ISTEN BÁRÁNYA. Dr. Kovács Lajos, Páter Bánk. TÉRJETEK MEG, ÉS HIGGYETEK AZ EVANGÉLIUMBAN (Mk 1,15) Böjt a Bibliában, Isten Báránya

B öjt a Bibl i áb an

3

„TÉRJETEK MEG, ÉS HIGGYETEK AZ EVANGÉLIUMBAN” (Mk 1,15) Böjt a Bibliában, Isten Báránya „ITT VAN AZ ÚR, BENNE REMÉNYKEDTÜNK: VIGADJUNK ÉS ÖRÜLJÜNK” (Iz 25,6-10a) Remény a Bibliában, Szenvedés a Bibliában „ÖRÜLJETEK AZ ÚRBAN SZÜNTELENÜL” (Fil 4,4) Öröm a Bibliában, Ne féljetek! Örüljetek!

D r. K o v á c s L a j o s , P á t e r B á n k

IST E N BÁR ÁNYA

„BIZONY MONDOM NEKED, MÉG MA VELEM LESZEL A PARADICSOMBAN” (Lk 23,43) Isten Országa a Bibliában, A Szentlélek a Bibliában A MEGVÁLTÁS ÁRA AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE I.

A MEGVÁLTÁS ÁRA AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE II. BEVEZETÉS AZ ESZKATOLÓGIÁBA Beszélgetés az emberiség életének végső dolgairól

B öjt a Bibl i áb an

4

Budapest, 2016 B öjt a Bibli áb an

5

„TÉRJETEK MEG, ÉS HIGGYETEK AZ EVANGÉLIUMBAN” (Mk 1,15)

Böjt a Bibliában Isten Báránya

B öjt a Bibl i áb an

6

B öjt a Bibli áb an

7

BÖJT A BIBLIÁBAN 1. Böjt régen

Édesanyám mesélte gyerekkoromban, hogy hamvazószerdán eltették a konyhaszekrénybe az összes fazekat, lábast, amikben, évközben sütni, főzni szoktak. Tehát nemcsak kisúrolták, de nem is használták egyáltalán a zsíros ételek edényeit. Karácsony után már kezdték gyűjteni a házilag köpült vajat. Lesütötték, aztán eltették nagyböjtre. De már előző évben aszalták a gyümölcsöt: szilvát, körtét, almát, mert a gyümölcsleves lesz majd a böjtös eledel. Meg természetesen a friss tej és tejtermékek változatosan. Kenyeret, kalácsot és más tésztaféléket nagyon finomat tudtak sütni-főzni. Tizenöt éves koromig ehettem csupán édesanyám remekeit, de ízüket, illatukat most is érzem. Lehet, hogy a gyomor néha korgott egyet valami finom pecsenye után, de hát böjt volt. Annyi bizonyos, hogy senki nem halt bele a tudatos böjtölésbe, és a munkát is ugyanúgy elvégezték, mint a paprikás csirkék korában. Nagyszombaton hajnalban a templomunk előtti téren óriási máglya égett. Oda jött ki a ferences atya apró ministrán-sok segédletével. A falu gyerekhada pedig ott szorongott, helyezkedett csípővassal a kezében, hogy a szertartás befejezése után nekieshessen a tűzben parázzsá vált fahasábok maradékainak. Ki mit tudott, megragadta, aztán magasra emelve karját loholt vele futólépésben hazáig. A konyhában elő volt készítve a tűzhely, rajta a nem-böjtös fazékban a főzésre kész ko­csonya. Mert hát akkor csak délig tartott a nagyböjt. Estefelé a feltámadási körmenet után, pedig olyan jó étvággyal fogyasztottuk a remek kocsonyát, mint ha életében először jutott volna hozzá. A negyven hústalan és zsírtalan nap ezért is megérte. A második világháború aztán igen hosszú böjtöt hozott. A frontátvonulások alatt azt evett mindenki, amit tudott. A régi világ meg csak nem akart visszatérni. Valamit elfújt a háború szele. A városok után a falvakat is elérte az istentelen gondolkodásmód. Kezdtek elmaradozni a vasárnapi misékről. A futballmérkőzéseket vasárB öjt a Bibl i áb an

8

B öjt a Bibli áb an

9

nap délelőttre szer­vezték. Aztán jött néhány év múlva a padlássöprés. Mindenki azt evett, amit tudott. Az addig gazdag szülőfalum napi 25 dkg kenyeret kapott családonként. Azt is úgy tudták megvenni, hogy kimentek az erdőre, a tölgyfák alól ellapátolták a havat, a hóból kiszedték a makkot, eladták: meglett a negyed kiló kenyér ára. Az Egyház könnyíteni akart hívein. Ha az éhezők ennivalóhoz jutottak, lakjanak jól. A régi negyvennapos böjtből összesen két nap maradt kötelező szigorú böjt: hamvazószerda és nagypéntek. A többi böjti napon, szabadon választhatott minden felnőtt hívő: böjtöl-e vagy nem. Olvastam akkoriban olyan orvosi véleményt, hogy nagy kár volt eltörölni a negyvennapos böjtöt, mert ez alatt a szervezet zsírtúltengése és más lerakodások eltűntek, kiürültek, felfrissült, szinte megfiatalodott a szervezet. Ismétlem, az Egyház nem eltörölte, csak szabaddá tette a harmincnyolc napot. Így sokkal nagyobb az önkéntes böjtölés értéke. Isten nélkül felnőtt, önuralom híján nehezen fegyelmezhető kortársaink bizony ritkán élnek a böjtölés testi, főleg lelki kincseinek kiaknázásával. Sokakban talán ásatagnak tartják ezt az ősi gyakorlatot. Ezért döntöttem úgy, hogy honlapomon a napi elmélkedés mellett igyekszem a kinyilatkoztatás írott forrásának, a Bibliának lapjairól közzétenni néhány ősi gondolatot, bölcsességet. Aki él vele, nem bánja meg. Igaz ugyan, hogy a Biblia manapság könnyen hozzáférhető, de a hetvenkét könyvből sosem lesz könnyű valamilyen témát összegyűjtögetni.

2. A böjt lényege A böjt lényege szerint koplalást jelent. Aki böjtöl, megtartóztatja magát az étkezéstől. Természetesen nem arról van szó, hogy valaki, aki naponta tízszer-tizenötször szokott enni, ebből egyet-kettőt kihagy, hogy az már böjtöt jelent. A felnőttek normális napi háromszori étkezésében gondolkodva, aki a háromból egyet, kettőt, esetleg hármat megtagad magától, arra szoktuk mondani, hogy böjtöl. A koplalás történhet természetes okból is. Ezt sem szoktuk azonosítani a böjt fogalmával. Az ilyen jellegű koplalás oka lehet egyszerűen az, hogy nincs ennivalója valakinek, de ha lenne, akkor azonnal fogyasztaná, esetleg rendkívüli mennyiségben is. Van olyan koplalás is, amikor valami egészségügyi probléma miatt a józan eszünk vagy az orvos ajánlja a nem-evést. Ezt sem tartjuk igazán böjtnek. B öjt a Bibl i áb an

10

A böjt – főként vallásos emberek felfogása szerint – mindig hordoz önmagában valami magasabb célt, szempontot is, amiért valaki az ételt megvonja magától. Ezzel a tettel szeretne Isten kedvében járni. Tudja, hogy az ételt Isten rendelte, hogy táplálkozva lehetővé tegyük a testünk természetes életét. Ezért fejlődésben lévő fiataloknak és öregedőknek (a katolikus Egyházban a hatvanadik életévüket megkezdetteknek) nem írják elő kötelező jelleggel a böjtöt. De fejlett, egészséges felnőttektől elvárják, nekik meg is parancsolják a rendszeres böjtöt. A vallásokban rendszerint rituális cselekmény a böjtölés. Előírások szerint szokták végezni. Legendás bámulattal emlegetik a mohamedánok Ramadán böjtjét. Tiszteletreméltó tény egész nap nem enni semmit. Viszont egész éjjel, tehát napszálltától napkeltéig annyiszor és annyit ehetnek, amennyiszer és amennyit akarnak. De mivel ezt így akarja a hitük szerint Allah, azért ez így nagyon fontos tényező, amit egy hónapra vállalnak az iszlámhívők. Az Ószövetségben már összekapcsolták a böjtöt az imádsággal és az alamizsnanyújtással. Ez utóbbi jelleg annyira fontos volt, hogy a böjttel megtakarított pénzt egyenesen ajánlották szétosztani a szegények között, mint ami a böjtöt a szeretetgyakorlat miatt igazán teljes értékűvé teszi. Ezt ószövetségi gyakorlatot vette át Urunk Jézus és apostolai példája nyomán a katolikus Egyház. Egyes tagjai pedig olyan művészi tökélyre emelték, amit őszinte csodálattal tudok említeni. Rendalapító Atyánk, Assisi Szent Ferenc rövid élete második felében évente négy negyvennapos böjtöt tartott. Rendszerint két kenyeret vitt a negyven napra, ebből az egyiket megszegte, és a szegélyt fogyasztotta el negyven nap alatt. De ezt a szi­gort mástól nem kívánta meg. Kedves epizód az életéből: Őszi nagyböjtjén a test­­­vérek között volt egy ifjú novicius is. Éjszaka Ferenc arra ébredt, hogy valaki nyögve ismételgeti: Meghalok, meghalok. Ugrik Ferenc atya, és kérdezi a sötétben: ki az, aki meg akar halni? Amikor megtudja, hogy a kis novicius van bajban, odatelepszik melléje: Miért akarsz meghalni? Mert annyira éhes vagyok. Mit ettél vacsorára? Semmit. És ebédre? És reggeli­ re? Semmit. Mikor ettél utoljára? Négy vagy öt napja. És miért nem ettél közben? Mert figyeltelek, hogy te sem ettél semmit. Ekkor a Szent meg­ magyarázta: Testvérkém! Ezt nem szabad így tenni! Ehhez nagyon komoly edződés szükséges. Most pedig gyere, egyél. Leszakított egy fej szőlőt, s neki adta. A fiatal azonban hozzá sem mert nyúlni: Estétől regge­lig nem ehet senki! Mit szólnak a testvérek? Ferenc nem magyarázott tovább. Odalépett B öjt a Bibli áb an

11

a tőkéhez, leszakított még egy fürtöt, és enni kezdett maga is. A böjt kiváló eszköz sok mindenhez, de soha nem válhat céllá. A cél: szolgálni Isten országát. Másként: megismerni az igazságot és gyakorolni a szeretetet.

3. Megtisztulni az Úr előtt Az eddigi bevezető oldalak arról tanúskodnak, hogy sokan sokféle módon gondolkodnak a böjtről. Száz évvel ezelőtti magyar falusi őseink kemény vállalása őszinte csodálattal tölt el engem. Nyilván érezték, hogy a téli nyugalmasabb, disznótoros étkezésekkel megterhelt szervezetüknek kimondottan jót tesz a testi salakmentesítés, aztán jött a húsvéti szentgyónás lelki tisztulása, a szentáldozás kegyelmi töltekezése, tehát a léleképítés is. De azért az alapvető elgondolást a Bibliában keressük, mert ott Isten szán­ dékát találjuk megfogalmazva. A továbbiakban tehát ennek szenteljük elmélkedésünket. Értelmünket a Biblia irányítja a böjt lényegének meg­ értésére. Az ember testből és lélekből áll. Természetünknek ez a két lényeges alkotóeleme a saját törvényei alapján működik. A lélek rokonai, az an­ gyalok természetes állapota kezdet óta a mennyország. Oda kapott meghívást az egész ember, tehát nemcsak a lelkünk. A léleknek is készülnie kell erre a befejező állapotra, hiszen az angyalok is meg kellett, hogy kapják a megszentelő kegyelmet, aztán vállalniuk kellett a nagy próbát, amibe társaik jelentős része belebukott. Érthető, hogy az embernek is alkalmassá kell válnia erre a nagy kitüntetésre. Lelkünkben elnyerhetjük a megszentelő kegyelmet Jézus megváltói halálának gyümölcseként. Sok egyéb kegyelmet is kaphatunk a többi szentség méltó felvételével, imádsággal és jócselekedetekkel. De testünknek a felkészítése is fontos, sőt mondhatjuk, több gondot okoz, mint a léleké, hiszen a testnek természetes helye ez a világ, jelesül a föld. Nagyobbat kell lépnie a testünknek, mint a léleknek a felfelé vezető úton. Vagy még szemléletesebben: óriási ugrásra van szüksége. Isten az Ószövetségben sok kinyilatkoztatással és kegyelemmel nevelte népét, mégis azt kellett mondania a babiloni fogság szenvedé­sei között tisztuló zsidóknak, hogy sziszifuszi erőlködés, kísérletezés, amit végbevisz rajtuk. A szívük helyén alakíthatatlan kődarab van. Ki kell cserélnie egy isteni műtéttel: „Tiszta vizet hintek rátok, és megtisztultok B öjt a Bibl i áb an

12

minden szennyetektől, és minden bálványotoktól megtisztítalak titeket. Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek; elveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek”. (Ez 36,25-26) Jézus más módot ajánl: „Én vagyok az élet kenyere… Ez a mennyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért”. (Jn 6,48.50-51) Jézus kínszenvedése, halála és az Eukarisztia az átnevelő eszköz a testünk számára, amit majd betetéz a világ végén a feltámadás. Földi életünkben a test és a lélek együttesen tisztulhat a böjt és engesztelés által. Erre utal az Ószövetség rendelkezése: „Ez pedig örök törvény legyen számotokra: a hetedik hónapban, a hó tízedik napján, tagadjátok meg magatokat és semmiféle munkát se végezzetek – ­ se a bennszülött, se a köztetek tartózkodó jövevény. Ezen a napon engesztelés lesz értetek, megtisztítás minden bűnötöktől: megtisztultok az Úr előtt. Nyugalom szombatja legyen ez tehát és tagadjátok meg magatokat örök törvény alapján”. (Lev 16,2931) Mivel itt bűnbocsátásról is szó van, csak felszentelt pap végezhette ezt a szertartást: „a jövőben pedig majd az a pap végezze az engesztelést, akit fel fognak kenni, s akinek a kezét fel fogják avatni, hogy pappá legyen”. (32) Ezt az engesztelő napot tehát papi közreműködéssel lehet hatékonnyá tenni. Nyilván Jézusban teljesül majd be ennek a papi közreműködésnek áldása: „Öltözzék a gyolcsruhába, a szent öltözetbe, és végezzen engesztelést a szent helyért, a bizonyság sátráért, az oltárért, valamint a papokért és az egész népért”. (33) Különösen jó felfigyelnünk az engesztelő nap tennivalói között a szent sátor és felszerelése újra megszentelésére, nehogy valami emberi hiányosság tapadjon hozzá. A családi otthonokat ugyan nem említi a szent szöveg, de a nép neve alatt az életterét is nyugodtan érthetjük, hiszen ott kell az örökké tartó hazát kiérdemelnünk, érdemeink hiányosságát kiengesztelnünk.

4. Böjt az Ószövetségben A böjt értelmét keresve más vallásokkal szemben az Ószövetség embere az ételektől való tartózkodást nem valami aszketikus hőstettnek tartotta, mint ahogy a házassági kapcsolatoktól való tartózkodást sem. Ilyen en­ B öjt a Bibli áb an

13

gesztelő böjtöt tartottak Izrael fiai, amikor bosszút akartak állni Benjamin törzsén egy levita feleségének halálig történő sorozatos megerőszakolása miatt. Az átmeneti sikertelenség után „Izrael fiai mindnyájan felmentek az Isten házába, leültek, sírtak az Úr előtt, böjtöltek azon a napon egészen estig, és egészen elégő áldozatokat s békeáldozatokat mutattak be neki, s megkérdezték őt helyzetükről… Ki kell-e mennünk a harcra Benjamin fiai, a testvéreink ellen, vagy hagyjuk abba? Azt mondta az Úr nekik: Csak menjetek fel, mert holnap kezetekbe adom őket”. (Bír 20,26-27.28) Itt tehát a böjt engesztelés és tisztánlátás céljából történt. Hasonló céllal böjtölt Dávid Uriás elveszítése miatt: „Meg is verte az Úr azt a gyermeket, akit Uriás felesége szült Dávidnak, úgy, hogy lemondtak róla. Erre Dávid könyörgött a gyermekért, majd böjtöt tartott Dávid, majd félrevonult és lefeküdt a földre”. (2Sám 12,15-16) Tartotta a böjtöt, amíg a gyermeke élt. Ninive királya parancsot adott ki Jónás felszólítása után az általános böjtre: „Se ember, se állat, se marha, se juh ne egyék, és ne legeljen, és vizet se Igyék! Öltsön szőrruhát ember és állat, és kiáltson nagy szóval az Úrhoz, és térjen meg mindenki gonosz útjáról és az istentelenségből, ami kezéhez tapad. Ki tudja, hátha visszafordul és megbocsát az Úr, és lelohad haragjának tüze, és nem veszünk el”. (Jón 3,7-9) Az Egyház ugyan­ezért idézi Joel prófétát a hamvazószerdai szentmisében: „Gyűjtsétek össze a népet, szenteljétek meg a gyülekezetet, hívjátok egybe a véneket, gyűjtsétek össze a gyermekeket és a csecsemőket; jöjjön ki hálószobájából a vőlegény és nászházából a menyasszony. Sírjanak az előcsarnok és az oltár között a papok, az Úr szolgái, és mondják: Könyörülj; Uram, könyörülj népeden”. (Joel 2,16-17) A böjttel támogatja fontos kérését az ember, ha meg akarja nyerni az Úr irgalmát. Így tett Dániel próféta, amikor a fogság hetven éve lejárt, és népe hazatérését ki akarta eszközölni: „Erre én az Úrhoz, Istenemhez fordítottam arcomat, hogy böjtölve, szőrruhában és hamuban könyörögjek és esdekeljek előtte”. (Dán 9,3) A már hazakészülő Ezdrás csapatával együtt ugyanígy cselekszik: „Majd böjtöt hirdettem ott az Aháva folyó mellett, hogy megsanyargassuk magunkat az Úr, a mi Istenünk előtt, és szerencsés utat esdjünk ki magunknak, fiainknak és mindennemű jószágunknak”. (Ezd 8,21) Más nehéz feladatok előtt erősítést segít nyerni a böjtölés: „Eszter a következő szavakat üzente Mardókeusnak: Menj, gyűjtsd egybe az összes zsidót, akit Szúzában találsz, s böjtöljetek értem. Három nap és három éjjel ételt meg italt ne vegyetek magatokhoz, és én B öjt a Bibl i áb an

14

is így fogok tenni szolgálóleányaimmal együtt. Akkor aztán nem törődve a törvénnyel, hívatlanul is bemegyek a királyhoz, s ha el kell pusztulnom, hát elpusztulok”. (Eszt 4,15-16) Amikor Jezabel királyné a bírákat rászedte, hogy hamis vád alapján köveztessék agyon Nábótot, Illés próféta a királyt vonta felelősségre, aki a gyilkosságról nem tudott ugyan, de pecsétgyűrűjét felelőtlenül ő adta felesége kezébe. A király a prófétai feddésre „megszaggatta ruháját, szőrzsákkal födte be testét, s böjtölt, és zsákban aludt, s lehorgasztott fővel járt. Erre az Úr szózatot intézett a tesbi Illéshez, ezekkel a szavakkal: Láttad-e, hogy Ácháb megalázta magát előttem? Mivel tehát megalázta magát kedvemért, nem az ő napjaiban hozom rá a nyomorúságot, hanem fia napjaiban hozom a nyomorúságot házára”. (1Kir 21,27-29) A gyász fájdalmán is enyhít a böjt: Dávid meghallotta, hogy Saul király fiával és serege nagy részével együtt meghalt a csatában Gelboe hegyén, „Dávid, és mindazok az emberek, akik vele voltak, megragadták és megszaggatták ruháikat. Napestig jajveszékeltek, sírtak és böjtöltek Saul és fia Jonathán, valamint az Úr népe és Izrael háza miatt, hogy a kard által elestek”. (2Sám 1,11-12)

5. Önként vállalt böjt A Biblia gondolatvilágához tartozik a családtagok halálának méltó meggyászolása is. Az öröm napjait lakomákkal, mulatozással szokták összekötni, mint a menyegzőt, amit hét napos vidám ünnepléssel ültek meg. A hitves halálát viszont hosszabb gyász követte. Ennek a gyásznak egyik jele volt az önként vállalt böjt. Judit feleségül ment törzse egyik gazdag férfitag­ jához, Manasszéhoz. Árpaaratás idején az ifjú férj az aratókra felügyelve napszúrást kapott, ágynak esett és meghalt. „Judit özvegyen élt há­zá­ban három éve és négy hónapja. Egy kis szobát rendezett be háza tetején, csí­pője kö­rül szőrzsákot viselt és özvegyi ruhát öltött magára, mindennap böjtölt özvegy­sége óta, kivéve a szombat előestéjét, a szombatot, az újhold előesté­ jét, az újhold napját, az ünnepnapokat és Izrael házának örömünne­peit”. (Judit 8,4-6) Ugyanezt a jámbor szokást említi meg Lukács evangélista Anna nevű prófétaasszony életéből: „Volt egy Anna nevű prófétaasszony is, Fánuel leánya, Áser törzséből. Nagyon előrehaladt már napjaiban, miután fér­jével hét esztendeig élt szüzessége után; nyolcvannégy éves özvegy volt, B öjt a Bibli áb an

15

és nem vált meg a templomtól, böjtöléssel és imád­sággal szolgált ott éj­jel és nappal”. (Lk 2,36-37) Judit a népét menthette meg, Anna pedig a vi­lág meg­mentőjét, a negyven napos kis Jézust láthatta meg böjtjének és imád­sá­­gai­nak erejével. Sámuel a filiszteusok ellen harcra készülve felszólította Izrael fiait, hogy távolítsák el körükből a bálványokat, majd össze­ gyűjttette a népet Micpába. „Ott vizet merítettek, s kiöntötték az Úr színe előtt, s aznap böjtöltek és azt mondták: Vétkeztünk az Úr ellen”. (1Sám 7,6) Ezután megnyerték a harcot a filiszteusok serege ellen. Dániel pró­­féta népe szabadulásáért kezdett böjtöt és imádságot: „Azokban a napokban én, Dániel, teljes három hétig gyászoltam, jóízű kenyeret nem ettem, hús és bor nem ment be számba és olajjal nem kentem meg ma­gamat, amíg teljes három hét el nem telt…(Akkor) az angyal így szólt hozzám: Ne félj, Dániel, mert az első naptól fogva, amikor szívedet arra adtad, hogy értelmet nyerj, és magadat Isten színe előtt sanyargasd, szavaid meghallgatásra találtak”. (Dán 10,2-3.12) Az Újszövetségben is ezt a módszert követték, amikor va­­lami nagyon fontos küldetést kezdtek: „Miközben ezek az Úr szol­gálatát végezték és böjtöltek, a Szentlélek azt mondta nekik: Különítsétek el nekem Sault és Barnabást a munkára, amelyre meghívtam őket! Erre böjtöt tartottak, imádkoztak, rájuk tették kezüket, azután útnak indították őket”. (ApCsel 13,2-3) Az Ószövetség nagy küldötte, Mózes is így beszélgetett az Úrral: „Ő tehát ott volt az Úrnál, negyven nap és negyven éjen át. Kenyeret nem evett, vizet nem ivott, és felírta a táblákra a szövetség tíz igéjét”. (Kiv 34,28) Az Ószövetség céljáról, az Újszövetség kezdetéről Dániel próféta is így kapott biztos eligazítást látomásában: „Erre én az Úrhoz, Istenemhez fordítottam arcomat, hogy böjtölve, szőrruhában és hamuban könyörögjek és esdekeljek előtte”. (Dán 9,3) Az alkalmak és indítékok sokfélesége ellenére mindig ott szerepel a böjtö­lés mellett az alázatos magatartás, amikor valaki nagy hittel különleges kegyelmet akar kiesdeni az Úrtól. Ért­he­tő, hi­szen a böjttel és könyörgé­sekkel kért ajándék rendszerint igen nagy érték. Ezt láttuk Mózes életében, amikor negyven nap és negyven éjjel a legtökéletesebb böjtöt vállalva szem­­től szembe beszélt Istennel a Sínai hegyen. Illés próféta is ugyanennyi ide­ig gyalogolt Izraelből a Sínai hegyig az angyaltól kapott kenyér és korsó víz energiájával. Istennel találkozott a hegyen. (1Kir 19,8) Urunk Jézus is negy­ven napos böjtre vonul el meg­keresztelkedése után. Neki nem kellett az Istennel való személyes talál­ko­zásra felkészülni a negyven napos böjttel, mint Mózesnek és Illésnek, hiszen B öjt a Bibl i áb an

16

emberségét is felavatta a föléje szálló Lélek a ráváró messiási küldetésre, ezen kívül Ő személy sze­rint Isten, ál­lan­­dóan egységben van az Atyával és a Szentlélekkel. De erre a hatalmas, teljes önátadást kívánó megváltásra emberi természetének nyil­ván szüksége volt. És hát meg kellett kóstolnia emberségének a minden embert megkísértő sátán pimaszságát.

6. A böjt gyakorlata A böjt gyakorlata. Isten szabta meg, hogy a zsidóság liturgiája milyen fontos tények köré épüljön. Az egyik jelentős liturgikus ünneplés a bűnökért nyújtott engesztelés napja volt. „Így szólt továbbá az Úr Mózeshez: Ennek a hetedik hónapnak a tízedik napján az engesztelés nagy ünnepe legyen: szentnek nevezzétek, tagadjátok meg magatokat rajta, és mutassatok be tűzáldozatot az Úrnak. Semmiféle szolgai munkát ne végezzetek a nap folyamán, mert ez a nap az engesztelésé, hogy megengesztelődjék az Úr, a ti Istenetek, irántatok. Mindaz, aki nem tagadja meg magát ezen a napon, vesszen el népéből”. (Lev 23,26-29) Ez a böjti, bűnbánati nap tehát a zsidó néphez való tartozás kinyilvánítása is voltja jámbor utókor arra gondolt, hogy történelmük gyászos napjai valami büntetést rejtenek. Ezért az emléknapokon böjtölni szoktak. Amint az Újszövetség hajnalán Anna prófétaasszony sok évtizedes böjtölését említi Szent Lukács, ő a Messiás várását akarta megszentelni ezzel az egyéni buzgósággal. (Lk 2,37) Ilyen egyéni buzgóságból böjtöltek a Jézus korabeli farizeusok és Keresztelő János tanítványai is. (vö. Mk 2,18) A gőgös farizeust Jézus azzal jellemzi, hogy Isten előtt a templomban ezzel is dicsekszik: „Kétszer böjtölök hetente”. (Lk 18,12) Sokan ezzel akarják igazolni, hogy a Törvény és a próféták tanítása szerint ők igazán „igazak”. Jézus a maga tanítványait nem ösztönözte böjtre, mondván: „Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Amíg velük van a vőlegény, nem böjtölhetnek. Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek azon a napon”. (Mk 2,19-20) Ezzel Jézus elárulja, hogy az Ő szellemisége teljesen eredeti, különösen arra vigyáz, hogy követői ne a szokott fegyelem külsőségeit hordják magukon, főként mentek maradjanak a hiú magamutogatástól. Ő az ószövetségi „igazságot” felül akarja múlni: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt és a prófétákat; nem azért jöttem, B öjt a Bibli áb an

17

hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem. Mert mondom nektek, ha a ti igazságtok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, semmiképp sem mentek be a mennyek országába.” (Mt 5,17.20) Jézus inkább azt akarja hangsúlyozni, hogy követői a gazdagság hajszolásától legyenek mentek. Egy érte lelkesedő tiszta életű fiatalembernek is erre hívja fel a figyelmét: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, add oda a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyekben. Ezután jöjj, és kövess engem!” (Mt 19,21) Igen, az Isten országának alapja az igazság és a szeretet. Az igazi szeretet mindent odaad a melléje rendelteknek: család, nemzet javát szolgálva viszonzás nélkül, ez lesz alapja a mennyei dicsőség intenzitásának. Amíg valaki önzően gondolkodik, saját érdekét szolgálja, addig ne is álmodozzék dús mennyei jutalomról és boldogságról. A Jézus-követésnek feltétele az is, hogy Őt mindennél és mindenkinél jobban szeressük: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám”. (Mt 10,37) Ezt a cselekvő szeretetet csak az múlja felül, ha valaki Jézust szenvedések árán is szeretni tudja: „Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálta életét, elveszíti azt, és aki elvesztette életét énértem, megtalálja azt”. (Mt 10,38-39) Jézus saját magára is, tanítványaira is vonatkoztatja utolsóvacsorai kijelentését: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért”. (Jn 15,12-13)

7. Csak Isten előtt ismert böjt Ha a böjt nem szívből származik, nem Isten dicséretét és a bűnbánatot szolgálja, nem tetszik Istennek: „Ezt mondta nekem az Úr: Ne imádkozz ezért a népért, a javára! Ha böjtölnek, nem hallgatom meg könyörgésüket, és ha égőés ételáldozatot mutatnak be, nem kedvelem, hanem karddal, éhínséggel és dögvésszel semmisítem meg őket. Erre így szóltam: Jaj, Uram, Isten! Íme, a próféták azt mondják nekik: Nem láttok kardot, és éhínség nem lesz nálatok, hanem állandó békességet adok nektek ezen a helyen. De az Úr azt mondta nekem: Hazugságot prófétálnak a próféták az én nevemben; nem küldtem őket, és nem adtam nekik parancsot, nem is szóltam hozzájuk. Hazug láB öjt a Bibl i áb an

18

tomást, hiábavaló jóslatot és saját szívük csalárdságát prófétálják nektek. Ezért így szól az Úr a prófétákról, akik az én nevemben prófétálnak, pedig én nem küldtem őket, és azt mondják: Kard és éhínség nem lesz ebben az országban: Kard és éhínség által vesznek el azok a próféták. A nép pedig, amelynek prófétálnak, odadobva hever majd Jeruzsálem utcáin az éhínség és kard miatt, s nem lesz, aki eltemesse őket”. (Jer, 14,11-16) Az emberek elismeréséért végzett böjt sem érték Isten szemében: „Amikor böjtöltök, ne legyetek búsképűek, mint a képmutatók. Ők ugyanis elváltoztatják az arcukat, hogy böjtölésükkel feltűnjenek az emberek előtt. Bizony, mondom nektek: ők megkapták már jutalmukat”. (Mt 6,16) A böjt akkor jelent értéket Isten előtt, ha Isten országának, az igazságnak és a szeretetnek a szellemiségéből fakad: „Engem keresnek nap, mint nap, és szeretnék megismerni útjaimat, mint olyan nemzet, mely igazságot cselekszik, és Istene döntésété nem hagyta el. Igaz döntéseket kérnek tőlem, szeretnének közeledni Istenhez. Miért böjtöltünk, ha nem láttad, miért sanyargattuk lelkünket, ha nem tudsz róla? Íme, böjtöléstek napján is találtok kedvtelést, és minden robotmunkásotokat hajszoljátok. Íme, perlekedés és civakodás között böjtöltök, ököllel lesújtva gonoszul. Ne úgy böjtöljetek, mint ma, hogy meghallgatást nyerjen a magasságban hangotok! Vajon ilyen a böjt, amely tetszik nekem, az a nap, amelyen az ember sanyargatja lelkét? Hogy lehajtja fejét, mint a káka, és zsákruhát meg hamut terít maga alá? Vajon ezt nevezed böjtnek, és az Úr előtt kedves napnak? Íme, ez az a böjt, amely tetszik nekem: oldd le a jogtalan bilincseket, oldozd meg az iga kötelékeit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, és minden igát törj össze! Íme, törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a bujdosó szegényeket vidd be házadba! Ha mezítelent látsz, takard be, és testvéred elől ne zárkózz el! Akkor majd előtör, mint a hajnal világosságod, és sebed gyorsan beheged, színed előtt halad igazságod, és az Úr dicsősége zárja soraidat. Akkor majd, ha szólítod, az Úr válaszol, ha kiáltasz, így szól: Íme, itt vagyok! Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a hamis beszédet, ha lelkedet adod az éhezőért, és a meggyötört lelket jóllakatod, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli verőfény. Az Úr vezet majd téged szüntelen, kopár vidéken is jóllakatja lelkedet, és csontjaidat megerősíti; olyan leszel, mint az öntözött kert, és mint a vízforrás, melynek nem apad el vize” (Iz 58,2-11) Az Isten előtt kedves böjtnek szeretetből kell fakadnia: „Szólj az ország egész népéhez és a papokhoz és mondd nekik: Amikor böjtöltetek és sírtatok az ötödik és a B öjt a Bibli áb an

19

he­tedik hónapban ez alatt a hetven esztendő alatt, vajon nekem böjtölteteke? És amikor ettetek és ittatok, vajon nem saját magatoknak ettetek-e és saját magatoknak ittatok-e? Így szól a Seregek Ura: Igazságosan ítélkezzetek, és mindenki tegyen irgalmasságot és kegyességet testvérével; özvegyet és árvát, idegent és szegényt el ne nyomjatok, és senki se szőjön gonosz terveket testvére ellen”. (Zak 7,5-6.9-10) Jézus az ilyen, csak Isten előtt ismert böjttel biztosítja a segítségét. Amit csak Ő ismer, csak azt a kérést jutalmazza.

8. Aszkézis a mi időnkben Az Újszövetség nem egyszerű folytatása az Ószövetségnek. Jézus a törvényt és a próféták tanítását beteljesíti. Zseniálisan fogalmazza meg a kettő ösz­ sze­tartozását, mégis végtelen másságát a Zsidókhoz írt levél bevezetése: „Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette, s aki – mivel az ő dicsőségének fénye és lényegének képmása, és mindent fenntart hatalmának igéjével – , miután a bűnöktől megtisztulást szerzett, a Fölség jobbján ül a magasságban”. (Zsid 1,1-3) Az Újszövetség egyháza több mindent folytatott, amit a megváltás előtt gyakoroltak őseik életében. Így rendszeresen énekelték a zsoltárokat, naponta fölmentek a jeruzsálemi templomba imádkozni. Salamon tornácán szoktak tartózkodni. Oda várták az érdeklődőket, ott prédikáltak, hirdették az evangéliumot. De nem mentek az oltár közelébe. Jézus áldozatával befejeződött az előkép jellegű áldozatok sora. Megszűnt az ószövetségi, az áronita papság érvénye. A zsidók ugyan ezt nem akarták tudomásul venni, Isten viszont végrehajtotta, amit hatszáz évvel korábban Dániel prófétával megüzent: a római hadsereggel leromboltatta az áldozat helyét, a jeruzsálemi templomot. Az apostolok Jézus mennybemenetele és a Szentlélek kiáradása után az Újszövetség Melchizedek rendje szerinti örök főpapjának keresztáldo­ za­tát jelenítették meg úgy, ahogyan azt Jézus az utolsó vacsorán elkezdte és folytatását elrendelte. De maradtak szokások, pl. a böjt, amihez ragaszkodtak az Egyházban is. Antiochiában írták: „Miközben ezek az Úr szolgálatát végezték és B öjt a Bibl i áb an

20

böjtöltek, a Szentlélek azt mondta nekik: Különítsétek el nekem Sault és Barnabást a munkára, amelyre meghívtam őket. Erre böjtöt tartottak, imádkoztak, rájuk tették kezüket, aztán útnak indították őket”. (ApCsel 13,2-3) Ugyanígy tettek Antiochiába visszatérőben is: „S miután az egyes egyházakban böjtölve és imádkozva presbitereket rendeltek számukra, az Úrnak ajánlották őket”. (14,23) Pál apostol beszámol nélkülözéseiről, de arról is, amikor nem kényszerből, hanem szabadon vállal böjtöt: „Verésben, börtönben, zendülés közepette, fáradságban, virrasztásban, böjtölésben…” (2Kor 6,5) Az Egyház a mi időnkben sem felejti, a Gondviselés rendszeresen emlé­ keztet bennünket erre, hogy a megváltás megtörtént ugyan, de a bűn elleni küzdelem folytatódik, a sátán állandóan támad, de az Isten országának küzdelme az igazságért és a szeretet győzelméért állandóan igényli az asz­­ketikus erőfeszítéseket. Most is áll Jézus eligazítása egyes ördögök kiűzhetőségéről: „Ez a fajta nem megy ki másképpen, csak imádság és böjtölés által”. (Mk 9,29) Jézus egy böjttel kapcsolatos vitát így zárt le életében: „Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Amíg náluk van a vőlegény, nem böjtölhetnek. Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek, azon a napon”. (Mk 2,19-20) Igen úgy érezzük magunkat, mint abban a genezáreti viharban az apostolok. Ők véres tenyérrel küszködtek az evezőkkel, hullámokkal, Jézus pedig a csónak orrában aludt. A félelem adta ajkukra az ideges kérdést: „Mester! Nem törődsz vele, hogy elveszünk?” (Mk 4,38) Ez a távollét, illetőleg annak az érzése szorongat minket. Ezer böjtnél is keményebb próba. Vállaljuk! Most is figyel, és időben közbelép.

•

B öjt a Bibli áb an

21

ISTEN BÁRÁNYA 1. Szelíd bárány

Nekünk, magyaroknak nem meglepő, hogy emberi értékeket, jó vagy rossz emberi tulajdonságokat bizonyos állatokban is felfedezünk, és „jellemüket” próbáljuk meghatározni velük. Bátor, mint az oroszlán, éhes, mint a farkas, gyáva, mint a nyúl, ravasz, mint a róka. De ez a meglátás az állatok világát ismerő népeknél másutt is természetes. Jákob halála előtt apai áldását osztva átadja az Istentől kiszemelt fiúnak, Júdának a messiási áldást. Első három fia bizonnyal nem örült annak, hogy nem ők nyerték el ezt a legfontosabb, mondhatnánk: legrangosabb áldást, hiszen a Messiás minden népnek megváltója lesz, Ábrahám általa válik nagy jótevőjévé a föld minden nemzetének (vö. Ter 12 3). Érdeklődve hallgatják hát atyjuk lelkes indoklását, miért esett választása a negyedik fiára. „Júda, téged dicsőítenek majd testvéreid, ellenségeid nyakán lesz a kezed, és atyád fiai meghajolnak majd előtted. Júda fiataloroszlán, zsákmányért indulsz, fiam, s megpihenve lefekszel, mint az oroszlán, mint a nőstény oroszlán – ki merné felkelteni? El nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától, sem a vezér botja az ő térdei közül, míg el nem jön az, akié az, akinek a népek engedelmeskednek. Szőlőtőhöz köti csikaját, az indához a szamara vemhét. Borban mossa ruháját, és szőlő vérében a palástját. Szeme feketébb a bornál, s a foga fehérebb a tejnél”. (Ter 49,8-12) Amikor ezeket a költői sorokat olvassuk, az a kísértésünk támadhat, hogy egy boldog és büszke édesapa rajongva szeretett, kedvenc fiának keresett epiteton ornans-okat (díszítő jelzőket). De bátran gondolhatunk arra is, hogy a „próféták Lelke” kerítette hatalmába, és Júda késői unokájának, Jézus Krisztusnak a sorsáról ad némi izelítőt XVIII-XVII évszázaddal korábban. A zsidó királyok korában a második király, Dávid kap Istentől olyan kitűntetést, hogy háza dinasztiává lesz, és belőle származik a Megváltó. Dávid Fiában teljesül majd a nagy ígéret, hogy legyőzi minden ellenségét. Testvérei, akik eleinte berzenkednek kiválasztása ellen, meghajolnak előtte, elfogadják királyuknak. Iste n B ár ány a

22

Júda törzse lett a nép vezértörzse. A zsákmányért induló Júda Messiásunokája aztán már másként szerez világra szóló zsákmányt: „Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen”. (Jn 3,14-15) Jézus tehát nem karddal, hanem bárány-szelíden szenvedve, keresztre feszítve győzi le a sátánt, kiszedi hatalmából a bűnösöket, mint egykor az ifjú Dávid tette a bárányát elragadó oroszlánnal. (vö. 1Sám 17,34-37) Szenvedése előtt újra megismétli ezt: „Én pedig, ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok”. (Jn 12,32) A nagy zsákmányszerzés után pedig megpihenve lefekszik, azaz leveszik a keresztről, leplekbe burkolva sírba helyezik. Nem mer már hozzá nyúlni senki. Az őrök rémülten rohannak a városba, amikor a feltámadását jelző angyal rájuk emeli szemét. Győzelmes halála pedig végleg elveszi ősapja kezéből a fejedelmi jogart, mert az már véglegesen az övé: „A ruhája és ágyéka fölé ez van írva: Királyok Királya és uralkodók Ura”. (Jel 19,16) – Még az a szőlőtőhöz kötött csikó és az indához erősített szamár vemhe is alkalmazható az Úr történetére, hiszen az Olajfák hegyének keleti lejtőjén volt megkötve az a szamárcsikó, amelyen Ő ünnepélyesen belovagol Jeruzsálembe virág­ vasárnap délelőtt. (Lk,19,30) Mindezekből következtetni lehet arra, hogy Jézus emberi tulajdonságai annyira tökéletesek, hogy rengeteg hasonlattal fejezhetjük csak ki. Ő azonban minden büszke, bátor állat-hasonlatnál jobban kedveli a szelíd bárány-alakot.

2. Jeremiás, a kezes bárány Az Ószövetségben megtaláljuk a bárányhoz hasonlítás gyökereit. Jeremiás próféta, akit szíven ütött az Úr megszólítása, a prófétai hivatásra hívó isteni szózatra azonnal a menekülés kényszere ragadta meg: „Jaj, Uram, Isten! Nem tudok én beszélni, hiszen gyermek vagyok!” (Jer, 1,6) Isten azonban késztette, hogy fogadja el a prófétai küldetést. Ő az utolsó szolga, akivel próbálkozik az Úr, akivel felajánlja a megtérés kegyelmét választott népének. Neki kell Mózes módjára rimánkodnia: „Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ő útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és rendeleteit, akkor élni fogsz. Megsokasít és megáld téged azon a földön, amelyet elIsten B áránya

23

foglalni indulsz. Ha azonban elfordul szíved, és nem engedelmeskedsz, hanem megtévedsz, és más isteneket imádsz és szolgálsz, akkor – íme, ma előre megmondom neked – elpusztulsz, és rövid ideig laksz azon a földön, melynek elfoglalására átkelsz a Jordánon”. (MTörv 30,15-18) Hatszáz éven át gonoszkodott Istene ellen Izrael. Jeremiásnak kellett megismételni az utolsó figyelmeztetést: „Halljátok e szövetség igéit! Beszéld el azokat Júda férfiainak és Jeruzsálem lakóinak! Mondd meg nekik: Így szól az Úr, Izrael Istene: Átkozott az az ember, aki nem hallgat e szövetség igéire, melyet atyáitoknak parancsoltam azon a napon, amelyen kihoztam őket Egyiptom földjéről”. (Jer, 11,1-4) Isten látja, hogy Izrael a halált választotta az élet helyett. Ezért mondja ki e kemény igéket: „Te pedig ne imádkozz ezért a népért, és ne mondj értük esdeklő imádságot! Mert nem hallgatom meg, amikor hozzám kiáltanak bajuk miatt”. (14) Jeremiás megtudta, hogy bosszújukat rajta akarják kitölteni: „Az Úr tudatta velem, és megtudtam. Akkor megmutattad nekem tetteiket. Én pedig olyan vagyok, mint egy kezes bárány, melyet levágni visznek; és nem tudtam, hogy ilyen terveket szőttek ellenem: Pusztítsuk el a fát gyümölcsével együtt, és vágjuk ki az élők földjéből, hogy nevére se emlékezzenek többé”. (18-19) Mint a még eleven bárány sem rúg-kapál, nem védekezik támadói ellen, Jeremiás is csak Istenhez menekül: „Seregek Ura, igazságos bíró, vesék és szívek vizsgá­lója, hadd lássam bosszúdat rajtuk, mert eléd tártam ügyemet!” (20) Isten meghallgatja az esengő fohászt: „Ezért így szól az Úr Anatót férfiairól, akik életedre törnek, és azt mondják: „Ne prófétálj az Úr nevében, hogy meg ne halj kezünk által!”; ezért így szól a Seregek Ura: Íme, én meglátogatom őket: az ifjak kard által halnak meg, fiaik és leányaik éhen halnak. És maradékuk nem lesz, mert bajt hozok Anatót férfiaira: látogatásuk esztendejét”. (21-23) Isten saját Fiát is ugyanerre a sorsra szánta. Ő, az igazi Isten Báránya, előképként akarta megmutatni Jeremiás sorsában a magáét, a Fiúét, akit az Atya az utolsó szolga kivégzése után küld a gonosz szőlőművesekhez, hogy a gazda járandóságát, a szeretet adóját beszedje tőlük: Példabeszédjében maga Jézus mondja el: „Végül elküldte hozzájuk a fiát, mondván: A fiamat majd tiszteletben tartják. De a bérlők, mihelyt meglátták a fiút, azt mondták egymás között: Itt az örökös, gyertek, öljük meg és szerezzük meg az örökségét. Megragadták őt, kidobták a szőlőn kívülre és megölték”. (Mt 21,37-39) Isten az egyetlen védője a Báránynak. Amint ezt is jelzi Jeremiás történetében, a jézusi példabeszédben sem Iste n B ár ány a

24

maradhat el az igazságszolgáltatás: „Amikor tehát eljön a szőlő ura, mit fog tenni ezekkel a bérlőkkel? Azt felelték neki: A gonoszokat kegyetlenül el fogja pusztítani, a szőlőt pedig más bérlőknek adja, akik megadják neki a termést a maga idejében”. (40-41)

3. Istennek hatalmas nyája Jeremiás próféta önmagáról mintázta a szenvedő bárány képét. Prófétai alakja azonban nem előzmény nélküli, az üldözött, megalázott, ennek ellenére a szenvedést némán, beletörődve vállaló Isten Szolgájáról már nagyon plasztikus képet festett Izajás próféta az ún. Ebed Jahveh dalokban. (Iz 52,13-53,12) Itt úgy szerepel az egész emberiség, mint Istennek hatalmas nyája. A juhok sokasága elveszti a bárány szelídségét, a nyáj egységének szolgálatát, az összetartozást szolgáló önfeláldozó szeretetet, s ezért kell az egyetlennek olyan rettenetes szenvedéseket némán, a bárány hamisítatlan természete szerint elviselnie: „Mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, mindenki a maga útjára tért; és az Úr őrá rakta mindnyájunk bűnét. Megkínozták, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki a száját, mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem nyitotta ki száját”. (Iz 53,6-7) Ez az alázatos, néma, teljes önmagát szenvedésre átadó magatartás jellemző Jézus Krisztusra. Amikor az etióp királynő, Kandaké, magas rangú udvari tisztje Jeruzsálemből, az igaz Isten temploma meglátogatása után hazafelé kocsi­ kázott, a Szentlélek az út mentére küldte Fülöp szerpapot. Ő a kocsi mellett gyalogolva hallgatta, mit olvas hangosan az utas. Fülöp sejtette, hogy nem érti; amit olvas, ezért segítőkészen megszólította az ismeretlent: „Azt gondolod, hogy érted; amit olvasol? Az így felelt: Hogyan érteném, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?” (ApCsel 8,30-31) Aztán megkérte a beszélgetésre kész fiatalembert, üljön melléje a díszülésre, és magyarázza meg az Írás értelmét. A Szentlélek megértette a pogányból egyistenhívővé lett idegennel, hogy az emberek életüket ösztönösen védelmező szokásával ellentétesen a Messiás, Jahveh Szolgája ellenállás nélkül átadta magát a szenvedésre. Mint a bárány, amikor elnémul, szinte elernyed, hagyja, hogy megöljék. Ez az önfeláldozás olyan elemi erővel hatott a tisztviselőre, hogy a Szentlélek kegyelméből megértette a megváltás lényegét, megtörIsten B áránya

25

téntét, egyetemes voltát, és alkalmasnak érezte magát arra, hogy a keresztség felvételével maga is Jézushoz kapcsolódjék. Szent Pál is erre a csodálatos lelkületre hivatkozott, amikor a filippi hívek szemét rányitotta a szenvedés értelmére. „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban; amely Krisztus Jézusban is megvolt. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt”. (Fil 2,5.8-9) Jézus nemcsak testi erővel nem védekezett, hanem csodálatos ékesszólásával sem igazolta magát ellenségei vádaskodásával szemben. Nem hívta fel a főtanács figyelmét, hogy Ő nem názáreti születésű, hanem betlehemi. Júda törzséből, Dávid király családjából származik. Úgy, ahogyan a próféták megjövendölték a Messiásról. Néma maradt: „Jézus csak hallgatott” (Mt 26,63), az ellene felsorakoztatott vádpontokra sem válaszolt. Persze, amikor a főpap tiszte szerint feltette neki a történelmi kérdést: „Meg­ esketlek téged az élő Istenre, mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia? Jézus azt felelte neki: Te mondtad. De mondom nektek, most már látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhőin”. (Dán 7,13; Zsolt 110,1)(Mt 26,63-64) Jézus tehát nem makacsul hallgatott, hanem a rosszakaratot tűrte el alázattal. Ugyanígy tett a pogány bíró előtt is. Amikor Pilátus meghallotta, hogy Jézust azzal vádolják ellenségei, hogy „Isten Fiává tette magát”(Jn 19,7), megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy te?” (9) Jézus nem felelt neki, mert a több istenhívő pogánynak nyilván valami babonás félelme ébredt. Amikor komoly kérdés hangzott el, arra ott is válaszolt: „Pilátus azt mondta neki: Nekem nem válaszolsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, és arra, hogy megfeszítselek? Jézus azt felelte: Semmi hatalmad sem volna felettem, ha onnan felülről nem adatott volna neked. Ezért annak, aki engem kezedbe adott, nagyobb a bűne”. (10-11) Lehetséges, hogy negyven napos böjtje után Keresztelő János is próféta elődei nyomán tesz ilyen formán tanúságot: „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29)

4. Húsvéti bárány Urunk Jézus Krisztus, Jahveh Szolgája is kiérdemelte az Isten Báránya csodálatos címet, mert alázatos szenvedésével betetőzte küldetését, megIste n B ár ány a

26

váltott minket. Az Ószövetségben, mint húsvéti bárány is igen fontos előkép lett a megváltás művében. Mózes hiába kérte a fáraót, hogy engedje el országából Jahveh népét, hogy a pusztában szabadon mutathassa be neki áldozatait. Ezt az érvet pedig meg kellett volna értenie a királynak, hiszen minden országnak megvolt a maga bálványistene, és az ő hatalmi körében nem szerepelhetett más isten kultusza. A fáraó azonban félt attól, hogy Izrael igazi célja nem az áldozatbemutatás, hanem a rabszolgaságból való szabadulás. Megkeményítette tehát a szívét, hallani sem akart erről a kivonulásról. „Ki az a Jahveh, hogy hallgassak szavára, és elengedjem Izraelt? Nem ismerem én az Urat, és nem engedem el Izraelt”. (Kiv 5,2) Tíz rettenetes csapással sújtotta az Úr a hatalmas birodalmat. A fáraó makacsságát azonban mindez nem törte meg. Nem akarta tudomásul venni, hogy Jahveh úr a természeten. Be kellett bizonyítania azt is, hogy Ő az élet és halál korlátlan Ura. Megparancsolta Izraelnek Mózes közvetítésével, hogy készüljenek fel a kivonulásra. Ez a tény véresen komoly lesz. „Ennek a hónapnak tízedik napján vegyen mindenki, családonként és házanként, egy-egy bárányt. Ha háznépének száma kevés egy bárány elfogyasztásához, vegye maga mellé háza legközelebbi szomszédját, annyi személyt, amennyi elég egy bárány elfogyasztásához. A bárány hibátlan, hím, egyesztendős legyen… Azután tartsátok őrizet alatt ennek a hónapnak tizennegyedik napjáig! Akkor estefelé vágja le azt Izrael fiainak egész sokasága! Vegyenek a véréből, és kenjék be mindkét ajtófélfát és a szemöldökfát azokban a házakban, amelyekben elfo­gyasztják. A húsát pedig egyék meg azon az éjszakán, tűzön sütve, kovásztalan ke­ nyérrel, keserű salátával. Ne egyetek belőle se nyersen, se vízben főzve, hanem csak tűzön sütve… Semmi se maradjon belőle reggelre! Így egyétek: derekatokat övezzétek fel, sarutok legyen a lábatokon, bototokat tartsátok a kezetekben, és sietve egyétek, mert az Úr Pászkája,(vagyis Átvonulása) ez”. (Kiv 12,1-11) Isten tehát egy bárányt rendelt feláldozni minden családban. A vérével az utca felől kellett megkenni az ajtó keretét, hogy az arra járók jól láthassák, ebben a házban valami nagyon komoly dolog történik. Ez tehát hitvallás volt az egyiptomiak felé. Isten ugyan úgy említi, hogy amikor átvonulok Egyiptomon, elveszem minden elsőszülött fiú életét, kezdve a fáraó trónörökös fián egészen az utolsó rabszolga elsőszülött fiáig, de ahol látom a vért, ott átvonulok anélkül, hogy elvenném az elsőszülöttek életét. Így menekülnek meg a bárány vére által hívő népemnek fiai. Ezt Isten B áránya

27

a bárányvacsorát minden évben meg kellett ismételni minden zsidó családban. A későbbi nemzedékeket pedig meg kellett tanítani a bárányvacso­ra jelentésére. De nemcsak a múltat kellett magyarázni, hanem azt az isteni ígéretet is, hogy majd ha eljön a Messiás, akkor az Ő vére megmenti az összes embert az örök haláltól, aki hisz Benne. Ezért kellett Jézus halála előtt utoljára érvényesen előkészíteni és megenni a bárány-vacsorát. Azután már értelmetlen és érvénytelen volt, hiszen Jézus ott saját testét és vérét nyújtotta már a jelenlévőknek, miután az ószövetségi bárányt és a hozzá járó bor és kovásztalan kenyér nagy részét elfogyasztották. Itt már az Isten Báránya van jelen istenemberi lényével. Létrehozza a régebben megígért nagy ajándékot: Testét és Vérét adja apostolainak és a jelenlévőknek minden veszedelem, főleg a lelki halál ellen, de nem kívül keni meg őket, mint egykor az egyiptomi zsidó házakat, hanem megeszik, megisszák, belülről árasztja el őket a legtökéletesebb isteni védelem, az egyesülés. Aztán gondoskodik a jövendő nemzedékekről is: megadja a hatalmat, sőt parancsot tanítványainak, hogy ezt a belső védelmet biztosítsák minden hívőnek, bármilyen néphez tartozzanak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. (Lk 22,19) Másnap pedig befejezi az igazi Bárányvacsora szertartását azzal, amivel Egyiptomban a szertartás elkezdődött: A Bárányt kegyetlen kínok között megölték a Golgotán. „Meghalt, meg­halt az ártatlan Bárány, Vértől ázott szent kereszt oltárán.” (Ho 67B 1)

5. Isten Báránya, Jézus Krisztus A zsidók húsvéti báránya tehát csak előképe volt a világot megváltó Isten Bárányának, Jézus Krisztusnak. Már az első századokban feltette a szónoki kérdést az egyik keleti egyházatya: Mit mondasz, Mózes? Az oktalan kisbárány vére megmentette a zsidók házában élő elsőszülötteket? De a választ is megadja: csak előre jelezte, hogy az Isten Fiának, aki érettünk emberré lett, érettünk kiontott drága vére az a hatékony erő, amely a világtörténelem összes bűnét le tudja mosni. Ezért énekli az Egyház a húsvéti mise prefációjában Jézusról, hogy ő az „igazi húsvéti bárány”. Szent Péter írja: „Járjatok szent félelemmel zarándokságotok idején, tudva, hogy nem romlandó ezüstön vagy aranyon történt a megváltásotok az atyáitoktól rátok hagyományozott hiú életmódotokból, hanem a szeplőtelen Iste n B ár ány a

28

és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén, akit az Atya ugyan a világ alkotása előtt szemelt ki, de az utolsó időben jelentett ki tiértetek. Általa hisztek Istenben, aki őt feltámasztotta halottaiból, és dicsőséget adott neki, hogy Istenben legyen a hitetek és reményetek”. (1Pét 1,17-21) Evangéliuma elején utal erre János evangéliuma: Keresztelő János „másnap látta, hogy Jézus közeledik hozzá. Erre így szólt: Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét”. Jn 1,29) Mennyei látomásai között ugyancsak szerepel az értünk megölt Bárány, aki hatalmat kap a titkok tekercsének felnyitására: „Nagyon sírtam, mert senkit sem találtak méltónak, hogy a könyvet felnyissa, vagy abba beletekintsen. Erre a vének közül az egyik így szólt hozzám: Ne sírj! Íme, győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid sarja, hogy felnyissa a könyvet, és felbontsa annak hét pecsétjét. Akkor láttam, hogy íme, a trón és a négy élőlény között és a vének között a Bárány állt mintegy megölve. Hét szarva és hét szeme volt, amelyek Istennek az egész földre küldött hét szelleme. Odament, és átvette a trónon ülő jobbjából a könyvet. Amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt, mindegyiküknek hárfája és arany csészéje volt, tele illatszerekkel, amelyek a szentek imádságai. Új éneket énekeltek, amely így hangzott: Méltó vagy, Uram, hogy átvedd a könyvet, és felnyisd annak pecsétjeit, mert megöltek, és saját véreddel megváltottál Istennek, minden törzsből, népből, nyelvből és nemzetből, és Istenünk királyságává és papjaivá tetted őket, és uralkodni fognak a föld felett”. (Jel 5,4-10) Mivel Isten Bárányáról van szó, érthető, hogy már az előkép, az egy éves bárányka is teljesen épp kellett legyen: „a bárány hibátlan, hím, egyesztendős legyen!” (Kiv 12,5) Bűntelenségére maga Jézus is keményen hívja fel ellenfelei figyelmét: „Ki vádolhat engem közületek bűnnel?” (Jn 8,46) Megtestesülésének célja a bűnök eltörlése, amire csak ő, a bűntelen volt képes: „és tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűneinket, és benne nincsen bűn”. (1Jn 3,5) Ószövetségben megmaradt testvéreinek magyarázza a Zsidókhoz írt levél szerzője, hogy az Ószövetség nem is tudott bűnöket eltörölni: „Mert ha bakok és bikák vére, és az üszők elhintett hamva a tisztátalanokat megszenteli a test megtisztulására, mennyi­vel inkább fogja Krisztus vére, aki az örök Lélek által önmagát adta szeplőtelen áldozatul Istennek, hogy megtisztítsa lelkiismeretünket a halott tettektől, és az élő Istennek szolgáljunk! Így tehát egy újszövetség közvetítője: ő, aki halálával megszabadított az első szövetség alatt történt Isten B áránya

29

törvényszegésektől, hogy a meghívottak elnyerjék az örökké tartó örökség ígéretét”. (Zsid 9,13-15) A Bárány tette szabaddá a földtől a kiváltságosak kórusát: „új éneket énekeltek a trón előtt, a négy élőlény és a vének előtt; és senki más nem tudta megtanulni azt az éneket, mint az a száznegyvennégyezer, akik meg vannak váltva a földről”. (Jel 14,3)

6. Jézus Krisztus, az igazi húsvéti bárány A keresztény hagyomány, amely szerint Jézus Krisztus az igazi húsvéti bárány, a mi Urunk, Jézus Krisztus Egyházával egyidős. Amikor súlyos vérfertőzés történt Korintusban, Pál apostol ítéletet hirdetett fölötte a kovásztalan húsvéti kenyérrel példálózva: „Olyan paráznaság, amilyen még a pogányok közt sincs, hogy tudniillik valaki az apjának feleségével él. És ti még fel vagytok fuvalkodva, ahelyett, hogy inkább szomorkodnátok, és eltávolítanátok magatok közül azt, aki ezt a dolgot tette. Én ugyan test szerint távol, de lélek szerint jelen vagyok, már ítéletet mondtam, mint jelenlévő arról, aki így tett. A mi Urunk Jézus nevében fonódjék egybe a ti lelketek és az enyém, és ami Urunk Jézus hatalmával adjuk át az ilyet a sátánnak, testének vesztére, hogy a lélek üdvözüljön az Úr napján… Nem tudjátok, hogy egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti? El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, hisz valójában kovásztalanok vagytok! Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták. Üljünk tehát ünnepet, de ne a régi kovásszal, sem a rosszaság és a gonoszság kovászával, hanem az egyeneslelkűség és az igazság kovásztalanságával”. (1Kor 5,1-8) Pál apostol ezt a levelét az 55-57-es esztendőkben írhatta. Akkor is azzal a ha­gyományos meggyőződéssel ünnepelték keresztény őseink úgy a hús­­­vétot, hogy Jézust a kovásztalanok első napja előtti napon adták halálra: „Jézust Kaifástól a helytartóságra vezették. Kora reggel volt. Ők nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és megehessék a húsvéti bárányt”. (Jn 18,28). „A húsvét készületnapja volt akkor, körülbelül hat óra”. (Jn 19,14) A mi időszámításunk szerint ez déli tizenkét órát jelent. A törvény előírása szerint ebben az órában volt szokás a templomban föláldozni a húsvéti bárányvacsorára szánt állatokat. Jézus tehát ragaszkodott ezekhez az időpontokhoz, hogy kétség ne férjen Isten akaratának valóra válásához: az igaz Bárány betöltötte a zsidó előkészületet, befeIste n B ár ány a

30

jezte a régi hagyományt, lezárta a bárányáldozatot, és Isten igazi Báránya került annak helyére. A húsvéti bárány leölése alkalmával gondosan vigyáztak arra, hogy Isten parancsa szerint csontot ne törjenek az áldozati bárányban. Ez is arra mutatott, hogy a keresztre feszített Jézus csontjait sem fogják megtörni. Ez a rendelkezés Róma alapítása előtt félezer évvel hangzott el. Csak Isten tudta, hogy majd a Messiás kivégzése idején az a jövendő nagyhatalom milyen módon végezteti ki a halálra ítélteket. Még kevésbé lehetett előre tudni, hogy Jézus csontjainak épen maradása nagyon is szokatlan eset volt. A keresztre feszítés után lassan haltak meg a büntetettek. Az őrök azért szokták szétroncsolni a lábcsontjaikat, mert az szörnyű fájdalmat okozott, siettette a halált. De utána le is vették őket a keresztről, mert elmenekülni nem tudtak. Amikor Jézus meghalt, a vele együtt felfeszített rablók nagyon is éltek. „A zsidók pedig, mivel készület­ nap volt, kérték Pilátust, hogy törjék meg lábszárcsontjaikat, és vegyék le őket, hogy a testek ne maradjanak ott a kereszten szombatra, mert az a szombat nagy nap volt. Odamentek tehát a katonák, és eltörték a lábszárát először az egyik vele keresztre feszítettnek, aztán a másiknak. Amikor azonban Jézushoz értek, mivel látták, hogy ő már meghalt, nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona lándzsával megnyitotta oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki”. (Jn 19,31-34) Az evangélista érti az összefüggéseket, meg is írja okulásunkra: „Mert ezek azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: Csontját ne törjék össze. (Kiv 12,46; Zsolt 34,21) Egy másik Írás pedig azt mondja: Látni fogják azt, akit keresztülszúrtak”. (Zak 12,10) (Jn 19,36-37) Méltán imádkozzuk értő és együtt érző szívvel húsvéti liturgiánkban: „a mi húsvéti Bárányunk feláldoztatott”. Igaz, nem messze a Golgotától százával áldozták fel Jézus szenvedésével egy időben az az évi bárányvacsora kis áldozatait, de az már nem a mi húsvétunkról szól.

7. A győzelmes Bárány A mennyei Bárányról kell még megemlékeznünk. Isten Bárányának az volt a küldetése, hogy alázatos szenvedésével váltsa meg a világot a gőgös sátán karmai közül. Ragyogóan mutatja be ezt Szent Pál a Filippiekhez írt levelében: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való Isten B áránya

31

egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy a Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr! Az Atyaisten dicsőségére”. (Fil 2,5-11) Ezt a hősi küldetést a szelíd, megadó bárány képében hajtotta végre, amint láttuk eddigi elmélkedéseinkben. Ezután azonban jönnie kellett a megdicsőülésnek, mint a Filippi levél is logikusan hozza Isten akaratát. De ugyanezt mondja Dávid is: „Szólt az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomra, amíg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem”. (Zsolt 110,1)Az utolsó szentírási könyv, a Jelenések könyve fontosnak tartja, hogy ezt a húsvéti Bárány eszmeiséget a mennyei boldogság megdicsőülésében magasztosítsa fel. „Akkor láttam, hogy íme, a trón és a négy élőlény között a Bárány állt mintegy megölve… Odament és átvette a trónon ülő jobbjából a könyvet…(A négy élőlény és a huszonnégy vén) új éneket énekeltek, amely így hangzott: Méltó vagy, Uram, hogy átvedd a könyvet és felnyisd annak pecsétjeit, mert megöltek, és saját véreddel megváltottál Istennek, minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből, és Istenünk királyságává és papjaivá tetted Őket, és uralkodni fognak a föld felett. Sok angyalt láttam, és hallottam szavukat a trón körül, s az élőlényekét és a vénekét, és számuk ezernyi ezer volt, akik hangosan azt kiáltották: „Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom és gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás! Minden teremtmény, amely az égen van, a földön és a föld alatt, és amely a tengeren és a tengerben van, mindezeket hallottam, amint azt mondták: A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkön-örökké!” (Jel 5,6-7.9-13) Itt tehát hangsúlyozza az apostol, hogy a gyen­ge és kiszolgáltatott Bárány kap elégtételt a vállalt megváltásért. De utána lelkesen dicsőíti a győzelmes Bárányt, aki bátor oroszlánként harcolt és győzelmet aratott a gonosz hatalmán, ki is szabadította az emberiséget rabságából. Ne sírj! Íme, győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid sarja”. (Jel 5,5) János az angyalok harcában is a Bárány győzelmét látja: „Ekkor nagy harc támadt az égben: Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal. A sárkány és angyalai harcoltak, de nem diadalmaskodtak, sem helyük Iste n B ár ány a

32

nem volt többé az égben. Ekkor letaszították a nagy sárkányt, az őskígyót, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki elcsábítja az egész világot. Letaszították a földre, és vele együtt angyalait is letaszították. Ekkor nagy hangot hallottam az égben, amely így szólt: Most lett a mi Istenünké az üdvösség, az erő és a királyság, a hatalom pedig az ő Krisztusáé, mert letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádat emelt ellenük Istenünk előtt. Ők pedig legyőzték őt a Bárány vére és a tanúságtétel igéje által, s nem kímélték saját életüket mindhalálig”. (12,7-11)

8. Az égi Bárány Az égi Bárány beteljesíti ígéreteit a mennyei boldogságban. Itt a földön az emberi jólét jele a víz és az ennivaló bősége. Itt a munka árán szerzi meg az ember ezeket a javakat. Odaát pedig Isten és a Bárány nyújtja nekünk mindazt, ami boldogságunk alapja: „Azután megmutatta nekem az élet vízének folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, és Isten és a Bárány királyi székéből fakadt. Utcája közepén és a folyó mindkét partján az életfája volt, amely tizenkétszer terem gyümölcsöt, minden egyes hónapban meghozza a maga gyümölcsét; és a fa levelei a nemzetek gyógyulására szolgálnak. Nem lesz többé átok a városon, hanem Isten és a Bárány királyi széke áll benne, és szolgái szolgálnak neki. Látni fogják az ő arcát, és homlokukon lesz az ő neve. Nem lesz többé éjszaka, és nem lesz szükségük lámpafényre, sem napfényre, mert az Úr, az Isten világosítja meg őket, és ural­ kodni fognak örökkön-örökké”. (Jel 22,1-5) Érdekes megfigyelnünk, hogy a mostani környezetszennyezés helyett, mint ígér a Bárány kristálytiszta és ragyogó folyóvizet, az élet fájának havonta beérő termését, és leveleinek orvosi hatását a nemzetek gyógyulására ingyen mindenkinek. A Bárány Istennel együtt fogadja a mennyországhódoló imádását. (5,8.13) „Ezután nagy sereget láttam, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből, néptörzsből, népből és nyelvből a trón előtt és a Bárány előtt állni, hosszú fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaággal, és hangosan azt kiáltották: Üdv a mi Istenünknek, aki a trónon ül és a Báránynak”. (7,9-10) A Báránynak isteni hatalma van. A régtől lezárt pecsétes iratot ő nyitja ki, ő hajtja végre Isten örök végzéseit a gonoszok ellen: „Láttam, amint a Bárány felnyitott egyet a hét pecsét közül, amint mennydörgésszerű hangIsten B áránya

33

on így szólt: Jöjj! És láttam egy fehér lovat, a lovon ülőnek íj volt a kezében, és megkoronázták, ő pedig diadalmasan kivonult, hogy győzzön”. (6,1-2) Gonosz ellenségei pedig összeomolnak a büntetés idején: „A föld királyai, a fejedelmek, a hadvezérek, a gazdagok és az erősek, minden szolga és szabad ember a hegyek barlangjaiba és kősziklái közé rejtőzött, és azt mondták a hegyeknek és a kőszikláknak: Omoljatok ránk és rejtsetek el minket a trónon ülő elől és a Bárány haragja elől! Mert elérkezett az ő haragjuk nagy napja, és ki képes megállni azon?” (6,15-17)A sátán és gonosz vadállatai ellen vívott világvégi nagy harcban a Bárány lesz a győztes: „Harcolni fognak a Bárány ellen, de a Bárány legyőzi őket, mert ő az uraknak Ura és a királyoknak Királya; akik pedig vele vannak, azok hivatottak, választottak és hűségesek”. (17,14) „Ruhája és ágyéka fölé ez van írva: Királyok Királya és uralkodók Ura”. (19,16) Amikor pedig félelmetes oroszlánként kivívta győzelmeit, megtarthatja lakodalmát az mennyei Jeruzsálemmel, az Egyház jelképével. Ekkor már újra szelíd Bárány-létének jelét ölti magára: „Örvendezzünk és vigadjunk, és adjuk meg neki a dicsőséget, mert eljött a Bárány menyegzője és a jegyese felkészült. Ekkor így szólt hozzám: Írd meg: Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzős lakomájára! Majd azt mondta nekem: „Ezek Isten igaz igéi”. (19,7.9) „Akkor odajött hozzám a hét angyal közül az egyik, akiknél az utolsó hét csapással teli csésze volt, és így szólt hozzám: Gyere; megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány jegyesét! Lélekben elvitt egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely a mennyből szállt alá Istentől, ahol Isten fényessége volt, és amelynek világossága hasonló volt a drágakőhöz, a kristálytiszta jáspishoz”. (21,9-11) Ezzel a gondolattal fejeződjék be az Isten Bárányának csodálatos titka: a Bárány Pásztorrá változik, aki a fentebb ismertetett élő vizekhez vezeti üdvözült népét.

•

Iste n B ár ány a

34

Isten B áránya

35

„ITT VAN AZ ÚR, BENNE REMÉNYKEDTÜNK: VIGADJUNK ÉS ÖRÜLJÜNK” (Iz 25,6-10a)

Remény a Bibliában Szenvedés a Bibliában

Iste n B ár ány a

36

R emény a Bibli áb an

37

REMÉNY A BIBLIÁBAN

1. A remény, mint isteni erény A remény erény. Az erény lelki erő, amellyel könnyen, gyorsan megtehetjük az erkölcsi jót. A sokféle erény között találunk: három isteni erényt, amelyeknek tárgya maga Isten: hit, remény, szeretet. Ezek közül most részletesen foglalkozunk a remény erényével. Folyamatosan vizsgáljuk, mit mond erről a Biblia, mit üzen nekünk erről Isten a kinyilatkoztatás különböző forrásaiban. Általános értelemben a remény az akarat válasza egy olyan az értelem által meglátott jóra, amelynek elérése nem csak tőlünk függ: szeretnénk birtokba venni, és bízunk abban, hogy a szükséges segítséggel a vágyott célt el is fogjuk érni. Teológiai értelemben a remény erény, amely készségessé teszi akaratunkat arra, hogy megtéve mindent, ami üdvösségünkhöz szükséges, bizalommal várjuk Isten segítségét, amellyel eljuttat természetfölötti végső célunkhoz, Önmagához. (Magyar Katolikus Lexikon, XI. k.550) A remény az emberi élet igen fontos értéke. Állítják, hogy „utoljára a remény hal meg”. Az összes többi látható világi érték elpusztul vagy teljesen átalakul, az ember örök életre van hivatva. Ezt Isten azzal jelzi a teremtés-történetben, hogy külön be­ vezeti az emberteremtő szándékát: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”. (Ter1,26) Ez azt jelenti, hogy Isten az embert a maga szeretetközösségének, a Szentháromságnak mintájára teremti. A férfi és a nő szeressék meg egymást annyira, hogy elhagynak mindenkit, és egymás boldogítására szeretetközösséget hoznak létre, majd ebből fakad szerelmük gyümölcse, a gyermek, és jön létre a földi hármasság. Életük a földön folytonos, másokat is segítő, boldogító szeretetben teljék, parancsolja nekik, így istenképségük földi életük végére teljessé válik, Isten pedig a maga természetfölötti világába emeli őket. Ott már úgy élnek, mint az angyalok. (Mt 22,30) Ez a boldogság örök: minden jónak egyszerre történő tökéletes birtoklása. Ilyen a földön nincs, mert ha minden jót birtokolni tudnánk, R e mé ny a Bibl i áb an

38

R emény a Bibli áb an

39

amit szeretnénk, a félelem bennünk motoszkálna, hogy ez folyamatosan nem maradhat így. Isten tehát megadta a célt, az eszközöket is biztosította hozzá: az embert gyermekévé fogadta, megajándékozta halhatatlansággal és sok más kegyelemmel. Reményük tehát biztos volt, hogy életük végső célját, Istenboldogító színe-látását elérik. Ezt azonban az égből pokolba zuhant sátán irigyelte, és az embert bűnre csábítva meg akarta fosztani csoda­szép reményétől, hogy boldog földi élet után még boldogabb mennyei életben legyen része. Egy nagyon sokat szenvedett férfi, Madách Imre megtalálta a maga földi pokoljárására az orvosságot. 1861-ben megírta Az ember tragédiája című művét. A sátán vezette Ádámmal álomlátásban végig járatja a történelmet a XIX. századig, majd prófétai sejtésekkel további sorsunkat. Az első embert rengeteg szenvedéssel, csalódással ki akarja ábrándítani Isten boldogság-tervéből, el akarja venni tőle a reményt. Ádám az utolsó színben öngyilkosságra szánja el magát, hogy megakadályozza az emberi sors szörnyűségeit. Isten azonban Éva szavával helyre igazítja a megbicsak­ lott gondolatsort: „Mert ami eddig kétséges vala, Most biztosítva áll már a jövő! Hogyan? Tudom, fel fog mosolyogni arcod, Ha megsúgom. De jöjj hát közelebb: Anyának érzem, oh, Ádám, magam” És hiába gúnyolja a sátán: „Miért is kezdtem emberrel nagyot, Ki sárból, napsugárból össze­ gyúrva, Tudásra törpe, és vakságra nagy” „De, oh, Uram, ki fog feltartani, hogy megmaradjak a helyes úton? Elvontad tőlem a vezérkezet, hogy a tudás gyümölcsét ízlelém. Karod erős - szíved emelkedett: Végtelen a tér, mely munkára hív. S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd Szünetlenül, mely visszaint s emel. Csak azt kövesd. S ha tett dús életed zajában elnémul ez égi szó, E gyenge nő tisztább lelkülete, Az érdekek mocskától távolabb, Meghallja azt, és szíverén keresztül Költészetté fog és dallá szűrődni Balsors s szerencse közt mind-egyaránt, Vigasztaló, mosolygó genius.”

2. Költői megfogalmazások A mély hitű ember nem rémül meg a bűnt követő sátáni zavarkeltés közepette sem. Lesújtja a kilátástalanság éjszakája, megtöri lendületét a sikertelenség és a gonoszság összefogása, de azért ott él lelkében az Isten R e mé ny a Bibl i áb an

40

által belénk oltott remény. Madáchnál a zárószó adja meg ezt az örök fénysugarat a sötétlő felhők között az Úr ajakáról: „Mondottam ember, küzdj´ és bízva bízzál!” Az egyik legnagyobb magyar költő Arany János, aki csodálatos istenhitéről sokszor tesz tanúságot költészetében, így fogalmazza meg becsületes, gyermeke jövőjéért aggódó igazi édesapaként ezt a gondolatot: „Mert szegénynek drága kincs a hit, Tűrni és remélni megtanít: S néki, míg a sír rá nem lehel, Mindig tűrni és remélni kell. Óh, ha bennem is, mint egykor, épen Élne a hit, vigaszul nekem! Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem. Majd ha látod, érzed a nyomort, Melyet a becsület válla hord; Megtiporva az erényt, az észt, Míg a vétek irigységre készt, S a butának sorsa földi éden; Álljon a vallás a mérlegen: Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem. És, ha felnővén, tapasztalod, hogy apáid földje nem honod, S a bölcsőd s koporsód közti űr Századoknak szolgált mezsgye ül; Lelj vigasztalást a szent igében: „Bujdosunk e földi téreken” Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem. Oh, remélj, remélj egy jobb hazát! S benne az erény diadalát: Mert különben sorsod és e föld Sorsod ellen zúgolódni költ. Járj örömmel álmaid egében, Útravalód e csókom legyen: Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem!” (Fiamnak) Kérd Istentől a mindent értelmessé tévő mennyei reményt, hogy biztosan eléred az örök boldogságot, benne minden türelmed, becsületességed, jó tetteid és szenvedéseid jutalmát, és ezek állandó gyakorlásához a szükséges kegyel­ meket. Nem csodálom, hogy a kritikusok háttérbe szorítják koszorús költőnket ahelyett, hogy tőle tanulna a magyar ifjúság magyar kultúrát és felelős felnőtt-létet. Viszont ha valaki csak evilági értékekben remél, könnyen csalatkozik és összetörik a lelke: „Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak remény! Kit teremt magának a boldogtalan, S mint védangyalának Bókol untalan. Sima száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak: mégis megcsalál. – Kertem nárciszokkal Végig ültetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt, S égi boldogsággal Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé. Egy híját esmértem Örömimnek még: Lilla szívét kértem S megadá az ég. – Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, zöld fáim Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom Téli kínra vált; Régi jó világom R emény a Bibli áb an

41

Méltat­lanra szállt. Óh, csak Lillát hagytad volna, Csak magát nekem; Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat Nem irigyleném. – Hagyj el, óh, Reménység! Hagyj el engemet: Mert ez a keménység úgyis eltemet. Érzem, e kétségbe` Volt erőm elhágy. Fáradt lelkem égbe, Testem földbe vágy. Nékem már a rét hímetlen, a mező kisült, a zengő liget kietlen, a nap éjre dűlt. – Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! – Isten véletek!” (Csokonai Vitéz Mihály, a Reményhez) Pompás költői megfogalmazások után újra a Bibliához térünk vissza, mert minket igazán csak Isten kinyilat­ koztatott szava tud biztonságosan irányítani ebben a fontos témakörben. Zűrzavaros világunkban elsősorban bibliai erőforrásokra kell lelnünk és hagyatkoznunk.

3. Remény a Bibliában Láttuk, hogy ihletett költők is milyen tévesen képzelik el emberi boldogságukat, amikor földi vágyak irányítják képzeletüket. Ezek a vágyak nem mindig teljesülnek. Ilyenkor csalódottan emlegetik: „Földiekkel játszó égi tünemény, Istenségnek látszó csalfa, vak remény, Csak maradj magadnak, biztatóm valál, Hittem szép szavadnak mégis megcsalál.” (Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez) Amikor keresztény módon beszélünk a reményről, akkor mindig, mint isteni erényről szólunk. Arról a lelkierőről, amely könnyen, gyorsan belekapaszkodik Isten ígéretébe, hogy minden embert a mennyei boldogságra hívott meg, ennek elnyeréséhez megadja a szükséges kegyelmeket. Ezért írja Pál apostol: „Ne foglalkozzanak mesékkel és vég nélküli nemzetségtáblákkal, amelyek inkább szőrszálhasogatáshoz vezetnek, mint az Isten szerint való rendhez, amely hiten alapszik” (1Tim 1,4), tehát nem emberi vágyak, nem a zsidók mentsváraként szereplő ábrahámi leszármazás az örök boldogság eszköze, hanem Jézus eget nyitó kereszthalála. Mindenkinek át kell formálódnia: „Ők azonban a jobb felé törekszenek, a mennyei felé. Ezért Isten nem szégyelli őket, amikor őt Istenük­nek hívják, hisz várost készített nekik. (Zsid 11,16) „Ez az ígéret, amelyet ő ígért nekünk: az örök élet.” (1Jn 2,25) Ebben az ígéretben nem kisebb öröm rejlik, mint Isten birtoklása, a remény teljesülése „Sze­ retteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik R e mé ny a Bibl i áb an

42

leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van.” (1Jn 3,2) Mivel az örök boldogságot kiérdemelni nem lehet, vagyis semmit nem tudunk tenni, amivel Istent kötelez­hetnénk arra, hogy minket mennyországába bevigyen, azért az Isten ígéretében mindvégig bizakodnunk, tehát remélnünk kell. Ezért jó mindig felindítanunk az isteni erényeket: „Istenem, hiszek tebenned, mert örökké igazmondó vagy. Istenem, remélek tebenned, mert végtelenül hű és irgalmas vagy. Istenem, szeretlek téged, mert végtelenül jó és szeretetreméltó vagy”„a hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk.” (Zsid 11,1) Isten parancsolja, hogy reménykedjünk, de azt is, hogy tegyünk meg minden jót az üdvösség érdekében, vagyis egész életünk az igazság és a szeretet szolgálatában álljon. A szeretet feltételezi azt, hogy egész életemet mások boldogítására szentelem, és nem várok cserébe földi viszonzást. Ebben az esetben ugyanis Isten kötelezi önmagát, hogy annyi boldogságot biztosít nekem, amennyit én nyújtottam itt a földön másoknak. Ez a három isteni erény összetartozik, egymást segítik, kiegészítik az üdvösség munkálásában. Erre utal Pál apostol: „Gondolunk Istenünk és Atyánk előtt a mi Urunkban, Jézus Krisztusban való hitetek gyümölcseire, fáradozó szeretetetekre és türelmes reményetekre.” (1Tessz 1,3) Másutt is utal erre az összetartozásra:„Mert mi a Lélek által hitből várjuk a megigazulás reményét.” (Gal 5,5)

4. Ószövetség A remény Jahveh áldásainak ajándéka Amikor az első emberpár bűnével elveszítette a megszentelő kegyelmet, az istengyermekség eszközét és az üdvösség feltételét, Isten nem vetette rögtön örök kárhozatra sem őket, sem leszármazottaikat. Bánatukat látva megszánta őket, és reményt gyújtott szomorú szívükben: „Ellenségeskedést vetek közéd (sátán) és az asszony közé, a te ivadékod és az ő (asszony) ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod.” (Ter 3.15) A Biblia lapjain azonban igazán csak Ábrahám történetével jelenik meg a remény, bár ez még először csupán egy földre és felesége, Sára termékenységére vonatkozik: „Menj ki földedről és atyád házából arra a földre, R emény a Bibli áb an

43

amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté teszlek és megáldalak. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (Ter 12,1.3) Századok múlva sem lesz magasabb rendű Izrael reménye: Istentől csak az Ígéret-földjét és ott földi boldogságot remél. (Kiv 3,8.17; 23,27-33) Izrael nagyon ostobán viselkedett, amikor Jahveh-t, minden javának forrását elhagyva kőből, vasból, fából fabrikált bálványokhoz pártolt, amik semmit sem tudtak adni nekik. Nagy Sándor halála után a zsidó nép Antióchosz Epifánész uralma alatt élt, akinek az az ötlete támadt, hogy megszünteti népének nemzeti sajátosságait, elveszi nyelvüket, hitüket, szertartásaikat, identitástudatukat. Mint mindenütt, köztük is akadtak kollaboránsok, akik így agitálták a nagy többséget: „Rajta, szövetkezzünk a körülöttünk lakó népekkel, mert az óta szakadt ránk a sok baj, amióta elkülönültünk tőlük.” (1Makk 1,11) Ez a megfogalmazás ugyan jóval későbbi, mint maga az Úrhoz való hűtlenség kezdete, de akkor is érvényes volt, mint gondolkodás. Jeremiás próféta figyelmezteti kortársait: „Adjatok az Úrnak, a ti Isteneteknek dicsőséget, mielőtt besötétedne, és mielőtt megbotlana lábatok a homályos hegyeken! Világosságra vártok, de ő a halál árnyékává teszi azt, sötét felhővé változtatja” (Jer, 13,16), „Az Úr, a mi Istenünk megsemmisített minket, és mérgezett vizet itatott velünk, mert vétkeztünk az Úr ellen. Békességre vártunk, de nincs semmi jó, a gyógyulás idejére, de íme, rettenet.” (Jer, 8,14-15). Ez lett a vége a nagy tévedésnek, hogy mindent, amit Isten valóban megadott, emberi babonákkal akartak biztosítani. Ostoba hitehagyásukra Ozeás ajánl orvosságot: „Térj vissza Istenedhez! Tartsd meg az irgalmat és az igazságot, és remélj mindenkoron Istenedben!” (Oz 12,7) a végső boldog­ságot csak az Úr adhatja. Benne kell remélni. Mennyire örök vonás ez a gondolkodás. A legújabb kori történelem, a volt keresztény Európa és hazánk is ennek köszönheti romlását: sokan elhagyták Istent, Jézust, és a pénzt imádva bajba sodortak mindent. A hosszú babiloni fogság idején megrokkant Izrael reménye. Isten a köztük élő Ezekiel prófétát részesíti vigasztaló látomásban. Egy óriási rétre vitte, amelyet vastagon fedtek kiszáradt emberi csontok. „Akkor azt mondta nekem: Emberfia, ezek a csontok Izrael háza; ők azt mondják: Kiszáradtak csontjaink, elveszett a reménységünk, elvesztünk! Azért prófétálj és mondd nekik: Így szól az Úr Isten: Íme, én megnyitom sírhantjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem, és bevezetlek titeket Izrael földjére, és megtudjátok, hogy R e mé ny a Bibl i áb an

44

én vagyok az Úr.” (Ez 37,11-13) Prófétatársa is biztatja népét: „Várom az Urat, aki elrejtette arcát Jákob háza elől, és benne remélek. Íme, én és a gyermekek, akiket nekem adottaz Úr, jelek és csodák vagyunk Izraelben a Seregek Urától, aki a Sion hegyén lakik. És ha így szólnak hozzátok: Forduljatok a halottidézőkhöz és a jövendőmondókhoz, akik suttognak és mormolnak, miért ne fordulna a nép az Istenéhez, az élők ügyében a halottakhoz? Utasítsátok őket a tanításhoz és tanúbizonysághoz! Bizony, olyan dologról beszélnek, amelynek nincs hajnala.” (Iz 8,17-20) Aki meg­ érti, hitre ébreszti az Úr, az megmenekül: „íme, az Úr rajta tartja szemét a bűnös országon: eltörlöm azt a föld színéről; de nem semmisítem meg teljesen Jákob házát, mondja az Úr.” (Ám 9,8)

5. A jövő reménye Izrael reménye az élet sokféle adományára vonatkozott. Prófétái jöven­ döléseiből számukra elemi erővel az csendült ki, hogy Jahveh gondját viseli Izraelnek. Megadja majd azt a békét, melyet ellenséges szomszédi miatt nem birtokolhatott, s amelytől megfosztották a távolabbi nagyhatalmak, elsősorban Asszíria és Babilon, lehetséges ellensége Egyiptom is. Mivel Isten megígérte Dávidnak, hogy trónja unokái által örökösen megmarad, lassan úgy érezték, hogy ez a dávidi ország kitágult keretű ismétlődése lesz Dávid történelmi királyságának. Ez a remény földies színezetű: „Felüdítem a papok lelkét kövér falatokkal, és népem jóllakik javaimmal.” (Jer, 31,14) A sok szenvedés után a fogság megalázottsága és elnyomása helyett új, szabad világot remélnek: „Azon a napon meghallgatom az eget, az pedig meg­hallgatja a földet, s a föld meghallgatja a gabonát, a bort és az olajat, azok pedig meghallgatják Jezreélt. S én elültetem magamnak az országba, és irgalmazok annak, aki „Nincs irgalom” volt. És azt mondom „Nem az én népem” -nek: Népem vagy te, s ő azt mondja: Istenem vagy te. (Oz 2,23-26) Izajás hasonló szép prófétai képet fest a jövendő természetes boldogságáról: „Végül kiárad ránk a lélek a magasból, és a sivatag gyümölcsöskertté válik, a gyümölcsöskert pedig erdőnek számít. Jog lakik majd a sivatagban, és igazság honol a gyümölcsöskertben. Az igazság műve béke lesz, az igazság eredménye pedig nyugalom és biztonság örökre. Népem békés otthonban R emény a Bibli áb an

45

lakik, biztonságos hajlékokban és gondtalan nyugalomban.” (Iz 32,15-18) Ezekből a prófétai megnyilatkozásokból markánsan kitűnik, hogy ők is csak a földi boldogság reményéig jutottak el. Talán innen ered Hiszkija király rémülete is az élete végét bejelentő prófétai szóra: „Napjaim közepén kell elmennem az alvilág kapuiba, megfosztva hátralévő éveimtől! Azt mondtam: Nem látom az Urat az élők földjén, nem látok többé embert a világ lakói között.” (Iz 38,10-11) Istentől remegve kéri a földi boldog lét folytatását: „Uram, benned remél a szívem, hadd éljen a lelkem, gyógyíts meg, és éltess engem.” (Iz 38,16) A próféták írásaiból az is kitűnik, hogy vágyakozva kérik, Isten ismerete töltse el az embereket: „Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szent hegyemen, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, mint ahogy a vizek betöltik a tengert. Ez történik majd azon a napon: Jessze sarja a népek zászlajaként áll, őt keresik a nemzetek, és lakóhelye dicsőséges lesz.” (Iz 11,9-10) Ennek oka Isten kegyelme: „Tiszta vizet hintek rátok, és megtisztultok minden szennyetektől, és minden bálványotoktól megtisztítalak titeket. Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek; elveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom majd belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint járjatok, és törvényeimet megtartsátok és megcselekedjétek.” (Ez 36,26-27) Ebben az időben megtérnek a nemzetek is: „Mindazok pedig, akik életben maradnak az összes nemzet közül, amelyek Jeruzsálem ellen vonultak, esztendőről-esztendőre feljönnek majd, hogy imádják a Királyt, a Seregek Urát és megüljék a sátoros ünnepet.” (Zak 14,16) a zsoltáros is ezt jövendöli: „hogy hirdessék Sionon az Úr nevét, és az ő dicséretét Jeruzsá­lemben, amikor majd egybegyűlnek a népek és az országok, hogy az Úrnak szolgáljanak.” (Zsolt 102,22-23) A 63. zsoltárban Dávid arra utal, hogy az igaz Isten kultusza a róla való bensőséges elmélkedés és az ő szemlélése lesz. Ez viszont már a remény beteljesülésének gondolatát csillantja fel, mintegy felemelkedést a földi templomtól a mennyeig. Sajátságos, hogy Izrael jövendő reményét ezek után is elsődlegesen Isten földi országában véli bekövetkezni. Az is sajátságos elgondolás, hogy a remény beteljesülése, mint a közösség élménye mutatkozik: „Miért is halnátok meg, Izrael háza? Mert nem akarom én a halandó halálát, -mondja az Úr Isten, térjetek meg, hogy éljetek.” (Ez 18,31-32) Ezzel is rámutat eme remény fogyatékosságára: a remény beteljesülése kizárólag a személyek boldog élménye lesz.

R e mé ny a Bibl i áb an

46

6. Újszövetség Jézus beteljesíti Izrael reményét Jézus harminc éves korában tanítani kezdett: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa”. (Mt 4,17) A mennyek országa a többi evangélistánál Isten országa néven szerepel. Amint Jézus később magyarázta: „Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem fogják azt mondani: Íme, itt van, vagy amott. Mert az Isten országa köztetek van.” (Lk 17,21) Talán szerencsésebb lenne így fordítani: bennetek van. Ez ugyanis nem meghatározott darabja a földnek, mint a földi országok, amelyeket sorompók választanak el egymástól, hanem ez szellemiséget jelent: Isten igazsága és szeretete, illetőleg ezek szabad akarattal való elfogadása. Jézusban ez tökéletesen megvalósult, csak csatlakozni kellett hozzá. Isten Izraelt tüntette ki azzal a kiváltsággal, hogy belőle születik a Megváltó, aki meg­ nyitja az ég kapuit az emberek előtt. Akik itt a földön csatlakoznak hitük által Jézushoz, tőle megkapják a lehetőséget és jogot a mennyei boldogsághoz, tehát a teljes reményt. Ennek ideje érkezett el. Jézus szenvedésével és halálával vitte végbe az emberek megváltását. Az Izraelből származott tanítványoknak tehát meg kellett érteniük, hogy nem földi, nagyhatalmi sikerekben kell remélniük, hanem tisztán lelki javakról van szó. Amint fentebb láttuk, Izrael reménykedése elsődlegesen mindig a földi értékekről, hatalomról és gazdagságról szólt, az apostoloknak sem volt könnyű ettől a sok évszázados elgondolástól megszabadulni. Jézus mennybemenetele előtt közvetlenül is megkérdezik: „Uram, talán most állítod helyre Izrael országát? Jézus pedig azt mondta nekik: Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időket és a korszakokat, amelyeket az Atya saját tetszése szerint határozott meg, a Szentlélek pedig majd erővel tölt el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában egészen a föld határáig.” (ApCsel 1,6-8) Izrael földies reménye nem telik be. Nem földi célja van az igazi reménynek, és a Szentföldön kívül is minden nép részesülhet benne, ha mindent odaad érte: „Ha a kezed vagy a lábad megbotránkoztat téged, vágd le azt és dobd el magadtól. Jobb neked nyomorékon vagy sántán bemenned az életre, mint két kézzel vagy két lábbal az örök tűzre kerülnöd. És ha a szemed botránkoztat meg téged, vájd ki azt és dobd el magadtól. Jobb neked félszemmel az életre bemenned, mint két szemmel a gyehenna tüzére kerülnöd.” (Mt 18,8-9) A remény új R emény a Bibli áb an

47

távlatot is kap ettől kezdve, az Emberfia eljövetelével csodálatos meg­ dicsőülés vár az üdvözültekre: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved? Vagy mit adhat az ember cserébe a lelkéért? Mert az Emberfia eljön angyalaival Atyja dicsőségében, és akkor megfizet majd mindenkinek a szerint, amint cselekedett.” (Mt 16,26-27) Ezt erősíti meg az Úr az utolsó ítéletről mondott nagy beszédében is. (Mt 25,31-4) Ez a remény sziklaszilárdan áll a világ végéig mindenki számára, aki a krisztusi Egyházhoz tartozik: „és mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 16,18) De az Egyház nem maradhat jóleső biztonságban bezárt közösség, hanem oda be kell fogadni minden népet, mert Jézus mindenkiért meghalt, az üdvösség reménye tehát minden emberé: „Menjetek tehát és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek Nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig.” (Mt 28,1920) Az Egyház kezdettől várja ezt a napot, a nagy parousiát. Tudva-tudja, hogy ez nem teljesen egyezik Izrael reményével, mert a próféták által is megjövendölt módon minden nép közös öröme lesz az Emberfia ígérete szerint: „Mondom nektek, sokan érkeznek majd keletről és nyugatról, és letelepednek Ábrahámmal és Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában. Az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségre.” (Mt 8,11-12)

7. Az Egyház reménye Jézus Krisztus Amikor Jézus búcsúzkodott tanítványaitól, szomorúság töltötte el a szívüket. Mi lesz velük, ha árván maradnak? Az Úr azonban újabb reményt csillantott fel előttük: „Most elmegyek ahhoz, aki küldött engem, és senki közüle­tek nem kérdi tőlem: Hová mégy? Hanem, mivel ezeket mondtam, szomorúság töltötte be szíveteket. De én az igazságot mondom nektek: Jobb nektek, ha én elmegyek. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm őt hozzátok.” (Jn 16,5-7) Ez ígéret beteljesült pünkösd ünnepén. „Miután tehát Isten jobbja felmagasztalta őt, és elnyerte az Atyától a Szentlélek ígéretét, kiárasztotta azt, akit ti láttok és hallotok. R e mé ny a Bibl i áb an

48

(ApCsel 2,33) Ezt az ígéretet az Úr már az Ószövetség idején is közölte Izraellel: „Megteremtem a hála gyümölcsét az ajkakon; békességet, békességet a távol és közel levőnek.” (Iz 57,19) Péter hivatkozik is erre: „Mert az ígéret nektek szól, valamint a ti fiaitoknak, és mindazoknak, akik távol vannak, de akik közül mindenkit meghív magához a mi Urunk Istenünk.” (ApCsel 2,39) Az Egyháznak van azonban más remélnivalója is: Jézust dicsőségben várja vissza az égből ígérete alapján. Erre figyelmeztette a mennybe emelkedő Jézus után bámuló apostolokat két angyal: „Galileai férfiak, miért álltok és néztek az égre? Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek, úgy jön el ismét, ahogy az égbe felmenni láttátok.” (ApCsel 1,11) Jézus vissza­jövetelének időpontját közelebbről nem határozta meg, az első keresztények vágyaik alapján úgy vélték, hogy az gyorsan bekövetkezik: „Legyetek ti is türelme­ sek, és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van.” (Jak 5,8) Így vélelmezhető Pál írása is: „Mert ki a mi reménységünk, örömünk vagy dicsőségünk koszorúja? Nem ti, a mi Urunk Jézus előtt, amikor eljön?” (1Tessz 2,19) „Mert még egy kis idő, s az, aki eljövendő, eljön, és nem késik.” (Zsid 10,37) „Közel van mindennek a vége. Legyetek tehát okosak, és virrasszatok imádságokban!” (1Pét 4,7) Ezt a visszajövetelt általában a görög eredeti nyomán parúziának nevezték. Az apostolok később már komolyan figyelmeztették a híveket, hogy hosszabb távra kell berendezkedniük életvitelükben: „Az időről és óráról azonban, testvérek, szükségtelen írnom nektek. Hiszen magatok is igen jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Amikor azt mondják: Békesség és biztonság, éppen akkor szakad rájuk hirtelen a veszedelem, mint a várandós asszonyra a fájdalom, és nem menekülnek meg.” (1Tessz 5,1-3) Péter már a kísérőjelenségekről is ír: „Az Úr napja úgy jön el, mint a tolvaj. Akkor az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a hőségtől elolvadnak, a föld pedig, és a rajta lévő teremt­mények elégnek.” (2Pét 3,10) Annak ellenére, hogy félelmetes körülmények kísérik Urunk második eljövetelét, az Ő jövetelének reménye mégis örvendetes tény lesz. Pál apostol írja. „Legyetek örvendezők a reménységben!” (Róm 12,12) Péter buzdítása: „Inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy amikor dicsősége kinyilvánul, vigadozva örvendezzetek.” (1Pét 4,13) Jézus eljövetelének dicsősége bearanyozza a jelen komo­rabb szenvedéseit is: „Ez, ami mostani, könnyű szenvedésünk ugyanis a dicsőségnek igen nagy, örök mértékét szerzi meg nekünk, ha nem a látható dolgokra figyelünk, hanem a láthatatlanokra.” (2Kor 4,17-18) Ez a remény R emény a Bibli áb an

49

józanságra, kemény küzdelemre serkent bennünket: „Mi azonban, akik a nappaléi vagyunk, legyünk józanok, és öltsük fel a hit és a szeretet páncélját, sisak gyanánt pedig az üdvösség reményét.” (1Tessz 5,8) Eme remény miatt el kell szakadnunk még e világ megengedett örömeitől is: „Azt mondom tehát, testvérek: Az idő rövid. Ezután azok is, akiknek feleségük van, legyenek olyanok, mintha nem volna.” (1Kor7,29) „Két megmásíthatatlan dolog által, melyek tekintetében Isten nem hazudhat, igazán komoly vigasztalásunk le­ gyen nekünk, akik törekszünk az elénk tárt remény elnyerésére.” (Zsid 6,18)

8. A remény Szent Pál leveleiben Az Egyház reménye, vagyis Jézus Krisztus visszajövetelének bizakodó várása Szent Pál tanításában is fontos pont. Ő is, mint minden tanítvány, nemcsak hisz ebben, de megtalálja azokat az elemeket is, amelyek egyéniségéből fakadnak, és gazdagítják a közös reményt. Nála jelentkezik az emberi test igénye, hogy részesülni akar, részesülnie kell porladása után a feltámadást követően a Krisztus-látásban: „De nemcsak azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit: mi magunk is sóhajtozunk bensőnkben, s várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását.” (Róm 8,23) Ez azok számára is fontos remény, akik a világ vége idején élnek. Nem tudjuk, de valószínű, hogy azok halála nem jár a test elporladásával, hanem a lényeg megtörténik: a lélek kilép a testből, a test átalakul, az örök életre alkalmassá válik: „Íme, titkot mondok nektek: Nem fogunk ugyan mindnyájan meghalni, de mindnyájan el fogunk változni: hirtelen, egy szempillan­ tás alatt, a végső harsonaszóra, mert megszólal a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk. Mert ennek a romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie.” (1Kor 15,51-53) Így minden ember feltámadva látja reménye beteljesedését. A test feltámadása tehát nagy remény! Ebben hinnie kell minden kereszténynek:” Testvérek, nem akarunk titeket tudatlanságban hagyni azokról, akik elhunytak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük” (1Tessz 4,13) „Ha csak ebben az életben reménykedünk, nyomorultabbak minden más embernél”. (1Kor 15,19) A feltámadt embernek a teste is részesül abban a dicsőségben, amelyet földi életében teste-lelke együtt érdemelt ki R e mé ny a Bibl i áb an

50

jótetteivel: „Ő majd megfizet mindenkinek tettei szerint: örök élettel azoknak, akik a jó cselekedetben való kitartásukkal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek.” (Róm 2,6-7) Ebben minden keresztény biztos lehet: „hiszen tudjátok, hogy az Úrtól megkapjátok jutalmul az örökséget!” (Kor 3,24) A remény néha hosszú megpróbáltatásnak van kitéve, mint Ábrahámé. Ő hatvan évesen kapta az ígéretet, hogy fia szü­letik. Száz éves volt a beteljesülés idején. „Ő reménységgel hitt a remény ellenére, így sok nemzet atyja lett, amint megmondatott neki, és nem gyengült meg a hitben, holott már majdnem százesztendős volt”. (Róm 4,18-19) Isten hűsége szavatolja reményünket: „Aki hív titeket, hűséges, tehát meg is valósítja”. (1Tessz 5,24) De Ő teszi hűségessé az embert is (Róm 8,28-30) Pál nagyszerű példát lát reménységünk számára abban, hogy Isten Jézus Krisztussal kapcsolatos ószövetségi ígéretei beteljesültek: „Mert ahány ígérete csak van Istennek, mind „igen” lett őbenne”. (2Kor 1,20) Remélt túlvilági dicsőségünk már jelen van odaát: „Mert Isten, aki azt mondta: A sötétségből világosság ragyogjon fel, maga támasztott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán.” (2Kor 4,6)

9. „A bennetek lévő Krisztus, a dicsőség reménye” Szent Pál nemcsak a hit tárgyi síkján beszél nekünk a keresztény remény csodálatos erejéről, hanem gyermekded lelkülettel maga is átéli annak örömeit, gondjait. Görnyeszti a még be nem teljesült remény: „Mert amíg ebben a sátorban vagyunk, roskadozva sóhajtozunk, mivel nem azt akarjuk, hogy levetkőztessenek, hanem hogy felöltöztessenek, s így azt, ami halandó, elnyelje az élet”. (2Kor 5,4) Viszont, amikor gondolatban átéli a beteljesülést, ujjongani kezd: „Mert ennek a romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és ennek a halandó testnek halhatatlanságba kell öltöznie. Amikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és ez a halandó halhatatlanságba, akkor beteljesedik az ige, amely írva van: Elnyelte a halált a diadal (Iz 25,8). Halál hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? (Oz 13,14) A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála Istennek, aki megadta nekünk a győzelmet a mi Urunk, Jézus Krisztus által”. (1Kor 15,53-57) Ha ennek a végső beteljesülésnek R emény a Bibli áb an

51

a fényénél szemléljük földi bajainkat, azok eltörpülnek: „sőt, mindent veszteségnek tartok Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének mindent felülmúló voltáért. Őérte mindent veszni hagytam, és szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerjem, s hogy én őbenne legyek, nem a saját megiga­zulásom alapján, amely a törvényből származik, hanem az által a megigazulás által, amely Krisztus hitéből való, vagyis amely az Istentől van a hit révén.” (Fil 3,8-9) Ez a remény olyan lelkesítő erő, mint a ver­ seny­ben futó győzelmi esélye: „így futok a cél felé, annak a hivatásnak jutalmáért, amelyet Isten felülről adott Krisztus Jézusban.” (Fil 3,14) A verseny befejezése előtt pedig boldogan állapítja meg: „a jó harcot meg­ harcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét.” (2Tim 4,7-8) Pál apostol nem valami személyes beteljesülést vár az élet végén Jézustól, hanem magát Jézust: „Értsd meg, amit mondok, akkor az Úr megadja majd neked, hogy mindent megérts. Gondolj Jézus Krisztusra, Dávid sarjára, aki feltámadt a halálból, mint ahogy hirdeti az én evangéliumom, amelyért a bilincseket is beleértve úgy szenvedek, mint egy gonosztevő. De Isten igéje nincs megbilincselve. Mindent elviselek tehát a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget, az örök dicsőséggel együtt.” (2Tim 2,7-10) Őszinte szeretete nyilvánul meg abban, hogy ezt a beteljesülést nemcsak magának igyekszik biztosítani, hanem mindenkinek, a még pogányoknak is: „Most pedig örömest szenvedek, értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének az egyháznak javára, amelynek én szolgája lettem az Istentől értetek kapott tisztségnél fogva, hogy teljesen érvényt szerezzek Isten igéjének, a titoknak, amely századok és nemzedékek óta el volt rejtve, de amelyet most kinyilatkoztatott szentjeinek. Ez a titok pedig nem más, mint a bennetek lévő Krisztus, a dicsőség reménye.” (Kol 1,24-27) Pál ezt nem magától gondolta ki, hanem felismerte Isten szeretetből fakadt üdvösségtervét és magáévá tette egész szívvel. „Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak. Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette a reménység ajándékozásával. Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai­ nak szabadságára. Üdvözülésünk ugyanis reménybeli”. (Róm 8,19-22.24) R e mé ny a Bibl i áb an

52

10. A bárány menyegzője Szent János apostol ismeri a nagy parúzia örömét, lelkében és írásaiban a keresztény remény nem ér véget azzal, hogy az Úr visszajön a mennyből, és minket magához, illetőleg Atyjához ölel: „És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. (Jn 14,3) Ugyanezt kell mondanunk a feltámadás örömére is: „Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amikor mindnyájan, akik a sírokban vannak, meghallják az ő szavát, és előjönnek: akik jót tettek, az élet feltámadására, akik pedig gonoszat tettek, az ítélet feltámadására”. (Jn 5,28-29) Az ő reménye az örök élet birtoklásában teljesül. „Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen”. (Jn 3,14-15) Ezt a célt szolgálja nemcsak a kereszthalál, hanem nagy-nagy ajándéka, az Eukarisztia is: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon”. (Jn 6,54) Az örök élet Isten szeretetének óriási tanúságtétele: „A tanúság pedig az, hogy Isten örök életet adott nekünk. És ez az élet az ő Fiában van” (1Jn 5,11) Ez az örök élet a reményben már birtoka a Jézusban hívőnek: „Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog”. (Jn 11,25) Az ilyennek nem kell félnie az ítélettől sem, mert már át is esett rajta: „Aki hisz bennem, az nem esik ítélet alá.” (Jn 3,18) Ezek­ nek következtében csodálatos megállapítást tár elénk János. „Szeret­teim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Mindaz, aki ezzel a reménységgel van iránta, megszenteli magát, mint ahogy ő is szent”. (1Jn 3,2-3) Az ítélet csak átmenet a számunkra: „Isten szeretete azzal lesz teljes bennünk, hogy az ítélet napján is lesz reményünk”. (1Jn 4,17) A Jelenések könyvében ismét bővül János remény-élménye. A Bárányt ünneplik a mennyben: „Sok angyalt láttam és hallottam szavukat a trón körül, s az élőlényekét és a vénekét, és számuk ezernyi ezer volt, akik hangosan azt kiáltották: méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom és gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás”. (Jel 5,11-12) Innen, az isteni trón mellől száll le a földre az Egyház, az új Jeruzsálem: „Láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet Istentől leszállni az égből, mint R emény a Bibli áb an

53

a férjének fölékesített menyasszonyt. Hallottam, hogy egy harsány hang a trón felől azt mondta: Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, s ők az ő népe lesznek. Maga a velük lévő Isten lesz az ő Istenük.” (21,2-3) Ezzel egy időben az Egyház rettenetes harcot vív a gonosszal a történelem során. Ez a harc sokszor vesztesnek tűnik, de maga a minden­ ható Ige harcol övéiért: „Ekkor láttam, hogy megnyílt az ég, és íme, egy fehér ló, és aki azon ült, annak Hűséges és Igaz volt a neve, és igazságosan ítél és harcol. A szeme pedig olyan, mint a tűz lángja, és a fején számos korona. Olyan neve van rá írva, amelyet rajta kívül senki sem ismer. Vértől ázott ruhába volt öltözve, és ez a neve: Isten Igéje.” (19,11-13) A keresztény reménynek ki kell tartania, mert hiszen a végső győzelem közel van, amint a könyv első sora mondja: „csakhamar meg kell történnie.” (1,1) Ezzel is végződik látomás-sorozat: be is mutatja a könyv utolsó fejezeteiben, hogy amit Isten az Ó- és Újszövetség kinyilatkoztatásaiban a reményről üzent, minden beteljesül. Az Isteni Jegyes pedig ünnepélyesen megígéri: „íme, hamarosan eljövök, és jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek tettei szerint. Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég. Boldogok, akik megmossák ruhájukat a Bárány vérében, hogy hatalmuk legyen az élet fája fölött, és a kapukon át bemenjenek a városba.” (22,12-14) A Bárány szól: „íme, hamarosan eljövök. Ámen. Jöjj el, Uram Jézus!” (22,20)

•

R e mé ny a Bibl i áb an

54

SZENVEDÉS A BIBLIÁBAN

1. Szenvedés a Fiúisten emberi természetében A katolikus Egyház a liturgiában egyre intenzívebben fordul Jézus Krisztus szenvedése felé. Urunk maga is igényli ezt, mint szeretetünk és őszinte rész­­­vétünk megnyilatkozását. Találóan fogalmaz a közmondás: A megosztott öröm dupla öröm, a megosztott fájdalom fél fájdalom. Szenvedésünk bőven akadt a múltban, de most is van belőle épp elég. Felmerülhet bennünk a kérdés: Miért kell az embernek ennyit szenvednie? Még erőteljesebben el kellene gondolkodnunk azon: miért kellett olyan rengeteget szenvednie Jézus Krisztusnak, a megtestesült Fiúistennek, akit semmi és senki nem vádolhat bűnről, míg az emberiséget iszonyú bűnök felelőssége sújtja? A Fiúisten végtelen tudása mindenre kiterjedt öröktől fogva. Ismerte Isten végtelen értelmi és akarati gazdagságát, hiszen Ő az Atya önismerete. Tudta pontosan a teremtendő világ nagyszerű tervét és egész jövendő történelmét. Mint Isten kívül volt és van most is a teremtett világon, nem része. Ő azért akart megtestesülni, hogy emberi természetén keresztül meg­érezze a teremtett lények örömeit és szenvedéseit. János apostol így próbálja megfogalmazni Isten lényegét: „Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad és Isten őbenne.” (1Jn 4,16) A Fiú ezt tökéletesen átélte, amikor az isteni értelem síkján születő személye sértetlenül megkapta az Atyjától az egész végtelen isteni természetet, értelmet és akaratot. Közvetlenül megismerte, hogy a szeretet lényege fenntartás nélkül odaadni mindenünket. Csodálatos boldogság ez a felülmúlhatatlan ajándék. Mégis azonnal visszaadja Atyjának, mert tudja, hogy szüksége van az isteni természetre. Majd a szeretet túláradó boldogságában együtt adják az immár közös kincsüket az isteni akarat síkján származó harmadik isteni személynek, a Szentléleknek, aki természetesen visszanyújtja az ajándékozóknak, és ez az örökös ajándékozás a három Isteni Személy benső, szeretet élete. Erre a szeretetre, mint minta-okra teremti Isten a világmindenség látható csúcsát, az embert: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatossáS zenve d és a Bibli áb an

55

gunkra! (Ter1‚26) Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére, Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.” (Ter 1‚27) Mindegyiket egyenlő értéknek, mégis kicsit másnak, hogy legyen mit adniuk, azaz szerethessék egymást. Szeretetükből fakadjon új ember, szü­ lessenek gyerekeik, akiknek saját természetüket, majd állandóan tevékeny szeretetüket adhatják. Így alakul ki a családban a hármasság, a tökéletes kölcsönös szeretet, az alapvető emberi boldogság. A Fiúisten Atyja akaratából, szíves örömmel veszi fel a Szentlélek teremtő erejéből egy szűzi édes­ anya szíve alatt az emberi természetet. Így akarja megismerni, hogy milyen a szeretet a teremtett lét-síkon. Kilenc hónapig élvezheti az édesanyai szív dobbanásaiból felé áradó emberi szeretetet, ezt a felbecsülhetetlen, páratlan ajándékot a fogantatás pillanatától. Egyetlen édesanya Mária, aki tudta, mikor kapja meg fia emberi életét. Ő vihette végig először magzatát a Szentföld tájain, ő mesélhetett neki az égi és földi jelenségekről. Boldog órák, napok, évek következtek egymás után. Amikor elközelgett születése perce, az összeírást követelő császári rendelet értelmében boldogan utazik ősapja, Dávid szülővárosába, Betlehembe. Nem kellett őt elutasítani szívtelen modorral a kicsi rendezi úgy a körülményeket, hogy a szálláson már ne akadjon hely a számukra. Nem kéri, nem veszi senki ágyacskáját, nem kíván senkitől semmit a földi dolgokból, csak szülőanyjának ma­ radéktalan szeretetét. Ettől a perctől kezdve tudatosítani akarja, hogy Ő az, aki ad. Igaz, hogy szeretetéért viszonzást vár majd. Íme, Jézus a földi boldogságot már ismeri. Jönnek örök hazája követei, az éneklő és hírhozó angyalok. Érkeznek a szegények képviselői, az egyszerű pásztorok. A földi szeretet első ízei: Dicsőség az Istennek, békesség az embernek.

2. Szeretet és szenvedés A Fiúisten az Atya akaratából öröktől fogva a teremtendő világ minta-oka. Bár Isten nem része a teremtett világnak, és kívülről is tökéletesen érti minden részét, de a beteljesítő tény, a minta-ok tényleges megtestesü­lése, az emberi természet felvétele a Második Isteni Személy fősége alá kívá­na­ tos­sá tette, hogy két emberi tényezővel különösebben ismerkedjék: a sze­­­­retettel és a szenvedéssel. A Fiúisten számára új vállalást jelentett a bűn S z e nve dé s a Bibl i áb an

56

utáni emberi állapot. Isten első üdvösségtervében ugyanis nem sze­re­pelt sem betegség, sem halál, sem lelki szenvedéshez tehát új helyzetet jelentett, nehéz és megalázó vonatkozást. Az emberek ősanyja, Éva, hiva­ tása az volt, hogy önmagáról megfeledkezve minden tettével jövendő gyermekei boldogságát mozdítsa elő. E helyett a kísértő ígéretétől fel­ ajzva arra gondolt, hogy a tiltott gyümölcsből lakmározva istenasszony lesz. Bűne, büntetése kettős: „Megsokasítom gyötrelmedet és terhességed kínjait! Fájdalommal szülöd a gyermekeket! Vágyakozni fogsz a férfi után, és ő uralkodni fog rajtad.” (Ter 3,16) Az édesanyás szeretetet átélve Jézus magzatként valószínűleg nem okozott szenvedést édesanyjának, hiszen Máriának az ősbűn büntetése alól mentességet adott a szeplőtelen fogantatás kiváltságával. (Bár a Jelenések könyvében azt olvassuk, hogy a Napba öltözött Asszony vajúdik szülése közben Jel 12,4) Jézus ősszülei engedetlenségét a szenvedésből fakadó engedelmességgel tette jóvá: „Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett, és amikor eljutott a beteljesedéshez, örök üdvösség forrása lett mindazoknak, akik engedelmeskednek neki.” (Zsid 7,8-9) A szenvedés komoly emberi élmény, nem szabad lekicsinyelni az emberi szenvedések tényét. Sajnálja, hogy a boldogságra teremtett embernek viselnie kell ezt a sok fájdalmat, hiszen Isten eredeti terve szerint az embereknek nem kellett volna ebben része­ sedniük.

3. A szenvedés tiltakozó kiáltása Az emberek gondos munkája ellenére sokszor nem sikerül elérniük azt az eredményt, amiért küszködtek. A sok gond, munka és szenvedés után a földi élet törvénye az, hogy minden ember élete a halállal végződjék. Gyászolni kell. Elemi vagy emberi gonoszságból eredő csapások sújtják az egyént és a közösséget. Az ószövetség írásai tele vannak ezekkel a jajkiáltásokkal. A zsidók fővárosának és templomának pusztulása, lakóinak fogságba hurcolása olyan megrázó élményt jelentett, hogy külön szentírási műfajt alkottak ennek méltó és szemléletes megéneklésére: a Siralmakat. Leggyakrabban Isten felé fordítja könnytől áztatott arcát a szenvedő nép. Igaz ugyan, a próféták szembe mondják az elnyomóknak sérelmeiket, az éhező nép a nagy éhínség idején Egyiptomban a fáraótól kér kenyeret S zenve d és a Bibli áb an

57

(Ter 41,55), de az egyiptomi rabszolgák könyörgése mégis csak Istenhez szól. „Sok idő múltán meghalt Egyiptom királya. Ekkor Izrael fiai sóhajtoztak és segítségért kiáltottak a munka miatt. Kiáltásuk felszállt Istenhez a szolgaságból ő pedig meghallotta sóhajtozásukat.” (Kiv 2,23-24) Később, amikor már átkeltek a Vörös tengeren, és látták, hogy a nyomukban vannak az egyiptomiak, „az Úrhoz kiáltottak”. (Kiv14,10) A zsoltárokban is sok jajongást találunk. Betetőzi eme hosszú jajveszékelést Krisztus Urunk kereszten elsóhajtott, jajszavával: „ő testi mivoltának napjaiban imáit és kö­ nyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki meg­ szabadíthatta őt a haláltól, és meghallgatást is nyert hódolatáért. Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett.” (Zsid 5,7-8)

4. A nem kívánt szenvedések A szenvedés olyan rossz, aminek nem kéne lenni. Jób könyvében olvasunk utalást az asszony nagyravágyásából keletkezett szenvedés általános voltáról: „Az asszony szülötte, az ember, rövid ideig él és betelik sok nyomorúsággal; mint a virág, kinyílik és elhervad, eltűnik, mint az árnyék, és nincsen tartós maradása.” (Jób 14,1-2) Ezt a megállapítást bontja ki további meglátásokkal a Bölcs: „Nagy vesződség jutott minden embernek, és súlyos iga Ádám fiainak! Attól a naptól fogva, hogy elhagyják anyjuk méhét, addig a napig, amíg el nem temetik őket mindenek anyjába, gondolatuk és szívük aggodalma, reményük és várakozásuk a bevégzés napjáig az olyané, aki trónján ül dicsőségben, és az olyané is, aki porban, hamuban gubbaszt, azé, aki bíbort és koronát visel, és az olyané is, aki durva darócba öltözik, nem egyéb, mint harag, féltékenység, gond és habozás, a halál félelme, folytonos viszály és civakodás. Amikor pedig ágyán megpihen, éjjeli álom zavarja gondolatait, alighogy egy múlópillanatra nyugalmat talál, máris rémképekkel küszködik, megzavarodik lelke látomásától, mintha háború napján menekülnie kellene, s amikor megmenekül, felébred, és csodálkozik, hogy nincs mitől félnie. Minden élő mellett az embertől az állatig, s a bűnösök mellett hétszeresen is, ott terem még a halál és a vér­ontás, a viszály és a pallos, az elnyomás, éhínség, szorongatás és a csapások.” (Sir 40,1-9) Az ember, azonban amíg küszködik a nem kívánt szenvedésekkel, nem nyugszik bele sorsába. Próbálja bölcsességével ellensúlyozni baS z e nve dé s a Bibl i áb an

58

jait: „Ne légy bölcs önnön szemedben, féld az Istent és kerüld a rosszat, ez egészség testednek, és életerő csontjaidnak.” (Péld 3,7-8) A bölcsesség ajándékai kiutat mutatnak a bajokból: „Mert életet adnak megtalálóiknak, és gyógyulást az egész testnek.” (Péld 4,22) „A nyugodt kedély a testnek is épség, a szenvedély azonban szú a csontban.” (Péld 14,30) Az egészség a szenvedéssel fenyített világban Isten különleges ajándéka, amiért hálával és dicsérettel tartozunk: „Mily nagy az Úrnak irgalmassága, és irgalma azokhoz, akik hozzá térnek.” (Sir 17,28) Mint minden Kegyelmet, ezt is kérni kell: „Semmi sem esik meg a földön ok nélkül, s a nyomorúság nem a földből fakad; az ember úgy születik nyomorúságra, mint a madár repü­ lésre. Én pedig az Úrhoz fordulnék kéréssel, Isten elé terjeszteném ügyemet, hogy az alázatosakat fölemelje, s a szomorúakat jólétbe helyezze.” (Jób 5,6-8.11) „Szorongatásukban az Úrhoz kiáltottak, s ő gyötrelmükből kiragadta őket.” (Zsolt 108,19) A betegség a bibliai korban még félelme­ tesebb szenvedés volt, mint manapság, amikor az orvostudomány igen magas fokon áll. Többet kellett várni a természetfölötti világtól a gyógyulni vágyóknak. A zsoltárokban van példa segítséget kérő imára: a 6, 39, 42, 89 zsoltárok. A Biblia a természet eredeti, a bűnbeesést megelőző állapotának kedvelője, nem pártolja a szenvedést. Ezért dicséri és Isten áldásának minősíti az orvost és a gyógyszereket: „Becsüld meg az orvost, mert szükség van rá, hiszen a Magasságbeli rendelte őt. Istentől van az orvos minden bölcsessége, a királytól pedig ajándékban részesül. Az orvos tudománya felmagasztalja az ő fejét, és dicséretet nyer a főemberek előtt. A Magasságbeli teremtette a földből az orvosságokat, és okos ember nem iszonyodik tőlük. Velük csillapítja az orvos a fájdalmat, és belőlük készít a gyógyszerész illatos kenetet, s állít elő gyógyító írt, hogy tönkre ne menjenek az ő alkotásai és Isten békéje legyen a földön. Fiam, ha beteg vagy, ne hagyd el magadat, hanem imádkozz az Úrhoz, és meggyógyít téged. De orvost is engedj magadhoz, hisz az Úr rendelte őt, el ne távozzon mellőled, mert szükség van fáradozására. Mert van idő, amikor kezükre kell magad bíznod, és ők is könyörögnek az Úrhoz, hogy egészséget és enyhülést adjon az ő működésük által.” (Sir 38,1-4.7-9.11-14)

S zenve d és a Bibli áb an

59

5. Szenvedés az Ószövetségben A Biblia szívesebben venné, ha nem lennének szenvedések. Ezért ajánlja a buzgó imát, Isten természetfeletti segítségét, biztat az orvosi közre­mű­ ködésre, a természetes gyógymód igénybevételére. Várva várja a messiási időket, mert azzal érkezik el a szabadulás sok bajtól is: „Akkor majd osztoznak a vakok a sok prédán, és a sánták zsákmányt zsákmányolnak. Nem mondja egy lakó sem: Beteg vagyok. A nép, mely ott lakik, elnyeri benne bocsánatát.” (Iz 33,23-24) A jövendő feltámadást is úgy látja, várja a próféta, mint a szenvedés befejezését: „Életre kelnek majd halottaid, holttestük feltámad. Ébredjetek és ujjongjatok, akik a porban laktok! Mert világosság harmata a te harmatod, és a föld újjászüli az árnyakat.” (Iz 26,19) „Meghallják majd azon a napon a süketek a könyv igéit, és a homály és sötétség után a vakok szeme látni fog.” (Iz 29,18) Maga Urunk Jézus is szívet melengető izajási sorokat olvas a messiási idők szenvedést eltörlő üzenetéből, amikor Názáretben honfitársainak mint Messiás be­ mu­­­tatkozik: „Az Úristen Lelke van rajtam, mert felkent engem az Úr, el­­ küldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy bekötözzem a meg­­­tört szívűeket, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, és a megkö­ tözötteknek a börtön megnyitását, s Hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét és Istenünk bosszújának napját, hogy megvigasztaljak minden gyászolót, hogy Sion gyászolóinak fejdíszt adjak a hamu helyett, öröm olaját a gyász helyett, Dicséret palástját a csüggedés lelke helyett.” (Iz 61, 1-2) Az ószövetségi nép láthatta a tíz egyiptomi csapás idején, hogy azok Jahveh büntetéseként sújtják a gazdag és kevély birodalmat. A próféta már a bálványimádó és szegényeket, tönkretevő izraelitákat nevezi új Egyiptomnak: „Bár kemény csapással sújtja az Úr Egyiptomot, de meg is gyógyítja: megtérnek az Úrhoz, és ő enged kérésüknek, s meggyógyítja őket.” (Iz 19,22) Népem „útjait láttam, de meggyógyítom őt, vezetem őt, és vigasztalással fizetek neki és gyászolóinak.” (Iz 57,18) Ezt követi a Messiás gyógyítása: „a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta, mi mégis megvertnek tekintettük, Istentől sújtottnak és meg­ alázottnak. De őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze, a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyultunk meg.” (Iz 53,4-5) A Messiás egyik fontos ószövetségi előképe a rézkígyó volt. A Mózes és Áron ellen fellázadt zsidó tömeg szörnyű büntetést kapott S z e nve dé s a Bibl i áb an

60

Jahvehtól. Tüzes marású kígyók lepték el a tábort. Sokan belehaltak a kígyómarásba. A megrémült nép akkor Mózeshez futott: „Vétkeztünk, mert az Úr ellen és te ellened szóltunk; könyörögj, hogy vegye le rólunk ezeket a kígyókat! Könyörgött is Mózes a népért, mire az Úr így szólt hozzá: Készíts egy rézkígyót és tedd ki jelül: amelyik megmart feltekint rá, megmarad. A megmartak, ha feltekintettek rá, meggyógyultak.” (Szám 21,79) Erre az előképre maga Jézus is hivatkozik: „Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mind­annak, aki hisz, örök élete legyen őbenne.” (Jn 3,14-15) Még kiegé­ szíti ezt a jövendölést azzal, hogy ez a fölemeltetés az egész világ váltsága lesz: „Én pedig, ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok.” (Jn 12,32) Mindazonáltal az Ószövetség nem ismeri az önkéntes, aszketikus, újszövetségi értelemben felfogott szenvedést. Ezt a szárazságban, a javak elvesztésében, tömegszerencsétlenségekben, háborúkban, üldöztetésekben megnyilvánuló, türelemmel elviselhető szenvedést csak az Újszövetség idején látjuk igazán, amikor már Jézus példája lebeg előttünk, és kegyelme erőt ad hozzá.

6. Dilemma a szenvedés ószövetségi megítélésében Az ószövetség választott népe nagyon kicsi sziget volt a maga egyistenhitével a bálványimádó népek óceánjában. Azok a szenvedéseket magyaráz­ hatták úgy, hogy a különböző rangú bálványok nem tudtak valamiben megegyezni, bosszújukat az embereken töltötték ki: szenvedést bocsátottak rájuk. A zsidók jól tudták, hogy csak egy Isten van. Amikor Babilonba hurcolták a választott népet, és a lerombolt jeruzsálemi templom arany és ezüst edényeit Babilonba vitték, és elhelyezték az ottani főbálvány templomában, a győztesek úgy magyarázták: a mi istenünk legyőzte a zsidókét! Isten azonban maga tanúsítja: „Bennük alkotok világosságot, én teremtek sötétséget, én szerzek jólétet, és teremtek bajt; én, az Úr, cselekszem mindezeket.” (Iz 45,7) A zsidó hagyomány folyamatosan megőrizte ezt a prófétai szót: „Jön-e a városra veszedelem, melyet nem Jahveh vitt vég­hez?” (Am 3,6) A próféták nem kerülhetik el a teljes igazság kimon­ dását, bár szeretnék éreztetni, hogy az Úr sokáig vár türelemmel, és csak hosszú várakozás után bünteti szenvedéssel a megtérni nem akarókat. S zenve d és a Bibli áb an

61

A büntetés okozta szenvedések láttán a gonoszok reakciója: „Nincs Isten!” (Zsolt 10,4) így szól szívében az esztelen: „Nincs Isten!” (Zsolt 14,1) Másutt talán enyhébb a tagadás: „Azt mondják: Hogy lenne erre gondja Istennek? Hogy is lenne erről tudomása a Fölségesnek?” (Zsolt 73‚11) A türelmes Jób próbatétele szörnyű szenvedéseket okozott ennek a tiszta és nagy hitű férfiúnak. Felesége erre biztatja: „Mégis megmaradsz jámborságodban? Áldd az Istent és halj meg! Erre ő azt felelte neki: Balga nő módjára beszélsz! Ha a jót elvesszük Isten kezéből, a rosszat miért ne vennénk?” (Jób 2,9-11) A szenvedések magyarázatánál nem tételezik fel, hogy Isten szenvedtetni akar, vagyis fájdalmat kíván okozni népének. Ilyenkor arra utalnak, hogy a természetben sok az elkerülhetetlen katasztrófa. Az öregséggel is járnak természetes bajok. A világegyetemben akadnak kárt okozó ellenségek, mint az átok és maga a sátán. Akit ő elcsábít, megátalkodottá tesz, ráfizet: „Jaj a gonosznak! Rosszul jár, mert keze tetteihez mérten lesz fizetsége.” (Iz 3,11) „Ne tégy rosszat, akkor téged sem ér semmi rossz. Kerüld az igaz­talanságot, akkor távol marad tőled a baj. Fiam! Ne vess gonosz magot igaztalan barázdába, akkor nem aratod azt hétszeresen!” (Sir 7,1-2) József testvérei súlyos lelkifurdalással idézik fel öccsük eladásának szomorú történetét, amikor József próbára tette őket: „Méltán szenvedjük ezeket, mert vétkeztünk öcsénk ellen. Láttuk lelke szorongását, amikor rimánkodott nekünk, de nem hallgattuk meg, ezért jött ránk ez a nyomorúság”. (Ter 42,21) Jób barátai is arra gyanakszanak, hogy a feddhetetlenek ismert férfiúnak valami titkos, nagy bűne lehet, mert Isten ekkora szenvedést mért rá. Viszont Isten már az emberiség történelmének kezdetén megmutatta, hogy a szenvedésmentes tervét a sátán incselkedése következtében elkövetett ősbűn tette tönkre. Minden emberi és egyéb szenvedésnek az okát ebben kell keresni. Itt borult fel a családi béke, az emberek és a természet összhangja, megjelent a betegségek réme, és a legsúlyosabb büntetés: az első és második halál, vagyis az örök kárhozat. (Ter 3)

7. Halál és feltámadás Kimondani könnyű: mindenkinek meg kell halnia. Az ősszülőknek sem okozott igazán fejtörést, mit is jelent Isten közlésében a halál: „Azt parancsolta az Úr Isten az embernek: A kert minden fájáról ehetsz, de­ S z e nve dé s a Bibl i áb an

62

a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod!” (Ter 2,16-17) Éva előbb élvezhette fia születésének anyai örömeit, majd meg kellett tapasztalnia elsőszülöttének gonosz­ságát, amikor szelíd lelkű öccsét, Ábelt irigységből megölte. Egy csupa jóság, csupa élet vérbe fagyva, üres tekintettel. Íme, a tiltott gyümölcs élvezetének következménye! A bölcsességi irodalomban így kerül szóba a halál: A haragnak napján mit sem ér a gazdagság, de az igazságosság megment a haláltól. A tiszta embernek igazságossága elsimítja útját, de a bűnös elbukik a bűne által (Péld 11,4-5) Ámosz próféta a halált úgy érzékelteti, mint áthatolhatatlan sötétséget: „Sötétség az, nem világosság, olyan, mint amikor az ember az oroszlán elől menekül, és medve jön vele szembe; vagy mint amikor bemegy a házba és kezével a falnak, támaszkodik, és megharapja a kígyó.” (Ám 5,18-19) Az ószövetségiek még ennél is botrányosabbnak érzik, hogy a rendes emberek gyakran korábban halnak meg, mint a gonoszok. „Hívságos napjaim folyamán ezeket is láttam: Van igaz ember, aki igaz volta mellett is tönkremegy, és a van bűnös, aki gonoszsága mellett is sokáig él.” (Préd 7,15) Hasonlóan búsong Jeremiás is ezen a visszásságon: „Igaz vagy, Uram, ha vitatkozom is veled; mégis hadd folytassak pert veled! Miért sikeres az istentelenek útja? Nyugodtan élnek mind a hűtlenül elpártolók. Elültetted őket, gyökeret is vertek, fejlődnek, gyümölcsöt is hoznak, közel vagy a szájukhoz, de távol a veséjüktől.” (Jer, 12,1-2) Habakuk próféta valóságos kudarcnak éli meg a jó és rossz harcát. Akár a mai állapotokról is mintázhatta volna: „Meddig kiáltok még, Uram, és nem hallgatsz meg engem? Kiáltozok hozzád: Erőszak! És te nem szabadítasz meg engem? Miért engedsz látnom gonoszságot és nyomorúságot, miért kell fosztogatást és elnyomást látnom magam előtt? Folyik a per, és egyre nagyobb a civakodás. Ezért sértik meg a törvényt, és nem ér célhoz a jog, hiszen a gonosz az igaz fölé kerekedik, és így hamis ítélet származik.” (Hab 11, 2-4) Már az előzményekben is szóltunk róla, nagy dilemma az ószövetség népének, hogy ez a rengeteg baj semmiféle okkal nem magyarázható, ha elégséges indokot keresünk. A szenvedésekben Isten okként mindenképpen szerepel. Hiszen minden létező ok másod­ lagos Isten mögött, nemcsak a látható világ elemei, de maga a rossz gyö­kere a sátán is. A zsidó nép sorsáról vitatkozik Istennel a zsoltáros: „De most elvetettél, és szégyenben hagytál minket, nem vonultál ki seregünkkel, ó Isten. Megfutamítottál ellenségeink előtt, és gyűlölőink fosztogatnak minS zenve d és a Bibli áb an

63

ket. Vágójuhok gyanánt odaadtál minket, szétszórtál a nemzetek között. Népedet ár nélkül eladtad, nem lettél gazdagabb a cserével. Kiszolgáltattál szomszédaink gyalázásának, azok nevetésének és gúnyolódásának, akik körülöttünk laknak. Mindez ránk szakadt, pedig mi nem feledtünk el téged, nem szegtük meg szövetségedet. Szívünk nem fordult el tőled, és nem tértek el ösvényeink a te utaidtól. Ámde minket mindenkor teérted gyilkolnak, és levágásra szánt juhoknak tartanak. Ébredj föl, miért alszol, Uram? Ébredj föl, ne taszíts el végleg! Hisz lelkünk a porba hanyatlott, testünk a földhöz tapadt. Kelj, Uram, segítségünkre, és irgalmadban válts meg minket!” (Zsolt 44,10-14.18-19.23-24.26) Annak ellenére, hogy sok szenvedés érte a zsidó népet, mindig megőrizte reményét Urában. Hű tanúja ennek az optimizmusnak Jób könyve. Isten engedi ellene a sátán támadásait. Előbb elvesztette minden vagyonát, tíz gyermekét, majd a sátán alattomos és fájdalmas betegséggel testét tette tönkre. A keleti nagyúr a szemétdombon él. Ellene fordulnak barátai. Vitába keveredik velük. Isten is megrója. Mégis ő kerül ki felmagasztalva a próbatételből: többet kap vissza, mint amit előzőleg birtokolt. Gyermekei születnek: hét fia, három lánya, negyedízig meglátja unokáit.

8. A szenvedés, mint misztérium A misztérium titkot, titokzatosságot jelent. A görög myó=bezár, igéből származik. A pogány vallásokban is voltak olyan elemek, amelyeket nem közöltek mindenkivel. Aki aztán próbatételek után méltónak bizonyult a beavatásra, annak az ajkait a vallási vezető két ujjal összefogta, bezárta, annak jeléül, hogy amit most megtud, arról senkinek nem szabad beszélnie. Amikor a szenvedés misztériumáról beszélünk, keressük annak értelmét, miért volt szükség erre az emberi gyötrődésre? Van-e valami rejtett értelme, vagy csupán az elkövetett bűnökért kell elviselni? Csak saját magunk vétkeiért kapjuk engesztelő lehetőségnek, vagy a szeretet révén lehet átvállaló ereje is? A sokat szenvedett próféták és ószövetségi bölcsek előtt lassan tisztul a megfejtés: a szenvedés olyan folyamat, mint a nemesfém elválasztása a salaktól. „Mert próbára tettél minket, Isten, megvizsgáltál minket tűzzel, mint ahogy az ezüstöt vizsgálják. Tőrbe is vezettél, nyomorúságot tettél hátunkra. Engedted, hogy emberek gázoljanak a fejünkön, S z e nve dé s a Bibl i áb an

64

tűzön és vízen mentünk keresztül, de te kivezettél minket az enyhülésre.” (Zsolt 66,10-12) Jeremiás hasonlóan látja a szenvedést: „Ezért így szól a Seregek Ura: Íme, én megolvasztom és megpróbálom őket, mert mi mást tehetnék népem leánya miatt? Gyilkos nyíl a nyelvük, álnokságot beszél, szájával békességről beszél társának, de bensejében cselt vet neki.” (Jer, 9,6-7) Az atyai figyelmeztetéshez hasonló a megpróbáltatás: „Ne vesd meg, fiam, az Úr fenyítését, és meg ne und dorgálását, mert az Úr azt feddi, akit sze­ret, s azt a fiát sújtja, akit kedvel.” (Péld 3,11-12) A gyors büntetéssel Isten néha komoly útmutatást ad: „Kérem azokat, akik ezt a könyvet olvassák, ne iszonyodjanak el ezek miatt a szomorú esetek miatt, hanem fontolják meg, hogy az, ami történt, nem vesztére, hanem csak feddésére van nemzetünknek.” (2Makk 6,12) Jób és József története komoly élmény, amelyből megérthetjük, hogy a nehéz szenvedések nagy jótéteményeket készíthetnek elő: „Ti gonoszat terveltetek ellenem, de Isten jóra fordította azt, hogy felmagasztaljon engem, amint most látjátok, és sok népet megmentsen. Ne féljetek, én gondoskodom rólatok és gyermekeitekről.” (Ter 50,20-21) A bölcs fiatal hirtelen halála sem mindig büntetés: „Látják ugyanis a bölcsnek végét, de nem értik, mit rendelt felőle Isten, és miért helyezte őt az Úr biztonságba. Látják őt és lenézik, az Úr azonban kineveti őket. Ők pedig becstelen hullává lesznek, és gyalázatban lesz részük a holtak közt örökre.” (Bölcs 4,17-19) Isten terveiben a szenvedéseknek olyan mély értelmük lehet, hogy akik buzgón vállalják, azoknak Isten külön elismerését nyilvánítja. Így dicséri az Úr Ábrahámot, Jóbot, Tóbiást: „Mivel nem haboztál fölkelni és otthagyni ebédedet és elmentél eltemetni a halottat, megbízást kaptam, hogy próbára tegyelek. Ugyanakkor elküldött Isten, hogy meggyógyítsalak téged és menyedet, Sárát”. (Tób 12,13-14) A szenvedésnek közbenjáró és megváltó étéke is lehet. Erről szól már Mózes és a próféták története is, de igazán eme előképek után az igazi beteljesülés, Urunk Jézus példája. „De az Úrnak úgy tetszett, hogy összetörje betegséggel. Ha odaadja engesztelő áldozatul életét, meglátja majd utódait, hosszúra nyújtja napjait; és az Úr tetszése az ő keze által teljesül.” (Iz 53,10) „Ezért osztályrészül adok neki sokakat, és hatalmasokkal osztozik a zsákmányon, amiért halálra adta életét, és a bűnösök közé számították, pedig ő sokak vétkét viselte, és a bűnösökért közbenjárt.” A világ összes szenvedése Jézusban egyesült. Mindezt engedelmességből vállalta magára, és ezért el is nyerte az egész emberiség megváltását: „Őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze.” (Iz 53,5) S zenve d és a Bibli áb an

65

9. Miként vesz részt Jézus az emberek szenvedéseiben? „Őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebei által gyógyultunk meg” – írta a próféta. (Iz 53,5) Jézus nemcsak hatalmas Megváltónk volt, de érző szívvel figyelte szenvedéseinket is: „Mikor a tömegeket látta, megesett rajtuk a szíve, mert elgyötörtek voltak és levertek, olyanok, mint a pásztor nélküli juhok.” (Mt 9,36) Tudta, hogy segítőkészségét igénylik: „Mikor kiszállt a (bárkából), meglátta a hatalmas tömeget. Megkönyörült rajtuk, és meggyógyította a köztük lévő betegeket.” (Mt 14,14) Lelkes hallgatóinak nemcsak az örök igazságot hirdette három napon át, hanem gondosan figyelte, miként állnak az élelmiszerek dolgában. Mert kenyérrel is él az ember. „Jézus magához hívta tanítványait és azt mondta nekik: Sajnálom a tömeget, mert íme, már három napja velünk vannak és nincs mit enniük. Nem akarom őket étlen elbocsátani, nehogy ellankadjanak az úton.” (Mt 15,32) Sokak szemében botránynak számított, hogy barátját, Lázárt, nem látogatta meg betegágyánál, nem gyógyította meg, mint annyi más beteget. Tűrte, talán akarta is, hogy ezt mindkét húga szemre hányja neki (Jn 11,21.32) és ezt hallják tanítványai és idegenek is. Jézus némán könnyezett. „Erre a zsidók megjegyezték: Íme, mennyire szerette őt! Voltak közöttük, akik így szóltak: Ő, aki megnyitotta a vak szemeit, nem tehette volna meg, hogy ez meg ne haljon?” (Jn 11,36) Jézus magát a szenvedést győzte le. Keresztelő János tanítványait küldte Jézushoz, hogy érdeklődjék meg, vajon Ő a Messiás vagy más valakire kell várnunk? Jézus tényeket sorol fel bizonyítékul: „Menjetek, vigyétek hírül Jánosnak, amit hallotok és láttok: A vakok látnak, a sánták járnak, a leprások meggyógyulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot” (Mt 11,4-5) Ezek a jelek előre mutatják, hogy a bajok felett Jézus győz majd mindörökre. Jézus természetesen Ura az ördögnek is, sorozatosan kiűzi a megszállt emberekből a bajok okát, a sátánt. Nagyságát azzal is megmutatja, hogy az ördögűző hatalmat átruházza tanítványaira is: „Amikor a hetvenkettő visszatért (hithirdető körútjáról), örömmel mondták: Uram, még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedben. Ő azt felelte nekik: Láttam a sátánt, mint a villám, úgy zuhant le az égből. Íme, hatalmat adtam nektek, hogy fog ártani nektek.” (Lk 10,17-19) Beteljesült IzaS z e nve dé s a Bibl i áb an

66

jás próféta jövendölése: „Ő a mi gyengeségeinket magára vette, és betegségeinket hordozta.” (Mt 8,17) Ezt a gyógyító hatalmat nemcsak Jézus életé­ben élvezték a tanítványok, hanem átszállt az Egyházra, rendszeresen éltek vele. Jézus boldognak mondja a szenvedőket. Bár Jézus nem szüntette meg a földi bajokat és a halált sem, de maga feltámadt halottaiból, és a Jelenések könyvében végső győzelméről is hírt adott: „A halált és az alvilágot egy tüzes tóba vetették: ez a második halál.” (20,14) Elutasította a bűn és a baleset közötti feltétlen kapcsolatot, amikor két halálos szeren­ csétlen­ség történt az országban (Lk 13,1-5), védte a vakon született erkölcsi ártatlanságát (Jn 9,1-3), mégis következtetni enged arra, hogy a bajok az ősbűn miatt vannak. Hirdeti, hogy az Ő boldogság-listája más, mint a föl­diesen gondolkodó embereké. (Mt 5,3-12) A könnyeket nem törölte le minden arcról, de a vigasztalást megígéri: „A királyi széken trónoló Bárány lesz a pásztoruk, az élet vízének forrásához vezeti őket, és Isten letöröl szemükről minden könnyet.” (Jel 7,17) Ezt meg is ismétli: „Isten letöröl majd szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21,4) Mindez arra mutat, hogy a szenvedés végső soron Isten dicsőségét és Isten fiainak dicsőségét szolgálja: „Ez a betegség nem válik halálra, hanem Isten dicsőségére, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia.” (Jn 11,4)

10. A szenvedő Emberfia Izajás próféta sokat ír a jövendő Szolgáról, aki „megvetett volt, és utolsó az emberek között, fájdalmak férfia és betegség ismerője.” (53,3) Termé­ szetesen nem úgy ismerte a betegséget és a fájdalmakat, mint az orvos, hanem életének utolsó szakaszában tapasztalatból tanulta meg igazán mindazt, amit az üdvösség dolgaiból jó volt közölnie az emberek részére, nagy-nagy szeretettel tanította. Hallgatói, pedig örömmel tanulták tőle a túlvilág titkait. Ennek ellenére egy alkalommal felkiáltott: „Ó hitetlen és romlott nemzedék! Meddig legyek még veletek? Meddig tűrjelek még titeket?” (Mt 17,17) Máskor így méltatlankodik: „Viperák fajzatai! Hogyan tudnátok jó dolgokat mondani, mikor gonoszak vagytok? Hiszen a szív bőségéből szól a száj!” (Mt 12,34) Ő végtelen szeretettel vállalta a meg­ testesülést, otthagyta a mennyország csodálatos világát, emberré lett, egy S zenve d és a Bibli áb an

67

közülünk, és a balga emberek nem akarták befogadni: „a tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1,11) A virágvasárnapi általános örömujjon­ gás között megáll az Olajfák hegyén: „Mikor közeledett, és meglátta a várost, megsiratta, s így szólt: Bárcsak te is fölismernéd legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál! Most azonban el van rejtve a szemed elől. Mert jönnek napok, amikor ellenségeid körülvesznek sáncokkal, bekerítenek és szorongatnak mindenfelől. Földre tipornak téged és gyermekeidet, akik benned laknak; nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét.” (Lk 19,41-44) Íme, az Isten Fia, a világegyház feje, milyen mély fájdalommal siratja szülő-nemzetét! Pontosan tudja, mit kell szenvednie a kereszten. Vállalja, de „megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától? De hiszen ezért jöttem ezért az óráért.” (Jn 12,27) Szenvedése magába foglalja az összes emberi szenvedést: az árulást, a legszörnyűbb kínzásokat, a teljes magára hagyatottságot, még az Atya is elhagyja. (Mt 27,46) Erről beszélt már korábban is: „hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja sokakért.” (Mt 20,28) Mindezt az Atya iránti engedelmességből teszi, hiszen a megváltás hozza helyre az ősszülők és minden más ember engedetlenségét: „hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát, és úgy teszek, ahogy az Atya meghagyta nekem.” (Jn 14,31) Amikor háromszor is előre mondja szenvedéseit, az apostolok megütköznek rajta: „Távol legyen ez tőled, Uram!” (Mt 16,22) Jézus azonban hangsúlyozza: ez „kell”: „De előbb még sokat kell szenvednie, és el kell, hogy vesse ez a nemzedék.” (Lk 17,25) „Az Emberfiának sokat kell szenvednie. El kell, hogy vessék a vének, a főpapok és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és három nap múlva föl kell támadnia.” (Mk 8,31) Ezt az engedelmességből vállalt iszonyú kínhalált követi az érte járó dicsőség: „Atyám, eljött az óra, dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged!” (Jn 17,1) Ez a sátán teljes legyőzését jelenti: „Ítélet van most e világ felett, most fogják kivetni ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok.” (Jn 12,31-32) Ennek egyik csodálatos eredménye, hogy „az Isten szétszórt gyermekeit összegyűjtse. (Jn 11,52) A zsidókhoz írt levél kiemeli: „Mivel ő maga is megtapasztalta a szenvedést és a kísértést, segítségükre tud lenni azoknak, akik kísértést szenvednek.” (2,18) Ez a mi életünk nagy vigasza, és az utolsó ítéletre készülők igaz öröme. Ismeri gyengeségeinket, a kísértések erejét, ezért ott is könyörül rajtunk. Egyetlen számonkérése S z e nve dé s a Bibl i áb an

68

lesz, ami az emberélet alapvető feladata: a felebaráti szeretet gyakorlása az istenszeretettel együtt: „Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam, és eljöttetek hozzám.”(Mt 25,35-36) Ott majd igazán rádöbbenünk, hogy ez a sokat szenvedett Názáreti Jézus a legnagyobb jótevőnk, méltán győzelmes Ura a világnak, nekünk pedig mindenünk.

•

S zenve d és a Bibli áb an

69

„ÖRÜLJETEK AZ ÚRBAN SZÜNTELENÜL” (Fil 4,4)

Öröm a Bibliában Ne féljetek! Örüljetek!

S z e nve dé s a Bibl i áb an

70

Ö röm a Bibli áb an

71

ÖRÖM A BIBLIÁBAN

1. Örömtelen világ a mienk? Az öröm a boldogság mosolya, néha kacagó áriája. Örömtelen világnak tűnik a mienk. Nem csoda, hiszen boldogságról is ritka esetben hallunk. Az erőszak, a csalások tömkelege, a munkanélküliség és tudatos munkakerülés, az élet- és vagyonvédelem tetemes hiánya, a súlyos szegénység, a türelem- és szeretethiányos családok, a gyermektelenség és a rosszul nevelt gyerekek csapatai, meg még ki tudja hány gyökere van a most ténylegesen aggasztó örömtelenségnek. Pedig nem ez a természetes állapotunk. Isten, mint hitünk tanítja, végtelenül boldog. Amikor elhatározza, hogy világot teremt, nem kényszeríti arra senki. Mivel végtelenül tökéletes, nem tud és nem is akar tökéletlen világot teremteni. Abszolút tökéleteset nem hozhat létre, hiszen csak véges lehet a teremtmény, de amit létesít, az a céljának megfelel, tehát bölcseleti értelemben véve is jó. Meg is állapítja a teremtmények fajtáinak kialakítása után, hogy amit létrehozott, az jó. A látható világban a legfejlettebb és legnagyszerűbb lény az ember. A többi teremtménynek ősmintája Isten tökéletességeinek egy-egy vonása. Az ember teremtése előtt azonban ezt mondja az Úr: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra… Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.” (Ter 1,26-27) Mi ez a képiség vagy másként ősminta? Isten benső, szentháromságos élete, a szeretet élete. Ennek lényege: Az Atyától az isteni értelem működése (önismeret) során születik szellemi születéssel a Második isteni Személy, a Fiú, a Szó-ban (Igé-ben) kimondott végtelen önismeret. Az isteni Személynek is kell, legyen természete (lényege). Mivel csak egyetlen isteni lényeg lehetséges, ezt az egyet adja oda Fiának az Atya. A Fiú ettől a végtelen ajándéktól végtelenül boldog. De azonnal ajándékozza is vissza Atyjának, hiszen neki is szüksége van erre a lényegre (végtelen értelem és akarat). Aztán, mint már közös tulajdont együtt ajándékozza az Atya és a Fiú az isteni akarat működése síkján a Harmadik isteni Személynek, a Szentléleknek. Isten tehát végtelenül boldog végtelen Öröm a Bibl i áb an

72

Ö röm a Bibli áb an

73

tökéletessége birtokában, és abban az ajándékozásban, amiről szóltunk. Ezt a végtelen szeretetet teszi meg Isten az ember ősmintájának. Az ember tehát önmagában is érték, de nem teljesen tud boldog lenni. Isten maga állapítja meg: „Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is… Azután az Úr Isten asszonnyá formálta a bordát, amelyet az emberből kivett, és odavezette az emberhez. Az ember ekkor azt mondta: „Ez végre csont az én csontomból, és hús az én húsomból! Legyen a neve feleség (ísa), mert a férfiból (ís) vétetett”. (Ter 2,18.22-23) Azzal, hogy a saját nagy értékét ajándékozni tudja az ember, boldog lehet, ha meg is teszi: „Ezért elhagyja a férfi apját és anyját (és mindenki mást is), a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté (szervezetté) lesznek”. (24) Ezen felül „Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” (Ter 1,28) íme, az ember boldogságának isteni alapvetése. Aki tehát boldog akar lenni, oda kell ajándékoznia önmagát párja boldogítására, egy egész életre. Ez nyilván áldozatokkal jár, de ezek csak értékesebbé teszik a házasságot. Aztán együtt kell vállalniuk az életszolgálatot, és kettejük szerelméből kell fakadnia kettejük élete közös gyümölcsének, folytatójának, a gyermeknek, gyermekeknek is. A sátán szembeszállt Istennel. Megtehette, van szabad akarata. Ezzel azonban eljátszotta a boldogsága lehetőségét is. Esküdt ellensége Istennek. Neki közvetlenül ártani nem tud. Árt hát Isten kedvencein, fogadott gyermekein, az embereken keresztül. Ezért vitte bűnbe az ősszülőket, kísérti rosszra a többi embert. Ezért vitte gyilkosságba a világ legelső gyermekét, Káint. Ezért rombolja a családok életét, sokszoros fortéllyal akadályozza a gyermekek fogantatását, születését, jóra neveltetését. Ezért segít irtani az élő természetet, és irtani az emberek közötti bizalmat, szeretetet, családok békéjét: Ne legyen boldogság és öröm!

2. A mennyország örök öröme Isten boldogságra teremtette az egész világot, elsősorban az embert. Őt nemcsak ezen a világon akarta boldoggá tenni, hanem meghívta, sőt kötelezte arra, hogy a szép, örömteli földi élet után a mennyország örök örömeiben nyerje el végső, tökéletes boldogságát. Ezt a tervet ugyan megzavarta az ősbűn, meg a bűnössé vált földi életben elburjánzott személyes Öröm a Bibl i áb an

74

vétkek, de Isten megadta a bűnbocsánat lehetőségét megtestesült Fia által. Ugyancsak neki köszönhetjük, hogy megnyílt számunkra az üdvösség lehetősége, és a földön szerzett érdemek alapján nyerjünk odafönn igazságos intenzitású örök örömöket. A zsoltáros az öröm énekes boldogságát érzi megvalósulni Istennel való kapcsolatában: „Énekelek az Úrban, amíg élek, amíg leszek, zsoltárt zengek Istenemnek. Beszédem legyen kedves előtte, én pedig az Úrban leljem gyönyörűségem. Vesszenek el a bűnösök a földről, és ne legyenek többé az istentelenek! Áldjad én lelkem az Urat!” (Zsolt 104,33-35) Maga Isten is örömmel szemléli műveit: „Dicsőség az Úrnak mindörökké, örvendezzen műveinek az Úr, akinek a tekintetére megremeg a föld, s érintésére füstöt vetnek a hegyek”. (31-32) Vannak azonban oktalan, vagyis komolyan gondolkodni nem képes emberek, akiket nem tölt el Isten gyönyörű világának szemlélete: „Jó dolog az Urat dicsérni, nevednek, ó Fölséges, éneket zengeni, hirdetni reggelente kegyelmedet, éjjelente hűségedet tízhúrú hárfával, énekszóval, lanttal. Mert tetteiddel megörvendeztettél, Uram, s ujjongok kezed műveinek. Milyen nagyok, Uram, műveid, milyen mélységesek gondolataid! De az oktalan ember nem ismeri, s az esztelen nem érti ezt meg”. (Zsolt 92,2-7) Az Egyház a papi zsolozsma napi végzésnek kezdetén erre a mindent átfogó örömre hívja az imádkozókat: „Jöjjetek, örvendezzünk az Úrnak, ujjongjunk szabadító Istenünknek. Járuljunk eléje magasztalással, vigadjunk előtte zsoltárokkal”. (Zsolt 95,1-2) Ez az öröm átjárja az eget és a földet: „Örvendjenek az egek, ujjongjon a föld, zúgjon a tenger, s ami betölti azt. Vigadjanak a mezők, és minden, ami rajtuk van! Ujjongjon akkor az erdő minden fája az Úr előtt, mert eljön, eljön, hogy megítélje a földet”. (Zsolt 96,11-13) Ez a látogatás számonkérés lesz a kezdet kezdetén adott isteni parancs teljesítéséről, amit az Úr akkor adott, amikor a kialakított gyönyörű világot boldogan adta a teremtett ember-gyerekének: „Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg. Az Úr Isten ugyanis megalkotta a földből a föld minden állatát és az ég minden madarát, és odavezette őket az emberhez, hogy lássa, minek nevezi el őket, mert minden élőlénynek az lett a neve, aminek az ember elnevezte”. (Ter 2,15.19) Aki tehát Ura akarata szerint nem rabolta, tönkretette, hanem szépítette, gondozta a rábízott természetet, annak a következő boldogító ítéletet mondja az érkező Úr: „Jól van, derék és hű szolga! A kicsiben hű voltál, sokat bízok rád, menj be Urad örömébe!” (Mt 25,21.23) Viszont a Ö röm a Bibli áb an

75

lusta, munkakerülő szolga jutalom és öröm helyett súlyos, örök büntetést kap: „Te gonosz és lusta szolga! Vegyétek el tőle a talentumot és adjátok annak, akinek tíz talentuma van! Mert mindannak, akinek van, még adnak, és bővelkedni fog. Attól pedig, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van. A haszontalan szolgát pedig dobjátok ki a külső sötétségre. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás”. (26.28-30)Isten tehát mindenkinek felkínálja a természetes és természetfeletti világ örömeit, de itt a földön érdemeket kell gyűjteni azzal, hogy ami szép és örömet kínál, azt óvjam, fejlesszem, osszam meg azokkal, akiknek Isten általam akar küldeni belőle. A földi értékem boldogsággal szolgál földi életemben, utána ennek az örömszolgálatnak megfelelően kapom jutalmamat a mennyben.

3. Öröm az Ószövetségben Néhányat felsorol Mózes nagy búcsúbeszédében az emberi örömökből, amelyeket Isten tervei szerint nyújtani akar annak, aki az Ő alapvető elgondolásait megtartja: „Áldott leszel a városban, s áldott a mezőn, áldott lesz méhednek gyümölcse, földednek gyümölcse, állataid ellése, marháid csordája és juhaid akla. Áldottak lesznek csűreid, s áldottak éléstáraid. Áldott leszel, ha bemégy és ha kimégy. Összetöri az Úr ellenségeidet, akik ellened támadnak: egy úton jönnek ki ellened, s hét úton futnak el színed elől. Áldást bocsát az Úr magtáraidra, s kezed minden munkájára, s megáld téged azon a földön, amelyet a te Urad, Istened ad neked”. (MTörv 28,3-8) Isten a zsidó nép súlyos bűneiért Jeruzsálem pusztulását szabta ki rettenetes büntetésül. De ez nem tart örökké. Hazahozza népét hetven év múlva, és örömre fordítja sorsukat: „hallatszani fog még az öröm hangja és a vidámság hangja, a vőlegény hangja és a menyasszony hangja, azoknak a hangja, akik így szólnak: Adjatok hálát a Seregek Urának, mert jó az Úr, mert kegyelme örökkévaló”. (Jer, 33,10-11) Viszont Isten keményen bünteti azokat, akik törvényeit semmibe veszik. Elvonja tőlük ígért örömeit: „Megver téged az Úr tébolyodással, vaksággal és elmezavarral, s úgy fogsz tapogatózni délben, mint ahogy a vak szokott tapogatózni a sötétben s nem fogsz célhoz jutni útjaidon. Minden időben sanyargatni fognak s erőszakosan elnyomnak, s nem lesz, aki megszabadítson téged. Feleséget veszel és más fog hálni vele, házat építesz, és nem fogsz lakni benne, szőÖröm a Bibl i áb an

76

lőt ültetsz, és nem szüretelsz belőle. Előtted fogják levágni marhádat és te nem eszel belőle, szemed előtt rabolják el szamaradat, s nem adják többé vissza neked, ellenségeidnek adják juhaidat, s nem lesz, aki segítsen, téved. Fiaid s lányaid más nép hatalmába kerülnek és szemed azt látni fogja és bár egész nap epekedik a látásuk után, nem lesz erő kezedben. Földed gyümölcsét s munkád minden eredményét olyan nép eszi meg, amelyet nem ismersz és sanyargatni fognak mindenkor és elnyomnak minden időben és eszedet veszted rémültödben azok miatt, miket látni fog szemed”. (MTörv 28,28-34) De Mózes még hosszan ecseteli az isteni törvények meg nem tartása miatt elvesztett csodás örömöket. Istentelen világunk legalább a zsidók egykori rettenetes szenvedéseiből tanulna! „Akkor eltüntetem Júda városaiból és Jeruzsálem utcáiról az öröm hangját és a vidámság hangját, a vőlegény hangját és a menyasszony hangját, mert rommá lesz az ország”. (Jer, 7,34) Viszont az élet természetes örömeit kínálja az Isten akarata szerinti házasélet: „Élvezd az életet feleségeddel, akit szeretsz, hívságos életed minden napján, amely neked a nap alatt jutott – összes hívságos napodon -, mivel ez a te részed az életben azon fáradság mellett, amellyel a nap alatt vesződsz. Amit kezed megtehet, vidd véghez serényen, mert sem cselekvés, sem tervezgetés, sem bölcsesség, sem tudás nincs az alvilágban, ahová sietsz”. (Préd 9,9-10) „Úgy találtam tehát, hogy nincs jobb az embernek, mint hogy örvendjen cselekedeteinek, mert ez az osztályrésze. Ugyan ki adja neki tudtul, mi lesz majd utána?” (3,22) Öröm forrása a normális táplálkozás is: „Nem marad egyéb jó az embernek, mint enni, inni, és fáradsága mellett lelkét jól tartani. Ez is Isten kezéből érkezik. Mert ki tud enni és élvezni őnélküle? Mert annak, aki kedves előtte, Isten bölcsességet ad, tudást és örömet; a bűnösnek pedig azt a gyötrelmet és hiábavaló gondot adja, hogy gyűjtsön és halmozzon, és később olyannak juttassa, aki kedves Isten előtt”. (2,24) A Prédikátor nagy kritikus, de az örömöt dicséri: „Dicsérem ezért az örömet, mivel az embernek úgysincs egyéb java a nap alatt, mint hogy egyék, igyék és örvendezzen. A fáradsága mellett hadd kísérje őt legalább ez élete napjain, amelyeket Isten adott neki a nap alatt”. (8,15)

Ö röm a Bibli áb an

77

4. Az étel, a bor, a szerelem, a termékenység örömei A helyes táplálkozás is az élet örömeihez tartozik: „Azt találtam tehát helyesnek, hogy mindenki egyék, igyék, és élvezze az örömet fáradsága mellett, amellyel a nap alatt küszködik élete megszámlált napjain, amelyeket Isten neki adott, mivel ez jutott neki osztályrészül. Sőt, ha Isten bárkinek vagyont és kincset ad, és megengedi, hogy kivegye a részét belőle, élvezze és gyönyörűségét találja fáradsága gyümölcsében, ez Isten ajándéka. Nem gondol ugyanis az ilyen sokat élete napjaival, mert Isten a szívét a gyönyörökkel tölti el”. (Préd 5,17-19) A normális étkezésen kívül is lehet öröm a földi dolgokban. A bor sokak szemében örökös kísértés tivornyákra, részegségre, perpatvarra, veszekedésre. Ezért teljesen elítélik fogyasztását. Pedig ez is Isten ajándéka az örömre. Abimelek példázatában a fák királyuknak kérik fel a szőlőtőkét is. Az így hárítja el a megtiszteltetést: „Elhagyhatnám-e boromat, amely Istent és embert felvidít, hogy a többi fa között mozogjak?” (Bír 9,13) Az egészséges táplálkozás kellemes kiegészítése az ember számára a bor: „Füvet sarjasztasz az állatoknak, és növényeket az ember szolgálatára, kenyeret adsz a földből, és bort, hogy vidámítsa az ember szívét”. (Zsolt 104,14-15) a bőkezű vendéglátásban is maradj józan: „Légy minden dolgodban mértékletes, akkor nem ér semmi betegség. Aki a vendéglátásban bőkezű, azt sokak ajka dicséri, és igazának hiteles a bizonysága”: (Sir 31,27-28) Ha néha sújt az Úr keze, nem oszt bő termést, elszomorodik az ember: „Eltűnt az öröm és ujjongás a gyümölcsöskertből, és a szőlőkben nem vigadnak, nem kiáltoznak. Bort a sajtóban nem tapos a taposó, az örömkiáltás megszűnt”. (Iz 16,10) De áll ez is:” „Akik könnyek közt vetnek, majd ujjongva aratnak. Csak mentek és sírtak, úgy vitték vetni vetőmagjukat, de ujjongva jönnek vissza majd, s úgy hozzák a kévéiket”. (Zsolt 126,5-6) Az étkezés kellemességénél sokkal szebbek és boldogítóbbak a szerelem örömei: „Legyenek azok egyedül a tieid, és ne osztozzanak veled idegenek. Áldott legyen a forrásod, és vigadj ifjúkorod feleségével! A szerelmes szarvas üsző, a bájos zerge, részegítsen meg téged a keble minden időben, és az ő szerelmében gyönyörködj szüntelen! Miért is engednéd, fiam, hogy idegen asszony elcsábítson, s ugyan miért melegednél más nő kebelén? Hisz a férfi útjai Isten előtt vannak, ő minden ösvényét szemmel kíséri! A bűnöst vétkei megragadják, és bűneinek kötelei fogva tartják, meg kell halnia fegyelem híján, csapdába kerül, Öröm a Bibl i áb an

78

mert nagyon is balga”. (Péld 5,18-23) „A jó asszonynak boldog a férje, éveinek száma kétszeres lesz. A derék asszony jól tartja urát, s az békében tölti el éveit. Jó feleség jó osztályrész, amely istenfélő férfinak jut jótettekért”. (Sir 26,1-3) Ez a jó házasságban megélt öröm hív képe az ember és Isten közt éledő boldogságnak: „Mert, ahogy feleségül veszi az ifjú a szüzet, úgy vesz feleségül a te felépítőd, és ahogy örül a vőlegény a menyasszonynak, úgy örül majd néked Istened”. (Iz 62,5) A termékenység az igazi öröm a házasságban. Ezt érezte át Anna, Elkána felesége, aki sokáig szenvedett a gyermektelenség miatt: „Ujjongóvá vált az én szívem az Úrban, Istenem révén felemelkedett a szarvam. Míg sokat szül, aki meddő volt, akinek sok fia volt, meddőségbe esik”. (1Sám 2,1.5) „Úgy lakhat házában a gyermektelen asszony, mint a fiain örvendő anya”. (Zsolt 113,9) A gyermek születése az édesanya csodálatos öröme: „Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az ő órája; amikor azonban megszülte a gyermeket, már nem emlékszik a szorongatásra az öröm miatt, hogy ember született a világra.” (Jn 16,21) Az igazi apai, anyai öröm akkor teljesül be, amikor a fiú felnőve bölcs emberré válik: „A bölcs fiú öröme atyjának, a balga fiú pedig búbánata anyjának”. (Péld 10,1)

5. A közösség öröme A közösség életében széles körű örömöket ad az Úr, hogy együtt örüljön ifjú és öreg, nő és férfi, szegény és gazdag. Ilyen közös örömben kovácsolódik össze igazán a nép. Az egész országot elárasztotta egykor a királyok megkoronázása. Amikor Dávid király már nagyon öreg volt, népe egyre türelmetlenebbül várta, hogy sok fia közül melyiket jelöli utódjának. Kitörő örömmel fogadták döntését: Salamon üljön még életemben trónomra! „Lementek tehát Szádok pap, Nátán próféta, Benája, Jojáda fia, a keretiek és a felettiek, felültették Salamont Dávid király öszvérére, és elvitték a Gihonhoz. Aztán Szádok pap elővette a sátor olajos szaruját, és felkente Salamont, majd megfúvatták a harsonát, az egész nép pedig azt kiáltotta: Éljen Salamon király! Aztán az egész sokaság felvonult a városba. Közben a nép fújta a fuvolát, s olyan örömmel ujjongott, hogy a föld csak úgy zengett kiáltásuktól”. (1Kir 1,38-40) Izrael sokat harcolt különböző népek hadseregeivel. A harc mindig feszült aggodalommal kezdődik, hiszen Ö röm a Bibli áb an

79

senki sem tudja kiszámítani teljes biztonsággal a hadiszerencsét. Annál felszabadultabb és nagyobb az öröm a győzelem után. Amikor a nagyon fiatal Dávid bátyjait látogatta Saul király hadseregében, és látta, hogy egy óriási termetű filiszteus harcos hetvenkedve odaáll a két csapat közti térre, gyalázza a zsidó sereget, káromolja Istenüket, és háborús ütközet helyett párharcot ajánl, de nem mer vele senki kiállni, Dávid elcsodálkozott. Óriás? Erős? Akkora lándzsája van, hogy külön hadfi cipeli? A mindenható Isten sokkal erősebb. Én kiállok vele. Nyájamat őrizve megvédtem medvétől, oroszlántól. Ettől sem félek. Aztán valóban kiment ellene csupán bottal és parittyával felszerelve. Ügyes, jól begyakorolt mozdulattal kezelte parittyáját, az elhajított kővel homlokon találta a filiszteust, aki megingott, hasra esett, Dávid pedig kirántva Góliát kardját, levágta annak a fejét. Óriási öröm a zsidó csapatban, a filiszteusok rémülten menekülnek. A győztes hadfiak üldözik és ölik őket. A harc után hazafelé vonuló csapatok elé ünnepelni jönnek ki lányok, asszonyok. Ujjongva körtáncot lejtenek, boldogan énekelnek: „Megvert Saul ezret, Dávid pedig tízezret”. (1Sám 18,7) a babiloni fogságból kiszabadult zsidók örömét csodálatos együttérzéssel énekelte meg a zsoltáros: „Mikor az Úr megfordította Sion fogságának sorsát, olyan volt, mintha álmodnánk. Akkor szánk vígsággal telt meg, nyelvünk pedig ujjongással. Azt mondták akkor a nemzetek között: Nagy dolgokat művelt velük az Úr. Nagy dolgokat művelt velünk az Úr, azért örvendezünk. Akik könnyek közt vetnek, majd ujjongva aratnak. Csak mentek és sírtak, úgy vitték vetni vetőmagjukat; de ujjongva jönnek vissza majd, s úgy hozzák a kévéiket”. (Zsolt 126,1-3.5-6) Vannak viszont benső, csendes, titkos örömök is: „Amely szív ismeri saját bánatát, annak örömébe nem vegyül hivalkodás”. (Péld 14,10) Az egészségre is hasznos a szív öröme: „Vidám szív jót tesz a testnek, a nyomott kedély pedig elszárítja a csontokat”. (17,22) Néha elég örömforrás egy jó szó is: „a szívbeli bánat leveri az embert, de a szép szó felderíti”. (12,25) „A barátságos tekintet felvidítja a lelket, és a kedvező hír erősíti a csontokat”. (15,30)Isten nem irigyli tőlünk az a tiszta örömöt, csak a bűnös érzéstől óv. Ráfizetnek, „akik gonosztevésben találnak örömet, és gonosz hamisságon ujjonganak”.(2,14) Istenhez fohászkodik az igaz ember, hogy megpróbáltatásain ne örülhessenek ellenségei: „Nézz rám és hallgass meg, Uram, Istenem! Ragyogtasd fel szememet, hogy halálos álomba sohase merüljek, hogy sohase mondja ellenségem: Legyőztem! Ne örvendezzenek szorongatóim, hogy meginogtam”.(Zsolt 13,4-5) „Ítélj meg igazságod szerint Uram, én Istenem, hogy Öröm a Bibl i áb an

80

ne örvendjenek rajtam, és ne gondolhassák szívükben: Jól van, én lelkem! Ne mondhassák: Felfaltuk! Piruljanak el, jussanak szégyenbe mind, akik örülnek, szerencsétlenségemen De ujjongjanak és örvendezzenek, akik igazamat óhajtják!” (35,24-27)

•

Ö röm a Bibli áb an

81

NE FÉLJETEK! ÖRÜLJETEK! Bevezetés

Napjainkban az emberek nagy része fél. Fél attól, hogy elveszik tőle értékeit, hogy csalódik vezetőiben, fél kimenni az utcára, fél, hogy a hazugság legyőzi az igazságot, hogy az életnek nincs is igazán értelme. Azt a néhány szót, amit címnek szántam, nem én találtam ki. Az angyal mondta Jézus születésének perceiben a nyájukat őrző pásztoroknak. Én csak megismétlem, hogy megnyugtassam hallgatóimat: Egyedül Isten követének vallom magamat. Senkitől nem akarok mást, csak hogy higgye el, amit Isten megbízottjaként, Isten igéjeként hirdetek. Magyar ember vagyok. Büszke nemzetemre, annak minden értékére, múltjára, sikereire, kultúrájára, különösen pedig küldetésünkre, amelyet ezer éven át önfeláldozóan vállaltak és teljesítetek őseink. Különösen pedig arra, hogy Isten új küldetésre adott nekünk bizalmat. Katolikus vallású magyar vagyok. Hiszem mindazt, amit Isten kinyilatkoztatott, és a Római Katolikus Egyház tanít. Hitem mellett örülök annak, hogy a kinyilatkoztatást tudományként legfelső szinten is tanulhattam. Professzoraim ritka tehetséget kaptak Istentől, kiművelt emberfők és okos tanárok voltak. Örülök annak, hogy taníthatom Isten igéjét, és szolgálatomat elfogadja az Úr és a kedves hívek is. Örülök annak, hogy 1948 nyara óta intenzíven kutathattam és terjeszthettem a Magyarok Nagyasszonyának hitét. Aggodalmam is van: Édes magyar Hazánk jelenlegi sorsa egy felől, más felől az a tény, hogy sokan elvesztették hitüket Istenben és a Magyarok Nagyasszonyának pártfogásában. Remélem, nőhet ismeretünk, hitünk és magyarságunk erősödhet. Isten a világot boldogságra teremtette. Ezt a boldogságot ősszüleink elvesztették. A Názáreti Jézus szerezte vissza nekünk.

1. Isten a világot boldogságra teremtette A teremtés elbeszélése ezzel a mondattal kezdődik. „Kezdetben teremette Isten az eget és a földet”. (Ter 1,1) Előtte tehát Istenen kívül nem volt A S z e nt l él ek a Bibl i áb an

82

semmi. Vörösmartyval így fogalmazhatnánk a valóságot: „Sötét és semmi voltak, én valék: Kietlen, csendes, lény nem lakta éj”. (Csongor és Tünde). Isten fogalma magában hordja, hogy Ő végtelenül jó. Ha tehát akar valamit tenni, ami kívül esik a Szentháromságon, az csak jó, boldogító lehet. Ezután a Szentírás részletezi a teremtés alakulását: A fényes, de élettelen anyagból hogyan lesz a mai világ, a kietlen vázra hogyan kerül növények és állatok millió változata. Mindez maga a gyönyörűség, és minden a legvégén teremtendő ember boldogítására szolgál: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön!” (26) Ez is a boldogság jele: minden az övé. A minta ok még többet mond Isten szándékáról. Isten belső, szentháromságos, végtelen boldogsága az ember mintája. Az egyedül álló első ember, a férfi Ádám segítőtársat kap, „mert nem jó az embernek egyedül lenni”. (2,18) A család, az emberi hármasság a teljesülés: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” (1,28) – A boldogság első nagy eseménye Ádám és Éva találkozása: „Ez végre csont az én csontomból, és hús az én húsomból. Legyen a neve feleség (isa), mert a férfiből (ís) vétetett. Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek”. (2,23-24) Az isteni terv még be sem teljesült egészen, mielőtt gyermekük lett volna, saját esendőségük rontotta el Isten gyönyörű tervét.

2. Ne féljetek! A sátán örült, az embert sikerült rávennie, hogy egyék a tiltott fának gyümölcsből. Nagyszerű volt a hazugsága: „Dehogy is haltok meg! Csak tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok a jót és a rosszat”. (3,4-5) Ez a szó szerinti fordítás teljesen értelmetlen. Azt jelenti igazán a zsidó nyelven: ti lesztek a jónak és a rossznak mércéje. Ahogy ti megszabjátok, úgy lesz. Félelmetes hazugság, amivel a sátán bolondította a múlt század vezetőit, és bolondít most is sok-sok vezetőt. Az ördög azt remélte, hogy Isten azonnal pokolra küldi Ádámot és Évát. Félelmükben el is bújtak. Isten kedvesen szólt hozzájuk. Sajnálta őket. Büntetnie kellett, de ez a beszélgetés rögtön reményt is ébresztett. Lényege ez volt: Elvesztettétek sok ajándékomat. A S zent lélek a Bibli áb an

83

Nem vagytok Isten gyermekei, szenvednetek kell, meg is kell halnotok. Nem juthattok a mennyországba, csak majd akkor, ha Megváltót küldök a földre, aki asszonytól születik, és lerontja a sátán hatalmát. (3,14-19) Ne féljetek tőlem, én most is szeretlek benneteket, és segítek rajtatok! Örüljetek ennek! Ki tudja, hány év telt el ettől kezdve? Ha a mai naptól számítunk vissza, négyezer éve annak, hogy egy Ábrám nevű bálványimádó férfinak szólt Isten: „Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked. Nagy nemzetté teszlek és megáldalak. Benned nyer áldást a föld minden nemzedéke”. (Ter 12,1-3) Ez a végső mondat a messiási ígéret konkrét megfogalmazása. Ábrahám hite arra méltatta őt, hogy az ő törzséből születik majd a Megváltó, aki hozza Isten áldását minden népnek, vagyis az elítélt emberiség számára visszaszerzi az istengyermekséget, végül pedig az örök boldogságot. Ábrahám egyik unokája, Jákob (Izrael), halálos ágyán ezt az áldást tizenkét fia közül a negyediknek, Júdának adta át. „El nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától, sem a vezér botja térdei közül, míg el nem jön az, akié az, akinek a népek engedelmeskednek”. (49,10) Hétszáz év múlva Júda törzsének kiemelt tagja, Dávid király kapja az üzenetet Istentől: Nátán, „eredj, mondd meg szolgámnak, Dávidnak: állandó lesz házad és királyságod mindörökké színem előtt, és szilárd lesz trónod mindenkor”. (2Sám 7,5.16) Ettől kezdve a Messiást évezreden keresztül eleve ezzel a címmel illetik: Dávid Fia. Dávid utódai ténylegesen királyok voltak Jeruzsálem pusztulásáig (597596.), utána ötszáz éven át Zsidó ország helyett zsidó tartományok voltak, és ezeket helytartók kormányozták. Dániel próféta látomást kapott még a perzsa birodalom központjában: a zsidó jövőről: „Tudd meg tehát és értsd meg, annak a parancsnak kiadásától, hogy ismét felépüljön Jeruzsálem, a felkent fejedelemig hét hét és hatvankét hét telik el (kerekítve: 500 év), és viszontagságos időkben ismét felépülnek az utcák és a falak. Hatvankét hét múlva megölik a felkentet, és népe nem lesz többé, amely megtagadja. (Vulgata) Azután egy héten sokakkal megerősíti a szövetséget, és a hét közepén megszűnik a véres áldozat és az ételáldozat, a templomban vészt hozó undokság lesz, és véges végig megmarad a pusztulás”. (Dán 9,25-27) Két évszázaddal korábban jövendölt arról Izajás próféta, hogy a Messiás szűzi édesanyától születik. Máté evangéliuma így eleveníti fel: „Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül, és a nevét Emmánuelnek fogják hívni. (Iz 7,14) Ez azt jelenti: Velünk az Isten.” (Mt 1,23) Hatszáz évvel korábban pedig Mikeás próféta ad nagyon fontos jövendölést a Messiás születési helyéA S z e nt l él ek a Bibl i áb an

84

ről: De te, Efrata Betlehemje, kicsiny vagy ugyan Júda ezrei között, mégis belőled származik majd nekem Izraelnek jövendő uralkodója, származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza. És ő majd odaáll, és legeltet az Úr erejével, az Úrnak, az ő Istenének fenséges nevében, és ők biztonságban lakoznak, mert ő akkor nagy lesz a föld széléig. És ő lesz a béke.” (Mik 5,1-4) Ez az a prófétai hely, amelyet a zsidó főtanács sosem kérdezett meg Jézus perében, sem az azóta eltelt kétezer esztendőben, hanem Jézust csak Názáretinek szólították, ahonnan nem jöhet a Messiás, mint mondták több ízben is. Pedig harminchárom évvel korábban hibátlanul idézték ezt az akkori papok Nagy Heródesnek.

3. Ne féljetek, inkább örüljetek Ne féljetek hát attól, hogy a világ Megváltója Ábrahám, Jákob és Dávid király véréből született test szerint! Örüljetek inkább annak, hogy a fölséges Isten ilyen nagyszerű gonddal kiválasztott ősök ivadékaként küldte közénk. Az Édesanyja, aki egyetlen kapocs volt megtestesülésében az istenség és emberi nem között, a Gondviselés működésének legféltettebb tárgya volt. Máriának semmi köze nem volt semmilyen bűnhöz. Jézus halálának érdemét előre alkalmazta rá Isten, így az ő lelkét teremtése pillanatában megajándékozta az Úr a megszenelő kegyelemmel, mint az ősszülőket egykor. Nem volt tehát egy pillanatig sem az eredeti bűn sújtottja, mint az összes többi Ádám-ivadék. Semmiféle bűnt soha nem követett el. Isten pedig vigyázott arra, hogy az ősökön keresztül Ádám és Éva génjeiből azok kerüljenek Mária testébe, amelyek tökéletes testet építettek számára. Ugyanígy, Jézus csak tőle örökölhetett emberi értékeket. Jézuson kívül minden más ember szülőpártól, két embertől fogantatik. Sem az apa, sem az anya nem tudja, hogy a meghatározott számú gén milyen tulajdonságokat örökített át a megfogant új embernek. Ezt egyedül Isten irányítja, aki ezzel meghatározza az új ember egész lényét a számára kijelölt életpálya alapjaként. A testkezdeményhez ugyanis megteremti Isten a semmiből a lelket. A lélek a test informálója, alakítója: teljes összhangba kerülnek egymással, mivel Isten kontármunkát nem végez. Jézus fogantatásánál, ami a Szentlélek teremtő erejéből jött létre, a legnagyobb gonddal járt el Isten, hiszen az Ő Fia emberségében is a legtökéletesebb. „Isten pedig a hatodik A S zent lélek a Bibli áb an

85

hónapban elküldte Gábriel angyalt Galilea városába, amelynek Názáret volt a neve, egy szűzhöz, aki el volt jegyezve egy férfival. A neve József volt, Dávid házából, a szűz neve meg Mária. Bement hozzá az angyal, és így szólt: Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az úr van teveled. Őt zavarba ejtette ez a beszéd, és elgondolkodott, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal pedig folytatta: Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz, és fiút szülsz. Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége. Mária erre megkérdezte az angyaltól: Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek. Az angyal ezt felelte neki: A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged; azért a Szentet is, ki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni. Íme, Erzsébet, a te rokonod is fiat fogant öregségében, és már a hatodik hónapban van, ő, akit magtalannak hívtak, mert Istennél semmi sem lehetetlen. Mária ere így szólt: Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint. És eltávozott tőle az angyal”. (Lk 1,26-38) Ez a gyönyörű, sőt a világ leggyönyörűbb eseménye akkor is megvalósult volna, ha ősszüleink nem vétkeztek volna, és nem lett volna szükség a megváltásra. Isten ugyanis öröktől fogva elhatározta, hogy világot teremt, és ehhez az ősformát, a forma-okot, a történelem során majd megtestesülő Fia embersége adja. Jövendő teste lesz az anyagi létezők ősformája, emberlelke pedig a szellemieké: angyaloké, emberlelkeké. A későbbi tényleges megtestesülés a teremtés befejező örömünnepe lett volna a bűnbeesés nélkül. Így is igazi nagy ünnep. Sőt sok tekintetben az egyszerű hívek számára bensőségesebb, mint a húsvét. Mária számára ettől kezdve Jézus az egyetlen központ, akit a Mennyei Atya rábízott. Siet vele Ein-Karimba, hogy a Megváltó előfutárát a megváltás kincsében, az istengyermekségben részesítse, megadja neki a megszentelő kegyelmet édesanyja méhében hat hónapos magzatként. Onnan három-négy hónap távollét után tér haza Názáretbe. Mivel senkivel semmit nem közölt elutazása előtt, vőlegénye, József, nagyon kemény lelki vívódáson ment keresztül, látva menyasszonya áldott állapotát. Végül angyal keresi föl és nyugtatja meg.

A S z e nt l él ek a Bibl i áb an

86

4. Ne félj magadhoz venni Máriát „József, Dávid fia, – mondta neki álmában az Úr angyala –, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg a népet bűneitől. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által mondott: Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül, és a nevét Emmánuelnek fogják hívni. Ez azt jelenti: Velünk az Isten.” (Iz 7,14; Mt 1,20-22) Mária és József, nem kaptak mindenre utasítást. Soha nem hallották, hogy a Megváltónak Betlehemben kell születnie? Nem készültek oda menni. Isten a római császárral összeírást rendeltetett épp erre az időre. Mária örökös volt, szülei vagyonát örökölte, személyesen kellett összeírásra, vagyona bevallásra. Ezért kellett törvény szerint férjhez mennie, hogy a családi vagyon ne kerüljön idegen kézbe. Betlehemben tolongtak az elszármazottak, a szállás tele volt, ezért a városvégi üres barlangistállóba kellett menniük. A kis Jézus így jelezte, hogy nem kér, nem fogad el az emberektől semmit. Ő viszont egész mennyországot hagyott el, és akar megnyitni az emberiség előtt. „Amikor ott voltak, eljött az ideje, hogy szüljön, és megszülte elsőszülött fiát. Pólyába takarta és jászolba fektette”. (Lk 2,6-7) Nem hiszem, hogy kis mécsesnél egyebük lett volna világítani. Jézus a fényt is a mennyben hagyta. Az emberek békében aludtak otthonaikban. Csak a pusztában nyájukra vigyázó pásztorok voltak talpon. „Egyszer csak ott termett mellettük az Úr angyala, és az Isten fényessége körülragyogta őket. Félni kezdtek nagy félelemmel. Az angyal ezt mondta nekik: Ne féljetek! Íme, nagy öröme hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvöztő, az Úr Krisztus, Dávid városában. Ez lesz a jel számotokra: találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve. Ekkor azonnal mennyei sereg sokasága vette körül az angyalt és dicsérte Istent: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek. És történt, hogy amikor az angyalok visszatértek tőlük a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: Menjünk át Betlehembe, és lássuk azt a dolgot, ami történt, s amelyet az Úr hírül adott nekünk. Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát és Józsefet, és a jászolban fekvőn kisdedet. Amikor meglátták őket, elbeszélték nekik, amit a gyermek felől hallottak. És mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak azon, amit a pásztorok beszéltek nekik. Mária pedig megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk A S zent lélek a Bibli áb an

87

szívében. A pásztorok pedig visszatértek, magasztalták és dicsérték Istent mindazokért a dolgokért, amiket hallottak és láttak, úgy, ahogy megmondták nekik”. (9-20) Amint most és minden karácsonykor elmondták őseinknek is, lélekben a legkisebb részletig átélte népünk. Tegyük ezt mi is mindenütt: a családi karácsonyfa alatt, a templomban, dúdolgassuk jártunkban-keltünkben azokat a gyönyörű énekeket, amelyekben az örök és mindig új karácsonyt népünk évezreden át újraélte.„Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok, hogy Betlehembe sietve, menvén, lássátok, lássátok. Istennek Fia, aki született jászolban, jászolban, Ő leszen néktek Üdvözítőtök valóban, valóban.” (Ho25,1-2)„Dicsőség mennyben az Istennek! Dicsőség mennyben az Istennek! Az angyali seregek vígan így énekelnek: Dicsőség, dicsőség Istennek! Békesség földön az embernek! Békesség földön az embernek! Kit az igaz szeretet a kis Jézushoz vezet, Békesség, békesség embernek.”(Ho 21,1-2) „Csordapásztorok midőn Betlehemben csordát őriznek éjjel a mezőben. Csordát őriznek éjjel a mezőben. Isten angyali jövének melléjük, nagy félelemmel telék meg ő szívük. Nagy félelemmel telék meg ő szívük.” (Ho 20,1-2 „Pásztorok, pásztorok örvendezve sietnek Jézushoz Betlehembe. Köszöntést mondanak a kisdednek, ki váltságot hozott az embernek.

5. Ne féljetek, ma született nektek az Üdvözítő A világ Megváltója minden kétséget kizáróan Jézus Krisztus. Benne teljesedtek az Isten által előre megmondott tények, amelyeknek együttesen kellett megjelenni, megvalósulni a Megváltóban. Amikor ténylegesen eljött emberalakban a Második isteni Személy, ezeket az előzetes igazodási pontokat (Dávid Fia, Szűztől születik Betlehemben, Dániel próféta által megjelölt időben, végigszenvedte a Dávid zsoltáraiban és Izajás könyvében leírt kínokat, előfutára, Keresztelő Szent János tanúskodott róla, csodái és tanítása igazolta istenségét, maga az Atyaisten két ízben tanúskodott mellette) mind beteljesítette. Legnagyobb tanúja maga a Mennyei Atya volt, aki kétszer is „szeretett Fiának” mondta előbb nagy tömeg előtt, utóbb pedig három főtanítványa: Péter, Jakab és János, és az Ószövetség két igen fontos tanúságtevője: Mózes és Illés előtt. Jézus messiási, istenemberi legnagyobb tanúja pedig halottaiból való feltámadása volt. Az apostoli kollégium világba küldésében a legfontosabb tennivaló ennek tanúsítása volt. Erre a A S z e nt l él ek a Bibl i áb an

88

tanúságtételre épül a mostani hívek hite is. Mi, magyarok is erre a sziklára építettük hívő életünket. A Gondviselés szeretetének különleges megnyilatkozása a betlehemi élmény felidézése volt. Tudatosodó emlékeim között fontosak voltak számomra a falum pásztorainak karácsonyi szokásai. Szenteste a családi asztalnál szerényen ünnepelve meglepődtem, hogy a kanászok és a csordások kürtölése és ostorpattogtatása hangzott az utcánkban. Ezek az emberek rendkívül szerények, szűkszavúak voltak, amikor tavasztól őszig reggel kihajtották a gazdák állatait, vagy ahogyan a nap hosszú ki-be gyaloglásai, egész napos legeltetésük után hazaérve minden házhoz beirányították az állatokat. Én is észrevettem, hogy a pásztorok nem magamutogató emberek. Munkájuk fontos, de társadalmi megbecsülése az utolsó lehetett szellemi és anyagi téren egyaránt. Karácsony este úgy éreztem, most ők állnak az események megünneplésének kiinduló pontjában, hiszen a betlehemi Kis Jézus megszületését pásztoroknak üzente meg Isten. Nekik szólt az angyal a mennyei fényből: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus Dávid városában. Ez lesz a jel számotokra: találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve.” (Lk 2,10-12) Tietek minden szó, minden hangsúly és az öröm mindörökre. Először ti láthatjátok meg az Isten Fiát gyermekként, a ti jászolotok a bölcsője, a ti szénátok illata az első üzenet a teremtett világ növényeiből, az első jel, hogy Isten szemében a ti lenézett világotok értékesebb, mint a gazdagok jóléte, akár a császár aranyos palotája. Ti lesztek az első tanúi Isten nagy terveinek: a megváltás újra egyenlővé teszi az embereket. Ti látjátok az egyszerű ruhás Szűzanyát édesanyaként. Mellette a Gondviselés által kijelölt védelmező: szintén kétkezi munkás Szent József is titeket fogad örömmel. A többi ember majd a ti örömötökből részesül apránként. Ennek a tudatát éreztem akkor gyerekfejjel. Most ennek az előadásnak gondolatvilágában értem a pásztor-ostor durrogatásának, az öblös ökörszarv tülök világméretű pusztákon, két évezreden áthatoló basszusában, hogy ezek az egyszerű emberek megértették az angyalok szavát. Így már másként emelkedik a lelkemben a gyerekesen, de mély hittel és átérzéssel előadott pásztorjátékunk emléke is. Úgy éreztük, a mi kis mondókáinkon éled hitelesen az első, az egyetlen nagy karácsony. Hogy őseink ilyen érzésekkel hallgathatták és gyökereztették a lelkükbe a végtelen jézusi szeretetet. Ez a gyökér élt és él valahol még most is, mert hitoktatói karácsonyaimat is ezzel tudtam betölteni, tanítványaimmal érzékeltetni: a kis Jézust mi nagyon mélyen a szívünkbe zártuk. A S zent lélek a Bibli áb an

89

„BIZONY MONDOM NEKED, MÉG MA VELEM LESZEL A PARADICSOMBAN” ( Lk 23,43 )

Isten Országa a Bibliában A Szentlélek a Bibliában

A S z e nt l él ek a Bibl i áb an

90

Isten országa a Bibli áb an

91

ISTEN ORSZÁGA A BIBLIÁBAN

Iszonyatos gondokkal küszködik az emberiség. Minden tisztességes ember megoldást keres a bajok orvoslására. Ezt teszem én is. Mivel magyar ferences szerzetespap vagyok, és számomra mindhárom fogalom nagyon fontos, hitem és tudásom szerint gondolkodom erről az égető problémáról is. A Szentírás Isten könyve, Isten írott üzenete az emberiséghez. Számomra ez szabja meg a keresés forrását és kereteit. Jézus Krisztusnak vitapartnereihez intézett figyelmeztetését idézem: „Vizs­­gál­játok az Írásokat, hiszen azt gondoljátok, hogy azokban van örök élet számotokra. Éppen azok tesznek tanúságot rólam, ti azonban nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen”. (Jn 5,39-40) Jézus Krisztus nyomán indulunk keresésünkben. Ő tovább irányítja tekintetünket: „Én nem tehetek ma­ gamtól semmit. Amint hallok, úgy ítélek, és ítéletem igaz­ságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött engem”. (Jn 5,30) Jézus az Atya küldötte. Nyilvános működése kezdetén a názáreti zsinagógában Izajás próféta könyvtekercsét fogja kezében és olvassa a következő sorokat: „Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét”. (Iz 61,1-2; 29,18; 58,6) (Lk 4,18-19) Micsoda felemelő program! Akik addig vezetők voltak, a saját hatalmukat és gazdagodásukat szolgálták, ennek rendeltek alá mindent, gyakorlatilag elszedték a kiszolgáltatottak vagyonát részint kivetett adókkal, részint közönséges erőszakkal. Isten ezért időnként keményen büntetett, rendet teremtett, de az emberiség igazán a mai napig sem tudott kikeveredni ebből a mindig újraéledő csapdából. Jézus Názáretből Galilea tartomány tájait járta be. Szent Márk evangélista szerint így kezdte tanítását: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban”. (Mk 1,15) Mai magyar nyelven ez így hangzik: Elérkezett hozzátok Isten országa, amelyben újra Ő irányítja az emberek életét, Ő lesz az Uralkodó. Ez az evangélium, vagyis Iste n ors z ág a a Bibl i áb an

92

Isten országa a Bibli áb an

93

az örömhír, mert az Isten országa az igazság és a szeretet szellemétől áthatott közösségi élet. Ezért forduljatok Isten felé, igazodjatok az Ő irányításához. Higgyétek el, hogy ez az emberiség egyetlen útja a viszonylagos földi és az abszolút örök boldogsághoz. Akkoriban a világ népeinek legnagyobb része bálványimádó volt, ami gyakorlatilag a sátán imádását jelentette. Nagy kivétel volt magyar népünk következetes egyistenhite. Isten egy négy­ezer éve élt bálványimádó család hatvan éves férfitagját tisztelte meg hívó szavával, mondta el neki látomásban, hogy a bálványok tehetetlen anyagdarabok, az Isten viszont láthatatlan, végtelen, örök valóság. Ő az Élő Isten. Ábrahám hitt neki, és elfogadta ígéreteit: utódait nagy néppé teszi, és belőlük születik majd az egész emberiség Megváltója is. Az összes többi néphez hasonlóan Ábrahám is tudott az emberi nem eredetéről, az ősszülők bűnéről, Istentől való elszakadásukról, majd a bűnbánatuk után kapott ős-evangéliumról: „Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé: ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod”: (Ter 3,15) Ábrahám tehát kellett hogy jól értse a Megváltó eljövetelét, örömnek tartsa, hogy nemzetéből születik a földre, és kiragad­ ja a népeket a sátán birodalmából, és visszavezesse őket Isten országába. Ábrahám népéből meg is született a Megváltó, aki nagykorúságot elérve hirdette meg, hogy elérkezett az Isten országa. Izrael népe a Sínai hegy alatt megkötött Ószövetség alapján Isten különleges népe volt. Ezt a zsidó nép zsoltárban mindig imádkozta: „Király lett az Úr! Fölségbe öltözött”. (Zsolt 93,1) Jézus mégis nekik is üzeni: „Menjetek Izrael házának elveszett juhaihoz! Menjetek és hirdessétek: Elközelgett a mennyek országa”. (Mt 10,6-7)

1. Jézus Poncius Pilátus előtt áll A zsidó főtanács halálra ítélte azzal a váddal, hogy Isten Fiává tette magát. Pilátustól is halálbüntetést követelnek. Pilátus hivatalosan megkérdezi Jézust: „Te vagy a zsidók királya?” (Jn 18,33) „Jézus azt felelete neki: Az én országom nem ebből a világból való. Ha az én országom ebből a világból volna, szolgáim harcra kelnének, hogy a zsidók kezébe ne kerüljek. De az én országom nem innen való. Pilátus erre megkérdezte: Tehát király vagy te? Jézus azt felelte: Te mondod, hogy király vagyok. Arra születtem és Iste n ors z ág a a Bibl i áb an

94

azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra”. (Jn 18,36-37) Már korábban, tanító útján is megkérdezték tőle a farizeusok: „Mikor jön el az Isten országa, ezt válaszolta nekik: Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem fogják azt mondani: Íme, itt van, vagy amott. Mert az Isten országa köztetek van”. (Lk 17,20-21) Ez a fordítás a latin „intra vos est”-et így adja vissza magyarul: köztetek van; de én szívesebben fordítanám emígy: bennetek van. A mi szóhasználatunkban az országok kijelölt határok közötti földterületek. Az Isten országa azonban egy szellemiséget jelent: az igazság és a szeretet lelkületét. Aki elfogadja és megteszi Isten akaratát, abban benne van Isten országa, és ő Isten országában van. Mivel ezt tökéletesen Jézus Krisztus valósította meg, mondhatjuk: Jézus Krisztus egyedül is Isten országa. Ezért ezt a fogalmat hozzá, az Újszövetség szerzőjéhez köthetjük szigorúan, de el kell fogadnunk, hogy maga a téma, a fogalom, megtalálható nagy vonalakban, az Ószövetségben is, amely meghirdette és előkészítette tökéletes megvalósulását. A kinyilatkoztatás legelső mondata így szól: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”. (Ter 1,1) Ez előtt a közölhetetlen isteni cselekvés előtt tehát a háromszemélyű egy Istenen kívül senki és semmi nem létezett. Csak az isteni lét magyarázata önmagának, a teremtmények mind okozatok, túlmutatnak önmagukon az Istenre, a teremtőre. Ami tehát a természet rendjében van, minden Istené a teremtés jogán. A kész földet adta át Ádámnak: „Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg”. (Ter 2,15) A tulajdonjog tehát Istené maradt. Az első embereknek Isten kinyilvánította akaratát: „a kert minden fájáról ehetsz, de a jó és gonosz tudásnak fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod”. (Ter 16-17) Az ember megjegyezte és elfogadta Isten akaratát, tehát megvalósult benne Isten országa. Amikor pedig a kísértő sátán szavára ettek a tiltott fáról, elvesztették Isten országát. A földre kapott bérleti jogot ugyan megőrizhették, de megszűnt istengyermekségük, elvesztették jogukat a mennyországra, a halál nélküli életre, és más kiváltságokra. A sátán rabságába kerültek. Az ördög úgy magyarázta ezt az állapotot, hogy a földet is megszerezte azzal, hogy az ember rabszolgája lett. Gondoljunk Jézus megkísértésére: „Majd felvitte őt egy magas hegyre és megmutatta neki egy szempillantás alatt a földkerekség minden országát, és így szólt az ördög: Mindezt a hatalmat és ennek dicsőségét neked adom; Isten országa a Bibli áb an

95

mert az enyém, és akinek akarom, annak adom; ha tehát imádsz engem, mind a tiéd lesz”. (Lk 4,5-7) Jézus nem vitatkozik, az egyszerű igazság birtokában röviden kijelenti: „Írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Lk 4,8) (MTörv 5,9; 6,13) Tehát az imádás és dicsősége, meg a föld teljes birtoka is Istené. Az Ószövetség idején minden nép közös meggyőződése volt, hogy Isten a világ királya. Az emberi királynak akartak természetfeletti erőt biztosítani azzal, hogy úgy mutatták be, mint Isten helytartóját. Az Ószövetség megkötése után ezt a gondolatot átvették a zsidók is, és a királyságot, a politikai hatalmat, vezetést, az egy igaz Istenre vonatkoztatták.

2. Az ószövetségi Izrael, mint Isten országa A pátriárkák korában az élő Isten, aki megjelent Ábrahámnak, majd irányította Izsákot és Jákobot, nem jelezte nekik, hogy a belőlük származó új népnek királya is akar lenni. Amíg a többi népnél az éppen uralkodó királyok saját bálványaik helytartóinak számítottak, Izrael nem kapott biz­ tatást, hogy majd az igaz Isten az ő különlegesen uralkodó királya lesz. Mózes a csipkebokor látomásban találkozik először érzékelhetően Istennel. Itt a nevét, lénye megfogalmazását kéri az Úrtól. „Isten erre azt mondta Mózesnek: Én vagyok az, aki vagyok. Aztán azt mondta: Ezt mondd Izrael fiainak: Az, Aki van, küldött engem hozzátok”. (Kiv 3,14) Isten tehát elmondja, hogy Ő nem volt és nem lesz, Ő öröktől fogva változatlanul van. Végtelen létét nem kapta, hanem öröktől fogva önmagától birtokolja. Minden más létező úgy kapja a létét tőle. Ő tehát forrása és létesítő oka minden teremtménynek, tehát mindennek Ura. Viszont még nem említi, hogy Izrael fiai, mint alakuló nép, neki különleges népe lesz, Ő pedig királyuk, uralkodójuk, irányítójuk lesz. Egyiptomból történt kivonulásuk után a pusztában Izrael néptömege lassan fejlődik rabszolga társadalomból öntudatos, szabad néppé. A népnek felelős és hatalommal rendelkező vezető, uralkodó kell. Amikor Mózest Isten negyven napon át a hegyen tanítja, árvának és gyámoltalannak érzik magukat a hegy lábánál veszteglő törzsek. Ezért kérnek „isteneket” Árontól: „Rajta, készíts nekünk isteneket, hogy előttünk járjanak! Nem tudjuk ugyanis, hogy mi történt Mózessel, azzal Iste n ors z ág a a Bibl i áb an

96

az emberrel, aki kihozott minket Egyiptom földjéről”. (Kiv 32,1) Egyúttal jelzik azt is, hogy Áront elfogadják pótvezérnek, de félő, hogy neki azzal az Istennel, akit Mózes képviselt, nincs igazán összeköttetése. Mózes keményen bünteti a lázadókat. Isten megkönyörül népén. Ott, a pusztában aztán érzékelik, hogy az ő népük Isten különleges birtokának számít. Ettől kezdve büszkén vallják: „Király lett az Úr! Fölségbe öltözött”. (Zsolt 93,1) Helytartója előbb Mózes, majd az ő halála után Józsue, de ők nem viselnek királyi címet. A következő korszakban az ellenségtől megmentő isteni küldötteket is csak bíráknak tartják. Ők átmeneti irányítók. Egyiküket, Gedeont, próbálják rávenni, hogy vállaljon állandó felelősséget felettük, Legyen király, de ő elhárította a felkérést: „Nem uralkodom rajtatok, s nem fog uralkodni rajtatok fiam sem: az Úr uralkodjék rajtatok”. (Bír 8,23) Szerinte az a jó állapot, hogy Istent tartják uralkodójuknak, és így nem áll fönn az a veszély, hogy Isten helytartója Isten helyére tör. Később azonban Sámuelt, a prófétát és egyben utolsó bírót arra késztetik, hogy adjon nekik királyt, mint a többi nemzetnek is királya van. A méltatlankodó prófétát leinti az Úr: „Hallgass a nép szavára mindabban, amit neked mond, mert nem téged vetettek el, hanem engem, hogy ne én legyek a királyuk”. (1Sám 8,7) Az egymás után következő királyok viszont bálványozással sértették Izrael igazi királyát, az Urat. Ezért Isten megmutatja Izajásnak, hogy Ő milyen hatalmas Király, és az angyalokhoz hasonlóan hogyan kellene őt szolgálnia az embereknek. „Abban az esztendőben, amikor meghalt Uzija király, láttam az Urat, amint magas és kiemelkedő trónuson ült, és ruhájának uszálya betöltötte a templomot. Szeráfok álltak mellette; hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, és kettővel repültek. Az egyik így kiáltott a másiknak: Szent, Szent, Szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége! Megrendültek a küszöbök alapjai a kiáltó hangjától, és a ház betelt füsttel. Ekkor így szóltam: Jaj nekem, végem van! Mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom, mégis a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim”. (Iz 6,15) a zsidók kultikus lírája ugyanezt hangsúlyozza: „Táruljatok fel, hatalmas kapuk, táruljatok fel örök kapuk, hadd vonuljon be a dicsőség királya! Ki az a dicsőség királya? Az erős és hatalmas Úr, a harcban hatalmas Úr. A seregek Ura, ő a dicsőség királya”. (Zsolt 24,7-8.10)

Isten országa a Bibli áb an

97

3. A Biblia részletezi Istennek, mint királynak a fogalmát Isten mindörökre uralkodik, nem úgy, mint a földi királyok. Mózes már akkor látja ezt, amikor a fáraót és seregét Isten hatalma vízbe fullasztotta: „Vidd be, ültesd őket örökséged hegyére, erős lakóhelyedre, melyet, Uram, te készítettél, szent helyedre, melyet kezed erősített meg, s ural­ kodjék az Úr mindenkor, örökre!” (Kiv 15,17-18) Uralkodik az égben: „Szent templomában van az Úr, áll az egekben az Úr trónusa” (Zsolt 11,4) „Az Úr az égben állította fel trónusát, és királysága mindenen uralkodik” (Zsolt 103,19) Uralkodik a földön: „Tapsoljatok mindnyájan, nemzetek, örvendezzetek Istennek ujjongó szóval, mert az Úr felséges, rettenetes, hatalmas királya ő az egész földnek”. (Zsolt 47,2-3) Uralkodik az Úr a világegyetemben, amelyet Ő alkotott: „Mert nagy Isten az Úr, hatalmas király ő minden istenen. Kezében vannak a föld mélységei, s övé a hegyek csúcsa. Övé a tenger, ő alkotta meg, s az ő keze formálta meg a szá­razföldet. Jöjjetek, imádjuk, hódoljunk meg, boruljunk térdre az Úr, a mi alkotónk előtt!” (Zsolt 65,3-5) Uralkodik minden nemzet felett: „Ki ne félne téged, nemzetek Királya? Hiszen téged illet ez, mert a nemzetek összes bölcsei között és összes királyságukban nincs senki olyan, mint te” (Jer 10,7) „Az Úr azonban igaz Isten, élő Isten ő, és örökkévaló Király. Haragjától megrendül a föld, és nem bírják el bosszúságát a nemzetek”. (10) A sok nemzet között van egy nép, amely az Ő egyéni tulajdona. Szövetséget kötött vele: papi nemzetség és ország: „és ti lesztek az én papi királyságom és szent népem. Ezek a szavak, amelyeket el kell mondanod Izrael fiainak”. (Kiv 19,6) a pap személy szerint Istentől rendelt közvetítő Isten és emberek között. Itt Isten egy egész népet tett közvetítővé, általa adott sok fontos kinyilatkoztatást, és rajtuk keresztül adta Megváltónkat, Jézus Krisztust. Jahveh tehát különleges uralkodó a saját országában. Nagy király, fővárosa Dávid idejétől Jeruzsálem. „Pompás magaslat az ő szent hegye, gyönyörűsége az egész földnek. Sion hegye messzi észak, a nagy király városa. Házaiban úgy ismerik Istent, mint menedéket. Mert íme, a föld királyai összegyűltek és egyesültek. De ahogy meglátták, ámulatba estek, megrémültek, megremegtek.” (Zsolt 48,3-6) Íme, népem leányának kiáltása hangzik messze földről: Vajon nincs az Úr Sionban? Vagy Királya nincs ott?” (Jer 8,19) Jahveh, Izrael királya, jó pásztor gondosságával Iste n ors z ág a a Bibl i áb an

98

vezeti népét: „Figyelj ránk, Izrael pásztora, aki Józsefet nyájként vezérled! Aki a kerubok felett trónolsz, ragyogj fel Efraim, Benjamin és Manassze előtt! Ébreszd fel hatalmadat és jöjj, szabadíts meg minket!” (Zsolt 80,23) a babiloni fogság idején magára maradt, fogoly népét is ezzel a képpel vigasztalja az Úr: „Mert így szól az Úr Isten: Íme, én magam keresem fel juhaimat és viselem gondjukat. Amint a pásztor gondját viseli nyájának azon a napon, amelyen elszéledt juhai között van, úgy viselem majd én is gondját juhaimnak, és kiszabadítom őket minden helyről, amelyre elszéledtek a felhő és a sötétség napján. Kihozom őket a népek közül, és összegyűjtöm őket az országokból; a saját országukba viszem, és Izrael hegyein legeltetem őket a patakok mentén és az ország minden lakott helyén”. (Ez 34,11-13) Izrael örök Királya irányítja a történelmet. Már a babiloni fogság előtt hatszáz évvel megmondta Mózes szájával: ha megtartjátok parancsaimat, jó sorotok lesz jövendő országotokban, de ha elpártoltok tőlem, az igazság örök forrásától, bálványok hazug világába tévedtek, és az emberszeretet helyett önzésetek kielégítésre ártani fogtok a szegényeknek, árváknak és özvegyeknek, akkor súlyos büntetések várnak rátok. Ez tehát erkölcsi kérdés, nem politikai érdekérvényesítés. Izrael rádöbbent, hogy az ő királyuk valóban az igazság és a szeretet Ura. Semmi közük az ókori pogány népek bálvány isten király fogalmaihoz.

4. Isten országa és az izraelita királyság kapcsolata Izrael országa annyira egyedi volt a honfoglalás utáni időkben, hogy a komolyan hívő és gondolkodó zsidók kizárólag Isten közvetlen irányítását keresték. Lassan alakult ki az a vágy, hogy ők se legyenek mások, mint a többi nép: legyen nekik is földi királyuk. „Összegyűlt tehát Izrael minden vénje és elment Sámuelhez Ramatába és azt mondta neki: Íme, te megöregedtél, s fiaid nem járnak útjaidon: rendelj királyt fölénk, hogy az bíráskodjon felettünk, mint ahogy minden nemzetnél van”. (1Sám 8,4-5) Sámuel megütközött ezen a követelésen. Panaszt tett Istennél. Az Úr azonban utasította „Nos tehát hallgass csak szavukra,de figyelmeztesd őket, s fejtsd ki előttük, mihez lesz joga a királynak, aki uralkodni fog rajtuk.” (9) Ám Sámuel hasztalan ecsetelte nekik, hogy a király emberben, adóban hogyan zsarolja ki őket, a vének ragaszkodtak követelésükhöz: „Nem, legyen Isten országa a Bibli áb an

99

csak király felettünk, s legyünk mi is olyanok, mint minden nemzet: királyunk bíráskodjon felettünk, ő járjon élünkön, s ő vívja harcainkat értünk”. (19-20) Isten maga ad tehát parancsot Sámuelnek, hogy rendeljen népének királyt, sőt arra is utasítja, hogy kit kell királlyá felkennie. „Holnap, ugyanabban az órában, amely most van, hozzád küldök egy Benjamin földjéről való embert. Kend fel őt népem, Izrael fejedelmévé, s ő majd megszabadítja népemet a filiszteusok kezéből. Megtekintettem ugyanis népemet, mivel eljutott hozzám kiáltása. Amikor pedig Sámuel meglátta Sault, azt mondta neki az Úr: Íme, ez az az ember, akiről beszél­ tem neked, ez uralkodjon népemen”. (9,15-17) Később aztán maga Isten vetette el Sault engedetlensége miatt. (16,1) Ekkor Isten Betlehembe küldte prófétáját, mert ott választott ki egy fiatalembert Izáj családjából új király­nak. Az apa egymás után vitte fiait Sámuel elé. Az Úr azt mondta Sámuel­nek: Ne nézd külsejét, se termete magasságát, mert én elvetettem őt! Én nem a szerint ítélek, amire az ember néz: az ember ugyanis azt nézi, ami látszik, az Úr azonban a szívet tekinti”. (7) Ugyanígy nyilatkozott Isten mind a hét fiúról. De a próféta megtudta, hogy van még egy fia Izájnak, aki nyáját legelteti. „Érte küldött tehát és elhozatta. Ő vörös volt, szép szemű és csinos külsejű. Azt mondta ekkor az Úr: Kelj fel, kend fel, mert ő az! Erre Sámuel vette az olajos szarut, s felkente őt testvérei közepette, s ettől a naptól az Úr Lelke Dávidra szállt”. (12-13) Később Dávid házát is kiválasztotta az Úr: „Amikor ugyanis letelnek napjaid, s aludni térsz atyáidhoz, felemelem utánad ivadékodat, aki ágyékodból származik, s megszilárdítom királyságát”. (2Sám 7,12) Úgy tűnt tehát, hogy Isten megtalálta a megfelelő embert és családját, akikkel együtt tud uralkodni Izrael országán. Ez Dávid esetében –gyengeségei ellenére is igaz lett-, de családja tekintetében, sajnos, nem. Ezek a Dávid-házi királyok Jahveh királyságát kapták, de egyre inkább földi királyságot alakítottak ki belőle. Amikor Salamon halála után kettészakadt az ország, előbb az északi királyság: Izrael, később a déli, Júda is bálványimádó lett. Isten maga ajánlott fel Ácház júdeai királynak rendkívüli jelet, hogy védelméről gondoskodik, álszent módon mellébeszél, mert nem akarja Jahveh-t „kísérteni”. A próféta keményen szemére is veti képmutatását. (vö.Iz 7,1-17) Sokkal rosszabb az északi ország helyzete: ott nyílt bálványimádás és szegények szorongatása dívott. Nem az Úr utasításai szerint politizáltak a szomszéd népekkel sem. Lelkületükre fényt vet Ákáb északi és Jozafát déli király magatartása egy Iste n ors z ág a a Bibl i áb an

100

Szíriával szemben indítandó háború esetében. Jozafát ragaszkodik Jahveh utasításához. Kérjünk tőle üzenetet próféta által. Ákáb viszont Baál hódolója, prófétái hozzá fohászkodnak. Pompás győzelmet ígérnek. Jozafátnak mindez gyanús. Jahveh prófétáját, Mikeást kérdezi, aki biztatásra ki meri mondani, hogy Jahveh szörnyű vereséget és Ákáb halálát üzeni. Ákáb mégsem neki hisz. Harcba kezdenek, és minden úgy alakul, ahogyan az Úr üzente Mikeás szavával. (1Kir 22,1-38)

5. A próféták minden királynak szemére vetik, hogy eltérnek Jahveh akaratától Hirdetik, hogy ez súlyos vétek. Amikor Dávid elvette Úriás feleségét, aztán hadvezérének írásban adott parancsot, hogy állítsa veszélyes helyre az ostrom harcában a férjet, hagyják magára, hogy biztosan elvesszen, ő volt az oka a férj halálának. Isten azonban az erkölcsi rend őre. Elküldte hozzá Nátán prófétát, hogy figyelmeztesse bűne súlyosságára: az asszonynak nem kellett felelnie bíróság előtt házasságtöréséért, de Dávidot, földi helyettesét elszámoltatja az isteni rend megsértéséért. A próféta egy példával érzékelteti a királlyal bűne visszataszító voltát: a szegény ember egyetlen juhocskáját elkobzó gazdag történetét hallva Dávid haragra gerjed: „Az Úr életére mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt cselekedte. Négyszeresen térítse vissza a bárányt, mivelhogy ezt cselekedte, és könyörtelenül járt el”. (2Sám 12,5) Nem is sejtette, hogy saját fejére mond ítéletet, de a próféta kimondja az igazságot: „Te vagy az az ember! Én felkentelek Izrael királyává, megszabadítottalak Saul kezéből, neked adtam urad házát, öledbe adtam urad feleségeit, neked adtam Izrael és Júda házát, s ha ez még kevés volt, sokkal többet is adtam volna neked. Miért vetted hát semmibe az Úr szavát, olyasmit cselekedve, ami gonosz az én színem előtt? A hetita Úriást megöletted karddal, feleségét feleségül vetted, Ammon fiainak kardja által ölted meg őt! Ne távozzék tehát a kard sohasem házadtól, mivel semmibe sem vettél engem”. (7-10) Isten tehát keményen közli Dáviddal, hogy Ő az egyetlen Úr, Dávid tőle kapott mindent, de csak helytartó maradt, akinek mindent Ura akarata szerint kell tennie. Ha jól, megbízatása szerint jár el, dicséretet kap, ha rosszul cselekszik, súlyosabb a büntetése, mint Isten országa a Bibli áb an

101

alattvalóinak. Komoly előrejelzés Dávid utódainak, akik majd Isten jogait hallatlanba veszik. Saját fejükre gyűjtik Isten haragját. Dávid utolsó királyunokája, Cidkija megvakítottan elmélkedhetett a maga és elődei ostoba szakításai miatt: „Huszonegy esztendős volt Cidkija, amikor uralkodni kezdett s tizenegy esztendeig uralkodott Jeruzsálemben. Azt cselekedte, ami gonosz az Úr előtt, egészen úgy, ahogy Joakim cselekedett. Az Úr ugyanis haragudott Jeruzsálemre és Júdára, amíg el nem vetette őket színe elől”. (2Kir 24,18-20) Előbb Izraelen teljesül be Isten ítélete (Kr.e. 722), utána Júdán: (586). A hívő zsidók megzavarodtak: most mi lesz? Jahveh királysága is megszűnt Izrael és Júda királyságával? „Te őt mégis elvetetted s megutáltad, haragra gerjedtél fölkented ellen. Felbontottad szolgád szövetségét, földig aláztad szent koronáját. Lerontottad minden kőfalát, romhalmazzá tetted Bástyáit. Kifosztották őt mindazok, akik arra jártak, szomszédai gyalázata lett. Fölemelted elnyomóinak jobb kezét, megörvendeztetted ellenségeit. Kardja élét elvetted, és nem segítgetted meg őt a harcban. Véget vetettél tündöklésének, trónját a földre döntötted. Meg­ rövidítetted ifjúságát, gyalázatba borítottad őt”. (Zsolt 89,39-46) a dávidi dinasztia azért bukott, mert szakított Jahvehvel, akitől hatalmukat kapták. „Bizony, ostobák lettek a pásztorok, és az Urat nem keresték: ezért nem boldogultak, és egész nyájuk szétszóródott”. (Jer 10,21)

6. Isten végtelen szeretetének millió jele ellenére Jahveh kiszorult a zsidók életéből Bálványaik Isten ellenségének, a sátánnak imádását lopták a szívükbe. Végül teljesen megszakították atyáik Istenével a kapcsolatot. Elszakították az utolsó, az egyetlen lényeges szálat, a felülről jövő megbízható irányítás közvetítőjét. Ezt követően összeomlott a teokratikus, Istenre-épülő államforma, és vele együtt bukott immár örökre a zsidó királyság intézménye is. Új gondolkodás alakult ki a fogságból hazatérő népben. Nincs királyunk, és egyelőre nincs függetlenségünk sem, hiszen a méd-perzsa király engedélyével térhettünk haza, mondták. Pedig akkor még nem is sejtették, hogy fejük felett változnak majd a hatalmak, ők ugyanúgy adófizető vazallusok maradnak a görög majd római iga alatt évszázadokon át. Viszont Iste n ors z ág a a Bibl i áb an

102

a fogság megtanította őket arra, hogy csak az élő Istenben bízhatnak. Ezért az elnyomók uralma alatt nála kell menedéket keresni. Királyság nélkül legyen istenuralom, mint régen, Mózes idején. „Ha tehát hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, tulajdonommá lesztek minden nép közül, hiszen az egész föld az enyém, - és ti lesztek az én papi királyságom és szent népem. Ezek azok a szavak, amelyeket el kell mondanod Izrael fiainak”. (Kiv 19,5-6) a próféták úgy vélik, hogy az utolsó időben Izrael ismét megtalálja majd ennek az eszmeiségnek új vonásait. Ötszáz éven át ez a gondolkodás háttérbe szorítja Dávid trónjának igazi örökösét, a Messiást is. Annak ellenére történik ez, hogy a fogság utolsó prófétája, Dániel, megjövendölte a hetek próféciájában: „Hetven hét van kiszabva népedre és szent városodra, míg megszűnik a törvényszegés, és véget ér a bűn, eltörlik a gonoszságot. Tudd meg tehát és értsd meg, annak a parancs­nak a kiadásától, hogy ismét felépüljön Jeruzsálem, a felkent fejedelemig hét és hatvankét hét telik el”. (Dán 9,24-25) Miért van ez a furcsa magatartás? Hiszen a vigasztalásuk az kellett legyen, hogy ők a Messiás-Király népe! Talán a Vulgáta eredeti szövege zavarta az amúgy is sokat szenvedett népet: „Et non erit eius populus, qui negaturus est eum”, azaz „és nem lesz az ő népe, amelyik meg fogja tagadni őt.” (Biblia Sacra juxta Vulgatam Clementinam, 1951, Dán 9,26) Szent Jeromos az Ószövetséget héber szövegből fordította. A Jahveh a Királygondolkodásban előtérbe kerül a prófétáknál, hogy Isten maga lesz népének pásztora, mert földi megbízottjai hűtlenek: „Előttük jár, aki utat tör, utat nyitnak, és ők kitörnek és áthaladnak a kapun és kimennek rajta; előttük halad királyuk és élükön jár az Úr”. (Mik 2,13) „Mert így szól az Úr Isten: Íme, én magam keresem fel juhaimat és viselem gondjukat. Amint a pásztor gondját viseli nyájának azon a napon, amelyen elszéledt juhai között van, úgy viselem majd én is gondját juhaimnak, és kiszabadítom őket minden helyről, amelyre elszéledtek a felhő és sötétség napján. Kihozom őket a népek közül, és összegyűjtöm őket az országokból; a saját országukba viszem, és Izrael hegyein legeltetem őket a patakok mentén, és az ország minden lakott helyén. A legdúsabb legelőkön legeltetem őket, és Izrael magas hegyein lesznek az ő legelőik, ott fognak megpihenni zöldellő füvön, és kövér legelőkön legelnek majd Izrael hegyein. Én magam legeltetem juhaimat és én pihentetem őket,- mondja az Úr Isten. Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszavezetem, a sebesültet Isten országa a Bibli áb an

103

bekötözgetem, a gyengét megerősítem, a hízottat és az erőst megoltalmazom, és igazságosan legeltetem őket”. (Ez 34,11-16) Örömhír az is, hogy maga Jahveh uralkodik Jeruzsálemben: „Milyen szép a hegyeken annak lába, aki örömhírt hoz, aki békét hirdet, aki azt mondja Sionnak: Király­ ként uralkodik Istened”. (Iz 52,7) Beteljesült örömként látja a próféta a jövőt: „S az Úr lesz az egész föld királya. Azon a napon az Úr lesz az egyetlen, és az ő neve lesz az egyetlen. És az egész ország síksággá változik Gebától kezdve dél felé Remmonig, de Jeruzsálem magaslat lesz és a maga helyén marad. A Benjamin kaputól a Régi kapu helyéig, a Szeglet kapuig, Hananaél tornyától a királyi sajtókig laknak majd benne, és átok nem sújtja többé, hanem biztonságban él majd Jeruzsálem.” (Zak 14,9-11)

7. Az utolsó ószövetségi fejlemények A teokratikus királyság bukása után a zsidó vallásosság színterére a temp­ lomba szorul az Isten országának gondolata. Ott énekeltek szép dallamokat a leviták kórusai. A zsoltárokban csendül fel az Isten országának dicsérete. A művészet szólaltatja meg a fogság utáni állapotot: Jahve maga veszi kézbe megtépett nyája sorsát. Szívesen énekelnek biztató himnuszokat arról, hogy a világ utolsó idejében, az eszkatonban, kiteljesedik Jahve királyi ural­ ma. Megszűnik sátán uralma a földön, Isten a jóknak örök boldogságot, a gonoszoknak pedig örök kárhozatot juttat osztályrészül. Kóré fiainak zsoltára így ujjong: „Tapsoljatok mindnyájan, nemzetek, örvendezzetek Istennek ujjongó szóval, mert az Úr felséges, rettenetes, hatalmas királya ő az egész földnek. Alánk vetette a népeket, lábunk alá a nemzeteket. Kiszemelte nekünk örökségünket, Jákob ékességét, melyben kedvét leli. Ujjon­ gás közepette felvonul az Isten, harsonazengés között az Úr. Zengjetek Istennek, zsoltárt zengjetek, zengjetek királyunknak, zengedezzetek. Mert Isten az egész föld királya, zengjetek bölcsességgel. Isten uralkodik a nemzeteken, s ül szent trónusán az Isten. Egybegyűlnek a népek fejedelmei Ábrahám Istenének népével, mert az Istené a föld pajzsa, s igen fenséges ő”. (Zsolt 47,2-10) Másik zsoltár is ujjong az egész földön királlyá lett Isten dicsőségén: „Énekeljetek az Úrnak új éneket, énekeljetek az Úrnak minden földek! Énekeljetek az Úrnak, áldjátok nevét, hirdessétek naprólnapra szabadítását! Hirdessétek dicsőségét a nemzetek között, csodatetteit Iste n ors z ág a a Bibl i áb an

104

minden népnek! Mert nagy az Úr, méltó a dicséretre, minden istennél félelme­tesebb. Mert a nemzetek istenei csak hamis istenek, az Úr azonban egeket alkotott. Színe előtt fenség van és szépség, szentélyében ékesség és hatalom”. (Zsolt 96,1-6) Boldogan idézik legnagyobb királyuk egykori zsoltárát abból a korból, amikor Izrael népe csak pici öröksége volt az Úrnak: „Király az Úr! Reszkessenek a népek. A kerubok fölött trónol, rettegjen a föld! Nagy az Úr a Sionon, fölséges minden nép felett. A nagy király az igazságot szereti, te rendeltél egyenességet, te szereztél Jákobban törvényt és igazságot. Magasztaljátok az Urat, a mi Istenünket, boruljatok le szent hegyén, mert szent az Úr, a mi Istenünk!” (Zsolt 99,1-2.4.9) Amikor IV. Antióchosz Epifánész (Kr.e. 175-164) üldözi a hitükhöz hű zsidókat, mert el akarja venni tőlük a hitüket, vallási törvényeiket, nemzeti értékeiket, akkor különleges örömmel fordulnak Dániel prófétához, aki a babiloni fogság idején (Kr.e. VI. század) több látomásban is részesül, amelyek a nagyhatalmak egymást váltó Korszakairól is szólnak, de megjövendöli azt is Nabukodonozor szobor-álmát magyarázva, hogy a nagy hegy tetejéről emberi kéz érintése nélkül leszakadó kis kő, amelyik hógörgetegként lépésről-lépésre növekszik, összetöri az aranyból, ezüstből, rézből, vasból és agyag­ból készült szobrot, majd nagy heggyé nő és betölti az egész földet. Ezzel fejezi be magyarázatát: „Ezeknek a birodalmaknak idejében az ég Istene egy más birodalmat támaszt, amely soha meg nem szűnik, annak uralma soha más népre át nem száll: ez összetöri és tönkreteszi azokat a birodalmakat, maga azonban fennmarad örökké, úgy amint láttad, hogy a hegyről emberi kéz közreműködése nélkül leszakadt egy kő, és összetörte az agyagot, a vasat, a rezet, az ezüstöt és az aranyat. A nagy Isten megmutatta a királynak azt, ami egykor történni fog; s az álom igaz, és megfejtése biztos”. (Dán 2,44-45) Az eszkatologikus irodalomban tehát megjelenik a Messiás-király alakja és vele a világot felölelő kereszténység. Rámutat arra is Dániel, hogy az Emberfia Isten (felhőn jár), küldetése befejeztével az Atya trónjára ül, és megkapja jutalmul az egész világot. (Dán 7,13-14) Az Emberfia alakjával együtt megjelenik egy újabb királyság, már nem Áron, hanem Melchizedek rendje szerinti papi királyság: „S az Úr lesz a királyuk örökké.” (Bölcs 3,8)

Isten országa a Bibli áb an

105

8. Elérkezett hozzátok az Isten Országa Az Ószövetség népének rá kellett döbbennie, hogy nem jön vissza többé a Dávid korabeli Isten országa. Dávid Fia, a Messiás eljön, de nem azért, hogy az egész világot zsidó birodalommá tegye. Amikor az apostolokat a főtanács elé állították a születésétől fogva béna férfi meggyógyítása után, az egyik józan tanácstag, Gamáliel, felhívta társai figyelmét, hogy a messiási eszme már Jézus fellépése előtt is testet öltött egyesekben: Teudás és Glileai Júdás is vonzott néhány száz zelótát. Ezek azonban nem voltak Isten küldöttei. Megölték őket, követőik pedig szétszóródtak. Meg kell várni, hogy Jézus tanítványainak mi lesz a sorsa. „Ha ez a terv vagy mű emberektől van, elenyészik. Ha azonban Istentől van, nem ronthatjátok le, nehogy az történjék, hogy Isten ellen hadakoztok”. (ApCsel 5,38-39) Tudomásul kell vennünk azt is, hogy akik Jézust Isten Fiának, Messiásnak ismerik el, azok benne is az ószövetségi remények megvalósulását várják. Még közvetlenül a mennybemenetel előtt is ez a nagy dilemmájuk: „Uram, talán most állítod helyre Izrael országát? Ő azonban azt mondta nekik: Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időket és a korszakokat, amelyeket az Atya saját tetszése szerint határozott meg. A Szentlélek eljövetele pedig erővel tölt el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában egészen a föld határáig” (ApCsel 1,69) vagyis kifejti nekik, hogy tanúskodniuk kell Jézus mellett, hogy Isten Fia, Ő az örök Király, és Isten országát kiterjeszti az egész világra, már teljesen a maga módján, tökéletes formában. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Jézus kitépi az eszme gyökereit: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy teljesítsem”. (Mt 5,17) Ebben a teljes, tökéletes formában mondom: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa”. (Mk 1,15) Jézus ezt nem a pogány nemzeteknek, hanem a zsidóknak mondja. Az apostolok első küldésekor ugyanezt hangsúlyozza ki: „a pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, és szamaritánus városba ne lépjetek be. Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz! Menjetek és hirdessétek: Elközelgett a mennyek országa”. (Mt 10,5-6) Isten országa néven említi Márk evangéliuma ezt az új országot, Máté viszont mennyek országának írja következetesen. Ez utóbbi a korabeli rabbinikus nyelvet idézi. Jelentése egyforma. A tanítás konkrét tartalma: Jézus kiveszi az emIste n ors z ág a a Bibl i áb an

106

bereket a sátán kezéből, véget ér a bűn és a halál uralma: „De ha én az Isten Lelke által űzöm ki az ördögöket, akkor elérkezett hozzátok Isten országa”. (Mt 12,28) Ezt Jézus általában csodatételeivel, kifejezetten pedig ördögűzéseivel bizonyította. Jézus szenvedésével és kereszthalálával tárgyilagos (objektív) győzelmet aratott a sátán felett, megváltotta az egész emberiséget. Üdvözítője, a mennyei boldogságba bevezetője csak azoknak lehet, akik Őt Uruknak és Megváltójuknak elfogadják, kegyelmét kérik: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban”. (Mk 1,15) Ezzel együtt jár, hogy aki Jézust Mesterének fogadja, eligyekszik teljesíteni minden parancsát: „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram, megy be a mennyek országába; csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk, nem a te nevedben űztünk démonokat, és nem a te nevedben tettünk sok csodát? Akkor majd kijelentem nekik: Távozzatok tőlem ti, akik törvénytelenséget cselekedtetek”. (Mt 7,21-23)

9. Az apostolok is ezt hirdették Jézus már életében elküldte apostolait, hogy hirdessék a jó hírt: „Menjetek és hir­dessétek: elközelgett a mennyek országa! Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!” (Mt 10,7-8) Mennybemenetele előtt vég­rendelet szerűen adta utasítását: „Menjetek el az egész világra, és hir­ dessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hisz, az elkárhozik”. (Mk 16,15-16) Örök távlat maradt az Isten országának hirdetése a Szentlélek pünkösdi kiáradása után is: „Amikor együtt étkezett velük, meghagyta nekik, hogy ne távozzanak el Jeruzsálemből, hanem várjanak az Atya ígéretére. Azt hallottátok tőlem, hogy János csak vízzel keresztelt, ti azonban néhány nap múlva Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni”. (ApCsel 1,4-5) Az apos­tolok pedig úgy érezhették, hogy Jézus mennyei szolgálattevőket is állít melléjük, hogy érezzék, az angyalok is bekapcsolódnak a lélekmentés nagy munkájába: „S miközben nézték őt, amint az égbe ment, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában. Így szóltak: Galileai férfiak, miért álltok és néztek az égre? Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek, úgy jön el isIsten országa a Bibli áb an

107

mét, ahogy az égbe felmenni láttátok”. (ApCsel 1,10-11) Ti pedig tegyétek, amivel megbízott benneteket! Miután Pált és Barnabást missziós munkára rendelte a Szentlélek (vö. ApCsel 13,2), előbb együtt, később külön-külön járták a városokat. Mindenütt először az ószövetségi választott nép zsinagógáiban hirdették az evangéliumot, de onnan kiutasítva a pogányokhoz fordultak. Pál „azután bejárt a zsinagógába, bátran tanított három hónapon át, és meggyőzően vitatkozott Isten országáról. Mivel azonban egyesek megátalkodtak és nem hittek, sőt gyalázták az Úr útját a sokaság előtt, eltávozott tőlük. Különhívta a tanítványokat, és nap, mint nap egy bizonyos Tirannosznak az iskolájában mondott beszédet. Ez két esztendeig tartott, így mindazok, akik Ázsiában laktak, zsidók és pogányok, hallhatták az Úr igéjét”. (ApCsel 19,8-10) a vita lényegében Isten országáról szólt. Úgy tűnik, sok zsidó nem tudta azt elfogadni, hogy az Isten országa már mást jelent, mint azt az Ószövetség különböző időszakában. A dávidi dinasztiát sokkal tágabb értelemben juttatta Isten trónra, és Jézus nagypénteki jogfosztásától kezdődően semmivel sem tartozik az Őt megtagadó nemzetnek. Ebbe nehéz belenyugodni, de a Názáreti Jézus nem tagadta meg nemzetét. A Jeruzsálem felé hajózó Pál milétoszi búcsúbeszédében is szóba hozza ezt a problémát: „Azt is tudom már, hogy közületek, akik között jártam, s akiknek hirdettem Isten országát, többé senki sem fogja látni arcomat. Azért szentül állítom ma nektek, hogy nem szárad rajtam senkinek a vére sem. Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek Isten maradéktalan akaratát. Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra, amely fölé a Szentlélek elöljáróul helye­ zett titeket, hogy kormányozzátok Isten egyházát, amelyet tulajdon vérén szerzett”. (ApCsel 20,25-28) Egyértelműen az Istenemberről van szó, övé az Isten országa. „Elmondták, hogy sok viszontagságon át kell bemennünk az Isten országába”. (ApCsel 14,22) Pál aztán a zsidók törvényszéke helyett a császárhoz fellebbezett. Ott felkeresték a zsidó vezetők: „Ő pedig magya­ rázott nekik, és tanúságot tett Isten országáról… Közben hirdette Isten or­ szágát, s bátran és akadálytalanul tanított Urunkról, Jézus Krisztusról”. (Ap­ Csel 28,23-31) Pál leveleiből is ez tűnik ki: „Úgy intettünk és vigasztaltunk, s kérve-kértünk, hogy viselkedjetek méltóan ahhoz az Istenhez, aki országába és dicsőségére hív titeket”. (1Tessz 2,12) Ugyanezt hirdette a többi tanítvány is: „Hittek Fülöpnek, aki hirdette az örömhírt Isten országáról; a férfiak és az asszonyok megkeresztelkedtek Jézus Krisztus nevében”. (ApCsel 2,12)

Iste n ors z ág a a Bibl i áb an

108

10. Az első emberpár súlyos bűnével kizárta magát és utódait is az Isten Országából A Teremtő kegyelme az ősszülőket alkottatásuk pillanatában ténylegesen, utódaikat reményben fölemelte őket és Isten országába visszajuttatni csak a Megváltó kegyelme tudta. Benne „érkezettel az Isten Országa”. (Mk 1,15) Eleinte csak a kicsiny és alázatos emberek kapják meg ezt a kegyelmet, nem adja a magukat okosaknak hirdető gőgöseknek: „Áldalak téged, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilat­koztattad a kicsinyeknek” (Mt 11,25). Ez utóbbi csoporthoz számítja tanítványait: „Ezt mondta nekik: Nektek adatott, hogy ismerjétek az Isten Országa titkát, azoknak pedig, akik kívül vannak, minden példa­beszédekben hangzik el, hogy nézvén nézzenek, és ne lássanak, hallván halljanak, és ne értsenek; nehogy megtérjenek, és bűneik bocsánatot nyerjenek” (Mk 4,11-12). Jézus csodálatos pedagógus: apránként vezeti beválasztottait az isteni titkokba. Beszédeiből és csodáiból lassan szűrik le a következtetést, hogy ő nem egyszerű ember, hanem próféta, Isten helyett beszélő mester, majd az Atya kinyilatkoztatja róla, hogy Isten Fia, Megváltó. (Mt 16,13-16) Nehezen értik meg, hogy Jézus az üdvösséget csak súlyos szenvedések árán szerezheti meg az embereknek (Mt 16,21-23) Nagypénteken Jézus rettenetes szenvedéseit és kereszthalálát látva istenségébe vetett hitüket is elvesztik. Húsvétvasárnap hajnaltól estig harcol az Úr, hogy tanítványai visszanyerjék hitüket. Az emmauszi tanítványoknak órákon át fejtegeti az ószövetségi Szentírás alapján, hogy a Messiásnak ezeket kellett elszenvednie. (Lk 24,25-32) „Kínszenvedése után élve megmutatta magát nekik, számos csalhatatlan jellel bizonyította be számukra, hogy él, és negyven napon át megjelenve Isten Országáról beszélt nekik” (ApCsel 1,3) Ebbe a titkokba való beavatásukat a Szentlélek fejezi be. „A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” (Jn 14,26) „Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő majd elvezet titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek. Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek.” (Jn 16,13) Isten országa a Bibli áb an

109

11. Isten Országának látszólagos ellenmondásai A zsidó felfogás szerint látványosan, dicső győzelemmel érkezik el az idők végén az Isten Országa. Csakhogy a Messiás eljövetele nem a világ végét jelenti, hanem a bűn uralmának a végét, és azt, hogy kezdődik a meg­váltás korszaka, a Messiás kegyelmi ideje. De még ez is csak lassú, alig érzékelhető módon történik, hiszen nem erőszakolt változásról van szó, hanem csendes értelmi megismerést követi az akarat alkalmazkodása Isten hívó szavához. Olyan lassú változás, mint a szántóvető életének a történései: „íme, kiment a magvető vetni.” (Mt 13,3) Csendesen elveti a magvakat, azok lassan kikelnek, éjjel-nappal nőnek és szárba szökkenve hetek-hónapok múlva beérik a termés, akkor be lehet takarítani. A kegye­lemnek is megvan a maga törvénye: az eredmény lassan mutatkozik a legtöbb esetben. Olykor viszont azonnal. A kovász hatásához is hasonlít az Isten Országa: Itt gyorsabb az eredmény, és szembeszökőbb, mint a vetés fejlődése: hatására néhány óra alatt tészta lesz a lisztből, majd kelt tészta, amit megsütve élvezettel fogyaszthat a család. (vö.Mt 13,33) Ezzel Jézus a népek lelkületének átalakítására utal. Kezdetben csak a zsidók egy része fogadta be az evangéliumot, Jézus mégis vigasztal: „Ne félj, te kisded nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot”. (Lk 12,32)

12. Jézus az Ószövetséggel ellentétben szerényen indítja az Isten Országának újszövetségi, beteljesült formáját Viszont a szerény kezdet után nagy jövő vár rá. A Mestert ebben az időben kis csoportok hallgatják. Másként értik a boldog bejelentést: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa”. (Mk 1,15) Eddig az anyagi javakat kerestétek, azokban láttatok biztonságos jövőt: „Ti keressétek az Isten országát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne félj, te kisded nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot”. (Lk 12,31,32) Aki tehát az Isten országát, vagyis az igazságot és a szeretetet keresi és szolgálja, az megkapja a megfelelő anyagi javakat is ráadásnak, sőt a kezdeti töredék Iste n ors z ág a a Bibl i áb an

110

valamilyen más formában, de az egész ország birtokosa lesz. A mustármagról szóló példabeszéddel érzékelteti Jézus az általa meghirdetett Isten országának kiteljesülését: „Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet egy ember megfogott és elvetett a szántóföldjébe. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb lesz más veteményeknél. Akkora fa lesz belőle, hogy jönnek az ég madarai, és az ágai közt fészkelnek” (Mt 13,31-32) Ez az ország minden nemzetet befogad. Nem lesznek benne kiváltságos népek, mint volt a régi szövetség idején a zsidóság, amikor az Isten országa hozzájuk volt kapcsolva, sőt ígéretük volt arra, hogy majd a messiási országhoz is csak úgy csatlakozhatnak más népek, ha előbb a zsidóság tagjai lesznek. Az Isten országába bárki beléphet majd, aki befogadja az isteni Szót, és bő termést hoz. (Mt 13,23) Isten országa érzékekkel fel nem ismerhető: „Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem fogják azt mondani: Íme, itt van, vagy amott. Mert az Isten országa köztetek van”. (Lk 17,21) A belépés a keresztség szentségében történik. Ott is hiába lessük, változik-e a gyermek vagy a felnőtt, akit a pap vízzel és az előírt szavakkal megkeresztel. Kívülről semmi sem változik rajtuk. Pedig abban a pillanatban lelkükbe száll a megszentelő kegyelem, amivel Isten gyermekévé fogadja. Azért van valami, amiről a szem felismerheti, hogy ki tartozik az Isten országához. Jézus a konkolyról szóló példabeszédében utal erre: A jó gazda tiszta búzát vet, de ellensége az éj leple alatt konkolyt hint utána. Az emberek ezt csak akkor veszik észre, amikor kikelnek a magok. Sem a száruk, sem a levelük nem azonos. Az Isten gyermekei az igazság és a szeretet tetteiben Atyjukat dicsőítik, a sátán népe viszont a hazugság és a gyűlölet által ismerhetők fel. A Jézus alapította Isten országának van arculata, szervezettsége is: sziklaalapja Péter és mindenkori utódja, a római pápa, püspökei, papjai tanításukkal és a Jézustól alapított hét kegyelemeszközzel, szentséggel jelenítik meg. Hirdeti, hogy eszköze a mennyei boldogságnak:„és mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is” (Mt 16,18-19) Mindenütt hangsúlyt kap az is, hogy ez az Isten országa sohasem válik valamelyik nemzethez fűződő királysággá. Nem célja Istennek ószövetségi Isten-királyság mintájára átalakítani. Jól jelzi ezt Jézus, amikor észreveszi, hogy a kenyérszaporítás utáni Isten országa a Bibli áb an

111

lelkesedésben az emberek összebeszélnek, és Őt földi királlyá akarják kikiáltani: „ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül”. (Jn 6,15) Pilátus egyenes kérdésére egyértelműen válaszol: „tehát király vagy te? Jézus azt felelte: Te mondod, hogy király vagyok. Arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra”. (Jn 18,37) Amikor pedig a római katonák gúnyo­ lódva térdet hajtanak előtte: „Üdvözlégy, zsidók királya”. (Mt 27,29) Nem cáfol. Lehetett volna az is. Kitagadták. Az Isten országa másként alakult.

13. Isten Országa szakaszosan növekszik Jézus nyilvános működésével Isten Országa az időbe lép be „Betelt az idő, és elközelgett az Isten Országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk1,15) Keresztelő János előtt a próféták jövendöltek erről. Az akkori hívők ettől kezdődően egyre jobban igénylik az Istennel való szorosabb kapcsolatot: „a mennyek országa Keresztelő János napjaitól mostanáig erőszakot szenved, és az erőszakosak ragadják el azt. Az összes próféta és a törvény Jánosig erről jövendölt”. (Mt 11,12-13) Jézus ezt a fázist menyegzőhöz hasonlítja. Ez a mozzanat, mint a házasságban is, fontos, de átmeneti állapot. Jézus magyarázza: „Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg van a vőlegény? Amíg náluk van a vőlegény, nem böjtölhetnek. Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek, azon a napon” (Mk 2,19-20) Jézus tovább viszi a gondolatot: az aratáshoz hasonlítja az Isten Országa következő fázisát: „Mikor a tömegeket látta, megesett rajtuk a szíve, mert elgyötörtek voltak és levertek, olyanok, mint a pásztor nélküli juhok. Erre így szólt tanítványaihoz: Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába”. (Mt 9,36-38) Ebben az aratnivalóban benne vannak a nem-zsidók is. Jézus a szamaritánusokat nézve mondja: „Emeljétek föl szemeteket és nézzétek a szántóföldeket, mert megértek már az aratásra”. (Jn 44,35) Jézus az Ország távlatait, a növekedését szemlélteti a növények fejlődéséről szóló példabeszédekben: a magvető, mustármag, kovász és konkoly, majd befejezésként a háló. (Mt 13,1-43.47-50) Isten Országa a kegyelemben növekszik. Ennek akadálya a fentebb említett Iste n ors z ág a a Bibl i áb an

112

erőszak, és hogy nem ismerik fel a fényét: „Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be” (Jn 1,9-11) csupán csak egyesek: „Az Ige testté lett és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal”. (Jn 1,14) Jézus mennybemenetelével nem fejeződik be a növekedés, az Isten Országa tovább nő, és a világ végén jön el az Úr e folyamatot lezárni: „Miközben nézték őt, amint az égbe ment, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában. Így szóltak: Galileai férfiak, miért álltok és néztek az égre? Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek, úgy jön el ismét, ahogy az égbe felmenni láttátok”. (ApCsel 1,10-11) Addig az Egyház feladata a tanúságtétel: „a Szentlélek eljövetele pedig erővel tölt majd el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig” (ApCsel 1,8) Ennek a korszaknak a végén teljesül be Isten Országa: „így ti is, amikor látjátok, hogy ezek megtörténnek, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa”. (Lk 21,31) Beteljesül a húsvét: „Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a húsvéti vacsorát, mielőtt szenvednék. Mert mondom nektek, többé nem eszem ebből, amíg be nem teljesedik az Isten országában”. (Lk 22,15-16) Az már az eszkatológikus étkezés lesz: „Mert mondom nektek: mostantól fogva nem iszom a szőlő terméséből, amíg el nem jön az Isten országa”. (Lk 22,18) Ott lesz majd a pátriárkákkal az egész világ minden üdvözültje: „Lesz majd sírás és fogcsikorgatás, amikor látni fogjátok Ábrahámot, Izsákot és Jákobot és az összes prófétát Isten országában, magatokat pedig kirekesztve. Jönnek majd napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és letelepszenek az Isten országában. Mert íme, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek”. (Lk 13,28-30) Erre kaptunk mi is meghívást. „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta.” (Mt 25,34) Jézus ott magyarázza, aki a szeretetet gyakorolta, az üdvözül, aki elmulasztotta művelni, az nem jut be Isten Országába.

Isten országa a Bibli áb an

113

14. Hogy lehet bejutni Isten Országába? A mi számunkra ez igen fontos kérdés. Mert mi haszna, ha ismerjük értékét, kialakulását, csodálatos szépségét, de bejutnunk rendkívül nehéz, netán lehetetlen. Két féle bejutásról is szó esik: itt a földi életben hogyan lehetünk Isten Országának tagjai, és Isten örök országába, a mennyországba milyen lehetőségünk nyílik bemennünk? Itt a földi életünkben tagjai lehetünk, ha megismerjük Jézus tanítását, hiszünk neki, vállaljuk parancsait és megkeresztelkedünk, önzetlenül teljesítjük a szeretet szolgálatát. A mennyországba viszont külön kegyelem juttat be mindenkit. Ez azt jelenti, hogy a legszentebb élet végén sem követelheti senki, hogy Isten nyissa meg előtte az üdvösség kapuját, mert ő ezt kiérdemelte. Úgy hívjuk ezt az ajándékot, hogy a végső állhatatosság kegyelme. Ezért mindennap jó imádkozni egész életünkben. Isten országába bejutni minden kincsnél fontosabb: „Hasonló a mennyek országa a kincshez, amelyet elrejtettek a szántóföldben. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet. Hasonló a mennyek országa a kereskedő emberhez, aki szép gyöngyöket keresett. Amikor talált egy sokat érő gyöngyöt, elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt”. (Mt 13,44-46) Magát az Isten országát azonban pénzért megvenni nem lehet. Amikor Simon mágus természetfeletti erőt kívánt pénzért megszerezni, Péter apostol keményen rászólt: „Vesszen a pénzed veled együtt, mivel azt gondoltad, hogy Isten ajándékát pénzért lehet megszerezni. Sem részed nincs ebben, sem jussod nincs hozzá, mert a szíved nem igaz Isten előtt”. (ApCsel 8,20-21) Isten maga hívja meg az embert, hogy tegye meg azt, amit a cél érdekében Isten megkíván tőle. Ő az, aki a módot is felkínálja. A munkásokat felfogadó szőlősgazdáról szóló jézusi beszéd elevenen érzékelteti ezt. Vannak, akiket mindjárt reggel meghív, és megegyezik velük egy dénár napszámban. Aztán kimegy délelőtt, délben, délután és estefelé: nem ígér konkrét összeget, csak ami igaz­ságos. Este aztán a vincellérrel az utolsóknak adat egy-egy dénárt, majd mindegyik ennyit kap. A reklamáló egész nap dolgozóknak ezt válaszolja: „Barátom, nem vagyok igazságtalan veled. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Fogd, ami a tiéd, és menj! Én ennek az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Vagy nem szabad azt tennem az enyémmel, amit akarok? Rossz szemmel nézed tán, hogy én jó vagyok?” (Mt 20,13-15) Iste n ors z ág a a Bibl i áb an

114

Ezekből az idézetekből látható, hogy a mennyországba bejutni isteni kegyelem mindenki számára, mindenkinek meg kell tennie, amit Isten akar, és a boldogság nagysága, intenzitása függ attól, ki mennyit érdemel szeretetből vállalt tetteivel. A gonoszok viszont nem részesülhetnek Isten Országában: „Sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak, sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók, sem rablók nem részesülhetnek Isten országában”. (1Kor 6,9-10) Ezt erősíti meg az apostol: „Akik ilyen dolgokat tesznek, nem nyerik el Isten országát”. (Gal 6,21) Ki nyeri el végül is: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3) „Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyek országa”.(Mt 5,10) A gyermekek:„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában”. (Mt 18,4) Mindenek fölött azok, akik állandóan gyakorolják a szeretetet: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam, és eljöttetek hozzám” (Mt 25,34-36) „Sokan érkeznek majd keletről és nyugatról, s letelepszenek Ábrahámmal és Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában. Az ország (az ószövetségi nép) fiait pedig kivetik a külső sötétségre. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás.” (Mt 8,11-12)

15. Isten Országa az Ószövetségben fokozatosan alakult, fejlődött a teokratikus királyságig Isten földi helytartói mélyen süllyedtek a bálványimádásba, Isten ezt a fajta megoldást elvetette. Jeruzsálem pusztulása (Kr.e. 587-586) után megszűnt a júdeai királyság, az utána következő hat évszázad már várakozási időnek mondható: El kellett jönnie Isten igaz országának, amelyben nem gyarló emberek képviselik Istent, hanem az Istenember, Jézus Krisztus. Ő már így fogalmazhatott, amikor földi életét befejezve visszaindult Atyjához a mennybe: „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek Isten országa a Bibli áb an

115

meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig”. (Mt 28,18-20) Jézus, mint Isten megtestesült Fia nemcsak az istenséget kapta meg ajándékba isteni, örök születése alkal­mával, hanem kifejezetten a világ feletti uralmat is, amikor emberré lett. Ebben a minőségben lett Király: „Ekkor láttam a megnyílt eget: íme, egy fehér ló, és aki azon ült, annak Hűséges és Igaz volt a neve (Zsolt 96,13), és igazságosan ítél és harcol. A szeme pedig olyan, mint a tűz lángja (Dán 10,6), és a fején számos korona. Olyan neve van rá írva, amelyet rajta kívül senki sem ismer. Vértől ázott ruhába volt öltözve, és ez a neve. Isten Igéje. Az égi seregek követték őt fehér lovakon, fehér és tiszta gyolcsba öltözve. Szájából kétélű kard nyúlt ki (Iz 49,2), hogy azzal verje meg a nemzeteket. Ő fogja kormányozni őket vasvesszővel, és ő tapossa (Zsolt 2,9; Iz 63,2-3) a mindenható Isten bosszuló haragjának szőlőprését. A ruhája és ágyéka fölé ez van írva: Királyok Királya és ural­ kodók Ura!”(Dán 2,47; MT örv 10,17) Amint a közbülső hivatkozások mutatják, az Ószövetségben erről is sok előrejelzést adott az Úr. Itt is hangsúlyos a kijelentés:Jézus országában azok részesülnek,akik szabadon elfogad­ják Őt Uruknak, bőséges jutalmat nyernek: „Senki sem hagyja el házát vagy feleségét, testvéreit vagy szüleit, vagy gyermekeit az Isten országáért anél­ kül, hogy ne kapna ezen a világon sokkal többet, az eljövendőben pedig az örök életet”. (Lk 18,29-30) Akik nem fogadják el királyságát, azok keményen felelnek tettükért: „Alattvalói azonban gyűlölték őt, és követséget küldtek utána ezzel az üzenettel: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék rajtunk. Ő azonban, amikor megszerezte a királyságot és visszatért, maga elé hívatta a szolgákat. Ellenségeimet pedig, akik nem akarták, hogy ural­kodjam felettük, hozzátok ide, és öljétek meg előttem.” (Lk 19,14-15.27) Jézus földi életében kerüli a királyi címet, mert nem akar „földi király” lenni. Ezt tisztázza is Pilátus előtt: „Az én országom nem ebből a világból való” (Jn18,36) Jézus királyi beiktatása a feltámadása után történik meg: „Aki győz, annak megadom, hogy velem üljön trónomon, mint ahogy én is győztem, és Atyámmal ülök az ő trónján”. (Jel 3,21) Ezt majd el kell fogadnia mindenkinek: „Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr! az Atyaisten dicsőségére”. (Fil 2,9-11) Az idők végén Iste n ors z ág a a Bibl i áb an

116

pedig Jézus átadja országát az Atyának: „Azután jön a vég, amikor majd átadja az uralmat az Istennek és Atyának, miután megsemmisített minden fejedelemséget, minden hatalmasságot és erőt. Mert addig kell neki uralkodnia, amíg ellenségeit mind a lába alá nem veti. „Hatalmas hangok szólaltak meg a mennyben: A mi Urunké és az ő Krisztusáé lett ennek a világnak az uralma, és uralkodni fog örökkön örökké. Ámen”. (Jel 11,15) „Kegyelem nektek Jézus Krisztustól, aki hűséges tanú, elsőszülötte a ha­ lottak­nak, és fejedelme a föld királyainak, aki szeretett minket és megmosott bennünket saját vére által és Istennek és Atyjának királyságává és papjává tett minket; övé a dicsőség és a hatalom örökkön örökké. Ámen. (Jel 1,4-6) Adja meg Urunk, hogy Jézus Országához hűen ragaszkodjunk, és élvezzük királyságát odafönn boldog örömben mindörökké.

•

Isten országa a Bibli áb an

117

A SZENTLÉLEK A BIBLIÁBAN

Meglepődve vettem észre, hogy sokan olyan istenhitet vallanak, amely sze­rint csak istenség személytelen isteni erő van. Ebbe küzdheti fel magát szorgalmas gyakorlással a rátermett ember. Olvasva az Ószövetséget, rá kell döbbennem, hogy a személyes egyistenhitet valló zsidóság a Szentlélekkel kapcsolatosan ugyanígy gondolkodott: úgy vélte, hogy az Isten Lelke ilyen isteni erő. Az a feladata, hogy alakítsa át a hívők személyét, tegye alkalmassá rendkívüli tettekre: legyen alkalmas a Szent Isten szolgálatára. Ez a Lélek a szent Istentől ered, Istenhez irányítja az embert, tehát szent Lélek. Mivel Izrael egyedül hiszi az élő, egy Istent, ez az Isten Izrael Istene, az Ő Lelke megszentelő Lélek, mert hozzá emeli ezt a népet. Az erre vo­ natkozó kinyilatkoztatás háromirányú: 1. messiási irány: az üdvösség iránya; 2. prófétai irány: szó és tanúságtétel iránya; 3. megszentelés iránya: áldozati irány.

1. Isten Lelke az üdvösség szolgálatában Bírák. Mózes közölte a néppel Moáb síkságán Isten minden parancsát. Azt is előre jelezte, hogy ha ezeket a rendelkezéseket megtartják, jól megy majd a sorsuk, de ha bűnbe esnek, bűnhődniük kell. Józsue halála után Isten közvetlenül uralkodott a népen a megadott parancsok szerint. Amikor súlyosan vétkezett a nép Istene ellen, az Úr valamelyik szomszéd nép kezébe adta őket. Azok pedig nagyon megszenvedtették Izraelt. Ilyenkor visszatér­tek az igaz Istenhez. Ő egy-egy személyt választott ki a népből, megbízta azzal, hogy szabadítsa ki Izraelt az elnyomás alól. Ezeket a ki­ választottakat nevezték bíráknak, mert a felszabadítás után életük végéig irányították népüket, bíráskodtak felettük. Ezek a kiválasztottak egyszerű emberek voltak. Sem születésük, sem képzettségük alapján nem voltak ismertek. Lényegében mindegyiket megragadta Isten Lelke, felszólítva népe A S z e nt l él ek a Bibl i áb an

118

felszabadítására. Közölte velük a tennivalót, megadta a részleges utasításokat, bátorrá tette őket a küldetés vállalására, és mellettük állt a harcban. Nyilvánvaló volt mindenki előtt, hogy ezt a feladatot Isten erejével hajtják végre. A Bírák könyve nem ismer olyan esetet, amikor valaki különös isteni indítás nélkül elindult volna sereget szervezni és harcban győztesnek mutatkozott volna, pedig a kiválasztott által összegyűjtött sereg állománya addig is adva volt. Isten Lelke rászállt Otonielre „Rászállt ugyanis az Úr Lelke, s bírája lett Izraelnek és kiment a harcba, s az Úr kezébe adta KúsánRasátaimot, Szíria királyát, s ő legyőzte őt. Aztán nyugta volt az országnak negyven esztendeig és Otoniel, Kenez fia meghalt”. (Bír 3,10-11) Később újabb próbatétel idején ugyanígy történt Jeftével: „Ekkor Jeftét megszállta az Úr Lelke, mire ő bejárta Gileádot és Manasszét és elment Gileád-Micpába”. (Bír 11,29) Később, mint rohamozó oroszlán szállta meg az Úr Lelke Sámsont: „Erre Sámsont megszállta az Úr lelke, s úgy széttépte az oroszlánt, mintha csak egy gödölyét tépett volna darabokra, pedig egyáltalán semmi sem volt a kezében”. (Bír14,6) – Saul Sámuel prófétától megkapta Isten királyi hatalmát. Hamarosan értesült arról, hogy Naás ki akarja vájni a jábesiak jobb szemét, hogy meggyalázza őket. „Amikor e szavakat hallotta, nagyon fellobbant haragja, az Úr lelke pedig megszállta Sault. Amikor aztán a másnap elérkezett, az történt, hogy Saul három részre osztotta a népet, s a hajnali őrködés idején behatolt a táborba, és mire az idő felmelegedett, megverte az ammonitákat; a megmaradtak is úgy szétszóródtak, hogy kettő sem maradt közülük együtt.” (1Sám 11,6.11)

2. Minden emberi ismeret az érzékeléssel kezdődik „Nihil est in intellectu, nisi prius fuerit in sensu”, mondja a latin közmondás. Isten szellem, teremtetlen lét, egészen más világhoz tartozik, mint a teremtett lények. Ezért nehéz a megismerése, hiszen a fogalmaink, a létezők értelmi képei csak úgy alkalmazhatók rá, hogy tudjuk, Istenre áttételesen érvényesek. Amikor a Szentháromság személyeiről kell beszélnünk, legkönnyebb a dolgunk a Második Személy esetében. Őt emberként is emlegethetjük, hiszen megtestesült. Ábrázolhatjuk, mint Kisdedet, tizenkét éves fiút, tanító Mestert, szenvedő Messiást, győztes Feltámadottat. Az Atya a Fiú viszonylatában szintén könnyebben elgondolható. Segít elképzelni Őt A S zent lélek a Bibli áb an

119

Dániel próféta látomása nyomán, ahol „Ős öregnek” mutatkozik, így minden létezőt megelőző, örök léte könnyebben elképzelhető. Szentlélekről ilyen képzetünk nem alakulhat ki. Tudjuk róla, hogy Isten az Atyával és a Fiúval együtt, tehát Ő is ajándékba kapta kettejüktől az isteni természetet, de nincs emberileg érzékelhető arculata, mint nekik. Nincs olyan neve, amely emberi személyiség közvetítésével megragadhatóvá tenni. Szokott neve. Szél: ruah (héber), pneuma (görög), spiritus (latin) mindegyik nyelvben természetes jelenséget jelöl: a levegő áramlását vagy a lélegzetet. „Ha lélegzetüket megvonod, elenyésznek és porrá lesznek ismét. Kiárasztod lelkedet, s ők életre kelnek, és megújítod a föld színét”. (Zsolt 104,2930) Átvitt értelemben isteni leheletnek lehet gondolni az évszakokat ritmikusan újító erőt. Amikor Jézus Nikodémussal beszélget, és az újjászületés elvét sejteti vele, ezt említi: „a szél ott, fuj, ahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van mindaz, aki a Lélektől született”. (Jn 3,8) Leggyakrabban úgy mutatkozik, hogy valakit eltölt, hatalmába keríti, és az ő személyén keresztül cselekszik. Amikor Jézus a Szentlelket megígéri tanítványainak, elmondja nekik, hogy az érzékelhető világhoz szokott emberész nem ismeri fel Isten Lelkét, hozzáteszi: „De ti megismeritek őt, mert nálatok marad és bennetek lesz”. (Jn 14,17) Miből ismeritek meg? Abból, hogy működik bennetek. A Szentlélek szimbólumai a teremtett világban: víz, tűz, levegő, szél. Ezeknek nincs körülírható formájuk. Azért jelképezhetik Istent, mert Ő sem írható körül vonalakkal. „Az Isten lélek, és akik őt imádják, lélekben és igazságban kell őt imád­ niuk”. (Jn 4,24) Maga Isten akar figyelmeztetni bennünket ezekkel a jelekkel arra, hogy Ő nem skatulyázható az emberi fogalomtárba. Mivel az Atya és a Fiú emberségünkhöz közelebb jött megnyilvánulásaiban, azért a Szentlélek titokzatossága még komolyabban figyelmeztet Isten titok voltára. Szent Pál apostol az Ószövetségből vett mózesi történettel példázza ezt a nagy titkot: „Mózes, aki leplet helyezett arcára, hogy Izrael fiai ne lássák annak a végét, ami mulandó. De értelmük eltompult. Hisz mind a mai napig, amikor az Ószövetséget olvassák, ott van ugyanaz a lepel, nincs levéve, mert az csak Krisztusban tűnik el. Sőt, mind a mai napig, mikor Mózest olvassák, lepel takarja szívüket. De amikor megtérnek az Úrhoz, elvétetik majd a lepel. Mert az Úr Lélek, s ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Mi pedig mindnyájan, miközben fedet­len arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre az Úr Lelke által.” (2Kor 3,13-18) A S z e nt l él ek a Bibl i áb an

120

3. A húsvét ünnepe eredetileg Isten népének, Izraelnek Egyiptomból, a rabszolgaság házából való szaba­dulást jelentette Eredeti nevén: Paszka, vagyis az Úr átvonulása Egyiptomon, aminek a következtében az összes egyiptomi család elsőszülött fiúgyermeke meg­ halt büntetésből, amiért az Úr, Jahveh népét nem engedték szabadon, hogy a pusztában áldozzék Istenének, és saját hazát kapjon tőle. Ez a szabadulás a megrázó élmény hatása alatt bekövetkezett. Az eseményt minden évben meg kellett ünnepelni az eredeti bárányvacsorával, hogy ezerkétszázötven évvel később a Megváltó, az Isten Báránya ezen az ünnepen haljon meg egyedül az egész világ minden emberéért, és biztosítson szabad utat a mennyország felé mindenkinek, aki hívő lélekkel csatlakozik hozzá. Ezt az örömöt ünnepeljük immár keresztény húsvétként: Jézus Krisztus meghalt értünk, emberlelke leszállt a pokolra, majd harmadnap visszaért holttestéhez, helyreállította annak épségét, egyesült vele, vagyis feltámadt. A zsidók a paszka utáni ötvenedik napon újra ünnepeltek. Ezen az ünnepen szállt le Jézus tanítványaira csodás körülmények között a Szentlélek, a harmadik Isteni Személy. Ez a keresztény ötvenedik nap = pentecostés, azóta is az Ő ünnepe. Ha a zsidók történelmében ennek a napnak előzményt keresünk, üssük fel a Bibliát Ezekiel próféta 36-37. fejezeténél. Tegyük meg ezt annál is inkább, mert hazánk és népünk évtizedek óta bizalomvesztésben él, mint a zsidók a babiloni fogságban. „Akkor az Úr ezt a szózatot intézte hozzám: Emberfia, Izrael háza a saját földjén lakott, de megfertőzte azt útjaival és cselekedeteivel. Ezért mondd Izrael népének: Így szól az Úr Isten: Nem tiértetek cselekszem majd, Izrael háza, hanem az én szent nevemért, amelyet meggyaláztatok a nemzetek között, amelyek közé eljutottatok. Megmutatom szentségemet köztetek az ő szemük láttára. Tiszta vizet hintek rátok, és megtisztultok minden szennyetektől, és minden bálványotoktól megtisztítalak titeket. Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek; elveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom majd belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint járjatok, és törvényemet megtartsátok és megcselekedjétek. Azon a földön laktok majd, amelyet atyáitoknak adtam, és ti az én népem lesztek. Megszabadítalak titeket minden szennyetektől; előhívom A S zent lélek a Bibli áb an

121

a gabonát és megsokasítom, és nem küldök többé rátok éhínséget” (Ez 36,16.17.22.23-29) a nép azonban úgy érezte, Isten elhagyta őt, olyanná lettek, mint a régen meghaltak, akik a sírban nyugszanak reménytelenül. „Akkor az Úr rám helyezte kezét, az Úr lelkében kivezetett és letett a mező közepén, ami telve volt csontokkal. Körülvitt engem azok mellett mindenfelé; igen nagy volt a számuk a mező színén, és teljesen ki voltak száradva. Azt mondta nekem: Emberfia, vajon életre kelnek még ezek a csontok? Azt feleltem: Uram Istenem, te tudod! Erre így szólt hozzám: Prófétálj ezekről a csontokról és mondd nekik: Ti száraz csontok, halljátok meg az Úr igéjét! Így szól az Úr Isten a csontokhoz: Íme, én lelket bocsátok belétek, hogy életre keljetek! Izmokat adok rátok, húst növesztek rajtatok, bőrrel vonlak be, és lelket adok nektek, hogy éljetek, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr. Erre én prófétáltam, amint megparancsolta nekem. Miközben prófétáltam, zaj támadt, és íme, zúgás hallatszott, és egyik csont a másikhoz közeledett, mindegyik a saját ízületéhez. És láttam, hogy íme, izom és hús nőtt rajtuk, és bőr feszült rájuk, de lelkük nem volt. Akkor azt mondta nekem: Prófétálj a léleknek, prófétálj, emberfia, és mondd a léleknek: Így szól az Úr Isten: A négy szél tájékáról jöjj elő, lélek és fújj ezekre a megöltekre, hogy új életre keljenek! Prófétáltam, amint megparan­ csolta nekem; akkor beléjük szállt a lélek, és életre keltek; a lábukra álltak, mint valami igen nagy sereg. Ekkor azt mondta nekem: Emberfia, ezek a csontok Izrael háza; ők azt mondják: Kiszáradtak csontjaink, elve­szett a reménységünk, elvesztünk! Azért prófétálj és mondd nekik: Így szól az Úr Isten: Íme, én megnyitom sírhantjaitokat és kihozlak sírjaitokból titeket, én népem” (Ez 37,1-12) Ki ez a mindenható Lélek? A Szentlélek.

4. Az Isten Lelke, mint a Messiás pecsétje A zsidó királyoknak adott rituális felkenés nem tette őket szentté. Sem igaz­ságosságot, sem üdvösséget, sem békét nem tudtak teremteni. Ezért történhetett meg, hogy Izrael kettészakadásakor Dávid unokájával szemben tíz törzs fölött uralmat nyert Jeroboám hálátlanul szembefordult Jahvével. Úgy gondolkodott, hogy hiába lett tíz izraelita törzs királya, ha évente háromszor felmennek alattvalói a jeruzsálemi templomba ünnepelni, ott találkoznak, barátkoznak Júda és Benjamin utódaival, előbb-utóbb A S z e nt l él ek a Bibl i áb an

122

elszakadnak tőle, és visszatérnek Dávid házához. Ezért két templomot is építtetett, mindegyikbe állított egy-egy aranyborjút, hogy azokat tartsa Istenének a nép, ne kívánkozzék Jeruzsálembe. (1Kir 12,26-33) Mivel Isten kifejezetten utálta a bálványimádást, Jeroboám cselekedete felkentsége ellenére sem tudta megigazulttá tenni alattvalóit. A bálványoltáron papi funkciót végző király azonnali figyelmeztetést kapott egy délről jött prófétától, hogy súlyos vétkét megtorolja az Úr. (13,1-3) Az istentelenné vált király később embertelenné is lett. Udvartartásához egyre súlyosabb adókat vetett ki. Amikor alattvalói ezeket nem tudták fizetni, kölcsönöket kellett felvenniük, majd később elvitték földjüket és lakóházukat a hitelezők. Volt, aki rabszolgának adta el önmagát, hogy ennivalóhoz jusson. Ezek a kegyetlen igazságtalanságok Jahveh bosszúját követelték. A nép igazi megmentője az Istentől földre szálló Messiás. Ő nem külső olajkenést kapott, hanem benső kenetet. „Vessző kél majd Jessze törzsökéből, és hajtás sarjad gyökereiből. Rajta nyugszik az Úr lelke, a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke; és kedve telik az Úr félelmében. Nem a szerint ítél majd, amit a szem lát, és nem a szerint dönt, amit a fül hall, hanem igazságosan ítéli majd a gyengéket, és méltányosan dönt a föld szegényeinek érdekében; megveri a földet szája vesszejével, és ajkának leheletével megöli az istentelent. Igazságosság lesz majd derekának öve, és a hűség derekának kötője”. (Iz 11,1-5) a szentsátor megépítéséhez és felszerelésének elkészítéséhez nem voltak Egyiptomban kiképzett iparosok és művészek. Isten lelkétől kaptak megfelelő ajándékokat: „Azt mondta erre Mózes Izrael fiainak: Íme, az Úr név szerint meghívta Bezeleélt, Úrinak, a Júda törzséből való Húr fiának fiát. Eltöltötte őt Isten lelkével, bölcsességgel, értelemmel, tudással és minden ismerettel, az aranyból, ezüstből és rézből való munkák kigondolására és elkészítésére, kövek metszésére, fa faragására. Mindazt, amit mesterséggel el lehet készíteni, a szívébe adta. Ugyanígy Oliábnak, a Dán törzséből való Ahiszámek fiának is. Betöltötte mindkettőjüket bölcsességgel”. (Kiv 35,30-35) Izrael gondolkodásában később igen fontosnak bizonyultak Isten lelkének ajándékai, amelyek a jó uralkodást biztosították. Dávidban dicsérték az ismeretet és az istenfélelmet, Salamonban a tanácsot és erőt. Izajás szövege erre az istenáldotta uralkodásra utal: „Nem ártanak, és nem pusztítanak szent hegyemen, mert tele lesz a föld Isten ismeretével, mint ahogy a vizek betöltik a tengert. Ez történik majd azon a napon: Jessze sarja A S zent lélek a Bibli áb an

123

a népek zászlajaként áll, őt keresik a nemzetek, és lakóhelye dicsőséges lesz”. Ahol így kormányoznak egy országot, az boldog lesz és szent.

5. A prófétáknak adott Lélek, a nabiknak nevezett őspróféták idejében A kezdetekben nehéz volt megítélni, hogy valóban isteni beavatkozásra estek önkívületi állapotba a különlegesen viselkedő férfiak, de az ténynek tűnik, hogy Izrael népe úgy értelmezte különleges mozgásaikat és beszédeiket, hogy Isten élő erejét mutatják: tanúságot tesznek Isten hatalmáról, és beszédjükből Isten Lelkének jelenléte volt felismerhető. Így lehet értelmezni Mirjam viselkedését és énekét, miután a fáraó és hadserege a tengerbe veszett: „Ekkor Mirjám próféta asszony, Áron nővére, a dobot kezébe vette, kiment utána az összes asszony dobokkal, táncoló karokban, és ő így énekelt előttük: Énekeljünk az Úrnak, mert felségeset művelt, lovat és lovast a tengerbe vetett”. (Kiv 15,20-21) Mózes apósa tanácsára kinevezett vezetőket az izraeliták egyes csoportjai élére, hogy azok rendezzék a kisebb jelentőségű dolgokat és csak a fontosabb ügyek kerüljenek hozzá ítéletre. „Elment tehát Mózes és elmondta a népnek az Úr szavait, s egybegyűjtött hetven férfit Izrael vénei közül, s odaállította őket a sátor köré. Ekkor leszállt az Úr a felhőben, szólt hozzá és elvett abból a lélekből, amely Mózesen volt, s odaadta a hetven férfinak. Ezek, amikor megnyugodott rajtuk a Lélek, akkor prófétálni kezdtek, máskor azonban nem. Két férfi azonban a táborban maradt. Az egyiket Eldádnak, a másikat Medádnak hívták; ezeken is megnyugodott a Lélek, mert ők is az összeírtak között voltak, csak nem mentek ki a sátorhoz. Amikor ezek prófétálni kezdtek a táborban, elszaladt egy legény s jelentette Mózesnek: Eldád és Medád prófétálnak a táborban. Nyomban azt mondta Józsue, Nún fia, Mózesnek sokak közül kiválasztott szolgája: Uram, Mózes, tiltsd meg nekik! Ámde ő azt mondta: Mit féltékenykedsz miattam? Bárcsak az egész nép prófétálna, s az Úr nekik adná lelkét”. (Szám 11,24-29) Fentebb már idéztük Saul találkozását királlyá kenése után a sereg prófétával, akikhez Saul is csatlakozott, „és őt megszállta Isten Lelke, s prófétált közöttük. Amikor azok, akik őt tegnap is, tegnapelőtt is ismerték, látták, A S z e nt l él ek a Bibl i áb an

124

hogy ő a próféták közt van és prófétál, azt mondták egymásnak: Mi történt Kis fiával? Hát Saul is a próféták közt van”. (1Sám 10,10-11) Illés próféta tanítványait korábban megölette Jezabel királyné. Amikor Illés a Kármel hegyre összehívta Izrael népét, hivatkozik is erre az esetre: „Én maradtam meg egyedül az Úr prófétái közül”. (1Kir 18,22) tehát már az ő korában is prófétáknak, Isten Lelke által felkent embereknek tartották a prófétafiakat, vagyis azokat, akik a jelentős, a mi fogalmaink szerint prófétának nevezett Isten szolgájának a tanítványai voltak. Nagy prófétának nevezzük azokat a jelentős prófétákat, akiknek a neve alatt hosszabb könyv maradt ránk. Ők négyen vannak: Izajás, Jeremiás, Ezekiel és Dániel. Jelentősége alapján közéjük kellene számítanunk Illést is, de az ő története a Királyok könyvében szerepel. – A kis próféták tizenketten vannak: Ozeás, Joel, Ámosz, Abdiás, Jónás, Mikeás, Náhum, Habakuk, Szofóniás, Aggeus, Zakariás és Malakiás.

6. A próféták és az Úr Lelke Az ős-próféták idejében a Lélek működését egy zenével, énekkel kísért, kicsit önkívületi állapot jelezte. A nagy- és kispróféták működését nem ez jellemezte. Ők úgy érzékelték a Lélek megjelenését, hogy Isten meg­ ragadja őket hatalmas kezével, ami az Úr hatalmát, erejét jelenti. Meg­ ragadja, nem engedi rálépni a bűnösök útjára: „Mert így szólt hozzám az Úr, amint keze megragadott engem, és arra intett, hogy ne járjak ennek a népnek útján” (Iz 8,11) Az Úr igéjét adja a próféta ajkára: „Majd kinyújtottan kezét az Úr, hozzáérintette a számhoz, és így szólt hozzám az Úr: Íme, szádba adtam igéimet” (Jer 1,9) Máskor nem engedi önfeledten szórakozni: „Nem ültem a tréfálkozók körében, és nem vigadoztam, kezed súlya miatt egymagamban ültem, mert bosszúsággal töltöttél el engem” (Jer 15,17) Új jelenség, hogy a látomásba beemeli a látnokot: „Erre a lélek elragadott engem, és magam mögött nagy földindulás robaját hallottam, amint Isten dicsősége felemelkedett a helyéről, és az élőlények egymást verdeső szárnyainak csattogását, az élőlényeket kísérő kerekek robogását, meg a nagy földindulás robaját. Engem is fölemelt a lélek és elragadott. Ekkor elmentem keserűséggel lelkem felindulásában, de az Úr keze velem volt és megerősített engem.” (Ez 2,12-14) A próféták is magukban hordják A S zent lélek a Bibli áb an

125

az Úr Lelkét, de nem elrévülnek birtoklása örömétben, hanem kemény munkára, küldetésre ösztönzi őket. Ámosz oroszlánhoz hasonlítja Isten kinyilatkoztató szavát: „Ordít az oroszlán: ki ne remegne? Szól az Úr Isten: ki ne prófétálna?”(Ám 3,8) Kiragadja megszokott munkájából: „Felelt erre Ámosz és mondta Amaszjának: Nem vagyok én próféta, sem próféta fia; pásztor vagyok én, és vadfügét szedegetek. De az Úr meghívott engem, amikor a nyájat tereltem, és mondta nekem az Úr: Menj, prófétálj népemnek, Izraelnek!” (Ám 7,14-15) Isten erősebb a prófétánál, legyőzi berzenkedését is: „Rászedtél, Uram, és hagytam, hogy rászedj. Erősebb voltál nálam, és győztél. Nevetség tárgya lettem egész nap, mindenki gúnyolódik rajtam. Mert ahányszor csak beszélek, kiáltoznom kell, erőszakot és elnyomást kiáltanom; mert az Úr igéje gyalázatomra lett, és csúfságomra egész nap. Azt mondtam: nem törődöm vele és nem beszélek többé az ő nevében. De olyan lett szívemben, mint égő tűz, bezárva csontjaimba; és hiába erőlködtem, hogy magamban tartsam, nem győzöm”. (Jer 20, 7-9) A próféták nem voltak más próféták tanítványai, akiket próféta fiaknak neveztek. Más munkát végeztek kenyérkeresetként. Gyakran húzódozva, kicsit lázadozva indultak prófétálni = Isten nevében beszélni. Tudják viszont, hogy a hang, amely szólítja őket, Istené. A Szó üzenet tőle. A prófétában gyökeret ver, és készteti hirdetni, mert az üdvösség feltétele, hogy hallják. Ebben az állapotban már látják a kapcsolatot Isten Szava és Lelke között, aki a Szót ajkukra adja. Illés próféta belefáradt küldetésébe. Isten erőt ad neki kenyérrel, vízzel, hogy negyven nap és negyven éjjel gyalogolva találkozzék vele az Isten hegyén, a Hóreben. Ott kiállítja az Úr a prófétát a barlang szájához „és íme, ott elvonul az Úr, s az Úr előtt nagy és erős szélvész, amely hegyeket forgat fel és sziklákat zúz össze, s a szélvészben nincs az Úr – s a szélvész után földrengés, s a földrengésben nincs az Úr – s a földrengés után tűz, s a tűzben nincs az Úr – s a tűz után enyhe szellő susogása. Amikor ezt Illés meghallotta, palástjával eltakarta arcát, s kiment, s kiállt a barlang ajtajába” (1Kir 19,11-13) Illés ott érti meg, hogy élete megrázó eseményei is Istent takarták, de nehéz volt azokban felfedezni az Úr jelenlétét. Belefáradt, szeretett volna meghalni. Isten pedig most szép csendben elmondja neki, hogy királyt kell jelölnie Damaszkuszba és Izraelbe, maga helyett pedig prófétává kell kennie Elizust. Ha ezeket a rendelkezéseket végrehajtja, akkor Isten maga jön majd érte. Illés tehát most tisztán látja egész életének és küldetésének értelmét. (19,15-18) A S z e nt l él ek a Bibl i áb an

126

7. A Lélek a meglátogatott lelket az Isten Szava előtt teljesen kitárja, megláttatja vele Isten dicsőségét „Ő kinyújtotta azt, ami kéznek látszott, és megragadott engem fejem egyik hajfürtjénél fogva. A lélek felemelt engem a föld és az ég közé, és isteni látomásban elvitt engem Jeruzsálembe az észak felé néző belső kapu mellé, ahol a féltékenység bálványa állt, hogy féltékenységre ingereljen. És íme, ott volt Izrael Istenének dicsősége, úgy, ahogy akkor láttam, amikor a mezőn szemléltem” (Ez 8,3-4). Ezután a néppel kell közölni Isten üzenetét: „Akkor rám szállt az Úr lelke, és azt mondta nekem: Beszélj! Így szól az Úr: Így beszéltetek, Izrael háza; ismerem én szívetek gondolatait! Számtalan embert megöltetek ebben a városban, és utcáit megöltekkel töltöttétek be. Ezért így szól az Úr Isten: Megöltjeitek, akiket benne odavetettetek, ők a hús, a másik pedig az üst, s titeket kiviszlek onnan”. (Ez 11,5-7) Hirdetniük kell a jövendő számonkérést: „Kivetlek titeket onnan, s az ellenség kezébe adlak, és végrehajtom rajtatok az ítéletet. Kard által estek el; Izrael határain ítéllek meg titeket, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr”. (Ez 11,9-10) így válnak a Lélek tanúivá a próféták hatására hallgatóik, s a próféták maguk is tanúságot tesznek Istenről: „Te pedig sok esztendeig irgalmaztál nekik, figyelmeztetted őket prófétáid által lelkeddel, de ők nem engedelmeskedtek, ezért az országok népeinek kezébe adtad őket”. (Neh 9,30) „És olyanná tették szívüket, mint a gyémánt, hogy ne hallják a törvényt és a szavakat, amelyeket a Seregek Ura küldött a Lelke által, a régi próféták által. Ezért nagy lett a Seregek Urának haragja, és az történt, hogy amint ők nem hallgattak rá, amikor Ő szólt, úgy majd én nem hallgatom meg, ha ők kiáltanak – mondja a Seregek Ura.” (Zak 7,12-13) Ez mind prófétai látomás, mert az Úr Lelke majd csak az Újszövetségben árad ki, az Ószövetségben ez még nem történt meg. Erre utal Jézus, amikor a főpapok és farizeusok acsarkodtak ellene: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon mindenki, aki hisz bennem. Amint az Írás mondja: élővíz folyói fakadnak majd belőle. Ezt a Lélekről mondta, amelyet a benne hívők meg fognak majd kapni. A Lélek ugyanis még nem jött el, mert Jézus még nem dicsőült meg”. (Jn 7,37-39) A Lélek ugyan élt Mózesben is, Ő vitte a népet a pusztában a kijelölt cél felé: „Minden nyomorúságukban nem követ vagy angyal, hanem az ő arca szabadította meg őket, felemelte és hordozta őket a hajdankornak minden napján. Ők azonban ellenkeztek, és megszomoríA S zent lélek a Bibli áb an

127

tották szent lelkét, ezért ellenségükké vált, és ő maga harcolt ellenük. De visszaemlékeztek a hajdankor napjaira, Mózesre és népére. Hol van, aki felhozta őket a tengerből, nyájának pásztorával együtt? Hol van, aki bensejébe helyezte az ő szent lelkét? Aki vezette Mózes jobbját dicső karjával; aki kettéhasította előttük a vizet, hogy örök nevet szerezzen magának; aki vezette őket a mélységekben, mint a lovat a pusztában, úgyhogy nem botlottak meg? Ahogy az állatot, mely leereszkedik a völgybe, megpihenteti az Úr lelke, úgy vezetted népedet, hogy dicső nevet szerezz magadnak”: (Iz 63,9-14) Izajás ezután irgalomért sóhajt: „Tekints le az égből és lásd, szent és dicső lakóhelyedről! Hol van féltő szereteted és hatalmad? Mégis te vagy a mi atyánk! Mert Ábrahám nem tud rólunk, és Izrael nem ismer minket, te vagy, Uram, a mi atyánk. Megváltónk a te neved öröktől fogva” . (Iz 63,15-16) Íme, a megnyílt ég, földre szálló Isten, megtért szívek: ez lesz majd a kibontakozáskor a Lélek műve.

8. A Lélek megszenteli a Messiás küldetését „Az Ószövetség elejétől végéig Isten Lelke és Szava állandóan együtt cselekszik. A Messiás azért tudja megtartani az Isten által Mózesnek adott Törvény Szavát és megvalósítani az igazságosságot, mert birtokolja a Lel­ket; a próféta azért tud tanúskodni a Szóról, mert megragadta őt a Lélek; a Szol­ga azért viheti a nemzeteknek az üdvösség Igéjét, mert a Lélek meg­nyugszik rajta; ha Izrael egy napon képes lesz szívében a Szóhoz ­­­­­ ragaszkodni, ezt csak a Lélekben teheti. Jóllehet a két hatalom elválaszt­ hatatlan egymástól, mégis mindkettőnek jól elhatárolható jellegzetességei vannak. A Szó kívülről hatol be, mint a kard, lemezteleníti a húsokat, a Lélek folyékony és észrevétlenül beszüremkedik. A Szó hallható és megismerhető; a Lélek láthatatlan marad. A Szó kinyilatkoztatás, a Lélek belső átalakulás. A Szó megáll magában, mint önálló valóság; a Lélek leszáll, szétárad, elborít. A szerepeknek ez az elosztása és szükségszerű összekapcsolódásuk megtalálható az Újszövetségben: Isten Szava, amely a Lélek működése által hússá lett, semmit sem tesz a Lélek nélkül, és művének beteljesedése a Lélek ajándéka”. (Bibliai Teológiai Szótár 856 oldal) eddig fejtegettünk a Szentlélekről az Ószövetség kinyilatkoztatott igéiből, erősítse meg a hitünk foglalatában állandóan hangoztatott igazság A S z e nt l él ek a Bibl i áb an

128

tartalmát: „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik. Akit épp úgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút. Ő szólt a próféták szavával”. (Credo) Ne rettenjünk meg a rengeteg tudnivalótól, ami most az Újszövetség kinyilatkoztatásából ismeretünk bővítéséül kínálkozik. Nemcsak az aktuális Biblia-éve, a katolikus bibliai műveltség drágagyöngyeit gyűjtögetjük szorgalmasan magunk és mások nagy lelki hasznára.

9. A Lélek Jézusban Jézus keresztségénél jelenik meg először. Keresztelő János három éves korától harminc éves koráig Qirbet Kumránban nevelkedett a zsidó papi fiúk kiváltságaival élve. Idős szülei boldogan vitték oda, mert ebben a pusztai remeteségben nemcsak enni adtak fiuknak, hanem az imádság és a Szentírás ismeretének mélységeibe vezették be. Amit a Lélekről mi tudunk, mint az Ószövetség ismeretanyagát, azt ő is tudhatta. A fennmaradt kumráni írások ezt tanúsítják. A Jordán partján kezdte meg küldetését: „Meg van írva Izajás prófétánál: Íme, elküldöm küldöttemet színed előtt, aki elkészíti utadat. A pusztában kiáltónak szava: Keressétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit”. (Iz 40,3) Megtérni, megtisztulni kitódul hozzá a zsidók népe. Kereszteli is azokat, akik hisznek neki, hogy már a földön él a várva-várt Messiás, és oda látogat majd hozzá. Aki fel akar készülni méltó fogadására, bánja meg bűneit, és hite jeléül vegye fel a bűnbánat keresztségét. Nyíltan hirdette: „Utánam jön, aki erősebb nálam, akinek nem vagyok méltó leborulva megoldani a saruja szíját. Én vízzel kereszteltelek titeket, ő pedig Szentlélekkel fog benneteket megkeresztelni”. (Mk 1,7-8) Máté kiegészíti ezt: „Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket”. (Mt 3,11) A tűz, a láng a Szentlélek jelképe, mint az első pünkösd Lélek-áradásakor volt tapasztalható. Jézus valóban felkereste Jánost, sőt beállt a bűnbánók közé és kérte János keresztségét. János tiltakozott, hiszen erre Jézusnak nem volt szüksége. Jézus azonban így akart jó példát adni, és jelezte, hogy az Ő általa adandó keresztség szentsége vízzel és Szentlélekkel nyerhető el. Megkeresztelkedése után János állt és figyelte Jézust. Várta az utolsó jel beteljesülését: „Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszáll az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, A S zent lélek a Bibli áb an

129

azt mondta nekem: Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel. Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia”. (Jn 1,32-34)

10. János figyeli, hogy a Jézussal kapcsolatos isteni tanúságtétel teljessé válik-e? Ez akkor következik be, amikor a Jézus fölött lebegő galamb alakjában jelen lévő Szentlélek ereje sugározza a megváltásra szükséges erőt emberi Jézus természetének, ugyanakkor megszólal az égből az Atya hangja: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem”. (Lk 3,22) Ezzel beteljesedik a zsoltáros ezer éves jövendölése: „Hirdetem az Úr rendeletét: Mert így szólt hozzám az Úr: Fiam vagy te, a mai napon nemzettelek téged. Kérd tőlem, és odaadom neked a nemzeteket örökségedül, s osztályrészedül a föld határait. Kormányozd őket vasvesszővel, cserépedényként törd össze őket”. (Zsolt 2,7-9) Dávidban is a Szentlélek ébresztette ezeket a titokzatos gondolatokat. Hogyan lehetett volna fogalma a maga korában ismeretlen Szentháromság személyeiről? Hogyan érthette, hogy Istenben nincsen múlt és jövő, csak örök jelen? Hogyan sejthette, hogy késői unokája, a Messiás, amikor majd ott áll küldetése elején a Jordán-parton, akkor is érvényes igazság lesz, hogy isteni Személyként az örök mában születik az Atyától, amikor emberi természete már harminc esztendős. A csak az Atyát ismerő izraeliták kellő értés nélkül imádkozhatták, de a mi okulásunkra állandóan észben tartották, nekünk őrizték a tényt, hogy a mi majd rácsodálkozhassunk a Gondviselés rendjében kifejlő igazságra. Ki ne csodálkoznék, ha a Názáretből érkezett, a Szentháromság tagjaként bemutatott Jézus egyéb gyönyörű távlatokat is láthatott ősapja ezeréves látomása alapján is, nemcsak Istenként: Azzal a nappal megnyílt előtte az összes nemzethez vezető út. Neki kérnie kell, az Atya pedig adja őket. Igaz, ennek lesznek még feltételei: Negyven nap múlva nyilatkozhat csak János erről a feltételről, akkor hallhatják meg ketten, és tudatosulhat bennük ez a küldetés: „Másnap látta (János), hogy Jézus közeledik hozzá. Erre így szólt: Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világbűneit”. (Jn 1,29) Ő, miután majd elvette az összes ember bűnét kereszthalálával, utána mondhatja el A S z e nt l él ek a Bibl i áb an

130

végrendeletként tanítványainak: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hisz, az elkárhozik”. (Mk 16,15-16) A nagy koordinátor, a Szentlélek ezeket a szálakat mind öröktől fogva kezében tartotta. Kibontakoztatta a maga idejében, hogy Isten tervei megvalósuljanak. Nekünk pedig most nyitogatja szemünket, fülünket, hogy rácso­dálkozzunk, és élvezzük annak tudatát, hogy mi is részesei vagyunk ebben az üdvösséges, örök tervben. A Lélek műveli mindezt, Ő valósítja meg, hozza napvilágra Isten terveit, de maga láthatatlan. A Fiú cselekszik: keresztelkedik, az Atya beszél: a Lélek néma, de a jelenléte fontos: Ő kapcsol­ ja össze az Atya és a Fiú jelenlétét. Megnyitja az eget, mintegy kiröpül onnan a Fiú fölé, a támadt résen át pedig hangzik az Atya szava. „Közli Jézusnak a tetszés, a büszkeség, a szeretet szavát, az Atyától jövő szeretetét, és ő helyezi Jézust a Fiú mivoltának megfelelő magatartásba. A Lélek által száll fel az Atyához Krisztus konszekrációja, a szeretett Fiú áldozatának zsengéje” A magyar népének mindezt így összegezi: „János áll a part felett, Véle hívő nagy sereg, S íme, Jézus lép oda, Mint a hajnal csillaga. Nincs homály, itt a nap, minden új fényt kap. János ujjal rámutat, Készít néki tört utat, ím, a Bárány, ím, aki Bűneinket elveszi. És az Úr a vízbe lép Bűnös ember mása kép. És meghajtva szent fejét, kéri a kereszt jelét. Áhítattal néz a nép, s kettényílik a nagy ég, Száll a Lélek, szent galamb, s a magasból kél a hang. Ím, szerelmes egy fiam! Minden kedvem benne van. Hallgassátok mindig őt! Isten, erre adj erőt!” (Ho 45,1-3.5-6)

11. Jézus a Szentlélektől fogantatott Jézus és a Szentlélek kapcsolatának bemutatását a Jordán-parti eseményekkel kezdtük, de ez nem azt jelenti, hogy ez a történet ott kezdődött. Az Ószövetségben sok esetben olvassuk, hogy a Gondviselés kiszemelt valakit egy bizonyos küldetésre, és felnőttként, kész emberként megszólítja, megragadja, felruházza erővel, és sikerre viszi Isten tervét. Így hívta meg Isten Mózest nyolcvan évesen, Dávidot ifjan. Voltak olyanok is, akiknek fontos küldetését születésük előtt meghirdette az Úr. Sámsonét a mezőn dolgozó édesanyjának hirdeti az angyal: „Te meddő vagy és nincs gyermeked; de foganni fogsz és fiút szülsz Isten nazírja lesz gyermekségétől és A S zent lélek a Bibli áb an

131

anyja méhétől. Ő kezdi majd megszabadítani Izraelt a filiszteusok kezéből.” (Bír 13,3-5) Sámuelt anyja forró imája könyörgi ki Istentől: „Seregek Ura, ha letekintesz és meglátod szolgálód nyomorúságát, ha megemlékezel rólam, és nem feledkezel el szolgálódról és fiúmagzatot adsz szolgálódnak, akkor az Úrnak adom őt élete valamennyi napján, és borotva nem éri a fejét.” (1Sám 1,11) Keresztelő Jánost már születése előtt három hónappal meg is szenteli a Szentlélek. (Lk 1,15) Jézussal más a helyzet. A Jordán partján lesz nyilvánvalóvá szoros kapcsolata a Szentlélekkel. Ott avatja ugyanis fel Isten Lelke Jézus emberségét az öröktől fogva rendelt küldetésre, majd bemutatja Őt az embereknek, mint Isten Szolgáját, akinek eljöttét a próféták századokon át jövendölték, sőt, a bűnbeesés után maga Isten ígért meg az összetört szívű ősszülőknek. (Ter 3,15) Hangsúlyoznunk kell: a Szentlélek Jézusnak csak emberi természetét avatja a szolgálatra, hiszen Jézus személye szerint Isten, Ő a Fiú, aki az Atyával együtt, egyetlen leheléssel származtatja a Szentlelket. Már Jézus fogantatásában tevékeny szerepet kap a Szentlélek. „Az angyal folytatta: Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Mária erre megkérdezte: Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek? Az angyal ezt felelte neki: A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged; ezért a Szentet is, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni.” (Lk 1,30.34-35) Ugyanezt jegyzi fel az első evangélista is: „Az angyal álmában megjelent (Józsefnek) és így szólt: József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentléle3ktől van”. (Mt 1,20) Jézus foganása tehát nem a Teremtőtől adott csodálatos rend szerint történik. Mária érett petesejtjét nem apai közreműködés termékenyíti meg, hanem a szokott életláncot felfüggesztve Isten teremtő erejéből válik emberré. Ez nyilván mindhárom isteni Személy közös műve, hiszen nem benső, szentháromságos élet-, hanem külső, a teremtett világ felé ható isteni tevékenység, ami szükségképpen közös mű. De méltán mutatja be az angyal úgy, mint a Szentléleknek tulaj­ donított művet. A közös mű, mint cselekvés, az isteni akarathoz tartozik, a Szentlélek származása viszont az isteni akarat működéséhez kapcsolódik. Mindebből következik, hogy Jézus embersége különbözik az üdvtörténet mindegyik kiválasztottjától, mert azokat Isten kiválasztja az emberek közül, aztán megszenteli, tehát magához közelebb emeli, Jézusban viszont Isteni Személyének fősége alatt szorosan össze van kötve embersége A S z e nt l él ek a Bibl i áb an

132

az istenséggel, ennek következtében embersége nem megszentelt, szentté tett, hanem egyértelműen Szent.

12. Jézus a Lélekben cselekszik Jézus nagy harcot vív ősellenségével, a sátánnal: „Jézus pedig telve Szentlélekkel visszatért a Jordántól, és a Lélek a pusztába vitte negyven napra, és megkísértette az ördög”. (Lk 4,1) Jézus magatartásában a Lélek rejlik, mint a cselekvés forrása. Ő indítja cselekvésre: „Jézus pedig a Lélek erejében visszatért Galileába, és a híre elterjedt az egész környéken. Tanított a zsinagógáikban, és mindenki dicsőítette”. (Lk 4,14) Jézus isteni küldetését is igazolja azzal, hogy ki tudja űzni a megszálltakból az ördögöt a Lélek által, akit hallgatói és ellenségei is jól ismertek a zsidó hagyományokból: „De ha én az Isten Lelke által űzöm ki az ördögöket, akkor elérkezett hozzátok az Isten országa”. (Mt 12,28) Amikor Názáretben Messiásként bemutatkozott, erre a szentlelkes kapcsolatra hivatkozott Izajás próféta jól ismert jövendölésére utalva: „Az Úr Lelke van rajtam: azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét”. (Lk 4,28-19)A Lélek tölti el örömmel, amikor boldoggá teheti az egyszerű, romlatlan lelkű embereket: „Abban az órában Jézus felujjongott a Szentlélekben és így szólt: Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és feltártad a kicsinyek előtt. Igen, Atyám, így tetszett neked”. (Lk 10,21) Jézus tehát az Atyával is érintkezik a Szentlélek által. Mivel fölkente a Lélek, azért tud annyi örömöt szerezni a rászorulóknak: „hogy megvigasztaljak minden gyászolót, hogy a Sion gyászolóinak fejdíszt adjak a hamu helyett, öröm olaját a gyász helyett, dicséret palástját a csüggedés lelke helyett”. (Iz 61,2-3) Ezért győz rosszon és halálon, igaz a szava, mert bensőséges a kapcsolata Istennel. Ő a várt Messiás és a szeretett Szolga. A Lélek Jézusban állandóan benne él, nem meg-meglátogatja őt, mint régen a prófétákat. A Lélek az övé: „De én az igaz­ságot mondom nektek: Jobb nektek, ha elmegyek. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm őt hozzátok”. (Jn 16,7) Ennek magyarázata, hogy Ő is leheli, származA S zent lélek a Bibli áb an

133

tatja a Lelket, és a Szentháromság mindegyik Személye együtt művel mindent, ami nem a benső életüket érinti.

13. Jézus megígéri, hogy övéire is kiárasztja a Lelket Jézus bővebben az utolsó vacsorán kezd beszélni a Lélekről. Érzékelteti, hogy eddig is vele volt a Lélek, de ő biztosította jelenlétével az apostolok hitét. Támogatta őket. Amikor elhagyja övéit, akkor lesz igazán szükségük az új Vigasztalóra: „Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Lelkét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja, és nem ismeri őt. De ti megismeritek őt, mert nálatok marad és bennetek lesz”. (Jn 14,16-17) Jézus látható jelenléte megszakad: tanítványaitól előbb ideiglenesen, később állandóan nélkülözni fogják. Ezt a jelenlétet pótolja a Lélek: „Ezt a Lélekről mondta, amelyet a benne hívők meg fognak kapni. A Lélek ugyanis még nem jött el, mert Jézus még nem dicsőült meg”. (Jn 7,39) A Lélek a legkritikusabb percben is velük lesz majd? „Amikor bíróság elé hurcolnak titeket, ne aggódjatok előre, hogy mit beszéljetek. Mondjátok azt, ami abban az órában megada­ tik nektek. Hiszen nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek.” (Mk 13,11) Ez a fenyegetettség állandóan fennáll majd (Jn 15,18-21), de a Szentlélek is állandóan a tanítványokkal marad. (Jn 14,16-18)

14. A Szentlélek közreműködése Az evangélisták úgy érzékeltetik a Szentlélek működését, hogy csak rendkívüli esetekben kell majd különös közreműködéssel segíteni a bíróság elé kényszerített tanítványokat: „Amikor bíróság elé hurcolnak titeket, ne aggód­jatok előre, hogy mit be­széljetek. Mondjátok azt, ami abban az órában megadatik nektek. Hiszen nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek.” (Mk13,11) Halála előtt azonban tisztán jelzi, hogy erre az irányításra egész életükben rászorulnak. Jézust a történelem során mindig üldözik valahol. A tanítványok sorsa sem különb: „Ha a világ gyűlöl benneteket, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt nálatok. Ha a világból valók volnátok, A S z e nt l él ek a Bibl i áb an

134

a világ szeretné azt, ami az övé. Mivel nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak titeket a világból, azért gyűlöl benneteket a világ. Amikor pedig eljön majd a Vigasztaló, akit elküldök majd nektek az Atyától, az igazság Lelkét, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam; de ti is tanúságot tesztek, mert kezdettől velem vagytok”. (Jn 15,18-19.26-27) Ehhez a Szentlélektől kapnak majd erőt: „Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké; az igazság Lelkét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja, és nem ismeri őt. De ti megismeritek őt, mert nálatok marad és bennetek lesz”. (Jn 14,16-17) Jézus kezdettől hirdeti, vallja és szereti az Atyát. „Mert nem magamtól beszéltem, hanem aki küldött engem, az Atya, ő parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak, és mit beszéljek. Tudom, hogy az ő parancsa örök élet. Amit tehát én beszélek, úgy mondom el, ahogy az Atya mondta nekem.” (Jn 12,49-50) Így kell majd a tanítványoknak is tanúskodniuk Jézusról: „Ti azonban vigyázzatok magatokra. Átadnak majd benneteket a törvény­ székeknek, meg fognak verni a zsinagógákban, helytartók és királyok elé állítanak benneteket énérettem, hogy tanúságot tegyetek előttük.” (Mk 13,9) Amíg Jézus közöttük élt, addig Ő volt a Vigasztaló (Paraklétosz), aki minden veszedelemből kimentette őket: „Amíg velük voltam, megtartottam őket nevedben, akiket nekem adtál. Megőriztem őket, és senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, hogy az Írás velük beteljesedjék”. (Jn 17,12-13) A Szentlélek Jézus távozása után állandóan a tanítványokkal marad. Eszükbe juttatja a tőle hallott igazságokat, csodákat. Erőt ad nekik, hogy bátran szembenézzenek mindenkivel, hatalommal és tudománnyal bővelkedőkkel. A Szentlélek „amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről: vagyis a bűnről, hogy nem hisznek bennem, az igazságról, hogy az Atyához megyek, és többé nem láttok engem; és az ítéletről, hogy ennek a világnak a fejedelme megítéltetett”. (Jn 16,8-11)

15. Jézus rendelkezik a Lélek felett Jézus meghalt ugyan, de harmadnapra fel is támadt, ahogyan azt előre megmondta tanítványainak. Ha halott marad embersége, a tanítványok nem kapták volna vissza a kínhalál láttán elvesztett hitüket. Nem adA S zent lélek a Bibli áb an

135

hatott volna parancsot nekik, hogy menjenek az egész világra hirdetni Jézus győzelmét, a megváltás örömét. A halott felett nem örülni szokás, hanem gyászolni. Nem látták volna Őt a mennybe menni. Nem hitték volna el neki, hogy helyet készít odafenn a számukra. És nem hitték volna el azt sem, hogy más Vigasztalót küld az Atyától. De Jézus feltámadt, igazolta magát övéi előtt, beszélgetett velük negyven napon keresztül, és a mennybe­menetele diadalát megmutatta nekik: „Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőüljön”. (Jn12,23) Eljön annak az ideje is, hogy akiket megváltott, összegyűjtse: „Én pedig, ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok”. (Jn 12,32) A művet pedig veletek folytatja a Szentlélek: „Miután tehát Isten jobbja felmagasztalta őt, és elnyerte az Atyától a Szentlélek ígéretét, kiárasztotta azt, akit ti láttok és hallotok”. (ApCsel 2,33)

16. Az Egyház megkapja és befogadja a Szentlelket Az Egyházat Jézus Krisztus alapította. Az Ő halálával megszerzett kegyelmekből fakad és erősödik az Egyház élete. Ez a kegyelem azonban már a Szentlélek kezéből árad ránk, ahogy az Úr figyelmeztette mennybemenetele előtt tanítványait: „Ne távozzanak el Jeruzsálemből, hanem várjanak az Atya ígéretére. Azt hallottátok tőlem, hogy János csak vízzel keresztelt, ti azonban néhány nap múlva Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni. A Szentlélek eljövetele pedig erővel tölt majd el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában egészen a föld határáig”. (ApCsel 1,4-5.8) Az Atya és a Fiú a Szentlélek által akarja megadni az erőt az igazság megértéséhez és a szeretet önfeláldozó gyakorlásához. Isten egyetemes Egyházát akarják létrehozni az egész földön. Az apostolok utolsó kérdésére válaszol Jézus a mennybemenetele előtti percekben: „Uram, talán most állítod helyre Izrael országát? Ő azonban azt mondta nekik: Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időket és a korszakokat, amelyeket az Atya saját tetszése szerint határozott meg”. (ApCsel 1,6-7) Hozzátehetjük bátran, ugyanez vonatkozik az új Egyház területi berendezkedésére is. Ehhez az akarathoz kell újjászületni vízből és Szentlélekből: „Bizony, bizony mondom neked, ha valaki nem születik A S z e nt l él ek a Bibl i áb an

136

vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába”. (Jn 3,5) Az öreg farizeus, Nikodémus, valószínűleg rásejtett, hogy itt arról van szó, hogy nem elég Ábrahám magvából születni: „Ami a testből születik, az test, és ami a lélekből született, az lélek. Ne csodálkozz, hogy azt mondtam neked: szükséges újra születnetek. A szél ott fúj, ahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van mindaz, aki a Lélekből született”. (Jn 3,6-8) Isten új választott népe tehát vízből és Szentlélekből születik. Ennek a történetét újabban szívesen mondják a Szentlélek evangéliumának. Amint az előző részekben már utaltunk rá, az Ószövetségben is ténykedett a Lélek, de ott még rejtettebb volt a működése. Lassan mutatkozott meg a hatása. Ezek a rejtettebb formák az Újszövetségben is előfordulnak. Ilyenek a rendkívüli csodák és tettek az első pünkösdkor: „Hirtelen zaj támadt az égből, olyan, mint a heves szél zúgása. Betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd pedig szétoszló nyelvek jelentek meg nekik, olyanok, mint a tűz, és leereszkedtek mindegyikükre. Ekkor mindnyájan beteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, amint a Szentlélek megadta nekik, hogy szóljanak”. (ApCsel 2,2-4) Eme jelek hatására szaladnak oda tömegestül a zsidó pünkösdöt ünneplők: „a zaj hallatára tömeg verődött össze, és teljesen elképedtek, mivel mindenki a tulajdon nyelvén hallotta beszélni őket. Mindnyájan álmélkodtak és csodálkoztak: Íme, ezek, akik beszélnek, ugye mindnyájan galileaiak? Hogyan halljuk hát mégis mindannyian a saját nyelvünket, amelyben születtünk?” (ApCsel 2,6-8) Megdöbbentő csodák történnek az apostolok keze által: „Péter azonban így szólt: Ezüstöm, aranyam nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj föl és járj! Azzal megfogta jobb kezénél, és fölemelte. Erre azonnal erő szállt a lábába és talpába, úgyhogy fölugrott, állt és járt-kelt”. (ApCsel 3,6-8) Később annyi csoda történt általuk, hogy „a betegeket kivitték az utcákra, hordágyakra és ágyakra rakták őket, hogy amikor Péter arra megy, legalább az árnyéka érje valamelyiküket, s megszabaduljanak betegségeiktől”. (ApCsel 5,15) A tanítványok számuk gyors szaporodása ellenére is egységesek maradtak. A Szentlélek vigyázott az egységre, az igazság és szeretet csorbítatlanságára. Jó példa erre Ananiás és Szafira története. Az idős házaspár hazudott a közösségnek, azonnal meg kellett halniuk: „Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek”. (ApCsel 5,4)

A S zent lélek a Bibli áb an

137

17. A Szentlélek Szent Pál leveleiben A Szentlélek a keresztényekben Krisztus dicsősége. Jézus feltámadása az Ő megdicsőülése. A Szentháromság mint a teremtett világban mindent, ezt is közösen művelte. Pál a Szentléleknek tulajdonítja. Van ehhez teológiai alap? A Szentlélek az isteni akarat működése során származik, a feltámasztás pedig ugyancsak isteni tett a Léleknek tulajdonítva, amint azt már Ezekiel csontmező látomásából is jól ismerjük. (Ez 37,1-10) „S ha annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust halottaiból, akkor Ő, aki feltámasztotta Jézus Krisztust halottaiból, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.” (Róm 8,11) Mi ugyanígy feltámadunk majd a maga idejében, és ez a Léleknek köszönhető „Mi pedig mindnyájan, miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre az Úr Lelke által.” (2Kor 3,18) Pál összeköt két fontos gondolatot: a keresztényben Krisztus az éltető erő: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Amit pedig most a testben élek, azt az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2,20) Ugyanakkor arról is szól, hogy a Lélek is ezt műveli: „Mert a Krisztus Jézusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől”. (Róm 8,2) Krisztus Jézusban lenni annyi, mint a Lélekben élni: „Nincs tehát már semmi kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak. A testi ember ugyanis a testi dolgokra törekszik, a lélek embere pedig a lelkiekre törekszik”. (Róm 8,1.5)

18. A Lélek jelei Aki a Lélekben él, még nem jelenti azt, hogy már megragadta a Lelket, hanem ez még a hitben való élet, de már valódi belátás, a Lélek jelenlétének bizonyos jelek által való megtapasztalása. Ilyen külső jelek: vannak apostolok, próféták, tanítók, történnek csodás gyógyulások (vö. 1Kor 12,28), ezek mellett bensőnkben tapasztalt jelek: nyelvek, prófétálás, bölcsesség. (12,4-11) A legfontosabb ezek után következnek: a hit, remény és szeretet (vö. 1Kor 12,31; 13,13) Ezek az evangéliumot szolgálják és tanúsítják: „Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is, és egész teljességgel” (1Tessz 1,5) A S z e nt l él ek a Bibl i áb an

138

„Szüntelenül hálát adok Istenemnek értetek Isten kegyelméért, amely megadatott nektek Krisztus Jézusban, hogy mindenben gazdagok lettetek őbenne, minden igében és ismeretben. Mert Krisztus tanúbizonysága megerősödött bennetek”. (1Kor 1,4-6) Mindegyik jel felfedi előttünk a Lélek személyes jelenlétét valamilyen okozatban: megismerjük mint Isten Lelkét: „Mi azonban nem a világ lelkét kaptuk, hanem azt a Lelket, amely Istentől van, hogy megismerjük, amit Isten nekünk ajándékozott.” (1Kor 2,12) Megismerjük, mint bennünk lakót és bizonyságtevőt: „Maga a Lélek tesz lelkünkkel együtt tanúságot, hogy Isten fiai vagyunk”. (Róm 8,16) Felfedi a közbenjárót: „Hasonlóképpen a Lélek is segítségére van erőtlenségünknek, mert nem tudjuk, miképpen kell kérnünk, amit kérünk; de maga a Lélek jár közben értünk, szavakba nem foglalható sóhajtásokkal”. (Róm 8,26) Ő a lelkünkhöz csatlakozik és kiált a szívünkben: „Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: Abba, Atya! Tehát többé nem vagy már szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor örökös is az Isten által”. (Gal 4,6-7)

19. A Szentlélekből új élet fakad Az Ószövetség a mózesi Törvény korszaka. Saul ifjú korában azért kerül Jeruzsálembe, hogy az ottani rabbi-iskolában jól elsajátítsa a Törvény előírásait. Ebben nő fel, rajongva szereti. A keresztényekben hitehagyókat lát, akiket vissza kell téríteni Istenhez. Kínzásoktól sem riad vissza, István diákonus kivégzésénél ő a főtanú. Amikor a damaszkuszi kapu közelében Jézus megjelenik neki, megváltozik. Felismeri, hogy a Törvény korszakának vége. A forrás már Jézus és az Ő Lelke. A Törvény még a megváltásra való felkészülés ideje és állapota volt, most már Jézus Lelke működik a beteljesülés idején. Eddig az emberiség a pokol várományosa volt, most Jézus Lelke az élet forrása. Életet sugároz a világra. A régi szövetség elavult: „Most azonban, miután meghaltunk annak, ami minket fogva tartott, felszabadultunk a törvény alól, hogy új lélekben szolgáljunk, és nem az elavult betű szerint”. (Róm 7,6) a Törvény átokkal fenyegette azt, aki megszegi, Krisztus ellenben Ábrahám áldását kínálja: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, amikor átokká lett értünk, mert írva van: Átkozott mindaz, aki a fán függ. (MTörv 21,23) Ez azért történt, hogy A S zent lélek a Bibli áb an

139

Ábrahám áldása Krisztus Jézusban a pogányokra is rászálljon, és hogy a Lélek ígéretét megkapjuk a hit által”. (Gal 3,13-14) Jézus óta nem hagyatkozhatunk a Törvényre: „Ő tett minket alkalmassá arra, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké: mert a betű öl, a Lélek pedig éltet”. (2Kor 3,6) A bűn a test törvényét bilincselte ránk, a Lélek pedig az igazság állapotát hozza: „Tudom ugyanis, hogy a jó nem lakik bennem, azaz a testemben; mert megvan bennem az akarat a jóra, de a jót megtenni nem tudom. Ó én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálnak testétől? Isten kegyelme Jézus Krisztus, a mi Urunk által. Így tehát én magam az értelmem által Isten törvényének szolgálok, a test által azonban a bűn törvényének”. (Róm 7,18.24-25) „Ha annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust halottaiból, akkor ő, aki feltámasztotta Jézus Krisztust halottaiból, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által”. (Róm 8,11) A test cselekedeteit felváltják a lélek gyümölcsei: „a test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók. Ezekről előre mondom nektek, mint előbb is mondtam, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, nem nyerik el Isten országát. A Lélek gyümölcsei pedig: a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ilyenek ellen nincsen törvény. Akik pedig Krisztus Jézuséi, megfeszítették testüket a vétkekkel és kívánságokkal együtt. Ha a Lélek által élünk, járjunk is a Lélek szerint”. (Gal 5,19-25) a Lélekben minden ajándékot megkaptunk az örök életre, de egyelőre csak foglalóként: „Ő az, aki pecsétjével megjelölt minket, s a Lélek zálogát adta szívünkbe”. (2Kor 1,22) „Aki foglalója örökségünknek, amíg Isten teljesen meg nem váltja tulajdonát dicsőségének magasztalására”. (Ef 1,14) A Lélek harcra szólít a test ellen: „Ti azonban nem testi, hanem lelki emberek vagytok, ha valóban Isten Lelke lakik bennetek. Akiben viszont nincs meg Krisztus Lelke, az nem az övé. Ha ugyanis a test szerint éltek, meghaltok, de ha a lélekkel megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok”. (Róm 8,9.13) „Ne szomorítsátok meg Isten Szentlelkét, aki által meg vagytok pecsételve a megváltás napjára”. (Ef 4,30) Az apostol szerint a Szentlélek fontos feladata, hogy Krisztus gyermekeit alakítsa át felnőtté: „Én azonban, testvérek, nem beszélhettem nektek, mint lelkieknek, hanem mint testieknek, mint kisdedeknek Krisztusban”. (1Kor 3,1) A S z e nt l él ek a Bibl i áb an

140

20. A Lélek ajándéka az Egyház születése Az Ószövetség felkészítés volt Krisztus eljövetelére. Ezt irányította a Lélek. Ezért a Nicea-kontstantinápolyi hitvallás így fogalmaz: „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és Fiútól származik, Akit épp úgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút. Ő szólt a próféták szavával. De már az Apostoli Hitvallásban is nagyon fontosnak tartották kimondani ezt az alapvető igazságot: „Hiszek Szentlélekben; egy katolikus, keresztény Anyaszentegyházat”. Ezért az Atya és Fiú után érzékelhetően kellett a Léleknek megmutatkoznia az első keresztény pünkösdi Lélek-áradásban: „Hirtelen zaj támadt az égből, olyan, mint a heves szélvész zúgása. Betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd pedig szétoszló nyelvek jelentek meg nekik, olyanok, mint a tűz, és leereszkedtek mindegyikükre. Ekkor mindnyájan beteltek Szentlélekkel és külön­féle nyelveken kezdtek beszélni, amint a Szentlélek megadta nekik, hogy szóljanak”. (ApCsel 2,2-4) Megalakult ettől az Egyház= Szent-ház, szent családi közösség. Azóta sokan állították, hogy az ő különálló közösségük is a Szentlélektől született. Csakhogy a Szentlélek egy közösséget hozott létre, egyesített, nem szétszakított. A problémával ezután nem is érdemes foglalkozni. Ő ad erőt a százhúszas krisztusi csapatnak a további terjeszkedéshez, egységbe kovácsolva a húsznyelvű tömegből háromezret. Az Egyházban találjuk meg biztosan a Lelket, és rajta keresztül nyitunk rá az Egyház titkára. A Lélek-adta különös kegyelmek, a karizmák is ezt az egységet szolgálják. „A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele.” (1Kor 12,7) Aztán fel is sorolja eme adományokat a további versekben. „Aki prófétál, az egyházat építi.” (1Kor 14,4) „Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben.” (Ef 2,22) „Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté keresztelkedtünk, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájunkat egy Lélek itatott át”. (1Kor 12,13). „Igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindenkinek Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat és mindenben benne van.” (Ef 4,3-6) „Tegyétek örömömet teljessé azzal, hogy egyetértők vagytok, ugyanazon szeretet van bennetek, és együtt érezve ugyanarra törekedtek.” (Fil 2,2) Ez a Lélek kizárja a szakadást a legnemesebb karizma, a szeretet által. (1Kor 13) ”Ha A S zent lélek a Bibli áb an

141

a Lélek által élünk, járjunk is a Lélek szerint!” (Gal 5,25) Isten Lelke, éppúgy, mint a Fiú, az Atyához vezet bennünket: Az egy Atyának egy családja van, ezt itt a földön kell kialakítani, és úgy vezetni az Atyához a mennybe: „Nekünk azonban kinyilatkoztatta Isten a Lélek által; mert a Lélek mindent kikutat, még az Isten mélységeit is. Mert ki ismeri az emberek közül az ember benső dolgait, ha nem az ember lelke, amely benne van? Éppúgy Isten benső dolgait sem ismeri senki, csak Isten Lelke”. (1Kor 2,10-11) a Lélek által ismerjük meg és dicsőítjük Jézus Krisztust: „Ezért tudtotokra adom, hogy senki, aki Isten Lelke által szól, nem mondja: Átkozott legyen Jézus! és senki sem mondhatja: Jézus az Úr, csakis a Szentlélek által”. (1Kor 12,3) Imádkozni is a Lélek segít: „Hasonlóképpen a Lélek is segítségére van erőtlenségünknek, mert nem tudjuk, miképpen kell kérnünk, amit kérünk, de maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal”. (Róm 8,26) Ő ad biztatást, hogy a végtelen Isten Atyának merjük szólítani: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét csak féljetek, hanem a gyermekké fogadás lelkét, amelyben azt kiáltjuk: Abba, Atyánk!” (Róm 8,15) „Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: Abba, Atya! Tehát többé nem vagy már szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, akkor örökös is Isten által”. (Gal 4,6-7) Köszönjük meg Istennek, hogy erre a fenséges kinyilatkoztatásra méltóknak talált minket!

•

A S z e nt l él ek a Bibl i áb an

142

A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

143

A MEGVÁLTÁS ÁRA AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE I.

A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

144

A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

145

A MEGVÁLTÁS ÁRA AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE I. Bevezetés

Miért kell foglalkoznunk a megváltással, főként a szenvedéssel történő megváltással, amikor Isten a világot jónak és boldognak teremtette, az embert pedig kiemelten a legkedvesebb teremtményének gondolta, tervezte? Isten végtelenül boldog örökkön-örökké. A jósága ösztönözte arra, hogy végtelen boldogságát megossza egy véges, de mérhetetlenül nagy csillagvilággal. Amelynek mérhetetlenségéből következtetni tud majd ennek az anyagvilágnak a csúcs-teremtménye, akinek kettős természete lesz: anyagi teste és szellemi lelke. Embernek fogja szólítani a látható világ koronáját. Neki ajándékozza a mérhetetlen csillagvilág egy viszonylag kis nap-rendszerét, amelynek központja egy kis nap, azaz csillag lesz. A naptól számítva egy kis méretű bolygó kering, elég távol lesz napjától, hogy annak hője és fénye ki ne oltsa a rá teremtett anyagi természetű élőlényeket: növényeket és állatokat, és az anyagból és szellemből teremtett embert. Az anyagi test az embert a földhöz kapcsolja. Itt tud csak élni, egyedi típusú kétnemű lény. A többi élőlényt Isten a földből hívta létre: „Teremjen a föld zöldellő növényeket, amelyek termést hoznak, és fákat, amelyek magot rejtő gyümölcsöt teremnek a földön. Úgy is lett.” (Ter 1,11) „Isten szólt: A vizek teljenek meg élőlények sokaságával, az égen a föld felett pedig röpködjenek madarak. Úgy is történt. Isten megteremtette fajuk szerint a nagy tengeri állatokat és mind az élőlényeket, amelyek mozognak vagy a vízben úszkálnak. És a röpködő madarakat is ugyancsak fajtájuk szerint. Isten látta, hogy ez jó.” (20-21) „Azután szólt Isten: Hozzon elő a föld élőlényeket fajuk szerint: háziállatokat, csúszó-mászókat és vadakat fajuk szerint.” (24) „Isten újra szólt: Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszó-mászó fölött, amely a földön mozog. Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teA Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

146

A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

147

remtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, Isten így szólt hozzájuk: Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog. Azután ezt mondta: Nézzétek: nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot terem és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok legyen.” (26-29) Amikor Isten akarata szerint a földön már minden kialakult, hogy az embernek mindene meglegyen, amikor már a kemény kőzeteket porrá omlasztotta az Úr, hogy művelni tudja a még gyakorlatlan ember, Isten maga alakított ki egy hatalmas oázist. Ezt nem egy kis forrás éltette, hanem négy folyó. Kettőt közülük ma is azonos néven ismerünk: Tigris és Eufrátesz. Ezek a sivatagban termékenységet biztosítottak majdani uruk, az ember és családja, később számtalan ivadéka számára. „Az Úristen vette az embert, és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze. Az Úristen parancsot adott az embernek: A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely nap eszel róla, meghalsz.” (Ter 2,15-17) Miután Isten végigvezette Ádám előtt az összes állatot, és eközben ő nevet adott mindegyiknek, a névadással a maga tulajdonába is vette őket mindörökre. Utána pedig a nemzedéke örökölte, amíg a földön élet lesz. „Azután így szólt az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő. Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. Az ember így szólt: Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony (Ísa) a neve, mivel a férfiből (Ís) lett. Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test (szervezet) lesz.” (18.21-24)

1. Ábrahámban indul el a sátán fogságából való kiváltás Istennek nagy parancsát látták az ősszülők ebben is: „Isten megáldotta őket. Isten így szólt hozzájuk: Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

148

az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog. Azután ezt mondta Isten: Nézzétek, nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot terem és minden fát, amely magot termő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok legyen”. (Ter 1,28-29) Ismét csak azt kell mondanom, hogy Isten két család vőlegény fiának és menyasszony lányának az örömök teljességét akarja megmutatni: Akkor lesznek menyegzőt tartó gyermekeitek egymással tökéletesen boldogok, ha ti, szülők arra neveltétek őket, hogy csak az lehet igazán boldog férj és feleség. Ha mindketten nagy értékké nevelődtek, senki idegennek, de átmenetileg egymásnak sem előlegezték azt, amit az Úr későbbre rendelt. De a visszaélés csúcspontja nem ez volt. A sátán kénytelen volt visszahúzódni a kísértéseivel, amikor a Világ Ura a vízözönnel nagyon megleckéztette. Noé és családja kivételével teljesen kiirtott embert, állatot és növényzetet a Vörös-tengertől a Fekete-tengerig, Kis-Ázsiától Irakig. Amikor pedig a sátán ezzel a kísérlettel felcsúfolódott, Istent azzal akarta bosszantani, hogy a másik emberi örömforrást próbálta kiiktatni az emberek világából. „Az egész földnek ugyanaz volt a nyelve és ugyanazok voltak a szavai. Amikor keletről elindultak, Sineár földjén találtak egy nagy síkságot, és ott letelepedtek. Így szóltak egymáshoz: Gyertek, csináljunk téglát és égessük ki. A tégla épületkő gyanánt szolgált, a szurok pedig kötőanyagul. Azután így szóltak: Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér. Szerezzünk nevet magunknak, és ne szóródjunk szét a földön!” (Ter 11,1-4) Honnét ered az ötlet? Nyilván a kísértőtől. Isten parancsát szabotálni kell, hogy ne legyünk az Ő alattvalói. Hogyan jött a város- és a toronyépítés ötlete? Abban az időben már a nagyváros nagy tekintélyt kölcsönzött a polgároknak. A lapos vidékre sziklatömböket igen nehéz lett volna szállítani a nagyon távol eső hegyekből, ezért könnyebb megoldást kerestek. A szurok viszont a földből bugyogott fel forrón és igen jó kötőanyag volt a téglák között. A torony a város közepén állt. A király és a hivatalai kaptak helyet benne. Mennél nagyobb volt a városállam, annál több emeleti irodára és egyre magasabb toronyra volt szükség. Ezt az Isten ellen összeesküvő várost tehát az ördög súlyosan és gazember módon ismételten rászedte. Mérőeszközök nélkül fogalmuk sem volt, hogy milyen magasan feszül az égboltozat, ahol az Isten lakik. Gyermekes hőbörgéssel fűtötték nagyravágyásukat, hogy az ő hatalmuk is az égig ér. Amit nem tudott elérni Éva nagyravágyása, azt most ügyes ös�szefogással az ő generációjuk majd megkaparintja. A kísértő ügyes és goA Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

149

nosz, az emberek hiszékenyek és becsaphatók. Az újabb vétkes lázadókra Isten így mért kivédhetetlen csapást: „Nézzétek, egy népet alkotnak, és egy nyelvet beszélnek. Ez csak a kezdete tevékenységüknek. Ezután semmi sem lesz nékik lehetetlen. Aminek megvalósítását elgondolják. Ezért szálljunk le és zavarjuk össze nyelvüket. hogy senki ne értse a másik nyelvét. Az Úr tehát szétszórta őket onnét az egész földön, s abba kellett hagyniuk a város építését. Ezért nevezik azt Bábelnek, mivel az Úr ott zavarta ös�sze az egész föld nyelvét, és onnét szórta szét őket az Úr az egész földön”. (11,6-9) Noé fia Szem, Istennek nagyon kedves fia maradt. De utódai, Ábrahámot sem véve ki, bálványimádókká lettek. Az Úr azonban kegyes volt hozzá, és hatvan esztendős korában szólt hozzá. „Terach, Náchor fia, vette fiát, Ábrámot és unokáját, Lótot, Hárán fiát s a menyét, Sárait, fiának, Ábrámnak feleségét, s kivezette őket a kaldeai Úrból. Kivándoroltak Kánaán felé. Amikor Háránba érkeztek, ott letelepedtek. Terach 205 évesen halt meg Háránban”. (Ter 11,31-32) Ábrámmal kezdődik egy nagyon komoly isteni lépés az üdvösség történetében. Isten sajnálja, hogy a megtévesztett embereket a sátán kényúrként kezeli, azért meghívja Ábrámot, hogy térjen vissza az egy, igaz Istenhez. Ezt kegyelmével, áldásával teszi lehetővé. Így benne indul el a sátán fogságából való kiváltás, ismertebb szóval a megváltás, amelyet maga Jézus Krisztus visz majd végbe a kereszten.

2. „Kiszabadítja, kiváltja, megvásárolja” ószövetségi népét az Úr Lényegében az egész emberiség az ördög hatalmába került, amikor a bálványimádás elterjedt minden népnél. Az emberek azt érezték a világ őstörténetéből örökölt emlékekből, hogy egy magasabb rendű lény hozta létre ezt a látható világot, aki azóta is felügyeli, gondoskodik róla, viszont éppen ezért elvárja, az emberiség hálával, sőt imádással hódoljon neki. A nemzedékek nemzetekké lettek, és mind ragaszkodtak ahhoz az alapelvhez, hogy minden népnek van istene, esetleg több is. Nem hiába állt azonban magyarázatul, hogy ezek képmások, bizonyos láthatatlan szellemek látható képmásai. Így is fogalmazták elképzelésüket: a bálványképekben és szobrokban az ördögök imádtatják magukat. Isten véget akart vetni A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

150

ennek a súlyos tévhitnek, mégpedig a teremtés alkalmával már említett módon. Ott már említettük, hogy úgy akarta teremteni a világot, nemcsak a szellemi létezőket, hanem az anyagokat is, hogy átragyogja mindkét fajta létmódot az Alkotó jósága, különleges szeretete. „Dicsőséges hatalmában szilárdítson meg titeket nagy erővel, hogy mindvégig kitartsatok, és állhatatosak legyetek. Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki arra méltatott benneteket, hogy részetek legyen a szentek örökségében, a világosságban; kiragadott minket a sötétség hatalmából, és áthelyezett szeretett Fia országába. Benne nyertük el a megváltást, bűneink bocsánatát. Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. Ő előbb van mindennél és minden benne áll fenn”. (Kol 1,11-17) A Második Isteni Személyről van szó, aki Atyja kérésére minden teremtménynek ősmintája lett: jövendő emberi teste az anyagvilág, emberi lelke pedig az emberek lelkéé és az angyalok természetéé. Ez a megtestesülés isteni gondolata. Ezért írja már Dávid király egyik zsoltárában: „Mennyi csodát tettél, Uram, én Istenem, a rólunk való gondban hozzád senki nem mérhető! Ha elmondani vagy hirdetni próbálnám, felsorolni sem győzném. Te nem kívánsz véres vagy ételáldozatot, de megnyitottad fülem a hallásra. Nem követelsz égő - és engesztelő áldozatot, így szólok hát hozzád: Lásd, itt vagyok! A könyvtekercsben rólam írták, hogy teljesítsem akaratod. Parancsod, Istenem, örömmel tölti el szívemet”. (Zsolt 40,6-9) Dávid ezt ezer évvel korábban írja, mint a Megváltó megszületett. Nyílván hallomás által kapta ezt a kinyilatkoztatást, amely az Atya és a Fiú párbeszéde volt. Mi volt ez az istenatyai akarat? Az, hogy a csodálatos megtestesülés dicsősége ne az Ige emberi születésekor kapja meg az összemberiség örömünnepeként az Ige nagylelkűségéért az illő köszönetet. Mert az Ige megtestesült ugyan, de a Szűzanyán és Szent Józsefen kívül senki emberfia nem volt jelen. Maga a boldog perc a város-végi üres barlangban történt. A magukkal hozott pólyán és babakelengyén kívül nem volt semmijük. „Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson. Pásztorok tanyáztak a vidéken, kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt hozzájuk: Nagy örömöt A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

151

hirdetek nektek és az lesz majd az egész népnek”. (Lk 2,7-10) Eljött tehát a Megváltó, akit az Atya megígért. Megjelenését nem ünnepelte az egész világ, csak öt-hat egyszerű ember. Köztük – igaz – ott volt a legfontosabb, az Édesanyja, aki vállalta a szűzi anyaságot, és vele vállalta a Megváltó Édesanyjának sorsát: azt, hogy a Megváltó Nemes Társa lesz. De addig még igen nagy árat fog fizetni az emberekért, úgy, ahogyan a választott nép sorsában azt az Atya pontosan előre jelezte. Mi is megpróbáljuk kifejteni az akkori görög szavakkal jelzett fogalmat, mit jelentettek akkor ezek a szavak: „kiszabadítja, kiváltja, megvásárolja” ószövetségi népét az Úr. Ez azért fontos, mert a megváltás az Újszövetségé, Jézus Krisztusé. „Várjuk reményünk boldog beteljesülését: a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetét, aki önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson, és jótettekben buzgólkodó, választott népévé tegyen”. (Tit 2,13-14)

3. Isten kiváltja népét Egyiptomból Az Ószövetségben az Ábrahámnak adott áldás észrevehetően akkor virágzott ki, amikor unokája, Jákob, súlyos lelki válságba került. Egyiptom közelében legeltették nyájait az idősebb fiai, összesen tízen. Szerelemmel szeretett felesége, Ráchel két fia közül az idősebbik, József, édesanyja révén is, meg apja figyelő szeme szerint is a legintelligensebb volt a tizenkét fiú között. A legdíszesebb ruhát neki varratta apja. Örömmel hallgatta álmairól szóló beszámolóit. Testvérei azonban egyre inkább irigyelni kezdték apjuk érezhető kivételezései miatt. Amikor aztán egyedül maradt otthon szüleivel és a tizenkettediknek számító édes öccsével, Benjaminnal, apja azzal bízta meg, hogy menjen bátyjai után ellenőrizni tevékenységüket. A nyájak közelébe érve felismerték a testvérei, és azonnal kész volt a terv: most aztán megöljük! Júda azonban egy kiszáradt víztározóba rejtette a többiek elől. A tervet egyébként hasznosabb elgondolás váltotta fel: Egyiptom felé haladó karaván haladt el mellettük. Nekik felajánlották és eladták öccsüket húsz ezüstért. József hiába rimánkodott, a testvéri gyűlölet sokkal erősebb volt, mint a vérségi kapcsolat. József az érzéketlen szívű pénzemberek kezéből piacra, onnan pedig a fáraó eunuch tisztjéhez került. Igazán rabszolga lett. Gazdája felfedezte eleven eszét, és a házába A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

152

vitte rabtársai irányítójának. Úrnőjének, az eunuch házigazda feleségének viszont kellemetlen vágyai támadtak. Mivel József brigádvezető rabszolgaként is megmaradt becsületesnek, az asszony feljelentette uránál, mint kerítőt. A ház ura feleségének hitt, József pedig a fáraó börtönébe került. Kezén és nyakán vasba verve szenvedett ártatlanul. Így sorvadt egy ideig. Aztán a fáraó két főemberét is melléje zárták. Egyik reggel mindketten elmondták álmukat. József azonnal megfejtette azok jelentését: az egyik kiszabadul, állását is vissza- kapja, a másikat pedig felakasztják. (Ter 37,136; 39-40) Később a fáraó is álmodott hét kövér és hét sovány tehénről, majd egy-egy búzaszáron nőtt hét-hét tele és üres kalászról. Mivel az álmot senki sem tudta megfejteni, a visszafogadott főpohárnoknak eszébe jutott József. A fáraó azonnal átrendelte a börtönből Józsefet. Meghallgatva az álmot, József azonnal megmondta jelentését: Hét bőtermő esztendő jön, majd hét szűkesztendő. A sok termést jó lesz raktárakba hordani, az éhínség éveiben pedig sok pénzért el lehet adni. A fáraó jelentősen meggazdagodhat. A fáraó azonnal okosan döntött: ezt a fiatalembert a börtönből kiszabadítom, megteszem alkirálynak és rábízok mindent. (Ter 41) József azonnal munkához látott. Olcsón megvásárolt minden felesleget. Aztán a nem termő években megnyitotta raktárait. Jöttek a testvérei is. József felismerte őket, de azok nem sejtették, ki ez a komoly alkirály. Próbatétel után azonban felfedte kilétét, és nem állt bosszút testvérein, hanem kocsikat küldött apjáért és családjáért. Egyiptomba hívta és fogadta őket. Oda költözött a hetventagú család, a fáraó a legértékesebb vidéket adta nekik Józsefre való tekintettel. Jákob nem indult vissza Kánaánba, mert még kicsi volt a családja. Négyszázharminc évig éltek, erősödtek ott, míg az újabb fáraók el nem nyomták és rabszolgaságba nem alázták őket. De ekkor már milliónál nagyobb volt a létszámuk. Isten pedig a nyolcvan éves Mózest küldte hozzájuk az örömhírrel: „Letekintettem rátok és láttam a bánásmódot, amelyben az egyiptomiak részesítenek benneteket. Ezért elhatároztam: kivezetlek benneteket az egyiptomi rabságból a kánaániak, a hettiták, az amoriták, a periziták, a hivviták és a jebuzeusok földjére, a tejjel-mézzel folyó országba. Hallgatni fognak rád! Azután Izrael véneivel együtt menj el Egyiptom királyához, és közöld vele: Találkoztunk Jahvéval, a héberek Istenével, ezért most szeretnénk háromnapi járásnyira a pusztába menni, és Jahvénak, a mi Istenünknek áldozatot bemutatni. De tudom, hogy Egyiptom királya nem enged el benneteket, hacsak kemény A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

153

kéz nem kényszeríti. Ezért kinyújtom a kezemet és megverem Egyiptomot mindenféle csodajellel, amelyeket közöttük művelni fogok. Arra majd elenged benneteket”. (Kiv 3,16b-20) Isten, amit hatszázharminc évvel korábban elkezdett, amikor kiválasztotta Ábrahámot és meghívta, hogy vele kezdődjék el az emberiség az öröktől fogva kijelölt egyetlen Megváltó földre jöttének első nagy mozzanata. Isten kiváltja őket nagy erővel.

4. Az Úrnál az irgalom, és bőséges nála a megváltás Az Ószövetség idejében összetartozott e két fogalom: kivonulás és szövetségkötés. Amikor Isten biztatására Mózes elfogadta a küldetést, Isten megismertette vele tennivalóit, a fáraó elutasító magatartását, hogy a fáraó ellenmondása megtörik majd azokon a csapásokon, amelyeket rá és népére fog bocsátani. Isten mindenek feletti hatalmát az igazolja, hogy a fáraó ellenállása megtörik, és az izraeliták Mózes vezetésével a Sínai hegyhez fognak érni, Isten pedig szövetséget köt velük. „Az Ószövetség leggyakrabban a kivonulással kapcsolatban beszél a megváltásról: az a vallási tapasztalat, amelyet Izrael ekkor átélt, különösen érezhetővé tette számára ennek a fogalomnak a tartalmát. A zsidó tudatban ugyanis a kivonulás nem választható el a szövetségtől: Isten épp azért szabadítja ki népét a rabszolgaságból, hogy magához kösse: Én vagyok Jahve, kiszabadítalak titeket a szolgaságból és megváltalak benneteket („kiváltalak”) fölemelt karral. Népemmé fogadlak titeket, és Istenetek leszek”. (Kiv 6,6-7) A szövetség révén Izrael szent, Jahvénak szentelt néppé, Isten tulajdon népévé válik. A latin nyelvben a megváltást a redemptio szóval fejezzük ki. Az emo, emere, émi, emptum ige jelentése: veszek, vásárolok. Ha a re- igekötővel kötjük össze, akkor azt jelenti, hogy amit megvásároltam (és netán elvesztettem), azt visszavásárlom, visszaszerzem. A Teremtő magának teremtett minden embert, kifejezi a szent szövegben, hogy minden embert a mennyország örökösévé rendelt. A szülők megkapták tőle azt a nagy ajándékot, hogy amikor gyermekük megfogan, Isten azonnal teremti semmiből a lelkét, és azonnal hozzáteremti a megszentelő kegyelmet is. Ezzel az új ember azonnal Isten gyermeke (is) lesz, nemcsak a szülőké. Örökli majd szülei vagyonából is a részét, de a mennyország örökösévé is válik. Ezt minden foetus (magzat) „juss”-ként, örökségként kapta (volna) Isten A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

154

nagylelkűségéből a világtörténelem összes gyermeke. Ez a kimondhatatlanul nagy érték azonban Éva és Ádám vétkével, az ősbűnnel elveszett. Azóta ezt csak Jézus Krisztus kereszthalálának érdeméből kaphatja meg bárki, amikor megkeresztelkedik. Helyesebben mondva: a keresztségben visszakapjuk elvesztett örökségünket. Kiváltságként egyedül jövendő Édesanyjának adta meg fogantatása pillanatában (Szeplőtelen Fogantatás) az Isten Fia. A „megváltás” fogalmát az Ószövetségben a próféták is ugyanebben az értelemben használják. Már Izajás próféta könyvében is olvashatjuk, mint kiváltást. Óriási reményt adott az akkori szomorú sorsot viselő népnek. A későbbi prófétáknál a nagy fogságokból szabadulókkal kapcsolatban olvashatjuk Isten címeként a Megváltót (vagy Kiváltót). Ettől az időtől kezdődik az a szokás, hogy a hazatérők nagy Hazabocsátóját, magát Istent is Megváltónak nevezik. Ő váltotta örömre a fogság gyötrelmeit, Ő adta meg Dániel próféta könyörgésére (Dán 9,15-23) A hazatérés reményét. A zsoltárok között az egyik legmeghatóbb a 130.-ik. A bűnbánók vagy az értük imádkozók kedves könyörgéseként latinul könyv nélkül tanultuk meg ezt a zsoltárt is szerzetes-újoncként. „A mélységből kiáltok, Uram, hozzád, Uram, halld meg a szavam! Füled figyeljen fel könyörgő szavamra! Ha számon tartod a vétkeket, ki állhat meg akkor, színed előtt, Uram? Ám nálad bocsánatot nyer a vétek, hogy féljenek téged. Remélek az Úrban, benne remél lelkem, és bízom szavában. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őr a hajnalt, várja Izrael az Urat. Mert az Úrnál az irgalom, és bőséges nála a megváltás. Ő váltja meg Izraelt minden bűnétől.”„Ezekiel mindenkinél jobban aláhúzza ennek a bűnösökre vonatkozó megváltásnak az abszolút ingyenességét: „Én azonban megemlékezem a szövetségről, amelyet ifjúságod napjaiban kötöttem veled, és örök szövetségre lépek veled. Te meg visszaemlékszel útjaidra, és szégyenkezel, amikor majd veszem nővéreidet és húgaidat és leányaidul neked adom őket, de nem veled való szövetségem jegyében. Megújítom veled a szövetséget, és megtudod, hogy én vagyok az Úr, azért, hogy emlékezzél és szégyenkezzél, szégyenedben ne tudd kinyitni a szád, amikor majd megbocsátok mindent, amit tettél, mondja az Úr, az Isten.” (Ez 16,60-63)

A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

155

5. „Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek” A Teremtő boldogságra teremtette az embereket. Az emberi nem képviselői megértették ezt. Örömmel csüngtek Isten tervein, amíg a kísértő bele nem avatkozott az életükbe. Ez már nemcsak Ádám és Éva ügye volt, hanem az egész emberi történelemé, amint láttuk eddig fejtegetéseinkben. Amikor egyre romlottabbak lettek az emberek, és a sátán kísértései egyre messzebbre sodorták az ősszülőket az egy igaz Istentől, Isten volt az, aki kezét nyújtotta a veszni látszó üdvösség újra felcsillanó reményében. Amikor már mindenki bálványimádó lett a földön, Isten kegyelme új utat keresett: kegyelmével lehajolt Ábrahámhoz, kiemelte a sátán hatalmi köréből, és megkezdte az üdvösség útjának szervezését. Ábrahám elhagyta a sötét bálványimádást. Fia, Izsák és unokája, Jákob pedig elfogadták a mindenható kezet, amely irányította és büntette is őket, hogy megtanulják: csak Isten ereje tudja számukra visszaadni az üdvösség lehetőségét. Isten Egyiptomba vezette Jákob hetventagú családját. Ott a tizenegyedik fiú, József rabszolgaságának elviselése mutatta meg a jövőt: Isten a testvérük életét tönkretevő családot éppen a szenvedések tisztító elviselésével mentette meg és a környező népek életét. Isten rendkívüli módon a fáraó közelébe juttatja Józsefet, miután a király álmát megfejtette és a megmentő tervet felvázolta. Testvéreivel kibékülve egész családját Egyiptomba költözteti, hogy itt nőjenek nemzetté és mikor nemzetként önálló létre is képesek voltak, Isten érzékelhetően belenyúlt sorsukba. Ezzel megtörtént az első kiváltás (megváltás). A Sínai hegyen népévé fogadta őket az Úr, Az Ábrahámnak adott áldás lényege még nem mutatkozott meg. Az áldás záradéka ugyanis ez volt: „Benned nyer áldást a föld minden nemzedéke.” (Ter 12,3) Izrael sorozatos vétkezéseivel elszakadt Istentől, és eljátszotta kiválasztottságát. De az Úr egy szüzet választott Izraelnek Júda törzséből, Dávid házából, amint már sokszor hallottuk-olvastuk a Bibliából, akit a Szeplőtelen Fogantatás ajándékával eleve megmentett az áteredő bűntől. Szűz, Mária, a Szentlélektől foganta Jézus magzati testét, amelyet Isten végtelen jósága emberi lélekkel ajándékozott meg. Emberi személyiséget viszont nem teremtett neki, mert a csodálatos foganás után rögtön összekapcsolta a magzati testet a Második Isteni Személy tulajdonaként az isteni természet mellé. Ezt a szoros kapcsolatot soha semmi nem fogja feloldani, de még lazítani sem. Amit a Fiúisten Személye tesz, művel, az az emberi A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

156

testben is isteni értékűvé válik. Így tud bennünket, az egész emberiséget örökérvényűen megváltani. Miért íródott ez a gondolat az Ószövetség címszó alá? Még nem jött létre az újszövetség, még ekkor nem ismerte tudatosan a megtestesülés megtörténtét a saját népe sem. Ha ezt a tényt nem rombolja le a zsidóság vezetői által, akkor másként alakult volna a megváltás. Van-e valami üzenete az Ószövetségnek az Újszövetség részére? Igen, több is. Isten a fogságban élő Ezekiel prófétának azt a biztatást adta korábban, hogy azt a zsidó emberek keblében a szív helyét elfoglaló kődarabot majd ki fogja venni és hússzívet tesz a helyére. Később így nyilatkozik az Úr: „Akkor majd tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok minden tisztátalanságtól, s minden bálványtól megtisztítalak benneteket. Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek, és szemetek előtt tartsátok törvényeimet és hozzájuk igazodjatok.” (Ez 36,25-27) A tiszta víz a keresztség, az Isten Lelke pedig a bérmálás szentségének ígérete. „Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk.” (Jn 1,17) „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit. Róla mondtam: A nyomomba lép valaki, aki nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én.” (29-30) „Magam sem ismertem, de aki vízzel keresztelni küldött, azt mondta: Akire látod, hogy leszáll a Lélek, s rajta is marad, az majd Szentlélekkel fog keresztelni. Láttam, és tanúskodom róla, hogy ő az Isten Fia.” (33-34)

6. Újszövetség Jézus Krisztus az utolsó vacsorán kötötte meg saját Szent Vérében az Újszövetséget. Az Újszövetség könyve azonban nem az utolsó vacsora történetével kezdődik, hanem az Ószövetség utolsó prófétájának a születését előre jelző angyal megjelenésével. János, a Keresztelő fél évvel volt idősebb Jézusnál. Ennyi idővel korábban kezdett prédikálni a Jordán-parton. Messiásnak gondolták az emberek szónoklatai és erélyes fellépése miatt. Neki kellett bejelentenie, hogy köztünk van a Messiás. Jézus jellemzése kitűnően érzékelteti ezeket az érdekes és fontos tényeket: „Mit mentetek ki látni a pusztába? Széltől hajladozó nádat? Vagy mit mentetek ki látni? A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

157

Finom ruhába öltözött embert? Aki finom ruhában jár, királyi palotában lakik. Miért mentetek ki? Prófétát látni. Igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobbat. Ő az, akiről az Írás szól: Nézd, elküldöm követemet előtted, hogy előkészítse utadat. Bizony, mondom nektek, asszonyok szülöttei közt nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki a mennyek országában legkisebb, az nagyobb nála. A mennyek országa Keresztelő János idejétől mindmáig erőszakot szenved. Az erőszakosok szerzik meg. A próféták és a törvény Keresztelő Jánosig mind ezt jövendölték. S ha tudni akarjátok, ő Illés, akinek el kell jönnie. Akinek füle van, hallja meg!” (Mt 11,7b-14) Nem különül el élesen az Ó- és az Újszövetség az elbeszélt igazságok és tények tekintetében. A könyvek megírása tekintetében viszont az Ószövetség írásai mind befejeződtek, mire az Újszövetség témaköre köztudott lett. Amikor a kis János megszületett és nyolc napos lett, az angyal megsértése miatt némaságra ítélt ószövetségi pap, Zakariás, ajka megnyílt. Dicsérte az Istent, „mert meglátogatta és megváltotta (kiváltotta) népét. Az üdvösség erejét támasztotta nekünk szolgája, Dávid házában. Ahogy mondta a szent próféták szájával ősidők óta. Megmentett minket ellenségeinktől és gyűlölőink kezétől, hogy irgalmazzon atyáinknak és megemlékezzék szent szövetségéről.” (Lk 1,68b-72) Megemlékezett Izrael népének fontos küldetéséről. Aztán kisfiának a küldetéséről beszél: „Téged pedig, fiú, a Magasságbeli prófétájának fognak hívni, mert az Úr előtt jársz majd, hogy előkészítsd útját, hogy az üdvösség ismeretét add népének bűnei bocsánatára, Istenünk könyörülő irgalmából, melyben meglátogat minket a napkelet a magasságból, hogy a sötétben és a halál árnyékában ülőknek ragyogjon, és lépteinket a béke útjára irányítsa.” (Lk 1,76-79) Amikor a negyvennapos Jézust a templomban bemutatja Édesanyja és Szent József, „íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű igaz és istenfélő ember. Várta Izrael vigaszát és a Szentlélek volt rajta. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek indítására a templomba ment. Karjába vette a (gyermek Jézust), és áldotta az Istent ezekkel szavakkal: Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágítására, és dicsőségére népednek, Izraelnek.” (Lk 2,25-32) Az Ószövetség szentje milyen biztosnak véli, hogy az Ószövetség számára milyen egyértelmű lesz a felismerés, a megváltás, csak a pogányoknak kell megvilágosodniuk. Közben mi kéA Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

158

sői keresztények szomorúan gondolunk az igazságra: sem Jeruzsálemben, sem Betlehemben, sem egész Izraelben nem vette eddig észre senki, harminc éves koráig nem is fogja fel senki, hogy Izraelnek boldogsága már több mint egy hónapos gyermek. Másfél éves korában oda fognak érni a napkeleti bölcsek. Úgy gondolják, hogy ha ők messze-messze Keleten már rég tudják, rangosan ünneplik a világ Megváltójának születését, akkor mi lehet a saját népének városaiban és falvaiban? Mi? Teljes tudatlanság és közöny. A papok hívatva pontosan elszavalják Heródes királynak Mikeás próféta jövendölését (5,1-5), de egyikük sem érdeklődik: Miért érdekel téged a mi Megváltónk? Csak nem akarod őt megöletni? Pedig Jézus telve van népe és minden nép iránt igaz szeretettel!

7. A megváltói mű Mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben nemcsak a megváltásról van szó, hanem arról is, hogy ki az, aki, aki a megváltást nekünk megszerezte. Mindkét szövetségben határozottan elhangzik, hogy a megváltás olyan erőt igénylő tett, amit csak Isten vihet végbe. Hozzá kell tennünk azt is, hogy Embernek kell lennie a Megváltónak, mert csak akkor lesz érvényes a megváltói mű, amit az isteni igazságosság megkövetel, ha a mű maga a vétkes emberi nem részéről történik. Ezért kellett már a teremtéssel kapcsolatosan is hangsúlyozni, hogy az Atya a már a teremtéskor tisztázta a tervét: a teremtés isteni mű, amit csak Isten művelhet, de az Istenség maga nem vegyülhet a teremtett dolgok és személyek létével. Viszont Isten érzékeltetni akarta, hogy a teremtett világ mindkét megjelenési formája kell, hogy valamilyen módon sugározza a Teremtő fényét. Amint Istent úgy meglátni, hogy az a látás a földi természetes látás eszközével, az emberi szemmel történjék ez így lehetetlen. Amikor Mózes a Sínai hegyen a negyven napos kinyilatkoztatás befejeztével azt kérte”hadd lássam meg dicsőségedet”a válasz ez volt: Megteszem, hogy elvonul előtted egész fényességem, és kimondom előtted a Jahve nevet. Kegyes vagyok ahhoz, akihez akarok és megkönyörülök azon, aki nekem tetszik. De arcomat nem láthatod, mert nem láthat ember engem úgy, hogy életben maradjon. (Kiv 33,18-20) A teremtés úgy történt, hogy az Atya a Fiúval megbeszélte: a teremtendő világ kétszintű létezőből fog állni. A szellemi létű és az anyaA Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

159

gi létű teremtményekből. Lesz egy létező földi lény, aki önmagában hordja mind a szellemi, mind az anyagi létformát. Ez a különleges lény az ember. Mivel benne mind a két megtalálható lesz, ezért ennek az emberi lénynek a közösségébe kell a Fiúistennek beleszületnie, így mindkét létforma ősmintája lehet. Ember teste az összes anyagé, emberlelke pedig az emberek lelkének és az angyalok természetéé. A teremtés befejezése után megtörtént a nagy kísértés. Évát, az első asszonyt a sátán megkísértette. Éva elhitte a kísértőnek, hogy Isten nem szereti őket, mert elrejtette előlük a jó és rossz tudás fájának gyümölcsébe azt az eszközt, amit ha elfogyaszt az ember, akkor nemcsak ember marad, hanem ő fogja meghatározni, erkölcsileg mi legyen a jó és mi a rossz. Azzal csapta be Évát, hogy ő is dönthet az emberiség sorsáról. Mi már könnyebben meg tudjuk érteni az emberiség nagy tévedéseiből ennek a bűnnek nagyságát. Isten azt mondta: munkáld a földet és a munkádból megélsz. A sátáni hazugság szerint, ne kínlódj, a munkával figyeld meg azt, aki dolgozik, lopd el vagy vedd el erőszakkal tőle, amiért megdolgozott, mert neked titkos jogod van ehhez. Pár év múlva sokkal véresebb következtetést sugallt a sátán a legelső született ember eszébe: öcsédet, Ábelt jobban szeretik, mint téged. Öld meg, akkor majd téged fognak szeretni. A múlt században áldozatok frontokon és bűntető táborokban, gázkamrákban. Minden bűnözővel szemben egyetlen igazságforrás létezik: ISTEN. Egyetlen örök bíró: ISTEN. Egyetlen örök megváltó: ISTEN. Ő az, aki elveszi a világ bűneit, értünk szenvedett és meghalt a kereszten. Nekünk maradt a bűnbánat és a bűneinkért kirótt elégtétel.

8. Jézus megváltónk lett a szent kereszten A megváltói és a teremtésben vállalt küldetése, hogy az anyagi és szellemi lények ős-mintaoka lesz jövendő megtestesülésével és kereszthalálával, így szerepel Szent Pál megfogalmazásában: „Benne nyertük el a megváltást, bűneink bocsánatát. Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelmeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőA Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

160

ség mindenben. Úgy tetszett (az Atyának) „hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy ő a kereszten vérével békességet szerzett. Nektek is, akik azelőtt idegenek és ellenséges érzületűek voltatok gonosz tetteitek következtében, most nektek is megszerezte a kiengesztelődést halandó testében a halál árán, hogy szentté, szeplőtelenné és feddhetetlenné tegyen benneteket színe előtt. Csak álljatok szilárdan és rendületlenül a hitben, és ne tántorodjatok el az evangéliumi reménytől, amelyről hallottatok, hiszen minden teremtménynek hirdették az ég alatt, és én, Pál is ennek a szolgája lettem.” (Kol 1,14-23) A Szentírás több helyén is a mi megigazulásunk forrásaként említi Jézus engedelmességét: „Mert mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik az Isten dicsőségét. Megigazulásukat azonban ingyen kapják, Isten kegyelmének erejéből, Jézus Krisztus megváltása árán”. (Róm 3,23-24) – „Benne kaptátok meg ti is a megígért Szentlélek pecsétjét, miután hallottátok az igazságról szóló tanítást, üdvösségetek evangéliumát, és hittetek benne. Ő a foglaló örökségünkre, arra, hogy teljesen megváltva az övéi legyünk az Isten fölségének dicsőségére.” (Ef 1,14) „Ne okozzatok szomorúságot Isten Szentlelkének, akivel meg vagytok jelölve a megváltás napjára.” (4,30) „Általa van nektek életetek Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelésünkké és megváltásunkká lett”. (1Kor 1,30) Szent Pál leveleiben találunk olyan részeket is, amelyben a megváltásnak több szinonimája található: „Általa van nektek életetek Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett”. (1Kor 1,30) A megváltás még gazdagabb elnevezései: megvásárol: „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Nagy volt a ti váltságdíjatok! Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!” (1Kor 6,19-20) Aki ugyanis mint rabszolga nyert hivatást az Úrban, az Úrnak szabadosa. Viszont aki szabad emberként kapta a hivatást, Krisztus rabszolgája. Nagy váltságdíjat fizetett értetek, ne legyetek azért emberek rabszolgaivá.” (1Kor 8,22-23) Amint egykor a sínai szövetségnél Isten tulajdonává váltak a zsidó nép tagjai, ugyanúgy lesznek majd megvásároltak azok, akik a világ minden népéből a mennyország számára lesznek megvásárolva: „Méltó vagy (Urunk), hogy átvedd a könyvet, és feltörd pecsétjeit, mert megöltek, és véreddel megváltottad (az embereket) Istennek, minden nyelvből, népből és nemzetből. Istenünk orA Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

161

szágává és papjaivá tetted őket, és uralkodni fognak a földön.” (Jel 5,9-10) Ennek ellenpéldája, hogy Szent Pál Milétoszból üzent Efezusba: „Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra. Azért rendelt benneteket a Szentlélek az élére elöljáróul, hogy igazgassátok az Isten Egyházát, amelyet a tulajdon vére árán szerzett meg magának. Tudom, hogy ha eltávozom, ragadozó farkasok törnek rátok, s nem kímélik a nyájat. Közületek is akadnak majd olyanok, akik rajta lesznek, hogy álnok szóval maguk mellé állítsák a tanítványokat. Ezért legyetek éberek!” (ApCsel 20,28-30)

9. Folytonosság az Ószövetséggel Az Ószövetség az egész emberiségnek előkészítette a megváltását. Az Ábrahámnak adott áldás is ezt hangsúlyozza: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (Ter12,1-3) Ahogy szaporodnak test szerinti leszármazottai, el kell jönnie ezek közül annak az Egynek, aki az összes nemzetre kiterjeszti majd az isteni áldást, kivonja a sátán hatalmából az összes embert. Istenek ez a célja. Külön tragédia Ábrahám vér szerinti népe számára, hogy már az egyik unokája és annak nemzetsége elszakad az áldottak körétől. Sőt Sára is vesztére adta egyiptomi szolgálóját, hogy az akkori szokásjog szerint Ábrahám mellékfeleségeként Sárának szüljön fiút. 86 éves volt Ábrahám és Sára is, amikor Hágár megszülte Izmaelt. 99 évesek lettek Ábrahámék, amikor Isten megáldotta Sárát, és megszülhette várva várt fiát, Izsákot. Három év múlva el kellett küldenie Ábrahámnak Hágárt és fiát, Izmaelt. Ábrahám mindkét fia hatalmas népek ősei lettek. Isten akarata érvényesült: az ígéret szerinti fiú, Izsák nagyra nőtt nemzetéből, Dávid király házából született meg az a Küldött, akit Isten a világ Megváltójának szánt öröktől fogva. A két Ábrahám-fiú nemzetsége ugyan külön-külön, de egységesen elzárkózik az Istentől öröktől fogva elrendelt Megváltó elfogadásától. Péter főapostol nagyon vigyázott a zsidó hagyományokra, jól megjegyezte Jézus tanítását a szegletkőről, ami nyilvánvalóan róla szóló jövendölés volt: „Az a kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkő lett, a A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

162

botlás köve és a botrány sziklája: Megbotlanak benne, mert nem fogadták el hittel a tanítást, amelyre meghívást kaptak. Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára. Ti valamikor nem voltatok nép, most Isten népe vagytok; régen nem nyertetek kegyelmet, most pedig irgalomra találtatok.” (1Pét 2,7-10) Ugyanerről szól a következő idézet: „Várjuk reményünk boldog beteljesülését: a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét, aki önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson és jótettekkel buzgólkodó, választott népévé tegyen.” (Tit 2,13-14) Ennek az értelmezésnek Jézus gondolkodásában van a gyökere. Maga az a tény, hogy Jézus az ószövetségi bárányvacsorára tervezte az Újszövetség egyik fontos alapvetését, az „új és örök szövetség megkötését. „Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, s odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: Vegyétek és egyétek, ez az én testem. Azután fogta a kelyhet, hálát adott, és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára.” (Mt 26,26-28) Szent Pál nem volt még tanítvány, nem lehetett ott az utolsó vacsorán, de Jézus a pusztai kiképzésen minden lényeges gondolatot megmagyarázott későbbi apostolának. Ő így emlékszik erre a nagyon fontos eseményre: „Én ugyanis az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek: Urunk Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre. Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.” (1Kor 11,23-26)

10. A megváltás ára Jézus Krisztus önként vállalt és végbevitt halála Az Ószövetség előkészíti, távolról megvilágosítja a megváltást. Az Ószövetség utolsó századaiban az akkori képviselői arrafelé hajoltak, hogy a megváltás egy hős, harcos király műve lesz. Ezt a gondolatot látjuk megvalósulni a Jézus korabeli forradalmárokban, akik közül Jézus apostolt is választott: „a Zelótának nevezett Simont”. (Lk 6,15) Ezeket a felkelőket A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

163

a zsidó főtanács is figyelemmel kísérte, netán kiemelkedik közülük az a vezér, aki fegyverrel fogja megdönteni Róma uralmát és elkezdődhet a zsidóság saját életvitele. Ilyen álmaik voltak még az apostoloknak is. Jézus mennybemenetele előtt, „amikor egyszer együtt evett velük, megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, amelyről tőle hallottak: Mert János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni. Az egybegyűltek erre megkérdezték: Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát? Nem tirátok tartozik, — felelte — hogy ismerjétek az időpontokat és körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában. De megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,4-8) Ha még az apostolok is Róma uralmának megdöntéséről álmodoztak, ne csodálkozzunk, hogy őket is a Szentléleknek kellett egy egészen másfajta, új világeszmére megtanítani. Nagy kár, hogy pünkösdkor a zsidó zarándokok közül csupán háromezren tudták az apostolokkal együtt a lényeget megérteni. Gamáliel, a főtanács tagja az üldözés helyett gondolkodást ajánlott. „De felállt a főtanácsban egy Gamáliel nevű farizeus, aki az egész nép előtt tiszteletben állt, s törvénytudó volt. Egy kis időre kiküldte az embereket, majd beszédet intézett a többiekhez: Izraelita férfiak! Szólt hozzájuk: Fontoljátok meg jól, mit akartok ezekkel az emberekkel tenni. Mert nemrégiben fellépett Teudás, sokra tartotta magát, és vagy négyszáz férfi mellészegődött, de megölték, azokat pedig, akik hittek benne, szétszórták és megsemmisítették. Utána a népszámlálás idején a galilei Júdás állt elő, és megnyerte magának a népet. Ő is elpusztult, és akik követték, azok szétszóródtak. Ezért most azt mondom nektek, hagyjátok békén ezeket az embereket, és engedjétek őket szabadon. Ha ez az elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik. De ha Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni őket, és úgy látszana, mintha Istennel szállnátok szembe. Elfogadták érvelését. Behívták az apostolokat, megvesszőztették őket, aztán rájuk parancsoltak, hogy Jézus nevében ne beszéljenek, és szabadon engedték őket”. (ApCsel 5,35-40) Nem tudom, hogy Gamáliel mit érzett, amíg a tizenkét apostolt egyenként hasra fektették, majd mindegyiken végigcsattant a harminckilenc botütés. Valószínűleg saját népének jövőjét siratta könnyek nélkül. Mert az ilyen ember előtt kinyílt a jövendő sok megtorlása, hogy lelkében összefolyt népének múltA Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

164

ja, jelene és jövője. A múlt: Izajás próféta Ácház királynak ajánlja Isten csodajelét: (Kr.e.VIII. század) „Az Úr újra szólt Acházhoz: Azt mondta: Kérj magadnak jelet az Úrtól, a te Istenedtől, akár az alvilág mélységeiből, akár felülről a magasból. Acház így válaszolt: Nem kérek jelet, nem kísértem az Urat”. (Iz 7,10-12) A próféta ismerte a király bálványimádó bűneit. Isten a Megváltóra tereli a próféta figyelmét, aki majd több évszázad múlva eljön. Az Ő jele ez lesz: „íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el” (7,14) Isten nem a két király fenyegetése ellen ad megnyugvást, hanem a sátánt legyőző Istenfia születését jelenti be. Jézus tizennyolc órás megváltói szenvedése és halála: (Iz 52,13-53,12:) forgatókönyv szerűen hét évszázaddal korábban leírva.

11. „Mennyivel inkább megtisztítjalelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére” (Zsid 9,14) Amikor Izrael népe Mózes vezetésével elérkezett a Sínai hegyhez, tábort ütöttek a hegytől tisztes távolságban. Isten felhívta a hegyre Mózest. Egy darabon követhette őt „Áron, Nadab és Abihu, meg hetvenen Izrael vénei közül, de már messze le kellett borulniuk. Csak Mózes járulhatott az Úr elé”. (Kiv 24,1.2) Mózes másnap lejött a hegyről. Kihirdette a népnek Isten minden szavát, amit engedelmesen elfogadtak. Másnap felállítottak Izrael emlékére tizenkét oszlopot. Aztán fiatal bikákat öltek le áldozatul az Úrnak. „Mózes pedig vette a vér felét, és áldozati csészékbe öntötte, a vér másik felét az oltárra hintette. Utána vette a szövetség könyvét, és felolvasta a népnek. Ők kijelentették. Amit az Úr parancsol, azt követjük és megtartjuk. Erre Mózes vette a vért, meghintette vele a népet, és így szólt: Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr e feltételek mellett kötött veletek”. (68). Ezek a szertartások nem hoztak lelki tisztulást, ezért az első sátorrészbe mindig beléptek a szolgálatot végző papok. A másodikba azonban csak a főpap lépett be egyszer egy évben, azzal a vérrel, amelyet a maga és a nép bűneiért ajánlott föl. A Szentlélek ezzel azt jelezte, hogy addig, amíg az első sátor fennáll, a legszentebb szentélybe vezető út nem nyílik meg, mert olyan ajándékot és áldozatot mutatnak be, amelyek a bemutatót lelkileg nem tehetik tökéletessé, mert csak testi szertartások, amelyek ételből, A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

165

italból állnak és kötelező erejük csak az újjárendezés idejéig tart. Krisztus azonban a ránk váró javak főpapjaként jött el, s belépett abba a nagyobb s tökéletesebb sátorba, amit nem ember keze alkotott, vagyis nem ebből a világból való. (Itt a Zsidókhoz írt levél szerzője utal arra az isteni parancsra, hogy a földi szent sátort Mózes annak a mennyei sátornak a mintájára készíttesse el, amelyet látott az égben.) Nem a bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett.” (9,6-12) Jézus haláltusája a kereszten Máté apostol szerint ezekkel a szavakkal indult: „Éli, Éli, lama szabaktáni? Vagyis: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) Az ott állók közül néhányan hasztalan akarták félremagyarázni ezt a felkiáltást azzal, hogy a kereszten függő szenvedőt leminősítsék a nagy próféta bajbajutott késői prófétaiskolásává. Ha ezek az „ott állók” sejtették volna, hogy milyen sokat vár el Isten Jézustól! Jézus nagyon jól tudta, hogy neki addig kell szenvednie, amíg mindent meg nem tesz az emberek megváltásáért. Azt is tudta tehát, hogy neki a zsidó főpapok ezerháromszáz éves szolgálata alapján még ezt a rettenetes szót is ki kellett ejtenie: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” A zsidók nem értették, miért csak szimbolikus a sok-sok főpap áldozata: sem önmaguk, sem a mindenkori élők javát nem tudták biztosítani, hogy haláluk után beléphessenek a mennyországba. Az ő áldozatuk csak reményt tudott adni, hogy jön majd a Megváltó, aki Istenember lesz, nem oktalan állatok vérét ontja, hanem a saját végtelen értékű vérét adja tökéletes odaadással, és utána széttépheti a szentsátor, a templom függönyét, azon átmegy a mennyei boldogságba, és megnyitja a lehetőséget a pokol tornácán lévőknek is, meg a később meghalóknak is a belépésre. Emlékezzünk a Tábor hegyi látomásra: Ott volt Mózes és Illés, a két óriás az Ószövetségből, és hálásan beszélgettek Jézussal az Ő szenvedéséről (Vö. Lk 9,28-36) Ők akkor már a biztos beteljesülés örömhírét vitték a pokol tornácára: Jézus győz!

12. Megváltásunk ára Krisztusnak drága vére Szent Péter, a főapostol összesen két levelet írt az egyetemes Egyháznak. Első levelének fő témája a megváltás ismertetése. Mindenek előtt megköszöni az Atyának, hogy Fia által megadta nekünk a halálból való feltámaA Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

166

dást és új életet ajándékozott nekünk, amelyet majd a mennyországban ad meg nekünk „elpusztíthatatlan, tiszta és soha el nem hervadó örökségként”. (1Pét 1,4) Ezt a hatalmas értéket meg kell becsülnünk: „Ha Atyának hívjátok azt, aki részrehajlás nélkül ítél meg mindenkit a tettei alapján, éljetek istenfélelemben zarándoklástok idején. Hisz tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak drága vére árán”. (17-19) Itt tehát rámutat az apostolfejedelem arra, hogy az istenadta előnyök után bűnbe került – eladósodott az emberiség. Isten pedig a bűnbeesés után rögtön megígérte, hogy az orvul elvett istenfiúságot vissza fogja adni, de arra a megígért segítségre, amely szerint „az asszony ivadéka széttiporja a kígyó fejét”, csak sokára kerül majd sor miattunk. (Ter 3,15). „Általa hisztek majd Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és megdicsőítette, hogy hitetek és reményetek Istenben legyen”. (1Pét 1,21) „Nem a bakok vagy borjak vérével, hanem a saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett.” (12) Drága a megváltás. Az emberek a Krisztus születése előtti időkben általában étel-, ital- és élőállat-áldozatokat mutattak be az általuk tisztelt felsőbb hatalmaknak. Az egyetlen élő, igaz Istennek is meghatározott áldozatokat kellett bemutatni. A kecskegida és a bárány sem volt olcsó a szegények értékrendjében, hiszen néhány hét vagy hónap alatt rengeteget fejlődött az élőáldozat. A nagytestű állatokat kellően fel kellett nevelni: a borjú, már sok takarmányt elfogyasztott, de a tetszetős küllemű állatot büszkén vezették a templom udvarába, onnan az oltár elé. Ott átadták a papnak, aki kötéllel a templom kapujához vezette: bemutatta, vagyis megmutatta az Úrnak. Aztán lemosták, majd levágták, feldarabolták, és az Úr által kihirdetett szabályok szerint egészen elégő-, hála- vagy kérő áldozatként darabolták, sütötték, elégették, elfogyasztották. Az állatvagy más fajta áldozat sohasem volt igazzá tevő erejű áldozat. Jézus önmagát adta engesztelő áldozatul: „Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért osztályrészül sokakat adok neki, és a hatalmasok lesznek a zsákmánya, amiért életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért.” (Iz 53,11b-12) „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

167

és odaadja az életét váltságul sokakért”. (Mt 20,28) „Júdás kapott egy csapat katonát, és a főpapoktól és farizeusoktól szolgákat, és kiment velük lámpákkal, fáklyákkal és fegyverekkel fölszerelve. Jézus tudta, mi vár rá. Eléjük ment és megszólította őket: Kit kerestek? A názáreti Jézust, felelték. Jézus megmondta nekik: Én vagyok. Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Amikor azt mondta: Én vagyok, meghátráltak és a földre rogytak. Jézus ezért újra megkérdezte: Kit kerestek? A názáreti Jézust, felelték. Erre Jézus így folytatta: Mondtam, hogy én vagyok. De ha engem kerestek, ezeket engedjétek el. Így beteljesedett, amit mondott: Senkit sem vesztettem el azok közül, akiket nekem adtál”. (Jn 18,3-9) Amikor Péter kardot rántott és levágta Malkus nevű szolga fülét, Jézus így szólt: „Tedd hüvelyedbe kardodat! Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem”? (11)

13. „Krisztus feltámadott, Üljük meg e napot Szent örvendezésekkel, Minden hívő ember Allelúját zengjen!” (Ho 84,1) Nagypénteken 12-15 óráig kétféle bámulója volt a Názáreti Jézusnak: az egyik Jézus kiválasztottjaiból állt. Ezek erősen hitték a keresztre feszítés pillanatáig, hogy Mesterük legyőzi a bűnt és a halált. A másik csoportba Jézus ellenségei tartoztak: ők nem hittek Jézusban. Az Ő megváltójuk a lóra pattanó hadvezér, akinek eljövetelét várták, hogy végre, annyi szenvedés, megaláztatás után beteljesedjék Ábrahám áldása, és minden nép megnyerje a kiválasztott nép által a boldogságot. Mindketten csalódtak. Jézus hívei elvesztették a hitüket. Az emmauszi tanítványok így fogalmazták meg csalódásuk okát: „Főpapjaink és a tanács tagjai halálra ítélték. és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek”. (Lk 24,20-21) Ők haza is indultak húsvét délután. Ők meghallgatták Jézusnak az ószövetségi Szentírásból vett magyarázatait, felengedett szívükben a csalódás fagyos göröngye, sőt az asztalnál az utolsó vacsora Eucharisztiája olyan kegyelmet sugárzott beléjük, hogy azonnal rohantak vissza Jeruzsálembe megvinni az apostoloknak is Jézus feltámadásának örömhírét. (25-33) Ezzel elkezdődött hitük megerősödése. Az apostolok elmondták, hogy Péternek is A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

168

megjelent az Úr. Így már a köreikhez tartozó asszonyokkal küldött húsvéti örömhír is más színben ragyogott: már hozott nem mondták rémhírnek az általuk hozott jó hírt, hogy üres Jézus sírja, és ezt angyalok is tanúsítják. Az örömük mégis akkor lett teljessé, amikor a vigasztaló hírek után a zárt ajtón keresztül meg jelent közöttük Jézus. „Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: Békesség nektek! E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: Békesség nektek!” (Jn 20,19-21a) Ez a barátságos hang, a kettős béke-köszöntés nagyon jólesett a tanítványoknak. Jézus már előre gondolkodott: Hitetlenségük, gyávaságuk, az üzenetek semmibe vétele igen nagy bűntudattal nehezedett rájuk. A belső vihart volt hivatva lecsillapítani a kettős béke-szó. Ám Jézus akkor már történelmi eligazítást akart nekik adni. Ebben a közegben kapták a teljes történelemre érvényes gyóntatóképzés lényegét: Amint Jézust meglátták, „öröm töltötte el a tanítványokat”, jegyzi fel János apostol, a szeretett tanítvány. Úgy-e, értjük ezt? Jézus látta a tanítványai lelkében: a hit megtagadását: nem mertek Jézus mellé állni sem az aktív Kaifás, sem a nyugdíjas Annás főpap közelében. Péter meg is tagadta. Júdás pénzért elárulta. Jézus pedig nem marasztalta el egyiket sem. „Példát adtam nektek”„Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akiknek megtartjátok, az bűnben marad”. (21-23) Az Atya mondta Fiának: Fiam! A földre indulsz. Legfőbb dolgod: testvérük, lenni. Tanítani az igazságra és a szeretetre, meghalni értük, majd a bűneiket megbocsátani. Amikor pedig majd Te fogsz hívni és küldeni „csak” embereket, mondd el nekik: Neked is sok munkádba és szenvedésedbe került a papi küldetés. Nekik sem lesz könnyű, de hangsúlyozd: rájuk lesz bízva a boldogság kulcsa: tanítják az isteni igazságot, őrzik a boldog reményt, és adják az önzetlen örök szeretetet. Mindehhez pedig az Én fiaim lesznek és a Te barátaid!

A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

169

14. Jézus feltámadása győzelem volt a halál fölött A nagypénteki események botrányt jelentettek a tanítványoknak. Jézus hiába készítette fel őket a lehető legjobban, a zsidó hagyományoktól, a messiási elképzelésektől nem tudtak elszakadni. Jézus, amikor szeretettel feloldotta a hozzá tartozók sértett önérzetét, elmagyarázta nekik az Atya megváltás-tervét, akkor megértették, hogy nem lehetett másként kiengesztelni a sértett isteni felséget, csak az isteni Személy egyenrangú cselekedetével. Az isteni igazság megkövetelte azt is, hogy a sértő bűnelkövetők ugyanilyen rangú kiengesztelést nyújtsanak neki. Szükség volt arra, hogy a kiengesztelő az emberi nem tagja legyen, hogy jogosan képviselje az embereket. A Második Isteni Személy az Atya tervei szerint öröktől vállalta a megtestesülést, hogy emberi teste az összes anyag ősmintája lesz. Emberi lelke pedig az emberi lelkek és az angyalok szellemiségének ősmintája. Az ősbűn elkövetése után vállalta azt is, hogy az isteni igazságot a világ minden emberének nevében kiengeszteli a halálával. Ezt földi életének végén megtette. A tanítványok nem értették meg ezt. Amikor Jézus meghalt, annyira megbotránkoztak halálán, hogy hitüket elvesztették. Péter apostol Dávid királyra hivatkozott, aki ezer évvel korábban így szólt, mikor Jézus értünk meghalt: „Szemem előtt az Úr mindenkor, ő áll jobbomon, hogy meg ne inogjak. Örül hát szívem és nyelvem énekel, sőt testem is reményben nyugszik e. Mert nem hagyod a lelkem az alvilágban, nem engeded, hogy rothadás érje Szentedet. Az élet útját mutattad meg nekem és örömmel töltesz el színed előtt” (ApCsel2,25-28) A főapostol az idézet után, azonnal rámutat az utolsó vacsora épülete közvetlen közelében álló halotti emlékműre. Megmagyarázza, hogy Dávid nem beszélhetett a saját feltámadásáról, hiszen teste ebben az emlékműben nyugszik a beszéd előtt ezer év óta. Ekkor értették meg, hogy Jézusnak meg kellett halnia, hogy az istenemberi halála teljesen kiengesztelje az isteni igazságosságot, mint Szent Pál írja: „Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írások szerint, eltemették, de harmadnap föltámadt, az Írások szerint. Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. Én ugyanis az utolsó vagyok az apostolok közt, s arra A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

170

sem méltó, hogy apostolnak hívjanak, hiszen üldöztem az Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s a rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan. Többet dolgoztam mindegyiküknél, igaz ugyan hogy nem én, hanem az Isten kegyelme, amely velem van. Mindegy tehát, hogy én vagy ők: ugyanazt hirdetjük, s így lettetek hívőkké”. (1Kor 15,3-11) Jézus a győzelmét Isten örök terveként így emlegeti meg: Volt egy gazda, aki szőlőt telepített. Aztán különféle munkásokra bízta, de sosem fizettek neki bérletet. Volt, akit megvertek, olyan is akadt, akit megöltek. Utoljára a fiát küldte, de őt is kidobták a szőlőből és megölték. Aztán a sok igazságtalanság után „a gonoszokat a gonoszok sorsára juttatja, szőlőjét pedig más bérlőknek adja ki bérbe, akik idejében beszolgáltatják a termést.” „Erre Jézus azt kérdezte: Sose olvastátok az Írásban: A kő, melyet az építők elvetettek, szegletkő lett. Az Úr tette azzá, s ez csodálatos a szemünkben. Ezért mondom nektek, hogy elveszik tőletek az Isten országát, s olyan nép kapja meg, amely megtermi gyümölcsét”. (Mt 21,41-43) Ha az Úr ma intézkedne, hány ország maradna fenn?

15. A Megváltó a világ minden nemzetségét Isten gyermekévé teszi Az a kő, amellyel Jézus egy nagyon fontos magyarázatot lezárt, nem veszett el. DE nem is fog eltűnni soha. Ez a kő Ő saját maga. Földi remekmű lesz ez a világ végéig, az utolsó ítélet után pedig Isten örök hajlékához tartozik majd, mint Isten mennyei és egykor földi remekművének alapja. A feltámadása után személy szerint már a mennyei boldogságban látható. De nem hagyta el földi remekművét, az Egyházat sem. Íme, felbukkan újra. Amikor Péter és János apostolok a zsidók templomába mentek imádkozni, a kapuban megláttak egy bénán született fiatalembert, amint szokás szerint odaültették, hogy a templomba lépő hívőktől alamizsnát kolduljon. Péter megszólította: „Nézz ránk! Erre rájuk emelte tekintetét abban a reményben, hogy kap tőlük valamit. Péter azonban ezt mondta neki: Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A názáreti Jézus Krisztus nevében állj föl és járj! Jobb kezénél fogva fölsegítette, mire annak nyomban erő szállt a lábába és a bokájába. Egy ugrással talpon volt, és tudott járni. Velük együtt bement a templomba, járkált, ugrándozott, A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

171

és dicsőítette az Istent. Az egész nép látta, hogy jár és dicsőíti az Istent. Amikor ráismertek, hogy ő szokott ott ülni a templom Ékes-kapujánál alamizsnát koldulva, nem tudták, hová legyenek azon való csodálkozásukban, ami vele történt.” (ApCsel 3,4-10) Péter akkor beszélni kezdett a népnek. Eszükbe juttatta, hogy annak a népnek a tagjai, akiknek ősapját, Ábrahámot Isten megmentette, kiváltotta jóságosan a bálványimádás hatalmas tömegéből. Ez óriási természetfeletti ajándék volt a számára. Isten megáldotta őt, és mindenkit, aki őt áldja. Neki, akinek akkor még egyetlen fia sem volt, hatalmas nemzetséget ígért az Úr. Az ígéret csúcspontja az volt, hogy utódai közül születik majd meg a Megváltó. A Megváltó pedig ki (meg) váltja nemcsak az ő nemzetének gyermekeit a pokol hatalmából, hanem a világ minden nemzetségét Isten gyermekeivé teszi. Ezt az ígéretét teljesítette be ezekben az évtizedekben az Úr. Elküldte a Fiát, Jézust, hogy megtestesüljön Izraelben, Júda törzséből, Dávid családjából, ahogyan ezt a próféták megjövendölték. Beteljesített minden jövendölést, de a mostani elöljárók nem ismerték fel Őt. Pedig sok csodát tett Izraelben, mint ahogy most is neki köszönhetjük, hogy ez a fiatal itt állhat előttetek épségben. „Ábrahám, Izsák és Jákob Istene megdicsőítette a Fiát, Jézust, akit ti kiszolgáltattatok és megtagadtatok Pilátus előtt, noha ő úgy határozott, hogy szabadon bocsátja. Megtagadtátok a szentet és igazat: arra kértétek, hogy a gyilkosnak kegyelmezzen, az élet szerzőjét pedig megöltétek. Isten azonban feltámasztotta a halálból, ennek mi tanúi vagyunk.” (13-15) Ez után Péter megmagyarázta a templomi közösségnek, hogy a bűnök bocsánatát is, az ördög testi-lelki bajt okozó gonoszságát is csak Jézus szenvedéseinek árán szerezhetjük meg: „ám az Isten így váltotta be, amit minden prófétája által hirdetett, tudniillik hogy Krisztus szenvedni fog. Tartsatok hát bűnbánatot, és térjetek meg bűneitek bocsánatára, hogy eljöjjön az Úr színétől a megenyhülés ideje, és elküldje az elsősorban nektek rendelt Megváltót, Jézust, akit az égnek kell befogadnia egészen a mindenség megújulása idejéig, ahogy az Isten réges-rég megmondta szent prófétái ajkai által. Mózes mondta: Az Úr, a mi Istenünk hozzám hasonlóan prófétát támaszt nektek testvérei sorából. Hallgassatok rá mindenben, amit csak mond majd nektek. Azokat, akik nem hallgatnak, erre a prófétára irtsátok ki a népből”. (18-23) Ez a próféta, vagyis Urunk Jézus, öntudatosan vállalta az Atya üdvözítő akaratát: „Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya. Megrémült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

172

éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” (Jn 12,3132) „minthogy a gyermekeknek közös a testük és a vérük, ő is részt kapott belőle, hogy így halálával legyőzze azt, aki a halálon uralkodott, tudniillik az ördögöt, és felszabadítsa azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgává tett.” (Zsid 2,14-15)

16. A halál és a feltámadás Az emberi történelem során a halál és a feltámadás nagyon ritkán kerül egy lapra. Mi, katolikusok ugyan igyekszünk felhívni a szomorkodók figyelmét arra a vigasztaló tényre, hogy a keresztény életnek nem a megsemmisülés a vége. A sír úgy van elrendezve, hogy a virágok mindig eszünkbe juttassák a föld mélyében porladó test reményét a feltámadásra, a test újra éledésére az utolsó ítélet alkalmával. Az első keresztények a temetés után sokkal, nagyobb reménnyel tudták vigasztalni önmagukat és másokat is. Náluk a gyászolás nem volt szokás, különösen nem egy teljes éven át. A temetőlátogatáskor pedig élő hittel néztek fel a kapu felett elhelyezett kiírásra: FELTÁMADUNK! Urunk, Jézus Krisztus élettörténetében viszont egészen másként kerül szemünk és értelmünk elé ez a két fogalom. Az emberi sors tanulmányozásánál az ószövetségben úgy találkozunk a halál gondolatával, hogy csak az életidegen bűn említése nyitja rá szemünket, mint nagyon távoli lehetőségre akkor, amikor Isten életadó adományaira mutatva mondja: „a kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.” (Ter 2,16-17) Az első emberpár vajon mit érthetett a halál említésekor? Jézus akkor említi meg a saját halálát, amikor a nyilvános működése közepe felé arról érdeklődik tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát? (Mt 16.13) Meglehetősen gyatra beszámolóikat Jézus válaszra sem méltatja. Újabb kérdése? „Hát ti mit mondtok, ki vagyok? Simon Péter válaszol: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (15-16) Jézus ezért megdicséri Pétert. Utána azonnal megjövendöli szenvedését: „Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnapra feltámad.” (21) Az első, majd második és harmadik jövendölése saját haláláról, minden esetben egyetlen összetartozó kérdéskört jelez. Pál apostolnál olvassuk a szenvedések megalázó felsorolását: ezeket A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

173

Jézus nagy lélekkel fogadja el: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlen ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,5-11) Szent Pál több levélrészletében is a saját sorsára alkalmazza Jézus halálát és feltámadását. „Ha egyszer már meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk hát tovább benne? Vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis vele együtt eltemetkeztünk a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk. Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk feltámadásában is. Hiszen tudjuk, hogy a régi embert bennünk azért feszítették vele együtt keresztre, hogy a bűn teste elpusztuljon, és ne szolgáljunk többé a bűnnek. Aki így meghalt, megszabadult a bűntől. Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt a halálból, többé nem hal meg, a halál nem lesz többé úr rajta.”

17. A Megváltás indítéka Szent János szerint Amikor Jézus harmadszor jövendölte meg szenvedését tanítványainak és még a levegőben vibrált a vezetők megátalkodása, Jézus maga mellé vette a tizenkettőt, s azt mondta nekik az úton: Most felmegyünk Jeruzsálembe. Ott a főpapok és írástudók kezére adják az Emberfiát. Azok halálra ítélik és kiszolgáltatják a pogányoknak, hogy kigúnyolják, megostorozzák, és keresztre feszítsék. De harmadnap feltámad.” (Mt 20,18-19) Váratlanul „odament hozzá a Zebedeus fiak anyja a fiaival együtt és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. Megkérdezte tőle: Mit akarsz? Intézd úgy, felelte, hogy két fiam közül az egyik a jobbod a másik balod felől üljön országodban. (20-21) Jézus elszomorodott. A szenvedések kínjai, ellenségei és A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

174

dühödt martalócok gonoszkodásai gyötrik. Két kiváló apostola pedig diadalmas zsidó Messiásról álmodozik, ahol Jézus végre kardot ránt, a győzelem máris kész tény, a legfőbb helyek jó előre biztosítva vannak. Jézus ezt az önzést és önbizalmat azonnal lehűti: „Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen szolgátok, s aki első akar lenni, legyen cselédetek.” (26-27) János ebben a percben kezdte kiérdemelni a címet: „A tanítvány, akit Jézus sze­retett.” Az idős Szent János sokat foglalkozott a szeretet erényével. „Szeret­teim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van és mindenki, aki sze­ret, Istentől való, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet, mert Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük az Istent, hanem, hogy Ő szeret minket és elküldte Fiát bűneinkért engesztelésül. (Jn 4,7-10) János hangsúlyozza, a megtestesülés nemcsak azért volt fontos, mert emberi lelke lett az angya­lok természetének és az emberek lelkének ősmintája, emberi teste pedig az összes anyagnak, az egész csillagvilágnak. (Kol1,14-20) Isten öröktől fogva tudta, hogy az ember a sátánnak rabjává válik az ősbűn miatt. Az Istenembernek öröktől fogva készülnie kellett arra, hogy bűneinkért engeszteléssé válik. Ez az isteni szeretet az Atya és a Fiú közös szeretete az emberek iránt: „Senki nem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből az Emberfia, aki a mennyben van. Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvösséget szerezzen a világnak. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában.” (Jn 3,13-18) Majd az utolsó vacsorán ezt mondja: „Legyenek mindnyájan egyek. Amit, te, Atyám bennem vagy, s én benned, úgy legyenek ők is bennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy eggyé legyenek, amint, mi egy vagyunk. Én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen eggyé legyenek, hogy megtudja a világ, hogy te küldtél engem és szereted Őket, amint engem szerettél. Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok s lássák dicsőségemet, amelyben részesítettél, mivel már a világ teremtése előtt szerettél.” (17,21-24) Velem gondolkodó Olvasó testvéreim! Ha így van, akkor Jézus korábban szeretett minket, mint a több évmilliós világmindenséget, mert mi a gyermekei vagyunk. A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

175

18. A megváltás az Atya és a Fiú szeretetéből származik Szent János szerint Jézus „a világ” gyűjtőnéven nevezi azokat, akik az Atyát és a Fiút nem ismerik. Ezek közé tartoznak azok, akik nem szeretik sem az Atyát, sem a Fiút. Jézus szeretete parancs: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért. Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok. Nem nevezlek többé szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor min­ dent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle. Ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymást!” (Jn 15,13-17) Aki nem Isten gyer­ meke, nem Jézus barátja, az nem érti meg, hogy az Úr miért adja ki a parancsot: Szeressétek egymást! Mert a szeretet a másik ember: családtag, rokon, nemzetbeli, munkatárs, közlekedő-társ. Ha őket nem segítjük, nem tesszük azt, amire szükségük van, akkor nem boldogítjuk őket. Ez az önzés állapota. Önszeretet, az igaz szeretetnek az ellentétje. Isten ezt nem értékeli, nem lesz kincsem belőle a mennyországba, az örökké tartó boldog létre. Nekünk a földön gyűjtött, égbe átvitt szerzett örökségünk érik be a mennyben. Jézus élete önzetlen, másokat boldogító élet volt. A teremtés előtt Atyját és Szentlelkét szerette. Ez könnyű volt, mert mindkét Személy Isten. Majd vállalva a megtestesülést, annak kettős cél­ ját, megmaradt az első-szeretet is. Beletartozott ebbe a megtestesülés, a borzasztó kínnal járó megváltás, a makacs bűnösök önzése, kárhozata. Jézus külö­nösen nagy sebének minősült, „hogy egy a tizenkettő közül árulta el.” (Jn 18,1-3), a tizenkettő feje megtagadta (25-27) saját népe halálra ítéli, mint istenkáromlót (Mt 26,57-68) kidobja közösségéből (27,20-26). Jézus halála is sok keserűséget okozott: a keresztet egyedül kellett vinnie. A Kálvária közelében azonban egy idegent, Cirenei Simont kényszerítették, hogy vigye fel a csúcsra a keresztet. Amikor a keresztre akarták szegezni, rosszul fúrták ki a szegeknek a helyét, cibálták, a karját. Ruháit szétosztották maguk között: teljesen kifosztva, mindenét másnak adva függött a kereszten. Ez a hely, a Golgota-hegy Jeruzsálemen kívül esett: A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

176

hazája sem volt már. Jézus temetésére két idegen öreg farizeus vállalkozott (Jn 19,38-42), a keresztre Poncius Pilátus császári helytartó kis táblára ráírta: „a názáreti Jézus a zsidók királya.” (Jn 19, 19) A zsidó főpapok tiltakoztak. Bementek Pilátushoz, és kérték: „Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy azt mondta magáról: A zsidók királya vagyok. Pilátus azt felelte: Amit írtam, azt megírtam!” (19,21-22) „Jézus keresztje alatt ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és a tanítvány, akit szeretett Jézus, így szólt anyjához: Asszony, nézd a fiad! Aztán a tanítványhoz fordult: Nézd, az anyád! Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány.” (25-27) Ezzel megmutatta a történelemnek, hogy nincs más, akire hagyhatná az Egyházat, amelyet alapított. Mi pedig Mária anyai oltalmába került, gyer­ mekei lettünk. Bízom benne, hogy Jézus jól lát minket, magyarokat a keresztje magasából, amikor hegyeken, völgyeken átszáll a tekintete. Áldozatos szeretete vegye pártfogásába a magyar népet, mint Európa legifjabb népét, akit az üdvösség szeretetközösségébe örökre befogadott.

19. Szent Pál is a szeretet misztériumában látja a megváltás lényegét Az apostol abban látja a keresztények lelki megnyugvásának alapját, hogy „a hit révén megigazultunk, békében élünk az Istennel, Urunk, Jézus által. Általa jutottunk hozzá a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei leszünk. De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete. Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért, noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Most, hogy vére árán igaz­ zá váltunk, még sokkal inkább megment bennünket haragjától.” (Róm 5,1-9) Ugyancsak nagy örömmel tölt el bennünket az a tény, hogy már a világ teremtése előtt azok közé emelt bennünket, akik Isten gyermekei A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

177

lesznek. Amikor pedig ősszüleink az ősbűnnel elvesztették a nekünk is ígért istenfiúságot, Jézus által jóságosan visszaadta a megváltásban: „Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki a mennyeiek között Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket. Mert őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által – akarata és tetszése szerint – fogadott gyermekeivé legyünk; hogy magasztaljuk felséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket. Őbenne nyertük el a megváltást a vére árán, és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán, amelyet végtelen bölcsességében és megértésében gazdagon árasztott ránk. Tudtunkra adta ugyanis akaratának titkát, azt az őbenne előre meghatározott jóságos tervét, hogy elérkezik az idők teljessége, és Krisztusban, mint Főben, újra egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van. Igen, mi is őbenne nyertük el az örökséget annak végzéséből, aki mindent szabad elhatározása szerint tesz. Szolgáljunk hát felsége dicsőségére, mi, akik már korábban is Krisztusba vetettük reményünket. Benne kaptátok meg ti is a megígért Szentlélek pecsétjét, miután hallottátok az üdvösségről szóló tanítást, üdvösségetek evangéliumát, és hittetek benne. Ő a foglaló örökségünkre, arra, hogy teljesen megváltva az övéi legyünk az Isten fölségének dicsőségére.” (Ef 1,3-14) Lehetséges, hogy Szent Pált Izajás próféta ihlette ebben a pompás összeállításban, amely a világ teremtésének bűn nélküli, Isten eredeti, sátán-mentes világát vázolja fel elénk, amelyben még nem a Megváltó küldetése áll fenn az idők óriási távlatába helyezve, hanem az Atya fényét sugárzó Fiú, akinek felveendő emberi természete ragyogtatja a mennyei és a földi értelmes és értelem nélküli lényeket. Aztán jött a bűn, és isteni fény helyett a vaskos bűnöket megváltó szenvedésekkel tisztára mosó Fájdalmak Férfia készül a világra születni: „Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel. Ha odaadja életét engesztelő áldozatul; látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete, és teljesül általa az Úr akarata. Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot, és megelégedés tölti el. Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért osztályrészül sokakat adok neki, és a hatalmasok lesznek a zsákmánya, amiért életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért.” (Iz 53,10-12) A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

178

20. A MEGVÁLTÁS ténye: Győzelem a testben lévő bűn felett I. Rendünk egyik nagy tudósa Istentől kapott éles ésszel kutatta a titkot: Isten gyönyörű világába honnan került a bűn. A Jelenések könyvének 12. fejezetéig vezette kutató értelmét a kegyelem. „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony: öltözete a Nap, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona. Áldott állapotban volt, gyötrelmében és szülési fájdalmában kiáltozott. Most egy másik jel tűnt fel az égen: egy nagy vörös sárkány, hét feje volt és tíz szarva, s mindegyik fején korona. Farkával lesöpörte az ég csillagainak egyharmadát és a földre szórta. Ekkor a sárkány odaállt a szülő asszony elé, hogy mihelyt megszült, elnyelje gyermekét. Fiút szült, fiúgyermeket, aki majd vaspálcával kormányozza mind a nemzeteket Gyermekét elragadták Istenhez és az ő trónjához. Az asszony a pusztába menekült, ahol az Isten helyet készített számára, hogy ott éljen ezerkétszázhatvan napig. Ezután nagy harc támadt a mennyben. Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni, s nem maradt számukra hely a mennyben. Levetették a sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is. Ekkor harsány hangot hallottam az égben: Eljött Istenünk üdvössége és országa, és az ő Fölkentjének uralma, mert letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádolta őket Istenünk színe előtt. De legyőzték a Bárány vérével és tanúságuk szavával, s nem kímélték életüket mindhalálig. Ezért örüljetek, egek, és ti, akik benne laktok! Jaj, a földnek és a tengernek, mert oda szállt le az ördög nagy haragjában. Tudja, hogy kevés ideje van hátra.” (Jel 12,112) Ez a mennyországi történet prófétai jellegű. Tehát elemezni kell, szétszedni a kinyilatkoztatás egyéb forrásaiból vett tényekkel, érvekkel. „Az Asszony, akinek öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona”, „aki áldott állapotban van” és szülni készül, a történelem későbbi szakaszában él majd, nem akkor, amikor az angyalok harca lezajlik a történelem kezdetén. Boldog Duns Skót János elgondolása szerint az angyalok megteremtése után Isten azonnal próbának vetette alá az összes angyalt, még mielőtt a mennyországba vitte volna őket. A megszentelő kegyelem belépő az angyalnak, az embernek a mennybe. Az angyalok természetéhez nem járt automatikusan a megszentelő kegyelem, ki kellett A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

179

érdemelniük. Az emberek teremtésekor Isten lelkükhöz azonnal hozzáteremtette ezt a legnagyobb isteni ajándékot, mert ők hosszú, rendszerint több évszázados próbaidőt kaptak a földi élettel. Ezt a próbaidőt kellett felhasználniuk érdemszerzésre, a megszentelő kegyelemnek növelésére, amelynek eszköze a szeretet önzetlen gyakorlása lett volna. A férjnek a feleségét kellett elsősorban kizárólagos hitvesi szeretettel boldogítani, a feleségnek ugyanígy a férjét, kettejüknek együtt szeretni a gyermekeiket. Ennek gyakorlása abban állt Isten terve szerint, hogy a rendszerint gyakorolt házassági együttléttel eleve elfogadták volna az új élet foganását és szere­tetben való felnevelését. Az embereket tehát jobban szerette Isten, mint az angyalokat, mert amikor testük megfogant, Isten abban a pillanatban megteremtette a hozzá illő szellemi lelket, és a lelket azonnal megajándékozta a megszentelő kegyelemmel. Ezt a kiváltságot pedig örökölhető jogként kapták és adták a szülők minden gyermeküknek. Ez volt a megfogant magzat legelső „jussa”.

21. A MEGVÁLTÁS ténye: Győzelem a testben lévő bűn felett II. Az angyalok teremtésekor Isten nem teremtette hozzá szellemi lénye­ gükhöz a megszentelő kegyelmet. Az ő tervezett otthonuk a mennyország volt, nem maradhattak azon kívül állandó jelleggel, Istennek azonnal meg kellett tartania azt a próbatételt, aminek sikere után megkaphatták a megszentelő kegyelmet. Ennek minden előnyét élvezhették már odabent: láthatták Istent olyanak, amilyen: különleges szellemi létűnek, végtelenül egyszerűnek, amelynek semmiféle összetétele nincs. Olyannak, hogy a vég­ te­lenül egyszerű szellemiség végtelenül értelmes (mindentudó) és végtelenül hatalmas (mindenható). Tapasztalhatják, hogy ezt a végtelen isteni természetet nem egy Isteni Személy birtokolja, hanem három Személy. Azt is rögtön megismerik, hogy a három Isteni Személy benső életében személyiség szerint cselekszik, a világ felé viszont abszolút egyöntetűen cselekszenek mindhárman. Érthető a próbatétel fontossága. Minden angyal szolgálatot kap, amelyet Isten mellett el kell látniuk. Ezt mindenki elfogadta. Boldog Duns Scot János szerint mi volt a próbatétel lényege? Az Atya feltette a kérdést: Vállaljátok-e Isteneteknek kijáró imádást a MásoA Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

180

dik Isteni Személynek akkor is, amikor majd megtestesül, tehát magára vesz egy emberi természetet, és azt elválaszthatatlanul hozzáfűzi az isteni természetéhez? Az egyik angyal, Mihály (Mi-cha-él, magyar jelentése: Ki olyan, mint az Isten?) Azonnal elfogadta: Természetesen, hiszen a megtestesülés után is Isten marad, akinek emberi természete is van. Hozzá csatlakozott az angyalok egy része. Egy másik főangyal: Lucifer (Fényhordozó) szerint ő nem imádja, mert az emberek természete kisebb értékű, mint az angya­loké, magánál kisebbet meg nem fog imádni. Ehhez a véleményhez csat­lakozott a másik angyaltábor. „Ezután nagy harc támadt a mennyben.” A harc természetesen nem földi fegyverekkel dúlt a két tábor között, hanem szellemi síkon, érvek és ellenérvek alakjában. Amikor kifogytak az érvek, megcsontosodott mindkét vélemény, Isten a mellébeszélő (=ideologiai) társaságot azonnal ledobja a menny magasából. Jézus ördögűző hatalmat adott tanítványainak. Egyik apostoli útjukról visszatérve örömmel számoltak be Mesterüknek: „Uram –mondták–, nevedre még az ördögök is engedelmeskedtek nekünk. Így válaszolt nekik: Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből. Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek. Nem fog ártani nektek semmi.” (Lk 10,17-19) Az evangélisták beszámolnak Jézus negyven napos böjtöléséről, és arról, hogyan kísértette meg őt a sátán. Máté szerint a kiéhezett Jézust arra kísérti, hogy isteni erejével köveket változtasson kenyérré, hiszen megkoplalt érte. Jézus válasza: „Nem csak kenyérrel él az ember!” (Mt 4,4) A templompárkányról ugratná le az Urat: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” (5-7) A világ minden kincstárát a magáénak mondja, s mind odaadja a Világ egyetlen Urának, ha leborul előtte és imádja őt: Jézus: „Távozz, ördög! Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (10) A megváltás kezdete tehát jó lecke az ördögnek. Az emberiség mostani viselkedése nem általánosan krisztusi elvekre épül. Oda kell figyelnünk, hogy Jézus miképpen vitte végbe a megváltás művét a keresztre feszítettség rettenetes óráiban.

A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

181

22. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) Sokszor hangoztattam már, hogy Isten legnagyobb ajándékaként a teremtés kezdetén Fiát, a Második Isteni Személyt rendelte a teremtendő lények ős-mintaokává. A Fiúisten egy kiválasztott Szűz méhében a Szentlélek erejéből testet ölt, a Szentháromság emberlelket teremt neki és az Ige így testté lett, vagyis megtestesült, és miköztünk lakozott. Ezt látták a Jelenések könyvében leírt látomásban az angyalok. Egy részük hódolatáról biztosította az Istenembert, a másik tábor viszont erre nem volt hajlandó. A lázadókat Isten földre sújtotta. Itt elkezdték harcukat a gonosz lelkek Isten kedves teremtményei, az emberek ellen. Az Istenembernek, Jézus Krisztusnak az emberek megváltásáért vállalt harcát sokoldalúan végigelmélkedtük a Biblia alapján. A mai részletben magának a befejező megváltói tettnek körülményeit szemléljük. A megváltás egyedül Jézus Krisztus műve. Majd a megváltás eszközéről szóló újabb sorozatban jobban érzékelhetjük, hogy Jézusnak mennyire jólesett néhány kedves gesztus a jó emberek, elsősorban Édesanyja részéről, de maga a megváltás egyedül az ő saját érdeme. Neki kellett mindenkit „kiváltania, megváltania” a sátán birodalmából. Jézus ezt már búcsúbeszédében is elmondta a tanítványoknak: „Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasz­ taló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm. Amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről. A bűnről, amiért nem hittek bennem. Az igazságról, hogy az Atyához megyek, s többé nem láttok. Az ítéletről, mivel a világ fejedelme ítélet alá esett.” (Jn 16,7-11) „Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én meg, ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok. Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal hal meg”. (31-33) Pál jelenti ki: „Nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban élnek. Hiszen a Lélek törvénye, ami a Krisztus Jézusban való élet folyománya, megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől. Amire ugyanis a törvény nem volt képes, mert a test miatt erőtlenné vált, azt Isten véghezvitte: elküldte tulajdon Fiát a bűn miatt a bűn testének hasonlóságában, hogy elítélje a testben lévő bűnt, és hogy a törvény beteljesedjék rajtunk, akik már nem test, hanem a lélek szerint élünk”. (Róm 8,-4) Ezekiel próféta két fejezetben (38-39) is beszámol a sátántól irányított pogány hatalmak A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

182

harcairól Izrael ellen a messiási idők előre jelzésére. „Felvonultatlak országom ellen, hogy a népek megismerjenek, amikor majd megmutatom rajtad szemük láttára, ó Góg, hogy szent vagyok. Ezt mondja az Úr, az Isten: Rólad beszéltem a hajdankor napjaiban szolgáim, Izrael prófétái által, akik azokban a napokban megjövendölték, hogy felvonultatlak ellenük. Azon a napon, amelyen Góg Izrael földje ellen vonul – mondja az Úr, az Isten – haragom fellángol bennem. Indulatomban, féltékenységemben és izzó haragomban így szólok: Valóban, azon a napon nagy rettegés támad Izrael földjén. Remegnek előttem a tenger halai, az ég madarai, az erdő vadjai, minden csúszó-mászó, amely a földön mozog, és minden ember, aki csak él a földön. A hegyek megrepednek, a sziklák leomlanak, minden fal a földre omlik. Föllázítom ellenük a föld minden borzalmát – mondja az Úr, az Isten. Mindegyiküknek a saját testvére ellen irányul a kardja. Aztán pestissel és vérontással ítéletet tartok fölöttük, záporesőt és jégesőt, tüzet és ként zúdítok rá és csapataira, meg a tömérdek népre, amely vele van. Így bizonyítom be, hogy nagy és szent vagyok, és kinyilvánítom maga­mat sok nép szeme láttára. Akkor majd megtudják, hogy én vagyok az Úr.” (Ez 38,16-23)

23. „Amire ugyanis a törvény nem volt képes, mert a test miatt erőtlenné vált, azt Isten véghezvitte” Ezekiel próféta látomásai alapján nemcsak annak volt tanúja, hogy a zsidók Isten törvényével a kezükben nem tudtak ellenállni a sátán kísértéseinek, és emiatt fokozatosan elszakadtak az igaz Istentől, hanem az Úr segítségét is megmutatta. Istennek az a szomorú ítélete, hogy a népét engedi elhurcolni a pogányok közé, azért történt, mert a szívük elfordult Istenüktől. Ezt a pogányok észlelték, szóvá tették. Ezt a zsidó kőszívet ki kellene cserélni. „Szentté teszem nagy nevemet, amelyet gyalázat ért a népek között. Akkor majd megtudják a népek, hogy én vagyok az Úr, mondja az Úr, az Isten, amikor szemük láttára megmutatom rajtatok, hogy szent vagyok. Kivezérellek benneteket a népek közül, összegyűjtelek minden országból, és visszaviszlek saját földetekre. Akkor majd tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok minden tisztátalanságtól, s minden bálványtól A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

183

megtisztítalak benneteket. Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom belétek és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek, és szemetek előtt tartsátok törvényeimet és hozzájuk igazodjatok.” (Ez 36,2327) Isten Ezekiel prófétával azért íratja meg a Góg és Magóg próbálkozásait, a következő oldalakon pedig a szikladarab és a szív cseréjét, hogy Isten szentnek bizonyuljon az egész világ előtt. A „SZENT” jelző itt azt jelenti, hogy Isten más, mint a teremtményei, főként a dölyfös emberek, akik az ellenfeleiket és ellenségeiket elpusztítják. Isten az ellenségeitől tönkretetteket is úgy gyógyítja, hogy a saját Fiát áldozza fel a bűnösökért és a bűnös embert a testébe belefészkelt sátántól is saját Fiának Szívén keresztül szabadítja meg. A sátán a kereszt alatt ellopja tőle tanítványait: mindegyik elveszti a hitét, sőt még a jámbor asszonyok is csak kedves emlékű mestert látnak benne ezután. Akik eddig bíztak benne, csak távolról szemlélik haláltusáját. (Mk 15,40) Az Atya is mintha elhagyta volna. (Mt 27,46) Pedig az Atya intézi úgy, Fia minden apró mozzanattal is jelezze, hogy mindent átél, mindent vállal, amit megírtak róla. Még ezekben a szörnyű percekben sem feledi ezer éves ígéretét: „Te nem kívánsz véres vagy ételáldozatot, de megnyitottad fülem a hallásra. Nem követelsz égő- és engesztelő áldozatot. Így szólok hát hozzád: Lásd, itt vagyok! A könyvtekercsben rólam írták, hogy teljesítsem akaratod. Parancsod, Istenem, örömmel tölti el szívemet.” (Zsolt 40,7-9) A befejező rövid nyilatkozat is tökéletes szeretetének tanúja: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” (Lk 23,46) Akkor Jézus két nagy, de titkos tisztelője a végtisztességet igyekezett az Úrnak biztosítani. Arimateai József Pilátustól kérte meg a temetési engedélyt. Aztán a keresztek másik oldalán kezdődő lejtő az ő tulajdona lévén, a magának és családjának készített sziklasírt gondolatban Jézus örök nyugvóhelyének adva, azt készítette elő a gyors péntek esti temetésre. Nikodémus pedig a holttest szertartásos bebalzsamozásához szükséges illatszereket vásárolta meg. A szolgák a két rabló lábszárait megtörve ledobták a testeket a földre. Jézus testét ettől megkímélték, mert látták, hogy meghalt. „Az egyik katona oldalába döfte a lándzsáját. Nyomban vér és víz folyt ki belőle. Aki látta, az tett róla tanúságot, és igaz a tanúsága. Tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert ez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: Csontját ne törjétek! Vagy egy másik helyen: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.” (Jn 19,34-37) Jézus pedig kimondhatja: Utolsó csöpp A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

184

véremet is értetek adtam! Eukarisztikus Vérem azonban minden szentmisében újra nektek adom a világ végéig.

24. „A Lélek törvénye, ami a Krisztus Jézusban való élet folyománya, megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől.” (Róm 8,2) Amikor Isten ereje lesújtotta a sátánt a mennyből a földre, „nem maradt számukra hely a mennyben. Levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették s vele együtt angyalait is. Ekkor harsány hangot hallottam az égben: Eljött Istenünk üdvössége, ereje és országa, és az Ő Fölkentjének uralma, mert letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádolta őket Istenünk színe előtt. De legyőzték a Bárány vérével és tanúságuk szavával, s nem kímélték életüket mindhalálig. Ezért örüljetek, egek, és ti, akik benne laktok! Jaj, a földnek és a tengernek, mert oda szállt le az ördög nagy haragjában. Tudja, hogy kevés ideje van hátra.” (Jel 12,8-12) A sátán örült annak, hogy az emberek lakta föld lesz az ő hazájuk is. Növelte boldogságát, hogy az emberek sokkal kevésbé okosak, mint ő. Könnyebben be lehet őket csapni. Istennek kedvencei, sok bosszúsággal keserítheti a volt angyal-testvéreiket, akik közül nagyon sokan őrangyalként felelnek a rájuk bízott emberekért. Az ószövetségi és az újszövetségi Szentírásban nagyon sokszor beszélnek, írnak arról, hogy bajba kevernek gyanútlan vagy gyenge embereket, akik ördögök hálójába keveredtek, sőt a vigyázatlanokat meg is szálltak. Szent Pál hívta fel a figyelmünket arra a jelenségre, hogy a megtestesült Ige küldetést kapott az Atyától, amikor a teremtésben vállalta, hogy ősmintája lesz a világot benépesítő anyagi és szellemi lényeknek. A bűnbeesés után pedig csak Ő tudott vállalkozni arra, hogy az emberek bűneiért eleget tegyen, megfizesse az isteni igazságosság által megkívánt engesztelést, amiről eddig sokat beszéltünk. A mennybe visszakészülő Megváltó nyíltan beszélt többek között arról is, hogy a mennybe visszaérkezve elküldheti a földre a Szentlelket, akinek küldetése abban áll majd, hogy tanúságot tegyen az ítéletről: „Az ítéletről, mivel a világ fejedelme ítélet alá esett.” (Jn 16,11) Jézus mondja: „Az Atya nem ítél el senkit, hanem egészen a Fiúra bízta az A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

185

ítéletet, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút is, ahogy tiszteli az Atyát.” (Jn 5,22-23) „Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában, s hatalmat adott neki, hogy ítéletet tartson, mert hiszen ő az Emberfia.” (26-27) Itt említi Jézus, hogy a feltámasztás is a hatalmában van, és hatalmába esik a feltámasztottak fölötti ítélet is. (27-30) Ha az Emberfia mindenki felett ítélkezhet, miért maradna ki ezek közül éppen a sátán? Az angyali próbatétel éppen arra utalt, hogy az Isten Fia akkor is imádandó Isten marad, amikor isteni természete mellé felveszi az emberi természetet is, és elválaszthatatlanul össze is kapcsolja őket. Akkor a próbatételen minden angyal ítéletet mondott az Emberfia fölött, miért lenne az ördög, a bukott, rosszul ítélkezett angyal mentes a csalhatatlan Istenfia ítéletétől: „Magamtól nem tehetek semmit. Amint hallom, úgy ítélkezem. Ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött.” (30) Az Emberfia a sátánon és a bűnön éppen ott aratott teljes győzelmet, ahol a mennyből letaszított ördögtábor igen jól feltalálta magát, mivel az emberiség mindent elhitt nekik, még azt is, hogy nincs Isten. Az ördögöt és a bűnt legyőző Jézus az ördögnek nem bocsáthat meg, mert nem tud változtatni első döntésén. Azt látja döntő győzelemnek, hogy akiket az isteni igazság és szeretet tagadására hazugságával rábeszélt, azok se tudjanak, ne akarjanak változtatni haláluk előtt dölyfös gőgjükön.

•

A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

186

A Meg vá lt ás ára az Emb er f i a szenve d és e I .

187

A MEGVÁLTÁS ÁRA AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE II.

A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e I.

188

A Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

189

A MEGVÁLTÁS ÁRA AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE II. 1. Mi a szenvedés?

Az orvosok szerint a szervezet jajszava. Vigyázz, valami zavar van a szervezetedben. Erre figyelmeztet a szervezeted jajkiáltása: igyekezz gyógyítani, hogy el ne hatalmasodjék és komolyabb bajod ne legyen. A felismert betegséget az orvostudomány eszközeivel, gyógyszerekkel gyógyítjuk. A régebbi időkben is igyekeztek megtalálni a szenvedés okát. Isten maga is alkotott olyan fát, amelynek a levelei és a gyümölcse segítettek helyreállítani a test kopásait. Ezt a nagy jótéteményt Isten örökre elvette, sőt elzárta az emberiség elől: „Amikor az embert elűzte az Éden kertjétől keletre odaállította a kerubokat és a fenyegető tüzes kardot, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat”. (Ter 3,24) A paradicsomkertben elkövetett bűn büntetése lett az asszisztáló kígyó számára az emberek undora, a megígért Messiás ördögöt űző, hatalmát széttipró győzelme. Az asszonynak a gyermekszülésnél kell több szenvedést elvállalnia: „Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad”. (16) A férfinak így szólt: „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a porba, amiből lettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza”. (19) Kainnak, az első gyilkosnak Isten ítélte így szól: „Mit tettél? Testvéred vére felkiált hozzám a földről. Ezért átkozott leszel, bujdosni fogsz a földön, amely megnyitotta száját, hogy beigya kezedből testvéred vérét. Ha műveled a földet, nem ad neked termést. Hontalan és bujdosó leszel a földön”. (4,10-12) A szenvedés tehát bűnök büntetése. Aki felismeri a szenvedést, amelyet a maga vagy mások bűneiért szeretetből is el lehet viselni, az Szent Pál nyomában a szenvedésnek más, üdvös erejét is megismerheti:„Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős”. (2Kor 12,10) A régi görög bölcseknek egyik csoportját alkották a sztoikusok. Ők úgy A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

190

A Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

191

vélték, hogy aki a szenvedéseket önmagukért szereti, az különlegesen bölcs. A nagy francia forradalomban megfontolás nélkül ölték az embereket. Egy fiatal lány így jajveszékelt: A sztoikus száraz szemmel ölelje bár a halált, Én könnyezek és reménykedem. (La jeune captive) Krisztus példája mindenkinek lelkierőt kínál: „Ezért mi, akiket a tanúknak ilyen felhője övez, váljunk szabaddá minden tehertől, különösen a bűntől, amely behálóz minket, és fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát. Emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki a rá váró öröm helyett elszenvedte a keresztet, nem törődött a gyalázattal, és most Isten trónjának jobbján ül. Igen, gondoljatok őrá, aki a bűnösök részéről ekkora ellentmondást viselt el, hogy ne lankadjatok és bensőleg el ne csüggedjetek”. (Zsid 12,1-3) A kereszténynek meg kell tanulnia a szenvedést Jézus Krisztus szemével szemlélni. Mózes is helyesen cselekedett, amikor belátta, hogy ő nem a fáraó leányának a fia, hanem Jahve népéből származik. „Mózes a hitében tagadta felnőtt korában, hogy a fáraó leányának a fia. Inkább vállalta, hogy az Isten népével együtt elszenvedi a sanyargatást, mint hogy a bűn múló előnyét élvezze. A Messiás gyalázatát nagyobb értéknek tartotta az egyiptomiak kincseinél, mert a jutalommal is számolt. Hittel távozott Egyiptomból, és nem ijedt meg a király haragjától, hanem állhatatosan kitartott, mintha már a láthatatlant látta volna. Hittel ünnepelte meg a húsvétot, és a vérrel való meghintést, hogy az öldöklő ne ártson az első szülötteknek”. (11,24-28)

2. Milyen értelmezést kap a szenvedés Jézus Krisztusban? Az Ószövetségben a szenvedést komoly előítélettel emlegették. A Második Törvénykönyvnek volt olyan megállapítása is, amely megdöbbenthetné a keresztény kegyeletet. Mózes írja: „Ha valaki főbenjáró bűnt követ el, s úgy végzik ki, hogy felakasztják egy fára, éjszakára ne maradjon holtteste a fán, még aznap temesd el. Mert az akasztott ember Istentől átkozott, s nem teheted földedet, amelyet az Úr, a te Istened ad neked örökségül, tisztátalanná”. (MTörv 21,22) A keresztények legkedvesebb szimbóluma, hitünk szent jele kell, hogy a kétféle jelentés valahol magyarázatot kapjon. A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

192

Ezt az első nehézséget mindenek előtt tisztáznunk kell. A zsidó főtanács, amelynek elnöke a mindenkori zsidó főpap, akinek a tisztségéhez hozzátartozott, hogy évente az engesztelés napján áldozatot mutasson be önmagáért és népéért az előírt módon. (Lev 16,1-34) Önmagáért és népéért egy bikát kellett feláldozni, a véréből egy keveset vinni a Szentek Szentjébe, meg kellett hinteni a vérrel a frigyszekrényt és tömjénnel megfüstölni. Az egészen elégő áldozatok oltárának szarvait hétszer meg kellett kenni a bika vérével. Így a főpap megtisztult. Az egész nép mindezt kívülről figyelte. Ők a szent sátorba, később a salamoni templom papi részeibe nem mehettek be. Egész nap nem volt szabad semmiféle munkát végeznie senkinek. Aki ezt vagy a többi előírást nem tartotta meg, ki kellett végezni. Isten szigorúan vette parancsait. A mindenkori főpapnak kellett figyelnie, hogy mikor küldi az Úr a Messiást, a Megváltót. Jézus szenvedésének idején is ezt kellett tennie az az évi főpapnak. A főtanács jelenlétében meg kellett kérdeznie - őt, hogy Dávid családjából származik-e, és az egész ószövetségi Bibliában leírt prófétai jövendölések beteljesültek-e benne. A főpap, Kaifás csak azt kérdezte meg Jézustól: Te vagy-e a Krisztus, az áldott Isten Fia? Mire Jézus zsidó előírás szerint igent mondott. Azonnal halálra ítélték, és eldöntötték, hogy nem a zsidótörvény szerint kell kivégezni, hanem a római rabszolgák módján, keresztre feszítve Jeruzsálem város határain kívül a Golgotán. Ebből és sok más jelenségből mi derült ki? Az, hogy a Názáreti Jézus nem lehet a világ megváltója. Pilátus helytartó többször megkísérli, hogy elengedje, mert nincs semmi bűne. A válasz mindig azonos: Keresztre vele! Feszítsd meg őt! Miért ez a következetes állásfoglalás? Mert ha a fán függ, akkor átkozott, akkor nem lehet a Messiás az áldott Isten Fia. Isten pedig még ezt is eltűri. Szent Pál apostol így érvel: „Azokat viszont, akik a törvény szerinti tetteikre támaszkodnak, átok sújtja. Az Írás ugyanis azt mondja: Átkozott mind, aki nem tartja meg hűségesen, ami a törvényben van. Ebből nyilvánvaló, hogy a törvény útján senki nem válik az Isten előtt igazzá, mert az igaz a hitből él. A törvény azonban nem a hitből származik, hanem: Aki teljesíti, élni fog! Krisztus megváltott minket a törvény átkától, amikor átokká lett értünk. Hiszen az Írás szerint: Átkozott mind, aki a fán függ. Így szállt az Ábrahámnak szóló áldás Krisztus Jézus által a pogányokra, hogy a hitben elnyerjük a Lélek ígéretét”. (Gal 3,10-14) Lám, ilyen jelentést kap a szenvedés Krisztusban. Az Ószövetségben gyakran átokként emlegetett szenvedés így válik az ÚjszövetségA Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

193

ben boldogsággá. Így írhatja Pál: „Nagyon bízom bennetek, és szívesen dicsekszem veletek. Vigasztalás tölt el, és minden bajom közepette túlárad bennem az öröm”. (2Kor 7,4)

3. A szenvedést komolyan kell vennünk Az ószövetségi Szentírás komolyan veszi a szenvedést. Nem kicsinyli le, mélységesen sajnálja azokat, akik szenvedni kénytelenek. Az első emberpár a teremtés fényében örül Isten jóságos bőkezűségének, és ennek az örömnek hiányán sajnálkozik, amikor az ember a kísértő rossz szellem durva beavatkozása miatt megrontotta saját sorsát. A Biblia egy új irodalmi formával bővült: a „Siralmak”, Jeremiás próféta könyvének folytatása ismerős az olvasók előtt. Jeremiás minden nap Istentől kapta a parancsot: menjen a templomba, hirdesse az Úr kemény végzéseit a bálványozás miatt, ami a templom épületében is folyt, a Jeruzsálem kimagasló hegye körül a kisebb hegyeken és halmokon már Salamon király idejétől épültek bálványtemplomok. A nagy király pogány feleségeinek kérésére építette ezeket. Jeremiás a Kr.e. VII. században tudta, hogy küldetése nem lesz eredményes. Hiába mondta Isten üzeneteit, hasztalan volt napi prédikációja a templomban, sem a templomőrök, sem a papok nem vették szívükre. Többször kalodába zárták, életveszélyesen megfenyegették. Amikor megindult az ostrom Kr.e. 587-ben, majd a tél elmúltával folytatódott a katonai rombolás, a vár elesett. Jeruzsálem lakosait kettős sorokba állították, a párok belső kezét a sorok közé húzott vastag bőrszíjhoz kötözték és útnak indították a foglyokat a Babiloni királyság felé. Jeruzsálemből velük akart menni Jeremiás próféta is. Konokul ragaszkodott elhatározásához. Isten végül így zárta le a vitát: Jó, menj, de akkor én nem megyek velük. Jeremiás pedig naponta kiült a várromos bástyáira siratni konok népét: „Ó, mily elhagyottan ül a város, amely egykor tele volt néppel! Olyan, mint az özvegy, bár nagy volt a népek között. A tartományok úrnőjét, lám, robotra fogták”. (Sir 1) Az Ószövetség igen sok jajkiáltást megőrzött. Ezek egy része Istenhez szól: „Hosszú idő telt el, s közben meghalt Egyiptom királya. Izrael fiai pedig szolgaságban nyögtek, segítségért kiáltoztak, és fohászuk felhatolt Istenhez nyomorúságukból. Isten meghallotta panaszukat, és Isten megemlékezett az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal köA Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

194

tött szövetségről. Jóakaratúan tekintett le Izrael fiaira és felismerte.” (Kiv 2,23-25) A fáraó az egyiptomiak elsőszülötteit halállal sújtó, tízedik csapás után egész hadseregét összegyűjtve Izrael fiai után vágtatott. Isten az éjszaka leple alatt széles folyosót nyitott a Vörös-tengerben, és azon átvezette népét a túlsó, keleti partra. A hajnali világosságban Izrael fiai rémülten vették észre, hogy ugyanabban a folyosóban utánuk vágtat a fáraó egész csapata. „Erre Izrael fiai nagyon megijedtek, és hangosan kiáltottak az Úrhoz. Mózesnek pedig ezt mondták: „Nem voltak sírok Egyiptomban, hogy idehoztál bennünket a pusztába meghalni? Milyen szolgálatot tettél nekünk azzal, hogy kivezettél Egyiptomból? Nem mondtuk neked már Egyiptomban is, hogy hagyj minket békében, hadd szolgáljunk az egyiptomiaknak? Valóban jobb lett volna az egyiptomiaknak szolgálni, mint itt a pusztában meghalni.” (14,10b-12) A zsoltárokban is sok panasz hangzik el. Ez a rengeteg panasz az Újszövetség örök főpapjának is könyörgése lett, hiszen a főpap a fő közvetítő Isten és emberek között. „Így Krisztus sem önmagát emelte főpapi méltóságra, hanem az, aki így szólt hozzá: A Fiam vagy, ma szültelek. Másutt meg ezt mondja: Pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint” Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatást talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki, mert az Isten Őt hirdette ki főpapnak Melkizedek rendje szerint.” (Zsid 5,5-10)

4. Az Ószövetség meggyőződése szerint szenvedésnek nem szabadna lenni A szenvedés az általános tapasztalat szerint egyetemes jelenség. Főként az ószövetségi bölcsességi irodalom foglalkozik ezzel a kérdéssel. A sokat szenvedett Jób így látja ezt a problémát: „Minden ember, aki anyától születik, szegény a napokban, de jóllakik gonddal. Mint virág kinyílik, azután elhervad, eltűnik, mint az árnyék, nincsen maradása. Nyitva tartod te is a szemedet fölötte, s bírói székedhez viszed ítélete. Tisztátalanból vajh születhet-e tiszta? Nem, egyetlen egy sem! Hogyha már előre kimérted A Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

195

napjait, hónapjai számát meghatároztad, s kijelölted célját, amit túl nem léphet, akkor ne nézz rá, hagyd inkább magára, amíg le nem tölti idejét a szolga”. (Jób 14,1-6) Hosszan elmélkedik erről a kérdésről Sirák fia is: „Igen nagy vesződség minden ember sorsa. Ádám gyermekei nehéz igát húznak, attól naptól, amikor megszületnek, míg vissza nem térnek mindenek anyjához. Minden gondolatuk és szívük félelme haláluk napjának szorongó várása, kezdve azon, aki magas és dicső trónon ül, le addig, aki porban és hamuban kuporog: attól, aki koszorút és bíbort visel, addig, aki bőrökből készíti ruháját, csak harag, féltékenység, bánat, ijedelem, halálfélelem, viszály és veszekedés. A pihenés idején ágyában fekve is összevissza álmok zavarják elméjét. Ha pihen is kicsit, csak egy pillanatig, s világos nappal máris ébren alszik. Menekül lelke álomképeitől, mint aki megszökött üldözői elől. Mikor megmenekül, akkor feleszmél, s csodálkozik, hisz nem volt mit félnie. Az embertől az állatig minden élőlényre, de a bűnösökre hétszeresen is halál vár és vérontás, küzdelem és pallos, kiirtás, pusztulás, éhség, szorongatás”. (Sir 40,1-9) Akik ezt vele végig elmélkedik, okosabbak lesznek, de nem nyugszanak bele soha a szenvedésbe. Azt tartják inkább józannak, hogy az egészség és az okosság együtt jár:„Ne tartsd magad bölcsnek, inkább féld az Urat, és kerüld a rosszat! Javára lesz ez a testednek, üdítő balzsam a csontjaidnak”. (Péld 3,7-8) „Nagy gonddal őrizd a szívedet, mert hisz belőle indul ki az élet. Tartsd távol magadtól száj hamisságát, távolítsd el az ajkak álnokságát!” (23-24) A nyugodt kedély élteti a testet, a szenvedély olyan, mint a csontszú”. (14,30) A Biblia nem fájdalompárti. Dicséretet mond az orvosról: „Tiszteld az orvost, mert jó szolgálatot tesz, meg hát az orvos is Isten teremtménye. A gyógyulás úgy jön a Magasságbelitől, mint az ajándék, amit a királytól kapsz. Tudása miatt az orvos emelt fővel járhat, még hatalmasok körében is megcsodálják. A gyógyszereket a földből adja az Úr, és az okos ember nem veti meg őket. Vajon nem fától lett talán édes a víz, hogy így megmutassa, mily erő van benne? Az embernek is ő adott értelmet, hogy magasztalja hatalmas műveit. Ápolás, enyhítés céljára használja a gyógyszerész is a gyógyszert, azért készíti. Működése soha meg ne szűnjék, jóvoltából az egészség terjed a földön. Fiam, ne késlekedj, hogyha megbetegszel, imádkozz az Úrhoz, és meggyógyít téged. Menekülj a bűntől s legyen tiszta a kezed. Tisztítsd meg a szíved minden gonoszságtól. Mutass be tömjén- és lisztlángáldozatot s adakozz bőven, amint telik tőled. De hívd az orvost is, az Úr alkotta A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

196

őt is, ő se hiányozzék, mert rá is szükség van. Van, amikor az ő kezében van az egészség, mert hiszen ő is könyörög az Úrhoz, hogy munkája nyomán javulás álljon be, s adjon gyógyulást az élet javára. Az, aki vétkezik Teremtője ellen, az orvosoknak kerül a kezébe”. (Sir 38,1-15) Rámutat az Ószövetség a Messiás gyógyítására is:„Én a magasságban, a szent helyen lakom. Mint lázadó ment a maga választotta úton, de én láttam az utat, amelyen elindult. Meggyógyítom azért és megvigasztalom, vigasztalást nyújtok neki, és azoknak is, akik gyászolják.” (Iz 57,15b. 17c. 18) „Az Úr így válaszolt Mózesnek: Csinálj egy tüzes kígyót s erősítsd egy póznára. Akit marás ért és rátekint, életben marad! Mózes tehát csinált egy rézkígyót, és egy póznára tette”. (Szám 21,8-9)

5. A Biblia a szenvedést kerülendő rossznak tartja Megpróbálja emberi erővel csillapítani, megszüntetni. Ezért az orvost és a gyógyszerészt ajánlja, de a szenvedésnek az oka a bűn, ezért a bűnön igazán a Messiás, a győztes isteni erő segít. A Messiás korában Isten népe megszabadul a bűntől és a büntető szenvedésektől: „Nem látod már többé a gőgös népet, a homályos, értelmetlen beszédű népet, amelynek dadogó nyelvét nem tudtad megérteni. Emeld tekinteted Sionra, ünnepeink városára! Szemed Jeruzsálemet látja, a biztos lakóhelyet, a sátrat, amely már nem vándorol, cövekeit nem szedik fel soha, és egyetlen kötele sem szakad el, mert az Úr a bíránk, az Úr a törvényhozónk, Ő a királyunk, ő ment meg minket. Akkor tömérdek zsákmányon osztoznak majd, még a sánták is zsákmányolnak. Egyetlen lakója sem mondja: beteg vagyok, a nép, amely lakja, elnyeri bűnei bocsánatát.” (Iz 33,19-20. 22-24) Egyébként az Újszövetség népe a választ előre is megadhatja: Jézus, az Újszövetség szerzője mennyire ismerte ezt a várakozást. „Meggyógyított minden betegséget, minden bajt.” (Lk 4,40; 6,19) Ránk hagyta betegek kenetét. Az igazi mentesség a bajoktól a végső időkben valósul meg, amikor a mennyben adja nekünk az élet vizét ingyen. (Jel 22,17) Jézus magára vonatkoztatja az ószövetségi rézkígyó igazi beteljesülését. (Jn 3,14-17) A Biblia nem szereti a szenvedést, de komolyan veszi a létét. Mi a szenvedés botránya? A katolikusok és a Bibliát tanulmányozó keresztények nem hivatkozhatunk a perzsák ősi tévedésére, a dualizmusA Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

197

ra. Ez a Krisztus előtti évezredben keletkezett tévtan azt állíja, hogy nem egy isten van, hanem kettő: egy jó és egy rossz. A jó isten teremtette a szellemeket, a rossz pedig az anyagot. Aki ebben a dualizmusban hisz, a szenvedést a két isten civódásának véli. Ezt azonban az igaz Istenben hívő zsidók egyáltalán nem fogadhatták el, nem is vették figyelembe. Tény, hogy a Babilonba elhurcolt zsidó foglyok a Siralom 2,13-ban ezt olvashatták: „Mihez hasonlítsalak, mivel vesselek össze, Jeruzsálem leánya? Ki tudna megvigasztalni, Sionnak szűz leánya? Mert nagy, mint a tenger, a fájdalmad. Ki gyógyíthatna meg?” Ez a „tenger” nem lehet egy másik, egy rossz isten. A Siralom többi verse már a jeruzsálemi hamis prófétákra utal, akik az igaz Isten híveit igyekeztek félrevezetni. Izajás hivatkozik is Isten szavaira: „Én vagyok az Úr, és senki más! Én alkotom a világosságot és a sötétséget, én szerzek jólétet, s én idézem elő a balsorsot is. Én, az Úr, viszem ezt végbe, mind”. (Iz 45,7) A zsidó hagyomány ragaszkodik Ámosz próféta által leírt elvhez: „Megszólal-e a kürt a városban anélkül, hogy a nép meg ne rémülne? Jön-e valami rossz a városra, amit nem az Úr hozna rá?” (Ám 3.6) A világban uralkodó gonosz ezt a következtetést vonja le: „Nincs Isten” (Zsolt 10,4) Az öregséggel is járnak kellemetlen változások: Amikor Jákob megöregedett, nem látott jól. Ezért nem fedezte fel, hogy Ézsau helyett Jákobnak adta az elsőszülöttségi áldást. (Ter 27,1) Jób barátai és velük együtt mi is állíthatjuk: A világ bajainak okát az ősbűnben kell keresnünk!

6. A szenvedés titkának bibliai megoldása A szenvedés titkának bibliai megoldása nem a téves perzsa dualizmussal adható meg, hanem azt az ősbűnben kell azt keresnünk. Nem a pogány vallások terén kutatunk, melyek alapjukban tarthatatlanok, mert Isten és az emberek között a közvetítők a papok és a főpapok. Ha a sok isten-hívőknél keresnénk egy legfőbb közvetítőt, nem találhatnánk, mert senki sem egyezne bele, hogy nem az ő istene a legfőbb, és az ő általa rendelt főpap az igaz. Mi a hitünk és a logikus gondolkodás talaján állva állítjuk, hogy csak egy Isten van, mert az istenfogalom lényeges jegye: az az Isten, aki végtelen. Két végtelen pedig nem létezhet, mert ahol a feltételezett másik isten kezdődne, ott az előbbinek végződnie kellene. A két nagy egy A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

198

istenhívő történelmi vallás egyházai között sem lehet jogossága ilyen fajta vitának, mert sosem mondta Egyházunk alapítója, Jézus Krisztus, hogy azért jött le az égből, mert véget ért az előbbi közösség istenének uralma, Ő pedig az újnak a megbízottja. Ábrahámmal az egyetlen Isten közölte, hogy az ő leszármazottjai nagy néppé lesznek, ez a nép fogja megszülni a Megváltót, aki majd újszövetséget köt a világ minden nemzetével. (Ter 12,3) Jeremiás próféta is meg erősíti ezt: „Igen, jönnek napok, mondja az Úr, amikor újszövetséget kötök Izrael házával és Júda házával. De nem olyan szövetséget, mint amilyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor kézen fogva kivezettem őket Egyiptom földjéről. Azt a szövetségemet ugyanis megszegték, holott én uruk voltam, mondja az Úr. Ez lesz az a szövetség, amelyet majd Izrael házával kötök, ha elérkeznek azok a napok, mondja az Úr: Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én az Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek.” (Jer, 31,31-33) Az Ószövetség közvetítője, Mózes azért jött el Illés prófétával együtt a Tábor hegyére, hogy megismerjék az újszövetség megkötőjét, meghallják a felhőből az Atyaisten szavát: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” (Mt 17,5) Mózes pedig megkapta szíve egykori hő vágyának beteljesülését, amit nem nyerhetett el a Sínai hegyen: itt most láthatta az Isten Fiának emberi arcát az Istenség fényében ragyogva. (Kiv 33,18-23) A szenvedések okának felfedésében nem elég az ősbűnig visszamennünk. Vannak véletlen balesetek is. Tudnunk kell, hogy sem a természet, sem az emberi élet végzetszerűsége, sem a bűn rohamos burjánzása, sem az átok, de még maga a sátán sem bújhat ki az Isten hatalma alól. A próféták nem tudják megérteni azt, hogy Isten emberi ellenségei, a gonoszok, hogyan tudják biztosítani bűnös sikereiket? Jeremiás kérdése: „Biztos, hogy neked lesz igazad Uram, ha perelni kezdek veled. Mégis, hadd tegyem föl kérdésemet: Miért szerencsések a gonoszok, s miért élveznek békét a hűtlenek? Elülteted őket, s ők gyökeret vernek, felnőnek és gyümölcsöt hoznak. Közel vagy a szájukhoz, de távol a szívüktől. Engem pedig ismersz, Uram, és belém látsz. Próbára teheted a szívem, hisz a kezedben van. Válogasd ki őket, mint az áldozatra szánt juhokat, és tartsd meg őket az öldöklés napjára! Mert azt mondják: Isten nem látja viselkedésünket. Ha gyalogosokkal futva elfáradsz, hogyan versenyezhetsz majd a lovakkal? És ha nem vagy biztonságban a békés földön, mit csinálsz majd a Jordán sűrűjében?” (Jer, 12,1-5) „Szemed tisztább annál, hogysem a gonoszságra tekints, A Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

199

a nyomorúságot nézni sem tudod. Miért tekintesz hát e hitszegőkre, miért hallgatsz, amikor a gonosz elnyeli a nála igazabbat?” (Hab 1,13)

7. A próféták sem tudják megérteni, miért engedi meg Isten a gonoszságokat Habakuk próféta szörnyű veszedelmeket él át, de a gonosz elleni harcban valami kibontakozást lát: „Dárdáiddal átszegezted harcosainak vezérét, akit örömujjongással körüljártak, hogy szétszórjanak minket. Mintha csak rejtekhelyükre mennének, hogy megegyék a szegényt! Lovaddal ös�szegázoltad a tengert, a nagy vizek iszapját. Meghallottam és megrendült a bensőm. Ajkaim remegtek hallatára, csontjaim elszuvasodtak, lépteim bizonytalanná váltak. Nyugodtan várom a szorongatás napját, amely felkél a minket nyomorgató népre. (Nem rügyezik ki többé a fügefa, a szőlő nem hoz többé termést; az olajfa termése elpusztul, a szántóföld nem terem eledelt, a juh kivész az akolból, s ökör sem lesz az istállókban.) Én azonban örülök az Úrban, ujjongok üdvözítő Istenemben. Az én erőm az Úr, az Isten. A szarvaséhoz teszi hasonlóvá a lábam, felvisz a magasságokba.” (Hab 3,14-19) Az üldözött igazak már azt hiszik, hogy Isten elfeledkezett róluk. Ezt sok üldöztetésében Dávid éli át, és írja vigaszul a későbbi szenvedőknek: „Meddig feledkezel meg rólam, Uram, mindörökre? Meddig rejted el arcodat előlem?” (Zsolt 13,2) „A szívek elfeledkeznek rólam, mintha halott volnék. Olyan lettem, mint összetört edény.” (31,13) A zsoltáros emlékezetében megelevenednek az Úr segítségének emlékei Józsue, a Bírák, Dávid csatáiról: „De most elvetettél, megaláztál minket, Istenem, már nem vonulsz együtt seregünkkel. Hagytad, hogy meghátráljunk ellenségünk előtt, és így gyűlölőink zsákmányhoz jutottak boldog szívvel. Kiszolgáltattál, mint áldozatra szánt juhokat, szétszórtál minket a pogányok közé. Eladtad népedet alacsony bérért, és keveset nyertél ebből, cseréből. Szomszédaink előtt gúny tárgyává tettél, nevetséges példává azok előtt, akik körülöttünk laknak. Szállóigévé a pogányok számára, s a népek csóválják a fejüket rajtunk. Gyalázatom előttem lebeg szüntelen, szégyenpír borítja arcomat. Hallanom kell, hogy szidnak és átkoznak ellenségeim és támadóim. Ez mind ránk tört, s mégsem feledtünk el, szövetségedet nem szegtük meg.” A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

200

(44,10-18) Jób keservében szembeszáll Istennel. Perel vele és arra szólítja fel, hogy adjon magyarázatot: „Aztán szólíts, és én megfelelek neked, de én szóljak előbb, s te csak választ adj”. (Jób 13,22) „Igaz ember szállna vele perbe, a magam perében győzelmet aratnék.” (23,7) Ám Jób is, a kesernyés Prédikátor is reményben él: „Van ideje a szülésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének”. (Préd 3,2) „Láttam továbbá a földön az ítélet helyét, itt bűn volt; és az igazságosság helyét – itt gonoszság. Azt mondtam hát magamban: Isten ítéletet tart mind az igaz, mind a gonosz fölött. Mert mindenek megvan a maga ideje, ami itt végbemegy.” (3,16-17) Jeremiás végignézte hazája teljes pusztulását: „Rajta! Hívassátok a siratóasszonyokat, hadd jöjjenek; küldjetek olyanokért, akik jól tudnak sírni! Siessetek! Kezdjetek fölöttünk gyászénekbe, hogy szemünkből csak úgy peregjen a könny, és az szempillánk könnyben ázzék! Magáról a Sionról is siralom szava hangzik: Ó, hogy elpusztultunk, rettenetesen megszégyenültünk! Mert itt kell hagynunk az egész országot, és otthonaink elárvulnak utánunk. Halljátok, ti asszonyok az Úr szavát: fogadja be fületek ajkáról a szót. Tanítsátok meg leányaitokat siralomra, tanítsátok meg egymást, ezt a gyászéneket mondani: A halál bemászott ablakainkon, behatolt palotáinkba. Letarolta csecsemőinket az utcán és ifjainkat a tereken. A holttestek ott hevernek, mint a ganéj a föld színén. Vagy mint a levágott rendek a kaszás után, és nincs, aki összegyűjtse őket. Ezt mondja az Úr: Ne a bölcsességével dicsekedjék a bölcs, s ne az erejével az erős, és a gazdag se a gazdagságával dicsekedjék, hanem aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy van benne értő lélek és ismer engem, mert én vagyok az Úr, és én kegyelemben, igazságban és hűségben kormányozom a földet; ezekben lelem kedvemet, mondja az Úr.” (Jer9,16-23)

8. A szenvedés misztikus értelmezése A szenvedést nehezen értették meg az Ószövetségben. Isten ószövetségi népe nehezen viselte el, oly annyira, hogy Jézusnak ki kellett jelentenie a maga szenvedésének közeledtével: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, megölöd a prófétákat és megkövezed, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartátok. Íme, elhagyatott lesz házatok. Mondom nektek, mostantól mindadA Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

201

dig nem láttok, amíg nem zengitek: Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Mt 23,37-39) Lassan kezdték megérteni, hogy ez a nehezen viselhető szenvedő sors lesz az ára a megváltásnak. A zsoltáros már emlegeti a szenvedés értékét: „hiszen rajtam van az ostor, minden reggel újra ér a csapás. Ha azt gondolnám: Úgy beszélek, mint ők, megtagadnám fiaid nemzetségét. Elmélkedtem hát, hogy kifürkésszem, de túlontúl fárasztónak látszott, míg be nem hatoltam az Isten titkába, s meg nem értettem: a végüket kell néznem”. (Zsolt 73,14-17) Lassan fedezik fel, hogy a szenvedésnek tisztító ereje van. „Erőszakot erőszakra, hazugságot hazugságra! De az Úrról nem akarnak tudni. Ezért ezt mondja a Seregek Ura: Nos, megolvasztom és próbának vetem őket alá. Mert mi egyebet tehetnék velük gonoszságaik miatt?” (Jer, 9,5-6) Olyan próba ez, mint amikor az ezüstöt elválasztják a salaktól: „Igaz, megpróbáltál bennünket, Istenünk, ahogy az ezüstöt szokták, tűzben megvizsgáltál. A vadász hálójába tereltél, s nyomasztó terhet raktál a csípőnkre. Elnézted, hogy az emberek fejünket tapossák, tűzön és vízen kellett áthaladnunk, de végül mégis könnyebbülést adtál.” (Zsolt 66,10-12) Arra szólít fel az Úr, hogy a megpróbáltatást nézd nevelésnek: „Ismerd el szívedben, hogy az Úr, a te Istened úgy nevelt, ahogy az ember fiát neveli”. (MTörv 8,5) „Ne hárítsd el, fiam, az Úr intelmét, és ne állj ellen a dorgálásának. Az Úr megfeddi, akit szeret, mint apa a fiát, akinek jót akar.” (Péld 3,11-12) A történelemnevelő szándékú gyors büntetése: „így hát figyelmeztetem azokat, akiknek ez a könyv a kezükbe kerül, hogy a megpróbáltatások miatt ne bátortalanodjanak el, hanem gondolják meg: ezek az üldöztetések népünknek nem csupán vesztére, hanem nevelésére is szolgálnak. Mert nagy kegyelemnek a jele, ha az istentelenek nem élhetnek sokáig békében, hanem azon módon utoléri őket a büntetés. Ha más népek esetében az Úr türelmesen vár is a büntetéssel egészen addig, míg be nem telik bűneik mértéke, velünk nem így bánik, nehogy végül bos�szút kelljen rajtunk állnia, amikor bűneink már az egeket verik. Így tőlünk soha nem vonja meg irgalmát”. (2Makk 6,12-16) A hét Makkabeus fiúnak édesanyja végignézte már hat fiának válogatott szörnyű szenvedését. Az utolsó fiát ígérgetéssel próbálták elcsábítani. Az édesanya hősként legkisebb fiát szenvedésre biztatta, aki így förmedt a hóhérok urára: „De te, aki annyi szörnyűséget kiagyaltál a zsidók ellen, te nem menekülsz meg Isten kezétől. Mi bűneink miatt szenvedünk. Ám ha haragszik is ránk fenyítésül és büntetésképen az élő Isten egy kis ideig, egyszer újra megkönyörül A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

202

majd szolgáin. De te, istentelen, te ne bízd el magad gőgödben, s ne táplálj hiú reményeket, amikor kezet emelsz az ég szolgáira, mert nem kerülöd el a mindenható és mindent látó Isten ítéletét. Amikor testvéreink elviselték a rövid ideig tartó szenvedést, a mulandó élet ellenében elnyerték Isten szövetségének ígéretét. Te azonban megkapod Isten ítéletekor gőgöd méltó büntetését.” (7,31-36)

9. Az Ószövetség az egész emberiségnek előkészítette a megváltását Az Ábrahámnak adott áldás is ezt hangsúlyozza: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (Ter12,1-3) Ahogy szaporodnak test szerinti leszármazottai, el kell jönnie ezek közül annak az Egynek, aki az összes nemzetre kiterjeszti majd az isteni áldást, kivonja a sátán hatalmából az összes embert. Istenek ez a célja. Külön tragédia Ábrahám vér szerinti népe számára, hogy már az egyik unokája és annak nemzetsége elszakad az áldottak körétől. Sőt Sára is vesztére adta egyiptomi szolgálóját, hogy az akkori szokásjog szerint Ábrahám mellékfeleségeként Sárának szüljön fiút. 86 éves volt Ábrahám és Sára is, amikor Hágár megszülte Izmaelt. 99 évesek lettek Ábrahámék, amikor Isten megáldotta Sárát, és megszülhette várva várt fiát, Izsákot. Három év múlva el kellett küldenie Ábrahámnak Hágárt és fiát, Izmaelt. Ábrahám mindkét fia hatalmas népek ősei lettek. Isten akarata érvényesült: az ígéret szerinti fiú, Izsák nagyra nőtt nemzetéből, Dávid király házából született meg az a Küldött, akit Isten a világ Megváltójának szánt öröktől fogva. A két Ábrahám-fiú nemzetsége ugyan külön-külön, de egységesen elzárkózik az Istentől öröktől fogva elrendelt Megváltó elfogadásától. Péter főapostol nagyon vigyázott a zsidó hagyományokra, jól megjegyezte Jézus tanítását a szegletkőről, ami nyilvánvalóan róla szóló jövendölés volt: „Az a kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkő lett, a botlás köve és a botrány sziklája: Megbotlanak benne, mert nem fogadták el hittel a tanítást, amelyre A Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

203

meghívást kaptak. Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára. Ti valamikor nem voltatok nép, most Isten népe vagytok; régen nem nyertetek kegyelmet, most pedig irgalomra találtatok.” (1Pét 2,7-10) Ugyanerről szól a következő idézet: „Várjuk reményünk boldog beteljesülését: a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét, aki önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson és jótettekkel buzgólkodó, választott népévé tegyen.” (Tit 2,13-14) Ennek az értelmezésnek Jézus gondolkodásában van a gyökere. Maga az tény, hogy Jézus az ószövetségi bárányvacsorára tervezte az Újszövetség egyik fontos alapvetését, az „új és örök szövetség megkötését. „Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, s odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: Vegyétek és egyétek, ez az én testem. Azután fogta a kelyhet, hálát adott, és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára.” (Mt 26,26-28) Szent Pál nem volt még tanítvány, nem lehetett ott az utolsó vacsorán, de Jézus a pusztai kiképzésen minden lényeges gondolatot megmagyarázott későbbi apostolának. Ő így emlékszik erre a nagyon fontos eseményre: „Én ugyan­is az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek: Urunk Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre. Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.” (1Kor 11,23-26)

10. Jahve Szolgájának ószövetségi előképei Amit eddig tárgyaltunk a szenvedés ószövetségi helyeiről, bizonyosság arról, hogy az Ószövetség is eljut odáig, hogy felfedje: a szenvedés misztérium, szent titok, szent titokzatosság. A további tárgyalás rámutat, hogy vannak az ószövetségi Bibliában olyan helyek, történések, amelyek azt sugallják, hogy a szenvedésben felfedezhető a közbenjáró és megváltó érték. Amikor a zsidók Mózes vezetésével váratlanul megkapták a fáraó engedélyét a kivonulásra, és Isten a Vörös-tengerben száraz utat nyitott népének, A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

204

ugyanabba a folyosóba betódult a fáraó is egész hadseregével. Az Isten hatalmával visszazúdított hullámtömegben vesztek el. A további vándorlás során az amalekiták serege megtámadta a zsidókat. Mózes megfelelő számú harcost és Józsuét rendelte ellenük. A másnapi harcban vitézül küzdött az első csatáját vívó sereg. Ez azonban nem volt elég a győzelemhez. Mózes felállva a szomszéd hegy alkalmas pontjára imával segítette harcoló népét. Ha felemelte kezét és buzgó imája ég felé szállt, győztes volt a harc. Ha elfáradt a keze és halkult az ima, az amalekiták kerekedtek felül. Végül Mózes két kísérője sziklára ültette vezérüket. Két oldalt mellette állva tartották imára tárt kezét. Izrael győzött az amalekitákon. (Kiv 17) A próféták korában történt: „Fájdalom vesz rajtam erőt, s szívem kesereg bensőmben, mert népem leányának jajszavától hangzik az egész ország. „Hát már nincs az Úr a Sionon? Nincs ott többé Királya? Miért ingereltek haragra faragott képeikkel, az idegen országokból való hiábavalóságokkal? Népem leányának nyomorúsága az én nyomorúságom is; szomorkodom, elfog a rémület. Hát nincs már balzsam Gildádban, nincs ott többé orvos? Miért nem gyógyul be népem leányának sebe?” (Jer, 8,18. 21-22) Azért, mert a zsidók Isten helyett bálványokat imádtak. Sőt, eljött az idő, amikor prófétája, Jeremiás, szülővárosába látogat, ellene is összefognak: „Én meg olyan voltam, mint a szelíd bárány, amelyet vágóhídra hurcolnak; nem tudtam, hogy terveket koholnak ellenem, mondván: Pusztítsuk el a fát, ereje teljében vágjuk ki az élők földjéről, úgyhogy még a nevét se emlegessék többé.” (11,19) Jeremiás úgy jár szülőföldjével, Anatottal, mint Jézus a zsidókkal: segíteni jött, kidobták a nép közösségéből, és nem hagyták addig nyugton Pilátust, amíg ki nem mondta a halálos ítéletet Jézus ellen. Felfeszítve is irgalmat kínált ellenségeinek, de ezt csak a mellette szenvedők vették észre. Csak a jobbján szenvedő lator kapott bocsánatot, mert egyedül csak ő kérte. Örök figyelmeztetés ez minden kor minden bűnösének: Isten sokáig vár, de csak a bűnbánó bűnös fog megmenekülni a kárhozattól. Így ír erről Izajás próféta: „Nézzétek, szolgám diadalmaskodik, fönséges lesz és fölmagasztalják, és nagy dicsőségre emelkedik. Amint sokan megborzadtak láttán, – hiszen olyan dicstelennek látszott, és alig volt emberi ábrázata, – úgy fog majd sok nemzet ámulni rajta, és királyok némulnak el színe előtt. Mert olyasmit fognak látni, amilyet még soha nem hirdettek nekik; és olyan dolognak lesznek tanúi, amilyenről addig soha nem hallottak. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégA Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

205

is (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát. Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját.” (Iz 52,13-53,4-7a)

11. A szenvedés misztériuma Isten úgy hajol le bűnökben elsüllyedt egykori gyermekeihez, hogy Fiát adja nemcsak magasba emelő ősminta-oknak, hanem az emberi természetet magára öltő, teljességgel embertestvérünkké váló Fiúistent teszi meg minden emberi bűnt magára vállaló egyetlen Megváltóvá. Ezt a hihetetlennek tűnő áldozatot nemcsak a zsidó nép tagjai ismerik, hanem másik nemzetek is. A nagy római költő, Vergilius ujjongó bejelentése, hogy Megszületett a Gyermek, az aranykor ajándékával meglepte a világot. Íme, betelt az idő, amelyet Cúmae dala jósolt: Újraszületve az évszázak roppant sora tárul. Eljön a Szűz ismét, már jön Sáturnus uralma, Már a magasságból küld új ivadékot a mennybolt. Óvd csak e most születő csecsemőt, Lúcína, ki majdan Véget vetve a vaskornak, hoz a földre aranykort. Vergilius: Negyedik Ekloga (Fordította: Lakatos István) Az első római császár önmagára értelmezte ezt a költői megérzést. Néhány évtized múlva Róma felgyújtása miatt Augustus egyik hóbortos utódját a népharag el akarta űzni Róma éléről, akkor aljas tettét ráfogta Krisztus egyházára, és az egész birodalomban megindította a keresztényüldözést. Ennek egyik velejárója lett a Világ Megváltójának, Jézus Krisztusnak botrányos ábrázolása: a keresztre feszített Megváltót szamárfejjel ábrázolták a rómaiak, mondván, aki egy istenemberi méltóságot nem tud megvédeni, azt ilyennek ábrázolhatja a józan és hatalmas római birodalom. 312ben aztán pontot tett erre a nagyképű és buta vélekedésre a Gondviselés. A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

206

Az utolsó keresztényüldöző császár, Dioklécián, aki a Római Birodalmat két főcsászárságra osztotta. Az egyik, részt ő kormányozta „augustus” (felséges) címmel, a másikat pedig Maximusra bízta. Mindkét főcsászárságot ismét kettéosztotta, vezetőjét „caesar” címmel tisztelték meg. Dioklécián önként lemondott augustus címéről, és ezzel a másik három főhatalom is megüresedett. A két caesar-fiú, Konstantin és Maxentius maga mellé állította a legendás római hadsereg légióinak egyik és másik részét, és élet-halál harcra felsorakoztak egymással szemben a római Milvius hídnál. A döntő csata előtti este Konstantinnak egy fényes kereszt tűnt fel az égen. Köréje az volt írva: „In hoc signo vinces!” (Ebben a jelben fogsz győzni). Konstantin apja volt a nyugati caesar, Constans. Édesanyja pedig Ilona volt, aki egy németalföldi kocsmárosnak volt a lánya. Sem a rangja, sem keresztény hite miatt nem lehetett házasságot kötniük, de fiúkat az édesanya, Ilona nevelte. A trónkövetelő fiú tudta, hogy a kereszt a világ Megváltójának a jele. Ezt a zsidók és a pogány rómaiak a gyalázat fájának nézték és mondták. A tömeggé nőtt keresztény család pedig a legnagyobb kincsnek, Jézus világot megváltó áldozati oltárának tartották már akkor is, úgy, mint ma is. Konstantin tehát bízott Jézus Krisztusban, és azonnal leszedette Mars a háború istene jeleit, és helyette harci eszközeikre ráfestették Krisztus keresztjét. A pogány csapat ellen a Szent Kereszt győzött, Jézus áldozati oltárának ettől kezdve diadalmas jele. Ezért olvashatták már Izajásnál a hívő zsidók ezer éve: „Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel. Ha odaadja az életét engesztelő áldozatul: látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete, és teljesül általa az Úr akarata. Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot, és megelégedés tölti el. Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért osztályrészül sokakat adok neki, és a hatalmasok lesznek a zsákmánya, amiért életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért”. (Iz 53,10-12) „Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott.” (53,3-4)

A Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

207

12. Egészen új típusú gondolkodás a Szenvedésről Mindabból, amit eddig a szenvedésről elmondtunk, csak arra következtethetünk, hogy a megváltás az ördögi fogságból emberi erővel lehetetlen. Nem azért, mert Isten ereje korlátozott lenne, és a sátán kinőtte magát Isten egyenrangú ellenségévé. Isten örök és végtelen ereje értelmességben, mindenhatóságban meg sem közelíthető semmilyen teremtmény részéről. Az ördög hazugsága nyomán az ember Istent legnagyobb mélységében bántotta meg. Isten végtelen szerető Atyának mutatkozott és bizonyult az ember iránt teremtményei közül. A látható világ legmagasabb rendű teremtményévé tette, de már kezdettől fogva a mennyország örökösévé fogadta. A lelkéhez ezért teremtette hozzá azonnal a megszentelő kegyelmet. Megtette a föld és minden rajta lévő érték urává. A földi élet értékeit úgy adta neki, hogy szabadon tudja ajándékozni elsősorban a házastársának, majd kettejük közös szeretet-gyümölcsének, a gyermekeiknek. Megparancsolta nekik, hogy mindenüket osszák meg másokkal is: ahogyan Isten teszi: Mindent közreműködtet azok javára, akiket-amiket alkotott. „Szeretet az Isten, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad.” (1Jn 4,16) Isten úgy rendelkezett, hogy az emberpárok legféltettebb kincse a gyermekük legyen, ezért megadta nekik, azt a lehetőséget is, hogy amikor szerelmük gyümölcseként gyermekeik testi létét elindítják, Isten nemcsak azonnal megteremti hozzá az éltető lelket, felruházva az értelemmel és akarattal, hanem mintegy jogos örökséget, jussot, azonnal megadja lelkükbe a megszentelő kegyelmet is. Ezzel minden új magzatot gyermekévé fogadott. Elkészítette számukra a helyet a mennyországban is. (Mt 25,34) A mennyei élet tehát eredeti ajándék volt. Ennek a menyei boldogságnak pedig olyan intenzitást biztosított az Isten, amen�nyit az ember földre lépésétől földi élete végéig mások boldogításával kiérdemelt. Isten azt is örök ajándékul szánta az embereknek, hogy egyszülött Fiával minden teremtmény közül az emberi nem természetét vetette fel, hogy így az ő emberi természetéből a lelke legyen minden emberi lélek és minden angyal őstípusa, emberi teste pedig minden anyagi lété. Ezért az ősbűn iszonyatos sértés volt Isten végtelen szeretete ellen, amit akármivel nem lehetett jóvátenni. Az emberek lépésről lépésre távolodtak Istentől. A bűn szomorú krónikája lett az emberi sors. Ezért nem kell szörnyülködA Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

208

nünk, amikor az Ószövetséget böngésszük, és keressük: mi az a megváltás? Ki fizet váltságdíjat? Mennyit? Kinek? Nem Isten fizet, nem ő a károkozó. Az ördög, minden bűn kezdeményezője, nem akar jóvátenni semmit, nem ismeri a szeretet fogalmát. Az isteni igazságosság egyenértékű jóvátételt követel. Ezt csak ember adhatja önmagáért vagy nemzetéért. Csak olyan ember adhatja, akinek nagyobb tekintélye, méltósága van, mint amit az emberség jelent. Tehát a mi megfizető Jóakarónk csak Istenember lehet. Ő a Fiú, aki mindig a házban marad, hiszen isteni születése ezt garantálja. Vállalnia kell, hogy olyan lesz, mint akit mégis elüldöznek, hogy ennek eltűrése, vállalása méltó fizetség legyen az isteni Igazságosságnak a sértésekért. A világ legelső szülöttje, Kain, kicsalja öccsét, Ábelt az apai házból és odakint agyon veri. A Fiú önként száll le az égből, kiszolgáltatja magát a gonosz öldöklőknek. Ezt a parancsot adja a tanítványainak is: „Senki sem szeret jobban, mint aki életét adja barátaiért”. (Jn 15,13) „Ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymást.” (17) Az akkori hivatalos zsidó vezetők nem értették meg. A pogány népek vezetői még gyűlölték Jézust, ennek jeléül üldözték és százával ölték a tanítványait. Akkor kezdték megszeretni, amikor már visszament Atyjához.

13. Jézus, a Fájdalmak embere Üdvözítőnk Atyjának engedelmeskedve Dávid király füle hallására mondta a mennyben: „Te nem kívánsz véres- vagy ételáldozatot, de megnyitottad fülem a hallásra. Nem követelsz égő- és engesztelő áldozatot, így szólok hát hozzád: Lásd, itt vagyok! A könyvtekercsben rólam írták, hogy teljesítsem akaratod. Parancsod, Istenem, örömmel tölti el szívemet”. (Zsolt 40,7-9) Ez a válasz a végtelen Szeretetnek földre küldő parancsára, az emberiség megváltására. Ezer év múlva aztán elérkezett az idő, hogy az Ige testté legyen: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel. Az Ige volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalA Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

209

mat adott, hogy Isten gyermekei legyenek”. (1,1-5. 9-12) Mivel pedig az Ige Isten volt, együtt élvezhette a végtelen nagy isteni Szeretet az Atyával és a Szentlélekkel, most, hogy emberré lett, meg akarta ízlelni, milyen az az édesanyás szeretet, amely ilyen külön legesen nyilvánul meg: nemcsak adja a szeretet gyönyörű tényeit, de a legszebb szeretet tényeként testével, lelkével burkolja be önmagába a szinte láthatatlan magzatot. Ezt a boldog magzati és csecsemő létet kérte és vette igénybe azért a megfizethetetlen sok jóért, amit az emberiségnek nyújtott megváltói szolgálatával. Amikor elkezdte három éves nyilvános messiási működését, legfőbb tevékenysége a tanítás és a gyógyítás lett. A tanítás nem mások munkájának bírálata volt, hanem az ószövetségi Szentírás felhasználása, az írástudói túlzások javítása és a magyarázatok segítségével a hallgatók számára minél érthetőbbé tétele.”Bizony, bizony mondom neked, arról beszélünk, amit tudunk, s arról tanúskodunk, amit láttunk, mégsem fogadjátok el tanúságtételünket. Ha földi dolgokról beszélek, s azt sem hiszitek, hogy fogjátok hinni, ha majd mennyei dolgokról beszélek. Senki sem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből: az Emberfia, aki a mennybe van.” (Jn 3,1-13) A tanítása közvetlen tudást közöl, hisz Isteni Személy, aki emberi eszével is mindent tud, ami a messiási küldetésével összefügg. Az Anyaszentegyház tanítja, hogy Jézus emberi lelke és emberi értelme megteremtése pillanatától birtokolta a boldogító Istenlátást is. Emberi lelke minden emberi szenvedésre érzékenyen reagált. A két idősebb vak férfit szemmel tartotta már a tizenkét éve vérfolyásos asszony meggyógyulásakor, maga után vonzotta Jairus házába, amikor feltámasztotta halottaiból a kislányt, megvárta, hogy merjék kérni látásuk visszaadását. (Mt 9,18-31) Gyászolja Keresztelő Jánost (14,13), megszánja a tízezres tömeg betegeit (14), jól lakatja az éhes tábort a csodálatos kenyérszaporítással. Amikor jó barátja, Lázár megbetegedett nem mehetett meggyógyítani, mert nagyobb csodával kellett visszahoznia a sírból negyednapos halottként. Nemcsak Lázár húgai, hanem mások is megbotránkoztak ezen. Jézus azonban engedelmes volt mindhalálig, a kereszthalálig.

A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

210

14. Jézus legyőzött minden szenvedést Érdekes problémának tűnt számomra fiatal koromban Keresztelő János a nagy böjtölő, a tudatos messiási előfutár, aki harminc éves koráig szigorú aszkéta életet élt, és akit nem ragadott meg az emberek iránta tanúsított nagyrabecsülése. Elhárította a felajánlott, megelőlegezett messiási címet. Különösen Szent János apostol és evangélista bámulta őt prófétai küldetéséért, ahogy kemény alázattal tett többször is vallomást: Nem én vagyok a Messiás! Amikor a Szentháromság első megnyilatkozása végképpen igazolta Jézust előfutára előtt, a negyvennapos böjt és a sátán három síkon is merész kísértése után visszasétált János működési helyére, első tanítványait éppen az ő rajongói közül választotta. Az útjaik aztán szétváltak. Keresztelő Szent János hamarosan Heródes Agrippa börtönébe került, és egy nagyravágyó asszony bosszújaként Heródes börtönében lelte halálát. Előtte azonban még kapott tanítványai látogatása kapcsán egy csodálatos krisztusi dicséretet. Ennek első fele János küldetésének abszolút biztos jóváhagyása volt: „Menjetek és adjátok tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem botránkozik rajtam. Amikor azok (János tanítványai) elmentek, Jézus Jánosról kezdett beszélni a tömegnek: Mit mentetek ki látni a pusztába? Széltől lengetett nádat? Vagy mit mentetek ki látni? Finom ruhába öltözött embert? Aki finom ruhában jár, királyi palotában lakik. Miért mentetek ki? Prófétát látni. Igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobbat. Ő az, akiről az Írás szól: Nézd, íme, elküldöm követemet előtted, hogy előkészítse utadat. Bizony mondom nektek: asszonyok szülöttei közt nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki a mennyek országában a legkisebb, az nagyobb nála. A mennyek országa Keresztelő János idejétől mindmáig erőszakot szenved, az erőszakosok szerzik meg. A próféták és a törvény mind ezt jövendölték. S ha tudni akarjátok, ő Illés, akinek el kell jönnie”. (Mt 11,4-15) Jézus az igazságot mondja, hogy nemcsak Ő, hanem mindenki, aki hisz őbenne, nagyobb Keresztelő Jánosnál. Ezt az egész Ószövetségnek is tudomásul kell vennie. Érzi azt is, hogy János okosan ítéli meg küldetését: Ő nagyobb Mózesnél, Dávidnál, Illésnél is: de ezek mind egy egészen egyedi elbírálás szerint ítélendők: igen fontos A Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

211

előkészítője mindegyikük a messiási országnak, de annak még nem tagjai. Jézus csak az utolsó vacsorán köti meg az „új és örök szövetséget a saját vérében.” (Lk 22,20) Másnap mindenkiért meghal, aki hisz neki és megkeresztelkedik a Szentháromság nevében, az azonnal tagja lesz Jézus érdemeiért az Isten új és örök országának. Csak Jézus édesanyja, a Boldogságos Szűz Mária kivétel: Ő Fia érdemeiért lelke teremtésének pillanatában előre megkapta a megszentelő kegyelmet, de neki is Fia miatt adatott ez a kiváltság (előre kiváltott, megváltott). Fia megtestesülése pillanatában neki ezt már tételesen ki kell mondania: „íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” (Lk 1,28-38) Keresztelő Szent János az Ószövetség legnagyobbja, mert szigorú felkészülése és előfutári érdemein kívül hat hónapos magzati korban ő is megkapta Jézustól a megszentelő kegyelmet Mária látogatása alkalmával, amit az anyaméhben örömtáncával jelzett, és édesanyja kegyelemtől megvilágosított szavai is ezt igazolják. Rajta kívül ilyen kegyelmet sem kapott senki az Ószövetség idején. (1,39-45)

15. Jézus legyőzött minden szenvedést Jézus tanítványokat választott, hogy készítsék elő az útjait, és megadta nekik is a szükséges hatalmat a legfontosabb segítségekhez: „Ezt a tizenkettőt küldte Jézus (Mt 10,2-4) A pogányokhoz vivő utakra ne térjetek rá, a szamáriaiak városaiba ne menjetek be! Forduljatok inkább Izrael házának elveszett juhaihoz! Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa! A betegeket gyógyítsátok meg, a halottakat támasszátok fel, a leprásokat tisztítsátok meg, ördögöket űzzetek ki! Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok”. (5-8) A szenvedéseknek minden testi és lelki fajtáját nem csak személyesen gyógyítja, hanem a frissen választott tanítványainak hatalmat ad át erre is. Előre jelzi ezzel, hogy küldetése végső győzelme a hatalmas szeretetéből forrásozik. Előre jelzi, hogy mint az Úr Szolgája minden adósságunkat kizárólag Ő veszi magára, hogy ezzel kiváltson, megváltson bennünket.„Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott Isten, és akit megalázott”. (Iz 53,4) Máté ezt formálisan is megerősíti, megőrzi evangéliumában: „Amikor beesteledett, sok ördögtől megszállt embert A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

212

vittek hozz. Szavával kiűzte a gonosz lelkeket, és mind meggyógyította a betegeket, hogy beteljesedjen Izajás jövendölése: Magára vállalta bajainkat és hordozta betegségeinket”. (Mt 8,16-17) A tanítványainak mennybemenetele után is biztosította ezt a hatalmat: Péter a templom Ékes kapujában meggyógyított egy béna lábú férfit. A csodálkozó tömegnek Péter nyíltan megmondta, hogy ezt ő az Úr Jézus erejével művelte rajta. (ApCsel 3) Jézus boldogító lehetőségnek láttatja a szenvedést. Jézus meghalt értünk, és a megváltás érvényes bizonyítékaként harmadnapra feltámadt ebből a halálból. A halált ezek után nem szüntette meg, csak a világ végén oldja fel az Isten atyja törvényét, amelyet az ősbűn elkövetése után rendelt el. Akkor az üdvözültek a lelkükkel egyesült feltámadt testüket viszik magukkal a mennyországba, a kárhozott lelkek pedig a feltámadt testüket a kárhozatba viszik magukkal. Az élet és halál ura egyedül Isten. Jézus ezt a tényt, és a halálra való készenlét szükségességét két akkoriban történt váratlan eseménnyel világította meg. A római helytartó a jeruzsálemi templomban váratlan rohammal megöletett áldozat bemutatása közben néhány galileai zsidót. A másik eset pedig a siloámi torony váratlan ledőlése volt. Tizennyolc ember halt meg hirtelen.(Lk 13,1-5) Isten vigasztalása enyhít az igazak szomorúságán. Jézus is éppen akkor érkezett Naimba, amikor egy özvegyasszony egyetlen fiát kísérték a temetőbe. Vigasztalása a föltámasztás volt. (Lk 7,11-17) Jairust és feleségét tizenkét éves leányuk feltámasztásával vigasztalta meg. (8,49-56) Jézus a végső vigasztalást szolgái javára íratja le: „Ezek a nagy szorongatásból jöttek, ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében. Ezért állnak Isten trónja előtt, s szolgálnak neki a templomában. A trónon ülő közöttük lakozik. Nem éheznek, nem szomjaznak többé, a nap nem égeti többé őket. sem más fajta hőség, mert a Bárány, aki a trón közepén áll, legelteti és élő vizek forrásához tereli őket, az Isten pedig letöröl a szemükről minden kön�nyet”. (Jel 7,14-17) „Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak.” (21,4) Lázár mellett szólt Jézus: „Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia”. (Jn 11,4)

A Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

213

16. Az Emberfia szenvedése Az Ó- és az Újszövetség szövegeiből igyekeztem a szenvedésről minden isteni megnyilatkozást összegyűjteni. Az Ószövetség embere nehezen értette meg a szenvedést, mert ezekben a megállapításokban elsődlegesen a bűnök büntetését látta. A titok lassan kezdett megvilágosodni: a szenvedés a bűn miatt jött a világra, ezért a bűnökért kellett szenvednie az emberiségnek. A bűnöket emberi erővel megszüntetni nem lehet, az ember semmivel nem kényszerítheti Istent, hogy ezt megtegye. Ha az összes ember egy akarattal vezekelve szenvedne, akkor sem kapná meg bűnei bocsánatát. Az Isten bántása csak a vele egyenrangú személyengesztelő cselekedetével nyerhet bocsánatot. Még az Istentől rendelt ószövetségi áldozatok sem töröltek el egyetlen bűnt sem: „Te nem kívánsz véres vagy ételáldozatot, de megnyitottad fülem a hallásra. Nem követelsz égő- és engesztelő áldozatot, így szólok hát hozzád: Lásd, itt vagyok. A könyvtekercsben rólam írták, hogy teljesítsem akaratod. Parancsod, Istenem, örömmel tölti el szívemet.” (Zsolt 40,7-9) Ezer évvel megtestesülése előtt így beszélgetett a Fiúisten Atyjával a mennyországban. Az Úr akarta, hogy ezt a beszédet hallja Dávid a nemes ős és tanulja meg a világtörténelem, hogy a megígért Megváltó lejött a földre, mert isteni Személye, emberteste szenvedésével és halálával meg tudja fizetni az isteni igazságosságnak a nagy tartozást. Amikor egy zalai falu plébánosként a húsvéti áldoztatás során beléptem egyik filiám harangláb mellett épült házába, közel háromezer éves hittel találtam magam szemben. Idős asszony fogad, és majdnem teljesen süket és vak édesanyja fülébe kiáltotta bele: Megjött a plébános úr! Erre fekete ruhák közül egy szívből jövő erős, hitvalló könyörgés-özön kezdett áradni: „Dávid Fia, könyörülj rajtam!” (Mt 20,30) A két jerikói vak és az idős asszony hite erős forrásként táplálja bennem szüleim drága hitét és szeretetét, amíg az egykor nagy hitű Európa hite hamvadni látszik. A bűnökért járó szenvedés váltságdíjat Megváltó Jézusunk az isteni igazságosságnak egyedül fizette meg az egész emberiség nevében, ahogy már Izajás próféta is megmondta: „Magam tapostam a sajtót, népemből senki sem volt velem”. (Iz 63,3) „Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis Istentől A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

214

megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott”. (53,3-4) Egy holdkóros fiú édesapja Jézushoz könyörög a fiáért: „Uram, könyörülj fiamon! Holdkóros szegény és sokat szenved. Hol tűzbe esik, hol meg vízbe. Elhoztam tanítványaidhoz, de ők nem tudták meggyógyítani. Jézus így válaszolt: Hitelen és romlott nemzedék! Meddig kell még veletek maradnom? Meddig tűrjelek benneteket? Hozzátok ide! Jézus ráparancsolt s az ördög kiment belőle. A gyerek azonnal meggyógyult”. (Mt 17,15-18) Jézus a hitetlenség és romlottság miatt szenved. Szenved, mert az emberek „viperák fajzatai”, alattomos, mérges kígyók (12,34). Övéi nem fogadták be: (Jn 1,11), pedig Mózesnél sokkal fontosabb küldötte volt Jézus, az Atya Egyszülötte.

17. Az agónia I. Jézus megkezdte megváltói szenvedéseit. Azokat a gyötrelmeket, amelyeket nem ragyog be egy csipet érzékelhető boldogság sem. Elérkezett annak az ideje, amikor a csalódások előfutamai a fizikai és lelki fájdalmak vigasztalanul ömlő árvizének. A szenvedés hetét a Betfagétól induló felvonulás nyitotta meg (Betfagé arám fügeháza, fügét termő hely. Kis helység, tanya Jeruzsálem közelében, az Olajfák hegyének keleti lejtőjén (Mk 11,1; Mt 21,1; Lk 19,29) Az evangéliumok Jézus jeruzsálemi bevonulásának leírásakor említik Betániával együtt.) Két tanítványt küldött az erdőszélre, hogy az öröktől fogva odarendelt szamárcsikót hozzák el. A királyok lóháton, de legalább öszvéren ülve vonultak harcba is, ünnepelni is. Jézus nem vett fel díszruhát, nem is volt ilyen öltözéke, és egy akart lenni a sok ezer között. Mindenki, tudta, hogy ezt a ruhát az Édesanyja varrta fia messiási dísz köntösének. Felült a szamárcsikóra, „amelyen még nem ült ember”. (Lk 19,30) Ez azt jelentette, hogy nem volt betanítva az ember hordozására, de azt is, hogy nem állt még senki emberfia szolgálatában. Ez a nap ünnepélyes bevonulás Jeruzsálembe, nagy ünnepként indult. A nép rohant, hogy részt vehessen JÉZUS dicsőségében. Mindenki kezében friss zöld pálmaág, vagy bimbós, virágos gallyak. Amikor pedig átértek az Olajfákhegyén, a nép mondani, énekelni, harsogni kezdte: „Áldott az Úr nevében érkező király!” „Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban!” (38) „A tömegből néhány farizeus azt mondta neki: Mester, hallgattasd el taA Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

215

nítványaidat! Mondom nektek, felelte, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni.” (39-40) Jézus amint leérkezett a hegy jó kilátást nyújtó tisztásához, megállt. Nézte a várost és megsiratta: „Bárcsak te is felismernéd – mondta – legalább ezen a napon, ami békeségedre volna. De el van rejtve szemed elől. Jönnek napok, amikor sánccal vesz körül ellenséged, bekerít, és mindenfelől ostromol. Eltipornak gyermekeiddel együtt, akik falaid közt élnek, és nem hagynak enned követ kövön. mert nem ismerted föl látogatásod idejét”. (42-44) Amint beérkeztek a városba, Jézus „bement a templomba, és kiűzte onnan a kereskedőket. Írva van, mondta nekik, házam az imádság háza, ti pedig rablók barlangjává tettétek.” (45-46) A szenvedtetés legszörnyűbb szakaszának kezdetéig minden nap bement a templomba és ott tanította a jámbor embereket. Itt még adatott számára némi vigasz, hogy vannak, akik igénylik okosságát és szeretetét. Jézus pedig így fogalmazza meg helyzetét: „Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre. Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya. Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet! Erre szózat hallatszott az égből: Megdicsőítettem, és ezután is megdicsőítem. A nép, amely ott ácsorgott, ennek hallatára azt gondolta: hogy mennydörgött. Mások így vélekedtek: Angyal beszélt vele. Jézus megmagyarázta nekik: Nem miattam hallatszott ez a szózat, hanem miattatok. Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én meg, ha majd felmagasztaltatom a földről, mindeneket magamhoz vonzok. Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal hal meg. Amíg veletek van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek. Ezeket mondta Jézus, azután elment, és többé nem mutatkozott.” (Jn 12,23-36)

18. Az agónia II. Jézus tele van gyötrelemmel. A virágvasárnapi bevonulás Jeruzsálembe a lelkes ünneplés ellenére is sok szenvedést rejt az Úr szívébe. A hozsanA Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

216

názó hívők szíve tele nagy reménnyel: JÉZUS most megmutatja az egész világnak, a múltból és jövőből álló emberi történelemnek azt a dicsőséget, amit az Atya ígért neki a világ teremtésekor: Fiam, vedd majd istenséged mellé második természetednek az emberi természetet. Ezt majd hozzákapcsolod Isteni személyed fősége alatt istenségeddel, és így te leszel az isteni ragyogás a teremtendő emberi lelkeken és angyali természeten, mint ős-típus, emberi tested pedig a mérhetetlen csillagvilág anyagának ős-típusa. Amikor pedig ténylegesen megtestesülsz, az egész világ összegyűlik és örömmámorban köszönti ős típusát. Ezt az emberek őslázadása, ősbűne megakadályozta. Az örömünnep három-négy pásztornak ünnepe lett a vétektől mentes mennyei angyalok seregén kívül. Mert a bűn által Istenével szembefordított embereket előbb újra Isten gyermekeivé kell tenni, az pedig a Te nagylelkű szenvedésed után válik lehetségessé. Ez az ünnep pedig még nem az egész emberiség általános hódolatát jeleníti meg. A tömegben alig észrevehető néhány zsidó vezető farizeus ijedten furakodik melléd: Uram, ne engedd e hangos hozsannázást, mert a római őrség nyakunkra zúdulhat a fellegvárból! Pedig milyen gyönyörű élmény lenne itt most elénekelni Dávid király költeményét, a 110. zsoltárt: „Azt mondta az Úr az én Uramnak: Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul! Az Úr kinyújtja hatalmas jogarod Sionból, uralkodj ellenségeid közepette! Születésed óta tiéd a királyi méltóság a szent hegyen, anyád méhétől kezdve, ifjúságod hajnala óta. Az Úr megesküdött, és nem bánja meg: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint”. (Zsolt 110,1-4) Ám ehelyett az ezer éves himnusz helyett csak Szent János evangélista írása kerülhetett ide a zsoltár közepére: „Jóllehet ennyi csodát tett a szemük láttára, mégsem hittek benne. Így beteljesedett Izajás próféta jövendölése. Uram, ki hitt a szavunknak, és az Úr ereje ki előtt vált nyilvánvalóvá?” (Iz 53,1) Nem tudtak hinni, amint Izajás ezt is megjövendölte: Szemüket elvakította, szívüket megkeményítette, hogy ne lássanak a szemükkel, és ne értsenek a szívükkel, nehogy megtérjenek, és meggyógyítsam őket.” (Iz 6,10) Ennek ellenére „még a tanács tagjai közül is sokan hittek benne, de a farizeusok miatt nem vallották be, nehogy kizárják őket a zsinagógából”. (Jn 12,37-42) János evangéliuma igen sok fontos tanítást közöl a Mestertől az utolsó vacsora keretében (13-17 fejezet), csak az Eukarisztiáról nem beszél. Az első esemény nála a tanítványok lábának megmosása. Az Úr és Isten Jézus megteszi azt, amit előbb Simon farizeus nem tett meg JéA Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

217

zussal, mert az a rabszolgák dolga volt. Jézus ezzel arra tanítja apostolait, hogy Isten nemcsak a mérhetetlen csillagvilágot és mennyországot teremt, fenntart és igazgat, hanem az egyszerű nép fiainak poros lábát is megmossa. Miért tette? Mert be akarta vésni apostolai memóriájába, hogy minden emberen gyakorolniuk kell a szeretet parancsát, haszon nélkül is. Tanítja a nagy igazságokat, mert azokat csorbítatlanul vallaniuk kell egész földi életükben. Az önzetlen szeretet a földi élet egyetlen nagy lehetősége, hogy kincset gyűjtsünk a mennyországra, az örök életre. Ezért az Úr a zsidóknak fogalmazott felebaráti szeretet-parancsot. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” felemeli. „Szeressétek egymást, ahogyan én, szeretlek titeket!” (Jn 13,34)

19. Az agónia III. A búcsúzó Jézus gondja, hogy vajon a krisztusi tanítás alapjait jobban értik-e apostolai, mint a kezdet kezdetén, amikor meghívta őket? Ezért a búcsúzás alkalmával az igazság és a szeretet a vacsorai beszélgetés főtémája. A felebaráti szeretet krisztusi újrafogalmazása azzal kap végleges hangsúlyt, hogy saját megváltó szenvedését idézi: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) Aztán megismétli több ízben az Atya szeretetét, amelyet már működése kezdetén így fogalmazott meg Nikodémusnak: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”. (Jn 3,16) A szeretetnek erőforrása az Atya. Különlegesen fájdalmas, hogy a tökéletes szeretetét nem értik még azok sem, akik abban részesültek. Péter apostol kapta a legnagyobb kitüntetést: ő lesz Jézus jövendő Egyházának a sziklaalapja. Neki adta bizalmas kinyilatkoztatását az Isten atya, ő kapja meg a mennyország kulcsait, valamint a bűnök feloldozására a főhatalmat. Mert annyira szereti Jézust, hogy meg akarja menteni a szenvedésektől, próbálja visszatartani. Jézusnak meg kell őt feddenie ezért. (Mt 16,16-23) Ha ez nem lehetséges, akkor követi a halálba: „Miért ne követhetnélek már most? Életemet adom érted. Jézus leintette: Életedet adod értem? Bizony, bizony mondom neked: Mire megszólal a kakas, háromszor megtagadsz”. (Jn 13,37-38) A vacsora alatt Jézus fájó szívvel arra gondolt, hogy az emberek bűneinek bocsánatáért vállalnia kellett a megváltó A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

218

szenvedéseket. Irántunk való szeretetből teszi meg, de hogy ezt az egyik apostolának pénzéhes árulása teszi lehetővé, csak fájdalommal tudja elviselni: „E szavak után Jézusnak mélyen megrendült a lelke, s megerősítette: Bizony, mondom nektek: Egyikőtök elárul”. Erre a tanítványok egymásra néztek, mert nem tudták, melyikükről mondta. A tanítványok közül az egyik, akit kedvelt Jézus, az asztalnál Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki és kérte: Kérdezd meg, kiről beszél? Erre Jézus keblére hajolt és megkérdezte: Uram, ki az? Jézus így felelt: Az, akinek a bemártott falatot adom. Ezzel bemártotta a falatot, fogta, és az áruló Júdásnak nyújtotta, az iskarióti Simon fiának. A falat után rögtön belészállt a sátán. Jézus csak ennyit mondott neki: Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb! De az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta neki”. (21-28) Jézust bántja, hogy tanítványait gyűlöli a világ. Erről így beszélt nekik: „Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ. Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tieteket is megtartják. S ezt mind az én nevemért teszik veletek, mert nem ismerik azt, aki küldött engem. Ha nem jöttem és nem tanítottam volna őket, nem volna bűnük. De így sincs mentségük bűneikre. Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli. Ha nem vittem volna végbe olyan tetteket közöttük, amilyeneket senki más nem vitt végbe, nem volna bűnük. De látták ezeket, és mégis gyűlölnek engem is. Atyámat is. Mert teljesednie kell a törvényükben olvasható jövendölésnek: Ok nélkül gyűlöltek. Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam!” (Jn 15,18-27)

20. Az agónia IV. „Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek!” (Jn 14,1) Jézus tudja, hogy apostolai nem értik mi történik körülöttük. Jézus egész nyilvános működése alatt hangoztatta, hogy nem magától jött a földre, hanem az Atya Isten küldte, hogy váltsa meg a viA Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

219

lágot, az összes ember nevében fizesse meg a világtörténelem múltjában élt emberek bűneiért járó büntetéseket. Nemcsak a már megtörtént sértésekért kellett fizetnie az összegyűlt emberi bűn-adósságot, hanem az akkori jelenért, sőt a világ végéig tartó emberi nagy és kis bűnökért is. Az apostolok ismerték az Ószövetség egyéni és közösségi bűneinek egy részét (ősbűn, vízözön, Bábel, Szodoma és Gomorra, Kánaán hét népe, Izrael és Júda pusztulása). Hallottak Jézustól a szívtelen gazdaggal kapcsolatosan a pokol borzalmairól. Hallottak arról is, hogy aki bűnbánatot tartott ebben az időszakban, annak előre beszámította Isten a Megváltó szenvedéseit, és hogy a feltámadása után vele együtt mennek a mennyországba. „Higgyetek az Istenben! Higgyetek bennem is!” Jézus az Atya ígérete szerint jött el. Fölkészült a szenvedésre és a halálra. Elmondta az erre vonatkozó három próféciáját, bár nem igazán hittek ezekben, de Jézus kéri újra: Bennem is higgyetek. Higgyétek, hogy most én nem tűnök el a világtörténelemből, nem hagylak benneteket cserben. „Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hisz ismeritek oda az utat, ahová megyek”. (2-4) A hallgatók számára itt a hit feltételei nem elég tiszták, ketten is jelentkeznek kérdéssel: „Uram, nem tudjuk, hová mégy, hát hogyan ismerhetnénk az utat? – kérdezte Tamás. Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek, de mostantól fogva ismeritek és látjátok”. (5-7) „Erre Fülöp kérte: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk. Már oly régóta veletek vagyok, felelte Jézus, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogy mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, s a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van. Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok s az Atya bennem. Ha másképpen nem, legalább a tetteimért higgyétek”. (8-11) Ezek után Jézus megígéri tanítványainak a Szentlelket: „Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat, én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót a nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja, és nem ismeri. De ti ismeritek, mert bennetek van, és bennetek marad”. (15-18) „A Vigasztaló, a SzentléA Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

220

lek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek”. (26) Még egy igen fontos közlése van akkor hozzánk: „Én vagyok az igazi szőlőtő, s Atyám szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam, azt pedig, amely terem, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok hát bennem, s akkor én is bennetek maradok. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt”. (15,1-4. 16) Ez a maradandó gyümölcs az önzetlen szeretetszolgálat. „Ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymást!” (17)

21. Az utolsó vacsora az Ószövetség befejezése, az Újszövetség megkötése Izrael fiai négyszázharminc évig éltek Egyiptomban. Ez alatt az idő alatt Izrael, Ábrahám Jákob nevű unokája és hetventagú családja gyarapodott. A hadra fogható férfiak mintegy hatszázezren voltak. Ebben az utolsó időben Ábrahám, Izsák és Jákob Istene engedte, hogy a fáraó kemény kézzel bánjék velük. Így könnyebben elszakadtak a gazdag Egyiptomtól, ahol rabszolgaként kezelték őket. Isten kilenc kemény csapással sújtotta Egyiptomot, hogy a fáraót engedelmességre szorítsa. A tízedik csapás volt a kényszerítő erő. A tavaszi hónap, amelyet előbb Abib-nak (kalász) neveztek, évkezdő hónap volt. 10-én egy egyéves, hibátlan hímbárányt vett a család. 14-én kellett levágni, csontjait nem volt szabad törni, hanem az állatot egészben kellett megsütni. A családok a bárány vérével megkenték az utcai bejárati ajtó keretét, hogy az éjféli nagy csapás angyala lássa, ez a ház izraelita családé, az elsőszülött fiút nem volt szabad bántani. Az egyiptomiak házaiban azonban pillanatok alatt meghaltak az elsőszülött fiúk, férfiak. A vacsoraasztalt abrosszal leterítették. Rátették tálon a sült bárányt, melléje kovásztalan, tenyérnyi nagyságú kenyereket, keserű salátát. Három borral és kevés vízzel teli kelyhet is készítettek az asztalra. A család körülállta az asztalt. A családfő imát mondott, elbeszélte Isten parancsát. Majd az előírásoknak megfelelően fogyasztották el EgyiptomA Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

221

ban a szabadulás első örömlakomájaként, később pedig otthonaikban emlékvacsoraként 1250+33 éven át. Amikor elérkezett a megváltás ideje, Jézus már Jeruzsálem környékén tartózkodott. Úgy tervezte a Gondviselés, hogy ebben az évben legyen vége az Ószövetségnek, és kezdődjék el az Új, az örök szövetség. A galileai zsidók ebben az évben a hét csütörtökén este tartották az emlékvacsorát, a júdeaiak viszont pénteken. Jézus tehát csütörtöki napon beszélte meg a fogságból való kiszabadulás emlékvacsoráját. Mivel neki Jeruzsálemben nem volt háza, termet kellett keresnie. Erre kérdeztek rá a tanítványai csütörtök reggel: „Mi a szándékod? Hová menjünk, hogy megtegyük az előkészületeket a húsvéti bárány elköltéséhez? Erre elküldte két tanítványát: Menjetek a városba! – mondta. – Ott találkoztok egy vizeskorsót vivő emberrel. Szegődjetek a nyomába, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezteti, hol van az a terem, ahol a húsvéti bárányt tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő majd mutat nektek egy vánkosokkal berendezett tágas emeleti helyiséget. Ott készítsétek el.” A tanítványok elmentek, s városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta, s el is készítették a húsvéti vacsorát”. (Mk 14,12-16) Emmerich Katalin látomásában az hangzik el, hogy a harmadik kehely rokoni körből került az asztalra. A látnok úgy említi, hogy a harmadik boros kehely kétezer éves, Ábrahám korából való, és Melkizedek kezében volt a két szent ember találkozásakor. Melkizedek az élő Isten főpapja volt, kenyeret és bort áldozott a Magasságbeli Istennek, és a zsoltáros Jézust így szólítja meg: „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint”. (Zsolt 110,4)

22. Az utolsó vacsora. Jézus letelepszik a terített asztal mellé Nagycsütörtök délután Jézus megérkezett ahhoz a házhoz, ahol az ismerőse lakott. Az előkészítéssel megbízott tanítványok mindent az évezredes szokásnak megfelelően végeztek el. Az Úr lelkében a körülötte levő nyüzsgésben egy élmény elevenedik meg, amikor magányából megérkezik tanítványaihoz. Közeledve látja, egy édesapa elkínzott fiát öleli, a tanítványok mozdulatai tehetetlenségükről árulkodnak. Az apa felpillant az útra, A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

222

amelyen Jézusnak érkezik. „Térdre hullott előtte, s kérte: Uram, könyörülj fiamon! Holdkóros szegény és sokat szenved. Hol tűzbe esik, hol meg a vízbe. Elhoztam tanítványaidhoz, de ők nem tudták meggyógyítani. Jézus így válaszolt: Hitetlen és romlott nemzedék! Meddig kell még veletek maradnom? Meddig tűrjelek benneteket? Hozzátok ide! Jézus ráparancsolt, s az ördög kiment belőle. A gyerek azonnal meggyógyult.” (Mt 17,14b-18) Jézust magányából a vacsora asztalához invitálják: Uram minden kész, a vacsoracsillag felragyogott. Üljünk asztalhoz. Jézus rábólintott. Eddig kellett várnia, hogy befejezze a művet, amit az Atya rábízott. Jézus előtt a szokások szerint egyben megsütött bárány teste. Ilyenné kell lennem, hogy beteljék az én áldozatom. Jézus mindent elmond, amit Mózes Isten parancsára leíratott. Mindenki megilletődve fogyasztja a neki jutott bárányszeletet és a kovásztalanul megsütött kenyeret. A bárányhús elfogyott, a kenyérből bőségesen maradt. Az ószövetség kenyere türelemmel várakozik. Valaminek történnie kell. Az első csodálatos kenyérszaporítás után Jézust a kafarnaumi zsinagógába találták meg a túlsó tópartról utána jövő férfiak. Ajkukról ömlik a köszönet, árad az újabb nagy kegybe vetett remény: „Atyáink mannát ettek a pusztában, amin az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni. Jézus erre azt mondta (ekkor): „Bizony, mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak.” Erre így szóltak hozzá: „Urunk adj nekünk mindig ebből a kenyérből!” Én vagyok az élet kenyere! Felelte Jézus. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha. De megmondtam, hogy bár láttok, mégsem hisztek.” (Jn 6,31-36) Jézus Kafarnaumban nem a mezőn termett búzából készült kenyeret adott az akkori zsidóknak és a munka nélkül szerezhető ingyen élelemre áhítozó tömegnek. Ennél sokkal többet érő élő kenyeret kínál nekik: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg őbenne!” (56) Jézus előre megmagyarázta ezt és a „hogyant” most megmutatja: az üres húsos tál mellett ott áll egy kis halom kovásztalan búzakenyér. „Ebből egyet megfogott, felemelte, megmutatta, hogy mi az, amit fog, és elmondta, mi lesz belőle az ő parancsára. Most a kenyeret vette a kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre. (Lk 22,19) Mi hangzott el? Jézus parancsa: „Ez az én testem.” Amit kimond megválA Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

223

toztatatlan igazság. A kenyér halom kenyér marad. Jézus testévé a kenyér lényege, ami azt a darab ennivalót kenyérré tette, az már Jézus Teste. Az alak, a súly, az íz, minden más, marad olyan, amilyen volt.

23. Jézus Vére Mivel Jézus a családfő, az ősi szertartásrend ismertetése, imádságok kezdése, vezetése az Ő tiszte. Miután Jézus egy kovásztalan kenyeret átváltoztatott elsődlegesen saját élő testévé, és apostolainak átadva ők törtek belőle és megáldoztak, egyesültek Urukkal. Megértették a kafarnaumi zsinagógai nagy vitából, hogy Jézus nem a testet erősítő, tápláló gyomornak szánt erőforrást készít elő. Már Kafarnaumban megtanulhatták, hogy az a kenyér, amit Jézus majd adni szándékozik nekik és a világtörténelem minden korszakában élő későbbi embereknek is, a lélek étele lesz, vagyis a lélek tápláléka. Jézus Teste, egész emberi természete szorosan, elszakíthatatlanul össze van kötve isteni természetével, és így isteni Személye irányítása alatt áll. Isteni Személye irányítja azokat a természetfölötti erőket, a kegyelmeket, az átváltoztatott Kenyérbe, a titokzatos Krisztus-testbe, amelyekre az áldozónak szüksége van. Kérdés, miért kell akkor még részesülnie az áldozónak még Jézus Vérében is, hiszen az élő testben mindig jelen van a vér is? Miért kellett az utolsó-vacsorán átváltoztatni a harmadik kehelyben előkészített bort Jézus vérévé? Az élő testben jelen van a vér, amely a testet élteti. Ha az élő szervezetekből kiáramlik a vér, vagy a keringése leáll, az a szervezet nem tud továbbműködni. Ezért ha élőlényt istentiszteleti célra feláldoztak, akkor kiontották a vérét. Az utolsó vacsora célja volt az is, hogy az egyéves, életképes bárányt Istennek áldozzák, Isten ősi tisztelete céljából, amint ezt megtették ősszüleink, Ábel és a zsidók az Egyiptomból való szabadulás éjszakáján. Kötelező volt minden családnak ezt megtennie. Ennek a bárány vacsorának az volt a célja, hogy az Isten Bárányát, a megtestesült Második Isteni Személyt minden hívő ember áldozataként jelképesen bemutassák Istennek. Ez a jelkép csak azért volt értelmes és érvényes, mert a történelem Istentől elrendelt egy időpontjában az emberi bűnökért járó büntetés levezekléséért a megtestesült Istenfiát a keresztre felfeszítve iszonyú szenvedések között vérét kiontva megölték. Az áldozati bárány utolsó érvényes feláldozása és sült húsként való elfogyasztása ott A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

224

Jeruzsálemben Jézus asztalán megtörtént. A maradék kovásztalan kenyér egy darabját Jézus átváltoztatta saját élő testévé. Ebből evett minden jelen lévő apostol. Aztán még folyt a bárányvacsorák szertartásának bezárása, és csak az utolsó kehely, illetőleg a benne lévő bor állt az asztalon. Most Jézus a kezébe vette, mint előbb a kenyeret: „a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta: Ez a kehely az újszövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak”. (Lk 22,30) Mivel Jézus minden szónak ismerte az értelmét, és tökéletesen ismert minden megtörtént és majdan létrejövő bűnt is, érezhetjük úgy az Ószövetség most lezárt bárányvacsora-sorozatának a tartozás oldalát, és a most megnyílt Újszövetség kezdődő jóvátételi és majd összeálló tartozásoldala: „De nézzétek, az áruló keze is rajta az asztalon”. (31) Ez a kéz csak Júdásé, vagy folyton cserélődnek a gonoszabbnál is gonoszabb új kezek?

24. A Getszemáni kertben Az utolsó vacsora befejeztével Jézus asztalt bontott és elindult a tizenegy apostollal a közeli várkapu felé. Semmi félelmet nem éreztek meg Jézus utolsó mondásából: „De nézzétek, az áruló keze is rajta az asztalon”. (Lk 22,31) Jézus nem írt semmit, így látható kéznyoma sem maradhatott az asztalon, mit jelenthetett akkor a titokzatos Júdás-kéz árnyéka? Jézus soha többé nem szándékozott szerződést újítani, főleg nem alaptörvényt módosítani és azt kézjegyével érvényesíteni az Újszövetség idején. Mit jelenthet tehát a félelmetes megjegyzés: „De nézzétek, az áruló keze is rajta van az asztalon”? Mert az én eukarisztikus Testem és Vérem örök és megmásíthatatlan élő emlék, minden irodalmi jel híján is ott fog maradni ezen az asztalon, az tény. Nem ok nélkül hangsúlyoztam a harmadik kehely borának átváltozatásakor, hogy az én Vérem ennek a szövetségnek teljes idejében, tehát a világ végéig a földön marad, mindenütt megjelenik, ahol valamelyik apostolutód felszentel, keze tartja a kehelybe öntött és Istennek felajánlott bort, aztán elmondja felette az én szavaimat: „Ez az én vérem…” Ám az áruló kéz is ott lesz minden katolikus oltáron? Ezt gyökeresen ki kell zárni. Jézust szenvedteti majd a világ végéig, hogy sok közösségben a valóságos, áldozati jelenlét hitét majd tagadni fogják? Sajnos, jelentheti ezt Jézus mondata. Most még szabadon mentek, zsoltárokat énekelgettek, A Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

225

amíg odaértek az akkor még nagyon mély völgy alján folydogáló Kedron patakhoz. Az egyszerű hídon átkelve a sötét estében megkeresték Jézus egyik barátjának földjét, a Getszemáni kertet. A jó barát állandó engedélyt adott Urunknak, hogy az ő kertjét bármikor igénybe vegyék. Amint kissé felkapaszkodtak a hegyoldalon, Jézus nyolc tanítványát leültette, hogy ott imádkozzanak. Pétert, Jakabot és Jánost valamivel feljebb vitte magával, hogy a haláltusában a közelében legyenek. „Halálosan szomorú a lelkem – mondta nekik. – Maradjatok itt és virrasszatok velem”. (Mt 26,38) Ő pedig egyedül még feljebb kapaszkodott az emelkedőn, térdre borult és így imádkozott: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” (Lk 22,41-42) Erre eléje toppant a sátán: Jézus, érdemes neked annyit szenvedned, amennyit jövendöltek a prófétáid? Nézd, minden tanítványod alszik. Amikor meg majd papjaid miséznek, eljön az idő, hogy bezárhatják templomaidat, mert téged nem keres senki. Jézus gyötrődik, egyedül kell szenvednie! A kert alján fáklyák sorakoznak, amikor Jézus harmadszor megy vigaszt keresni. „Keljetek föl, menjünk! Nézzétek, itt jön, aki elárul.” (Mt 26,46) Az álmos szemek lassan nyílnak. A sátán vigyorog: Hát persze: ezek meg vannak fizetve: „Júdás kapott egy csapat katonát, és a főpapoktól és a farizeusoktól pedig szolgákat, és kiment velük, lámpákkal, fáklyákkal és fegyverekkel felszerelve. Jézus tudta, mi vár rá. Eléjük ment hát, és megszólította őket: Kit kerestek? A názáreti Jézust felelték. Jézus megmondta nekik: „Én vagyok”. Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Jézus ezért újra megkérdezte: Kit kerestek? A názáreti Jézust felelték. Erre Jézus így folytatta: Mondtam, hogy én vagyok. De ha engem kerestek, ezeket engedjétek el. Így beteljesült, amit mondott: Senkit sem vesztettem el azok közül, akiket nekem adtál”. (Jn 18,3-9) Péternél kard volt. Kirántotta és levágta a főpap szolgájának jobb fülét. Jézus visszatetette Péterrel a kardot a hüvelyébe, a fület pedig meggyógyította. Az apostolok elmenekültek, Jézust pedig megkötözve, az előző évi főpaphoz, Annáshoz kísérték. Annás már nem volt hivatalos személy, csak Kaifás főpapnál elő kellett készíteni Jézus éjszakai gyötrését, ezért foglalkozhatott vele. Az ő túlbuzgó szolgája ütötte először arcul Jézust. Onnan Kaifáshoz vitték, ahol rászabadult az egész földi és alvilági pokol.

A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

226

25. Jézus minden bűnösnek szívesen megbocsát Emmerich Katalin látomása szerint hatalmas csoportokban lepték el Kaifás főpap házát az egész világról és a pokolból oda rendelt ördögök. A mindenre kapható gonosz emberek toborzása és irányítása volt a dolguk. A beteg német látnoknő rémülten figyelte az alvilágiak ügyködését, köztük egy kisfiút, aki sorba állt Jézus előtt. Amikor lehetőséget nyílott, nekiesett az Úrnak, a gyerekek barátjának, és öklét belevágta abba, aki az igazság és a szeretet igéit tanította a felnőtteknek. Aki szeretettel kiáltotta a pihenését védelmező apostoloknak: „Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek, hogy aki Isten országát nem úgy fogadja, mint a gyermek, az nem jut be oda.” (Lk 18,16-17) Mi fájhatott jobban Jézusnak: a kis ököl csapása, vagy annak a felnőttnek jövendő felelősségre vonása, aki engedte gonosszá nevelődni a fiút, vagy még rosszabb esetben saját maga nevelte gonosszá? Jézus nagyon szerette Pétert. Először őt hívta meg apostolának. Atyja kitüntette, mert neki adta tudtára Jézus kilétének pontos meghatározását: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16.16) Jézus megígérte neki, hogy Jézus Krisztus jövendő egyházának ő lesz a szikla alapja, miközben hibáit nyesegetve jellemben és az igazság szeretetében egyre tökéletesítette. Ebbe a nagy nevelő folyamatba tartozott, hogy a korai vértanúhalál helyett fogadja el a neki rendelt kereszthalált az élete végén. Jézus megváltó szenvedését ő sem nélkülözheti. Jézusnak sokat kell még szenvednie, meg kell halnia és fel kell támadnia, hogy amikor neki a Mesterért meg kell halnia, akkor igazi hőssé tudjon válni. Most azonban hová süllyedt kapkodó félelmében? „Míg Péter kint ült az udvaron, kiment a főpap egyik szolgálója. Meglátta Pétert, amint melegedett, szemügyre vette és megszólította: Te is a názáreti Jézussal voltál. De ő tagadta: Nem tudom, nem is értem mit beszélsz. Ezzel kiment az előcsarnokba, s akkor megszólalt a kakas. A szolgáló észrevette és újra mondta az ott állóknak: Ez is közülük való. Ő megint tagadta. Nem sokkal ezután, akik mellette álltak, szintén állították: Valóban közéjük tartozol, hiszen galileai vagy. Erre átkozódni és esküdözni kezdett: Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek! A kakas másodszor is megszólalt. Péternek eszébe jutottak Jézus szavai: Mielőtt a kakas másodszor megszólal, háromszor tagadsz meg. És könnyekre fakadt”. (Mk 14,66-72) Az Úr megfordult és rátekintett A Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

227

Péterre. (Lk 22,61) A szenvedő Jézus tudott arról is, hogy „amikor Júdás, az áruló látta, hogy elítélték, megbánta tettét és visszavitte a harminc ezüstöt a főpapoknak és a véneknek. Vétkeztem – mondta – elárultam az igaz vért. Mi közünk hozzá? Válaszolták. A te dolgod! Erre az ezüstöt szétszórta a templomba, aztán elment, és felakasztotta magát. (Mt 27,3-4) Jézus pedig, aki tudta kezdettől fogva, hogy ki lesz az árulója, nem segített rajta, nem vette figyelembe megbánását, a vérdíjat is a templomban szórta el, mégsem kapott kegyelmet. Miért? Mert megátalkodottan tette, amit tett, nem próbált Jézushoz beszökni, bocsánatot kérni. Felmászott egy magas fára, felakasztotta magát. Jézus minden bűnösnek szívesen megbocsát, aki bocsánatot kér. Vigyázzon erre sok könnyelmű bűnös.

26. A Szenvedés nagy napja Jézus így jellemezte az Ószövetség bezárása és az Újszövetség megkötése utáni lelkiállapotát: „Halálos szomorúság fogta el lelkemet”(Mk 14,34) Az elfogatása utáni éjszaka pedig a sátán őrjöngésének előjátéka lett. „Az emberek, akik őrizték, csúfot űztek belőle és bántalmazták. Befödték a fejét, és kérdezgették: Találd el, ki ütött meg? És mindenféle szitkokat szórtak rá.” (Lk 22,63-65) A világtörténelemben az emberiség egy része ebben a tekintetben mindig és mindenütt egyformán gonosz: ha a fölöttük lévők közül lecsúszik valaki, mindegy, ki az illető és miért bukott velük egy szintre, azon ki lehet és ki is töltik a bosszújukat. A sértett tömeg nem okos és nem igazságos. „Mihelyt megvirradt, összegyűltek a nép vénei, a főpapok meg az írástudók, és tanácsuk elé állították. Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk. Ha megmondom is, nem hiszitek el. Ha pedig kérdezlek benneteket, nem feleltek. De az Emberfia mostantól fogva az Isten hatalmának jobbján fog ülni”.Tehát te vagy az Isten Fia? Ti mondjátok, hogy én vagyok. Mi szükségünk van még tanúkra? Magunk hallottuk a saját szájából.” (Lk 22,66-71) A főpapoknak szóló ősi utasítás előírta, hogy ha a Messiás a földre jön, akkor a szolgáltban lévő főpapnak kell kikérdeznie: a személye a különböző ószövetségi szentírási helyeken leírt körülményeknek megfelel-e? „A főpapok és az egész főtanács bizonyítékokat kerestek Jézus ellen, hogy halálra ítélhessék, de nem találtak. Sokan tanúskodtak ugyan hamisan ellene, de vallomásuk nem egyezett. Ekkor néhányan felA Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

228

álltak, s ezt a hamis tanúságot tették ellene: Hallottuk, amikor kijelentette: Lebontom ezt az emberi kéz építette templomot, és három nap alatt másikat építek, amely nem emberi kéz alkotása. Erre középre állt a főpap, s ezt a kérdést intézte Jézushoz: Semmit sem válaszolsz azokra, amit ezek felhoznak ellened? Hallgatott, és nem felelt semmit. A főpap újra kérdezte, s ezt mondta: Te vagy a Messiás, az áldott Isten Fia? „Én vagyok. És látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a hatalom jobbján, és eljön az ég felhőin.” A főpap erre megszaggatta ruháját s felkiáltott: Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok, hogy káromkodott. Mi a véleményetek? Mind méltónak ítélték a halálra. – Ekkor némelyek kezdték leköpdösni, aztán arcát letakarva ököllel verték, s közben kérdezgették: Találd el, ki az! Még az őrség tagjai is arcul verték.” (Mk 14,55-65) Ezzel Jézusnak messiási szenvedése megpecsételődött. A főtanács ítélete megfellebbezhetetlen volt. Isten pedig Júdás után újra eltűrte, hogy a gonoszság a Golgotára juttassa az ártatlan Bárányt. S ezzel még nincs is vége a szenvedésnek. „Amikor megvirradt, a főpapok és a nép vénei tanácsot tartottak, és elhatározták, hogy halálra adják. Megkötözték, elvezették, és átadták Pilátus helytartónak”. (Mt 27,1-2) Első pillanatra nehéz megérteni, hogy miért kellett ezt a határozatot meghoznia a főtanácsnak, hiszen egyöntetűen már korábban kimondták: Méltó a halálra! Lehetséges, hogy az éjszakai döntésük nem volt érvényes? Más, súlyosabb oka is lehetett: El akarták hárítani magukról a felelősséget, hiszen köztudott volt, hogy Jézusért rajonganak. Meg akarták fosztani attól a jogtól, hogy mint bűnöst, zsidó módon azonnal megkövezzék.

27. Jézus Pilátus előtt Reggel „felkerekedett az egész sokaság, és Pilátushoz kísérték. Ott vádolni kezdték: Azt tapasztaltuk, hogy fellázítja népünket. Megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak. Azt állítja magáról, hogy ő a Messiás király. Pilátus megkérdezte tőle: Te vagy-e a zsidók királya? Magad mondod – felelte. Pilátus erre kijelentette a főpapoknak és a népnek. Semmiben nem találom ezt az embert bűnösnek. De azok erősködtek: Tanításával föllázítja a népet Galileától kezdve egészen Júdeáig.” (Lk 23.1-5) „Kora reggel volt. A zsidók nem mentek be a helytartóságra, nehogy tisztátalanná váljanak, A Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

229

s elkölthessék a húsvéti bárányt.(A hangoskodók nem tudták még, hogy a Fiúisten Atyjával egyetértve előző este lezárta az ószövetség idejét, vele a mózesi bárányvacsorát. Ez a Jézus már az örök és érvényes Isten Báránya, aki nem egyéves báránnyal, hanem saját Testével és Vérével táplálja hívei lelkét, és vérében Új szövetséget kötött minden emberrel, aki hisz neki és megkeresztelkedik parancsa szerint.) Pilátus kijött hozzájuk és megkérdezte tőlük: Mivel vádoljátok ezt az embert? Ha nem volna gonosztevő, nem hoztuk volna eléd. Pilátus szabadkozott: Vigyétek vissza, és ítélkezzetek fölötte saját törvényetek szerint! A zsidók nem tágítottak: Nekünk senkit sem szabad megölnünk. Így beteljesedett, amit Jézus mondott, amikor megjövendölte, milyen halállal hal meg. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya? Jézus ezt felelte: Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam? Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak kezemre. Mit tettél? Jézus így válaszolt: Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innen való. Pilátus közbeszólt: Tehát király vagy? Te mondod, hogy király vagyok. Azért születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra. Pilátus erre azt mondta: Mi az igazság? E szavakkal újra kiment a zsidókhoz és kijelentette: Én nem találom semmiben bűnösnek. Szokás nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak. Akarjátok, hogy szabadon bocsássam a zsidók királyát? Erre újra kiabálni kezdtek: Ne ezt, hanem Barabást! Barabás rabló volt. (Jn 18,28-40) A nép a rablót nyilván nem szerette, de a vezetők szavára velük együtt gyilkosai lettek az Isten Fiának, akik velük ezt szavaztatták. Pilátus erre mással kísérletezik. „Előhozatta Jézust és megostoroztatta. A katonák töviskoszorút fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá. Aztán elé járultak, és így gúnyolták: Üdvöz légy, zsidók királya! Majd arcul ütötték”(Jn 19,1-3) Jézus teste az ostorozástól, amely három szakaszos volt, rettenetes roncs voltja durva lelkű katonák napi feladata volt a harc, a kínzás, a kivégzés. Szórakozni sem tudtak mással, csak egymás vagy mások bántalmazásával. Ezért volt az egyszerű népjogos követelése: „Kenyeret és cirkuszi játékokat!” A töviskoszorú a tábori tüzelésnél használt hosszú tövisű fanyesedékből gyorsan kész lett, és maró gúnyt lehelt: Jézusnak babér helyett kínzószer járt. A piros katonaköpeny A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

230

sem szolgált más célt. Pilátus részvétet remélt abból, hogy ilyen csúf gyalázatban mutatta be a meghökkent követelő kórusnak: Íme, az ember!” (5) „Nézzétek, elétek vezetem. Értsétek meg, nem találom semmiben sem bűnösnek”(4) El akarom bocsátani! A döbbenet után újra ordítani kezdték a leckét: „Keresztre vele, keresztre vele!”(6) Megpróbálta a felelősséget levetni magáról: „Feszítsétek meg ti!”(6b) „Nekünk törvényünk van, s e törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!” (7)

28. Jézus a gonoszság és a gyávaság áldozata Szent János, „a tanítvány, akit szeretett Jézus”, nemcsak Mestere júdeai nagy vitáit véste emlékezetébe, hanem Jézus sorsának alakulását is. Különösen az ellene elhangzó vádak pontos ismertetése, az önzés, az értelmetlen vádaskodások felfedése és az utolsó fejleményekben megmutatkozó megátalkodottság jellemzése igen nagy érték nekünk, akik immár két évezrede halljuk, olvassuk, védjük vagy támadjuk Jézust, mint a Szentírásban akkor szereplők tették személyesen. A Szentírásból ismerjük Isten törvényét, amelyet népének adott: Szigorúan tilos a bálványimádás. Ha Izrael népe mégis bálványt imád, belehal, hazáját is elveszíti. Izrael kapja majd meg az egész világ Megváltóját. A Jézus korabeli zsidók tudták a Szentírásból, milliószor énekelték a zsoltárból: „Azt mondta az Úr az én Uramnak: Ülj jobbomra és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul”. (Zsolt 110,1) A Messiás Isten ezért ülhet Isten trónján jobb oldalra, mert részesül Atyja istenségében, de fia Dávidnak is. Isten megígérte Dávidnak, hogy házát uralkodó házzá teszi. (1Krón 17,24-27) A Dávid-házi királyok Jeruzsálem pusztulása óta (Kr.e. 586) sohasem ültek Dávid trónján, mert Izrael örökre elvesztette önálló királyságát. Viszont az újszövetségi Szentírásban Szent Lukács evangéliuma ezzel kezdődik: A Szűz Máriát köszöntő angyal elmondja a kiválasztott Édesanyának: „Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz ő, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké. és országának nem lesz vége”. (Lk 1,31-33) Mária aggódik szüzességi fogadalma miatt. Az angyal ezt is tisztázza: „a Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a A Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

231

születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni”. (35) Jézus harminc évesen tanítani kezdett és csodákat művelt, egészen biztos, hogy a vallási vezetők tisztázták származását. Ezért mondták ellenségei: Nem jöhet semmi jó Názáretből. Ezért a hivatalos tárgyalás nem azzal a kérdéssel kezdődött, hogy, hol születtél? Názáreti vagy, ha Isten Fiának mondod magad, az bálványozáshoz vezet, tehát káromkodás. Meg kell halnod. Ezt a kérdést Pilátus is felteszi:„Honnan való vagy?” (Jn 19,9) Jézus nem segít neki. Mások megtévesztik a rómait: Galileából, akkor viszont nem lehet a Messiás. En�nyit már Pilátus is tud, de ez nem az igazság. Jézus pedig tudja: népem és vezetői tévútra vezetik a közvéleményt. Júdás pénzt akart, nem igazságot. A hivatalos vezetők szajkózzák: ahonnan ő jön, onnan nem jöhet próféta. Mi az igazság? Pilátus sejt, hogy az nem igazság, amit állítanak, hogy becsapják, de sokan vannak, és Róma szigorúan veszi az ősi közmondást: „Vox populi, vox Dei” Fél attól, hogy a feljelentik, elveszíti az állását, és többé nem ő parancsol. „Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa. A zsidók azonban ordítottak és fenyegetőztek: Ha ezt elbocsátod, nem vagy a császár barátja! Mert aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak! E szavak hallatára Pilátus kivezettette Jézust. Elfoglalta a bírói széket a köves udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. Húsvét előkészületi napja volt, a hatodik óra körül járt. Így szólt a zsidókhoz: Nézzétek, a királyotok! De újra elkezdtek ordítani: „Halál rá! Halál rá! Keresztre vele!” Pilátus megkérdezte: Keresztre feszíttessem a ti királyotokat? De a főpapok tiltakoztak: „Nincs királyunk, csak császárunk! Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.” (Jn 19,12-16) Huszonhét év múlva Vespasianus császár fia, Titus újra lerombolta a hűtlen Jeruzsálemet. (Dán 9,26-27)

29. Jézus legyőzött minden szenvedést Érdekes problémának tűnt számomra fiatal koromban Keresztelő János a nagy böjtölő, a tudatos messiási előfutár, aki harminc éves koráig szigorú aszkéta életet élt, és akit nem ragadott meg az emberek iránta tanúsított nagyrabecsülése. Elhárította a felajánlott, megelőlegezett messiási címet. Különösen Szent János apostol és evangélista bámulta őt prófétai küldetéséért, ahogy kemény alázattal tett többször is vallomást: Nem én A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

232

vagyok a Messiás! Jézust a Szentháromság első megnyilatkozása végképpen igazolta előfutára előtt, a negyvennapos böjt és a sátán merész, három síkon történő kísértése után visszatért János működési helyére, első tanítványait éppen az ő rajongói közül választotta. Az útjaik később szétváltak. Keresztelő Szent János hamarosan Heródes Agrippa börtönébe került, és egy nagyravágyó asszony bosszújaként Heródes börtönében lelte halálát. Előtte még tanítványai látogatása során egy csodálatos krisztusi dicséretet kapott. Ennek első fele János küldetésének abszolút biztos jóváhagyása volt: „Menjetek és adjátok tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem botránkozik rajtam. Amikor azok (János tanítványai) elmentek, Jézus Jánosról kezdett beszélni a tömegnek: Mit mentetek ki látni a pusztába? Széltől lengetett nádat? Vagy mit mentetek ki látni? Finom ruhába öltözött embert? Aki finom ruhában jár, királyi palotában lakik. Miért mentetek ki? Prófétát látni. Igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobbat. Ő az, akiről az Írás szól: Nézd, íme, elküldöm követemet előtted, hogy előkészítse utadat. Bizony mondom nektek: asszonyok szülöttei közt nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki a mennyek országában a legkisebb, az nagyobb nála. A mennyek országa Keresztelő János idejétől mindmáig erőszakot szenved, az erőszakosok szerzik meg. A próféták és a törvény mind ezt jövendölték. S ha tudni akarjátok, ő Illés, akinek el kell jönnie”. (Mt 11,4-15) Jézus megmondja az igazságot, hogy nemcsak Ő, hanem mindenki, aki hisz őbenne, nagyobb Keresztelő Jánosnál. Ezt az egész Ószövetségnek is tudomásul kell vennie. Érzi, hogy János okosan ítéli meg küldetését: nagyobb Mózesnél, Dávidnál, Illésnél is: de ezek mind egy egészen egyedi elbírálás szerint ítélendők: igen fontos előkészítője mindegyikük a messiási országnak, de annak még nem tagjai. Jézus csak az utolsó vacsorán köti meg az „új és örök szövetséget a saját vérében.” (Lk 22,20) Másnap mindenkiért meghal, aki hisz neki és megkeresztelkedik a Szentháromság nevében, az azonnal tagja lesz Jézus érdemeiért az Isten új és örök országának. Csak Jézus édesanyja, a Boldogságos Szűz Mária kivétel: Ő Fia érdemeiért lelke teremtésének pillanatában előre megkapta a megszentelő kegyelmet, de neki is Fia miatt adatott ez a kiváltság (előre kiváltott, megváltott). Viszont Fia megtestesülése pillanatában neki már ki kell mondania: „íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd A Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

233

szerint.” (Lk 1,28-38) Keresztelő Szent János az Ószövetség legnagyobbja, mert szigorú felkészülése és előfutári érdemein kívül hat hónapos magzati korban megkapta Jézustól a megszentelő kegyelmet Mária látogatása alkalmával, amit anyja méhben örömtáncával jelzett, és édesanyja kegyelemtől megvilágosított szavai igazolták ezt. Rajta kívül ilyen kegyelmet senki sem kapott az Ószövetség idején.(1,39-45)

30. Jézus két gonosztevő között függ a keresztfáján Nagy kínok közt vergődött Urunk, Jézus Krisztus földi élete utolsó szakaszában, amióta Péter főapostol előtt az Atya feltárta, hogy Mesterük „a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16) Jézus megdicsérte Pétert, mert ez az alapigazság az egyetlen üdvözítő abban a közösségben, amelyet majd alapít. Megrémíti Pétert, és a többieket is, hogy Krisztus küldetése nehézzé vált, amikor az ősszülők, majd az egész emberiség egyre mélyebbre sül�lyedt a bűnökbe. Ezért Isten egyszülött Fiának Megváltóvá is kell lennie, mert az összes ember csak úgy válhat újra Isten fogadott gyermekévé, ha istenemberi szenvedésével és halálával megváltja a világot, az embereket. Amikor Péter és a többi apostol meghallotta ezt, elképedtek. Ők olyan Messiást vártak, aki győztes hősként mutatkozik be a történelemben, és világuralomra emeli szülőnépét, a zsidóságot. Hiába pontosította, kétszer újrázva Péternek és a többieknek, hogy „Jeruzsálembe kell majd mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnap feltámad.” (21) Nem hittek neki, és hogy vérző, megfeszített teste fenn függött a kereszten, egyre csalódottabban, egészen kiábrándulva nézték a tényeket. Elveszítették a hitüket Jézus istenségében, és hallani sem akartak a feltámadásról. „Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt”. (Lk 24,21) Jézus és Édesanyja, Mária maradt csak következetes vállalásához. Jézus működése kezdetén mondta: „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek: Ne álljatok ellen a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is! Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is! S ha valaki egy mérföldre kényszerít, menj vele kétannyira!” (Mt 5,3841) íme, Ő már kettőt eddig teljesített, most jön a harmadik is: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek. Ruháján sorsot vetve A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

234

megosztoztak”. Lk 23,34) Ez utóbbit sok mással együtt már ősatyja, Dávid is megjövendölte: „Kutyák falkája ólálkodik körülöttem, a gonosztevőknek serege zár körül. Kezemet és lábamat összekötözték, és a halál porába fektettek. Megszámlálhatom minden csontomat; ők néznek és bámulnak, elosztják maguk közt ruhámat, köntösömre pedig sorsot vetnek.” (Zsolt 22,17-19) Apostolai és gondozói talán mennének segíteni, de félnek az őröktől. Jézus pedig tudja: „így teljesedik be az Írás.” (Jn 19,24) Édesanyja mindezt már korábban jól megértette, hiszen kegyelemmel teljes lett a neve az angyal üdvözletétől kezdve.„Jézus keresztje alatt ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és a szeretett tanítványa, így szólt anyjához: Asszony, íme, a fiad! Aztán a tanítványhoz fordult: Nézd, az Anyád! Attól az órától fogva a házába fogadta a tanítvány.” (25-27) Az Anyaszentegyház ezeket a szavakat úgy értelmezi, hogy Jézusnak nem lévén testvérei, Jézus gondoskodik édesanyjáról, amikor rábízza szeretett tanítványára. Amikor egyedül említi Jánost, akit Máriának fiaként kell majd segítenie, akkor az Úr minden embert az édesanyai gondjaira bízott. Ekkor Egyházunk hitét valljuk Mennyei Édesanyánkról. Ezen a katolikus meggyőződésen túl, mi magyarok örömmel és büszkén valljuk mennyei Királynőnknek is. Az édesanyás szeretetét élvezzük azóta, hogy népe jövőjéről töprengő fejedelmünk, Géza éjszakai látomásban részesült. Ebben ígéretet kaptunk a Mennyei Királynőtől, hogy különös Patrónánk lesz. Ezer év óta bizalommal szólítjuk így: MAGYAROK NAGYASSZONYA.

31. A kereszt oltárán: „Ő lett a főpap, az áldozati Bárány és az oltár” Amikor Jézust felfeszítették a keresztre a két gonosztevő közé, „a nép bámészkodott, a főtanács tagjai gúnyolódtak”. (Lk 23,35) A főpap dölyfösen úgy vélte, hogy még most is az Isten főpapja, pedig tudta, ha az Isten Fia a történelem valamelyik napján jelentkezik, akkor az éppen szolgálatos ároni főpap hallgassa ki, és ha mindenben megfelel az Írásnak, adja át neki a főpapi hatalmat, mert az Isten így akarja. Áron után két évszázad múlva ezt nyilatkoztatta ki Dávidnak az Úr, s gyönyörű zsoltárban meg is A Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

235

örökítette: „Azt mondta az Úr az én Uramnak: Ülj jobbomra, s minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul! Az Úr kinyújtja hatalmas jogarod Sionból: Uralkodj ellenségeid közepette! Születésed óta tiéd a királyi méltóság a szent hegyen, anyád méhétől kezdve, ifjúságod hajnala óta. Az Úr megesküdött és nem bánja meg: „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint”. Jobbodon áll az Úr: haragja napján királyokat tipor le, a pogányok között ítéletet tart”. (Zsolt 110,1-6) A Golgotán zajló események arra bátorítanak, hogy megfordítsam a zsoltár sorrendjét: „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint”. Ezt az Úristen Dávid Urának, a Megváltónak mondja. Ő test szerint Dávid fia, de méltósága szerint Isten, a Második Isteni Személy, akit Atyja isteni trónusának jobb oldalára ülteti, a feltámadása után a negyvenedik napon. Ez a jog akkor érvényesül igazán, amikor látható módon lába zsámolya lesz a tömeg, amely most győzelmi ünnepet akar lába előtt megülni. „Az arra menők káromolták, s fejüket csóválva mondogatták: Te, aki lebontod és harmadnapra fölépíted a templomot, szabadítsd meg magad! Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről! Ugyanígy gúnyolódtak az írástudókkal és a vénekkel együtt a főpapok is: Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni. Ha Izrael királya, szálljon le a keresztről, s akkor hiszünk neki. Az Istenben bízott. Mentse hát meg, ha akarja. Hisz azt mondta: Isten Fia vagyok. Ilyen módon gyalázták a vele megfeszített gonosztevők is”. (Mt 27,39-44) Jézus a gúnyolódás maró mérgét nem azzal utasítja vissza, hogy eljön az idő, amikor visszavágok nektek. Nem vitázik, megmutatja, hogy igazi főpap, de nem áronita, hanem Melkizedek rendje szerint. Isten nem Melkizedeknek üzent, hogy menjen harcolni és kiszabadítani Lótot (Ábrahám unokaöc�csét) és a vele fogságba esett öt királyt a győztes négy király fogságából. Ezt az Úr Ábrahámra és 318 szolgájára bízta. Odaküldte Melkizedeket, az igazságosság királyát, Sálem uralkodóját, a Magasságbeli Isten főpapját, hogy áldja meg Ábrahámot és társait. Kenyeret meg bort áldozott Istennek. Jézus előző este ugyanezt cselekedte. A világ összes bűnének bocsánatáért a kenyeret saját testévé, a bort saját vérévé változtatta át az utolsó vacsorán, és a még élő, keresztre feszített, halálra szánt krisztusi testet és a belőle patakzó, minden bűnt lemosó vért adja oda azokért, akik bűnbánattal kérik, boldogan ünneplik majd a világ végéig a szentmisékben. Jézus a tömeg szeme láttára megmutatja: kétezer évvel korábban előképe volt papságának és áldozatának Melkizedek. Péntek délben bemutatkozik A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

236

saját maga, az Isten Fia, mint igazi, örök Melkizedek, aki Testét és Vérét örök áldozatul adja az összes emberi vétekért. Előző este megmutatta, hogy felszentelt papjainak hogy kell „ezt az egyetlen örök áldozatot majd minden nap titokzatosan és érvényesen megmutatni minden hívő ember számára: Így ment végbe az egyetlen igazi, örök Főpap áldozata. Érvényes és örök parancs: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (Lk 22,19b) A felszentelt papoknak szól a parancs: naponta bemutatni, mert igen sok és nagyok a bűnök. A hívőknek pedig: nézzétek, és újra gondoljátok át Jézus áldozatát!

32. Az Atya és a szenvedő Fia „A hatodik órától (déli 12 óra) a kilencedik óráig sötétség borult az egész földre. Kilenc óra tájban Jézus felkiáltott, hangosan mondva: „Éli, Éli, lamma szabaktani? Vagyis: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ezt hallva, az ott állók közül néhányan megjegyezték: „Illést hívja”. Egyikük rögtön odaszaladt, fogott egy ecetbe mártott szivacsot, ráfűzte egy nádszálra, és inni adott neki. A többiek meg így beszéltek: „Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa!” Jézus még egyszer hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét.” (Mt 27,45-50) Jézus kimerülve szólítja Atyját, mint oly sokan a hívő zsidók közül, amikor már küszöbön érezték a halált. Jézus nem kétségbe esett, hiszen a Lukács-evangéliumban azt olvassuk: az egyik vele együtt felfeszített gonosztevő bosszantotta Jézust. Igaz, eleinte a másik is, de Jézus csodálatos, öntudatos szenvedését látva a jobb oldalán felfeszített gonosztevő hirtelen megváltozott. Rászólt társára: „Nem félsz Istentől? Hisz te is ugyanezt a büntetést szenveded. Mi tetteink jutalmát kapjuk. De ő nem csinált semmi rosszat. Aztán hozzá fordult: „Jézus, emlékezzél meg rólam országodban.” Ezt válaszolta neki: „Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,40-43) „A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus akkor hangosan felkiáltott: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet. E szavakkal kilehelte lelkét. Amikor a százados a történteket látta, dicsőítette az Istent, s azt mondta: Ez az ember valóban igaz volt. És az egész kíváncsi tömeg, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verte, és szétoszlott. Jézus A Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

237

ismerősei pedig, köztük az asszonyok is, akik Galileából kísérték, távolabb állva látták mindezt.” (Lk 23,44-49) Mennyi csodálatos ajándék a teljesen kifárasztott Megváltónak! Ő pedig csak ennyire vágyott: érezze meg mindenki az Ő, Atyja és Szentlelke kimondhatatlan szeretetét, és igyekezzék viszontszeretni. Urunk, Jézus a legszebb ajándéknak tekintette, hogy megváltó áldozatát a zsidó templom függönyének kettéhasadása jelezte, hogy szabad útja van mindenkinek a mennyei templomba, a mennyországba. Az Atya pedig keblére ölelte Egyszülöttét, aki az igazságot és szeretetet ilyen utolérhetetlen módon megdicsőítette. Olvassuk el, azt a himnuszt, amit a megváltói szeretetről irt az egykori keresztényüldöző, amikor Pálként már megtértként ragaszkodott Jézushoz: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s mindennyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,5-11) Jézus már a teremtés előtt vállalta, hogy istensége mellé magára ölti az emberi természetet, hogy emberi természetéből az az ember-lelke legyen ősmintája az angyalok természetének és az emberlelkeknek, emberteste pedig mindennek, ami anyag. „Benne nyertük el a megváltást, bűneink bocsánatát. Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelmességeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn.” (Kol 1,14-17)

szülöttének dicsőségét, akit igazság és kegyelem tölt be.” (Jn 1,14) Nem mást jelent, mint hogy öröktől fogva születtél Képmásomnak, és kegyelmeim forrásának: „Mindannyian az ő teljességéből részesültünk kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk. Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van”. (16-18) A kegyelem Isten természetfeletti ajándéka, amit kiérdemelni semmivel nem lehet, kérni azonban igen. A kegyelmek között a legnagyobb a megszentelő kegyelem. Isten ez által teszi az embert fogadott gyermekévé. Te, Fiam, nem fogadott, hanem természetem szerinti egyszülött Fiam vagy. Az embereket gyermekeimnek fogadtam, egyben fogadott testvéreidnek is. Ádám testét a föld vörös agyagából alkottam terveim szerint hozzá teremtve szellemi lelket, s az azonnal a megszentelő kegyelemet. Éva teste anyagát sebmentesen kivettem Ádám testéből, asszonyi testté alakítottam, megteremtettem a neki szánt lelket, abba a megszentelő kegyelmet. Így mind a kettőt egyúttal fogadott gyermekemmé, Te pedig fogadott testvéreiddé tetted őket. Szenvedésed szörnyű volt. Tudod, hogy veled együtt szenvedtem. Tested egyesülve van az istenséggel, velem van a föltámadás előtt is. Fájdalmas Anyád, a legszentebb ember, Szűz és Anya. Egyelőre Ő és a hite, szeretete maradt a tied. A feltámadásodat elsőként együtt ünnepeljük. Mária pedig örökre a TE NEMES TÁRSAD MARAD. Köszönöm Fiam, az általad visszanyert fogadott gyermekeimmel együtt.

•

33. Befejezés: Fiam! Édes Fiam! Amint kezdetben keblemen nyugodtál, úgy öleltelek, mint képmásomat. Mindent, az egész világot benned nyilatkoztattam ki egész történelmével együtt. „Az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya EgyA Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

238

A Meg vá lt ás ára az E mb er f i a szenve d és e I I .

239

BEVEZETÉS AZ ESZKATOLÓGIÁBA

A Me g v á lt ás ár a a z E mb e r f i a sz e nve dé s e II.

240

B e ve zetés az eszkatológ i áb a

241

BESZÉLGETÉS AZ EMBERISÉG ÉLETÉNEK VÉGSŐ DOLGAIRÓL 1. Az eszkatológia tárgya

Az ESZKATOLÓGIA az egyén és az emberiség életének végső dolgaival, illetve eseményeivel (görögösen: ta eszkhata) foglalkozik. Ilyenek: halál, külön ítélet, mennyország, purgatórium, pokol, paruzia, végítélet, a világ megdicsőülése. Az eszkaton szót vagy ezek összességének, vagy pedig bekövetkezésük idejének jelzésére szoktuk használni. A kinyilatkoztatás a véget nem a tények és a történések megszűnésének tekinti, hanem végállomásnak, beteljesedésnek (Mt 28,20: szünteleia), amely felé irányul és igyekszik minden. A végállomás azonban nem nyugvópont, nem az egyén és az emberiség életének végére tett olyan pont, amely után már semmi sem következik, hanem új élet kezdőpontja. Ez az új élet a kinyilatkoztatás szerint egészen más élet lesz. A platóni, a sztoikus és az indus filozófia a dolgok és események örök körforgását tanította, és a kereszténység ókorában egyes alexandriai hittudósok (Origenész) így értelmezték a Szentírásban olvasható újjászületés (Mt 19,28: palingeneszia) és újjáalakulás (ApCsel 3,21: apokatasztaszisz) kifejezéseket. Úgy vélték, hogy a történelem befejezésekor minden megsemmisül, aztán újra kezdődik minden, megint lesz Ádám és Éva, ősbűn, áteredő bűn, megváltás. Ezt a nézetet az egyházi tanítóhivatal tévesnek minősítette, mert a legősibb időkre visszamenő értelmezés szerint az említett bibliai kifejezések nem megismétlődésre, hanem olyan átalakulásra utalnak, amilyenről Iz 55-56 és Jel 21,1-5 beszél: minden megszűnik, ami a világon ártalmas és értelmetlen; minden bűn, pusztulás, pusztítás és diszharmónia végleg eltűnik, és az értékek a maguk teljességében érvényesülnek. Az emberiség boldog jövőjét valló evilági és keresztény elképzelés közt sok a hasonlóság. Megegyeznek az immanenciában, de különböznek abban, hogy a keresztény elgondolás nemcsak immanens, hanem azon felül transzcendens is. Immanencián itt az e világban B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

242

B e ve zetés az eszkatológ i áb a

243

végbemenő és az emberi fáradozás folytán létrejövő fokozatos fejlődést, az igazság, igazságosság, béke és boldogság világának ember által munkált kibontakozását értjük. Ennek szükségességét a kinyilatkoztatás nyomán Egyházunk mindig vallotta, leghatározottabb megfogalmazásban pedig a II. vatikáni zsinat tanította. A transzcendencia arra vonatkozik, hogy a kinyilatkoztatás a véget Isten országa kiteljesedésének is mondja, Isten országa pedig nem e világból való (Jn 18,36), pusztán világi eszközökkel meg nem valósítható bár így is kell érte dolgozni. Immanens is, hisz a kegyelem eszközli és bekövetkezése is Isten ingyenes ajándéka lesz. (Ef 1,10-11)

2. Az eszkaton a Bibliában 1. Az Ószövetségben az eszkaton eseményeiről elsőnek a prófétai könyvek szólnak teljes határozottsággal. Az eszkaton itt és az újszövetségi Jahve napja, az ítélet napja, a végső leszámolás ideje. A gonoszok számára Isten haragjának és megtorló ítéletének napja, a jámborok viszont igazolást és jutalmat kapnak. (Ám 5,18; Iz 2,12; 10,3; 22,5; Szof 1,2-3) Végítélettel az evangéliumokban is találkozunk (pl. Mt 25,31-46), de itt nem a harag és a megtorlás ítélkezik, hanem az történik, hogy az ítélet napjára érnek be a jó és rossz cselekedetek gyümölcsei, ekkor különül el egymástól a ma még együtt növekedő tiszta búza és konkoly, választódnak szét a hálóba került hasznos és haszontalan halak. (Mt 13) Akkor látjuk majd, hogy mi mire volt jó, és akkor érthetővé válik a ma még irracionálisnak látszó dolgok és események isteni rendeltetése. Ilyen értelemben apokalüpszisz, vagyis leleplezés is lesz az eszkaton. 2. Az apokalüpszisz kifejezésnek azonban csak másodlagos értelme a jóknak igazolása és a történelmi irracionálé megérthetősége. Elsődlegesen az Úr dicsőségének végleges és teljes megnyilatkozását jelenti ez a kifejezés (vö. Mt 24,30; 1Pt 4,13; 2Kor 1,13-14). Isten dicsősége abban áll, hogy szeretetét teljesen ingyen felkínálja mindenkinek, üdvözíteni, azaz boldogságban akar részesíteni minden értelmes teremtményt; az embert is a vele való boldog életközösségre teremtette. Az eszkatonban mindenki előtt világossá válik ez az üdvözítő szeretet, és még azok is kénytelenek lesznek tudomásul venni, akik szabad akarattal elutasították. Az ítélet után kezB e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

244

dődő aión-t Isten dicsőségének ragyogása tölti be. (Mk 10,30; Lk 18,30; 24,26; Róm 5,2; 1Kor 2,6-7; 2Kor 4,4; Ef 1,21) 3. Hogy az ítélet hogyan fog végbemenni és milyen lesz az utána következő állapot, arról a kinyilatkoztatás a próféciák és az apokaliptikus irodalom nyelvén szól: képekben és látomásokban. Kezdetben az üdvösség úgy jelenik meg, mint a bajokból való szabadulás és földi javak birtoklása. Izajás 60-66. fejezetei is még a paradicsomi béke áldásait helyezik kilátásba. Az újszövetségi nép már ráébred, hogy Isten nem tejjel-mézzel folyó országot ad övéinek, hanem abban a jutalomban részesíti őket, amelyben Krisztus részesült, amikor visszatért Atyjához. Az apostoli egyház felismeri Krisztus első és második eljövetelének különbözőségét és azt, hogy az apokaliptikus képek a második eljövetelre vonatkoznak. De mi a képeknek és jelképeknek lényeges mondanivalója, és mi az, ami csak az akkori ember világképének és általánosan használt szimbólum-rendszerének függvénye, vagyis csak kifejezési forma, tehát nem tartozik a lényeghez? Ez a kérdés régóta foglalkoztatja a Biblia értelmezőit, igazi jelentőségére azonban csak századunkban döbbentek rá a hittudósok. Ilyenekről van szó: a régiek a mennyet a levegőég fölöttinek képzelték, a kárhozottak helyét pedig a föld mélyében; a sztoikus filozófia hatása alatt a világnak tűzben való megsemmisülésében hittek. A szentírási képek és fogalmazások örök mondanivalóit kutató hermeneutika tudománya a „Divino afflante” kezdetű pápai körlevél (1943) óta sokat fejlődött. Eredményeivel az egyes fejezetek részletezésénél fogunk találkozni. 4. Azt már régebben is látták, hogy a kinyilatkoztatás rendkívül tartózkodó, a szó legnemesebb értelmében józan a részletekre nézve, épp azokban a mozzanatokban, amelyekről az eszkatológiailag érdekelt fantázia a legtöbbet szeretne tudni. Jámbor képzelődés, népies hiedelem és való vagy vélt kinyilatkoztatás aztán kiszínezi a kinyilatkoztatási eszkatológia térképének fehér foltjait, átfesti eredeti rajzait, és sokszor igen megnehezíti az eredetinek tiszta visszaállítását. A múltban néha hittudósok is hibáztak e tekintetben, mert válaszolni próbáltak olyan kérdésekre, amelyekre nincs válasz a kinyilatkoztatásban, és feleletük csak bibliai kijelentések félreértésére – ennek mentsége koruk hermeneutikájának fogyatékossága, vagy pedig bizonyos filozófiai elvekből való következtetésre támaszkodott.

B e ve zetés az eszkatológ i áb a

245

3. Az eszkatológia története Az apostolok korának igehirdetésében és az apostoli atyák idejében a már beköszöntött, de még nem teljes üdvösség gondolata és a paruzia állt előtérben, az apologéták pedig a test feltámadását védelmezték. Az eszkatológia egész tárgykörének részletes feldolgozását a 4. század nagy hittudósai kezdik el, és csak a skolasztika nagyjai fejezik be. Így alakul ki az ún. klasszikus eszkatológia, amelyet az új teológia képviselői egészen átdolgozandónak tartanak. Ezt azzal indokolják, hogy hiányoznak benne a krisztológiai, szótériológiai és ekkléziológiai vonatkozások, továbbá a ma emberének más a világképe, mint a régi teológusoknak, végül az új hermeneutika eredményei néhány részletkérdésben más állásfoglalást kívánnak, mint amit a múlt század hittudósai képviseltek.

4. Miket hangsúlyoz az új teológia az eszkatológiában? a) Bár a klasszikus eszkatológia is tudatában volt annak, hogy az eszkaton végkifejlet, amely felé az egyén és az emberiség történelme irányul, nem figyelt fel az eszkaton visszafelé ható dinamikájára. A mai eszkatológiai szemlélet ezt így látja: az eszkaton eseményei szükségképpen jelen vannak valamilyen formában és hatnak az egész történelem során, tehát a mában is. Ezért csakis rájuk való tekintettel kaphatja meg a maga teljes értelmét a teremtés, a megváltás, az Egyház története és kegyelmi, szentségi élete. A teremtés motívuma olyan ajándékozó szeretet volt, amelynek a gyümölcsei az eszkatonban érnek be, és a Krisztus által szerzett kegyelmi erők már a jelen eseményeivel az abszolút jövőt készítik elő, a földi küzdelmek és szenvedések Krisztus keresztjében való részesedést eredményezhetnek, és így a krisztusi megdicsőülés ígéretét is magukban foglalják. Az őskereszténység ezt úgy fogalmazta, hogy Egyházunk szentségi életének középpontja, az eukarisztia ünneplése Krisztus halálának és feltámadásának hirdetése, míg el nem jön (1Kor 11,26).

B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

246

b) Az egyháztan részletezi azt az igazságot, hogy a megváltott ember életét a már és a még nem kettőssége jellemzi. Az üdvösség rejtett módon itt van már, de kiteljesedéséért még küzdenünk kell és imádkoznunk érte (2Tim 2,10; 1Pt 2,2). A vándoregyház már útban van a tökéletesség felé, és a megváltottság gyümölcseit nem fogja elveszíteni soha, a teljességtől azonban még nagyon távol van; még nem tökéletes. Nem tökéletesek intézményei, megfogalmazásai, tagjai. Mivel Krisztus titokzatos Teste, már birtokolja az ontológiai szentséget, morális szentsége azonban csak az idők végén lesz teljes. Addig örökös harc az egyén és az Egyház élete. Kegyelmi életünk ontológiai síkon a Fiú élete bennünk, aki a Lélek által utat nyit az Atyához (Ef 2,18), de Istennel való egyesültségünk nem lehet teljes, mert gyengeségeink és gyarlóságaink még akadályozzák, és nem lehet végleges, mert bármikor elveszíthetjük. Teljessé és véglegessé az eszkatonban válik, akkor találjuk meg igazi hazánkat (Jn 14,3), és a világ is akkor fogja maradéktalanul tükrözni Isten elgondolásait. Ennek a kettősségnek szem előtt tartása kettőt eredményez: megadja azt, amit ma eszkatológiai feszültségnek szokás nevezni, továbbá segít bennünket önmagunk és a világ lényegének megértésében. Legmélyebb énünket megérteni ugyanis csak az képes, aki a reá és a világra váró örök sorsból kiindulva is értelmezi önmagát. c) Az eszkatonban bekövetkező teljességet, révbeérkezettséget az új teológia gyakran mondja abszolút jövőnek. Ez a kifejezés könnyen félreérthető: abszolútnak csak azért mondjuk, mert az világban elérhető értékek és tökéletességek relatív jellegével áll szemben. A mi világunkban ugyanis még a legtisztább szeretet és a legnagyobb boldogság is relatív, fogyatékos, ha másért nem, elveszíthetőségének lehetősége miatt. Akkor azonban teljes tisztaságukban érvényesülnek az értékek. Az abszolút jelző nem jelenti azt, hogy egyforma mértékben részesül benne mindenki, és azt sem, hogy akkor mintegy megmerevedik az élet. Az abszolút jövő élete a végtelen igazságban, jóságban, szépségben és szeretetben való részesedésnek végtelen sok formáját és fokozatát, a végtelen Isten végtelen sok formában történő élvezésének lehetőségeit rejti magában, ezért a végkifejlet nem befejezés lesz, hanem az új és igazi, határtalan élet kezdete. d) Az eszkatológiai szemlélet és az eszkatológiai feszültség a keresztény ember földi életét a reményből és a reményben való életté teszi. Ez a reB e ve zetés az eszkatológ i áb a

247

mény nem puszta várakozás, vagy jámbor óhajoknak, vágyaknak a jövőbe való kivetítése, hanem hitre épülő meggyőződés (2Kor 5,6-9). Isten ugyanis a múltban világosan kimutatta szeretetét, szándékait, hatalmát, és ereje a jelenben is állandóan működik. Krisztus feltámadása igazolta, hogy Isten örök életet biztosíthat az ember számára, élete és tanítása pedig megmutatta, hogy milyen úton érhetjük el az abszolút jövőt, és hogy az emberiség élete fokozatos haladás ennek irányában, az egész történelem üdvtörténet is egyúttal. A remény azonban nem jelent bizonyosságot, hiszen egyéni üdvösségünk Isten kegyelmének elfogadásán vagy visszautasításán fordul, és senki sem tudhatja teljes bizonyossággal, hogy ki fog-e tartani az elfogadott kegyelemben. Éppen ezért az eszkatológia állandó éberségre és felelősségérzetre int bennünket: minden tettünkkel egyéni jövőnket és az emberiség jövőjét építjük vagy romboljuk. e) Az új eszkatológia lényegesen krisztocentrikus. Nemcsak azért, mert Krisztus megdicsőülése után már biztosak lehetünk benne, hogy minden a megdicsőülés állapota felé tart (Jn 12,32), hanem azért is, mert a világ megdicsőülése bizonyos értelemben Krisztus egyéni sorsának kiteljesedése is lesz. A megváltás műve ugyanis akkor bontakozik ki a maga teljességében, a Megváltó személye pedig már nem mostani, rejtett dicsőségbe öltözötten, hanem olyan formában jelenik meg, hogy az egész világ kénytelen lesz elismerni Küriosz-voltát. Szent Pál szerint Krisztus a mi gyarló testünket átalakítja és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez, mégpedig azzal az erővel, amellyel hatalma alá tudja vetni a mindenséget (Fil 3,21). Eszerint Krisztus megdicsőült testéből sugárzik ki az erő, amely az embert és a világot dicsőségre változtatja (vö. 2Kor 3,18; 2Tesz 1,10; 2,14). A megdicsőült Krisztusnak ez a szerepe - több mai hittudós szerint nem korlátozódik a végső állapotra. Már a történelmi fejlődés során is ez az erő tereli a fejlődést az abszolút jövő felé az evolúció természetes működésének irányítása által. Az egyén számára Krisztus megdicsőülése a biztosítéka az eszkatológiai ígéretek beteljesülésének. Sőt mivel Krisztus prófétai, főpapi és királyi szerepét örökkévalónak mondja a kinyilatkoztatás (Zsid 7,23-24; Lk 1,33), joggal feltételezzük, hogy az örök életben is Ő lesz eszköze Isten színelátásának, Ő fogja közvetíteni a megdicsőültek hódolatát, és az Ő királyi győzelmében részesülnek azok, akik földi életükben Őt ismerték el legfőbb uruknak és parancsolójuknak. B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

248

f) Az ősegyház eszkatológiája erősen kozmikus és kollektív jellegű. Az egyén túlvilági és világvégi sorsával aránylag keveset foglalkozik, mert az egyént Isten népe közösségének tagjaként és a világmindenség sorsának részeseként veszi (Róm 8,19-21; Iz 65,17-24). Ezzel szemben a középkorban, még inkább a protestantizmus fellépése óta, minden területen az individuum került előtérbe. Századunk antropológiai szemlélete eredményeként az új teológia visszakanyarodott a kinyilatkoztatás emberképéhez, és az eszkatológiában is elsősorban az emberiség és az ember világa sorsával foglalkozik, és ennek keretébe beállítva, továbbá az egyén közösségi vonatkozásaiba beágyazva tárgyalja az egyénre vonatkozó eszkatológiai problémákat.

5. Bevezetés a dogmatikába Dogma: az apostoli kortól dogmának hívjuk azokat a tételeket, amelyeket a katolikus Egyház mint Isten kinyilatkoztatott igazságait tár elénk. A DOGMA szó már a pogányoknál is mindig társadalmilag stabilizált, objektív meggyőződést jelentett, vagy filozófiai alaptételt. A katolikus dogma alatt itt „azokat a kinyilatkoztatott és az Egyház által előadott igazságokat értjük, amelyek elméleti (spekulatív) jellegűek, nem annyira erkölcsi tárgyúak, azaz nem közvetlenül az erkölcsök szabályozására irányulnak. Az ágazatos hittan feltételezi: Isten létének filozófiai megállapítását, továbbá annak történeti megállapítását, hogy Isten kinyilatkoztatást adott Jézus Krisztus által, amit mindenki képes és köteles hinni (hihető), végül pedig azt a tényt, hogy Egyházat alapított, és azt csalhatatlan tanítóvá tette az idők végezetéig. Ezért az ágazatos hittan az Egyháztól veszi át az igazságot.” (Takács József: Dogmatika) Minden dogmának a tárgyalása a következő módszerrel történik: adva van a tétel (igazság) szövege. Ezt követi a tétel szavainak értelmezése. Utána feltárja a tételt ellenzők sora és tanításuk. Ezután következik a tétel rangja: dogma, tétel a Szentírás vagy a Szenthagyomány alapján. Ezután a Szentírásból vett idézetek, majd az Egyházatyák tanítása (Szenthagyomány), végül a kegyelemmel segített ész véleménye jön. Ha akadnak B e ve zetés az eszkatológ i áb a

249

a dogmával rokon témák, azokat a tétel végén szokás felsorolni és magyarázni. Az idézetek mellett zárójelben áll a hivatalos lelőhelyek sorszáma. (D, azaz Denzinger gyűjtemény és a száma)

6. A dogmatika felosztása BEVEZETÉS Első tárgykör: AZ EGY ISTENRŐL Második tárgykör: A SZENTHÁROMSÁGRÓL Harmadik tárgykör: A TEREMTŐ ÉS FELEMELŐ ISTENRŐL Negyedik tárgykör: A MEGVÁLTÓ ISTENRŐL Ötödik tárgykör: A MEGSZENTELŐ ISTENRŐL Hatodik tárgykör: A BETELJESÍTŐ ISTENRŐL

7. A betejesítő Istenről szóló teológia A Szentírás ószövetségi része a világ teremtésével kezdődik. Megismertet bennünket azzal a ténnyel, hogy öröktől fogva nincs más, csak az Isten. A látható világból semmi nincs a kezdet kezdetén. Úgy is mondhatjuk, hogy minden, ami nem Isten, akkor kezdett lenni, amikor Isten létet adott neki. Ezt a létet Isten láthatatlan szellemek és látható anyag-világ formájában hozta létre. A Dogmatika tudománynak utolsó fejezete azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy a teremtésben kapott lét formáinak lesz-e és mi lesz a vége? A régi görög név arra figyelmeztet, hogy a kinyilatkoztatás, azok az információk, amelyeket Isten eligazításunkra adott mind a teremtésről, mind annak a végső állapotáról, arra tanítanak, hogy a teremtett világ mostani állapota kiterjedésben, fennállásában véges, múlékony és nagy része meg is szűnik. Vannak azonban jelei a kinyilatkoztatásban annak is, hogy Krisztus másodszor is eljön, ezzel megvalósul az általános feltámadás az emberek részére, majd megtörténik a végítélet és megkezdődik Isten örökké tartó uralma. Ha mindezt tárgyalni akarjuk, akkor a tudományos munkánknak címe inkább így lesz helyes a végső dolgok B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

250

helyett: A beteljesítő Istenről. Amint a teológia mindegyik része Istenről szól (Beszéd az Istenről). Amikor emberibb módon próbáljuk a kérdést feltenni, hogy kezdett vagy kezdhetett a tapasztalat-gyűjtő, feldolgozó, összegező ember ezzel foglalkozni, azt állapíthatjuk meg: Mózes látomásban tapasztalta a semmi, a kietlen, csendes, lény nem lakta éj (Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde) élménye után, hogy Isten parancsa nyomán „kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység fölött.” (Ter 1,1-2) „Legyen világosság! És lett világosság.” (3) „Legyen boltozat a vizek között!” (6) „Isten elnevezte a boltozatot égnek.” (8) Amikor már volt kinyilatkoztatás, elképzelhető, hogy Isten már Ádámnak is mondott részleteket a világ teremtéséről, akkor felkémlelhetett némi gyanú az emberek eszében: Hátha ezt egyszer meg is szünteti. Láthatták az élőlények pusztulását, láthatták viharvert erdőt, netán földrengést. Az emberek életüknek a kezdetén nemcsak születésüknek, de Ábel halálakor a halálukat is megtapasztalhatták. Ebből és más természetes vagy erőszakos ember-halál esetén felmerülhetett a gyanú: Hátha egyszer az emberéletnek is vége lesz? Augusztusi csillaghullás idején még attól is megrettenhettek, hogy a szépen ragyogó égitesteket is várhatja valami katasztrófa. Ugyanígy elgondolkodtató lehetett a mindennapi életben istenbántó káromkodást hallani. Isten hite és parancsai nem a Sínai hegy alatt keletkeztek, hanem rá voltak írva az emberi szív hústábláira. (2Kor 3,3) Ha ez a régi emberek lelkiismeretében tudatos volt, elgondolható, hogy az elszámolás tényéről is voltak fogalmaik. Az Újszövetségben olvashatjuk, hogy a nagy elszámolás, az utolsó ítélet után megtörténik a zsoltáros szerinti ígéret arról, hogy Krisztus lába alá vet mindent és mindenkit: „Mert addig kell neki uralkodnia, míg ellenségeit mind a lába alá nem veti. (Zsolt 110,1) Mint utolsó ellenséget, a halált semmisíti meg, mert mindent lába alá vetett. Amikor azonban azt mondja: „Minden alá van vetve” (Zsolt 8,7), kétségtelenül kivétel az, aki mindent alávetett neki. Mikor pedig minden alá lesz vetve neki, akkor a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben”. (1Kor 15,25-28) Amin az egyszerű ószövetségi ember elgondolkodhatott az az Újszövetségben az általános világ végi pusztulás után valami csodálatosan szép „ÚJ VILÁGBAN” jelenik meg és tart örökké, a mi örömünkre.

B e ve zetés az eszkatológ i áb a

251

8. Az egyes emberek végső dolgairól Az érdemszerzés állapota, vagyis a próbatétel állapota a halállal véget ér. Isten az első emberpárnak, Ádámnak és Évának lelkük teremtése és a testükkel való egyesítése alkalmával azonnal megadta a megszentelő kegyelmet. Ezzel gyermekévé fogadta és a mennyország örökösévé tette őket. Ez azt jelenti, hogy az Isten képmása, az Ő nevében minden földi dolog, élettelen és élő felett uralkodik Isten megbízásából: „Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és minden állaton, amely mozog a földön”. (Ter 1,28) Az ember tehát minden élettelen és élő földi lény ura, de nem ura a saját emberi fajtájának, senkinek az életét nem veheti el, a saját magzatáét sem, sőt a saját életét sem. Az ember életét Isten örökkévalónak rendelte, hasonlóan az angyalokéhoz. Kivételt képez a mennybe való belépés és a mennyei örök boldogság elnyerésének módja. Az angyalok pillanatok alatt átestek a próbán: aki ezt okosan tette, birtokolja a kegyelem mértéke szerint az örök boldogságot a nélkül, hogy annak elvesztése szóba kerülhetne. Az ember életének egyedüli Ura a fölséges Isten. Az embernek az üdvösségét hosszabb-rövidebb próbatétel határozza meg. Ez a földi életben történik. Ezt az állapotot latinul VIATOR, magyar szakszóval UTAS állapotnak nevezzük. Ebben élve növelni kell a megszentelő kegyelem mennyiségét (fokát), erősíteni a hitünket és a szeretetünket, ami nem szóbeli igyekezetet jelent, hanem a mellénk rendelt emberek állandó segítését, boldogabbá tételét jelenti, mégpedig szabadon, Isten akarata szerint. Isten a földön rendszerint nem jutalmazza gyermekeit, hanem összegezi a földi életben tett jócselekedeteket, és ezek mértéke szerint adja a léleknek a mennyei boldogság erősségét, intenzitását vég nélkül, tehát örökké. A másokat boldogító, önzetlen szeretetet Istennek életünk minden percére kijelölt terve szerint kell gyakorolnunk. A tervet életünk tudatosuló korától halálunk percéig kell teljesítenünk. Mivel Isten nem közli velünk a részleteket, nekünk kell imával, figyelmes szeretettel keresnünk módozatait. Viszonylag könnyen rátalálunk az ismert állapotbeli kötelességeinkre, pénzért végzett munkánkra. A hirtelen jelentkező gondokban is döntenünk kell utcán, balesetben, veszélyben arról: ez itt most az én dolgom? Ha tiszta lelkiismerettel annak látom, vagy ha tudok gyorsan úgy dönteni, akkor legjobb akaratommal és tehetségemmel igyekezzem szolgálni B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

252

a rászorulót. Mindenképp foglaljam bele reggeli imámba: Uram, nyisd rá szememet a nekem szánt feladatokra, és adj hozzájuk alkalmas erőt. Óriási előnyben vannak azok, akik részesültek a bérmálás szentségében, mert a Szentlélek a lelkükbe szállt, állandóan bennük él, hogy az értelmüket megvilágosítsa, akaratukat, a hitüket folyamatosan erősítse és a hitük szerint tudjanak élni. Ha a kellő időben adott szülői, gyóntatói jótanács hatására a növendék igyekszik mindent megtanulni, akkor sokoldalúan tud segíteni adott alkalmakkor. Amikor halálunk közeleg, a jó tanács Anyját kérhetjük bizalommal, hogy az esetlegesen elmaradt jót segítsen pótolni. Amikor kiszakad a lelkünk a testünkből, és tökéletesen tisztán feltűnik benne az Isten által készített élet-tervünk, akkor látjuk meg: mit szólhat majd az igaz Bíró? Szorongás vagy kicsattanó öröm kél-e bennünk a tapasztaltak láttán. Csak tisztán, állandóan, önzetlenül érdemes szeretni. Ott dől majd el, ki volt közülünk az igazán okos VIATOR?

9. Az egyes ember szellemi lelkének halál utáni sorsáról Mi, katolikusok azt valljuk, hogy a halál beálltakor a szellemi lélek eltávozik a testből, épen megmarad, de egyedül semmit nem tud már tenni, ami az örök életét befolyásolhatná. Több csoport másként gondolkodik erről a kérdésről: Közvetve tagadják a materialisták. Az ő alapelvük, hogy csak a látható, tapintható anyag létezik, szellemi létező nincs. Az embernek sincs szellemi lelke, tehát a halál után csak a holttest marad. A panteisták: csak a látható dolgok léteznek, ezek együtt jelentik az istent. A halálban eltávozott lélek eloszlik ebbe az anyagi mindenségbe. Az agnosztikus pozitívisták: nem lehet tudni semmit a halál utáni életről. Közvetlenül tagadják: az origenisták (Origenész követői). Szerintük az angyali lelkeket is állandóan új próbáknak vetik alá. Aki bűnt követ el, kap egy testet, ebben él a földön, amíg meg nem javul. Ha megjavult, visszamehet az égbe egy újabb próbáig. Körforgás. A teozófusok, akik szerint a rendkívüli emberek közvetlenül megismerik Istent. Aki még nem ilyen, javuljon. Ez a javulás azt jelenti, hogy a lélek más és más testekbe költözve változik, vezekel, javul a teljes tisztulásig. Akkor egyesülhet az istenséggel. Ők személyes Istent nem ismernek. Hirscher szerint az erkölcsileg nem teljesen romlott emberek haláluk után is kaphatnak alkalmat Istentől a javulásra. B e ve zetés az eszkatológ i áb a

253

10. Az egyház tanítása IV. Ince pápa: „Ha pedig valaki bűnbánat nélkül hal meg halálos bűnben, az kétségkívül az örök kárhozat tüzében szenved örökre. Megkeresztelt kisgyermekek lelkei, és olyan felnőttek lelkei is, akik szeretetben halnak el és sem bűn nem terheli őket, sem emiatt valami elégtétel kötelessége, azonnal bejutnak az örök hazába”. (D 457) II. Lyoni zsinat: „Azoknak a lelke pedig, akik a szent keresztség felvétele után egyáltalán semmi bűn szeplőjét nem vonták magukra, és azokét is, akik a bűn elkövetésével szerzett szeplőt vagy testükben maradva, vagy azok levetése után megtisztultak, azonnal befogadja az ég. Azoknak a lelke azonban, akik halálos bűnben, vagy pusztán áteredő bűnben halnak meg, azonnal a pokolra kerülnek, noha nem egyenlő büntetéssel bűnhődnek.” (D 464; XXII. János D 493a) MINŐSÍTÉS:

hisz a Fiúban, nem látja meg az életet, hanem Isten haragja marad rajta”. (Jn 3,31-36) Általános intelem buzdít arra a Szentírásban, hogy földi életünkben törekedjünk munkálkodni és bűnös életünkből megtérni, mert a halál után erre már nincs módunk. Péld 9,5: „Amíg életben voltak ugyanis, tudták, hogy meg fognak halni, mint halottak viszont semmit nem tudtak már” 9,10: „Amit csak megtehet a kezed, szorgalmasan dolgozzál, mert a halál országában, ahová sietsz, nem lesz sem dolog, sem okoskodás, sem bölcsesség, sem tudomány”. Sir 11,28: „Könnyű Isten szemében az, hogy halála napján mindenkinek megfizessen saját útjai szerint.” 14,13: „Halálod előtt tégy jót barátoddal és erőid szerint nyújtsd ki kezedet, hogy adj a szegénynek.” 17,26: „Halálod előtt tégy bűnvallomást, a halott számára ez képtelenség.” 18,22: Ne akadályozzon semmi, hogy mindig imádkozzál, és ne röstellj megigazulni egészen a halálig, mert Isten jutalma örökre megmarad.” Gal 6,10: „Amíg van időnk, tegyünk jót mindenkivel!”

Meghatározott hittétel tehát, hogy azok üdvözülnek, akik kegyelem állapotában halnak meg, és azok kárhoznak el, akik halálos bűn állapotában. Meghatározott hittétel: a mennyország és a pokol lényeges dolgok tekintetében változhatatlanul örökké tart.” (Takács József: Dogmatika 845-846 oldal alapján)

11. Érdemszerzés a Bibliában Mi nem emberi bölcsességgel hozakodunk elő annak bizonyítására, hogy csak a halál pillanatáig van módunk az örökéletre érvényes jócselekedeteket összegyűjteni. Mi a túlvilágról jött Krisztus tanítását birtokoljuk ezzel a ténnyel kapcsolatban is: „Aki felülről jön, fölötte van mindenkinek. Aki a földről való, az földi, és a földről beszél. Aki a mennyből jön, az feljebbvaló mindenkinél. Arról tanúskodik, amit látott és hallott, de a tanúságát senki sem fogadja el. Aki elfogadja tanúságát, az igazolja, hogy Isten igazmondó. Mert akit Isten küldött, az az Isten igéit mondja, ő ugyanis a Lelket nem mértékkel adja. Az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe adott. Aki a Fiúban hisz, annak örök élete van, aki pedig nem B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

254

Zsid 3,13: „Buzdítsátok magatokat mindennap, míg csak Ma nem lesz az a nap.” 9,27: „Törvény, hogy az embernek egyszer meg kell halnia, azután pedig az ítélet következik.” Jel 2,10: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját”. Lk 16,25-26: „és mondta neki Ábrahám: Fiam, emlékezzél meg arról, hogy megkaptad a jót életedben, Lázár pedig a rosszat: most vigasztalódik, te pedig gyötrődsz. Ezen felül közöttünk nagy szakadék van, hogy azok, akik innen át akarnak menni hozzátok, ne tudjanak, sem ide ne lehessen átjutni amonnan”. Jn,9,4: „Nekem művelnem kell annak a cselekedeteit, aki engem küldött, amíg nappal van: jön az éjszaka, amikor senki nem tud dolgozni”. 2Kor 5,10: „Mindannyiunknak ugyanis meg kell jelennie Krisztus ítélőszéke előtt, hogy előhozza mindegyikünk azt, amit test szerint művelt, jót vagy rosszat.” Az ítéletet tehát a szerint mondja ki a Bíró, amit az ember B e ve zetés az eszkatológ i áb a

255

testi életében cselekedett. A halál után tehát sem jó, sem rossz cselekedet nem lesz, amit az ítélet figyelembe vehetne.

12. Az egyházatyák az érdemszerzés idejéről A Bölcsesség könyve írja, hogy „Isten a halált nem alkotta, és nem leli örömét az élők vesztén. Azért teremtett mindent, hogy legyen, s a földkerekség nemzedékeit gyógyulásra szánta. Nincs meg bennük a romlás mérge, és nincs a földön az alvilág országa. Az igazság ugyanis örök és halhatatlan”. (Bölcs 1,13-15) Ha tehát az üdvösség mai rendjében az emberi élet érdemszerző volta és a bűnök elkövetésének lehetősége is a halálig terjed, akkor ez is újabb rendelkezése kell, legyen az Úrnak. Nézzük körül kissé ezt a kérdést! Isten az embert testtel és lélekkel együtt teremtette. Egyetlen folyamatos életet szánt neki. Az ember teste ugyan ki van téve a romlásnak, elhasználódásnak, de az Úr a paradicsomkertbe ültetett egy úgynevezett Élet fáját. Az emberi test öregedése vagy esetleges betegsége ellen ennek a fának a gyümölcséből vagy leveléből kellett volna az orvosságot megennie mindenkinek. Halál nélkül élt volna mindenki örökké, hiszen Isten eredeti terve szerint az egész embert akarta a mennyországba átvinni. Ebben a rendelkezésben nyilván az is benne rejlett, hogy az ember érdemszerzésének és vétkezési lehetőségének nem a halál pillanata, hanem a földi életből a mennyei életbe történő átvitel pillanata lett volna. Isten az élet fáját nem pusztította el, de elzárta az emberek elől. A sátán ugyanis megkísértette Évát, hogy egyék a kert közepén lévő másik tiltott fáról, mert Isten abba zárta bele a jó és a rossz tudás titkát, amitől istenné válhatnának. Isten erre külön tilalmat adott: „a kert miden fájáról ehetsz, de a jó és a gonosz tudásnak fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod”. (Ter 2,16-17) Éva elszánta magát a rosszra, evett és adott a férjének is belőle. Isten nemcsak a majdani halállal büntette őket, hanem más bajokkal is. Kiűzte őket a kertből:„íme, az ember olyanná lett, mint egy közülünk, tud jót és rosszat. Most aztán nehogy kinyújtsa a kezét, vegyen az élet fájáról is, egyen és örökké éljen! Ezért aztán kiküldte őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. Amikor kiűzte az embert, az Éden kertjétől keletre kerubokat és villogó lángpallost állított, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.” (3,22-24) B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

256

TEOLÓGIAI ÉRVELÉS: Így látja ezt józannak és igaznak a normálisan gondolkodó emberi ész is. Ha nagyobb, különleges büntetéssel sújtanak valamilyen veszélyesebb bűn miatt valakit, és annak feloldozása püspöki jog, akkor azt jó előbb kérni. De ha ez valami ok miatt nem sikerült, akkor rendszerint adnak a bűnnek feloldozására szélesebb körű felhatalmazást. Ezt a bocsánatot utólag már nem lehet utána küldeni a másvilágra. Clemens Romanus: „Miután ugyanis kiléptünk e világból, nem tudunk többé ott bűnvallomást tenni vagy bűnbánatot tartani.” (MG 1 341, R 103) Origenes: „E földi élet bevégzése után nem javítható meg képlékeny természetünk állapota sem. Mert amíg itt vagyunk, mintegy a fazekasmester kezében, még ha kiesik is az edény a kezéből, megjavítható és megújítható”. (MG13 464, R 487)

13. A halálról Az eszkatológiában halál címen csak az ember haláláról beszélünk. Lehet ugyan szép kifejezésként alkalmazni a halál szót kedvenc állatok vagy növények kimúlására is, hiszen azoknál is ez a végső állapot, hogy az addig viruló élet megszűnik bennük. Őseink azt a tényt, hogy az állatok vagy a növények élete megszűnt, sohasem nevezték halálnak, hanem egyszerűen így mondták: elpusztult, elhervadt, elszáradt. Emberi halálra is mondták költői bájjal: „Szép Ilonka hajlott sír felé. Hervadása liliomhullás volt: Ártatlanság képe s bánaté”. (Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka) Az eszkatológia tudomány, amelyben mi sem tudjuk megmondani, hogy mi az élet, mi annak a létesítő és fenntartó oka, legfeljebb az élet fajtáit, minőségeit ismerjük. Az élők teremtéséről így nyilatkozik a Szentírás: a növények és az állatok „előjöttek a vízből”. Isten tehát az élet okát nem fedte fel a látomásban figyelő Mózesnek sem. Már arra felhívta a figyelmét, hogy a növények maguk termelik a saját életüket továbbító, szaporító magot. Az állatok is maguk tudnak szaporodni, bennük van erre a készség, de hogy az életüknek mi a létesítő oka, lényeges válaszuk nincs. Az ember teremtésénél Isten többet mutat Mózesnek. A férfi testét a vörös agyagból veszi, B e ve zetés az eszkatológ i áb a

257

tehát szervetlen anyagból. Isteni hatalmával és értelmével az élő, testrészekből álló tökéletes testet alakította ki. Olyan volt ez a remekmű, mint most egy holttest, bár nem mondjuk annak, mert az még nem volt élő. A Szentírás szerint: „Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett”. (Ter 2,7) Mózes a „lelket lehelő Istent” nem láthatta, csak azt észlelte, hogy az addig élettelen orr cimpái megmozdulnak, az egész test felkel, mozogni, nézni, hallani kezd: ezért írhatta így: ORRÁBA LEHELTE A LELKET, amit sem addig, sem azóta látni nem lehet, de nyilván az az ember testének is az éltetője. Mivel látni nem lehet, azt mondjuk rá kezdettől fogva: szellem, lélek. Ha az ember „kileheli” ezt a lelket, nem tud többé sem mozogni, sem járni, sem táplálkozni, tehát nem él, mert meghalt. Ennek mintájára találta ki az ember, hogy a növénynek is van valami éltetője, és azt növényi léleknek (anima vegetatíva) nevezte el. Nem tudjuk, hogy ez mi, de ha van, a palánta él, mert felszívja a nedvességet és a táplálékot, beépíti a növény testébe, kifejlődik, virágot majd abból magot hoz létre, és szaporítja annak a növénynek életét. Így áll az állatok élete is: csakhogy azok már mozogni is tudnak. Ennek az állati éltető elvnek is az anima (lélek) nevet adták: anima sensitíva, azaz érzékelő lélek. A tudósok a növényi lélek működését is ettől eredeztetik. Sem a növényi, sem az állati életforrás nem önálló valami, megszűnik a növény vagy az állat testi működésével együtt. Az ember halála az élet forrását jelentő szellemi lélek eltávozásával áll be. Az emberi lélek szellem, tehát élhet a test nélkül is, de fordítva: a test a lélek nélkül nem tud élni: az EMBER MEGHALT. Addig, amíg az ember él, addig van lehetősége cselekedni testében a vegetatív és a szenzitív tetteket, a lélek éli a szellemi életet: gondolkodik és akar. Ha az Isten által, az Ő törvényeivel megszabott módon gondolkodik, akar, cselekszik, akkor azt mondjuk, hogy ezek a cselekedetek erkölcsileg jók, érdemszerzők, vagyis a mennyországban kapható boldogságot növelő tettek. Ezeket kell itt a földi életben szaporítanunk. Ezt a lehetőséget elveszítjük, amikor a lelkünk Isten parancsára elhagyja a testünket, vagyis az ember meghal. Ezért az okos ember állandóan azt keresi, cselekedeteivel hogyan tud a melléje rendelt embereknek boldogságot ajándékozni. Elsősorban a család tagjait kell boldogítani, aztán a helyi közösséget, a nemzetet és mindenkit, akinek a jót Isten itt és most az én közvetítésemmel akarja küldeni. Az elmulasztott jót-tevés elméletileg nem pótolható. B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

258

14. A testtől elvált lélek megismerő tevékenységének módjáról Az ember megismerő tevékenysége a földi életben az érzékeléssel kezdődik. A bölcselet erről így nyilatkozik: Nihil est in intellectu, nisi prius fuerit in sensu. (Semmi sincs az értelemben, hacsak előbb nem volt meg az érzékben). A halállal a lélek eltávozik a testtől. A megismerés módja ezzel megváltozik, hiszen a testben vannak elhelyezve az érzékeink, és a testtel együtt pusztulnak el. A lélek viszont, mint szellemi természet, két képességgel rendelkezik: van értelme és akarata. Most csak az értelemmel, mint szellemi megismerő képességgel foglalkozunk. Ennek is csak a megismerési módját keressük. Amíg a lélek együtt van a testtel, a megismerő tevékenység így működik: valamelyik érzékszervünk felfedez egy megismerhető anyagi tárgyat. Alakja, színe, szaga közelről három érzékszervvel felfogható: rétes. Számba veszem, további érzékelés: édes vagy sós, kemény vagy kellemesen lágy. Ezeket a tulajdonságokat eszem tovább értékeli: jól esik, tápláló, ettem már ilyet, jobb volt, kevésbé ízlik. A halál után ezek az érzékelések elmaradnak. A testtől elvált állapotban az értelem arányos tárgya már nem az anyagi, hanem az anyagtalan létező. Ezért a testtől elvált lélek megismerése tiszta szellemek módján történik. Ez azonban a tiszta szellemek megismerésének tökéletességét sohasem érheti el. A testtől elvált lélek hogy ismeri meg önmagát és hogy a tiszta szellem Istent? „A testtől elvált lélek tehát önmagát saját lényege által ismeri meg, Istent pedig következtetések útján, amennyiben megérti, hogy ő nem szükségszerű lény, tehát könnyen megteszi azt a lépést, hogy Istenről, mint okról tegyen állítást. Azután saját képességeit megismerve, hasonló lépéssel ismeri meg Isten attribútumait is. Istennek ez az ismerete tehát nem közvetlen, hanem „azok általi, amik teremtettek”. (Takács, Dogmatika,851) Ezt talán könnyebben megértjük, ha ismerjük a Dogmatika legelső tételét. Ezt megelőzően rá kell gondolnunk, hogy mi Istenről már földi életünkben is szerezhetünk ismereteket teljesen természetes úton-módon, vagyis amikor Isten még nem segít értelmünk munkájában kegyelmeivel, tehát természetfeletti erőivel, és azt a fázist ismerjük jobban, amikor már Istenről a saját magáról adott információk, kinyilatkoztatások rendelkezésünkre állnak, és imádsággal, tanulással értelmünket magát is megerősíti az Isten B e ve zetés az eszkatológ i áb a

259

a megismerés folyamatában. Ezért jó ismerni a Dogmatika első tételét, amely a kegyelemtől még fel nem emelt, meg nem segített értelem állapotában próbálja az ember megismerni Istent. Mire juthat ekkor? A tétel: „Az egy és igaz Isten, Urunk és teremtőnk megismerhető az emberi értelem természetes fényénél mindabból, amit alkotott”. Ha akad olyan ember, aki felnő anélkül, hogy bármit hallana vagy olvasna Istenről, az abból amit lát, a teremtményekből, amik körülveszik, képes megismerni az egy igaz Istent. Ez a megismerés vonatkozik Isten létére, tehát hogy biztosan van, Ura mindennek, amit alkotott, Ura a megismerő embernek is.

15. Az ember további sorsát a külön ítélet azonnal meghatározza a halál után Az embernek egyetlen élete van, ami a fogantatással kezdődik, mert Isten a semmiből abban a pillanatban megteremti az általa irányított és kialakított magzati testhez illő emberlelket, egyesíti vele, egy szellemi önállóságot teremt hozzá, amit személynek nevezünk. Isten eredeti terve szerint ez az új ember az édesanya méhében kifejlődve kilenc hónap múlva megszületik, és kezdi önállóan lélegezni. Ennek a jele az első sikoly: a megszületett gyermek önálló életet kezdett. Ezt követi a további fejlődés egészen a felnőtt korig, majd az Isten rendelése szerinti leéli földi életet, és az üdvösség mostani rendjében akkor a léleknek el kell válnia a testétől, vagyis meg kell halnia. Az ember személye a lélekkel marad és ítéletre kerül a halál pillanatában. A test neve holttest. A személy a lélekkel egyesülten oda távozik, ahol az örök Bíró, a halálból feltámadt Krisztus tartózkodik. Minden lélek hozzá talál, mert Isten ereje oda viszi. Jézus ekkor nem fedi fel önmagát, a személy lelki szemével nem látja. Az ítélethez nincs szükség semmiféle segítségre. Jézus ismer minden embert. Ez nem azt jelenti, hogy tudja a nevét, hanem mindent tud róla, ami az üdvösség dolgához tartozik. Látja az Atya vele kapcsolatos egész öntudatos élete minden gondolatát és akarati döntését. Ez azt jelenti, hogy minden erkölcsileg helyes vagy helytelen döntést pontosan ismer. Nemcsak azt látja Jézus, hogy a halál előtti végső döntés Isten mellett vagy ellene szólt, amin már változtatni nem tud. A lélek látja, mire érdemes. Az ítélet tehát semmiben sem hasonló a fölB e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

260

di bírósági eljáráshoz. Az örök Bíró azonnal kimondja az ítéletet. Ezt a lélek azonnal megtudja: a mennyországba jut-e, a tisztítótűzbe vagy a pokolba. Itt a lélek tehát ítéletet, elhangzó, kinyilvánított isteni döntést vesz tudomásul. Ezzel lezárul a külön ítélet, mert Jézus döntése megfellebbezhetetlen, igazságos. Amikor arról hallunk, hogy lesz majd még egy ítélet a világtörténelem bezárásaként, abban mindenki ugyanazt az ítéletet kapja, amit már a külön ítéleten kimondott róla az igazságos bíró. Az ítéletnek megfelelő állapotot azonnal fel kell vennie, és az a mennyországra is, a pokolra vonatkozólag is ugyanaz marad örökre. Ez az ítélet tehát nyomatékosan hangsúlyozza, hogy az érdemszerzésre és a büntetésre kapott idő a halállal és az azt követő ítélettel végleg lezárul.

16. Visszajárhat-e meghaltak lelke az élők látogatására? A lelkeket a külön ítélet után három meghatározott hely egyikére küldi az igazságos ítélet, de ez nem akadályozza meg a földre való visszatérésüket, amennyiben erre Isten engedélyt ad nekik. Tehát nem kíváncsi unatkozók szórakoztatása a cél, hanem valamiféle komoly ok. Egyik egyetemi professzoromtól hallottuk a következő esetet: Jámbor pap halt meg váratlanul. A helyettesítésére kiküldött paptárs időnként valami kopogást hallott. Nem tudta mire vélni. Egyszer ebéd után sziesztára ledőlt elődje ágyára. A különös kopogtatás ismét jelentkezett. Majd amikor nem figyelt rá, hirtelen ledőlt az ágy melletti székre tornyozott könyvcsomó. Mivel senki rajta kívül nem volt a szobában látható, kíváncsi lett a ledőlt könyvcsomóra. Az egyik könyvet nyitva találta. Benne jelző cédula, rajta pedig egy név kereszttel megjelölve. A vendégpap azonnal arra következtetett, hogy lelkiismeretesnek ismert halott kollégája sietve felírta valaki halottjának a nevét, és kötelezte magát, hogy kötetlen időben, de sürgősen elvégzi a kívánt szentmisét a halottért. Úgy látszott, a váratlan halál miatt ez a szolgálat elmaradt. Hogy a tisztítótűzből kiszabadulhasson, Isten megengedte neki, hogy segítséget kérjen. Másnap ezért a halottért misézett, és több kopogás nem hallatszott. Kárhozott lelkek szabadon nem térhetnek vissza a földre, csak ha Isten valakinek meg nem engedi, hogy üdvös figyelmeztetést adjon: Van pokol, és oda kerülnek a hitetlenek. A tisztítótűzből Isten B e ve zetés az eszkatológ i áb a

261

hazaengedheti, aki ezt kéri. A mennyországból az üdvözült lelkek visszatérhetnek, ahányszor akarnak, hiszen szabadok. Viszont annyira szeretik Istent, hogy csak az Ő tetszésével vállalkoznak földi látogatásra. Mi tartható azokról, akik a halálból feltámadtak? Ilyenek a Szentírásból: a Naim-i ifjú (Lk 7,11-17); Jairus leánya (Mk 5,21-43); Lázár (Jn 11,17-53) Jézus halála után sok szent feltámadt a sírból. (Mt 27,53) „Ezek feltámadásuk után előjöttek a sírokból, bementek a szent városba és sokaknak megjelentek.” A három feltámasztott (fentebb) sorsára vannak óvatos elgondolások. Haláluk nem tekinthető olyannak, mint az általánosan ismertetettek. Valószínűleg nem volt külön ítéletük, hiszen az életnek adta vissza Jézus valamennyit. Nyilván volt még a feltámadásuk után rengeteg jó és esetleg rossz cselekedetük. A külön ítélet pedig lezárja a földi életet, megadja az élet folytatásának mikéntjét, és a későbbi ítélet nagyban megváltoztathatta volna az előbbi eredményét. Mit csináltak addig a halálban eltávozott lelkek, amíg Jézus meg nem adta ezt a rendkívüli ajándékot a számukra? Az előzményekben már megbeszéltük, hogy a testből eltávozott lelkek cselekvése egészen más, mint a testben élő léleké. A teljes együttes élet emlékeitől megfosztatnak ezek a lelkek? Úgy járnak, mint az álomban átélt élmények, amik csak a lélekben történnek, ébredés után sokszor teljesen elhalványodnak, meg is semmisülnek?

17. Az ember célja Isten dicsősége „A teremtő Isten tárgykörében megmutattuk, hogy Isten az egész világot saját dicsőségére teremtette. Ezért az ember célja, minthogy maga is teremtmény, Isten tárgyi dicsősége; mivel pedig értelmes teremtmény, Isten formális dicsőségének kell lennie.” (Takács József, Dogmatika, 858) Az első szempont szerint az ember maga is hozzátartozik a teremtői kiváló műhöz, tehát emeli saját maga megvalósult létével a létrehozót. A második szempont viszont engedi, sőt meg is követeli, hogy létével és tehetségével felhasználja képességeit arra, hogy Isten dicsőségét elismeri, kihangsúlyozva, hogy ilyen nagy sikert a művén keresztül is csak Isten érhet el. Viszont ha ezt meg tudom tenni és szíves akarattal meg is teszem, azzal elismerem, hogy Isten végtelenül nagyobb a teremtményeinél, mert B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

262

a legnagyobb festőművész vagy más alkotó is csak látképet tud létrehozni. Amikor mint élő egy másik élővel élőnek ad létet, akkor nem művészkedik, hanem szül. Asszisztál a létét kigondoló, egész életfolyamát előre megtervező és irányító Alkotónak. A testhez való lelket és az új személyt csak isteni, közölhetetlen erővel lehet kigondolni, a testtel egyesíteni, a közös működésre irányítani. Amikor erre magamtól rájövök, vagy okos szülőktől, nevelőktől megtudom, meg kell köszönnöm Istenemnek. Ez az egyik legfontosabb feladata minden embernek, hogy döbbenjen rá erre az igazságra: Pontosan olyan vagyok megszületésemkor, amilyennek engem Isten megtervezett, tehát igazi ember. Mert az az igaz, ami megfelel a fogalmának. Isten minden embernek elkészítette öröktől fogva az élettervét, amit majd saját élettevékenységével kell megvalósítania, és amit tőlünk Jézus, az igazságos Bíró számon kér. Ha jó lesz az alkalmazkodásom Uram tervéhez, tehát megtettem mindent, amit előírt nekem, akkor igaz leszek magam is, méltó arra, hogy az igazak országába belépjek. Ha nem egészen tökéletes az igazodásom Isten velem kapcsolatos élettervéhez, hogy annak alapján én is igaz legyek, akkor van egy csodálatos lehetőségem: bűnbánattal és Jézus megváltói kegyelmével újra igazított, vagyis megigazult ember lehetek. A szentgyónás mindenkor ezt a célt szolgálja, különösen az utolsó alkalommal a halál beállta előtt. Az erénytan is arra biztat, hogy a reményt sose adjam fel! Az igazság ismertetett fogalma mellett van egy másik alapvető fogalmunk is, amit meg kell ismernünk és napi legfőbb tennivalóként gyakorolnunk. Szent János apostol hagyta ránk legigazibb és legszebb megfogalmazását: „Szeretet az Isten, és aki a szeretetben marad, Istenben marad, és az Isten őbenne”. (1Jn 4,16b) Isten az életünk földi, a halál pillanatáig tartó első szakaszát arra szánta, hogy mindenki itt a földön tanulja meg és jól gyakorolja be: A legnagyobb Szeretet azért hív bennünket haza, az atyai házba, hogy ott Őt, a legnagyobb szeretetet nézzük, teljünk el vele, illetőleg örökké tartó boldogságából akkora intenzitású részt kapjunk állandó jelleggel örökké, amennyi szeretetet mi adtunk azoknak, akiket Isten itt a földön mellénk rendelt. Első a házastárs! Azután a saját gyerekeink, akikkel Isten meg akarja áldani a világot. Akiket Isten nem erre a szolgálatra hívott, az segítsen boldogítani a más ember gyerekét. Akiket Isten ránk bíz. A hazug és önző világban élve, felmerülhet a kérdés: Mit tegyünk velük? Sem gyűlölnünk, sem utánoznunk őket nem szabad! Szeressük őket azzal, hogy teljes megtérésükért imádkozunk. B e ve zetés az eszkatológ i áb a

263

18. A mennyországról, az örök boldogságról Az ember életének a célja megismerni Istent önmagában, mint a legfőbb igazságot és szeretetet, és szolgálni neki az igazság és szeretet munkálásával. Aszerint, hogy ezt az egész életünkre kiszabott istenismeretet, önzetlen Isten- és emberszeretetet mennyire sikerült megvalósítanunk, halálunk pillanatában három féle sors várhat ránk, három helyen és állapotban. Ezek: a mennyország, a tisztítóhely és a pokol. Sokan úgy beszélnek a mennyországról, mint állapotról. A Szentírás viszont nem egy állapotot említ, ha a mennyei boldogságról szól. A Szentírás helyről szól, amely a fölséges Isten lakóhelye, örökös jó helye. A tudományos, filozófiai fogalmak ugyan nem biztos, hogy az ebben a világban megszokott értelemben pontosan úgy használhatók, mint a földi életben. Gondoljunk a föltámadt Jézusra: a feltámadt test átment a sír sziklafalán vagy zárókövén. Gyalogolt az emmauszi tanítványokkal, aztán onnan eltűnt. Kiment az Olajfák hegyére, a búcsúvétel után felfelé emelkedett lassú tempóban a bárányfelhők magasságáig, pillanat alatt az égben volt. Amit a filozófia precízen meghatároz, az az égi viszonyokban valahogy másként van, vagy másként is lehet. Nekünk a tér a testek egymáshoz való viszonya. A hely a térnek az a része, amelyet a test kitölt: az egész az egészben van, a rész a részben; Ahol az ajtó be van zárva, egy mási szilárd test nem mehet át rajta. Jézus feltámadt teste akadálytalanul átment rajta. A tiszta szellemnek nincs szüksége helyre. Isten tehát nem igényel helyet a mennyországban, mégis „trónon ül”, „Jézus az Atya jobbjára ült”. A huszonnégy mennybéli „vén” székeken ülnek a trón előtt: mintegy teret alakítanak ki. Az angyaloknak sem hely, sem tér nem kell. Az anyagi dolgok fogalmai megvannak a mennyben is, de másként. Akármilyen furcsának tűnik is a mennyországban most is van két embertest: Jézusé és Máriáé. Az utolsó ítélet után pedig reméljük, ott leszünk frissen feltámasztott testünkkel együtt. A másik fogalom, ami nálunk nélkülözhetetlen: az idő. A filozofikus fogalom az idő a mozgás mértéke. Van olyan elgondolás, hogy a mennyben nincs idő, folyamatos idő helyett egy örök pillanat létezik, de az pillanat az idő egy-egy keresztmetszete. Oda érkeznek az üdvözültek, állandóan mozgás van, egymás után a világ végéig. Most a lelkek járhatják be a mérhetetlen csillagvilágot, a világ mostani állapotának bevégeztével pedig a feltámadt testek azt az újat, amelyet Isten nekik B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

264

készít. A mennyország a boldogság helye, mégpedig a tökéletes boldogságé. Boldog az, akinek mindene megvan, amire vágyik. Teljesen boldog az, akinek mindene megvan, amire vágyik, és nem kell félnie, hogy abból a teljességből valamit elvehetnek. Ez a józan megfogalmazás megmutatja, hogy a földön senki sincs, aki teljesen boldog lehet. Egyébként itt a földön a mennyei boldogságról senkinek nincs is fogalma. Csak analóg fogalmakkal fejezhetjük ki azt a keveset, amit tudunk róla.

19. Az intuitív vízió misztérium Misztériumnak nevezték azokat a rejtett, nehezen érthető dolgokat, tanításokat, amelyeket mások már ismernek, titokzatosságukat már kicsit értik is, nem csak homályos fogalmaink vannak róluk. Mivel ezek az istenség titkaihoz tartoznak, csak felkészülés, ismerkedés után nyerhetünk beavatást. Ezt a fogalmat Szombathelyen hallottam egészen fiatal koromban, amikor az ősi pogány SABARIA templomának feltárt alapjait nézegettük. Ott magyarázta az idegen-vezető, hogy a külső terem padozatán sokkal több a kopás, mint a belsőén. A két termet elválasztó közfal közepén ajtó volt valaha. Ebből a tényből, hogy zárt volt a belső helyiség, oda nem mehetett be akárki, csak azok, akik már beavatottak voltak. Nyilván más forrásokból tudta ő is, hogy a beavatás különleges szertartással történt, és amit majd odabenn megismer, megtapasztal, arról az egyszerű, a titkokba be nem avatottaknak szólni sem szabad. Ott hallottam a misztérium szó görög alakjáról is először: mystérion (müsztérion). A szó etimonja (eredetének magyarázata) ez volt: myó (müó)=becsukok, bezárok. Az emberi ajkat összezárom, aztán kicsit az ajkat csücsörítem, akkor a beavatást végző egyén, (pogány pap), hüvelyk és mutató ujjával, mint egy természetfeletti zárral, csipesszel összezárta az ajkat. Ezzel jelezte, hogy a látott titkokat a be nem avatott személyeknek nem mondhatja el a beavatott. Az titok, mással nem közölhető. Később a szentírástudományba avattak be bennünket. Ennek a mondanivalója valódi titkok ismeretébe avatott minket. Amikor Isten a nyolcvan éves Mózesnek a figyelmét fel akarta kelteni, a Sínai hegyhez közelítő, de nem tanulatlan ember előtt, a nap forró sugaraival lángra lobbantott egy vadrózsa-bokrot. Ez arrafelé a nagy nyári sivatagban nem volt ritka látvány. Mózes is elment volna mellette, de B e ve zetés az eszkatológ i áb a

265

amíg közeledett, hosszabb ideig figyelte, végül kíváncsi lett, és ezt mondta: „Odamegyek és megnézem ezt a különös látványt, miért nem ég el a csipkebokor! Amikor aztán látta, hogy odamegy megnézni, szólította őt Isten a bokor közepéből és azt mondta: Mózes, Mózes! Ő azt felelte: Itt vagyok! Az Úr ekkor így szólt: Ne közelíts ide! Oldd le lábadról sarudat, mert a hely, amelyen állsz, szent föld! Azután azt mondta: Én vagyok atyáid Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Istene. Mózes erre eltakarta arcát, mert nem mert Istenre nézni”. (Kiv 3,3-6) Eme beszélgetés után Mózes más szemmel nézett erre a helyre, amelyen a láthatatlan, de mindenütt jelenlévő Isten éreztette vele, hogy Ő más, mint a csipkebokor, nem lakik benne, nem része neki, nem tartozéka. Pedig nem is sejtette még akkor, hogy majd hónapok múlva milliós tömeggel jön ide, és amikor Isten jelezni fogja végtelen fölségét, érzékelteti ezt magával a hatalmas heggyel, amely kiemelkedik a sivatagból, jelezve csupán, hogy a mérhetetlen világmindenségnél is nagyobb: végtelen. Eltörpül mellette ez a hegy is, amely mellett a milliós embertömeg is csak nyüzsgő hangya-tábor. Amikor aztán ezek a méretek kellően megszeppentették a zsidó népet, akkor eltakarta egy félelmetes felhő a Sínai hegyet, mint amikor a tájra ráront a nyári vihar: a gomolygó felhők. Az egymást követő tüzes villámok, nyomukban pedig a mennydörgés fülsüketítő csattogása, állandó moraja. Minden, ami gigantikus és félelemkeltő, arra hívja fel a választott nép figyelmét, hogy most találkozik legelőször a világmindenséget kisujjával mozgató Nagyúrral. Mózes Isten parancsára kihirdeti: A hegy lábához se közelítsen senki, mert aki megteszi, szörnyethal. Itt kezdték megérteni Isten választott népének tagjai, hogy milyen nagy megtiszteltetés vár rájuk, hogy a men�nyei Isten őket népévé, választottaivá akarja avatni.

20. „Az üdvözültek az égben intuitív vízióban látják istent, vagyis közvetlen ismerettel, színről-színre.” Azokat nevezzük üdvözülteknek, akik már teljesen tiszták minden bűntől és mentesek minden büntetéstől. Itt tehát nem az a követelmény, hogy látszik az ott levőkön, hogy olyanok, mint a teljesen új ruha. Az a lényeg, hogy az üdvözültek mentesek már egykori bűneiktől és azok minden következményétől. Tudjuk, hogy az ember, az értelmes teremtmény egyedüli B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

266

boldogsága csak maga Isten lehet. Benne van meg minden, ami az ember szellemi részét is tökéletesen kielégíti. A tényleges tökéletes tárgyi boldogság csak az lehet, ami nélkül nincs boldogság, de ha ez a tárgy megvan, akkor a boldogság tökéletes. Most mélyebben próbáljuk meghatározni, hogy miben áll ez a boldogító egyesülés Istennel, mit is tartalmaz az ember számára. A földön élő kutató akkor boldog, ha jól ismeri kutatásának anyagát, és ha minél több tárggyal rendelkezik az adott kutatási területről. Isten mindig mindenütt teljes lényegével van jelen, de mi ezt a lényeget nem tudjuk úgy felismerni, hogy az kimerítő legyen. Ez a boldogító istenismeret Isten látásában tapasztalható. Látjuk Istent úgy, amint önmagában van. Ezt az istenlátást mégsem lehet úgy értelmezni, mint az emberi szemnek azt az élményét, amikor valami csodálatos látnivaló tárul ki előtte, és egyre több szépség jelenik a bámuló szem előtt. Talán úgy érzi, hogy minden szépséget meglátott, aztán még a jól látó emberszem is an�nyi szépséget talál millió részletben, hogy igazán sosem telik be a boldogsággal. Gondoljunk az ószövetség nagyjainak élményeire. Amikor Mózes parancsot kapott Istentől, hogy vezesse tovább a Sínai hegytől egészen az Ígéret földjéig a választott népet, Mózesben megfogalmazódott egy igen merész, de érthető igény: ez a feladat, amelyet most Isten újonnan rá akar bízni az Úr, csak akkor lesz igazán elvállalható, ha maga Isten lesz az igazi vezető, mert az Ő mindenhatósága és csodálatos szépsége tudja csak kielégíteni az ő, és sok más zsidó igényét is a hosszú-hosszú vándorúton. „Ha nem te magad mégy előttünk, ne is vezess ki minket erről a helyről! Miről is tudhatnánk meg, én és a te néped, hogy kegyelmet találtunk színed előtt, hacsak velünk nem jársz, hogy így dicsőbbek legyünk minden népnél, amely a földön lakik. Az Úr erre azt mondta Mózesnek: Ezt is, amit mondtál, megteszem, mert kegyelmet találtál előttem, és név szerint ismerlek téged. Mózes azt felelte: Mutasd meg nekem dicsőségedet! Neked megmutatom egész jóságomat, és kimondom előtted az Úr nevét, mert könyörülök azon, akin akarok, és kegyelmes vagyok az iránt, aki nekem tetszik. Majd azt mondta: Ám arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. Azután így szólt: De íme, van itt egy hely mellettem: állj erre a kősziklára! Ha majd elvonul előtted dicsőségem, beállítalak a kőszikla hasadékába, és befödlek jobbommal, amíg el nem vonulok. Aztán elveszem kezemet, és utánam tekinthetsz, de arcomat nem láthatod.” (Kiv 33,15-23) Hasonlóan beszélt az Úr Illés prófétáB e ve zetés az eszkatológ i áb a

267

val is, amikor holtfáradtan felért oda Izraelből negyven napos rohanással. „Állj a hegyre az Úr elé, s íme, ott elvonul az Úr.” (1Kir 19,11) Isten ezekkel az előkészítő beszélgetésekkel rámutatott kiválasztottainak, hogy a földi életben is ad sok örömöt, de a boldogító istenlátás a mennyei áldás lesz, vagyis a beteljesülés a földi istenszolgálat és a felebaráti szeretet jutalmaként.

21. Isten intuitív szemlélete abszolút természetfölötti Isten közvetlen színe látása a teremtett lényeknek minden tekintetben teljesen természetfeletti. A nézők, szemlélők oldaláról természetfeletti. Önmaga az istenség az Személyeknek tulajdona, az ő ismeretük természetükhöz tartozó, tehát természetes. Minden teremtett lény a saját képességeivel közelíti meg a teremtetlen isteni természet legbelső titkát. Az Úr Mózesnek és Illésnek belső isten-látást kérő, könyörgő vágyát visszautasította, mondván: „Neked megmutatom egész jóságomat és kimondom előtted az Úr nevét, mert könyörülök azon, akin akarok, és kegyelmes vagyok az iránt, aki iránt nekem tetszik.” (Kiv 33,19) A földet teremtő, örömöt elkészítő és ajándékozó jóságomat meg tudom neked mutatni, érzékeiddel is éreztetni tudom, hogy ez csak az irántatok való szeretetem műve, nekem ez nem növeli dicsőségemet. Amikor a betlehemi angyali énekből megtanultátok, hogy Fiam megtestesülése és földre születése akkora isteni jóság, hogy ezt világgá kell kiáltani. Az angyalok megmutatták azt is, hogy: „Ez lesz a jel számotokra: találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve. Ekkor azonnal mennyei sereg sokasága vette körül az angyalt, és dicsérte Istent: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek!” (Lk 2,12-14) Ezek a szegény pásztorok biztosan nem olvasgatták Mózes második könyvét, benne a fentebbi isteni választ: „Neked megmutatom egész jóságomat és kimondom előtted az Úr nevét”-, de amit akkor a tudós kiválasztott megértett, azt ők is megérezték. S a karácsonyt ünneplő, vagy a vasárnapi szentmiséken összegyűlt hívő seregek sem elsősorban Mózestől tanulták meg, hogy az Isten intuitív szemlélete majd csak a mennyországban mutatkozik meg igazán, de ezek a pásztorok olyan közel kerültek hozzá, hogy ott hagyták kevéske vagyonukat, a bárány-nyájat, elindultak a maguk kis barlangja felé árkonbokron át. A hallott isteni üzenet a boldogító istenlátásról a világ minden B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

268

kincsénél többet ígért. „Menjünk át Betlehembe és lássuk azt a dolgot, ami történt, s amelyet az Úr hírül adott nekünk. Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát és Józsefet, és a jászolban fekvő kisdedet”. (15b-16) „Amikor meglátták őket, elbeszélték nekik, amit a gyermek felől hallottak. És mindannyian, akik hallották, csodálkoztak azon, amit a pásztorok beszéltek nekik. Mária pedig megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében”. (17-19) Az Egyház ilyen céllal építhette bele a jelentősebb ünnepeken a szentmise bűnbánati sóhajai után az ősi Dicsőséget. Tisztogatni, nyitogatni kell lelki szeminket, hogy a szentmise tanító része, a szentírási olvasmányok és a kellő magyarázat minden alkalommal közelebb emeljen bennünket Istenünkhöz. Így lesz a szentmise értelmünk bevezetése, útkészítés az Istenhez. (Szent Bonaventúra) A mennyország már csak befejezés lehet. Mózes is sok embernek nyitogatta szemét. A keresztény katolikus teológia tudományosan minden lehetőséget megragad, hogy jó választ adjon arra a kérdésre: Mi is a dicsőség fénye? „Ha tehát most ténylegesen létezik intuitív vízió, az nem pusztán az emberi értelem erőiből keletkezik, és nem abból magyarázható, hanem abból, hogy az értelmet növelni, fölemelni, tökéletesíteni lehet ahhoz, hogy képes legyen Isten látására. Azt a segítséget nevezik a teológusok Isten fényének, amit a teremtett értelem kap arra, hogy képes legyen meglátni Istent.”

22. Honnan ered a vízió különbözősége? Az ember egész földi életében rengeteg kegyelemben részesülhet. Ez a kegyelmi bőség sok féle előre elkészített isteni erő lehet. Amikor az Atya a megszámlálhatatlan lehetőségek közül kiválaszt egyet, hogy megvalósítja, földi létet ad, ezzel az elhatározással kijelöli a teremtendő ember földi teendőit. A kijelölt tennivalók megfelelő fizikai erőket kívánnak. Ezeket a fizikai, testi erőket a szülők testéből kapja az ember. Nem mondhatja senki, hogy Isten ereje ehhez semmit nem ad hozzá. Ő az, aki az apa és anya testéből az új egyén természetét meghatározó örökölt gének milyenségét és mennyiségét Ádámtól és Évától tudatosan irányította. Ehhez a testhez tervezi és adja teremtő erejével az Úr a lelket megfelelő értelmi és akarati képességekkel. Isten határozza meg a különleges célt is, amit az új teremtménynek el kell érnie. A végső cél megismerése és kivitelezése nem B e ve zetés az eszkatológ i áb a

269

a természetes síkon mozog, a végcél természetfeletti. Isten, ha kérjük, adja a kegyelmeket, mert sokféle és bőséges kegyelem szükséges. Bennfoglalóan adni akarja azt is, hogy az Ő tervei és a mi hozzáállásunk alapján az ember olyan egyéni elbírálásban részesüljön, ami szinte lehetetlen, hogy bárki máséval megegyezzék. Kimondhatjuk tehát, hogy a jutalomként kapott intuitív isteni vízió különbözősége elsődlegesen attól függ, hogy az egyén Istennek rá vonatkozó élettervét hogyan váltotta valóra. Isten a mennyei fogadásunkon bemutatja mindazt a lelki eredményt, amit földi életünkben a mellénk rendelt emberek közösségeiben elértünk. Ez az összesítés adja meg azt az igazságos eredményt, amit az Úr jutalomként, tehát nem irgalomból, nem jóindulatból, hanem igazságosság szigorú mértéke szerint ad nekünk. Mivel a mennyei jutalom mindenki számára örökké tartó, a különbségek tehát az öröm, a boldogság intenzitásában mérhetők. Ez a különbség tehát az üdvözülés alkalmával dől el. Mi a vízió tárgya? A Firenzei zsinat határozta meg, hogy az intuitív istenlátás elsődleges tárgya maga a hármas egy Isten. Ez annyit jelent, hogy amikor látjuk az egyetlen isteni természetet, ugyan akkor látjuk azt is, hogy ezt az egyetlen, egyszerű, végtelen nagy, mindentudó és mindenható isteni természetet nem egy, hanem három Személy birtokolja. A három isteni Személy bensőséges, személyes életében látjuk majd a Személyek egyéni életét, cselekvését, de azt is látjuk, hogy kifelé, a teremtett világ felé mind a három Személy egyszerre egyformán cselekszik. Ezt a közös cselekvést azonban külön szoktuk egy-egy isteni Személyhez kötni: Az Atya teremtette, a Fiú megváltotta, a Szentlélek megszenteli a világot. Mivel ténylegesen teljesen együtt művelik mindhárom isteni cselekvést, ezt a személyhez kötést helyesen tulajdonításnak nevezzük. Ez is tárgya az intuiciónak. Földi életünkben is sok mindent megismertünk Istenről. Ezeket a földön szerzett ismereteket is látjuk majd az intuitív ismerettel. Csodálatosan szép lesz majd látni, hogy alakult ki bennem az első kép Istenről, hogy épült tovább egyre tökéletesebbé az értelmem befogadóképességének növekedésével, az egyre táguló ismereteim fejélődésével.

B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

270

23. Isten színe-látása az ő szeretetével és a legnagyobb örömmel jár együtt A földön tapasztalt boldogság magas foka akkor érhető el, ha látjuk azt vagy azokat, akiket nagyon szeretünk, együtt lehetünk velük, és a velük való találkozás felébreszti életünk sok-sok boldog találkozásának örömét. Ha a földi életben is eláradhat bennünk ilyen nagyfokú szeretet és öröm, amivel kapcsolatban azért valami kis hátsó gondolat vagy érzés arra figyelmeztet bennünket, hogy ez a csodálatos földi élmény-sajnos- nem tarthat örökké, mert itt „Minden elmúlik egyszer, minden végére ér”, akkor felemelhet bennünket a hitünk ígérete, hogy megszűnik az idő, nem kell félnünk, hogy változás áll be életünkben. Ez az állapot nem változik meg soha. A végtelen Szeretet szeret minket, mi is szerethetjük Őt, ez együttesen és minden más örömünkkel tökéletesen együtt van bennünk és el sem veszíthetjük soha. Akik hittel elfogadják, hogy van mennyország és Isten kegyelméből oda feljuthatunk, ezt a tételt is vallják. Az Egyház tanítása így, ilyen alakban nem található, de hallgatólagosan föltételezik a megnyilatkozások, hogy az égben az Istenboldogító szeretetét és örömét birtokoljuk, mint a vízió következményét. Többször pedig egyenértékű kijelentésekkel kimondják ugyanezt.

24. Isten boldogító szeretetéről A lakoma és a menyegző hasonlatával az örök életet bemutató példabeszédek feltételezik az asztaltársaság tagjainak egymás közötti és a családatyával szemben táplált szeretetét. Másutt megmutatjuk a Szentírásból, hogy Isten és az igaz ember között már az életben szeretet, sőt barátság áll fenn. Nem indokolható, hogy ez a barátságos viszony az égben megszűnne, sőt az ellenkezőt kell állítani. Az Isten akaratát összefoglaló főparancs Isten szeretetéről szól, amit már itt a földön is megkövetel. Az égben nyilvánvalóan nem más az Isten akarata, ahol az a legpontosabban végrehajtva teljesül. „A szeretet nem szűnik meg soha, noha a próféciák megszűnnek.” (1Kor 13e,8) „A győztesnek rejtett mannát adok és ragyogó fehér követ, abba a kőbe belevésve pedig új nevet, amit senki nem ismer, csak az, aki B e ve zetés az eszkatológ i áb a

271

megkapja. Ez a bensőséges közlés olyan, amilyen igen szoros barátok között szokásos.” (Jel 2,17)

25. Isten szeretet és öröm Isten az ember-teremtése során azt akarta, hogy minden férfinak legyen meg a neki szánt lányban a boldogító felesége, és minden lány találja meg azt a férfit, akit feleségként boldoggá tehet, és a szeretetével kiérdemli, hogy feleségként ő is boldog lehessen. Ez az isteni rendelkezés a „lesznek ketten egy test” (Ter 2,24), de már az ember teremtésének elbeszélésében is általános isteni rendelkezésnek látszik: „Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére, Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket”. (1,27) Ehhez járul az Istentől öröktől fogva megtervezett közös gyermekeik sora, akiknek a földön kellett volna a szüleiktől megszületniük: „Isten megáldotta őket és azt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” (1,28) A földön egymást szeretni kellett volna: a szülők nevelnek, a felnőttek ápolják az öreggé vált szülőket, nem csak eltemetik, hanem Istenboldogító színe látására imádkozzák őket. Így alakult? Éva, az első édesanya sírhatta, hogy elsőszülötte agyonütötte az öccsét, de a többi nemzedéknek sem volt boldog a családi élete. A Szentírásból olvassuk, hogy még a választott nép is élt a férfiak „szerzett jogával”, és a legkisebb eset miatt jöhetett a váló levél a feleségnek és máris az utcán találta magát. A gyerekek még Jákobnál is négy asszonytól születtek, Salamon király pedig rekordot döntött ezer asszonyával. Még az apostolok is meglepődtek, amikor Jézus kihirdette, hogy vissza kell állnia az eredeti rendnek. (Mt 19,4-6) Az apostolok rémületére, hogy többet nincs válás a férfiak könnyebbségére, Jézus kihirdeti ünnepélyesen:„Ez kezdetben nem így volt. Mondom hát nektek: aki elbocsátja feleségét, ha csak nem paráznaság miatt és mást vesz el, házasságot tör”. (8c-9) Jézus ezután bevezet egy új törvényt, ami az Újszövetségben bizonyos változásokat hoz a családok földi és örök boldogságában. „Tanítványai erre azt mondták neki: Ha így áll a dolog az ember feleségével, nem érdemes megházasodni. Ő azt felelte nekik: Nem mindenki érti meg ezt a dolgot, csak azok, akiknek megadatott. Vannak ugyanis eunuchok, akik anyjuk méhéből így születtek; aztán vannak eunuchok, akiket az emberek tettek ilyenné; és B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

272

vannak olyan eunuchok is, akik önmagukat férfiatlanították a mennyek országáért. Aki meg tudja érteni, értse meg.” (10-12) Aki az Isten országáért, valami különös küldetésért marad a saját családalapítástól távol, annak a túlvilági boldogító istenlátás nem a megszokott, hanem a különleges szeretetszolgálatért jár jutalmul. Ezek közé tartoznak a római katolikus papok, akiknek a papszenteléshez ezt a nőtlen (celebs) állapotot vállalják. Ezek a mennyországba jutva a maguk közösségével együtt élvezhetnek különleges fényt és örömöt a boldogító istenlátásból. Ugyanez áll a férfi és női szerzetesrendek tagjaira is. Nekik, ha hivatásukat szívesen és odaadóan gyakorolják, azért igen nagy jutalom jár, különösen azoknak, akik misézhettek, és akik szeretettel rendszeresen be is mutatták az Üdvözítő keresztáldozatát az Ő parancsa értelmében: „Ez az én testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!” (Lk 22,19) „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségé, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” (Mt 26,27-28) Akik vették a fáradságot, hogy más szentségeket is kiszolgáltassanak mindenkor, amikor csak lehetett, megadja nekik az Úr, hogy a közvetített kegyelmek fényében együtt ragyogjanak az isteni fényforrásban. Akik pedig saját hibájukon kívül nem lehettek édesanyák, de minden más szeretetgyakorlatot elvállaltak szívesen, kapják meg a lemondás jutalmát és jótetteikét is bőségesen.

26. Mi az örök élet? Jézus mondja: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust”. (Jn 17,3) Az emberi megismerés a test érzékszerveivel kezdődik, az örök boldogság is látással, boldog vízióval teljesül be. Megpróbálom bemutatni a Szentírás családképe alapján, hogy juthat el a mennybe lépő lélek a megszokott szemmel és értelemmel látás helyett csak értelmi látással beteljesíteni az egész ember, a test és a lélek egységének boldogságát. Fontos ezt kutatnunk, mert az örök élet is élet Jézus kijelentése alapján, és ezt a teljes emberi életet csak a test és a lélek elválaszthatatlan egységében tudja megélni. Az ószövetségi választott nép, a zsidóság hitt a halált követő feltámadásban. A feltámadás hitének legszebb megvallása a csontmezőről szóló látomás, Ezekiel próféta megdöbbentő élménye. A látomás előzményeként leírja, B e ve zetés az eszkatológ i áb a

273

hogy a hosszú fogságban meggyötrött zsidók kezdték feladni reményüket, hogy még egyszer hazamehetnek Jeruzsálembe és környékére. Ekkor az Úr elragadta a prófétát egy hatalmas síkságra, amely tele volt emberi csontokkal. A csontok állaga és mennyisége igen hosszú idő elmúlására engedett következtetni. Ezekiel csak bámult. Isten feltette neki az első kérdést: „Emberfia, vajon életre kelnek még ezek a csontok? Uram, Istenem! Te tudod! Prófétálj ezekről a csontokról és mondd nekik: Ti száraz csontok, halljátok meg az Úr igéjét: Így szól az Úr Isten a csontokról: íme, én lelket bocsátok belétek, hogy életre keljetek! Izmokat adok rátok, húst növesztek rajtatok, bőrrel vonlak be és lelket adok nektek, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr!” (Ez 37,3-6) Amikor a prófétai szó elhangzott, óriási zaj támadt. A beláthatatlan és nagyon vastag csontréteg megmozdult, kereste és meg is találta mind a maga tartozékait. Aztán jött az utolsó parancs: „A négy szél tájékáról jöjj elő, lélek, és fújj ezekre a megöltekre, hogy életre keljenek!” (9) A halottak pedig mind feltámadtak és éltek. A zsidóknak szólt elsődlegesen a vigasztalás, de mivel nekik akkor en�nyi csontvázuk nem lehetett, az üzenet az összes embernek szól. Minden halott feltámad a világ végén. Minden lélek a saját testét kapja vissza. Az emberi testben hét évenként az anyag kicserélődik, egy parányi részecskét kell minden ember testéből megőriznie Istennek, hogy az a test eredeti tulajdona lehessen a feltámadtnak. Miért írtam mindezt? A számítógépszakértők tudják, hogy egy körömnyi műszerdarabon könyvtárnyi anyag megőrizhető és egy gépen tökéletesen fellelhető rengeteg írás. Isten mindentudó és mindenható. Az emberek minden érzéki (fantázia) képet meg tudnak őrizni és fel tudnak eleveníteni, ha kedves volt és elraktározták a testükben. A feltámadásig a lélek is fel tud mutatni érzéki képeket, utána pedig a testtel egyesülve abból idézheti fel élete minden kedves emlékét. Akkor visszaáll az eredeti megismerési rend: az érzékeink életszerűen adják az emlékeket, és az emberi boldogító istenlátásban ez a követelmény is rendeltetésszerűen működik.

B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

274

27. A mennyei boldogság örök Az örök szó jelentése két féle: ha Isten létére vonatkozólag használjuk, akkor azt jelenti, hogy soha nem kezdődött és nem is lesz vége sohasem. Az örök boldogság, Isten boldogító színe-látása, amikor nem az isteni személyekről, hanem teremtett személyekről van szó, mint az istenlátás alanyairól, akkor az örök szó jelentése szűkül, és azt jelenti, hogy ami örök, örökös birtoklás, az valamikor elkezdődött, de véget nem ér sohasem. Ennél az utóbbi értelmezésnél tehát a kezdetet nem zárjuk ki, csak a boldogság szünetelését vagy megszűnését. Origenes követői másként látják a men�nyei boldogságot. Szerintük a mennyben élő tiszta szellemeket ismételten próbáknak veti alá, és ha elbuknak, tehát bűnt követnek el, akkor testbe zárja őket, és csak Krisztus, a Megváltó kegyelmével szabadulhatnak ki. Ha a földi élet végéig sem tudnak megtisztulni, akkor a másvilágon folytatódik a tisztulásuk, amíg a teljes ártatlanság állapotát el nem érik. Ha ez végül is nem következik be, akkor kezdődhet minden elölről. A men�nyei boldogság nem szünetelhet vagy végződhet valaha is. Ha a boldogság megszakadna vagy megszűnne, az keményen érintené a boldogultat. Ha ezt nem sejtené, és bekövetkeznék mégis valaha, az tragédia lenne, teljes csalódás a boldogságot kezdettől ígérő Istenben. Ha tudná valahonnan, ki vállalkoznék akkor egész életet érintő kereszthordozásra, esetleg fiatal életét ki dobná oda áldozatul vértanúságra? Az örök boldogság kívülről elérhetetlen az esetleges rontó szándéknak. Oda utólag nem juthatnak el a boldogultat meggyalázó lappangó hírek. Jézusnak az ítélet meghozatalakor minden, még a legapróbb hiba is ismerős. Az ítélet után tisztítótűzbe kerül a bocsánatos bűnnel vagy le nem törlesztett adóssággal terhelt lélek. Ott megtörténik a teljes tisztulás. Ha az utolsó napjáig gonosz jobb latort nem kellett Jézusnak meggyóntatnia a kínszenvedés iszonyata közben, akkor a fentebbi eshetőségtől miért kellene bárkinek is aggódnia? Egyébként micsoda boldogsága lenne a léleknek a tökéletesen tiszták között, ha lebukástól kellene tartania? Ha pedig maga a boldogság belülről, a saját természetében, azaz lényegében lenne romlandó, akkor az örök boldogság egyáltalán nem létezhetnék, mert semmivel nem lenne különb, mint a földi életében állandóan makkegészséges ember is előbb-utóbb belehal valamibe. A tökéletes boldogság fogalma kizárja a belső romlás minden veszélyét, mert ennek a fogalmához hozzátartozik, hogy minden jónak egyszerre történő és tökéletes birtoklása. B e ve zetés az eszkatológ i áb a

275

28. A mennyei boldogság nem szünetelhet vagy végződhet valaha is Ha a boldogság megszakadna vagy megszűnne, az keményen érintené a boldogultat. Ha ezt nem sejtené, és bekövetkeznék mégis valaha, az tragédia lenne, teljes csalódás a boldogságot kezdettől ígérő Istenben. Ha tudná valahonnan, ki vállalkoznék akkor egész életet érintő kereszthordozásra, esetleg fiatal életét ki dobná oda áldozatul vértanúságra? Az örök boldogság kívülről elérhetetlen az esetleges rontó szándéknak. Oda utólag nem juthatnak el a boldogultat meggyalázó lappangó hírek. Jézusnak az ítélet meghozatalakor minden, még a legapróbb hiba is ismerős. Az ítélet után tisztítótűzbe kerül a bocsánatos bűnnel vagy le nem törlesztett adóssággal terhelt lélek. Ott megtörténik a teljes tisztulás. Ha az utolsó napjáig gonosz jobb latort nem kellett Jézusnak meggyóntatnia a kínszenvedés iszonyata közben, akkor a fentebbi eshetőségtől miért kellene bárkinek is aggódnia? Egyébként micsoda boldogsága lenne a léleknek a tökéletesen tiszták között, ha lebukástól kellene tartania? Ha pedig maga a boldogság belülről, a saját természetében, azaz lényegében lenne romlandó, akkor az örök boldogság egyáltalán nem létezhetnék, mert semmivel nem lenne különb, mint a földi életében állandóan makkegészséges ember is előbbutóbb belehal valamibe. A tökéletes boldogság fogalma kizárja a belső romlás minden veszélyét, mert ennek a fogalmához hozzátartozik, hogy minden jónak egyszerre történő és tökéletes birtoklása.

29. A boldogultak nem képesek bűnt elkövetni, ezért nem tudják elveszíteni a boldogságot Bűnt az követ el, aki tudva és akarva nem engedelmeskedik Isten parancsolatának. Ebben a tételben viszont nemcsak azt állítjuk, hogy az üdvözültek nemcsak hogy nem követnek el bűnt, mert ott Istenboldogító színe látásában félreérthetetlenül tudják, értik, hogy Istennek a parancsa jó, nekem is az a jó, ha alkalmazkodom hozzá, mert övé az igazság. Ebben a tételben azt is kimondjuk, hogy a mennyben lehetetlen bűnt elkövetni. A bűn elkövetésének lehetetlensége több okból is eredhet: B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

276

1. előzetes ok: a bűn elkövetése előtt megvan az ok, amely a bűnt valakinek az esetében lehetetlenné teszi. 2. utólagos ok: a bűn elkövetésének lehetetlensége csak a tény vagy annak előrelátása után állítható. 3. belső ok: ha a bűnt kizáró ok magában az alanyban van meg. 4. ha a bűnt kizáró ok az alanyon kívül van meg. 5. metafizikai, fizikai, erkölcsi, attól függően, hogy az ok a bűnt metafizikai, fizikai, vagy erkölcsi szinten teszi lehetetlenné. A tételben azt állítjuk, hogy a boldogultak nem képesek bűnt elkövetni. (Takács, Dogmatika 891)

30. Isten szentségével nem fér össze, hogy közömbösen nézze teremtménye bűneit, ezért meg kell büntetnie a bűnöst A földön ugyanis nem a bűnt büntetik a bíróságon, hanem a bűnért járó büntetést szabják ki. A bűn a börtön évtizedei után is megmarad. Azt csak Isten irgalma bocsáthatja meg, ha a bűnös Jézus kínszenvedéseinek érdemeire hivatkozva kér bocsánatot a szentgyónásban. Jézus ezt húsvét este rögtön az üdvözlés szavai után rájuk lehelt és így szólt: Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek, akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.” (Jn 20,22-23) Isten abszolút igazságos. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek megadja, ami megjár neki. Természetesen ugyanígy irgalmas is. Megteheti az igazságosság sérelme nélkül, hogy valakiknek megbocsát, mert Fia, Jézus Krisztus, embertestvérünk lett, mint Szűz Mária Fia, tehát jogosan átvállalhatta a többi ember vétkeit. Iszonyú, tizenhat órás szenvedései isteni értékűek, hiszen Jézus nem emberi személy. A teljes értékű emberi természetet, az embertestet, amelyet a Szentlélek alkotott Szűz Mária testéből, az emberi lelket, amelyet a teljes Szentháromság teremtett és egyesített a magzati testtel, az egész emberi természetet szorosan, örökre elválaszthatatlanul isteni Személye alá rendelte. Szenvedései, halála és feltámadása ennek következtében végtelen értékűek, elegendők minden bűn bocsánatáért. Isten törvényei örökre érvényesek. Emberi hatalmak hiába gyártanak velük ellentétes törvényeket, azok érvénytelenek és értelmetlenek, soha senkit nem mentesítenek a bűnöktől. A kinyilatkoztatásban megtaláljuk, hogy ha valaki eredeti bűnB e ve zetés az eszkatológ i áb a

277

ben hal meg, nincs megkeresztelve, az nem kapta vissza az ősszülők által minden utódjuk kárára elvesztett megszentelő kegyelmet, az elkárhozik. A mennyországba csak Isten családjának a tagjai juthatnak be. Az Anyaszentegyházban ezért jött szép szokásba a kisgyermekek megkeresztelése. A görög szertartású katolikusok (görög katolikusok) és a görög keletiek a keresztséggel együtt a bérmálás szentségét is azonnal kiszolgáltatják. Ez a szokás sokaknak nem tetszik, mondván: Jézus harminc éves korában keresztelkedett meg, tehát a gyermekkeresztelés érvénytelen. Jézus nem vette fel soha a keresztség szentségét, amelyet Ő rendelt el, mert Ő isteni születéssel születik öröktől fogva az Atyától; amikor megtestesült, emberi testét és lelkét azonnal hozzá csatolta istenségéhez, nyilvánvaló, hogy ez a legszentebb emberség ebben a pillanatban megkapta a megszentelő kegyelmet. Hogyan maradhatott volna Jézus embersége akárcsak egy pillanatig is a megszentelő kegyelem híján? Ez azért is lehetetlen lenne, mert embersége emberi lelkének teremtetése pillanatától részesült a boldogító istenlátásban is. Jézus megtestesülése rendkívüli módon történt, az egész emberi nem megváltására, emberi természete egy pillanatig sem lehetett a meg nem váltottak sorstársa. Jézus az emberi test és lélek felvételét örök isteni terv alapján kapta meg, az Ő megtestesülése abban a tervben élt öröktől fogva, neki nem kellett saját magát megváltania, magváltói szenvedése és halála kizárólag az emberi nem megváltását eredményezte.

31. Mind az érdemszerzésnek, mind a bűn elkövetésének ideje lejár az ember halálával Nem lehetséges tehát, hogy az üdvözültek a mennyei boldogságban bűnt kövessenek el. Bűn csak akkor jön létre, ha a jóval kapcsolatosan tévedés, tudatlanság vagy megfontolás hiánya áll fenn. Ilyen az égben nincsen. Istenboldogító szeretete szükségszerű, de nem fosztja meg az üdvözülteket a szabadságuktól. Ezért a saját elhatározásukból tudnak szabadon dönteni, hogy mennyei társaikkal beszélgetnek, megnéznek valamit, ha a földről kérés érkezik hozzájuk, hogy járjanak közben Istennél valamilyen jó kiesdésében. Így nyilatkoznak azok a teológusok, akik ezzel a kérdéssel foglalkoznak. Vigyázni kell, hogy eme lehetőségeket túlzásba ne vigyük. Az első ok ugyanis mindig a mennyei boldogságban is Isten, az ember B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

278

nem előzheti meg döntésével magát az első okot. A tettek felett a legfőbb uralmat ott is mindig Isten gyakorolja.

32. A pokolról, vagyis az örök kárhozatról „A pokol szó két értelemben alkalmazható: tág értelemben azok a félreeső helyek, ahol azokat a lelkeket tartják el a mennyei boldogságot. (Tridenti Katekizmus I. rész 6. fej. 2. sz) Szoros értelemben az a visszataszító sötét börtön, ahol az elkárhozottak lelkét örök és kiolthatatlan tűz kínozza, a tisztátalan lelkekkel együtt, ezt nevezik gyehennának is, mélységnek, szoros értelemben pokolnak. (uo. 3. sz.) Ha a következőkben pokolról beszélünk, ha csak kifejezetten föl nem tüntetjük, mindig a szoros értelemben vett pokolról van szó. Nem is vállalkozunk arra, hogy kifejezetten bizonyítsuk ennek a pokolnak a létezését. A Szentírás és a hagyomány a pokolról ugyanúgy, mint a mennyországról, igen világosan tanúskodik. Ezen felül mindaz, amit el fogunk mondani, megerősíti a pokol létezését is, hiszen ha valakik a pokolra kerülnek, ha ott örök kínokat állnak ki, akkor magának a pokolnak is léteznie kell. A pokol természete leginkább abból érthető meg, hogy mindig az éggel ellentétesnek mondják. Ezen kívül számos különböző kifejezéssel és képpel írja le a kinyilatkoztatás, ezek összességükben véve nyújtanak olyan ismeretet a pokolról, amilyen a földön elérhető. Nem lehet emberi fogalmakkal és szavakkal kifejezni, csak azok a szerencsétlenek tudják meg, akik megtapasztalják. A kinyilatkoztatás csak analóg ismeretet nyújt róla. Közös és biztos állítás, hogy a pokol nem pusztán állapot, hanem hely is. Azért kell helynek lennie, mert anyagi tűzről olvasunk, és a feltámadás után a kárhozottak teste gyűlik majd össze. A Szentírás szavai és az egész hagyomány helynek tünteti fel. Ha azt kérdezzük, hogy hol van, nem lehet biztonsággal válaszolni. A Szentírás és egyházatyák szavaira támaszkodó régi nézet a földben vagy a föld alatt helyezi el a poklot, mert azt mondják, hogy a lelkeket pokolra taszítják, leszállnak a pokolba, noha ezek a szavak nem jelentenek szükségszerűen helymeghatározó irányt, hanem a mennyország magasztosságával ellentétben a pokol visszataszító voltát fejezik ki. Abból, hogy a pokol helye nem határozható meg biztonsággal, legkevésbé sem következik, hogy a pokol nem hely, vagy, hogy egyáltalán nem léteB e ve zetés az eszkatológ i áb a

279

zik. A mindenható Isten nem nyilatkoztatta ki a pokol fizikai helyét, de bizonyos, hogy tud helyet biztosítani azoknak, akik visszavonhatatlanul elvesztek.” (Takács Dogmatika 893-4) A kinyilatkoztatásban megtaláljuk, hogy ha valaki eredeti bűnben hal meg, nincs megkeresztelve, az nem kapta vissza az ősszülők által minden utódjuk kárára elvesztett megszentelő kegyelmet, az elkárhozik. A mennyországba csak Isten családjának a tagjai juthatnak be. Az Anyaszentegyházban ezért jött szép szokásba a kisgyermekek megkeresztelése. A görög szertartású katolikusok (görög katolikusok) és a görög keletiek a keresztséggel együtt a bérmálás szentségét is azonnal kiszolgáltatják. Ez a szokás sokaknak nem tetszik, mondván: Jézus harminc éves korában keresztelkedett meg, tehát a gyermekkeresztelés érvénytelen. Jézus nem vette fel soha a keresztség szentségét, amelyet Ő rendelt el, mert Ő isteni születéssel születik öröktől fogva az Atyától; amikor megtestesült, emberi testét és lelkét azonnal hozzá csatolta istenségéhez, nyilvánvaló, hogy ez a legszentebb emberség ebben a pillanatban megkapta a megszentelő kegyelmet. Hogyan maradhatott volna Jézus embersége akárcsak egy pillanatig is a megszentelő kegyelem híján? Ez azért is lehetetlen lenne, mert embersége emberi lelkének teremtetése pillanatától részesült a boldogító istenlátásban is. Jézus megtestesülése rendkívüli módon történt, az egész emberi nem megváltására, emberi természete egy pillanatig sem lehetett a meg nem váltottak sorstársa. Jézus az emberi test és lélek felvételét örök isteni terv alapján kapta meg, az Ő megtestesülése abban a tervben élt öröktől fogva, neki nem kellett saját magát megváltania, magváltói szenvedése és halála kizárólag az emberi nem megváltását eredményezte. A bűnbeesés utáni büntetés kiosztásakor Isten azonnal jelezte, hogy Fiát a sátán nem harminc évre, de a legkisebb időre sem tudhatja alattvalójának: „Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod”. (Ter 3,15) Amikor Keresztelő János keresztelt, csak vízzel keresztelt, csak előjelzést adott, hogy majd jön a Megváltó: „Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel. Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy Ő az Isten Fia.” (Jn 1,32-34) Azért is nagyon fonB e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

280

tos a kisgyerekek megkeresztelése, mert később elfeledkezhetnek róla, és a megkeresztelt ember a megszentelő kegyelem állapotában minden jótettéért mennyei kincset érdemelhet, tehát növekszik a túlvilági boldogsága. Ha valaki legalább sejti, hogy a megszentelő kegyelmet nemcsak a keresztség szentségével lehet elnyerni, hanem ha arra nincsen lehetősége, akkor ezt a vágyat ápolja önmagában, és bízza magát Isten jóságára. Isten a vágy-keresztség mellett ad egy másik lehetőséget is. Ha valaki szeretne Isten gyermeke lenni, mindent megtesz, hogy erre méltó legyen, de nem jut hozzá, viszont keresztényüldözés idején vállalhatja a Jézusért való szenvedést. Ebben az esetben mintegy saját kiömlő vérében keresztelkedik meg. Ezt nevezzük vérkeresztségnek. Aki meg van keresztelve, de életveszélybe kerül, és nincsen módja elmenni, meggyónni, és a vis�szaszerzett kegyelemmel biztosítani örök üdvösségét, annak a tökéletes szeretet felindítása is elegendő, hogy elkerülje a pokolba jutást és az örök kárhozatot. Viszont a legtisztább mód a poklot elkerülni: tudatosan nem elkövetni halálos bűnt sohasem, vagy ha megesett a tragédia, igyekezni minél gyorsabban meggyónni. Imádkozni a bűnösök megtéréséért, ez a szeretet módja. Isten megfizet irgalmával.

33. Miért nem tud megszabadulni a kárhozat kínjaitól az elkárhozott? Azért, mert a halál után az elkárhozott személy nem tud új döntést hozni. Amikor teljes természete megvolt, úgy döntött, hogy nem kell a fölséges Isten birtoklása, helyette megelégszik valaminek a birtoklásával, ami nem Isten. Amikor hittudományi hallgató voltam Budapesten, híre futott, hogy egy fiatal lány érettségi után bejutott az orvosi egyetemre. Kiváló tanuló lett. Fél év múlva azonban változtatott elhatározásán és elment gyári munkásnak. Amikor tanárai és kollégái okát kérdezték, azt felelte: a barátnőm is ott dolgozik. Pénzt keres, és minden hónapban tud új harisnyát vásárolni. Én hat-nyolc évig csak éjjel-nappal tanulok, és nem lehetek igazán csinos. Így döntöttem. Ez az igaz történet akkor sokakat elgondolkodtatott. Ha meggondoljuk, hogy az illető lányból így is lehetett, így, gyári munkásként is boldog ember, kiváló feleség és édesanya. De, ha betegeket látott megfelelő orvosi ellátás nélkül szenvedni, akiken magasabb képzettsége B e ve zetés az eszkatológ i áb a

281

révén tudott volna segíteni, akkor sokszor megbánhatta elhamarkodott döntését. Itt pedig a mennyország örökké tartó örömeiről és a fölséges Isten boldogító színe látásáról van szó, és ha arról mond le valaki könnyelmű, meggondolatlan ötlettel és ezt nem tudja, nem akarja megváltoztatni életében, halála után Isten nem ad neki lehetőséget. A halállal ugyanis, mint tudjuk, lejár az előkészület ideje, véglegesül az üdvösségtől való megfosztottság, a kárhozat. Itt következik az érzékek büntetése is: ami, vagy amik bűnös vágya miatt az érzékei kielégítése elvonja Istentől, próbálna már vis�szafordulni az örök, nagy jó felé, de ennek a lehetősége is végkép lezárult. A kinyilatkoztatás forrásai, vagyis a Szentírás és a Szenthagyomány (egyházatyák) többet beszélnek a pokollal kapcsolatban az érzékek büntetéséről, mint arról, hogy nem látják az Istent a tökéletes, boldogító istenlátással. Az érzéki világ ugyanis közel van hozzánk, jobban ismerhetjük, jobban is tudja sok ember szeretni, mint a vallásos élményeket. Tehát nem az a baj, hogy valaki kiválóan ismeri a remek borokat és meg-megkóstolja azokat. A baj ott következik, hogy valaki erre költi, tehát elissza a fizetését, családjának nincsen ennivalója, tehát ezzel is sok szenvedést, gyötrelmet okozhat. De ittasan könnyen jönnek a rémes veszekedések, nem ritkán verekedések, esetleg súlyos testi-sértések. Ezek már súlyos bűnök a felebaráti szeretet ellen. Aki pedig a kiskocsmába vagy éppen rossz hírű italmérésbe megy mise helyett, nemcsak a felebaráti szeretetet sértheti italozásával, de lemarad a szentmise-áldozatról, Jézusnak rengeteg szenvedésével és kereszthalálának borzasztó kínjaival megszerzett kegyelmeit elveszíti, nem részesül belőlük sem a maga, sem a családja, sem rászorulók javára. Ezt akkor hiányosan sejti, de sejti, és mégis akarja elveszíteni.

34. A pokolbeli büntetések egyenlőtlenségeiről A pokolban a büntetések nem egyformák. Az igazságos bíró állapítja meg, hogy az elkövetett bűnökért milyen és mekkora büntetés jár. Ha egyenlők lennének a büntetések, nem felelnének meg az igazságosság követelményeinek. A IV. Lateráni zsinat így fogalmazta meg ezt az elvet: „Meg fog fizetni mindenkinek tettei szerint, mind az elvetetteknek, mind a választottaknak, hogy megkapják tetteik szerint mindazt, ami nekik jár, akár jók voltak azok, akár rossza.” (D 429) Ha azonban közelebbről meg kell B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

282

határozni, hogy a büntetést hogyan kell különbözőképpen alkalmazni, a következőket lehet elmondani. Nincs nehézség, ha az érzékek büntetéséről van szó. Attól függ, hogy az a külső tényező mennyire hatott a személyre. A kárhozat büntetésének is különbözőnek kell lennie, mert ez a fő és lényeges büntetés. Kiterjedés szempontjából minden büntetés egyaránt örök. Mivel a mennyei boldogságban az Istent látjuk a maga természete szerint, a kárhozatban pedig ettől lesz megfosztva az elkárhozott, ilyen szempontból sem lehet különbséget tenni: minden elkárhozott egyformán nem látja a boldogító Istent. Viszont más szempont szerint lehet különbséget tenni az istenlátás elvesztésének mértékében. Aki sokat tudott Istenről a földi életben, az másként éli meg a kárhozatban a veszteségét, mint aki éppen hogy tud valamit a boldogító istenlátásról és annak mértékéről a földi élet folyamán. Lehet még más különbséget is tennünk ezen az imént említett, természetes Isten-ismereten kívül. A természetfeletti, tehát kegyelemből fakadó Isten-ismeret sokkal több örömöt és előnyt adhat annak, aki komolyabb kegyelmi életet él: rendszeresen imádkozik, vagyis beszélget Istennel. Szentségi életet él: rendszeresen részt vesz szentmisén, szentgyónásban, szentáldozásban, keresi az igazságot, gyakorolja az önzetlen, vagyis a boldogító szeretetet, ha mindezt abbahagyja és elfordul a hitélettől, az addigi természetfeletti kincseket is elveszíti, és ennek a hiánya, a hiány érzékelése nagymértékben növelheti a boldogító istenlátás elvesztésének kínját. Mindezt a gondolatsort zavarhatja az a tudat, hogy Isten mindenhol jelen van nemcsak tudásával, hanem teljes lényegével is. Ezt azonban a pokolban senki sem érzékeli. Tehát nincs vigasz attól a tudattól, hogy az elkárhozott létét is Isten ereje tartja a létben. Ez a tudat nem örömöt nyújt, hanem inkább égető fájdalmat gerjeszt: annak idején karnyújtásnyira volt hozzám is az Isten, megérintett és én is megtehettem a tőle kapott módozatok szerint. A pokolban már ebből a közelségből soha öröm nem fakad.

35. A pokoli tűz természetéről Az alapkérdés: Mi az a pokolbeli óriási fájdalmat okozó tűz? Nekünk a tűz elsődlegesen azt az égést jelenti, amikor fát, szenet, széntartalmú hulladékot égetünk el és az a tűz megsüti, megfőzi ételünket, kellemessé fűti a téli B e ve zetés az eszkatológ i áb a

283

hidegtől erősen lehűlt szobahőmérsékletet. Ez a tűz a fűtött testeken kívül van. Ha élő ember testét éri elégeti, iszonyú fájdalmat okozva a testnek. Régi történetek sora szól a Római Birodalomban kétszázötven évig folyt keresztényüldözésről. Az üldözéseket kirobbantó Néró császár szégyellte, hogy az ő márvány és aranypalotái közelében több száz éves plebejusi házak éktelenkedtek. Mondják, megírta klasszikus versformában Trója égéséről szóló eposzát, és borzalmas művét akarta aláfesteni kellő kivilágítással. Amikor megtudták az emberek, miért kellett a maguk mindenének odavesznie, fellázadtak. A császár szorult helyzetében ráfogta a becsületes, józan és szegény keresztényekre: ők a cirkuszi véres szórakozásokat messze elkerülő, embergyűlölő keresztények voltak képesek ilyesmit megtenni. Később óriási lakomát rendezett a Vatikáni domb alatt felépített cirkuszában. A megrészegült tömegnek szánt főattrakció akkor kezdődött, amikor napnyugtakor egyszerre meggyújtották az arénát körülvevő faoszlopok alá készített rőzsecsomókat. Izgalmas tűzijáték, igazi cirkuszi produkció. Tapsolták is a vérengző vendégek. A birodalmi főváros sok kereszténye viszont buzgó szívvel imádkozott. Erőt kértek testvéreiknek. Mert a rőzsés faoszlopokon keresztények függtek. Gonoszul kitervezett cirkusz: először a felgomolygó, nyers, fojtó füst, majd a mindinkább nekibátorodó lángok iszonyú kínok közt gyötörték Jézus Krisztusba vetett hitükért szenvedő, lassú, de borzalmas kínhalált szenvedő keresztényeket. A kínzás borzalmas, de aki belehalt, lelke azonnal a mennyországba jutott, ahol a főhely a vértanúké. Ezeket látta Szent János apostol, aki még nem ismerte fel őket, de az egyik tiszteletre méltó idős szent férfi megmagyarázta neki: „Ezek, akik hosszú, fehér ruhába vannak öltözve, azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében. Ezért vannak Isten trónja előtt, és éjjel-nappal szolgálnak neki templomában, és aki a trónon ül, fölöttük lakik. Nem éheznek és nem szomjaznak többé, nem éri őket többé a nap, sem bármiféle forróság, mert a királyi széken ülő Bárány lesz a pásztoruk, az élet vízének forrásához vezeti őket, és Isten letöröl szemükről minden könnyet.” (Jel 7,14-17) Az ember csinálta tűz külső hőforrás, kívülről gyötör. A lángja elalszik, mihelyt elfogy belőle a szén. A pokol tüze is külső, máshonnan érkező energiából való. Isten nem kötötte az emberek orrára, honnan pótolja az energiákat. A mi napunk a kisebb napok közé tartozik. Évmilliók óta ontja a hőt, és amint látjuk, évek óta emeli a napi kvótát. Ez tehát az első megállapítás. Lehetne szó B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

284

az emberekből származó energiáról is. Az ember láza is tud olyan „igazán pokoli kínokat” okozni, hogy nem csoda, ha akad olyan gondolkodó, akiben felvetődik, hogy saját energiájából kap örökös fűtést az elkárhozott. Csakhogy a pokol lakói olyan személyek, akik már évtizedek óta gyötrődnek a pokoli tűzben. A feltámadásig csak lelkek vannak a pokolban, mint a sátán és társai és a mellettük egyre szaporodó új emberi lakók. Sok okos ember töprengett már eredmény nélkül. Annyira már ismerhetnénk Isten dolgait, hogy a kérdés végső tisztázása nem emberi élmény lesz, „Ki sárból, napsugárból összegyúrva tudásra kicsiny, de vakságra nagy”. (Madách Imre: Az ember tragédiája)

36. Mi a sorsa azoknak, akik pusztán az áteredő bűn állapotában halnak meg? Azoknak a kisdedeknek, akik keresztség nélkül halnak meg, az örök sorsát nem tudjuk tisztázni. Nem lehet bizonyítani olyan nézeteket, amelyek azt állítják, hogy gyermekek keresztség nélkül elnyerhetik a fogadott fiúság kegyelmét, hogy valamilyen formában üdvözülhetnének. Most azok sorsát vizsgáljuk, akik nem képesek erkölcsi cselekedetekre, tehát erkölcsileg sem jót, sem rosszat nem tudnak tenni, tehát csak a megszentelő kegyelem híján élnek az áteredő bűnben. A következőket mondhatjuk biztonságosan: Az örök boldogságot nem élvezhetik, mert nincsenek a megszentelő kegyelem állapotában, így örökre ki vannak zárva Istenboldogító színe látásából. Tehát mindenki ki van zárva Isten természetfeletti víziójából, aki az áteredő bűn állapotában hal meg. Ezek tehát a kárhozottak között vannak, nem az üdvözültek között. A hívek között akadnak olyanok, akik nyilván szánalomból, azt állítják, hogy a pokol tornáca megmaradt azóta is, hogy onnan az ószövetségi szentek kiszabadultak és a mennybe felmenő Jézus Krisztussal együtt a mennyei boldogságba jutottak. Ezek a jóakaratú testvéreink abban bíznak, hogy az öntudatukat a földön el nem ért kisdedek számára fennmaradt ez a pokol szenvedtető részétől elválasztott hely, mert ezek a kisdedek nem vétkeztek egyéni bűnnel, csupán a megszentelő kegyelem híján nem üdvözülhetnek és ezért a kárhozatba jutottak, de érzéki szenvedéseket nem kell vállalniuk, tehát a pokol tüze nem árt nekik. Akadnak olyanok is, akik abban bíznak, hogy nem szenvednek B e ve zetés az eszkatológ i áb a

285

érzéki fájdalmakat, szomorúságot azok, akik érzéki bűnökkel nem vétkeztek, nem kell ezekért vezekelniük. Szomorúság sem gyötri őket, mert nem ismerik az igazi boldogságot. Viszont biztosan meglesz mindenük, ami a természetüknek kijár, és Isten természetes szeretetét is birtokolják a természetes istenismerettel együtt. A mennyországban tökéletes boldogságot élveznek az üdvözültek, mert ott minden vágyuk teljesül, és nem kell félni attól, hogy valamit is elveszítünk. Akik a pokolba kerültek, azoknak a teljes boldogság elérhetetlen, mert a bűnök miatt máris elveszítettek boldogság lehetőségeket. Az Egyház tételesen elvetette a kárhozottaknak azt a boldogság élvezést, amelyet a bűnbeesés előtt Ádám és Éva a paradicsomban érezhettek a bűnbeesés előtt. Akik elkárhoztak, azok azt sem érezhetik, hogy célba értek. Vannak azonban olyanok, akik a kárhozatban is találnak valami pótlékot: egyik ebben, a másik amabban tudósabb, ismereteik esetleg gazdagodnak. Viszont számolni kell azzal is, hogy a földön irigységből át nem adott élmények, titkok, ismeretek milyen alapon nyílnának meg ott, ahol a szeretetlenség minden bűnben és büntetésben igen kemény megtorlásban részesül. A földi élet legnagyobb kincse az önzetlen szeretet és a tiszta igazság ismerete. Általában féltékenyen őrzik a földi életben beidegzett zsugori magatartást. A boldogság mások boldogításáért járó jutalom a pokol fizetség mások boldogításának elhanyagolásáért.

37. A pokolbeli büntetések örökké tartanak A pokolnak mindkét büntetése: a kárhozat, vagyis a mennyországból való kiesettség is, meg az érzékek büntetése is örökké tartó kínokat jelent. Tehát ugyanolyan értelemben használjuk itt is az örök kifejezést, mint a mennyei boldogságnál tettük, vagyis, ha a kárhozat büntetése egyszer ténylegesen elkezdődött, soha nem szünetel, soha vége nem szakad. Origenész úgy vélte, hogy minden büntetésnek az a célja, hogy az értelmes teremtményt meggyógyítsa. Amikor az elkárhozott a pokolban rájön arra, hogy milyen ostobaságot csinált, amikor nem hozta rendbe a súlyos bűnt, vagyis nem bánta meg tettét és nem kért bocsánatot Istentől, ott a pokolban is megteheti, és ezzel beteljesíti minden rossznak a helyreállítását. Követői pedig már kifejezetten ideiglenesnek mondják a pokoli büntetéseket. Augustinus idejében sokan azt állították (az úgynevezett könyörülők), hogy emB e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

286

berek szabadulnak ki a pokolból, de nem tudtak megegyezni, hogy kik és hogyan: Vajon minden elkárhozott kiszabadul-e és ha igen, mikor? Vagy csak a katolikusok, a katolikus Egyházban megkereszteltek szabadulnak-e ki? Esetleg azok, akik a földi életben olyan katolikusok voltak, akik szívesen tették a jót? Így a pokoli büntetés örökkévalósága megkérdőjeleződnék. Egyes protestánsok úgy vélték, hogy Isten a kárhozottakat megsemmisíti. A lélekvándorlás hívei, egyes régebbi protestánsok, a liberálisok, spiritiszták, teozófusok ugyan sok mindenben nem értenek egyet, de a pokol büntetéseinek örökkévalóságát egyöntetűen tagadják. Az Anyaszentegyház valahányszor a pokolról beszél, mindig azt mondja, hogy örökké tart. Amit az Egyház mond a pokolról az elmondható a Szentírás poklot említő szövegeiről is, vagyis minden ilyen szöveg örökkévalónak állítja a poklot. Viszont igaz, hogy a héber „leólam” (=örökre), vagy a Szentírásban használt egyéb „örök” kifejezés nem mindig jelent ténylegesen örökké tartót, de az elmondható, hogy a poklot nem azért mondja örökké tartónak, mert hosszú ideig tart, hanem olyan értelemben alkalmazza ezt a kifejezést, hogy vége nem lesz soha. A pokol örökkévalósága gyakran a mennyország örökkévalóságával áll párhuzamban. Olyan kifejezéseket találunk, amelyek természetüknél fogva kizárják a büntetés végét. „A gonoszok nem birtokolják majd Isten országát” (1Kor 6,9), „nem nyerik el Isten országát (Gal 5,21). Ezek a mondások nem korlátozódnak semmilyen időre. Az „örökkön örökké” nem szokott hosszú időt jelenteni, hanem olyan időtartamot, amelynek soha nem lesz vége.

38. A pokol bűntető mérsékléséről Arról szó sem lehet, hogy bármilyen kis adagolásban, de valamilyen erő csökkenteni tudná a büntetés hevét. Ha így lenne, végül el kellene fogynia a büntetésnek. Van, aki állítja, hogy a fel nem oldozott halálos bűn büntetése a földi életben időnként mérséklődik. Ezt a nézetet ismerte már Szent Ágoston is, és nem ítélte el kifejezetten, vagyis kissé hajolt feléje: „Úgy vélik, hogy a kárhozottak büntetése bizonyos, általuk tetszés szerint megjelölt időközönként mérséklődik. Így is megérthető, hogy megmarad irántuk Isten haragja, vagyis a kárhozat fennáll, (mert ez az Isten haragja, nem az isteni lélek felkavarodása), hogy haragjában, azaz miközben B e ve zetés az eszkatológ i áb a

287

haragja megmarad, mégse tartsa vissza irgalmát, nem úgy, hogy véget vet az örök kínoknak, hanem hogy könnyebbséget ad legalább időnként a gyötrelmeknek.” (ML 40 284, R 1932) Prudentius húsvéti himnuszában főleg Krisztus feltámadásának éjszakáján említ ilyen mérséklődést. (ML 59 827) Ezek azonban kivételes vélemények, botránkozást is okozhatnának, ha húsvét előtt a kárhozottakért kezdenénk imádkozni. Újabb kérdés, hogy a pokolban megbocsátható-e a bocsánatos bűn, és ennek a bűnnek a bocsánata megtörténhetne-e? Úgy tűnik, nem, mert a bűnt ott visszavonni nem lehet, továbbá a bűnbocsánathoz mindig kell isteni kegyelem, azt pedig ott nem osztanak. Igaz, hogy a bocsánatos bűnért önmagában nem jár örök büntetés, de a pokolban ez is örökös lesz. A kárhozottak megátalkodottságáról. A kárhozottak abszolút megátalkodottak, mert annyira megszilárdultak a rosszban, hogy semmi erkölcsi jóra nem képesek, Istent mindig gyűlölik. Ha valaha tudnának bűnbánatot tartani, akkor a pokol nem lenne örök. Életem legborzasztóbb élménye volt, amikor a halállal vívódó nagyon öreg beteg mindent szépen elfogadott, amit az Egyház adni tud, de egy bűnt nem tud megbánni. Őt valaki fiatal korában annyira megbántotta, hogy azt megbocsátani nem lehet. Döbbenten ültem az ágy mellett. Kérleltem, változtasson ezen az akaraton. Percekig tartott a néma lelki tusa. Én meg a jelen lévő Úr Jézus Krisztushoz rimánkodtam: Uram! Te egy hívő szavára azonnal küldtél engem, és én minden munkámat félretettem, indultam, mert erre tanítottál engem. A Te kezed tele kegyelemmel. Adj a betegnek kegyelmet, hogy tudjon megbocsátani megbántójának. Értesd meg vele is, hiszen jó gyermeked. Megtört a csend: Jól van, megbocsátok. Remélem, boldogan vár majd ő is engem a mennyország kapujában. Időben adott és elfogadott kegyelem.

39. A tisztítóhelyről A halálon túli dolgokról gondolkodva először azokkal a lelkekkel foglalkoztunk, akik megszentelő kegyelem állapotában haltak meg, és mentesek voltak a bocsánatos bűnöktől is, és nem terhelte őket a földről hozott, bűnökért járó ideiglenes büntetés sem. Mivel azonban teljesen tiszta, kis bűnöktől és ideig tartó büntetésektől is mentes lelkek valószínűleg nem minden halálozás alkalmával jelentkeznek az örök Bíró előtt, foglalkoznunk B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

288

kell most azokkal is, akiket nem rögtön a két végső állapot vár. Mi lesz azok sorsa? Van mód befejezni a tisztulási folyamatot, amelyet elkezdett az ember a földi életben, felgyorsíthatott a súlyos betegség szenvedéseiben? De akár a betegség kínjai, akár kísértések heve miatt valami új tökéletlenség, hiba vagy türelmetlenség is jelentkezhetett a lélek mélyén, esetleg a gonosz lélek más cselvetései megzavarták a lélek állapotát, és ezek a friss gondok már nem voltak rendezhetők a halál pillanatáig, akkor mi történik a lélekkel? Aki tehát nem teljesen tiszta, nem egészen kész a mennyországra, az isteni igazságosság nem tilthatja ki végleg az üdvösség helyéről és állapotából. Kell lennie egy olyan helynek, állapotnak, amelyben ezek az utolsó, néha nagyon hosszúra nyúló folyamatok lezajlanak. Most ezzel a hellyel és állapottal foglalkozunk. Az üdvösség forrásában nem leljük a tisztítóhely kifejezést, hanem helyette ezt találjuk: tisztulás és tisztító tűz. Létezik tisztítóhely, ahol az Isten szeretetében elhunytak közül azok lelkei engesztelődnek ki Istennel, Ideiglenes tisztító büntetés által, akiknek lelkén bűnök foltja maradt. A tétel szavai megadják a tisztítótűz „névleges meghatározását” és azt állítják, hogy van valami közbenső állapot az ég és a pokol között. „Az istenszeretetben elhaltak lelke” azokra vonatkozik, akik nem halálos bűn állapotában hunytak el. Ez pedig a gondviselés jelen rendjében azt jelenti, hogy nem halálos bűn állapotában, hanem istenszeretetben haltak meg. Ilyen állapot az, amikor a lélekben bocsánatos bűnök találhatók. „A bűnök foltja” kifejezés arra utal, hogy az elkövetett bocsánatos bűnök terhelik a lelket, és csak úgy tűnnek el, ha megbánjuk őket. De azt is jelenthetik, hogy ezekért a bocsánatos vagy halálos bűnökért még tartozunk valami adóssággal. Lehetnek az elkövetett bűnök után megmaradt rosszra hajló készségek is. Ezek a foltok esetleg megférnének a megszentelő kegyelemmel, de nem egyeztetethetők össze a mennyország teljes tisztaságával. Az a kifejezés: „Mindezek együttesen vagy egyesen ideiglenes tisztító büntetéssel engesztelődnek ki, azt jelenti: A tisztítóhely nem örökké tartó, büntetései ideiglenesek, tehát egykor véget érnek, és lemossák a fönti foltokat, úgy, hogy elmondható: a lelkek eleget szenvednek ezekért a foltokért, minthogy a büntetés hatása a lélek megszabadulása foltjaitól. A lélek pedig ilyen büntetésekkel kiengesztelődik, vagyis olyanná lesz, hogy semmi sem késleltetheti többé a bejutást a mennyországba. A tisztítóhelynek kapuja van a mennyországba. Azon át lép be a megtisztult lélek a mennyei boldogságba, és ott a földön kiérdemelt boldogsáB e ve zetés az eszkatológ i áb a

289

got. Ott már nincs megkülönböztetés, hogy a földön tisztult-e meg, vagy a tisztítóhelyen. Mégis az a jobb állapot, ha a tisztulás mihamarabb megtörténik, lehetőleg még a halál előtt, mert a tisztítóhely szenvedéseit igazán az teszi nehézzé, hogy még mindig nem láthatom a legtisztább örömforrást: Urunk Jézus Krisztus emberi arcát, nem is beszélve arról a hiányról, hogy nem boldogít Isten színről-színre látása.

•

B e ve z e té s a z e s z k atol óg i áb a

290

B öjt a Bibli áb an

291

TARTALOM

„TÉRJETEK MEG, ÉS HIGGYETEK AZ EVANGÉLIUMBAN”(Mk 1,15)....................7.

Böjt a Bibliában. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .. . .......................9. 1. Böjt régen 2. A böjt lényege 3. Megtisztulni az Úr előtt 4. Böjt az Ószövetségben 5. Önként vállalt böjt 6. A böjt gyakorlata 7. Csak Isten előtt ismert böjt 8. Aszkézis a mi időnkben

Isten báráya. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .. . . . . ......................22.

7. Az Egyház reménye Jézus Krisztus 8. A remény Szent Pál leveleiben 9. „A bennetek lévő Krisztus, a dicsőség reménye” 10. A bárány menyegzője

Szenvedés a Bibliában....................................55. 1. Szenvedés a Fiúisten emberi természetében 2. Szeretet és szenvedés 3. A szenvedés tiltakozó kiáltása 4. A nem kívánt szenvedések 5. Szenvedés az Ószövetségben 6. Dilemma a szenvedés ószövetségi megítélésében 7. Halál és feltámadás 8. A szenvedés, mint misztérium 9. Miként vesz részt Jézus az emberek szenvedéseiben? 10. A szenvedő emberfia

1. Szelíd bárány 2. Jeremiás, a kezes bárány 4. Istennek hatalmas nyája 3. Húsvéti bárány 5. Isten Báránya, Jézus Krisztus 6. Jézus Krisztus, az igazi húsvéti bárány 7. A győzelmes Bárány 8. Az égi Bárány

„ÖRÜLJETEK AZ ÚRBAN SZÜNTELENÜL” (Fil 4,4)......................................................71.

„ITT VAN AZ ÚR, BENNE REMÉNYKEDTÜNK: VIGADJUNK ÉS ÖRÜLJÜNK” (Iz 25,6-10a)......37.

Ne féljetek! Örüljetek!.....................................82.

Remény a Bibliában. . . . . . . . . . . . . . . . . ......................39. 1. A remény, mint isteni erény 2. Költői megfogalmazások 3. Remény a Bibliában 4. Ószövetség – A Remény Jahveh áldásainak ajándéka 5. A jövő reménye 6. Újszövetség – Jézus beteljesíti Izrael reményét B öjt a Bibl i áb an

292

Öröm a Bibliában.........................................73.

1. Örömtelen világ a mienk? 2. A mennyország örök öröme 3. Öröm az Ószövetségben 4. Az étel, a bor, a szerelem, a termékenység örömei 5. A közösség öröme Bevezetés 1. Isten a világot boldogságra teremtette 2. Ne féljetek! 3. Ne féljetek, inkább örüljetek 4. Ne félj magadhoz venni Máriát 5. Ne féljetek, ma született nektek az Üdvözítő

B öjt a Bibli áb an

293

„BIZONY MONDOM NEKED, MÉG MA VELEM LESZEL A PARADICSOMBAN” (Lk 23,43)..........91.

Isten Országa a Bibliában.. . . . . . . . ......................93. 1. Jézus Poncius Pilátus előtt áll 2. Az ószövetségi Izrael, mint Isten országa 3. A Biblia részletezi Istennek, mint királynak a fogalmát 4. Isten országa és az izraelita királyság kapcsolata 5. A próféták minden királynak szemére vetik, hogy eltérnek Jahveh akaratától 6. Isten végtelen szeretetének millió jele ellenére Jahveh kiszorult a zsidók életéből 7. Az utolsó ószövetségi fejlemények 8. Elérkezett hozzátok az Isten Országa 9. Az apostolok is ezt hirdették 10. Az első emberpár súlyos bűnével kizárta magát és utódait is az Isten Országából 11. Isten Országának látszólagos ellenmondásai 12. Jézus az Ószövetséggel ellentétben szerényen indítja az Isten Országának újszövetségi, beteljesült formáját 13. Isten Országa szakaszosan növekszik Jézus nyilvános működésével Isten Országa az időbe lép be 14. Hogy lehet bejutni Isten Országába? 15. Isten Országa az Ószövetségben fokozatosan alakult, fejlődött a teokratikus királyságig

A Szentlélek a Bibliában. . . . . . . . . . . .....................118. 1. Isten Lelke az üdvösség szolgálatában 2. Minden emberi ismeret az érzékeléssel kezdődik 3. A húsvét ünnepe eredetileg Isten népének, Izraelnek Egyiptomból, a rabszolgaság házából való szaba­dulást jelentette 4. Az Isten Lelke, mint a Messiás pecsétje 5. A prófétáknak adott Lélek, a nabiknak nevezett B öjt a Bibl i áb an

294

A MEGVÁLTÁS ÁRA AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE ........... .....................................................147.

Bevezetés 1. Ábrahámban indul el a sátán fogságából való kiváltás 2. „Kiszabadítja, kiváltja, megvásárolja” ószövetségi népét az Úr 3. Isten kiváltja népét Egyiptomból 4. Az Úrnál az irgalom, és bőséges nála a megváltás 5. „Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek” 6. Újszövetség 7. A megváltói mű 8. Jézus megváltónk lett a szent kereszten 9. Folytonosság az Ószövetséggel 10. A megváltás ára Jézus Krisztus önként vállalt és végbevitt halála 11. „Mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére” (Zsid 9,14) 12. Megváltásunk ára Krisztusnak drága vére 13. „Krisztus feltámadott, Üljük meg e napot Szent örvendezésekkel, minden hívő ember Allelúját zengjen!” (Ho 84,1) 14. Jézus feltámadása győzelem volt a halál fölött 15. A Megváltó a világ minden nemzetségét Isten gyermekévé teszi 16. A halál és a feltámadás 17. A Megváltás indítéka Szent János szerint 18. A megváltás az Atya és a Fiú szeretetéből származik Szent János szerint 19. Szent Pál is a szeretet misztériumában látja a megváltás lényegét 20. A MEGVÁLTÁS ténye: Győzelem a testben lévő bűn felett I. 21. A MEGVÁLTÁS ténye: Győzelem a testben lévő bűn felett II. 22. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) 23. „Amire ugyanis a törvény nem volt képes, mert a test miatt erőtlenné vált, azt Isten véghezvitte.” 24. „A Lélek törvénye, ami a Krisztus Jézusban való élet folyománya, meg szabadított téged a bűn és a halál törvényétől.” (Róm 8,2)

B öjt a Bibli áb an

295

A MEGVÁLTÁS ÁRA AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE II. .. .. .. .. .. .. .. .. . . . . .. . . . . . . . . . . ... . . . . . . . . .....................189.

1. Mi a szenvedés? 2. Milyen értelmezést kap a szenvedés Jézus Krisztusban? 3. A szenvedést komolyan kell vennünk 4. Az Ószövetség meggyőződése szerint szenvedésnek nem szabadna lenni 5. A Biblia a szenvedést kerülendő rossznak tartja 6. A szenvedés titkának bibliai megoldása 7. A próféták sem tudják megérteni, miért engedi meg Isten a gonoszságokat 8. A szenvedés misztikus értelmezése 9. Az Ószövetség az egész emberiségnek előkészítette a megváltását 10. Jahve Szolgájának ószövetségi előképei 11. A szenvedés misztériuma 12. Egészen új típusú gondolkodás a Szenvedésről 13. Jézus, a Fájdalmak embere 14. Jézus legyőzött minden szenvedést 15. Jézus legyőzött minden szenvedést 16. Az Emberfia szenvedése 17. Az agónia I. 18. Az agónia II. 19. Az agónia III. 20. Az agónia IV. 21. Az utolsó vacsora az Ószövetség befejezése, az Újszövetség megkötése 22. Az utolsó vacsora. Jézus letelepszik a terített asztal mellé 23. Jézus Vére 24. A Getszemáni kertben 25. Jézus minden bűnösnek szívesen megbocsát 26. A Szenvedés nagy napja 27. Jézus Pilátus előtt 28. Jézus a gonoszság és a gyávaság áldozata 29. Jézus legyőzött minden szenvedést 30. Jézus két gonosztevő között függ a keresztfáján 31. A kereszt oltárán: „Ő lett a főpap, az áldozati Bárány és az oltár” 32. Az Atya és a szenvedő Fia 33. Befejezés Fiam! Édes Fiam! B öjt a Bibl i áb an

296

BEVEZETÉS AZ ESZKATOLÓGIÁBA..............241.

Beszélgetés az emberiség életének végső dolgairól

1. Az eszkatológia tárgya 2. Az eszkaton a Bibliában 3. Az eszkatológia története 4. Miket hangsúlyoz az új teológia az eszkatológiában? 5. Bevezetés a dogmatikába 6. A dogmatika felosztása 7. A betejesítő Istenről szóló teológia 8. Az egyes emberek végső dolgairól 9. Nézetek az egyes emberek szellemi lelkének halál utáni sorsáról 10. Az Egyház tanítása 11. Az érdemszerzés a Bibliában 12. Az egyházatyák az érdemszerzés idejéről 13. A halálról 14. A testtől elvált lélek megismerő tevékenységének módjáról 15. Az ember további sorsát a külön ítélet azonnal meghatározza a halál után 16. Visszajárhat-e meghaltak lelke az élők látogatására? 17. Az ember célja isten dicsősége 18. A mennyországról, az örök boldogságról 29. Az intuitív vízió misztérium 20. „Az üdvözültek az égben intuitív vízióban látják istent, vagyis közvetlen ismerettel, színről-színre.” 21. Isten intuitív szemlélete abszolút természetfölötti 22. Honnan ered a vízió különbözősége? 23. Isten színe-látása az ő szeretetével és a legnagyobb örömmel jár együtt 24. Isten boldogító szeretetéről 25. Isten szeretet és öröm 26. Mi az örök élet? 27. A mennyei boldogság örök 28. A mennyei boldogság nem szünetelhet vagy végződhet valaha is 29. A boldogultak nem képesek bűnt elkövetni, ezért nem tudják elveszíteni a boldogságot 30. Isten szentségével nem fér össze, hogy közömbösen nézze teremtménye B öjt a Bibli áb an

297

bűneit, ezért meg kell büntetnie a bűnöst 31. Mind az érdemszerzésnek, mind a bűn elkövetésének ideje lejár az ember halálával 32. A pokolról, vagyis az örök kárhozatról 33. Miért nem tud megszabadulni a kárhozat kínjaitól az elkárhozott? 34. A pokolbeli büntetések egyenlőtlenségeiről 35. A pokoli tűz természetéről 36. Mi a sorsa azoknak, akik pusztán az áteredő bűn állapotában halnak meg? 37. A pokolbeli büntetések örökké tartanak 38. A pokol bűntető mérsékléséről 39. A tisztítóhelyről

B öjt a Bibl i áb an

298

B öjt a Bibli áb an

299

Lektorálta: Dr. Gyürki László PhD Borító kép: Firenzei dóm, Isten Báránya Nyomda: Rózsadomb Contact Kft. „TÉRJETEK MEG, ÉS HIGGYETEK AZ EVANGÉLIUMBAN”(Mk 1,15) ISBN 978-963-12-4997-2 „ITT VAN AZ ÚR, BENNE REMÉNYKEDTÜNK: VIGADJUNK ÉS ÖRÜLJÜNK” (Iz 25,6-10a) ISBN 978-963-12-0445-2 „ÖRÜLJETEK AZ ÚRBAN SZÜNTELENÜL” (Fil 4,4) ISBN 978-963-12-4996-5 „BIZONY MONDOM NEKED, MÉG MA VELEM LESZEL A PARADICSOMBAN” (Lk 23,43) ISBN 978-963-12-0447-6 A MEGVÁLTÁS ÁRA AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE I. ISBN 978-963-12-5076-3 A MEGVÁLTÁS ÁRA AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE II. ISBN 978-963-12-5076-3 BEVEZETÉS AZ ESZKATOLÓGIÁBA ISBN 978-963-12-4998-9 Rendi engedéllyel: Ikt.Sz.1102016 Szentírási idézetek: Biblia. Ószövetségi és újszövetségi Szentírás. Gál Ferenc, Gál József, Gyürki László, Kosztolányi István, Rosta Ferenc, Szénási Sándor és Tarjányi Béla fordításának javított szövege új bevezetőkkel és szövegmagyarázatokkal. Sajtó alá rendezte Rózsa Huba. Budapest: Szent István Társulat www.kovacsbank-ofm.com © Dr. Kovács L. P. Bánk OFM

B öjt a Bibl i áb an

300