JANUÁRI NAPLÓ 2010
Hajnali négykor eszembe jutnak a sérelmeim Hajnali négy körül szoktam – nem gyakran, szerencsére – felébredni, dolgom végezni, s aztán vagy el tudok aludni, vagy nem. Az ébredés nemegyszer menekülés a szívdobogásos, szorongásos, fél-ébrenlét állapotból, ilyenkor, mint a mélytengeri búvár, a tudatalattiból felszínre úszik, kúszik minden nemszeretem gondolat, élmény, amit napközben sarokba állítok vagy pincébe zárok, ami zavar, amit kínosnak találok. S ébren is folytatódik a szorongás; hogy meghalok, és nem tudom hogyan és mikor, s imádkoznék, de megkérdőjeleződik, amiben mások olyan biztosak, az a bizonyos túlvilág, s meg a kegyelmes Isten, akinek az asszisztálásával ezrek haltak meg most Haitiben, köztük gyerekek, sokan, ártatlanok. Aztán eszembe jutnak a sérelmeim, a bántások, melyeket olyanoktól kaptam, akiknek én csak adtam, eszembe a méltatlan helyzetek, amikor nem tudtam a másik fölé kerekedni, a megtorlatlanul maradt megaláztatások. És mantráznék, hogy kiürüljek. Majd mormolom a Miatyánkot, hogy szabadíts meg a gonosztól, mondom mindaddig, míg a mondatok már nem is jutnak el a tudatomig, s mintha már nem is lennék, csak lebegnék…Lehet, hogy ilyen a halál? Két világban élek Újfent belekezdtem a könyv írásába, a memoár jellegűbe, a Visszanéztem és a Különbéke Debrecenben folytatásába, újfent, ugyanis egy esztendővel ezelőtt kopogtattam le az első mondatokat, írtam utána húsz-harminc oldalt, aztán abba is hagytam. Nem találtam meg a formát. S ez zavart, ez elbizonytalanított. Ezért inkább olvastam, korabeli szövegeket búvárlottam, de az se érdekelt igazában, mást csináltam, ami jobban szórakoztatott. Most viszont, közlöm örvendezve, mintha megtaláltam volna a formát. El is fogott az izgalom, újra írhatok. Ehhez el kellett szakadnom az egykori könyvemtől, ami 1989-ban – Egy amatőr emlékezete – jelent meg, át is fogalmaztam a már leírtakat, és újra beleéltem magamat a korba, életemnek abba az időszakába, az 1966 utániba, az alkotóéba, a pestibe, a népművelési intézetesbe, az új mechanizmusosba, amelyben, noha vesszőcsapások rajtam is csattantak, mégis jól éreztem magam. Úgy vagyok most, mint a regényíró, aki, hogy írni tudjon, megteremti magának azt a virtuális világot, melyet megeleveníteni készül, alakjaival, konfliktusaival, hangulatával. Valami hasonló játszódik le bennem is, csak hogy nekem nem az a 1
dolgom, hogy fantáziáljak a régiről, hanem hogy megjelenítsem azt valóságosan, s ha lehet, élményszerűen. Én most tehát két világban élek. És nem panaszkodom. Jól érzem magam. Meddig élnek a gesztusok Kinek fontos? A könyv, amit megírok, a könyvek, amiket megírtam. Tulajdonképpen nem tudom. Nekem biztos. Amíg írom. Már abban is kételkedem, hogy a családomnak az volna. Alig emlegetik. Hogy örülnék, ha úgy, egy-egy mozzanatára utalnának. Valamilyen apropóból. Akik megemlítődnek a könyveimben, azoknak talán, ha tudomást szereznek róla. Régi munkatársak, színpadosok, egykori barátok, tisztelőim, meg akiknek még mond valamit a nevem. Illúzióim nincsenek. Én ugyan azt gondolom, hogy a most készülő kötetnek művelődéstörténeti vonzata is lesz, és dokumentum értéke, amikor az amatőr színjátszásról és a drámapedagógiáról szólok. Tisztában vagyok persze azzal is, hogy egy kötet olvasottsága jelesül függ attól, működik-e a hírharang. Az én köteteimről nem szoktak vagy alig csilingelni. Eddig legalább is nem tették. Még a barátaim közül is kevesen. Trencsényi László, igen. Dicsértessék. Az ember ugye azt gondolná, hogy a drámás, a színjátszó vezetők elsőként igyekeznek népszerűsíteni szaklapjaikban a szakmai vonatkozású könyveket – a már megjelentek közül nem egy ilyen, az említetteken kívül, a Merítő, az Élmény és vers és próza -, s szólnak róla, méltatják, elemzik, mivel érdekük, de hát ez nincs így, hogy miért nincs így, erről lehetnek kósza sejtéseim, de tudásom semmi. „Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak”, idézem Adyt magamnak, s rögtön meg is kérdezem: Meddig élnek a gesztusaid, a könyveid? Meddig? S áltatom magam, hogy meddig. Az elbűvölő két éves, akit Leventének hívnak, kimerített négy óra alatt A két éves Leventével, a dédunokámmal töltöttem el néhány órát, az anyuka nem volt otthon, elment vizsgázni, Vilka mama meg főzött, én kellett hát, hogy válaszoljak kíváncsi kérdéseire, mi ez, és mi az, s a dolgok miért olyanok, mint amilyenek. A kisfiú természetesen, mint a perpetuum mobile, ezen közben folyton mozog, helyet változtat, én természetesen követem, nehogy beleverje a fejét az asztal sarkába, közben labdázunk is, a gyerek dob, én elkapom, ez rendszerint nem sikerül, a labda elgurul, természetesen hová, a leglehetetlenebb helyre, a rekamié mögé. Akkor kihúzom a nehéz bútordarabot a helyéről, hogy a labdát kiszedjem, ennek Levente örül, mivel utazik, közben ugyanis felmászott arra a fránya fekvőhelyre. De már unja is a labdát, tehát búgócsigázunk a parketten, kiszórjuk az építőkockákat, hogy építsünk a szőnyegen, én kúszok hol ide, hol oda. De fel is állok, mivel Levike újra labdázni óhajt, most a félemeleti 2
galériát célozza meg, oda próbálja eljuttatni nagy svunggal azt a gömbölyű tárgyat, s mivel az felér, Tibi papa mászik a lépcsőn, hogy lehozza, de közben a gyerek is mászik. Jézus Isten, kiált Vilka mama, vedd fel azt a gyereket, nehogy megüsse magát az a drága, akkor én felveszem, leviszem, megitatom, közben vigyázok, meg ne fogja ezt, hozzá ne nyúljon ahhoz, majd ölbe kapom – tizenkét kiló -, mivel sírni készül, hogy mért nincs kéznél az anya. Szerencsére elkészül az ebéd, a drága Vilka mama, Isten áldja, a gyereket elveszi tőlem, beülteti a székbe, végre, s elkezdődik az energia újratöltődésének gyönyörű folyamata. Levike étkezik. Én is ennék, de csak ülök. Elfáradtam. Vilka mama napokon át együtt van a gyerekkel, nélkülem, S amikor este hazaér fáradtan, szelíd és mosolyog. És mesél, hogy ez a fiú milyen elbűvölő, okos, mosolygós, kreatív és még következik huszonhárom jelző. Én hallgatom. Bámulni csak most bámulom, hogy kimerültem. Utólag.
Csak ezt ne!- mondja Kósa Vilma Csak ezt ne! - mondja Kósa Vilma, s csak ül az ágy szélén, mint nem szokott. Mit ne? - kérdezem. Hát hogy elbutuljak – válaszolja -, nem jut eszembe egy szó, ami itt van a nyelvemen, de nem tudom kimondani. Biztos, így kezdődik – folytatja -. Mi kezdődik – kérdezem. Az alzheimer - válaszolja -, csak azt ne, édes Istenem csak azt ne, tehetetlenül élni, másokra szorulni, csak azt ne! Aztán, amikor már nem is keresi, eszébe jut az a szó, ettől megnyugszik, hogy csak a szokásos, ami mindenkivel előfordul. Hát persze, hogy előfordul - mondom neki -, velem főként. Ezen elmosolyodik, s máris a régi. Határozott, aki megmondta, aki megmondja, aki megmagyarázza, aki emlékeztet stb. stb. stb… Szép köszöntés volt. Anyát ünnepelt a család Szép ünnepség volt. Családias, kerek és szakrális. Egy nagykovácsi étterem külön helységében. Kósa Vilmát, az ANYÁT köszöntötte a család, méltóan. Ahogy megérdemelte. Úgy. Kósa Vilma nyolcvan éves lett. Sohse tagadta a korát, sohse festette a haját, nem kozmetikázta a ráncait. Itt volt mindenki. A két gyerek férjjel és feleséggel, a három unoka férjjel és feleséggel (egy maradt csak otthon a kilenchónapos legkisebbel és a még kisebbel, aki a szíve alatt készülődik), és a három dédunoka. És jómagam, a férj. Már bent ült, állt a család, amikor a fiú bevezette az Anyát a terembe. Közben zene szólt, melyet a muzsikus fiú komponált az ünnepelt tiszteletére. Ám a fiú, köszöntő szöveget is applikált a műbe, s a zene fölé kik mondták a verset? a zenész fiú unokái, az Anya dédunokái. Aztán ének következett, közös ének. A 3
Serkenj fel kegyes népet énekeltük fennhangon. Majd köszöntő hangzott el. Laudáció. Ezt a leány mondta, a két gyerekes anyuka, a kétunokás nagymama, ő mondta, illetve olvasta és bele-bele sírt a szövegébe. Az egész idő alatt képernyőre kivetítve mindenki nézhette, láthatta az Anyát, mamát, Vilka mamát, azaz a nagymamát és dédnagymamát, a nagyon szép kislányt, a nagylányt, az ifjú és vonzó feleséget, az anyukát a gyerekekkel, majd az unokákkal, majd a dédunokákkal. Aztán mindenki sorban az Anya színe elé járult, s átadta ajándékát, külön a virágot, külön a fényképalbumokat, és csókban a szeretetét. Aztán én is a színe elé léptem, és átnyújtottam a könyvet. ANYA KÖNYVE, ez a címe, amit tiszteletére és az alkalomra szerkesztettem Aknay Tibor fotóművész segítségével, Dété naplójából. A nyolcvankét oldalas kötetecske bevezetőjéből másolom ide a sorokat. „Válogattam az elmúlt nyolc év naplóbejegyzései között, és ide tettem csokor helyett és gyanánt, sem nem lakkozva, sem nem árnyékozva azokat a szövegeket, melyek róla vagy vele kapcsolatosan fogalmazódtak. Áldjon Isten a hozzád ragaszkodó, Téged szerető családoddal együtt.” Szép ünnepség volt. Mikó István a Kuckóban Mikó István volt a vendégünk a Kuckóban. Mikó István, a színész. Két órán át beszélgettünk. Eleddig láttam, láthattam alakításait, a figurákat, akiknek a bőrébe belebújt, a többnyire nyájas, humort fakasztó, kedvesen dörzsölt vagy jámboran mulattató és szánandó figurákat, s bizony mondom, ha a címlapon vagy a tévé képernyőjén olvasható volt a neve, már örvendeztem előre, jó esténk lesz. Olykor Chaplint asszociálta, máskor - még mielőtt alakította volna a derék katonát -, Svejket. És most, végre, láthattam Mikó Istvánt élőben is. A barátaim, ismerőseim a Kuckóban, akik eljöttek a látására, szorongatták a kezemet, de jó, hogy elhívtad, de jó, hogy eljött – mondták. Két teljes órán át úgy hallgatta mindenki, mintha színházban ülne, olyan odaadással, figyelemmel, kíváncsisággal, holott a két órában nem volt semmi színházas, nem volt játék semmiféle stílusban, műfajban. Kabaré pláne nem volt. Ült köztünk egy férfi, aki éppen hatvan éves, beszélt az életéről, küzdelmeiről, szerepeiről, önön természetéről, ült korpulensen, cseppet sem elegánsan, pontosan fogalmazott, némi öniróniával, de köznyelven, a miénken, s ahogy beszélt, mesélt, olykor már nem is őt, nem csak őt, magunkat is láttuk, hiszen ez a hatvan éves férfi ebben a mi világunkban él, s élte meg, miként mi is, az örömöket, kudarcokat, vágyakat, a konfliktusokat, melyeket gyakorta nem is a véletlen, hanem a társadalom által generált törvényszerűség produkált. Megivott két-három pohárka pálinkát, dicsérte. Evett zsíros kenyeret hagymával, jólesett neki, csúszott rá a vörös bor is. Közben csevegett az emberekkel, válaszolt a kérdésekre. Oldott volt. 4
És mintha érdeklődéssel hallgatta volna, amit meséltem neki az anyai nagyapjáról, akit gyerekként ismertem Kisvárdán, meg az édesanyjáról, aki osztálytársam volt, megint csak Kisvárdán, s az apukájáról, aki ugyanott, fölöttem járt négy évvel. Ígértem, küldök majd egy fényképet, ahol az ő ősei az én őseimmel együtt piknikeznek az ajaki szőlőben, édesapám szőlejében, talán 1942-ben.
Debrecenben, a MODEM-ben ismerőst keresek, pezsgőspohárral a kezemben Debrecenbe utazunk. Tizenöt centis hóban egyensúlyozunk, ahogy baktatunk az állomásra. Reggel van, seprésnek semmi nyoma, a hó meg esik, már arra gondolunk, hogy visszafordulunk, de a helyjegy már a zsebünkben, kockáztatunk, mondjuk. A sógoromat akarom látni, maródi, nemigen hagyja el a házat. És tervezzük, elmegyünk Aknay János életmű-kiállítására is, aznap nyílik a Modem nevű hatalmas kiállító teremben. Aknay nem rég volt a Kuckóban, videóról néztük a képeit, meg beszélgettünk is sokáig. Megszerettük. Hát most itt vagyunk, Kósa Vilma meg én, ifjúságunk helyén. És Debrecenben nincs hó. A sógorom is jobb állapotban van. És a kiállítás! Impozáns, jól rendezett, mondhatni lenyűgöző. És mennyi ember a kiállítás-megnyitón! Ennyit én még ilyen helyen nem láttam. És hogy örülök! Nem is tudom, miért. Lehetnek hatszázan, vagy többen. Mint annak idején a mi irodalmi estünkön, a Bikában. És utána vendégelés, pezsgő, harapnivaló. És mindenfelé jó arcú emberek, élénk, beszélgető csoportok. Depressziónak nyoma sincs. A légkör barátságos. Én meg mászkálok pezsgőspohárral a kezemben, össze-vissza a teremben az evő-ivó emberek közt. Szeretnék találni egy ismerőst, debrecenit, akivel koccinthatok. Valamikor nem győztem köszöngetni jobbra-balra. Most meg! Megszomorodom kissé: Kell neked sokáig élni, megélni, hogy kimész a divatból. Aztán számolni kezdek: Mit akarsz, negyvennégy éve mentél el innen! Aztán meglátom Aknay Tibort, a festő testvérét, új barátomat, régi tanítványomat, látom, beszélget egy idősebb úrral. Odamegyek. Tibor bemutat, mondom a nevemet, az meg felrikkant: No de tanár úr, hogy nem ismertem meg! Tanítványom volt. Nemi identitásom felől érdeklődtek a Rudasban Ismét van beutalóm a Rudas fürdőbe. Négy év után ismét. Akkor a meszes nyakcsigolyáim, most meg a forgók miatt. Kopnak ugyanis. Közben meg is újult a Rudas, kártyával lehet bemenni, többe is kerül, mindenütt kapuk. Kabinos még van. És a medencék is megvannak, meg a víz is. És a férfiak is, mint régen, a szemérem előtti lucskos kendőcskével, pucér fenékkel. 5
WC mintha máshová került volna, vagy csak én felejtettem el, merre keressem. A láböblítős tocsogónál egy férfi. Barna bajuszos, amolyan ötven feletti, birkózó alkat, tőle kérdezem, merre is menjek. Rám néz, azt mondja, ő is oda tar, s hogy milyen helyes a szakállam. Állunk a csészék előtt, kettőnkön kívül senki, nekem már nagyon kell, koncentrálok, a csurgatásra koncentrálok, s alig értem, mit kérdez a szomszéd. Tessék? Az meg ismétel. Csak azt kérdeztem, hogy maga szexel-e. Ilyen kérdést mostanában nem kaptam, nem is tudtam, mit feleljek, mert mi köze hozzá, nem igaz, hát azt mondtam, mint látja, nem szexelek, pisilek. De hogy ő nem úgy érti, folytatta volna a társalgást. Nem vártam meg, hogy kifejtse, mit hogy ért. Közben leesett a tantusz, buzi a bajszos. Ilyen élményem se volt még. Sem a Rudasban, sem másutt. Sem beutalóval, sem a nélkül.
6
