Tartalomjegyzék Rendhagyó irodalomóra .................................................................................................................... 4 Tanár – Szülő – Diák találkozó ............................................................................................................ 6 Török cserekapcsolat 2012 ................................................................................................................. 8 Osztálykirándulás Balatonfüreden ................................................................................................... 10 Szent Mihály napi vásár ................................................................................................................... 11 Néma kiáltás, süket fülek, avagy: a halványzöld Vajda Művek ......................................................... 12 Csónak.............................................................................................................................................. 13 Út a fellegekig .................................................................................................................................. 16 Figyellek ........................................................................................................................................... 17
Vajda Lapok – a körülményektől nem független diáklap Alapította: A Vajda János Gimnázium Kiadja: A Vajda János Gimnázium Diákönkormányzata Internetcím: www.vajda.zala.hu Felelős kiadó: Szörényi Zoltán Főszerkesztő: Csengey Balázs Fotók: Kámán Tibor, Dr. Berkéné Várbíró Beáta, Lovas Levente, Péter Bálint Számítógépes háttérmunkák, tördelés: Csengey Balázs Borító: Burucs Szabolcs Nyomtatás: Saliber Kft.
IV. évfolyam 1. szám 2012. november
A 2012-es Vajda Napok győztese a 11.D osztály
Főműsor közben
Az öröm pillanatai
-3-
Rendhagyó irodalomóra
1932 és 1982 után 2012-ben ismét megrendezték a Balatoni Íróhetet, melynek keretein belül ismert kortárs irodalmárokkal ismerkedhettünk meg. A Balatoni Íróhét a múlt század harmincas éveinek elején rangos irodalmi esemény volt, ahol többet közt részt vett József Attila és Tamási Áron is. „Íme, elhoztuk a magyar írást, s nektek adjuk, olvassátok!” – szólt az 1932-es íróhét szlogenje, ami tökéletesen kifejezi a program célját: írók megismertetése a környező lakossággal. Kezdetben több város is részt vett a program szervezésében (Veszprém, Balatonfüred, Keszthely, Siófok), ám idén ezt egyedül Keszthely vállalta magára. A rendezvényt facebookon is népszerűsítették, a négy nap alatt rengeteg fényképet töltöttek fel, így könnyedén nyomon követhettük a fiatal irodalmárok napjait. A programokon negyven év alatti magyarországi és határon túli írók és költők mutatkoztak be a közönségnek. Voltak rendhagyó irodalomórák, felolvasó délutánok a Sétálóutcán, esti kortárs irodalmi túra. A keszthelyi Halászcsárda egy irodalmi gasztroestnek adott otthont balatoni halászlével, túrós csuszával és stand-up comedyvel. A hét során minden keszthelyi középiskola vendégül látott három-négy írót, költőt. A Vajdába Deres Kornélia, Krusovszky Dénes, Urfi Péter és Szabó Marcell látogatott el, akik több irodalomórán is részt vettek. Közvetlen stílusuk közelebb hozta az olvasót –minket— a neves irodalmárokhoz. A találkozót hosszú felkészülés előzte meg. Felkutattuk ifjú költőink eddigi életét és eredményeiket. Meglepődve fogadtuk, hogy huszonéves társainknak már jelentek meg köteteik (pl.: Deres Kornélia – Szőrapa, 2011, Krusovszky Dénes – A felesleges part, 2011). Izgalmas volt számunkra a moderátori szerep, mely lehetővé tette, hogy feltegyük nekik az általunk legfontosabbnak ítélt kérdéseket. Megtudtuk többek között, hogy mit gondolnak a középiskolai irodalomoktatásról, hogy mennyire hatottak a középiskolai magyar óráik a jövőjükre. Erről a témáról mindegyikük kifejtette véleményét, Kornélia hozzátette: „Van egyáltalán értelme annak, hogy megtanuljuk Petőfi Sándor vagy József Attila életét?” Kifejtették véleményüket a kötelező olvasmányokról is, Urfi Péter véleménye szerint ezeknek elsősorban az lenne a szerepe, hogy a diákok megszeressék az olvasást és megismerjék múltjuk irodalmi kultúráját. Arról is faggattuk őket, hogy melyek azok a dolgok, amik
-4-
elengedhetetlenek ahhoz, hogy írni tudjanak. Van-e olyan hely, ahova elvonulnak és írnak? Erre – nem meglepő módon- mindegyikük mást válaszolt. A legérdekesebb kérdésünk –szerintünk- az volt, amikor megkérdeztük tőlük, mit jelent számukra az irodalom. Az erre adott válaszok közül Krusovszky Dénesét emelnénk ki: „Számomra az irodalom az önkifejezés eszköze.”- mondta és elmosolyodott. Az óra végén mindegyikük felolvasta egy-egy művét, melyet a közönség szinte levegővétel nélkül hallgatott meg. Aztán kicsengettek… A búcsú nehéz volt számunkra (figyelem: ez nem közhely), s az óra után még hosszú percekig beszélgettünk a kérdésekről, s válaszaikról. Szerencsére még nézhettük és hallgathattuk őket a városi programok keretein belül. Maradandó élményekkel gazdagodtunk, melyet ezúton is szeretnénk megköszönni Szálinger Balázsnak (a program szervezőjének), Deres Kornéliának, Krusovszky Dénesnek, Urfi Péternek és Szabó Marcellnek, hogy eljöttek hozzánk, és végül, de nem utolsó sorban Hinger Tamás tanár úrnak, aki lehetővé tette számunkra, hogy a mi osztályunkba is eljöjjenek a fiatalok.
Gárdos Flóra, Sass Vivien
-5-
Tanár – Szülő - Diák találkozó Szeptember 21-én került megrendezésre osztályunk tanár – szülő – diák találkozójára. Célunk az volt, hogy szüleink megismerkedjenek tanárainkkal, osztálytársainkkal és egymással. A Mozgás Házában süteménnyel és üdítővel készültünk az eseményre. Mikor mindenki megérkezett, az Igazgató úr köszöntötte a résztvevőket, majd a tanárokkal együtt bemutatkozott, mindenki elmondta az első pár hét tapasztalatait, és ismertette elvárásait. Ezt követően diáktársaimmal együtt mindenki bemutatta családját, illetve pár szót szóltunk saját magunkról. A bemutatkozásokat követően megvendégeltük a tanárokat, szülőket és egymást a hozott finomságokkal. A hangulat kitűnő lett, és megkezdődött a kötetlen beszélgetés. Mi gyerekek is sokat beszélgettünk, nevettünk. Ez a pár óra segített, hogy jobban megismerjük egymást. Remekül éreztük magunkat, és élményekkel telve indultunk haza. Pénzes Dóra
Milyen is volt a Tanár – Szülő - Diák találkozó? Edit néni első említése óta kíváncsian vártuk, találgattuk, milyen lesz ez az első közös program, melyben mindannyian részt vettünk. Az előkészületekben Edit néni sokat segített. Megbeszéltük, hogy ki fog hozni rágcsálnivalókat, üdítőt, süteményt. Péntek délután már izgatottan készülődtünk, asztalt
-6-
terítettünk, termet rendeztünk. A szüleink bemutatása is a feladataink között volt, amirő l mindenkinek más elképzelése támadt. Valaki csak rövid, vicces történetet tervezett, volt, aki egy egész regényt készült elmondani. Lassan megérkeztek a szüleink, egy nagy körbe ültettük le őket és melléjük álltunk, hogy bátorságot öntsünk beléjük. Igazgató Úr rövid bevezetője után a tanáraink beszéltek magukról és a terveinkről is velünk kapcsolatban. Mi következtünk a kis beszámolókkal. Sok szülő csak mosolygott, miközben mi több-kevesebb sikerrel próbáltuk bemutatni őket. Volt, aki csak tömören fogalmazott, de a többiek próbálták a jellemzésüket színesíteni. Sokan humorosan meséltek, rajtuk nevettünk is. Beszéltünk az állatainkról és a hobbinkról is, közben sikerült jó poénokat elsütni. Amikor körbeért a staféta, a hangulat már egészen feloldódott, a szülők a tanárokkal és egymással kötetlenül beszélgettek. Mi fényképezkedni mentünk és táncoltunk. Sok osztálytársam úgy megkívánta az édességet, hogy el sem mozdultak a sütiktől. A találkozón több kistestvér is ott volt, őket kergettük és játszottunk velük, dédelgettük őket. Miután elfáradtunk, leültünk távol a szülőktől és beszélgettünk. A jól sikerült délután végén szomorúan elbúcsúztunk egymástól és hazaindultunk.
Vas Fruzsina
-7-
Török cserekapcsolat 2012 Iskolánk és a Kazım Kaynak törökországi középiskola között közel 2 éve indult egy pályázat, mely a cserekapcsolatot is magába foglalta. Ennek részeként török társaink áprilisban (a Helikon ideje alatt) ellátogattak hozzánk. Majd pár hete, október végén mi utaztunk ki városukba, Denizlibe. Utazásunkat október 22-én Isztanbulban kezdtük, ahol az utazás fáradalmait egy magánegyetemen pihentük ki. Ottlétünk alatt bebarangoltuk a várost, megtekintettük nevezetességeit, mint például a Kék Mecsetet és az Hagia Sophiát, vagy épp hajóztunk a holdfényben fürdő Boszporuszon. Majd a második este busszal elindultunk főcélunk, Denizli felé. Az iskolájukban már vártak ránk. Miután mindenki megtalálta a maga partnerét, egy szabad délután következett, amit ki a családdal, ki a társával és annak barátaival töltött. Másnap ellátogattunk Afrodisias-ba, ahol ókori görög romokat jártunk be, és a romok közt minden fáról leszüreteltük a gránátalmát. Az ezt követő napon bepillantást nyertünk az iszlám vallás egyik fontos ünnepébe, a Feláldozás Napjába. Ezen a napon birkákat és szarvasmarhákat áldoztak fel, megemlékezve Ábrahámra, aki egykoron majdnem feláldozta fiát Istenért. Ez a „szertartás” leginkább a nálunk is megszokott disznóvágásra hasonlított, a család összegyűlt, és közösen töltötték az egész napot. A következő napot egy barlangban (Kaklik-barlang) kezdtük, amely kénes hévízéről híres. Innen a török igazgató úr szülőfalujába buszoztunk, ahol egy finom ebéddel láttak minket vendégül. A délutánt pedig egy só lepárló telep meglátogatásával és a Salda-krátertó partján töltöttük. A 27-ei szombatunk a geotermikus energia jegyében telt el. Ezáltal először egy geotermikus hőerőmű működésébe tekinthettünk bele, utána egy termál hotelt szemléltünk meg. A nap zárásaként Buldan kis városában körülnéztünk a helyi bazárban. Másnap ismét romokhoz utaztunk, pontosabban Ephesusba, ami a söre mellett a görögök által alapított hatalmas romvárosáról is híres. Az antik világ megcsodálása után arra a helyre mentünk, ahol a hagyomány szerint Szűz Mária élte utolsó éveit. Végezetül Kusadasi tengerpartja következett. A hétfőt egy felvonulással kezdtük, amit a török államalapítás emléknapjának tiszteletére szerveztek. Ezen mi is részt vettünk, egy szép Vajda János Gimnázium – Macaristan transzparens mögött vonulva. A délután folyamán Pamukkalébe jutottunk, ahol a csoport kettévált, ki egy wellness szállodába fürdeni, ki egy közeli forráshoz túrázni ment. Mikor újra egyesült a csapat, bejártuk a Pamukkale Nemzeti Parkot (ami a Világörökség része), ahol egy újabb romvárost és a híres pamukkalei mészkőképződményeket találtuk. Kedden egy tanítási nap által nyertünk bepillantást a török iskolai életbe. Az iskolában vegyes érzéseink voltak, hiszen az épület és a felszerelés a kora 90-es éveket idézték, viszont minden teremben volt egy-egy közel két méter átmérőjű érintőkijelző. Majd a vendéglátóink iskolája után egy művészeti gimnáziumba mentünk, ahol egy kisebb koncerttel kedveskedtek nekünk a helyi diákok. Másnap elkövetkezett utolsó napunk Denizliben, ami egyben a búcsú napja is volt. Este egy gálával zártuk a közös projektet, amin török és magyar néptáncot néztünk, valamint a tanárok zárógondolatait hallgathattuk meg. Haza utunk előtt két tengerparti városba, Alanyába és Antalyába látogattunk. Előbbi városban a tengerben is megmártóztunk, ami kellemesen meleg volt annak ellenére, hogy november elseje volt. Végezetül péntek este ismét magyar levegőt szívhattunk, és újra találkozhattunk hiányolt családtagjainkkal.
Péter Bálint & Lovas Levente
-8-
A Salda-tó partján
A híres Hagia Sophia
Romok Afrodisiasban
Tömeg az államalapítás ünnepén
Ephesus romkönyvtára
Panoráma a török riviérán
-9-
Osztálykirándulás Balatonfüreden
Borús reggelre ébredtünk. Esett az eső, fújt a szél. Én azonban a zord időre fittyet hányva igyekeztem az iskolába. Miután mindenki megérkezett, Edit nénivel és Angéla nénivel lesétáltunk az Erzsébet királyné utcai parkolóhoz. Jót beszélgettünk egymással, majd mindannyiunk örömére megérkezett buszunk, és felszállás után robogott velünk sofőrünk Balatonfüred felé. Utunk nagyon vidám hangulatban telt el. Sokat nevettünk, játszottunk, szórakoztunk, így gyorsan úti célunkhoz érkeztünk. Egy kedvező ajánlatnak köszönhetően először a városi múzeumot tekintettük meg. Megismerkedtünk az első gőzhajókkal, az Anna-bálok történetével, megtanultuk a keringő lépéseit, láthattuk az első balatoni fürdőházat. Megcsodáltuk Kolumbán Zsuzsa népi iparművész népviseletbe öltöztetett babáit. Vezettünk hajót, majd vetélkedőt rendeztünk a múzeumban látott, hallott dolgokból. A közeli Kossuth-forrás vizével megtöltöttük kulacsainkat, és a Szívkórház előtti padokon elmajszoltuk uzsonnánkat. Rövid pihenő után átsétáltunk az Anna Grand Hotelhez, amelynek oszlopcsarnokában az itt megfordult híres emberek életrajzát tanulmányoztuk. Innen a Jókai Mór Emlékházba mentünk, hogy bepillantást nyerjünk kedvelt írónk mindennapjaiba. Megismerkedtünk Az arany ember című művével, Laborfalvi Róza életútjával, unokájával. Láttuk, hogy milyen lehetett konyhájuk, hálószobájuk, utazótáskájuk. Ez utóbbi volt számomra a legérdekesebb. Kinyitva olyan volt, mint egy szekrényke, tele fiókokkal, akasztókkal és egyéb fontos kellékekkel. Programunkat a Csók István kiállítással, a művész munkáinak megtekintésével folytattuk. Megtapasztaltuk, hogy a festményeket nem közelről, hanem távolról érdemes megcsodálni, mert messzebb állva jobban érvényesül azok szépsége. Végül lesétáltunk a Balaton-partra, ahol Edit néni egyórás szabadprogramot adott. Kisebb csoportokká alakultunk és kisétáltunk a mólóra. Gyönyörködtünk a balatoni tájban és a mellettünk úszkáló vadkacsákban. A Tagore-sétány óriási fái alatt is jártunk. A kirándulás gyorsan véget ért. Élményekkel gazdagodva, vidám hangulatban utaztunk haza. Azóta is gyakran gondolok erre a napra.
Tóth Kincső
- 10 -
Ebben az évben szeptember 28-án került megrendezésre a Szent Mihály napi vásár. Az esemény a Mozgás Házában zajlott le. A készülődés már délután kettő óra után megkezdődött. A helyszín előtt gyülekeztünk, majd padokat, asztalokat vittünk a terembe. Felsorakoztattuk magunk által készített áruinkat a rendelkezésünkre álló helyre és megkezdődött a vásár. A sok érdekes, kívánatos termék között minden résztvevő megtalálta a kedvére valót. Készültek sütemények, ékszerek és különböző őszi dekorációk is. Azonban nem csak a vásárlók, hanem az eladók is örülhettek, hiszen a terítékre került dolgokból csaknem mindent eladtak. Aki ügyesen gazdálkodott fizetőeszközünkkel –a Vajda bankóval— sok dolgot begyűjthetett. Az adás-vevés közben egy néptáncos csoport tanított, szórakoztatott minket sokszínű tánclépésekkel. Közülünk nagy körbe gyűlve sokan próbára tették tánctudásukat. Jó hangulatban gyorsan telik az idő, ez most is így történt. Sok vásárfia talált új gazdára, s szívből jövő ajándékokkal a tarsolyában mindenki új élményekkel térhetett haza.
Németh Loretta
Szeptember 28-án a 9. és 7. évfolyam számára rendezett vásár nagyon jól sikerült. Ahogy a Mozgás Házába értünk rögtön észrevettük a körben felállított hosszú asztalokon a szebbnél-szebb, finomabbnál-finomabb portékákat. Tényleg mindenki kitett magáért! Tálakon ízlésesen elrendezve mindenféle sütemények sorakoztak. Muffinok, rétesek, gyümölcsös és csokis nyalánkságok várták a kíváncsiskodókat. Ám akadtak olyanok is, akik kézzel készült gyertyákat, képeket, lekvárokat árusítottak. Pénz helyett Vajda Bankóval kellett gazdálkodnunk, mindenki fejenként öt darabot kapott kezdetnek. Aki jó dolgot készített, az sokat kaszálhatott. Persze a vásár után a bankók értéktelenné váltak, ezért mindenki arra törekedett, hogy az áruit gyorsan eladja, s utána mehessen vásárolni. Ám voltak, akik ezt is megoldották, párban egymást felváltva árultak, de a legpraktikusabbnak mégis az tűnt, amikor tálcán a teremben járkálva kínálgatták a készítményeket. Egyébként én is ezt az eladási formát választottam, és a gyümölcs- és tésztasalátámnak nagy sikere volt. Na meg persze a néptánc, sokan kipróbálták és roptak egyet a helyi néptáncegyüttessel. Körben állva mutatták nekünk az egyszerűbb tánclépéseket. Ez volt az első Szent Mihály napi vásár, amin részt vettem, az osztálytársaimmal már most azon gondolkozunk, hogy jövőre mit fogunk készíteni. Tavaszi Anna
- 11 -
Néma kiáltás, süket fülek, avagy: a halványzöld Vajda Művek Mivel harmadmagammal havonta értékelem az osztálytermeket, gondozom a Zöld faliújságot, szervezem a véradásokat és tavasszal, kollégáimmal megrendezzük a Zöld Hetet, így van némi rálátásom arra, hogy a „zöld szín” mennyire határozza meg iskolánk arculatát. A legelszomorítóbb az a látvány, amely a teremverseny pontozása során egyes tantermekben fogad bennünket. Azt mondják, hogy a környezet visszatükrözi azok lelkületét, kulturáltságát, akik benne élnek. Amennyiben ez igaz –sok tapasztalat támasztja alá, hogy igen!-, akkor a sok leszaggatott függöny, kettétört függönytartó, összecirkált, szemetes pad nem sok jóról árulkodik. Ezeknél még lehangolóbb a növények mennyisége, állapota. Bár a pontok 40%-a ezekért jár, van olyan osztály, ahol egy árva fűszál sem található. Sok helyen néhány cserép sárguló növényi roncs esdekel vízért: rendszerint hiába. Megdöbbentő az adott osztályok tagjainak részvétlensége, amellyel a velük egy térben létező védtelen és kiszolgáltatott élőlények néma könyörgését fogadják. (Tudósok megfigyelték, hogy szárazság idején a növények más hullámhosszon bocsátanak ki elektromágneses hullámokat: ez felfogható hangtalan segélykiáltásként is.) Amikor faültetési akció volt a kastély parkjában, akkor voltak olyan osztályok, amelyeket senki sem képviselt (az elvárás 5-6 diák lett volna osztályonként), így a nekik szánt fákat a jelenlevők ültették el. A zöld gondolkodás része a mások és a magunk egészségének védelme, véradások szervezésekor azonban sajnos gyakran találkozom a „mi hasznom van nekem ebből?” kérdéssel. A kérdező ilyenkor szemmel láthatólag nem provokál, csak „kissé” önző, s számára a más emberen való segítés és az ezzel járó jó érzés nem elég meggyőző érv. A Zöld Hét előadásai, filmvetítései és egyéb rendezvényei szerencsére „telt ház” előtt zajlanak, ami még akkor is örömteli tény, ha tudjuk, hogy sokakat nem a téma érdekessége, hanem a 3 aláírással megszerezhető 5-ös érdemjegy vonz igazán. Nincs is ezzel semmi baj, hisz talán joggal remélhető, hogy aki egy-másfél órát csendben, figyelmesen végigül, zöldebb szellemiségű emberként távozik, mint ahogy érkezett. A gond azzal a néhány tucat emberrel van, akiknek eszük ágában sincs intelligens módon viselkedni: nem elég, hogy ők nem figyelnek, de másokat sem hagynak, s több esetben még az előadót is megzavarják. Végezetül: A 21. század elején a zöld gondolkodás és életmód nem hobbi, nem úri luxus, nem unatkozó hóbortosok időtöltése, hanem létkérdés. Jövő –ha van!- csak zöld lehet, s kiknek lenne legnagyobb érdeke a „zölddé válás”, ha nem a legtöbb jövővel rendelkező mai fiataloknak?! Zámbó Zoltán Kővágóörs, 2012. augusztus 24.
12
Csónak
Érdekes, hogy egyes emberek milyen keveset látnak abból, ami ott van a szemük előtt. Nem vesznek észre részleteket, amik igenis fontosak. A felfogásuk pedig egészen elszürkült, átlagos lett és csak... Csak arra programozódott be, amit mindenki láthat, mindenki hallhat és mindenki tudhat. Egysíkú és unalmas. Pedig a csodák, amikben már nem hisznek –mert az nem reális, nem a valóság—, akkor is ott vannak, ha ők nem veszik figyelembe őket. A varázslat ott volt akkor is... Nekem legalábbis mindenképpen. Csupán kétszer láttam őket, mégis azt hiszem, ők lettek a példaképeim. Az egész olyan volt, mint egy látomás, egy idilli kép, vagy valami régi, giccses festmény. Sütött a Nap, az ég kék volt, minden stimmelt ahhoz, hogy egy csodás napnak nézzünk elébe. Nem voltam akkor több mint tíz éves. A szüleimmel Keszthelyre mentünk Marcaliból autóval, azt hiszem, valamikor a nyár közepén. A táj mellettünk már akkor is jólesően megszokott volt. A rádió szólt, és tudom, hogy valami olyan dalt adtak, amit ismertem, sőt még énekelni is tudtam, de már nem emlékszem rá, hogy melyik volt az. Ha autóban ülök, mindig a tájat figyelem. Észre szoktam venni a magas fák tetején pihenő nagy madarakat, szemlélem, ahogy az út melletti táj minden évszakban változik. Aztán a házakat, hogy melyik szép, melyik csúnya, és melyik van furcsán kifestve. A fürdőzőket nyáron, az üres gólyafészkeket ősszel, a búzakalászokat, az északi part helyeit, az autónk mellett elhúzó autókat, vagy messziről a befagyott Balatont és az érintetlen hótakarót ott, ahová majd egy új tavasszal újra vetni fognak. Ez nekem már akkor is egy folytonos, ismétlődő csoda volt. Persze azóta a tudással elvették az egész… Földöntúli varázsát, a képzeletbeli világom egy apró részét. Mégis van, amit a tudomány sem tud meghamisítani. Olyan volt az is... Már majdnem odaértünk, tudtam, hogy az útból már csak egy kis darab maradt. Már csak át kell mennünk a hídon, és akkor még arra, meg arra, és mindjárt ott is vagyunk. Mát láttam a táblát, amire fekete-fehér betűkkel ki volt írva, hogy Zala. Egy megyehatár átlépését mindig valamilyen misztikus dolognak éltem meg. Mint átlépni egy másik világba. Egy olyan világba, ahol az emberek ugyan hasonlítanak ránk, mégis... A hegyezőt faragónak mondják, ami egyértelmű jele a hát... A furcsaságuknak! Közben fel is értünk a hídra. És akkor, mint egy villámcsapás. Megláttam őket. Ott
13
voltak a csónakban. A néni ült nekem háttal, a bácsi velem szemben. Mindketten idősek voltak. A bácsi nehezen evezett, olyan... öregesen. A kezei vékonyak voltak, a bőre ráncos és haja sem sok maradt már. De a szeme! Még olyan távolról is láttam, hogy a szeme milyen élénk volt. És mosolygott. Látszott a mozgásán, hogy már elfáradt, de csak tovább mosolygott. A néni virágos ruhát viselt, a teste nagyon törékenynek látszott, de a tartása büszke, szálegyenes volt. Ősz kontya kikandikált a szalmakalapja alól. Nevetett. A válla reszketett, a fejét hátra hajtotta és csak kacagott. Aztán a bácsi evezett egyet, az evezőn megcsillant a fény. Az egész hangulata olyan volt, mint egy túlexponált kép. Fényes, boldog, nyugalmas. De mielőtt felkiálthattam volna, hogy „Nézzétek, nézzétek!”, addigra már elhagytuk a folyót és őket is... Talán örökre. Nem értettem. Nem tudtam felfogni, hogy miért nevetnek, meg hogy mit keresnek a csónakban. Kicsi voltam és ez a kép érdekesnek tűnt. Talán ezért jegyeztem meg ennyire. Újra akartam látni őket, valahogy éreztem, hogy ez fontos. Valami olyasmi, amit meg kell értenem. Egy titoknak tűnt, amit ki kell deríteni. Aztán jó pár évvel később, amikor már minden reggel és délután megtettem az utat Marcaliból Keszthelyre, újra láttam őket. Az a nap borzalmas volt. Úgy éreztem, hogy talán mind közül a legrosszabb. Rossz jegyet kapni a suliban sosem nagy szám. Viszont otthon, meg a hazafelé vezető úton... Az ember hiába vigasztalja magát, hogy majd úgyis kijavítja, nekem akkor is rosszul esik! Meg egyébként is... Késő volt, és egyedül maradtam a buszosok közül. Leültem egy ablak melletti helyre, mellettem pedig egy néni foglalt helyet, aki miután nagyon precízen elrendezgette a táskáit, megigazgatta a sálját, rosszalló tekintettel végigmért, az átlaghoz képest hamar elaludt, és még a fülhallgatómon keresztül is hallottam, hogy hortyog... Nem is lehetett volna jobb. Ha a zene tényleg szólt is ugyan a fülemben, én semmit sem hallottam belőle. A zene csupán háttérzajnak kellett, mert a csend olyan nagyon hangos tud lenni. Az ablakon kinézve láttam pár ismerőst, akik a buszmegállónál várakoztak valakire. Beszélgettek. Nevettek. Elgondolkoztam azon, hogy vajon miért van az, hogy van, aki mindig talál magának társaságot, akinek mindig van egy ismerőse, akivel beszélhet. Nekem vajon miért nincs? Nekem vajon miért kell egyedül hazamennem? Engem miért nem tud megvárni senki sem? Biztosítottam magamat arról, hogy a hiba bennem van. Rosszul esett, de az önsajnálásban mindig is világbajnok voltam. Lenéztem a zenelejátszómra. Számot váltott. Amikor felnéztem a kijelzőről, megláttam a hidat. Aznap először elmosolyodtam. Nem csak egy múló hóbort volt, hogy figyelem a hidat. Egyszerűen... A szokásommá vált! Szinte
14
már éreztem, hogy mikor kell felnéznem. Hihetetlen, hogy a sors milyen váratlan dolgokra képes. Érdekes véletlen, hogy másodszorra is láthattam őket. A szituáció szinte ugyanaz volt. Ők és én. Mesze tőlem és mégis nagyon közel. Nem tudom, hogy lehetséges az ilyen. Ott voltak a vízen ringatózva, a bácsi evezett. A nénire mosolygott, aztán felpillantott a buszra. A szeme világos volt, tiszta kék, pont olyan, amilyenre emlékeztem. Aztán a néni is odafordította a fejét. Elmosolyodtak, úgy, ahogy egy régi emléken szokott az ember. Egész nap felhős volt az ég. Viszont arra a néhány pillanatra a nap előbújt a felhők mögül és selymes fénybe burkolta az emléket. Én pedig csak néztem őket, csak néztem egészen addig, amíg a busz le nem ért a hídról. A nagy meglepettségben nem vettem észre, hogy a fülhallgatóm zsinórja kicsúszott a telefonomból, a zene viszont nem maradt abba. Persze nem tudtam azonnal leállítani, így mindenfelől arcok fordultak felém, és én természetesen tovább szerencsétlenkedtem. Nagyon kínos volt! Még a mellettem bóbiskoló néni is szemrehányóan pillogott, pedig tényleg kezdtem azt hinni, hogy majd a buszsofőr fogja felébreszteni a végállomáson. Nem is tudom... Elég valószínű, hogy nem egyezett a zenei ízlésünk... De nem is ez volt a lényeg. Hirtelen megértettem mindent, amit akkor régen nem sikerült. Érdekes dolog a felismerés. Kirázott tőle a hideg, ahogy rájöttem arra a bizonyos titokra. Az élet nem azon múlik, hogy kaptam-e egy rossz jegyet aznap. Az önsajnáltatás pedig egészen szánalmas dolog, mert igenis vannak igazi barátaim, akikkel megbeszélhetem azt, ami bánt. És igazán az sem számít, hogy a nagy társaság velem várjon. Inkább az, hogy mindig legyen egyetlen valaki, aki rám vár. Erre ők tanítottak meg. Ott voltak, kétszer is. Először, hogy összezavarjanak, másodszor pedig, hogy megmutassák, mi a helyes út. Persze. Tudom. Mindenki szerint ez teljesen átlagos dolog. Bárhol megtörténhet. De... Szerintem a mai világban már nem divat boldogan megöregedni valakivel. És pont ezért volt ez egy hétköznapi csoda. Nem tudom, hogy mikor fognak újra felbukkanni. Nem tudhatom. De valahogy érzem, hogy még látni fogom őket egyszer. Majd egyszer, ha szükségem lesz valami támpontra. És talán, majd a távoli jövőben evezhetek velük egy csónakban.
Király Katinka
15
Út a fellegekig Hol a szivárvány ível át szépen, Fent az égen, madarak körében, Ott, hol a csillagok éjjel felkelnek, S az évek során útra kelnek.
Ott, hol a napsugár közelebb ölel, Hová téged szelek szárnya kísér el, A felhők vannak itt, akik néha sírnak, S ha nincs is okuk rá, akkor is rínak.
Őket a szél kíséri útjukon, Nem fogja őket vissza semmi, szállhatnak szabadon. De a szomorúságukat elűzi valami, A szivárvány, ki mindig meg fogja őket vigasztalni.
Gáspár Alexandra
16
FIGYELLEK Két napja nem tudott aludni. Egyfolytában csak az üzenetek jártak a fejében. A második nap már dolgozni sem ment be, mert úgysem vette volna senki a hasznát. Valamilyen naiv módon mindig is abban reménykedett, hogy a hosszú éveken keresztül rejtegetett titkaira sohasem derül fény. Nem tudta, mire gondolhatott az ismeretlen. Tény, hogy nem a legjobb gyerek volt, de azóta minden értelemben rendezte az életét. Egy kivétellel. Három évvel ezelőtt – 21 évesen – segített eltussolni egy gyilkossági ügyet. Soha meg nem fordult a fejében, hogy bármiről volt valakinek információja - és képes volt azokat hosszú éveken át rejtegetni. Jessica Coyle 2004. március 10-én – 16 évesen – drogot vásárolt. Mivel előkelő családból származott – mindig is utálta –, és mindenben követendő példaként emlegették, a lehető legnagyobb titokban tartotta. De aznap este volt valaki más is a sikátorban. Az egyik beugróban rejtőzött el, és Jessica végig magán érezte a pillantását. Az ezt követő egy hónapban mindig megállt a szíve, mikor megcsörrent a telefon, vagy csöngetett valaki. Még a levelekre is odafigyelt. Semmi sem történt. Erre két napja – a vásárlás után nyolc évvel kapott egy titkosított e-mailt, hogy „Figyellek!” Leverte a víz és behúzott minden függönyt. Fogalma sem volt, hogy ki ez az ismeretlen, aki felbukkan a semmiből és azt állítja – legalábbis az egyszavas üzenetből ez derül ki –, hogy mindent tud. Két nap alatt háromszor írt. Kétszer biztosította arról, hogy figyeli, majd egy webkamerás beszélgetésre hívta meg. A legfélelmetesebb az volt ebben, hogy sokáig csak egy üres szobát látott. Szürke, befejezetlen betonfalak, a szoba közepén egy összecsukható székkel. Majd, mikor Jessica már majdnem bepánikolt – még bezárni sem volt ereje a megnyitott ablakot –, a székre leült egy maszkos férfi. A kezében egy újság volt, amelyet leszórt a földre. Jessica látta, hogy nem valamilyen gyerekmagazin.
17
Mély hangja volt. Nem használt torzítót. A maszk a fején más esetben vicces, sőt szánalmas lett volna, de most a lány egész teste libabőrös lett. Megmozdulni is alig bírt, minden erő kiszállt belőle. Zaklatója baráti hangnemben kezdett beszélni. Úgy tett, mintha már régről ismernék egymást – ki tudja? Jessica hirtelen nem tudott már bízni egyik ismerősében sem. Nem tudta, ki az, aki hátba támadta, de abban biztos volt, hogy a legszűkebb baráti köréből valaki. A maszkos idegen többször is hangoztatta, hogy figyeli a lányt, és hogy az nem tehet semmit. Eközben lenézett a földön heverő újságra, majd megszakadt az internetkapcsolat. Körülbelül két perc telt el, mire a lány ráeszmélt, hogy mi is történt az előbb, de addigra már csak az asztalon lévő lámpa világított. Nemrég kapta egyik ismerősétől. Valamilyen bio módon üzemel – az ismerős fejlesztette ki. Mindenesetre praktikus kis cucc. Késő volt már, a függönyök behúzva, azóta sem mert az ablakok közelébe menni. Az egész házban koromsötét uralkodott. Jessica fogta a kis lámpát, és elindult a bejárat felé. Most eszmélt csak rá, hogy a webes beszélgetés alatt látott szoba ismerős. Sokáig nyaggatta festő unokatestvérét, hogy ki kellene festeni. Irodát szeretett volna berendezni ott. Kiért a folyosóra és kinyitotta a pinceajtót. A lépcső előtt egy magas, csuklyás férfi állt karnyújtásnyira tőle. -
Már vártalak, Jessica!
Megragadta a lány karját és behúzta maga mögött a pinceajtót.
Varga Bence
18
Novemberi számunkat Lázár Gyopárka munkáival illusztráltuk
19
Ha szeretsz írni, esetleg rajzolni, ha szívesen megosztanál ezt-azt diáktársaiddal, vagy ha egyszerűen csak szeretnéd nyomtatásban olvasni a neved,
csatlakozz Te is az Iskolaújság szerzőihez, szerkesztőihez, illusztrátoraihoz! Hogy miről is kellene írni? Amiről szeretnél! Jól érezted magad a Vajda Napokon? Világraszóló élményekkel gazdagodtál a kirándulás, a cserekapcsolat során? Van egy remek recepted? Oszd meg velünk! Szívesen írnál kedvenc könyvedről, filmedről, hobbidról pár sort? Tedd meg bátran, de ha más kiváló ötlettel rendelkezel, azt se hagyd porosodni! Amennyiben érdeklődnél az újsággal kapcsolatban, vagy tanácsra, további információra lenne szükséged, esetleg máris van kész cikked, rajzod, keresd Csengey Balázst a könyvtárban, vagy küldj egy e-mailt a címre!
Novemberi számunk munkatársai: Gárdos Flóra 12. c Gáspár Alexandra 7. a Király Katinka 10. a Lázár Gyopárka 10. d Lovas Levente 10. d Németh Loretta 7. a Pénzes Dóra 7. a
Péter Bálint 10. d Sass Vivien 12. c Tavaszi Anna 7. a Tóth Kincső 7. a Varga Bence 10. a Vas Fruzsina 7. a Zámbó Zoltán tanár
20
