aztán kaparászást a zár felől. – Rá van fordítva, te marha – szűrte az ínyei között, miközben folyamatosan dobálta magát a fájdalomtól meg a dühtől. Megmozdult a kilincs, az ajtó Glokta őszinte meglepetésére kinyílt. Mi a… Ardee odasietett az ágyhoz. – Menjen innen! – szólt rá Glokta. – Nem. – A nő félrerántotta a paplant, Glokta pedig vágott egy grimaszt, várta, hogy Ardee elsápadjon, és kezét a szájára szorítva, a döbbenettől és az undortól

tágra nyílt szemmel hátrálni kezdjen. Ez a szarban úszó szörnyeteg lenne a férjem? De Ardee csak felhúzta a szemöldökét egy pillanatra, aztán megragadta Glokta combját, és belemélyesztette mindkét hüvelykujját. Gloktának elakadt a lélegzete, vonaglani kezdett, és megpróbált elhúzódni, de a nő könyörtelen erővel szorította, két ujjbegynyi pontra koncentrálva a görcsölő izmokat gyötrő iszonyatos fájdalmat. – Á! Bassza meg… te… te…. – Az izmok egyszerre ellazultak, velük együtt Glokta is elengedte magát, és visszadőlt az ágyra. És hirtelen az, hogy az éjszaka összeszartam magam, már nem is tűnik olyan nagyon kínosnak. Pár pillanatig tehetetlenül feküdt. – Nem akartam, hogy… így lásson – mondta aztán. – Már késő. Talán elfelejtette, hogy összeházasodtunk? Most már egy test vagyunk. – Azt hiszem, én kötöttem a jobb üzletet. – Én az életemet kaptam, nem igaz? – Aligha azt az életet, amiről a legtöbb fiatal nő ábrándozik. – Glokta figyelte, ahogy a napsugár ide-oda cikázik Ardee sötétben bujkáló arcán. – Tudom, hogy nem ilyen… férjet akart magának. – Mindig olyan férjről álmodtam, akivel tudok táncolni. – Ardee felemelte a fejét, és a férfira nézett. De azt hiszem, talán maga jobban megfelel nekem. Az álmok gyerekeknek valók. Mind a ketten felnőttek vagyunk. – Azért most már láthatja, hogy a tánc a legkisebb gond. Nem kell ezt csinálnia. – Akarom csinálni. – A nő határozottan megragadta Glokta arcát, és némi fájdalmat is okozva ezzel maga felé fordította, hogy egyenesen a szemébe nézhessen. – Csinálni akarok valamit. Hasznos akarok lenni. Azt akarom, hogy valakinek szüksége legyen rám. Meg tudja ezt érteni? Glokta nyelt egyet. – Igen. – Kevesen érthetik nálam jobban. – Hol van Barnam? – Mondtam neki, hogy mostantól reggelente nem kell dolgoznia. Mostantól fogva ezt én csinálom. Azt is mondtam neki, hogy hozza be ide az ágyamat. – De… – Azt akarja mondani, hogy nem alhatok egy szobában a férjemmel? – Ardee keze puhán, de határozottan végigsiklott a férfi elgyötört combján, sebes bőrét dörzsölte, görcsölő izmait masszírozta. Mikor is volt utoljára, amikor egy nő nem elborzadva ért hozzám? Glokta hanyatt dőlt, a szemét becsukta, a szája kinyílt, és arcán végigcsorgó könnyek lassan eláztatták a párnát. Így majdnem kényelemben vagyok. Majdnem… – Nem érdemlem meg – sóhajtotta. – Senki nem azt kapja, amit érdemel. Terez királyné felszegett állal pillantott Gloktára, ahogy a férfi belépett a napfényes szalonba. A leghalványabb kísérletet sem tette, hogy megkísérelje leplezni undorát és megvetését. Mintha egy csótány mászott volna királyi színe elé. Persze meglátjuk. Végül is jól ismerjük az utat. Magunk is bejártuk, és oly sok mindenkit végigvonszoltunk rajta. Először jön a büszkeség. Aztán a fájdalom. A sarkában ott lohol az alázat. Közvetlenül mögötte bújik meg az engedelmesség.

– A nevem Glokta. Őfelsége Inkvizíciójának új főlektora vagyok. – Á, a kripli – húzta el a száját Terez. Üdítően egyenes. – És miért zavarja meg a napomat? Itt nem fog bűnözőket találni. – Csak styriai boszorkányokat. Glokta tekintete a másik nőre ugrott, aki nyílegyenes háttal állt az egyik ablak mellett. – Olyasmiről volna szó, amit jobb ha négyszemközt beszélünk meg. – Shalere grófnő gyermekkori barátom. Semmi olyasmit nem tud mondani nekem, amit ő nem hallhat. – A bárónő tekintetéből sugárzó megvetés semmivel sem volt kevésbé átható, mint a királynéé. – Nos rendben. – Ezt nem lehet udvariasan mondani. Amúgy is kétlem, hogy udvariassággal itt sokra mennénk. – Tudomásomra jutott, felség, hogy ön nem teljesíti házastársi kötelességeit. Terez hosszú, vékony nyaka mintha határozott megnyúlt volna a felháborodástól. – Hogy merészeli! Ehhez magának semmi köze! – Attól tartok, nagyon is van hozzá közöm. A királynak örökösökre van szüksége, tudja. Az ország jövője, és így tovább. – Ez tűrhetetlen! – A királyné elsápadt a dühtől. Talins ékkövében tényleg szikrázik a tűz. – Meg kell ennem az undorító ételüket, el kell viselnem a rettenetes időjárásukat, mosolyognom kell az ostoba királyuk sületlenségein! Most meg még a groteszk alattvalóknak is engedelmeskednem kéne? Fogoly vagyok ebben az országban. Glokta körülnézett a gyönyörű szobában. A pazar függönyökön, az arannyal bevont bútorokon, a mesés festményeken. A két gyönyörű ruhákba öltözött gyönyörű nőn. Egyik fogát keserűen mélyesztette a nyelvébe. – Higgye el nekem, egy börtön nem így néz ki. – Sokféle börtön van. – Én mindenesetre megtanultam rosszabb körülmények között létezni, mint ahogy sokan mások is. – Látnod kéne, mit kell eltűrnie a feleségemnek. – Hogy egy viszolyogtató, sebhelyes fattyúval osztozzam az ágyamon, akiről azt sem tudni, milyen anya szülte? Hogy egy bűzlő, szőrös férfi tapogasson éjszakánként? – A királyné undorodva rázkódott össze. – Ez nem tudnám elviselni! Könnyek csillantak a szemében. Az udvarhölgy ruhája hangosan susogott, ahogy odasietett úrnőjéhez, letérdelt mellé, és vigasztalóan a vállára tette a kezét. Terez odanyúlt, és Shalere kezére tette a sajátját. Az udvarhölgy színtiszta gyűlölettel a tekintetében meredt Gloktára. – Kifelé! Menjen innen, kripli, és soha többé ne jöjjön vissza! Felzaklatta őfelségét! – Tehetségem van hozzá – jegyezte meg Glokta. – Ez az egyik oka, amiért oly széles körben gyűlölnek… – Elhallgatott, és felhúzta a szemöldökét. A két kézre pillantott Terez vállán. Volt valami abban az érintésben. Vigasztaló, nyugtató, óvó. Egy elkötelezett barát, egy szerető nővér. De ez most több annál. Túlságosan bizalmas. Túlságosan meleg. Szinte mintha… Á! – Amúgy sem igen tud mit kezdeni a férfiakkal, igaz? A két nő egyszerre nézett fel rá, aztán Shalere elkapta a kezét a királyné válláról. – Mit akar ezzel mondani? – förmedt rá Gloktára Terez, de éles hangjában érződött a pánik.

– Szerintem pontosan tudja, mit akarok mondani. – És így sokkal könnyebb lesz a dolgom. – Elkélne némi segítség idebent. – Két tagbaszakadt praktikális rontott be az ajtón. És egy szempillantás alatt minden megváltozott. Varázslatos, hogy fel tud dobni egy beszélgetést két nagydarab ember. A hatalom néha csak az ember fejében létezik. Ezt jól megtanultam a császár börtöneiben, és új gazdám csak megerősített ebben a hitemben. – Úgysem meri! – visította Terez, ahogy kerekre nyílt szemmel bámulta a maszkos jövevényeket. – Úgysem mernek hozzám érni! – Úgy hozta a szerencsénk, hogy erre nagy valószínűséggel nem lesz szükség. Azért persze majd még meglátjuk. – A grófnőre mutatott. – Fogják el azt a nőt! A két feketemaszkos férfi átcsörtetett a vastag szőnyegen. Az egyikük eltúlzott óvatossággal húzott félre az útból egy díszes széket. – Ne! – A királyné felugrott, és megragadta Shalere kezét. – Ne! – De igen – mondta Glokta. A két nő összekapaszkodva hátrált, Terez a testével óvta a grófnőt, és fenyegetően vicsorgott, ahogy a két nagy árnyék egyre közelebb ért. Az embert már-már meghatná, mennyire fontosak egymásnak, ha egyáltalán képes lenne meghatódni. – Vigyék el! De a királynénak ne essék bántódása, ha lennének olyan kedvesek. – Ne! – visította Terez. – Ezért a fejét vetetem! Apám…. apám… – Hazafelé tart Talinsba, és amúgy is kétlem, hogy újabb háborút lenne kedve kirobbantani a maga jóbarátja kedvéért. Magát megvették, kifizették, és Orson herceg nem tűnik olyan embernek, aki csak úgy eláll egy üzlettől. A két férfi és a két nő esetlen táncot lejtett a szoba sarkában. Az egyik praktikális megragadta a grófnő csuklóját, kitépte Shalerét a királyné szorításából, térdre kényszerítette, majd a háta mögé csavarta a karját, és nehéz vasbilincset erősített a csuklójára. Terez sikítva ütötte, rúgta, karmolta a másik férfit, de ezzel az erővel akár egy fán is kitölthette volna a dühét. A megtermett praktikális jóformán meg sem mozdult, tekintete üres és rezzenéstelen maradt a maszk fölött. Glokta azon kapta magát, hogy mosolyogva figyeli a csúf jelenetet. Lehet, hogy nyomorék vagyok és visszataszító, meg állandó fájdalmaim vannak, de a szép nők megaláztatásában még mindig örömömet lelem. Persze most már a fenyegetés és az erőszak az eszközeim, nem a gyengéd szavak és a behízelgés, de akkor is. Majdnem olyan jól szórakozom, mint annak idején. Az egyik praktikális vászonzsákot rángatott Shalere fejére, elfojtva ezzel kétségbeesett zokogását, aztán elindult vele az ajtó felé. A másik férfi egy darabig még nem mozdult, csak a sarokba szorítva tartotta a királynét, aztán hátrálni kezdett. Menet közben felvette a széket, és gondosan visszatette éppen oda, ahol eredetileg volt. – Legyen átkozott! – hörögte Terez. Ökölbe szorított keze remegett, ahogy az ajtó egy határozottan kattanással bezáródott, és kettesben maradtak a szobában. – Legyen átkozott, maga rohadt gazember! Ha a haja szála is görbül… – Arra nem fog sor kerülni. Önnek a kezében vannak az eszközök a kiszabadítására. A királyné nyelt egyet, mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt. – Mit kell tennem?

– Baszni. – A szó valahogy kétszer olyan ocsmányul hangzott a gyönyörű környezetben. – És gyerekeket szülni. A grófnő egy hetet bántatlanul tölthet a sötétben. Ha addigra nem azt hallom, hogy ön minden áldott éjszaka lángra gyújtotta a király farkát, bemutatom a praktikálisaimnak. Szegény fickók. Olyan kevés testmozgás jut nekik. Fejenként tíz perc elég is lesz, de sokan vannak a Kérdések Házában. Merem állítani, hogy éjt nappallá téve el tudjuk szórakoztatni az ön gyermekkori barátját. Terez arcán átfutott az iszony. És miért ne? Ez még tőlem is meglepően aljas húzás volt. – És ha megteszem, amit kér? – Akkor a grófnő biztonságban lesz, és nem esik bántódása. Amint bebizonyosodik, hogy ön gyermeket vár, visszatérhet önhöz. A terhessége ideje alatt minden mehet tovább, ahogy eddig volt. Két fiú trónörökösnek, meg két lány, akiket ki lehet házasítani, és nincs dolgunk többé egymással. A király máshol is megtalálhatja a szórakozását. – De az évekig fog tartani. – Három-négy év alatt lerendezheti, ha rendesen meghajtja. És az a sejtésem, hogy mindenkinek az életét megkönnyítené, ha legalább úgy tesz, mintha élvezné. – Tegyek úgy, mintha élvezném? – kérdezte erőtlenül a nő. – Ha úgy tűnik, hogy magának is jó, hamarabb vége lesz. A kikötő legolcsóbb kurvája is visít az aprópénzért, amikor a matrózok töcskölik. Azt akarja mondani, hogy maga nem képes visítani az Unió királya kedvéért? Ön megsérti a hazafias érzéseimet. Hah! – Glokta extázist mímelve forgatta a szemét. – Á! Igen! Így jó! Ne hagyd abba! – A nőre vigyorgott. – Látja? Még nekem is megy. Egy olyan tapasztalt hazudozónak, mint ön, ennyi igazán nem okozhat nehézséget. Terez könnyes tekintete körbejárt a szobában, mintha valamiféle menekülési útvonalat keresne. Csakhogy az nincs. A nemes Glokta főlektor, az Unió védelmezője, a Zárt Tanács szíve, a lovagi erények bajnoka megcsillogtatja tehetségét a politika és a diplomácia terén. Valami megmozdult benne, ahogy a végletekig elkeseredett nőt nézte. Valami alig észrevehető remegés a gyomrában. Talán bűntudat? Vagy gyomorrontás? Persze mindegy, melyik, megtanultam a leckét. A szánalom nem vezet sehová. Még egyet lépett előre. – Felség, remélem, tökéletesen megértette, mi a másik lehetőség. Terez bólintott, és megtörölte a szemét. Aztán büszkén felszegte az állát. – Megteszem, amit kér. Kérem, könyörgöm magának, ne bántsák… kérem… Kérem, kérem, kérem. Gratulálok, eminenciás uram. – A szavamat adom. Gondoskodom róla, hogy a grófnő a legjobb bánásmódban részesüljön. – Óvatosan megnyalta az ínyét két foga között. – Ön pedig ugyanígy fog tenni a férjével. Jezal a sötétben ült. Nézte, hogyan táncol a tűz a nagy kandallóban, és azon elmélkedett, hogyan alakulhatott volna a sorsa. Némi keserűséget érzett, ha arra gondolt, hogy milyen irányokat vehetett volna az élete, és ő mégis itt kötött ki. Egyedül. Megcsikordultak a zsanérok. A királyné hálószobájába vezető kis ajtó lassan kinyílt. Jezal sosem zárta be a saját oldaláról. Fel sem merült benne, hogy

adódhatnak olyan körülmények, amikor Terez használni akarná. Nyilván megsértette az etikett valamelyik szigorú előírását, és a felesége nem tud várni reggelig, hogy legorombítsa érte. Jezal gyorsan felállt. Valamiért elfogta az ostoba idegesség. Terez belépett az ajtón. Annyira más volt, hogy Jezal először alig ismerte meg. Kiengedte a haját, és csak egy könnyű hálóinget viselt. Alázatosan leszegte a fejét, arca sötétségbe burkolózott. Csupasz lába finoman érintette a padló deszkáit, aztán a vastag szőnyeget, ahogy átszelte a szobát a kandalló felé. Hirtelen nagyon fiatalnak tűnt. Fiatalnak, aprónak és magányosnak. Jezal zavartan és kissé ijedten figyelte, aztán ahogy közeledett, és a tűz fénye megvilágította karcsú alakját, egyre inkább feltámadt benne a gerjedelem. – Terez,… – kereste a megfelelő szót. A drágám aligha tűnt jó választásnak. A szerelmem még annyira sem. A legrosszabb ellenségem talán igen, de azzal biztosan nem segített volna a helyzeten. – Szabad… A nő szokása szerint félbeszakította, ezúttal azonban nem azzal a tirádával, amire Jezal számított. – Sajnálom, amiért olyan rosszul bántam veled. Ne haragudj azokért, amiket mondtam… Biztos azt gondolod, hogy… Könnyek voltak a szemében. Valódi könnyek. Jezal mostanáig egyáltalán nem hitte volna, hogy képes sírni. Tett egy lépést a nő felé, és kinyújtotta a kezét, bár nem igazán tudta, mit is kéne tennie. Egy pillanatig sem reménykedett bocsánatkérésben, különösen pedig nem ilyen őszinte bocsánatkérésben. – Tudom – hebegte. – Tudom… hogy nem ilyen férjet akartál. Sajnálom. De én is legalább annyira ennek a helyzetnek a fogja vagyok, mint te. Azért remélem… hogy talán ki tudjuk hozni belőle a legtöbbet. Talán megtaláljuk a módját… hogy törődjünk egymással. Nem számíthatunk másra… egyikünk sem. Kérlek, mondd meg, mit kell tennem, hogy… – Pssszt! – Terez egyik ujját a férfi szájához illesztette, és mélyen a szemébe nézett. Arca egyik fele a tűz narancsszínű fényében ragyogott, a másikat árnyékok rejtették. Ujjaival beletúrt a férfi hajába, és közelebb húzta magához. Óvatosan, némiképp zavartan megcsókolta, az ajkuk előbb csak finoman összeért, aztán ügyetlenül egymáshoz tapadt. Jezal egyik kezét a nő nyakára csúsztatta, a füle alá, hüvelykujja az állát simogatta. A szájuk mechanikus mozgását Jezal lélegzetének halk szuszogása és nyál finom cuppogása kísérte. Nem mondhatni, hogy ez volt a legszenvedélyesebb csók a férfi életében, de Tereztől ennyit sem remélt. Kellemes bizsergést érzett az ágyékában, ahogy a nyelvét a nő szájába dugta. A másik tenyerével végigsimította Terez hátát, ujjai alatt érezte a gerince púpjait. Halkan felnyögött, ahogy a nő fenekére csúsztatta a kezét, aztán még lejjebb a combjára, végül pedig a tenyere elindult felfelé Terez lábai között, egyre feljebb és feljebb gyűrve a hálóing szegélyét. Érezte, ahogy a nő összerezzen, és ijedtségében, vagy talán undorában az ajkába harap. Jezal elkapta a kezét, távolabb húzódtak egymástól, és mind a ketten földre szegezték a tekintetüket. – Bocsánat – mormogta a férfi, magában átkozódva, amiért nem bírt a gerjedelmével. – Én… – Nem. Az én hibám. Nincsen tapasztalatom… férfiakkal… – Jezalnak egy pillanatra elkerekedett a szeme, aztán megkönnyebbülésében majdnem elmosolyodott. Hát persze. Most már mindent értett. Terez annyira magabiztos

volt, annyira nyers, hogy fel sem merült benne, hogy szűz lehet. Egyszerűen félelmében remegett annyira. Félelmében, hogy csalódást okoz Jezalnak. A férfit hirtelen megrohanta az együttérzés. – Ne félj! – súgta, aztán közelebb lépett, és átkarolta Terezt. Érezte, hogy a nő megmerevedik, nyilván idegességében, és gyengéden megsimogatta a haját. – Tudok várni… nem kell… még nem. – De – jelentette ki megható határozottsággal a nő, és félelem nélkül nézett Jezal szemébe. – De kell. Terez a fején keresztül lehúzta magáról a hálóinget, és a földre ejtette. Aztán megragadta a férfi csuklóját, visszavezette a kezét a lába közé, és felfelé húzta. – Á – búgta türelmetlen torokhangon Terez. Ajkai végigsimították Jezal arcát, lélegezte forrón áramlott a fülébe. – Igen… így jó… ne hagyd abba! – Hagyta, hogy a férfi lélegzetvisszafojtva az ágyhoz vezesse. – Ez minden? – Körülnézett, de minden öregember néma maradt az asztalnál. Mind a szavamra várnak. A király ismét nem volt jelen, szóval szükségtelenül sokáig várakoztatta meg őket. Csak hogy az esetleges kételkedők tisztában legyenek vele, ki a főnök. Végül is miért ne? Az ember nem azért kap hatalmat a kezébe, hogy kegyes legyen. – Ez esetben a Zárt Tanács ülését berekesztem. Gyorsan, csendesen, sorra egymás után felálltak. Torlichorm, Halleck, Kroy meg a többiek kisereglettek a teremből. Végül Glokta is feltápászkodott – a lábában még sajgott a reggeli görcsök emléke. Csak most vette észre, hogy a főkamarás ismét hátramaradt. És nem tűnik valami jókedvűnek. Hoff kivárta, amíg becsukódik az ajtó, és csak akkor fogott bele a mondandójába. – Képzelheti meglepetésemet – mondta mérgesen –, amikor hírét vettem nemrégiben kötött házasságának. – Gyors és visszafogott ceremónia volt. – Glokta megmutatta a főkamarásnak fogsora maradékát. – Tudja, a bimbódzó szerelem nem tűri a késlekedést. Elnézést kérem, ha megsértettem azzal, hogy nem hívtam meg. – Gondolja, a meghívót vártam? – hördült Hoff mogorva tekintettel. – Aligha! Nem ezt beszéltük meg! – Megbeszéltünk volna valamit? Azt hiszem, itt valami félreértés lehet. Közös barátunk – ezzel Glokta jelentőségteljesen az üresen álló tizenharmadik szék felé pillantott – rám bízta az országot. Rám. Nem másra. Szükségesnek látta, hogy a Zárt Tanács egyetlen hangon szóljon. Mostantól fogva az a hang rendkívül hasonlítani fog az enyémre. Hoff borvirágos arca enyhén elsápadt. – Természetesen, de… – Feltételezem, tisztában van vele, hogy két éven át folyamatosan kínoztak. Két évet töltöttem a pokolban, hogy most itt állhassak ön előtt. Vagy inkább hogy itt görnyedhessek ön előtt, csámpásan, mint egy öreg fa törzse. Egy rokkant, botladozó, nyomorúságos valami vagyok, talán már nem is ember, igaz, Lord Hoff? Legyünk őszinték egymással. Néha nem tudom irányítani a lábamat. A szememet. A saját arcomat. – Horkantott egyet. – Már ha ezt arcnak lehet nevezni. A beleim is lázonganak. Gyakran ébredek a saját ürülékemben úszva. Állandó fájdalmaim vannak, és szüntelenül gyötör mindannak az emléke, amit

elvesztettem. – Érezte, hogy rángatózni kezd a szemhéja. Hadd rángatózzon. – Szóval láthatja, hogy bár tettem erőfeszítéseket annak érdekében, hogy igazi vidám figura legyek, mégis azon kapom magam, hogy gyűlölöm a világot, mindent, ami benne van, legfőképpen pedig saját magamat. Sajnálatos, hogy így alakultak a dolgok, de erre nincs orvosság. A főkamarás bizonytalanul nyalta meg az ajkát. – Együttérzek önnel, de nem tudom, ez miért lenne fontos. Glokta, nem törődve görcsölő lábával, hirtelen egészen közel lépett, és az asztalhoz szorította Hoffot. – A maga együttérzése a semminél is kevesebbet jelent. Tudja, ki vagyok, tudja, min mentem át, tudja, mit kell elviselnem még most is… Ezek után el tudja képzelni, hogy létezik még olyasmi ezen a világon, amitől félek? Hogy létezik még olyan tett, amitől ódzkodom? Mások legelviselhetetlenebb fájdalma számomra legfeljebb apró kellemetlenség. – Glokta még közelebb húzódott, ajkát felhúzta hiányos fogsoráról, hagyta, hogy arca remegjen, szeméből csorogtak a könnyek. – Tudván mindezt… bölcs dolognak tartja… hogy ott áll, ahol most éppen áll… és fenyegetőzik? Hogy a feleségemet fenyegeti? Hogy a még meg sem született gyermekemet fenyegeti? – Természetesen egyáltalán nem állt szándékomban senkit fenyegetni, sosem tennék… – Ez egyszerűen tűrhetetlen, Lord Hoff! Ez egyszerűen tűrhetetlen! Ha a haja szála is meggörbül… nos, még csak el sem tudja képzelni, milyen borzalmas és embertelen lenne a válaszom. Most már olyan közel volt, hogy fröcsögő nyála vékony réteget vont Hoff arcára. – Nem engedhetem meg, hogy ez a kérdés ezentúl akár csak szóba is kerüljön. Egyszerűen… tűrhetetlen…, Lord Hoff, hogy egy szem, nyelv, arc, ujjak és farok nélküli hústömeg foglalja el az egyik széket a Zárt Zanácsban. – Távolabb húzódott, és megvillantotta a lehető legvisszataszítóbb vigyorát. – Hogy mást ne mondjak, főkamarás uram, ki inná meg azt a rengeteg bort? Gyönyörű őszi nap volt Aduában, a nap kellemesen sütött át az illatos gyümölcsfák ágain, foltos árnyékokat vetve a fűre odalent. A kerten átfújó barátságos szellő meglobogtatta a pázsiton könnyed léptekkel átvonuló király karmazsin mentéjét meg a tiszteletteljes távolságot tartva, a botjára támaszkodva kitartóan bicegő főlektor hófehér köpenyét. A fákon madarak csiviteltek, őfelsége fényes csizmájának ropogását kedélyesen verték vissza a palota körben emelkedő fehér épületei. A falak mögül távoli munkazaj hallatszott. Csákányok és kalapácsok csattogása, föld és félrehajított kövek moraja. Ácsok és kőművesek halvány kiáltásai. Jezal fülének ezek voltak legkedvesebb hangok. Az újjáépítés hangjai. – Természetesen időbe fog telni – mondta. – Természetesen. – Talán évekbe is. De a törmelék nagy részét már eltakarítottuk. Némelyik kevésbé károsodott épület helyreállítása már meg is kezdődött. Mielőtt észbe kapna, az Agriont dicsőségesebb lesz, mint valaha. Ez számomra a legfontosabb.

Glokta még mélyebbre hajtotta a fejét. – És ennek következtében számomra is, valamint az ön Zárt Tanácsa számára is. Érdeklődhetnék… – mormogta halkan – kedves felesége, a királyné hogyléte felől? Jezal elhúzta a száját. A legkevésbé ezzel az emberrel beszélte volna meg a személyes ügyeit, de aligha tagadhatta, hogy akármit is mondott a kripli, drámaian javult a helyzet. – Jelentős változás következett be. – Jezal megrázta a fejét. – Újabban úgy tűnik, szinte kielégíthetetlen étvágya van. – Örömmel hallom, hogy közbenjárásom eredményes volt. – Ó, az volt, az volt, csak van még benne valami… – Jezal gesztikulálva kereste a megfelelő szót – szomorúság. Néha… hallom, hogy sír éjszaka. A nyitott ajtónál áll, és órákon át csak pityereg. – Sír, felség? Talán csak honvágya van. Mindig gyanítottam, hogy finomabb lélek, mint amilyennek mutatja magát. – Az! Az! Finom lélek. – Jezal ezen elgondolkodott egy pillanatra. – Tudja, azt hiszem, igaza lehet. Tereznek honvágya van. – Egy terv kezdett körvonalazódni a fejében. – Talán átalakíttathatnák a palota kertjeit, hogy Talinsra emlékeztessenek. Megcsinálhatnánk úgy a folyót, hogy csatornáknak tűnjön, meg hasonlók. Glokta megvillantotta fogatlan vigyorát. – Kitűnő ötlet. Beszélek a királyi kertésszel. Talán váltok még egy szót őfelségével, a királynéval is, hátha el tudom apasztani a könnyeit. – Hálás lennék, bármit is tud tenni. És hogy van az ön felesége? – szólt hátra könnyedén a válla fölött. Csak témát szeretett volna váltani, de túl későn döbbent rá, hogy még nehezebb terepre tévedt. De Glokta csak egy üres mosollyal válaszolt. – Óriási könnyebbséget jelent, felség. Nem is tudom, hogyan tudtam eddig boldogulni nélküle. Egy darabig zavart csendben haladtak tovább, aztán Jezal megköszörülte a torkát. – Sokat gondolkodtam ezen a tervemen, Glokta. Tudja, a bankok megadóztatásáról. Talán a befolyó pénzből építhetnénk egy új kórházat a kikötő közelében. Azoknak, akik nem engedhetik meg maguknak az orvost. Az egyszerű emberek jók voltak hozzánk. Hatalomra segítettek bennünket, és szenvedtek értünk. A hatalmon lévőknek mindenkire gondolniuk kell, nem igaz? Minél szegényebbek, minél egyszerűbbek, annál inkább szükségük van a segítségünkre. Egy király valójában csak annyira gazdag, mint a legszegényebb alattvalója. Maga nem így gondolja? Kezdetnek kevés is elég lesz, aztán továbbmehetünk. Kínálhatnánk talán ingyen lakhatást azoknak, akik elvesztik az otthonukat. Tekintetbe kéne vennünk… – Felség, beszéltem erről közös barátunkkal. Jezal elhallgatott, és a hátán lassan végigkúszott a hideg. – Beszélt vele? – Attól tartok, kötelességem. – A kripli alázatosan beszélt, ahogy egy szolgához illik, de tekintetét mindvégig Jezaléba fúrta. – A barátunk… nem lelkesedik. – Ő uralkodik az Unióban vagy én? – De mind a ketten jól tudták a választ erre a kérdésre. – Ön a király természetesen. – Természetesen.

– De közös barátunk… nem kéne csalódást okoznunk neki. – Glokta egy sánta lépésnyit közelebb jött, bal szemhéja visszataszítóan remegett. – Az a benyomásom, hogy egyikünk sem szeretné, ha úgy gondolná, hogy ismét el kell látogatnia Aduába. Jezal térde majdnem összecsuklott alatta. Annak a rettenetes, elviselhetetlen fájdalomnak a halvány emléke költözött a gyomrába. – Nem – krákogta. – Persze hogy nem. A kripli hangja alig volt több suttogásnál. – Talán idővel találhatunk forrásokat valami projekthez. Végül is a barátunk sem láthat mindent, és amit nem lát, abból nem lehet baj. Biztos vagyok benne, hogy így csendben, magunk között… tehetünk valami kis jót. De még nem. – Nem. Igaza van, Glokta. Magának van érzéke az ilyesmihez. Ne tegyen semmit, ami a legkisebb gondot is okozhatja. Kérem, tájékoztassa barátunkat, hogy a véleményét mindig is különös becsben tartjuk. Kérem, mondja el neki, hogy támaszkodhat rám. Lenne olyan kedves, hogy átadja ezt az üzenetet? – Úgy lesz, felség. Örömmel hallja majd. – Jó – mormogta Jezal. – Jó. – Hűvös szél támadt, Jezal összehúzta maga körül a mentéjét, és visszasietett a palota felé. Végül mégsem alakult olyan jól a nap, mint reménykedett benne. Elvarratlan szálak Piszkos fehér kocka két egymás felé néző ajtóval. A mennyezet zavaróan alacsony volt, az egész helyiséget két erős fényű lámpa világította meg. Az egyik sarokból nedvesség terjedt szét, és a fekete penészfoltoktól csúf vakolatból mindenfelé málló hólyagok emelkedtek ki. Valaki megpróbált lesúrolni egy hosszú vércsíkot a falról, de aligha lehetett ráfogni, hogy sikerrel járt. A két nagydarab praktikális karba font kézzel állt a falnál. A földhöz csavarozott asztal mellett álló egyik szék üres volt. A másikon Carlot dan Eider ült. Azt mondják, a történelem ismétli önmagát. Hogy megváltoztak a dolgok! Mégis minden ugyanaz maradt. A nő sápadt volt a vélelemtől, és a kialvatlanság sötét gyűrűket vont a szeme köré, de még mindig szép volt. A maga módján szebb, mint valaha. A majdnem csonkig égett gyertya lángjának szépsége. Megint. Glokta hallotta a nő riadt zihálását, ahogy letelepedett a másik székre, botját az asztallapnak támasztotta, és a szemébe nézett. – Még mindig kíváncsi vagyok, hogy a következő néhány napban megkapom-e azt a levelet, amit említett. Tudja, melyikről beszélek. Amelyiket Sulttal akart elolvastatni. Amelyikben elmeséli annak a történetét, hogyan voltam magával könyörületes. Azt, amelyiket a főlektornak szándékozott elküldetni… az ön halála esetén. Gondolja, hogy végül eljut az asztalomra. Az lenne az igaz irónia. A nő csak rövid hallgatás után válaszolt. – Nyilvánvaló, hogy súlyos hibát követtem el, amikor visszajöttem. – És még súlyosabbat, amikor nem szívódtál fel elég gyorsan. – Remélem, elfogadja a bocsánatkérésem. Csak figyelmeztetni akartam magát, hogy jönnek a gurkhuliak. Ha talál könyörületet a szívében… – Annak idején könyörületesnek gondolt engem?

– Nem – suttogta a nő. – Akkor mit gondol, mekkora esély van rá, hogy kétszer elkövetem ugyanazt a hibát? Azt mondtam, soha ne jöjjön vissza. Soha, de soha. – Hanyag intésére az egyik praktikális előrelépett, és felemelte a ládája fedelét. – Nem… nem. – Dan Eider tekintete a szerszámokra ugrott, aztán vissza Gloktára. – Maga nyert. Persze hogy maga nyert. Először is hálásnak kellett volna lennem. Kérem! – Előrehajolt, és Glokta szemébe nézett. Egészen halk, fátyolos hangon folytatta. – Kérem! Biztosan… tudok tenni valamit… amivel jóvá tehetem… az ostobaságomat… A tettetett vágy és az őszinte undor különös keveréke. Hamis vágyakozás és valódi megvetés. És az egészet csak még ízléstelenebbé teszi az egyre erősödő félelem. Kezdem nem érteni, miért voltam könyörületes a múltkor. Glokta felhorkant. – Nem elég, hogy fájdalmas, muszáj még kínosnak is lennie? A csábításra tett gyér kísérletnek nyoma sem maradt. De nem tudom nem észrevenni, hogy a félelem változatlan. A nő hangjába most már elkeseredettség is vegyült. – Tudom, hogy hibáztam… Csak segíteni akartam… Kérem, nem akartam ártani magának… Nem is okoztam kárt maga is tudja. – Glokta lassan a láda felé nyúlt, és figyelte, ahogy Eider rémült tekintete követi fehérkesztyűs kezét. Szinte pánikban visított tovább. – Csak mondja meg, mit tehetek! Kérem! Segíthetek magának! A hasznára lehetek! Mondja meg, mit kell tennem! Glokta keze megállt félúton az asztal fölött, és egyik ujjával kopogni kezdett a fán. Azzal az ujjával, amelyiken a főlektor gyűrűje ragyogott a lámpafényben. – Talán van egy lehetőség. – Bármit! – nyüszítette a nő könnyes szemmel. – Bármit megteszek, csak nevezze meg! – Vannak összeköttetései Talinsban? Eider nyelt egyet. – Talinsban? I… Igen. – Jó. Engem és néhány kollégámat a Zárt Tanácsban aggasztanak Orso nagyherceg törekvései az Unió politikáját illetően. Az a nagyon határozott véleményünk, hogy inkább a továbbiakban is a styriaiakat kéne piszkálnia ahelyett, hogy a mi dolgunkba ütné az orrát. – Jelentőségteljesen elhallgatott. – De hogyan… – Elmegy Talinsba. Maga lesz a szemem a városban. Egy áruló, aki az életéért menekül, és barátok nélkül, magányosan keres egy helyet, ahol újrakezdhetné az életét. Egy szépséges, mégis nyomorult áruló, akinek rettentő szüksége van egy erős, védelmező karra. Érti, hogy gondolom. – Azt hiszem… Azt hiszem, ezt el tudnám játszani. – Remélem is – mordult föl Glokta. – Pénzre lesz szükségem. – A vagyonát elkobozta az Inkvizíció. – Mindent? – Talán észrevette, hogy rengeteg mindent újjá kell építenünk. A királynak szüksége van minden márkára, amire rá tudja tenni a kezét, és amikor ilyen idők járnak, az árulók aligha számíthatnak rá, hogy megtarthatják az ingóságaikat.

Megszerveztem önnek az utat. Amikor megérkezik, vegye fel a kapcsolatot a Valint és Balk pénzintézettel. Tőlük megfelelő kölcsönt kaphat az induláshoz. – Valint és Balk? – Eider még riadtabbnak tűnt, mint korábban, ha ez egyáltalán lehetséges volt. – Bárkinek inkább lennék az adósa, mint nekik. – Ismerem az érzést. De vagy ez, vagy semmi. – Hogyan fogom… – Egy ilyen ötletes nő, mint maga? Biztos vagyok benne, hogy megtalálja a módját. – Fintorogva tolta fel magát a székéből. – Azt szeretném, ha elborítanának a levelei. Mi történik a városban. Mire készül Orso. Kivel háborúzik, kivel köt békét. Kik a szövetségesei és kik az ellenségei. A következő dagállyal már indulhat is. – A küszöbről még egy pillanatra visszafordult. – Magán lesz a szemem. A nő tompán bólintott, és remegő kezével letörölte arcáról a megkönnyebbülés könnyeit. Először velünk csinálják, aztán mi csináljuk másokkal, aztán parancsba adjuk, hogy csinálják meg. Ez a dolgok rendje. – Maga mindig részeg már délelőtt? – Eminenciás uram, ne sértegessen – vigyorodott el Nicomo Cosca. – Ilyenkor én általában már órák óta részeg vagyok. Aha. Mindannyian megtaláljuk a módját, hogy kihúzzuk a napot. – Illő lenne köszönetet mondanom a segítségéért. A styriai nagyvonalúan legyintett. Gloktának feltűnt, hogy az ujjain nehéz gyűrűk sorakoznak. – A pokolba a köszönetével. Megkaptam a pénzét. – És gondolom, minden fillért jól költött el. Remélem, a városban marad, és még egy darabig élvezi az Unió vendégszeretetét. – Tudja mit? Szerintem tényleg maradok. – A zsoldos elgondolkodva vakarta meg a kiütéseket a nyakán; körme vörös nyomot hagyott hátra hámló bőrén. – Legalább addig, amíg kitart az arany. – Milyen gyorsan képes elkölteni, amit fizettem magának? – Ó, meglepődne. Tíz vagyont pazaroltam el a magam idejében, meg még ki tudja, mennyit amellett. – Cosca a combjára csapott, felállt, majd kissé bizonytalan léptekkel az ajtóhoz vonult, és lendületesen visszafordult. – Feltétlen hívjon, ha legközelebb meg szeretne ragadni egy kétségbeesett utolsó esélyt. – Az első levelemet önnek fogom címezni. – Akkor ezzel… búcsút intek. – Cosca lekapta a fejéről óriási kalapját, és mélyen meghajolt. Aztán széles mosollyal az arcán kilépett az ajtón, és eltűnt. Glokta a főlektor irodáját egy nagy terembe költöztette a Kérdések Házának földszintjén. Közelebb az Inkvizíció valódi alanyaihoz – a foglyokhoz. Közelebb a kérdésekhez és a válaszokhoz. Közelebb az igazsághoz. És persze ami a lényeg – nincsenek lépcsők. A nagy ablakok gondosan ápolt kertekre nyíltak. Odakintről egy szökőkút halvány csobogása szűrődött be. Odabent a szobában azonban semmi sem volt a hatalom hivalkodásából. A falakat egyszerű fehérre meszelték. A bútorok kemények voltak és funkcionálisak. A kényelmetlenség fenőköve tartott formában mostanáig. Semmi okom rá, hogy hagyjam az éleket eltompulni, csak mert kifogytam az ellenségekből. Nem telik bele sok idő, és új ellenségek kerülnek elő.

Volt a szobában néhány nehéz sötét fából készült könyvszekrény meg számos bőrrel borított íróasztal, amelyeken máris hegyekben vártak rá a dokumentumok. Az Unió térképével meg szögek ütötte két véres lyukkal díszített nagy kerek asztalon kívül Glokta csak egyetlen egy darabot tartott meg Sult irodájának berendezéséből. Az öreg és kopasz Zollert ábrázoló festmény komoran meredt a szobára az egyszerű kandalló fölül. Kísértetiesen emlékeztet egy vén mágusra, akit ismertem valamikor. Végül is jól van az úgy, ha az ember nem feledkezik meg a helyzetéről. Mindenkinek felelnie kell valakinek. Kopogtattak, és Glokta titkára dugta be a fejét az ajtón. – A tábornagy úrék megérkeztek, főlektor úr. – Vezesse be őket. Néha, ha régi barátok találkoznak, a dolgok azonnal éppen olyannak tűnnek, amilyen régen voltak, sok-sok évvel korábban. A barátságok folytatódnak, mintha mi sem történt volna. Néha, de nem most. Collem Westre alig lehetett ráismerni. A haja rút foltokban hullott ki. Az arca egészen beesett, és sárgás színezetet vett fel. A nyakánál foltos egyenruhája lazán lógott csontos vállán. Görnyedten akár egy öregember, botra támaszkodva csoszogott be a szobába. Leginkább egy két lábon járó holttestre hasonlított. Glokta persze számított valami ilyesmire Ardee beszámolói után, de a látvány okozta gyomorforgató döbbenet és csalódottság alaposan meglepte. Mintha visszatértem volna ifjúságom kedvelt színhelyére, ami most romokban hever. Halál. Minden nap tömegével fordul elő. Hány életet tettem tönkre a saját kezemmel? Akkor miért veszi be ezt olyan nehezen a gyomrom? És mégis ez volt a helyzet. Glokta azon kapta magát, hogy feláll a székéről, és fájdalmai ellenére megindul előre, mintha segíteni próbálna. – Eminenciás uram. – West hangja törékeny volt és vékony, akár egy üvegszilánk. Erőtlen mosolyra húzta a száját. – Vagy inkább azt kéne mondanom… testvérem. – West… Collem… jó látni téged. – Jó és rettenetes egyszerre. Tisztek csapata követte Westet a szobába. A mesésen nagy tudású Jalenhorm hadnagyra természetesen emlékszem, mostanra azonban őrnagy lett belőle. Meg Brintet sem felejtettem el, barátai gyors előléptetése elég volt hozzá, hogy belőle is százados legyen. Kroy tábornagyot ismerjük és szeretjük a Zárt Tanácsból. Gratulálok mindenkinek az előléptetéséhez. A társaság nyomában még egy férfi érkezett. Szikár ember, csúnyán megégett arccal. De furcsa is lenne, ha éppen mi ítélkeznénk felette elhamarkodottan visszataszító külseje miatt. Mindenki feszülten pislogott West felé, mintha csak ugrásra készen várnák, hogy elkaphassák, ha készülne elterülni a padlón. A tábornagy azonban ehelyett elcsoszogott a kerek asztalig, és reszketve leereszkedett a legközelebbi székre. – El kellett volna mennem hozzád – mondta Glokta. Már nagyon régen el kellett volna mennem hozzád. West újabb mosollyal próbálkozott, de ez még az iméntinél is haloványabbra sikerült. Jó pár foga hiányzott. – Ugyan már! Tudom, milyen elfoglalt vagy mostanában. És ma sokkal jobban vagyok. – Jó, jó. Ez… jó. Tehetek érted valamit? – De vajon mi segíthetne? – Bármit?

West megrázta a fejét. – Nem hiszem. Az urakat természetesen ismered. Pike őrmester kivételével. – A megégett arcú ember biccentett. – Örvendek. – Mint mindig, ha nálam is torzabb emberrel találkozom. – Jó híreket hallok a húgomtól. Glokta összerezzent, és alig tudott régi barátja szemébe nézni. – Természetesen az engedélyedet kellett volna kérnem. Bizonyosan meg is tettem volna, ha van rá időm. – Megértem. – West világos szeme Gloktáéra szegeződött. – Ardee mindent elmagyarázott. Azért jó tudni, hogy gondoskodik róla valaki. – Abban biztos lehetsz. Odafigyelek rá. Soha többé nem esik bántódása. West sovány arca grimaszra húzódott. – Jó. Jó. – Óvatosan megdörzsölte a halántékát. Fekete körmei alá alvadt vér tapadt. – Mindennek meg kell fizetni az árát, igaz, Sand? Mindennek, amit teszünk. Glokta szemhéja remegni kezdett. – Nagyon úgy fest. – Kihullott néhány fogam. – Látom, és együttérzek. Személy szerint a leveseket…– Személy szerint a leveseket kifejezetten gusztustalannak találom. – Alig… tudok járni. – Ezt is át tudom érezni. A botod lesz a legjobb barátod. – Ahogy gondolom, hamarosan az enyém is az lesz. – Csak szánalmas árnyéka vagyok annak, ami valaha voltam. – Átérzem a fájdalmadat. – Őszintén. Szinte jobban, mint a sajátomat. West lassan megrázta a fejét. – Hogy tudod elviselni? – Lépésről lépésre, öreg barátom. Elkerülöm a lépcsőket, amikor csak lehetséges, a tükröket pedig mindig. – Bölcs tanács. – West felköhögött. Visszhangzó köhögés volt, egyenesen a bordái közül. Zajosan nyelt egyet. – Azt hiszem, lassan közeledik a vég. – Ugyan, biztosan nem! – Glokta egy pillanatra kinyújtotta a kezét, mintha vigasztalásképpen West megereszkedett vállára próbálná tenni, aztán inkább zavartan visszahúzta. Nem vagyok én erre alkalmas. West megnyalta üres ínyét. – A legtöbben így megyünk el, ugye? Nincsen végső roham. Nincsen dicsőséges pillanat. Csak… lassan elenyészünk. Glokta szívesen mondott volna valami vidámat. De az a sok baromság jöjjön csak mások szájából, ne az enyémből. Fiatalabb, szebb szájakból, amikben még épek a fogak. – Voltaképpen a szerencsés kevesek halnak meg a csatamezőn… Örök fiatalság az osztályrészük. Örök dicsőség. West lassan bólintott. – Akkor éljen az örök fiatalság… – West szeme a mennyezet felé fordult, a tábornagy meginogott, és oldalra dőlt a széken. Jalenhorm ugrott oda először, és elkapta, mielőtt a földre zuhant volna. Ahogy West hóna alá nyúlt, okádék hosszú csíkja fröccsent a padlóra. – Vissza a palotába! – kiáltotta Kroy. – Azonnal! Brint máris nyitotta az ajtót, Jalenhorm és Kroy pedig a vállára kapta West két karját, és kisiettek vele a szobából. A tábornagy cipője orra a padlót karcolta, kopasz feje öntudatlanul bólogatott. Glokta figyelte, ahogy eltűnnek szem elől. Tehetetlenül állt egy helyben, a szája félig nyitva maradt, mintha mondani akarna

valamit. Mintha sok szerencsét, jó egészséget vagy csak egy kellemes délután szeretne kívánni jóbarátjának. Csakhogy jelen körülmények között egyik sem tűnne helyénvalónak. Az ajtó hangos csattanással záródott be, és Glokta mereven bámulta még egy darabig. A szemhéja megremegett, és nedvességet érzett az arcát. Természetesen nem az együttérzés könnyei. Nem is a bánat könnyei. Semmit sem érzek, semmitől sem félek, semmi nem érint meg. A császár börtönében kivágtak belőlem mindent, ami megríkathatna. Ez csak sós víz, semmi más. Egy megcsonkított arc buta reflexe. Viszlát, öreg barátom. És viszlát a gyönyörű Sand dan Glokta szellemének is. Nem maradt belőle semmi. Mindenkinek a legjobbakat. Az én pozíciómban nem engedhetem meg magamnak, hogy jó szívű legyek. Élesen beszívta a levegőt, és a keze fejével megtörölte az arcát. Az asztalához sántikált, leült, és rászánt egy pillanatot, hogy összeszedje magát. Aztán a rá váró dokumentumokra fordította a figyelmét. Vallomások, megoldandó problémái, a kormányzás száraz feladatai… Felnézett. Egy alak vált ki az egyik magas könyvszekrény mögötti árnyékból, és karba font kézzel a szoba közepére lépett. A megégett arcú férfi volt az, aki a többi tiszttel együtt érkezett. Úgy tűnt, senki nem figyelt oda rá, és ahogy a többiek kapkodva távoztak, ő hátramaradt. – Pike őrmester, ugye? – kérdezte csodálkozva Glokta. – Ezt a nevet vettem fel. – Hogyhogy felvette? A sebhelyes arc sajátos mosolyra torzult. Még viszolyogtatóbb, mint amikor én mosolygok, ha ez egyáltalán lehetséges. – Nem lep meg, hogy nem ismersz föl. Az első héten baleset történt a kovácsműhelyben. Anglandban gyakoriak a balesetek. – Anglandban? Ez a hang… van benne valami… – Még mindig semmi? Talán ha közelebb jövök? Figyelmeztetés nélkül szelte át a szobát. Gloktának még felállni sem volt ideje, amikor a férfi átvetette magát az asztalon. Szálló papírok között, összegabalyodva gurultak a földre. Glokta alulra került, tarkója hangosat koppant a kövön, a levegő hosszú, sipító sóhajjal áramlott ki a tüdejéből. Fém érintését érezte a nyakán. Pike arca alig pár hüvelyknyire volt az övétől, az égett bőr különös en visszataszító részletességgel mutatkozott meg előtte. – És most? – sziszegte a férfi. – Ismerősnek tűnik valami? Glokta bal szeme ugrálni kezdett, ahogy a felismerés, mint a jéghideg víz áramlott végig rajta. Persze megváltozott. Teljesen megváltozott. És mégis megismerem. – Rews – súgta. – Nem más. – Rews komor elégedettséggel mondta ki a szavakat. – Hát életben maradtál! – Glokta először meglepődött, aztán azon kapta magát, hogy egyre szórakoztatóbbnak találja a helyzetet. – Hát életben maradtál! Sokkal keményebb vagy, mint kinéztem belőled. Sokkal, sokkal keményebb. – Kuncogni kezdett, és a könnyek megint patakokban kezdtek folyni az arcán. – Valamit viccesnek találsz?

– Mindent! Muszáj értékelni a helyzet iróniáját. Annyi nagy hatalmú ellenségem volt, és most Salem Rews szorítja a nyakamhoz a kését. Mindig az a penge vág a legmélyebbre, amelyiket az ember nem lát közeledni, mi? – Ennél mélyebben nem vág meg semmi. – Akkor vágj csak, öregem, készen állok. – Glokta hátrahajtotta a fejét, megfeszítette a nyakát, és nekitolta a hideg fémnek. – Már régóta készen állok. Rews megmozgatta ujjait a kés markolatán. Égett arca remegett, szemét vékony csíkokká húzta össze rózsaszín üregében. Most! Ajkai alól kivillant a fogsora, és a nyakán megfeszültek az inak, mintha csak arra készültek volna, hogy megfenjék a pengét. Csináld! Glokta száján sziszegve áramlott ki-be a levegő, torka bizsergett a várakozástól. Most, végre… Most… De Rews keze nem mozdult. – És mégis habozol – szűrte Glokta üres ínyei között. – Persze nem azért, mert megkönyörültél rajtam, és nem is azért, mert gyenge vagy. Az ilyesmit Anglandban kifagyasztották belőled, mi? Azért habozol, mert egyszer csak rájöttél, hogy amíg arról ábrándoztál, hogy meg fogsz ölni engem, arra nem is gondoltál, hogy mi lesz azután. Mit nyersz a kitartásoddal? A ravaszságoddal és a befektetett rengeteg energiával? Vadászni fognak rád? Visszaküldenek Anglandba? Én annyival többet tudok ajánlani. Rews torz homlokán elmélyültek a ráncok. – Mégis mit tudnál nekem adni? Ezek után? – Ó, ez semmi. Nekem kétszer olyan szörnyű fájdalmaim vannak, és tízszer annyi megaláztatást jelent felkelnem reggelente. Egy magad fajta embernek hasznát vehetném. Valakinek, aki olyan kemény, mint azt te bebizonyítottad magadról. Valakinek, aki elvesztett mindent, többek között a skrupulusait, a könyörületességét, a félelmeit is. Te is és én is mindent elvesztettünk. Te is és én is életben maradtunk. Én értelek téged, Rews, ahogy senki más nem érthet. – Most Pike-nak hívnak. – Hát persze. Engedj felállnom, Pike! A kés lassan eltávolodott Glokta torkától. A férfi, aki valaha Salem Rews volt, komoran állt fölötte. Ki láthatná előre, milyen fordulatokra képes a sors? – Hát akkor állj fel! – Könnyű azt mondani. – Glokta vett néhány mély lélegzetet, aztán az erőfeszítéstől hörögve hasra fordult, és négykézlábra emelkedett. Ez ám a hősies tett. Óvatosan megmozgatta a végtagjait, és elfintorodott, ahogy elgyötört izületei hangosan kattantak. Semmim sem tört el. Nem vagyok rémesebb állapotban, mint általában. Kinyújtotta a kezét, és két ujja közé szorította a földön heverő botja fogantyúját, majd maga felé húzta a szétszórt papírok között. A következő pillanatban a kés hegyét érezte a hátában. – Ne nézz hülyének, Glokta! Ha bármivel is próbálkozol… Glokta megragadta az íróasztal szélét, és feltápászkodott. – Kivágod a májamat, és így tovább. Nyugalom. Annyira nyomorék vagyok, hogy mással nemigen próbálkozhatom, mint hogy összeszarjam magam. Viszont mutatnék neked

valamit. Valamit, ami minden bizonnyal tetszeni fog. Ha tévednék, nos… később még mindig elvághatod a torkomat. Glokta kilépett irodája nehéz ajtaján, Pike pedig árnyékként követte, gondosan ügyelve rá, hogy senki ne láthassa meg a kést a kezében. – Maradjanak! – parancsolt rá az előszobában várakozó két praktikálisra, ahogy elbicegett a hatalmas íróasztal mögött csodálkozó titkár mellett. Glokta botja ritmikusan kopogott a köveken, ahogy egyre sebesebben botorkált a Kérdések Házának szívén átvezető hosszú folyosón. Mindene fájt, de felszegte a fejét, és rideg vonallá szorította össze az ajkát. A szeme sarkából látta, ahogy írnokok, praktikálisok és inkvizítorok húzódnak hajlongva félre az útjából. Hogy félnek tőlem! Jobban, mint bárki mástól Aduában, és meg is van rá az okuk. Hogy megváltoztak a dolgok. Hogy megváltoztak a dolgok! Mégis minden ugyanaz maradt. A lába, a nyaka, az ínye. Mindegyik olyan volt, mint régen. És mindig olyan is lesz. Hacsak nem kínoznak meg még egyszer persze. – Jól néz ki – szólt hátra a válla fölött Glokta. – Mármint a rettenetes égési sebektől eltekintve az arcán. Fogyott. – Az éhezés ezzel jár. – Valóban, valóban. Magam is sokat fogytam Gurkhulban. És nem csak azért, mert levágtak rólam ezt-azt. Erre! Beléptek egy nehéz ajtón, amit két mogorva praktikális őrzött, és áthaladtak egy vasrácsokból álló nyitott kapun. Egy egyenletesen lejtő, ablaktalan folyosón találták magukat, amit alig néhány lámpás töltött meg lassan kúszó árnyékokkal. A falakat fehérre meszelték, bár ez nyilvánvalóan már elég régen történhetett. Az egész hely a lepusztultság hangulatot árasztotta, és bűzlött a penésztől. Éppen úgy, mint mindig. Glokta botjának kopogása, a lélegzete sziszegése, fehér köpenye susogása élettelenül visszhangzott a párás, hideg levegőben. – Úgysem leszel boldogabb, ha megölsz. – Azt még meglátjuk. – Mindenesetre kételkedem benne. Nyilván nem én találtam ki, hogy északra menj kirándulni. Igaz, hogy én végeztem el a piszkos munkát, de mások adták a parancsokat. – Ők nem voltak a barátaim. – Ugyan már – horkant föl Glokta. – Barátoknak azokat az embereket nevezzük, akiket úgy teszünk, mintha kedvelnénk, hogy elviselhetővé tegyük az életünket. A hozzánk hasonlóknak nincs szükségük ilyen luxusra. Mi az ellenségeink által mérettetünk meg. – És itt is vannak az enyémek. Tizenhat lépcsőfok nézett szembe vele. Az a régi, ismerős lépcső. Sima kőből kivájva, középen kissé kopottan. – Lépcső. Gyűlöletes egy valami. Ha megkínozhatnék bárkit, akit csak akarnék, tudod, ki lenne az? – Pike arca egyetlen kifejezéstelen sebhely volt. – Nos, nem érdekes. – Glokta gond nélkül lebicegett a lépcső aljára, majd néhány fájdalmas lépés után megállt egy nehéz, vasalt faajtó előtt. – Itt vagyunk. – Glokta előhúzott fehér köpenye zsebéből egy kulcscsomót, addig válogatott, amíg a kezébe nem került a megfelelő kulcs, aztán kinyitotta az ajtót, és belépett.

Sult főlektor nem ugyanaz az ember volt, mint régen. Persze egyikünk sem az. Fenséges fehér hajkoronája zsírosan tapadt aszott fejéhez, aminek egyik oldalát alvadt, sárgás-barnás vér borította. Egykor átható kék szeme most egészen élénkrózsaszín karikáktól körülvett ürege mélyére süllyedt, és teljesen eltűnt belőle a parancsoló szikra. Megszabadították a ruháitól, és a vállánál kissé szőrös, aszott testét beborította a cella mocska. Ami azt illeti, leginkább egy bolond, vén koldusra hasonlított. Lehetséges volna, hogy nemrég még ő volt az egyik legnagyobb hatalmú ember az egész Világ Körén belül? Sosem gondolná az ember. Legyen ez üdvös lecke mindannyiunk számára. Minél magasabbra mászik valaki, annál nagyobbat tud esni. – Glokta! – vicsorította Sult, és tehetetlen vonaglásba kezdett a székéhez láncolva. – Maga áruló, perverz gazember! Glokta felemelte fehérkesztyűs kezét, és a bíbor kő megvillant az éles lámpafényben. – Úgy hiszem, az eminenciás uram a helyénvaló megszólítás. – Maga? – Sult élesen felnevetett. – Főlektor? Egy ilyen aszott, szánalmas emberi roncs? Undorodom magától! – Ne jöjjön már ezzel. – Glokta fintorogva telepedett le a másik székre. – Az undor az ártatlanoknak való. Sult felnézett Pike-ra, aki fenyegetően emelkedett az asztal fölé. Árnyéka éppen a Glokta szerszámait rejtő ládára esett. – Mi ez az izé? – Egy régi barátunk, Sult uram, aki nemrégiben tért vissza az északföldi háborúból, és most új lehetőségeket keres. – Gratulálok! Sosem gondoltam volna, hogy talál egy saját magánál is visszataszítóbb segédet. – Ez nem volt szép, de szerencsére engem nehéz megbántani. Legyen mondjuk éppen olyan visszataszító. – És remélem, éppen olyan könyörtelen is. – Mikor lesz a tárgyalásom? – Tárgyalás? Mi a nyavalyáért akarnék én tárgyalást? Magát halottnak hiszik, és én senkit nem próbáltam meggyőzni az ellenkezőjéről. – Követelem, hogy szólhassak a Nyílt Tanács előtt! – Sult hasztalan küzdött a láncaival. – Követelem… Hogy dögölne meg! Meghallgatást követelek! – Követelje, amit csak akar – förmedt rá Glokta. – De nézzen körül. Senki nem kíváncsi a mondanivalójára, még én sem. Nem érünk rá ilyesmire. A Nyílt Tanács meghatározatlan ideig nem ülésezik. A Zárt Tanács átalakult, magát elfelejtették. Most én irányítom a dolgokat. Nagyobb hatalom van a kezemben, mint amilyenről maga valaha is álmodhatott. – Az a rettenetes Bayaz tartja a kezében a póráza végét. – Így igaz. Talán idővel lazíthatok ezen a pórázon, ahogy akkor is lazítottam, amikor maga vezetett. Eléggé, hogy a magam feje szerint intézzem a dolgokat, ki tudja? – Soha! Soha nem fog megszabadulni tőle! – Meglátjuk – vont vállat Glokta. – De van annál rosszabb is, mint amikor az ember az első a rabszolgák között. Sokkal rosszabb is van. Láttam olyat. – Meg is éltem. – Maga hülye! Szabadok lehettünk volna.

– Nem. Nem lehettünk volna. Aztán meg a szabadságot túl is értékelik. Mindannyian felelünk valamiért. Mind tartozunk valakinek ezzel vagy azzal. Csak a senkik teljesen szabadok. A senkik és a halottak. – Mit számít ez most már? – Sult fintorogva szegte le a fejét. – Mit számít bármi is? Tegye fel a kérdéseit. – Ó, nem azért jöttünk. Ezúttal nem. Nem a kérdések, nem az igazság és nem is egy vallomás miatt. A válaszokat már megkaptam. – Akkor miért csinálom ezt? Miért? Glokta lassan előre hajolt az asztal fölé. – Pusztán szórakozni jöttünk. Sult egy pillanatig csak bámult maga elé, aztán visítva felnevetett. – Szórakozni? Sosem kapja vissza a fogát. Sosem kapja vissza a lábát. Sosem kapja vissza az életét. – Hát persze, hogy nem, de a magáét elvehetem. – Glokta fájdalmak közepette lassan, mereven megfordult, és megmutatta fogatlan vigyorát. – Pike praktikális, lennél olyan jó, hogy megmutatod a foglyunknak a szerszámokat? Pike előbb Gloktára, majd Sultra pillantott. Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul állt egy helyben. Aztán előrelépett, és felemelte a láda fedelét.

Tudja-e az ördög, hogy ő az ördög? Elizabeth Madox Roberts A kezdet A völgy falát fehér hó borította. Középen a fekete út régi sebhelyként vezetett egészen a hídig, aztán tovább, Carleon kapujához. A tiszta fehér takarón itt-ott sás vagy fű fekete csomói törtek át. A fák fekete ágai egytől egyig megkapták a maguk fehér hócsíkját. A város fehér háztetők és fekete falak kavalkádjaként zsúfolódott a domb köré a fekete folyó alkotta villában, az ólomszürke ég alatt. Logennek az jutott eszébe, hogy Ferro Baldzsinn láthatja ilyennek a világot. Csakis feketének és fehérnek. Színtelennek. Elgondolkodott rajta, hol lehet most a nő, és mit csinál. Vajon gondol-e rá. Valószínűleg nem. – Megint itt vagyunk. – Igen – bólintott Reszket. – Megint itt vagyunk. – Nem sokat beszélt az egész hosszú út alatt Uffrithtól idáig. Igaz, hogy megmentették egymás életét, de a társalgás az más kérdés. Logen úgy sejtette, nem ő Reszket kedvenc cimborája. Kételkedett benne, hogy valaha is az lesz. A harcedzett lovasok hosszú libasorban léptettek le a domboldalon a félig befagyott, komótosan csörgedező patak mellett. A lovak és az emberek párát fújtattak, a lószerszám élesen csilingelt a fagyos levegőben. Ahogy átlovagoltak a hídon, az állatok patái dübörögtek az üreges fán, aztán nemsokára megérkeztek a kapuhoz, ahol Logen Bethoddal beszélt. A kapuhoz, ahol ledobta őt a falról. Nyilván a körben is visszanőtt már a fű, ahol a Félelmetest megölte, de aztán lehullott a hó, és elborított mindent. Végül így történik ez az emberek minden cselekedetével is. A feledés fátyla borítja őket. Senki sem sietett az üdvözlésükre, bár ebben persze nem volt semmi meglepő. A Véres Kilences érkezése sosem ok az ünneplésre, főleg nem Carleonban. Nem sült el valami jól az sem, amikor először itt járt. Meg egyetlen későbbi látogatása sem. Az emberek nyilván már zárkóztak is be a házaikba, és rettegtek, hogy ők fognak először elevenen elégni. Logen leugrott a nyeregből, és otthagyta Vörös Süveget meg a többieket. Reszkettel a sarkában nekivágott a macskaköves utcának, fel a meredek emelkedőn a belső falban nyíló kapu felé. Két pribék figyelte őket, ahogy közeledtek. Ketten Métely fiai közül, durva külsejű, kemény legények. Ahogy az egyikük szélesen elmosolyodott, azonnal látszott, hogy a fele fogsora hiányzik. – A király! – kiáltotta, és megforgatta kardját a levegőben. – A Véres Kilences! – ordította el magát a másik, és megcsörgette a pajzsát. – Északföld királya! Átvonult a csendes udvaron, ahol a sarkokba hordták össze a havat, és megállt Bethod termének magas ajtaja előtt. Felemelte a kezét, és csikorogva tárta ki a szárnyakat. Odabent sem volt sokkal melegebb, mint kint a hóban. A terem túlvégében a nagy ablakok nyitva álltak, és behallatszott a jéghideg vizű folyó

dübörgése. Skarling széke egy magas emelvényen állt, és hosszú árnyéka éppen Logen felé nyújtózott a durva padlódeszkákon. Ahogy a szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz, Logen észrevette, hogy valaki ül a széken. Fekete Métely. A szék oldalának támaszkodó fegyverek élesre fent pengéje ragyogott a félhomályban. Ez rávallott. Mindig a keze ügyében tartotta a fegyvereit. Logen elvigyorodott. – Kényelembe helyezted magad, Métely? – Kicsit kemény a seggemnek, őszintén szólva, de jobb itt ülni, mint a földön. – Megtaláltad Caldert és Sömört? – Igen. Megtaláltam őket. – Ezek szerint halottak, ugye? – Még nem. Gondoltam, mással próbálkozom. Beszélgettem velük. – Beszélgettél, mi? Azzal a két rohadékkal? – Ismerek náluk rosszabbakat. Hol van a Kutyaember? – Maradt még, vált néhány szót az Unióval, próbálnak egyezségre jutni. – Zordon? Logen megrázta a fejét. – Visszament a sárba. – Aha. Hát ez van. Így mindenesetre könnyebb. – Métely egy pillanatra oldalt kapta a tekintetét. – Mi könnyebb? – Logen körülnézett. Reszket ott állt közvetlenül mellette, és olyan képet vágott, mint aki emberölésen töri a fejét. Acél villant mellette az árnyékban. Egy készenlétben tartott penge. Ráérősen hátba szúrhatta volna Logent, ha akarja. De sem eddig nem tette meg, sem most. Egy darabig így álltak, mozdulatlanná meredve, mint a fagyott völgy odakint a falakon túl. – Leszarom én ezt. – Reszket csörömpölve hajította el a kését. – Jobb vagyok nálad, Véres Kilences. Jobb vagyok bármelyikőtöknél. Csinálj, amit akarsz, Métely. Én végeztem. – Ezzel sarkon fordult, kisietett, és elvonult az imént még a kapunál őrködő két pribék között, akik most a terem felé tartottak. Az egyik megemelte a pajzsát, és fenyegetően pillantott Logenre, a másik pedig behúzta maga után az ajtót, és véglegesnek ható csattanással emelte a helyére a reteszt. Logen kihúzta a Mester kardját a hüvelyéből, körülnézett, és a padlóra köpött. – Hát így állunk? – Persze hogy így – szólt Métely, aki továbbra is Skarling székében terpeszkedett. – Ha valaha is egy lépéssel tovább láttál volna az orrodnál, magad is rájöttél volna. – És mi a helyzet a régi időkkel? Mi a helyzet a szavaddal? – A régi idők elmúltak. Te tüntetted el őket. Te és Bethod. Az emberek szava nem ér sokat mostanság. Szóval? – kiáltott hátra a válla fölött. – Itt az alkalom, nem? Logen megérezte a pillanatot. Talán csak mázli volt, de a szerencséből mindig bőven kijutott neki. Hol a jó szerencséből, hol meg a balszerencséből. Abban a pillanatban, hogy félreugrott, már halotta is a számszeríj csattanását, amikor pedig a bukfenc végén feltérdelt, a nyílvessző hangos csattanással vágódott a falnak a terem végében. Calder. Logen hallotta, ahogy káromkodva nyúl újabb lövedék után.

–Véres Kilences, te átkozott kutya! – Sömör rontott elő az árnyékből. Csizmája kopogott a padló deszkáin, a hatalmas kezében akkor a bárdot szorongatott, mint egy kocsikerék. – Itt a halálod! Logen ott maradt, ahol volt, lazán, ugrásra készen lekuporodva, és elmosolyodott. Az esélyek nem mellette szóltak talán, de ehhez igazán hozzászokhatott már. Szinte megkönnyebbült, hogy nem kell gondolkodnia. A szép szavak és a politika semmit nem jelentettek a számára. De ez? Ezt értette. A penge a deszkába vágott, mindenfelé szálkák repültek. Logen már félregördült az útjából. Most óvatosan hátrálni kezdett, és hagyta, hogy Sömör a levegőt kaszálja körülötte a bárdjával. Végül is a levegő gyorsan gyógyul. A következő csapás oldalvást érkezett, de Logen elhajolt előle, és a bárd csak egy nagy darab vakolatot vert le a falról. Ahogy Sömör vicsorogva, apró dühös szemét kidüllesztve felkészült, hogy megint megforgassa a fegyverét, és talán a világot is kettéhasítsa vele, Logen közelebb lépett. A Mester kardjának markolata elkapta Sömör száját, mielőtt esélye lett volna lesújtani. Visszabicsaklott a feje, fekete vércseppek és fehér fogdarabok repültek szerteszét. Bizonytalanul hátrálni kezdett, Logen pedig követte. Sömör a szemébe nézett, felemelte a bárdot, és újabb rettenetes üvöltésre nyitotta véres száját. Logen csizmája oldalról találta el a lábát. Sömör térde éles reccsenéssel hátrafelé hajlott, a bárd elrepült a kezéből, csatakiáltása fájdalmas üvöltéssé alakult át. – A térdem! Á! Bassza meg! A térdem! – A padlón dobálta magát, az állán folyt a vér, és épen maradt lábával próbálta hátrafelé tolni magát. Logen kinevette. – Te felfuvalkodott disznó! Figyelmeztettelek, nem? – A kibaszott holtakra! – mordult fel Métely. Felugrott Skarling székéről, és megragadta a kardját meg a fejszéjét. – Ha azt akarom, hogy valami rendesen el legyen intézve, kibaszottul nincs választásom, minthogy magam fogjak neki. Logen legszívesebben átdöfte volna Sömör hájfejét, de túl sok más ellenfélre kellett odafigyelnie. A két pribék még mindig az ajtó mellett állt. Calder újabb nyílvesszőt illesztett a számszeríjára. Logen úgy helyezkedett, hogy lehetőleg mindannyiukat egyszerre szemmel tarthassa. Elsősorban persze Mételyt. – Hát jó, te hitetlen bitang! – kiáltotta. – Akkor most téged intézlek el. – Hogy én hitetlen? – vicsorgott Métely, ahogy lassan elindult lefelé az emelvény lépcsőjén. – Sötét egy bitang vagyok, igaz, ezt nem is tagadom. De semmi nem vagyok hozzád képest. Én meg tudom különböztetni a barátaimat az ellenségeimtől. Sosem öltem meg a sajátjaimat. Bethodnak egy dologban igaza volt. Te vagy maga a halál. Ha sikerül végeznem veled, tudod mit? Az lesz a legjobb dolog, amit életemben tettem. – Ez minden? Métely kivillantotta a fogait. – Ez, és a tököm tele van vele, hogy minden úgy van, ahogy te mondod. Fürgén csapott le, akár egy kígyó, a fejszét megforgatta a feje fölött, a kard derékmagasságban villant. Logen elhajolt a bárd elől, és fém csattant fémen, ahogy a pengét a sajátjával állította meg. Métely térde amúgy is fájó bordái között találta el, amitől levegő után kapkodva a falnak tántorodott. Métely pengéi fényes

csíkokat hagytak a homályban, ahogy újra támadott. Logen félreugrott az útjából, átfordult, majd a kardot lazán tartva a kezében peckesen a terem közepe felé indult. – Ez minden? – kérdezte, és szélesen elmosolyodott, nem is törődve az oldalában lüktető fájdalommal. – Ennyi kellett, hogy felpezsdüljön a vérem. Métely előreugrott, jobbra cselezett, aztán balról támadott; a fejsze és a kard egyszerre sújtott le. Logen látta őket közeledni, elhajolt a fejsze előtt, a kardot hörögve ütötte félre a sajátjával. Métely hátralépett, ahogy a Mester kardja elsüvített közvetlenül az arca előtt. A szeme megrándult, és az alatta keletkezett apró vágásból vörös csík folyt végig az arcán. Logen elvigyorodott, és megforgatta a kezében a kard markolatát. – Nem látom, hogy pezsegne. – Úgy ám – viszonozta a vigyort Métely. – Mint a régi szép időkben. – Akkor kellett volna megölnöm. – De akkor ám! – Métely egy pillanat megállás nélkül körözött, fegyverei ragyogtak a magas ablakon beáramló hideg fényben. – Szereted eljátszani a jóembert, igaz? Tudod, ki rosszabb egy gazembernél? Az a gazember, aki hősnek képzeli magát. Nincs semmi, amit egy ilyen ember ne tenne meg, és mindig talál magának kifogást. Egy könyörtelen rohadék már kikiáltotta magát Északföld királyának, és átkozott legyek, ha eltűrök egy nála is rosszabbat. – Cselezett a karddal, mire Logen hátrahajolt. Megint csattant Calder íja, és a nyílvessző elsüvített kettejük között. Métely megvetően pillantott Calder felé. – Engem akarsz kinyírni? Még egyszer elszúrod, és neked annyi, világos? – Fejezd már be a töketlenkedést, és öld meg! – kiáltotta Calder, miközben máris megint a számszeríjjal babrált. – Öld meg! – bömbölte Sömör valahonnan az árnyékból. – Azon vagyok, disznó. – Métely a fejével intett az ajtóban álló két pribéknek. – Beszálltok ti is, vagy mi lesz? – Azok ketten egymásra néztek, de egyikről sem sütött a lelkesedés. Aztán megindultak a terem közepe felé, kerek pajzsukat maguk elé emelték, Logenre szegezték a tekintetüket, és nekiláttak az egyik sarokba terelni. Logen vicsorogva hátrált. – Szóval így akarod elintézni? – Szívesebben ölnélek meg tisztességes küzdelemben. De ha sunyin kell végeznem veled? – Métely megvonta a vállát. – Az is éppen olyan jó. Nem vagyok az a típus, aki szívesen ad újabb esélyeket. Gyerünk, menjetek neki! A két pribék óvatosan közeledett, Métely pedig oldalt húzódott. Logen tovább hátrált, próbált ijedtséget színlelni, és valamiféle lehetőségre várt. Nemsokára el is jött az ő ideje. Az egyik pribék egy árnyalattal közelebb lépett, mint kellett volna, és leengedte a pajzsát. Rossz pillanatot választott, hogy felemelje a bárdját, és rosszul is csinálta. A Mester kardja éles sziszegéssel szelte le az alkarját, ami aztán csak a láncing vékony darabjánál fogva lógott a könyökénél. A férfi elvesztette az egyensúlyát, hangos, ziháló lélegzetet vett, és ordítani készült. A karja csonkjából spriccelő vér a padló deszkáira fröccsent. Logen hosszan belevágott a sisakjába, mire a pribék térdre rogyott.

– Hvarghh… – nyöszörögte, ahogy a vér végigfolyt az arcán. Fennakadt a szeme, és lassan az oldalára dőlt. A másik pribék teli torokból ordítva ugrotta át a holttestet. Logen megállította a kardját a sajátjával, aztán ahogy a két penge megcsikordult egymáson, vállával nekirontott támadója pajzsának, mire az a fenekére pottyant, felnyögött, és egyik csizmáját Logen felé emelte. Északföld királya meglendítette a Mester kardját, és a bokájáig kettéhasította a férfi lábát. A pribék vonyításától alig lehetett hallani a közeledő gyors lépéseket. Fekete Métely rohant Logen felé gyilkos vicsorba torzítva az arcát. – Dögölj meg! – kiáltotta. Logen elugrott, egyik oldalán a kard, a másikon a fejesze vétette el éppen hogy. Próbálta meglendíteni a Mester kardját, de Métely túl gyors volt és túl okos, úgyhogy még időben odébb taszította Logent a csizmájával. – Dögölj meg, Véres Kilences! – Logen elhajolt, hárított, és botorkálva hátrált, ahogy Métely pillanatnyi megállás nélkül, könyörtelenül csépelte tovább. Acél villant a sötétben, ahogy a pengék gyilkos erővel egymásnak csapódtak. – Dögölj meg, te gonosz faszfej! – Métely kardja lecsapott, és Logennek alig egy szemvillanásnyi ideje maradt, hogy kivédje az újabb támadást. A következő pillanatban a fejsze érkezett valahonnan alulról, beleakadt a keresztvasba, és kitépte a fegyvert Logen zsibbadt kezéből. Logen hátrált két lépésnyit, aztán megállt. Lihegve vette a levegőt, a nyakát csiklandozta az izzadság. Szép kis slamasztikában találta magát. Került már néhányszor csúnya zűrbe, és eddig mindig megérte, hogy aztán dalolhasson róla, de most nehéz volt elképzelni, hogyan lehetne ennél is kilátástalanabb a helyzet. Logen a Mester kardjára pillantott, ami most a padlón hevert, közvetlenül Métely csizmája mellett. – Gondolom, nem kapom meg a kardomat, hogy egyenlő esélyekkel küzdhessünk tovább, mi? Métely vigyora szélesebb volt, mint valaha. – Szerinted mi a nevem? Fehér Métely? Logen persze mint mindig, most is tartott magánál kést, méghozzá nem is egyet. Tekintete ide-oda ugrált Métely kardjának rovátkolt pengéje meg a fejsze között. Annyi kés a világon nincs, amennyi elég lenne ezek ellen, ha Fekete Métely forgatja őket. Aztán meg Calder is azon volt, hogy megint újratöltse azt a nyavalyás számszeríjat, és ő sem téveszthet célt örökké. Az átvágott lábú pribék az ajtó felé vonszolta magát, hogy beengedjen még néhány embert, akik aztán befejezhetik a munkát. Logen tudta, hogy ha marad, és harcba száll, akkor Véres Kilences ide vagy oda, neki befellegzett. Két választása volt hát: vagy meghal, vagy ad magának egy esélyt, hogy életben maradjon. Márpedig ez nem is igazi választási lehetőség. Ha az emberre vár egy feladat, jobb megtenni, mint örökké félni tőle. Logen apja ezt mondta volna. Logen az ablak felé fordult hát. Az ablak felé, ahonnan ragyogó fehér napfény és hideg szél áradt befelé. Futásnak eredt. Kiáltásokat hallott a háta mögül, de nem törődött velük. Csak futott tovább, a levegő sípolva áramlott a tüdejében, a hosszú fénycsíkok egyre közelebb értek. Egyre gyorsabban és gyorsabban futott, két ugrással fent termett az emelvényen, elrohant Skarling széke mellett. Jobb lába hangosat dobbantott az üreges

padlódeszkákon, bal lába az ablakpárkány kövén csattant, és minden maradék erejével a semmibe vetette magát. Egy pillanatra szabad volt. S már zuhant is. Gyorsan. Elzúgtak mellette a szurdok falai – szürke sziklák, zöld moha, fehér hófoltok villantak fel a szeme előtt. Logen lassan átfordult a levegőben, végtagjai tehetetlenül kapálóztak, még ahhoz is túlságosan félt, hogy felkiáltson. A zúgó szél elvakította, a ruháit cibálta, kiszorította a levegőt a tüdejéből. Tényleg ezt választotta? Itt és most, ahogy a folyó felé zuhant, nem tűnt valami okos döntésnek. De ha egy dolgot el lehet mondani Kilencujjú Logenről, hát… A víz egyre közelített felé. Aztán oldalba vágta, mint egy öklelő bika, kipréselte a levegőt a tüdejéből, fejbe verte, amitől elvesztette az eszméletét, és beszippantotta a hideg sötétségbe…