Jeremiás 2,1-19 Az Istenétől elidegenedett nép „Majd szóla az Úr nékem, mondván: Menj el, és kiálts Jeruzsálem füleibe, mondván: Ezt mondja az Úr: Emlékezem reád gyermekkorod ragaszkodására, mátkaságod szeretetére, a mikor követtél engem a pusztában, a még be nem vetett földön. Szent volt Izráel az Úrnak, az ő termésének zsengéje; a kik emésztik vala őt, mind vétkeznek vala, veszedelem támada rájok, azt mondja az Úr. Halljátok meg az Úr szavát, Jákób háza és Izráel házának minden nemzetsége. Így szól az Úr: Micsoda hamisságot találtak bennem a ti atyáitok, hogy elidegenedtek tőlem, és hiábavalóság után jártak, és hiábavalókká lettek? Még csak azt sem mondták: Hol van az Úr, a ki felhozott minket Egyiptom földéről, a ki vezérelt minket a pusztában, a kietlen és járatlan földön, a szomjúságnak és a halál árnyékának földén, a melyen nem vonult át ember, és a hol halandó nem lakott? És bevittelek titeket a bőség földébe, hogy annak gyümölcseivel és javaival éljetek; és bementetek, és megfertőztettétek az én földemet, és az én örökségemet útálatossá tevétek. A papok nem mondták: Hol van az Úr? A törvény magyarázói nem ismertek engem, és a pásztorok hűtelenekké lettek hozzám, a próféták pedig a Baál által prófétáltak, és azok után jártak, a kik tehetetlenek. Azért még perbe szállok veletek, mondja az Úr, és perelni fogok a ti fiaitok fiaival is! Menjetek csak át a Kittim szigeteire, és lássátok meg; és küldjetek Kédárba is és szorgalmasan vizsgálódjatok, és lássátok meg, ha volt-é ott ehhez hasonló? Ha cserélt-é valamely nemzet isteneket? noha azok nem istenek. Az én népem pedig felcserélte az ő dicsőségét tehetetlenséggel! Álmélkodjatok ezen, oh egek, és borzadjatok és rémüljetek meg igen! azt mondja az Úr. Mert kettős gonoszságot követett el az én népem: Elhagytak engem, az élő vizek forrását, hogy kútakat ássanak magoknak; és repedezett kútakat ástak, a melyek nem tartják a vizet. Szolga-é Izráel, a vagy otthon szülött-é ő? Miért lett prédává? Oroszlánok ordítanak reá, megeresztik hangjokat, és sivataggá teszik földjét; városai szétromboltatnak, lakatlanok. Nóf és Tahpan fiai is betörik koponyádat. Vajjon nem te szerezted-é ezt magadnak? Elhagytad az Urat, a te Istenedet, a mikor vezérelt téged az úton! Most is mi dolgod van néked Égyiptom útjával? Hogy Nilus-vizet igyál? Vagy mi dolgod van néked Assúr útjával? Hogy a folyam vizét igyad? A magad gonoszsága fenyít meg téged, és a te elpártolásod büntet meg téged. Tudd meg hát és lásd meg: mily gonosz és keserves dolog, hogy elhagytad az Urat, a te Istenedet, és hogy nem félsz engemet, ezt mondja az Úr, a Seregeknek Ura.” Ez a felolvasott rész, de a második fejezetet végig, sőt, szinte az egész Jeremiás könyve egy panasz, az Úrnak a panasza a népe iránt. Amit most felolvastunk, ez volt az első üzenete az Úrnak Izrael népe felé, ahogy mondta Jeremiásnak: Menj el, és mondd azt, amit én üzenek ennek a népnek. Nézzük most meg, hogy mit üzent Izrael népének az Úr. Az Úr üzenete Először is azt üzeni, hogy emlékezem reád. Nemcsak azt nézte az Úr, ami éppen akkor volt, hanem végig emlékezett arra - Izrael gyermekkorától egészen a mostani időig -, hogy milyen volt Izrael, mit tett, hogyan élt. Emlékezem reád. Nézzük meg, mire emlékezett az Úr!
A gyermekkor ragaszkodása „Emlékezem gyermekkorod ragaszkodására.” Mikor volt Izraelnek a gyermekkora? Én úgy gondolom, hogy az ősatyák idején, amikor még nem is volt nép, amikor még nem is látszott, hogy nép lesz. Csak az ígéret volt meg, hogy nagy néppé teszlek, mondta Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak is Isten. Azt mondja itt: Emlékszem a gyermekkorod ragaszkodására; Ábrahám ragaszkodására, Izsák és Jákób ragaszkodására. Érdekes, hogy az Úr nem emlékezik viszont az ő tévedéseikre, pedig azért az is volt. Kishitűségükre sem emlékezik, pedig az is volt. Ábrahám útja sem egy egyenes, győzelmi út volt végig. Mikor éhség volt, elment ő is Egyiptomba, bajok is érték, de aztán visszatért. Erre nem emlékezik az Úr. Csak arra emlékezik, hogy mint gyermek ragaszkodott hozzá, így is mondhatnánk: gyermeki ragaszkodással ragaszkodtak az Úrhoz. A szülő számára ez nagyon megindító. Akiknek van gyermeke, azok tudják, hogy amikor a gyermek kicsi és ragaszkodik a szüleihez, az milyen megindító a szülői szívnek. Kiskorában minden gyermek szinte kivétel nélkül - egyik jobban, a másik kevésbé - ragaszkodik a szüleihez. Az én gyermekeim is így voltak. Mindegyikről mondhatnék valamit, de most talán a legkisebb gyermekről mondok, időben ő van a legközelebb. Nagyon sokféleképpen fejezi ki a ragaszkodását. Például, amikor még kisebb volt, odajött hozzánk reggel az ágyba, kettőnk közé. Átfogta a nyakunkat, mind a kettőnknek, nem tudta, hogy melyikünket szeresse. Minden tettében látszott, hogy ragaszkodik. Mikor mentem dolgozni, majdnem minden reggel lefeküdt a küszöbre. Sírt, nem akart engedni, hogy elmenjek, maradjak otthon. Ragaszkodott a gyermek. Ilyen volt Izrael is. Tettek ballépéseket, de visszatértek az Úrhoz. A gyermek is néha-néha elmegy, de hogyha baj éri, akkor kiabál: Anyukám! Apukám! - vissza a szülőhöz. Az Úr csak erre emlékezett vissza, ami rossz volt, arra nem. Mi szülők is, no, valljuk be, erre emlékezünk, a gyermeknek a ragaszkodására. Igen nagy dolog az, amikor egy hívő ember is, Isten népe is ragaszkodik az Úrhoz. Elolvasok egy pár verset a 91. zsoltárból, ahol az Úr éppen ezt a gyermeki ragaszkodást nevezi nagy dolognak: „Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem ő benne bízom. […] Mert azt mondtad te: Az Úr az én oltalmam; a Felségest választottad a te hajlékoddá” (2. és 9. vers). Ugyanúgy, mint a kisgyermek. Akármilyen baj éri, tudja, hogy a legnagyobb oltalom az ő anyja és apja, s hozzájuk szalad, mint egy várba. 14. vers: „Mivelhogy ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, felmagasztalom őt, mert ismeri az én nevemet!” Tudja, hogy ez a név, Isten neve, Jézus Krisztus neve, ez az oltalom, ez a szeretet, ez az erő. Ez az, ahol menedéket találhat az ember, és erre emlékezett az Úr. A menyasszony hűsége Aztán olvashatunk itt mást is, amire emlékezett. „Emlékezem mátkaságod szeretetére.” Mikor volt a mátkaság? Azt meg is mondja itt az Ige, mikor volt: „emlékszem mátkaságod szeretetére, a mikor követtél engem a pusztában, a még be nem vetett földön.” 430 év alatt Egyiptomban formálódott nagy néppé Izrael. Nagy néppé, így olvassuk az Igében; igen hatalmas néppé. És akkor, mint ahogy a lányt a férfi hívja, Isten kihívta Egyiptomból az Ő népét, ami olyan volt, mint egy menyasszony. Azt mondja az Úr: Emlékszem erre a menyasszonyi hűségre, mátkaságodnak a szeretetére. „… követtél engem a pusztában, a még be nem vetett földön.” Érdekes, hogy az ősatyák idejére, Izrael gyermekkorára is így emlékszik Isten. Amikor azt mondta Ábrahámnak, hogy menjen ki a lakóhelyéről és rokonai közül, ő követte az Urat, ragaszkodott Hozzá. A népnek is azt mondta: Gyertek ki Egyiptom földjéből, és az Úr ment elől tűzoszlopban éjjel, felhőoszlopban nappal, és Izrael népe követte. Követte a Verestengeren át, követte a rettenetes pusztaságon át, ahol sem víz nem volt, sem kenyér, ahol nem szántottak és nem vetettek. S azt mondja az Úr: emlékszem mátkaságod szeretetére. „Követtél engem a pusztában, a még be nem vetett földön.” Milyen érdekes, hogy nem emlékezik arra a sok hűtlenségre, ami jócskán volt a pusztában!
Az Apostolok cselekedeteinek 7. részében szól az Ige erről a pusztai vándorlásról. Ez valóság, így történt: „A kinek nem akartak engedni a mi atyáink, hanem eltaszíták maguktól, és szívökben Égyiptom felé fordulának, Ezt mondván Áronnak: Csinálj nékünk isteneket, kik előttünk járjanak: mert ez a Mózes, ki minket Égyiptom földéből kihozott, nem tudjuk, mi történt ő vele. És borjúképet csinálának azokban a napokban, és áldozatot vivének a bálványnak, és gyönyörködének az ő kezeik csinálmányaiban. Az Isten pedig elfordula, és adá őket, hogy szolgáljanak az ég seregének; a mint meg van írva a próféták könyvében: Vajjon áldozati barmokat és áldozatokat hoztatok-é nékem negyven esztendeig a pusztában, Izráelnek háza? Sőt inkább hordoztátok a Molok sátorát, és a ti istenteknek, Remfánnak csillagát, a képeket, melyeket csináltatok, hogy azokat imádjátok: elviszlek azért titeket Babilónon túl” (39-43. vers). A jóra emlékszik az Úr Mit mutat ez az Ige? Azt, hogy nem volt hűséges Izrael, a mátka, hanem idegen isteneket imádott: a Molokot, Remfánnak a csillagát hordozta, és nem áldoztak az Úrnak. Ezzel szemben mit olvasunk a Mózes 5. könyvében? Pont az ellenkezőjét! „Mint a fészkén felrebbenő sas, fiai felett lebeg, kiterjeszti felettök szárnyait, felveszi őket, és tollain emeli őket: Egymaga vezette őt az Úr; idegen Isten nem volt ő vele” (5Móz 32,11-12). Most akkor hogy van ez? Úgy van, ahogy olvashatjuk több helyen az Igében, hogy ilyen a mi Urunk: nem emlékezik meg a bűnről. Hogy olvassuk az egyik helyen? Bűneikről és álnokságaikról meg nem emlékezem. Hanem mire emlékszik? A jóra emlékszik. És itt úgy olvastuk Jeremiásnál, hogy emlékszem rátok, emlékszem gyermekkorod ragaszkodására, emlékszem mátkaságod szeretetére. A többire nem emlékszik az Úr. Ez a szeretet. Ez az isteni szeretet, amikor nekünk is ezt mondja, hogy bűneinkről nem emlékszik meg, háta mögé veti. Igaz, hogy amikor Izrael a pusztában volt, minden bűn, minden lázadozás elvette a büntetését. Amikor fellázadtak Isten ellen, akkor az mindig több ezer ember életébe került; így olvassuk az Igében. Emlékszünk rá, hol háromezer, hol huszonhárom- vagy huszonnégyezer ember halt meg, mikor mennyi. Amikor már nem talál jót És most, Jeremiás idejében hová jutott a nép? Oda jutott, hogy hiába fenyíti az Úr, nem talál már semmi jót, amire emlékezhetne. Az Úr már nem talál semmi jót benne. Látjuk, a pusztában is sok baj volt, de volt valami jó: az, hogy mégis követték az Urat. Jeremiás idejére azonban oda jutottak, hogy nem talál az Úr már semmi jót. El is olvasnék egy igeverset Ézsaiás próféta könyvéből, az első fejezet 5. és 6. versét: „Miért ostorozzalak tovább, holott a bűnt növelitek? Minden fej beteg, és minden szív erőtelen. Tetőtől talpig nincs e testben épség, csupa seb és dagadás és kelevény, a melyeket ki sem nyomtak, be sem kötöztek, olajjal sem lágyítottak.” Pedig Ézsaiás hamarabb élt, mint Jeremiás, már hamarább mondotta ezt az Úr. Ide jutottak, és most Isten még mindig nem fordult el ettől a néptől. Azt kérdezi: „Micsoda hamisságot találtak bennem a ti atyáitok, hogy elidegenedtek tőlem, és hiábavalóság után jártak…” (5. vers). Mert az Úr nem idegenedett el tőlük, az Úr nem hagyta el őket. Azt kérdezi, ha Izrael népe olyan, mint egy menyasszony, akkor milyen hamisságot találtak bennem, hogy elfordultak tőlem, elidegenedtek tőlem; hiábavalóság után jártak és hiábavalókká lettek. Elidegenedtek az Úrtól Most nézzük meg az Igében, mit jelent, hogy atyáitok elidegenedtek tőlem. Nem volt már bennük a gyermeki ragaszkodás, hanem úgy viszonyultak Istenhez, mint az idegenek. Gondoljanak vissza a szülők, milyen fájdalmas ez, különösen azok, akiknek már nagy gyerekeik vannak! Visszaemlékeznek arra, amikor a gyerek még kicsi volt, mennyire ragaszkodott, majd megnőtt a gyerek, és idegen lett. Már nem kérdezősködik a szülője után,
már nem baj, ha nem találkozik vele; mint az idegen. Hogy fáj ez a szülőnek! Istennek is így fáj. Hogy lehet az, hogy elidegenedett, aki ragaszkodott hozzám? Ez az egyik. A másik pedig: Hogy lehet az, hogy hiábavalóság után jártak? Mert azt mondja: Emlékszem, amikor menyasszony voltál, utánam jártál, engem követtél a pusztában. Most már más után jársz. Nézzük meg, miben nyilvánult ez meg, mert tanulhatunk ebből. Mi is, akik itt vagyunk, mindnyájan ismerjük valamennyire az Urat. Valamennyire, nem mindenki egyformán, de valamennyire mindnyájan ismerjük. Vajon a mi életünkben nem következett be hasonló, hogy volt egy időszak, amikor hűségesebbek, ragaszkodóbbak voltunk, jobban követtük, jobban szerettük az Urat, mint most? Ha volt ilyen idő, az azt jelenti, hogy azóta idegenebb lett nekünk az Úr. Azt jelenti, hogy valami hiábavaló után járunk. Mi ez az elidegenedés? Ez részletesebben a 6. verstől a 9. versig van leírva. Hát így kezdődött el ez az elidegenedés: „Még csak azt sem mondták: Hol van az Úr, a ki felhozott minket Egyiptom földéről, a ki vezérelt minket a pusztában, a kietlen és járatlan földön, a szomjúságnak és a halál árnyékának földén, a melyen nem vonult át ember, és a hol halandó nem lakott? És bevittelek titeket a bőség földébe, hogy annak gyümölcseivel és javaival éljetek; és bementetek, és megfertőztettétek az én földemet, és az én örökségemet útálatossá tevétek. A papok nem mondták: Hol van az Úr? A törvény magyarázói nem ismertek engem, és a pásztorok hűtelenekké lettek hozzám, a próféták pedig a Baál által prófétáltak, és azok után jártak, a kik tehetetlenek.” Mikor szólta ezeket az igéket Jeremiás? „Jeremiásnak, Hilkiás fiának beszédei [...] A kihez szóla az Úr Jósiásnak, az Ammon fiának, Júda királyának napjaiban, az ő uralkodásának tizenharmadik esztendejében” (1,1-2). Nézzük meg, hogy mi volt Jósiás király tizenharmadik esztendejében, amikor az Úr szólt Jeremiáshoz. Jósiás király uralkodása alatt már idegen volt az Úrhoz, nem mondták, hogy hol az Úr, aki felhozott Egyiptom földéből. Nem magyarázták a törvényt, nem törődtek az Úrral; már egész idegen lett számukra az Úr. Izrael állapota Jósiás idejében Elolvasom Királyok második könyvéből, hogy milyen volt Izrael Jósiás idejében: 22. részéből a 3. verstől és a 23. részből is pár verset: „És történt Jósiás király tizennyolczadik esztendejében...” Tehát 13. esztendejében szóllott az Úr, amit most olvasunk, az 5 évvel később történt, mégis rávilágít arra, milyen volt az a kor, amikor Jeremiás ezeket az igéket mondta. „...Elküldte a király Sáfánt, Asaliának, a Messullám fiának fiát, az íródeákot, az Úr házához, mondván: Menj fel Hilkiához, a főpaphoz, és számlálják meg az Úr házába begyült pénzt, a melyet gyűjtöttek az ajtóőrizők a néptől. És adják azt az Úr házában való mívesek pallérainak kezébe, hogy adják a munkásoknak, a kik az Úrnak házán dolgoznak, hogy a háznak romlásait kijavítsák. És monda Hilkia, a főpap, Sáfánnak, az íródeáknak: Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia oda adta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt. És elméne Sáfán, az íródeák, a királyhoz, és megvivé a királynak a választ, és monda: A te szolgáid egybeszedék a pénzt, a mely a házban találtatott, és oda adták azt az Úr házában munkálkodók pallérainak kezébe. És megmondá Sáfán, az íródeák, a királynak, mondván: Egy könyvet adott nékem Hilkia pap. És felolvasá azt Sáfán a király előtt. Mikor pedig hallotta a király a törvény könyvének beszédit, megszaggatá az ő ruháit. És megparancsolta a király Hilkia papnak és Ahikámnak, a Sáfán fiának, és Akbórnak, a Mikája fiának, és Sáfánnak, az íródeáknak, és Asájának, a király szolgájának, mondván: Menjetek el, kérdezzétek meg az Urat én érettem és a népért és az egész Júdáért, e könyvnek beszédei felől, a mely megtaláltatott; mert nagy az Úr haragja, mely felgerjedett ellenünk, mivel a mi atyáink nem engedelmeskedtek e könyv beszédeinek, hogy cselekedtek volna mindent úgy, a mint megíratott nékünk” (2Kir 22,3-13). Majd otthon esetleg el lehet olvasni tovább.
Elveszett a törvénykönyv, és nem emlékeztek meg a szabadulásról Tehát hogy állott Izrael? Még a törvénykönyv is elveszett, az a törvénykönyv, amiből mindig olvasni kellett volna a népnek! Az a törvénykönyv, amit a királynak mindig fel kellett volna olvasnia! Ez is meg van írva a törvény könyvében, hogy a királyok is olvassák, és a szerint éljenek. Ez a törvénykönyv egyszerűen elveszett, nem is tudni, hogy milyen hosszú ideig nem volt meg. Úgy látszik, nem hiányzott senkinek. Vajon az Úr háza milyen állapotban volt? Azt tudjuk, hogy romos volt, mert ki kellett javítani. Hogy aztán a törvénykönyv is azért veszett el, mert az Úr temploma olyan romos volt, hogy fel sem tűnt, hogy a törvénykönyv nincsen, nem tudom, de minden esetre, ha nem volt törvénykönyv, akkor nem olvasták az Igét. Még valamit nem tettek meg: az Úr megparancsolta, hogy üljék meg a páskát, emlékezzenek meg az Egyiptomból való szabadulásról, de hosszú időn keresztül ezt a páskát sem ünnepelték. Így mondja az Ige: „És parancsolt a király az egész népnek, és monda: Ünnepeljetek páskhát az Úrnak, a ti Istenteknek, a mint meg van írva e szövetség könyvében; Mert nem szereztetett olyan páskha a birák idejétől fogva, a kik az Izráelt ítélték, sem pedig az Izráel és a Júda királyainak minden idejében, Hanem csak Jósiás király tizennyolczadik esztendejében szereztetett ilyen páskha az Úrnak Jeruzsálemben” (2Kir 23,21-23). Még csak azt sem kérdezték, hol van az Úr, aki felhozott minket Egyiptom földéről? Nem emlékeztek a páskabárány ünnepén a nagy szabadításra. Később olvashatunk arról, hogy Jósiás mennyi bálványtemplomot, bálványoszlopot, mennyi oltárt tett tönkre, amit a Baálnak állítottak, és még az Úr házába is idegen isteneknek a képeit és csillagát hordozták be, és ezeket mind hogy takarította el onnan. Hát igen, ez jellemző: az Úr házában idegen isteneknek a képei vannak, a törvénykönyv pedig elveszett! De így van ez ma is, amikor egy ember elidegenedik az Úrtól; kézzelfogható jele, hogy porosodik a Biblia, mintha nem is volna. Nem olvassák, nem forgatják, aztán már nem járnak az Úr házába sem. Később már nem emlékeznek meg az Úr csodáiról, tetteiről, szabadításáról, olyan szürke és idegen lesz minden. Ehhez a néphez szólt az Úr. És most mindenkinek Isten hadd mutassa meg, hogy vajon idegenebb lett-e az Úr számomra, mint egy évvel ezelőtt, vagy 5 évvel ezelőtt. Amikor visszaemlékezem, volt-e olyan idő, amikor égtem az Úrért, követtem az Urat, örömöm volt abban, hogy az Úr közelében lehetek. Örömöm volt abban, hogy kinyitottam a Bibliát, és szólt az Úr. Örömömet leltem abban, amikor együtt az Isten népével, szólt hozzánk az Úr. Mert az a templom most a szellemi templomot jelenti. Hiábavalóságok az élő Isten helyett A másik, amit az Ige említ, hogy hiábavalóság után jártak, és hiábavalókká lettek. Mi volt ez a hiábavalóság? 10. vers: „Menjetek csak át a Kittim szigeteire...” Ez a Kittim szigete a mai Ciprus, a Földközi-tengerben Izraeltől nyugatra fekszik. Tehát azt mondja, menjetek oda, nézzétek meg a nyugati népeket! De menjetek el Kédárba, keletre is (ezek a pásztor, nomád népek), ott is nézzétek meg, és szorgalmasan vizsgálódjatok, s lássátok meg, hogy akár keleten, akár nyugaton bármelyik népnél volt-e ehhez hasonló, hogy valamelyik nemzet istent cserél! Hogy valamikor volt egy istene - persze azok nem is istenek, csak bálványképek -, de ilyen még nem történt, hogy egy nép istent cserél. Ilyen még nem volt. Az én népem pedig felcserélte az ő dicsőségét tehetetlenséggel! Annyi bálványnak áldoztak, annyi bálványt imádtak, mondja egyik helyen, ahány utca van Jeruzsálemben. Minden környező népnek behozták a bálványát, s mindenütt meghajoltak. Áldoztak a hegyeken, a fák alatt, magaslatokon, bálványtemplomokat építettek. Hiábavalóság után jártak, és ez együtt szokott járni azzal, hogy elidegenedtek az Úrtól. Máshová húzott a szívük, idegen istenek után, hiábavalóság után.
Kettős gonoszság Azt mondja az Ige: „Álmélkodjatok ezen, oh egek, és borzadjatok és rémüljetek meg igen! Mert kettős gonoszságot követett el az én népem...” (12-13. vers). Mi volt ez a kettős gonoszság? Az első, hogy „elhagytak engem, az élő vizek forrását”. Egy olyan Istent hagytak el, aki számtalanszor bebizonyította, hogy szereti őket, hatalmas Isten, gondjukat viseli, megőrzi őket az ellenségtől, és minden jóval ellátja népét. Egy ilyen Istent elhagyni gonoszság volt! Ugyanúgy, mint a házasságban, ha egy asszony elhagy egy olyan férjet, aki nagyon szereti, rááldozza az életét, aki mindent megteremt neki, aki minden jóval ellátja, és mégis elhagyja: az gonoszság. Van egy másik gonoszság is: hogy nem egy különbhöz megy, mint az ő férje. Ha a mindennapi életből vesszük a példát, akkor olyan, mint amikor valaki egy jó férjet otthagy, és nem egy különbhöz, hanem egy utolsóhoz megy, aki nem is szereti, aki ki is fosztja, átlép rajta, meggyalázza, és otthagyja. Ezt tette Izrael. Nem egy különb istenhez ment, mert nincs más isten, pláne nincs különb isten! Ezt a példát hozza az Ige, hogy: Én voltam néktek az élő víznek a forrása, ti meg elmentetek, és repedezett kutakat ássatok. Ez nem is kút tulajdonképpen, hanem ciszterna, víztározó, amit belevájnak a földbe, hogy bele folyjon az esővíz. Az élő víz forrását, a bőséges vízforrást ilyenre cserélte fel az én népem – mondja az Úr -, ilyen félbevágott víztárolóra, amiben ott poshad a víz, mindenféle fertőzéssel van tele. Még a fala is repedt, nem is tartja a vizet, elfolyik belőle! Hát körülbelül ilyen nagy a különbség, amikor valaki elhagyja az Urat, és hiábavalóság után jár. Amikor e világ bálványai után, kezei csinálmányai után, földi gazdagság vagy földi érdek, vagy bármi után jár, ami nem az Úr. Mit mond az Ige? Hiábavalóság után jártatok, és hiábavalókká lettetek. Az ember egész élete hiábavaló élet lesz. Miért a poshadt víz kell? Vízforrás. Megkérdezem: hogy lehet egy élő vízforrást elhagyni, és egy víztároló piszkos, posványos, fertőzött vize után vágyni? Eszembe jut, hogy két-három évvel ezelőtt, itt Debrecenben nagyon forró, száraz nyár volt. Vízkorlátozás is volt, nem lehetett locsolni, napközben alig folyt a víz a csapból, különösen a 10. emeleten. S akkor felmentem Tornakápolnára. Ott egy olyan kút van, ami forrásra épül. Ha nem húzzák belőle a vizet, akkor kifolyik belőle a víz. Nagyon jó, bőséges vize van. Elmentünk kirándulni a gyerekekkel egy mély völgybe, a Kecskekúthoz, ahol egy hatalmas nagy csövön keresztül ömlik a víz, és egy patak folyik el onnan. Azt mondom: Uram, milyen érdekes! Ehhez lehet hasonlítani, itt van az élő víznek a forrása; jó, hűs forrás, jó hideg, igazi, kristálytiszta, üdítő víz. És nem kell az embernek! A posvány, a repedezett falú ciszterna kell. Miért? Testvérek, én úgy látom, hogy azért, mert az embernek, az újjá nem született embernek a természetében ez benne van, hogy mindent jobban szeret, mint Istent. Csak az isteni, tiszta életet nem bírja, más mindent jobban szeret. Nem baj, ha a világ posványa vagy a fertője, mindent megpróbál, csak az isteni, tiszta élettől idegenkedik. Mit mond itt az Úr Izrael népének? „Most is mi dolgod van néked Égyiptom útjával? Hogy Nilus-vizet igyál?...” Ahogy a pusztában vágytak az egyiptomi húsos fazekak után, meg a Nílus vize után, mint a kősziklából eredő víz után! Pedig ott is Krisztus követte őket, és a kősziklából víz eredt mindig, amikor szomjasak voltak, de nekik jobban kellett a Nílus víz. „...Vagy mi dolgod van néked Assúr útjával? Hogy a folyam vizét igyad?” (18. vers). Ez az Asszíriánál folyó víz az Eufrátesz. Tudjuk, mire mutat rá ez a két folyó? Az Eufrátesz: az ő atyáik itták azt a vizet Ábrahám előtt, mert Ábrahámot onnan hívta el az Úr, a folyamon túlról. S milyenek voltak akkor Ábrahám ősei? Józsué könyvéből tudjuk, hogy bálványimádók voltak. Az újjá nem született embernek, a mi bűnös természetünknek inkább tetszik az, amiből kihozott az Úr, itt a bálványimádás. Vagy inkább tetszik Egyiptom, a szolgaság háza, ahonnan kihozott az Úr. Csak a kősziklából való élő víz, ez nem tetszik az embernek. Most újból van itt egy kép, le
lehet mérni az életünket, hogy nekünk mi tetszik: az isteni tiszta élet, vagy pedig az a víz, amit a világ megfertőzött a bűnnel, és ami repedezett falú ciszterna, még egy jót sem lehet inni belőle. Ha elhagyjuk az Urat, a következményét aratni kell Azonban annak, amikor az ember elhagyja az Urat, mindig következménye van. Mégpedig nem olyan következménye, hogy az Úr megbüntet, amiért elhagytuk Őt, hanem olyan következménye van, ahogyan a 19. versben olvastuk: „A magad gonoszsága fenyít meg téged, és a te elpártolásod büntet meg téged.” Nem az Úr, hanem a magunk választotta út fenyít meg és büntet meg úgy, ahogy a Galata levélben olvassuk, hogy Istenből nem lehet gúnyt űzni, Isten neve nem csúfoltatik meg: amit vet az ember, azt aratja is. Izrael népe is amit vetett, hogy elidegenedett az Úrtól és idegen istenek után járt, annak a következményeit aratta. Mik voltak a következményei? Ezek: „Szolga-é Izráel, a vagy otthon szülött-é ő? Miért lett prédává?” (14. vers). Prédává lett, ahogy Ézsaiásnál mondja az Úr, hogy: Lerontom a kerítését. Ha ő vágyakozott az idegen népek istenei után, jöjjenek az idegen népek, és mutassák meg neki, hogy mi után vágytak. Dúlta is őt minden idegen nép, prédává lett. Így lesz az az ember is prédává, aki elhagyja az Urat, és bálványok után, hiábavalóság után jár, megtapasztalhatja, hogy mit kaphat ebből a világból. A világ csak hasznot húz belőle, ő pedig prédává lesz. Vagy a 15. vers: „Oroszlánok ordítanak reá, megeresztik hangjokat, és sivataggá teszik földjét; városai szétromboltatnak, lakatlanok.” Ez lett Izraelből. Jött az ellenség, feldúlta, lakatlan lett, sivatag lett. „Vajjon nem te szerezted-é ezt magadnak? Elhagytad az Urat, a te Istenedet, a mikor vezérelt téged az úton! [Az ember szerzi magának.] ... Tudd meg hát és lásd meg: mily gonosz és keserves dolog, hogy elhagytad az Urat, a te Istenedet, és hogy nem félsz engemet, ezt mondja az Úr, a Seregeknek Ura” (17. és 19. vers). Mindig keserves dolog, amikor az élő víz forrását elhagyjuk. Az én életemben hogy van? Befejezésül néhány kérdést teszek ide, testvérek, mindenki a szívében, az Úr előtti őszinteségben felelhet ezekre az Ige alapján. Az első kérdés ez, hogy volt-e olyan idő az életemben, amikor jobban ragaszkodtam az Úrhoz, jobban szerettem őt, mint most? Mert ha volt ilyen idő, akkor az azt jelenti, hogy ahhoz képest elidegenedtem, és hűtlen lettem az Úrhoz. A másik kérdés: ha elidegenedtem, akkor miért idegenedtem el, mit találtam az Úrban, ahogy kérdezi itt is: „Micsoda hamisságot találtak bennem a ti atyáitok, hogy elidegenedtek tőlem…” Miben csalódtam? Nem hiszem, hogy bárki is tudna valamit mondani jogosan, hogy az Úrban csalódott. Inkább azt lehet erre a kérdésre felelni, hogy én vágytam más után, nem elégített ki engem a mennyei, tiszta élet, hanem más után vágytam, ez volt az oka. Hogyha más után, hiábavalóság után jártam, akkor Istent vádolom-e, hogy aztán meglett ennek a következménye? Mert ennek a következménye az, ahogy olvastuk: gonosz és keserves dolog, hogy magamnak szereztem, amit szereztem. Istent vádolom-e ezért: „miért engedte meg az Úr?”, vagy pedig alázatosan azt mondom: Én választottam, én kerestem magamnak, és most már, amit vetettem, azt aratom is, nem lázadozok. Még egy kérdés: Isten vádolom-e azért, ha közben azt látom, hogy mikor hiábavalóság után futottam, az egész életem hiábavalóvá lett? Hiábavalóvá. Élek, de hiába minden, mint egy rom, összeomlott az életem, hiábavaló lett. Még így is megtérésre hív, magához hív Jó, ha az ember nem Istent vádolja, hanem meghajlik, és elismeri, hogy én vagyok az oka. És az az Isten, aki szólt Izrael népéhez, aki nem hagyta el Izraelt, aki még így is szerette Izraelt, az most sem hagy el bennünket. Az az Isten most sem azért üzen, most sem azért világít rá a
mi életünkre, mert ott akar bennünket hagyni, ha rádöbbentünk, hogy hiábavalóvá lettünk, hogy az utunk maga fenyített meg bennünket. Nem azért világít rá, hogy otthagyjon bennünket, hogy kínlódjunk tovább. Azt mondja az egyik helyen: Ha megtérsz Izrael, hozzám térj meg. Magához hív vissza: hozzám térj meg! Legalább azt a gonoszságot ne kövessük el Isten ellen, hogy a víztároló fala megrepedt, elfolyt a víz, és én ott vagyok belül szomjasan és éhesen, nehogy más víztároló után menjünk, hanem vissza az élő vizek forrásához, Istenhez, és Ő visszafogad! Az az Isten, aki azt mondja, hogy bűneikről meg nem emlékezem, hátam mögé vetettem. Ezt az elpártolást, ezt a bűnt is a háta mögé veti, mint ahogy van is egy prófécia Izraelről, hogy ingyen sem említtetik, nem emlékezik erre sem az Úr majd a végidőkben, ami Jeremiás idejében történt. A mi életünkben is nem emlékezik az Úr, eltörli a Krisztus vére, háta mögé veti. Csak ha megtérünk, hozzá térjünk meg! Ámen. Debrecen, 1987. január 25.
