.T◊ZSÉR JÁNOS.
.Játékok és nyelvjátékok. W
ittgenstein mind a Tractatus-szal, mind pedig kés√i f√ m∫vével, a Filozófiai vizsgálódások-kal egyegy filozófiai áramlat alapját teremtette meg. A Tractatus annak a filozófiai törekvésnek az egyik alapm∫ve, amely szerint (1) természetes, mindennapi nyelvünk úgy rossz, ahogy van, (2) a filozófia f√ feladata abban áll, hogy pontatlan, homályos természetes nyelvi megnyilvánulásainkat logikai eszközökkel egzakttá tegye, és végs√ soron (3) egy ideális, mindenféle pontatlanságtól és pongyolaságtól mentes nyelvet hozzon létre. A Filozófiai vizsgálódások ezzel szemben a „természetes nyelv filozófiája” (ordinary language philosophy) elnevezés∫ mozgalom alapm∫ve, amely szerint (1) természetes nyelvünk úgy jó, ahogy van, (2) semmi szükség nincsen arra, hogy megreformáljuk, és (3) a filozófia legf√bb feladata abban áll, hogy megértsük és leírjuk mindennapi nyelvünk m∫ködését. Ebben a tanulmányban Wittgenstein második filozófiájának jelentésfelfogását szeretném bemutatni, ezen keresztül pedig azt, hogy a kései Wittgenstein milyen elképzeléseket alakított ki a nyelvr√l. Eközben szeretném mindazokat a fogalmakat érinteni, melyek a kései Wittgenstein nyelvfelfogása szempontjából jelent√séggel bírnak.
során azt mondom partneremnek, hogy „íme, ez itt Kovács János”, akkor ebben az esetben a „Kovács János” kifejezéssel a jelen lev√ Kovács Jánost nevezem meg, más szóval a jelen lev√ Kovács Jánosra referálok. Vagy: amikor csillagász barátom egy nyári éjszakán az égboltra mutatva azt mondja, hogy „látod, az ott a Nagy Medve csillagkép”, akkor a „Nagy Medve csillagkép” kifejezéssel egy csillagképet nevez meg, vagyis a Nagy Medve csillagképre referál. Egyszóval, a tulajdonneveket arra használjuk, hogy velük bizonyos tárgyakat (személyeket, bolygókat, falvakat, folyókat, tavakat stb.) nevezzünk meg; csak rá kell mutatnunk egy adott tárgyra, és a tulajdonnév segítségével képesek vagyunk megnevezni. A tulajdonnevek mintájára azonban módunkban áll egy általános jelentéselméletet létrehozni, és azt, ami a tulajdonnevek esetében igaznak bizonyult, valamennyi predikátumra kiterjeszteni. Vegyük például a „sötétkék” szót. Mondhatjuk azt, hogy ezzel a szóval egy sajátos tárgyat, a sötétkék tulajdonságot nevezzük meg, egy sajátos min√ségre referálunk, arra a min√ségre, amit ezen és ezen a (kék) tárgyon figyelhetünk meg. De ugyanez érvényes az olyan predikátumokra is, mint például a „kisebb, mint”, ez a predikátum ugyanis azt a viszonyt vagy relációt jelöli, ami a kisebb és nagyobb tárgyak között fennáll. Ha azt mondjuk például, hogy „Budapest kisebb város, mint Chicago”, akkor az ebben szerepl√ „kisebb, mint” predikátummal a Budapest és Chicago város nagysága közt fennálló relációt nevezzük meg. Ezt az elméletet azonban még tovább b√víthetjük, és a tulajdonnevek és a predikátumok mellett a mondatokra is kiterjeszthetjük. Amikor azt mondom például, hogy „ez az ember
1
E
ls√ pillantásra úgy t∫nik, hogy nyelvi kifejezéseink egyetlen szemantikai funkciója abban áll, hogy azok segítségével a világban lev√ különféle entitásokat nevezzük meg. Amikor például egy bemutatkozás
61
T√zsér János
itt Kovács János”, akkor ezzel a mondattal azt a tényállást nevezem meg (azt a tényállást jelölöm), hogy ez az ember itt Kovács János; más szóval az „ez az ember itt Kovács János” mondattal arra a fennálló tényállásra referálok, hogy ez az ember itt Kovács János. Mindez azonban az ennél általánosabb mondatokra is igaz. Ha azt mondom, hogy „minden eml√sállat rendelkezik vesével”, akkor ezzel a mondattal egészen egyszer∫en arra a fennálló tényre referálok, hogy minden eml√sállat rendelkezik vesével. Az eddig elhangzottakat a következ√képpen összegezhetjük: Minden egyes nyelvi kifejezés (a tulajdonnevek, a predikátumok és a mondatok) bizonyos entitásokat (tárgyakat, min√ségeket, illetve tényállásokat) jelöl, nyelvi kifejezéseink mindegyike – és nemcsak a tulajdonneveink! – végs√ soron névként funkcionál. E nézet szerint (1) nyelvi kifejezéseink azáltal nyernek jelentést, hogy bizonyos (nyelven kívüli) entitásokat jelölnek, és (2) maguk ezek az entitások szavaink jelentései, következésképpen azok a szavaink, amelyek az égvilágon semmit nem jelölnek, semmire nem referálnak, nem is rendelkeznek jelentéssel. Mindez igen meggy√z√nek hat, hiszen a nyelv els√dleges funkciója abban áll, hogy szavaink segítségével a világban lev√ tárgyakat és min√ségeket nevezzük meg, mondatainkkal pedig a világban fennálló tényekre referáljunk. Ennek azonban az az el√feltétele, hogy a nyelv és a világ között kapcsolat álljon fenn, ami pedig a maga részér√l nem állhat másból, mint hogy nyelvünk minden egyes szava a külvilág tárgyainak vagy min√ségeinek neveként funkcionáljon. Azokat a jelentéselméleteket, melyek nyelvi kifejezéseink jelentését azonosítják azzal az entitással, amit nyelvi kifejezéseink jelölnek vagy megneveznek, filozófiai szakszóval denotációs jelentéselméleteknek vagy egyszer∫en névreláció elméletnek szokás nevezni. E nyelvr√l kialakított felettébb naiv, bár els√ ránézésre plauzibilisnek látszó elképzeléssel szemben azonban dönt√ ellenvetések tehet√k. A legelemibb ellenvetés e nézettel szemben az, hogy a min√ségek és a tényállások, melyeket a predikátumok, illetve mondatok jelölnek, nem tekinthet√k konkrét tárgyaknak. Ha felteszem azt a kérdést, hogy melyik entitást vagy melyik tárgyat jelöli a „piros”, avagy a „nagyobb, mint” predikátum, akkor ebben az esetben nem vagyok képes magát a tulajdonságot, illetve magát a relációt felmutatni a konkrét fizikai tárgyak mintájára. Az egyetlen, amit tenni tudok, hogy bizonyos számú piros szín∫, illetve különböz√ nagyságú tárgyat mutatok fel, amelyek példázzák (exemplifi-
kálják) a piros színt, illetve a „kisebb, mint” relációt; azonban néhány példa (exemplum) nem elégséges ahhoz, hogy egy predikátumot egyértelm∫en meghatározzunk. Ezek után pedig jogosan ébredhet bennünk a gyanú, hogy ez a jelentéselmélet valójában úgy jött létre, hogy mindazt, ami a tulajdonneveink használata esetében igaznak t∫nt, illegitim módon minden egyes szófajra alkalmazni kezdtük. Azt gondoltuk, hogy minden egyes szófajnak éppen ugyanúgy kell nyelvünkben viselkednie, mint ahogy a tulajdonnevek viselkednek. A helyzet azonban az, hogy a fentebb leírt jelentéselmélet valójában még a tulajdonnevek esetében sem m∫ködik. Könnyedén beláthatjuk, hogy nem azonosíthatjuk tulajdonneveink jelentését azokkal a tárgyakkal, amelyeket azok jelölnek, vagy amelyekre azok referálnak. Ebben az esetben ugyanis abszolút értelmetlen (jelentés nélküli!) kijelentést tennék, ha azt mondanám, hogy „Odüsszeusz Ithakában ért partot”, vagy hogy „Pantagruel szívelte és nagyra becsülte Panurgöt”, ugyanis ezekben a mondatokban olyan nevek szerepelnek, amelyek az elmélet szerint – mivel semmilyen létez√ tárgyat (személyt) nem jelölnek! – nem rendelkeznek jelentéssel. Ezt állítani azonban abszurd, hiszen ezeket a mondatokat minden kétséget kizáróan értelmes mondatoknak tekintjük. Mindez azonban nemcsak fiktív személyek neve esetén igaz. Ha ugyanis tulajdonneveink jelentése azonos volna azzal a dologgal, amit a tulajdonnév jelöl, akkor ebben az esetben a kitalált személyneveket tartalmazó mondatokon kívül valamennyi olyan mondat is értelmetlennek bizonyulna, amelyben olyasvalakire történik utalás, aki már nem él, azaz aki már nem létezik. A „Nagy Sándor Arisztotelész tanítványa volt”, vagy a „VIII. Henrik egészen rendkívüli módon kegyetlen ember volt” mondatok egészen egyszer∫en értelmetlenek volnának, ugyanis a bennük szerepl√ tulajdonnevek ma már egyetlen létez√ személyre sem referálnak. E megfontolásokból pedig az következik, hogy feltétlenül különbséget kell tennünk tulajdonneveink esetében a tulajdonnév hordozója vagy visel√je (az a személy vagy tárgy, aminek a kérdéses tulajdonnév a neve), és a tulajdonnév jelentése között.1 Értelmetlen azt mondani, hogy „a »Mount Everest« jelentése magasabb, mint 8000 méter”, de minden kétséget kizáróan értelmes azt mondani, hogy „az a tárgy, amit a »Mount Everest« név jelöl, magasabb, mint 8000 méter”. Végezetül: ha vesszük azt a mondatot, hogy „add ide a széket!”, akkor ebben a mondatban a „szék” szónak nem lehet az a szék a jelentése, melyet a fel-
62
Játékok és nyelvjátékok
A Menón cím∫ dialógusban Szókratész „mi az erény?” kérdésére Menón a következ√képpen felel:
szólítást tev√ személy követel, ugyanis ebben az esetben a „szék” szónak minden egyes szituációban más és más volna a jelentése, mindig éppen az a szék, amelyikr√l a beszéd éppen folyik. Más szóval: a fentebbi jelentéselmélet egészen egyszer∫en nem képes elfogadható magyarázatát nyújtani annak, hogy hogyan lehetséges valamennyi széket egyetlen szóval, a „szék” szóval jelölnünk.
Nem is nehéz megmondanom, Szókratészom. El√ször is, ha egy férfi erényét kérded, könny∫, mert a férfi erényéhez elég, ha városa ügyeivel foglalatoskodik, s foglalatoskodása során jót tesz barátaival. (…) Ha pedig a n√ erényét kívánod, nem nehéz kifejteni, hogy jól kell a házban gazdaasszonyi tisztét ellátnia, óvnia a javakat bent, és szót fogadnia férjének. S a gyermek erénye is más, más a lányé, más a fiúé, és az id√sebb férfié is, ha kívánod a szabadé, ha kívánod a rabszolgáé. És rengeteg másféle erény is van, úgyhogy nem okoz gondot megmondani az erényr√l, hogy micsoda; mert minden egyes foglalkozás szerint és életkor szerint, minden egyes munkánál és mindegyikünk számára más-más az erény (…) 2
2
A
filozófiatörténetben az iménti ellenvetések miatt a legtöbb filozófus elvetette azt a tézist, hogy szavaink jelentése minden esetben valamilyen konkrét, egyedi entitás volna, tudniillik, amit az adott szó jelöl: tulajdonneveink esetében egy adott fizikai tárgy, a predikátumok esetében pedig valamilyen konkrét min√ség vagy reláció. Valamennyien abból az intuitíve meggy√z√nek t∫n√ evidenciából indultak ki, hogy szavaink jelentése nem változhat annak függvényében, hogy ki, mikor és hol mondja ki √ket. Ennek értelmében azt állították, hogy a „szék” szó jelentése nem más, mint valamennyi szék közös lényege, más szóval a szék fogalma. Éppen azért áll módunkban a „szék” szóval valamennyi székre egyaránt referálni, mert a „szék” fogalma valamennyi szék közös lényegét hordozza. A bárszékek, a koncertteremben található ülések, az erd√ben, a pihen√helyeken található tuskók nem különösebben hasonlítanak egymásra, ennek ellenére lehet√ségünkben áll valamennyire egyaránt a „szék” szóval referálni, ugyanis rendelkezünk a „szék” fogalmával, ami magában foglalja minden egyes szék közös tulajdonságait. Egyes filozófusok ezt úgy fejezték ki, hogy azt állították: „szék”-fogalmunkat a nyelvtanulás során úgy alakítottuk ki, hogy elvonatkoztatva az egyes székek speciális vagyis lényegtelen tulajdonságaitól, egyedül a székek lényeges (vagyis mindegyikben közös!) tulajdonságait foglaltuk egybe. Az a nézet, amely szerint léteznek efféle közös lényegek, valamint hogy szavaink jelentései éppen ezek a közös lényegek vagy fogalmak volnának, a filozófia kialakulásával egyid√s. Jól szemlélteti ezt az álláspontot Szókratész esete. Amikor a filozófia hajnalán Szókratész azzal a kéréssel fordul beszélget√partnere felé, hogy az mondja meg, mi az erény, vagy mi a jámborság, akkor tulajdonképpen arra kíváncsi, hogy mik azok a tulajdonságok, amik minden egyes erényes, illetve jámbor cselekedetben közösek.
Szókratész azonban – mivel az „erény” fogalmára kíváncsi –, Menón válaszával abszolút elégedetlen:
(…) Menónom: lám, sok erényt találtunk, holott egyet kerestünk (…) arra az egyre pedig, mely mindegyikben közös, nem bírunk rátalálni.3 Nagyon fontos egészen pontosan látnunk, hogy ez az álláspont miben hasonlít és miben tér el az el√z√ pontban felvázolt naiv jelentéselmélett√l. Megegyeznek abban, hogy mindkett√ szerint egy adott szó jelentése nem más, mint amit a szó jelöl, azaz valami szótól különböz√ nyelvfüggetlen entitás, valami második, ami mintegy kívülr√l a szóhoz járul. Ennyiben mindkét álláspont a denotációs jelentéselméletek közé tartozik. Különböznek viszont annak a megítélésében, hogy milyen típusú entitásokat is jelölnek szavaink. Az el√z√ pontban bemutatott, naivnak min√sített nézet szerint egy adott szó jelentése (vagyis amit a szó jelöl) mindig valamilyen konkrét entitás: egy egyedi tárgy, vagy egy egyedi min√ség. E mostani álláspont szerint azonban egy szó jelentése (vagyis amit a szó jelöl) a fogalom; egy olyan entitás, ami bizonyos egyedi tárgyak vagy min√ségek közös lényegét foglalja magában. Ebb√l adódóan ez az elmélet nem esik bele azokba a hibákba, melyeket az el√z√ pontban bemutatott elmélet bírálata során felsoroltunk. Könnyedén képes például választ adni arra a kérdésre, hogy hogyan lehetséges egyetlen szóval egy sor különböz√ egyedi tárgyat vagy min√séget jelölni. A válasz pedig így hangzik: egy szó els√dlegesen mindig egy fogal-
63
T√zsér János
játékoknak nevezzük, Szókratészhez hasonlóan könnyen kialakulhat bennünk az az elképzelés, hogy léteznie kell olyan tulajdonságoknak, amelyek ezen dolgok mindegyikében megtalálhatók. Wittgenstein ezzel szemben azt állítja, hogy ez az elképzelés távolról sem magától értet√d√, más szóval azt állítja, hogy az „ezeket és ezeket a tevékenységeket játékoknak nevezzük” ténykijelentésb√l nem következik az „ezekben és ezekben a tevékenységekben kell lenni valami közösnek” konklúzió, ha pusztán arra hivatkozunk, hogy „különben ezeket és ezeket a tevékenységeket nem neveznénk játékoknak”. E (filozófiában meggyökeresedett) következtetés helyett, ami az a priori bizonyítás színében tetszeleg, Wittgenstein azt ajánlja, hogy vizsgáljuk meg, hogy ténylegesen vannak-e a játéknak nevezett tevékenységekben olyan tulajdonságok, amelyek valamennyiben közösek. Ha ugyanis ezt a filozófiában igen-igen szokatlan eljárást elvégezzük, akkor azt találjuk, hogy a játékok esetében ilyen tulajdonságok nem léteznek. Arra a kérdésre, „mi a játék?” nem vagyunk képesek akként felelni, hogy „a játék az a tevékenység, aminek ilyen és ilyen tulajdonságai vannak”, ugyanis a javasolt eljárás azt mutatja, hogy a játékok esetében nincsen egy x, y és z tulajdonságegyüttes, ami az összes játékban közös volna, és ami alapján valamennyi játékot „játéknak” nevezhetnénk. Hanem – ahogyan Wittgenstein fogalmaz – csak hasonlóságok vannak „nagyban és kicsiben”; „egymást átfed√ és keresztez√ hasonlóságok bonyolult hálóját látjuk”, azonban nem látjuk ama lényegi jegyeknek a halmazát, aminek alapján valamenynyien játékok volnának. Wittgenstein a következ√képpen folytatja a gondolatmenetét:
mat jelöl, amit – mivel egyedi tárgyak közös lényegét tartalmazza – több tárgyra is alkalmazni lehet.
3
A
Filozófiai vizsgálódások egyik legtöbbet idézett helyén Wittgenstein megkísérli cáfolni az iménti, a filozófiatörténetben messzemen√kig elfogadott és magától értet√d√nek tekintett vélekedést, azt igyekezvén kimutatni, hogy valójában efféle közös lényegek nem léteznek: Vizsgáld meg egyszer azokat a folyamatokat, amelyeket „játékok”-nak nevezünk. A táblajátékokra, kártyajátékokra, labdajátékokra, küzd√sportokra stb. gondolok. Mi a közös mindezekben? – Ne mondd, hogy „Kell valami közösnek lennie bennük, különben nem hívnánk √ket »játékok«-nak” – hanem nézd meg, van-e valami közös mindben. – Mert ha megnézed √ket, nem fogsz ugyan olyasmit látni, ami mindben közös, de látsz majd hasonlóságokat, rokonságokat, mégpedig egész halomnyit. Szóval: ne gondolkozz, hanem nézz! – Nézd meg például a táblajátékokat és kiterjedt rokonságukat. Majd térj át a kártyajátékokra: itt sok megfelelést találsz ama els√ osztállyal, de sok közös vonás elt∫nik, sok más viszont el√t∫nik. Ha pedig áttérünk a labdajátékokra, akkor egynémely közös vonás megmarad, de sok el is vész. – Minden játék „szórakoztató”? Hasonlítsd össze a sakkot a malommal. Vagy talán mindenütt van nyerés és vesztés, és mindenütt versengenek a játékosok? Gondolj a pasziánszokra. A labdajátékokban van nyerés és vesztés; de ha egy gyermek a labdát a falnak dobja majd ismét elkapja, akkor elt∫nik ez a vonás. Nézd meg, hogy milyen szerepet játszik az ügyesség és a szerencse. És milyen más az ügyesség a sakkban és a teniszben. S gondolj most a körjátékokra: itt megvan a szórakozás eleme, viszont mennyi más jellegzetes vonás elt∫nt! És így mehetünk végig a játékok sok-sok más csoportján, s láthatjuk, amint hasonlóságok t∫nnek el és fel. E vizsgálódás eredménye pedig így hangzik: az egymást átfed√ és keresztez√ hasonlóságok bonyolult hálóját látjuk. Hasonlóságok nagyban és kicsiben.4
Ezeket a hasonlóságokat nem tudom jobb szóval jellemezni, mint hogy „családi hasonlóságok”; mert így fedik át és keresztezik egymást azok a különböz√ hasonlóságok, amelyek egy család tagjai között állnak fenn: termet, arcvonások, a szem színe, a járás, a temperamentum stb., stb. És azt állítom: a „játékok” egy családot alkotnak. Éppígy alkotnak például a számfajták is családot. Miért nevezünk valamit számnak? Nos, például mert közvetlenül rokon valamivel, amit eddig számnak neveztünk; és ezáltal, mondhatjuk, közvetve rokonságba kerül valami mással, amit szintén így nevezünk.5
Mir√l is van pontosan szó? Végiggondolom, milyen tevékenységeket nevezünk játékoknak: a sakkot, a malmot, a futballt, a barkochbát, a teniszt, a bújócskát stb. Mivel mindezeket a tevékenységeket
Wittgenstein álláspontjával kapcsolatban feltétlenül el kell oszlatnom három tipikus félreértést, me-
64
Játékok és nyelvjátékok
Wittgenstein érvelésének a hatókörét. Ez az álláspont azonban ugyancsak téves, és ezt könny∫szerrel tesztelhetjük is. Vegyük például a teljesen mindennapi (és már sokat emlegetett) „szék” szót. Mondhatja valaki azt, hogy a „szék” szó korrekt definícióját adja meg akkor, ha azt állítja, hogy „a szék nem más, mint külön ül√hely egyvalaki számára”. Ez a definíció azonban nem korrekt, ugyanis olyan tárgyak is kielégíthetik a definícióban benne foglalt feltételt, amelyeket nem nevezünk széknek, például egy hinta. Vagy nézzünk egy másik példát, az „erd√” szót. Azt hiszem, hogy egy rétet, amelyen elszórtan csak néhány fa található, senki nem nevezne erd√nek. De pontosan mekkora fas∫r∫ségt√l kezdve mondanánk nyugodt szívvel egy földterületre, hogy az erd√? Pontosan mennyi fának és aljnövényzetnek kell lenni átlagosan egy négyzetméteren ahhoz, hogy a területet erd√nek mondjuk? Ezekre nézve nincsen egzakt válasz. (Egy faiskolát, ahol szinte közvetlenül egymás mellett n√nek facsemeték, senki nem nevezne erd√nek, holott a négyzetméterre jutó fák száma igen magas.) Vagy: mikor mondunk valamit könyvnek? Könyvnek mondjuk-e például azokat az igen vastag füzeteket, melyekbe kézzel írtak? Könyvnek mondjuke azt az igen vastag füzetet, amelyben csak néhány oldalon van nyomtatás? A legmeglep√bb mindazonáltal az, hogy Wittgenstein érvelése a tulajdonnevek egy csoportjára is alkalmazható:
lyekkel gyakran találkozhatunk a Wittgensteinr√l szóló irodalomban: 1. Mondhatja valaki azt, hogy Wittgenstein álláspontja triviálisan hamis, hiszen igenis minden játékban van valami közös, az nevezetesen, hogy valamennyi játék egyfajta tevékenység. Ez az ellenvetés azonban félreértésen alapul, ugyanis Wittgenstein nem ezt vitatja. Amit Wittgenstein vitat, az az, hogy létezik egy olyan tulajdonság (vagy tulajdonságegyüttes), ami csak a játékokban közös. Más szóval: Wittgenstein azt állítja, hogy nem lehetséges megadni a játékok szükséges és elégséges feltételét; nem lehet azt állítani tehát, hogy ha egy tevékenység rendelkezik x, y és z tulajdonságokkal, akkor az játék, és ha egy tevékenység játék, akkor az rendelkezik x, y és z tulajdonságokkal. Mondom némileg másképp: Wittgenstein azt állítja, hogy a „játék” szónak nem lehet megadni tökéletes és teljes definícióját. Hisz’, milyen szavakkal is szoktuk leírni vagy definiálni játékainkat? Azt mondjuk például, hogy „minden egyes játék szórakoztató”, vagy hogy „valamennyi játékban szerepet játszik az ügyesség”. Észre kell azonban vennünk, hogy ezek a (definíciós kísérletekben használt) szavak is csak „családi hasonlóság”-fogalmak, hiszen egészen másféle értelemben mondjuk szórakoztatónak a pasziánszt, mint a backgammont, és egészen másféle ügyességre van szükség az ultiban, mint a kosárlabdában. Vagyis felmerül a kérdés, hogy mi a közös az ultihoz és a kosárlabdához szükséges ügyességben, mi a közös a pasziánsz és a backgammon szórakoztató voltában. És ekkor az eredmény ugyanaz lesz, mint el√ször, a játékok esetében. Az ultizáshoz szükséges ügyesség és a kosárlabdázáshoz szükséges ügyesség közös jegye lesz például a szemfülesség, de a fizikai er√nlét csak a kosárlabdához szükséges ügyességnek lesz a jegye. Továbbá, a pasziánsz szórakoztató volta és a backgammon szórakoztató volta megegyezik abban, hogy mindkett√ kellemes izgalmat eredményez, azonban a pasziánsz nélkülözni fogja a szórakozás ama módját, amit a másik ember legy√zése felett érzett öröm okoz nekünk. Amit Wittgenstein mondani akar tehát az, hogy definíciós kísérleteinket egészen a végtelenségig folytathatjuk anélkül, hogy valaha is egyetlen végleges és megnyugtató definícióhoz jutnánk. 2. Sokan azt hiszik, hogy amit Wittgenstein a „játék” kapcsán mond, az els√sorban fogalmainknak mindössze egy speciális osztályára igaz, az olyan elvont fogalmakra mint „tudomány”, „m∫vészet”, „történelem” stb., és ezzel nagymértékben lecsökkentik
Vizsgáld meg ezt a példát: ha valaki azt mondja, „Mózes nem létezett”, akkor ez sok mindent jelenthet. Jelentheti azt, hogy az izraelitáknak nem egyetlen vezérük volt, amikor kivonultak Egyiptomból – vagy: a vezérüket nem Mózesnek hívták – vagy: nem volt olyan ember, aki mindazt véghezvitte volna, amit a Biblia Mózesról elmond – vagy stb., stb. Russellt követve azt mondhatjuk: a „Mózes” nevet különböz√ leírások segítségével lehet definiálni. Például így: „az az ember, aki az izraelitákat kivezette a sivatagból”, „az az ember, aki abban az id√ben és azon a helyen élt, és akit akkor »Mózes«-nak hívtak”, „az az ember, akit gyermekként a fáraó lánya kihúzott a Nílusból” stb. És aszerint, hogy az egyik vagy a másik definíciót fogadjuk el, kap a „Mózes létezett” mondat más jelentést, és éppígy minden más mondat is, amely Mózesr√l szól.6 Mir√l is van szó? Mózes személyér√l több olyan leírást adhatunk, amelyek definiálják √t. De minden további nélkül készen állunk
65
T√zsér János
szó jelentéssel rendelkezzék, azaz meghatározott funkciót töltsön be a nyelvben, nincsen szükség arra, hogy pontosan definiálva legyen. Ebben a pillanatban nem rendelkezünk a „játék” szó egzakt meghatározásával, mégis képesek vagyunk meghatározott szituációkban korrekt módon használni azt. Egyszer∫en szólva tehát az a tény, hogy nyelvünk szavai nem rendelkeznek rögzített, jól körülhatárolt jelentéssel, vagyis hogy pontatlanok, nem jelenti azt, hogy nem képesek tökéletesen funkcionálni nyelvünkben. Szavaink pontatlansága mindennapi kommunikációink során ugyanis éppen annyira nem okoz gondot számunkra, mint az, hogy a Nap–Föld távolságot nem méterben adjuk meg, vagy hogy az asztalos nem 0,001 milliméter pontossággal szeli le a falapokat.8 Az „abszolút pontosság” eszméje alapvet√en nonszensz; „pontosnak lenni” ugyanis mindig annak a függvénye, hogy éppen milyen cél lebeg el√ttünk. Minden emberi preferenciától független pontosság nem létezik. Ezzel Wittgenstein nem azt mondja, hogy nem lehetséges definiálni például az „erd√” fogalmát. Elképzelhet√, hogy egyszer valaki pontosan meghatározza, hogy egy négyzetméteren mennyi fának, aljnövényzetnek stb. kell lennie ahhoz, hogy az adott területet erd√nek nevezzük. Ebben az esetben azonban ez az illet√ nem azt határozná meg, hogy az „erd√” szót ténylegesen hogyan használjuk, hanem egyszer∫en határokat adna e szó jelentésének. Következésképpen eljárása a puszta önkényen alapulna. Ahogy Wittgenstein ezt kifejezi:
arra, hogy ezt a definícióban szerepl√ tulajdonságegyüttest megváltoztassuk, ha valamilyen új, eddig ismeretlen vagy az eddigiekkel épp ellentétes információ jut a birtokunkba. Tegyük fel, hogy 50 év múlva egy történész kimutatja, hogy Mózest nem a fáraó lánya találta (pláne nem szülte!), hanem teljesen normális körülmények között egy egyszer∫ kézm∫ves családban született és nevelkedett. Minden más, róla szóló leírás azonban maradna a régiben. Ebben az esetben történészünk valószín∫leg nem azt írná tanulmányaiban, hogy „kiderült, hogy Mózes nem létezett”, hanem azt, hogy „kiderült, hogy Mózes, akir√l eddig azt hittük, hogy a fáraó lánya találta, egy egyszer∫ kézm∫vescsalás sarja”. De ha ugyanez a történész a kés√bbiek során az el√z√n felül azt is kimutatná, hogy (1) a kivonuló izraelitáknak több vezet√jük volt, hogy (2) ezen vezet√k közül egyik sem hasonlít arra a személyre, akit az Ószövetség Mózesként mutat be, akkor arra hajlanánk, hogy azt mondjuk, a bibliai Mózes pusztán egy költött, kitalált alak, éppen olyan, mint Odüsszeusz avagy Pantagruel. Amit ezzel mondani szeretnék, az az, hogy (el√re) nem tudjuk megadni azokat a kritériumokat, melyek alapján eldönthetjük, melyik tulajdonság számít Mózes identifikálása szempontjából lényegesnek, és melyik tulajdonság mellékesnek. Mert – horribile dictu – éppenséggel az is kiderülhet, hogy ugyan létezett egy olyan személy, akit az Ószövetség így és így írt le (ingerlékeny, kishit∫, és bizalmatlan az Úr szavával szemben), azonban ez az illet√ nem zsidó volt, és nem √ volt az, aki kivezette a zsidókat Egyiptomból. Ebben az esetben nemigen tudnánk válaszolni arra a kérdésre, hogy „létezett-e Mózes, avagy nem létezett?” 3. Véleményem szerint a legdönt√bb, bár egyúttal a legtanulságosabb félreértés a következ√: Gyakran felhozzák ellenérvként, hogy Wittgensteinnek egyszer∫en nincsen joga kizárni annak a lehet√ségét, hogy valamikor a jöv√ben születik valaki, aki az eddig elhangzottak dacára mégiscsak pontosan definiálja a „játék” fogalmát, megadva a játék szükséges és elégséges feltételeit. Ez az ellenvetés azonban ugyancsak félreértésre épül. Ugyanis – mint Oswald Hanfling írja – „a dönt√ kérdés nem az, hogy a szavaknak vannak-e esszenciális definícióik (vagy valószín∫síthet√en rendelkeznek-e ilyenekkel), hanem az, hogy kell-e ilyen definícióval rendelkezniük ahhoz, hogy szavakként funkcionáljanak.” 7 Wittgenstein tehát nem azt állítja, hogy kizárt az, hogy a jöv√ben valaki képes legyen megadni bizonyos szavak definícióját, hanem azt, hogy ahhoz, hogy egy
Ha valaki éles határt húzna, akkor biztosan nem ismerném el, hogy ez az, amit magam is húzni akartam, vagy gondolatban már meg is húztam.9 Érdemesnek látom összefoglalni e rész tanulságát. Wittgenstein a Filozófiai vizsgálódások-ban határozottan szemben áll azzal a messzemen√kig elfogadott és magától értet√d√nek tekintett vélekedéssel, mely szerint létezik az entitásoknak egy olyan fajtája, ami bizonyos tárgyak vagy min√ségek közös lényegét, vagyis lényegi tulajdonságait foglalja magában. A „játék”, az „erd√” stb. szavak vizsgálata azt mutatta, hogy ezek esetében nem vagyunk képesek egy jól körülhatárolt tulajdonságegyüttest lokalizálni, ami minden egyes játékban, illetve minden egyes erd√ben közös. Ha azonban efféle entitások nem léteznek, akkor ebb√l egyenesen következik, hogy nem lehetnek szavaink jelentései sem. Felmerül tehát a kérdés, hogy akkor mégis, Wittgenstein szerint miféle dolog a jelentés.
66
Játékok és nyelvjátékok
Arra a kérdésre tehát, hogy „mi a jelentése egy nyelvi kifejezésnek?” Wittgenstein szellemében akkor felelünk helyesen, ha azt válaszoljuk, hogy egy nyelvi kifejezés jelentése nem más, mint a kifejezés használata, az a mód, ahogyan a kifejezést használjuk. Ez a válasz annyiban informatív, amennyiben pontosan látjuk, hogy Wittgenstein ezt azzal az állásponttal szemben hangsúlyozza, amely szerint a jelentések valamiféle második tartományt képeznek nyelvi kifejezéseink mellett. Egy nyelv megértését azonban nem úgy kell elképzelnünk, hogy a nyelvhasználó közösség tagjai kapcsolatba kerülnek egy efféle (tegyük hozzá: igencsak bizonytalan státuszú) második tartománnyal. Egy nyelvet ugyanis akkor ért valaki, ha ismeri az egyes szavak használati módját, azt, hogy a szavak milyen speciális funkciót töltenek be a nyelvben. Hasonlóképp, arra a személyre mondjuk azt, hogy tud sakkozni, aki ismeri az egyes bábuk használatát, azt, hogy ezek a figurák milyen szerepet töltenek be a sakkban. Jelentés és használat azonosításának a jogosságát kiválóan illusztrálja a nem nyelvi jelek esete. Tegyük fel, az erd√ben sétálunk, és az egyik fán megpillantunk egy nyilat, amely a közeli forrás irányába mutat. Hogyan kell értelmezni a nyíl mint jel jelentésének a megértését? Nyilvánvalóan nem úgy, hogy a nyíl láttán különféle misztikus entitásokat kezdünk keresni, amelyeket tudniillik ez a nyíl jelöl, hanem egészen egyszer∫en úgy, hogy – mivel gyerekkorunkban elsajátítottuk annak a módját, hogy ilyen esetekben hogyan reagáljunk – a nyíl megpillantásakor arra fordulunk, amerre az mutat. „Önmagában minden jel halottnak t∫nik. Mi ad neki életet? – A használatban él. – mondja Wittgenstein,11 arra utalva, hogy egy jelet egyedül az ért meg, aki tudja azt, hogy az adott jelet milyen célból és hogyan használják. A Filozófiai vizsgálódások idevonatkozó legszignifikánsabb szöveghelyei a következ√k:
4
A
z eddig tárgyalt denotációs jelentéselméletek szerint – mint láttuk – egy adott szó mint fonetikus vagy grafikus alakzat akkor rendelkezik jelentéssel, ha egy bizonyos nyelvfüggetlen entitást jelöl, és ez a szó által jelölt entitás az, amit a szó jelentésének nevezünk. Wittgenstein ezzel az elképzeléssel szemben azt állítja, hogy egy szó abban az esetben rendelkezik jelentéssel, ha egy adott nyelvi szituációban meghatározott funkciója van, más szóval, ha a szót meghatározott módon és meghatározott célból használni lehet. Azaz: annak a feltétele, hogy egy szó jelentéssel bírjon, nem az, hogy létezzék valamiféle nyelven kívüli entitás, ami ennek a szónak megfelel, hanem az, hogy a szó meghatározott funkciót töltsön be a nyelvben. Illetve: amikor valaki meg akarja tudni egy adott szó jelentését, akkor az illet√nek nem egy bizonyos nyelven kívüli entitásra kell vadásznia, ami a szóhoz hozzárendelhet√, vagyis amit a szó jelöl, hanem azt kell pontosan megvizsgálnia, hogy hogyan használják az adott szót mindennapi nyelvünkben. Ahogy a 60-as években használt egyik közhely kifejezi: “Don’t look for the meaning, look for the use.” 10 De vigyázat! Wittgenstein nem azt akarja állítani, hogy egy adott szó mindennapi nyelvünkben való használatának a vizsgálata azért bír óriási jelent√séggel, mert ennek segítségével valahogy mégiscsak közelebb jutunk ahhoz az entitáshoz, amit a szó jelöl. Ennél lényegesen er√sebbet állít. Azt nevezetesen, hogy a szó jelentése nem más, mint a szó használata, és egy szó adott használatán túl vagy felül nincsen semmi, amiben egy szó jelentése állna. Megpróbálom pontosan megfogalmazni, mit kell értenünk a jelentés és a használat azonosításán. Negatívan kifejezve azt, hogy egy nyelvi kifejezés jelentésének az ismerete nem azonos bizonyos nyelvfüggetlen entitások ismeretével. Pozitívan kifejezve pedig azt, hogy szavaink jelentései nyelv-immanensek, vagyis jelentések csakis a nyelv által konstituálódhatnak. Nem áll módunkban fogalmakat, tényállásokat stb. nyelvfüggetlen módon megragadnunk, azt mondani például, hogy „most rendelkezem a »játék« nyelvfüggetlen fogalmával”, ugyanis csak a használatban, a nyelvben realizálódva létezhetnek jelentések; nyelvi kifejezéseink tulajdonképpeni teljesítménye – hogy tudniillik jelentéssel rendelkeznek! – csakis a kifejezéseink használatában vagy alkalmazásában állhat.
Azt mondják: nem a szón múlik a dolog, hanem a jelentésén; és ilyenkor úgy gondolnak a jelentésre, mint valami szó jelleg∫, bár a szótól különböz√ dologra. Itt van a szó, itt meg a jelentés.12 Ha valamilyen nyelven gondolkodom, úgy a nyelvi kifejezés mellett nem lebegnek még „jelentések” is el√ttem; hanem a nyelv maga a gondolkodás hordozója.13 Az esetek nagy részében – ha nem is minden esetben –, amikor a „jelentés” szót használjuk, a szót így magyarázhatjuk: egy szó jelentése – használata a nyelvben.14
67
T√zsér János
A használat tehát nem a tényleges esetek szummája, hanem egyfajta mód, amelyet bizonyos szabályok határoznak meg, amely szabályok a maguk részér√l nem redukálhatók az eddigi használatra. Összefoglalva tehát, amikor Wittgenstein a szavak használatáról beszél, akkor nem valamiféle faktikusan fennálló standardokra, hanem a szabálykövetés standardjaira gondol.15 Bármilyen meggy√z√en hangzik is Wittgenstein tanítása, igen sok ellenvetés hozható fel vele szemben. A cáfolási kísérletek legegyszer∫bb módja természetesen az, hogy ellenpéldákat keresünk, melyek azt hivatottak megmutatni, hogy egyes esetekben a jelentés és a használat azonosítása intuitíve inplauzibilis. Ebbe a típusba tartozik például P. Ziff ellenvetése.16 Eszerint: minden további nélkül el√fordulhat, hogy valaki ismeri például az „Ámen” szó használatát, anélkül azonban, hogy ismerné e szó jelentését. Illetve, ugyancsak elképzelhet√, hogy valaki ismeri a latin „ultor” (bosszúálló) szó jelentését, anélkül azonban, hogy tudná, hogy ezt a szót a latin nyelvben hogyan használták. Erre az ellenvetésre azonban a „jelentés=használat” elképzelés híve képes választ adni: Az „Ámen” szót a mindennapi nyelvben nem deskriptív módon, tehát nem egy lény megnevezésére használjuk (mint régen), hanem mintegy „meger√sít√ formulaként”, és mint ilyennek a jelentése igenis a használaton keresztül határozódik meg, és nem a szó eredeti vagy korábbi jelentése által. Továbbá, minden bizonnyal abszurd azt állítani valakir√l, hogy az ismeri az „ultor” szó jelentését abban az esetben, ha az illet√ nem képes megadni egyetlen olyan kontextust sem, amelyben ezt a szót értelmesen használni lehet. Létezik azonban egy, az el√z√nél lényegesen er√sebb ellenvetés, amennyiben nem els√sorban a szavak, hanem a mondatok használatára koncentrálunk. Strawson egy helyen17 azt veti a „jelentés=használat” elképzelés ellen, hogy létezik mondatainknak egy sor olyan használati módja, amelyek során a mondatok jelentésének az égvilágon semmi köze nincsen ugyanezen mondatok használatához, ahol tehát a mondatok jelentése és használata abszolút különböz√. Tegyük fel, hogy partnerem felbosszant, és erre én azt mondom neki: „elmész ám te a jó édes anyádba”. Ebben az esetben mi történik? Egyszer∫en meg akarom sérteni az illet√t, azaz ezt a mondatot arra használom, hogy az illet√nek fájdalmat okozzak, noha – mint teljesen világos – a mondat szigorú értelemben véve egészen mást jelent. Vegyünk egy másik példát. Tegyük fel, hogy egy szerelmespár férfi tagja
Szavaink jelentésének szavaink használatával történ√ azonosításának azon felül, hogy mindez igen egyszer∫ és természetes, két el√nye is van. El√ször az, hogy amennyiben abból indulunk ki, hogy nem léteznek nyelvfüggetlen jelentések, abban a pillanatban elt∫nik az az igen kényes probléma, hogy az efféle entitások miféle ontológiai státusszal rendelkeznek. Nem kell bajlódnunk az olyan kérdésekkel, hogy „milyen értelemben mondjuk létez√nek a közös lényegeket?”, vagy hogy „milyen értelemben létezik például az »ember« szó nyelvfüggetlen jelentése?” Másodszor: amennyiben szakítunk a nyelvfüggetlen jelentések eszméjével, automatikusan elt∫nik az az episztemológiai (ismeretelméleti) probléma is, hogy egyáltalán hogyan vagyunk képesek kapcsolatba kerülni szavaink jelentésével mint nyelvfüggetlen entitásokkal. Elt∫nik például az a kérdés, hogy „hogyan ismerhetem meg az »ember« szó nyelvfüggetlen jelentését?”, vagy hogy „hogyan léphetek kapcsolatba egy olyan entitással, ami valamennyi ember közös lényegét tartalmazza?” A „jelentés=használat” elképzeléshez szeretnék még egy megjegyzést f∫zni. Többen azt vetik Wittgenstein szemére, hogy nem vesz tudomást arról a banális tényr√l, hogy minden további nélkül módunkban áll kiragadni egy kifejezést nyelvünkb√l, és azt a normális nyelvhasználattól teljesen eltér√ módon használni. Elhatározhatjuk például azt, hogy holnaptól minden egyes alkalommal a „tubitubitubi” kifejezést fogjuk használni a „jó reggelt!” kifejezés helyett és fordítva. Erre az ellenvetésre a következ√ választ lehet adni: Amikor Wittgenstein használatról beszél, valójában mindig a korrekt használatot érti rajta. A korrekt használat pedig a maga részér√l mindig bizonyos szabályokat el√feltételez; olyan szabályokat, melyeket a nyelvhasználó közösség gyakorlata hagy helyben. Amikor tehát egy adott szót használok (és épp nem térek el a standard nyelvhasználattól), akkor valójában a szó használatát meghatározó szabályt követem. Megpróbálom magam szabatosabban kifejezni: egy adott szó használati módját Wittgenstein szerint nem azáltal határozhatjuk meg, hogy felsoroljuk (és leltárba vesszük) e szó eddigi alkalmazásait; egy szó használata nem azonos véges számú használati eset leírásával, vagyis nem azonos ama esetek tömegével, amelyekben a szót egy adott nyelvhasználó közösség használni szokta, vagy eddig használta. (Éppen úgy, mint ahogy a „+” jel jelentését sem határozhatjuk meg véges számú [eddig elvégzett] összeadásaink által, hiszen az végtelen esetre definiált.)
68
Játékok és nyelvjátékok
az egyik éjszakán felsóhajt, és ellágyulva azt mondja kedvesének: „lehoznám neked még a Göncölszekeret is az égr√l”. Ebben az esetben ez a személy ezt a mondatot arra használja, hogy hízelegjen vele, vagy hogy szerelmét fejezze ki, noha – mint az el√z√ esetben is – a mondat jelentése egészen más. S√t – mondja Strawson –, az is igen gyakran el√fordul, hogy egy mondatot pusztán esztétikai élvezetb√l mondogatunk, azért mert rímel, alliterál stb. Ezekben az esetekben is különbözik a mondat jelentése attól, amiért vagy amilyen célból ezt a mondatot használom. Ezekkel a példákkal tehát Strawson azt mutatta meg, hogy mondataink jelentése (az, amit idegen nyelvre fordítanánk) sok esetben eltér e mondatok használatától (attól, amiért a mondatot tulajdonképpen kimondtuk), következésképpen a „jelentés=használat” elképzelés csakis komoly megszorításokkal tehet√ plauzibilissé. Ilyen megszorítás volna például az, amit F. v. Kutschera ajánl,18 nevezetesen hogy meg kell különböztetnünk mondataink els√dleges (vagyis normális) és másodlagos (vagyis a normálistól eltér√) használatát, és a „jelentés=használat” elképzelést kizárólag mondataink els√dleges használatára kell korlátoznunk. Erre viszont azt felelhetné Strawson, hogy ez a javasolt ceteris paribus záradék alapvet√en szemben áll Wittgenstein alapintenciójával, hisz – mint a „játék” szó elemzésénél láttuk – Wittgenstein kategorikusan elutasít minden olyan kísérletet, ami az egyes dolgok lényeges és lényegtelen, els√dleges és származtatott elemeinek vizsgálatára irányul. A harmadik ellenvetés, amit említeni szeretnék, nem ellenpéldák segítségével próbálja cáfolni a „jelentés=használat” elképzelést, hanem általánosabb megfontolások segítségével. Az érv a következ√képp hangzik: egy adott sz szó használatát sok esetben úgy határozhatjuk meg a legegyszer∫bben, egyszersmind a legcélravezet√bben, ha azt mondjuk: „sz szót ennek és ennek a kifejezésére használjuk”, vagy „sz szót ilyen és ilyen jelentésben használjuk”, vagy „sz szót ennek és ennek a jelölésére használjuk”. Azt mondjuk például: „a »kocka« szót akkor használjuk helyesen, ha ilyen és ilyen jelentésben használjuk”, vagy – egyszer∫bben – „a »kocka« szót ilyen és ilyen jelentésben kell használnunk”. Ha azonban egy adott szó használatát a szó jelentésére való hivatkozással magyarázzuk, akkor ebben az esetben azt állítani, hogy „egy szó jelentése nem más, mint a szó használata”, menthetetlenül körbeforgásnak t∫nik. Ahogy a 60-as évek egy másik, (ellen)sztereotípiája kifejezi: “linguistic use is defined in terms of meaning, so that meaning cannot be defined in terms of linguistic use”.19
Lehet√ségünkben áll tehát Wittgenstein használatról szóló tanítását önmaga ellen fordítani és azt mondani: ha úgy tekintjük a „használat” szót, ahogyan azt mindennapi nyelvünkben használjuk, akkor azt látjuk, hogy az a legtöbb esetben el√feltételezi a jelentést.
5
A
z el√z√ két részben Wittgenstein jelentés-felfogását mutattam be, ebben a részben azt szeretném nagy vonalakban ismertetni, hogy Wittgenstein milyen általános elképzeléseket alakított ki a nyelvr√l. A Filozófiai vizsgálódások paradigmatikus passzusa ebben a tekintetben kétségkívül a következ√:
Nyelvünket olybá tekinthetjük, mint egy régi várost: mint zegzugos térséget utcácskákkal és terekkel, régi és új házakkal, amelyekhez különböz√ korokban építettek hozzá; s az egészet egy csomó új el√város öleli körül, egyenes és szabályos utcákkal és egyforma házakkal.20 A hasonlat értelme azt hiszem, nyilvánvaló: míg mindennapi nyelvünk a maga természetes szavaival és kifejezéseivel az óváros zegzugos térségeire és utcáira hasonlít, addig a különféle szaknyelvek a maguk tudományos terminológiájával az újonnan épült városrészekhez hasonlítanak, és míg mindennapi nyelvünk és az óváros mindenféle el√zetes tervezés és megfontolás nélkül jött létre, addig az új városrészek, valamint a szaknyelvek (ezeken belül is els√sorban a matematika és a logika) szigorú tervezés útján születtek. Továbbá, a nyelv – akárcsak egy régi város – állandóan változó, gazdagodó és szegényed√ alakzat, fix, egyszer és mindenkorra megállapított határok nélkül. A nyelv ezen felül sokféleség (Mannigfaltigkeit), számtalan különböz√ nyelvi formáció, nyelvi megnyilatkozás sokfélesége.21 Ez utóbbi különösen fontos megjegyzés, ugyanis Wittgenstein ezzel azt akarja mondani, hogy a nyelvnek nincsen egyetlen kitüntetett funkciója, nincsen lényege. A nyelv nem egy egységes alakzat, hanem – Wittgenstein szavaival élve – csak különféle egymáshoz hasonló, de egymásból nem levezethet√ nyelvjátékok halmaza.
Idézd a szemed elé a nyelvjátékok sokféleségét a következ√ – és még más – példák segítségével:
69
T√zsér János
Parancsot adni és parancsok szerint cselekedni – Egy tárgyat szemre vagy mérések alapján leírni – Egy tárgyat egy leírás (rajz) alapján el√állítani – Egy folyamatról beszámolni – Egy folyamatról feltételezéseket megfogalmazni – Egy hipotézist felállítani és ellen√rizni – Egy kísérlet eredményeit táblázatok és diagramok segítségével ábrázolni – Egy történetet kitalálni, és olvasni – Színházat játszani – Körjátékot játszani és énekelni – Rejtvényt fejteni – Tréfálkozni, viccet mesélni – Egy alkalmazott számtanpéldát megoldani – Egyik nyelvr√l a másikra fordítani – Kérni, megköszönni, átkozódni, köszönteni, fohászkodni.22
(1) (…) a nyelvet és azokat a tevékenységeket, amelyekkel a nyelv összefonódik – nyelvjátéknak fogom nevezni.23 Wittgenstein ezzel a passzussal azt állítja, hogy a nyelv (vagy nyelvjáték) elválaszthatatlan kapcsolatban áll az emberi cselekvésekkel. A nyelv tehát minden emberi tevékenységet átható aktivitás, olyan valami, amit nem szerencsés az emberi cselekvésösszefüggésekt√l elválasztva, izoláltan vizsgálnunk. Ezt úgy szokás a filozófiában kifejezni, hogy Wittgenstein a nyelv szemantikai-logikai vizsgálatáról áttette a hangsúlyt a nyelv pragmatikai vizsgálatára. Az állítás nem az, hogy egy nyelv szemantikai (szintaktikai) vizsgálata önmagában véve lehetetlen vállalkozás, hanem az, hogy a pragmatikai vizsgálat elvégzése nélkül semmi relevánsat nem tudunk mondani a nyelvr√l a filozófia számára.
Hová akar Wittgenstein ezzel a hosszú felsorolással kilyukadni? Oda, hogy pontosan lássuk, hogy nyelvünknek milyen sokféle használata lehetséges, és hogy nyelvjátékaink egyikét sem vezethetjük le a másikból, nyelvjátékaink egyike sem bír kitüntetettséggel a másikkal szemben. Éppen úgy, ahogy a „játék” szó esetében, nem találunk olyan tulajdonságot vagy tulajdonságegyüttest, amely a nyelv valamennyi használatában, azaz valamennyi nyelvjátékban közös volna. Ha vesszük például a „rejtvényfejtés”, illetve a „tudományos problémamegoldás” nyelvjátékát, akkor azt látjuk, hogy ezek igen sok tekintetben hasonlítanak egymáshoz. Mindkett√ben valamilyen megoldásra váró probléma áll el√ttünk, amely probléma egy bizonyos módszer alkalmazása révén igen nagy valószín∫séggel megoldható. Különböznek viszont abban, hogy a rejtvényfejtés esetében a megoldás a rejtvényt feladó személy számára ismert, míg a tudományos gyakorlatban a probléma megfogalmazója számára nem az. Hasonlóképpen, ha vesszük például az „átkozódás” és az „imádkozás” nyelvjátékát, sok hasonlóságra és különbségre bukkanhatunk. Mind az átkozódó, mint pedig az imádkozó istent szólítja meg, noha ezt – természetesen – más és más hanghordozásban teszik. A „nyelvjáték” kétségkívül a kései Wittgenstein filozófiájának egyik legfontosabb terminusa, bár – tegyük hozzá – nemigen találnánk más olyan filozófiai kifejezést, amely ennyire sokjelentés∫ és árnyalatgazdag volna, mint ez. Azt hiszem azonban, hogy három egymásra épül√ gondolati lépéssel, három wittgensteini passzus rövid értelmezésével nagyjából világossá tudom tenni ezt a fogalmat.
(2) A „nyelvjáték” szónak (…) azt kell kiemelnie, hogy egy nyelvet beszélni: egy tevékenység vagy egy életforma része.24 A nyelvjáték és az életforma kapcsolat hangsúlyozásának azért van dönt√ jelent√sége, mert az „életforma” fogalmával Wittgenstein az emberi kommunikáció végs√ fundamentumát kívánta megadni. Életformánk – „irreduktibilis végs√ instancia” 25 –, aminek jogosságára nem áll módunkban rákérdezni, aminek elfogadása nem állhat szabadságunkban, hanem adott. Az „életforma” fogalma olyasféle szerepet tölt be a kései Wittgenstein filozófiájában, mint a „cogito ergo sum” kijelentés Descartes rendszerében: mindkett√ abszolút biztos és szilárd, amelyet semmiféle kétely és filozófiai okoskodás sem ingathat meg. Ahogy ezt Wittgenstein egészen brutális egyszer∫séggel kifejezi: „Ha az indokokat kimerítettem, akkor kemény sziklához érek, s ásóm visszahajlik. Ekkor hajlamos vagyok azt mondani: »Így cselekszem és kész«.”26
(3) Tekintsd a mondatot szerszámnak, az értelmét pedig a szerszám használatának!,27 és A nyelv szerszám. Fogalmai szerszámok.28 Szavaink, mondataink és maguk a nyelvjátékaink is – mondja ez a két passzus – éppen úgy, ahogy a szögek, az olló, a kalapács vagy az ecset: instrumentumok. Egy nyelvi kifejezés ugyanis abban az esetben rendelkezik jelentéssel, ha használatával valamilyen határozott célt képesek vagyunk elérni, el-
70
Játékok és nyelvjátékok
zünk. Úgy alkalmazzuk például a „jó reggelt kívánok!” kifejezést arra, hogy a másik embert köszöntsük, miként a dugóhúzót alkalmazzuk abból a célból, hogy segítségével a dugót eltávolítsuk az üvegb√l.
lenkez√ esetben olyan haszontalan (és értelem nélküli!), mint egy eszköz, amely semmire nem használható. Nyelvünk szavaival csakúgy, ahogy szerszámainkkal, mindig kezdünk valamit, vagy valamit vég-
Jegyzetek
4. Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások (ezentúl FV) 66.§ 5. FV: 67.§ 6. FV: 79.§ 7. Oswald Hanfling: Wittgenstein’s Later Philosophy (London, Macmillan, 1989), 66. o. 8. Vö.: „Ha valakinek azt mondom: »Nagyjából itt állj meg!« – nem képes-e ez a magyarázat tökéletesen funkcionálni? És nem fordulhat el√ bármely másik magyarázattal is, hogy cs√döt mond? »De nem pontatlan-e mégis a magyarázat?« – De igen; miért ne nevezzük »pontatlan«-nak? Csak azt értsük meg, hogy a »pontatlan« mit jelent! Mert nem azt jelenti, hogy »használhatatlan«.” (FV: 88.§) 9. FV: 76.§ 10. W. P. Alston: The Quest for Meaning, Mind 72 (1963), 86. o. 11. FV: 432.§ 12. FV: 120.§ 13. FV: 329.§ 14. FV: 43.§ 15. A szabályok és a szabálykövetés problémájához l. b√vebben S. Kripke: Wittgenstein on Rules and Private Language (Harvard University Press, 1982), és ehhez kapcsolódva C. Mcginn: Wittgenstein on Meaning (Oxford University Press, 1984) cím∫ m∫vét. 16. P. Ziff:: Semantic Analysis, Ithaca/N. Y. 1960, 189. o. 17. P. F. Strawson: Review of Wittgenstein’s Philosophical Investigations, Mind 63, 1954 18. F. v. Kutschera: Sprachphilosophie (Wilhelm Fink Verlag, 1993) 144. o. 19. In: Charlesworth: Philosophy and Linguistic Analysis, Pittsburgh U.P., 1959., 218. o. Teljesen hasonló módon érvel továbbá J. N. Findlay “Use, Usage, and Meaning” (in: Proceedings of the Aristotelian Society, 35. 1961) cím∫ cikkében: “The reason why it is absurd to tell us not to attend to the meaning of expressions but to concentrate on their use, is perfectly simple: it is that the notion of use, as it ordinary exists and is used, presupposes the notion of meaning (…) and that it therefore cannot be used to elucidate the latter, and much less replace it or to do duty for it”. (233. o.) 20. FV: 18.§ 21. Vö.: „De hát hányféle fajtája van a mondatnak? Mondjuk állítás, kérdés és parancs? – Ilyen fajtából számtalan van: számtalan különböz√ használati módja van mindannak, amit »jel«-nek, »szó«-nak, »mondat«-nak nevezünk. És ez a sokféleség nem valami szilárd, egyszer és mindenkorra adott; hanem a nyelv új típusai (…) keletkeznek, mások meg elavulnak és elfelejt√dnek.” (FV: 23.§) 22. FV: 23.§, kiemelés t√lem, T. J. 23. FV: 7.§ 24. FV: 23.§ 25. Merril B. Hintikka–Jaakko Hintikka: Untersuchungen zu Wittgenstein, Suhrkamp 1996, 41. o. 26. FV: 217.§ 27. FV: 421.§ 28. FV: 569.§
Értékes tanácsaikért köszönetemet szeretném kifejezni Eszes Boldizsár és Garai Zsolt barátaimnak. 1. Szavaink esetében a jelentés és a referencia (vagy jelölet) (angolul sense és reference, németül Bedeutung és Bezug) megkülönböztetését legel√ször Arisztotelész tette meg a Hermeneutika cím∫ m∫vében: „Nos, amik a beszédben elhangzanak, lelki tartalmak jelei, amiket pedig leírunk, a beszédben elhangzottak jelei. És mint ahogy nem mindenkinek az írása azonos, úgy a beszéde sem. Viszont a lelki tartalmak, amelyeknek ezek közvetlen jelei, mindenkinél ugyanazok; s azok, amelyekr√l e tartalmak képet adnak, szintén ugyanazok.” (Arisztotelész: Hermeneutika, Kossuth Kiadó 1994, 16a3–16a8) Ugyancsak meg kell említenem G. Frege megkülönböztetését. Frege a Jelentés és jelölet (in: Frege: Logikai vizsgálódások, Osiris Kiadó 2000) cím∫ m∫vében a következ√képpen érvel a jelentés és a jelölet megkülönböztetés szükségessége mellett: Vegyük a következ√ két mondatot: (1) „az Alkonycsillag azonos az Alkonycsillaggal”, és (2) „az Alkonycsillag azonos a Hajnalcsillaggal”. Amennyiben a tulajdonnevek egyetlen szemantikai funkciója a jelölés volna, akkor egyszer∫en nem volnánk képesek a két kijelentés között logikailag különbséget tenni, noha a két kijelentés logikailag egészen eltér√ típusba tartozik, hiszen az els√ egy puszta tautológia, a második ezzel szemben egy empirikus kijelentés. Wittgenstein álláspontja ebben a tekintetben közel áll Fregééhez. Így ír: „Fontos leszögeznünk: a »jelentés« szót a nyelv szabályaival ellentétesen használják, amikor azt a dolgot jelölik vele, amely a szónak »megfelel«. Ez annyi, mint egy név jelentését összekeverni a név hordozójával. Ha N. N. úr meghal, úgy azt mondjuk, hogy a név hordozója halt meg, s nem azt, hogy a név jelentése. És ekképp szólni értelmetlen is volna, mivel ha a név megsz∫nnék jelentéssel bírni, akkor nem lenne értelme azt mondani: »N. N. úr meghalt«”. (Wittgensein: Filozófiai vizsgálódások, Atlantisz 1994, 40.§) 2. Platón: Menón (in: Platón összes m∫vei, Európa Könyvkiadó Budapest 1984. I. kötet) 72a, kiemelés t√lem, T. J. 3. Uo.:74a (Kiemelés t√lem, T. J.) További jellemz√ példa Szókratész elégedetlenségére: „…nem arra biztattalak, hogy a sok jámbor dolog közül eggyel vagy kett√vel ismertess meg, hanem azzal az egy alakkal, mely által jámbor minden, ami jámbor.” (Platón: Euthüphron 6d., kiemelés t√lem, T. J.) Ugyancsak jól példázza a filozófusok „közös lényeg”-keresését az, ahogyan Descartes arra a kérdésre keresi a választ, hogy miben áll az én természete, más szóval, hogy mi az én lényeges tulajdonsága: „Azután figyelmesen megvizsgáltam, mi vagyok én. Láttam, hogy el tudom képzelni, nincs testem, nincs világ, nincs tér, amelyben vagyok. De azért azt nem tudom elképzelni, hogy magam nem vagyok; ellenkez√leg, éppen abból, hogy azt gondolom, hogy más dolgok igazságában kételkedhetek, egészen világosan és bizonyosan az következik, hogy én vagyok. Ellenben mihelyt csak megsz∫ntem volna gondolkodni, nem volna semmi alapom azt hinni, hogy vagyok (…). Ebb√l felismertem, hogy olyan szubsztancia vagyok, amelynek egész lényege vagy természete nem egyéb, mint a gondolkodás, amelynek hogy létezzék, nincs szüksége semmiféle helyre, s ami nem függ semmiféle anyagi dologtól.” (Descartes: Értekezés a módszerr√l, Ikon Kiadó 1992, 43.o., kiemelés t√lem, T. J.)
71
