LÁTÓHATÁ Jean-Paul Sartre ismeretlen interjúja 1972-ben Paul A. Schilpp professzornak, aki az Egyesült Államokban megjelenő igen rangos The Library of Living Philosophers című sorozatot szerkeszti, az a gondolata támadt, hogy a kiadványt, ahhoz hogy valóban reprezentatív képet nyújtson korunk bölcseletéről, ki kell egészíteni a Sartre munkásságát elemző kötettel. Miután Sartre vállalta a rá eső részt, nevezetesen egy rövid szellemi önéletr a j z megírását, hozzáláttak a n n a k a mintegy harminc t a n u l m á n y n a k az összeválogatásához, amelyek minden oldaláról megvilágítanák a f r a n c i a filozófus életművét. De Sartre időközben megvakult, és — amint egy közismert nyilatkozatából t u d j u k — képtelennek érezte magát, hogy tollat, írógépet, kéziratpapírt diktafonra, illetve magnószalagra cseréljen fel. Így, az önéletrajzot pótlandó került sor arra az 1975. m á j u s 12-én és 17-én lezajlott, összesen hétórás beszélgetésre, amelyen Sartre Oreste Pucciani, Susan Gruenheck és Michel Rybalka kérdéseire válaszolt. A mélyinterjú a Schilpp gondozta sorozat XVI. kötetében — The Philosophy of Jean-Paul Sartre — jelent meg 1981-ben, hogy aztán először franciául váljon hozzáférhetővé az európai olvasók szélesebb köre számára a MAGAZINE LITTÉRAIRE-ben (1982. 182.). Az ateista egzisztencializmus legjelentékenyebb gondolkodójának ú t j a a filozófiához nem volt nyílegyenes. Serdülőkora jövőképét a regényírás célképzete uralta. Pályamódosításra még akkor sem került sor, amikor a klasszikus f r a n c i a iskola „classe de philosophie"-nak nevezett osztályába került. Egyik filozófiatan á r a úgy m a r a d t meg emlékezetében, mint az önelégült középszerűség karikatúrája, a másik homályos fejtegetései a L'Étre et le Néant leendő szerzője számára egyenesen érthetetlenek voltak. Végre az érettségi küszöbén egy ú j tanár, Colonna d'Istria Bergsonra irányította Sartre figyelmét, csakhogy ez az érdeklődés átmenetileg félreértéssel társult: úgy döntött ugyan, hogy megszerzi a filozófiatanári képesítést, de csak mert összetévesztette a filozófiát a psziohológiával, s azt várta tőle, hogy módszeresen megmagyarázza, rendszerbe foglalja az ember lelki m ű ködéseit, segédeszközül szolgálva m a j d írói ténykedéséhez. „Sosem voltam bergsoniánus, de az első találkozásom Bergsonnal feltárta előttem a t u d a t tanulmányozásának egyik módozatát, s ez késztetett arra, hogy filozófiával foglalkozzam." A Sartre-kutatók által opus p r i m u m n a k tekintett 1927-es diplomamunka a képzetet tárgyalja, vagyis arról tanúskodik, hogy a végzős tanárjelölt felfogásában lélektan és bölcselet átfedik egymást. Fél évszázad múltán a Nobel-díjas gondolkodo elképzelésében az egyik embertudomány már integrálta, megszüntetve őrizte meg a másikat: „Van filozófia, tehát pszichológia nincsen. Az utóbbi egyszerűen nem létezik; vagy fecsegés, vagy erőfeszítés arra, hogy filozófiai fogalmakból vezesse le: mi is az ember." A kérdésekre adott válaszokból kitűnik, hogy Jean-Paul Sartre eszmerendszere a továbbiakban a klasszikus filozófia ismeretében alakult azzá, ami; hatott rá valamelyest Kant, erősen Platón, mindenek fölött pedig Descartes: „Karteziánusn a k vallom magam, főképp A Lét és a Semmiben." Az École Normale Supérieure harmadéves hallgatójaként Brunschvicg szemináriumán dolgozatot írt látszik egy befejezetlenül m a r a d t fiatalkori Sartre-kisregény, az Empédocle, une défaite, amelyben — Rybalka szerint — „a siralmas Frédéric"-nek nevezett szereplő Nietzschére emlékeztet, a filozófus író viszont kellőképpen ki nem dolgozott önarcképnek tekinti. Marxot m á r a k k o r t á j t olvasgatta, de még nem hatott rá, Hegelt viszont a háború utánig csak közvetve, egyetemi előadásokból, no meg róla szóló tanulmányokból ismerte. Faggatóit, akik életműve, gondolkodása alapos ismerőinek számítanak, igencsak meglepte Sartre-nak az a bejelentése, hogy a dialektikát meglehetősen későn, A Lét és a Semmi megjelenése (1943) után „fedezte fel". Ugyan már a tanárképző főiskolán megismerkedett a dialektikus módszerrel, de nem alkalmazta, bár tagadhatatlan, hogy A Lét és a Semmi m á r jelzi a nagy
fordulatot, amely m a j d 1945 után fog bekövetkezni. Válaszul azoknak a magyarázóinak, akik kezdettől dialektikusnak tartják, Sartre kifejti, hogy ilyenformán minden szerző gondolkodásában kimutathatók dialektikus elemek, hiszen „bárhol találunk egymásnak feszülő ellentmondásokat, amelyek valami mássá alakulnak". Bírálói felrótták Sartre-nak az episztemológia iránt tanúsított közönyét, valamint azt, hogy a természettudományos gondolkodás kívül esett érdeklődési körén. Sartre nem cáfolja, h a n e m kiegészíti ezt a megállapítást. Egyfelől, hogy az École Normale Supérieurön igencsak alapos természettudományos kiképzésben részesült, szilárd ismeretelméleti tájékozottság nélkül pedig nem taníthatott volna filozófiát. Másfelől viszont való igaz, hogy az ő számára az idő t á j t a legfontosabb gondolat az volt, „hogy a világ, úgy ahogyan látom, létezik, hogy a tárgyak, amelyeket érzékelek, valóságosak". Ahhoz, hogy filozófiai realizmusát a kifejtés szintjén is érvényesíthesse, Sartre-nak világszemlélettel és tudatszemlélettel kellett volna rendelkeznie. Éppen ezt kereste, s m á r - m á r azt hitte, meg is találta, előbb 1932-ben, Lévinas könyvében Husserlről, m a j d egy évvel később, amikor már Németországb a n és németül az Ideent olvasta: találkozott a fenomenológiával. Indokolt-e egy fenomenológus és egy egzisztencialista Sartre megkülönböztetése? A filozófus n e m volt h a j l a n d ó „duplán látni" magát. 1934-es cikkére, Az ego transzcendenciájára hivatkozik, amelyben — eltérően Husserltől, aki az ént a t u d a t belső adottságának tekinti — az egót mintegy a tudat tárgyaként, vagyis a tudaton kívülinek értelmezi, ezt a felfogást érvényesítette A Lét és a Semmiben, s vallotta magáénak az i n t e r j ú idején is, bár akkor a kérdés maga m á r n e m foglalkoztatta: „A szubjektivitás nincs a tudatban, h a n e m maga a tudat; így nyer értelmet a t u d a t mint a szubjektum objektivitása." A „Hit ez vagy tény?" kérdésre csattanós a válasz: „Hiszem, hogy tény." A filozófiai írások stílusára vonatkozó kérdések során még egy meghatározás születik: „A stílus a szavaknak egy bizonyos jelentésre utaló viszonya, és ez a jelentés n e m azonos a szavak puszta összegével." Stílus és jelentés összefüggése az életmű összegezésében is rendezőelvnek bizonyul, amikor Sartre p á l y á j á t szakaszolva alakulást, fejlődést lát, törést nem; a döntő szemléletváltozás azért szerinte is kívülről, a történelem felől jött: a háború, Franciaország megszállása, m a j d az Ellenállás és a Felszabadulás egyengette az u t a t a klasszikus filozófiai gondolkodástól a bölcseletet a cselekvéssel, az elméletet a gyakorlattal társító eszmerendszerek felé. Marxot, Kierkegaard-t, Nietzschét nevezi meg mint olyan gondolkodókat, akiktől a XX. század szemléletvilága ered. Freud bizonyos tanaitól — ilyen például a t u d a t t a l a n n a k tulajdonított fontosság — Sartre-ot mindig is elriasztotta a saját szemléletében mélyen benne gyökerező racionális, karteziánus szellem. A sartre-i ontológiáról megtudjuk, hogy ő maga sosem tudta filozófiáját másként elképzelni, mint a lét-problematikával összefüggésben: „A filozófia a létről vagy a létezőkről f a g g a t j a önmagát [...]. Nem érvényes egyetlen gondolkodás sem, ha nem vezet a létre vonatkozó kérdésekhez, [ . . . ] Vagy a létből kell kiindulni, vagy oda kell eljutni, mint Heidegger." A dialektikus ész kritikájának, éppen az a d j a meg a súlyát, ahogyan Sartre-nak sikerült ontológiai összefüggésbe helyeznie a marxizmus tényleges szemléleti eredményeit: „Minthogy csak egyéni tudatokban hiszek, n e m pedig közös tudatban, lehetetlen számomra, hogy csak úgy történelmi szintézisnek tekintsek valamilyen közös tudatot." Annak idején J e a n - P a u l Sartre zavarba hozta, részben magára is haragította kritikusait azzal, ahogyan megkülönböztette a filozófiát az ideológiától. Hogy élete végén is mennyire á r n y a l t a n igyekezett megőrizni a fogalmak tisztaságát, kiderül abból is, ahogyan kifejti: a filozófiák, miközben kritikailag lépnek fel az ideológiákkal szemben, amelyeket meghaladnak, egyben bizonyos fokig tükrözik is azokat. Észreveszi az ideológiai indítékot — vagyis az aktív hatalmi törekvést — azoknál is, akik éppen az ideológiák felszámolásának az igényével lépnek fel. A teória esélyeit fürkészve az elkövetkező száz óv távlatában, Sartre 1975-ben úgy képzeli el a filozófia jövőjét, mint amelynek közelebb kell hoznia egymáshoz az elméletet és a gyakorlatot, úgy hogy az előbbinek kell az utóbbit szolgálnia a teljes ember érdekében, egy olyan társadalmi cselekvés útján, amelynek jellegét és célját a szabadság határozza meg. Szilágyi Júlia
ROSSZABBODNAK NYUGAT-EURÓPA GAZDASÁGI KILÁTÁSAI (Time, 1982. 29.)
háború ebben az évben nem lesz hatással a gazdasági helyzetre, de nagyobb távlatokban megnövelheti a katonai kiadásokat és ezzel a költségvetési defiMúlt év decemberében a nyugat-eucitet. rópai közgazdászok Londonban tartott Ami Franciaországot illeti, Jean-Marie gyűlésén felcsillant a gazdasági fellenChevalier, a Paris-Nord egyetem közdülés bizonyos reménye. Július közepén gazdaság-professzora derűlátóbb: egyugyanaz a bizottság arra a megállapíszázalékos gazdasági növekedést helyez tásra jutott, hogy a fél évvel korábban kilátásba. A kormány arra irányuló tötáplált remények szertefoszlottak. Ennek rekvése, hogy támogassa a közfogyaszokát elsősorban abban látták, hogy az tást, nem járt a v á r t eredménnyel. Máamerikai k a m a t l á b a k igen magasak, s jusban például a külföldi autók vásárezért úgy vélik, hogy az év hátralevő lása 32 százalékra ugrott, a hazaiak kirészében a gazdasági dinamika további vitele viszont csökkent. A f r a n c i a gazlassulására és a munkanélküliség növedasági helyzet távolról sem biztató: az kedésére kell számítani. Az infláció elipari beruházás továbbra is visszaeső len alkalmazott „gyógymódot" egyenetendenciát mutat, és a f r a n k júniusi lesen veszedelmesnek ítélik, m e r t a keresértékelése sem javított sokat a helyzeten. kedelmi protekcionizmus emelkedését Az ú j bér- és árellenörzés feltehetően v o n h a t j a maga után, és a nemzetközi csökkenti m a j d az inflációt. Ebben az pénzügyi nyomás kiszikkaszthatja a évben az á r a k emelkedési r á t á j a 13,5 bankhiteleket. százalékos volt, vagyis több mint kétszeresen meghaladta az amerikai és a Nyugat-Németország képviselője, a nyugatnémet ritmust. A munkanélkülikieli egyetem világgazdaság-professzora, ség év végére mintegy 9%-ot ért el. Herbert Giersch a német ipari termelés egyszázalékos visszaesését t a r t j a valóA közgazdászok londoni bizottsága színűnek. Szerinte a helyzet csak 1983egyhangúlag visszautasította Reagan ban javulhat, amikor 1,50 százalékos nöszovjetellenes gazdaságpolitikáját. „A vekedésre lehet számítani. 1982 folyaman a munkanélküliség szerződéseket teljesíteni kell 7,5 — százalékot mondotér el. A múlt évi 6,3 százalék inflációs ta Giersch —, én nem értek egyet azindex ez év végére 4 százalékra csökzal, hogy a kereskedelmet politikai eszken. Giersch úgy véli, hogy a m u n k a közként használják, mert ez könnyen bérek túl magasak, és a recesszió főként kereskedelmi háborúhoz vezethet." B. A. ennek tulajdonítható. A fizetések átértékelése, bármilyen f á j d a l m a s eljárás is, elengedhetetlen, mert enélkül a gazdaA DIALEKTIKA(ÖN)MEGHALADÁSÁNAKESÉLYEI — AVAGY sági fellendülés nem következhet be. EGYENJOGÚSÁGA (Filozófiai Figyelő, 1981. 1.) Guido Carli, az Olasz Bank egykori elnöke úgy véli, hogy Olaszországban a növekedés ebben az évben 2 százalékos Korunk olyan változásokat hozott a lehet. Ez azonban szorosan kapcsolódik társadalmi-hatalmi erőterek viszonyháaz inflációs folyamathoz, amely a múlt lózataiban, melyek megoldása vagy vaévben Itáliában volt a legnagyobb: 16 lamilyenfajta rendezésének kísérlete a százalékos. A gazdasági fellendülést legviszonyok m á s f a j t a elgondolását, a goninkább a roppant nagy költségvetési dedolkodásmód radikális átalakulását ficit akadályozza, amely 10,7 milliárddal igényli. A szemléletváltás kérdését előh a l a d j a meg az eredeti előrejelzést. Ez a ször a különböző szubkultúrák (értelmihatalmas költségtöbblet főként az ínséségi, ifjúsági stb.) önmegfogalmazási kíges területek segélyezéséből, a társadasérletei állították előtérbe. Egy szubkullombiztosításból és a közegészségügyi kitúra önmagaként — vagyis szubkultúraadásokból származik. ként — csak úgy nyilvánulhat meg, ha a társadalom tiszteletben t a r t j a a pluraAz angliai becslések is túl derűlátónak lizmus elvét, ha biztosítottak akülönneműs bizonyultak. Samuel Brittan, a londoni sének" a feltételei. A hatvanas évek Financial Times helyettes szerkesztője az underground mozgalma például megpróeredeti 2 százalékos növekedés helyett bálta saját nézőpontjából átgondolni a csak 0,75 százalékost tart lehetségesnek, társadalomhoz fűződő viszonyát. Ezt a viszont az 1980-ban elért 20 százalékos szemléletváltást jelzi az „alternativitás" inflációs ráta ebben az évben 8 százafogalmának megjelenése. Ugyancsak ehlékra csökken. A munkanélküliség ebhez a gondolkodásmódhoz kapcsolódnak ben az évben 12,5 százalékra emelkeaz ún. „kisebbségek" (nők, gyerekek, dik, de csak azért nem többre, mert a nemzetiségek stb.) egyenjogúsági mozjelenlegi kormány sem engedélyezhet galmai. Az egyenlőségre való törekvés itt ennél magasabb százalékarányt. Valószínű, hogy a Falkland-szigetekért vívott
már szembefordul az egyneműsítéssel nem lehet megragadni egy statikus rend(homogenizálással). Az amerikai négerek szer meghatározottságain belül, mivel ezért tiltakoznak a „színes bőrű" (comaguk a viszonyok is megszűntek statiloured people) elnevezés ellen. A „fekekusnak lenni. Mind az azonosság, mind ték" alternatívája ugyanis nem a „fea különbözőség viszonylagos, abszolút hérként" (white people) valóönelismertetés alapjában lehetősége, mivoltukban csupánproblematikus a tiszta viszony hahanem a „sajátosság" jogszféráinak léttáresetei, s ez nem más, mint a lényeg rehozása saját eredeti mivoltuk (black hegeli koncepciója. Ez a dialektika az people) tiszteletben tartása mellett. egységre irányul: egy olyan struktúra elgondolása, mely a viszonyok dinamikusságát az egység stabilitásában szánHeinz Kimmerle tanulmánya többször dékszik megkötni. (Hegel igen nagy erőis hivatkozik Jean-Frangois Lyotardra. feszítést tesz, hogy egy elemeire bomló Lyotard a „kisebbségek" kérdését az világot a meghaladás által újból rendeemberi jogok és a társadalmi-hatalmi zett egészként gondolhasson el.) Ezzel viszonyok összefüggésébe helyezve megszembeállítandó a dialektika lenini megállapítja, hogy ezt nem lehet a hagyofordítása, amely éppenséggel az ellenmányos gondolkodásmóddal megközelítétességet tanulmányozza. teni. A nők státusa például csak akkor rendezhető adekvát módon, ha eltűnik a Kimmerle a továbbiakban a szükséges központ és a periféria kettőssége, mert korrekciók elvégzésére vállalkozik: addig a nők, mint kisebbségi réteg, szük,,Minden valóság viszonyok (Verhältségszerűen a periférián foglalnak henisse) f o r m á j á b a n gondolandó el. Ez a lyet. A beilleszkedést nem lehet azonogondolkodás mindig egyszerre meghasulásként elgondolni, az integráció a tározás és kizárás. Minden meghatározás különösség és a másság egyenlőként vapedig ellentmondásban áll azzal, amit ló elismerését feltételezi. Ezek a törekkizár. A valóságnak az elgondolása mint vések azonban csak egy más szerkezetű viszonyoknak az elgondolása ilyen mótársadalom- és gondolkodásmodellben don »eredendően és mindig« »ellentmonvalósulhatnak meg. Ez a m á s f a j t a tér dások e l g o n d o l á s á - n a k bizonyult." ,,Azok a reflek Lyotard szerint „a törvények és erköllyek az embernek vagy a cselekvése csök centrum nélkül összeállított rongyáltal kialakított viszonyoknak a jellemszőnyege" (patchwork). Az eddigi kétzésére szolgálnak, ellentéteseknek szápólusú szerkezet helyébe — melynek mítottak, míg a dolgok azon tulajdonsáalapvető elemei: az uralkodó azonosság gait, amelyeket nem az ő cselekvési vagy és az azt tagadó, tehát hatályon kívül világösszefüggésükben gondolunk el, a helyezett másság — egy olyan szerkezet különbözőség kategóriájában ragadtam lép, ahol a pólusok eltűnésével a kümeg." Az ellentétesség által jellemzett lönneműségek érvényesülnek. A „harcviszonyoknak meg kell szűnniük, mondtér" (a Jó és Rossz összecsapásának erja Kimmerle, s ez a harc megfeszítését kölcsi színhelye) olyan „játéktérré" alajelenti, míg a különbözőség által jelkul át, ahol a szembenálló jelentések lemzettek „maguktól feloldódnak".Ontológia antagonisztikus vagy nem antagonisztiez lévén az a radikális lépés, mely konkus (feszültségteljes, barátságos, szerető) cepcióját a Hegelétől eltávolítja. ellentétekből közömbös vagy n e m közömbös (tolerált, érdekes, egyenértékű) különbségekké válnak. A két jelentésA gondolkodás — konkrétan ennek térben azonos helyet elfoglaló elemek dialektikus f o r m á j a — fejlődése során megfelelnek egymásnak. felhalmozódtak a differencián alapuló A szigorúan elméleti alapfeltételeket továbblépés bizonyos előmunkálatai kielégítő gondolkodásnak, amennyiben mind a dialektikán belül — értve ezen önmagára irányulva s a j á t státusát, helya hegeli felfogás kijelölteepisztemologikustere zetének lehetőségeit és hatékonyságát gyományos metafizikákkal való radikávizsgálja, óhatatlanul szembesülnie kell lis szakítás esetleg egészen különböző ezzel a kihívással. Beilleszthetők-e a fenutakon haladó olyan képviselőinél, mint tebb jelzett, n e m hagyományos formáHeidegger, Foucault vagy Derrida. Mao ban jelentkező tapasztalatok a dialekCe-tung a fő- és mellékellentmondás tatikus gondolkodás hagyományos struknával á r n y a l j a , s teszi ezáltal rugalmatúrájába? sabbá a klasszikus felfogást, míg Althusser és meghatározottság viszonyának) alkoA szerző, Heinz Kimmerle e kérdés tóelemeit bonyolult rétegzettségükben írmegválaszolásában a hegeli filozófiából ja le, melyek kölcsönhatása egy sokréindul ki. Kritikai szemmel értelmezi A tűen összetett közvetítő apparátus rélogika tudományának azokat a passzuvén (pl. a jelenkori állam a felépítsait, ahol Hegel az azonosság, a különmény vonatkozásában) érvényesül. Mindbözőség és az ellentmondás kategóriáit vezeti be. Kimmerle szerint a valóság viszonyait adott történeti helyzetben
két felfogás megmarad a hagyományos meghatározottságok között, amennyiben ragaszkodik „az ellentmondás egyetemes ontológiai jelentőségéhez". Amit Heiddeger a Sein und Zeitban mint „ontológiai differenciát határoz meg, az egy olyan dimenzióra irányul, amelyben az azonossággal n e m a differenciát (különbség és különbözőség egységes fogalmát) mint az ő m á s á t állítjuk szembe, h a n e m a differenciát m a gában mint valami mást fogjuk fel, ami e két nagyság ellentétén, illetve ellentmondásán teljesen kívül vagy mellette helyezkedik el". Derrida a De la grammatologie című m u n k á j á b a n Saussure elméletével szemben az írás egyfajta rehabilitációját végzi el, ahol a különbség (amennyiben lehetséges az általa difference-ként jelölt fogalom ilyenszerű fordítása) a beszélt nyelv és az írás viszonyát jellemzi. A különbség nála „az a mozgás, amely szerint a nyelv, vagy bármely kód, vagy általában bármely utalásrend-
szer, »történelmileg« különbözőségek (différences) szöveteként konstituálódik". Az írás, a beszélt nyelvtől eltérően, rugalmas, tágítható szemantikai mezőt posztulál, melyben a „jelentések változó játéka" mehet végbe, a különbségnek döntő szerepe lévén e folyamatban. Foucault a hatalom sokrétűen szervezett f o r m á i n a k leírásában, az európai kultúra — és ezen belül az európai metafizika — hagyományos kétpólusú konstrukcióinak (igaz és téves, n o r m á lis és abnormális stb.) érvénytelenítését kísérli meg. E sarkítás feloldása végső soron a hatalmi viszonyok differenciálódásához vezet, lehetőséget adva arra, hogy egyidejűleg több oldalról közelítsék meg őket. Elméleti szempontokat illetően pedig a „kibékíthetetlen ellentmondások" kérdésének átfogalmazását nyújthatja. Ilyen előzmények után úgy tűnik — állapítja meg a szerző —, hogy a gondolkodásnak a világhoz való adekválódásában ú j a b b fejezet kezdődhet. K. A.
Tőrös Gábor: Tolsztoj
