IX. ERDÉLYI MAGYAR RÉGÉSZETI KONFERENCIA

IX. ERDÉLYI MAGYAR RÉGÉSZETI KONFERENCIA

GYERGYÓSZENTMIKLÓS TARISZNYÁS MÁRTON MÚZEUM – SZENT BENEDEK TANULMÁNYI HÁZ 2011. november 4–6.

Múlt… Pósta Béla élete és régészeti munkássága (Kecskemét, 1862. augusztus 22 – 1919. április 16. Kolozsvár) Pósta Béla a 19–20. század fordulóján élt, a magyar régészet hőskorának szenvedélyes gyűjtő generációit felváltó magyar tudós nemzedék egyik meghatározó egyénisége. Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi karán kezdte, ám Torma Károly római régészeti előadásai és az aquincumi ásatások hatására beiratkozott bölcsészetre is A Torma Károly-i iskola megalapozta a klasszikus archeológiában való eligazodását, s már diákkorában (1883-tól) szakdíjnokként, írnokként bekapcsolódott a Magyar Nemzeti Múzeumban folyó kutatómunkába, 1885-ben kinevezték segédőrré, majd múzeumőrré. Pulszky Ferenc igazgató és Hampel József érem- és régiségtári igazgatóőr oldalán, megszerezte a szükséges jártasságot az őskori és a honfoglalás kori régészetben. Ásatásai és terepkutatásai (Lovasberény, Hatvan-Boldog, Rákospalota, Törtel stb.) révén, átfogó anyagismereti tudásra tesz szert. Első nagyobb lélegzetű tanulmányában (Baranya az őskortól a honfoglalásig, 1897.), túllépve a címben jelzett szűk földrajzi egység határait, kísérletet tett a Kárpát-medence, sőt Eurázsia történetének vizsgálatára. 1897-ben intézeti felettesei megbízták gróf Zichy Jenő kaukázusi és középázsiai útjairól hozott, és a Nemzeti Múzeumnak adományozott régészeti gyűjtemény feldolgozásával. A széleskörű irodalmi tájékozottságot igénylő feladat eredményes megoldása nyomán a Kaukázus távoli múltjának számos problémájával foglalkozott. A megbízatás teljesítésében tanúsított hozzáértése és munkabírása következtében Zichy felkérte harmadik utazása (1897–1898) régészeti teendőinek ellátására. Pósta szempontjából ez az expedíció csupán tanulmányútnak bizonyult, de az oroszországi múzeumok és a gazdag szakirodalom áttanulmányozása nyomán a fiatal régész számos fontos megfigyelést tett. Azonosította a szarmaták kárpát-medencei hagyatékának pontuszi előzményeit, fontos lépést tett a hunok régészeti hagyatékának felismerése felé, Szibériában megtalálta az avarok tárgyi műveltségének legkeletibb lelőhelyeit. A honfoglaló magyarság előző szálláshelyeinek kutatása során – ezt legfontosabb feladatának tekintette – azonosította a rokon kultúrköröket, megtalálta a magyar szablya, tarsoly, kengyel előzményeit, rokonait. A Kárpát-medence keletről érkezett népeinek örökségét bemutató munkája gróf Zichy Jenő harmadik ázsiai utazása III–IV. kötetében látott napvilágot (Régészeti tanulmányok az orosz földön, 1905.). Munkássága elismeréseként a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1899-ben Póstát kinevezte a kolozsvári egyetem frissen szervezett régészeti tanszékének élére. Minthogy létrehozásakor (1872) a kolozsvári egyetem megkapta az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményének használati jogát, Pósta nyilvános egye-

3

temi tanári beiktatása, egyúttal az egyesületi Érem- és Régiségtár igazgatói teendőinek felvállalását is jelentette. Az egyesületi gyűjtemények és a fokozatosan kiépülő egyetemi Érmészeti és Régészeti Intézet tárai 1899-ben – a tudományos kutatás és a nagyközönség elől elzárva – két helyiségben, összezsúfolva hevertek. Két évtizedes működése alatt Pósta idejének, energiájának jelentős részét a szüntelenül gyarapodó gyűjtemények elhelyezését szolgáló megfelelő helységek biztosítása foglalta le. Elsősorban saját, új épület építéséért küzdött. Panaszkodott, kért, emlékeztetett, s ha kellett – fenyegetőzött. Átmeneti megoldásként a város különböző pontjain ideiglenes raktárhelyiségeket bérelt. 1903-ban az egyetem újonnan emelt épülete északkeleti sarkában végre megnyithatta a nagyközönségnek szánt kiállítást. Sürgetésére 1911-ben – a kiállítás és a raktári anyag nagyobb részének elhelyezésére – az egyetem bérbe vette a Bástya (C. Daicoviciu) utca 2. szám alatti, a Református Kollégium tulajdonában lévő kétemeletes bérházat. Az utólag román állami tulajdonba jutott épület nyújt otthont ma az Erdélyi Nemzeti Történelmi Múzeum gyűjteményeinek, amelynek magját az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtára, valamint az egyetem Érmészeti és Régészeti Intézetének tára képezik. Az erdélyi régészeti kutatások tudományos színvonalának biztosítása érdekében szakértőket nevelt: megteremtette a kolozsvári régészeti iskolát. Tanítványait, az archeológia szűk területén tevékenykedő elismert tudósokká nevelte. Roska Márton őskori feltárásai (Csoklovina), Buday Árpád limes-kutatásai (Porolissum), Kovács István numizmatikai munkássága és ásatásai (Marosdécse, Apahida, Kolozsvár – Zápolya utca) itthon és Európában mindmáig nem vesztettek egykori értékükből. Az intézet saját kétnyelvű folyóirata – Dolgozatok (Travaux) az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából biztosította az eredményeik beépülését a nemzetközi tudományos vérkeringésbe. Ásatási megbízásokkal, múzeumrendezéssel, előadások tartásával tanítványait bevonta a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének tevékenységbe. Az első világháború, a keleti régészetre szakosodott Létay Balázs halála meggátolta a mezopotámiai Keleti-Intézet nagyszerű tervének megvalósítását. A trianoni diktátum lehetetlenné tette a fiatalabb tanítványok (Ferenczi Sándor, Herepei János) szakmai kiteljesedését. Néhányuk viszont (Buday Árpád, Roska Márton, Banner János) az anyaországi kutatások és régészképzés munkásaként adta tovább Pósta Béla kolozsvári iskolájának emberi és szakmai értékeit.

4

Jelen… A „Pósta Béla” Egyesület bemutatása A Bolyai Egyetem működésének az 1959-ben való jogtalan megszüntetése az addig folyamatosan működő régészképzés végét is jelentette. Egy olyan folyamat szakadt meg, amely az erdélyi térség társadalomtörténeti kutatásának egy területét felvállaló kutató-utánpótlást biztosította. Ezzel a politikai döntéssel jó ideig megbénították a kiemelkedő egyéniségek neveivel (Torma Károly, Torma Zsófia, Király Pál, Téglás Gábor, Cserni Béla, Pósta Béla, Buday Árpád stb.) fémjelzett Erdélyi Régészeti Iskola tevékenységét is. Az addig Erdély területén működő magyar régészek egy része ekkor választotta az anyaországba való áttelepedést. A erdélyi magyar régészeti kutatás hiányának meddő évei rányomták bélyegüket a térség tudományos és régészeti kutatásának a színvonalára. Bár léteztek magyar régészek Erdélyben, számuk és lehetőségeik csekély volta miatt mintegy csak tovább éltették, átmentették az erdélyi régészetet a válságos időszakban. Az Erdély területén tevékenykedő magyar régész-kutatók együttműködésének elősegítése végett az 1999-es év folyamán létrejött a „Pósta Béla” Egyesület (PBE). A Pósta Béla Egyesület a romániai magyar régészközösség reprezentatív szakmai testülete. Alapvető célkitűzései között jelölte meg az anyanyelven művelt tudományosság kiszélesítését, a műemléki és muzeális értékek megóvását, valamint a felsőfokú régészet oktatás segítését. A szervezet égisze alatt történő kutatásokat valamint a kutatásszervezést egészíti ki az évente megszervezett, mára fontos szakmai fórummá vált, régészeti konferencia. A PBE egyetemi háttérintézményként folytatott tevékenysége a régészet oktatás feltételeinek és színvonalának javítására összpontosít. Ennek érdekében oktatási segédanyagokat és más tárgyi feltételeket biztosít, segíti az egyetemi oktatók munkáját, vendégtanári programokat, tanfolyamokat, tanulmányutakat szervez, ösztönzi az egyetemi hallgatók és oktatók közös és egyéni kutatómunkáját valamint ösztöndíjakat továbbít. Az Egyesület könyvkiadói tevékenységet folytat, szakkollégiumot és kézikönyvtárat működtet valamint tervtár és fényképtár létrehozásán is fáradozik. Az egyesület az erdélyi magyar régészközösség reprezentatív szerve, 11 romániai kutatóintézet magyar anyanyelvű kutatóit, a Phd, MA és egyetemi képzésben résztvevő hallgatókat tömöríti. Tagjainak száma meghaladja a 100-at. Az Egyesület Tudományos Tanácsának tagjai: dr. Bajusz István, dr. Kacsó Károly, dr. László Attila, dr. Németi János, dr. Székely Zsolt Az Igazgatótanács tagjai: dr. Bajusz István (igazgató), Soós Zoltán, Botár István, Szőcs Péter Titkár: Pánczél Szilamér Péter

5

A IX. ERDÉLYI MAGYAR RÉGÉSZETI KONFERENCIA PROGRAMJA PÉNTEK, 2011. november 4. 12.00 – 17.00 Regisztráció (Szent Benedek Tanulmányi Ház – Recepció) 17.30 – 18.00 A IX. Erdélyi Magyar Régészeti Konferencia megnyitója (Tarisznyás Márton Múzeum) A konferenciát megnyitják: Bajusz István egyetemi adjunktus, a Pósta Béla Egyesület elnöke Sipos Gábor egyetemi docens, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke Petres Sándor, Hargita Megye Tanácsának alelnöke Csergő Tibor-András, a Tarisznyás Márton Múzeum igazgatója 18.00 – 19.00 Plenáris előadás - Vincze Zoltán: Pósta Béla tanítványai Könyvbemutatók: – Signa praehistorica. Studia in honorem magistri Attila László septuagesimo anno – a kötetet bemutatja Sztáncsuj Sándor – Erdély és kapcsolatai a kora népvándorlás korában – a Molnár István Múzeum kiadványát bemutatja Istvánovits Eszter 19.00 – 20.00 A Légirégészeti fényképek Udvarhelyszékről. Kiállítás Sófalvi András és Szabó Máté felvételeiből és a Bronzkori népek és vizigótok Székelyudvarhely határában című időszakos régészeti kiállítások ünnepélyes megnyitója A kiállítást megnyitja: Demjén Andrea (régész, Tarisznyás Márton Múzeum) 20.30 Vacsora (Szent Benedek Tanulmányi Ház) SZOMBAT, 2011. november 5. 07.00 – 08.45 Reggeli 09.00 – 10.35 Szakosztályi előadások (Csiky-kert, Szent Benedek Tanulmányi Ház, Babeş–Bolyai Tudományegyetem Gyergyószentmiklósi Kihelyezett Tagozata) – Őskor (Csiky Dénes Amfiteátrum) – Ókor (BBTE Főépület, 2-3. Konferenciaterem, Földszint) – Népvándorláskor, Középkor (Szent Benedek Tanulmányi Ház, 1. Konferenciaterem, Földszint) – Középkor (Szent Benedek Tanulmányi Ház, 2-3. Konferenciaterem, Földszint) 10.35 – 11.00 Kávészünet 11.00 – 13.00 Szakosztályi előadások 13.00 – 14.45 Ebéd

7

15.00 – 16.35 Szakosztályi előadások 16.35 – 17.00 Kávészünet 17.00 – 19.00 Szakosztályi előadások 19.00 – 20.30 Kerekasztal-beszélgetés (Moderátor: Bajusz István) 21.00 Állófogadás VASÁRNAP, 2011. november 6. 07.00 – 08.45 Reggeli 09.00 – 13.00 Kirándulás – Gyergyószárhegy (Lázár-kastély, ferences kolostor, római katolikus templom) – Gyergyószentmiklós (örmény templom) 13.00 – 14.00 Ebéd 14.00 – 17.00 Kirándulás – Gyilkos-tó, Békás-szoros

8

Szakosztályi előadások Szombat, 2011. november 5.

ŐSKOR CSIKY DÉNES AMFITEÁTRUM

 09.00 – 10.35 Moderátor: Székely Zsolt

09.00 – 09.25 Tatár Árpád (Beszterce): Beszterce-Naszód megyei idolok és egyéb leletek 09.25 – 09.45 Bader Tibor – Hágó Attila Nándor (Hochdorf, Keltenmuseum; Nagykárolyi Városi Múzeum): Koraneolitikus település Felsőhomoród Borzkerten 09.45 – 10.10 Pethe Mihály – Lenkey László – Németi János – Molnár Zsolt (Budapest, ELTE Geofizikai Tanszék; Nagykárolyi Városi Múzeum; Kolozsvár, Babeş-Bolyai Tudományegyetem): Neolitikus és bronzkori objektumok kutatása mágneses módszerrel 10.10 – 10.35 Berecki Sándor – Sztáncsuj Sándor József (Marosvásárhely, Maros Megyei Múzeum; Sepsiszentgyörgy, Székely Nemzeti Múzeum): A marosvásárhelyi rézkori telep és az erősdi kultúra kései szakasza 11.00 – 13.00 Moderátor: László Attila 11.00 – 11.25 Balázs Áldor Csaba (Marosvásárhely): Korabronzkori kőkazettás temetkezések Erdélyben 11.25 – 11.45 Németi János (Nagykárolyi Városi Múzeum): Az érmellék ősrégészeti kutatása – Dr. Roska Márton és Dr. Andrássy Ernő barátságának tükrében 11.45 – 12.10 Székely Zsolt (Sepsiszentgyörgy, Babeş-Bolyai Tudományegyetem): Egy bronzkori agyagkocsi az alsórákosi Durdulyáról 12.10 – 12.35 Nagy József-Gábor (Kolozsvár): A Kis-Szamos völgyének település-struktúrája a későbronzkor és koravaskor időszakában 12.35 – 13.00 Csók Zsolt (Zilah, Megyei Történelmi és Művészeti Múzeum): A szilágysomlyói halomsír nekropolisz

9

15.00 – 16.35 Moderátor: Németi János 15.00 – 15.25 László Attila (Jászvásár, Alexandru Ioan Cuza Tudományegyetem): HOLTAKKAL ÉLNI? A magyarfenesi koravaskori sír értelmezéséről 15.25 – 15.45 Berecki Sándor (Marosvásárhely, Maros Megyei Múzeum): A késővaskori erdélyi népcsoportok kapcsolatrendszere ÓKOR BBTE FŐÉPÜLET (FÖLDSZINT 2-3. TEREM) 09.00 – 10.35 Moderátor: Gabler Dénes 09.00 – 09.25 Visy Zsolt (Pécs, Jannus Pannonius Tudományegyetem): Adatok Dacia provincia kiterjedéséhez és határaihoz 09.25 – 09.45 Pethe Mihály – Lenkey László – Páncél Szilamér – Bajusz István (Budapest, ELTE Geofizikai Tanszék; Marosvásárhely, Maros Megyei Múzeum; Kolozsvár, Babeş-Bolyai Tudományegyetem): Porolissumi katonai tábor mágneses feltérképezése 09.45 – 10.10 Fábián István (Marosvásárhely, Petru Maior Egyetem): Germán egységek a Dacia római provincia hadseregében 10.10 – 10.35 Ferencz-Mátéfi Ágota (Kolozsvár): Infrastrukturális elemek a római Dácia temetőiben 11.00 – 13.00 Moderátor: Bajusz István 11.00 – 11.25 Gróh Dániel (Visegrád, MNM Mátyás Király Múzeum): A visegrád-gizellamajori római erőd építéstörténete 11.25 – 11.45 Borhy László (Budapest, ELTE BTK Ókori Régészeti Tanszék): Castra legionis, canabae, municipium – Régészeti kutatások Brigetióban (Komárom/Szőny) 11.45 – 12.10 Gabler Dénes (Budapest, MTA Régészeti Intézet): Római villák és telepek Savaria territoriumán 12.10 – 12.35 Lassányi Gábor (Budapest, BTM Aquincumi Múzeum): Téglába zárt holttestek 12.35 – 13.00 Biró Mária – Vass Lóránt (Budapest, Károli Gáspár Tudományegyetem; Kolozsvár, Babeş-Bolyai Tudományegyetem): Aquincum későrómai kori történetének kérdőjelei. A településen megmaradt csontfaragványoknak a többi provinciális lelőhelytől eltérő összetétele

10

15.00 – 15.25 Moderátor: Bajusz István 15.00 – 15.25 Szabó Ádám (Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum): Miért kellett Firmusnak a főpapi korona? NÉPVÁNDORÁSKOR, KÖZÉPKOR SZENT BENEDEK TANULMÁNYI HÁZ (FÖLDSZINT, 1. TEREM) 09.00 – 10.35 Moderátor: Sófalvi András 09.00 – 09.25 Körösfői Zsolt (Nyíregyháza, Jósa András Múzeum): A Marosszentanna-Csernyahov kultúra lelőhelyei a Nagy-Küküllő felső folyása mentén 09.25 – 09.45 Vlad Lăzărescu – Demjén Andrea – Laczkó Nándor (Kolozsvár, Történelmi és Művészettörténeti Intézet; Gyergyószentmiklós, Tarisznyás Márton Múzeum, Kolozsvár BBTE) Egy 4. századi ház feltárása Gyergyószárhegyen 09.45 – 10.10 Masek Zsófia (Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum): A kelet-magyarországi hun kori sírkerámia összefüggéseinek vizsgálata 10.10 – 10.35 Istvánovits Eszter – Kulcsár Valéria (Nyíregyháza, Jósa András Múzeum; Szeged, SZTE BTK Régészeti tanszék): Határvonalak a Kárpát-medencei szarmata barbaricumban 11.00 – 13.00 Moderátor: Istvánovits Eszter 11.00 – 11.25 Nagy Szabolcs (Kolozsvár, Erdélyi Nemzeti Történelmi Múzeum): Az aranyoslónai avar kori temető (A 2009-2010 évi kutatás eredményei) 11.25 – 11.45 Piroska Eszter (Kolozsvár): Az aranyoslónai avar kori temető gyöngyleletei 11.45 – 12.10 Kosza Antal – Sófalvi András (Csíkszereda, Hargita Megyei Kultúrális Igazgatóság; Székelyudvarhely, Haáz Rezső Múzeum): Töltésvonulatok a Görgényi-, Hargita- és Persányi-hegység térségében 12.10 – 12.35 Gáll Ervin (Bukarest, Vasile Pârvan Régészeti Intézet): Roska Márton és az erdélyi régészet. Néhány gondolat az erdélyi örmény tudós kora középkori kutatásairól 12.35 – 13.00 Szabados György (Szeged, SZTE BTK Történeti Intézet): Árpád-házi szállásbirtokok és állami központok a X. századi Magyarországon

11

15.00 – 16.35 Moderátor: Feld István 15.00 – 15.25 Füredi Ágnes (Szentendre, Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága): „..fű kizöldül ó sírhanton” – Honfoglalás kori tarsolylemez Pest megyében 15.25 – 15.45 Révész László (Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum): Szempontok a Kárpát-medence 10-11. századi temetőinek összehasonlító vizsgálatához 15.45 – 16.10 Takács Miklós (Budapest, MTA Régészeti Intézet): A 11. századi palmettás kőornamentika, formai-tipológiai elemzés 16.10 – 16.35 Mordovin Maxim (Budapest, ELTE BTK Régészettudományi Intézet): Legújabb régészeti kutatások a honti ispánsági vár területén 17.00 – 18.35 Moderátor: Sófalvi András 17.00 – 17.25 Feld István (Budapest, ELTE BTK Régészettudományi Intézet): A 13. század – a Kárpát-medencei várépítészet fénykora? 17.25 – 17.45 Kopeczny Zsuzsa (Temesvár, Bánát Múzeum): Újabb adatok a temesvári Hunyadi kastély építéstörténetéről 17.45 – 18.10 Csók Zsolt (Zilah, Megyei Történelmi és Művészeti Múzeum): Castrum Carazna a szilágysomlyói Várhegyen? 18.10 – 18.35 Bordi Zsigmond Lóránd (Sepsiszentgyörgy, Székely Nemzeti Múzeum): A csernátoni Csonka(Ika)-vár déli tornya és környéke 18.35 – 19.00 Kósa Béla (Csíkszereda, Csíki Székely Múzeum): Újabb adatok a csíkszeredai Mikó-vár építéstörténetével kapcsolatban KÖZÉPKOR SZENT BENEDEK TANULMÁNYI HÁZ (FÖLDSZINT, 2-3. TEREM) 09.00 – 10.35 Moderátor: Botár István 09.00 – 09.25 Tari Edit (Esztergom, Balassa Bálint Múzeum): Középkori fatemplomok a Kárpát-medencében 09.25 – 09.45 Emődi Tamás (Nagyvárad, Restitutor Kutató-Tervező Műhely): Partiumi középkori templomok újabb kutatása 09.45 – 10.10 László Keve (Marosvásárhely, Maros Megyei Múzeum): Régészeti kutatások a marosszentgyörgyi római-katolikus templom körül (2010)

12

10.10 – 10.35 Nyárádi Zsolt (Székelyudvarhely, Haáz Rezső Múzeum): Újabb kutatások Lövéte elpusztult középkori templománál 11.00 – 13.00 Moderátor: Soós Zoltán 11.00 – 11.25 Király József (Kolozsvár): Kovászna megye elpusztult középkori kápolnái 11.25 – 11.45 Rácz Tibor Ákos (Vác, Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Tragor Ignác Múzeum): Kora Árpád-kori leletek a váci püspöki vár területéről 11.45 – 12.10 Botár István (Csíkszereda, Csíki Székely Múzeum): Új régészeti adatok Csíksomlyó történetéhez 12.10 – 12.35 Darvas Lóránd (Csíkszereda, Csíki Székely Múzeum): A csíkszenkirályi Bors család és udvarházaik 12.35 – 13.00 Pálóczi Horváth András (Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem): A középkori alföldi lakóház és telek a szentkirályi ásatási eredmények alapján 15.00 – 16.35 Moderátor: Pálóczi Horváth András 15.00 – 15.25 Zatykó Csilla (Budapest, MTA Régészeti Intézet): Jobbágyfalu, kisnemesi falu. Két Somogy megyei település összehasonlítása 15.25 – 15.45 Wolf Mária (Szeged, SZTE BTK Régészeti Tanszék): Régészeti adatok a muhi csata történetéhez 15.45 – 16.10 Gróf Péter (Visegrád, MNM Mátyás Király Múzeum): Inter arma silent Musae. Fegyverek és fegyvertörténeti kutatások Visegrádon 16.10 – 16.35 Soós Zoltán (Marosvásárhely, Maros Megyei Múzeum): Apró leletek és jelentőségük, bronz és csont tárgyak a marosvásárhelyi ferences kolostorból

13

Kivonatok

Plenáris előadás

VINCZE ZOLTÁN Pósta Béla tanítványai A kolozsvári egyetem régészeti tanszékének megszervezését a múzeumügy és a régészeti kutatások aggasztó országos helyzete indokolta. A gombamód szaporodó vidéki múzeumok, amelyek tevékenységében a régészeti ásatások súlypontos szerepet kaptak, nem rendelkeztek képzett szakemberekkel. A hiányt a szerveződő kolozsvári régészeti iskolának kellett betöltenie. Az 1899-ben kinevezett Pósta Béla messzemenően teljesítette feladatát. Nevelői műhelyéből az őskori, a római provinciális régészet és az éremtan elismert szaktekintélyei kerültek ki (Roska Márton, Buday Árpád, Kovács István), akik a szakemberképzésbe is bekapcsolódtak. A közép- és az újkori régészet, valamint a keletkutatás szakembereinek kinevelése a sors és a világpolitika szeszélyes hullámain ugyan hajótörést szenvedett, ám sokoldalú kutatók (Ferenczi Sándor, Herepei János) felkészítése (bár részben) kárpótolta a veszteséget. A Múzeumok és Könyvtárak szakfelügyelőjeként Pósta ellenőrző útjain adott tanácsaival, tartalmas tanfolyamok szervezésével segítette a mostoha körülmények között dolgozó vidéki múzeumőrök (Banner János, Móra Ferenc, László Ferenc) régészeti alapismereteinek elsajátítását. A tanítványok tanítványai (Ferenczi István, Makkay János, Székely Zoltán) révén Pósta Béla kolozsvári régészeti iskolájának szelleme a világháborúk után is áldásosan befolyásolta a régészeti kutatást, a régészképzést.

15

Őskor TATÁR ÁRPÁD Beszterce-Naszód megyei idolok és egyéb leletek Az 1994 óta végzett terepbejárásaimon több apróbb őskori leletet találtam, amelyek a Criş kultúrától a Wietenberg-Noua kultúrák keveredéséig terjedő időszakba sorolhatók be. A szentmátéi ″Dílő″ határrészen Ion Oltean barátom egy andezitből készült, női alsótestet oldalról ábrázoló neolit idolt talált. Az idol feneke nem mutat steatopigiát, szemérme, combjai és lábai nincsenek külön feltüntetve. ″A szőlők megett″ dűlőn egy oszlop alakú neolit idol alsó részét találtam meg, alulról fel kúp alakja van, alja az oszlop alakú résznél szélesebb. A második idoltöredék egy lapos agyagphallos realisztikusan megmintázott felső része. Ugyanitt találtam rá egy vasérctartalmú kőből készített ötszögű táblácskára, amibe féloldalasan egy Y-al és/vagy X-el kombinált, a Cassiopeia csillagképet jelképező M betű van bekarcolva. A szászújfalusi ″Pe râpă″ határrész Petreşti-Iclod szintézis településén egy a Petreşti AB vagy B fázisból származó, női alsótestet ábrázoló idolt találtam. Vonalas díszítésű, szemérmét és lábait egy-egy vonal bekarcolásával ábrázolták. Emellett egy jáspisból készített, rombusz alakú, átfúratlan ékkövet is leltem. A szentmátéi ″Nagyhegy″ déli oldalán egy a Coţofeni III. időszakból származó, szemüvegspirális töredékét ábrázoló edénydarabkát találtam. Ez tovább bővíti a Cristi Popa által az Apulum 2010-es számában leközölt lelőhely- és leletkatalógust. A szászvermesi ″Pe faţă″ dűlőn lévő Wietenberg és Wietenberg-Noua településen egy helyi homokkőből készült, lapos idoltöredéket találtam. Teste díszítetlen, vállait és nyakát is feltüntették, feje ötszögű volt. Ezen idol a menhirek előképét jelenti. Ugyanitt találtam egy lapos, átfúrt kavicsból készült nyakéket is. A szentmátéi ″Felsőrét″ határrészen a Wietenberg és Wietenberg-Noua meg Hallstatt B2 településen egy bronzlepény darabkájára leltem rá. A ″Valea lui Trifan-Vátrifányak″ dűlő Wietenberg-Noua településétől 200 és 300 m közti távolságra K-re van a ″Málényilak″ nevű határrészbeli szántóföldön. Itt 2011 VI. 27-én kapálás közben egy egyenes végű, belül egy X-el és két ferde vonallal díszített bronzkarperectöredéket leltem. Ezek a leletek, amellett, hogy tovább 16

bővítik a lelőhely- és leletkatalógusokat, bepillantást nyújtanak az őskor hitvilágába, a mindennapok tevékenységeibe és technológiai-technikai ismereteibe. BADER TIBOR – HÁGÓ ATTILA NÁNDOR Koraneolitikus telpülés Felsőhomoród Borzkert lelőhelyen A Felsőhomoród Szatmár megye keleti részén Szatmárnémetitő 30 km délkeletre, a Bükk-hegység nyugati lejtője alatt helyezkedik el. Felsőhomord-Borzkert lelőhely a legelső tervszerűen megásott kora neolitikus település volt Szatmár megye területéről. 1966-1967 között Bader Tibor végzet itt ásatásokat, mely során 16 kutatószelvényt nyitott a falu mellett található Borzkert (Ograda Borzului) nevű magaslaton. A régészeti kutatások során több lakóházat, illetve szemétgödröt tártak fel. A Borz kertjében kora neolitikumi a Körös- Starčevo kultúrához tartozó leleteket, míg a Lanka nevű helyen a kora rézkori Tiszapolgár kultúra maradványait, tárták fel. A jelentős mennyiségű kerámiaanyag mellett idol és oltár töredékek is napvilágot láttak. A leletanyag a kerámia alapján a Körös kultúra késő szakászaba keltezhető. Legközelebbi analógiái, Csanálos-Vada rét, Vasad-Gánás völgye, Bere-Kisrengátja, Magyarcsaholy-Református temető, Méhtelek. PETHE MIHÁLY – LENKEY LÁSZLÓ – NÉMETI JÁNOS – MOLNÁR ZSOLT Neolitikus és bronzkori objektumok kutatása mágneses módszerrel Az előadásban két neolitikus és egy bronzkori tellt mutatunk be: A Kelet-magyarországi Csőszhalmon egy 5 körárokkal körülvett település mutatható ki. A legnagyobb árok átmérője 180-190 m, a legkisebb árok átmérője 70-75 m, melyen belül néhány, 13-16 lakáshely állt. A Dunántúlon Szemely község határában talált nagylengyeli kultúrához tartozó kultikus helyen, azonban semmilyen objektumot nem találtunk a körárkok által körbevett területen. Ennek külső mérete 400 m, így négyszer akkora területen helyezkedik el, mint Csőszhalmon talált objektum. A két objektum között még az is szembe ötlő különbség, 17

hogy míg Csőszhalmon egyforma mélységű, szélességű árkok védték a települést, addig a Szemelyen talált 3 koncentrikus körárok mind más jelleget mutat. A legnagyobb átmérőjű árok sekély mélységű, több keskeny árokból álló árokrendszert alkot. A középső árok széles, és igen mély árok volt. A legkisebb átmérőjű árok több kisebb sekély árokból állt. Szemelyhez hasonló eredményt kaptunk a Nagykároly határában található bronzkori Bobald dombon és környezetében. Az árkok által körül vett területen, a dombon sem találtunk lakásra utaló nyomot. Az árkokhoz közel találtuk a szatellit települést, amely kb. 50 darab kb. 4 m átmérőjű lakhelyből állhatott. BERECZKI SÁNDOR – SZTÁNCSUJ SÁNDOR A marosvásárhelyi rézkori telep és az erősdi kultúra kései szakasza Az erdélyi magyar régészeti kutatás történetének fontos epizódját képezik Kovács István Marosvásárhelyen végzett ásatásai. A hajdani város peremvidékén fekvő, ma már csaknem teljesen beépített Tornakert és a (szintén egykori) Mikszáth Kálmán utca területén, 1909-1910-ben folytatott leletmentések során rézkori és kora-vaskori településnyomok, valamint szkíta és népvándorláskori temetőrészek láttak napvilágot. Közel száz évvel Kovács ásatásai után, 2007-ben Berecki Sándor végzett újabb leletmentést a lelőhelyen. A napjainkra csaknem teljesen megsemmisült rézkori telepről az erősdi és bodrogkeresztúri kultúrák emlékei kerültek elő, melyeket Kovács, igen helyesen, a két kultúra közti (részleges) egyidejűség bizonyítékaiként értelmezett. Noha a romániai régészeti kutatás hosszú időn át nem vette figyelembe (vagy tévesnek tartotta) Kovács megfigyeléseit, az elmúlt évtizedek során Erdély keleti részében több, a marosvásárhelyihez hasonló települést sikerült feltárni. Mindezek, elsősorban a bögözi, maksai, rétyi és székelykeresztúri települések anyaga alapján, az erősdi kultúrában ma már jól körvonalazható egy, a középső rézkor idejét megérő fejlődési szakasz, amely nemcsak egykorú lehetett, de a jelek szerint szoros kapcsolatban is állhatott a Bodrogkeresztúrkultúrával. Előadásunk során röviden áttekintjük az egykori és újabb tornakerti ásatások legfontosabb eredményeit és értelmezzük azokat a fennmaradt leletanyag párhuzamai, kapcsolódási pontjai alapján. 18

Megvizsgáljuk az erősdi kultúra kései szakaszának néhány alapvető sajátosságát és végül kitérünk a bodrogkeresztúri kultúrával fennáló kapcsolatok kérdésére.

BALÁZS ÁLDOR CSABA Korabronzkori kőkazettás temetkezések Erdélyben A korabronzkorra jellemző kőkazettás sírok elemzése és kulturális besorolása az őskori szakirodalom egyik gyakran érintett, de ki nem merített témakörébe tartozik. A maros megyei mezősámsondi sír, melyet a kilencvenes években tártak fel, de közlésére eddig nem került sor, új adatokat szolgáltatott a bronzkori temetkezéseket és azok mellékletét illetően. A korabronzkori kőkazettás temetkezések esetében megfigyelhető volt, hogy ezeket – akár rendelkeztek melléklettel, akár nem – a Schneckenberg kultúrának tulajdonították, rendszerint mindössze a rítusra hagyatkozva. Az újabb leletek fényében a rítus erdélyi megjelenése újraértékelésre szorul. Kárpát-medencei kőkazettás temetkezéseket Sulimirski már 1968-ban a Gömbamforás-kultúra behatolásainak következményeként értelmezte, melyeket E. Zaharia is feltételezett. Az egy évtizede Csíkszentmártonban feltárt kőkazettás sír ez első kézzelfogható bizonyítéka a korábban csak gyanított Gömbamforáskultúra jelenlétének Erdélyben, amit valószínűleg a Coţofeni II fázis végére, Kr. e. ±2900/2800 körüli időszakra keltezhetünk. A kézdiszentléleki és torjai leletek egyértelműen rámutatnak arra, hogy a korabronzkor elején, a 3-ik évezred első negyede végén, bekövetkeztek a déli csoportok behatolásai is. Ezek a Buzău folyó völgyén betörő, Zimnicea–Mlăjet– Batin közösségek átveszik a kőkazettás temetkezési rítust. A maksai tumulusból előkerült zsinórdíszes edény „Schnurkeramik” közösségek jelenlétére utal. A kőkazettás temetkezési rítust átveszik a Schneckenberg közösségek is, akik az első fázisban használt elhantolásról később, a Schneckenberg B fázisban folyamatosan áttérnek a hamvasztásra. A sírok melléklete szegényes, általában egy kisméretű edényből áll, amit az elhantolt feje mellett helyeztek el, máskor teljesen hiányzik. A Mezősámsondon feltárt gazdag mellékletű gyermek sír eddig egyedi, és véleményünk szerint kivételes jellegű. 19

NÉMETI JÁNOS Az érmellék ősrégészeti kutatása – Dr. Roska Márton és Dr. Andrássy Ernő barátságának tükrében Dr. Roska Márton a Szolnok-doboka megyei Magyarköblösön született 1880. június 10-én (vagy június 20-án). Mint a Világosító Szt. Györgyről elnevezett örmény fiú árvaház növendéke, a szamosújvári örmény katolikus, majd államivá vált főgimnáziumban végezte el a középiskola nyolc osztályát. 1900-ban érettségizett, majd 1905-ben történelemből és földrajzból tanári oklevelet szerzett 1908-ban doktori címet nyert a kolozsvári egyetemen, 1914-ben az egyetem ősrégészeti magántanára, 1920-túl az Erdélyi Kárpát Egyesület Néprajzi múzeumának igazgatója, tagja a Műemlékek Országos Bizottsága Erdélyi Osztálynak. 1927-ben Móra Ferenc Kolozsváron készített jegyzetében a következőket írja „E sorok írója, mint magára maradt kezdő vidéki régészt, a maga nyomorúságán kívül Posta Béla és Roska Márton tanították meg 15 évvel ezelőtt arra, hogy kell hasznára lenni a tudománynak.” Roska Márton 1961-ben halt meg Budapesten. Dr. Andrássy Ernő 1894. április 10-én született Szalacson, Bihar megye. Az I. világháború után 1919-ben hazajött szülőföldjére, 1926ig Érmihályfalva központtal körorvosi állást töltött be, majd 1958ig itt dolgozott orvosként. Saját bevallása szerint „1920. augusztus 21-én kimentem Ottomány község mellé vadrucára vadászni. Az Ér folyó Földvár nevű szigetén egy friss tarlószántáson kőbaltát találtam. Elcsodálkozva vettem fel. A szántást végző embernek is megmutattam, s az azt mondta, hogy itt gyakran találnak ilyen köveket, cserép darabokat és égette földet. Sőt, mondta a Várhegy tetején még sokkal több ilyesmit lehet találni. Néhány nap múlva felmentem, ástunk egy árkot és tényleg rengeteg régiséget találtunk…” Dr. Roska Mártonhoz sok évtizedes barátság fűzte Dr. Andrássy Ernőt. Ennek a barátságnak köszönhető az Érmellék ősrégészeti kutatásának megkezdése, a különböző munkálatok agyag és homokbányák rendszeres megfigyelése. Később 1924-ben Dr. Andrássy Márton hívta meg az Ottományi Várhegyen megkezdett régészeti feltárásra és vele folytatta az ásatásokat 1928-ig. A feltáró munkálatok költségét Andrássy Ernő valamint Benedek Zoltán nagyváradi bankigazgató biztosították. 20

Az Ottomány-Várhegyi ásatás híre eljutott V. G. Childe angol régészhez, aki nagyra értékelte az itt feltárt leleteket (bronzkor). A leközölt régészeti leleteket I. Nestor Ottomány-i műveltségnek (Cultura Otomani) nevezte el. Mindezek Andrássy kezdeményezése és Roska Márton aktív részvétele nélkül nem valósulhattak volna meg. Dr. Andrássy Ernő Roska Mártonnak számol be az érmihályfalvai Sárgaföldes-gödörben 1954. január első napjaiban végzett leletmentésről, amikor egy 28 edényből álló edényraktár leletet mentett meg, amely a középső bronzkor végére keltezhető és máig az Ottomány-műveltség legreprezentatívabb lelet együttesének számít. Dr. Andrássy Ernő 1968. május 1-én halt meg Érmihályfalván. SZÉKELY ZSOLT Egy bronzkori agyagkocsi az alsórákosi Durdulyáról 2011 nyarán folytatódtak a rendszeres régészeti ásatások az Ágostonfalva és Alsórákos közt, az Olt-szoros Erdővidék felőli bejáratánál található Durdulya-sziklán. Az előkerült gazdag közép bronzkori – Wietenberg kultúrához tartozó kerámia közt, 17 évi ásatás után, első ízben került elő egy töredékes agyagkocsi. A három darabból álló, fekete színűre égetett, finom iszapolású tárgyat kívül bekarcolt vonalakkal díszített téglalap alakú díszítéssel látták el. A négy sarkát korong díszíti, a kocsi kerekét tartó tengely nem a szekérkasba fúródik be, hanem külön helyezkedik el. Díszítése alapján, ez a kocsi hasonlóságot mutat a Barót határában, a Dongó patak partján előkerült példánnyal. A kerekek elhelyezési módja alapján, az erdélyi Wietenberg környezetből ismert darabokon kívül, hasonló rendszerű kocsit ismerünk az Ottomány kultúrából, az alsómiselyi (Nižná Myšla- Kelet Szlovákia) Várhegyről. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy minden kézzel készített tárgy egyedi darab, pontos analógiát szinte reménytelen keresni, csak részleteikben vagy hasonló tartalmat kifejező darabok léteznek. Az alsórákosi Durdulyán előkerült agyagkocsi szám szerint a negyedik dél-kelet Erdélyben. A Kucsulátán előkerült darab a Schneckenberg A kultúrához tartozik, a második a segesvári Wietenbergről származik, a harmadik pedig – amint már említettük – a baróti töredék, amely szintén a Wietenberg kultúhoz tartozik. 21

NAGY JÓZSEF-GÁBOR A Kis-Szamos völgyének település- struktúrája a későbronzkor és koravaskor időszakában Doktori kutatásaim során egy zárt térséget, a Kis-Szamos völgyének, későbronzkori illetve koravaskori településfejlődését elemeztem. A kutatás fontosabb célkitűzései egy lelőhely kataszter elkészítése, illetve régészeti topográfia létrehozása, a felhasznált metodológia a települések kutatása különböző elméleti modellek és gyakorlati módszerek által. Kutatásaim segítettek megismerni a földrajzi környezetet és annak hatását a települések elhelyezésére, továbbá a feltárt anyagi kultúra emlékeit. A Kis-Szamos völgyének lelőhelyeinek többsége nyílt település nyomaira utalnak (Apahida, Kisbács, Válaszút, Magyarvista), melyek a folyók teraszain illetve annak mellékfolyóin (Fenes, Nádas, Borsa, Magyarlóna) helyezkednek el. Az eddig összegyűjtött, közel 112 lelőhely közül csupán öt rendelkezik a korszakot meghatározó – sánc, földhányás és palánk – erődítéssel (Bábolna – Bábolna, Bábgyi hegy, Hidegszamos – Vár, Dés –Rózsák dombja, Kolozsvár – Mező utca - Kaufland és Magyarlóna – Ördögárka). Az objektumok kutatottságát elemezve elmondhatjuk, hogy azok száma csekély a terület méretéhez képest (a Kis-Szamos gyűjtőterülete 3773 km2), ami a régészeti feltárások hiányosságára utal. A leletek többsége véletlenszerű illetve felszíni gyűjtésből származik, ezt követik a mentőásatások, illetve szisztematikus ásatások. A témára vonatkozó publikációk eloszlását tekintve az első világháború előtt illetve a második világháború után számottevő, továbbá a napjainkban végzett mentőásatások során feltárt lelőhelyek jelentései hoznak újabb információkat, különösen a magyarfenesi, györgyfalvi, szászfenesi és kolozsvári lelőhelyek. LÁSZLÓ ATTILA HOLTAKKAL ÉLNI? A magyarfenesi koravaskori sír értelmezéséről A magyarfenesi (Kolozs m.) későbronzkori és koravaskori település valamint gepida temető feltárása során egy zsugorított helyzetű, bal oldalára fektetett nő csontvázát tartalmazó sír is előkerült (CX0055 22

sz. objektum). A lelet közlésekor a koravaskori települést a Telek (Teleac) II—Medgyes (Mediaş) II „horizontba”, illetve a Ha B2 periódusba keltezték. A sírt, mindenek előtt a mellékletek alapján, ugyanebbe az időszakba keltezték és mint sajátos, településen belüli temetkezést („Siedlungsbestattung”) értelmezték (Gogâltan F., Apai E., Kelemen I. 2008). Dolgozatunkban amellett érvelünk, hogy a sír későbbi, mint az említett (a Gáva-kultúrába sorolható) település és az ún. „preszkíta” időszakba keltezhető. CSÓK ZSOLT A szilágysomlyói halomsír nekropolisz 1984-ben volt először kutatva azon halomsír csoport, amely Szilágysomlyó déli részén, a Kraszna bal partján fekszik, Korlát toponímia alatt ismert erdős területen. A terepbejárást Mihai Brudiu professzor végezte, aki 1993-ban közé tette terepkutatásának eredményeit. 2 jól elkülöníthető csoportot talált, amely mintegy 25 halomsírból áll. 1998, 2003 és 2011 azok az évek amelyek során Horea Pop, illetve jómagam, terepbejárásaink alkalmával egy újabb, harmadik csoportból álló síremlek halmazt sikerült azonosítani, ezúttal Szilágysomlyótól Dél-Keletre. Az utolsó terepbejárás fő célja, a halomsírok dokumentálása volt, magasság, átmérő és topográfiai felmérés által. Átmérőjük 10 és 70 méter között változik, magasságuk 1 métertől 8 méterig. Ami a legnagyobb gondot illeti, a a halomsírok kormeghatározása. Ha a zóna lakossági intenzitását nézzük külömböző korokban három lehetőség áll fent: Bronz-kor, Hallstatt, vagy LaTène. BERECKI SÁNDOR A késővaskori erdélyi népcsoportok kapcsolatrendszere A Kr. előtti 4. század végén a Kárpát-medence keleti peremvidékét viszonylag gyorsan betelepítették a kelta törzsek. A kutatás jelenlegi álláspontja szerint a népcsoportok az Alföld irányából, a Maros és Szamos folyók völgyét követve nyomultak be Erdélybe. Korábbi Kárpát-medencei telephelyeiken rövidebb-hosszabb ideig együtt éltek 23

más népcsoportokkal, közöttük illírekkel, trákokkal, pannonokkal és szkítákkal. A korabeli erdélyi közösségek régészeti hagyatéka azonban szegényesebb és kevésbé jól meghatározható. Mivel a keltákkal együtt és egymás mellett megtelepedő közösségek között természetszerűen kapcsolatok létesültek, a régió régészetének törekvései közé tartozott a leletanyag etnikai hovatartozásának meghatározása. Ilyen esetet szolgált a nagyenyedi sír, a vegyes rítusú és mellékletű temetők vagy a malomfalvi település. Ez utóbbi esetében a dákoknak tulajdonított anyagi kultúra kelta és germán tárgyakkal együtt került felszínre. A kulturális kölcsönhatásokat az egyének és közösségek mobilitása valamint a népcsoportok közötti kapcsolatok vizsgálatának szemszögéből próbáljuk vizsgálni.

Ókor VISY ZSOLT Dacia kiterjedése és határai Traianus, mint az utolsó nagy hódító császár, a tartósnak bizonyuló daciai terjeszkedéssel döntő módon megváltoztatta a Kárpátmedence politikai, kulturális és etnikai viszonyait. Az új tartomány határa több lépcsőben alakult ki, míg végül a tartomány fenntartása mellett döntő Hadrianus korában létrejött a három részre osztott provincia 273-ig lényegében végleges körvonala. Az első fázisban, a két háború közti időben, 102 és 105 között már sor kerülhetett bizonyos területek katonai megszállására. Elsősorban a román kutatás számol a Bánátban és Olténiában részleges római katonai jelenléttel, egyebek mellett a dák Sarmizegetusába telepített katonai egységgel. 106 és 118 között Dacia területe a későbbinek felel meg, de újabban néhány román kutató felvetette a teljes Bánát, sőt a Maros-Körös köze és a Bácska déli részének az átmeneti bekebelezését. Ugyanekkor Oltenia nyugati része és Muntenia Moesia inferior katonai igazgatása alá tartozott. Hadrianus ez utóbbi területet az Oltig feladta, és egyes kutatók szerint ekkor került sor a bácskai részek és a Marostól északra lévő Tiszán túli terület 24

feladására is, bár ez utóbbival kapcsolatban az elmélet felállítója, C. Opreanu további római fennhatóságot is feltételez. Több helyen vitatott a limes vonalvezetése. Ilyen terület a Bánát, ahol ismeretes a római katonai felvonulási út és több, e vonalon telepített táborhely: Lederata – Tibiscum – Sarmizegetusa / Micia között, felvetődött az a nézet, hogy mégsem itt, vagy az ettől kissé keletebbre haladó katonai út vonalában (Dierna – Tibiscum) kell keresni a provincia itteni határát, hanem a Maros és a Tisza vonalában. A téma szempontjából nem érdektelen és nem tanulság nélküli áttekinteni Dacia provincia térképi ábrázolásainak történetét. Dacia határa északabbra a Meszes hegység gerincén halad, és hasonló megoldást választottak a tartomány keleti limesén is, ahol az utóbbi évek vizsgálatai alapján néhány szakaszon mind a limes vonalát, mind pedig a limes-utat sikerült azonosítani. A kutatás egyik nagy kérdése a „limes Transalutanus” szerepe és feladata. Megfontolandó a vonal erődített útként való értelmezése, ami módosíthatja limesként való értelmezését. PETHE MIHÁLY – LENKEY LÁSZLÓ – PÁNCÉL SZILAMÉR – BAJUSZ ISTVÁN Porolissumi katonai tábor mágneses feltérképezése Az előadásban a porolissumi katonai táborban 2010-ben és 2011ben végzett régészeti célú mágneses térképezés eredményeit mutatjuk be. A méréseket GSM-19 Overhauser gradiométerrel, fél méteres rácshálóban végzetük. A mérési eredményen láthatóvá váltak a korábban mélyített kutató árkok által talált épületek, és az eddig régészetileg nem kutatott területeken található objektumok. Ezek egy része a parancsnoki épület közelében kőépület volt. A nyugati kapu közelében található épületkomplexum mérete többszörösen meghaladja a parancsnoki épület méretét. A hátsó traktusban néhány kőépület, de főleg faépületek alapjait sikerült kimutatni. A mérési eredmények értelmezése több kérdést is felvetett, mert a porolissumi tábor szerkezete némileg eltér a szokványos katonai táborok szerkezetétől.

25

FÁBIÁN ISTVÁN Germán egységek a Dacia romai provincia hadseregében A katonai elem egy határmenti provinciában, mint Dácia, létfontosságú része a népességnek. Habár nem épp egy olyan stabil jelenlét, mint egy civil, a germán katonai elem kutatása fontos adalékokat szolgáltathat a római provincia életének és katonai-védelmi rendszerének kutatásában. Tény, hogy Traianus császár dák háborúi során alaposan igénybe vette a germán nemzetiségű auxiliákat, különleges képességeik miatt, és ezen egységek nagyrésze a római hódítás után is a provinciában maradt. A régészeti és epigráfiai források bőséges anyagot szolgáltatnak a Dáciában állomásozó egységek összetételéről, mindennapi életéről, felszereléséről, tisztjeiről. Ugyancsak tény, hogy a Dáciában állomásozó germán egységeket jónéhány évtizeddel azelőtt állították össze más provinciák lakósságából, emiatt, metodológiai megfontolásból, ezen egységeket kénytelenek vagyunk az eredeti területi és törzsi elnevezésük alapján osztályozni. Világos, hogy ez a területi-etnikai-földrajzi kritérium elég formálisnak tűnik, mivelhogy ezek az auxiliák a K.u. II-ik században, Dáciába való érkezésükkor, már csak részben voltak germán nemzetiségűek, mivelhogy az „utánpótlás” nem mindig feltétlenül germán lakosságból volt. Sok egység 5o-6o évig állomásozott Pannóniában, egy romanizált kelta környezetben, így világos, hogy sok katona inkább kelta volt, mint germán eredetű. Egyes germán egységek, mint például az ALA I BATAVORUM MILLIARIA, érdekes „pályafutást” tudtak magukénak: Germania Inferior, Pannonia, végül Dáciában állomásoztak és mint ahogy az epigráfiai források is aláhúzzák, tisztállományuk egy része (ugyanígy a csapattest is) kelta és illír eredetű volt. Ugyanaz a helyzet az ALA I TUNGRORUM FRONTONIANA, COHORS I BATAVORUM MILLIARIA, COHORS I CANNANEFATIUM, COHORS I UBIORUM és a NUMERUS GERMANORUM EXPLORATORUM esetében is. Az utolsó megnevezett egység különös figyelmet érdemel, már csak feladatai miatt is. A germán eredetű egységek részvétele a provincia életbében megyegyezik más etnikai egységekével (pl. kelta vagy keleti eredetű auxiliákéval), viszont ebben az esetben a kutatást megnehezíti a keveredés jelensége, ami sokkal kisebb mértékben észlelhető a kelta és/vagy keleti auxiliáknál. 26

FERENCZ-MÁTÉFI ÁGOTA Infrastrukturális elemek a római Dácia temetőiben Az előadás témája a római Dácia temetőiben feltárt sírkertek, tumuluszok és infrastruktúrával rendelkező különleges temetkezési objektumok morfológiai összehasonlítása, a bennük lévő sírok vizsgálata, a sírokban lévő leletek megfigyelése. Azokra a kérdésekre keresem a választ, hogy van-e összefüggés a sírkert-forma, a sír és a melléklet között? Van-e olyan jellegzetes tárgytípus, amely csak bizonyos sírokban, vagy esetleg infrastruktúrával fordul elő? Van-e olyan sírtípus, amely csak bizonyos sírkerttel társítható, és azt is szeretném megvizsgálni, hogy az előforduló anyagtípusoknak milyen jellegzetességeik vannak, így például milyen gyakorisággal fordulnak elő, és a funkcionalitásukat tekintve milyen csoportok a gyakoribbak. Felvetődik néhány kérdés a témával kapcsolatban, mint például az, hogy az etnikumok mennyire követhetőek nyomon a temetkezési rítus alapján? Erre a kérdésre a Garašanin által kidolgozott Mala Kopašnica-Sase típusú sírok rendszere, a sírgödöranalízis valamint – nagyon ritka esetben – a sírmelléklet segíthet megadni a választ. Egy másik széles körben elfogadott tézis szerint ezek a sírok a szociális státust tükrözték. Sajnos a statisztika alapján ez az állítás nem tűnik megalapozottnak, hiszen vagy szinte minden sírt kiraboltak az idők során, vagy eleve nem kerültek a sírba értékes vagy mennyiségileg átlagon felüli tárgyak. Jelen kutatás megerősíti Garašanin elméletét a sírgödörtipológiával kapcsolatban, de megerősíti és kiegészíti a sírkertekről való ismereteinket is, egyúttal össze is gyűjti azokat az elméleteket, amelyek az idők során keletkeztek. A kutatás analógiaként is szolgál a más provinciákból előkerült sírok kutatásához. GRÓH DÁNIEL A visegrád-gizellamajori római erőd építéstörténetéhez Az előadásban az 1988-2008 között, részben feltárt, visegrádgizellamajori későrómai erőd bemutatása során hangsúlyt helyezünk az objektum tornyainak sajátosságaira. Ezek alapján keressük az építési párhuzamokat és kapcsolatokat Pannoniában és távolabbi vidékeken. A leletanyag részbeni bemutatásával megpróbáljuk az erőd kronológiai 27

rendjét minél pontosabban meghatározni,és jelentőségének megfelelően elhelyezni Valeria és a Dunakanyar védelmirendszerében. BORHY LÁSZLÓ Castra legionis, canabae, municipium – Régészeti kutatások Brigetióban (Komárom/Szőny) Az ókori Brigetióban 1992-ben, hosszú szünet után indultak újra a rendszeres régészeti feltárások. A korábbi időszak katonai tábor (castra legionis), táborváros (canabae), a hozzájuk kapcsolódó fazekastelepek (Kurucdomb, Gerhát, civilváros), temetők (Gerhát, Caecilia, Járóka, Cellás, Polgárváros I, II, III) területén folyó kutatások sorába új területként kapcsolódott a polgárváros (municipium, majd colonia), amelynek története, városszerkezete a legkevésbé volt ismert a kutatók számára. Míg a katonai tábor, táborváros és a hozzájuk kapcsolódó temetők területén leginkább megelőző feltárások folytak, kiegészülve légirégészeti kutatásokkal, a polgárváros területén nagyobb részt Komárom város önkormányzatának, és részben a Nemzeti Kulturális Alapnak az anyagi támogatásával évről évre ismétlődő tervezett ásatásokat folytathattak a helyi Klapka György Múzeum és a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem, Ókori Régészeti Tanszék munkatársai. Az új kutatások eredményeképpen újabb részleteket ismerhettünk meg a katonai tábor belső épületeiből, csatornahálózatából, a táborváros városszerkezetéből, vízellátásának rendszeréből (pl. bepecsételt dongájú hordóval bélelt kút), újabb jelentős leletegyüttesek kerültek elő a Gerhát temető 1998-ban, 2007-ben, továbbá 2009-ben és 2010-ben feltárt – jórészt feliratos – szarkofágjaiból, kőláda- és téglasírjaiból (pl. egy juhtemetkezés), valamint a polgárvárosi II. és III. temetőben feltárt csaknem 100 sírból, köztük egy szarkofágból. A legjelentősebb, folyamatosan bővülő eredményeket a polgárváros területén folyó két évtizedes kutatások tudják felmutatni: a rendkívül színvonalas épületdíszek (mennyezet- és falfestmények), használati tárgyak (gemmák, militaria, csontfaragványok, terra sigillata- és amphoratöredékek, egyéb, helyben készített illetve importkerámiák) gazdag sorozatán túl ismertté vált a város insularendszere, út- és 28

csatornahálózata, lakóházai és a városi épületek gazdasági traktusai, udvarai, pincéi. GABLER DÉNES A római kori településrendszer Savaria territoriumán Pannonia birtokbavételét hamarosan követte az első colonia: Savaria alapítása; territoriumára carnuntumi legio XV Apollinaris kiszolgált katonáit telepítették le. A veterándeductiot követően a kelta őslakosság csak bérlőként maradhatott a városnak a Répcétől a Rábáig terjedő territoriumán. A letelepített italikus veteránok a legjobb területeket kapták: a város ill. a borostyánút közvetlen környékét övező síkságokat, míg a bój őslakosság csak a territorim nyugati határán lévő hegyes, mezőgazdasági termelésre kevésbé alkalmas területekre szorult vissza. A veteránparcellák birtok-központjai a villák voltak; ezek közül Savaria territoriumáról 52-ről tudunk, kutatások azonban csak hét villa rusticában folytak. Az egyik legkiemelkedőbb birtok-központ a zsenyei lehetett. Kevésbé ismerjük a bennszülött falvakat, telepeket (eddig 26 vicusról tudunk), ugyanakkor többszáz halomsír az őslakosság előkelőinek temetkezésére utal. A terület településrendszerének lényeges elemei az útállomások (praetoria), amelyek részben a borostyánút mentén, részben annak leágazását jelentő Savaria-Arrabona útvonal mentén épültek a II. sz harmadik negyedében. A II.sz második felétől kezdődően figyelhető meg a birtok-koncentráció; a birtokosok közt egyre több lovagrendű vagy senatori rangú személy található a feliratos emlékanyag szerint. Egy felirat császári birtokra (saltus) utal a IV. században. A korábbi útállomásokat a IV.sz-ra már felhagyták, de a villák esetében csak kevésnél hiányzik a későrómai periódus. LASSÁNYI GÁBOR Téglába zárt holttestek A téglából készült sírkamrákat a pannoniai régészeti kutatás a késő római időszak sajátosságának tekintette. Az elmúlt évtizedekben 29

Aquincumban, elsősorban polgárváros környezetében mintegy tucatnyi ilyen, méretre vágott téglából épített, belül habarccsal kikent, téglával, esetleg kőlapokkal lefedett sírépítmény került el. Sajnos ezek legtöbbjét még az ókorban kirabolták, ezzel együtt azonban az épen maradt sírokban talált és a sírrablók által meghagyott melléklet töredékek alapján egy korábbi horizont látszik kirajzolódni. Ezt a képet erősítik a moesiai és elsősorban a daciai párhuzamok, ahol már a provincia kiürítése előtt megjelent ez a sírtípus. BÍRÓ MÁRIA – VASS LÓRÁNT Aquincum későrómai kori történetének kérdőjelei. A településen megmaradt csontfaragványoknak a többi provinciális lelőhelytől eltérő összetétele Aquincum mint Pannonia Inferior  fővárosa és  a dunai limes ezen szakaszán állomásozó négy legios tábor egyike kiemelkedő jelentőséggel bírt a császárkorban. A város és a katonai tábor hagyatéka az utókor történeti kutatásainak és régészeti ásatásainak szinte első célpontjává vált. Talán épp a régészeti leletek bősége miatt került sor viszonylag későn a római csontfaragványok teljes körű feldolgozására. Az elmúlt évben elkészült és kiadásra váró katalogusa az AQuincumi Múzeum csontfaragványainak, egy  egyedül álló interdiszciplináris összefogás eredményeként jött létre. A faragványokat a négy szerző (Bíró Mária, Choyke Alice, Vass Lóránt és Vécsey Ádám)  történeti, régészeti, archaeozoológiai és műhelytechnikai szempontból dolgozta fel. A jelent előadásomban a leletanyag által felvetett két problémás kérdést kivánom kiemelni.  Egyrészt a ránk maradt  csontfaragványok provinciánkban egyedülálló luxusára keresek magyarázatot és ezeknek a tárgyaknak a származási helyét igyekszem  meghatározni.  Másrészt igen meglepő és történeti okokkal jelenleg nem magyarázható kérdésre probálok választ keresni, hogy a legtipikusabb későrómai csontleletek, mint a karkötők és a fésűk  miért vannak olyan kevés pédánnyal képviselve  a leletanyagban.  Előadásomban az aquincumi  régészeti anyagot vettem össze a két Pannonia eddig feldolgozott településeinek csontfaragványaival.  30

SZABÓ ÁDÁM Miért kellett Firmusnak a főpapi corona? A maurus származású Firmus, Nubel király fia Kr.u. 370374/375 között szerepelt római ellencsászárként (usurpator), Africában. Fellépése, azaz császárnak való kikiáltása polgárháborút eredményezett. A későbbi Nagy Theodosius apja, Theodosius magister Equitum győzte le, akit 373-ban küldtek ki az usurpator ellen. Ammianus Marcellinus tudósítása szerint (29,5,2; 29,5,20), a 373/374 közötti háború alkalmával Theodosius egy várost, a signumokat, a főpapi coronát és egyebeket kért vissza Firmustól. Az auctor tételesen csak a három említett dolgot sorolta fel. A három közül kettő a római államnak morálisan és szakrálisan a legfontosabb jelenségei közé tartozott, úgymint az állam területének egy része, valamint a hadsereg vallásos tisztelettel övezett jelvényei. Velük szembeállítva a főpapi coronának semmilyen hasonló jelentőségéről nem tudunk egyelőre. Az a tény viszont, hogy az auctor a tételesen említett dolgok közé sorolta, felértékeli a főpapi coronát. Vélhetően az Africa Proconsularis, esetleg Numidia tartományi főpapjának hivatali coronájáról lehet szó, vagyis egy egyedi tárgyról, amely valamilyen szerephez juthatott Firmus császári aspirációiban, vélhetően jelvényként. Az előadás során a tartományfőpapi méltóságról, a hozzá kapcsolódó jogkörökről és jelvényekről esik szó, illetve arról, hogy alkalmazhatta-e a coronát Firmus, mint egy terület szimbólumát, illetve mint egy terület fölötti főhatalom jelképét, azaz mint uralkodói jelvényt.

31

Népvándorláskor, középkor KÖRÖSFŐI ZSOLT A Marosszentanna-Csernyahov kultúra lelőhelyei a Nagy-Küküllő felső folyása mentén Előadásomban a Nagy-Küküllő felső folyása és a mellékvölgyek Kr.u. 4. századi lelőhelyeit tárgyalom, ez a forrásvidéktől Héjjasfalváig tartó szakaszt jelenti, amely két kisvárosi múzeum, nevezetesen a székelykeresztúri és székelyudvarhelyi, gyűjtőterületéhez tartozik. Annak ellenére, hogy a több, mint fél évszázada tartó régészeti kutatások szinte kizárólag terepbejárásokból, kisebb, szondázó jellegű ásatásokból állnak, mára a MSZT-CS kultúra sűrű településhálózata rajzolódott ki a térségben. A legutóbbi években régebben kutatott, valamint újabban felfedezett lelőhelyek megásására került sor, amelyek nemcsak a szűkebb térség, hanem nagyobb, erdélyi vonatkozásban hozhatnak változásokat, újabb lendületet a korszak kutatásában. Jelen előadás a lehetséges jövőbeni nagyberuházások előtti állapotról igyekszik összefoglalást adni a Nagy-Küküllő fő-és mellékvölgyeiben lévő MSZT-CS lelőhelyek kutatásairól és eredményeiről.

VLAD LĂZĂRESCU – DEMJÉN ANDREA – LACZKÓ NÁNDOR Egy 4. századi ház feltárása Gyergyószárhegyen A szárhegyi népvándorláskori lelőhely a Szármány hegy lábánál, Csinód patak északi teraszán helyezkedik el. Az idők folyamán jelentős beavatkozások történtek a területen: a középkori település valamint a Lázár-kastély részben ráépült, a nyugati részen 1963-ban a termelőszövetkezet raktárépültetei és a keleti részen a magánlakások építése során bolygatták a lelőhelyet. Régészeti kutatások a kastélyban és annak környezetében több évtizeden keresztül folytak, melyekről néhány tanulmányon kívül nem született összefoglaló munka. A kutatások és a tanulmányok is főleg a kastély építéstörténetére vonatkozó adatok feldolgozására és közlésére 32

irányultak, a kutatás során talált népvándorláskori leletekre csak néhány sorban tértek ki. A múlt század ’60-as éveiben végzett kutatásokat a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum Levéltárában fennmaradt szűkszavú ásatási naplók és jelentések alapján hézagosan lehetett rekonstruálni. Az ásatási kutatóárkok és szelvények helyzetét csak részben sikerült beazonosítani, mivel az ásatásokról nem készült részletes felmérés. Jelen előadásban megkíséreljük rekonstruálni az 1963–1968 közötti­kutatásokat, illetve bemutatjuk a folyó év nyarán, Lázár-kastély nyugati részén, a Bástya-Társas udvarán végzett hitelesítő ásatás eredményeit. MASEK ZSÓFIA A kelet-magyarországi hun kori sírkerámia összefüggéseinek vizsgálata Az alföldi szarmata barbarikum területén az írott források alapján a 4. század második felétől erős germán hatásokkal számolhatunk. Ezzel szemben a települések leletanyaga azt mutatja, hogy a szarmata települések nagy tömegben érték meg a tágabb értelemben vett hun kor kezdetét. A késő szarmata – hun kori telepek értelmezésétől eltérően az alföldi hun kori sírleletek és temetők értékelése heves viták tárgyát képezi, részben a magyaroszági leletanyag publikációs helyzetének, részben az anyag belső adottságainak köszönhetően. A kutatásban számos csoportelnevezés volt és van használatban, melyek etnikai azonosítására sorra történnek kísérletek. Ennek meghatározása elsősorban a germán elemek megjelenésétől vagy hiányától függ, az alföldi szarmata őslakossághoz való viszonyuk ritkábban került elemzés tárgyává. Ez a módszertan a kerámiaanyag elemzésében nem követhető, ugyanis mindössze két, világosan elkülöníthető fazekashagyomány létezett az alföld központi területein: a szarmata és a gepida kerámia. (Ebből az is következik, hogy ezek a fogalmak elsősorban kronológiai megkülönböztetést rejtenek magukban, és nem feltétlenül etnikai azonosítást.) A hun nagyhatalom korszakának kerámiaanyagát leválasztani az alföldi telepeken eddig nem sikerült, ezért a „hun kori kerámia” fogalma az alföldi anyag kapcsán jobbára csak néhány, többnyire egyedi kidolgozású síredény kapcsán kerül elő. A vázolt kutatási helyzet miatt a hun kori sírkerámia beillesztése 33

az alföldi fazekasság hagyományai közé a korszak kronológiai és etnikai kérdéseinek, valamint településtörténetének kutatásához is hozzásegíthet. Ezek az edények többségükben az ún. murgai típusú korsók közé tartoznak. Párhuzamaikat korábban elsősorban a díszítés és a forma alapján kereste a kutatás. A szarmata és a gepida kori fazekasság között azonban éles technológiai határ húzódik. A sírkerámia részletes technológiai elemzése hiányzik, annak ellenére, hogy a technológiai váltás pontosabb keltezése az alföldi településkutatás legfőbb kérdései közé tartozik. A formai típusok és a díszítések a technológiai típusokon, és a sírok kulturális besorolásán is egyértelműen átívelnek, így a rendszerezés a készítéstechnológia figyelembe vétele nélkül nem oldható meg. Előadásomban ennek a munkának eddigi eredményeit ismertetem a már kézbe vett, és számos esetben először lerajzolt „régi-új” sírkerámia alapján.

ISTVÁNOVITS ESZTER – KULCSÁR VALÉRIA Határvonalak a Kárpát-medencei szarmata barbaricumban Európa különböző részein futnak sánc-árok rendszerek (Devil’s Dyke, Brazda lui Novac, Zmijevie Vali), amelyek keltezése és eredete a középkor óta izgatja a tudós agyakat. A Kárpát-medence legnagyobb összefüggő rendszerét, a Csörsz-árkot már a 11. században említik írott forrásban, tudományos kutatása pedig a 19. század óta gyakorlatilag kontinuus. A sánc-árok rendszer szarmata földön indul, Dunakeszi magasságából a Dunától. Nagyjából nyugat-keleti irányban fut Debrecenig, majd Nyíregyháza alatt elfordul délnek, és a mai Magyarország, Románia és Szerbia alföldi területein áthaladva végződik a szerbiai Kostolacnál (Viminacium). A Csörsz bejárásában, feltérképezésében kiemelkedő szerepet játszott Balás Vilmos, aki elsőként gyűjtötte össze a vonatkozó írásos forrásokat és szerkesztett meg egy tudományos igényű térképet, majd a Soproni Sándorból, Patay Pálból és Garam Évából álló kis kutatócsoport, amely bejárta, feltérképezte és monografiában közölte a Csörsz magyarországi szakaszát. A hagyományos álláspont szerint, amelyet elődeik nyomán Soproni Sándor és Mócsy András alakított ki, a mintegy 1260 km-es vallum-fossa szisztéma a császárkorban épült. A 34

pontosabb időpont vitatott, általában a Soproni Sándor-féle keltezést fogadják el. Eszerint Constantinus védelmi koncepciójának részeként, római hadmérnökök és katonák segítségével hozták volna létre szarmata földön a dunai limes előretolt védvonalaként, amely a germánok nyomását volt hivatott visszafogni. A védmű szarmata korhoz kötését erősítette az a körülmény, hogy pontosan a szarmata szállásterületet látszott körbehatárolni. Mai ismereteink alapján más megvilágításba kell helyeznünk a problémát, s újabb és újabb kérdésekre megpróbálni választ adni a Csörsszel kapcsolatban. Az utóbbi évtizedekben jelentősen megszaporodott szarmata lelőhelyek bőven „kilógnak” az árok által határolt területből. Nem tudjuk, hogyan viszonyul a Csörszhöz a Duna-Tisza közét DNy–ÉK-i irányban átszelő sánc, illetve az ún. kis és nagy római sánc. Annak ellenére, hogy a különböző autópálya-építések során nem egy helyen átvágták a sáncot (ahol még megőrződött) és az árkot – legutóbb Romániában, Temesvár környékén –, ismereteink csak mennyiségileg, de nem minőségileg gazdagodtak. Egyre kevésbé világos ugyanis nem csak az, hogy mikor építették, de még az sem, hogy mi célból. A védmű funkció ellen szól az a körülmény, hogy az árok helyenként meglehetősen sekély, és a sánc sem kiemelkedően magas. Felmerült, hogy árvízi töltésként vagy útként szolgált a sánc. Nem világos, hogy a különböző szakaszok egyszerre épültek vagy különböző időben, hiszen a Csörsz általában kettős, helyenként pedig hármas vonalban fut. Az sem világos, hogy a felsorolt egyéb alföldi rendszereknek van-e valami közük a Csörszhöz. Előadásunknak nem e kérdések megválaszolása a fő célja, hanem a jelenlegi kutatás – elsősorban a magyarországi helyzetre vonatkozó – összefoglalása. NAGY SZABOLCS Az aranyoslónai avar kori temető (A 2009-2010 évi kutatás eredményei) A lelőhely Kolozs megye dél-keleti részén, Aranyosgyéres és Aranyoslóna között található, a városból Marosvásárhelyre vezető országút (DN 15) jobb oldalán, közvetlen a főút mellett. Földrajzilag az Aranyos jobb partján terül el, a folyó magas teraszának északi szélén. A régészeti lelőhely azonosítása Gh. Lazarovici és M. Meşter 35

régészek nevéhez fűződik. 1999-ben a Marosvásárhely irányába vezető főút (DN 15) szélesítésével kapcsolatos munkálatok alkalmával egy kisebb méretű leletmentő ásatásra került sor, amelynek eredményeként népvándorlás kori telepobjektumok (földbe mélyített házak, tároló gödrök) kerültek feltárásra. Az Aranyoslóna és Aranyosgyéres közé tervezett közlekedési csomópont valamint a bekötő út közvetlen közelébe tervezett útkarbantartási központ egybeesik az említett lelőhellyel, ami indokolttá tette a beruházást megelőző régészeti feltárást. Az Erdélyi Nemzeti Történelmi Múzeum régészei által irányított leletmentő ásatás 2009-ben kezdődött és jelenleg is folyamatban van. A korábban azonosított és a terepbejárásaink során behatárolt falusias település a terasz szélén hosszan elnyúlva helyezkedik el egy kb. 500 m hosszú, 100 m széles területen, aminek csak egy része esett a feltárandó felületre. A feltárás során rábukkantunk a település lakóit rejtő temetőre is. Ez a településtől délre viszonylag kis távolságra (100-150 m) található, utolsó fázisában pedig rátevődik a korai településre. Összegezve az eddigi feltárás eredményeit, elmondhatjuk, hogy a kb. 2 hektárnyi kutatott területen összesen 681 régészeti objektumot azonosítottunk, amiből 623 temetkezés, 58 telepobjektum. Két őskori objektumot leszámítva az összes többi népvándorlás kori. Római kori emlékek (faragott kövek, téglák, tetőcserepek) csak másodlagos helyzetben kerültek elő és újrahasznosított építő anyagként tűzhelyek/kemencék építéséhez voltak felhasználva. Jelenleg a számozott sírok felét, 312-t sikerült feltárni. A temető terjedelme azonban messze túlhaladja a feltárandó terület határait, szélei közül egyedül a délit sikerült megtalálni, az északit nagy valószínűséggel a terasz szélei jelentették. A munkálatok folytatásával esély mutatkozik a temető keleti szélének megtalálására is. A jelenlegi állapotok szerint a temető három nagyobb tömbből tevődik össze. A kutatás jellegéből adódóan mindhárom részből sikerült sírokat feltárni, de teljesen egyiket sem. A különböző csoportokhoz tartozó temetkezések időbeli behatárolását, nagymértékben befolyásolja a hatalmas méreteket öltő sírrablás. A feltárt sírok több mint 90 százaléka utólagos bolygatás jeleit mutatta. A szűkebb kronológiai szétválasztáshoz nélkülözhetetlen az előkerült több mint 1000 lelet restaurálása, aminek egyelőre csak a töredéke valósult meg. A rendelkezésünkre álló régészeti leletanyag szerint a temetőt valószínűleg a 6. század végén-7. század elején nyithatták 36

és a század végéig folyamatosan használták. Az első és második csoport sírjaiból előkerült tárgyak (agyagedények, fegyverek, viseleti tárgyak, ékszerek, lószerszámok) egy vegyes etnikumú gepida-avar közösség békés együttélését sugallják. A 7. század végén-8. század elején nyitott új temetőrészről (harmadik csoport) egyelőre nehéz eldönteni, hogy a temetkezési szokásokban és a régészeti leletanyagban egyaránt észlelt változás új népességet vagy csupán új divat megjelenését akarja jelenteni. PIROSKA ESZTER Az aranyoslónai avar kori temető gyöngyleletei A gyöngy az ember által alkotott egyik legidőállóbb viseleti tárgy. Az évezredek során a rendeltetése folyamatosan változott. Amulettként mágikus erőket tulajdonítottak neki, rang-, és státusjelző szimbólumként is használták, azonban a köztudatban ékszerként hagyományozódott ránk. Az Észak erdélyi autópálya aranyoslónai csomópontjában előkerült, jelenleg is feltárás alatt álló avar kori temető gyöngyleleteinek részletes elemzésénél fő támpontként szolgált a füzérek régészeti kontextusa, illetve az egyedi sajátosságaik. A részleges feltárásból adódóan az elért eredmények nem tekinthetők véglegesnek, de figyelembe véve, hogy a kutatás a lelőhely különböző részein többnyire ugyanolyan arányban történt, viszonylag hiteles képet kaphatunk a kor gyöngyviseletére vonatkozóan. A temető eddig feltárt, 312 sírja közül 33-ból került elő gyöngy, ékszerként, illetve viselethez tartozó tárgyként. Az 609 gyöngy, valamint a füzérekhez tartozó egyéb díszítő elemek részletes elemzése alapján a különböző típusok temetőn belüli gyakoriságát, illetve azok variációit kíséreljük meg bemutatni, feltüntetve a kronológiai besorolásukat is, amely a 6. század végétől egészen a 8. század közepéig/ végéig terjedő időszakot foglalja magába. A különböző korszakok divatjának megfelelően egyes gyöngy típusok átalakultak, vagy teljesen eltűntek a viseletből miközben újabbak jelentek meg. Az avar korban itt megtelepedett népcsoport női tagjainak, illetve a gyerekek viseletéhez tartozott a gyöngy. Társadalmi rangtól függetlenül fűzér formájában elsősorban a nyak körül viselték, ritkábban az öltözéket díszítették vele. A nyakban viselt gyöngyök nagy része üveg, de előfordul a borostyánból, korallból, kagylóból, karneolból, ezüstből, vagy bronzból készült is. A 37

kutatás fő irányvonalát a Kárpát-medence más térségeiben egységesen alkalmazott, az avar korra felállított gyöngytipológia jelentette, amelynek segítségével a későbbiekben lehetőség nyílhat párhuzamokat felállítani az Avar-birodalom különböző területeinek gyöngyviseletei között. Továbbá a gyöngyök az egyes területekhez fűződő sajátosságaik révén hasznos adatokkal szolgálhatunk a tipológia további bővítéséhez, valamint az avar kori gyöngyviselet kérdéséhez. Ugyanakkor színesebb képet nyújthatnak a korabeli viseleti szokásaikról, valamint azok időbeli változásiról. KOSZA ANTAL – SÓFALVI ANDRÁS Töltésvonulatok a Görgényi-, Hargita- és Persányi-hegység térségében A székelyföldi vagy kelet-erdélyi hosszúsáncokat Orbán Balázs óta a kutatók többsége a kora középkori gyepű részének tartotta (Dénes István, Ferenczi Géza és Ferenczi István), mások a római limes-el azonosították (Téglás Gábor). A mondák világába vezető elnevezésű föld- és kősáncok, árkok (Tündérek útja, Óriások árka, Rapsóné útja, Kakasbarázda) a Görgényi-havasok délnyugati előterében, a Hargitafennsíkon és a Persányi-hegység gerincén húzódnak, és a kutatás majdnem egyöntetű álláspontja szerint egységes rendszert képeznek, amint azt a térképi megjelenítések sugallják. A máig rejtélyes funkciójú objektumok meghatározása, régészeti leletanyag híján több mint száz évig főként történeti prekoncepciókra épült. Az elmúlt években a székelyföldi töltésvonulatok kutatásában új módszerek alkalmazásához folyamodtunk (C-14 analízis, légifényképezés), melyek a keltezés terén teljesen új eredményeket hoztak. Újrajártuk a sáncok és árkok nyomvonalát, a korábbi felméréseket GPS-el pontosítva, a légifényképezéssel új szakaszt is azonosítottunk. Szondázások és ásatások során a sáncszerkezetekből vett faszénminták elemzése alapján a Rika (Persányi-hegység északi része) gerincén húzódó Kakasbarázdáról ma már elég biztosan állítható, hogy a Kr.u. 7-9. században épült, és úgy tűnik, hogy ugyanebbe a horizontba tartozik a Hargita-fennsíkon található Ördög útja is. Mindazok ellenére, hogy a sáncok nagy többsége (a vonalszerűen húzódó, több kilométer hosszan követhető sáncok) a késő népvándorláskorra datálható, terepi megfigyeléseink alapján úgy látjuk, hogy a rövidebb, néhány száz méternyi sáncok egy része a középkori várak környezetében 38

(Rapsóné útja, Földhíd, Tatársánc, rikai sáncok) összefügg ezekkel. A legújabb radiokarbon minták elemzése szerint az Országhatár/Fejedelmi méta földsánca a Rikában a római korban épült, melyet a későbbiekben újrafelhasználtak. A földsáncok önálló és környezetükkel való együttes elemzése alapján ma már nem beszélhetünk székelyföldi vagy keleterdélyi kora középkori sáncrendszerről, egységes rendszerről is aligha. Új szemlélet és módszerek alapján a székelyföldi töltésvonulatok kutatásának aktuális helyzetét mutatjuk be előadásunkban, melyek az egzakt eredmények ismeretében komoly település- és gazdaságtörténeti, népesedési és hadászati kérdéseket vetnek fel, és jelölik ki a további kutatások feladatait. GÁLL ERVIN Roska Márton és az erdélyi régészet. Néhány gondolat az erdélyi örmény tudós kora középkori kutatásairól Mivel Gyergyószentmiklós, az erdélyi örménység egyik legfontosabb központja ad helyet a IX. Pósta Béla régészeti konferenciának, nem véletlenül előadásom témája az erdélyi örménység egy neves személyiségének, Roska Mártonnak, a kora középkorról szóló régészeti tanulmányainak kritikai elemzése. Ezt azért is tartom fontosnak, hiszen Roska Márton munkásságát, igazságtalanul, sokkal jelentéktelenebbnek ítélik meg maga a szakma is, mint az volt valójában. Az előadásom fő célja, nem Roska Márton heroizálása vagy idealizálása, hanem Roska Márton erdélyi kora középkor kutatásainak fő vonulatainak bemutatása és ennek elemzése. Melyek azok a fő kérdések amelyre kereste a választ, melyek azok az eredmények amelyek a mai napig érvényesek maradtak, illetve mely az a történeti vízió, amely jellemezte az örmény származású régész gondolkodását. Az erdélyi régész tevékenységet a történeti időrend szempontjából, illetve Roska történeti-régészeti szemléletének megfelelően, két nagyobb korszakra oszthatjuk: 1. Az úgynevezett „népvándorlás” kora 2. Honfoglalás- és kora Árpád kor kutatása 39

SZABADOS GYÖRGY Árpád-házi szállásbirtokok és állami központok a X. századi Magyarországon A krónikás hagyomány szerint Árpád első pannóniai szállásbirtoka Székesfehérvár közelében helyezkedett el. Kárpát-medencei megtelepedésével Árpád lelépett a hazai íráshagyomány lapjairól. Leszármazottai közül legközelebb unokája, Taksony nagyfejedelem személyét tudjuk valamilyen szinten helyhez kötni: az ő temetkezési helye a Duna bal partján található Pest megyei Taksony település. Taksony fia Géza nagyfejedelem tartós lakóhelyére lehet következtetni Szent István kisebbik legendája alapján. Ez pedig Északkelet-Dunántúl, hiszen István Esztergom városában született. VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár (913–959) államkormányzati könyvéből tudjuk, hogy a nagyfejedelmi nemzetség terebélyes családfához hasonlított a 900as évek első felében. Azt is tőle tudjuk, hogy a X. század közepén Árpád harmadik fiától való unokája, Falicsi nagyfejedelem uralkodott Magyarországon. Őt követte unokatestvére, Taksony, Árpád negyedik fiától eredt unokája. Taksony volt az ősapja az összes utána következő Árpád-házi nagyfejedelemnek és királynak. Tekintettel arra, hogy a hazai íráshagyomány nem őrizte meg az Árpád és a Taksony között uralkodó nagyfejedelmek nevét és emlékezetét, a X. század első felére vonatkozóan másfajta forrásokra vagyunk kénytelenek hagyatkozni. Hol lakhattak még az uralkodóház tagjai a 900-as években? Mivel a helynévi anyag adatai későbbről valók, ezért a nyelvészeti kútfők nem jöhetnek szóba, ennélfogva az írott kútfők hallgatását egyedül a régészeti leletek törhetik meg. A Felső-Tisza-vidék gazdag hagyatéka alapján kiemelkedő szerepet töltött be a Kárpát-medencében. Leleteiből a nagyfejedelmi kíséret tárgyi emlékei bontakoznak ki, amelynek vezetői zárt egységet alkotó vezéri sírokban nyugodtak. A temetők felhagyása a régészettudomány megállapítása szerint a 950-es években történt, ám ennek történeti okairól nincs bizonyos adatunk. Összeegyeztethetőek-e vegyes érvelés nélkül a különböző – írott és tárgyi – forráscsoportok? Megerősíthetők-e történeti érvekkel a Felső-Tisza-vidék államközponti jelentőségét állító régészeti megfigyelések? A népes Árpád-családfa láttán újabb kérdéskör fogalmazódik meg. Hol volt(ak) még a nagyfejedelmi 40

családnak szállásterülete(i)? Az esetleges többi lakóhely mettől meddig állhatott fenn? Mindig egyetlen központ vándorolt a Kárpát-medencében, vagy a dinasztia birtokában egyszerre több terület is lehetett? A feltett kérdéskörre a hadtörténeti szempontok bevonásával az alábbi választ tudom adni előadásommal. A Felső-Tisza-vidék nagyfejedelmi központmivolta ellen történeti érvként az vetődött fel, hogy a X. század első felében a besenyő támadástól félő magyar uralkodók nem mertek az egykori ellenség közelében lakni, csak az ország közepén, esetleg a Dunántúlon. Ez az érv több szempontból is tarthatatlan. Korábban kimutattam, hogy a 890-es évek végén nem volt magyar–besenyő háború, ráadásul a X. század első fele a magyar támadó hadjáratok sorozatos sikereit hozta, vagyis nem volt ok a félelemre. Következtetésem szerint az uralkodóház által kézben tartott földterületet nem csak egyetlen régióban kell elképzelni, amit aztán időben egymás után helyezünk ide-oda, hanem minden ágnak megvolt a maga birtoka, és ezek közül az a térség lett nagyfejedelmi központ, amelyiknek ura épp a főhatalmat élvezte. Az „Árpád-háziak szállásbirtoka” kifejezés tágabb jelentésmezőt ölelhetett fel, amelynek része a „nagyfejedelmi központ” fogalma. Ilyenformán a dinasztiának nem csak politikai, hanem túlsúlyával is számolok, amit nem Géza és/vagy István teremtett meg, hanem a Kárpát-medencei megtelepedés kezdetétől fogva adott volt. Ez a körülmény kézenfekvő magyarázattal szolgál a későbbi Árpád-házi királyság patrimoniális jellegére (köz- és magánhatalmi túlsúlyára), valamint azon meglátásomra, amely szerint a X. század folyamán nem voltak törzsi államok, hanem a nagyfejedelmi hatalom és tekintély mindvégig töretlenül érvényesült. FÜREDI ÁGNES „..fű kizöldül ó sírhanton” – Honfoglalás kori tarsolylemez Pest megyében A magyarországi Pest megye délnyugati negyede sokáig fehér foltként szerepelt a X. század régészetének térképén. Egy-két kisebb temető feltárásán kívül jórészt csak szórvány adatokkal rendelkeztünk eddig a környék korabeli lakosairól. Az elmúlt évben több szempontból is figyelemre méltó események történtek a régióban. Olyan leletek kerültek 41

a megyei régészek látókörébe, melyek a környék eddig kevésbé felismert korabeli jelentőségét tanúsíthatják – többek között egy tarsolylemezes harcos sírja. A hiteles körülmények között, szakemberek által feltárt tarsolylemez országosan is kiemelkedő jelentőségű leletnek tekinthető. A Kárpát-medence területén alig két tucat hasonló tárgy ismert, ezeknek töredéke származik megfelelően dokumentált ásatásból. Az előkerült leletek, és a tágabb régió néhány korábbi adata figyelmünket óhatatlanul Taksony fejedelmi központjának, és katonai kíséretének kérdésére irányítja. Az új eredmények történeti és régészeti jelentősége mellett a példa értékű, helyi civil kezdeményezés és támogatás teszi különlegessé a leleteket. A régészeti kutatás számára korábban ismeretlen, veszélyeztetett lelőhelyeket helyi lakosok jelentették be, az ásatások pedig magánszemélyek, vállalkozók és különböző intézmények összefogásával valósulhattak meg. A feltárásokat a Szegedi Tudományegyetem, és az Eötvös Loránd Tudományegyetem régészhallgatói is segítették önkéntes munkájukkal. Az előadás célja a szakmai közönség elé tárni az ásatások előzetes eredményeit, és a további kutatás lehetséges irányait – a feldolgozás kezdeti fázisában. RÉVÉSZ LÁSZLÓ Szempontok a Kárpát-medence 10-11. századi temetőinek összehasonlító vizsgálatához Amagyarok először a 9. század elején tűnnek fel az írott forrásokban. Akkoriban még nem mai hazájuk területén éltek, hanem valahol a Don és a Keleti-Kárpátok közötti térségben. Szállásterületüket sem az írott források, sem a régészeti leletek alapján nem lehet pontosan lokalizálni. Egyes kutatók (Bálint Csanád, Bóna István) véleménye szerint ennek az az oka, hogy később, új hazájukban, a Kárpát medence sajátos kulturális és földrajzi, politikai viszonyai között a magyarság anyagi kultúrája megváltozott. Ez egyébként nemcsak a magyarok esetében történt így, hanem az őskortól kezdve valamennyi, a Kárpát-medencébe keletről beköltözött nép esetében, beleértve a szarmatákat, hunokat és az avarokat is. A Koreától a Kárpát-medencéig húzódó hatalmas steppén előkerülő 42

azonos vagy hasonló fegyverek, lószerszámok, ékszerek, övveretek esetleges hasonlóságai nem e népek rokonságát vagy kapcsolatait jelzik, hanem pusztán kor- és kulturális jelenségként értelmezendők. Hibás tehát az a módszer, mely a Kárpát-medencében talált 10. századi sírokból előkerült tárgyak hasonlóságai után kutatva kísérli meg a honfoglalás előtti magyar hagyatékot feltérképezni. E nézőpont szerint a magyarok számára a 10. század nagyon is rövid volt. Sajátos anyagi kultúrájuk ugyanis (amelynek alapját a hadjáratok során szerzett zsákmány és békeváltság jelentette), mindössze a honfoglalástól (895) e hadjáratok befejezéséig nyúlt (970). E hipotézis azonban több ponton vitatható. Egyrészt muszlim forrásokból tudjuk, hogy a magyarok már legalább a 9. sz. második felében bekapcsolódtak a szláv rabszolga kereskedelembe, s foglyaikat a Krím-félsziget vásárain bizánci luxuscikkekre cserélték. 862-től pedig mind gyakrabban bekapcsolódtak a frank-morva konfliktusokba. Zsákmányszerző hadjáratokat tehát már jóval 895 előtt is folytattak. Az azokból befolyt nemesfém mennyiség, amely a 10. századi fémművességet kiteljesítette és átalakította, azonban csak a társadalom szűk vezető rétegét gazdagította. A Kárpát-medencébe érkező magyarság mind társadalmát, mind pedig gazdálkodását tekintve erősen tagolt volt, s nem tekinthető tisztán nomádnak. Ezt egyértelműen jelzi az állandó települések sűrű hálózata. A nemzetközi kutatás magyarként gyakran még napjainkban is csupán a lóval, fegyverrel, ékszerekkel, ezüstveretes díszruhában eltemetett férfiakat és nőket tartja számon. A régészeti kutatások azonban egészen más képet vetítenek elénk. Napjainkig mintegy 26-27000 sírt ismerünk a 10-11. századi Kárpát-medencéből. Ezek közül a lovat, fegyvert tartalmazó temetkezések száma nem éri el az ezret sem. A 10. század utolsó- és a 11. század első évtizedei során Magyarország területének lakói hagyatékában is egyértelműen nyomon követhető az ékszeranyag egységesülése, mondhatni uniformizálódása. Megjelentek, s főként a 11. század első negyedétől elterjedtek az új típusú ékítmények, egyben lassanként eltűnt a sírokból a korábbi keleties viselet, lószerszám és fegyverzet. Ez azonban nem egyértelműen, és főként nem mindenütt magyarázható a kereszténység térhódításával, hiszen pogány elemek még a 11. század közepén is feltűnnek egyes temetőkben. (Ebben az értelemben a 10. század hosszú volt, legalább az 1100-as évek elejéig tartott.) Ekkorra tűntek el a soros temetők, s 43

vették át helyüket a templom körüli temetők. Nagyjából az ezredforduló idejére erősödött fel a korábban sokszínű társadalomszerkezet egy-egy rétegen belüli egységesülése, a helyben talált népesség és az újonnan jöttek gazdasági és kulturális egybeolvadása. A korábbi, 10. századi előzményekre időnként már csak egy-egy sír, esetleg csupán egy-egy tárgy utal. Hasonló folyamat a 8. században is lejátszódott a késő avar kaganátus idején. Ugyanilyen homogenizálódás figyelhető meg a 9. század második felében Pannonia területén, ahol a szláv, avar és bajor csoportok alakították ki egységesülő kései Karoling peremkultúrájukat. A változást – egyéb lehetőség hiányában – csak az ékszeranyagon kísérhetjük figyelemmel, hiszen ez az a tárgycsoport, amely formai megjelenését tekintve részben megváltozva ugyan, de a 10. és a 11. században egyaránt jelen volt a sírokban. Az átalakulás koránt sem volt olyan gyökeres, mint első pillantásra gondolnánk. Egyedül a nyakperecek gyakoribbá válása feltűnő a 10. század utolsó harmadától a korábbi évtizedekhez képest, a többi ékszer (hajkarikák, fülbevalók, karperecek, gyűrűk) azonban csak formájában változott meg. Ráadásul az ékszerek több változata a 10. század elejétől a 11. század végéig vagy még tovább is folyamatosan használatban maradt, ezzel is csökkentve a „gyökeres átalakulás”-ról vallott korábbi nézetek súlyát. Különösen figyelemre méltó, hogy a korszak- és divatváltás emblematikus leletének tartott S-végű hajkarika sok lelőhelyen szinte csak jelzésszerűen tűnik fel, temetőnként legfeljebb néhány sírban! Szó sincs arról, hogy tömeges megjelenésével kiszorította volna a korábbi ékszereket, hiszen lényegében a 11. század végéig használata sok helyen periférikus jelenség maradt. A keleties elemek eltűnése ugyanis csak egy vékony réteget érintett, a népesség zöme azonban már a 10. században sem vitt magával sírjába ilyen jellegű tárgyakat. Mindez véleményem szerint azt jelzi, hogy a 11. századi népesség ékszerviselési szokásai azonosak a 10. századi népességével - s talán nemcsak az ékszerviselési szokásaik voltak egyformák, hanem eredetük s zömmel etnikumuk is azonos volt. Mindenképpen túlzónak tartom tehát azokat a korábbi vélekedéseket, melyek éles etnikai és kulturális határvonalat húznak a honfoglaló magyarok, s az un. Bjelo-Brdo kultúra hordozói között. Úgy vélem továbbá, hogy az imént vázolt második, szerény leletanyagú csoport sírjaiban fedezhetjük fel a 10. századi közrendű 44

szabadok széles, ugyanakkor differenciált rétegeinek hagyatékát. Nagy valószínűség szerint közéjük sorolhatjuk az első (keleties jellegű hagyatékkal eltemetett) csoport tagjainak többségét is, az igazán gazdag mellékletű sírokat leszámítva. Ez utóbbiak alkotnák viszont a törzsinemzetségi arisztokráciát. A két réteg hagyatéka közti különbséget, a határozott választóvonalat azonban jelenleg még nem lehet szabatosan meghatározni. Társadalmi, jogi kategóriákat a régészet eszközeivel egyébként is nehéz, olykor lehetetlen meghatározni vagy egymástól elválasztani. Az azonban nagyon valószínűnek látszik, hogy a különböző társadalmi csoportok emlékeit nem temetőtípusok meghatározásával fogjuk tudni majd szétválasztani, mint ahogy korábban próbálták. Ugyanis az egyes temetők tartalmazhatták mindkettőnek (sőt esetleg harmadikként a félszabadoknak, ill. szolgáknak) a hagyatékát is. A különböző társadalmi rétegek szétválasztását célzó kísérletek eddigi kudarcát meglátásom szerint ugyanis éppen az okozta, hogy a kutatók az egyes komplett, teljes temetőket, ill. azok valamennyi sírját próbálták valamely meghatározott társadalmi réteghez kapcsolni s annak régészeti jellemzőit meghatározni. Nem csoda, ha e mesterséges konstrukciókba a lelőhelyek zömét nem lehetett besorolni, mert azok valamely vonásukkal mindig kilógtak a sorból. Az egységesülő anyagi kultúra a 10. század végétől elfedi, régészetileg elválaszthatatlanná teszi a Kárpát-medence különböző eredetű népcsoportjai közti etnikai különbségeket is. Ez érvényes a keleti eredetű, az írott források által említett kabarokra és besenyőkre csakúgy, mint a magyarok által helyben talált avar, szláv, ill. a karoling peremkultúra népességére egyaránt. Véleményem szerint éppen ez utóbbi népesség, az Ennstől, Morva folyótól a Ny-Pannónián át Dalmáciáig terjedő területsáv lakói lehettek a 10. század második felétől egységesülő anyagi kultúra fő indikátorai. Ők örökítették át a késő avar kortól a 9. századon át azon karikaékszerek viselésének a divatját, amelyek újabb variánsai aztán a 11. századra általánossá váltak az egész Kárpát-medencében. Talán nem véletlen, hogy ez a folyamat éppen akkor gyorsult fel, amikor a régészeti leletek komoly belső népmozgásokat jeleznek az említett térségben. A 10. század elején nyitott temetők jelentős részét ugyanis a század utolsó harmadában vagy a 11. század elején felhagyták. Közelükben újabb, de még mindig soros jellegű temetőket nyitottak. Ez utóbbiak 45

sírjaiban azonban már csak kevés, vagy semennyi keleti típusú tárgyat nem találunk, jellemző leleteik viszont az új típusú karikaékszerek. Ők alkották a kialakuló Magyar Királyság közrendű tömegeit. Természetesen az általam ajánlott megközelítési módnak is megvannak a gyengéi. Legfőképpen abban, hogy csakis a maradandó anyagból készült és a sírba be is tett tárgyak alapján próbál meg kategorizálni. A hajdani valóság ennél nyilvánvalóan sokkal színesebb volt. A régészet azonban csak a leletekkel tud dolgozni, ebben rejlik erőssége, de ez jelenti a korlátait is. Ennek fényében az általam ajánlott módszert nem a teljes valóság megismerésére lehet felhasználni, hanem csupán annak a modellezésére. TAKÁCS MIKLÓS A 11. századi palmettás kőornamentika, formai-tipológiai elemzés Előadásunkban a 11. századi Magyarország egyházi építészetének egyik gyakori kőornamensével, a frízekre faragott palmettával foglalkozunk. A fontosabb szakirodalmi megnyilatkozások rövid ismertetése után elemzésünk módszeréről szólunk. A palmettákat ugyanis formai elemzésnek vetjük alá, az Oscar Montelius által kidolgozott, tipológiai módszer alkalmazásával. Oly módon tehát, hogy az egyes levélcsokrokba foglalt levélkék számát, elrendezését, alakját és részletformáit írjuk le, és vetjük össze egymással. Elemzési eljárásunk szokatlannak tűnhet. Annak következtében, hogy e palmettákat művészettörténeti szempontból szokás elemezni. E ponton azonban arra kell emlékeztetni, hogy az adott ornamentikát, készítésének korában saját közegében nem szemlélhették egy, a reneszánsz korában elterjedő művészetfogalom segítségével. A formai elemzés után az egyes ornamenseket bonyolultságuk alapján sorba rendezzük, majd pedig e sorra rávetítjük az írott forrásokból kikövetkeztethető készítési időpontokat, és az összeállított adatállományból az adott ornamens eredetére igyekszünk következtetni. Felhasználva egy, eddig kevés figyelemre méltatott epiroszi faragvány tanulságát is.

46

MORDOVIN MAXIM Legújabb régészeti kutatások a honti ispánsági vár területén 2011 tavaszán Hont és Drégelypalánk falvak (Nógrád megye) belterületén, csatornafektetés keretében lehetőség nyílt a falvak teljes kiterjedését érintő régészeti megfigyelésre. A beruházókkal és a kivitelezőkkel folytatott egyeztetés értelmében, abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy nem csak a csatorna nyomvonalán, hanem az amúgy érintetlen, de régészeti szempontból kiemelt jelentőségű helyeken is szondázó, ill. próbafeltárást végezhettünk. A kutatásokat Zandler Krisztián ásatásvezető irányította (Kubinyi Ferenc Múzeum, Szécsény). A honti ispánsági vár eddigi egyetlen kutatására és a pontos lokalizálására 1972-ben került sor, Nováki Gyula és Miklós Zsuzsa által. Az eredményeket példaszerűen feldolgozták és közölték. Az egész terület jelenleg beépített, a történelem folyamán végig lakott volt. A vár egy félszigetszerű nyúlványon feküdt, melyet három oldalról egykoron az Ipoly folyó határolta. Mindezek alapján sejtettük, hogy a lelőhely erősen bolygatott, legnagyobb részén minimális vastagságú kultúrrétegre számíthattunk. A valóság a legsötétebb várakozásainkon is túltett. Az összesen öt kutatott helyszínből csak egy volt eredményes, és még egy másik helyszínen, egy 20. századi szemétgödörből származó, másodlagos helyzetű Árpád-kori kerámia került elő. Jelenleg úgy látjuk, hogy a vár teljes felszínét a jó minőségű homok miatt elbányászták, az északi és keleti oldalait pedig a folyó mosta el. Az erődítések kizárólag ott maradtak meg, ahol az alapozásaik jóval a korabeli járószint alá mélyültek. Az egyetlen olyan helyen, ahol sikerült in situ régészeti emlékeket találni, egy favázas szerkezetű sánc maradványai kerültek elő. A további szondázó ásatások azt mutatták, hogy ez volt a vár utolsó megmaradt részlete. A sánc szerkezete Nováki Gyula és Miklós Zsuzsa ásatásaiból már nagyvonalakban ismert volt. A kutatásainkkal egyrészt pontosítottuk az erődítés méreteire vonatkozó ismereteinket, másrészt az elszenesedett, de jó megtartású gerendákból dendromintákat tudtunk venni. A feltűnően keskeny sánc egy sor kazettából állt, ezeket hosszú gerendákkal a várdomb oldalába „kötötték”, a kazetták fáit összecsapolták. Az előkerült kerámialeletek és a Grynaeus András által végzett dendrokronológiai vizsgálat alapján a vár építése 1000 körüli időszakra tehető. 47

FELD ISTVÁN A 13. század – a Kárpát-medencei várépítészet fénykora? Huszonkét éve, a Mátra hegységben fekvő Bene vára alatt tudományos konferenciára került sor a 13. század várépítészetéről „a magyar várépítés fénykora” alcímmel. Az előadás most annak az áttekintésére tesz kísérletet, hogy az utóbbi két évtizedben úgy a mai Magyarországon, mint az azzal szomszédos országokban folytatott történeti és régészeti kutatások alapján mennyire állja meg helyét ez az utóbbi megállapítás. Arra keresi a választ, hogy vajon számolhatunk-e kiterjedt királyi várépítkezésekkel úgy a tatárjárás előtt, mint az azt követő időszakban, mennyire kapcsolódtak az ismert várépítések a különböző ispánsági központokhoz, milyen volt azok jellege. Foglalkozik a püspöki székhelyek erődítettségének kérdésével – természetesen elsősorban azokat az eseteket vizsgálva, amikor a székesegyház nem egy ispánsági várban állt. Különös figyelmet szentel annak, hogy mikor és milyen erősségeket emeltek az előkelők, az ekkor kialakuló-megszilárduló nemesség tagjai, s azt kutatja, mennyire tekinthetők valóban várnak, castrumnak a terepen felfedezhető, de az írott forrásokban nem említett erődített objektumok. Foglalkozik a 14. század elejére valószínűsíthető „várpusztulás” mértékével és okaival is. Az előadás – már csak a konferencia helyszíne miatt is – természetesen kitér a lovagrendek feltételezett szerepére, a refugiumok/mentsvárak és ezzel összefüggésben a határvárak még rendkívül sok további kutatást igénylő problémájára. Mindezek vonatkozásában azonban nem annyira biztos megállapításokat, mint inkább kérdésfelvetéseket fogalmaz meg, kijelölve a további kutatás lehetséges feladatait. KOPECZNY ZSUZSA Újabb adatok a temesvári Hunyadi kastély építéstörténetéről A temesvári Hunyadi kastély 2007-2008. évi régészeti kutatásai során az épület belső udvarában, valamint a külső park területén 14-16. századi leletek kerültek napvilágra. Az udvar északkeleti sarkában került elő a kastély magját képviselő 14. századi lakótorony, valamint az azt 48

körülvevő védőfal. Az idei feltárások során, melyek a belső udvar további, érintetlen részeinek kutatását hivatottak szolgálni, egy téglalap alakú építmény került elő, melyet a lakótorony védőfalához építettek hozzá. A jelen pillanatban csupán részben feltárt épület legalább két földszinti szobával rendelkezik. Az épületet a 14. század első felében emelték, később, a megfigyelések alapján a XV. században átépítésre került sor. Ekkor téglaboltozattal látták el a földszinti tereket, valamint emeleti terek kialakítására is sor került. Az előző, idomtéglákból kialakított ajtókeretet gótikus, egyszerű élszedett kőkeretre cserélték ki. A palota-szerű épület a XVI. század végéig volt használatban, ekkor ostrom miatt súlyosan megrongálódott és többé sosem építették újjá. CSÓK ZSOLT Castrum Carazna a szilágysomlyói Várhegyen? Több mint egy évszázada vitatott téma Kraszna vármegye központjának azonosítása, jelenleg is, sikertelen próbálkozásokkal. Eme rejtett vár helyét kutató szakemberek alap tendenciája volt, mai Kraszna község területére helyezni a castrum pozícióját, persze hibásan. Az okleveles említések egy nagyon tiszta társadalmi szerkezetet írnak le, viszont nincs ahova helyezni ezen vármegye vezetőségi egyéneit. 1991-92-ben, illetve 2003-ban régészeti kutatás által napvilágra voltak hozva elemek az 1351-ben említett kőfallal ellátott várból. A speciális leletanyag néhány következtetést enged levonni, ezen anyag vizsgálata által, választ próbálunk keresni a fentebbi kérdésre. BORDI ZSIGMOND LÓRÁND A csernátoni Csonka(Ika)-vár déli tornya és környéke A Kovászna megyei Felsőcsernáton északi végében található Csonka- vagy Ika-vár már a 19. század negyedik évtizedétől ismert a régészeti irodalomban. Eddigi leírói egy keskeny, hosszan elnyúló lekerekített végződésű erődítményről beszéltek, amelynek belsejében két kör alaprajzú torony emelkedett. Ezek közül mára csak a déli maradt 49

fenn, amely a leírások szerint három emeletes volt, és bejárata a föld fölött három méter magasan található első emeletről nyílt. A 2010. évben elvégzett megelőző régészeti kutatások eredményei megcáfolták a korábban leírtakat (a vár alaprajza megnyúlt négyszög, a várfalak nem a földfelszínen megfigyelhető vonalon haladnak, a torony legalább hat szintes és csak déli részén csatlakozik a várfalhoz), és beazonosították az egykori bejárat helyét is. Az előkerült nagyon változatos leletanyag a vár folyamatos 14. századi használatára utal, valamint arra, hogy az erődítmény egy nemesi család folyamatosan lakott birtokközpontja és rezidenciája volt. KÓSA BÉLA Újabb adatok a csíkszeredai Mikó-vár építéstörténetével kapcsolatban A legkésőbb a 17. század első harmadában építésnek induló csíkszeredai Mikó-vár befejezetlenül éri meg az 1641-es osztást a feltételezett építtető, Mikó Ferenc jogi utódai között, 1661 októberében részben elpusztul és 1716 környékéig feltehetően romosodik, majd laktanyává alakítják, és többnyire katonai célokat szolgál 1969-ig. Az épületben, folyó év tavaszától nagyméretű felújítási munkálatok folynak, melynek keretében jelentős volumenű falfelületek kutatására is lehetőség nyí1t. Az eddig ismeretlen, a közelmúltban előkerült falkutatási eredményeket összevetve az ismert történeti forrásokkal, előadásunkban egy építéstörténeti kronológia felállítását kíséreljük meg.

50

Középkor TARI EDIT Középkori fatemplomok a Kárpát-medencében Az előadás a témáról készülő feldolgozásból és az újabb eredményekből ad ízelítőt. E kutatási téma kibontására megszülető igény szorosan összefügg az 1984-ben Tápiógyörgyén előkerült unikális, 11. századi fatemplom alapozással. A kutatás során a történeti Magyarország területéről gyűjtöttem a fatemplomokra (minden faszerkezetű, azaz favázas és teljes egészében fából készült templomra) vonatkozó írott és régészeti adatokat, az 1000-1700 közötti időszakból. (Nem foglalkozom a szintén az egyházi faépí­ tészet tárgy­ körébe tartozó fator­ nyokkal, fa haranglábakkal. Ez utóbbiak előfordulása első­sorban az újkorból adatol­ható, s ezek gyűjtése, feldol­gozása, bősé­ges­nek mondható.) A korai egyházszervezés történetét a fatemplom építés szempontjából foglaltam össze. Az eddig elkészült feldolgozás legnagyobb jelentőségét a fatemplomokra vonatkozó írott és régészeti források (kb. 200 adat) össze­gyűjtése adja. A legtöbb adat a 15. századból ismert, zömmel oklevelekből, közbecsű jegyzékekből stb. Mivel a középkori fatemp­ lomok építéstechnikájával megegyező volt és csak a funkciójában tért el a faházak építésének módja (és kutatásuk elhanyagoltnak mondható a régészeti szakirodalomban), így ezeket is összegyűjtöttem a kutatómunka során. Összesen 147 régészeti és írott, középkori faházra vonatkozó adatot találtam a fenti időszakban. Mind­összesen kb. 350-re nőtt a középkori fatemplom és faház adatok mennyisége. Az összefoglalt hazai és nemzetközi kutatástörténetet csak vázlatosan ismertetem. Külön fejezetet kapott a faházak, fatemplomok költöztetése, valamint magyarországi továbbélésük kérdése. Először a hazai szakirodalomban, egy 3 nyelvű (német, angol, magyar) fatemplom építészeti szakszótár egészíti ki a kéziratot.

51

EMŐDI TAMÁS Partiumi középkori templomok újabb kutatása Az előadás három, a középkori Szatmár és egy a középkori Közép-Szolnok vármegyéhez tartozó templomnak (Bere, Csomaköz, Giródtótfalu, Tasnád) a közelmúltban végzett, és többnyire tervezett műemléki helyreállításokkal kapcsolatos kutatásáról számol be. A Nagykárolyhoz közeli, ma gyakorlatilag összeolvadt két faluban, Berén és Csomaközön egy-egy 13. illetve 14. századi kis falusi templom épületkutatása hozott új építéstörténeti eredményeket, a Nagybánya és Felsőbánya között fekvő Giródtótfalu templomáról kimutathattuk, hogy azonosítható Nagybánya középkori obszerváns kolostortemplomával, amit a régészeti feltárás is alátámasztott, az erdélyi püspök vikáriusi székhelyének, Tasnádnak mezővárosi plébániatemplománál végzett kutatások pedig újabb középkori részletekkel gazdagították eddigi ismereteinket. LÁSZLÓ KEVE Régészeti kutatások a marosszentgyörgyi római-katolikus templom körül (2010) A marosszentgyörgyi római-katolikus templom egyike azon kevés marosszéki templomoknak mely őriz román kori részleteket. Nyújtott félköríves szentélyét a művészettörténészek a 13. századra keltezték. A volt Római Katolikus Gimnázium gyűjteményéből 1951ben adományként három Maroszentgyörgyről származó S végű bronz hajkarika került a Maros Megyei Múzeum tulajdonába. Ezek a rómaikatolikus templom körüli temetőből származnak, amelynek rövid, szondázó jellegű kutatását 2010 szeptemberében végeztük.

52

NYÁRÁDI ZSOLT Újabb régészeti kutatások Lövéte elpusztult középkori templománál A Felső-kiáltó dombi régi, ma teljes egészében föld alatt levő templomnál 2011 július-augusztusban folytatódtak az előző évben elkezdett régészeti ásatások. Az elsődleges feladat az volt, hogy a tavalyi évben észlelt Árpád-kori alapfalakat nagyobb felületben kutassuk. Egy másik célkitűzés az volt, hogy felszínre hozza a nyugati hajófal mellett található torony alapfalait, valamint meghatározza a gótikus templom pontosabb méreteit, falainak állapotát. A kutatások a nyugati részen kezdődtek el, ahol a humuszréteg eltávolítását követően rögtön jelentkeztek mind a nyugati hajófal - sarkán egy pillérrel megtámasztva, mind a torony észak-keleti sarkának falai. A templom 1766-os elbontását követő temetkezések több helyen is átvágják a falakat. Középkori temetkezéseket ebben a szelvényben nem sikerült találni. Erre némiképp választ adhat egy északdél irányú fal, amely túlfut az északi hajófalon. Ez minden bizonnyal egy korábbi cinteremfal, amelyet a gótikus átépítések során számoltak fel. A korábbi időkben tehát a temetkezések a szelvényünktől keletre történtek. A gótikus átépítést követően már nem igazán temetkeznek a falak közelében. Az újkori sírok által szabdalt nyugati hajófalba másodlagosan beépített köveken kisebb-nagyobb freskókat is találtunk, az egyiken világosan kivehető egy ló patájának a körvonala. Ezek a festett falfelületek a korábbi, a 16. századot megelőző templomfázisból származnak. A második szelvényben, amelyet a templom keleti felére nyitottunk a feltételezéseknek megfelelően előbukkantak az Árpád-kori egyenes záródású szentély keleti falai, amelyet itt is több helyen átvágtak az újkori sírok gödrei. Ennek szélessége alig kisebb, mint a későbbi gótikus szentély, hozzávetőlegesen 6,5 m. A szelvény dél-keleti sarkában a gótikus oltár falai is felszínre kerültek. Ennek tüzetesebb átvizsgálása után kiderült, hogy az oltárt egy korábbi fal alapozás felhasználásával képezték ki. Ezt a kis falat sehol máshol nem észleltük ez idáig. Külső, keleti oldalán meszelt falfelület jelentkezett, de mivel a gótikus oltár szinte teljesen ráfedett, nagyobb részlelet ebből nem tárhattunk fel. Ez a kis falszakasz, amelynek szélessége, hozzávetőlegesen fele az egyenes záródású szentélynek, minden bizonnyal az Árpád-kori templom egyik 53

korai fázisát jelenti. Noha a gótikus templomot megelőző keltező leletet továbbra sem sikerült találni, az újabb Árpád-kori falszakasz némiképp közelebb visz a templomdomb használatának kezdeteihez. KIRÁLY JÓZSEF Kovászna megye elpusztult középkori kápolnái Jelen bemutató egy hosszabb kutatómunka rész eredményét képezi, mely sok kérdésre választ ad, ugyanakkor újabb kérdéseket vet fel a Kovászna megye középkori egyházi életével kapcsolatosan. A középkori kápolnák régészeti kutatása Kovászna megyében is méltatlanul hanyagolva vannak, akárcsak Erdély többi régióiban. A téma hanyagolása következtében nagyon keveset tudunk a megye elpusztult középkori kápolnáiról. A megyében nagyon kevés figyelem fordult a bemutató témáját szolgáló épületekre. Régészetileg nagyon kevés kápolna volt megkutatva (Szent-János, Szentkert, a perkői Szent István illetve Szent Antal kápolnák, kőröspataki Kálnoky-kápolna, Dobó) és ezek közül kevésnél mutattak ki a kutatások középkori eredetet. Néhány kivételtől eltekintve a hanyag dokumentáció következtében téves megfigyelések illetve megállapítások miatt pontatlan információink vannak ezen egyházi épületeinkről. A régészeti kutatás tükrében a legkorábbi eddig kutatott kápolna az úgynevezett szentkerti kápolna melyet Székely Zoltán a XII. század végére a XIII. század elejére datált. A régészeti kutatás pontatlanságát illetve hiányát a levéltári források információi is csak részlegesen egészítik ki. Sajnos kevés középkori forrás tartalmaz használható adatokat a megye elpusztult kápolnáira. Legkorábbi ismert forrás erre vonatkozóan 1499-ból való, amikor VI. Sándor pápa, Lőrincz fiát , és Imrét az Orbai széki Szent Imre helység egyházában a Szűz Mária oltárához épített kápolna kegyuraságában megerősíti. Következő adatunk 1584. december 14-én írott oklevél, amely számot ad a már elpusztult Szent János település még akkoron is álló kápolnájáról. Ezek után kápolnáinkról leginkább helynevekben találhatunk adatokat, melyek bizonyítják egyegy település elpusztult kápolnáját. Azonban további kutatás szükséges ezen adatok feldolgozására illetve a terepbejárások bizonyíthatják ezek meglétét illetve pontos helyüket. A kutatásom további szakaszában 54

leginkább a kápolnák pontos helyének a felkutatása a cél illetve további források gyűjtése, melynek segítségével pontosabb és teljesebb képet kaphatunk Kovászna megye elpusztult középkori kápolnáiról. A jövőbeli régészeti ásatások megerősíthetik ezen eddigi eredmények jogosultságát illetve megcáfolhatják ezen feltevéseket A további kutatások eredményei megváltoztathatják Kovászna megye egyházi illetve települési rajzát is kijavítva egyes régi, de rosszul értelmezett feltevést a vidék középkori életével kapcsolatosan. RÁCZ TIBOR ÁKOS Kora Árpád-kori leletek a váci püspöki vár területéről A váci püspökség alapítását csodás események közé szövő Képes Krónika lakatlan erdőségnek írja le a püspökség helyszínét I. Géza király uralomra jutásának idején. A régészeti kutatás viszont egyre több adattal erősíti meg, hogy már a 10. században jelentős településhalmaz alakult ki a dunai átkelő bal partján. A püspöki székhely a Dunára néző 7-8 m magas teraszon épült ki, melyet észak és dél felől is 4-6 m mély völgyek határoltak le a környező területekről. Az ideális természetföldrajzi adottságokkal rendelkező területen már az őskorból vannak szórványos megtelepedési nyomok, a kvádok régészeti hagyatéka szintén kimutatható. A hely stratégiai fontosságát felismerték a honfoglaló magyarok is: régóta ismert a kutatás számára a várral szomszédos Hétkápolna 10. századi temetője. 10–11. századi szórványos leletek a várdombon már a korábbi ásatások során is felszínre kerültek, de az 1998–2002 közt lezajlott, egyelőre közöletlen ásatások jóval nagyobb mennyiségben hozták felszínre a korai magyar település nyomait. A több mint 1000 éve tartó folyamatos és intenzív megtelepedés vastag kultúrrétegeket hozott létre. A kora Árpád-kori emlékanyag túlnyomó többsége továbbra is kevert rétegből, másodlagos helyzetből származott, de sikerült azonosítani zárt régészeti objektumokat, rétegeket is. A leletanyag kiértékelésével tovább finomíthatjuk a kora Árpád-kori kerámia eszközkészlet kronológiáját.

55

BOTÁR ISTVÁN Új régészeti adatok Csíksomlyó történetéhez   Folyó év első felében több kisebb-nagyobb régészeti ásatás és felügyelet is zajlott Csíksomlyó területén. Ezek közül a legjelentősebb a Fodor-kertben végzett megelőző feltárás, ahol egy több min 400 m²-es felületen közel nyolcvan régészeti objektumot tártunk fel. Ezek többsége kora népvándorláskori (4. századi, lakóház tárolóvermek, cölöplyukak), előkerült egy szláv, és két Árpád-kori lakóház is részlete is. Ez utóbbiak leletanyaga különösen fontos a medence középkori településtörténete szempontjából, ugyanis egyértelműen jelzik, hogy már a 11-12. században számolni kell magyar településekkel a Keleti-Kárpátok hegyközi medencéiben is. A 4. századi és az Árpád-kori település nyomai a Somlyó-patak túloldalán található árvaház területén is megtalálhatók, itt egy leletmentés során 4. századi kohók roncsait és a hozzájuk tartozó salakos felületet tártuk fel. Szintén tavasszal került sor a Szent Péter és Pál plébániatemplom gombamentesítésére, amelyhez kapcsolódóan kihordták a 19. századi templom belteréből a lebontott középkori templom omladékát is. A munkálat során láthatóvá vált a korábbi feltárások során nem kutatott több periódusú templom teljes alaprajza. DARVAS LÓRÁND A Csíkszentkirályi, Bors család és udvarházaik A csíkszentkirályi Bors család egyike azon csíki családoknak, amelyek fontos szerepet játszottak Csíkszék történelmében. Mintegy 300 éven keresztül a család tagjait folyamatosan megtaláljuk a széki tisztségek viselői között, alkirálybíró, assessor, jegyző, pénztárnok került ki a családból. Történelmi források hiányában a család eredetét nehéz egyértelműen meghatározni. A családra vonatkozó első általunk ismert okleveles említés 1562-ből származik, amelyben néhai Bors Barabás van megemlítve, kinek Erzsébet nevű lányát István Mihály vette feleségül, aki felvette a Bors nevet és elfoglalta apósa örökségét, ami miatt a család perrel támadta meg. Sándor Imre a család első ismert tagját azon Bors Jánosban adja meg, akinek fia volt a fennebb említett Barabás, másik fia pedig 56

Mihály, ez a Mihály pedig lett az őse a család jelenlegi leszármazásának. A család tagjai az első ismert összeírásokban a lófő rendben szerepel(1569Bors György és Lukács). Egy 1570 június 13-i oklevélben, melyet János Zsigmond adott ki, Bors György, Lukács és András nevével találkozunk (ezen oklevélben János Zsigmond megtiltja Andrássy Péternek és társainak, hogy a fent említett Borsok örökségeit háborgassák és elrendeli az általuk elfoglalt szántóföldek visszaadását). A későbbi 17-ik század eleji katonai összeírásokban már csak Bors Lukács fiaival találkozunk Istvánnal és Gergely-el. Bors Istvánnak öt fia volt két feleségtől, Adorján Annától és Bocskor Katától: Tamás, Ferenc, Imre, Lukács és Barabás kik I Rákóczi György fejedelemtől varháza (jelentős átépítésekkel) Csíkszentkirály déli részén, a Tiva nevű tízesben helyezkednek el. Az elmúlt években a két udvarházon felújítási munkálatok zajlottak, melyek során kisebb volumenű régészeti és művészettörténeti kutatásokat végeztünk. Ezen kutatások eredményeként nyomon követhetjük egy udvarháztípus fejlődését a 16 századtól napjainkig. PALÓCZI HORVÁTH ANDRÁS A középkori alföldi lakóház és telek a szentkirályi ásatási eredmények alapján A Duna-Tisza közi homokhátság északi részén, Kecskeméttől keletre 20 km-re fekvő Szentkirályon 1969 és 1990 között folytattuk a késő középkori Szentkirály falu feltárását. A XIV. század végétől a XVII. század elejéig lakott település maradványai egy ÉNy–DK-i irányú alacsony dombháton találhatók a református templom környékén, amely a középkori templom romjainak felhasználásával épült 1901ben. A felszíni régészeti nyomok és a domborzati jelenségek alapján mintegy 30 házhely különíthető el, ezek közül 9 helyen volt ásatás. Nagyobb összefüggő felületet a település központjában, a református templom környékén tártunk fel, ahol 3 középkori beltelek területét teljesen átkutattuk: a gazdasági udvarokat a lakóházakkal és a gazdasági épületekkel. A telekrendszer megszilárdulása következtében a lakóházak mindig ugyanazon a helyen épültek fel, így vastag kultúrrétegek halmozódtak fel, egy-egy beltelken 5-6 építési periódus is elkülöníthető. 57

Az objektumokat szintek és periódusok szerint elkülönítve összesen 21 lakóházat tártunk fel. A feltárt melléképületek száma 29. A lakóházak mindegyike cölöpvázas szerkezetű, kitöltőfaluk tapasztott sövényfal. Néhány melléképület ugyanezzel a technikával épült, csak valószínűleg vékonyabb tapasztást kapott. Az Alföldön eddig feltárt késő középkori lakóházak 55–60 %-ánál határozható meg ugyanilyen vázszerkezet és kitöltőfal. Ugyanakkor az alaprajzi elrendezést, a helyiségek számát, a tüzelőberendezést, a tetőszerkezetet tekintve különféle változatokat találunk. A korszerű, osztott tüzelőberendezéssel – a szobában álló, kívül fűtős szemeskályhával és a konyha hátsó falából kiugró kerek kemencével – rendelkező lakóházak már az első periódusban, a XV. század elején megjelennek a településen (4/a., 7., 25. ház). Később a kiugró kemencéket általában elfalazzák. (Néprajztudományunk ezt a típust tekinti az ún. középmagyar háztípus előzményének.) A XVI. század második felében épült házak között van kemence nélküli, csak szemeskályhával rendelkező épület is (6. ház). Az egyik telken (5. porta) minden periódusban találunk tüzelő nélküli épületet is, amelyet lakókamrás háznak határozhatunk meg. Szentkirályon is megfigyelhető, hogy a felszíni házak alaptípusa kéthelyiséges, ezt bővíthették később egy vagy két helyiséggel, illetőleg egy kései, a XVI. század második felére keltezhető ház (22. ház) épült eleve három helyiséggel. A középkori falvak régészeti kutatása korábban főként a lakóházak feltárására szorítkozott, a belső telkek szerkezetéről és a gazdasági udvarokról kevés ismeretünk volt. Szentkirályon feltártuk a település tengelyét jelentő kocsiutat, a lakóházak ezzel párhuzamosan vagy merőlegesen helyezkedtek el, egymástól viszonylag távol. A település utcás-soros szerkezetű volt. (Hasonló szerkezetű a Nagykunságban Túrkeve mellett feltárt középkori Móric falu, valamint a mezőföldi Perkáta.) A telkek méretét régészeti módszerekkel próbáltuk megállapítani, a teljesen feltárt 4. porta esetében az 1 királyi hold (24x36 királyi öl, kb. 75x110 m) kiterjedés bizonyítottnak látszik. A gazdasági udvarokon egyszerű, de változatos építmények kerültek napvilágra: karóvázas ólak, kerek kunyhók, földbe mélyített terménytároló épületek, sertés tartására szolgáló gödörólak, karámok, szárnyékok, marhaállás. Szilárd falazatú melléképület viszonylag kevés volt (istálló, kocsiszín). Minden telken előfordulnak az udvar nagy részét elfoglaló karámok, amelyek sajátos gazdasági szerkezetet és életmódot tükröznek. A külterjes 58

tartásra jellemző építményeket Szentkirályon a település belsejében, közvetlenül a lakóház mellett találjuk. Véleményünk szerint ez a falu kun eredetű lakosságának állattartó hagyományával magyarázható. ZATYKÓ CSILLA Jobbágyfalu, kisnemesi összehasonlítása

falu.

Két

Somogy

megyei

település

Két Somogy megyei település, Nagycsepely és Nagyszakácsi középkori szerkezetének vizsgálatán keresztül arra a kérdésre igyekszünk választ keresni, hogy a falvak lakóinak eltérő jogállása tükröződik-e valamilyen formában a települések szerkezetén. A középkori Nagycsepely jobbágylakta település volt, Szakácsi lakosainak jó része szolgálónépi jogállásából emelkedett kisnemesi rangra. Vizsgáljuk a belterület szerkezetét, a telekrendszer és telekméretek kérdését, valamint a határ birtokszerkezetét és a határhasználati rendszereket. Az egyes falvak rekonstrukciója mellett fontos cél az is, hogy meghatározzuk a különböző források feldolgozásának lehetőségeit olyan, a középkortól máig lakott települések esetében, amelyek vizsgálata ásatási módszerekkel korlátokba ütközik. Ennek érdekében nem régészeti források (okleveles adatok, korai térképek, légi fotók, helynevek) elemzésével, valamint régészeti terepbejárások segítségével rekonstruáljuk és elemezzük a két kiválasztott település középkori szerkezetét. WOLF MÁRIA Régészeti adatok a muhi csata történetéhez Az M-30-as autópálya megelőző régészeti munkálatai során Hejőkeresztúr határában egy 11-13. századi település részletét sikerült feltárnunk. A lelőhely leletekben és objektumokban egyaránt leggazdagabb korszaka a késő- Árpád-kor. Két ház különösen kiemelkedett leletgazdagságával. A mezőgazdasági eszközök közül nagy jelentőségű az állatok megjelölésére szolgáló billogzó vas, illetve a hosszú kasza, melyeket idáig csak későközépkori falvakból ismertünk. De több olyan tárgy, bronz edények, pénzváltó mérlegek, kőmozsár is 59

napvilágot látott, amely arra mutat, hogy a település lakói nem lehettek szegény emberek, egyszerű parasztok. A legelgondolkodtatóbb azonban a nagyszámú fegyver, nyílhegyek, sarkantyúk, kardok, sodronying és páncél töredékek előkerülése. Ezek, valamint a település területén lelt embercsontok, továbbá a két hevenyészve eltemetett halott, arra mutat, hogy váratlan támadás érte a falut. Feltehetőleg nem tévedünk, ha ezt a támadást a muhi csatával azonosítjuk, hiszen az ezen a területen zajlott. Mindezekről korábban röviden már hírt adtam. Jelen előadásomban elsősorban a fegyverek tüzetesebb vizsgálata révén szeretnék adatokat szolgáltatni a muhi csata eseményeinek rekonstruálásához és területének lokalizálásához. GRÓF PÉTER Inter arma silent Musae. Fegyverek és fegyvertörténeti kutatások Visegrádon A magyarországi fegyvertörténeti kutatások tárgyi anyagát képező hadi eszközök jelentős része – különösen az értékesebb és ép példányok – nem ásatásból hanem különböző gyűjteményekből került a múzeumokba. Ebből adódóan az elmúlt évetizedekben a fegyvertörténet tárgyában, számos tanulmány mellett katalógus jellegű feldolgozások születtek. Az itt leírt történeti, kronológiai, tipológiai értelemezések pontosítására, módosítására a fegyverekre vonatkozó ikonográfiai és történeti források alapos elemzése mellett az ásatásokon előkerült harci eszközök leletkörülményeinek megfigyelésével van lehetőség. A visegrádi múzeum fegyverleleteinek kisebbik része származik ásatásokból, míg az anyag többsége az ún. „dunai lelet”, A folyó kotrása során bekerült mintegy 600 tárgyból álló gyűjtemény zömében fegyverekből, szerszámokból áll. Az őskortól a XX. századig terjedő korszakból kiemelkedő egy VII. századi ezüstszerelékes, kíváló állapotban megmaradt, ill. művészien restaurált kora avar kori kard és a középkori valamit török kori fegyveranyag. A dunai leletek fegyveranyaga, nemcsak egy gyűjtemény, amelynek rangosabb darabjai kiállítási vonzerőt jelenthetnek, hanem a XIV-XV. századi és XVI-XVII. századi fegyverek esetében az ásatásokból előkerült és a folyami leletek műtárgy mivoltukban és vizsgálatából adódó szakmai 60

eredmények felhasználásával, egymást kiegészítve alkalmasak az adott kor Visegrádra vonatkozó hadtörténelmének illusztrálására. SOÓS ZOLTÁN Apró leletek és jelentőségük, bronz és csont tárgyak a marosvásárhelyi ferences kolostorból A több mint tíz éve zajló egykori marosvásárhelyi ferences kolostor feltárása gazdag leletanyagot eredményezett. A feldolgozás tárgytípusokra lebontva lehetséges, ezek közül a csont és a bronz leletanyagot ismertetjük. Az állatcsontok elemzése illetve a megmunkálásra utaló nyomok alapján egyértelművé vált, hogy a vásárhelyi kolostorhoz kapcsolódva egy elsősorban a rózsafüzér készítésére szakosodott műhely működött. A műhely a zarándokok kegytárgy-igényeire alapozott és a ferencesek bevételi forrásait növelte. A műhely a mezőváros igényeit kielégítendő késnyeleket, dobókockákat és egyéb apró tárgyakat készíthetett esetleges jelleggel. A második fontos leletanyag-együttes a bronzveretek, eszközök, ruházati kellékek sokasága, amelyhez több mint száz tárgy tartozik jelenleg. A bronztárgyak sokfélesége egyrészt a kolostor széles adományozói körére utal, másrészt a nyersanyagok és főleg a könyvveretek egyes típusai arra engednek következtetni, hogy egy, a könyvmásoláshoz kapcsolódó könyvkötőde igényeit egy helyi bronzfeldogozó műhely szolgálta ki. A műhely jelenlétére számos bronzsalak töredék utal, valamint több bronzlemez-hulladék. A helyi műhely termékei mellett egy sor különleges tárgy került a felszínre, amelyek a kolostor és az erdélyi anyagi kultúra gazdagságát tükrözik. Néhány különleges tárgy (pecsétnyomók stb.)  a kolostor tevékenységéhez kapcsolódik és kiemeli a létesítmény egykori jelentőségét.

61

62

Jegyzetek

63

64