A MUNKAERÕPIAC, A MUNKANÉLKÜLISÉG ÉS A FOGLALKOZTATÁS MAKROÖKONÓMIAI ÖSSZEFÜGGÉSEI Japán: A foglalkoztatottság biztonsága helyett új munkahelyek teremtése A 90-es évek eleje óta a japán gazdasági modell súlyos válságban van. Az a modell, amely a múltban olyan hatékonyan működött, most képtelen alkalmazkodni a nemzetközi gazdasági helyzet alakulásához. Néhány éve azonban az ország gazdasági szerkezete lassú változásnak indult: a foglalkoztatási formák változatosabbak lettek, a szolgáltatások fellendülőben vannak, és tanúi vagyunk a családi modell átalakulásának. Mindazonáltal még erős a kötődés a hagyományokhoz, és a megkezdődött változások nem tűnnek elégségesnek ahhoz, hogy kihúzzák a gazdaságot a foglalkoztatási válságból. Tárgyszavak: munkanélküliség; munkahelyteremtés; nők munkavállalása; foglalkoztatási formák.
Bevezetés 1987-ben Japánban 2,7% volt a munkanélküliség, amely 1990-ben tovább csökkent 2,1%-ra. A „gazdasági csoda” elmúltával azonban az irányzat megfordult: 1995-ben a munkanélküliség meghaladta a 3%-ot, 2001 júliusában pedig túllépte az 5%-ot is. Nyilvánvaló, hogy Japán már nem tudta felszívni a felesleges munkaerőt. Mindazonáltal a japán munkanélküliségi ráta más fejlett ipari országokéhoz képest még mindig viszonylag alacsony (1. ábra). A foglalkoztatottsági adatok összehasonlítását bizonyos fenntartással kell kezelni, mert az egyes országok eltérő statisztikai módszereket alkalmaznak, bár a számítások szerint az amerikai statisztikai módszer alkalmazása sem vezetne lényegesen más eredményre. Pontosabb lenne arról beszélni, hogy Japánban a hivatalosan nyilvántartott munkanélküliségi ráta azért alacsony, mert ott többen hagytak fel a munkakereséssel, mint Európában vagy az Egyesült Államokban. Ebből azonban arra lehet következtetni, hogy ezeknek az embereknek Japánban elegendő pénzük van ahhoz, hogy munka nélkül is megéljenek. A viszonylag alacsony munkanélküliségi ráta ellenére Japán gazdasági eredményei siralmasak. Az ország jelenlegi gazdasági erejét és magas élet-
színvonalát csak múltbeli sikereinek köszönheti. Ennek azonban az a hátulütője, hogy a japánok a gazdaság folyamatos hanyatlása ellenére sem érezték sürgős szükségét annak, hogy reformokat vezessenek be. Japán Németország
USA Franciaország
Hollandia Olaszország
Nagy-Britannia
14 12 10 8 6 4 2 0 1987
1988
1989
1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1997
1998
1999
2000
1. ábra Munkanélküliség a fejlett ipari országokban (%-ban) A nyolcvanas években a japán gazdaság ereje a foglalkoztatási struktúrák szilárdságán nyugodott: a piacra jutás korlátozásán, a különböző szempontok szerint vállalatcsoportokba (keirecukba) tömörült társaságok közötti kapcsolatokon, továbbá a szakmai kapcsolatok minőségén, amely az egész életre szóló munkahely és a munkaviszony hosszától függő előléptetés hatására alakult ki. A foglalkoztatási struktúráknak ez a szilárdsága tette lehetővé, hogy a vállalatok termelő beruházásai magas szintet értek el, ami gyors gazdasági növekedést eredményezett. Az alkalmazottak azonosultak egész életre szóló munkahelyük célkitűzéseivel; életszínvonaluk – az előléptetések és a hosszú munkaviszony esetében fizetett bér hatására – állandóan javult, ami szorgalmas munkára ösztönözte őket. Ez mindaddig előnyös volt a japán gazdaság számára, amíg a termelés folyamatos javulásához vezetett. A gazdasági környezet változása következtében azonban a régi rendszerek egyre előnytelenebbé, a 90-es évektől kezdve pedig már kimondottan a fejlődés akadályává váltak. A változás azzal kezdődött, hogy más ázsiai országokban, nevezetesen Kínában, jelentősen javult a termékek minősége. Így
a versenyképességet – különösen a nagy munkaintenzitású termékek esetében – a termelő országok bérköltsége közötti különbség határozta meg. Márpedig egy kínai munkás USD-ben kifejezett átlagbére alig érte el egy japán munkás bérének 3%-át. Így a termelés a tengerentúlra került, a japán területen lévő termelőapparátus pedig összezsugorodott. Bebizonyosodott továbbá, hogy a külső munkaerőre támaszkodó nyitott ipari modell előnyösebb, mint a zárt modell, amely az ipari csoportokon belüli, rögzített kapcsolatokra épül. A belső kapcsolatok a növekedés gátjaivá váltak, és a második világháború óta érvényben lévő, a stabilitáson alapuló munkamódszerek akadályozták a nyílt szervezetre jellemző munkaerő-mobilitás meghonosodását és az elért eredmény szerinti bérezés bevezetését. Mivel a japán lakosság átlagéletkora gyorsan emelkedik, a munkaviszony hosszától függő előléptetés a munkaadóknak egyre drágább, és nem teszi lehetővé a fiatalok előléptetését. A munkaszervezés átalakítása még az említett problémák jelentkezése után sem gyorsult fel. A késlekedés egyrészt azzal magyarázható, hogy Japán túlságosan bízott jelenlegi – a múltban sikeresnek bizonyult – struktúráiban, másrészt a még mindig jó gazdasági körülmények között nem érzékelte a változtatás sürgősségét. Ezért az „elveszett évtizednek” nevezett 90-es években a japán gazdaság lendülete megtört, a termelékenység visszaesett. Japán felmérés szerint az ország 1990 és 1998 között elért termelékenysége 39 ország közül a 25. helyre szorult. A termelékenység javításának egyik módja a termékek hozzáadott értékének növelése. Japán ezen a téren erősnek számított, a japán termelők nagy költséghátránya miatt azonban mégsem könnyű nagy hozzáadott értékű új cikkeket előállítania. Így nem tudta megakadályozni, hogy a kereslet más országok felé forduljon, miközben a japán termelőapparátus – s ezzel együtt a foglalkoztatottság – látványosan összezsugorodott. A munkanélküliség növekedése nem az egyedüli probléma, mert ezzel egyidejűleg a bérek is degradálódtak. Igaz, hogy a japán munkabérek még mindig a világ legmagasabb bérei közé tartoznak, de 1998 óta a nominálbérek irányzata csökkenő (2. ábra).
A nyugati országok tapasztalatai Japán jelenlegi helyzete nagyon hasonlít ahhoz, amit a fejlett nyugati országok néhány évtizeddel korábban éltek át. A hetvenes évek elején legtöbbjükben 3% alatt volt a munkanélküliségi ráta, és a szakmunkát végzők általában hosszabb ideig megmaradtak egy munkaadónál. A kőolajválság azonban alapvetően megváltoztatta a költségeket. Ennek eredményeként Japán és más új ipari országok behozhatták lemaradásukat. A régi foglalkoztatási rendszerek megrendültek. A nyolcvanas években jelentős különbség alakult ki a régi rendszerhez ragaszkodó és az azzal felhagyó nyugati országok munkanélküliségi rátája között.
105
100
95
90 0 1990
1992
1994
1996
1998
2000
2. ábra Nominálbér-index (1995 = 100% a szezonális ingadozásokkal korrigálva) Megjegyzés: Az adatok valamennyi ágazatra és legalább öt alkalmazottat foglalkozató vállalatokra vonatkoznak.)
Franciaországban és Németországban, ahol mindent megtettek a meglévő ipar és a hagyományos munkaszervezési modell védelméért, nem keletkeztek munkahelyek, és a munkanélküliség – különösen a fiatalok körében – növekedni kezdett. Az Egyesült Államokban szakítottak a szabályokkal, és csökkent a szakszervezeti tagok százalékos aránya. Ilyen körülmények között a nyolcvanas években a leépítések és az érdem szerinti bérezésre történő áttérés a munkalehetőség biztonságának romlásához, valamint a bérek közötti különbségek növekedéséhez vezetett. Mindazonáltal a munkanélküliség viszonylag alacsony maradt. Ezenkívül a nyolcvanas években jelentős számú „szakember” tűnt fel, azaz olyan emberek, akiket inkább a foglalkozásuk jellemez, mint az, hogy egy vállalathoz tartoztak. Ez a réteg a különböző nem termelő ágazatokban talált munkaalkalmat, következésképpen csökkent a munkanélküliség. Hollandiában a hatóságok, a munkavállalók és a munkaadók megállapodást kötöttek a teljes munkaidőben foglalkoztatottak alkalmazási feltételeinek módosításáról és ugyanezeknek a feltételeknek a megadásáról a részmunkaidőben foglalkoztatottak részére is. Így a részmunkaidőben dolgozók száma növekedett, és ez enyhítette a munkanélküliséget. A nyolcvanas években
Franciaország és Németország is lépéseket tett a részmunkaidős foglalkoztatás támogatása érdekében, a munkanélküliség pedig – bár még mindig magas volt – kezdett visszaszorulni. Az európai és az amerikai tapasztalatokból az a következtetés vonható le, hogy választani kell egyrészt a foglalkoztatottság biztonságának és a bérszintnek a fenntartása, másrészt a munkalehetőségek számának makrogazdasági szintű növelése és a személyiséget tiszteletben tartó különböző munkavégzési módok támogatása között. A választás értékítélet kérdése, de úgy tűnik, hogy előnyben kell részesíteni azt a megoldást, amely csökkenti a munkakeresők számát. Ha pedig a fejlett országok a termelőágazatokban munkahelyeket veszítenek, változatosabb munkavégzési formákat kell kínálni a munkavállalóknak oly módon, hogy javuljon a munkaerőpiac rugalmassága és csökkenjenek a bérköltségek. A nyolcvanas években az Egyesült Államokban a termelékenység helyreállása nem annyira a termelő iparágak megerősödésének köszönhető, hanem inkább a foglalkoztatási formák átalakulásának az újonnan létrejött szolgáltató vállalatokban.
A családi modell átalakulása A változások egy másik lényeges kísérő jelensége a családi modell átalakulása, nevezetesen a két keresővel rendelkező családok számának növekedése. Az Egyesült Államokban még a vállalatok átszervezése is fokozta a munkavállalók mobilitását és megsokasodtak a szokványostól eltérő foglalkoztatási formák. A létbizonytalanság és a jövedelemcsökkenés kivédésére egyre több családban vállal munkát mindkét házastárs. Ez a jelenség elősegítette új szolgáltatási ágak kialakulását és kedvezett az otthoni munkavégzésnek. Hollandiában olyan modellt támogatnak, amelyben mindkét házastárs félmunkaidőben dolgozik. Néhány év óta már Japánban is változatosabbak a munkavégzési formák, fellendültek a szolgáltató ágazatok, és átalakulóban van a családi modell. A nyolcvanas évek közepe óta a teljes munkaidőben foglalkoztatottak részaránya az aktív lakosságon belül csökkenő irányzatot mutat, és az alkalmazottak gyakrabban váltanak munkahelyet. Nő a szolgáltatási ágazatokban foglalkoztatottak száma és a nők részaránya az aktív lakosság körében, ami a kétkeresős családok számának növekedésére utal. Mindazonáltal erős a kötődés a hagyományos munkavállaláshoz, a termelőágazatokhoz és az egy keresővel rendelkező családi modellhez, többek között az adózási és a társadalombiztosítási rendszer is még a régi modelleken alapul. Nem szabad szemet hunyni a gazdasági környezetben bekövetkezett változások felett, hanem a változásokkal összhangban álló új megoldásokat kell keresni. A régi rendszerek elhagyása beletörődést jelentene a foglalkoztatottság biztonságának romlásába, a rosszul fizetett állások elszaporodásába és a
hagyományos családi modell felbomlásába. Ugyanakkor a folyamatban lévő változások módot adnak arra, hogy magára a munkára és nem a vállalatra épülő foglalkozások jöjjenek létre, hogy jobban kihasználják a nők képességeit, és a munkaidő csökkentése révén visszaállítsák a szakmai és a családi élet közötti egyensúlyt. Ahhoz, hogy ezeket a pozitív vonásokat a javukra fordíthassák 1. olyan szakképzési és átképzési rendszereket kell létrehozni, amelyek megvethetik a szakmára épülő foglalkoztatási rendszer alapjait; 2. úgy kell módosítani az adórendszert, hogy az ne kedvezzen egy adott családi modellnek, a társadalombiztosítási rendszer pedig inkább az egyénre, mint a családra fordítsa figyelmét; 3. javítani kell a gyermek- és az idősgondozási szolgáltatásokat, hogy a nők könnyebben tudjanak munkát vállalni; 4. könnyíteni kell a középkorúak terheit tanulmányi ösztöndíjak kidolgozásával és az ingatlanpiaci helyzet javításával. 5. A japán hatóságoknak, munkavállalóknak és munkaadóknak ezekre a feladatokra kell erőfeszítéseiket összpontosítaniuk, amikor megtervezik az új, erős japán társadalom jövőjét. (Szabó Ildikó) Hisashi, Y.: Faire passer les créations d’emploi avant la stabilité. = Problémes Économiques, 2003. 2796. sz. febr. 12. p. 19–22. Thevenet, M.; Lejeune, H.; Marbot, É.: La gestion du travail face aux changements sociétaux. = Personnel, 2003. 436. sz. jan. p. 42–44. Dreze, J. H.: Economic and social security: The role of the EU. = Economist-Netherlands, 150. k. 1. sz. 2002. márc. p. 1–18.
