más. Ezért gondolhatja őszintén azt, hogy ő, aki az összes többi apostolnál többet tett, még arról is lemond, ami a többi apostolnak jár. Mert „mid van, amit nem Istentől kaptál volna?” És amit tőle kaptál, legyen az erő, tehetség, bármi jó adomány, arra van, hogy Isten felé nyújtsad, másokat szolgálva Istent dicsőítsed. Erre biztasson, erre hívjon bennünket most Isten igéje. Ámen.
Erdélyi Gyülekezet Reménység Szigete
Zalatnay István 2006. június.18.
Isten nem személyválogató Lekció: 5Móz 4,1-10 Textus: Rm 2,11-16
Mert Isten nem személyválogató. Akik ugyanis törvény ismerete nélkül vétkeztek, a törvény nélkül vesznek el, és akik a törvény ismeretében vétkeztek, azok a törvény alapján kapják meg majd az ítéletet. Hiszen nem a törvény hallgatói igazak Isten előtt, hanem a törvény megtartói fognak megigazíttatni. Mert amikor a pogányok, akik nem ismerik a törvényt, természetes eszük szerint cselekszik azt, akkor ezek a törvény nélküliek önmaguknak szabnak törvényt. Ezzel azt bizonyítják, hogy a törvény cselekedete be van írva a szívükbe. Ebből lelkiismeretük és egymást vádló vagy éppen védő gondolataik együtt tanúskodnak majd, azon a napon, amelyen megítéli Isten az emberek rejtett gondolatait az én evangéliumom szerint Krisztus Jézus által. Kedves Testvérek! A mai vasárnaptól kezdve egészen július végéig a Római levelet olvassuk a Bibliaolvasó Kalauz szerint. Erről fogunk elmélkedni az igehirdetésekben is. Arról a levélről, amelynek kiemelt jelentősége van két évezred óta a keresztyén hit számára: a keresztyén hit számos új fellendülése, megtisztulása kiváltképpen is ehhez a Római levélhez kapcsolódik. Persze ennek nyilván tartalmi okai vannak. Nagyon fontos igazságok, hittartalmak azok, amelyeket itt, vagy legalábbis a legvilágosabban itt fejt ki Pál apostol. De a tartalmiakon túlmenőleg érdemes azon is elgondolkodnunk, hogy micsoda megdöbbentő jelentése volt annak, hogy Pál apostol Rómába írt levelet, a római gyülekezetnek írhatott levelet, mert már volt Rómában is, a világ fővárosában is gyülekezet! nekünk már nem is olyan egyszerű érzékelni azt, hogy milyen döbbenetes út az, amit a keresztyénség
megtesz egy valóban minden szempontból Isten háta mögötti kicsi provinciából! Onnan is egy kicsi, azt mondhatnánk, szektaként. A keresztyénség kezdetben az volt, egy kicsiny zsidó szekta! S rövid időn belül megjelenik ott a fővárosban, a világ kellős közepén! Ma is nagyon nagy az út a társadalom aljától annak a tetejéig. A szegénységtől a gazdagságig, a kiszolgáltatottságtól a hatalomig. Még inkább, még nyilvánvalóbban így volt ez abban az időben, és döbbenetes tény volt az, hogy a keresztyénség eljutott a világ kellős közepéig és elkezdett hódítani ott. A hatalomnak, a gazdagságnak a legközéppontjában is. Azért volt ez döbbenetes, mert ennek kívülről nézve csak lelki és szellemi okai voltak. Semmilyen más elemzés, semmilyen más leírás, magyarázat nem lehetséges. Nem volt se pénz, se hatalom, se szervezettség, semmi nem volt e mögött a keresztyén misszió mögött, csak a Léleknek, a szellemnek az ereje, ami lehetővé tette ezt az utat. Ami aztán, jól tudjuk, emberek millióinak a lelkét hódította meg, mindenféle ezzel ellentétes óriási erőfeszítés, büntetés és pusztulás ellenére is. Számunkra így inkább szimbólumként szerepel Róma, mert utal arra a több nemzedéken át folyó csodálatos útra, amit a keresztyén hit megtett. A keresztyénségnek ez az útja lelki és szellemi tényezőknek tudható be. Kívülről nézve is így van ez, de belülről nézve Pál apostol még jobban tudja és érzi, hogy valóban egyedül Isten kegyelmének tudható be ez a csodálatos út. Ezt, ha valaki, akkor ő tudhatta. Mert nem kétséges, a korabeli keresztyénség összes személyiségéből ő volt a legnagyobb tehetség, neki volt a legtöbb szellemi és lelki ereje, ő érte el a legszebb eredményeket. Ezért ő mondhatta, ő érezhette igazán azt, hogy ami történt, nem az ő erejéből fakadt, hanem Isten felfoghatatlan kegyelméből. Pál apostol maga az, aki ebben az útban csodálatos istenbizonyítékot lát. Átélve és átérezve a maga gyengeségét szinte döbbenettel áll az előtt, hogy Isten igéje, ereje hogyan hódítja meg az embereket, mindenféle embert! És ennek a most felolvasott résznek ez a legfontosabb tanulsága, ez az éppen csak felmutatott tény, amiről Pál apostol elkezd elmélkedni, és amin aztán az ő nyomában járva keresztyén nemzedékek újra és újra csak elgondolkodhattak, elmélkedhettek, csodálattal szemlélhették! Mert a keresztyénség
Kétezer év óta mind mostanáig mindannyian egyenlőek ama Isten színe előtt, aki nem személyválogató. És végül, nehogy félre tessenek érteni, Pál apostol nem azért beszél erről az egyenlőségről, mert nem lett volna tisztában azzal, hogy milyen nagy különbségek vannak emberek között! Pál apostol nem összemos, nem egy szürkébe dőlt világ az, amit a szeme előtt lát. Minden levele arról tanúskodik, mennyire látja az emberi különbségeket, mennyire látja, milyen hatalmasak a különbségek ember és ember között. Lényegi egyenlőség van, mert mindenkinek van útja Istenhez, és mert ezért bárkinek az élete lehet értelmes, boldog és teljes élet! Akik itt voltak a múlt héten, emlékezhetnek arra a csodálatos előadásra, amit Szarka Miklós lelkésztársam tartott a teljes életről. Tetszenek emlékezni: hogyan lehet a három éves korában meghalt gyermeknek teljes az élete? Tessék körülnézni a világban, ez az igazság: szenvedő emberek, szegény emberek, megalázott emberek, beteg emberek mennyire teljes életet tudnak élni! És sokszor minden jó és szerencsés körülmény sem elégséges ahhoz, hogy valaki kiszabaduljon a keserűségből, szomorúságból, elégedetlenségből. Lényegileg egyenlőek vagyunk, mert Isten bármelyikünk szívét megérintheti és mindannyiunk élete teljes életté válhat. De ezen túlmenően valóban hatalmasak a különbségek. A legnagyobb és legfontosabb ilyen különbség Pál apostol számára a törvény alatt élő és törvényen kívül élő, a zsidó és nem-zsidó. Hiszen ő a saját népét valóban szenvedélyesen szerető ember volt. Éppen ezért volt olyan fájdalmas számára, hogy az akkori zsidók többsége elutasította azt az evangéliumot, ami rábízatott. De Pál apostol számára az nem kérdéses, hogy a világtörténelemben létezett legnagyobb ajándék Krisztus előtt az a törvény volt, amit a zsidó nép Istentől kapott. Ám ez a törvény, ez a legnagyobb ajándék nem olyan kiváltság, ami mások fölé emelne, hanem olyan, ami több felelősségre és szolgálatra int. És egyébként ugyanígy gondolkodik Pál apostol nemcsak a közösségi, hanem az egyéni adományokról is. Így gondolkodik, ugyane szerint a logika szerint ír a Korintusi levélben saját magáról, a saját, egyszerűen tagadhatatlan kiemelkedő adottságairól, képességeiről, lehetőségeiről is, mint ami kizárólag arra van, hogy azzal többet szolgáljon. Hogy azzal nagyobb felelősséggel szolgáljon, mint bárki
mintha semmi nem lenne arra ráírva. De ott van, valamikor belevésték! És még kibontható, újra felfedhető az az írás, az az Isten újával írt írás, ami az ő törvénye a mi szívünkben. Mindenekelőtt a jónak a lehetősége. Az a lehetőség, hogy az embert megérintse Isten szeretete, ama bizonyos örök igazság. És Pál apostol számára ez jelent meg újra és újra, vándorolva, több ezer kilométert bejárva, új és új közösségekben, városokban, falvakban. Ez volt a döbbenetes tapasztalata, hogy vannak emberek, a legkeményebb szívűnek tűnő ember, vagy a legösszetörtebb szívű emberek, vagy a legszörnyűbben szenvedő embernek, akiknek szívén az Isten mozdulatának a hatására újra megjelenik ama örök törvény. Ezért vagyunk mindannyian valahol a leglényegében egyenlőek. De nem csak azért. Még valami más miatt is, amit manapság végképp nagyon rosszul hangzik kimondani. Pál apostolon keresztül mégis ezt üzeni nekünk Isten igéje. Ma azt szoktuk gondolni, hogy az egyenlőség azt is jelenti: mindannyian azonosan, egyenlőképpen jók vagyunk. Pál apostol nem ezt mondja. Hanem azt mondja, hogy mindannyian egyenlőképpen rosszak vagyunk. De amikor Pál apostol erről a rosszról beszél, akkor nem egymáshoz hasonlítgat embereket; és csodálatos, isteni módon nem ellök, nem földre taszít, nem elszomorít, hanem éppen ellenkezőleg, ezzel emel fel! Mert azt mondja Pál apostol, hogy lehetnek közöttünk különbségek, talán nagyon látványos különbségek akár erkölcsileg is, teljesítményben, életútban, mégis felmérhetetlen messzeségben vagyunk attól, aki egyedül jó! Attól az isteni szentségtől, attól a tökéletes tisztaságtól és szeretettől, ami nem elvont filozófiai tan, hanem ami megjelent Jézus Krisztusban. Attól valamennyien egyenlő távolságban vagyunk. Ez az, amit olyan csodálatosan őszinte mélységben él meg Pál apostol, ami miatt ki tudja mondani, és le tudja írni: „a bűnösök, akik között első vagyok én”. Magára gondolva, átélve, hogy az után a csodálatos jó után, amit ő Istentől kapott, mennyire semmi, kicsiség az, amit ő képes volt felmutatni. Istenre nézve, Jézus Krisztus nyomdokaiban haladva egyenlően vagyunk rosszak. Egyenlően vagyunk távol Istentől, és mégis újra és újra közeledésre hívva. Újra és újra azzal a lehetőséggel, hogy megmozduljunk, elinduljunk Isten felé.
Rómába való eljutása elsősorban nem is földrajzi távolságot jelentett, hanem azt jelentette, hogy Isten ereje, Isten szeretete, Krisztus evangéliuma előtt mindenféle ember megnyílhatott. Már akkor, a kora keresztyén gyülekezetekben mindenféle ember előfordult. A legnagyobb távolságot Pál apostol számára az a különbség jelenti, amit úgy olvastunk itt, hogy „a törvényen kívül élők” és „a törvény alatt élők”, azaz a zsidók és a görögök, többnyire inkább így olvassuk. De ha Rómáról van szó, hogy jönnek ide a görögök? A „görögök” kifejezés gyakorlatilag minden nem-zsidót jelentett. Hiszen abban a korban – érdekes, de így van – a római birodalom nemzetközi nyelve még a görög volt. Akkor még nem latinul beszéltek, hogy úgy mondjam, hivatalos nyelvként sem ezt használták, de különösképpen is a műveltek és a felsőbb rétegbe tartozók által ismert nyelv a görög volt. És amikor azt mondja Pál apostol, hogy a „görögök”, akkor mindenkire gondol, a latinokra is, meg arra a számtalan sokféle népre, aki ott élt akkor a római birodalom területén. A különbség zsidó és nem-zsidó között valóban hatalmas volt. Zsidó és nem-zsidó, és szinte egy szusszal mondaná, és van, ahol mondja is tovább Pál apostol, hogy ezen túl is minden társadalmi rétegbe tartozó ember. Egészen döbbenetes közösségek ezek a kora keresztyén gyülekezetek! Valóban ott vannak számosan a rabszolgák, de ott vannak még nagyurak is. Már az első időkben is volt olyan nagyuraság, aki ugyanezekbe a közösségekbe tartozott. Ott vannak a gazdagok és a szegények, ami a keresztyén gyülekezet egészséges belső rendjének a kiformálása szempontjából hosszú időn keresztül rengeteg problémát jelentett. Ott van mindenféle kultúrájú, mindenféle alkatú, mindenféle vérmérsékletű, mindenféle társadalmi helyzetű ember. Azt látja Pál apostol, hogy nem létezik olyan emberi fal, ami le ne tudna omlani akkor, amikor azt megérinti az Isten igazságának és szeretetének ereje! Ez a nagy tapasztalata Pál apostolnak és igazából ez az, amiről elmélkedik egyetlen rövid mondatban, kimondván az elején, hogy Isten nem személyválogató. Isten nem személyválogató, mert Pál újra és újra azt tapasztalja, hogy nincs olyan ember, akinek a szíve ne nyílhatna meg Isten szeretete előtt. Ezzel Pál apostol kimond egy olyan igazságot, ami előtte senki számára nem volt érthető. Pál apostol meglát valami
olyasmit, amit előtte senki nem látott: azt, hogy az emberek egyenlőek. És sem előtte, sem akkor, sem azóta nem volt ez természetes az emberek számára. Néha, szavakban, igen. Meghirdetett programokban igen, a valóságban nem. Ezt csak abból a csodálatos magasságból lehet átlátni, ahová Isten helyezi Pál apostolt. Azt, hogy az emberek a leglényeget tekintve valóban egyenlőek. Minden, néha megdöbbentő különbségük ellenére, az emberek lényegében egyenlőek. Persze mondhatnánk: lehet, hogy akkor ez egy forradalmi felismerés volt, de ma már ez egészen magától értetődő, ma már szinte ki sem merhet állni senki olyan tanítással, hogy az emberek ne lennének egyenlőek. Ennek az őszintesége kétséges; erről is lehetne sokat beszélni, de most nem erre van itt az alkalom. Hanem inkább arra, hogy bár nagyon mainak és szimpatikusnak tűnhet Pál apostolnak ez a csodálatos felismerése, ennek a felismerésnek az oka és a gyökere egészen más, mint ahogy manapság gondolni szoktuk. Tessék egy kicsit utána gondolni, hogyan is van ez manapság! Azt szokták néha mondani, gondolni, vagy ha nem, akkor ösztönösen vélni, hogy az emberek tulajdonképpen azért egyenlőek, mert nincs igazság. Nincs, aminek alapján egyértelmű, vitathatatlan különbséget lehetne tenni emberek között. Hát ugyan ki merne kiállni azzal, hogy olyan egyértelmű mércéje van, ami alapján azt mondhatja: az egyik jobb, a másik rosszabb. Az egyik útja kívánatosabb, mint a másiké. Az egyik követendő, a másik kerülendő. A mai gondolkozás körülbelül azt mondja, hogy azért van valami alapvető egyenlőség, mert nincs igazság. Pál apostol pedig azt mondja, hogy azért van egyenlőség, mert van igazság! Mert van örök, változhatatlan, mindig és mindenkire érvényes igazság. Nehogy félreértsük, nem azt mondja Pál apostol, hogy az ő birtokában van ez az igazság! Az nagyon veszélyes és rossz lenne. Nem azt mondja, hogy az ő birtokában van ez az igazság, de egy életet él le erre az igazságra figyelve. Szenvedélyesen, erre felé próbálva tájékozódni, újra és újra ezt keresve, ezt kérve Istentől, és néha-néha úgy, hogy érzi, megérinti a lelkét az az örökkévaló, az a változhatatlan, az a minden emberi vágy és elképzelés fölötti igazság, amely Istené. Ez az, amiért mi emberek lényegében nézve egyenlőek vagyunk!
Kibontva két dolgot jelent ez. Először is jelenti azt, amiről Pál apostol ezen a nagyon szép, de már korábbról átvett kifejezéssel ír, hogy Isten törvénye, annak cselekedete be van írva az emberi szívekbe. Minden emberi szívbe. Egyébként elég nagy botrány volt ilyet mondani akkor, és a korabeli zsidóság többsége fel is háborodott ezen: hogy lehet olyat mondani, hogy az a csodálatos törvény, ami a legnagyobb volt az ő számukra, az valamiféleképpen a pogányoké is lenne, hogy az ő szívükbe is be lenne írva?! Pál apostol azonban ezt tapasztalta. Erre tanította meg Isten az ő egész életútján keresztül. Arra, hogy a legnagyobb törvény, a nyitottság az Isten felé, ami a törvény lényege, az bele van írva minden egyes ember szívébe! Akkor is, ha azok a betűk néha nagyon elmosódnak, hogyha nagyon sok szemetet, port hord is rá a sorsunk. Az a törvény akkor is ott van minden ember szívében és talán egyszer lesz, aki letisztogatja, hogy láthatóvá váljon a szívünk hústábláira írva az Isten törvénye. Eszembe jut egy három évvel ezelőtti élmény, amikor az édesanyámmal Erdélyben voltunk, abban a faluban, ahonnan az ő családja származott, amely egyébként egy majdnem teljesen elrománosodott falu, és nem is igazán tudott az, hogy valamikor ott magyarok éltek volna – egyetlen birtokos család kivételével. Odamenve kiderült, hogy valóban volt ott valamikor egy kicsi magyar közösség, szinte azt mondhatom, hogy történelmileg az utolsó pillanatban voltunk ott, mert kiderült, hogy a már összedőlés szélén lévő valamikori kis református templomot eladták, megvették a görög katolikusok. Azt minden bizonnyal le is rombolják, tán már azóta meg is történt. Másik templomot fognak oda építeni. De akkor mi még láttuk, bár a legutolsó fénykép, ami készült arról a templomról, az, amit ott készítettünk. Volt ott egy kicsi temető. Ebben a közismerten már 100 évvel ez előtt is román faluban ott volt az a kicsi temető, és abban néhány sírkő, már olvashatatlan, vagy majdnem olvashatatlan felírással. Ha az ember letisztogatta és próbálta megfelelő irányból nézni, kezdtek kiformálódni a betűk és megjelenni a nevek, hogy Farkas, Balog, Nagy. Igen, így van az emberi lélekbe, szívünkbe írva az Isten törvénye. Talán már olvashatatlan, talán aki ránéz, egyáltalán nem tudja elolvasni, sőt, néha már olyanná válik az ember szíve, hogy aki ránéz, úgy látja,
