ISAAC ASIMOV
JÓ FÖLDÜNK MEGHAL (DER SPIEGEL * 1971) magyarul megjelent: Albert Einstein – Sigmund Freud : Háború, de miért? Iszak Aszimov esszéjével GLÓRIA KIADÓ, ISBN 963 7495 52 5
Ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy hány embert képes eltartani a Föld, legjobban tesszük, ha ellenőrizhető számadatokból indulunk ki: bolygónkon becslések szerint mintegy húszbillió tonnányi élő sejt van, ennek tíz százalékát avagy kétbillió tonnát az állati élet tesz ki. Ez a szám egy maximális értéknek tekinthető, mivel a növényi élet mennyiségileg már nem képes tovább növekedni, erre csak úgy lenne képes, ha a napsugárzás is növekedne, illetve a növények napfényfeldolgozó képessége javulna. Az állatvilág létszáma sem emelkedhet az alapvető táplálékául szolgáló növényi tömeg szaporodása nélkül. Az emberiség létszáma megnövekedett az évszázadok folyamán, és ez a folyamat tovább tart. Ám mindez az állati élet egyéb fajtáinak rovására történik. Minden kilogrammnyi új emberiség teljesen szükségszerűen egy kilogrammnyi állati élet végét jelenti. Úgy is kifejezhetnénk magunkat, hogy a Föld legfeljebb annyi embert képes eltartani, melynek tömege mindenfajta állati élet tömegével egyenlő. Ez nem kevesebb, mint negyvenbillió fő – több, mint a jelenlegi szám tizenegyezerszerese, és emellett ráadásul semmiféle más állatfaj nem létezhetne. Mit jelent ez? A Föld teljes felülete 510 millió négyzetkilométer. Ha az emberiség elérné létszámának felső határát, az négyzetkilométerenkénti 80 000 fős népsűrűséget eredményezne, New York Manhattanjének kétszeresét, egyenletesen elosztva ezt a mennyiséget az egész földfelszínen, a sarkvidéken, sivatagokban és tengereken is. Még tovább kell alakítanunk ezt a képet: ebben az esetben egy egész világot átfogó óriási felhőkarcoló-komplexum alakulna mind a szárazon, mind a víz fölött. E komplexum tetejét kizárólag növénytermesztésre kellene fenntartani, ehető algáknak vagy magasabb rendű növényeknek, melyeket ahhoz, hogy minden részüket fogyasztani lehessen, megfelelő kezelésben kellene részesíteni. Vezetékek sűrű hálózata szállítaná a vizet és a növényi termékeket. E termékeket szűrés, szárítás és kezelés után élelmiszerré dolgoznák fel, miközben a víz visszafolyna a tetőkön lévő tartályokba.
Más vezetékek a növények növekedéséhez szükséges ásványi anyagokat továbbítanák a tetőre, ezek mi másból állhatnának, mint emberi hulladékokból és feldarabolt tetemekből. Ebben az időpontban az emberiség további szaporodása már természetesen lehetetlen, így ekkor – ha ugyan nem jóval korábban – kategorikus népességtervezés válik elengedhetetlenné. De még ha elméletileg el is képzelhető egy ilyen méretű emberiség, felmerül a kérdés, hogy vajon ez a fajta életmód emberhez méltó-e? Esetleg nyerhetünk azonban teret és időt a Hold vagy a Mars benépesítésével? Próbáljuk meg kiszámolni, hogy mennyi idő alatt érnénk el a maximális létszámot a jelenlegi feltételek mellett! Ma a Föld népessége 3,6 milliárd fő, és olyan ütemben növekszik, hogy harmincöt éven belül ez a szám megkétszereződik. Ha ez a tempó változatlan marad, 465 év múlva elérjük a felső határt, tehát 2436-ban világszerte állni fognak a felhőkarcoló-komplexumok. Talán elképzelhető, hogy az elkövetkező 465 évben sikerül valamennyi embert máshova telepíteni és ott táplálni őket? Józan mérlegelés után azonban le kell mondanunk e lehetőségek figyelembevételéről is. Egy másik időnyerési lehetőség talán a Napban rejlik, a növényzetnek a hidrogén fúziós energiájával való sugárzásában, vagy mesterséges élelmiszerek laboratóriumi előállításában, melyek segítségével az ember függetlenítheti magát a növényvilágtól? Energiára mindenképpen szükség volna, és ez újabb fontos szempont. A napsugárzás körülbelül tizenötezerszer annyi energiát bocsát a Föld nappali oldalára, mint amennyit az emberiség jelenleg felhasznál. A bolygó éjszakai oldalán viszont pontosan ezt a hőmennyiséget kell visszasugároznia az űrbe ahhoz, hogy megmaradjon a Föld hőmérséklete. Ha az ember a szén eltüzelésével megemeli a Föld hőmérsékletét, a keletkezett többletenergiát éppúgy ki kell juttatni a világűrbe, és ennek eléréséhez a Föld átlaghőmérsékletét enyhén emelni kell. Napjainkban az emberi energiatermelés okozta hőmérsékletnövekedés még nem túl jelentős, ez a többletenergia azonban húsz évenként megduplázódik. Ennél az ütemnél azonban a Föld által kisugárzandó hőmennyiség a 2436. évben már eléri a napenergia egy százalékát, és ez már drasztikus hőmérsékleti változásokhoz vezet. Ennek következtében már mintegy háromszáz évvel a maximális létszám elérése előtt, amikor az emberi népesség még e számnak csupán 5 százalékát teszi ki, elengedhetetlenné válik az energiafogyasztás korlátozása. Javítható a helyzet az energia ésszerűbb felhasználásával, ám ez a felhasználás nem képes túllépni a száz százalékot, tehát nem hozhat lényeges nyereséget. Kérdéses, hogy hagyatkozhatunk-e a technológiák fejlődésére: miként képzelhető el a globális toronyház-komplexum megfelelő megtervezése, mikor még a legfejlettebb
nemzetek lakásviszonyai is egyre romlanak? Hogyan jelölhetjük ki az energiafelhasználás határát, mikor még New York városának energiadeficitje is évről évre növekszik? Épp nemrég, amikor a harmadik holdraszállás alkalmával hirtelen megemelkedett a televízió nézettsége, azonnal csökkenteni kellet az elektromos feszültséget. A kétezredik évben a Föld népessége legalább hatmilliárd fő lesz. Vajon lesz-e olyan szinten a műszaki fejlettség, hogy ezt az embertömeget még ha csak a mai, egyáltalán nem kielégítő mértékben is, de ellássa? Ilyen számok tükrében (nem is beszélve a 40 billióról) vajon még lehetséges lesz emberhez méltó körülményeket teremteni, mikor már ma is nehéz a világ legfejlettebb országa legnagyobb városának utcáin éjszakánként, de gyakran még világos nappal is, biztonságban járni-kelni? Jobb is, ha egyáltalán nem tekintünk a jövőbe, hanem inkább a jelennel foglalkozunk eltökélten. Az Egyesült Államok a világ leggazdagabb nemzete, és minden más nemzet is arra törekszik, hogy legalább ezt a szintet elérje. De az USA-ban ez csak úgy lehetséges, hogy ott a Föld lakosságának egytizenhatoda az emberi felhasználásra termelt energia több mint a felét fogyasztja el. Ha egy varázsló egy olyan bolygót teremtene a pálcájával, melyen mindenki az amerikaiak színvonalán él, akkor mindenféle népességnövekedés nélkül rögtön nyolcszorosára növekedne az energiafogyasztás és szükségszerűen hasonló mértékben megugrana a hulladékok és egyéb szennyeződések mennyisége is! Ha tehát megismételjük a kérdést, hogy hány embert képes a Föld tisztességes civilizációs és emberi körülmények között eltartani, csak egy rövid és ijesztő választ kaphatunk: kevesebbet, mint ma! Földünk az adott viszonyok közepette nyilvánvalóan nem tudja jelenlegi lakosságát amerikai színvonalon ellátni; ez csak körülbelül 500 milliós népességszám mellett volna reális. Ezen kívül valószínűleg az egyéni jólét is csökkenne: a fejenkénti kalóriamennyiség kevesebb lesz, az élettér kisebb, a komfort is mérséklődik. Ha tovább gondolkodunk, azzal is számolnunk kell, hogy a nyughatatlan ember szüntelenül az összes technológiai eszköz minél jobb kihasználására törekszik, melynek további környezetrombolás a következménye, és az embernek mint az egész fenntartására irányuló képessége gyengülni fog. Ez pedig egy mindenki mindenki ellen típusú küzdelembe torkollana, melyben mindenki megpróbálná a zsugorodó életpotenciál egy megfelelő részét megkaparintani. A nem túl távoli jövőben a népesség növekedése is megtorpanna, mivel katasztrofálisan megemelkedne a halálozási arány. Éhezés, pestis és belső zavargások pusztítanák az emberiséget, és valamikor, talán a 2000. év környékén egy zavarodott vezető akár az atomgombot is megnyomhatná. Ez a pesszimizmus csak akkor bizonyulna megalapozatlannak, ha az emberek végre nem a múlt elvei szerint élnének, hiszen történelmük folyamán egy olyan
magatartásformát alakítottak ki, mely egy gyéren lakott Földnek és egy rövid élettartamnak felel meg. Egy ilyen világban a sokgyerekes család volt az eszménykép, az emberiség és a hatalom gyarapítása, a végtelen térben való előrenyomulás volt a cél. És az egyén hatásköre egy kisszámú embercsoportra korlátozódott. Mindez ma már nem érvényes. Napjainkban alacsony a gyermekhalandóság, magas a várható élettartam, és a Föld túlnépesedett. Ami egy korábbi világban egészséges értelemként működött, az mára egy öngyilkos mítosszá lett. Az asszonyt nem tekinthetjük többé egy szülőgépnek vagy a gazdag gyermekáldást a férfi legnagyobb dicsőségének. Az anyaság egy kiváltság, melyet szó szerint kell értelmeznünk. A tekintet nélkül nemzett gyermekek az emberi faj halálához vezetnek, és minden asszony, aki tudatosan kettőnél több gyermeket szül, bűnt követ el az emberiség ellen. Ebből a szexhez való hozzáállásunk megváltozása is következik. Az eddigiekben a férfiakat és a nőket arra tanították, hogy a nemi szerelem feladata a gyermeknemzés. Egyértelmű, hogy ilyen nézeteket már nem engedhetünk meg magunknak. Mivel a szexet nem lehet elfojtani, külön kell választani a fogantatástól és egy kellemes érintkezési formává kell fejleszteni. Veszélyessé vált az emberiséget az évezredeken átreptető törekvés a „nagyobbra és jobbra” is. Elértük azt az állapotot, melyben a nagyobb nem egyenlő többé a jobbal. A több ember, több termés, több termék, több gép, több és mindig csak több iránti cél értelmetlen hajszolása úgy ahogy működőképes volt korunkig, a jövőben azonban hamarosan kárunkra válik. Valójában az emberiség máris elérte létszáma határait: csökkenteni kell a népesség növekedésének sebességét, korlátozni kell a természeti tartalékok igénybevételét, a hulladéktermelést és az energiafelhasználást. A feladat egész általános: megőrizni. Meg kell őriznünk környezetünket, a bioszféra összetételét és életképességéhez hozzájáruló viselkedési formákat, a szépséget és harmóniát. A patriotizmushoz való viszonyunkon is változtatnunk kell. Elfogadhatatlanul nagy lett a népek közti viták ára és kétségtelen annak ténye, hogy a második világháború az utolsó olyan háború volt ezen a bolygón, melyet nagyhatalmak egy maximális mértékű erőszak alkalmazása mellett megvívhattak. Azóta csak kisebb összetűzések elképzelhetőek, és ezek is rendkívüli őrültségnek bizonyulnak, mint azt a délkelet-ázsiai és közel-keleti bonyodalmak is tanúsítják. Túl kicsi a világ ehhez a háborút kirobbantó patriotizmushoz. Büszkék lehetünk ugyan országunkra, nyelvünkre, kultúránkra vagy hagyományainkra, de ez csak afféle absztrakt büszkeség lehet, mint amilyet egy baseballcsapat iránt érzünk – büszkeség, melyet nem támogathat fegyveres erőszak. A patriotizmus tulajdonképpen nem hasznos dolog, hiszen világunk problémái egyetemesek, egyetlen nemzet sem képes egyedül megoldani őket.
Bármennyire eltökélt legyen egy ország arra, hogy népességének számát lehetőségeihez mérten stabilizálja és védje saját környezetét, hiábavalóak maradnak erőfeszítései, ha a világ többi része továbbra is korlátlanul sokasodik és mérgezi földjét. Még akkor is kudarcot vallhatna minden fáradozás, ha az összes nemzet találna orvoslást a saját maga gondjaira, mivel a gyógymódok országonként különbözőek. Röviden tehát: az egyetemes problémákhoz egyetemes programra és egyetemes megoldásra van szükség. Ehhez nem kevesebbet kellene tenni, mint egy világkormányzatot alakítani, mely képes volna logikus és humánus döntéseket hozni és érvényesíteni. Természetesen e változtatások egyikét sem találjuk vonzónak. Ki fokozná le szívesen az anyaságot és tekintené ellenségnek a csecsemőket? Vajon hajlandó lenne-e bárki is nemzeti büszkeségét alávetni egy világkormányzatnak, felhagyni Földünk kirablásával és ehelyett beleegyezni egy ellenőrzött és korlátozott fogyasztásba? Ám az események logikája mégis ebbe az irányba terel bennünket. A születési ráta csökken azokban az országokban, melyek számára elérhető a születésszabályozás. Mindenütt lazulnak a szexuális erkölcsök, és az ember végre aggódni kezd környezetéért is. Ki kell emelnünk a patriotizmus örvendetes visszaszorulását is. Erősödik a szociális és gazdasági együttműködés, és látszólag teljes az egyetértés abban, hogy egy újabb nagy háború, mindenekelőtt az USA és a Szovjetunió között, megengedhetetlen. És e két nemzet nemcsak fegyverekkel, de még szóban sem támadhatja meg egymást. Nincs más választásunk, mint ebbe az irányba haladni. A csökönyös emberiség a körülmények nyomására végre fokozatosan a helyes irányba mozdul. Ez a lépés mégsem történik elég gyorsan. A népesség gyorsabb ütemben növekszik, mint ahogy a születésszabályozás általánossá válna. Környezetünk a szennyezés martalékává válik, mielőtt megmenthetnénk, és ami mégrosszabb, a nemzetek még mindig makacsul versengenek és provinciális büszkeségüket az emberi faj élete és halála fölé helyezik. Nem kétséges, hogy az emberiség nem képes túlélni még egy ilyen növekvő mértékű igénybevételt. Ha továbbra is minden marad a régiben és legkésőbb a 2000. évig nem történik gyökeres változás, akkor minden bizonnyal összeroppan az emberi társadalom technológiai szerkezete. Ez esetben, barbár körülmények közé visszazuhanva az emberiségnek a pusztulással kellene szembenéznie, és bolygónk életmegtartó képessége is csődöt mondana.
Drága Földünk haldoklik. Ezért tennünk kell valamit az emberiség nevében: súlyos, de szükségszerű döntéseket kell hoznunk. Gyorsan. Azonnal.
