Írta és szerkesztette: Szelekovszky László. Személy szerint segítették: Ivánfi Jenő, Szatmári Király Ádám, Szűcs Kálmán, Szelekovszky Lászlóné, Nemesné Martyin Katalin, Gergelyfi György, Jónyer Lászlóné, Lipták Sándor. Fotókat készítette: Szelekovszky László. A pincesor képeit: Gergelyfi György készítette. Készült a TYPOGRAFIKA KFT. gondozásában, tel.: 66 327569. Köszönet mindazoknak, akik segítették e szerény kiadvány létrejöttét információkkal, dokumentumokkal, visszaemlékezésükkel, elsők között Lipták Sándor fáradhatatlan falukutatónak. Köszönet Bartus József polgármester úrnak és a képviselőtestületnek, aktív segítőtársamnak Szűcs Kálmán úrnak és Varga László úrnak. Szakmai segítségéért Szatmári Király Ádám és Ivánfi Jenő uraknak. Régi kedves emlékeikért, elbeszéléseikért Buri Jolán néninek, Jaskó Lajos barátomnak, Irén néninek (Gergelyné). Zupkóéknak, Poduszlóéknak, Lőrincéknek, Jónyeréknak, testvéreimnek Istvánnak, Györgynek, Sándornak és mindazoknak, akik segítőkészek voltak a munkám során. ISBN 963 640153 5 Készült a Milleneum emlékére. Felelős kiadó: Szelekovszky László
Sajógalgóc Építészeti emlékek
Bevezető „Nem tudom én: Minemű édesség vonja az embert, Hogy szülőföldjét el ne felejtse soha. Ovidius: Virág Szeretettel köszönti Önt ez a kissé idős, alig 700 éves, kedves, csendes település Sajógalgóc, a Sajó folyó, a Galgóc patak és a Várvölgy patak ölelésében. Nem hivalkodó község, szerényen meghúzódik az erdők aljában, messziről a Sajóvölgyben húzódó országútról, Sajókaza és Vadna között jobbra tekintve csak a templom torony látszik, háttérben az „öreg falusi” vagy régi nevén a Király erdő, tőle balra a várhegy, amely több száz éve farkas-szemet néz a Sajó túlsó oldalán levő vadnai várral.. Egykori írások és elbeszélések szerint a két földvár alagúttal volt összekötve a Sajó alatt, ez természetesen nem bizonyított tény. Nos ez az alig 500 lelket számláló község a mai napig őrzi a régmúlt idők történelmét, őrzi azt a keresztet, amely a falu bevezető útjának szélén áll a kőbánya előtt és jelzi az első település és templom helyét, egyben azt, hogy ezen a régi településen mindig vallástisztelő emberek éltek. Örökségüket megőrizték vallásukban, a családi nevekben, hagyományokban, népies elnevezésekben, nem utolsósorban építészetükben. Ez a kiadvány az építészeten keresztül szeretné bemutatni a települést, azt az építészetet, amely jellemző volt Galgócra, megmaradt, de lassan fogyatkozik. Hála Istennek, vannak akik igyekszenek megmenteni, úgy, hogy a régit teszik rendbe, megtartva eredetiségében, ők azok, akik idelátogattak, megtetszett nekik Galgóc, s úgy döntöttek vesznek egy-egy régi házat, s ideköltöznek, benne laknak, megőrzik azt - köszönet nekik. Vannak akik újat építenek s ötvözik, kiegészítik a régi építészet elemeivel, jegyeivel. A falu lassan lehúzódik, a hegyről újra kitekint a Sajó völgyre, ahonnan valamikor felköltözött. Már hamarább fogadja a vendéget, akit messziről minden bizonnyal először a szép hegyvonulatok, erdők látványa fog meg, s ez készteti, hogy végigmenjen a falun, úgy az „alvégen”, mint a „felvégen”.
Turul emlékoszlop az ispánsági házzal
A séta megéri, hiszen a gyönyörű táj után a kiadványban látható régi építészeti emlékekkel való személyes találkozás is nagy élményt nyújt mindenki számára. A 200 éves templom, a két „bíró” háza (Varga ill. eredendően Zsóri és az Újj), a volt Ronyecz ház, Jaskó ház, Poduszló ház, Krajnyák ház, de nem sorolom tovább, hiszen a kiadvány ezt hivatott bemutatni. Tudom, hogy Galgóc mindenkinek nagyon tetszik, nemcsak azért, mert kétszer kell megnézni a falut, hiszen nem lehet átszaladni rajta, itt az a kivezető út, amin bejövünk, vissza kell fordulni, észrevétlenül tovább tartja a vendéget, s talán ez a varázsa, hogy egyre több az új lakója, a vendége, s egyre többen élvezik a minden évben megrendezendő Benkó Dixiland napokat is. Kívánom, hogy minél többen látogassanak ide, ismerjék meg a környéket, az itt lakók kedves vendégszeretetét, a kitűnő vadászati lehetőségeket, a jó levegővel együtt, s gyönyörködjenek a még megmaradt és megmentett régi építészeti emlékekben, amelyek nemcsak szépek, de higgyék el nagyon praktikus, kellemes és meleg otthonok is voltak egykor s talán még lesznek is sokáig. ÜDVÖZLETTEL: a Szerző
A volt parókia – Dr. Korsós Gábor háza
Sajógalgóc rövid története Lipták Sándor gyűjtése nyomán Sajógalgóc ősi település, a Bükk 200-300 méteres hegyvonulatain telepedett meg egykor. Az írások már 1283-ban említést tesznek róla. Neve szláv eredetű, az ó-szláv glagov (glagau), amely galagonyával benőtt helyet, galagonyást jelent. 1283-ban IV. László kun királytól kapta az olasz Rátold nemzettség Putnokot és a hozzá tartozó falvakat, köztük Galgócot is. Később különböző pereskedések miatt a Sajókazai Kakas család birtokába került Galgóc. Birtoklásaikat megzavarja Giskra János cseh rabló betörése, akiket V. László anyja, az özvegy Erzsébet királyné hívott be a trónviszály miatt. A királyné Giskrát Felső-Magyarország parancsnokává tette, aki Galgócon és a szemközti Vadnán rablóvárakat építetett 1442 körül, s közel 20 évig uralta és adózatta a falut. Hunyadi Mátyás 1458-ban adott utasítást Rozgonyi Sebestyén nevű hadvezérének, hogy űzze el a cseh rablókat, aki elfoglalta Vadna várát, a rablófőnököt Valgatát foglyul ejtette és számos rablóval együtt Budára vitette. A másik rablóvezér, Komoróci Galgóc várába menekült, egy Drvela nevű alvezérhez, akik tovább folytatták a fosztogatást. 1459-ben Mátyás király személyesen szállt hadba a híres fekete serege élén, a vármegye bandériumával és teljesen felszámolta tevékenységüket. A Galgóci ütközet a vár DK-i lejtőjén zajlott lett, az ún. Buzsik nevű dűlőben. A várnak ma már nyoma sincs, csak egy árokrész van meg és a hegy tetején egy gödör, ami még a XX. sz. elején olyan mély volt, hogyha követ dobtak bele, az sokáig dübögött lefelé. Ezt a gödröt a lakosság betömte, mert félt attól, hogy ember vagy a legelésző jószágok közül esetleg még beleeshet. Állítólag a nyugati kijárat, az ún. Galgócpatakig vezetett. (Egyébként báró Jósika Miklós, a „Csehek Magyarországon” című könyvében részletesebben szól a Galgóci várról is.) Később Komróci hű embere lett Mátyás királynak. Érdekességként meg kell jegyezni, hogy állítólag ahol a király megpihent az ostrom után, azt a helyet emlékművel jelölték meg, de ma már senki sem tudja hol volt ez a hely, ill. az emlékmű. Ugyancsak a király emlékét őrzi a község fölött ÉNy-i irányban elterülő hegyoldalt (falusi erdő), Királyhegy elnevezéssel. Mátyás király hadainak tisztogatása után a vár és környéke a Kazai Kakas család birtokába jutott. Amikor Kakas György feleségül vette Serkelyi Lórántffi Hedviget, aki a galgóci részét lelki üdvéért az egri egyháznak adta. Kakas György pedig a maga egész részét az egri káptalannak adta. Ennek köszönhetően a XVI. sz.-i összeírások már a káptalan birtokának mondják Galgócot. A török inváziót Galgóc sem tudta elkerülni, ugyanis 1555-ben a török kirabolta, felgyújtotta és 86 lakosát elhurcolta. Ezután még nem tudni pontosan hányszor esett Galgóc a törökök útjába. Említés van 1558, 1560, 1564-es évekről, hogy a török újra itt van. Ebben az időben még katolikusok voltak a lakosok és a földesurak is. Egy Albert nevű plébánosról is tudomásunk van, aki szintén katolikus volt. A reformáció itt is talajra talált, hiszen ha a földesúr áttért az új hitre a jobbágynak is kötelező volt. 1566-ban tűnik fel az első református lelkész Kazán, Alattyáni Mózes személyében. Egyházkerületileg Kazához tartoztunk, így elképzelhető, hogy Galgócon is reformátusok voltak. 1703-1711-ig II. Rákóczi Ferenc által megszállt részhez tartozott a falu. A szabadságharc bukása után habsburg király uralkodott itt. 1726-tól írják Kazán az egyházi anyakönyvet, a galgóci lakosokét is. Akkor még leányegyháza volt Galgóc a Kazai református egyházközösségnek. Az akkori galgóci nevekből abc sorrendben Balogh, Csák, Csőgér, Erdős, Lőrinc, Juhász, Kocsis, Kovács, Mérten, Nagy, Sütő, Szabó, Tenki, Ternyik és Tóth.
Az oltár és oltárkép a templomban
A község ekkor még nem a mostani helyén volt, hanem a várhegy déli lejtőjének lábánál, a Kőbánya előtt, az ún. Szilvás-patak partján. Ennek a régi falunak még a dűlőföld neve is mutatja, hogy hol volt a falu, pl. Telek=házhely, Szilvás=kert, Felszer=felső sor. A temető a kőbánya környékén volt. Tulajdonképpen itt véget ért a református falu története, amely még a régi kőbánya előtt volt. 1769. október 4-én egy kápolnát építettek fel a katolikusok számára, majd Csáki István egri kanonok halála után kezdték meg az új templom építését. Az egri levelek szerint 1789 novemberében áldották meg, egy másik verzió szerint 1788-ban Miklóssy János nagyprépost szentelte fel Sarlós Boldogasszony tiszteletére, ami július 2-án van. A Sajó gyakori kiöntése miatt a lakosság letelepszik a Várhegy északi lábánál és a kelet felé eső lejtőn 1772-ben. 1780-ban építik a paplakot, vagyis a parókiát. A lakosság szláv eredetét bizonyítja az, hogy Viktorisz András lelkésznek el kellett hagyni a falut fogyatékos szláv tudása miatt. A község szláv eredetét igazolja az is, hogy több család neve végződik „k” betűvel, pl. Lipták, Mizerák, Pitomák, Simsik, Péntek. 1819-ben történik először említés az iskoláról, és az első tanítót állítólag Bartóknak hívták, őt még 18 tanító követte, aki ide járt tanítani. Az utolsó állandó lakosú igazgató-tanítónő Szelekovszky Sándorné volt, aki Nemes Gyula és Kard Ferenc tanító urak után a legtöbb ideig tanított Galgócon, 16 évig. 1829-ben már 317 lakosa volt a falunak és ebből 44 volt az iskola köteles. 1868. július 30-án tűzvész pusztított a faluban. A felvégben sok ház, azonkívül a tanítói lakás, az iskola és a templom tető is leégett, ez utóbbi fazsindelyes volt. A múlt század végén, 1890 körül kapta a Sajó előnevet Galgóc. Különleges háziipar nem volt a faluban, de szinte minden háznál foglalkoztak kenderfeldolgozással. Egyedüli különlegesség a régóta állandósult jóminőségű pálinkafőzés, amely az 1920-as évektől már két rézfazékba főzték, ennek első kezelője az egyik tag, Bartus József volt. őt követte még kilenc főzdetulajdonos és ezt követően újra a Bartus család lett a főzde tulajdonosa. Az első világháborúban Sajógalgócról összesen 62 ember vonultattak el, ebből hősi halált halt 9 fő. 1926-ban kezdték építeni a hosszúrévi Sajó hidat, amit a németek 1944-ben felrobbantottak. Ez volt az ún. Vámhíd, ahol kocsinként 4 krajcár vámot kellett fizetni. Ugyanakkor 1944. december 30-án felrobbantották a vasúti vas hidat. 1955-ben építették a községi tanácsházát és kultúrotthont. 1962. február 12-én kigyulladt a faluban a villany. 1983. augusztus 20-án méltó tisztességgel ünnepelte meg a falu a 700 éves fennállását. 1977-ben megszűnt a galgóci iskolai oktatás. A község történeti leírásához hozzá tartozik a bírók névsora, legrégebbi visszaemlékezések szerint Sebők József, Új Lajos, „F”
Jónyer Lajos, „A” Jónyer Lajos, Újj József 1945-ig és Varga Balázs. A községben lelkészkedő 36 pap közül Csete Pál és Jakab István szolgált a legtovább. Tanácselnökök és titkárok közül meg kell említeni a Galgóci lakosúakat, Jaskó Józsefet, „Sz” Sebők Józsefet, Kovács Ilonát, és természetesen a mai polgármestert, Bartus József urat. A második világháborúnak 13 hősi halottja volt Galgócról. Sajógalgóc község jelenlegi állapota: összesen 1707 kat. holdon fekszik, ebből szántó 490, rét 109, szőlő 11, legelő 61, erdő 921, kert 31, egyéb 81. Lakóinak száma 1960-ban 414 fő, 1990-es népszámláláskor 339 fő. A faluban 125 lakóház van, a II. világháborúban még csak 78 volt. A mai élő legrégebbi család neve, ahol még van férfi leszármazott Bartus, Buczkó, Buri, Jónyer, Lipták, Lőrinc, Mizerák, Molnár, Sebők, Rátót, Újj és Varga.
Templomunk
Hogy kerek legyen a befejezés említsük meg az újkori történelmet, azokat, akik ideköltöztek, mint Ivánfi Jenő, Szatmári Király Ádám urakat, a baráti kör mozgató embereit, azok tagjait és az egyre sűrűbben hazalátogató elszármazottakat. Így egész a falu, de a történet nincs befejezve, így a könyv nyitott marad.
A templom története Amikor 1769 nyarán Eszterházi püspök befejezte borsod vármegyei egyházlátogatását, Sajógalgócon 24 házból állt a falu. Ebből a 24 portából csak egy ház volt katolikus, a többi református. Július 5-én az alsó- és felső-borsodi esperesi kerület ülésén a püspök jelenlétében elhatározták, hogy ebben a református megyében a katolikusok lelki gondozására szaporítják a plébániák számát. Ekkor állították fel az egri Káptalan birtokán a sajógalgóci plébániát is. Sajógalgóc első plébánosa Csethe Pál kunszentmártoni káplán lett. A plébánia felállításakor 18 református elhagyta a falut, helyükbe katolikusok telepedtek le. 1769 október 4-én
számukra egy katolikus kápolnát építettek fel. Majd amikor meghalt Csák István egri kanonok, az ő hagyatékának egy részéből az egri Káptalan megkezdte az új templom felépítését. Ezt az új templomot 1789 novemberében áldották meg. A templom tornyát és tetőzetét 1868. július 30-án tűzvész pusztította el, de a káptalan rövidesen helyreállította. 1889-ben belső felszerelése égett meg. Az azóta eltelt időben lényegi változás nem történt a templomon (kivéve az 1957-es évi újravakolását). A század elején, a húszas években festették át káptalan segítségével az adományokból. A két pusztító háború alatt is épségben megmaradt templom ma is őrzi Sajógalgócon a katolikus hit épségét. A keresztelések, házasságkötések ezreit, a szentmisék tízezreit őrzik ősi falai. Sok-sok élmény fűzi a falu lakóit ehhez a sok bajt látott templomhoz. Sok lelkipásztor buzgó munkája tartotta a kétszáz év nehéz helyzeteiben a hívekben az erőt, a kitartást, a hitet, a mindennapi élet örömében - bajában. 1987-ben a hívek adakozásából belsőleg teljesen megújult a templom. 1988-ban nem kisebb adakozásból a torony sisakját rézlemezzel fedték be. Szépen elkészült tehát arra az ünnepre, amelynek méltó megtartása valamennyiünk ügye. Templomunk 200 éves!
Belső részlet a szószékkel
Ispánsági ház Szent István tér 2. sz. A XVIII. században Galgóc mintegy 900 kat. hold területével az egri érsek birtokához tartozó jobbágy falu volt. A birtok ispánja részére 1756-ban egy burgenlandi építőmester, parasztbarokk stílusban, a galgóci Várhegy átellenében, egy erdő irtáson házat épített, fazsindelyes tetőhéjalással. Ez 1868-ban leégett, amikor a faluban tűzvész pusztított. Utána cseréphéjalás került a házra. A ház külső befoglaló falazata 75 cm vastag, anyaga vegyes rakású homokkő-tégla. A ház alaprajza L alakú, két leghosszabb mérete 20x12 m. A ház tájolása optimális: a kosáríves, oszloptornác keleti, a főhomlokzat déli, a leghosszabb tengely (hátoldal) nyugati, a zárt padlásszellőzővel ellátott oromfal északi fekvésű. Az épület alapozás mélysége 120 cm. A lakás alapterülete a tornáccal együtt 139 m2, térfogata 418 m3. Gazdasági épület az ispánsági portán nem volt, de hozzá tartozott egy akkora borospince, hogy a pincegádorb az ispán lovas kocsijával együtt tudott behajtani a hegyoldalba. A római katolikus templom alapító levelében annak helyét úgy határozták meg, hogy azt „az ispánsági házzal szemben levő dombon kell felépíteni”. (Eger, 1783.) A XIX. század közepén a porta a Zsóry család (róluk nevezték el a Mezőkövesd melletti Zsórifürdőt) birtokába került, akik az épületet vadászháznak használták.
1890-ben a falu bírája id. Varga Balázs vásárolta meg a lakóházat a gyümölcsös kerttel, ők a házhoz az északi oldalon építettek egy 65 m2-es 12 férőhelyes istállót és egy nagyméretű csűrt (ez utóbbit időközben lebontották). Az épület szoba ill. helyiségbeosztása a következő volt: tornác - előszoba - nappali hálószoba - átmenőszoba - konyha - kamra ill. padlásfeljáró. A tornácról a házba három külső ajtón át lehetett közlekedni: az előszobába, a konyhába, és a padlásfeljáróba közvetlen bejárás volt lehetséges. A tornác két kerti kijárattal rendelkezett, melyeket rácsos léckapu zárt, egy a keleti egy az északi homlokzaton volt. Az istálló hozzáépítésével ez utóbbi megszűnt.
Ma Ivánfi Jenő háza, régen Zsóri és Varga ház
A volt Ronyecz ház
Ma Békési Attila háza, egykor Jónyer Balázsék háza
Ma Szűcs Imre háza, régen Poduszló és Pitonák ház
Buri Balázsné, kétablakos volt
Jolán
néniék
háza,
egykor
Templom a várheggyel
Az ablakokat kovácsoltvas rácsok, az ajtókat kovácsoltvas tolózárak és pántok védték a külső avatatlan behatolástól (ezek ma is eredeti épségben megvannak). A külső falhomlokzatok felületét mindig meszelték, a ház hófehér volt egész életében. Az első nagy tatarozás során a levert mészréteg csiszolatában 120 réteget lehetett mikroszkóp alatt megszámolni. A talpgerendák, szarufák, mennyezet-gerendák kizárólag tölgyfából készültek, kézi „bárdolással”. A tetőléceket fenyődeszkából készítették kézi faragással. A helyiségek fűtését két cserépkályha és egy kenyérsütő kemence szolgálta. A cserépkályhák fűtését a „kalefaktor”, az előszobából egy nagyméretű bejárati ajtón át a 80x80 cm belső keresztmetszetű kémény alján végezte. Itt a fűtésre szánt farönköket egy-egy lyukon át a kályhákba (melyeknek a szobákban semmiféle nyílása sem volt) betolta és a hamut szükség esetén eltávolította. A konyhához csatlakozott a nyugati oldalon egy ún. nyári kemence is. Ennek a fűtött tűztere a házon kívül, a kertben volt. A konyhafalon levő nyíláson át végezték a tüzelőanyag és a kenyér lapátos beadagolását nyári időben. A tornác, a padlásfeljáró, az előszoba, de a lakószobák és a konyha padlózata is döngölt agyagos volt. Ma a ház őrzi régi külsejét, az első felújításon kívül (1976) azon semmi változtatást nem eszközöltünk. Az épület belső részében az előszoba, átjárószoba, konyha és a fürdőszoba hideg kerámia padlóburkolatot, a két lakószoba svédpadlót ill. parkettát, meleg burkolatot kapott. A házba bevezettük a villanyt (1975), a vezetékes vizet (1989), a gázt, a telefont és a kábeltévét (1994). A csatorna hiányát ma is derítőmedence pótolja. Az épületet az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség 1977 óta, mint Műemlék jellegű, népi építészeti emléket védelem alá helyezte és az országos jegyzékében nyilvántartja. A portát 1976-ban vásároltuk meg teljesen leromlott állapotban, azóta tulajdonunk, ma pedig állandó lakásunk. A „VÁROS- ÉS FALUVÉDŐK SZÖVETSÉGE HUNGARIA NOSTRA” 1999. augusztus 7-én részünkre PODMANICZKY-DÍJAT adományozott a hazánk épített öröksége megóvásában végzett kimagasló munkánkért.
Szent István tér 23. A mi házunk eredetileg Jónyer ház volt. 1787-89 táján épülhetett és pitvart és első házat tartalmazott, mely megfelelt az akkori parasztházaknak. A tornácot, mint építészeti elemet akkor még nem ismerték. A hátsó házat (szobát) később építették hozzá.
Szatmári Király Ádám – Szent István tér 23.
Buczkó Imre volt háza (96 évesen hunyt el)
Szelekovszky István és Jónyer László régi stílusú új háza
1854-es tűzvészben a ház leégett, de az újjáépítésnél pár darab még szekercével hasított, kb. 65 cm széles deszkát a régiekből visszaépítettek a porfödémbe. Természetesen az új mestergerendába az 1854. május 10.-e lett befaragva.
Jaskó Lajos egykori tulajdona
A Buczkó ház udvari részlete
Jónyer László – egykori Málai porta, az utolsó zsupfedeles szabadkéményes ház
Visszaemlékezés Ne haragudjanak, ha a kiadványt kissé rendhagyó módon állítottam össze, de a régi építészet mellett egy kicsit szeretném felvillantani a régi életet, azokat a régi falusi, dolgos hétköznapokat, estéket, az ünnepeket, a falu összetartozását hitben és szeretetben, és beszélni azokról az emberekről, akik ezekben a házakban laktak az ötvenes nehéz évektől. Először is erről a kifejezetten, akkor még katolikus községnek a vasárnapjairól kell szólni. Ekkor még úgy köszöntek, hogy „Dícsértessék a Jézus Krisztus”, a válasz pedig „Mindörökké, Ámen” volt. Minden vasárnap külön ünnep volt, megszólalt az első harangszó, a „hívogató”, azután beharangoztak, megtelt a templom, mert akkor még így volt. Az első padokban a fiatalok,
jobbra a fiúk, balra a lányok, hátuk mögött a korosabbak, idősebbek, kóruson a javakorabeli férfiak, legények. Néha a gyönyörű és jóhangzású orgona is megszólalt, amikor Gönci bácsi kántor fia hazalátogatott, mi pedig nagy örömmel és tisztelettel ministráltunk Jakab István tisztelendő úr misézése alatt. 1952-ben jöttünk Galgócra, amikor Édesanyánkat ide helyezték igazgató-tanítónak. Akkoriban még nagyon élt a vallás. Mise után a templom előtti gesztenyefa alatt, a kereszt mellett álltak meg a férfiak, legények és egy kis ideig még beszélgettek, az asszonyok siettek haza befejezni a vasárnapi ünnepi ebédet. Még bizonyos időközönként bérmálás is volt, jött a püspök úr, akit a falu bevezető útján a keresztnél lóhátas legények - magyaros ruhában fogadtak. Esküvők a „tanító néni tortájával”, keresztelők, gyönyörű körmenetek, amelyek közül számomra a búzaszentelés, a jövő kenyerének megáldása volt a legemlékezetesebb. Sokáig éltek még a karácsonyi szép szokások, a kántálás és még a betlehemesség is, amelyet utoljára mi elevenítettünk fel 1955-56 táján. Nagy ünnep volt a búcsú aratás előtti héten, Sarlós Boldogasszony tiszteletére. A templom előtti tér megtelt sátras árusokkal és emberekkel, a faluban talán ekkor volt a legtöbb rokon, vendég, de még idegen is. A nagymisére még be sem fért mindenki a templomba. Este bál következett, aminek eleinte az iskola adott otthont, amíg a kultúrotthon el nem készült, még színdarabokat is tartottak az iskolában illetve az iskola udvarán. A kultúrház illetve községház építése emlékezetes maradt az egész falu számára, hiszen majdnem önkéntes munkával építették fel az egész épületet az ötvenes évek közepén. Egyedüli szórakozási lehetőség volt a sok színdarab, bál, amely mindig zsúfolásig töltötte meg a kultúrházat. Nem szerénytelenség megemlíteni Édesanyámat, az utolsó itt lakó galgóci igazgató-tanítót, aki rengeteg színdarabot, népi táncot betanított, bevonva a falu apraját-nagyját. A népitánccal sok járási és megyei, ún. kultúr verseny találkozón vettek részt és szereztek jó hírnevet Galgócnak. Nagyon szép táncegyüttes volt a Buri Éva, Kati, Sebők Piroska, Buckó Mariska, Kiss Erzsike, Jónyer Annuska, stb. tagokból álló együttes (Elnézést, ha hiányos a felsorolás). Villany még nem volt, gyertyával és viharlámpával közlekedtünk az utcán este, a házakban petróleum lámpák égtek. Telepes rádió is csak három volt, az 1954-es Labdarúgó VB-t a szomszéd faluban, Vadnán hallgattuk meg.
Jaskó Csaba háza – Rákóczi u. 31. – jellegzetes galgóci táj
Látkép a templomtoronyból
Ebben a faluban majdnem minden vasárnap ünnep volt a hivatalos vallási ünnepeken túl is. (Karácsony, húsvét, búcsú, esküvő, stb.) Az emberek mindig összefogtak, segítették egymást, úgy az aratásban, mint a cséplésnél vagy a szüret idején. A szüretről külön szólni kell, hiszen ekkor még a szőlőhegy minden parcellája gyönyörűen meg volt művelve, a pincék rendbe voltak téve és ebből a nem igazán borszőlőnek mondott fajtákból aránylag jó bort készítettek a gazdák, nem kellett máshonnan hozni a bort. Emlékezetes szüreti felvonulás és bál követte.
Ma Lőrinc László régen Újj Sándorék háza
Ma Dr. Sári Károly - egykori Jaskó ház
Ma Kálmán Attila – egykor a Krajnák ház
Ronyecz ház udvari részlete
Iskola
Az egykori pedagógus lakás
Majdnem minden házban volt tehén, kora reggel már ment a gulya, a konda Bari Pista (akit még ismertem) trombitájának hívó szavára a Várhegy legelőjére. Sokan nagy hozzáértéssel termelték a kendert, feldolgozták - áztatás után megtörték tilolóval, majd kifésülték gerebennel, osztályozták, fonták esetenként különböző guzsajakon, közben jókat beszélgettek, majd elkezdtek szőni. A kész vászoncsíkokat 50-70 cm széles, több méter hosszan, áztatás, lúgozás után, gyönyörű hófehéren kifeszítették az udvarra a gyepre száradni, s legalább úgy gyönyörködtek benne, mint ma egy szép autóban. Eljött az ősz, a kukorica törés, amely kézzel történt és csuhával együtt vitték haza, majd otthon a konyhába a verandán vagy a csűrbe fosztották a kukoricát, egymásnak segítve a szomszédok számomra még ma is feledhetetlen kedves estéken.
Poduszló Margiték háza régen
Varga Gyuláék háza – Rákóczi u. 19.
Poduszló Margiték háza ma – Rákóczi u. 25.
Lőrincz Balázs háza – Rákóczi u. 21.
A főtér
Poduszló Lajosné (Mari ángya) háza – Rákóczi u. 23.
Látkép az alvégről
Községháza
Kopjafa a világosi fegyverletétel 150. évfordulójára
Tamási Áron emlékére (Szelekovszky László alkotása)
Minden megvolt a faluban, a kenyeret helyben sütötték, csak később jött divatba az ún. „péki” kenyér. Lekvárt mindenki főzött, disznót hizlaltak még makkal is, ami az erdőn ingyen termett, csak fel kellett szedni. A falut egy bolt szolgálta ki, amit Lőrinc Lajos bácsi és felesége üzemeltetett. Cipőt nem sokat vettünk, mert volt egy jó „suszterunk” a Jaskó Lajos bácsi, aki mindig rendbe tette. A pálinkát is helybe főzték a híresen jó Bartus főzdében, itt láttam először és utoljára bodzából főzött pálinkát. Ha már emberekről esett szó feltétlenül meg kell említeni a faluhoz családi kapcsolattal kötődő háromszoros ökölvívó olimpiai bajnokunkat Papp Lászlót, aki egykor innen nősült és az 1956-os Olimpia után személyesen is ellátogatott a faluba, egy-két alkalommal. Jégverem is volt a Gondosék háza előtt, amit télen a Sajó és kiöntéseinek jegével feltöltöttek, s nagyon sokáig nyáron ez volt a hűtő. Az iskola osztatlan alsó és felső tagozatból állt két pedagógussal, Édesanyánk mellett Jámbor Józsefné Magdika néni, aki engem is négy évig tanított. Kiváló pedagógusok voltak, hiszen a mi korosztályunkból az egész felső tagozat továbbtanult és megállta a helyét. Ennyi fért még bele a visszaemlékezés töredékeiből, főleg az ötvenes, hatvanas évekből, amellyel egy kicsit az is volt a célom, hogy átadjuk a staféta botot a mai generációnak, azzal az útravalóval, hogy vigyázzanak erre a szép kis falura, őrizzék a múltat, hagyományait, mint Lipták Sándor, s ne feledjék Kosári Domokos kiváló tudósunk helytálló szavait, hogy „Aki a múltat nem ismeri a jövőt is bután éli meg”.
Pince előrész
Istálló (Dr. Sári portán)
Csűr (Buri porta)
Pince bejáróval
Temető (részlet)
Szűcs Kálmánék portája
Ady Endre Hazamegyek a falumba
Szigorú szeme meg se rebben, Falu még nem várt kegyesebben Városi bujdosóra.
Mintha pendelyben látna ujra S nem elnyűve és megsárgulva, Látom, hogy mosolyog rám.
Titkos hálóit értem szőtte S hogyha leborulok előtte, Bűneim elfelejti.
Majd szól: »Én gyermekem, pihenj el, Békülj meg az én ős szivemmel S borulj erős vállamra.«
Vagyok tékozló és eretnek, De ott engem szánnak, szeretnek. Engem az én falum vár.
Csicsítgat, csittít, csókol, altat S szent, békés, falusi hatalmak Ülnek majd a szivemre.
S mint kit az édesanyja vert meg, Kisírt, szegény, elfáradt gyermek, Úgy alszom el örökre.
A régi település és templomot jelző kereszt
