2007. november
ősz 2007 /
Kedves Olvasó! Szóval… … egy kevés szünet után újból megjelent iskolánk újsága, megújult formában és színvilágban. Témáját és stílusát tekintve azonban hűek maradtunk a hagyományokhoz: 3 havonta jelenik meg a lap, olvashattok benne nyári táboraitokról, tanárokról, diákokról, aktualitásokról, egészségről és minden olyanról, ami titeket érdekel, hiszen ti magatok írhattok benne. Üdvözlettel, Rudas Fruzsina
Tartalom Krakkó—főleg vízen ........................................................................................................................................ 3. oldal Írta: Zsámberger Kinga
Erdei iskola ......................................................................................................................................................... 8. oldal Írta: Pócsi Gusztáv
Interjúk .................................................................................................................................................................. 9. oldal Adriai nyaralás ................................................................................................................................................. 14. oldal Írta: Pintér Zsolt
Holiday ................................................................................................................................................................ 15. oldal Írta: Jessica Villao
Korzika rejtelmei ............................................................................................................................................. 15. oldal Írta: Pintér Zsolt
Korzika ................................................................................................................................................................ 15. oldal Írta: Pusztai István
Boldogok a kövérek, avagy éljenek a soványak? ............................................................................. 16. oldal Írta: Rudas Fruzsina
A floorball alapjai............................................................................................................................................ 18. oldal Írta: Fogarasi László
A ló mint társ .................................................................................................................................................... 18. oldal Írta: Bakonyi Noémi
Extrém sportok, a bmx ................................................................................................................................. 19. oldal Írta: Gyuga Áron
Ramones 1974-1996 ...................................................................................................................................... 20. oldal Írta: Sághy Zoltán
2
Krakkó - főleg vízen át Írta: Zsámberger Kinga, 11. osztály Szeptember 4-7-ig a 11-12. osztály ismét Krakkóban járt. A kiránduló csapat tagjaként – e Pulitzer– esélyes kis szösszenetben – most megosztom minden érdeklődővel a tanulmányi kirándulás fedőnév alatt szervezett túlélő túra néhány stációját. A viszontagságok kedd reggel kezdődtek. A hajnali indulásból adódó általános álomkór ellenére már ekkor könnyen kiszámíthattuk ugyanis, mily „kegyes” lesz hozzánk a sors: várhatóan szakadó esőben járhatjuk végig úticélunk nevezetességeit. 6-kor volt a gyülekező a Moszkva téren, ami már önmagában is képtelen ötletnek tűnt. Ám láss csodát! Tudtommal mindenkinek sikerült odaérni. Vagy talán itthon hagytunk volna valakit? Nem baj, legalább nem Lengyelországban veszett el… A hol szemerkélő, hol szitáló esőben – dacolva a sorssal – az álmos társaságnak gyorsan és problémamentesen sikerült bepakolnia a csomagjait, sőt a buszra is kényelmesen felfértünk. Így pontban 6 órakor (a tervek szerint) el is indulhattunk. Kísérőink Majoros László és Varga Balázs tanár urak voltak, akik az út során időnként hátralátogattak a „VIP-szektorból”. Az elmaradt BKV sztrájknak (na tessék, ezt majd’ elfelejtettem megemlíteni a viszontagságok sorában!) és a hihetetlen szerencsénknek köszönhetően egész gyorsan kiértünk a fővárosból. Utóbb azonban a dugóban ücsörgés érzésével még találkozhattunk a lengyel nagyváros egyes útvonalain keletkezett új, „időszakos folyóknak” köszönhetően. A buszozás irgalmatlanul hosszú volt, és talán még kimerítőbb, mint az elkövetkezendő napok programjai. Végtére is azonban sikerült kellemesen elütnünk az időt, és annak ellenére, hogy ketten is kísértésbe estünk, nem került sor az időnként jelentkező unalomból a tanulásba való menekülésre. Ellenben fény derült némelyek páratlan pókertehetségére, hogy a sorozatos UNO-győzelmeikről ne is beszéljek. Az időnként elkerülhetetlen „technikai szünet” erejéig kikászálódtunk kártyabarlangunkból, s ilyen alkalmakkor újra- és újra szomorúan állapítottuk meg, hogy ezúttal – az egyébként jóslásból éhen halni esélyes – meteorológusoknak most „bejön” minden negatív állítása. (Ez persze nem tette nálunk népszerűbbé e sajátosan kockázatmentes foglalkozás gyakorlóit.) Kora délután érkeztünk meg az első olyan emberlakta településre, ahol némi nézelődés is tervbe volt véve. Sajnos azonban Zakopane ege nem mutatott nagyobb könyörületet a hazainál. Következésképpen gyors pénzváltás után a társaság nagyobb része közvetlen tapasztalatokat szerezhetett a lengyel vendéglátóipar alkalmazottainak „lenyűgöző” szinten álló nyelvtudásáról. A mi pincérnőnk angolul körülbelül a „yes, no, potato, chicken” szavakat értette (és azokat sem első próbálkozásra), németül pontosan fele ilyen jól társalgott, más nyelvek pedig kifejezett rémületet váltottak ki belőle. Node mindehhez legkevesebb százféle nyelven tudott mutogatni! Mindazonáltal a nyelvi próbatétel nem szegte kedvünket, mert az étterem legalább zárt volt és kellemesen meleg. Lehet-e csodálni, hogy a hűvös, esős és ráadásul kissé szeles időben való sétálgatás (értsd: „növekedés-serkentő jellegű, vízzel való folyamatos érintkezés”) helyett, előnyben részesítettük Lengyelország kulináris élvezeteken keresztül való megismerését? Részleteiben ez úgy nézett ki, hogy belekóstoltunk néhány ismeretlen (és egy-két esetben talán a gyomrunk helyett inkább az ismeretlenség 3
homályába illő) ételbe. Az út során megesett számtalan csoda egyikeként a megbeszélt találkozóhelyre mindenki időben odaért, így röpke kétórás további út után meg is érkeztünk krakkói szállásunkhoz. Az első ránézésre is csalhatatlan biztonsággal megállapíthatóan menza jellegű vacsora előtt bőven volt időnk kipakolni, és – a később állandósult esti program részeként – megkezdeni a ruházat hajszárítóval történő vízmentesítése hatékonysági mutatójának tudományos alapokon álló kidolgozását. Minthogy a „menza-érzést” feledtetni kellett, a tápolást követően mindannyian besétáltunk a nem túl távoli főtérre. Amint kiléptünk a kapun, az addig csak szemergő eső komolyabban rákezdett, de – földrajztanár hiányában – mi úgy véltük, hamarosan alábbhagy. Ebből következően bátran, kevés esernyővel és mindössze néhány vízlepergető dzsekivel felszerelkezve indultunk az esti kalandtúrára. Az alacsony hatékonyságú védelemnek köszönhetően az első sarokhoz érve néhányan már össze is gyűjtöttünk ruháinkban pár pocsolyányi vizet. A helyzet ekkor javulni látszott (de lehet, hogy csak hinni akartunk benne), s így végül annyira eltávolodtunk a kényelmes ágyainktól, hogy a felhőszakadásba átcsapó égi háború elől előrefelé kezdtünk menekülni. Rövidesen teljes szépségében elénk tárult a főtér esti kivilágításban. Hatalmas épületei és hívogató éttermei már-már feledtették velünk a rajtunk lévő, ruháknak becézett vizes borogatásoknak köszönhető hidegrázást, de a megújuló eső hamar „magunkhoz térített”. Ebből adódóan hamarosan újfent bebizonyíthattuk, hogy az ember (főleg ha diák) túlélésre termett. Kis csoportunknak sikerült betévednie a legjobb forrócsokizóba, ami egyben a „legpénztárcaellenesebb” is volt. Ez utóbbi körülménnyel az adott helyzetben valahogy nem nagyon törődtünk, de mivel a másnap esti kiruccanás volt a tét, nem utolsó sorban az elfogyasztott nedűnek köszönhetően mindenki öszszeszedte magát és elindultunk a találkapontra. Odahagyva a forró csoki édes illatát, a biztos menedéket nyújtó kávéház finom melegét, folytatva az általunk produkált csodák sorát, 10-re a társaság odaért a toronyhoz, ami egyébként mindvégig a legkiválóbb tájékozódási pontunk volt. 10:05 (!)-kor tanáraink is megérkeztek, és vezényletükkel visszcuppogtunk a szállásra. Másnap fél kilenctől volt reggeli, pontosabban ekkor vette kezdetét minden krakkói reggelink legjobbika. A megfejthetetlen pörkölési módszerrel előállított sokkoló ízű kávét nem volt könnyű kiheverni, de legalább mindenki felébredt tőle (mármint a sokktól). Kicsit később felszálltunk a buszra, immár teljes menetfelszerelésben (azaz tetőtől talpig vízállóan). Nem utaztunk azonban sokáig, és már le is kellett szállnunk. Mivel a helyi idegenvezetőt még csak közeledni sem láttuk, a vigasztalan idő elől behúzódtunk egy bisztróba. Ez sem bizonyult azonban hiábavalónak, a vendéglátóhely vezetőjétől ugyanis kitűnő „nyelvleckét” kaptunk. Bár változatos nyelveken bizonygattuk, hogy egy szót sem értünk lengyelül, a tudós ember hajthatatlanul terelt bennünket az azonnali – természetesen – EU-komform lengyellengyel nyelvvizsga felé. Miután a halk szavú, ám ismeretanyagban és információban rendkívül gazdag vezetőnk megérkezett, a Wawel felé vettük az irányt. Itt bementünk a Székesegyházba, ahol rengeteg lengyel királyi sarj fekszik örök nyugalomban. Legalábbis mindaddig zavartalanul, amíg egy-egy turistacsoport meg nem áll mindegyikük mellett, hogy meghallgassák élettörténetüket, fontos tetteiket, amit e híres emberek legnarcisztikusabbjai is bizonyára már 4
halálosan unnak. Márpedig mi pontosan ezt tettük, majd a toronyba is felmentünk, hogy vethessünk egy pillantást onnan a városra, és a jószerencse reményében simogatással koptassuk egy kicsit a híres Zsigmond-harang nyelvét. Ezután a várat derítettük fel – mármint azok, akik átjutottak közülünk a lőfegyverek, kések és egyéb veszélyes tárgyak kizárására szolgáló szigorú ellenőrzésen. Felülről szemrevételeztük azt a helyet is, ahol a rendes körülmények között tüzet okádó, ám most csak unottan ázó műsárkány áll. A sárkány annak ellenére mindmáig a város jelképe, hogy a településnek nevet adó Krak király már rég legyőzte az e teremtmény modelljéül szolgáló szörnyeteget. A tűzokádásra való rövid és hiábavaló várakozás után csatlakoztak hozzánk a várlátogatásból diszkvalifikáltak is, majd pár osztálykép után folytattuk sétánkat az egészen csendes esőben. Megnéztük a főtér templomát, meghallgattuk a négy világtáj felé még éjjel is minden órában eltrombitált „hejnalt”. További sétánkon még megszámlálhatatlan templomot láttunk, idő hiányában azonban ezekbe már nem mentünk be. Végül kívül keveredtünk a városfalon, s – hála az útszéli megállásnak és a sárnak – esélyt kaptunk belecsúszni a régi várárokba. E lehetőséggel azonban nem éltünk. Közben rég elmúlt már dél, így ki-ki a saját szakállára – vállalva a pár méteres lemaradásból eredő kockázatot – kiélvezte az utcai perecárusok termékeit. A magos, illetve mákos, kör alakú kifliszerű ételekből jutott a körülöttünk tobzódó gigászi galambseregnek is. Róluk egyébként megtudtuk, hogy „valójában” lovak, akiket egy banya elvarázsolt, és csak katasztrófahelyzetben változnak vissza. Tulajdonképpen elég szemtelenek voltak ahhoz, hogy arra kezdjünk gyanakodni, ezek tényleg hatalmas állatoknak érzik magukat, amelyeknek nincs félnivalójuk. A kitartóan szemetelő esőben ellátogattunk még a magyar diákok régi lakhelyére, Krakkó legfontosabb ablakához, valamint a Jagelló Akadémiára is. Idegenvezetőnk itt elbúcsúzott tőlünk, mi pedig tanácsára megvártuk az órajátékot, amely a saját gépezete szerint is két percet késett. Persze az eső új erőre kapott, és bár mi isteni (zeneművészi) ajándékot vártunk, égi manna helyett vigasztalanul hullott ránk a zápor. Ezután visszamentünk a főtérre, ahol tanáraink szabadprogramot hirdettek. Ennek lényegét az adta, hogy mindenki az elsőként eszébe jutó menedékhelyre húzódott be, amelyek kivétel nélkül éttermek voltak. Néhányan a már előző este megismert, az otthontól nehezen elszakadóknak is biztos pontot jelentő Mekit választottuk. Mielőtt még visszamentünk volna a szállásunkra elkölteni „fenséges” vacsoránkat – a többieknél vízállóbb és pillanatnyilag kilométer-hiányosabb lévén – én azért kimerészkedtem ajándékot vásárolni az otthon maradottaknak, de a már szinte szúróssá váló égi áldás hamar kedvemet szegte. 5
A felejthető estebédből adódóan később a csoport tetemes része visszatért a főtér valamelyik vendégcsalogató egységébe, még azok is, akiknek fél nappal korábban vásárolt esernyőjükből már csak a csupasz fémváz nyújtott védelmet a csapadék elől. A nap végén ismét nem sikerült lekésnünk a találkozót. Sőt, páran – alkalmasint bizonyos rosszul elhelyezett közlekedési táblákkal is megküzdve – hamarabb visszamentünk, persze pusztán azért, hogy ébren tartsuk a többi, botor módon éjszakai csendre és nyugalomra vágyó lakótársunkat. A legkitartóbb azonban mindvégig az eső volt, így aztán hamarosan mi is feladtuk az éjszakai vigassággal való próbálkozást. Másnap reggeli után rögtön elindultunk a nem éppen vízállónak bizonyuló buszunkkal Auschwitzba. Véleményem szerint – a körülményektől függetlenül – az útnak erre a részére az ember emlékezni akar, de talán nem is tudná elfelej-
teni. A látogatót a környezet tükrében kimondottan cinikusnak ható, elhíresült „Arbeit macht frei” felirat fogadja. Megrendítő a foglyok mérhetetlen szenvedéseinek helyszínéül szolgáló egyforma épületek végtelen sora. A barakkokban a fogolytábor „rendeltetését” megjelenítő kiállítótermeket rendeztek be. Egyikükben például az üveg mögött egy kisebbfajta nappali befedésére is bőségesen elegendő emberi haj látható; és mindez csak a „maradék”, amelyet a kínzók már nem tudtak eladni vagy felhasználni. Azt hiszem, már önmagában ez is hitelesen bizonyítja a halottak hihetetlen számát, illetve érzékletesen példázza az emberi életet és méltóságot semmibe vevő kegyetlenség fokát. Az iszonyat további obeliszkjei az irtózatos menynyiségű szemüvegkeretekből, bőröndökből, cipőkből, papucsokból és más használati tárgyakból „épült” halmok, amelyek mellett a kinagyított fényképek még az idegenvezető előadása nélkül is magukért beszélnek. Átbuszoztunk Birkenauba is, amelynek sok egykori épülete már csak kiégett romhalmaz. Az épen maradt „szálláshelyek” viszont emléktárgyakat őriznek, és a szenvedők leszármazottai által elhelyezett mécseseket vigyáznak. A hosszú és elgondolkodtató kirándulás után kellett némi idő, míg visszarázódtunk Krakkó kavalkádjába. Az egyik kísérőnk hirtelen jött „Leszállunk!” felkiáltása és a főtérig tartó séta azonban segítették az akklimatizálódást. Végül észrevettük azt a nem várt csodát, hogy az eső elállt. Némi kóválygás és szuvenír-vételezés, meg persze a későkre való rövid várakozás után visszaindultunk elkölteni utolsó vacsoránkat. Mármint Krakkóban. Közben megosztottuk egymással friss élményeinket, és meghallgattuk a legvadabb beszámolókat a főtéren látott sokféle – saját elmeállapotunkhoz képest is – különös emberről. Egy férfi például az égből hulló víz hiányát kihasználva bojtos búvárruhát öltött, egy másik műkígyós boszorkánynak öltözött, egy csapat fiatal pedig papírzacskóval a fején járkált fel-alá a csodálkozó járókelők között. Este sokan meglátogattuk a tanáraink által még az első este felfedezett pincehelyiséget, ahol kellemesen elidőztünk. Az expedícióért és az ajánlásért fogadják utólagos köszönetünket! Az itt történt 6
pontos eseményeket és beszédtémákat azonban legalább 50 évre titkosítottuk, úgyhogy erről nem árulhatok el többet. Az ártatlan lelkű és fantáziahiányos olvasó számára legfeljebb még annyi segítséget adhatok, hogy némely itt folyó tevékenység következtében hazautunk igen eseménydúsra és feledhetetlenre sikerült. Még szerencse, hogy a minden addiginál hevesebb zivatarnak köszönhető korlátozott látási viszonyok miatt a krakkóiak legfeljebb hézagosan emlékezhetnek egy bizarr, zűrösvizes csapatra, amely „enyhén” megzavarta (a fentiekben bemutatottak szerint) amúgy kizárólag békés és józan polgárokból álló városuk életét. Hazaérve a ruháinkból „facsart” vízzel kimostuk az ágynemű egyik felét, a másikat inkább békén hagytuk, hogy legalább mi magunk ne legyünk csuromvizesek reggelig (és még tovább). Az utolsó reggelit csupán egyetlen jelentéktelen epizód zavarta meg. „Egy merész franciatanár” ugyanis újabb kísérletet tett a kávé elfogyasztására, de ezt az első korty után igencsak bánni kezdte. A hazafelé vezető út is problémamentesen zajlott: se csomagot, se kulcsot, se embert nem hagytunk el, még a Tesco előtt keletkezett törpetengeren való átkelés során sem. A reménytelenül hosszú buszozást a wieliczkai sóbánya megtekintése színesítette. Kegyet-
lenül kacskaringós, körbe-körbe kanyargó, hihetetlenül nagy számú falépcsőn haladtunk a mérhetetlen mélység felé, ahol két nevezetesség között elhaladva páran megízlelték a kősót is. Sétánkat számtalan szent történetének megismerése kísérte. Talán éppen ezért nem jelentkeztünk önként Hófehérkének a szoborként is megörökített jó szándékú bányabeli törpék mellé. Mivel hallatlanul fegyelmezettek voltunk, itt sem sikerült elvesznie senkinek, sem pedig beleesnie a föld alatti tavak valamelyikébe. A tavakkal kapcsolatos érdekességek közé tartozott, hogy egyiküknél a robbanások hangjait kísérő Chopin zenével összhangban tetszetős fényjáték tündökölt. Felfelé már a négyszintes, szintenként kilencfős (igen, az összesen 36, csak a matek emeltesek kedvéért jegyeztem meg J) szűk, ám száguldó lifttel jöttünk. Az elengedhetetlen és tekintélyes méretű szív alakú nyalókák vásárlása után a távoli Budapest felé vettük az irányt. Az eső a filmezés, a kártyapartik, a csendes pihenők alatt is többnyire hű útitársunk maradt. Az egyik technikai szünetre történő megálláskor reményt keltően megpillantottuk ugyan a felhőtlen ég egy darabkáját, ám – nehogy bárki „csalódjon” – amint az első ember kitette a lábát a buszból, a felhőzet ismét összefüggővé vált és nyomban újra érezhettük magunkon a víz véghetet7
len körforgását. Már sötét volt, mikor hazaértünk, de legalább a csapadékot hozó üldözőnket lehagytuk. Néhányan az Árpád hídnál szálltak ki, mások a Batthyány téren, a legtöbben viszont – lágyan ringva még pár percig az ismerős úthibákon – egészen a Moszkva térig együtt maradtunk. A buszról való leszállástól kezdve egész mostanáig gondolkodtam, mit is mondjak, milyen volt Krakkó megfűszerezve a két osztállyal. Arra jutottam, hogy egyszeri, megismételhetetlen, elmesélhetetlen (azon kívül, hogy nedves). Megelőzendő minden további kérdést: mindenki menjen el, próbálja ki, nézze meg, élvezze ki e négynapos kirándulás minden pillanatát. Már csak azért is, hogy legyen mit cenzúráznia, illetve sejtelmesen elhallgatnia egy esetlegesen megíródó beszámolóban.
Erdei iskola (avagy hogyan bukott meg a globális felmelegedés elmélete a Dunakanyarban) szubjektív visszaemlékezés Írta: Pócsi Gusztáv A tanév első hete – tavalyi évhez hasonlóan – krakkói kirándulással és erdei táborral kezdődött.Ez utóbbinak a helyszíne megegyezett a tavalyival, a Verőce közelében fekvő Csattogó-völgyben volt a tábor. Ebben az évben új irányból közelítettük meg a szálláshelyet, most Verőcén szálltunk le a vonatról és innen próbáltuk elérni úticélunkat. Az út végére bebizonyosodott, hogy ez az útvonal jóval rövidebb, mint amikor Kismarosról indultunk. Így nem ismételtük meg tavalyi eltévedésünket, amit az okozott, hogy megkérdeztünk egy önbizalommal teli helyi lakost, hogy merre kell menni. Így sikerült, a biztos információ tudatában, egy félórás kerülőt tenni. A tábor felé gyalogolván a felettünk tornyosuló felhők nem ígértek sok jót. Ezek a fellegek később klasszikus példái lettek annak, hogy ezekből a légköri képződményekből milyen kitartóan tud a csapadék hullani. Az eső mellett a rendkívül alacsony hőmérséklettel is meg kellett küzdenünk. Egyeseket ez a tény a Holnapután című film „vérfagyasztó” jeleneteire emlékeztette. Mindenesetre egy diák már az első este javasolta azt, hogy az Erdei Iskola elnevezés helyett vegyük fel a Pasaréti Gimnázium Túlélő Tábora címet. A tréfásnak szánt ötlet két nap alatt valósággá vált, így idő előtt hazaindultunk a kis mini jégkorszak további következményei elől. E rövid kis írást egy személyes élménnyel szeretném zárni. Az idei tábor megindítóan szép momentuma volt az, hogy a 9. és 10. osztályos tanulók mennyire kitartóan ragaszkodtak ahhoz, hogy a felügyelő tanár a lefekvés után is órákon keresztül a házaikban tartózkodjon.
8
Interjú Katona Mária, biológiatanárnővel Az interjút készítette: Sugár Katalin és Udvari Dóra Hány éve tanít? Tizenhat éve kezdtem, de több évig otthon voltam, mert született négy gyerekem. Az utóbbi négy évben már folyamatosan dolgoztam. Hol tanított eddig? Zuglóban, Visnyeszéplakon egy ökofaluban, és Hidegkúton az Ökomenikus Iskolában. Ki ajánlotta ezt az iskolát? A húgom volt Korzikán az iskola csapatával. Ő mondta, hogy biológia tanárt keresnek. Miért lett biológia tanár? Sokáig orvosnak készültem, rengeteget olvastam ebben a témában. Később viszont úgy döntöttem, hogy a tanári pálya jobban megfelel az elképzeléseimnek. Nagy családot is akartam, és így több időt lehetek a gyermekeimmel. Tanít még más tantárgyakat is? A másik szakom a technika, melyet jelenleg is tanítok Hidegkúton. Hol végzett Egyetemet vagy Főiskolát? A nyíregyházi Tanárképző Főiskolán és az ELTE-n jártam mikrobiológus szakra. Hogy tetszik az iskola? Szeretem, hogy sokat kérdeznek a diákok. A tananyag többnyire nem érdekli őket, de az élet titkai sokakat foglakoztatnak. Az előző iskoláimban zavart, hogy nem kérdeztek a gyerekek. Milyennek érzi a közösséget? Számomra az iskola mindig olyan, mint egy falu, tudniillik előbb-utóbb mindenki ismer mindenkit. Itt barátságosan fogadtatok, otthonosan érzem magam. A tantárgyammal kapcsolatosan nagyon nagy ellenállást érzek, ami számomra szokatlan. A biológiát általában szeretik a diákok, mert az életben jól hasznosítható tudást ad. Melyik iskola tetszett eddig a legjobban, ahol tanított? Egy csodaszép évet tanítottam Somogy megyében, Visnyeszéplakon. Egy alapítványi iskola kihelyezett tagozata volt. Négy-öt gyerek járt egy osztályba, a lakásomon tanítottam őket és a többi tanár is. Ez egy kis ökofalu az erdő közepén, utak nincsenek, szünetben a gyerekek ösvényeken közlekedve jutottak el egyik óráról a másikra. Ősszel és tavasszal gyalog vagy biciklivel, télen pedig sível. Néha a kutyáik is elkísérték őket, akik az ajtó előtt vártak. Ön szerint miért fontos biológiát tanítani? A biológia a titkokról mesél: hogyan működünk mi, emberek, hogyan van egymásra utalva a természetben növény, állat és az ember. A régi emberek nagyon kíváncsiak voltak ezekre a titkokra. Ma túl sok az információ, ami még azelőtt zúdul ránk, mielőtt kérdeznénk. Ne féljetek ettől a rengeteg tudástól, kérdezzetek, gondolkodjatok! Akkor már nem legyűrendő tananyag lesz a biológia, hanem a válaszok kincsestára.
9
Rudas Fruzsina, angoltanárnővel Az interjút készítette: Szelekovszky Bálint, Kóczé Zoza Ön milyen tanárnak tartja magát? Szerintem olykor kissé szigorú, de legalább következetes. Emellett sikerorientált tanárnak tartom magam. Kollégáival jól kijön? Igen, szimpatikusak és egyben humorosak is, így jól kijövünk egymással, ami elengedhetetlen feltétele a jó munkának. Hány éve tanít angolt? Kilenc éve. Hol tanított és mit, mielőtt idejött tanítani az iskolába? Tanítottam felnőtteket nyelviskolában, megváltozott munkaképességűeket egy 6ooo fős cégnél, továbbá a Berzsenyi Gimnáziumban, illetve a Táncsicsban is gyerekeket. Milyennek találja az iskolát? Kicsi, de ezzel megvan az az előnye, hogy sokkal családiasabb, mint más, nagyobb iskolák. Már kiskorában elhatározta, hogy angoltanár lesz? Nem, kiskoromban színházi kritikus vagy vadászpilóta szerettem volna lenni, aztán ezeket az álmaimat kinőttem, és megtaláltam azt, ami miatt szívesen kelek fel, és boldoggá tesz a nyelvoktatás.
Gazdag Ágnes Tanulmányaimat az Ady Endre Művészeti Általános Iskola és Gimnáziumban kezdtem Zalaegerszegen. Egészen kisgyermekként elhivatottságot éreztem a festészet és a grafika iránt. Tanáraim kiváló festő és grafikusművészek voltak. Gimnáziumban a festészetet választottam a grafika mellett szakmai tantárgyként, ezekből érettségi vizsgát tettem. Egerben az Eszterházy Károly Főiskola rajz-vizuális kommunikáció szakos hallgatója lettem, ahol intermediális technikákkal foglalkoztam (fotó, videó, animáció). Egerben is egyre több időt fordítottam a festészetre. 2000 szeptemberétől a Magyar Képzőművészeti Egyetemen festészetet tanultam, mesterem Gaál József volt. A festő szak mellett a művészettörténet- és rajztanár szakot végeztem. Aktívan részt veszek a hazai és külföldi képzőművészeti életben, számos kiállításon szerepelnek munkáim elsősorban Budapesten és Zalaegerszegen. Az egyetemi éveim alatt nyertem el az MKE-Pannon Color festészeti és diplomadíjat szakmai elismerésül. 2001 októberében tíz festőtársammal felkértek a MAX című nemzetközi film festményeinek elkészítésére (10 db 170x200 cm-es vásznat festettem). Másodéves hallgatóként a MATÁV Székház felkérésére fényinstallációkat, üvegfestményeket készítettem az épület homlokzatára, melyeket december utolsó két hetében vetítettek. Diploma előtt külföldi tanulmányútra pályáztam (Erasmus) Franciaországba. 2004 márciusától egy szemeszterre a franciaországi Le Mans Ecole des Beaux Art’s egyetemen tanultam. Bekapcsolódtam az ottani képzőművészeti munkába, ahol főleg digitális technikákat alkalmaztam (digitális fotózással foglalkoztam). Folyamatosan látogatok és dolgozom különböző nemzetközi művésztelepeken: Erdélyben, Olaszországban, Ausztriában. . 2005-től tagja vagyok a fiatal képzőművészekből álló Transradar alkotói egyesületnek. 2006-ban készítettem diplomamunkáimat az MKE festő és művészettörténet, vizuális nevelőtanár (rajz) szakán. Jelenleg több magyarországi galériában láthatók munkáim. 10
Néhány munkám:
Japán a Balatonon, olaj, vászon, 50x60cm
Portré, olaj, vászon, 60x90cm 11
Alvó, akril, karton, 30x50cm
Kis Helga, olaj, vászon, 40x40cm 12
Menny, olaj, vászon, 50x70cm
13
Adriai nyaralás 2007 Írta: Pintér Zsolt Iskolánk lelkes diákjai és tanárai júniusban már hetedik alkalommal vállalkoztak arra, hogy részt vegyenek egy adriai nyári táborban. Olyan táborban, amely más, mint a hagyományos iskolai nyári táborok többsége. Úticélunk a középkori, műemlékekben gazdag dalmáciai Trogir városa, Csiovo szigete volt. Szállásunk Okrug Gornji üdülőfaluban, egy 3* - os apartmanházban. A 4 fős apartmanokban 2 ágyas szobák, közös fürdőszobák, ebédlők, illetve teljesen felszerelt konyhák fogadtak bennünket. A főzési lehetőséget páran nagy tapasztalattal kipróbálták – mások nagy örömére. A szálláshoz közel van az élelmiszerbolt, ezért reggelinket ott szereztük be. Esténként a közeli hangulatos éttermeket kerestük föl, ahol a tengeri specialitások mellett a szokásos egyszerű készítmények nyerték el a tetszésünket. A strandot a szállástól kellemes sétával értük el. Itt a napozóágyakon pihentük ki az előző tanév fáradtságos munkáját. Amikor pedig már elég vörösre égtünk a napon, a tiszta, hűs víz segített a felfrissülésben. Diákjainknak gazdag programot kínáltunk, ami közül a Cetinje folyón való vadvízi evezést emelhetném ki. Ez valamennyiünk tetszését elnyerte és kedvet adott a későbbi raftingozásra is. Hajókiránduláson is részt vettünk, ahol a hajónk lerobbanása okozott némi izgalmat. Megnéztük és bejártuk a Krka-vízesés legszebb zúgóit, megmártóztunk az édesvizű Krka folyóban a mészkőformációk között úszkálva. Remélem, hogy a kis létszámú, de lelkes csapat maradandó emlékekkel tért haza Dalmáciából.
14
Holiday This summer I travelled to Georgia, Armenia, Azerbaijan, and Turkey. The journey began in Georgia and ended in Turkey. I travelled all through Eurasia. It was an incredible experience. Each country has something unique and special to offer so its difficult to choose which ones to write about. I will start with The Republic of Armenia. It is a landlocked mountainous country in Eurasia between the Black Sea and the Caspian Sea located in the Southern Caucasus. It shares borders with Turkey to the west and Georgia to the north and Azerbaijan to the east. Armenians have their own distinctive alphabet and language. (See the picture below.) The alphabet was invented in 405 AD 96 % of the people in the country speak Armenian, while 75,8% of the population speak Russian. I did a lot of sightseeing. I saw numerous medieval churches and fortresses. The capital Yerevan boasts a thriving arts and cultural scene as well as numerous cafes and bars with creative
decors, ranging from modern to classic. Xinaliq is a historic Caucasian village high in the Great Caucasus mountains. (See the picture below.)
It is a village with ethnically distinct people with their own unique language, habits, and culture. The village is called the land where hena (the plant) grows because at sunrise and sunset the surrounding mountains turn the color of hena. „The world is a book, and those who do not travel read only a page.” St. Augustine Jessica Villao
Korzika rejtelmei A mögöttünk álló nyáron újabb élményekben gazdag külföldi kirándulás lehetőségét kínáltuk a nyári forróságot jól tűrő, vállalkozó kedvű diákoknak és szüleiknek. Sokban más volt ez a kínálat, mint az eddig megszokottak, de annál izgalmasabb. Buszos utunk során, csodaszép tájakon keresztülhaladva ismertettük meg a sok külföldi számára még mindig titokzatos sziget rejtett értékeit. Mindezt azzal a nevelőszándékkal, amely a természetet helyezi a középpontba. Ezért is választottuk a sátras kempingezési formát, sok fürdési lehetőséggel. Túravezetőnk tapasztalattal rendelkező, a szigetet jól ismerő tanárember volt, aki már többször járt iskolásokkal ezen a vidéken. Csoportunkban nemcsak a diákok, hanem szüleik is nagy izgalommal várták az indulást. Szálláshelyünk a sziget keleti felén lévő solenzarai Eucalyptus Campingben volt. Innen csillagtúrák formájában látogattuk meg a sziget belső részét, illetve a csodálatos sziklás nyugati partot. Itt egy éjszakát a szabad ég alatt töltöttünk, a Capo Rosso őrtorony tetején. Egy következő program keretén belül megnézhettük a Világörökség egyik rejtett kincsét: a bizarr, 15
rózsaszín-vöröses gránitszikla-világot a gyönyörű Portoi-öböl felett, majd a magaslaton elhelyezkedő város, Corte szerepelt a látnivalók között. Nagyon élvezetes és izgalmas időtöltést jelentett a Scala di St. Regina-szurdok – a Golo-folyó ámulatba ejtő áttörése, szédítő meredélyek alján szelíd, fürdésre csábító sziklamedencéivel, ahol a sziklákon való vízbecsúszás a kedvenc élmények között említhető. Kivételes látnivaló volt Nonza, a hegyi utcácskák, őrtorony, kolostorrom, fekete kavicsos tengerpart kisvárosa, ahol autóbuszunk megfordulása sem bizonyult könnyűnek. Szabadnapjainkon a homokos tengerparton hűtöttük magunkat a Mediterrán tenger kék hullámai között. Csoportvezetőként nagy élmény volt számomra e nyári program. Tanulóink jó magatartást tanúsítva megérdemlik a dicséretet. Hasonló jellegű, természetet előnybe részesítő, élményekben gazdag kirándulást a jövő nyáron is szervezünk, melyre invitáljuk azokat, akik nem riadnak vissza a sátras élettől sem. Pintér Zsolt
Korzika Augusztus elején egy napsütéses délután indultunk busszal Korzikára. Az út éjszaka is tartott és reggelre a livornói kikötőbe értünk, ahol komppal indultunk a szigetre. A négy órás út után Bastia kikötőjébe, Korzikára érkeztünk, ami egy szép dús növényzetű sziget. A kikötőből Solenzarába a kempingbe érkeztünk, ahol felvertük a sátrakat és a pihenőket. A kemping tengerparton volt, így tudtunk még aznap fürdeni. A programok elég érdekesek és változatosak voltak, egy pihenőnap után jött egy vagy két napos program. Az egyik ilyen program a Capo Rossó volt, ahol egy őrtoronyba másztunk fel és a torony tetején aludtunk. Egy pihenőnap után a bavellai-hágóhoz kirándultunk, ahol nagyon szép volt a kilátás egy a sziklában lévő köralakú lyukból. Egy másik túránkon Bonifaccióba 16
utaztunk, ahol hajóval megnéztük Napóleon süvegjét, ami egy a partról lecsúszott sziklaalakzat. Meglátogattuk Napóleon szülővárosát, Ajacciót. Ebben a városban olyan emlékműve van, amelyen nagyobb hódításai vannak feltüntetve. Egy esős pakolós szabadnap délutánján elindultunk hazafelé. A kompút nyolc órás volt, mert éjszakai alvójárattal mentünk. Másnap reggel megnéztük Pizzát és hazamentünk. Pusztai István 6. osztály
Életmód Boldogok a kövérek, avagy éljenek a soványak? Nap mint nap azt sugallják nekünk, fogyasztóknak a reklámok, hogy vegyünk ilyen-olyan olajat, mert egészségesebbek leszünk tőle, kenjük magunkat karcsúsító testápolóval, sportoljunk sokat. Miért is van erre ekkora szükség? A 21. század egyik legnagyobb problémája a táplálkozás és nem elsősorban az éhezés által sújtott földrészek lakóiról van elsősorban szó, hanem arról a sok ezer jól táplált emberről, akik vagy állandó súlyfelesleggel küzdenek, vagy kórosan soványak, de lelkileg sérültek. Az étkezés a rohanó, stresszes életformánkban csak egy újabb probléma. Sajnos kultúránkban a soványság válik egyedül elfogadhatóvá és ebben a kérdésben -leginkább a divat követelései miatta legérintettebbek a nők. Ez további súlyos szorongásokhoz, az önértékelés csökkenéshez vezet. Elgondolkoztató, hogy egyes kutatások szerint a nők 56%-a nem elégedett a testével, de ha csak az egyre jobban elterjedő plasztikai beavatkozásokra gondolunk, akár nagyobbak is lehetnek ezek a számok. Érdekes továbbá az a hozzáállás is, amit sajnos a mi társadalmunkban is nap mint nap tapasztalni lehet a kövér emberekkel szembeni agresszióban, finomabb esetekben ellenérzésben. Ha látunk egy kórosan sovány, anorexiás embert, mindenki sajnálja, ezzel szemben egy kövér ember a megvetések céltáblájául szolgál, pedig mindkettő betegség, csak az érem másik oldala. Kóros soványság, ismertebb nevén, anorexia nervosa. Erre az egyre inkább elterjedt betegségre elsősorban az étkezés megtagadása, drasztikus mellőzése a jellemző, ami sokszor halálhoz is vezethet. Ezek a betegek torzultnak észlelik saját testüket. Gyerekeknél bizonyos esetekben ez egyfajta kommunikációs eszköz, a tiltakozásnak, szomorúságnak a kifejezési módja. Néhány esetben a szétesőben lévő család együttmaradásának a kétségbeesett vágyakozása ez a lázadás saját testük ellen. Elkeserítő tény, hogy a 17 évesek 90%-a tart rendszeresen diétát. A szervezet azonban szerencsére ellenáll, igyekszik a rend, az egészség fenntartására. A gyors, erőteljes fogyókúrák után kevesebb ételmennyiség is azonnal lerakódik, szervezetünk pótolja a hiányt, amit a diéta okozott. Fontos, hogy egészségesen és rendszeresen étkezzünk, ne folyamodjunk drasztikus diétákhoz. Ne feledjük a híres mondást: „ép testben ép lélek”. A kóros kövérség, illetve soványság is egyfajta segítségkérés, amely mögött a lelki problémákat fel kell tárni és szakember segítségével kezelni. Rudas Fruzsina
17
Diák oldalak A Floorball alapjai Írta: Fogarasi László, 11. osztály A játékot 5 mezőnyjátékos és egy kapus játszsza. A mezőnyjátékosok könnyű szerkezetű üvegilletve szénszálas ütőkkel és lábszárvédővel rendelkeznek. A kapusnak nincs ütője, nagy méretű fej-, mell-, térdilletve lábszárvédőkkel rendelkezik. A labda műanyag, lyukacsos és kemény. A pályákat általában kézilabda pályán állítják föl. A kézilabdapálya alapvonalán végig 50cm magas palánk áll. A floorball viszonylag fiatal sportág, története a nyolcvanas évek elejére tehető, amikor is egy Czitrom András nevű Svédországban élő magyar származású fiatalember találta ki többed magával. A jelentését, ha le kellene fordítani, talán teremhokinak mondanánk, de ezzel vigyázni kell, mert jócskán különbözik a jégen játszott nagytestvérétől, hisz ebben a játékban ütővel nem lehet bántani az ellenfelet, tilos mindenféle testi kontaktus, tilos az ellenfél ütőjét felszedni, megütni, lefogni, és az egyik legfontosabb különbség, hogy az ütőt tilos térd fölé emelni. Hazánkba a sportág a nyolcvanas évek vége felé jutott el. Először a felnőttek, főleg egye
temisták játéka volt, de a kilencvenes évek közepe táján mind az általános, mind a középiskolákban népszerűvé vált, köszönhetően a lelkes testnevelő tanároknak, akik felismerték a játékban rejlő oktatási és nevelési lehetőségeket. Budapesten mára már legalább hatvan iskolában játsszák, s egyre több csapat nevez be az országos diákolimpia különböző korosztályos versenyeire. A felnőtt OB I-es és OB II-es bajnokságokban osztályonként 8-10 csapat vesz részt, de ezen kívül létezik Budapest bajnokság, és rendeznek még különféle kupákat is. Természetesen nem csak férfiak, hanem nők is űzik a floorballt. A magyar szövetség Magyar Palánklabda Szövetség néven nagyon korán, már 1989. szeptemberében megalakult, de sajnálatos módon a belső széthúzás tönkretette az ígéretes kezdeményezést, s a megszűnés után csak 1997-ben alakult újjá. Mindezek ellenére nemzeti csapatunk rendszeres résztvevője a világversenyeknek, és a legutóbbi divízió B világbajnokságon történetének legelőkelőbb helyezését (3. hely) érte el.
A ló mint társ Írta: Bakonyi Noémi, 11. osztály Sok gyerek álmodozik arról, hogy lovagoljon és versenyezzen, de ez csak keveseknek adatik meg. Sokszor találkoztam azzal a véleménnyel, hogy a lovaglás csak úri passzió, nem is igazi sport. Ők csak az anyagi részéről alkottak ítéletet, arra nem gondoltak, hogy egy óra lovaglás újabb egy óra ápolási feladatokkal telik el. Tehát amellett, hogy költséges, borzasztóan időigényes is. Én azon szerencsések közé tartozom, akiket a szülei mindenben támogatnak. Kezdeném azzal, hogy sokféle lovassport létezik, például: díjlovaglás, díjugratás, military, fogathajtás, lovastornászat, western és még sorolhatnám. 6 éves korom óta lovagolok, és 11 évesen kaptam meg az első lovamat. A kezdetektől díjugratok, de tavaly óta militaryzom is, ami a felsoroltak közül talán a legveszélyesebb mind a lónak, mind lovasának. Míg a díjugratásban leverhetőek az akadályok, addig a terepugrások 18
rögzített, tömeges ugrások, például: farönkök, asztalok, magas sövények. Ha itt egy lovas hibázik, felbukhat a lova, és így súlyos sérüléseket szerezhet, ezért különösen fontos a ló és lovasa közötti feltétel nélküli bizalom. A military három részből áll: díjlovaglás, díjugratás és tereplovaglás. Itt a legfiatalabb lovammal, Jossal versenyzem, aki már két és fél éve van nálam. Amikor hozzánk került, még csak 5 éves volt és alig volt belovagolva. Szerencsére csikó korában nem érték rossz élmények, így könnyebb volt vele a munka. Mivel a ló menekülő állat, ezért a génjeiben van, hogy fél minden újtól és bizalmatlan az emberekkel. A ló bizalmát nagyon nehéz elnyerni, de ha valakinek ez sikerül, olyan társra lel benne, aki bármire képes a szeretett emberért. Sokszor megtapasztaltam egy-egy veszélyesebb ugrásnál, hogy félelmét leküzdve rám bízta magát és elhitte, hogy velem semmi baj nem érheti. Szinte néhány együtt töltött perc után tudjuk, hogy aznap, hogy tudunk együtt dolgozni. Mikor egy fárasztó iskolai nap után kimegyek a lovaimhoz (jelenleg 3 van) elfelejtek minden rosszat, ami aznap történt velem. Sokszor nem könnyű le-
mondani a barátaimmal tervezett közös programokat, de azzal, hogy lovagolom őket, felelősséggel tartozom értük. Nem tárgyak, amiket le lehet tenni, mint például egy focilabdát, ha éppen nincs kedvem használni. Nekem ők adnak erőt mindenhez, mert tudom, hogy a gondoskodásért cserébe rengeteg szeretetet kapok tőlük. Amikor megérkezem hozzájuk, már a cipőm kopogásának hangjáról felismernek és nyerítve üdvözölnek. Ez az érzés többet jelent nekem, mint az, hogy például a Mammutban sétálgassak. A lovaglás sok mindenre megtanított: lemondani, felelősséget vállalni, érezni milyen közösen egy célért küzdeni és sajnos megismertem milyen elveszíteni egy nagyon szeretett lényt. Ő volt az, aki az első sikereimhez tudásával és tapasztalatával hozzásegített, (Országos Bajnokságot nyertem vele) de egy orvosi hiba következtében elveszítettem. Talán kicsit szomorú lett a mondandóm vége, de remélem felkeltettem érdeklődéseteket a lovaglás iránt. Érdemes belevágni, mert teljesebbé teheti az életeteket.
Extrém sportok, a BMX Írta: Gyuga Áron Ez egy olyan sport, amely az adrenalint felviszi a maximumra. Az extrém sportnak több fajtája van: motorcross, inline, bmx, gördeszka, downhill stb. Ezek közül én a bmx –et űzöm. A sport Floridából származik, neve a bicycle motorcross szóbol ered. Gyerekek találták ki úgy, hogy kis biciklikkel elkezdtek trükközni és ugratni. Egy híres trükk a MIAMI HOPPER, ezt találtak ki először. A bmx-ezésnek sokféle változata van. Lehet speciálisan egy ágazatra kifejlesztett kerékpárokat is kapni, de ha még nem tudod, melyikkel foglalkoznál legszívesebben, válassz all-round, vagyis minden változat művelésére alkalmasat. A trükköket nem egy-két perc alatt tanulják meg a bicósok. Akár hosszú évek kitartásának eredménye is lehet, amit a tévében vagy a terepen látsz. Érdemes oktatókazettákat is beszerezni, hogy minél pontosabban elleshesd a fortélyokat. Összességében 3-4 évre van szükséged ahhoz, hogy szorgos munkával egy jó szintre juss el. Gyakorolni bárhol lehet, például az utcán, aluljárókban vagy tereken. A budapesti III. kerületben található Görzenál is kitűnő lehetőséget nyújt BMX-ezésre, de számos jó hely van még Budapesten és vidéken is. A hazai BMX-ezés egyik nagymestere Szilágyi Márton. A ma már 32 éves fiatalember 13 éves korában kezdett BMX-ezni, az alaptrükköket 1989-ig videofilmekből tanulta. Az 1990-es VB-n már versenyzőként indult, majd a Magyarországon rendezett ’92-es VB-n harmadik lett a profi kategóriában. A komoly versenyzést ’98-ig folytatta, utolsó versenye a bochumi Európa-Kupa volt, melyen első helyezést ért el. 19
RAMONES 1974-1996 Írta: Sághy Zoltán A Ramones a hetvenes évek egyik nagy változást hozó zenekara volt. A világ első punkzenekaraként tartják számon, mivel akaratlanul is új stílust hoztak létre. A zenekar tagjai a Ramone névvel helyettesítették a sajátjukat, így azt a látszatot keltették, hogy rokonok. A zenekart New Yorkban alapította Douglas Colvin énekes, egyben basszusgiáros, John Cummings gitáros és Jeffrey Hyman dobos. Mikor Douglas ( Dee Dee Ramone) felismerte, hogy nem tud egyszerre énekelni és basszusgitározni, Jeffrey ( Joey Ramone) lett az új énekes. Így az új dobos a Magyar származású Erdélyi Tamás ( Tommy Ramone) lett. New Yorkban tartott koncertjeik elsősorban gyorsaságuk és hangosságuk miatt váltak híressé. Első lemezük Ramones címmel 1976-ban jelent meg.Tommy Ramone 1978-ban elhagyta a zenekart, mert unta a sok turnézást, és úgy döntött belevág a produceri munkába. Helyére Mark Bell ( Marky Ramone) érkezett. Marky súlyos alkoholproblémák miatt 1983-ban elhagyta a zenekart, és csak 1987-ben tért viszsza. 1989-ben Dee-Dee Ramone is kilépett a zenekarból, aki azért utólag is írt dalokat az együttesnek. Utóda C. J. Ward lett (C. J. Ramone). Az együttes 1996-ban Joey Ramone nyirokmirigyrákja miatt oszlott fel. Az egyik legutolsó koncertre Buenos Aires-ben került sor.
A zenekar alapító tagjai közül már csak a magyar szár mazású Tommy Ramone él, mivel Joey Ramone 2001-ben, Johnny Ramone 2004-ben hunyt el rákban, Dee Dee Ramone pedig 2002ben herointúladagolásban. A The Ramones a késői hetvenes évektől számos együttest inspirált. A Motörhead már 1991-ben megjelentette saját tisztelgését a zenekar előtt R.A.M.O.N.E.S. címen. Több együttes, mint például a Die Toten Hosen rendszeresen játszik Ramonesszámokat koncertjein. Az évek során számos tribute-lemez jelent meg, az egyik legjelentősebb talán a 2004-ben napvilágot látott We're a Happy Family – A Tribute To Ramones, amelyen olyan zenészek szerepelnek, mint például a Pearl Jam, Metallica, a Red Hot Chili Peppers, Rob Zombie, a KISS, a U2 és Marilyn Manson. A Ramones feltűnt a The Simpsons rajzfilmsorozat egyik epizódjában, és olykor-olykor egyik nagy rajongójuk, Stephen King amerikai író is szerepelteti őket regényeiben (1989-ben az együttes írta az Állattemető (regény) című műből készült film zenéjét). Az együttest 2002-ben vették fel a Rock and Roll Hall of Fame-be. 2005 szeptemberében Berlinben megnyílt a világon az első Ramonesmúzeum.
20
